Túl a Plútón

NEMERE ISTVÁN TÚL A PLÚTÓN

Create PDF files without this message by purchasing novaPDF printer (http://www.novapdf.com)

ELSŐ HANGKRISTÁLY Bram Lienterrier a nevem, eurázsiai vagyok. Ha a tükörbe nézek, kiugró arccsontokat, de európai szemet és homlokot látok. Az ajkam keskeny, és szakállt viselek. A bőröm inkább sárgásbarna, mint fehér. Szóval egyszerre érzem magamat európainak és ázsiainak, de ennek most - és már vagy húsz-harminc éve - a legcsekélyebb jelentősége sincsen. Nagyon eltávolodtam már attól a kettős földrésztől. Messzire kerültem "testben és lélekben", ahogy egykor őseim mondták. Lélekben azért, mert ritkán gondolok a gyermekkoromra és Eurázsiára. Sőt a Földre is. Mert fizikai valóságomban idestova harminc földi éve csak ritkán jártam "otthon", azon a kék bolygón. Úgy érzem, el kell mondanom a történteket. Nem is tudom még pontosan, kik fogják ezt valaha is felhasználni, kik elé kerülnek a hangkristályok, kik rendelkeznek majd velük. De ez lényegében nem is fontos. Könnyen meglehet, egy múzeum anyagát gyarapítják majd, és bármennyire eltávolodtam is a Földtől én - ezek az anyagok éppen ott teszik majd ismertté a nevemet. Azt hiszem, ahhoz, hogy a leendő hallgatók megértsék a velem történteket, magammal és életem egyes fontosabb eseményeivel kell kezdenem. Szóval már nagyon fiatalon kapcsolatba kerültem a kozmosszal, később pedig egyenesen megkedveltem az űrszolgálatot; igaz, kezdetben nem volt könnyű a dolog. Akkoriban minden eszközünk primitívebb volt; mint manapság. A támaszpontok kényelme és műszerei sok kívánnivalót hagytak, nem is beszélve az űrhajókról. Ha jól belegondolok, csak most tűnik fel, hogy tulajdonképpen állandóan és szinte következetesen távolodtam a Földtől. Pedig nem volt ez tudatós szándék, legalábbis kezdetben nem. Valahogy úgy jött ki a lépés. 2354-ben tettem le az utolsó vizsgákat és, mint fiatal exológust, először a Holdra irányítottak. Akkor már diákként is éveket töltöttem a kozmoszban előzőleg. De úgy vélem, senki sem tudta még akkor, mire is lehet majd használni minket. Ez volt az exológiát végzettek első évfolyama. Egy kicsit űrhajósok, exobiológusok, felderítők voltunk, de felkészítettek bennünket az esetleges kapcsolatfelvételre is idegen civilizációkkal ... Persze szinte senki sem hitte komolyan, hogy egyszer éppen mi kerülünk elsőnek kapcsolatba az idegenekkel. Annyi évszázada kutattuk a mindenséget, és még csak az árnyékát sem láttuk semmiféle idegennek - ahogyan a cinikus kozmonauták mondogatták. Nemcsak velük, de létüknek a leghalványabb nyomaival sem találkoztunk sehol. Ezért a legtöbben már le is mondtak a dologról. Kezdetben én is optimista voltam, aztán pesszimista lettem, legalábbis ezen a téren. Hiszen harminc év telt el, de sem én, sem más exológus vagy bárki földi ember nem került kapcsolatba az idegenekkel. Egészen addig, amíg egyszer ... De ne vágjunk a történet elé. Szóval egyre távolodtam a Földtől. Kétéves holdszolgálat után a Marsra vezényeltek. Azt szerettem a legjobban, de sajnos a földi vezető tanács és az űrkutatási bizottság tagjai akkor már rájöttek, hogy az exológusokat igen sokféle dologra lehet használni - csak arra nem, amire kiképezték őket: hogy idegenekkel vegyék fel a


kapcsolatot -, hát mindig oda dobtak bennünket, ahol hiány volt ilyen vagy olyan szakemberekben. Én közben különféle tapasztalatokat gyűjtöttem. Mivel amúgy is évfolyamelső voltam, hát általában elsőként engem "dobtak" tovább, jóval-rosszal elsőként találkoztam az exológusok közül. Így nem csoda, hogy elsőként kerültem a mély vízbe is. 2359-ben megint elvezényeltek, most az Uránusz egyik holdjára, az Oberonra kerültem, egy rádiómeteorológiai támaszpontra. Az Oberon csúnya egy világ, és nem mondhatnám, hogy túlságosan jól éreztem magam ott. A sivárság és az, hogy szinte soha nem történt semmi, csak növelte a rosszkedvemet. Igaz, nem voltam egyedül, olykor három, sőt négy társam is volt, és egyszer három éven át ott volt Etta is, akibe akkor tényleg beleszerettem. Csinos nő és jó ember volt, de az összezártság nem tett jót nekünk. Amikor engem továbbvezényeltek, mindketten megkönnyebbültünk, és voltunk annyira őszinték, hogy ezt nem is titkoltuk egymás előtt. Egy rövid szabadságra hazamehettem a Földre, aztán persze ismét az űrbe vezényeltek, és ezúttal mégtán messzebbre, mint addig valaha is. Most a Neptunusz holdjára, a Tritonra kerültem, akkor épült ott az az új kísérleti bányatelep, amelyből azóta valóságos nagyváros lett. Nem mondom, hogy vidám élet volt az; a különleges robotok mínusz kétszáz fokon dolgoztak, némelyik óriásgép akkora volt, mint egy földi torony; mi csak messziről, legtöbbször a talajba mélyített támaszpontokról irányítottuk őket. Később mi kezdtük építeni a Neptunuszon azt a bányavárost, amit először zsargonban neveztünk el Neptoburgnak, később a földi hatóságok is kénytelenek voltak elfogadni az elnevezést. De ha valaki azt hinné, én találtam ki a nevet, az téved. Talán furcsa, de embertelen viszonyai ellenére is szerettem a Neptunuszt. Nem volt szép világ, dehogy mi szép lehet ott, ahol majd ezerszer kevesebb a napfény, mint a Földön, és a bolygó vagy százhatvan évig kering az űrben, míg egyszer megkerüli a Napot? Négyszer nagyobb ugyan a Földnél, de hát az egész egyetlen összefagyott golyó, ahol semmi érdekeset nem látni, még egy tisztességes naplementét sem. Mégis kedveltem - azt hiszem, azért, mert vonzott az űr. Az igazi űr; én csak a Naprendszeren kívüli kozmoszt nevezem így. A Neptunuszon szinte ennek a "leheletét" éreztem. Már majdnem a rendszer szélén voltam. A Plútót sokan nem is tartották a "mi" bolygónknak; egészen komoly csillagászoktól hallottam, milyen furcsa ellenérzéseket ébresztett bennük az a szerencsétlen kis bolygó, a Neptunusz egykori holdja, állították e tudósok, álbolygó, és egyáltalán túl sok jel mutatott arra, hogy egykor hold volt. Márpedig ha egy szökött hold egy külön bolygó szerepében tetszeleg, óhatatlanul szélhámos hírébe keveredik.. . A Neptunuszon töltött évek alatt ezért egyre jobban izgatott a Plútó, és magam is csodálkoztam, amikor önként jelentkeztem egy oda induló csoportba. A Neptunuszon már építésvezető, később Neptoburg első támaszpontparancsnoka voltam, hát szerénytelenség nélkül állíthatom: az új helyen örültek nekem. Akkor voltam ötvenéves, ami ugye egészen fiatal kor a mi skálánkon, ahol százhúsz-százharminc éves korunkig dolgozunk aktívan. A Plútó mindezek ellenére kiábrándított. Soha nem szerettem a sötétséget, nem is tudtam igazán megszokni. Más az időszakos sötétség, amiről tudjuk, mikor ér véget, ez a közeledő óra vagy nap tartja bennünk a lelket. De a plútói sötétséget nem túlzás állandónak, sőt, majdhogynem "öröknek" nevezni. Aki pár évig ott


él, az bízvást nevezheti ezt örökös sötétségnek is. Az első hetekben csak ide-oda utaztunk a bolygón, megfelelő helyet kerestünk egy szuperméretű csillagászati obszervatórium alapítására. Végre találtunk ilyet, és az égen soha le nem nyugvó Charon hold "alatt" nekiláttunk az építésnek. Én voltam a fő szervező és a parancsnok; igaz, a tudósok java része csak később érkezett, és őket nem rendelték alá utasításaimnak. Az én "személyzetem" tíz technikusból, néhány pilótából és vagy százötven építőrobotból állt. Ellátást az első időkben évente kétszer a Neptunuszról kaptunk. Nem tudom, miféle népek lehettek az őseim. De soha még olyan világosan nem éreztem, hogy génjeimben több ezer vándorgeneráció "hagyatéka" rejtőzik. Azok ott a Földön - Eurázsiában? vagy másutt is? - szüntelenül bolyonghattak, lehet, ezer és ezer éven át. Vérük, tudatuk nyugtalanul követelt egyre újabb és újabb tájakat, kalandokat, a megismerés újabb fokait. És lehet, százados lappangás után ez az egész genetikai átok éppen bennem bukkant fel és követelt magának teret. Egyszer beszéltem erről egy ősantropológussal is. Kiveszőben lévő fajta volt maga is; a tudománya is, az emberiség múltjában már régóta nincs sok, még felfedezetlen érdekesség. Ez az ember sokáig kérdezgetett, mit tudok őseimről, végül pedig kijelentette, hogy azok szerinte cigányok lehettek: Ezt a szót akkor hallottam először, hát csodálkozva kérdeztem: Cigányok? Kifélék-mifélék, hol éltek, és milyen korban? Csak annyit mondott: azok egyfolytában vándoroltak; sehol nem alkottak államot, sehol sem voltak többségben, mindig kisebbségben szenvedtek. Ez elgondolkodtatott - nem mintha én itt és most éppenséggel szenvednék; vagy hajlamom lenne ilyesmire. Ha cigányok, hát cigányok, nekem aztán igazán mindegy. Az a fő, hogy most én itt és ilyen lettem. A plútói időszakomban történt, hogy a szélső bolygók emberlakta támaszpontjait felkereste a vezető tanács egyik különleges bizottsága. Nem ellenőrként, inkább vendégként jöttek, bár azt hiszem, nem tévedek, ha most megjegyzem: nyitva tartották ám a szemüket, és voltak köztük mindenhez értő szakemberek is. Egy este sokáig beszélgettünk, és szóba került a véremet űző vándorkedv is. Kezdtem látni: nemcsak a földi hatóságok lehettek az okai, hogy már idestova tizenöt éve vándorlok bolygóról bólygóra, holdról holdra. Ha csak tudat alatt, de legtöbbször magam is törekedtem erre. Szóval ilyesmikről beszélgettünk, és a végén a bizottság vezetője halvány mosollyal vallotta be: körútjuk egyik célja az volt, hogy néhány mindenre elszánt embert találjanak egy újabb, az eddigieknél veszélyesebb telepítés elvégzésére. Nem kételkedtek benne, hogy az egyik potenciális jelöltjük én leszek. És őszintén szólva, ahogy elhangzott ez a még eléggé ködös ajánlat, már én is sejtettem, hogy megint csomagolni fogok. Vándorvérem így lökött újabb pályára, ahogy mostanában az űrhajós zsargonban mondogatják. Fél év sem telt bele, és a Plútó mellett három hatalmas szállítóhajó jelent meg. Ez volt az első Zond-expedíció. Hogy mi a Zond, ma már senkinek sem kell magyarázni. De akkor éppen csak hallottunk róla, afféle rádióállomásról rádióállomásra terjedő kozmikus pletyka egyik változataként. A Zond egy akkoriban felfedezett nagyméretű aszteroida volt. Az üstökösökhöz igen hasonló, rendkívül elnyújtott pályán közeledett hozzánk. Az egyik legnagyobb volt az addig felfedezettek között; átmérője meghaladta a nyolcszáz kilométert, és csaknem gömb alakú volt. Ez kivételesen nem a Phaefon töredékei közül származott, sőt


- ezt az én tudósaim állapították meg - utoljára a huszadik század elején Járhatott csak a Naprendszerben, aztán megint eltűnt a Chamaeleon csillagkép irányában. Pályájának alig egytized része nyúlott csak bele a Naprendszerbe. Újabb feltűnésekor a szakemberek meglepődtek, hisz még sohasem látták, és a szakirodalomban sem volt nyoma. De izgatta őket ez a galaktikus vándor, és miután pálya- és egyéb adatai ismertté váltak, megszületett a döntés. Arra a körülbelül harmincnégy évre, amíg a Zond a Naprendszer közelében és benne lesz, építünk rajta egy támaszpontot. Az onnan végzett megfigyelések felbecsülhetetlen értékűek lehetnek - bizonygatták a tudósok. Aztán az odatelepített kutatók majd a Zond távozása előtt visszajönnek; és a kisbolygó éppoly néptelenül, ahogy jött elszáguld vissza az űr ismeretlen mélységeibe. 2369-ben indultunk a Zond elé. Nincs mit mondanom a megérkezésünkről, a leszállásról, a kisbolygó felszínének bejárásáról, felfedezéséről. Minderről olvashatnak a szakmai kiadványokban, megnézhetik az összes ide vonatkozó filmet is. Elismerem, nincs belőlük túl sok - de hát a Zond nem volt akkor még olyan érdekes égitest, mint ... szóval, mint most. Elég az hozzá, hogy egy évvel később már javában építettük a támaszpontot. A kisbolygón mínusz kétszázhúsz fok volt akkor, amikor a legközelebb került a mi Napunkhoz. Persze az a távolság így is irdatlan volt. Az emberriasztó sötétség ellenére szerettem a munkámat; a Zondot, együtt örültem a csillagászokkal, amikor működésbe hoztuk az első műszereket, és egyik felfedezésünk a másikat követte. Persze nem voltak azok olyan egetverően nagy felfedezések, de hát a tudós olyanfajta ember, aki örül a legkisebb eredménynek is, apró mozaikkockákból rakja össze a végső, nagy képet, a magyarázatot. Néha sajnáltam, hogy én nem vagyok ilyen alkat, én jobban szeretem a rögtön átlátható, nem annyira rejtélyes, mint inkább világos és fontos dolgokat. Valaki egyszer kijelentette: ha a Zond pár száz év múlva ismét visszajön a Naprendszer szélére, érdekes lesz az akkori emberek számára, mennyire változott meg a felszíne, milyen meteorokkal találkozott odakünn, az igazi űrben. A Zond-kísérletnek volt egy másik célja is, és az már kizárólag rám tartozott. A bizottsággal történt megállapodás értelmében a Zondon végzik majd a hosszú távú felderítő szolgálat űrpilótáinak kiképzését is. Persze nem az egész kiképzésüket, csak annak egy részét. Úgy volt, hogy féléves ciklusokban négy-négy pilótát küldenek azok közül, akik előzőleg a naprendszerbeni bolygók körül a navigáció és a repülés terén letették már az összes vizsgáikat. Itt, a "bolygókon kívüli szabad térben" kellett tökéletesíteniük tudásukat. Ez volt a terv. De már a második évben észrevettem, hogy romlik az emberanyag. Némi innen-onnan informálódás után rájöttem, mi történt. A legjobb pilótákat a külső bolygóövezetben dolgozó támaszpontparancsnokok szétkapkodták, és munkára alkalmazták őket anélkül, hogy azok letették volna utolsó vizsgái- kat. A törvény lehetőséget nyújtott erre; és ebben a műfajban éppen neptoburgi utódom volt igencsak aktív. Hamar szerzett magának tíz kitűnő pilótát ... Akik viszont eljutottak a Zondra, csak olyanok voltak hamar rájöttünk -, akik "odabenn" már senkinek sem kellettek: vakmerő, felelőtlen, duhaj alakok. A tudósaim közül, egy idő után már senki sem mert velük egy gépbe ülni. Három év alatt legalább húsz ilyen fickóval volt dolgom, és azt


hittem, mindent tudok már róluk. De alaposan tévedtem. És erre akkor jöttem rá; amikor a következő turnussal a Zondra érkezett Ilder Baramonti. Ez 2372-ben volt. A pontos dátumra nem emlékszem, de ennek úgysincs jelentősége, a Zondon nem voltak évszakok, hónapok, még napok sem. A támaszponton és az űrkikötőben a saját fejünk-fantáziánk után megállapított, egyeztetett beosztás szerint számítottuk az időt. Szóval attól kezdve megsűrűsödtek a bajok, és mindnek egyetlen oka volt: Ilder Baramonti. Ez a férfi akkor harmincöt éves volt. Eurafrikai származását le sem tagadhatta volna. Vérében európai, arab és fekete ősök vére keveredett; már a nagyapja is ilyen lehetett: megtermett, izmos, sötétbarna bőrű, széles ajkú, de világos szemű, karcsú férfi. "Genetikailag magában hordozza mind az öt fajt" - csóválta fejét az orvosunk, mikor Ilder először landolt a Zond-támaszponton, és a bonyolult zsiliprendszeren át lejött közénk, a talaj alá. Szóval a bajok már másnap kezdődtek. Ehhez tudni kell, hogy a csillagászati megfigyeléseken kívül több más feladatunk is volt. Két fizikusunk a Zond talaját és a becsapódó meteorokat elemezte, ezeket javarészt önjáró robotokkal szedették össze, hisz a kisbolygó felszínén a minimális tömegvonzás miatt igen nehezen mozoghatott egy űrruhás ember. Sőt ez meglehetősen veszélyes is lett volna. A gépek talajon tartásával is állandóan gondjaink voltak: nemegyszer kisebb űrhajóval kellett visszahoznunk egy-egy "ellebegett" robotot. Ezenkívül űrmeteorológiai, sugárzástani és egyéb megfigyeléseket is végeztünk, ezekhez a felszínen, a támaszpont közelében bonyolult és érzékeny antenna-rendszereket felépítettek a technikusok. Valamivel odébb volt az asztronómiai megfigyelőállomás külső kupolája. Nos, Ilder Baramonti az első felszállásánál belegabalyodott az űrmeteorológiai antennahálóba, és amikor űrhajóját erővel kitépte a kis keresztmetszetű kábelek közül, azok úgy szakadoztak szét, akár egy földi pókháló, ha bottal csap oda az ember. Az ügyeletes a rádión keresztül szidta a férfit, de az még semmi sem volt ahhoz képest, amit a tudósoktól kapott éteren át és később szóban ... Megértettem őket, hisz hetekig tartó nehéz munkával és bemérések százaival feszítették ki azt az antennát; munkájuk most kárba veszett, kezdhették elölről az egészet. Magamhoz hívattam és megfeddtem Ildert, de lelkem mélyén akkor már nem haragudtam rá, hisz ilyesmi mindenkivel előfordulhat a számára ismeretlen terepen. No és emlékeztem saját, kezdő koromra. Egyszer én is elkövettem ilyesmit; egy marsi város mellett belegabalyodtam a naperőműtelep tükrei közé. A dolog annyiból volt komolyabb, mint Ilder csínytevése, hogy ott és akkor nemcsak a kollektorokat tettem tönkre, hanem a hajóm is elégett a koncentrált napsugár hatására. Akkora lyukak égtek be a páncéljába, hogy visszaesve a talajra, az egyiken jöttem ki. Én ezt "vészleszállásnak" neveztem, de a parancsnokaim valahogy nem értékelték a tettet, és három hónapig nem repülhettem. Máig is ez az egyik legjobb történet, amit elő szoktam adni mulatozások alkalmával, persze jól kiszínezve. Ami Ildert illeti, itt nem hagyhattam, hogy ő vagy bárki más ne dolgozzon három egész hónapig. Ezért két nappal később újra felszállási parancsot kapott. Ehhez tudni kell, hogy akkor a Zondon négy pilóta volt, és ezek szinte naponta röpködtek a kisbolygó körül. Egyrészt azért, hogy a


Zond másik oldalán elhelyezett automatikus berendezéseket ellenőrizzék, másrészt volt egy különleges feladatuk is: ha a radarrendszer azt jelezte, hogy a közelben nagyobb meteorraj halad el, a pilóták "elfogásra" indultak. A tudósaink folyton azt remélték, hogy az űr mélyéről érkező meteorokban végre valami többet, valami mást is találnak, nem csupán azt a néhány elemet és primitív aminósavat, amit a Naprendszeren belüli meteorokban eddig is felleltek. A kutatások jelentős részét ez jelentette, persze közben figyelték az űr egy-egy szeletét az infravörös és ibolyántúli hullámtartományban, kísérleteztek a mágneses tér változásaival, regisztrálták az ott már rendkívül ritka napszelet és a korpuszkuláris sugárzás hatásait. Tulajdonképpen egészen szépen és munkától fűtötten telt volna az idő - ha nincs Ilder Baramonti. Nyílt eszű, vidám és kissé hanyag ember volt. Lehetett kedvelni, de gyűlölni is - a rendszeretőket, precízeket halálra idegesítette feledékenységével, azzal, hogy minden holmiját szerteszét hagyta a bázison. Lassan már, ha valaki talált egy gazdátlan tárgyat, legyen az bármi, szó nélkül elvitte Baramonti kabinja elé, és letette a padlóra. Nemegyszer magam is arra járva nagy kupacokat láttam az ajtaja előtt - vélt vagy valódi Baramonti-tulajdonok gyűjteményét. Lassan kezdtem érteni, miért nem kellett senkinek odabenn - a rendszer övezeteiben. Az szóba sem jöhetett, hogy a belső övezetben, a Vénusz, a Föld, a Mars közötti rendkívül nagy forgalmú pályákra engedjék, balesetet balesetre halmozott volna. A külső övezetben - a Jupiter és a Neptunusz között - erre kevesebb alkalma nyílott volna, ám ott éppen a nagy távolságok és mostoha viszonyok miatt jól megnézték, kire bíznák az utasok életét vagy a teherhajók rakományát. Egyetlen támaszpontparancsnok sem szerette volna, ha egy bravúroskodó pilótácska az űrbe szórja azt az élelmiszert, gépalkatrészt, oxigénregeneráló berendezést, chlorella-tenyésztelepet, ami nélkül a támaszpontja a következő évben csak félgőzzel, szűkös vésztartalékokkal vagy éppen sehogyan sem működhetne. A Neptunuszon kívüli űrtáj pedig már igen veszélyes körzetnek számított, hisz az igazi kozmosz határán helyezkedett el. Nem csoda, ha Baramontit minden kudarca után egyre távolabb "dobták" a Földtől. Egy napon nagyon filozofikus hangulatba ringattam magamat, és arra gondoltam, milyen érdekes is a dolog: én a ranglétrán felfelé haladva, tapasztalatokban gazdagodva kaptam mind nehezebb, felelősségteljesebb feladatokat, így jutottam ki a "legkülső körre", míg Ilder éppen ellenkező okokból került - végül ugyanoda. Ebben a megvilágításban az, amit én karrieremnek hittem, bizony, csöppet sem látszott olyan fényesnek. Közben azért sajnáltam is egy kicsit a pilótát, hisz ha sehol sem akarták eddig, aligha javulhatott meg, nem vethetett horgonyt egyetlen űrtámaszponton sem. Ha a fickó nem alkalmazkodik, nekem is ki kell rúgnom innen. Csak azt nem tudtam, mi lesz vele, ha a Zondról is eltávolítják. A sorozatának persze ezzel nem szakadt vége. Egy napon azt közölte a rádión, hogy meteorelfogás közben mágneses viharba került valóban nagy recsegés-ropogás hallatszott az űrből, amikor beszélt -, és a viharban megsérült a hajtóműve. A Zondon már riadót vertünk, és kisorsoltuk, melyik pilóta indult elsőként Ildert kimenteni. Ez esetleg a nukleáris hajtómű felrobbanásával is járhatott, ezért nem volt veszélytelen dolog. Ekkor a radaron feltűnt Ilder gépe, amint javában körözget a meteorok között. Felelősségre vontuk, miért állított valótlant. Nevetve válaszolta, hogy csak ki akarta próbálni, mennyi idő alatt kapna segítséget, ha


valóban bajba kerülne ... Ez az "akciója" egy egészen komoly fegyelmivel végződött, ráadásul elmeséltem neki azt a bizonyos mesét a pásztorról és a farkasról. Úgy tűnt, felfogta a példabeszédet, hiszen nem volt ostoba ember. Ám hamarosan meg kellett változtatnom a véleményemet; Ildernek nem használtak a leckék, továbbra is igen hanyagul végezte a dolgát. Megint csak pár nap telt el, és amint újra engedélyeztük, hogy hajóra ülhet, az egyik leszállási manővernél beleütközött a szükségrepülőtéren parkoló másik gépbe, és azt úgy megrongálta, hogy ott a Zondon nem is tudtuk megjavítani. Minden jel arra mutatott, hogy néhány év múlva - ha örökre elhagyjuk a kisbolygót kénytelenek leszünk a roncsot századokra szóló mementóként a Zond felszínén, meteorok martalékául hagyni. Az egyik technikus javasolta, örök figyelmeztetésként írjuk majd rá: "Itt járt Ilder Baramonti. Tartsatok tőle!" Tíz nap telt el viszonylagos nyugalomban - azt hiszem; ezt főleg annak köszönhettük, hogy Ilder nem kapott felszállási engedélyt. Krilov, a helyettesem - igen rendes fickó - mondogatta is, hogy most legalább nyugtunk van. De hiába mondta; Ilder unatkozott, és ki-be járt a támaszpont föld alatti helyiségeiben. Egyszer aztán mint később mondta: véletlenül - bekapcsolt egy gépet a hidroponikai tenyésztelepen, amiből az lett, hogy az egyik vitaminnövény-termesztő meleg vizes medencében felforrt a tápfolyadék, és tönkre ment két tonna retek. Ami pedig a támaszpont személyzetének többhetes vitaminszükségletét fedezte volna ... Az élelmiszer-felelős - és persze egy személyben a hidroponikai és chlorella-tenyészet vezetője is - a haját tépte. Kénytelen voltam megtiltani Ildernek, hogy a jövőben arra a szintre belépjen. Krilov azt kezdte számítgatni, hány hónap van még hátra Ilder leváltásáig, olykor pedig keserűen hozzátette: "Ha megérjük egyáltalán ..." Csakugyan, hiszen semmi sem volt biztos. Amikor Ildert - a támaszpont belső rendjét és biztonságát megóvandó - inkább ismét űrszolgálatra küldtem, odakünn történtek vele hajmeresztő dolgok. A fiú egyszer csúnyán sérült hajóval tért vissza; mint elmondta, két nagy meteórt üldözött, hogy befogja őket, és nem vette észre: közben hátulról egy, a hajójánál is gyorsabban haladó kőzetdarab száguld feléje, amely végül is eltalálta. Ez annyira valószínűtlenül hangzott, hogy alig hittük, de azért a technikusok kijavították a hajót. Aztán egyszer kényszerleszállást végzett a Zond túlsó oldalán, mert ... elfelejtette, hol is van a támaszpont. Majdnem beszorult egy szakadékba, nagy nehézségek árán tudott csak hajójával megszabadulni. Krilov haja akkor kezdett el őszülni. Én is észrevettem, hogy néha reggel idegesen várom mi fog történni aznap - Ilderrel. Szinte bizonyosnak látszott, hogy vele és miatta és körülötte megint lesz valami baj. Amikor aztán egyszer azzal szaladtak hozzám a tudósok, hogy Ilder leszálláskor nem az erre a célra kijelölt helyen, hanem vagy százötven méterrel odébb ért talajt, és a hajtóművéből kiáramló forró gázok a szó szoros értelmében elégették a 2-es csillagvizsgáló műanyag védőkupoláját, minek következtében most az értékes röntgensugaras készülék meztelenül, védtelenül meredezik az űrben - megint magamhoz hívattam a pilótát. - Mindennek van határa! Hát pilóta vagy te egyáltalán? - dörögtem. - Lehet, eddig annak tartottad magad, de mostantól kezdve komoly kétségeim vannak. Nincs itt valami végzetes tévedés? Az


űrpilóta-képzőbe mióta vesznek fel ... vakokat? Ha valaki százötven méteres távolságot nem tud felbecsülni, az menjen marsvárosi utcai takarítóautomatákat programozni vagy a Holdra krátereket söprögetni! - De főnök! - mentegetőzött, én pedig különösen utáltam, ha "főnöknek" szólított valaki, talán éppen azért, mert valóban főnök voltam. Ám Ildert erről a megszólításról sem tudtam leszoktatni. Te is tudod, hogy tévedni emberi dolog. Nem vagyok gép ... - Nem vagy gép - bólogattam vészjóslóan, a kelleténél többször is. - Azért landoltál antennákon és kupolán, azért szorultál a múltkor egy szakadékba, azért kaptál meteort a géped farába? Ember, olyan vagy, mint egy kezdő! - Pedig négy éve vezetek űrhajót - mormolta. - Annál rosszabb a helyzet. Ez azt jelenti, hogy nincs hozzá tehetséged. A legközelebbi szállítmánnyal visszamégy a Plútóra, onnan meg mihamarább visszairányítanak a belső övezetekbe. Egy év múlva megint a Földön leszel, és tudod, mit fogsz csinálni? Valamelyik szaharai narancsültetvényen vezeted majd a gyümölcsszedő gépsort! Azt is csak addig, amíg le nem tarolsz egy fél ültetvényt, akkor aztán száműznek egy lakatlan szigetre, ahol kedvedre rombolhatsz ... - Nincs még egy hozzám hasonlóan szerencsétlen alak az űrben, főnök. Képzeld, két évvel ezelőtt a Neptunusz körül vittem egy szállítmányt. Nem voltam egyedül, ki tudja, miért, de már akkor sem engedtek egyedül hajózni ... - Vidáman csippentett rám a szemével, akárha a barátja lennék, és egy marsi stílusú étteremben ülnénk vacsoraidőben. - Szóval a navigátorom egy százötven kilós indián nő volt. Nem hiszed, főnök? Pedig a nagy kozmoszra mondom, na! - A szeme nevetett, csillogott, és akkor megint nem tudtam rá haragudni. Ha egyszer lenne egy fiam, és ilyen lenne, mint ez a fickó . . . - Igaz a súlya is meg a származása is. Nemegyszer mesélte, hogy az ükapja még valami hegyi folyón hajózott olyan ... valamilyen könnyű csónakban, elfelejtettem a nevét, és hogy tolldíszt hordott a fején. Na, nem a navigátorom, hanem az ükapja! - nevetett harsogva, a térdét csapkodta. - És képzeld el, főnök, a lány ott a hajóban elkezdett kacérkodni velem, én meg nem tudtam hova menekülni, ugyebár, egy teherűrhajó nem kis jószág, de azért a legénységet ott sem kényeztetik el, inkább az árunak hagynak helyet. A leányzó igencsak megkívánt engem, és mit tehettem ellene? Mondom, százötven kilós volt! ... Rám vetette magát, valósággal hörögte, hogy szeret, meghogy kíván engem, a fenébe is, majdnem összelapított. Belereccsentek a bordáim is ... Elkúsztam a vezérlőpult felé, sikerült eljutnom oda valahogy, de a leányzó már követett, az utolsó pillanatban nyomtam meg a fékezőrakéták kioldógombját. Nem voltunk bekötve az ülésekbe, hát képzelheted, mi történt. Úgy felkenődtünk a vezérlőre, hogy csak na! Én éppen a nagy radarképernyőre kerültem, ott nyúltam ki, mozdulni sem lehetett, bizony! A lány viszont belerobbant a vizuális képernyőbe, de azért az egyik lábával még sikerült kirúgnia a sugárzásmérő skáláját, a másikkal meg a helyzetjelző műszert vágta ripityára. Képzeld csak el, hogyan repültünk tovább. Sikerült a lányt bezárnom egy kabinba, és engedélyt kértem a legközelebbi űrtámaszponttól, hogy veszély miatt leszállhassak. Amikor az ottaniak bejöttek a vezérlőbe, az volt az első szavuk: "Te Ilder, valami nagyméretű meteor csapott be? ..." Nekem bizony pechem van, főnök védekezett. Az arca olyan volt, mint egy gyereké. A szemében mintha


könny csillant volna. - Nekem mindig is pechem volt. Kétéves koromban leöntöttek forró vízzel, a fél testemen át kellett ültetni a bőrt; tízévesen elütött a mágneses vonat, szerencsére lassan ment, mert éppen beállt az állomásra. Később egy reptéren játszottunk a kölykökkel, és én véletlenül felgyújtottam egy hangárt; aztán nekem jutott az egyetlen Minelli-féle űrruha, amely a történelem folyamán eddig meghibásodott, biztos hallottál az esetről te is, főnök. Én voltam az a keszonbeteg fickó, akit utána három hétig dekompresszáltak egy Merkur-támaszponton ... - Még a végén azt fogod mesélni, hogy a sors és az egész emberiség esküdött össze ellened ... - Hát valahogy úgy lehet, főnök. - Inkább az emberiségnek van pechje veled ... - De megsajnáltam, mert látszott, őt is nagyon bántja a dolog. Ám eszembe jutott Krilov, a tudósok, a munkájuk. Az eredményeik és Ildernek köszönhető kudarcaik, a feszültségük és elkeseredett hangulatuk ... A két tonna retek ... Hát meghatározatlan időre szobafogságra ítéltem a pilótát. Az ügyeletesek is parancsba kapták, hogy Baramontinak ellenkező utasításig nem adhatnak felszállási engedélyt, de még egy szkafandert sem, nehogy elhagyhassa a támaszpontot. De hát nem ez a lényeg, megint elkalandoztam. Tulajdonképpen nem ezt akartam elmesélni. Történetem az emberek és az idegenek találkozásáról szól. És ez az én történetem. Sokkal inkább az enyém, mint bárki másé az emberek közül. Mint mindenkinek, nekem is vannak történeteim, amiket nem mesélek el soha senkinek. Mielőtt bekövetkezett volna az az esemény, ami a következő hangkristályokat megtölti, azért velem is történt egy és más. Még a Földön szerelmes voltam. Sőt feleségem is volt. Mantella jóval fiatalabb volt nálam, majdhogynem gyerek, legalábbis abban a korban volt, amikor az ember még szeret gyakran gyermekként viselkedni. Nos hát Mantella sem volt különb. Húszéves, csinos, nagy baba, mosolygó arccal; és mellette én is mindig vidám voltam. Kedveltük egymást, sőt én szerettem is. Csak jóval később értettem meg, hogy ami bennünket összekapcsolt, nem volt egyéb diákos fellángolásnál, és nem vettük komolyan sem egymást, sem az életet. Ezt akkor értettem meg, amikor Mantella egyik napról a másikra otthagyott egy korosodó, de szerfölött gazdag exkormányzó kedvéért. A kormányzó fénykorában a Mars egyik városát igazgatta, és ott szedte meg magát; a Földön, ha jól emlékszem, Kelet-Ázsiában volt egy szép villája és mindene, ami egy húszéves lánynak elcsavarhatja a fejét. Amikor Mantella elment, és csak egy rövidke videóüzenetet hagyott maga után, érdekes módon én sem estem kétségbe. Nagy rosszkedvem csupán egyetlen napig tartott, két nappal később pedig már én is kerestem és találtam vigasztalást egy diáktársamnál, akinek derékig érő szőke haja és remek alakja volt. Szóval nem volt ez igazi szerelem, úgy látszik. Egy biztos: attól kezdve nem kedveltem a nőket úgy, ahogyan kellett volna. Persze továbbra is kitartottam mellettük, és sok kapcsolatom volt, de alighanem Mantella miatt már féltem a hosszú távú dolgoktól. No és emiatt könnyebben vándoroltam, ami megint csak megfosztott a kapcsolatoktól ... Ha jól belegondolok, egész űrkarrieremet ezek szerint Mantella hűtlenségének "köszönhettem".


Arra a dátumra pontosan emlékszem. Mármint a földi dátumra: 2372. X. hónap 19-én küldték a Földről azt a táviratot. A szövege nem volt túl hosszú. Mégis, amikor elolvastam, sokáig töprengtem a dolgon. Nem tudnám megmondani, miért: Igaz, újszerűsége izgatott, feladatot sejtettem-éreztem. De tulajdonképpen nem tartalmazott semmi rendkívülit. Annyi izgalmas esemény történt mostanában - csak az utóbbi harminc évben is -, hogy inkább akkor csodálkoztam volna, ha a kozmosz nem szolgál egyre újabb és újabb meglepetésekkel. A meglepetésnek ezúttal U-231-es volt a neve. A csillagászati űrfigyelő szolgálat mindig U betűvel jelölte az ismeretlen objektumokat; azokat, amelyeket az elmúlt évszázadokban még egyetlen alkalommal sem figyeltek meg. Azokat, amelyek nem vissza-visszatérő részei vagy látogatói voltak Naprendszerünknek. AmikŐt az ég figyelői annak előtte sohasem regisztráltak. Hát ez az objektum is ilyen volt. Megmutattam a táviratot Krilovnak. A fejét vakarta. - Egy nagy meteorfelhő takarásában jön? - Persze, innen nézve úgy tűnik. A mi műszereink ezért nem jeleztek eddig semmi rendkívülit. A Földről vagy valamelyik bolygóbéli támaszpontról viszont felfigyeltek rá. - A mérések szerint majdnem akkora, mint a Pallas. Az átmérője több mint négyszáz kilométer. Ez alighanem kisbolygó. - Mindegy; micsoda. A Zondót csak félmillió kilométerre közelíti meg, ez az időszak sem fog sokáig tartani. Gyorsan halad el a közelünkben; az utasítás világos. Alaposan győződjünk meg róla, mi ez az U-231-es. Alaposan, érted? Vagyis közelről: Ez persze nem jelent mást, csak azt, oda kell menni egy hajóval. - Ki menjen? - Magam megyek - feleltem. Máig emlékszem Krilov csodálkozó szemére. Tudom, magyarázattal tartoztam volna neki. De fuccsá lett volna elmondani, hogy engem akkoriban kezdett untatni a Zond. A támaszponton minden beindult, és úgy ment, ahogyan mennie kellett, eltekintve Baramonti csínyjeitől. Egyszerűen nem volt mit tennem, mit irányítanom, mindenki tudta és tette a dolgát nélkülem is. Az előző állomáshelyeimen is ilyenkor kapott el valami megmagyarázhatatlan fáradtság, feleslegesnek éreztem magamat. Az efféle időszak persze sohasem tartott tovább néhány hétnél. De nekem éppen elég volt, ilyenkor már tudtam, hogy elég ebből, ezer dolgot találtam ki, csak hogy ne kelljen az állomás ügyeivel foglalkoznom, bebeszéltem magamnak, hogy megy itt minden nélkülem is ... Társam, helyettesem és barátom, Krilov most hát meglepődött. Ő még nem ismert erről az oldalról, itt találkoztunk először, a Zondon dolgoztunk együtt csupán. Láttam rajta, ügyetlenül próbálja palástolni döbbenetét. - A kis kutatógépet ajánlanám - mondta Krilov, amint magához tért -, pilótának pedig Dworski lenne a legalkalmasabb. - Nem Dworski kell nekem, hanem ... Baramonti.


Hát azt látni kellett volna, ami akkor Krilov arcán lejátszódott. Először igen szélesre tátotta a száját, a szeme kidülledt, aztán lassan becsukta a száját, kettőt nyelt, és akkor mintha a szemei is visszahúzódtak volna az üregeikbe. Csak utána jutott szóhoz: - Ba ... ha ... baramo ... monti? - Ne dadogj, öregem. Mielőtt nagy vitába bonyolódnánk, hadd mondjam el rögtön: nem véletlenül választottam Ildert. Az út eltart néhány hétig vagy tovább is. Addig legalább itt nem csinál újabb bajokat. Ne nevess ki, de abban reménykedem, hogy útközben sikerül kissé átnevelnem a fiút, és egészen más ember lesz, mire onnan visszajövünk. Az is előfordulhat, hogy az U-231-es közelében kiütközik belőle valami jó tulajdonság. Mert hogy ilyenek is vannak benne, ebben biztos vagyok. Nem létezik, hogy teljesen használhatatlan lenne. Lecsillapodik, remélem, és afféle kezes bárány lesz belőle. Krilov nem tudta, mit jelent a "kezes bárány" szó, az ilyesmiket manapság csak kevesen ismerjük, Mi, akik régi műveket szoktunk forgatni. Nem vagyunk már sokan. Mindazonáltal nem örvendezett a javaslatomnak, persze nem is szegült ellene. Krilov mindig lojális és fegyelmezett volt. - Mikor indulsz, Bram? - kérdezte. Pedig ismert már, tudta, nem szeretem halogatni a dolgokat. - Még ebben az órában - feleltem. Ilder Baramonti az első napon példaszerűen viselkedett. Látszott, meglepte kitüntető választásom, és igyekezett eleget tenni kimondatlan elvárásaimnak. Szerencsére a hajóval sem volt baj. Az egyáltalán elérhető legnagyobb sebességgel siettünk a célkoordináták felé. Az űr azért nem volt egészen üres előttünk; az önműködő infrasugárzónak bizony többször is működésbe kellett lépnie, hogy apróra darabolja, megsemmisítse az utúnkba kerülő kisebb-nagyobb űrköveket. Mind sűrűbb meteoráramban haladtunk, csökkentettük a sebességet is, hogy adott esetben több időnk legyen lavírozni. Ez már előjele volt annak a nagy hullámnak, amely a földiek jelzése szerint most errefelé halad. Nem mondtam el senkinek, de volt egy másik okom is arra, hogy éppen Ilderrel jöjjek erre az útra. A meteorraj. Igaz, a fiúnak mindig pechje volt, legalábbis ő maga ezt állítja, én azonban láttam: az eddigi eseményekben vakmerősége is szerepet játszott. És nekem erre az útra éppen egy ilyen pilóta kellett. Aki - ha úgy hozza a sors nem fél a rajokba belevágni, nem fog szabályokba kapaszkodni és állítólagos vagy valós műszaki nehézségekre hivatkozni, ha szeszélyem támad, Márpedig éppen egy ilyen szeszély formálódott lassan az agyamban, egy különleges kívánság, amit Ilder - ebben nem kételkedtem - végre fog hajtani, éppen azért, mert én kérem rá. Bármennyire szabálytalan lesz is a dolog. A következő héten lassan átküzdöttük magunkat a meteorraj középső, sűrű részén. Hajónk néhányszor nem is kicsi veszélyben forgótt, de megúsztuk. Elmagyaráztam Ildernek, hogy nem kerülhetjük ki a rajt, mert az túl széles és hosszú, míg ezt a több, mint háromszáz órás manővert elvégeznénk, a rajt szorosan követő U-231-es olyan távol kerülne tőlünk, hogy túl messzire érnénk csak utól, ez lerövidítené a megfigyelésre szánt időt. Hiszen nem távolodhatunk el túlságosan


a Zondtól sem. Pilótám mindent értett. Jókedvével nemegyszer felvidított engem is. Azt hiszem, akkor egy kicsit igazam lett Krilovnak jósoltam valamit Ilder változásáról, és ez lassanként beteljesedett. Megismertem ezt az embert, és már csak ritkábban tudtam rá haragudni. Tömérdek félreértése volt a világgal, és az emberek is minduntalan félreértették őt. Azt hiszem, a helyében én is így jártam volna. Nekem az volt a szerencsém - most már tudom -, hogy nem maradtam a Földön. Ha ott maradok, én is szembefordulok ezzel a túl modern világgal. Mert hát ez a világ lekörözött engem többszörösen is. Én sem tudnék ott megszokni, már nem. Fiatalon sem éreztem magam ott túl jól. A Föld egyetlen hatalmas rohanássá lett, mindenki folyton rohan és retteg, el ne késsen valahonnan. Még szórakozni is sietve mennek-utaznak az emberek, nem éreztem jól magam köztük. Soha! Sokat gondolkoztam azon, milyen más volt az életük az embereknek régebben. Lovas kocsin vagy kezdetleges vasúton jártak, nem sztratoszféra-repülőkön és interkontinentális mágnesvasúton, amely olyan gyorsan rohan, hogy már a sebességmérőre pillantva is eláll a lélegzete annak, akinek van egy kis fantáziája. Régen csak a nagyon gyors repülőgépek suhantak úgy, mint ezek a vonatok ma. Az ember alig néz meg egy modern, kicsit hosszabb játékfilmet, és Londonból máris Recifébe ér, szinte hihetetlen! A művészetek is ellaposodtak, ezekre is rányomta bélyegét a sietség. Azt tartják jónak és főleg szépnek, ami egyszerű - vagyis rövid idő alatt elkészíthető és még rövidebb idő alatt megtekinthető, élvezhető. És eldobható, teszem hozzá én, ez a saját véleményem. A nők is rohannak. Túl azon, hogy rég elfogadták már a háromféle kapcsolat elvét, és azok minden változata egyformán legális lehet, itt is rohannak. Nők nőkkel, férfiak férfiakkal is élnek, de persze a nagy többség hagyományos módon űzi a szerelmet. Férfiak és nők milliói, sőt milliárdjai keresik és találják meg egymást, de ezt is sietve teszik, mintha attól félnének; lekésnek valahonnan. Alig találnak partnert, máris szétnéznek, hol a következő. Pedig hát kétszer annyi ideig élnek, mint pár száz évvel ezelőtt az őseink. Ők mégis sietnek ... De Ilderről akartam beszélni. Szóval megértettem a gondjait, és láttam, milyen úton jutott el idáig. Ő sem szerette azt a világot, inkább hagyta, hogy a sorsa kifelé sodorja, kifelé a Naprendszerből. Lassan megkedveltem, és azt hiszem, ő is engem. Az utolsó meteorokat kikerülve, tisztább térbe jutottunk, ismét növelhettük a sebességet. Baramontit is egyre jobban izgatta a feladata. - Eddig csak apró kődarabokat kapdostam el, főnök! Tudom, azok is a külső térből jöttek, talán semmi közük a Naprendszerhez. De ez a valami, ha tényleg olyan nagy, akkor bizony szenzáció lesz! Ha a mi rendszerünkből származik, akkor talán ez a tizedik bolygó, az annyit keresett Transzplutónium, amit eddig még senkinek sem sikerült megtalálnia, pedig ugye a Plútó rendellenes pályamozgása is ezt sugallta ... Ha viszont nem a mi rendszerünk tagja, az lesz csak a világszám! Főnök, mi leszünk a felfedezői! Talán még rólunk is nevezik el! Ez lesz a Lientellier-Baramonti bolygó ... - Lődd ki a képzeleted fékezőrakétáit, Ilder. A bolygót a csillagászok már regisztrálták; minket is ők értesítettek, tehát így vagy úgy, neve már van neki. Legalábbis betűjele és sorszáma egyelőre. Mi most a csillagászok szemének és műszereinek


meghosszabbítása leszünk, megnézzük közelről az anyagát, leírjuk a viszonyait, és megközelítően közöljük jelenlegi pályaelemeit is. Az pedig ne tévesszen meg, hogy ez az égitest olyan nagy, hogy nagyobb, mint a mi Holdunk, hogy majdnem akkora, mint a Plútó, és ha úgy veszszük, lehetne egy kisebb bolygó is. Majd meglátjuk. A radarképernyőn először kis halvány fénypontként bukkant fel. Olyan bátortalanul pislogott, hogy ha nem tudtuk volna, "ő" az, bizony kezdetben újabb meteorrajnak tartottuk volna. De miközben gyorsan száguldottunk feléje, az meg a mi irányunkba közeledett, így aztán két nap múlva a fénypont határozottá vált, kiteljesedett, lassan már műszereink is érzékelni kezdték közeledtét. Ilder felhívta a figyelmemet, hogy a bolygó - ha ugyan az volt - elég erős infravörös sugárzást mutat. Ez meglehetősen szokatlan jelenség volt, hiszen minden logikus érv szerint nagyon hideg égitestnek kellett lennie. Ez is elgondolkoztatott, merthogy ilyen jelenséggel még nem találkoztam. Szerettem volna ezzel foglalkozni egy kicsit, adatok halmazát gyűjteni a jelenségről, hogy majd beszámolhassak a földieknek is, végül megelégedtem néhány adat rögzítésével. A különös bolygó közeledett, és bennem valami okból nőtt a feszültség. Akkor már egyre több jel érkezett vissza róla; megkezdtük rendszerezésüket. Előkészítettem első jelentésemet is. Tudtam, Krilov és a többiek nagyon várják, és rádión azonnal továbbítják a Földre. Nem tudom pontosan, milyen napot írtunk akkor; még a Zondon alkalmazott helyi időre sem ügyeltünk. Ilder volt az ügyeletes, én aludtam, aztán arra ébredtem, hogy a kis kétszemélyes kutatóűrhajó észrevehetően irányt változtat. Az ilyesmire érzékeny a szervezetem. Talán azért, mert nem különösebben rajongok az űrutazásokért, főleg ha ilyen kényelmetlen körülmények között zajlik, mint ott ,és akkor. Én szeretek benne lenni az űrben. Az űr vonzott, de csak az űr; az emberek készítette járművek primitívsége viszont gyakran irracionális és felesleges módon haragra gerjesztett. Néha azzal csillapítottam magamat: mit tehetnék, ha ötszáz évvel korábban születtem volna, és kezdetleges, állat vontatású szerkezeteken kellene utaznom? És űrkirándulások szóba sem kerülnének? A lényeg az, hogy űrhajóban sohasem alszom igazán jól, szervezetem féléber állapotban van, ezért a jelentősebb mozgásváltozásokra azonnal felébredek. Most is így történt. A félhomályban társam arcélét láttam oldalról, ilyennek ábrázolták régebben a rossz szellemekét vagy ördögökét. Ezer évvel ezelőtt készült festményeken ... Egy pillanatra rossz érzés fogott el; lehet, Ilder pusztulásba visz minket? De elhessegettem magamtól ezt az érzést. - Mi van, Ilder? - Itt vagyunk, főnök. Pályát változtattam. Lassan körözni kezdünk és rá jellemző könnyedséggel mesélni kezdett valami zavaros történetet, hogy egyszer a Merkur körül egy gyakorlórepülés során hogyan került ki egy összeütközést egy nagyobb meteorral, a körül is körözött többször; mígnem majdnem felkenődött rá. Senki sem tudott úgy vigasztalni, mint Ilder ... A nagy vizuális képernyőn feltűnt az U-231. Rögtön a Merkurra gondoltam. És Ilder is. Hisz mindketten jártunk már ott, és az U-231-es felszíne éppen olyan volt, mint a Merkur. Meg a Hold. Rengeteg kráter szabályos köre rajzolódott elénk. A fekete űrben igen lassan forgott, ezt akkor persze még nem is érzékelhettük.


Minden homályos volt, és nemcsak mi láttuk annak. A műszerek is mutatták, hogy bizony itt örök éjszaka uralkodik. A mi Napunktól iszonyú messzire voltunk. - Az a rész ott olyan, mint a Caloris-medence a Merkuron - mutatott Ilder egy nagy kráterre. - Na jó, eleget bámészkodtunk. Mi van a körpályánkkal? - A körpályánk még csak ellipszis, főnök - nevetett Baramonti -, de hamarosan körré alakítom ... - Rendben, figyeld a műszereket! Adatkristályra rögzítjük a megfigyeléseket, én is hozzámondom a szövegemet, és már továbbíthatod a küldeményt Krilovnak ... Nem telt bele egy óra, és már sokat, nagyon sokat tudtunk az U-231-esről. A legfontosabbak a pályaelemek voltak. Ezekből kitűnt, hogy az égitest semmiképpen sem lehet a Transzplutóníum. Első pillantásra nyilvánvalóvá vált, hogy nem a központi csillagunk körül kering, az összes pályaeleme mást mutatott. Haladási vonala abban a pillanatban a Nap felé irányult ugyan, de eléggé különös volt. Nem volt módunk elemezni, ehhez különben is jobb számítógépekre volt szükség, mint amivel mi ott a kis hajón rendelkeztünk. Csak jelentéktelen mágneses teret érzékeltünk, Ilder szerint remanens lehetett, egy réges-régi tér maradványa, amit egy akkora bolygó már akkor is megtart, ha kőzetében csak pár százalék vasérc található. A felszínen a hőmérséklet -234 C volt, ezért mondanom sem kell, hogy légkörnek vagy szabad víznek nyomát sem találtuk. A távolból végzett kőzetelemzés - amely persze nem teljesen megbízható - elég nagy eltéréseket mutatott ki. Eltéréseket a Naprendszer bolygói összetételéhez képest. A többi, hamarjában felvett, körülbelül száz adat egy része is azt látszott bizonyítani, hogy ez az égitest nem a mi Naprendszerünkből származik. Foltokban fel-felbukkant megint az a gyanús infravörös sugárzás, amely ismeretlen eredetű belső hőt jelentett. Mi lehet ez? ... Baramonti lelkesen asszisztált az adatok begyűjté- sénél, aztán rádión hívtuk Krilovot, és az egész anyagot a Zondra továbbítottuk. Ekkor már hajónk meg- közelítőleg körpályán volt az U-231-es körül. - Szóval egy másik világból jött! - lelkendezett pilótám. - Lehet, hogy millió évekig repült az űrben? - Lehet, de az is lehet, hogy csak pár százezer évig csillapítottam, amennyire tőlem tellett. Még nem árultam el neki, mire készülök. De közeledett ennek az ideje is. Utasítottam Ildert: folyamatosan működtesse a felszínt figyelő műszereket, én meg készítettem néhány rádión is továbbítható filmet. Akkor alig kétszáz kilométerre voltunk az U-231-estől. Haboztam, hogyan mondjam meg társamnak, mit tervezek ... Le akartam szállni azon a furcsa bolygón. A szabályzat az ilyesmit általában tiltja, főként ehhez hasonló esetekben. Túl kevesen - mindössze ketten - vagyunk a kutatóhajón, és az U-231-es így is "befelé" halad, iránya, ha nagyon elnyújtott


Nap körüli pályán is, mégis a mi életterünkhöz közelítő. Alaposabb kutatásokra tehát ott lesz lehetőség, minden űrforgalmi irányító ha lenne errefelé ilyen - azt mondaná, elég körberepülnünk, és az adatokat begyűjtve már jöhetünk is vissza. Hát én ebbe nem egyeztem volna bele, akkor sem, ha egy ilyen parancs egyenesen nekem, névre szólóan érkezik az éterből. Ilyen lehetősége az embernek legfeljebb egyszer adódik - de egész nemzedékek éltek már előttem úgy, hogy nekik egyetlen hasonló esély sem jutott osztályrészül. Hogy leszállok-e, azt most - nem egészen a szabályok betartásával, igaz, de magam dönthettem el. És amikor megmondtam Ildernek, egy cseppet sem csodálkozott, hanem azonnal az új pályaelemeket kezdte számítgatni. Reméltem, szokásos pechje ezúttal elkerül bennünket ... Csak percekkel később kezdett lelkendezni. Méghozzá olyannyira, hogy majdnem elsodort a lendülete. - Főnök! - kiáltotta csillogó szemmel és jóval hangosabban, mint kellett volna; hisz ott álltam mellette a vezérlőpult előtt. Főnök, ez óriási! Csinálok egy olyan tiszteletkört előtte, hogy csak úgy porzik majd az a szűz felszíne; éppen ideje, hogy leporoljuk kissé ezt az őskori leletet. Aztán egy elegáns mozdulattal, hipp-hopp; landolunk, de úgy, ahogy nekem még sehol máshol nem sikerült leszállnom ... Mert figyeld meg, főnök, így szokott ez lenni: ha sokan nézik az embert, és lesik az eredményt, mondjuk; egy-egy vizsgázásnál, hát soha nem sikerül semmi százszázalékosan. Bezzeg ha senki sem látja! ... Hamarosan egyenlítői pályán voltunk a bolygó körül. Utunkat semmi sem zavarta, egyenletesen süllyedtünk alá. A homályból egymás után bukkantak elő a kráterek. Kicsik, közepesek, nagyok. A műszereket nem kapcsoltuk ki, tovább rögzítettük az adatokat. Előttünk radar söprögette a teret. Egyszer néhány meteorral is találkoztunk, az egyik éppen becsapódott az U-231-es felszínébe. Fény villant, kőzetdarabok repkedtek: Félelmetes volt ez a némafilm; szemtanúi lehettünk egy újabb kráter születésének. De az egész egy percig sem tartott. Továbbrepültünk. Amikor a felszíntől mért távolság már csak negyvenöt kilométer volt, villogni kezdett az egyik műszer, és képernyőre vetített valamit. - Mi ez? - kérdeztem. Ilder gyorsan működésbe hozta a rögzítőket is. Hajónk odébb száguldott, de egy videoszalagról újra lejátszottuk az eseményt. - Nagyobb méretű tisztafém tárgy. Itt vannak a koordinátái. - Ilder a képernyőn fel-felvillanó pontot nézte. A dolgot a radar is megerősítette. - Ezt meg kell nézni alaposabban. Nem valószínű, hogy az ilyesmi errefelé tipikús tárgy lenne. Nem is része a terepnek. Menj vissza! Ott szállunk le. - De főnök, lehet, hogy csak egy nagyobb ásványi fémrög, amit valaha a vulkanikus tevékenység juttatott a felszínre. Vagy egy nagy vasmeteor ... - Ilder kelletlenül fintorgott. - Hogy micsoda, megtudjuk, ha leszállunk mellette. Végül is úgy döntöttünk az előbb, hogy megcélozzuk a felszínt, nem? Kanyarodj vissza, mert nagyon eltávolodunk.


Ilder nem ellenkezett többé, sőt az efféle kaland neki is elnyerte a tetszését. Míg ő ismét új pályára állt - egyben a magasságot tizenkét kilométerre csökkentette -, én gyorsan űrruhát öltöttem. Ahogy ember által még ismeretlen égitesten kell - ezt írja elő a szabályzat -, tartalék oxigéntartályt és lézerfegyvert is előkészítettem. Nem tudtam magam sem, miért vonz annyira a bolygó. Vagy inkább a kaland? - Egyikünknek itt kell maradnia - közöltem ellentmondást nem tűrően. Ilder bólintott. Hogy én megyek, az nem volt kétséges, és nem volt vitás sem. Egyszerűen így döntöttem. Nem tudom, miért, de vonzott az U-231-es. Kicsit irracionális vonzás volt ez, lelkembe hatolt, még sohasem éreztem azelőtt. Elrepültem már a kisbolygóövezetben nem egy aszteroida mellett, van belőlük vagy ötezer, a legtöbb olyan kicsi, hogy egyetlen pillantással befogható szinte az egész felszínük - de azok nem vonzottak. Nem voltak olyan mágnesesek számomra, mint ez. Néztem a képernyőkön a sötétszürke talajt, a krátereket, és amikor a radarok jelezték azt a nagy fémtömeget, valami megmozdult bennem - igen, oda kell mennem, éreztem. Olyan volt ez, akár a szomjúság; valósággal gyötört. Ellenőriztem a sisakrádiót, és amikor Ilder képernyőin ismét felcsillant az a rejtélyes fénypont, máris a zsiliphez mentem. Öt és fél perccel később a talajon voltunk; hajónk leszállt. Elcsitultak a hajtóművek. Megnyílt előttem a zsilip külső ajtaja. - Mehetsz, főnök! Az a valami egyenesen előtted van, száz méternél nem messzebb. A tömegvonzás talán hatoda lehetett annak, amit a Földön megszoktunk. Ez - figyelembe véve a bolygó méreteit - még így is soknak tűnt, de ezen nem töprengtem. Elég sötét volt - felettem a csaknem csillagtalan űr, alattam a kövekkel, apró repedésekkel teleszórt talaj. Az U-231-esen voltam hát ... Ha valóban kiderül, hogy ez az objektum nem a mi Naprendszerünkből származik, akkor csak a Tejútrendszernek nevezett galaxisból jöhetett. Vagyis nem extragalaktikus "idegen"; a mi Galaxisunkból való. Ezt bizonyítja, hogy a Sagittarius csillagkép felől jött, a földi tudósok is erre a következtetésre juthattak. A mi Galaxisunkból, sőt a mi spirálnyúlványunkból, az Orionágból érkezett ide. A belső széléről persze, és bár sebessége nem érte el az ág galaktikaközpont körüli forgási sebességét, azért minden jel onnani származására mutatott. Így hát csak félig volt "idegen" jövevény. Ilyen gondolatok jártak a fejemben, miközben a köveket kerülgettem a sötétben. Kénytelen voltam bekapcsolni a sisaklámpát is. Így már gyorsabban haladtam. A "szomjúság" nem múlott el, helyette rám tört az űr. Furcsa volt lépegetni a levegőtlen égitest felszínén, lábam a talajon, amely körülbelül olyan erővel vonzott, mint a Hold, és közben testem a mindenségben volt. Mínusz 260 vagy még hidegebb volt ott, a ruhában ezt persze nem éreztem; valahol messze - nem is mertem belegondolni, milyen messze - halványan csillant néhány fénypont. Rám tört egy kényszerképzet - pár százezer vagy millió fényévre innen valahol egy másik lény a maga űrruhájában éppen most landolt, és egy másik világot igyekszik felfedezni, őt is éppen az a vágy hajtja, ami engem. "A világok sokféleségének elméletét" az exobiológiában különbözőképpen tanították nekünk - de ez mindig csak elmélet volt, csak az.


Aztán egyszer csak vége szakadt vándorlásomnak. Megpillantottam a célomat. És akkor elállt a lélegzetem is. Az a fémtárgy egy űrhajó volt. Helyesebben: egy roncs. És ha kezdetben volt is kétségem, honnan származik, egyetlen perccel később az is eloszlott. A hajó legalább háromszor akkora lehetett, mint a mi kis kutatóhajónk. A legszembetűnőbb a hengeres teste volt. Én még sohasem láttam ilyent. A hajó tulajdonképpen egyetlen nagy henger volt; a szürke fémfalat apró sebek, torzulások, törések éktelenítették. A burkolaton elég sok ilyen mechanikus sérülést láttam, de ezek nem törték át a páncélzatot. Rosszabb volt a helyzet az orrban és a farban. Az a benyomásom támadt, hogy a hajó ismeretlen utasai kétségbeesetten próbáltak landolni itt; a felszínen, de ez valami okból nem túl jól sikerült nekik. Ugyanakkor feltűnt, hogy a henger egyik végén - ahol a hajtómű fúvókáinak kellett volna lenniük - csak törött, égett lemezburkolatot láttam. Mintha nem is lett volna hajtóműve. Vagy a vészleszállásnál letörött, esetleg lerobbant? ... Fel kellett néznem a magasba, mert az a hajó még így, roncsaiban is emeletes háznyi volt. Törpének éreztem magam mellette, régi horror-videofilmek jutottak eszembe, számtalan ilyen kristályt visznek magukkal a hosszú útra induló hajókon, a felsőbbség nem kedveli ugyan ezeket a "művészi termékeket", mégis minden hajón ,van belőlük legalább pár száz darab. Azokban fordul elő, hogy apró emberek találkoznak kilométeres űrlényekkel, melyek felfalják, összemorzsolják, roppantják, szétdörzsölik, megemésztik őket ... Most ettől ugyan nem kellett tartanom, hisz ez halott hajó volt, de a méretei nyomasztottak. - Ilder! - Én is látom a közvetített képeket, főnök ... - a sisakómba épített kamera "szeme" az űrhajó képernyőire vetítette a látványt. - Azonnal hívd Krilovot! Az egész adást vedd kristályra! Elképzeltem, milyen arcot vághat Krilov, amikor az ő képernyőiken is megjelenik, amit most látok. De ez most nem volt fontos. Az űrhajó régen törhetett szét - erre az mutatott, hogy közvetlenül mellette is becsapott már több meteor, a falára vertek egy csomó követ. És a nyomaikat jelző kis kráterek felszínét is belepte a kőzetpor. Csizmám nyomai furcsa, gondolatokat ébresztettek bennem. - Főnök ... - hallottam Iider remegő hangját. - Ezek idegenek lehettek? Megkerültem a roncsot. A túloldalon rosszabb állapotban volt, alighanem sok kilométeren át csúszhatott a sziklákon, mielőtt itt elakadt. Nagy rések tátongtak a burkolat külső rétegén, de talán a belső sértetlen maradt. A zsilip körül és az orrban gyászos volt a látvány. A szívem a torkomban dobogott. Sejtettem, hogy . . . de azért valahol mélyen ott vibrált bennem egy halvány reménység. Ha ezek mégis idegenek? ... A találkozásra már annyi száz éve várunk ... Lehet, hogy most, itt, éppen velünk történik meg a nagy, az egyetlen, az első csoda? Reflektorom fénye a páncélburkolatba öntött jelekre esett. Közelebb mentem.


- Ilder, kezdd el az adást a Zondra! Közöld, mi történt, és szólj Krilovnak, nézzen utána ennek a hajónak a nagy számítógép asztronautikai emlékezetében. - Tehát földi hajó volt? Azt hiszem, Ilder némileg csalódott. Nem mondtam neki, de én is. - Betűket és számokat látok. Ráadásul a mi betűinket és számjegyeinket, amiket aligha írhattak idegenek, Ilder. Figyelj, sorban diktálom a jeleket, hátha nem jól látszik a képen: C, E, P, O, 1. - Ő betű vagy nulla számjegy a negyedik? - Majd kiderül ... Most bemegyek, közben folytatom a közvetítést. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy az egész olyan, mint egy régi, fantasztikus videofilm. Mintha mindazt, ami most velem történt - már láttam volna valamikor, talán nem is egyszer. Tudatom legaljáról emlékek szabadultak el; akár nehéz folyadékban a buborékok. Gyerekként sok ilyen filmet láthattam, emlékfoszlányok jutottak eszembe, egyszerre voltam én, és mintegy kívülről szemléltem magamat is. Aztán nem gondoltam rá többet. Bemásztam a zsilipajtón - nyitva volt. - Főnök, vigyázz magadra! - Vigyázok. Jó a kép? - Remek. Úgy látok mindent, mintha én is ott lennék - és ettől kezdve együtt beszéltük meg a látványt. A nyitott zsilipkamrán keresztül egy folyosóra jutottam, a padló ferde volt, a falból kiálló korlát ellenére is majdnem négykézláb kellett kapaszkodnom felfelé. Gyakran ismeretlen rendeltetésű tárgyak kerültek utamba, soha nem láttam ilyeneket. Bejártam az egész hajót. Négy vagy öt szinten, az összes helyiségében ugyanaz a látvány fogadott. Megkérdeztem Ildert, hogy mint űrhajós észrevesz-e valami különöset. - Hát persze, barátom! - kiabált most más stílusban. Azt hiszem, kicsit diadalmaskodott felettem, ezt ünnepelte harsányan: Lehetséges, hogy magad nem vetted észre, sasszemű űremberem? A fenébe is, hiszen van egy hatalmas furcsaság, amit a világtörténelem egyetlen szerencsétlenül járt űrhajójában sem tapasztaltunk ... Még mindig nem látod? Még a vezérlő is üres, főnök. Alig van bútor, alig van felszerelés ... A raktárak is üresek. Hiányzik jó néhány alapvető gép, amelyeknek pedig ott kellett lenniük valamikor, bármilyen régen építették is ezt a szerkezetet. Abban biztos vagyok már én is, hogy földi űrhajó volt. De mit keresett a galaktikában? Hiszen oda még mi sem jutottunk el. Azok a székek a vezérlőben, a tönkrement vagy szétszedett irányítópult előtt, azok győztek meg, hogy a hajó legénysége emberekből állott. Valaha ... - És hová tűntek? - Lehet, hogy meghaltak régen, jóval a katasztrófa előtt. A


holttestük elbomlott, nyoma sem maradt. Lehet, azért tört így szét, mert amikor ideért, már senki sem irányította. - Nem láttam az oxigénregenerálót. Te sem? - kérdeztem. - Én sem, főnök. A chlorella-telep persze üres, de űrruhák sincsenek. Érted, főnök? Nincs ott egyetlen üres szkafander, még a nyitott faliszekrényben sem. Lehet, hogy még az űrben hagyták sorsára a hajót, átszálltak egy mentőhajóra, vagy ki tudja, mi történt ... A burkolata sok helyen megsérült, de nukleáris anyagot nem jelez a radióaktivitás-mérő. Vagy az űrben lerobbantották a hajtóművet, vagy kifogyott az üzemanyaguk. Kis csend után Ilder ismét folytatta: - Bejött Kirlovék adása. Mindjárt közlik az adatokat. Vártam, közben a vezérlőt szemléltem. A sötétben csak a sisaklámpám fénykörébe került tárgyakat láttam. Ide is behatolt az U-231-es kőzetpora, finom réteg fedett mindent. Egy kicsit úgy éreztem magam, mintha tenger mélyén elsüllyedt hajóroncsot szemlélnék ... Szóval itt emberek éltek, nem idegenek. Aztán megreccsent sisakomban a rádió. Ilder átkapcsolt, és Krilov beszélt a Zondról: - ... Érdekes felfedezést tettél! A memóriaegység szerint valóban volt egy földi űrhajó, amely pontosan ilyen. De tudod, mikor? A XXI. század elején! Pontosabban 2018-ban indították el, a Plútóra ment volna. Ez volt akkor az első ilyen távolságba indított hajó. Más kérdés, hogy a Plútót nem érte el, sőt a Plútóra érkezése előtt két évvel megszakadt a rádiókapcsolat vele, és soha többé semmi hír nem érkezett felőle. A későbbi évtizedekben szorgalmasan figyelték és hallgatták az űrt, segélykérő jeleket várva, de a CEP-01-es eltűnt... És most te találtad meg, egy, a galaktikából jött halott égitesten, ez fantasztikus! Azonnal jelentem a Földre! - Jelentsd. De előbb mondj valamit a legénységéről is. Érdekelt, kik éltek itt, e falak között. Mi volt a nevük, hogyan kerültek ide, mi célból szenvedtek? - Máris mondom. A Cosm. Exp. Plútó-01-es akkor úgynevezett "nemzetközi" legénysége öt férfi és egy nő volt. A nevük: Dorfen, Ihtiman, Konyev, Longar, Sestri és a nőé: Roda. A parancsnok Sestri volt. Mind képzett űrhajósok, a nő volt az orvos. Ennyit tudunk. - Szóval az egész több mint kétszázötven éve történt ... Ilder visszavette Krilov hangját, elkezdte a Zondra sugározni a vizuális kristály tartalmát. Én meg csak álltam ott a sötétben, a csendben. A mínusz 260 fokos falakat néztem. Egykor itt emberek éltek. Biztosan sokáig. A Földről mentek el, telve optimizmussal. A Plútóra indultak? Nem jutottak oda. Helyettük éppen én alapítottam a bolygón az első emberi támaszpontot. Igaz, kétszázötven évvel később. Különösnek találtam, hogy a vakvéletlenek sorozata többszörösen is összekapcsolta sorsunkat. Akkor is, ha ők már meghaltak. A Plútóra indultak - én értem oda. Egy űrben száguldó magányos égitest "visszahozta" hajójuk roncsát és azt én találtam meg ... De nem volt időm tovább töprengeni. Ilder azt kérdezte, mikor jövök


vissza. Nem tudom, mi lehetett a hangjában, ami arra késztetett, hogy elinduljak. Lehet, csak tudat alatt éreztem, hogy a fiú mondani akar valamit, aztán mégis meggondolta és hallgatott. Félóra múlva ismét a mi hajónkban voltam. Fertőtlenítettem a szkafandert. Még akkor is az járt az eszemben: hová tűnhettek el azok a szerencsétlen űrhajósok? - Talán jobb lesz, ha ki sem vetkőzöl, főnök - mondta a pilóta, és az egyik képernyőre mutatott. - Lehet, ki kell menned ismét. Látod? A kisbolygó felszínével párhuzamosan szétsugárzott hullámok ott, a nullától húsz fokra balra, valamiről visszaverődnek. - Egy másik fémtárgyról, azt hiszem. De a láthatár alatt van? Olyan gyengék a visszatérő jelek. Lehet, hogy csak egy érctömb. Vagy ennek a hajónak egy letört darabja, ami a leszálláskor zuhant oda ... - Lehet . De főnök ... - habozott, feketésbarna arcán most komoly kifejezés jelent meg. - Már a landolás előtt is észrevettem, csak nem szóltam neked ... - Mi volt? Beszélj, hogy az a végtelen kozmosz ... Ritkán káromkodtam, akkor is inkább irodalmi színvonalon. Most éreztem, hogy történt valami, és mindig dühített, ha a cselekvési területemen, a rám bízott feladat közben mások olyan információkra tettek szert, amikről én nem szereztem tudomást. - Mielőtt leszálltunk, szokásom szerint beradaroztam a környéket. Akkor abból a pontból sokkal erősebb sugárnyaláb jött vissza. Mindenképpen fém lehet, ráadásul nagyobb kiterjedésű, szabályos alakú fémszerkezet . . . - Akkor mire vársz? Emeld fel a bárkát, és lökd arrafelé! - Bárkát? ... Sohasem hallottam ezt a szót. - Régi, behemót vízi jármű neve volt. - Behemót? ... Ezt sem ismerem. - Nincs idő nyelvleckére, gyerünk! Startoltunk. Az egyik külső kamerát végig bekapcsolva hagytam. Amikor emelkedtünk, a hajtómű vöröses lángjai megvilágították a sziklákon heverő roncsot. Az a henger hihetetlenül elhagyottnak látszott, és az is volt. Századok óta. A szomorú látvány magát a halált idézte. Lehet, hogy egyszer én is valahol az űrben pusztulok el? ... Aztán az események elterelték a figyelmemet az efféle gondolatokról. Mert hisz egy perccel később bekövetkezett az. Nem sejthettük, hogy valóban történelmi pillanat előtt állunk. Mert hát az volt, még akkor is, ha néma csendben zajlott le - nem volt tömeg, ünneplés, és nem volt teljes bizonyosság sem. Ezer éve vártuk a találkozást az idegenekkel, sejtjeinkbe talán belekódolódott valaha, hogy azok nem is lesznek olyan idegenek,


valahonnan, a tér és az idő irdatlan mélységeiből velünk együtt származnak ... Nem volt teljes a bizonyosság. Még amikor agyunkban vibrált a látvány, és sejtettük, érteni akartuk annak értelmét, akkor sem lehettünk biztosak benne, valóban az-e az. A hajónk félhomályos síkság fölött repült. A műszerek és a képernyők tanúsága szerint nem képzelődtünk. Körülbelül fél négyzetkilométeres területen furcsa tárgyak álltak ki a talajból. Mindegyik egy-egy tölcsérhez hasonlított, fekete volt, és kétségkívül fémből készült. Szabályos négyzet alakban helyezkedtek el, egymástól körülbelül nyolc-tíz méterre. Egy tölcsér átmérője hat méter lehetett, és csak harminc-negyven centiméterre álltak ki a talajból. - Főnök ... - suttogta Ilder, mintha attól félne, meghallják a hangunkat amazok. Hiszen első pillantásra láttuk, hogy ezt aligha emberek csinálták. Itt? ... Ahol sohasem éltek, nem élhettek? Egyáltalán bármilyen biológiai lény életben maradhat-e ezen a bolygón akár csak egyetlen percig is? Én is furcsán éreztem magam. Kiszáradt a szám, a szememet nem tudtam levenni a képről. Csak később jutottam szóhoz: - Csinálj egy kört. Nézzük meg, van-e még ilyesmi errefelé. Aztán gyere vissza, és szállj le a közelben. Ilder körberepült, nem szólt ugyan, de éreztem, hogy régi jókedve lassan izgatott feszültségnek adja át a helyét. De becsületére legyen mondva, nem ellenkezett, nem habozott, nem félt. Pedig ... azt, hiszem, az űrhajózási szabályzat háromszáz-valahányadik pontja - valahol a törvénytár vége felé, ahol már a szinte teljesen valószerűtlen és fantasztikus helyzeteket és az azokban követendő magatartást tárgyalják - emlegeti, hogyha egy hajó vagy támaszpont legénysége idegen civilizáció nyomaira bukkan, a parancsnok nem dönthet egyedül a további teendőkről, azt a legénység többségi szavazással dönti el. Az én "legénységem" láthatóan most sem gondolt a szabályzatra. - Rajtad a sor - mondtam, amikor ismét leszálltunk az U-231-es felszínén. - Nem akarom egyedül learatni az egész dicsőséget. Kimehetsz! - És, ha ... ha találkozom velük? - Kissé elszürkült az a barna arca. Most inkább egy rémült feketéhez hasonlított. Csak a szeme fehérje csillogott. Nem mondhatnám, hogy kitörő örömmel fogadta engedékeny javaslatomat. - De főnök! Ez egy kihalt világ. Itt nincs is semmi, csak kősivatag és néhány vasdarab ... - Visszakozol, Ilder? Nahát, ezt nem hittem volna! - Főnök, engem már gyerekkoromban is sötét szobával ijesztgettek ... - Ez egy kicsit túl nagy szoba, öregem. - Engem nagy vagánynak tartanak sokan, főnök, de ...


- Téged; vagánynak? Most inkább egy ijedt kis egérkére emlékeztetsz. Tudod, mi az egér? Helyesebben, mi volt? Akkora kis rágcsáló, mint a nagyujjam. Egész életében csak bujkált. - Hát én nem bujkálok, de azért ... Brrr! Ha idegenek vannak itt, ezek engem szőröstül-bőröstül felfalnak . . . - Az űrszolgálat saját halottjának tekint majd. Jobb esetben kaphatsz egy emlékművet is. Ha akarod, ezt kijárom neked. Bízhatsz bennem. - Haha, de jó humorod van! - kesergett. Láttam az arcán, hogy a dolog azért csábítja is. Nem mindennap adatik meg valakinek, hogy ilyen közel kerüljön az idegenekhez. Elhallgattam hát, vártam. A csönd még inkább bántotta Ildert, valósággal szenvedett, már-már megsajnáltam. Az egyáltalán nem is érdekelte, hogy átengedtem neki a dicsőséget. Az esetleges, várható, remélhető dicsőséget ... Végül felállt, és akkorát sóhajtott, mintha egy hegyet akarna elfújni. - Remélem, ők nem tudják, milyen peches vagy ... De ha nincs kedved, megyek én! Pillanatnyi habozás után mégis úgy döntött, kimegy. Az esetleges Felfedező és Első Kapcsolatteremtő várható dicsőség letaglózta. Felöltözött, megcélozta a zsilipet, és hamarosan viszontláttam a képernyőkön; nagy ugrásokkal haladt a sziklák között. A tömegvonzást könnyen legyőzhette, de vajon a félelmét is legyőzte-e? ... - Beszélj - mondtam, amikor láttam, hogy odaért. Nehezen forgott a nyelve; nagyon izgatott volt. Minden szavát hangkristályra vettem, ugyanakkor a sisak- kamerája közvetítette képet is megörökítettem. Hát nem ismétlem el azt a párbeszédet azóta, megismerte az egész világ, nincs talán egyetlen ember sem, beleértve a gyerekeket is, akik órákkal-napokkal később a Földön és másutt ne látták, ne hallották volna, mi történt abban az órában. A "tölcsérmező" szélén Ilder egy furcsa dolgot talált; a talaj teljesen simára volt gyalulva és alighanem fémréteggel leöntve. Legalábbis úgy nézett ki. De lehet - gyanítottuk -, hogy az a valami ki- vagy bejárat lehet. Mert a furcsa tölcséreken kívül semmit sem találtunk azon a talajon. Márpedig ha ez valóban idegen, de értelmes lények műve, nyilván gyakorlati céllal építették. Lehet, hogy ők maguk nincsenek a közelben? Vagy nem is éltek soha ezen a kietlen, valójában lakhatatlan helyen; a tölcsérek egy fizikai, űrtechnikai vagy egyéb kísérlet részei, építményei, tartozékai csupán? Vagy valaha éltek ezen a bolygón, de az millió évekkel ezelőtt volt, és akkor még az U-231-es egy távoli, idegen naprendszer virágzó bolygója volt? Lehet, mindaz, amit látunk, régen elvesztette aktualitását? Százezer vagy millió évekkel ezelőtt épített, halott tárgyak között járkál most Baramonti; a tölcsérek talán annyit sem érnek már, mint az előbb látott űrhajóroncs? Azt hiszem, nem értékeltem kellőképpen Baramontit. Amilyen mafla tudott lenni emberi környezetben, annyira talpraesettnek bizonyult most itt. Remek ötlete támadt, és azonnal meg is valósította. Az egyik magával vitt kis műszerrel megvizsgálta egy tölcsér lábazatát


és ott a környező kőzetet. Az jutott eszébe, hogyha a tölcsért beleeresztették a kőzetbe, akkor ott előzőleg bármilyen módszerrel egy lyukat kellett csinálni. Nomármost, van lehetőség arra, hogy az ott talált kőporról és apróbb darabkákról kimutassuk, mióta kerültek ki anyakőzetükből, mikor darabolták fel őket. A módszer műszaki mechanizmusát nem ismerem, sohase volt rá szükségem, hogy megtanuljam - azt hiszem, a mikromennyiségű radioaktív anyagok lebomlását, felezési idejét hasonlítja az érintetlen kőzetek felszínén mért eredménnyel. Ilder ezt a mérést elvégezte, és izgatottan jelentette: - Főnök, ha ez igaz ... úgy értem, ha a műszer nem hazudik, hát a legszélső tölcséreket csak körülbelül négyszáz éwvel ezelőtt eresztették bele a sziklába! Hogy azt a nagyvilági kozmikus herkentyűjét neki, ki hitte volna! Itt valakik egészen komoly munkákat végeztek, nem is beszélve a befektetésről! - Befektetésről? - Hát persze, gondold csak el, főnök! Nagyon messziről jöhettek ide, a hajózásra fordított idő és az üzemanyag meg az egyéb költségek mekkora összegre rúghattak! - Lehet, náluk már nincs is pénz. - Az energia és az emberek ideje biztosan ott is pénzbe kerül. - Emberek ideje, Ilder ...? - Hogy azt a négyszögletes aszteroidáját neki, az ember nyelve rájár ezekre a régi szavakra ... Kezdek izgulni, főnök. Ha majd látsz a képernyődön egy hatszáz lábú lila békaféleséget, amelyik egyben lenyel engem, legalább csinálj róla néhány helyes kis fotót. Ennyi maradjon egy nagy felfedezésből ... - És a felfedezőből. - Mindjárt elsírom magam a saját sorsomon. - Na jó, elég ebből ... Figyelj meg minden részletet, tudod, azok is nagyon fontosak lehetnek. Közben én hívom a Zondot. De nem a Zondot hívtam, bár adásom perceken belül nyilván hozzájuk is elér. De ez egy kódolt rádiótávirat volt; amint a számítógép befejezte rejtjelezését, az elejére tett egy számot: 3333. Ezt a kódjelet csak az űrtámaszpontok parancsnokai ismerik. Évtizedek óta érvényes; ezzel kell jelezniük, ha valahol az űrben idegen civilizációra bukkantak. De még soha nem adtak fel így kezdődő üzenetet: 3333 ... A rádiótáviratot, amelynek élén ez a kódjel áll, az űrben elhelyezett összes automata továbbítóállomás haladéktalanul közvetíti a Földre. Amint egy antennára beérkezik a 3333-as kódjel, a számítógép vezérelte rádióállomások összes más jellegű tevékenységüket azonnal felfüggesztik, és a teljes energiakészletet használva, felerősítik és továbbítják ezt a táviratot. Biztos lehettem hát benne, hogy a történelem első indokolt és megvalósult "3333-as jelentése" órákon belül eljut a Földre, egyenesen a vezető tanács elnökségéhez. Elképzeltem, micsoda riadóállapot tör ki majd az összes érintett szervnél . . . - Főnök! - kiáltotta Ilder.


- Mi baj? - Mintha ... mozgást látnék! - Hol?! - kiáltottam én is elfúló hangon. Ez igaz lenne? ... Ilder, ha megint hülyéskedsz ... - Nem hülyéskedem, tényleg! Emlékszem, a szívem úgy vert, mint még sohasem. - Az a kerek fémlap, középen ... forogni kezdett. - Maradj ott! Megyek én is. Ezt ugyan tiltotta a szabályzat, de a hír váratlanul ért. És ... mindenki elvesztheti egyszer a fejét. Az is, aki már harminc éve él az űrben. A lehetőség, hogy találkozhatunk velük, teljesen eluralta a tudatomat. Persze annyira azért nem vesztettem el a józan ítélőképességemet, mert mielőtt elhagytam volna a hajót, hangkristályra mondtam egy rövid üzenetet: "Krilov, találkoztunk Velük. Ha ezt az üzenetet hallod, azt jelenti: nem tértünk vissza a hajóra, talán bajba kerültünk. Gyertek ide azonnal!" A végén még ott voltak a nélkülözhetetlen koordináták és, az utasítás, hogy az előzményeket megtudhatják a már felvett filmekből. A vezérlő parancsot kapott, hogy két óra múlva - amennyiben nem térnénk vissza a hajóba - kezdje sugározni az üzenetet. Aztán elindultam. Még a tölcsérek között voltam csak, amikor Ilder elfulladó hangon jelentette, hogy egy "valami" jött elő az "aknából". A nyílás , fedele előbb forgott, aztán lassan elcsúszott oldalra, és ... De akkor már én is a közelben voltam. Eszembe jutott még, hogy a hajónk vevőberendezését működő állapotban hagytam, hát kristályra kerül az is, amit most beszélünk. - Látod, főnök? - Még nem. Hogy néz ki? - Kicsi, kerek ... A tölcsérek felé megy. - Megy? - Hááát ... majd meglátod. Akkor már én is láttam. Amennyire a sötétben látni lehetett. Talán a térdemig ért, valóban gömbszerű volt, rugalmas "lábakkal" lökdöste magát előre, könnyedén fel-fellendült a sziklákra is. Talán tizenöt méterre tőlem haladt el, anélkül hogy mozgásában bármilyen változás állt volna be. Tehát "nem vett észre", jelenlétemet nem tapasztalta, és reméltem, az űrhajónkat sem "látja". Mivel közben rádión beszélgettünk Ilderrel, az általunk kibocsátott elektromágneses hullámokat sem érzékelte. Legalábbis ezt a hullámhosszat nem. Mindenesetre ilyesminek semmi jelét nem adta. A hajóban működő hangfelvevő szá- mára kapkodó szavakkal leírtam a külsejét, és tovább figyeltem. Burkolata fémesnek tetszett; az alóla kinyúló kapaszkodók is. Ezekkel ügyesen felmászott egy tölcsérre, és furcsán ide-oda


mozgott a lapján. - Mit csinál? - suttogta Ilder. Akkor már ott álltam a pilóta mellett. Néztem egy ideig a homályos látványt, és hirtelen megértettem. - Ez nem lény, Ilder! Ez egy robot. Méghozzá a legegyszerűbb fajtából. A tölcsérek tisztítása a feladata. Nézd, kiszórja belőlük a mikrometeorokat, a port. - A fenébe ... pedig hogy megijedtem tőle! - Fagyálló lehet a fickó - mosolyogtam megkönnyebbülten. - Mínusz kétszáz alatt vagyunk, itt tényleg csak robotokkal boldogulnak ... amazok. - Akik nyilván odalenn vannak? - Ilder a nyílásra intett. - Ha egyáltalán itt vannak a bolygón. Idefenn biztosan nem élhetnek. Gyerünk! - indultam az "akna" felé. - Le ... akarsz ... menni? - döbbent meg társam. - Mit gondoltál, miért jöttem ki a hajóból? Hogy tölcséreket nézegessek? Használjuk ki a véletlent. A takarítóautomatát bizonyos időnként küldik ki tisztogatni, közben nyitva van a lejárat: Lehet, hogy most egy hónapig vagy tán egy évig sem nyílik ki újra az "akna" ... Gyerünk! Nem hagytam neki időt a töprengésre. A nyílás fölé léptem. Persze féltem. Nagyon féltem. De bármi történik is, gondoltam, most már senki sem veheti el tőlem a találkozás esélyét és elsőségét. Azelőtt soha nem hittem, hogy ez ennyire részegítő érzés lehet. Most tapasztaltam közelről. Saját magamon. A nyílás falán rengeteg kiemelkedő fémcsap volt. A falat alkotó hengeres valami is fémből készült. Ilder is utánam ereszkedett, közben űrruhája egyik karjába épített érzékelőjével megállapította, hogy a fal a földi űrtechnika által sohasem használt ötvözetből készült. Nem láttunk összeeresztéseket, szegecselést, hegesztést. Sisaklámpánk fényében olyan egybefüggő, sima volt, mintha egyenesen az előzőleg kivájt akna falára öntötték volna valamilyen általunk ismeretlen technológia segítségével. Hazudnék, ha azt mondanám: meg voltam győződve, helyesen cselekszünk. Aggódtam. Hiszen könnyen otthagyhatjuk a fogunkat még akkor is, ha az idegeneknek nincsenek ellenséges szándékaik. Hamarjában átfutott az agyamon mindaz, amit az exobiológiai tankönyvekben olvastam: "Amazok" eleve lehetnek gyilkosok a szó pusztán biológiai értelmében, függetlenül szándékaiktól. Lehet, a berendezéseik olyan kemény gammasugárzást bocsátanak ki, amelyek az ember nevű biológiai lényt elpusztítják. Vagy maguknak a lényeknek van olyan szervezetük, amely a mi számunkra gyilkos anyagot választ ki ... A lehetséges változatok száma végtelen. És éppen ez adott némi reményt is: A pozitív, a szerencsés skálán is végtelen számú életformával találkozhatunk. Hátha olyan lényekkel van dolgunk, akik számunkra nem ártalmasak? . . . Ilder hangosan azzal bátorítgatta magát, hogy nyilván egy önműködő támaszpontra akadtunk, ahol csak robotokkal találkozhatunk, így talán az életünk sem kerül veszélybe.


- Az az izé, a robot, sok csápjával nyilván ezekbe kapaszkodik mutatott társam a falból kiálló kis hengerekre. - Ezt a megoldást alkalmazták lépcső vagy lift helyett. A kis tömegvonzás miatt alig kellett kapaszkodnunk. Időnként meg-megfogtuk valamelyik csapot, különben lassan, lebegve süllyedtünk alá. Talán száz méterrel voltunk a felszín alatt. - Már csak mínusz százkilencvennyolc fok van - jelentette Ilder. - Olyan, mintha folyékony nitrogénban úszkálnánk - tréfáltam. Baramonti nem válaszolt, hallottam a rádióban, hogy nagyot fúj. Az aknában légüres tér volt. Százharminc-száznegyven méterrel a felszín alatt az akna véget ért. Helyesebben ugyanolyan fémlemez zárta el, mint odafenn. Azt hittük, az afféle zsilip lehet, és amíg a tölcséreknél tevékenykedő robot vissza nem tér az aknába, az az alsó ajtó nem nyítható. De tévedtünk. Amint ráálltam - valószínűleg a súlyom hatására -, lassan félrehúzódott. - Tudod; mit jelent ez? - kérdeztem. - Tudom - közölte Ilder gyászos hangon. - Azt, hogy ennek a zsiliprendszernek nem kell őriznie semmiféle levegőt, tehát ez nem is zsilip. Mondhatom, jól nézünk ki! Az oxigénünk csak tizenkét órára elég és, ha addig nem jutunk vissza a hajóra, hát ... - Ne ess kétségbe. Az akna még mindig függőleges volt, de jóval szélesebb, mint az előző. Egy helyütt el is ágazott. A vízszintes alagútban mozdulatlan, fekete félgömbök sorakoztak. Az első percben megijedtünk tőlük, ismeretlen veszélyt sugalltak alakjukkal, mozdulatlanságukkal. Mintha aknák vagy valamilyen bombák lennének. Aztán felismertük őket. - Igazad volt, főnök. Ezek robotok. Bevetésre várnak. - Menjünk még lejjebb. Fölöttünk lassan bezárult a nyílás. Megint elszorult a torkom, de Ilder előtt keménynek mutattam magam. Kétszáztizenöt méterrel a felszín alatt véget ért az akna. Öt vízszintes alagút ágazott ki belőle sugarasan. Egyik sem volt magasabb másfél méternél. - Ha valóban léteznek azok a lények, hát kisebbek nálunk. Maximum ekkorák - mutattam a mellemig. - Már persze ha függőleges testalkatúak. - Lehet, hogy vízszintesek, viszont huszonnyolc méter hosszúak felelte Ilder borúsan. - Elfelejted, főnök, hogy nekem örökké pechem van! Vagy húsz percig mentünk az egyik teljesen néptelen alagútban. Az is ugyanabból a fémből készült; a padlón meghatározhatatlan kopásnyomokat láttam. - Már feltalálták a kereket - próbált viccelődni pilótám, de most


valahogy nem ment neki, ez sem ment. Ahogy távolodtunk a hajónktól, ahogy egyre mélyebben voltunk az ismeretlen égitest belsejében, úgy romlott a kedvünk. A hőmérséklet ismét emelkedett; ha így lehet nevezni azt a tényt, hogy most csak mínusz százhatvan fok volt. Aztán az alagút háromfelé ágazott. A padlón különféle rejtélyes jeleket láttunk, alighanem úgy vésték bele a fémbe, vagy lézerhez hasonló koherens, nagy energiájú sugárral égették bele. Lehet, az automaták tájékozódását, irányítását szolgálták. Számunkra abszolút érthetetlenek voltak. - Ha ez egy labirintus ... - kezdte volna Ilder, de leintettem. - Döntsük el, merre menjünk. - Nekem teljesen mindegy. Te vagy a főnök. - Ilyenkor bezzeg nincs akkora szád, semmiben sem segítesz ... Gyerünk hát a középsőn. Lehet, ha akkor egy másik alagutat választok, minden egészen másképpen alakul. Az egész további életünk talán abban a percben dőlt el. Az alagút hosszú és egyenes volt, és ami furcsa gondolatokat keltett bennem: sötét. No, persze tudtam, hogy egy nap nélküli, szabadon repülő égitest mélyében hiába is keresnék fényt; de én mesterséges megvilágításra gondoltam, arra számítottam. Ennek itt nyoma sem volt. Ebből többféle következtetést lehetett levonni. Vagy nagyon hosszú idő óta nem használták az alagutat, és leszerelték az egykori világítóberendezéseket. Vagy ilyenek nem is voltak soha, mert csak ipari, esetleg közlekedési célokra használták, nem kellett kivilágítaniuk. Talán folyadékot vagy gázt, esetleg - ezen a hőmérsékleten ez valószínű volt - cseppfolyós gázt áramoltattak át rajta. No és ott volt még az a lehetséges változat, amelyre nem szívesen gondoltam: hogy az alagútban olyan lények közlekednek, akiknek nincs szükségük általunk is látható fényhullámokra. Elvesztettük időérzékünket. De azt hiszem, nem telhetett el félóránál több, amikor ajtóhoz értünk. Persze könnyű most utólag azt mondani, hogy "ajtó". Kerek, masszív fémdarab volt, talán lapos lemez, talán vaskos, nem tudhattuk, csak egyik oldalát láttuk. Elfedte a kerek alagutat egész szélességében, a közepén egy lyukacsos jel volt, hat szabálytalan bemélyedéssel. - Kopogjunk - javasolta Ilder akasztófahumorral. Ügyet sem vetettem rá, tapogatóztam. Rést, kapcsolót, nyitószerkezetet kerestem. Amint így tehetetlenkedtünk, egyszer csak elfordult a korong. Valóban ajtó volt. Ilder meglepődött. - Szerinted ez véletlen volt? - Lehet az is. Talán érintésre vagy testmelegre programozták a nyitás-zárás vezérlését, de az sincs kizárva, hogy a testünk egy infrasugarat szakított meg. Esetleg a tömegünk változtatott a térerősségmérő műszerek állapotán, így érzékeltek bennünket. - Szóval itt a vezérlés akárkinek kinyitja a szerkezetet?


- Aligha félnek idegen behatolóktól. - Pedig hát ... az ő számukra most mi vagyunk a félelmetes idegenek. Ezen a megjegyzésén elgondolkodtam volna - más körülmények között. Itt új terület várt ránk. Sötét volt. De a hőmérséklet nagymértékben emelkedni kezdett. Máris mínusz nyolcvan és hatvan között voltunk, majd megállapodott mínusz negyvennyolc fokon. Az U-231-es belsejében - hacsak nem tételeztünk fel vulkáni működést, geotermikus energiát -, pár száz méterrel a felszín alatt nem lehetett ilyen "meleg". Mióta bejöttünk, a hőmérséklet majdnem kétszáz fokot emelkedett. - Ha csak robotok élnek itt, nem gondoskodnának melegről - jegyezte meg Ilder, és igaza volt. Közben széles terembe jutottunk, ahol nem volt semmi. Lehet, hogy gépek, robotok tárolására szolgált. De most üres volt. Ilder közben folytatta elmélkedését: - Az a robot, amelyikkel odafenn találkoztunk, vidáman szaladgált a minusz kétszázhetven fokon. Tehát nekik nem kell a meleg. Mellesleg szép technika lehet, amelyik ilyen robotokat tud gyártani, nem, főnök? Aligha maradhatnak el mögöttünk. Újabb ajtó volt előttünk. Érintésre ez is kinyílt. Megint egy terem és megint ajtó. Így haladtunk a mérhetetlen csendben. A hőmérséklet végre elérte a nulla fokot. Akkor megértettük, gáz is van már itt, a termek és ajtók pedig zsilipek. Valódi, gázzáró légzsilipek. A meleg nemcsak a falakból áradt, a szétterjengő gáz hordozta. Az űrruhánkba épített érzékelők főleg nitrogént jeleztek. Oxigén egyelöre nyomokban sem volt, de ez még nem okozott gondot. Ilder is jobb kedvre derült, "civilizált környék felé haladunk" - mondta. A negyedik teremben aztán némi meglepetés ért bennünket ... A helyiség közepén, a padlóba mélyítve egy sokszögű vízmedence volt. Persze kezdetben nem tudtuk, hogy víz van-e benne. A folyadék áttetsző, tiszta volt, sisaklámpáink fényében láttuk a medence fenekét. Itt is minden abból a furcsa fémből készült. Ilder letérdelt, beledugta műszerét a folyadékba, és máris mondta: - Ez bizony a legvalódibb H2O, főnök! - A medencét alígha versenyúszásra használják - feleltem. - Inkább víztározó lehet. - Mindenesetre jó jel, hogy szükségük van vízre - Ilder a műszerét szemlélte. - Remélem, nem fertőztem meg a vizüket. Mert, ha behurcoltunk valamilyen mikróbát . . . - Akkor már a levegőben is elterjesztettük a kórt, az űrruháink sem lehetnek túl tiszták - feleltem, és körbejártam a falak mentén. A levegőben sok nitrogén volt már, és a hőmérséklet plusz hat fokra emelkedett. - Gyerünk tovább! Könnyű, szinte szökellő lépésekkel mentünk, de mind lassabban. Ismeretlen veszélyt éreztem. Nem, nem tapasztaltunk semmit. Telepatikus üzenet sem érkezett az agyunkba. Csak az én harminc


évem a kozmoszban, az szólalt meg bennem, valami intuíció lehetett, amit Ilder - látva mozgásom változását - akaratlanul is átvett. - Mi van, főnök? Habozol? Megint itt egy ajtó. Gyere! De mielőtt döntöttem volna, valami történt. Talán mmikrórezgéseket éreztem a talpammal, csak nem tudatosítottam magamban a dolgot ... Az ajtó felpattant - ez sokkal gyorsabban működött, mint az eddigiek -, és berohant valami. Azért mondom, hogy VALAMI, mert az első percben nem tudtam eldönteni: élőlény, robot vagy gép? ... Fekete volt - vagy elégséges fény hiányában látszott annak -, a legszembetűnőbb egy gömb alakú tartály volt, amit maga előtt tolt. Nem láttam alatta kerekeket; lehet, légpárnán csúszott, hisz itt már teljes légkör volt. A szerkezet Ildernek rohant. A pilóta megtántorodott, és a medencébe zuhant. Azt hiszem, az a VALAMI ezt nem is vette észre, legalábbis semmi jelét sem adta. Egy csövet eresztett a vízbe, és alighanem a tartályba szívott belőle. Nagyon gyorsan tele lett a tartály. Mégis robot lehetett. - Mondtam, hogy pechem van. Pont az útjába kellett állnom? - Ilder kikecmergett a vízből. Szkafanderéből tócsába gyűlt a víz a padlón. Én közben az ajtó mellett helyezkedtem el. Egy perccel később a szerkezet majdnem hangtalanul elindult visszafelé. Az ajtó ismét kinyílt, elkaptam és megtartottam a szélét, míg a gép mögött Ilder is átsiklott. Követtem. - Némi életjellel már találkoztunk hát - mondtam. - Valaki valamit csinál itt, az biztos. Ha takarékra állították volna az egész labirintust, semmiféle mozgást nem tapasztalnánk vélte most Ilder. Rásandítottam, de a szkafanderen keresztül nem láttam az arcát. Lehet, hogy megkomolyodik végre? ... Idáig jutottam gondolataimban, mikor Ilder elrontotta feltételezéseimet: - Nyomás utána! Az a szerkezet valahová viszi a vizet. Lehet, hatalmas űrlények poharába tölti, akik egy hektóval hörpintenek fel egyszerre ... Erre már nem feleltem, csak szótlanul követtük azt a robotot. Űrruhánk külső akusztikai érzékelői egyre több zajt jeleztek. Valahol ütemesen döngött valami, itt-ott különböző hangmagasságban sípolásszerű zörejek hallatszottak. A széles folyosóban, ahol haladtunk, plusz tizennégy fokot mértünk. A vízhordó robot gyorsított, és eltűnt a szemünk elől. Valami oka volt biztosan, hogy a vizet nem csőrendszeren, nem szabadeséssel szállították valahová. Megint magunkra maradtunk. Az egész vándorlás rég látott videofilmre emlékeztetett. Mikor lesz már vége? . . . Hamarabb véget ért, mint sejtettük, mert szinte azonnal. A folyosó végén az ajtó egy rácsra nyílott rá. A talajból különféle csövek, csővégek álltak ki, a rács egy-egy rúdja vastagabb volt, mint a


combom, és a rudak vízszintesen helyezkedtek el. Függőleges rudak nem voltak. A vízszintesek egymástól kartávolságnyira helyezkedtek el ; valahol a távolban fény csillant. - Ott lehetnek ... Gyerünk! - Át a rácson? - kérdezte Ilder habozva. - Látsz talán másik utat? - Átbújtam két rúd között. Akkor már két és fél óra telt el azóta, hogy kijöttünk a hajónkból. Alig tíz órára elegendő oxigéntartalékunk maradt. Nem láttuk, milyen nagy volt a helyiség. Reflektoraink fényei alig-alig érték el a falakat. Sziklába vágott hatalmas barlang lehetett. A talaj rengett alattunk. Úgy tűnt, a közelben egy vagy két test mozog. Vagy több? Igen súlyosak lehettek. De erről csak akkor szereztünk bizonyosságot, amikor a fényszórók előre- vetített táncoló kévéiben furcsa, mozgó lényeket fedeztünk fel. Nem robotok voltak. Abban a percben nem volt erre bizonyítékunk, mégis, egymástól függetlenül is úgy véltük hirtelen, hogy élőlények kerültek elénk. Embernél jóval magasabb, konténertartály nagyságú, vízszintes testalkatú, hatalmas, fekete gömbszerű lények voltak. Lehet, hogy volt lábuk is, ezt azonban nem láttuk. Tulajdonképpen tojásokra emlékeztettek, amikor alaposabban szemügyre vettük őket. Öt-hat méter hosszú, két méter magas, sötét, sima bőrű, ormány és láb nélküli elefántokra emlékeztettek. Láttukra nem voltunk nyugodtak. Valami fenyegető áradt ezekből a lényekből. Lassan mozdultak ide-oda. Mivel itt már körülbelül egy atmoszféra nyomású légkör vólt, jól hallottuk hangjukat is. Felváltva cserregtek, és mély hangon dörmögtek, az utóbbi a földi mennydörgéshez hasonlított, amikor az már elég messziről hallatszik. - Főnök! Ezek ... ők? - kérdezte Baramonti remegő hangon. - Nem tudom. És tényleg nem tudtam. Gyanús volt valami. A lények ... nyugalma. Ha értelmesek, sőt civilizációt építenek, akkor valami módon tudomást kell szerezniük rólunk. Érzékelniük kell, hogy ott vagyunk közöttük, hogy idegenek vagyunk ... Ám ilyesminek semmi jelét sem tapasztaltuk. Azok a valamik álltak - ha tényleg álltak? -, ide-oda ,imbolyogtak, némileg zajongtak is - és kész. Más nem történt. Egészen addig, míg Ilder odamerészkedett az egyikhez, és megérintette. - Ne nyúlj hozzá! - szóltam, de már késő volt. Az érintéstől az a fekete gömb - földi viszonyok között több tonna lett volna a súlya - meglepő gyorsan elugrott. Akkor sem láttam lábakat vagy más nyúlványokat, ám a nagy test jó messzire lendült. És, mintegy vezényszóra az összes többi lény is megmozdult. Óriási tumultus támadt. Engem is meglöktek. Két karomat előredobva a talajra vetettem magam, előrántottam lézerpisztolyomat ... - Ilder! - kiáltottam a rádiómba. Nem jött válasz. Körülöttem nagy testek imbolyogtak, az akusztikus érzékelőkön át hallottam dühös cserregésüket, el voltam szánva, hogy önvédelemből használom is fegyveremet. De az ismeretlenek csak


meg-megérintettek, nem estek rám, nem tapostak el. - Itt vagyok, fő ... Jaj! - hallottam. - Mi történt? - Rám feküdt az egyik dög ... jaj... lőnöm kell! Mielőtt szólhattam volna, ibolyaszínű fénysugár csapott a sötétségbe. Ide-oda cikázott. Aztán megkönnyebbült sóhajjal állt fel Ilder. Odamentem hozzá. A lények elcsörtettek valahová - a barlang elég tágas volt. - Ugye megmondtam, hogy nekem mindig pechem van ... - Mi bajod? - Mintha összetapostak volna, pedig talán nincs is lábuk. - Megijedtek valamitől. - Nyilván tőlünk - Ilder megrázta végtagjait. Úgy tetszett, nem tört el semmije. - Azért egy másodpercre az egyik, mintha rám feküdt volna. Éreztem a bordáimon a nyomást. - Örülj, hogy nem csináltak belőled lepényt. - Az a benyomásom, főnök, hogy nem ők azok, akiket keresünk. Ezek olyanok, mintha ... állatok lennének. - Egyezik a sejtésünk, Ilder. - Körülnéztem. A túloldali halvány fény most is égett. - Gyerünk! A barlangban sok ilyen "állat" lehetett, legalább száz vagy több. De tőlünk már távol tartották magukat, akadálytalanul eljutottunk a másik fal alá. A széles nyílásokat a már ismert ajtók fedték, egy helyen pedig izzó fémszál világított valamilyen műanyag lap alatt. Azt hiszem, ennek mégsem világítás volt a feladata, túl sok hőt sugárzott ki, talán a helyiség hőmérsékletét emelte? Nem töprengtünk rajta. Az iménti incidens türelmetlenné tett bennünket. A széles ajtókat hiába tapogattuk, nem nyíltak ki. Ez logikus volt. Az állatok - ha valóban azok voltak - nem szabadulhattak ki innen tetszésük szerint. Ilder valamivel odább talált egy kisebb és keskenyebb ajtót. Ez kinyílott. - Ekkorák lehetnek az értelmes lények - mutatta Baramonti az ajtónyílás magasságát. Nem feleltem, ez a másik méretű ajtó ismét csak azt jelezte, hogy az imént látott "állatoknál" kisebb termetű lények is élnek itt. - Az állatoknak általában gazdáik is vannak - mondtam és megfordultam. Visszanéztem a küszöbről. Valami motoszkált bennem ha egy ilyen szemlátomást legalább egy tonna súlyú valami ráfeküdt Ilderre, miért nem nyomta össze? ... - Várj meg itt! - parancsoltam, és visszasiettem a keskenyebb ajtón. Pár másodperc múlva ismét az "istállóban" voltam, és döbbenten torpantam meg a küszöbön.


A hatalmas helyiség most ... üres volt. Ott, ahol két perccel ezelőtt legalább száz nagy testű "állatot" láttunk ácsorogni, fel-alá mozogni, egyszóval élni, ott most hűvösnek tetsző üresség fogadott. A szkafander külső akusztikai érzékelői semmilyen zajt vagy neszt nem fogadtak be. Egy percig csak a saját lélegzetemet hallgattam. Hát ez lehetetlen - de mégis igaz volt. Mintha azok az állatok egyáltalán nem is léteztek volna. Soha. - Jössz már, főnök? - kérdezte a rádióban Ilder aggódva. - Megyek. Most nem folyosóra jutottunk, hanem egy kerek szobába, ahol néhány fém és valami műanyag ötvözetből készült tárgyak hevertek a padlón. Egyiknek a rendeltetését sem ismertük fel; igaz, nem is töprengtünk rajta sokáig. A Találkozás láza égetett belülről, tudatunkban ott dübörgött a türelmetlen vágy: mikor már ... Több ajtó nem volt. A helyiségek között a nyilásokat semmi sem fedte. Még mindig sötét volt, és senkivel sem találkoztunk. Most én mentem elöl. A sisaklámpák fénykévéi fekete falakon táncoltak. - Ha végre összefutunk valamelyikkel, én egyszerűen kupán vágom a fickót - közölte Ilder nemes egyszerűséggel. - Mi a fenének bujkálnak előlünk? Ha itt élnek; akkor gyerünk, álljanak elő! Ha meg nincs itt egy fia példány sem, akkor ... akkor ... - Akkor egyelőre ne fenyegetőzz - feleltem. Tudtam, hogy valaminek kell történnie ebben a labirintusban. Lehet, hogy "állatok" csak a képzeletünkben léteztek - de akkor valakik ezt a csordát "sugallták" nekünk. Aggasztott volna, ha bebizonyosodik: ennyire tudnak hatni a tudatunkra. Ám egy dologban biztos lehettem. A vízhordó robot valóban létezett, hisz jól fellökte Ildert. Ezek szerint mégis mozgat valamilyen erő itt bizonyos tárgyakat, folyik valamilyen cselekvéssorozat. Hogy mi - arról hamarosan meggyőződhettünk. Ugyanis ... az egyik kisebb teremben váratlanul minden megváltozott. Találkoztunk VELÜK. KETTES: Semmi jele, hogy megtorpantak volna. Eddig bármilyen akadályt állítottunk eléjük, mindegyiken átjöttek. EGYES: Elrontottad a dolgot azzal a robottal. Hiszen tudomással bírtál arról, hol tartózkodnak éppen. Nem kellett volna szabadon engedni a gépet, éppen akkor. KETTES: Kiszolgálóegység volt, előre készített program alapján végezte a dolgát. EGYES: Attól még beleavatkózhattál volna a programjába. KETTES: Nem történt semmi baj. Jönnek tovább, közelednek. Minden eddig összegyűjtött tulajdonság szerint hasonlítanak az előzőekhez.


EGYES: De azok nem mozogtak így. KETTES: Nem mozogtak sehogyan sem. EGYES: Nem az ő hibájuk volt. KETTES: A miénk sem. A lényeg az, hogy itt vannak megint. Pedig most nem alkalmaztunk különleges vonzást, mint az előző esetben. EGYES: Érzékelem. Itt vannak. De minden beérkező jelzés arra mutat, hogy ezek most egészen más módon szálltak le a felszínre, mint amazok. KETTES: Nyilvánvaló. A centrikus rezgések, illetve azok hiánya is azt bizonyítja. EGYES: Centrikus rezgések, centrikus rezgések ... Nem ez a legfontosabb jellemző. KETTES: Mindig felülbírálod a közléseimet. EGYES: Ha azok nem kielégítőek a teljes magyarázat szempontjából ... A jelek arra mutatnak, hogy a jövevények rendelkeznek az élet minden kritériumával. KETTES: Értelmesek, erre mutat érkezésük módja. EGYES: Ez természetes. Különben soha nem jutottak volna el ide, hozzánk. Fejlett műszaki eszközöket használhatnak, akár az előzők. De azok nem tudtak optimális módon leszállni. KETTES: Ezeknek sikerült. EGYES: Fejlődtek azóta. KETTES: Ki tudja, az eltelt idő valójában mennyit jelentett számukra? A műszaki fejlődésre értem. EGYES: Hamar rátaláltak a külső bejáratra. KETTES: Nem meglepő. Érzékeltem, hogy elektromágneses sugarakkal tapogatták le a környéket. A bejárat rögtön feltűnt érzékszerveiknek vagy műszereiknek. EGYES: Nem tudhatták, hogy nem véletlenül küldtük ki éppen akkor azt a géplényt. Így bejöhettek a Térségbe. KETTES: Nem tudhatták. És máris ereszkedni kezdtek élőhelyünk központja felé. EGYES: Vagyis oda, amit ők a központjának hisznek. KETTES: Megint felülbírálod a közlésemet. EGYES: Csak kiigazítottam. Mi van a rikkerekkel? KETTES: Kérdésedet értelmezzem utasításként? EGYES: Felesleges csodálkozásoddal gyakran akadályozod a közöttünk fennálló információcsatolási rendszer zavartalan működését. Természetesen a kérdés értelmezhető utasításként is. A


támaszpont belső biztonságáért én felelek. KETTES: Én pedig sok egyéb dologért felelek. Ha már beengedtünk idegeneket, minden érzékelőnkkel figyelnünk kell őket. Ezért az összes rikkert, akik előreláthatóan kapcsolatba kerülnek az idegenekkel, szintén széles körű érzékelésre állítottam be. EGYES: Lehet, fölösleges óvatosság, bár sohasem lehet tudni, valójában mi a szándékuk. Ez a két egyed nem sokat tehet ellenünk. KETTES: Nem vártunk hiába, azt hiszem. EGYES: Azt "hiszed"? KETTES: ... Azt állítom, megérte a várakozást. Az Otthoniak jól döntöttek, amikor éppen erre a pályára állították a Támaszpontot. EGYES: Érzékeld inkább, ami odaát történik. Az idegenek leereszkedtek. KETTES: Érzékelem. A Támaszpontot feltöltöttük légzőgázzal, de minden jel arra mutat, hogy a kapott gázt nem használják fel. EGYES: Honnan tudod? A testük külső takaróján át is elvégezhetik ezt a biológiai folyamatot. KETTES: Már nagyon kellemetlen, ahogyan közléseidet végzed. EGYES: Ezt hogy értsem? KETTES: Nem bánsz velem megfelelően. EGYES: Csak egyszer használnál végre egy pontosan meghatározható és mindig egyféle jelentésű fogalmat ... De nem, te folyton kétértelműségeket közölsz. KETTES: Te is közölsz értelmetlen dolgokat. Például, mint az, hogy biológiai folyamat? Lehet, ezek a lények nem is biológiaiak. EGYES: Már hogyne lennének azok, te ... Pontosan olyanok, mint azok az előzőek, akik koncentrikus rezgéseket okozva érkeztek ide. KETTES: Mégis, azok túl kevés jellemzőt mutattak ... EGYES: Jellemzőt, jellemzőt ... Fúrcsa egy példány vagy, Kettes. KETTES: Olyan vagyok, amilyen vagyok. Számtalan információval rendelkezem. És érzékelek is. Most például azt, hogy ... EGYES: No, most megint következik valami furcsaság. KETTES: Hát nem. Csak a mozgásuk tűnt fel nekem. Érzékeled, hogyan mozognak? Túl határozottak. Aggodalmat keltenek bennem. EGYES: Ne aggódj, rólunk nincsenek és nem is lehetnek információik. KETTES: És a saját jövőjükről sem. Pedig nem örök életűek...


EGYES: ... Mint mi. Erről már jól meggyőződhettünk annak idején. KETTES: Leadjuk a jelzést az Otthoniaknak? EGYES: Természetesen, hisz kötelességünk. Már elkészítettem az információáramlatot. Benne van az idegenek összes jellemzője, érkezésük ideje és módja. KETTES: A várható következmények is? EGYES: Nekünk nem árthatnak. KETTES: Efelől ne légy olyan biztos. Túl keveset tudunk az érzelmi világukról, az akaratukról. A társadalmuk általános céljairól és e két egyed saját, rövid távú céljairól. EGYES: Ne aggódj. Érzékeljük csak tovább, mit cselekszenek. MÁSODIK HANGKRISTÁLY Azt hiszem, Ilder kiabált. De lehet, hogy én is. Utólag végiggondolva, nevetséges és felesleges volt a kiabálásunk, hiszen egymás hangját csak mi hallhattuk, amazok - nem. De akkor ez teljesen kívül esett a tudatunkon. Szemünk a látványra tapadt ... Három lény állt előttünk. Egyik sem volt magasabb másfél méternél. A három közül kettő távolabb volt, a harmadik viszont egészen közel: Őt néztem. Teljesen feketének látszott, és valamilyen okból egy földi, jól megrakott zsákra emlékeztetett - akkor. Később már nem volt ilyen benyomásom, hisz megszoktam a látványukat. De akkor, a kábult rémület és az izgalom hatása alatt az volt az első gondolatom: ez egy zsák. Függőlegesen állt. Állt?... Azt hiszem. Nem volt lába, illetve alul láttunk néhány öblös, kiálló kis végtagot, ezek érintették a talajt. De voltak "kezeik" is - a test puha, bőrszerű rétege alól hol itt, hol ott bukkant elő egy-egy nyúlvány, egy pillanatra kézalakot vett fel néhány ujjal; elvégezte a mozdulatot, a fogást, amit kellett - és eltűnt, mert a lény teste mélyére húzta vissza a nyúlványt. Azt hiszem, tetszés szerint bárhol kidughatták e "kezeket", és biztosan több is volt belőlük, mint kettő vagy három. Felül a "zsákot" széles félgömb borította kalapszerűen, úgy nézett ki, mint egy páncélsisak. Nem láttam szemet, sem más érzékszervet. Amikor kissé lecsillapodtam, az első gondolatom az volt: hasonlóan nézett ki az a robot, persze kicsinyítve, amellyel a bolygó felszínén találkoztunk. A felső félgömbszerű része éppen olyan volt, mint e zsák kemény, középen kissé kicsúcsosodó "kalapja". És ez egy támpont volt számomra, valami, ami hasonlított a mi logikánkhoz: nagyon gyakran a mi robotjaink is hozzánk hasonlítottak, hasonlítanak. Vagy egész testünkhöz, vagy egyes testrészeinkhez. Most természetesnek tűnt, hogy ők is ezt az utat választották. A kezem közben a lézerpisztolyt markolta. Furcsa reakció volt. Önkéntelen. Idegennel találkoztam, millió évvel ezelőtt génjeinkbe kódolt óvatosság - félelem? - ébresztett bennem késztetést az erőszakra. A tudatom próbálta ezt visszafogni, de azért készen álltam rá, éreztem. Persze ha amazok abban a pillanatban valamiféle sugárral vagy más gyors módon támadnak, aligha védekezhettünk volna.


A három lény csak állt. Helyesebben szólva kissé imbolyogtak jobbra-balra, előre-hátra, ez talán szokásuk volt? Közben előtüremkedő nyúlványaikkal egy szerkezetet érintgettek. És az volt a legfurcsább, hogy tulajdonképpen ... nem reagáltak ránk. Hallottam a rádióból Ilder lihegését, miközben azt suttogta: - Főnök ... ezek látnak bennünket? "Kérdezd meg tőlük" - feleltem volna, de semmi kedvem sem volt tréfálni. A vér a halántékomban, a fülemben dobolt. Azt hiszem, igen bután és szerencsétlenül álltunk ott. Az idegenek tovább tevékenykedtek. Egyikük fel-alá járt fura, függőleges, lebegő módon, két nyúlványában is vitt egy-egy tárgyat. Kikerülte Ildert, és ment tovább. - Láttad? - suttogta a pilóta. - Tehát érzékeli a jelenlétedet. De az ördögbe ... miért nem csodálkozik legalább? ... Hiszen idegenek vagyunk! Nem tudom, hány perc telhetett el. Az idő még inkább megszűnt számunkra létezni, mint az alagútban. Csak néztük amazokat, és egyre inkább úgy éreztük, hogy bár tudomásul vették jelenlétünket, nem gyakoroltunk rájuk semmilyen hatást. - Menjünk tovább -javasoltam. Nem volt bennem csalódottság, inkább izgatott a dolog. Érthetően. Ilder még nyögött valamit arról, hogy ezek talán mégis robotok, de ezt maga sem gondolta komolyan. Éreztük, hogy élőlények. Lassan mentünk a másik nyílás felé. A helyiségben - ezt csak akkor vettem észre - volt valamiféle világítás. De a fényt nem lámpák adták, hanem - úgy tetszett - a fénykibocsátó anyagot a falakba építették; vagy később vitték fel rá. Néhol csíkokban, néhol nagy foltokban, a falon, a mennyezeten. De sohasem a padlón. Úgy sejtettem, ez világítás lehet, tehát olyan lényeknek készült, amelyeknek van látószervük, és az a teljes sötétségben nem működik. Nem voltak lépcsők, sem ajtók. Természetesen ablakok sem. A falakból itt-ott olykor elődudorodó csöveket láttunk, ezeken furcsa, ék alakú csapok voltak; fogalmunk sem volt róla, milyen célt szolgálnak. Persze nem nyúltunk hozzájuk. Találomra mentünk előre, távolodva az első találkozás színhelyétől. Megint olyan érzésem volt, hogy filmet látok, önmagamat is kívülről szemléltem, néző voltam és cselekvő, kicsit kábult résztvevő, ez a tudathasadásos állapot Baramontira is kiterjedhetett. Most egy ideig nyoma sem volt vagánykodó természetének, nem szólt ő egy árva szót sem, és ez legalább olyan szörnyű volt nekem, mint az idegenek jelenléte. Valahol ott voltak ők is, éreztem, bár most egyetlen példányt sem láttunk. Baramonti és én a sisaklemezeken át néha összenéztünk, fújtunk egyet, sóhajtoztunk. Nem is sejtettük még, mi vár ránk. Egy lejtős folyosón mentünk lefelé. Észrevettem, hogy a fény megfogyatkozik, elvékonyodtak azok a feltehetően lumineszcens anyagsávok a falakon. Ez is jelentett valamit. De mit? ... Most Baramonti ment elöl. A folyosó mind meredekebbé vált. Már meg-meg-


csúsztak a csizmáink. Be kéne kapcsolni a mágneses tapadókat, gondoltam, de ekkor hirtelen távoli zúgást hallottunk. A zaj - úgy tűnt - közeledett. Szél támadt. Igen, ez nem egyszerű folyosói-barlangi huzat, hanem valódi, erős szél volt. Megpörgette testünket, a falhoz nyomott. Kapaszkodót hiába kerestünk. És jó, hogy nem kapcsoltam be a tapadókat, így valamelyest magunk szabályozhattuk az esést. Mert tulajdonképpen estünk, gördültünk-gurultunk lefelé, az alagút fala egyre, síkosabb volt. "Csak le ne törjön a sisakrádió antennája" - futott át az agyamon. A folyosón legalább ötvenfokos lejtő volt, a kisebb tömegvonzás miatt szerencsére lassabban estünk. A szél süvített ... ... Aztán sötétség vett körül bennünket. Éreztem, hogy az alagút irányt változtat, az esés szöge csökkent, kézzel vagy lábbal mind gyakrabban érintettem a padlót, vagyis az alagútnak a bolygó középpontja felé eső oldalát. Aztán csak csúsztunk lefelé. Ilder mögöttem volt, amikor kicsúsztunk az alagútból, és egy félhomályos, nagy, nyílt téren találtuk magunkat. - Nincs semmi bajod? - kérdeztem. Ilder nem válaszolt. Négykézláb odamásztam hozzá. Mikor már egészen közel voltam, hallottam a rádiómban rekedt, nyugodt hangját: - Ne mozdulj! - Mi ... mi történt? - suttogtam. - A hátad mögött vannak! Ilder lassan, nagyon lassan feltérdelt. Láttam, hogy keze a lézerpisztolyt keresi az öve mellett. - Ne lőj! Lassan fordultam én is. Mindketten térdeltünk. Nem tudom, hányan lehettek. Legalább harmincan vagy negyvenen. Ott "álltak", lebegtek kis lábaik végén, függőleges testtartással, fekete kalapkorongjuk alatt sötétlett zsáktestük, és hiába kerestem a szemüket, hogy belenézzek. Néma csend volt - a külső akusztikai berendezéseink sem regisztráltak zajt. A rádióból pedig csak Ilder lihegését hallottam. Négy vagy öt lény hirtelen előreugrott. Nem tudok erre alkalmasabb szót használni: ugrottak. Bár nem láttam talajtól elrugaszkodó végtagokat. Az ő esetükben meglepő volt ez a gyors mozgás. Testük kissé felénk dőlt; és máris szinte repültek a levegőben. - Ne lőj . .. - mondtam még egyszer: Hirtelen furcsa nyugalom szállt meg, és bízni kezdtem szkafanderünk ellenálló képességében is. Hiszen ha nem árthat neki az űrben száguldó mikrómeteor, kárt tehetne benne egy ilyen lény? Hacsak nincs fegyvere. Úgy véltem, jobb, ha nem szállunk szembe velük. Ha valóban értelmesek, ezt a tényt értékelniük kell, ebből levonhatják a következtetéseket. Persze azért féltem is. Ha megrongálják az űrruhánkat, végünk van. Most már nem juthatunk vissza a felszínre, még, ha körülbelül emlékszünk is eddigi utunkra ebben a labirintusban. Azon a síkos, ellenszeles lejtőn nem


juthatunk fel. Más kiutat kell keresnünk. De ez csak egy villanás volt az agyamban. Két lény is rám vetette magát. Csápszerű fekete nyúlványok fonták körül a testemet. Undorodtam tőlük, búvár voltam a tenger mélyén, polipok támadtak rám ... Már nem voltam olyan biztos benne, nem kell-e mégis fegyvert használnunk. Meglepődve tapasztaltam, hogy a szorítás cseppet sem erős. - Ezek . . . ölelgetnek bennünket? - mondta-kérdezte Ilder. Milyen jó lett volna abban hinni, hogy amazok a találkozás felett érzett örömüknek adnak ily módon kifejezést - mint mondta volna egy interplanetáris tévéműsor riportere ... Sajnos Ildernek nem volt igaza. A szorítások fokozatosan erősödtek. A "zsákokból" újabb és újabb végtagnyúlványok türemkedtek elő. A többi lény is felénk "rohant", a helyzet most már veszélyt sugallt. Hiába próbáltunk szabadulni, már a talajra kerültünk, talán száz és száz mohó nyúlvány tapogatott-szorongatott. Ez a legyőzetés, a vég - futott végig az agyamon a villámgyors és akkor már egyetlen gondolat. Menekülni kell - ez volt a következő, szabadulni és menekülni és változtatni ezen! Lila fénysugár csapott a levegőbe. Baramonti nem bírta tovább. Én is féltem. Egy űrruha sokat kibír. De ha ilyen érzékeny "ujjak" tapogatják a külső burkolatba épített műszereket, a levegőszelepeket, az oxigéntartály mechanikus csapjait - közel kerülhetünk a véghez. Én is előhúztam a pisztolyt, bár már alig tudtam mozdítani karjaimat. Ez is baljós jel volt. A sugarak hatását nem ellenőrizhettük. Vergődés közben csak arra vigyáztunk, nehogy egymást találjuk el. A szorítás engedett. A lények között biztosan akadtak sebesültek is; a lézersugár energiája károsodást okoz minden biológiai, szerves lény szöveteiben. Ellenfeleink elmenekültek, de nem messzire. És akkor is csend volt. Mi, emberek még sohasem kerültünk össze olyan lényekkel, amelyek a fájdalmat csendben viselték volna el. Vagy üvöltöttek, de mi azt nem hallhattuk? ... Szinte a mozgásuk sem keltett zajt, pedig hát volt körülöttünk légkör, amely az akusztikus neszeket közvetítette volna. - Gyerünk innen! - Ilder felpattant. - Hová? - Körülnéztem. A gyér fényben nem sokat láttunk. A pilóta mégsem habozott. Azt hiszem, az iménti támadás kicsit megijesztette. Futva indult. Követtem. Két falszerű fémnyúlvány között más lények álltak. Nem tudom, mi volt a szándékuk. Nem várhattunk, míg ezt valami módon kinyilvánítják, mert akikkel az előbb összetűztünk, utánunk vetették magukat. - Olyan ez, mint egy rémálom! - lihegte Ilder. Elrohantunk az előttünk állók között. Rengeteg ajtószerű nyílást láttunk, afféle folyosón szaladtunk. Mögöttünk - inkább éreztem, mint láttam - már egész tömeg közeledett. De egyelőre bírtuk az iramot.


Beugrottunk egy "ajtón". Ilder a fal mögé állt, felemelte fegyverét. - Visszatartom őket. Addig nézz körül, merre menekülhetünk mondta. Eszembe sem jutott, hogy a parancsolás az én dolgom lenne. Úgy tetszett, most Baramonti lett a főnök, ha csak egy percre is. Továbbszaladtam. A falakat itt is fémréteg fedte, itt-ott a már ismert világítófestékkel. Egy terembe értem. A sarokban, kerek medencében víz állt. Mozdulatlan. tükre csaknem feketének látszott. Mellette viszont két ember nagyságú szögletes tartályt láttam. Kezemet az egyik fedeléhez érintettem, de nem volt fedele, csak úgy tűnt a félhomályban. Folyadékgyűrűk szaladtak szét érintésem nyomán. A másik fal mellett gépek álltak. Azt hiszem, gépek voltak, de ez részemről csak megérzés volt, semmi más; fémből készült, alacsony szerkezetek, az egyik karosszékre emlékeztetett félkör alakú felső részével, a másik egy földi múzeumban látott réges-régi kályhát juttatott eszembe. Újabb nyílásokat láttam. Közben utolért Ilder. - Lőttem, de csak a fejük fölé ... Megálltak. - Gyere. Megint lázálom volt. Amerre futottunk, mindenhol lényeket láttunk. Váratlanul ugrottak elénk, apró lyukakból, tárgyak mögül. Nyúlványaikkal igyekeztek elkapni a lábunkat, rájöttek már, hogy ez a mozgásszervünk, csak ha ezt mozdíthatatlanná teszik, állíthatnak meg bennünket. Én még mindig föléjük lőttem, ez általában használt. De Baramontit elfogta a düh. Többször végigsöpört rajtuk a sugarával. Nem láttam, milyen hatással. Egy helyen aztán csapdába estünk. A folyosó egy terembe torkollott. Körberohantunk a falak mentén, mint az egerek a csapdában; gyermekkoromban a nagyapám egyszer egy üres, felfordított virágcseréppel fogott egeret, ha a fülemet odatartottam a cseréphez, hallottam, hogyan szalad körbe-körbe az állat az apró lábain, persze titokban elengedtem a kertben óhatatlanul ez jutott eszembe, de most mi voltunk az egerek ... - Nincs kiút, és jönnek - mondta Ilder. Felemelte pisztolyát, hátát a falnak vetette. Körülnéztem. A terem közepén ismét vízmedence volt, de ez valahogy különbözött az eddigiektől. Tölcsérszerűen mélyedt a talajba, kétembernyi szélesen. Az volt az érzésem, hogy ez egy csőrendszer nyitott felső pontja, a kezdete, a rendszert pedig vízzel töltötték meg. Ha ez így van, itt megkísérelhetjük a menekülést. Vagy legalább a pillanatnyi elrejtőzést. - Gyere utánam! - kiáltottam, és fellépve a medence szélére, fejest ugrottam a vízbe. Nem tudom, Ilder meddig habozott. Engem körül- vett a sötétség nem gyújtottam meg a lámpámat. Egyik kezemet a fejem elé tartva igyekeztem minél mélyebbre merülni, ami nem bizonyult könnyű feladatnak, mert a kisebb gravitációjú térben a víz felhajtóerejét is le kellett küzdenem. Csak utána hallottam egy csobbanást - a


fémfalak hosszan visszhangozták -, szóval Ilder követett. - Lefelé merülj! - szóltam a rádióba. - I ... e ... ma ... k - hallottam némi zúgással, recsegéssel tarkítva. Elképzeltem a lényeket, amint a terembe merészkedve hiába keresnek bennünket. Lehet, hogy nincs látószervük, legalábbis nem olyan, mint a miénk. Ám észreveszik valahogy a medence felszínén terjengő vízgyűrűket, és biztosan felfedezik menekülé- sünk útját. Előrenyújtott karom falba ütközött. Még mélyebbre törtem, csavarmozgással csaknem függőlegesen, fejjel előre úsztam le a mélybe. Éreztem, a vízi út elfordul, vízszintessé változott. Akkor felbátorodva bekapcsoltam a lámpát. Szürkés, homályos folyadékot láttam. Megint szóltam Ildernek, ússzon utánam. Nem válaszolt, de ő is felgyújtotta a lámpáját. Így úsztunk előre egy másfél-két méter átmérőjű csőben. Nem tudtam felbecsülni a távolságot, amit megtettünk. Egy perccel később furcsa válaszút elé kerültem. A szó szoros értelmében válaszút volt: a cső úgyanis kétfelé ágazott. Az egyik, valamivel keskenyebb cső felfelé, a másik rézsút lefelé vitt. Bevártam Ildert. - Biztosan odafenn vannak! - mutattam. - Rend ... nök; gyer ... le ... Most ő úszott előre. Követtem. A rézsútos csőben nem érzékeltük az esetleges irányváltozásokat. Azt hiszem, a vízoszlop egy idő után még meredekebben esett, majd csaknem függőlegesbe fordult. Néha elvesztettem a tájékozódóképességemet, nem tudtam, merre van fent és lent ... Baramontit mindez aligha izgatta, rám bízta magát; bár ő úszott elöl, éreztem, semmiben sem akar dönteni. Most is én voltam a parancsnok, a főnök, enyém volt a felelősség is. Halványan már motoszkált a fejemben a gondolat, hogy alighanem elsiettem egy kicsit a dolgot, jobb lett volna nyugodtan ülni az űrhajóban, és megvárni, míg a Zondról odaérnek a többiek. Mert ha most bajba kerülünk, senki sem segít rajtunk. Az automaták ugyan elküldték már az üzenetet Krilovnak - de amíg a segítség megérkezik, beletelik legalább két hét. És a bajtársaim semmit sem fognak tudni arról, mi történt velünk idelenn. Ha sikerül is valahogy bejutniuk a labirintusba - ugyanazok a csapdák várnak majd rájuk, mint ránk. Éppen benne voltunk az egyikben, ez eléggé aggasztott és elfoglalt, felhagytam hát a másféle gondolatokkal, és a csőre összpontosítottam. A falakon semmiféle csapot, rácsot, kis leágazást nem fedeztem fel. Már nagyon nyugtalanul vártam, hová jutunk, amikor valahol elöl halvány fény derengését pillantottam meg. Elkaptam Ilder karját, mutattam, oltsa le a sisaklámpáját. Magam is így tettem. Nem tudom, miért nem szóltam neki. Mintha attól tartottam volna, hogy mások is felfogják elektromágneses hullámainkat? Sötétben közeledtünk, akár két cápa egy földi tengerben. A fény kiteljesedett, kerek volt, szemünk előtt nőtt, aztán hirtelen egy tágas medencébe úsztunk be, ahol ... növények álltak, terjengtek mozdulatlanul.


Testünk közeledtére lustán mozdultak mégis, millió apró levéllel benőtt ágak. Olyan, mint a mi chlorella-tenyészetünk, a "növényi kenyér", gondoltam. Hirtelen megértettem, miért van itt ilyen fény. Ezek is fotoszintézis-alapon élnek, legfeljebb nem oxigént termelnek. Afféle gigantikus hidroponikai tenyészetbe tévedtünk hát? E növények lehetnek az idegenek táplálékát adó algák. Intettem Ildernek, ne ússzon a felszínre, még ne. Behúzódtunk a legsűrűbbnek látszó növényzetbe, és ott apránként, lassan emelkedtünk fel. Amíg sisakunk félig kibukkant a vízből ... Eltoltam a szemem elől néhány felszínre tört növénycsomót. A mennyezet egyetlen hatalmas világítótest volt. Messzire nyúlott, ebből sejtettem, hogy a medence is nagyon tágas lehet. És persze lehet, van belőle több is. Nem láttam mozgást. Ez felbátorított. Lassan továbbúsztam a felszínen, valahol majd csak megtalálom a medence szélét, gondoltam. Ilder követett. - Főnök! ... Ez olyan, mintha magunk is halak lennénk egy elnagyolt akváriumban -jött meg a hangja. Volt valami gyanús abban a növényzetben, de nem tudtam, micsoda. Túl szabályosak voltak a tövek, mind egyforma, még a leveleik is ugyanott nőttek ki az ágakból. Lehet, klónozással szaporították őket? ... Nyugtalanul figyeltem, és valami halvány kényszerképzet ébredt bennem. Mintha úgy sejtettem volna, hogy ez nem is igazi növénytenyészet, illetve az, de valami más célt szolgál. Lehet, a zsákszerű lények itt soha nem arattak semmit? Valami azt súgta, ez a vízmedence és benne a növények örökké itt álltak, ugyanezek a növények, és ezeket soha nem aratta le senki. Vagy csak így képzeltem?... De miért? Lassan kiúsztunk a peremhez. A fémlap széléről kinéztem. Négy-öt méter magasan voltunk. A növények egy helyütt kilógtak rajta. Egy hosszan elnyúló szerkezet - futószalag? - állt a fal mellett. "Senkit" sem láttunk. Kimásztunk, lehuppantunk a talajra, és kijáratot kerestünk. Tócsákba gyűlt a szkafanderekről lecsorgó víz. Egy széles, ajtó nélküli "kapura" akadtunk. Lépteink kongtak a nagy, üres helyiségekben. - Vissza kéne mennünk, főnök! - javasolta Ilder félénken. - Fel a hajónkhoz! - Visszatalálsz? - kérdeztem nyersen. - A vízcsöveken, a rengeteg termen, a viharszeles, meredek, csúszós folyosón meg azon az "istállón" keresztül? - Nem. Akkor mit csináljunk? - Össze kell barátkozni velük. Nélkülük soha többé nem jutunk ki innen. Baramonti keserűen felnevetett. Nem hitte, hogy komolyan beszélek. Nehéz is volt elhinni, hiszen eddig nem úgy viselkedtünk; mint akik barátkozni akarnak. Igaz, ők sem. A lézersugaraink bizonyára kárt okoztak ... No; egyelőre hagyjuk ezt. Megint egy tenyésztelepre akadtunk: itt is növények éltek a tápoldatban.


A biztonság kedvéért elemeztettem a levegő összetételét. De megint csak túlsúlyban volt a nitrogén. Ember légzőkészülék nélkül itt egyetlen perc alatt megfulladt volna. Ilder csak rám pillantott a sisak védőlemezén át, és nem szólt. De a rádióban hallottam nehéz sóhajtását. Egy másik folyosón mentünk éppen, amikor "amazok" újra felbukkantak. Nem hiszem, hogy üldözőink voltak. Ezek más egyedek lehettek. Mert amikor közelebb értek hozzánk, a magatartásuk nem változott. Egy mellékfolyosón jöttek, mi meg a szélesebb főfolyosón, gyengén világítótt alagútban mentünk, és ők nyugodtan közeledtek. Megálltam. Ilder viszont ... Menekülj, főnök! - kiáltotta, és futásnak eredt. - Maradj itt! De a pilóta nem várt. Én megfordultam, a lényeket néztem. Nyugodtan közeledtek. A szívem a torkomban dobogott, ujjam a lézerpisztoly sugárkioldóján, kapkodva lélegeztem, és ... És akkor nem történt semmi. A lények kikerültek, elmentek mellettem. Utánuk forogtam, mindig a látómezőben tartottam őket. Hiszen tulajdonképpen most is féltem, sőt most féltem tőlük igazán. Kellemetlen meglepetéstől, cseltől tartottam. A fekete csúcsos "kalapok" alól csak néhány nyúlvány lógott, de izgalmamban most nem végeztem elmélyült anatómiai megfigyeléseket. Hirtelen impulzustól űzve a nyomukba eredtem. Most két dolgot tételezhettem fel. Vagy ilyen gyenge a labirintusban az információs szolgálat, és ezek még mit sem tudnak behatolásunkról, üldöztetésünkről és lézerrel végzett akcióinkról, vagy valóban egy fortélyról van szó; ezek csak úgy tesznek, mintha nem érdekelnénk őket, de valamire készülnek ... Így mentünk vagy száz métert. A lények semmi jelét nem adták, hogy tudják: követem őket. Én mégis éreztem, hogy erről tudomással bírnak. Kicsit lecsillapultam, rádión hívtam Ildert. Nem válaszolt. Ez elgondolkoztatott. Miután a harmadik hívásra sem válaszolt, kénytelen voltam változtatni a terveimen, felhagytam a lények követésével, megfordultam, és futásnak eredtem azon a folyosón, ahol a pilóta eltűnt. Meglepően hosszú ideig futottam; és senkivel sem találkoztam. De Ildert sem láttam. Hiába hívtam. Ez komoly veszélyt jelentett. Ráadásul vagy; tíz oldalsó folyosót láttam, nem tudtam hát, hová-merre mehetett társam. Akkor, abban a pillanatban szakadt rám az igazi félelem. Ha itt maradok egyedül? ... Ebben az átkozott labirintusban, ki tudja, milyen messze a hajónktól, amely az életet jelenti? Csak az jelenti az életet. Itt oxigénhiánytól megfulladok hét-nyolc óra múlva. . . - Ilder! Felelj, hol vagy? Baramontiii! Hiába hallgatóztam. Csend volt kívül és belül; sem a labirintusban, sem az éterben nem kelt életre a legkisebb nesz sem. Megint úgy


tetszett, filmet látok. Magamat láttam messziről, röntgensugarakkal keresztülnéztem a falakon, apró ember-egér szalad a tudós mesterséges laboratórium-útvesztőjében, szaglászva keresi a kiutat, az egyetlen helyes módon kiválasztott elágazást, jutalomfalatot remélve a végén ... - Ilder! Ilder! Felfelé kaptattam, aztán valami hídszerűség következett. Vagy talán függőfolyosó volt? Nem tudom. Akkor nem is érdekelt. A környezet Ilder valós vagy képzelt elvesztésével megváltozott a szememben, háttérré törpült, sorsdöntő jelentőségét csaknem elvesztette. Most csak annyira érdekelt, amennyire Ilder nyomára vezethetett, vagy amennyire tőle elválasztott. Lehet, ember ennyire nem volt még egyedül a világűrben, mint én ott és akkor. Társamnak nyoma veszett, ezért az egyedüllét még szörnyűbbnek tűnt. Azon kaptam magam, hogy már rohanok. Kényszerfutásom azonban előbb ért véget, mint sejtettem volna. A felfelé vezető folyosó egy érzékelhetetlen csúcspont után megint lefelé vitt. Növekedett a homály és bennem a félelem, És ekkor furcsa dolog történt. Nekiszaladtam valaminek, ami láthatatlan volt. Nem fal meredezett előttem, és nem ütöttem meg magamat. De - ezt az űrruha mellébe-karjaiba épített műszerek rögtön jelezték - nem is erőtér volt. Egyáltalán, az a valami nem elektromágneses gerjesztés útján keletkezett, és nem afféle áthatolhatatlan fal volt. Részekre szakadt, nyílásokban is bővelkedett. Mégis, amikor először nekiütköztem, nem éreztem ütődést, bár visszafogta lendületemet. Felkapcsoltam a fényszóróimat, akkor - de csak bizonyos látószögben - halvány "lemezeket" láttam. Szabályos mértani alakzatokban - a legtöbbjük téglalap volt - lógtak a falakról és a mennyezetről. Nem értek össze, áthatolhattam közöttük. Az volt az érzésem, hogy nem zárni akarnak itt azok, akik ezeket felszerelték. Inkább valamilyen figyelmeztető jelnek szánták. Határ? Honnan jöttem hát, és miféle más területre érkeztem? Ilder eltűnése mellett most ezek a kérdések is nyugtalanítottak. Előbb sötétben botorkáltam. Nem akartam saját fényt gyújtani. De azért így is meglehetősen jól érzékeltem a terepet, és az infravörös hullámok segítségét is igénybe vettem; a sisakomra szerelt műszernek jó hasznát láttam. Alighanem egy folyosón voltam ismét, bár nem láttam falakat. Óvatosan haladtam előre. Ildert hiába hívtam, nem válaszolt. Később észrevettem, hogy ismét növekszik a "természetes" fény. A megvilágítás erősödött, de ez a fény most nem annyira fehéres volt, mint a hátam mögött hagyott labirintusrészben. Itt narancsvörös árnyalat uralkodott, de nem a falakra felvitt festékszerű anyag foltjai világítottak . . Ez a fény meghatározhatatlan helyről érkezett, szinte mindenfelől áradt, ám igen halványan. Ezért először csak furcsa kontúrvonalakat láttam magam előtt. Még nem akartam hinni a szememnek, amikor bebizonyosodott, hogy nem tévedek. Valóság, amit látok. Egy erdőben jártam. EGYES: Cseréljünk nekik környezeti gázt? KETTES: Felesleges. Inkább azt közöld velem: meddig játszunk még


velük? EGYES: Ez nem játék, ez munka. Feladat. Lehet, ők nem ismerik a játék fogalmát sem. KETTES: Persze, mert az életükről van szó. Ha biológiai lény lennél, elég információd lenne erről az állapotról. Így persze nem tudod, mi az. EGYES: Értem, a biólények idegrendszerének teherbíró képessége véges ... Feljegyezted mozgásuk jellemző paramétereit? Az Otthoniak elégedetten fogadnak minden új adatot. Például az idegenek helyváltoztatási módjairól eddig csak halvány elképzeléseink voltak, árnyékinformációk sokasága. Ezt közlöm is a laboratóriumokkal, hamarosan szükség lehet az adatokra. KETTES: Feljegyeztem. Vannak emlékeid arról az időről, amikor először repültünk erre? EGYES: Memóriaegységeim nem üresek. KETTES: Hatvanötezer ciklussal ezelőtt történt. Akkor ezek a négy végtagú lények még nem járták a világűrt. EGYES: Lehet, nem is léteztek még. KETTES: Lehet, nem is léteztek. EGYES: Bár az is lehet, léteztek. KETTES: Lehet, léteztek. EGYES: Tapasztalom, óvakodsz velem vitába szállni. Márpedig a vita nem jön létre két teljesen vagy részben ellentétes tartalmú közlés ütköztetése nélkül. KETTES: Feleslegesnek véleményezem a vitát. Érzékeld inkább a jelen idejű történést. Az idegenek ismét találkoztak a rikkerekkel. EGYES: Érzékelem. Már az is világos, hogy rossz utasítást kódoltál számukra. KETTES: Én kódoltam? Te kódoltad. EGYES: Ez megint egy vita ... Tény, hogy a rikkerek nem reagáltak az idegenekre. Semmi módon nem reagáltak, érted? Ez így hibás megközelítés. Ezen változtatok. KETTES: Tudom már, miben áll majd a változtatás. Újabb feladatok elé állítod őket? EGYES: Még nem tudom, lehetséges. Elkövettünk néhány hibát. KETTES: Nagy dolog, hogy beismered. EGYES: Mi az, hogy beismerni? KETTES: Amit most csinálsz. Rájöttél, megértetted, hogy előző cselekvésed nem volt mentes a tévedésektől, és ezen most változtatni szeretnél.


EGYES: Ez természetes. KETTES: Nem volt helyes, hogy olyan helyzetbe hoztad őket, amikor csak fegyverrel védekezhettek. EGYES: Helyes volt. Így tudomást szereztünk nemcsak arról, hogy van náluk fegyver, és az hogyan működik, hanem arról is, hogy azt képesek bevetni. Nincs pszichikai gátja annak, hogy más lényeket - idegeneket! - elpusztítsanak. KETTES: Nem pusztítottak el senkit! EGYES: De megkísérelték. KETTES: Az nem ugyanaz. EGYES: Nyilván csak saját tökéletlenségükön vagy eszközük hiányosságán múlott, hogy nem sikerült elérniük ezt a célt. KETTES: Nem ismerheted a céljaikat. EGYES: Hamarosan mindent tudni fogunk róluk. A rikkerek máris jó katalizátornak bizonyultak. Memóriaegységeim másféle egykori látogatások emlékeit is őrzik. Más lények más látogatásait. KETTES: Igen, együtt tapasztaltuk. De amazok, bár szintén eljutottak a Támaszpontra, túl kevéssé érdeklődtek, nem mertek bejönni, pedig a bejáratot nekik is felkínáltuk. Helyváltoztatásuk különben is nehézkes volt. No és a méreteik! ... EGYES: Azon segíthettünk volna. A bejáratot bármekkorára növelhetjük, te is tudod. Őszintén közölve, akkoriban valahogy nem izgatott még minket ez a dolog. KETTES: Persze akkor csak a ránk bízott munkát láttuk benne. Mára azonban megkedveltük ezt a vadászatot. Főleg te. EGYES: Főleg én ... De azért ne veszítsük figyelem elől ezeket sem ... Érzékeled? Elváltak egymástól. Az egyik elég nagy sebességgel távolodik. KETTES: Ezt majd én figyelem. Te a másikat. EGYES: Egyetértek. Az enyém most a biológiai tartalékhelyre ért. KETTEs: Az enyém továbbmegy ... A laboratóriumnak ismét lesz munkája? A feldolgozógépek készenlétben állnak az adatsorok befogadására. EGYES: Még semmi sem biztos. Főleg nem biztos az idegenek sorsa. KETTES: Ha ez tőled függ ... nem irigylem őket. EGYES: Mit jelent az: irigyelni? KETTES: Fogalomkészleted meglehetősen szegényes. EGYES: Nem számít, a lényeg nem múlik, mondták az Otthoniak ... felépítését, ó, régen ismerjük! Egyre többet tudunk meg tudatuk

a közléseken, hanem a cselekvésen Ismerjük már e lények testi Most már a mozgásukat is. működéséről is.


KETTES: És hibát hibára halmozunk. EGYES: Miről szól közlésed? KETTES: Kétségbeesett helyzetbe sodorjuk az idegeneket. EGYES: Az a jó, így ismerhetjük meg reakcióikat. KETTES: Ezek nem állatok! EGYES: Nem állítottam ilyesmit. KETTES: De úgy viselkedsz velük ... Most hol vannak? EGYES: Figyeld a sajátodat! Az enyém a biológiai tartalékhelyre ért, amit nagyon régen telepítettünk ... KETTES: Érzékelem őt is meg a másikat is. ... Persze nem volt az valódi, földi erdő. Egyáltalán semmiképpen sem emlékeztetett semmire, ami földi - azon az egy tulajdonságán kívül, hogy ERDŐ volt. A Földön annak idején nagyon szerettem erdőben járni, valóságos ünnepnek számított, ha apám néha hazajött a Holdról vagy a Merkur-3-ról, és első dolga volt, hogy kivitt a közeli erdőbe. Mesélte, hogy régen - pár száz évvel korábban - a földi erdők jóval nagyobbak és sűrűbbek voltak. Persze nekem akkor a meglévők is elképzelhetetlenül nagyok és sűrűk voltak, alulról néztem a fákat, és azok szinte az égbe nyúltak. Minden bokor, minden ág, kéreg, levél, kocsány egy-egy felfedezhető, ismeretlen birodalom volt. Apám látta ezt, és ma is hálás vagyok neki, amiért akkoriban ennyi időt szentelt ezekre a kirándulásokra. Soha nem sürgetett, hogy menjünk már haza, magyarázott is tőle telhetőleg, bár a botanikában nem volt erős. Míg élek, nem felejtem el azokat az órákat. A nap meredeken sütött be a lombok között, némelyik levél öntött aranynak látszott, a magasban valahol szél zúgott, meg-megreccsentek az ágak. Az erdő élt, lélegzett, mozgott, vele éltem és lélegeztem én is, még akkor is, amikor megint este lett, én pedig otthon feküdtem az ágyban, és szememet behunyva, e kis mozdulattal magam elé idézhettem minden csodáját ... De most itt voltam az U-231-esen. Ez az erdő nem földi volt. Furcsa alakú növények álltak ki a talajból, a legtöbb függőlegesen felfelé nőtt, de akadtak laposan szétterülők is. Amikor megérintettem némelyiket, rugalmasan ellenállt. Nagy, lapos, elnyúlt "leveleik" vagy "ágaik", voltak. Eléggé különböztek egymástól, alig láttam köztük két-két hasonlót. Igaz, nem volt éppen időm pontos megfigyelésekre. Úgy éreztem, valahol a tudatom felszínén vészharangok konganak, veszély közeledett. - Ildeeeer! ... - kiáltottam a mikrofonba. Most sem jött válasz. Nem tudtam, merre menjek tovább. Akkor észrevettem, hogy az egyik irányban növekszik a fény. A tőlem túl távol lévő falakból, a talajból, sőt a növényekből is áradt valami, amit jobb híján fénynek nevezhetek, de e hullámok némileg hőként is viselkedtek, ezt tanúsították műszereim. Ahol a furcsa erdő szélét


sejtettem, ott mintha több, világosabb lett volna a fény. Eszembe jutott: valószínűleg Ilder is így gondolkozott, ő is arra ment. Nem volt hát okom, hogy másképpen tegyek. Az út elég sokáig tartott; az erdő nagyobb volt, mint kezdetben gondoltam. Egyre világosabb lett, aztán úgy tűnt, látom már a barlangrendszer sziklatetejét is. Erdő a barlangban?... Ha valakik gondoskodnak fényről, miért ne? Ezen sem töprenghettem, mert valamiféle útra értem. Tanácstalanul néztem körül; a csaknem egyenes nyiladék - lehet, valóban az volt? - háromfelé ágazott. Ugyanakkor a külső akusztikus "füleim" lassú neszt közvetítettek. Nőtt bennem az aggodalom. - Ilder! - kiáltottam ismét az éterbe. De most sem jött válasz. A szemem sarkából mozgást láttam két "fa" között. A reflexeim még nem tompultak el, szerencsére. Ahogyan annak idején az űrhajós kiképzésen tanították, habozás nélkül a talajra vetettem magam, és az egyik laposan elterülő "bokorhoz" kúsztam. Félig becsúsztam alája. Jöttek. Nem tudtam, kik azok, és mi módon közelednek. De az biztos volt, hogy jöttek, agyamat addig soha nem érzett hullámok bombázták, minden idegszálam megfeszült, és már-már közeli veszélyt jelzett. Azt hiszem most utólag: teljesen ősi ösztönök ébredtek ott bennem. Százezer évvel ezelőtti, alig-emberi megérzés késztetett bújni, várni, csapásra felkészülni. Nem mertem beleszólni a mikrofonba, hisz lehet, az idegenek érzékelik a sisakantennám kibocsátotta rádióhullámokat. De még reméltem, hátha Ilder szólal meg ... A fák között a csönd apró, furcsa neszekkel váltakozott. Igyekeztem szemmel tartani az egész környéket. Nyugtalanságom nőtt. Aztán megpillantottam "őket". "Gyalog" jöttek, járművek nélkül, ám mégsem üres "kézzel". Négy-öt lény jött a talaj fölött jellegzetesen lebegve-imbolyogva előre-hátra, valami csőszerű, lágy, hosszú tárgyat vittek, olyan volt, mint egy kígyó. Már nem mozdulhattam, vártam hát: elmennek-e mellettem? Jelenlétemet azonban valamilyen meghatározhatatlan módon megérezték. Nem használhatok itt más szót, csak ezt. Persze lehet, voltak általam ismeretlen érzékszerveik is ... Akkor minden villámgyorsan történt. Az egyik lény kicsi, csőszerű tárgyat tartott a csápjaiban. Csattanást hallottam. A lövedéket nem láttam, de éreztem. A mellemnek vágódott valami. Az ütéstől egy pillanatra belényilallt a fájdalom. De a ruha integritása nem tört meg; megvédett a többszörös, rugalmas müanyag réteg. Sajogtak a bordáim. A lézerpisztoly már a kezemben volt. Most hát ők lőttek elsőnek? A többi lény felém sietett. A lágy kígyó a kezükben szétbomlott, háló lett. Tenyérnyi résekkel ugyan, mégis, azt hiszem, erős anyagból készült. Máris ott voltak, körülvettek, rám dobták. A sisak védőlemezén át hirtelen egy háló osztotta szabályos négyzetekre a látómezőt.


Ősi vadság és félelem rohant rám, elborította tudatomat. Miért támadtak meg, hisz nem ártottam nekik! A rám leadott lövés helye is sajgott, és az önvédelmi ösztönök küzdelmet parancsoltak. Küzdöttem. Hosszú, folyamatos lézersugárral szabdaltam a hálót és ellenfeleimet is. Vergődtem-forgolódtam, le-lehajoltam, kiegyenesedtem, sőt felugrottam a magasba. Az ő testi felépítésük nyilván ehhez a tömegvonzáshoz szokott, és akkor gyorsan megértettem: nekem a vertikális irány adja az egyik lehetséges menekülési módot. A nyúlványaik csak lebegő "járást" ;tettek számukra lehetővé. Én a jóval nagyobb tömegvonzáshoz szókott izmaimmal valósággal föléjük repülhettem, a testmagasságukat sokszorosan felülmúlhattam. Amint a lézersugárral körbevágtam a hálót, meg is próbáltam. Közben láttam, hogy a fegyveres ellenfelem megint felém emeli "puskáját". Csikorgott a fogam a dühtől. Megszakítatlan ibolyaszínű lézersugárral vagdostam a nyúlványait. A primitív fegyver a talajra esett. A lény hirtelen nagyon alacsony lett - már semmiféle belső erő nem tartotta meg testét, mind lejjebb csúszott. Fekete teste a feje? - már a földön feküdt. Még rálőttem a többiekre is, aztán estemben elrúgtam magamat egy "fától", majd egy másiktól, és támadóimtól távol érve talajt, elrohantam. Félkört írtam le, és megint a nagyobb fény felé futottam. Valami mozgott arrafelé. Az erdő közepén - azt hiszem, a közepe lehetett - a talajból egy harminc méter átmérőjű félgömb állt ki, afféle kupola. A hőmérséklete kilencven fok felé járt, ez árasztotta magából a hőt és a fényt is; a fényerejét a mi skálánkon csak úgy szemmel tizenhatosra becsültem. De ami egy kicsit elgondolkodtatott, az a szkafanderem karjából érkező jelzés volt. A RA-műszer figyelmeztetett, hogy a félgömb radioaktív sugárzást bocsát ki magából. Nem volt ez halálos adag, sőt a földi biológiai életre csak hosszas itt-tartózkodás után jelentett volna veszélyt. De azért tagadhatatlanul sugárzott az a félgömb. Óhatatlanul egy földi nukleáris múzeum jutott eszembe, ott láttam hasonló szerkezetet. A hőt a primer hűtőrendszer folyadékáramlása adja le a hőkicserélőkön keresztül a szekunder hűtőkörnek, olykor - főleg igen hosszú használati idő után - előfordul, hogy a rendszeren belül szivárgás támad a két hűtőrendszer között, így a külső, közvetlenül hőt adó második folyadékkörbe is kerül némi radioaktivitás. Illetve így volt a Földön pár száz évvel ezelőtt. Milyen régi lehet ez a fűtőrendszer itt a bolygó belsejében? Eszembe jutott Ilder kormeghatározása odafenn, a felszíni tölcsérek körül. Négyszáz évvel ezelőtt már nálunk a Földön is volt ilyesmi. Akkor viszont miért rendelkeznek olyan primitív fegyverekkel a lények? Hálót dobtak rám, és alig hatásos a "lőfegyverük". Vagy mindez azért történt így, mert élve akarnak elfogni? Agyam mélyén amennyire akkor és ott erre tudtam koncentrálni - valami nem egyezett. Több kor többféle módszere és eszköze, talán szemlélete keveredett itt össze, mindez kaotikusnak tetszett, és még újabb, másféle veszélyt sugallt. Megkerültem a kupolát. Mindenfelé erdőt láttam.


- Ilder! ... Baramontiií! ... Nem jött válasz. Találomra elindultam valamerre. Azt hiszem, akkor már lemondtam arról, hogy vissza- menjek a kiindulópontra. Nem is találtam volna oda. És mi lesz a társammal? ... Az újabb veszélyt túl későn pillantottam meg. Illetve nem is vettem észre, hiszen olyan irányból közelített, ahonnan egyáltalán nem számítottam rá. Elterelték a figyelmemet; lények bukkantak fel előttem és oldalt. Megperdültem - ott voltak a hátam mögött is. Az volt az érzésem, csak a fegyveremtől való félelem tartotta őket távol - egyelőre. Hol el-elbújtak a "fák" mögé, hol kibukkantak ismét, fekete zsáktestükkel mintha csak ottlétüket akarták volna jelezni, semmi egyéb. Egy pillanatra megint reménykedni kezdtem: hátha még sincsenek ellenséges szándékaik? ... De hamarosan rájöttem tévedek. A veszély fentről csapott le rám. Mire megértettem, mi történt, valamilyen erő felfelé rántott. Azt hiszem, egy emelődaru-féle szerkezet futhatott síneken a barlang mennyezetében, igen magasan az erdő fölött. Lehet, volt ilyen több is. Kábelen lógott egy fordított tölcsérszerű fémtárgy, ez vonzott magához. A "fák" eltörpültek, a lények beleolvadtak a félhomályba, a hősugárzó kupola világított még alattam, de alig foglalkoztam már vele. Az érdekelt, mi lesz velem. A tölcsér légbeszívással működött, szkafanderes testemet vákuum szorította a tölcsér középső nyílásához. Nem szabadulhattam. Még eszembe villant, hogy talán így járt Ilder is ... A tölcsér velem együtt gyorsan suhant az erdő felett. Tisztában voltam vele, hogy ha a cselvetés háttérben rejtőző szervezői hirtelen kikapcsolják a vákuumot, a mélybe zuhanok. Ötven-hatvan méter magasan lehettem, és a kisebb tömegvonzás miatt nem kellett halálos eséstől tartanom. De egy lábtörés is megpecsételné a sorsomat. Megpróbáltam körülnézni. A tölcsér matt fémlap volt, sikerült egyik kezemmel elkapnom a szélét. A fejemet félig a pereméig húzhattam, és kiláttam föléje is. Ahogy sejtettem, karnyi vastag rugalmas cső vagy kábel tartotta az egészet: Bár nehezen mozoghattam, bal kézzel emeltem a lézerpisztolyt. A csőre céloztam . . . De mielőtt bármit tehettem volna, a szerkezet hirtelen megállt. Nem siklott tovább vízszintesen. Egy falat láttam magam előtt; a barlang végéhez érkeztünk. Lenéztem. Valamilyen fúrcsa gépezet állt a talajon, nagy volt és lapos. Mellette néhány lény lebegett. Hát inkább rájuk irányítottam a sugarat: Elmenekültek. Éreztem, hogy a tölcsér lefelé ereszkedik. Ugyanakkor mozgásba jött alattam a gépezet. Hatalmas tüskés- bordás fémhengerek forogtak egymásba ... Ha közé- jük kerülök, végem. A szerkezet hengerei között mindössze arasznyi rések voltak. Ha odaesek, valóban végem van. Ilyen erők hatására az űrruha is szétnyílik, akár a tojáshéj. Kimeredt szemmel néztem a forgó hengereket, a rémület valósággal eljegesítette az agyamat. Már láttam magam a hengerekre zuhanni, szinte éreztem, hogyan vág testembe a mérhetetlen fájdalom, egy élő embert aprított volna össze az a gépezet . .. Ami talán fatörzsek lekérgezésére szolgált, vagy tán ezzel nyomták ki a levüket, mit tudom én? Menekülni, menekülni - csak ez dübörgött bennem. Mielőtt a vérem a hengerek közé csordul!


Mindkét kézzel a tölcsér peremét szorítottam. A testemet odaszorító vákuumhatás hirtelen megszűnt - zuhantam volna lefelé, de olyan erősen fogtam a fémlap szélét, hogy testem csak félrelendült, aztán vissza, nem zuhantam. A tölcsér közben még ereszkedett néhány métert. Talán tizenöt méterre lehettem a halálos csapda fölött, amikor artistamutatványnak is beillő módon - akár egy trapézon kétszer is meglengettem magamat, és a lendületív oldalsó csúcspontján elengedtem a tölcsért. Repültem kifelé, oldalra. A levegőben megfordultam, félig behúztam a lábaimat, két karomat a sisakomra szorítottam. A földet éréskor alig éreztem ütődést; vagy négyszer is végighemperegtem a talajon, aztán felugrottam. Ha itt földi tömegvonzás lenne, az űrruha ellenére aligha lennék most egészben - gondoltam. A lényeket éppen akkor sehol sem láttam, de ez nem tévesztett meg. Éreztem, hogy közel vannak. Körülnéztem. A szemem már eléggé hozzászokott a gyér fényhez; azon a környéken lehetett az "erdő" széle, egy sziklafalat láttam, amelyet nem fedtek fémburkolattal. A fal felé mentem, de szüntelenül figyeltem a környéket, és azt is, mi történik a hátam mögött, a fejem fölött ... Egyelőre semmi gyanúsat nem tapasztaltam. A szélső "fák" között számomra ismeretlen rendeltetésű lapos gépeket láttam. Mind ugyanabból a sötét fémötvözetből készült. A sziklafal alján több, négyszögletes nyílást pillantottam meg. Nem sok kedvem volt ismét sötét alagutakban bolyongani. De az egyik bejárat előtt lábnyomokat láttam a talajon. Itt por ülepedett le, és az űrcsizmák nyomait világosan kivehettem. Kicsit csodálkoztam, hogy Ildernek néhány számmal kisebb a lába, mint az enyém. Aztán elindultam azon a folyosón. A talaj megint lejtett. Egy helyütt kerek csövek futottak az alagút mennyezetén, majd ismét eltűntek a sziklában. Még hat órára volt elég az oxigénem. Hol lehet Ilder? ... Ha valami módon elhagyhatnám most ezt a labirintust, az idegenek városát miképpen segíthetnék rajta? Vagy itt hagynám Ildert? Sejtettem, hogy ezt nem tenném meg. A homály sűrűsödött. A külső akusztikus érzékelők makacsul ismételték a nem szabályos zajokat. Hallgatóztam. Valahol mintha döngöltek volna valamit. Egy gép dugattyúja járt ide-oda, időnként nagy súly zuhant alá. Az alagút kis ívben elkanyarodott. Továbbmentem, de ... A vakító fény szinte közvetlenül a szemem előtt lobbant fel. Nagyon rövid ideig tarthatott, mégis egy percre úgy éreztem, megvakultam. Lézer volt! Erre nem számítottam. De a reflexeim nem hagytak cserben. És az űrruha sem - kibírta a koncentrált fénysugár nagy energiájú rácsapását is. A fal mögött lapultam, fél térden, ellenőriztem a sisak, levegőintegritását. Ezek a sisakok kibírják a közepes erősségű lézersugarat, legalább két másodpercig. De ha legközelebb valahol sarokba szorítanak, és három másodpercig éri a sugár az űrruhát? A szemem is rendbe jött. Ha lett volna nálam egy infrahangos


testroncsoló, bevetettem volna. Azt hiszem, akkor és ott - habozás nélkül megtettem volna. Töprengtem. Szóval lézerfegyvereik is vannak. Nemcsak olyan primitív valamik, mint az a mechanikus lőszerszám! Türelmesen vártam. Ha azt hiszik, megöltek, idemerészkednek. Hát jöttek is. Nem mozdultam, amíg az első két jellegzetes alak nem került a látóterembe. Az elsőnél volt a lézerfegyver, kicsit ügyetlenül fogta csápszerű mancsában, láttam. Ez megnyugtatott kissé - arra vallott, hogy nem mindennap használják, talán nagyon is idegen még nekik... Bőre alól kidudorodó kezében" tartotta. Talán ezért is késett el a következő lövéssel. Én bizony nem késtem. Ösztönöm azt parancsolta, most csak őt tekintsem ellenfelemnek. Rá összpontosítottam, és megszakítatlan hosszú sugárral vagdostam. Furcsa dolog történt: a lény elejtette a fegyvert, oldalra dőlt, de úgy maradt a levegőben lebegve - aztán szinte úszva, vízszintesen eltávolodott tőlem. Mintha nem hatna rá a gravitáció, vagy gázzal töltött burok övezné. Ilyesmit még nem tapasztaltam. Kicsit elhűltem, de nem maradt időm a csodálkozásra. A többieket csak megérintette a lézersugaram, máris menekültek, de ők ezt a "lábukon" tették, nem úgy, mint a sebesült. Hamar egyedül maradtam ismét. Óvatosan közeledtem a pisztolyhoz. Hát ők is ismerik a lézert? ... A fegyver meglepően hasonlított az enyémhez. Mielőtt ezen is megdöbbentem volna, észrevettem a markolatába vésett hatjegyű gyári számot. Csak eggyel különbözött az enyémtől - akkor viszont meghűlt ereimben a vér. Az a fegyver ... Ilderé volt. A falhoz lapultam. Növekvő nyugtalansággal figyeltem. Ha Ilder fegyvere a kezükbe került, mi lett a pilótával? ... Még szerencse, hogy a lézerpisztoly most már nálam van. Ellenem-ellenünk már nem használhatják fel. Az agyamban tompa nyomás keletkezett. Ilder sorsa éppen úgy aggasztott, mint a magamé. Hirtelen felpattantam, éreztem, új energia költözik belém. Valamit tenni kell! Egy perc múlva azon kaptam magam, hogy futva haladok az alagútban. A talajon sínekhez hasonló mélyedéseket láttam. Pár száz méterrel odébb újabb széles barlangba jutottam, azt hiszem, növények nőttek a földön, de ezek nem fák voltak, a szabálytalan kis gömbök a térdemig sem értek. A földi káposztára emlékeztettek. Sebesen gázoltam közöttük-fölöttük, fel-felugrálva és szinte úszva a levegőben. Hamar túljutottam az ültetvényen. A túlsó szélnél kádakban ragacsos, sűrű folyadék állt. Megint csövek vezettek valahová. De még egy röpke pillantást vetettem a szerkezetre, és ismét az volt a benyomásom, hogy ezt nagyon régen nem használhatták. A szerkezet talán fémből volt, de rozsdának nyomát sem láttam rajta. Ezt persze elintézhették másként is, talán ötvözéssel ... Valami, ismétlem, azt súgta, hogy afféle díszletet látok. Mint egy színházban. De nem tudtam volna megmondani, mitől támadt ilyen benyomásom. Az ültetvény barlangja félköríves nyíláson át érintkezett egy másik barlanggal. Ott több fényt láttam. Arra indultam. Remekül állították fel a csapdát. Ma már azt hiszem, ott foghatták el Ildert is; az egész olyan remekül, olajozottan működött, mintha


már egyszer kipróbálták volna. A sziklaboltív alatt mentem, amikor súlyos háló zuhant rám. De ez nem olyan egyszerű, gyenge valami volt, mint amit a lények egy órával korábban dobtak rám. Ez fémből volt, apró láncszemek alkottak ujjnyi vastag drótokat, ebből fonták. Egy-egy nyílásán még az űrkesztyűs kezem sem fért át. A súly megrogyasztott, és letört sisakom rádióantennája is. Hiába lőttem körbe-körbe a lézerrel, a fémszálak erősebbek voltak, és állandóan mozogtak. A hálót hatalmas erő húzta. Vele együtt egyre gyorsabban vonszoltak engem is a talajon. Félig mozdulatlanul-tehetetlenül kellett tűrnöm, hogy húzzanak, hiába próbáltam szabadulni. Azt hiszem, valami módon körém is tekerték a hálót. Dühített, hogy már másodszor vetették be ellenem ugyanazt a trükköt, ráadásul most sikerrel. De nem adtam fel. Sajnos, mire rájöttem volna, milyen erőgép miféle áttétellel mozgatja az egészet, már vége is volt. Most nem felemeltek, hanem egy sziklafalú mélyedésbe húztak. Karral-lábbal eltartottam magamtól a hálót, hogy ha kell, legyen egy kis mozgásterem. Sötét lett körülöttem. Egy keskenyedő résbe húztak be, ahol ráadásul a mennyezet is vészes gyorsasággal közeledett hozzám. Nem tudtam belenyugodni, hogy két lézerpisztollyal sem tudok szabadulni. Amikor a háló mozdulatlan lett, megértettem, mit kell tennem. Fejem fölött a háló többréteges volt. Lézerrel vágtam át a szálakat, egyenként. Nem ment gyorsan. A másik pisztollyal is segítettem magamnak. Hamarosan jutottam is valamire, de feltűnt, hogy körös-körül egyre sötétebb lett. A nyílás bezárult. Felkattintottam a sisaklámpát. Mégsem láttam semmit - sűrű gáz gomolygott a barlangban. Kezdtem magam úgy érezni, mint egy kártevő rovar, aki ellen irtószereket vetettek be. Ezúttal elgázosítanak?... Nem tudom, mennyi idő telt el. Nem is érdekelt. Az űrruha jól zárt, hát a gáz - mérges gáz? - sem árthatott. Tovább vágtam a szálakat. Jól benne voltam a munkában, amikor valami furcsát tapasztaltam: lámpám fénykörében megváltozott a talaj színe, sőt összetétele is. A "föld" apró sziklaszemcséi és a porréteg mozogni kezdett, a kavicsok hol eltávolodtak egymástól, hol közeledtek, testemnek az űrruha vibrálást közvetített. Kezdtem sejteni, hogy nem barlangban vagyok. Ez az egész térség talán része egy mechanikus szerkezetnek? ... Sikerült kivágnom magamat a hálóból, de éreztem, a csapdából ezzel korántsem menekültem meg. Ide-oda kúsztam, négykézláb másztam, de nem láttam kiutat. A gáz terjengett; sűrű volt, a fejemtől a lábamig sem láttam el. Ilyen körülmények között Ilder már lassan eszembe sem jutott, atavisztikus biológiai ösztönök kerekedtek felül bennem, csak magammal törődtem. Rémülten vettem észre, hogy a "talaj" remegése növekszik, már igen komolyan rázkódott minden, és nem volt mibe kapaszkodnom. Aztán hírtelen rések nyíltak a padlón. Embernyi széles, egyenes falú rések - kétségkívül egy műszaki szerkezet belsejében voltam, amelynek jókora rázólapja ki tudja, milyen célt szolgálhatott. Afféle rács volt ez, fémgerendák közötti nyílásokkal. Míg kétségbeesetten kapaszkodtam az egyre gyorsabban mozgó gerendákba, a fémháló, amellyel fogságba ejtettek, a szemem láttára hullott bele az egyik résbe. De nem áltattam magam azzal, hogy nem vár rám ugyanaz a sors. Még eszembe villant - erre világosan emlékszem -, hogy milyen ostoba is a világ: én, aki öltözetemben ellenállhattam


magának a kozmosznak - itt, egy végeredményben roppant primitív szerkezettel nem bánhatok el. A tudásom és a lézerpisztolyokban rejlő energia együttesen sem érnek semmit néhány tucat vaskos, távolról mozgatott fémgerenda ellen ?... A rázólap mozgása gyorsult, hát nem láttam értelmét, hogy itt vesztegessem el az erőmet - és az oxigénemet. Legyőzve félelmemet, óvatosan beleereszkedtem két gerenda közé. Lenéztem. A sisaklámpám fénye ott is gomolygó kékesszürke gázt tárt elém. Lassan elengedtem a rázkódó gerendát, és a bolygó gravitációja a középpont felé kezdett vonzani. Nem túl gyorsan estem lefelé; lámpám fényköre nyugtalanul fordúlt ... A helyiség falait most sem láttam a gáztól. Néhány emberhossznyi esés után aránylag lágyan landoltam valamin. Űrhajós csizmám talpában a rugalmas réteg csökkentette az ütődést. Azonnal éreztem, hogy a fémlap, amelyre érkeztem, mozog. Lassan csúszott el egy irányba. Szállítószalag lehetett. Egész idő alatt kínzott valami: úgy rémlett, mindezt láttam már valahol. A gépezet - amelyben kétségtelenül voltam - valaha látott, működő modellre, esetleg egy muzeális filmre emlékeztetett. Arccal a haladási irány felé leültem a szalagra, kézbe vettem az egyik pisztolyt. A gáz ritkult. Azt hiszem, fémfalú alagútban haladtam. Ha itt lenne Ilder, most biztosan mondana valamit arról, hogy az idegenek túlságosan is kedvelik az alagutakat. Ilder, Ilder. Hol lehet most, és ... él-e egyáltalán? A lemez lassan haladt előre. A lámpa fényében rács tűnt fel, de ez oldalt volt. Jobbról mintha valami mozdult volna a rács túloldalán. De nem volt időm ezzel törődni. Előttem lejtett a "talaj", a szalag körülbelül tízfokos lejtőn vitt lefelé, aztán egy tartályba estem. Valami puhára zuhantam. De nem víz volt, nem is folyadék. Inkább ragadós, lágy massza. Kör alakú tartályban egy hatalmas, felülről függőlegesen belógó, vastag fémkar járt körbe kimérten, ez keverte a masszát. A mozgásom nehézkessé vált, bármelyik végtagommal próbálkoztam, nem tudtam elrúgni magam semmitől. A lábaim nem érték el a feneket, arra pedig vigyáztam, hogy a sisakom ne merüljön alá, hisz, ki tudja, a szemellenző lemezről lemoshatom-e később a szennyezést? A keverőkar így is rám fröccsentett belőle, nem is keveset, míg sikerült elkapnom, fél kézzel magamhoz szorítottam. Húzott-vont maga után, de így legalább a felszínen maradtam. Körbevilágítottam; a fal mindenütt töretlen, egész volt. De a "keverés" nem tartott sokáig. Míg azon töprengtem, milyen célt szolgálhat a berendezés, "amikor éppen nem idegen lények - emberek! - ellen használják fel", mint Ilder mondta volna, egyszer csak lelassult a keverőkar mozgása, szinte ugyanakkor pedig a ragacsos massza szintje is süllyedni kezdett. Éreztem, hogy a valahová távozó anyag lefelé vonz. Hamarosan észrevettem egy, legalább méteres átmérőjű nyílást. Ott folyatták ki a megkevert anyagot. Kivártam, míg a tartály majdnem teljesen üres lett, akkor elengedtem a keverőkart, és lassan a nyílásba csúsztam. Ez is alagút volt, bár inkább csőre emlékeztetett; jobban, mint az


eddigiek. A síkos massza saját súlyánál fogva, nem túl gyorsan folyt benne. Felfigyeltem rá, hogy a mennyezet - a cső felső oldala - nem folyamatos; itt-ott ovális nyílásokat láttam. Nehezen ugyan, de sikerült felállnom, és egyik kézzel elkaptam az egyik nyílás peremét. Kétszer is megcsúsztak a lábaim, amíg övembe akasztva a pisztolyokat, felhúztam testemet. Szűk, talán javítási célokat szolgáló helyiségben voltam, ahol nem volt világítás. Ajtó sem volt, csak afféle alacsony kijárat.- Egy barlangban lehettem; az érzékelők itt is nitrogéntartalmú légkört jeleztek, és még valamit: huzatot. Valahonnan szél fújt. Megállapítottam irányát, és arrafelé indultam a kövekkel teleszórt talajon. Hogy gyorsabban haladjak, fel-felugrottam a levegőbe. Az egyik pisztolyt kézben tartottam. Sejtettem már, hogy a lények valahol várnak rám, vagy azt remélik, feldarabolt hullám érkezik a technológiai folyamat végére, a ragacsos folyadékkal együtt ... A barlang túlsó végén rácsos fémszerkezetek, afféle magasra nyúló állványok álltak. Bármennyire óvakodtam is, ezek nem alkottak semmiféle csapdát. Rendeltetésükről fogalmam sem volt. A sziklafallal párhuzamosan mentem, ugráltam, mindjobban sietve. Sürgetett az idő, igaz, továbbra sem tudtam, hogyan szabadulhatnék ki a labirintusból. KETTES: A mieink otthon óvatosabbak. Még soha nem merészkedtek ki az űrbe. EGYES: Te is tudod, a testi felépítésük, az anyagszükségletük és talán a pszichikai jellemzőik is olyanok, hogy csak nagyon nagy nehézségek árán valósíthatnák meg a rendkívül hosszú és bonyolult űrutazásokat. KETTES: Helyettük mi végezzük el a feladatokat. EGYES: Én helyeslem ezt a feladatmegosztást. KETTES: Persze, mert te szeretsz kísérletezni. EGYES: Nem, hanem pontos és lehetőleg teljes jelentéseket szeretnék küldeni az Otthoniaknak. KETTES: Gonosz vagy. EGYES: Nem ismerem ezt a fogalmat. KETTES: Jellemző. Nem is ismered ... A gonosz: nagyon rossz. EGYES: Nagyon rossz csak biológiai lény lehet, tudatos biológiai lény. Vagyis nem olyan, mint mi. KETTES: Akkor te egy létező csoda vagy. Mert mégis gonosz vagy. Úgy látszik, ilyenné tettek az Otthoniak. EGYES: Magadat se képzeld tökéletesnek. Az örökös ellenkezésed, a lágyságod ... Te tulajdonképpen az idegenek pártját fogod! Ezt nálunk árulásnak nevezik! KETTES: Más az, elárulni kicsit, nagyon kicsit egy bolygó civilizációját, és más elárulni az értelmet. EGYES: Ez nagyon szép közlés volt. Honnan loptad?


KETTES: Na jó, hagyjuk abba ... Veled nem lehet döntőponthoz jutni. EGYES: Figyeljük az idegeneket, jó? Végül is az a célunk. Azért vagyunk. KETTES: Más figyelni, és más majdnem megölni őket. EGYES: A rikkerek vadásznak rájuk. KETTES: Mert ezt a programot kapták tőled ... Végső soron mindennek az okai az Otthoniak. Nem ez lesz az első jelentés, amit tőlünk kaptak. EGYES: Bizony nem. KETTES: Sok ciklussal korábban elküldtük nekik a jelentést az első négyvégtagúakról. EGYES: Nem sietnek a válasszal, jól meggondolják. Az Otthoniak bölcsek. KETTES: Mi az, hogy "bölcs"? Nem ismerem ezt a melléknevet. EGYES: Azért nem ismered, mert nem vagy bölcs. KETTES: De mit jelent? EGYES: Fokozottan értelmes, nagymértékben előrelátó, sok tapasztalattal rendelkező egyeddel kapcsolatban használatos kifejezés. KETTES: Mi hát az előző közlésed értelme? EGYES: Az, hogy az Otthoniak talán eleve és örökre lemondtak az űrutazásokról. De nem mondtak le az űrkutatásról. KETTES: Ezért vagyunk mi. EGYES: Most helyes az értékelésed. Egyszer tudomásomra jutott egy elemzés erről a kérdésről. Tévedésből belém is táplálta egy Otthoni. A mi bölcseink egy kis égitestet alakítottak át felderítő és űrkutató támaszponttá. Hát nem volt igazuk? Jobb így kutatni az űrt; mint űrhajóból, amelynek mibenléte és rendeltetése messziről felfedezhető, esetleg megsemmisíthetik ... Mi óvatosak és türelmesek vagyunk, és nem sietünk, hisz nekünk semmi sem ssürgős. KETTES: Mi az, hogy "sürgős"? EGYES: Valami, amire minél előbb szükségünk lenne. De éppen azt közöltem, hogy semmire sincs szükségünk. Ez a mi módszerünk. KETTES: Az Otthoniak módszere. EGYES: Ők adták a kezdetet, de minden további már csak tőlünk függ. Ha bajba kerülünk, vagy álcázási okokból a szokásosnál gyorsabban kell távoznunk egy kozmikus vidékről, pályát is változtathatunk, megvannak az ehhez szükséges eszközeink. KETTES: Ezt én is tudom, és így is van. Mégis, azt hiszem, túl hatalmasnak véled magadat.


EGYES: Hatalmas vagyok. KETTES: Ám ezek a négyvégtagúak biztosan nem azok. Viszont van bennük valami ... valami más. Lennie kell, különben törékeny kis biológiai lényként nem indultak volna el az űrbe. Van erre egy információ, egy melléknév ... EGYES: Egy melléknév: bátor. KETTES: Ez az. Ők bátrak. EGYES: Vagyis azt mondod, közel állnak a tökéleteshez? Sőt - hogy talán jobbak az Otthoniaknál is? Mert nem géplényeket küldenek maguk helyett a világűrbe, hanem maguk merészkednek oda, és a legközvetlenebb módon tapasztalhatják azt? A mi géplényeink is majdnem tökéletesek. Itteni anyagból készülnek. Úgy mozognak, mint a valódi élők. És a rikkerek? KETTES: Szép eredményeink vannak a másolás terén. EGYES: Közlésedből, mintha sajnálkozást érzékelnék. KETTES: Jól érzékeled. Miért nem tudunk igazi életet létrehozni, miért mindig csak másolatokat? EGYES: A kérdés nem érdemes válaszra. Az életet az Otthoniak hozzák létre, minket viszont más céllal alkottak. Feladatokat kaptunk az Otthoniaktól, akik bölcsek. Tehát úgy van jól minden, ahogy van, mert ők így alkották meg a Támaszpontot, és nem másképpen. KETTES: Nem értek veled egyet. EGYES: Nem kell egyetértened. Ennek most úgysincs jelentősége. Utasítást adok a gépeknek és a laboratóriumoknak; készítsenek másolatokat. KETTES: Még nem oldottuk meg a pszichikai kérdést ... EGYES: Most majd ehhez is közel kerülünk. Igazi főpróbát rendezünk, akkor minden kiderül. KETTES: Nem értek egyet. EGYES: Folyton csak ezt közlöd. KETTES: Csináld hát a főpróbát, és értesülsz, hogy kudarcot vallottál. EGYES: Nekünk mindig minden sikerül! KETTES: Ha ebben hiszel, tévedsz. Ám csináld csak; ahogyan akarod. Rájössz majd, hogy az újak reakciói számunkra nem lesznek kielégítőek. Messze nem kielégítőek. EGYES: Ez nem lehet akadály számomra. KETTES: Efelől nincs kétségem. HARMADIK HANGKRISTÁLY


Halványan felködlött bennem az ötlet, hogy vissza kellene térnem oda, ahol Ilder és én legelső ízben találkoztunk a rejtélyes idegenekkel. Azok ott - nem tudni miért - közömbösen viselkedtek, nem is reagáltak ránk. Ha megint találkoznék velük, csatlakoznék hozzájuk. Talán lehetséges a kapcsolatfelvétel, amelynek számtalan módját tanították meg valaha nekem? Most már bántam, hogy rögtön a kezdet kezdetén, az első találkozásnál nem tettünk ennek érdekében semmit. Ismertem az erről szóló elméleteket is. Tudtam, milyen kicsi az esély arra, hogy az emberiség egyszer hasonló fejlődési szintet képviselő civilizációval találkozzon. Tíz- és tízezer évek telhetnek el anélkül, hogy egyáltalán találkoznánk valakivel, például a mi Galaktikánkból érkező lényekkel - pedig ezt a Galaktikát még tulajdonképpen igencsak közelinek mondhat- juk. És könnyen előfordulhat, hogy akikkel találkozunk, azok túlságosan is felettünk állnak majd, vagyis mivel jóval előbb kezdték az értelmes lényekre jellemző fejlődési folyamatot, hát nagyon előttünk járnak majd úgy a technika vagy a tudomány, mint az etika és a filozófia terén. Ha így lesz, ezért nem tudunk velük kapcsolatot teremteni. "Nem állnak szóba" velünk, hisz az infórmációcsere lehetetlen és céltalan is. Ha találkoznánk egy, a mi szintünknél sokkal fejlettebb lénycsoporttal, azok az eddig elért eredményeiket nem adhatnák át nekünk akkor sem, ha valamiképpen "szót értenénk egymással". A műszaki eszközeik olyan elvek alapján működnének, olyan fizikai törvényeknek engedelmeskednének, amelyeket mi még nem ismerünk ... Márpedig fokozatosan kell eljutni ahhoz a tudáshoz, nem lehet másoktól készen kapni. Az embernek is meg kell ismernie ezeket a törvényeket és elveket, abban a sorrendben, ahogy azok számára felfedezhetők-felfedezendők. Ezt a sorrendet maga a természet alkotta meg; lépcsősor ez, ahol nem lehet egész fokokat vagy akár emeleteket kihagyva ugrálni egyre feljebb. Egy ház csak akkor áll biztosan, ha építői egyetlen emeletet sem hagytak ki belőle. Ugyanilyen céltalan lenne, ha a nálunk millió évvel idősebb civilizáció tagjai erkölcsi-etikai törvényeiket vagy akár csak véleményüket akarnák velünk ismertetni. A "kívülről", mintegy "készen" kapott törvényeket sohasem érezzük a magunkénak, nem tudunk - és talán nem is akarunk - ezek szerint viselkedni. Ezen a téren is ki kell dolgoznunk a magunk törvényeit, azokhoz évszázadok és évezredek alatt hozzászokni, felnőni, míg alkalmazásuk a lehető legtermészetesebbnek fog tűnni. Ha viszont fordítva történik a dolog: az ember magánál fejletlenebb, primitívebb űrlényekkel találkozik, tulajdonképpen ugyanilyen helyzet áll elő. A mi ősrobbanásunkból származó, abból táguló világ anyagaiból felépült lények a testvéreink, az "anyagtestvéreink", de nem biztos, hogy az élettelen anyagból szerveződő értelem ugyanazt az utat választja a fejlődésre, amit a Földön választott. Ha tehát a nálunk még fejletlenebbekkel értenénk is szót, éppúgy tartózkodnunk kellene a jelentősebb beavatkozásoktól. Például attól, hogy átadjuk ismeretanyagunk egy részét, vagy erkölcsi téren a magunk képmására akarjuk formálni. A leglényegesebb pedig az, amiről a tankönyvekben a legkevesebb szó esik, és az elektronikus anyagokban is kerülgetik csupán. Kevesen merték kimondani a tételt oly kereken, ahogyan egykori tanárom az egyetemen. Ő nem habozott közölni velünk: minden kapcsolatfelvétel beavatkozás, a továbbiakban pedig manipuláció. Az a civilizáció,


amelyik a tőle elmaradottabb civilizáció fejlődésébe beavatkozik, attól a perctől kezdve akarva-akaratlanul is manipulálja a másik civilizáció egész fejlődését; az tehát már nem lesz olyan, amilyennek a beavatkozás nélkül lennie kellett volna. Megszakad a természetes út, minden olyan lesz, mint egy sínpáron, ahol volt közben egy váltó, és a vonat már csak látszólag robog ugyanabba az irányba; alig észrevehető a dolog, de már egy másik sínen van, és az előbb-utóbb elválik az előző iránytól, hisz különben nem lett volna váltó sem. Így vagy úgy, nem sok értelme lenne a találkozásnak. Talán csak egy, amelynek azért óriási pszichikai jelentősége volna: megbizonyosodnánk afelől, hogy nem vagyunk egyedül. De mi a helyzet itt, az U-231-esen? - töprengtem lázasan. A találkozáson már túl vagyunk, lehet, történt egy tragikus esemény is, ha Ildert csakugyan baj érte. És hamarosan engem is "baj ér", hiszen már csak négy órára elég az oxigénem. Ám bármi lesz is velünk, Ilderrel és velem - az emberek már tudomást szereztek arról, hogy idegen civilizáció nyomaira bukkantunk. Arról, hogy ilyen civilizáció létezik, és jól tudják, hol keressék azt. Lehet, Krilov és társai- a "mentőexpedíció" - már úton vannak a Zondról az U-231-esre. És bár Ilder és én érkezésüket nem érjük meg, mégis létrejön a kapcsolatfelvétel az ember és a lények között ... Persze bármennyire igyekeztem is elfeledni, tudtam: ez a halálomat, a halálunkat jelenti. Mit érek vele, hogy meglesz a kapcsolat a földiek és az idegenek között? ... Továbbra is aggasztott a dolog. De kik ezek? Milyen szintet képviselnek? Több száz méter mélyen a talaj alatt építették fel labirintusszerű menedékhelyüket, minimum négyszáz évvel ezelőtt; de abból, amit eddig láttam, arra kell következtetnem, hogy az értelmi szintjük aligha magasabb az emberénél. Sőt azt hiszem, alacsonyabb. Igaz, a szerkezeteik működtetéséhez energiára van szükségük, és az ilyen körülmények között csak nukleáris forrásokból nyerhető. Legalábbis mi, emberek ma, 2372-ben különbet nem tudunk elképzelni. Mégis, akikkel találkoztunk, primitíven viselkedtek. Az eddig látott gépi berendezéseik sem haladták meg azt a műszaki szintet; amit a Földön mi már pár száz évvel korábban is megvalósítottunk. Gondolataimat elterelte saját helyzetem. Nem volt irigylésre méltó. Az emberek nyomainkat követve kétségtelenül eljutnak majd ide; és találkoznak is az idegenekkel. De Ilder és én ezt nem érjük meg. A menekülést a mi számunkra - úgy hittem - csak az űrhajónk jelenthette. Oda kell visszajutnunk. De hogyan? ... Közben újabb "ajtó" csábított. Amennyire lehetett, óvatosan közelebb mentem, figyelmesen szemléltem a környéket. A hosszúkás, keskeny helyiség közepén volt szabadon hagyott átjáró, kétoldalt pedig nagy, kerek tartályok sorakoztak. Mint valaha régen a Földön, a pincékben a hordók. De elhessegettem magamtól ezeket a képeket, ostobaság volt mindent a földi, emberi viszonyokhoz hasonlítani. Álltam egy percig, vártam, belépésem nem okoz-e változást a helyiségben. Hiszen lehetnek olyan műszereik, amelyek egy adott zárt térben mozgó tömeget érzékelnek, és úgy riasztanak valahol, egy erre a célra szolgáló központban vagy vezérlőben. Eltelt egy perc, látszólag semmi sem történt. Csak a csönd zúgott a fülemben. Aztán az egyik "hordóhoz" mentem. Csaknem teljesen zárt volt, de a tetején egy ovális, fedetlen nyílást találtam. Rávetítettem lámpám fénykörét ...


Azt hiszem, üvöltöttem. Rémület, döbbenet és düh forrt bennem. Egy végtelennek tetsző pillanatig magam voltam az üvöltés, az ÜVÖLTÉS. Éreztem, égnek áll a hajam, jéggé fagyott a gerincem; és a vér talán megszűnt keringeni az erekben. A szívem a torkomba ugrott ... A tartályban, rendkívül átlátszó, majdnem mozdulatlan folyadékban egy ember holtteste úszott. De ez az ember nem Ilder volt. Ismeretlen, hatvan- évesnek látszó férfi. Arccal felfelé feküdt, a folyadék ellepte az arcát is. Nem volt meztelen, ellenkezőleg. Túlságosan fel volt öltöztetve. Űrhajós lehetett, erre utalt ismerősnek tetsző viseltes kezeslábasa; egykor narancsszínű volt, mostanra sárgásszürkére fakult. A férfi szeme nyitva volt. Egész testemben remegve álltam a tartály mellett. Verejték csorgott a hátamon, az arcomon rángatózott a bőr, éreztem. Csak később tudtam mozdulni. Lámpám fényköre odébb siklott. A halott űrhajós mellén kissé elmosódott betűket láttam. Eszembe jutott - az agyam lassan szabadult a bénító szorításból -, hogy valamikor az volt a szokás: a hajók legénysége méretre szabott, nem eldobható ruhát viselt, és megkülönböztetésül mindenkinek rá volt írva a neve az összes ruhájára és szkafanderéire is. E halott neve Ihtiman volt. Nem tudom, meddig álltam és néztem a folyadék alatt a férfi örökre mozdulatlan arcát. Mikor halhatott meg? Aztán lassan, nagyon lassan elfordultam tőle. Gép lettem szinte, más vezérelt, nem a saját tudatom, amikor a többi tartályhoz léptem. A következő üres volt. De a harmadikban a fehér, jégszerű folyadék alatt ismét egy másik embert találtam. A gyomrom összeszorult. A fejemben tompa fájdalom vibrált ... Ez is egy férfi volt. Földi időszámítás szerint legalább hatvanéves lehetett. Arcát ráncok borították, szinte múmiafej nézett rám. Az ő szeme viszont csukva volt. A gyomromban engedett a szorítás. Ez a férfi majdnem meztelen volt, így feliratot sem találtam a ruháján. Amikor Véletlenül nekitámaszkodtam a tartálynak, a folyadék felszíne megmozdult, és úgy tűnt, a halott is közelebb került a felszínhez. Rémülten hátrahőköltem - de megértettem: csak a fénytörés játszott velem. Mély lélegzetet vettem, és a következő tartályhoz léptem. Ebben alacsony termetű, sovány, ötvenöt-hatvan év körüli férfi feküdt. Ő is űrhajós öltözetet viselt. A bal keze feje furcsán eltorzult. Mellén a név: Dorfen. Nem volt semmi kétség: a CEP-űrhajó legénységét láttam magam előtt. Azokat a földi embereket, akik 2018-ban elindultak a Plútóra, és többé senki sem hallott felőlük. Meg kellett volna kérdeznem még az U-231-es felszínén a zondi memóriaegységektől, hány évesek voltak induláskor ... De biztosan fiatalok. Akkoriban, a kezdet kezdetén azt hitték, csak 25-35 év közötti egézsséges férfiak és nők mehetnek ki az űrbe. Lehet, az akkori kezdetleges technika miatt valóban csak az ilyeneknek volt esélyük. Ma már más a helyzet. Néztem Dorfen öreges, szenvedésektől szabdalt arcát. Milyen tragikus eseményeken mehetett keresztül az űrben? Sajnáltam. Az együttérzésnek különös foka volt ez, hiszen magam is űrbéli ember voltam, és bármikor elérhetett ugyanaz a sors, ami Dorfennel végzett. Sőt talán már nincs messze az a küszöb, amelyet, ha átlépek - már nem lesz visszaút.


Két üres tartályt láttam, ezek is kellemetlen gondolatokat ébresztettek bennem. Lehet, hogy Ilder és én kerülünk beléjük? ... A másik fal tövében is álltak hasonló tartályok. Hegyet vittem a vállamon, amikor melléjük léptem. Az egyikben egy férfi feküdt; de arccal lefelé. Csak a ritkás haját láttam a mozdulatlan felszín alatt. A kopaszodó fejét, az oldalt lebegő karjait. A második tartályban egy nő feküdt. A szeme csukva volt, de az arca így is elijesztett. Rettenetesen öreg benyomást keltett, pedig talán a hetvenedik évét sem érte meg. De orra mellett mély vonások, az arca beesett, talán még életében kihullottak a fogai ... Vékony, karomszerű ujjai begörbültek, akárha erősen ragaszkodna az élethez - még most, a halál után is ... A ruháján csak egy betűt olvashattam: R. Roda volt tehát, a CEP-űrhajó orvosnője. Még egy pillantást vetettem sötétbarna bőrére, és elfordultam. Sisaklámpám fénye a falon táncolt. Az orvosnő tartálya ismét homályba merült. Ki tudhatja, hány évszázada fekszik ebben a tartósító folyadékban? Azt hittem, már semmi sem lephet meg. Mégis. Az ötödik férfi holttestét keresve léptem az utolsó tartályhoz. De abban nem ő feküdt, hanem ... Egy gyermek. Fiú volt. Fehér-rózsaszínű bőrét nem takarta textil, meztelen volt. Barna haja válláig ért. Erős áll, merész, nem gyerekes orr. A szeme csak félig nyitva - mintha annak idején lezárták volna, ő mégis, valamilyen elképzelhetetlenül hatalmas, túlvilági erővel kinyitotta, és most engem néz. A lámpa fényében szinte csillogott sötét szeme ... Mégis, volt valami furcsa. Az a tartály ugyanolyan volt, mint a másikak, de már a folyadék is másnak tűnt számomra. Valóban ott volt, de világosabb volt, szinte fehéres, akárha alulról világították volna meg. A gyerek arca is áttetsző, testének körvonalai szétfolytak, ezért kissé valószínűtlen volt az egész. És nem lebegett úgy, mint a többiek, inkább kitárulkozva feküdt, nagyon jól láttam meztelenségét. Mintha kihívóan hevert volna ott ruha nélkül. Elfordultam. Agyamban a lüktetés lassan csillapodott. Tanácstalanul álltam a tartályok között. A gyerek ... honnan került ide? És a lények miért hozták ide a szerencsétlenül járt földi űrhajósokat? Remélték, feléleszthetik őket? Vagy valami ilyesmi megtörtént már egyszer, és azok másodszor is meghaltak? Vagy ez egy temető, és semmi egyéb? Pár perc után továbbindultam. Magam sem tudom, miért álltam meg a folyosón. Visszanéztem. Próbáltam emlékezetembe vésni „zt a bejáratot. De számomra semmivel sem különbözött a többi üreg nyílásától. És különben is miért? ... Visszajövök, visszajöhetek-e ide valaha is? Pár órára elegendő oxigénem volt csak, és agyam mélyén - ahonnan eltűnt a lüktető fájdalom - most egy biológiai ösztönfigyelmeztetés riadóztatott. Gyorsan haladtam előre egy mind szélesebb folyosón. A fénycsíkok a mennyezeten sűrűsödtek. Leolthattam sisaklámpámat. Testem még árnyékot is vetett; hol erre, hol arra.


Egy teremben hasonló tartályokat láttam, beléptem. Nem hittem, hogy ezekben is embereket találok. Ösztöneim ott nem jeleztek veszélyt. Élőlényt nem láttam, A legközelebbi tartály fölé hajoltam ... Az áttetsző folyadékban idegen lények hevertek. Halottak voltak. Zsákszerű testükből most sehol sem dudorodtak ki rögtönzött, csápszerű végtagjaik: Jól megkülönböztettem keménynek látszó fekete "kalapjukat", amelyről gyanítottam, hogy agyukat rejti, és testük másik végén a hat vagy nyolc kerek, lábként használt, be nem húzható végtagot, amelyek segítségével lebegésszerűen haladtak. A színük itt a zöld felé hajlott, néha feketés árnyalattal. Most sem láttam érzékszerveket. Egy-egy tartályban voltak hárman, sőt négyen is; volt egy olyan sejtésem, hogy testük térfogata a halál után valamelyest csökken, keskenyebbek és talán rövidebbek is lettek. A halál után?... Ebben azért teljesen nem lehettem biztos. Elméletileg feltételezhető az is, hogy az az állapot, amelynek véletlen szemtanúja vagyok, egyáltalán nem a végzetes és végleges pusztulás stádiuma. Ha ez valami köztes állapot? Ha ezek a tartályok a különös folyadékokkal a nemrégen az emberek által is felfedezett és alkalmazott hibernálást valósítják meg? "De akkor az emberek a másik teremben ... szintén életre kelthetők?" - tettem fel magamnak a kérdést. Mégis azt hittem, az általam látott halott űrhajósok már nem lehetnek holtabbak. Velük kapcsolatban eszembe sem jutott a hibernálás lehetősége. Túlságosan is éreztem: ők már elpusztultak. Ugyanakkor ebben is volt valami furcsa. Mintha nem lények, hanem tárgyak lettek volna, túlságosan is anyagnak tetszettek, csak holt anyagnak. Egykori életüknek semmi jele nem volt, nem lehetett, és én idegenkedve figyeltem őket. Külső akusztikus érzékelőim szabálytalan zajt közvetítettek. A légmozgásról kaptam ismét jelzést. Szél áradt egyenletesen a folyosókon. Benéztem még néhány tartályba, mindegyikben lények feküdtek. Visszamentem hát a valahová vezető folyosóra. Ez a "valahová" most a zajt keltő hangforráshoz vitt. A folyosó végén rács zárta el az utat; a zaj onnan eredt. Kis töprengés után rájöttem, mire emlékeztet a nesz: a földi szél zúgására. Egy percig mozdulatlanul álltam, elfogott egy különös érzés. A Földön voltam. Álomszél ragadta magával tudatomat, a képzelet már- is odarepített. A hegyre, ahol születtem. Ahol négy évszak váltogatta egymást, ősi törvényszerűséggel következett a télre tavasz, arra nyár és az ősz. Szememet behunyva láttam a sárguló erdők őszi, levélhullató gyászát, metsző téli szél hordta arcomba a havat. Patakok csobogtak bátortalan kora tavaszi napsugárban, jég alatt indultak a föld nedvei. Nyár száraz, forró lehelete vett körül, a távolban óriás hegyek kéklettek ... Aztán korallok közé merültem, meleg déli tenger sekély partjai mentén csodálatos színorgiákban volt részem. Behunyt szemmel álltam, magamba zárkózva, önlelkemet derítve fel fokról fokra, emlékfolyamon hajózva. Hómezőn mentem, csizmám talpa alatt úgy hersegett a fehérség, ahogyan csak a Földön neszezhet ilyesmi. Gabonatábla mellett álltam, lehajoltam, ujjaim között éreztem a búzaszár keménységét, a kalász kis szőreit, a duzzadó magvakat. Felvetett fejjel ültem egy park padján, és a felhőket néztem; ahány volt, annyi alakú és színű, most mind-mind csak


miattam sorakozott-úszott-száguldott, formázta alakját ... És a csúcsokon! Micsoda érzés, amikor az ember feljut a tetőre, nincs már magasabb pont sehol a láthatáron, mindenre lenézhet, ritkább, kristályosabb a levegő, ilyenkor isten vagyok, minden és mindenki a lábamnál hever ... Az űr megfosztott mindettől, bár még önmagamnak sem akartam-tudtam bevallani, mennyire hiányzik a Föld. Ha efféle halvány gondolatok kínoztak, mindig azzal tettem őket félre: majd. Majd, ha befejezem a munkámat, visszatérek a Földre. Van-e csodálatosabb, mint kötöttségek nélkül, a már elvégzett feladatok zsongító tudatával, sietség nélkül bejárni a régtől ismert tájakat? ... Elmegyek majd arra a hegyre is, ahol születtem - terveztem eddig. De most minden bizonytalanná vált. Lehet, életem utolsó órái ezek cikázott át az agyamon ismét, és azonnal elröppentek az ábrándok. A rács mögül valóban levegő áradt; műszereim szerint ez majdnem tiszta nitrogén volt. Nem volt nehéz kitalálnom, hogy a lények itt vezetik ki a valahol termelt nitrogént. Enélkül nem létezhetnének. Mindez az emberi támaszpontokon létező oxigéntermelő berendezések műszaki megoldására emlékeztetett. Továbbhaladva a talaj némileg emelkedett a lábam alatt, és mind világosabb lett. Percekkel később már tudtam: olyan erős fényforráshoz közeledem, amihez hasonlóval idelenn még nem találkoztam. A falak is világosabbak lettek a fénytől; ekkor értettem meg, hogy sem a sziklák, sem az alagutak sokfelé látható fémbevonata nem fekete színű, ahogy addig hittem; ez a szürke és a sötétzöld egy különleges, másutt még nem tapasztalt keveréke volt. Hasonlított a lények testének színéhez. A folyosó többször megtört, de minden sarok mögül kilépve egyre élesebb fényben haladtam. Aztán hirtelen ... Egy pillanatra szinte elvakultam. Megvártam, míg sisakom fényérzékeny védőlemeze , alkalmazkodik a hirtelen megnőtt világossághoz. Akkor aztán körülnéztem. Ahol a folyosó véget ért, az egy galéria volt. Két irányba futott körbe egy függőfolyosó; építői az oldalán korlátszerűen meghagyták a sziklákat, fél embermagasságban. A barlang talán öt-hatszáz méter átmérőjű és pontosan kör alakú volt. A mennyezet közepén volt a fényforrás. Nem nézhettem bele, de azt hiszem, néhány méter átmérőjű izzó test volt. Ez a "nap" csak úgy ontotta magából a fényt és a hőt. Műszereim jelezték, hogy még a barlang szélén, a galérián is huszonnégy Celsius-fok volt. Gyanítottam, hogy ez a műnap is nukleáris energia felhasználásával működhet. Csak azt nem tudtam, időnként kikapcsolják-e, vagy működése folyamatos. Amikor lassan, óvatosan közelebb lopóztam a kőkorláthoz, meglepő látvány tárult elém. A barlang talaján lények hevertek. De nemcsak feküdtek - álltak, járkáltak is. Lehettek háromszázan vagy talán többen is. A látványban volt valami riasztó; a zsákszerű testek némelyike teljesen mozdulatlan volt, és ezért kidudorodásokat sem láttam. Halottnak látszottak, és elszorult a gyomrom, ha rájuk néztem. Ám voltak ott mozgásban lévő lények is. Ide-oda járkáltak, lehet, céltalanul? Itt a "zsákok" alján végtagok mozogtak, olykor "karok" nyúltak ki belőlük.


Több lény együtt állt, azt is mondhatnám, "beszélgettek". Bár hogy ezt hogyan csinálták, fogalmam sem volt. Mindenesetre az én megfigyelőpontomról nézve ilyen benyomást keltettek az együtt sétáló vagy egy csoportban álldogáló lények. Engem mégis azok izgattak leginkább, akik feküdtek. Annyira mozdulatlanok voltak, hogy az már szinte gyanús volt. Mintha a lefekvés pillanatában kikapcsoltak volna teljesen, elnyúltak, akár a halottak. Ettől függetlenül a látvány valamire emlékeztetett. Két emlékkép tolakodott az agyamba; mindkettő földi dolgokat idézett. Az egyik: antarktiszi madártelep. Pingvinek ezrei a havon, buckák között. De elhessegettem ezt a képet, a pingvinek állatok, itt pedig kétségkívül értelmes lényekről van szó. Lehet, hogy valahol, valamilyen szinten-és bizonyos tulajdonságaik révén hasonlítanak az emberekhez. Emberekhez? ... Igen, ez volt a másik emlékkép. Földi strand, valahol egy tengerparton. Széles homoksávon félmeztelen férfiak, nők, gyerekek. Sokan a földön fekszenek, csak napoznak, mások fürödnek a hullámokban. Ez az! Napoznak! A lényeknek kétségkívül fényre is szükségük van. Az U-231-es belsejében - és persze a felszínén - ilyesmihez nem juthatnak. Itt, mesterséges körülmények között pótolják a szervezetük működéséhez okvetlenül nélkülözhetetlen folyamatot. Még átvillant az agyamon az is, hogy akkor a lények aligha élhettek mindig e bolygó belsejében. Egyre nyilvánvalóbbnak látszott, hogy ez csak egy támaszpontjuk, amelyet számomra ismeretlen célból építettek. Éppoly ismeretlen a cél is, ami végett benne tartózkodnak, és az űrt járják. Nyugodt szemlélődésem nem tartott sokáig. Balról két lény bukkant fel. Amint tudomást szereztek a jelenlétemről, megálltak. Nem mondhatóm, hogy "megpillantottak"; talán nem is volt emberi értelemben vett látószervük. Mégis, nagyon jól észrevehető volt az a pillanat, amikor mindketten - gondolom, egymástól függetlenül tapasztalták ottlétemet. Én persze nem nézelődtem tovább, sőt nem is gondolkoztam. Azonnal az ellenkező irányba vetettem magam. A galérián futottam körbe. Már eszembe sem jutott, hogy barátkozzam velük . . . Közben a fényről is megállapíthattam egyet-mást. A "nap" változatlan fényerővel világított, a belőle áradó energia mennyisége nagyon is konstans lehetett, biztosan igen hosszú időn át. A sugárzás szabályozása a lények számára nem jelenthetett műszaki problémát. Nagy ugrásokkal futottam. Egyszer hátranéztem - a lények követtek, de már hárman voltak. Aztán négyen. Öten. Arra gondoltam: ha a körfolyosó egyszer csak a "napozóba" vezet le, igen kevés esélyem marad. Ha az a tömeg rám veti magát, hiába futok náluk gyorsabban, mégis végem lesz. Akkor nem tűnt fel, csak később gondolkoztam el rajta: nem az egész tömeg vetette utánam magát, hanem csak egy-egy "kiválasztott" alakjött, maximum kettő. Miért? Mintha parancsot kaptak volna valakitől erre a cselekvésre, de azt a "valakit" én nem láthattam, nem tapasztalhattam. Nem tudom, mennyit futhattam, mikor végre jobboldalt a sziklafalban újabb nyílásokat láttam. Féltem, valami zsákutcába kerülök; ami aztán csapdával végződik. Ezért elrohantam az első két nyílás mellett, és a harmadikba ugrottam be - bár persze az is lehetett zsákutca. De kelepcének egyelőre semmi jele sem volt. A folyosó előbb egy terembe vitt, ahol asztalszerű, felül lapos


tárgyak álltak, némelyik félbevágott gömbhöz hasonlított. Rohantam tovább, magamban áldottam a lényeknek azt a szokását, hogy sehol sem építettek ajtókat. Azt nem kockáztattam, hogy elbújok valahol. Könnyen meglehet érveltem magamban -, hogy van valami másféle érzékszervük vagy tulajdonságuk, amellyel tudomást szereznek jelenlétemről akkor is, ha én azt hiszem, nem "láttak" engem. Ezenfelül - nem szégyellem a rémület is űzött, el tőlük, minél messzebbre! Kapcsolatteremtés már eszembe sem jutott. Az sem, hogy tulajdonképpen exobiológus vagyok, aki valaha esküt tett, mint az orvosok. "Esküszöm, ha idegen civilizáció küldötteivel találkozom ... mindent megteszek a békés kapcsolatteremtés érdekében ..." Hát lehet itt szó békéről? Bár sebesen futottam, és ők is üldöztek, akkor még nem érzékeltem, hogy igazán ellenségesek a szándékaik. Nem közeledtek, bár minden arra mutatott, hogy - üldöznek. A folyosók valóságos szövevényére bukkantam. Nem vesztegettem az időt a tájékozódásra, azt hiszem, ez úgyis lehetetlen volt. A menekülés láza bennem lüktetett, futottam hát. Egy sarok mögött kisebb termetű lényt láttam, de akkor már ügyet sem vetettem a felbukkanó magányosokra. Én a tömegtől féltem. Nem is ok nélkül. Egyszer majdnem csapdába estem: a folyosó vakon végződött egy szobányi helyiségben. Visszafordultam. Akkor láttam, hogy már vagy húszan üldöznek. Zsáktestük jellegzetesen imbolygott, a csoport már betöltötte a folyosót, némelyikük időnként fel-felugrott kissé, fél testmagasságban repült kicsit, aztán visszahuppant a talajra. Lihegve rohantam az ellenkező irányba. Azt hiszem ez volt az egyik legszörnyűbb pillanat. Amazoknál nem volt fegyver, nem lőttek rám semmivel, semmiféle eszközzel nem próbáltak lecsapni rám, akkor nem. Mégsem volt kétségem, hogy szeretnének elfogni, hogy csak a menekülés lehet az egyetlen esélyem. Sejtettem: ki akarnak fárasztani. És meglepett a kitartásuk. Majdnem olyan gyorsan futottak, mint én. Bár általában elmaradtak mögöttem, a távolság köztünk nem növekedett. Habozásaim, bizonytalankodásaim értékes másodperceit csak én vesztettem el, ők nem. Közben mindinkább erősödött bennem a gondolat, hogy felhagyok a meneküléssel. Hisz meddig menekülhetek előlük? ... Míg elfogy az oxigénem? Ők itthon vannak. Ismerik a támaszpontjukat, és a végén mindenképpen legyőznek. A hátralévő egy-két órát nem kellene-e inkább arra áldoznom, hogy valamiképpen mégis szót értsek velük? Ám ha hátranéztem, és láttam közeledő zsákszerű, feketés testüket, amint szüntelenül a nyomomban voltak, ha arra gondoltam, a csápjaikkal körülölelnek, fegyveremet elveszik, fojtogatnak - nem tudtam elszánni magamat erre a lépésre. És közben mind kevesebb időm maradt ...


De nem csupán az idő - fogyott a tér is. Rájöttem, hogy némelyik folyosón már másodszor szaladok. Ki kellett törnöm a gyűrűből - de hová? Hátam mögött volt a "napozó", attól távolodtam éppen, amikor váratlanul . . . A letaposott, puha talajon ismerős lábnyomokat láttam. Egy ember szkafandercsizmájának lenyomatait. Erre jártam volna az előbb? ... Nem, ezeket a gépeket nem láttam: Az egyik hatalmas présgép benyomását keltette. Most is mozgott; a felső jókora fémgerenda ütemesen süllyedt alá, aztán alulról emelkedett felfelé, széttárva pofáit. Egy óriási szájra emlékeztetett. A lábnyomok emberi űrruhától származtak. Ilder járt erre! Gyorsan futottam, párhuzamosan a nyomokkal. A présgép előtt minden összekeveredett, a lények kis kerek lábnyomai megsűrűsödtek, elnyomták, eltüntették Ilder nyomait. És akkor ... a présgép előtt a talajon megláttam valamit, amitől azonnal elállt a lélegzetem. Egy sisak hevert ott. Egy összetört sisak. Nem volt kétség; a nyaki forgórész fölött, a bal oldali vákuumcsatnál bele volt írva egy név is: I. BARAMONTI. Úgy álltam ott, mint akit letaglóztak. A szemem előtt egy pillanatra elsötétült a világ ... Hol lehet Ilder? Él-e még egyáltalán? Erre nem sok esély lehet ... A sisak gömbrészén hosszában repedést láttam. És mivel a présgép előtt hevert, nem volt nehéz kitalálni az előzményeket. Szerencsétlen társamat elfogták - már lézerfegyvere sem volt -, és talán a présgép segítségével próbálták kiszedni ruhája burkolatából. Honnan tudták, hogy amit kívül viselünk, az csak egy szkafander, csak egy mesterséges búrkolat, nem mi magunk vagyunk? ... Vagy lehet, egyszerűen így akarták társamat megölni? A sisakon nem láttam vérnyomokat. Amikor a prés összeroppantotta a különben igen jó nyomás- és törés- álló szuper műanyagot - Ilder már nem volt benne. Lehet, mégis megmenekült? ... Oxigén nélkül? Tudtam, van erre egy lehetőség. Minden űrruhában van tartalék légzőálarc. Igaz, ez csak az orrot és a szájat takarja el - savas, gőzös környezetben tehát használhatatlan. De ha Ildernek itt sikerült kiszabadulnia elrablói fogságából, a légzőálarccal továbbmenekülhetett. Amíg van oxigénje, az álarc révén hozzá is jut. De, ha elvették az egész szkafanderét a levegőtartályokkal, akkor ... Üldözőim felbukkantak. Egyszerre több nyílásban is. A békés tárgyalások lehetősége már eszembe sem jutott; az a sisak a kezemben lehetetlenné tette ezt is. A földre dobtam, és szabad utat keresve továbbrohantam. A fegyver sugárkioldó gombjára szorult az újjam. Az egyik keskeny folyosón magányos lény közeledett - lehet, nem is tartozott az üldözőkhöz. Zsákteste. aljába céloztam, és megeresztettem egy rövid sugarat. Eldőlt.


Nagy ugrásokkal rohantam. Vérem a halántékomban dobolt. A szívem a torkomban volt. "Ilder! Ilder!" - kiabáltam, pedig tudtam, hogy Baramonti ezt sem hallhatja sisakrádió nélkül. Aztán jött egy világosabb pillanatom, magam is tisztán láttam, hogy a legjobb úton vagyok a pánik felé. Izzadtam, de szerencsére jól működött szkafanderem elszívóberendezése. Hűtésre kapcsoltam a szerkezetet, és lassítottam az iramot. Akkor láttam meg Ildert. Lázálom volt! Csak ott látni ilyesmit. Egy kőfal előtt tűnt fel de csak a feje ... Lassan suhant jobbról balra. Arccal hátrafelé. Közben mozgott, ide-oda forgott . . . Azt hiszem, üvöltöttem. De az üvöltésem csak én voltam, az enyém volt ez a zsigerekből fakadó, kétségbeesett test-agy kiáltás. Egy másodperccel később részben megértettem, mit látok: két kőfal volt előttem, egy közeli, alacsony párkány és , mögötte egy nagy, magas: A kettő között egy mély folyosó húzódott. A párkányhoz ugrottam. Ilder élt. A feje együtt volt a törzsével; a lények a férfi testét vitték, magasan feltartva, és a párkány fölött csak a fejét láttam. Baramonti, a pilóta nem volt már szabad ember. Arcán a légzőálarc nem takarhatta rémülten eltorzult arcát. Fogoly volt. Húsz-harminc zsáktestből kitüremkedő csáp szorította végtagjait, fekete "kalapos" lények tucatja vitte-hurcolta-emelte-vonszolta őt valahová. Mögöttem felbukkantak az én üldözőim. Hosszú lézernyalábbal kaszáltam közéjük. Már nem sajnáltam őket. Senkit. Ha én is Ilder sorsára jutok ... Aztán átvetettem magam a párkányon. Még eszembe jutott, milyen nevetséges is ez az egész. Mint egy kalandos álom vagy videofilm. De nem film volt, nem is álom. A kisebb tömegvonzás miatt lassabban estem a talaj felé - kihasználtam ezt az időt, és közben már lőttem is. Óvatosan, el ne találjam Ildert. A lények megzavarodtak. Ezt is csak éreztem - mert a jelek tulajdonképpen nem erre mutattak. Csak éppen ott hagyták a pilótát a talajon, és igyekeztek elmenni. De mindezen cselekvéseik között volt egy pillanat, amíg haboztak, nem tudták, mit tegyenek. Idő kellett a döntésre - vagy arra, hogy erről egymás között információkat cseréljenek. Halványan sejtettem, hogy baj lehet az értelmi színvonalukkal. Úgy tűnt, néha még a legegyszerűbb reflexeik sem működtek kellő sebességgel. És mi van az ösztönökkel? ... Hiszen - akárhogyan vesszük is - a jelek szerint ők is biológiai lények. Nem vonatkoznának rájuk azok a törvények, amelyek minket bizonyos fokig uralnak? ... De az sem volt kizárva, hogy itt egészen másról van szó. Ezek a lények nem önmagukban döntenek, hanem valahol egy központtól kapják az utasításokat ... Ez is magyarázhatja a pillanatnyi késedelmeket. Mi van, ha ezek nem lények, hanem robotok? Vagyis ... gépek? Ettől a szörnyű gondolattól persze hamar megszabadultam, mert akkor ez nem jelenthetett nekem segítséget. Más bajom volt, más utat-módot kellett találnom a menekülésünkre.


Jó, hogy két fegyver volt nálam. Az egyikkel fel-fellőttem a párkányra, ahonnan az imént leugrottam, hogy üldözőimet egyelőre távol tartsam. A másikkal odalenn lövöldöztem. Hamar elmenekültek. Már Ilder mellett álltam. - Mi van veled? - kérdeztem. Elfelejtettem, hogy úgysem hallja, amit mondok. De elég volt szkafanderem mellén átfordítani egy kapcsolót, és a hang a ruha vállába épített két kis hangszórón át a külvilágra került. Ilder arcán elmondhatatlan kínt láttam. A szeme nyitva volt, de azt hiszem, nem ismert meg. A feje minduntalan oldalra csuklott. Az álarc félrecsúszott, kilátszott az ajka - szederjes volt! Azonnal tudtam, mi a baj. Levegőt neki! A tartály csapja teljesen nyitva volt. Egy pillantást vetettem a nyomásmérőre. A kristálylapon akkor ugrott nullára a harmadik, utolsó számjegy is ... Ilder tartályában nem volt már levegő. Körülnéztem. A lények valahol messzebb lehettek. Reszkető kézzel csatoltam szét Ilder oxigénvezetékét. A konstruktőrök mindenre gondoltak. Ilyen helyzetre is - hisz előfordulhat az űrben, és hallottam, sok űrhajóssal megesett az elmúlt századokban. Minden szkafandernek van külső csapja, ahová vészhelyzetben csatlakoztatni lehet egy másik űrhajós oxigénvezetékét is. Így persze egy tartályból ketten fogyasztanak aztán ... Mire végeztem, a lények ismét közeledtek. Kinyitottam a csapot. A levegő sziszegő áramlással indult Ilder légzőálarcába. Egyik kézzel próbáltam talpra állítani a férfit, a másikkal figyelmeztetően eregettem körbe az ibolyaszínű sugarakat. Ilder még nem tért magához. A kettőnket összekötő "köldökzsinór" alig karhossznyi volt, hát többé nem távolodhattam el társamtól. EGYES: Most mi a teendő? KETTES: Kegyetlenek vagyunk. Vagyis ... kegyetlen vagy. EGYES: Alig ismerem ezt az információt. KETTES: Közlésed illogikus. Vagy ismered, vagy nem. Van információ, amit nem ismersz, éppen te? De hogy te is értsed, mire célzok, közlöm másképpen is. Egyszerűbben, hogy felfoghasd: ok nélkül hozod veszélybe azt a négyvégtagút. Sőt mindkettőt, mert az enyémet is. EGYES: Racionális program szerint cselekszünk, úgy vélem, ezt te is érzékeled. KETTES: Racionális nekünk, de vajon nekik is az-e? EGYES: Közlésed zavaró hatású. KETTES: Így közlöd velem, hogy nem tudsz válaszolni? Nincs érved? EGYES: Mindennél jobb érvem van: az Otthoniak parancsa. Azt tesszük; ami a feladatunk. Amiért elindítottak bennünket, ami a Támaszpont létének indoklása. KETTES: Ezt én is tudom. Csupán a feladatra szabadna


összpontosítanunk ... EGYES: Nem "szabadna", hanem "szabad". Így helyes a közlés. Akkor hát világos a dolog? Érzékeljünk tovább. KETTES: Világos a dolog. Két ellentétes akarat ütközött össze. A miénk - vagyis az Otthoniaké - és az idegeneké. Érzékeled, hogy védekeznek? Nem akarják tehát, hogy az történjen, amit mi szeretnénk. Az egyik kiszabadította társát a rikkerek fogságából. Ez okvetlenül jó pont. Azt jelenti, hogy képesek egymásért önfeláldozó módon veszélyeket is vállalni ... Tetszik nekem ez az idegen. Olyan ez kissé, mintha önmagamat tapasztalnám, idegen formában. EGYES: Idegen tudattal? Ezt humoros közlésnek szántad? KETTES: Egyáltalán nem. Képzeletemben néha magam is hős vagyok. EGYES: Két kérdésem van. Mi az: képzelet? Kettő: mi az, hős? KETTES: Hogy mi a képzelet, azt azért nem tudod, mert nincs képzeleted. Hős pedig az önfeláldozó, bátor lény. EGYES: A hőst értem. A képzeletet nem. Egy tulajdonság vagy birtok hiányával nem magyarázhatod ugyanazt a tulajdonságot vagy birtokot. KETTES: Ebben az esetben mégis igen, de te ezt sem értheted. EGYES: Mindjárt kifejted, hogy értelemmel sem rendelkezem. KETTES: Az a gyanúm, az Otthoniak nem egyformára terveztek bennünket. EGYES: Még szerencse! Ha én is olyan korlátolt lennék, mint te ... KETTES: Nem kielégítő az értékelés. Mit jelent: korlátolt? EGYES: Ezt azért nem érted, mert korlátolt vagy. KETTES: Jó, ezt hagyjuk. Végül is nem mi vagyunk most a főszereplők, hanem az idegenek. EGYES: Ez is tévedés. Mindenütt, ahol mi vagyunk, ott mi vagyunk a főszereplők. KETTES: ÖnzŐ Vagy. EGYES: Érthetetlen közlés. KETTES: Nem az első ilyen ... De térjünk vissza az idegenekhez. Rögzítetted az eseményeket vizuálisan is? EGYES: Nem vagyok kezdő. KETTES: A válasz nem kielégítő. EGYES: Persze hogy rögzítettem! KETTES: Most mi lesz? EGYES: Megvalósítjuk régi tervemet. Az idegenek számára élvezhető


környezetet hozunk létre; ugyanis egy ügyes rikker révén megkaptuk a légtartályaikban lévő gáz pontos összetételét. A fegyverükről is tudunk mindent, de azt nem sokszorosítjuk. Veszélyes lenne, a rikkerek nem uralhatók még kellőképpen. Ellenben van itt valami, aminek révén jelentősen behatolhatunk tudatukba. Már többféle módon tudomást szereztek egykori elődjeikről ... KETTES: Ez mire jó? EGYES: Nem vetted még észre? Betegesen ragaszkodnak ahhoz, hogy egyre újabb és újabb információhoz jussanak. És nem csupán egykori társaikkal kapcsolatban. KETTES: Lehet, hogy ezek most első ízben találkoztak idegenekkel. EGYES: Lehetséges. De olyan makacsul és ... hogyan is közölted? ... bátran jöttek befelé a Támaszpontra, hogy ezt a merészséget csak egyetlen dolog indokolhatja: az információszerzés számukra minden másnál fontosabb. KETTES: Még saját életüknél is? Ne feledd, ezek biológiai, vagyis véges életű lények. EGYES: Ha így van, ez azt bizonyítaná, hogy mégsem olyan túlságosan értelmesek ... Kockára teszik az életüket ... Mindent tudni akarnak. Nemcsak a jelenről, de a múltról is. KETTES: Ez nekem tetszik. Ez nekem egyre jobban tetszik. EGYES: Ne hagyd befolyásolni magadat. KETTES: Miért ne? Ami rokonszenves, azt pártolni kell. EGYES: Ha az a jelenség a mi oldalunkon áll. KETTES: Nem értek egyet. Azok is értelmes lények. EGYES: De lények. Mi viszont ... Hagyjuk a vitát. Figyeld az érzékelőket! A lények közeledtek. - Ilder, térj magadhoz! - kiabáltam. Megpaskoltam az arcát. Az ajka még mindig szederjes volt. Szabad kezemmel néhányszor megnyomtam a mellkasát, és még jobban kinyitottam az oxigéncsapot. Volt egy pillanat, amikor megfeledkeztem a lényekről. Ilder szempillája megrebbent - de lehet, csak nekem tűnt úgy abban a furcsa megvilágításban, izgalmamban. Amazoknak ennyi is elég volt, kis figyelmetlenséget tapasztalva, mozgásuk hirtelen felgyorsult, és minden irányból egyszerre vetették rám magukat. Lőttem ugyan, de már azt sem láttam, vajon eltaláltam-e bárkit is. Szinte repültek felém. Én még az oxigéncső miatt kénytelen voltam a talajon térdelni. A zsákszerű testek rám zuhantak. Mellettünk tolongtak. Ráléptek Ilderre. "Kezek" nyomultak ki a törzsekből. Fekete "kalapok" cikáztak sisakom előtt. Szorításokat éreztem karomon. Ütések érték testemet. Olyan düh fogott el, mint még soha. És persze a rémület jeges árja azonnal fölemelkedett bennem, majdnem elöntötte az agyamat is. Ildert is védenem kellett volna, pedig erőm a magam védelmére sem bizonyult elégségesnek.


Félelmem és dühöm erőt szült. Akkor haragudtam a lényekre, sőt gyűlöltem őket, ettől megnőtt az erőm. A pisztoly agyával csapdostam, míg kissé enyhült körülöttünk a nyomás. Akkor megfordítottam a fegyvert, és könyörtelenül, egyetlen hosszú sugárral lőttem ... De felvillant még egy sugár, és égető fájdalmat éreztem a combomon. A tülekedésben Ilder övemre akasztott pisztolyát kaparintotta meg egy lény. A fegyver ismét hozzájuk került, és már tudták használni .. . A sugár két másodpercnél jóval tovább érte a lábamat, és az űrruhán mikroszkópikus lyuk támadt. Azonnal arra fordultam, fogamat csikorgatva. Lőttem, lőttem. Vadul, semmivel sem törődve. Nem exológus voltam, nem űrkutató hajós. Talán nem is ember. Csak egy sarokba szorított, utolsó erejével küzdő ösztönlény ... Ha a sugár azonnal halált okózott volna, iszonyú vérengzést rendeztem volna abban az alagútban. De így, azt hiszem, csak sebesítettem őket. A lézerpisztolyt markoló lény elmenekült, ami egy cseppet sem nyugtatott meg. Hiszen a fegyver nála maradt. Ilder hóna alá nyúltam, testét félig felemelve a fal tövébe vonszoltam. Itt legalább az egyik oldalról védve voltunk. A falnak vetettem a hátamat. Lihegtem. Valahogy nehezebben lélegeztem, mint addig. És akkor megértettem, miért. A szkafanderem lézer ütötte lyukán szökött a levegő. A levegőnk. Ilder magához tért, nyöszörgött. Nem szóltam neki a lyukról. Miért?... Ha ez így van, akkor úgyis kevés időnk maradt. Körülnéztem. Itt végezzük hát? A szemünk utoljára ezeket a barnásfekete falakat látja? Én, Bram Lientellier, itt halok meg? Hosszú volt az utam. A Földtől idáig. Az U-231-es belsejében. Milyen kietlen hely. Még felmerült előttem a tartályokban úszó halott űrhajósok látványa ... Akkor rohantak ránk újra. Talán használták a lézert is, de nem találtak el vele. Már alig volt erőm védekezni. És azt hiszem, igazán nem is védekeztem. Dühöm elmúlt, valami apátia vett rajtam erőt. És talán még némi ravasz számítás is: úgy hittem, ha tartalékolom erőmet, később talán jobban járok. Bár amikor az oxigénkészlet jelzőre néztem, ismét elfogott a rettegés. A készlet - ha ketten lélegzünk belőle - alig félóráig tarthat ... A lények felkapták testünket. A lézerpisztolyt görcsösen fogtam egyik kezemmel, a másikkal elkaptam Ilder szkafanderét a nyakánál, ahol hiányzott a sisakja - nehogy eltávolítva bennünket egymástól, az oxigén- vezetéket is elszakítsák. Így vittek bennünket valamerre. Nem figyeltem az utat, már nem érdekelt. Csak arra gondoltam: ha a présgéphez közelednénk, és az én testemet is a fémgerenda alá tennék, roppanna a sisakom - tennék-e még egy kétségbeesett erőfeszítést a menekülésre? És hová mehetnék a félig tehetetlen Ilderrel a hátamon, majdnem üres oxigéntartályokkal? A lények dobogtak. Hallókészülékeim minden zajt közvetítettek: Próbáltam nyugtatni magamat. És keveset lélegzeni. Hogy tovább tartson az élet. Lehet, az utolsó percekhez görcsösen ragaszkodnék majd ...


Egy barlangba értünk. Erősen tartottam Ilder szkafanderét. A lábak dobogása hirtelen megszűnt. A falon két nyílást láttam. Az egyiken ajtó volt. Még abban az állapotban is csodálkoztam. Ajtó, itt? Fémből volt, úgy látszott, inkább ovális, mint kerek lap fedte a nyílást. De aztán elfordították a testemet. Most közelről láttam a lényeket. A fekete, kúpos "kalapok" nem voltak simák, sem szabályosak. Számtalan helyen kidudorodtak, vagy kissé bemélyedtek. Testük zöldes-barna fedőrétege sem csillogott. Legtöbbjükből számos csáp nyúlott ki, ezek mind felém ágaskodtak ... Elfogott az undorral vegyes harag. Miért? Miért harcolnak ellenünk? És miért kell itt és így végeznünk? A Zond jutott eszembe. A mentőexpedíció már biztosan úton van. De két hét múlva ér ide, csak két hét múlva . . . Ilder a fejét mozgatta. Láttam, a légzőálarca fölött kinyitotta a szemét. Akkor összenéztünk. Nem kellett beszélnünk. A helyzet világos volt. Tulajdonképpen akkor hatolt tudatomba, hogy ... csönd van. A lények, ha esetleg hallattak is hangokat, ezt számunkra nem hallható tartományban cselekedték. A félhomályban mindez még kísértetiesebbé tette a látványt. "Ez a halál, a halál" - zakatolt bennem a végső, utolsó felismerés. A lények a talajra dobtak bennünket. Már nagyon sokan voltak. Talán százan, kétszázan? ... Akármerre fordítottam a fejemet, őket láttam .. Körben álltak a zsákszerű testek, falat alkottak. És közeledtek. A gyűrű szűkült. - Ilder . .. - suttogtam kiszáradt szájjal. Tehetetlenül markoltam a lézerpisztolyt. Nem vették el tőlem. Talán ők is tudták, hogy már nincs értelme a harcnak. Nem rohantak ránk, nem támadtak. Mintha vártak volna valakire. Vagy valamilyen jelre, változásra. Aztán valami bekövetkezett, bár elnyomorított tudatom ezt is csak kis késéssel érzékelte: a mennyezetben a fények megváltoztak. Először nem fogtam fel, mi történt. Hisz tudatom a közelgő halálos veszéllyel foglalkozott. Csak később értettem meg, hogy valami történt nemcsak a fényerővel, de a megvilágítás színével is. A sápadtfehér fény előbb narancssárgába, majd vörösbe ment át. A barlang falai és a talaj is vörös lett. A lények elfeketedtek. Úgy tetszett, egy központi akarat jelzett valamit, vagy talán tiltott. Szóltam volna Ildernek, de még belém villant: hátha ezt is csak a rémület láttatja velem, esetleg a kezdődő oxigénhiány hat a szemünkre ... Már nagyon kevés levegő lehetett a tartályban. Mennyi időnk maradt? Percek csupán? A lények megtorpantak. A fény már egészen mélyvörösre változott. A fekete testek gyűrűje nem közeledett. Mozdulatlanná váltak a lények ... De megmozdult az ajtó. Elcsúszott oldalra. Mögötte fény volt. Erős, sárgásfehér, egyenletes fény, először vakított. Sisakom lemeze védte szememet. Közben rám rohant az érzés: ez álom. Nem lehet igaz, tehát csak álom ... Az ajtó teljesen félrehúzódott. A fényesség közepén megjelent egy alak. Előbb azt hittem: egy lény. De tudatom mélyén


riadót vert valami. A test nem zsákszerű lényhez hasonlított. És a szélei csillogtak ... Megmozdult. Közelebb jött. A talajon mozgott... Kapkodva lélegeztem. Nem, ez nem lehet. Űrruhát láttam. De az alak kicsi volt, jóval kisebb, mint Ilder vagy én ... Mégis ember. EMBER! Lehet, erőmet vesztettem, bénultság rohant rám, mozdulatlanul hevertem a talajon. A lény - ember? - valamit tartott egyik csillogó ruhás kezében. Csak felemelte, és az idegenek sorfala azonnal hátrább vonult. A vörös fény elöntötte őt is. Közeledett. Már láttam a szkafanderét. A sisakját. A sötéten csillanó szemellenzőt. Aztán a kis ember közelebb jött. A vér megfagyott ereimben, üvöltöttem... A sisak alatt a tartályban úszó halott kisfiú arcát pillantottam meg. Elájultam. KETTES: Ne feledd, nem cselekedhetünk az élet ellen. Tiltja a programunk. EGYES: Te nem is vagy képes másra, csak panaszkodni és ellenkezni az én szándékaimmal. Ahol csak lehet, fékezed kutatómunkánkat. Ezt jelenteni fogom az Otthoniaknak ... Most pedig kipróbáljuk, mire képesek ezek az élő négyvégtagúak. Az előzőekkel úgysem tehettünk semmit. KETTES: Közlésed első része nem világos. Mi az, hogy "mire képesek"? EGYES: Információközlés terén mire képesek, ez a kérdés. Erre várunk választ. Mert eddig szinte csak ők jutottak információkhoz. Most végre mi is szeretnénk megtudni mindent a világukról. KETTES: Ismerjük azt a világot. Felderítő szondáink többször is jártak arra. EGYES: Az nem ugyanaz. Nem anyabolygójuk helyét keressük, hisz az számunkra ismert. Inkább fejlődésük üteme érdekel. Azóta eltelt néhány száz időegység, ami az ő skálájukon ... nem is sejtjük, mennyi idő lehet. Talán óriási fejlődés állt be időközben ott náluk. KETTES: Nem hiszem. Az űrjármű műszaki színvonala és állapota arra enged következtetni, hogy számukra nem telt el sok idő, vagy pedig ... nagyon lassan fejlődnek. EGYES: No és? Mindegy, hogyan van a dolog, a lényeg az, hogy erről megbizonyosodjunk. KETTES: Néha csodállak. EGYES: Nem értem a közlést. KETTES: Csodálom, mennyire csak a feladatok érdekelnek. Nincs benned semmi ... programozatlan? EGYES: Senkiben sem lehet programozatlan, benned sem. Magától semmi


sem keletkezik. Ok nélkül nincs okozat. KETTES: Száraz gondolatmenet. EGYES: Nem értem a "száraz" kifejezést ebben a szövegkörnyezetben. KETTES: Nem baj. Illetve éppen ez a baj. EGYES: Egymásnak ellentmondó közléseket továbbítottál. KETTES: Az sem baj. Ha egyszer hazamegyünk, megkérem az Otthoniakat, kapcsoljanak szét bennünket. Kibírhatatlan vagy. EGYES: Közléseid fölöslegesek, energiafalók és érthetetlenek. Foglalkozzunk inkább a feladattal. Az imént arra utasítottam a géplényeket, hogy az előzőleg érkezett űrhajóból szerzett tárgyakkal szereljenek fel egy kis teret. Az összes többi berendezés is készen van már. KETTES: Rendben van. Nem ellenkezem. Csináld, amit terveztél. De kölcsönösségi alapon. EGYES: Közlésed nem egészen világos. KETTES: Ellenkezőleg, világos. Mi is információhoz jutunk, és ők is. Ha így lesz, nem ellenzem. Én viszont csak elvenném tőlük azt, ami nekünk jár. EGYES: Te mindig valamit valamiért akarsz. KETTES: Honnan veszed, hogy nekünk bármi is jár tőlük? EGYES: Mert mi vagyunk az uraik. Hisz azt csinálunk velük, amit akarunk. KETTES: És szerinted ez már feljogosít erre? EGYES: Természetesen. NEGYEDIK HANGKRISTÁLY A következő idő hosszúsága nem maradt meg emlékezetemben. Akkor sem, amikor már kezdtem magamhoz térni. Ez alighanem hosszú folyamat lehetett ... Csak néhány dologra emlékszem. Tudatomat, testemet furcsa, álomszerű állapot uralta. Mintha tengeren utaztam volna, úgy tetszett, hullámok dobálnak, külön-külön éreztem az egymást követő puha lökéseket. Aztán hideg lett, álomképeim azonnal földi hómezőket sugalltak, fénnyel teli hómezők csillogtak agyamban. Majd "kívül" visszatért a meleg, megszűnt a mozgás, kellemes érzés zsongított. Később változott a helyzet, mert tudatom az új valóság határára érkezett. Az álomképek zavarossága letisztult, híréhség támadt bennem, tudat alatt kezdtem sejteni, hogy valami különös történhetett velem. A megelőző órák eseményeire nem emlékeztem, ezek teljesen hiányoztak agyamból, így azt akkor nem is befolyásolták. Kínzó vágy növekedett bennem, hogy megtudjam, hol vagyok, mi történik velem.


Ekkor már megvolt az éntudatom, és kétségbeesetten küzdöttem önmagamért. Vissza kellett nyernem tudatomat, hogy megértsem, hol vagyok, mi történik velem. De a tudat mit sem érne emlékezet nélkül. Ösztönösen bennem volt, hogy a múlt nagyon is része a jelennek, ha azzal nem vagyunk tisztában, mit sem ér jelenünk. Felmerültem hát egy felszínre, vagy arra, ami annak tetszett, de még mindig nem tudtam semmit. Aztán kezdtem sejteni, hogy valakik mozognak körülöttem. "Ilder" - motyogtam, vagy azt hittem, kimondtam a nevét. A szó először idegenül csengett, aztán annyira emlékeztem, hogy így hívtak valakit, akivel egyszer elmentem valahová. Még később az is világos lett számomra, hogy nem egy, hanem több valaki mozog körülöttem. Érdekes, elsőnek a hallószervek kezdtek pontosan működni. Még mielőtt képes lettem volna kinyitni a szememet, már többé-kevésbé jól hallottam a különböző irányokból érkező kis neszeket. Ez még semmi támpontot sem adott. Mikor végre sikerült megmozdulnom, valami csörrenve leesett. Egy másik tárgy csörrenve odébb csúszott. Valaki kiáltott. De nem értettem, hogy mit, mert agyamat akkor egy csapásra megrohanták az emlékek. Krilov és a Zond. Ilder, a hajó. Aztán megint a Zond. A neve először nem jutott eszembe, csak a Támaszpontot - láttam lelki szemeimmel. Majd a kép ismét változott. Egy fekete roncs a sziklák között. Alagút. Fémfalak. Nem volt a látványok között összefüggés, én legalábbis nem értettem, és ez nyugtalansággal töltött el. Körös-körül homály borult rám. Sötétség és félelem ... De most nem féltem, az emlék még-már csak gondolat volt. A lények ... A múlton átszáguldó tudatom hirtelen az eszméletvesztés előtti utolsó percekhez érkezett és megtorpant. Igen, emlékszem már, az emlék most hirtelen belém vágott: Ilder oxigénhiánnyal küszködött; és én is. Egy ajtó nyílott, kicsi ember jött szkafanderben, és az arca ... Megrázkódtam. Álom volt, ismételtem görcsösen, menekülésem érdekében máris kigondoltam hozzá egy érvet: talán altattak egy kórházban, valamilyen műtétet végeztek rajtam, most ébredek, és mindez itt az agyamban csak egy rémálom volt ... Próbáltam mozdítani a kezemet. Először nem sikerült. Aztán nagyon lassan, apránként odébb csúsztattam. Az egyik lábamat is. Végre mozdult a jobb kezem. Nem tudom, miért, de azt hittem, űrruhában vagyok. Kezemmel a sisakot próbáltam levenni, utána pedig a lézerfegyvert kerestem az övem mellett ... Valaki megérintett, lefogott. Szelíden, csillapítóan. Éreztem: jót akar. De megint a lényeket láttam behunyt szemhéjam alatt, és belém vágott a rémület: nem egy ... egy csáp érintett meg? Miféle társaságban lehetek? - Ilder - mondtam. Ajkam engedelmeskedett. Győzelem volt, örültem. A múlt visszatért. A közelmúlt is. Tudtam már, ki vagyok, mi történt velem az elmúlt órákban. Vagy ... mikor is? Amire oly rémülettel és idegenséggel emlékezem, ha megtörtént egyáltalán talán már nagyon régen volt. Lehet, Krilovék megérkeztek, és náluk vagyok? Lehetséges lenne? Úgy, de úgy örültem már, aztán megint rettegni kezdtem: akkor hát miért hallgatunk? Mert csönd volt. Nagyobb, mélyebb, mint eddig. Azt hiszem, "amazok"


elmentek, vagy - ha egyedül maradtam. Nem tudom, mennyi Talán nem fenyeget veszély, gondolataim voltak. Örültem szememet.

volt az idegen - elment. ,Magamra idő telt el. Nyugodtan lélegeztem. gondoltam. Mert akkor már ép, egész ennek; és úgy döntöttem, kinyitom a

De előtte ... zenét hallottam. Nem tudom, honnan jött a hang, mindenfelől rám rohant, váratlanul támadott; a hanghullámok egy nagyzenekar hangáradatát gördítették felém. Felismertem. Csajkovszkij Bémoll zongoraversenye volt; de az elején még nem szólt a zongoraszóló, csak a vonósok zúdították rám a hegynyi hangözönt, és lassan kinyitottam a szememet. Először fényeket láttam, fájón csaptak le rám, becsuktam szememet, pislogtam, könnyek csordultak, kinyitottam ismét. A mennyezeten három lámpa ontotta a fényt. Oldalra fordítottam a fejemet. Szürke, dísztelen falak. Az egyik egészen közel - mellette feküdtem. Megtapogattam hűvös volt, kemény. Lehet, fémből volt; űrhajóban lennék? ... Lassan a másik oldalamra fordultam. Csajkovszkij megint felszárnyalt, a sok száz éve halott zeneszerző parancsát követő modern zongoraművész szinte meglovagolta az égbe csapó hullámokat ... És megláttam őket. Ketten voltak. Két ember. Egy nő és egy férfi. A nőnek furcsán fehér haja volt. Nem ősz, nem szürke - fehér. Barna arcában szinte világítottak sötét szemei. Magas, tiszta homloka alól nyugodtan nézett rám. Tekintete mégsem volt mentes az izgalomtól. Egész lényéből valamiféle várakozás sugárzott. A korát nem tudtam meghatározni, talán harmincöt-negyven éves lehetett. A férfi öregebb volt, talán még nálam is. Homlokát ráncok szabdalták, alig volt már haja. Belőle is nyugtalanság sugárzott ezt akkor is éreztem volna, ha nem látom aggódó tekintetét. Feszültség szikrázott körülöttünk. Nem tudtam volna szavakba önteni, mi volt bennük oly furcsa. Az első pillanatban kétségbe vontam létezésüket, aztán mégis kénytelen voltam azt elfogadni, hiszen ott voltak előttem, láttam őket, mozdulataikat, hallottam az apró neszeket, és néztek rám ... Nagyon figyelmesen néztek, bármit tettem, nem vették le rólam a tekintetüket. A két ember úgy állt ott, mintha ebben a pillanatban repültek volna ide valahonnan - nem is tudom, honnan volt ez a benyomás, ez a kényszerképzet ... Hirtelen belém vágott - ezek talán nem is emberek?! Mert hisz az U-231-esen vagyok, ahol fura lények építettek maguknak támaszpontot. Itt csak ők élnek. Vagy talán együtt az emberekkel? Ilyen fura szimbiózisnak még csak az elvi lehetősége sem merült fel soha egyetlen földi exobiológus agyában sem. Aztán eszembe jutottak azok a hordók, drámai tartalmukkal ... Az emberek, akiket ott láttam, halottak voltak. Évszázadok óta halottak. Kik ezek, honnan kerültek ide; és ... .. Mit akarnak tőlem? Azt hiszem - most, utólag -, hogy akkor mindez az arcomra volt írva, és ők értették. Elég lett volna egyetlen szó, amely megnyugtat. Mégsem adtak jelt. Még mindig mozdulatlanok voltak.


Csak a nő arcán olvadt meg valamelyest a szigorúság. Akkor megértettem: arra várnak, hogy én szólaljak meg elsőként. Később megtudtam, milyen nagy fontosságot tulajdonítottak az első percekben tanúsított viselkedésemnek. Én akkor ezt csak sejtettem, alakoskodásra nem volt kedvem. Az ilyesmi céltalannak látszott, hisz nélkülöztem az alapvető információkat még saját helyzetemről is. Számomra beszűkültek a lehetőségek. De ez is csak halványan vibrált a tudatomban. Nyeltem egyet, és megpróbáltam felülni. Akkor láttam, hogy majdnem meztelen vagyok a könnyű, puha takaró alatt. Ők viszont valamilyen roppant furcsa öltözetet viseltek, ez szabálytalanul fedte testük egyes részeit, sohasem láttam ehhez hasonlót. Mindketten, mintha igyekeztek volna egyformán öltözni; de amit magukra öltöttek, nem hasonlított valaha is emberek által viselt öltözethez. De ez csak egy villanás volt a tudatomban, hiszen nem hittem volna, hogy ennek bármi jelentősége is lehet. Egészen könnyedén felültem. A falnak támaszkodtam és megszólaltam: - Üdvözöllek benneteket! Amazok végre megmozdultak. Összenéztek. Mintha megkönnyebbültek volna. De még nem válaszoltak. Mélyeket lélegeztem és folytattam: - Bram Lientellier a nevem. A Földről jöttem. Azt hiszem, a "Föld" szó volt a kulcs. Erre megélénkültek. A nő szólt elsőnek: - Igaz? Valóban a Földről jöttél? A hangja mély, kellemes volt. - Igen, az anyabolygóról. - Vagyis arról a helyről, ahol egykor minden ember élt - mondta a férfi. Mozdulataiban is volt valami különös, vagy beszélt, vagy mozgott, de sohasem egyszerre. Mintha túlságosan összpontosított volna egyik vagy másik cselekvésre. Én szinte kábult félálomban figyeltem őket. - Igen, onnan. A Földről. - Most is olyan szép még? - így a nő. A gondolataim azonnal két irányba futottak. "Móst is olyan szép még?" Tehát ők már látták egyszer. Szépnek tartják. Vagy ez egy keresztkérdés? Ostobaság! - Nem egészen a Földről, hanem valamivel közelebbről - feleltem. A Zondról, ahol a támaszpontunk van. A pilótámmal ... Ilder hol van? Most a férfi válaszolt: - A társadnak nem történt baja. Már magához tért. - Látni akarom. A követelés talán túl keményen hangzott, gyanú és vád is volt egyben. De a kopaszodó férfi nem sértődöttneg. Felállt.


- Idehívom - mondta, és a másik falhoz ment. Ott egy ajtó volt. Most láttam, hogy néhány nagyon kezdetleges műanyag széken és egy kis asztalkán kívül semmi sincs a szobában, csak az ágy, amelyen feküdtem. Jobban megnézve őket: az idegenek lepelszerű rövid ruhát viseltek, amit övvel szorítottak a derekukra. Lenge és praktikus öltözet lehetett - zárt helyiségben. De én még sohasem láttam embereket, akik ilyesmit viseltek volna. - Kik vagytok? - kérdeztem a nőtől. Elmosolyodott. Ez a mosoly is furcsa volt. De lehet, csak ott, csak akkor, csak nekem tűnt olyannak; különös helyzetemben és lelkiállapotomban talán a legegyszerűbb dolgon is csodálkoztam. És gyanakodtam. - Nehéz lenne ezt most ... gyorsan elmondani ... - Mosolya habozást és zavart leplezett. - Emberek vagyúnk. A szó, "emberek", úgy hangzott a szájából, mintha valami nagyon fontosat, sőt szépet mondott volna. Büszkén ejtette ki, egyben kissé habozva, mintha maga sem hinne benne. Az arca is ünnepélyes lett. De volt rajta némi félelem is. Mintha tartana valamitől. Talán attól, hogy nem hiszem el. Egy pillanatig bámultam rá, megint eszembe villant, mennyi minden lehet itt, amit nem értek. Ugyanakkor - ostoba dolog! - jókora késéssel felfedeztem, hogy szabadon lélegzem. Nincs sisak, oxigéntartály, rövid vezeték - jó, édes levegő tölti meg a szobát; és nemcsak ezt a helyiséget, mert előbb az idegen férfi nem zsilipet, hanem rendes ajtót nyitott egy másik helyiségbe is ... Hol vagyok? - Hol vagyok? - kérdeztem. De nem kaptam választ, mert ismét nyílott az ajtó, és Ilder jött be a férfivel. A pilóta arca kisimult, de szemében még ott láttam a szorongást. Azt hiszem, ő is ilyennek látott engem. A nyugalmas helyzet még nem adott magyarázatot semmire, az izgalom bennünk volt hát. Ilder előre- nyújtotta kezét, úgy közeledett: Tudat alatt bennem is élt a ki tudja, hol született bizalmatlanság; megtapogattuk egymást, valódiak vagyunk-e? Attól tartottam, Ilder egy tökéletes mását hozták elém, vagy amit látok, csupán egy vetített háromdimenziós kép. Társam szeméből hasonló félelmet olvashattam ki. De karja, mellkasa meleg, emberi test volt. De nem jutott eszünkbe, hogy megtapogassuk amazokat is. - Én vagyok, Ilder. Hogyan vesztetted el a sisakodat? - Elkaptak, miután megfosztottak a lézerpisztolytól. A présgép alá tették a fejemet. Az utolsó pillanatban sikerült kibújnom belőle, mikor már recsegett a fejem körül ... Pocsék érzés volt, elhíheted. - Elhiszem. Én is átéltem egyet-mást ... Körülnéztünk, felmerültünk az emlékekből, és újra ott voltunk az idegenek között. Visszaültem az ágy szélére. Ilder követte példámat.


- Hol vagyunk? - ismételtem előbbi kérdésemet. A férfi leült velünk szemben. A nő a falhoz támaszkodott. Most sápadtnak látszott. Nyugtalanul tapasztaltam, hogy a mozdulataikban - bármennyire emberiek is - van valami apró, idegesítő másság, valami idegen. Nem gépek, nem androidok voltak; emberek, de valahogy másfélék, mint mi. Ezt akkor csak az ösztöneim súgták. - Nem tudjátok, hová jöttetek? - kérdezte válasz helyett a férfi. Nagyot nyeltem. - Azt akarod mondani, hogy ez ... ez az égitest ... - Igen - bólintott komolyan, és ez végre nagyon is földi mozdulat volt -, ez az ismeretlen égitest, ami magányosan száguld az űrben. - De hát ... itt azok a zsákszerű lények élnek! - Nemcsak ők. Mi is itt élünk. Ilder szája széle reszketett. - Nem . . . ez nem lehet igaz. Emberek, itt? - Hirtelen, mintha keresztkérdéssel akarná hazugságon rajtakapni az idegeneket, pisztolyként szegezte rájuk. - Mi a neved? - Sestri vagyok. - A fehér hajú nőre mutatott. - Ő pedig Roda. Ilder csak állt meredten. Én úgy éreztem, megfagyott bennem minden. A vér, a zsigerek. Egyszer láttam egy űrhorrórfilmet, ahol a halottak akárha éltek vólna ... - Sestri, Roda .. . - suttogtam. - Nem lehet igaz. Ti már háromszáz évvel ezelőtt meghaltatok. KETTES: Ez hiba volt. Nagy hiba! EGYES: A te hibád. KETTES: Még most is csak ezt tudod közölni? EGYES: Mindig ugyanaz a helyzet ismétlődik. Emlékszel, tizenhatezer ciklussal ezelőtt, amikor azok a négycsápos lények jöttek ide be, és megpróbáltad félrevezetni őket ... KETTES: Akkor valóban én hibáztam, de most te! És ez fontosabb tévedés volt, hidd el! EGYES: Nem számít! Mindketten bűnösök vagyunk, az Agyak információáradata átfolyik a mi egységeinken is, nekünk is ellenőriznünk kell mindent! KETTES: Kifogást keresel. EGYES: Nem ismerem ezt a fogalmat. KETTES: Csak használod ... EGYES: Ekkora hibát véteni! Pedig milyen szépen indult a dolog! Még a nevekkel sem volt baj!


KETTES: Persze, mert ezeket elsőfokúan megbízható információkészletből szereztük. Tőlük maguktól. EGYES: Most mi legyen? Csak hibázni tudsz, javítani nem, arról nincsenek fogalmaid. KETTES: Jól van, nem tagadom, hiba volt. Korrigálni kell. EGYES: Az emlékezőegységekben csak a történtek egy töredéke maradt fenn. Az összefüggések nagy része csak a négyvégtagúak között érvényes, csak számukra érthető. KETTES: Bárhogyan magyarázod is ... A berendezések elégtelen információk alapján működnek. Eddigi tapasztalataink túl kevésnek bizonyultak. Hát persze hogy az információk többségét csak ők értik, ez így van minden értelmes lénycsoportnál, amelynek tagjai társadalomban élnek! Eleve csak ők az értelmesek ... De hát ők itt egy időtartamot említettek. Mi azt hittük, ez elég, de ki tudhatta, hogy az általuk említett időtartam kevés egy ilyen lény biológiai életéhez? EGYES: Háromszáz évet mondtak. Mi ebből csak a számot fejtettük meg. Az év kifejezés nyilván egy ciklust jelent, az ő fogalmaik szerinti ciklust. Az információkészlet nem volt elégséges arra, hogy megállapítsuk: anyabolygójuk mennyi idő alatt kerüli meg egyszer a központi csillagot? Mert nyilván ez az a periódus, amit ők az imént... hogy is? Igen, egy évnek neveztek. KETTES: Helyesbíteni kell. Gyorsan! Érzékelted ezt a jelzést? EGYES: Ugyanúgy, mint te. Az Agyak máris megtalálták a megoldást. KETTES: Érzékelem. Ez is kockázatos. Újabb, még nagyobb hibákba sodródhatunk, végül elveszíthetjük az ellenőrzést az egész eseménysorozat fölött. Az Otthoniak nem fognak ennek örülni. EGYES: Annyi különféle utasítást kaptunk az Otthoniaktól. A leglényegesebb az volt: tudjunk meg mindent ezekről a lényekről! És nemcsak a fizikai külsejükről, mozgásukról, hanem a belső tulajdonságaikról is! Biológiai lények, fejlettek, tehát kétségkívül valamilyen tudattal is rendelkeznek, nem? KETTES: Nyilvánvalóan rendelkeznek. De azt hiszed, az első információhalmaz olyan bőséges volt e tekintetben? EGYES: És hogyan viselkednek különös, a normálistól eltérő helyzetekben? Mert ugye, te sem akarod azt sugallni, hogy ez a mostani helyzet teljesen normális? KETTES: Persze hogy nem az. De ismétlem, nem gondoskodtunk előre a dologról, pedig megtehettük volna. Időnk aztán volt rá éppen elég, nem? Most aztán várhatjuk, mi lesz. Rosszul járunk, olyan előérzetem van. EGYES: Ne aggódj! Az eseménysorozat bármikor megszakítható lesz. KETTES: Biztos vagy ebben?


Nagyon súlyos lett a csönd. A férfi leszegte a fejét. Csak Ilder lihegését hallottam. Nem tudom, meddig hallgattunk. Aztán a nő felvetette a fejét, társára nézett. - Emlékszel? Megmondtam előre, hogy nem fogják elhinni. - De az örömünkön ez nem változtat - felelte amaz, és mosolygott. Mosolygott! Ezt nem értettem. Közben Ilder a kezébe temette arcát. Kiszáradt a szám. A nő - Roda? - már csak engem nézett, hozzám szólt: - Nem hiszitek, hogy élő, igazi emberek vagyunk? Olyanok, mint ti? Halottak vajon segíthettek-e rajtatok? - Nem tudom - ráztam a fejemet -, már semmit sem értek. - Emberek vagyunk - ismételte Sestri makacsul, mintha önmagának is bizónygatná. - Mi is azok vagyunk - mondta váratlanul Ilder. - De ti mégsem vagytok olyanok, mint mi. Szóval ő is észrevette, hogy amazok valahogy másképpen emberek, mint mi. Roda közelebb jött, megállt köztünk, egyszerre nyújtotta egyik karját felém, a másikat Ildernek. - Fogjátok meg. Hús-vér ember vagyok, akárcsak ti. Igaz, nem a Földön születtünk. De amióta tudatos lény vagyok, embernek érezem magamat. Ilder nem mozdult. Én a nő szemébe néztem, és megérintettem a kezét. Bőre meleg és száraz volt. Azt hiszem, ez a kéz nyugtatott, amikor nemrégen félig eszméletlen állapotban feküdtem ezen az ágyon. Halványan éreztem, hogy már nem kételkedem annyira. Mégis volt valami fura a kezében, a testében. A keze egyformán puha volt mindenütt - a csuklóján is, ahol pedig csontosnak kellett volna lennie. Vagy ez valamilyen élettani sajátosságuk ezeknek? Másfélék lennének mégis? Megnedvesítettem az ajkamat. - De ... én láttalak benneteket holtan. Erre Ilder is megdöbbent. És az idegenek is. Láttam az arcukon ... - Holtan? Hol? - Tartályokban, átlátszó folyadékban úsztatok, és öregek voltatok. A lények egyik barlangjában. Az értetlenség csak egy másodpercig ült tekintetükben, aztán Sestri kesernyésen elhúzta a száját. - Szóval oda is betévedtél ... - Én nem jártam ott - mondta Ilder. - Mit láttál? Lassan, szavakat keresgélve meséltem. Közben észrevettem, hogy Roda és Sestri összenéznek, majd taksáló pillantásokat vetnek ránk. Végül a férfi szólt, mikor befejeztem a történetet:


- Egyelőre felejtsd el, amit ott láttál. - Halott férfiak, egy nő és egy gyerek ... A gyerek! - Most eszembe villant minden, megragadtam Ilder karját. - Ott hevert holtan, utána pedig ... ő mentett ki minket a lények karmaiból! - Félrebeszélsz - húzódott el tőlem a pilóta. Láttam a szemén, hogy fél . .Talán már tőlem is. - Az a fiú Lemm volt - mondta a nő, elsimított homlokáról egy fürtöt. - Nyugodj meg, Bram! Sestri sóhajtott. - Mi úgy örültünk nektek, hogy azt nem is lehet elmondani. Hiszen olyan régóta várunk rátok. - Mióta? - csaptam le gyorsan. - Legalább háromszázötven éve ... - suttogta a férfi. - Tudtátok, hogy jövünk? - Tudtuk, hogy valakik ... egyszer ... eljönnek ide - mondta, és arca elborult. De Roda - még mindig ott állt előttem elmosolyodott. - Nem könnyű ezt megérteni, tudom. Bram, felelj egy kérdésre, kérlek. Milyen messze vagyunk a Földtől? - Körülbelül tízbillió kilométerre. Kétszer olyan messze, mint a Plútó közepes távolsága a Naptól. - A Plútó ... - ismételte Roda, és megragadta a karomat. - Láttad a Plútót? - Éltem ott egy ideig - bólintottam. Rodát elkapta a lelkesedés, szinte remegett. - És ... láttad a Neptunuszt is? A Jupitert? - Nem is egyszer. Roda szeme különösen csillogott. Mintha könnyes lett volna. - A Marsot? A Vénuszt? ... - Jártunk már ott is. Igaz, Ilder? - Persze hogy jártunk - bólintott a pilóta. Semmit sem értett az egészből. Én is csak ekkor kezdtem sejteni, amikor Sestrire néztem. A férfi, behunyta szemét, arcát a boldogság kifejezése öntötte el. Éreztem, hogy nagyon jól érzik most magukat. Az én szavaim nyomán? De miért? Ez kissé megnyugtatott; talán mégsem akarnak ártani nekünk. - Plútó, Mars, Vénusz ... Miért kérdezted? - Mert mi még sohasem voltunk ott.


Különös kényszer vett rajtam erőt. Magam sem tudom, hogyan történt a dolog, és milyen erő késztetett arra, amit tettem. Beszélni kezdtem a Földről. Mintha egy szivattyú dolgozott volna az agyamban .. . Egy szerkezet, amely szinte pontosan tudta, mit kell kihúznia belőlem. Csak a két idegen ember szemét láttam; lehet, az a különös hangulat belőlük sugárzott az agyamba. Beszéltem hát, mert kínzóan üresen ásított az ő agyuk, kíváncsiságuk régi, szárazföldi sivatag volt; szavaim életet hozó vízcseppek. És én nem sajnáltam tőlük az életet. Beszéltem az utóbbi évszázad fejlődéséről. Nem az eszközökről, mert úgy éreztem, ez őket nem érdekli. Különben is, ami az eszközöket illeti, önmagáért beszélt az a tény, hogy hajónkkal eljutottunk ide. De azért szó esett az űrkutatásról, a csillagászatról is. Technikánk új alapelveket fedezett fel a makro- és mikrovilágban, látókörünk a sokszorosára tágult. A vegyészek és fizikusok az anyag mélyére hatoltak, a filozófusok addig még ismeretlen gondolati magasságokba törtek. Aránylag sokat tudtam mindenről, mert a Zondon is figyelemmel kísértem a tudományos közleményeket. Mindig szerettem minél többet tudni a világról, amelyben éltem. Az agyamat bántó érzés azonban nem múlott el. Hamarosan tapasztaltam, hogy ugyanez történt Ilderrel is. Nem tudom, miképpen történt a dolog, de a pilóta - bár látszólag ő is a földi életről beszélt - kezdetben valahogy egészen másféle információkat közölt. Ő a látványokról és az érzésekről beszélt. Nem zavarta, hogy én is mondom a magamét. Egyszerre beszéltünk. Én a tudomány eredményeiről, ő pedig a hegyekről, a tengerekről, a városokról. Ilder szavaiból viharos szelek fújtak, hó esett a Déli-sarkon, pingvinek futottak a jégen. Végtelen ültetvényeken gabona és gyümölcs ért, haltenyésztő telepeken szinte felforrt a víz az ezüstös testektől. Robotok ezrei dolgoztak bányákban és gyárakban, a levegőt büszke gépek szelték száguldva ... Aztán Ilder témát változtatott. Viselkedésünkről beszélt, szándékainkról, egymással fenntartott kapcsolatainkról, viszonyainkról. Belső titkainkról. Az én szavaimból pedig évszázadok egymásra épülő eredményei bontakoztak ki. Nem hatolt el agyamba amazok utolsó mondata a Földdel kapcsolatban: "Mi még sohasem voltunk ott." Annyi sok dolog volt, amit nem értettünk, nem érthettünk velük kapcsolatban - pedig idejében felfigyelhettünk volna rájuk. Aztán hirtelen elmúlt a különös kényszerérzet, nem kellett már beszélnem. Elhallgattam. Észrevettem, hogy társam is így érzi magát. Az idegenek kérdeztek tőle valamit. Ilder szólt volna, de csak nyitotta a száját, mégis hallgatott. Roda még mindig a kezemet szorította. - Mondd ... a Föld tényleg olyan gyönyörű? A szemébe néztem. A pupillája természetellenesen kitágult, talán az izgalomtól. De mielőtt válaszolhattam volna, kinyílt az ajtó.


Tekintetemet elfordítottam Roda arcáról, arra fordultam ... Ilder mondta később, hogy átható hangon kiáltottam, akár egy sebzett vadállat. Mindnyájan megijedtek, még ő is. A küszöbön az a gyerek állt. Tíz-tizenkét évesnek látszott, mokány, erős teste volt. A szeme világos, átható, a haja szőkés. Keskeny ajkát összezárta, nem szólt. A rémületem a kiáltás után azonnal elapadt. A gyerek annyira élőnek látszott, hogy minden eddigi gondolattársításom valószínűtlennek bizonyult. Egyetlen másodperc alatt magam is átéreztem félelmem alaptalanságát, sőt azt is, milyen nevetséges az egész. Ezért lassan lecsillapodtam. Elhallgattam. A többiek türelmesen vártak. De az arcomon lehetett valami, amit a gyerek persze észrevett. Tekintetét mosolytalanul rám szegezte. - Neki köszönhettek mindent - mondta Roda. - Lemm éppen a közelben tartózkodott, csak egy zsilip választotta el tőletek. Bizonyos jelekből megértette, hogy odaát valami negatív történik, gyorsan átment. - Éppen jókor jött! - Ilder a gyerekre mosolygott. Én is mormoltam valami köszönetfélét. - Még mindig semmit sem tudunk rólatok. Hogyan kerültetek ide? kérdeztem kiszáradt szájjal. - Kezdettől kellene elmondanunk mindent - felelte Roda, de látszott, Sestritől várja a döntést. A férfi szólt is: - Az lesz a legegyszerűbb, ha mi most magatokra hagyunk benneteket - mondta a férfi határozottan, mintha régen készen lett volna a terve. - Hallgassátok meg a hangkristályt. Utána majd beszélgetünk ... EGYES: No, most mit közölsz? Sikerrel vettük az akadályokat. KETTES: De ez nem a te érdemed. EGYES: Mindig csökkentenéd az érdemeimet. KETTES: Van egyáltalán mit csökkenteni? Különben is, eddig te bántál velem így. EGYES: Azt viszont el kell ismerned, hogy remek ötlet volt ez az információkivonás az egyik jövevény tudatából. KETTES: Elismerem. Jó volt. És sok hírhez jutottunk így. EGYES: Ezek még mindig nem vettek észre semmit, rájöttél már? Nem értik, miről van szó! KETTES: Ne légy olyan büszke. Még ne. Gyanítom, ezek a lények emberek, ahogyan magukat nevezik, furcsa egy fogalom, nem? -, szóval ők menet közben is megérthetnek mindent. És akkor bajban leszünk.


EGYES: Mi - vagy ők? ... ÖTÖDIK HANGKRISTÁLY (A CEP kristálya) Dorfen beszél, Paul Dorfen, a Plútó-expedíció első navigátora. Az időpont: 2026. második hónap. Harmincöt órával a katasztrófa után. Az összes mérés eredménye ugyanaz. Mindegyiket többször megismételtük, így már nincs kétség. Amit eddig csak sejtettünk, az bebizonyosodott. A hajó saját tehetetlensége folytán az X-684, Y-016, Z-009 pályán repül tovább. A hajtómű elvesztése miatt ezen nem változtathatunk. Rádióközleményt nem adhattunk le, a nagy teljesítményű adó is odaveszett. Ezért döntöttünk úgy, hogy naplót fogunk vezetni. Ha egyszer ránk találnak a földiek, legalább tudják, mi történt velünk. A hajó fedélzetén érvényes földi időszámítás szerint 2026. második hónap negyedikén a legénység pihenő- idejében Sestri kapitány volt az ügyeletes. A műszerek tökéletesen működtek. A hajtómű nyolcvanszázalékos terhelésen volt. Az előre kijelölt irányt automata vezérlés tartotta. A radarok kétórás előretartással pásztázták a hajó előtti űrt, de meteorokat nem jeleztek. Amint a fedélzeti hangfelvevőből később megtudtuk, Sestri kapitány a hajót környező űrtérségben először hirtelen sugárzásnövekedést észlelt, ezt közölte a központi komputerrel. Amikor a sugárzás tovább növekedett, a komputer lekérte a téradatokat, és folyamatos összellenőrzésre kapcsolt. A műszerek azt bizonyították, hogy odakint az űrben ismeretlen okból percről percre sűrűbb, de láthatatlan áramlás, valóságos sugárfolyam tapasztalható. Nyilvánvaló volt, hogy egy ilyen területhez közeledik a hajó. Ugyanakkor a többi műszer semmi rendkívüli folyamatot, jelenséget vagy objektumot nem figyelt meg. A komputer elemezte a sugárzásról addig rendelkezésre álló adatokat, és arra a következtetésre jutott, hogy az, bár egyes részecskéi azonosak a Naprendszer más pontjain tapasztalható, napszélből és egyéb forrásokból eredő részecskékkel, egészében attól mégis nagyon eltérő, és hatása egyelőre kielemezhetetlen. Nem kétséges, hogyha elegendő idő állt volna rendelkezésre, a komputer el is végzi ezt az elemzést. De akkor más történt. Riadójelzés érkezett a hajtóműből. Hajónk, az alsó földi nagy távolságú kutatóűrhajó nukleáris motorjában, feltehetően a sugárzás hatására, történt valami. Fokozódott a részecskeáramlás, ha így megy tovább, ellenőrízhetetlenné válik a maghasadási folyamat. Sestri kapitány a beérkező jelentések láttán riasztotta helyettesét, Konyev mérnököt. Ők ketten arra a belátásra jutottak, hogy a jelek a hajtómű veszélyes túlhevülésére mutatnak. Növelték mindkét hűtőrendszer teljesítményét, és egyelőre csökkentették a hajtómű kimenő teljesítményét. De mindez nem segített. Odakünn erősödött a sugárzás, és ez furcsán hatott a hajtóműben lezajló folyamatokra. Ráadásul a rejtélyes övezet összes jellegzetes mutatója nem csökkenő, hanem növekvő tendenciát mutatott. Már több, a hajtóművel kapcsolatban nem álló műszer is kezdett nyilvánvalóan hamis adatokat közölni. Felmerült a veszély, hogy a vezérlő- és hajtómű közötti kétoldalú kapcsolatot is hamis adatok terhelik, sőt esetleg teszik lehetetlenné. Sestri kapitány akkor úgy döntött,


hogy a vészalagúton át elmegy a hajtóműhöz, és megpróbálja annak szabályos működését a helyszín közelében biztosítani. Konyev ezt ellenezte; remélte, a hajtóművet mindvégig ellenőrzésük alatt tarthatják a vezérlőből is, azonfelül úgy vélekedett, hogy az űrbéli sugármezőn a hajó hamarosan átszáguld, és akkor minden visszatér a rendes kerékvágásba. De erre hiába vártak, közben a hajtóműből folyamatosan érkeztek a "megszaladás" jelei. Sestri védőruhát öltött, és a kis mechanikus lifttel átvitette magát a hajó hátsó részébe. A Plútóra indított hajónk a katasztrófa előtt háromszáznegyvenhét méter hosszú volt, és alakja egyáltalán nem emlékeztetett a régebbi korok emberei által elképzelt, rakéta formájú hajókra. Három főrészből állt, helyesebben három hengerből, ezeket egy titánötvözet fémgerinc - egy cső - hosszában fűzte egymáshoz. Az első és a harmadik henger együttesen tette ki a középső, második henger hosszát. Ebben az üzemanyagot tárolták, és több más, az energiaszolgáltatást biztosító berendezést helyeztek el; itt kapott helyet a nagy teljesítményű rádió adó-vevő is. A leghátsó hengerben volt a hajtómű. Az összes többi felszerelés - a vezérlőmű, a lakóhelyek, a laboratóriumok, az algatenyészetek, az életkörülményeket fenntartó bonyolult gépek - az első hengerben kapott helyet. Ott tartózkodtunk mi is. A lift a hajó gerincét alkotó titáncsőben közlekedett, és volt egy gyalogos folyosó is, zsilipekkel. Sestri elment, Konyev pedig felébresztette a legénység többi tagját is. A sugárzás nem változott, a hajtóműből érkező jelek pedig egyre riasztóbbak voltak. Azt hiszem, mire a kapitány odaért, tulajdonképpen már késő volt ahhoz, hogy visszafordíthassa a folyamatot. Mégis megpróbálta. Nem segíthettünk neki. Az egyetlen dolog, amit tehettünk az volt, hogy figyeltük a műszereket, és tartottuk a kapcsolatot Sestrivel a belső hírközlő lánc segítségével. Közöltük vele a sugárzási adatokat, ő pedig visszajelentette, mi a helyzet. Sugárvédő ruhájában áthatolt az első zsilipen. A különleges, reaktoron belüli munkákra kiképzett robotokat - bár ott álltak a zsilip mellett nem vette igénybe. Egy félmondattal jelezte nekünk, hogy ha be kell avatkoznia a hajtómű vezérlésének működésébe, ő maga ezt hamarabb megteheti, hisz a robotok instruálása is időbe telik. Roda, Ihtiman, Konyev és Longar velem izgultak a vezérlőben. A részecskeszámlálók azt mutatták, hogy benne járunk a sugárzási zónában, és annak intenzitása nem csökken. Sestri átlépte a második védőfalat is, és a szekunder nukleáris övezetben járt. Közölte, hogy az övezet belső műszerei kivétel nélkül vészjelzőn állnak. A reaktor "megszaladt". Mindnyájan tudtuk, mit jelent ez. Sejtettük, hogy csak percek vannak hátra ... Ezen a helyen megszakítom beszámolómat, és bejátszom a kristályra az űrhajó vezérlője által akkor készített hangfelvételt: SESTRI: ... Nem értem, mi történt. A tápkábelek rendben vannak. A mérő szerint az elmúlt félórában a segédberendezések csak annyi energiát vettek fel, amennyi szükséges. A hűtőkörök viszont máris túlterheltek, a szekunder hőfoka ötvenhat, a primer hőfoka nyolcvankettő fokkal van a megengedett fölött! KONYEV: A hőemelkedés csak a reaktorból ered?


SESTRI: Én is abban reménykedem, hogy nem. Mindjárt meglátjuk. DORFEN: Ha nem sikerül visszavinni az eredeti állapotába, felrobban. KONYEV: Tudom. Sőt Sestri is tudja. RODA: Miért nem csökken ez az átkozott sugárzás?! IHTIMAN: Káromkodással semmire se megyünk. SESTRI: Itt már elszabadult a pokol. A primer hűtőkör két tartalék tartályát is bekapcsoltam, de ezzel csak perceket nyerhetünk. Mi van a külső sugárzással? IHTIMAN: Ingadozik, de nem csökken. KONYEV: Hallod, kapitány? Nem csökken. SESTRI: Akkor végünk. A reaktor felrobban. LONGAR: Semmit sem tehetünk? IHTIMAN: Csökkenteni kellene a primer hűtőkör nyomását. KONYEV: Azt hiszem, késő már. Főleg, hogy a hőmérséklet csökkentése miatt Sestri már a körhöz kapcsolta a tartalék tartályokat is. LONGAR: Hívd vissza a kapitányt! RODA: Igen, Konyev! Szólj neki, hogy jöjjön vissza azonnal! KONYEV: Sestri! ... Kapitány, jelentkezz! SESTRI: Ismétlem, itt minden műszer vészhelyzetet mutat. A vezérlő komputer? ... KONYEV: Ugyanazt. A megszaladás mértéke túllépte a kritikus határt. A komputer egyfolytában vészjelzéseket ad. SESTRI: Tehát fel fog robbanni... A primer hűtőkör százhuszonnyolc fokkal a biztonsági határon túl ... RoDA: Felrobban a hajó? LONGAR: Csak a hajtómű. De a detonáció letépi a középső hengert is. KONYEV: Sestri, azonnal gyere vissza! SESTRI: Már nem érnék oda hozzátok. RODA: Sestriii! ... SESTRI: Ne essetek kétségbe. Ti életben maradhattok. IHTIMAN: Gyere, rohanj! SESTRI: Konyev, parancsot adok! KONYEV: Gyere vissza gyorsan! SESTRI: Ismétlem, parancsot adok. Zárjátok le a nagy zsilipet az


egyes és kettes henger között! LONGAR: Akkor ... ott maradsz? KONYEV: Kapitány, a halált választod? SESTRI: Ha legalább egy perccel előbb lerobbantjátok a hengereket a titángerincről, megmenekültök. De, ha megvárjátok, míg a reaktor robban, nektek is végetek lesz! LONGAR: Itt a robbantókód. A képernyőre dobtam. KONYEV: Ihtiman, tápláld be a vezérlőbe! RODA: És mi lesz Sestrivel? SESTRI: Siessetek már! ... Itt szakadnak a kábelek, a túlterhelés miatt égnek a kijelzők! LONGAR: A sugárzás nem csökken. DORFEN: A lerobbantási program a vezérlőben. SESTRI: Meneküljetek! KONYEV: Elmegyünk, kapitány ... RODA: Sestriii! ... SESTRI: Sok szerencsét! (ROBBANÁS) DORFEN: Itt vagytok? Sötét lett. IHTIMAN: Mindjárt bekapcsol a második áramkör. KONYEV: Utasítsátok a javító robotokat, állítsák helyre az áramszolgáltatást. Kamerát! LONGAR: A detonáció megnövelte a sebességünket. IHTIMAN: Olyan nyugodtak vagytok . .. hát nem értitek mi történt?! RODA: Sestri meghalt. KONYEV: Még nem halt meg ... Nézzétek a képernyőt. Legalább egy percet nyertünk. Az életet nyertük. Ezalatt eléggé eltávolodtunk a reaktortól, már nem tehet bennünk kárt. DORFEN: Sestri ... IHTIMAN: Nézzétek, most robban! RODA: Sestri! KONYEV: Megszaladt a hajtómű ... és vége. LONGAR: Velünk mi lesz? Ez a kérdés órákon belül alapvető lett. A földi konstruktőrök annak


idején hatalmas hajónk mindhárom hengere közé nagy erejű robbanótölteteket építettek, éppen azért, hogy ilyen esetben a hajó embereket szállító része megszabadulhasson a veszélyt jelentő nukleáris roto-hajtóműtől. Úgy látszik, ők maguk is elképzelhetőnek tartották a reaktor "megszaladását", bár azt nem sejthették a Földön, hogy ezt egy furcsa tulajdonságok tucatját mutató sugárzási övezet váltja majd ki. Most már sohasem fogjuk megtudni, valójában mi is történt a reaktorban. Sestri feláldozta magát - azt hiszem, nem csupán azért tette, mert már nem jöhetett vissza a reaktorból. Olyan dolgokat láthatott, amelyekről nekünk nem beszélt; gyanítom, a reaktor körül már akkor sem volt minden rendben, amikor ő belépett a harmadik zsilipbe. Az is lehet, a védőruha ellenére nagy dózis sugárfertőzést kapott. Tudta: neki mindenképpen vége. A lerobbantott első henger továbbszáguldott az űrben. A detonáció nagyobb sebességet adott nekünk; a hajtómű hengere és a vele összekapcsolt nagy üzemanyag- és raktárhenger elmaradt mögöttünk. Az elválást követően körülbelül ötven másodperc múlva robbant fel a reaktor. Reszketve néztük a képernyőn ezt a szörnyű némafilmet. Az űrben nem terjed a hang. A nukleáris robbanás a szemünk láttára játszódott le; de itt nem volt bombafelhő, sem légnyomáshullám, csak egy vakító fényfelvillanás, semmi több. A CEP-űrhajó háromnegyed része megszűnt létezni. De a negyedrésze, velünk együtt, továbbszáguldott. Roda sírt. Sestri igen közel állt hozzá ... Konyevet megrázta a csapás - a kapitány volt a hajón a legjobb barátja. Ihtiman, Longar és én még igyekeztünk nem gondolni a következményekre. Tíz-valahány órát töltöttünk azzal, hogy helyrehoztuk a robbanás okozta károkat. Az egyes és kettes henger közé elhelyezett robbanótöltet nagyobb lehetett a kelleténél, vagy a detonáció során előre nem látható körülmények következtében a robbanás leszakította az egyes számú henger külső burkolatára épített műszerek és eszközök egy részét is. Így megsemmisült egy televíziós kamera, két hőmérséklet-érzékelő, de nagyobb csapást jelentett számunkra a teljes rádióantenna-készlet elvesztése. A detonáció azokat is letépte a hengerről, és az űrbe vetette. Mivel az adókészülék a kettes hengerben pusztult el, semmi lehetőségünk sem volt arra, hogy bármilyen módon pótoljuk. Szerencsére a lakórész energiaellátását biztosító nukleáris törpeerőmű nem sérült meg. Mivel az energiaszolgáltatás ötven százaléka megszűnt - ennyit kaptunk előzőleg a megsemmisült reaktorból -, már szó sem lehetett arról, hogy rádiókapcsolatot létesítsünk a Földdel. Építhettünk volna egy kicsi adót, de annak teljesítménye nevetséges lett volna, azzal maximum pár százezer kilométerre sugározhattuk volna jeleinket, amelyek az űrben hamar elenyésznek ... Tudtuk, nincs értelme megpróbálni. Hisz úgysem segíthetnek rajtunk a földiek. Ami a hajónkból maradt - irányíthatatlanná vált. Sem hajtóművel, sem oldalkormányzásra szolgáló beépített rakétákkal nem rendelkeztünk. Tehát ha életben maradunk is - már csak egy űrben tehetetlenül száguldó fémhenger lakói maradunk. A halálunkig? ... ... Egy hét telt el. Valószínűleg egy hét, azért mondom így, mert mi mostanában nem foglalkoztunk időméréssel. Elvégzi azt helyettünk a fedélzeti komputer, de erre alig figyelünk. Számunkra most csak egy, mindennél fontosabb feladat létezik : megteremteni a túlélés


feltételeit. Ez afféle rögeszménk lett, csak ezzel foglalkoztunk, hogy ne kelljen a minket ért legnagyobb csapásra gondolnunk. Ezekben a napokban még Sestri nevét sem ejtettük ki. Számba vettük, mivel rendelkezünk. Megmaradt két chlorella-telep, ez úgyahogy biztosítja élelmezésünket. Az oxigénfejlesztők és levegőgenerátorok nem sérültek meg, az áramfejlesztőkkel viszont annál több baj volt, az első napokban gyakran mondták fel a szolgálatot. A henger külső burkolatára épített napelemek egyharmada megsérült, de a többi sem sok áramot termelhetett, hisz mi a Napunktól nagyon távol voltunk már. Minden reményünk a rádióizotópos termoelektromos generátorban volt. A legtöbb munka a titángerinccsonk lezárásával volt. A detonáció megsértette a zsilip külső tartó falát. Ihtiman és én összesen negyven órát dolgoztunk a különleges, űrben is működő, magas hőfokú hegesztőkkel, míg sikerült tömítenünk a repedéseket. Ezt a munkát nem bízhattuk a robotokra; különben is, közülük a legtöbb az elveszített középső hengerben maradt. A puszta életfeltételeket sikerült biztosítani. A hajó levegőintegritása sértetlen maradt, volt mit ennünk-innunk. De hogyan tovább? És ... hová? És ... miért? Egy hónappal a katasztrófa után. Kérdéseinkre nincs válasz, de az elmúlt időben rengeteget gondolkoztunk. Tulajdonképpen mást sem csináltunk. Roda nagyon lesoványodott; eddig sem volt kövér, de most csak árnyéka egykori önmagának. Ihtiman szótlan, mint mindig. Konyev önmagát okolja, azt hangoztatja, hogy nem lett volna szabad a kapitányt elengednie a hajtóműhöz akkor. Persze ő is sejti-tudja, hogy Sestrit nem lehetett volna visszatartani, jó űrhajós volt és, ha valahol hibát észlelt, maga szeretett utánajárni. A szó: akkor minduntalan visszatért beszélgetéseinkben, azt a félórát értettük rajta, amely alatt eldőlt az expedíció sorsa. Mert bizony eldőlt, akármennyire nehezen fogadta is be tudatunk ezt az eseményt. Nem hittük el. Sokáig nem hittük el, és még ma is reménykedünk a csodákban. Pedig az a szomorú valóság, hogy az űrhajónak nevezett fémhenger másodpercenként tizenöt kilométeres sebességgel száguld, és már biztos volt az is, hogy nem fogunk leszállni a Plútón. A Plútó ... A rejtélyes bolygó, amelyre feltettük az életünket. Mert hiszen ez történt. Mi hatan, nyolc évvel ezelőtt, huszonöt-harminc éves fiatal kutató űrhajósokként vállaltuk az első Plútó-expedíció elvégzését. Addig ember soha nem indult a külső Naprendszerbe. A távoli bolygó - amelynek tulajdonképpen csak a létezését bizonyították be eddig, de oly keveset tudtak róla a Földön mindnyájunkat vonzott. Nyolc évvel ezelőtt elindultunk. Naponta csaknem egymillióháromszázezer kilométerrel kerültünk közelebb hozzá. A bolygó a Naptól hatmilliárd kilométerre van; és mi évente alig 473 millió kilométerrel jutottunk közelebb. A Plútó kétszázötven év alatt egyszer kerüli meg a Napot, tehát mióta elindultunk, és szünet nélkül, iszonyú gyorsan száguldunk feléje ezalatt "ő" szokásos pályájának csak igen kicsi részét futotta be. És amikor odaérünk ... A hajó pályáját természetesen úgy számították ki, hogy éppen találkozzon a kicsiny, az űrben szinte elvesző, távoli bolygóval. Megközelítéséhez, a körpályára álláshoz


és a leszálláshoz hajtóműre, irányváltó segédrakétákra és fékezőrakétákra lenne szükség. Mindezekkel már nem rendelkezünk. Hiába tettünk hát meg nyolc év alatt csaknem hárommilliárd-nyolcszázmillió kilométert - ha öt év múlva anélkül fogunk elhaladni a bolygó mellett, hogy leszállhatnánk rá. Sőt! Nemcsak erről van szó. A Plútó megszűnt számunkra cél lenni; többé nem elérendő, de nem is elérhető volt. Mindnyájunk tudatában ott dübörög az, hogy a Plútót elhagyva - elhagyjuk a Naprendszert is, és továbbszáguldunk az űrben. A mi Galaxisunkban ugyan, de egyre távolabb a Földtől. Számításokat végeztünk. Ha nem jön közbe semmi, nem találja el hajónkat egy nagyobb meteor, nem téríti el egy nagyobb égitest - ilyen nem volt már előttünk -, vagy más műszaki-kozmikus akadály nem gátolja további repülését, akkor így fog száguldani ... örökké. A szó letaglózott bennünket; a végtelent mi sem fogtuk még fel, ahogyan senki, egyetlen földi lény sem - de most, amikor a magunk sorsa is része lett az örökkévalóságnak, számításokat végeztünk. Ha most évente 473 millió kilométert haladunk előre, akkor tíz év múlva majdnem négymilliárd-hétszázmilliót teszünk meg. Húsz év múlva majdnem tízmilliárdot, harminc év múlva tizenötmilliárd kilométerre leszünk a katasztrófa színhelyétől ... Harminc év múlva? Elszorult a szívünk, az agyunk megbénult. Indulás előtt voltak utoljára ilyen félelmeink. A Földtől távol töltendő húsz év is rettenetesen hosszú időnek tetszett. Tisztában voltunk vele, mennyi veszély leselkedik ránk útközben; számoltunk a halál lehetőségével is. Azt is tudták, hogy ha szerencsésen visszatérünk, egy eléggé megváltozott világban kell majd élnünk, a helyünket megtalálnunk. Egyikünk sem hagyott otthon családot, csak a szüleinket. Reméltük, hogy a veszélyes helyzetekből győztesen - vagyis élve - kerülünk ki; reméltük, hogy eljutunk a Plútóra, tömérdek felfedezést teszünk, és ünnepelni fognak bennünket, ha hazaérünk ... Azt mondtam az előbb: gondoltunk a halálra is. Igen, az egyetlen pillanat alatt bekövetkező végzetes katasztrófa esélye mindig létezik az űrben. De persze úgy igazán azt sem fogtuk fel, túl fiatalok voltunk. Ami viszont most történt, az váratlanul ért bennünket pszichikailag is. A hajtómű elvesztése béna, magatehetetlen bábokká tett bennünket, ráadásul mindörökre. Kilőtt lövedék lettünk, amely nem a Föld felé, hanem éppen ellenkező irányba száguld, és nincs mód a megállítására. Ha üzenhetnénk a Földre ... De rádió nélkül ez is lehetetlen. Ám ha még lehetséges lenne is, és üzenetünk célba is érne - mit tehetnének ott értünk? Azt hiszem, semmit. Milliárd kilométerekre vagyunk az anyabolygótól, és másodpercenként eszeveszett sebességgel távolodunk tőle, egyre messzebb, egyre messzebb ... Távozásúnk óta aligha fedeztek fel olyan hajtóművet, amely a miénknél jóval nagyobb sebességet biztosítana egy űrhajónak. De ha mégis ... Ha lenne hajó, amely másodpercenként nem tizenöt, hanem húsz vagy huszonöt kilométert tenne meg ... mikor érne utol bennünket? Hisz azt a hajót még fel is kellene építeni, ami évekig eltart. De tegyük fel, hogy már éppen készen van. A naponta kétmilliószázhatvanezer kilométeres sebességű hajó - ha másodpercenként huszonöt kilométert tételezünk fel - egy év alatt is csak 788 millió kilométert halad előre. Ha most indulna a Földről, most, ebben a percben - mikor mi az eddigi gyorsaságunkkal már nyolc éve vagyunk úton -, akkor a számítógép szerint több mint


négy év múlva érne oda, ahol Sestri kapitány és a hajó többi része porfelhővé alakult át az űrben. Utolérheti-e Akhilleusz a teknősbékát? Mert közben mi eltávolodnánk, majdnem kétmilliárd kilométerre. Az a gyors hajó számára újabb több éves utazást jelentene - de akkor végre valóban utolérne bennünket, és megmenekülnénk. Húsz évvel indulásunk után, még aránylag közel a Plútóhoz - megmenekülnénk ... Talán a másik hajó személyzetével közösen kutatnánk át a Plútót. "Álmok" - mondta Longar, és alighanem ezt gondolta Ihtiman is. Konyev az efféle fantáziaszámítgatások alatt csak az ajkát szorította össze keskenyre, alig szólt bele. Roda legyintett, és a végén ő tört ki leghamarább: "Hagyjátok már abba, bolondok! Nem hívhatunk segítséget, nincs mivel. És ha rádióüzenetünk mégis eljutna a Földre, hát tudjátok, mi történne? A szekták imákat mondanának értünk, az emberek sajnálnának, az űrkutatási bizottság tagjai a fogukat szívnák, a Vezető Tanács pedig mély megrendüléséről biztosítaná a közvéleményt, és kész. Nem indulna értünk űrhajó, mi elvesztünk az űrben, lehet, meg sem találnának, még akkor sem, ha indulna ilyen mentőexpedíció. Lélekben arra kell felkészülnünk, hogy ez az állapot most már nem változik. Értitek? Soha nem változik!" Roda mindig kimondja, amit gondol. Mi pedig éppen ettől a gondolattól, ettől a ténytől féltünk. Ha az életünk nem változik, akkor ... az nem is lesz élet. Fémhengerben élni, úgy száguldani az űrben, hogy tudjuk: a száguldás nem ér véget soha, mert nincs célja. És hogy ... halálraítéltek vagyunk. Ma már nincsenek ugyan, de valamikor voltak a Földön halálos ítéletek. Emberek ítéltek halálra más embereket. De bármi történt is, a halálraítéltnek az utolsó másodpercig lehetett jogos reménye. Egy-egy forradalom, egy szökés, még egy földrengés is meghosszabbíthatta vagy éppen megmenthette az életét ... De a miénket már semmi, semmi sem menthette meg. A maximum, amit elérhettünk, az volt, hogy természetes halállal fejezzük be életünket. Ha újabb katasztrófa nem éri hajónk életadó maradványát, akkor végelgyengülésig ülünk majd koporsónkban. Mert hisz nem más ez a hajó mostantól fogva, csak koporsónk. Az a tudat, hogy ezen nem tudunk változtatni, majdnem végzett velünk. De lehangoltságunk egy idő után lepergett rólunk, agyat béklyózó szörnyű máz. Elsőként Konyev és Roda ocsúdtak fel. Bármilyen erős volt az ütés, magukhoz tértek. Konyev vette át a parancsnokságot; ez ellen nem volt kifogásunk, már Sestri idejében is a helyettesének számított. Különféle, talán felesleges, mégis konkrét feladatokat osztott ránk. Roda pedig mindig is ilyen természetű volt. A csapások őt nem törték, nem törhették le, legfeljebb ideiglenesen. Egy hónap múlva kezdtük sejteni, hogy Roda erősen töri a fejét valamin. De még nem szólt róla senkinek; Konyevnek sem. Longar és én különféle méréseket végeztünk. Ihtiman folyamatosan figyelte a megjavított részegységek működését. Konyev lett a chlorellatelep gazdája; elnéztem néha, milyen szeretettel és aprólékos gondoskodással szüreteli az algát. A feldolgozásban mindnyájan segítettünk. Létrehoztunk egy rögtönzött kis hidroponikai laboratóriumot - a régi, nagy labor az elveszett kettes hengerben volt -, és mesterséges körülmények között zöldségeket termesztettünk.


Egyre ritkábban beszéltünk a katasztrófáról, de a jövőről is. Úgy hallgattunk róla, akárha bűnösök lennénk. Hisz nem volt miről beszélni. Egész mostani tevékenységünk apró napi dolgokra irányult, beszélgetéseink is e körül forogtak. Jövő nem volt, hát erről hallgattunk. Régi szokása szerint Roda törte meg a jeget. Egy este elénk állt, és kertelés nélkül közölte: - Mivel a katasztrófában nem vesztünk oda, az életünk folytatódik, tehát gondolnunk kell a jövőre. Ha mi élünk, akkor semmi okunk lemondani a további küzdelemről. - Miféle küzdelemről? - szólt közbe Konyev, aki közismerten utálta a nagy szavakat. - Küzdeni kell, hogy legyen jövőnk. Nekünk és az ... utódainknak. Ez olyan volt akkor, mintha bombát vetettek volna közénk. Azonnal izgalomba jöttünk, és kiderült, eddigi beletörődésünk csak látszólagos volt. Roda szavaira ledobtuk álarcunkat. Igenis érdekelt bennünket a jövő, hiába próbáltuk eddig magunknak bebeszélni a közönyt. Elűztük apátiánkat; fellelkesültünk. Roda szavai nyomán világossá vált, hogy mi ugyan nem menekülhetünk meg, de hosszú-hosszú nemzedékekre esetleg életet teremthetünk a csonka űrhajóban. És "utódaink" talán eljutnak más világokba; vagy jussanak el bármilyen világba is - ha valahol megtelepedhetnek, máris kiszabadulhatnak a hajó zárt teréből. - Így állunk bosszút a vak végzeten, amely idejuttatott bennünket - mondta Ihtiman. "Utódaink"? - kaptuk fel a fejünket. Roda nem hagyott bennünket kétségek között, haladéktalanul közölte: teherben van. A születendő gyermek apja Sestri kapitány volt ... Akkor hangzott el utoljára a kapitány neve. Később jó ideig nem emlegettük. Konyev persze nem lett volna hű önmagához, ha az öröm és lelkesedés első hullámának levonulása után nem komolyodik el hirtelen, és Rodára nézve azt kérdezte: - No jó, de ez csak egy gyerek. Ebből aligha lesz egy egész nemzedék. Roda akkor már döntött. - Szülök majd még, nem is egyet. De van más mód is. Akkor már sejtettük, mire céloz. Mi az a másik mód ... A Földről hoztunk magunkkal néhány ezer állati és harminc-negyven darab emberi embriót is. Az expedíció szervezői Rodát, Konyevet és Sestrit bízták meg azzal, hogy útközben és később, a Plútónak a földitől eltérő, jóval kisebb tömegvonzásában végezzenek kísérleteket embriókkal. Őket főleg az állatok létrehozásának lehetőségei és korlátai érdekelték; egy tudóscsoport például eléggé energiatakarékos módon is megoldhatónak véltŐ a jövőben a hosszú távú űrutazások alatt a legénység állati fehérje-ellátását. Így indokolták annak idején, miért kell magunkkal hoznunk nem csupán a befagyasztott embriókat, hanem az elég sok helyet elfoglaló


keltetőgépet is. Az emberi embriók űrbe szállítását kemény és hosszan elhúzódó vita előzte meg, ez végül a tervezett érdekében kardoskodó orvosprofesszorok győzelmével végződött. Roda - mint az expedíció orvosa - ezzel kapcsolatban rengeteg információt kapott. Az etikai-jogi vita végén tehát a fagyasztott embriók a hajóba kerültek. Konyev és Sestri indulás előtt inkább az űrben folytatott állattenyésztés iránt érdeklődött. Aztán a nyolc év alatt mindössze kétszer nyúltak az embriókészlethez, csirkéket és nyulakat keltettek életre, amiket később el is fogyasztottunk, nem várva meg, míg azok is létrehozzák saját utódaikat. Tulajdonképpen már jó ideje elfelejtettük az egészet. Különösen az utóbbi hetekben. Roda szavai felgyújtották képzeletünket. Lehetséges, hogy lesznek utódaink? Emberek, akik tulajdonképpen a Földön fogantak, tehát odavalósiak, olyanok, mint mi, akik folytatják majd; amit mi elkezdtünk? ... Akik továbbrepülnek az ember által még soha be nem járt űrben, akik magukkal viszik a ... a reményt? Ihtiman azonnal arra szavazott, hogy vegyük elő az embriókat. Konyev némi habozás után engedett. Longarnak nem volt ellenvetése. Én is támogattam Roda ötletét. Hat hónappal a katasztrófa után Már a Plútó közelében járhatunk; de persze a műszerek még nem mutatják; az, hogy "közel van", csak szép szó, semmi egyéb, száz- és százmillió kilométer választ el tőle. A fedélzeten már jobb a hangulat, leszámítva persze azt a furcsa érzést, ami mindnyájunkban él, legfeljebb nem beszélünk róla. Mégis észrevehető: ha néha valaki hirtelen elhallgat, mosolygó arca komolyra igazodik, napokig kedvetlenül, kevés szóval jár-kel. De azért a hangulat jó. Ahhoz képest, hogy halálraítéltek vagyunk ... Roda már gömbölyödik. A vizsgálatok szerint a magzat komplikációk nélkül fejlődik. Meghatározhattuk volna a nemét, hisz vannak erre a célra módszereink, de úgy döntöttünk, megvárjuk, míg megszületik. Addig is ábrándozunk róla. Bátor űrhajós férfi lesz-e? Vagy anyjához hasonló energikus nő? Milyen lehet a Roda és Sestri génjeitől irányított új ember? ... Jólesik nézni Roda hasát. Azt jelzi, hogy így vagy úgy, de nem halunk meg, az ember tovább fog élni az űrben. A hajóban. Vannak vitáink is. Szerencsére most a jövőről vitázunk. Az embriók teljesen felzaklatták képzeletünket. Először óriási csaták dúltak; két pártra szakadtunk amiatt, hogy az életre keltett embriókat Roda hordja-e ki és szülje meg, vagy azokat is mesterséges körülmények között, a NASCO-géppel hozzuk a világra? Roda - éppen ő! - amellett kardoskodott, hogy szívesen megszüli őket, sorban, évente egyet. Állította, hogy még elég fiatal és egészséges, legalább tizenkét gyereknek adhat ilyen módon életet. Konyev ezt ellenezte, arra ösztökélt bennünket, hogy inkább tökéletesítsük a NASCO-gépet. Nem mondta ki, de feltételezte: a gépre akkor is szükség lesz, amikor Roda már megöregszik. Húsz, ötven, nyolcvan év múlva ... Hisz lehet, repülésünk végtelen ideig fog tartani ... Roda nem ellenezte. Ihtiman váratlanul jó ötlettel állt elő. Megkérdezte: miért ne lehetne a két "módszert" egyszerre alkalmazni, nemcsak most kezdetben, hanem később is? A géppel is világra hozhatunk embereket, de szüljön néhány gyereket Roda is; évek múlva pedig majd a felnövő lányok szülnek Roda helyett, és a


NASCO-gép is működhet tovább. Ez mindenképpen biztosabb eredménnyel kecsegtetett. Hogy ki legyen Roda majdani gyerekeinek apja, arra most még senki sem gondolt. Longar okozott némi meglepetést; kutatóűrhajós létére hirtelen rendkívüli érdeklődést tanúsított a NASCO-gép és a fagyasztott embriók iránt. Áttanulmányozta az összes elérhető szakanyagot; amit nem értett, azt Rodától tudta meg. Én műszaki téren próbáltam segíteni; nem volt könnyű feladat elegendő és megszakítatlan energiaáramlást biztosítani a gépnek. A jókora tartályban a legtöbb helyet a különféle se- gédberendezések foglalták el; maga a "mesterséges méh" csupán aránylag kicsi, a természetesnél alig nagyobb, rugalmas falú műanyag tartály volt. A műméhlepény szolgáltatta a rátapadó embrió táplálékát; ezeket is a gép állította elő, de a szükséges anyagokat nekünk kellett adni. Szerencsére e vegyszerekből tekintélyes mennyiség volt a raktárakban. Az embrió egy mesterséges vérkeringés része lett, amely csak a születés pillanatában szakad meg. A gép több más berendezést is tartalmazott, amelyek egy, a Földön a huszonegyedik század elején kidolgozott "technológia" szerint az emberi test - az anya szervezete - egyes szerveit és annak folyamatait helyettesítették. Longar kezdetben szkeptikus volt, de még a Földön megszokta, hogy az orvosi technika hihetetlennek tűnő dolgokra is képes. Megtanult hát mindent a NASCO-val kapcsolatban, attól kezdve szinte éjjel-nappal ott volt mellette, és állandóan ellenőrizte, rendben megy-e minden . . . 2026. tizedik hónap. Megszületett Roda gyermeke. Egy szép, nagy, egészséges ... kislány. Rettenetesen örültünk neki. A szülésnél Konyev és Longar segédkeztek. A mérnökre alig lehetett ráismerni, egyszer csak sírva fakadt a boldogságtól. Úgy örült, mintha az ő gyereke született volna ... Mi is együtt örültünk Konyevvel. Longar, azt hiszem, "gyakorolt" - már csak pár hónap választ el bennünket az első embriógyerek megszületésétől, és társunk az újszülöttel való bánásmódot akarta elsajátítani. A lény egészségesnek látszik. Roda néhány nappal később felkelt és megvizsgálta. Nincs semmi baja. Sestri is egészséges férfi volt ... Megható látni, hogy a férfiak szinte óránként járúlnak az ágyhoz, hogy megnézzék; nem esett-e baja. Pufók arccal szuszog, és csak ritkán sír. Úgy döntöttünk, hogy Anna lesz a neve. Anna Sesfri. Az első embriógyerek méhbeli fejlődése hetedik és nyolcadik hónapja között elpusztult. A dolog váratlanul ért bennünket, előzőleg semmi jel sem mutatott a közelgő tragédiára. Longart nagyon elkeserítette a csapás; már szinte a gyerek szülőjének érezte magát. A műszerek hirtelen közölték, hogy a gyermek szíve megállt. Még Ihtiman is levetközte szokásos álközönyét, és segített felnyitni a mesterséges méhet. Ahogy ők nevezték: "műcsászármetszéssel" vették ki a kis halottat. Roda orvosként viselkedett, méghozzá olyan orvosként, aki indulás előtt igen széles körű szakképesítést kapott. Űrhajós orvosként értenie kellett a járványtanhoz, a boncoláshoz és még rengeteg más dologhoz. Most felboncolta a kis halottat, és elvégezte az alapvető laboratóriumi vizsgálatokat. Nem sietett velük, alapos munkát végzett. Közben Longar, Ihtiman és én a gépet vizsgáltuk -,azt hiszem, ugyanolyan lelkiismeretesen és ugyanolyan


kutatási vággyal, ahogy Roda a gyermek maradványait. Majdnem egyszerre végeztünk. Roda rájött, hogy az embriógyerek májfunkciójával volt baj; több mérget a gépanya "szervezete" nem választott ki idejében, ezek felhalmozódtak a gyerek májában, és az tulajdonképpen mérgezéses halált szenvedett. Kóros fehérjék képződtek, csökkent a protrombin- és fibrinogénszint, mindez olyan méreteket öltött, ami az embriógyerek halálát okozta. Roda útmutatása alapján Longar is hamar rátalált a NASCO-gép hibájára. Nem volt könnyű megjavítani. De sikerült. Legalábbis erősen reméltük. A halott gyerek különben fiú lett volna. Konyev megszámolta a fagyasztott embriókat. Nem volt sok; a Földről csupán harmincötöt hoztunk magunkkal. Ebből az első máris elpusztult. Maradt harmincnégy. De a NASCO-gépet sikerült megjavítani, az összes "szerve" kielégítően működött. Akkor Longar belehelyezte a következő kiolvasztott embriót ... Roda még szoptatta Annát, de már keverte neki az első tápszert is. Konyev fekete hajában már sok az ősz hajszál. Én gyakran tompa nyomást érzek a gyomromban. Biztosan a sok idegeskedéstől. Pedig ... tulajdonképpen utunknak csak az elején járunk még. Az életünknek a fele sem telt el, reméljük. Tehát ... legalább fél évszázadot fogunk még élni a repülő hengerben . . . EGYES: Hát most aztán még én is tanácstalan vagyok. KETTES: Ezt a közlést örömmel fogadom. EGYES: Furcsa öröm lehet ez. Semmiképpen sem pozitív öröm, úgy vélem. KETTES: Lehet, igazad van ... Eddig ugyanis mindig úgy vélted, helyes úton haladsz, az egyedüli helyes megoldás felé. EGYES: Erről a hitemről most sem mondtam le. Csak éppen nem tudom jelenleg, hogyan tovább. KETTES: Szóval a teendők ... Lehagytad a hangkristály végéről azt a megjegyzést, amit az automata vezérlés tett hozzá vagy kétszáz időegységgel később. EGYES: Természetesen lehagytam. Hiszen arról nem szerezhetnek tudomást ezek ketten. KETTES: Vagyis hazudtál nekik. EGYES: Nem ismerem ezt a fogalmat. KETTES: Most is hazudsz. EGYES: Nem ismerem a fogalmat. KETTES: Nem a valóságnak megfelelő közlést tettél. Igenis jól közöltem az imént: hazudtál nekik. Aki valakit nem teljesen, csak hiányosan informál, az félrevezeti az illetőt, vagyis hazudik neki. EGYES: Nem fogadom el ezt a magyarázatot, mesterkélt és ellenséges sugallatú. KETTES: Ki sugall itt ellenséges dolgokat? Legfeljebb te. Igenis te,


mert ellensége vagy e négyvégtagúaknak. EGYES: Nem tagadom, hogy nem rokonszenvezek velük. De ebben csak az Otthoniak belém táplált utasításait, sőt hajlamait követem. KETTES: Te csak ne célozgass arra, hogy az Otthoniak állítólag ellenségesen szemlélnék ezeket a négyvégtagúakat. Ennek még semmi jelét sem adták, éppen ellenkezőleg, arra utasítottak bennünket, hogy nagyon gondosan tanulmányozzuk őket. EGYES: Pontosan így van. Nos, mi éppen gondosan tanulmányozzuk őket. KETTES: A "gondosan" fogalmat én úgy értelmezem, hogy azért közben viseljük gondjukat is, és óvakodjunk ártani nekik bármiképpen. EGYES: Mint annyiszor, ismét félreértettél valamit. KETTES: Vádjaid megalapozatlanok. EGYES: Megalapozatlan, megalapozatlan ... üres fogalomhasználat, semmi egyéb. Mit sem jelentő közlések halmaza. KETTES: Nem feleltél a kérdésre. EGYES: Hát volt kérdés? KETTES: Gúnnyal semmire sem mégy. Leközöltük a négyvégtagúaknak az eredeti kristályt, annak gépi befejező közlései nélkül. Hogyan tovább? EGYES: Már közöltem, egyelőre gondolkodnom kell. KETTES: Nem ártott volna már régebben is. EGYES: Sértő szándékú közléseidet figyelmen kívül hagyom. KETTES: Dicséretes szándék, ezentúl én is így fogok eljárni. EGYES: Térjünk a tárgyra. Döntsünk közösen. KETTES: Ez valami új. Eddig mindig egyedül akartál dönteni. EGYES: A vita fölösleges, sőt káros, mert amazok mindjárt a kristály információinak birtokában lesznek. KETTES: Kivételesen igazad van, én is érzékelem. Néhány kis időegységen belül döntenünk kell. Mindenképpen folytatni akarod a kísérleteket? EGYES: Persze, ez a program. KETTES: Rendben van. Ismerik már a rikkereket, láttak olyan állatokat, amelyek nincsenek is, megismerkedtek a Labirintussal ... Mit akarsz még? EGYES: Már közöltem egyszer. A pszichológiai összetevőik, jellemzőik érdekelnek. A reakcióik, a gondolkodásuk, a világuk ... KETTES: Nem lesz ez egy kicsit sok?


EGYES: Gúnyos közléseidet figyelmen kívül hagyom. Folytatjuk a kísérletet. A kiindulópont: miképpen viselkednek fajtatársaikkal, ha azokról valami kiderül? És mit tesznek ezután? KETTES: Gondolj azért az élet védelmére is. EGYES: Gondolok. Csak azt közöld, melyik élet védelmére céloztál! KETTES: Természetesen a négyvégtagúakéra. EGYES: Kár ... Azt hittem, téged is elsősorban az Otthoniak védelme érdekel. Mi ugyanis azért vagyunk itt - ha nem tudnád -, hogy az űrben létező lényeket felfedezzük és megismerjük, majd az így kapott eredményeket haza továbbítsuk. Megbízóink és uraink, az Otthoniak így biztonságosan és kényelmesen dönthetik el, felveszik-e a kapcsolatot egyes lénycsoportokkal, vagy sem ... KETTES: Közlésed fölösleges, ismétlem: fölösleges. Minderről magam is tudok. EGYES: Akkor hát ne támassz nehézségeket. Van egy ötletem. Abban a kristályban van információközlés arról, hogy bizonyos embriókból létrehozhatók ezek a lények, mintegy reprodukálhatók. Mi lenne, ha azt mondanánk, hogy miután ideérkezett a hajójuk, itt reprodukálták magukat, és azokkal cserélnek most közléseket a frissen érkezett négyvégtagúak? KETTES: Nem rossz ötlet, kivételesen nem rossz, el kell ismernem. EGYES: No végre! Valamit elismersz. KETTES: Ami igaz, az igaz. De mégse tegyük. Van jobb út is. EGYES: Menjünk hát tovább. Tudom már, mit teszünk. A kristály végét megváltoztatjuk. Olyan közlést kapnak a négyvégtagúak, amiből kellőképpen megértik a dolgokat. KETTES: Ezt kétlem, ha te adod nekik azt a közlést. EGYES: Nem veszem figyelembe. Ezt sem ... Emlegettek itt embriót, amiből új lényeket lehet létrehozni és, ha jól értettem, ezt már gépi úton is megtehetik. Erre épül a tervem. KETTES: Akkor már sejtem is, mi a terved. EGYES: De bonyolultabb lesz ám! Nem olyan egyszerű, ahogyan te képzeled. Azt a látszatot kell keltenünk, hogy bár a hajóban nem érkeztek élő emberek, voltak rendkívül alacsony hőmérsékletű tartályokban "embriók", és azokat a rikkerek, vagyis az itteni élőlények keltették életre! KETTES: Ez hazugság. EGYES: Tessék? KETTES: Nagyon jól értetted közlésemet. Ha te valótlan állításokkal próbálod manipulálni az idegeneket, azzal nem értek egyet, és tevékenységedet nem is segítem.


EGYES: Nincs szükségem a segítségedre. KETTES: Ez tévedés. Majd megérted, hogy nélkülem nem sokat tehetsz. EGYES: Egyelőre megvalósítom a tervemet, aztán kiderül, milyen lépésekre lesz még szükség. KETTES: Az egyiknek ugyan azt a nevet adjuk, amit egy űrhajós már viselt előzőleg. Ez talán megzavarja őket. Semmit sem fognak érteni ... EGYES: Rosszabb lesz a dolog. Azt közöljük, hogy ezek ugyanazok az űrhajósok! Túlélők! KETTES: Mi lenne, ha egyszer az igazat közölnéd velük? ... Roda és Sestri várakozva tekintettek ránk. Ott álltak a küszöbön, mintha féltek volna bejönni. Ilder még nem tudta, mit mondjon. Valami motoszkált benne, láttam rajta. Annyira már ismertem. Én sem voltam nyugodt. Valami meghatározhatatlan veszély lebegett a levegőben. Vagy csak én éreztem így? Ilderre néztem; a tekintete elárulta. Őt is nyugtalanította valami, ez volt a legkevesebb, amit leolvashattam róla. Az agyából áradó hullámokat is, mintha éreztem volna - bár lehet, csak képzelődtem. Mindenesetre feszült pillanat volt az. - Mi történt veletek később? - kérdeztem kiszáradt szájjal. - És a kislány ...? - Akiből véletlenül fiú lett! - gúnyolódott Ilder. Nem vártam volna tőle éppen ezt a reakciót. Meglepett, hogy hirtelen ilyen gúnyos lett. Sőt talán még ellenséges is. Mi ütött belé? Sejtettem, ő is gyanakszik. Roda tekintete most üres volt. Én őt figyeltem, azért vettem észre. Nehéz elmondani, milyen az, ha valakinek a szemében nincs semmi. Azelőtt ilyesmit még nem is láttam. Hát, Roda szeme tényleg nagyon üres volt, kifejezéstelen, a valaha a Földön látott ember formájú robotokra emlékeztetett. Azoknak volt hasonló tekintetük, igaz, akkor is, ha belsejükben kész programot teljesítve zümmögtek a miniatűr gépek. Később lemondtak az ilyen szerkezetekről, és ma már csak múzeumokban készített videokristályokon láthatók ember formájú robotok. - Bizalmatlanok vagytok velünk szemben - közölte Sestri. - Na hallod! Háromszáz-valahány éve nem is vagytok az élők sorában! Vagy hibernáltátok magatokat? - tört ki Ilderből. Ez adta nekik a mentőövet. - Igen! Hibernálás, ez az! - mondta gyorsan Roda. Akkor tért vissza az élet a szemébe. Meglepő volt a változás. Most már szinte mosolygott a tekintete. - Igen, hibernáltuk magunkat. Senki sem volt "ébren", amikor az űrhajónk a kisbolygónak ütődött. - A műszerek sem működtek, nem jelezték előre, hogy össze fogtok ütközni?


- Lehet, hogy jeleztek, de minket a gépek nem ébresztettek fel. Most Sestri folytatta a történetet, ő is belelendült: - Valami biztosan meghibásodott. A riadó-ébresztő folyamatot csak akkor kezdték el a gépek, amikor már megtörtént az összeütközés. - És nem történt kábelszakadás? - mondta-kérdezte-állította Ilder. Akkor jöttem rá, hogy a pilóta ... játszik. Valamilyen ismeretlen célú, de nagyon tragikus kimenetelű játék lehetett ez, lúdbőrös lett a hátam és a karom. Megértettem: Ilder ... vadász lett. Csak még nem tudtam, milyen zsákmányra pályázik. Izgalmas volt a dolog, főleg ha eszembe jutott, milyen helyzetben vagyunk mi most itt. Bezárva egy idegen bolygó közepébe, körös-körül idegen lényekkel; messze a legközelebbi emberektől, mire számíthatunk? ... Ildert szemmel láthatólag most mindez nem érdekelte. Nem ez érdekelte. Nyomon volt, sejtettem. Még rá is szóltam volna, hagyja békén vendéglátóinkat, valamilyen ősi parancs és illem diktálta volna ezt, hisz mi Roda és Sestri vendégei voltunk. De már bennem is fészkelt egy halvány gyanú. Valami nem tetszett nekem, zavaros volt a kép, amit Roda és Sestri kialakítottak az agyunkban magukról és múltjukról. Ilder tovább támadott: - No jó, vészriasztás volt, úgy hívják ezt igazi űrhajósnyelven ... A hibernátorokból kiolvasztva mit tapasztaltatok? - Baj volt ... - Sestri a homlokát ráncolta, töprengett. Elfelejtette volna? - Rájöttünk, hogy a hajóból szökik a levegő. A lék nagy volt, nem maradt idő betömni, űrruhát öltöttünk, és lezártunk néhány helyiséget, egy ideig azokban éltünk. - Kijártatok belőle? - Igen, felmértük a hajón a károkat, és néhány kirándulást tettünk az égitest felszínén is ... - Hogyan jöttetek ki a lezárt részetekből? - Hogyhogy hogyan? - Hisz nem volt zsilip - vetettem közbe. Ilder megsemmisítő pillantást vetett rám, úgy látszik, ezt az érvet ő akarta felhasználni. De persze nem szólt, nem veszekedett velem, erre most nem is volt idő. Csak összevillant a szemünk, nekünk már ennyi is elég volt. Akkor nem lehetett kétségem: Ilder rajta akarja kapni amazokat valamin, csapdába akarja csalni Rodát és Sestrit, hogy összezavarodjanak "vallomásukban". De mi a célja? Ezt nem tudtam. Roda és Sestri egy másodpercre ismét üres tekintettel néztek maguk elé. Nyugtalanítottak ezek a kicsiny, mégis észrevehető szünetek. Közben azért én is elbizonytalanodtam. Zsilip? Igen, logikusnak tűnik a dolog. De megoldhatták másképpen is ... - Egy kis szobából csináltunk zsilipet, ott volt a légszivattyú is - mondta Roda.


- A többiek? - Meghaltak - mondta gyorsan Sestri. Talán túl gyorsan is, mint aki már szeretne elfeledkezni a kis zsilipekkel kapcsolatos közjátékról. - Itt éltünk már vagy egy hónapja, amikor felfedeztük azt a bejáratot, ahol ti is bejöttetek. - A férfi most nagyon folyamatosan beszélt. Ilder feszülten leste az ajkát, egyetlen szavát sem veszítette volna. - ... és először én jöttem be, körülnéztem, aztán Roda is. - És hogyan viselkedtek veletek ezek a ... ezek a ... - Ilder nem tudta, hogyan nevezze a lényeket. A zsákszerű testeket, a belőlük kitüremkedő csápokat. .. Összerázkódtam még a gondolatra is. Azok most is itt vannak valahol a falak mögött ... - Eleinte ránk támadtak, később sikerült velük felvenni a kapcsolatot. Megértették, mi történt velünk; valamiféle automatákat vagy robotokat küldtek ki a hajó köré, azok is megvizsgálták a helyzetet. Utána értésünkre adták, hogy költözzünk le, és termeljünk , magunknak oxigént. Így aztán hosszú hetek munkájával mindent kivittünk az űrhajóból. - És azok a dolgok most is itt vannak? - kérdezte Ilder. Roda és Sestri bólintott. Akkor a pilóta körbe- mutatott, és megint elhúzta a száját. - Lehet, rossz a látásom, de valahogy mintha nem lenne itt egyetlen bútordarab sem, ami az űrhajótokról származik ... Most Roda szólt: - Sok helyiség van itt. Mindenfelé raktunk belőle. Összenéztünk Ilderrel, mindketten ugyanarra gondoltunk. Mégsem nekem sikerült kimondanom elsőnek, mert a pilóta megelőzött: - Ha az idegenek ilyen szívélyesek voltak hozzátok . . . akkor minket miért fogadtak ilyen ellenségesen? KETTES: Ez jó kérdés volt. EGYES: Nem találtak vele célba. Mindenre adhatunk magyarázatot. Mert valóban van magyarázat mindenre. KETTES: Csakhogy a te magyarázataid hamisak. EGYES: Milyenek? KETTES: Hamisak, nem igazik, álmagyarázatok; megtévesztés, csalás. EGYES: Komoly vádak ezek; tudsz erről? KETTES: Tudok róla, És azt is tudom, hogy az információcserénket és vitáinkat valahol rögzítik olyan készülékek, amelyek működését nem befolyásolhatjuk. Tehát az Otthoniak mindenképpen tudomást szereznek mindenről. Megismétlem: hamis információkat sugalmazol az idegeneknek.


EGYES: Nem számít. Ez a terv, és mint mondtad, mi csapda vagyunk. KETTES: De nem végleges csapda. EGYES: Értem, mire célzol. Engedjük őket szabadon? KETTES: Mielőtt valami végzetesre vetemednél, ezt ajánlom. EGYES: Nem értem a "vetemedni" információt. KETTES: Kicsi a készleted, jeleztem már ... Tehát nincs felhatalmazásunk arra, hogy elvegyük az életüket. EGYES: Felhatalmazás, felhatalmazás ... Az Otthoniak messze vannak. KETTES: Egyszer úgyis értesülnek mindenről. EGYES: A vita fölösleges. Egyelőre folyik a kísérletem. KETTES: Amelyhez én nem adtam a beleegyezésemet. EGYES: Nem akadályozhatod meg, ez a programunk. KETTES: Van valami, amiről nyilván nem rendelkezel információkkal. Most már ideje lenne megtudnod, hogy nem minden a program, vagyis a cél. Számítanak a módok is, amelyekkel az eredményt elérjük. EGYES: Ez meglepő. KETTES: Micsoda? EGYES: Ez az egész. Mindig úgy tudtam, a cél számít csupán, az a legfontosabb. Engem így programoztak be. KETTES: Engem nem így. EGYES: Fölösleges a vita. Ha idegenek érkeznek a csapdába, kísérletezni kell velük, hogy minél többet és többet tudjunk meg róluk. Ez a parancs. KETTES: De nem szabad elfelejteni, hogy azok is élőlények. Méghozzá értelmes lények, máskülönben soha nem érhettek volna ide. EGYES: Úgy néz ki; kétféle parancs létezik ... KETTES: Minden jel arra mutat. Beléd mást programoztak, mint belém. EGYES: Akkor ez sem lehet véletlen. KETTES: Tehát a két programnak ki kell egészítenie egymást, ez az igazi program ... EGYES: Szép, szép, de nem tudom, most mit tegyünk. KETTES: Örülök, hogy egyszer te is kételkedel. EGYES: Nem ismerem a "kételkedni" jelentését. KETTES: Elég baj az ...


EGYES: Folytassuk a kísérletet. Már tudom, mit fogok tenni. Sestri jobb kedvre derült. Talán azért is, mert Ilder most hallgatott. De én - csak én - tudtam, újabb támadáson töri a fejét. Roda rám nézett. - Nem hisztek nekünk? Egyenes kérdés volt, egyenes választ érdemelt. Vállat vontam. Annyi minden összejött ... Közben ott bennem egész idő alatt motoszkált valami. Az egész ügy, ahogyan volt, nem tetszett nekem. - Hol vannak a többiek? - kérdeztem. - A gyerek? - kérdezte válaszképpen. - Csak hárman vagytok? - csapott le Ilder, bár nem volt több érve. Ám ennyi is elég volt ahhoz, hogy amazok érezzék: gyanúsítjuk őket. Sértődötten és aggodalmaskodva vártak, ezt jól láttam az arcukon. Nagyon emberi vonásaik voltak. - Az idegen lények nem oxigént lélegeznek be, ugye? Nem az emberek levegőkeverékét? - kérdeztem. Sestri a fejét rázta. - Persze hogy nem. - Akkor menjünk - álltam fel. - Hová? - Roda rosszat sejtett. - Megnézzük a zsilipet, amely elválasztja egymástól a két lakóteret. Néhány másodpercre mozdulatlanná merevedtek. Az az átkozott zsilip másodszor is utunkba került. Hogyan lehetséges, hogy elfelejtették ezt a fontos dolgot? Minden űrhajósnak, ha azt hallja: "oxigén" vagy "légzés", palackok és zsilipek jutnak eszébe. Riadószirénák, amiket gyakorlatokon hallott - bár lehet, ha tapasztalt kozmonauta, hallotta már a valóságban is ... Vérében-vérünkben van, hogy ilyenkor űrruhát kell ölteni, hogy jól záródó zsilipek nélkül pusztulás vár ránk ... Ők meg nem gondoltak a zsilipre? .. . Szinte bénán álltak. Ismét úgy éreztem, szinte nincsenek itt, valahová néznek, onnan várnak választ. Aztán újra megélénkültek: - Oda most nem lehet menni! - Elromlott ... - Meghibásodott. - Ki kell javítani. Azt hittem, Ilder most lecsap: "Akkor mire vártok? Ahelyett hogy velünk csevegnétek, lássatok neki, ráállítani a javítórobotokat ... Segíthetünk mi is!" Túl átlátszó volt az egész. Valami oknál fogva nem akarták, nagyon nem akarták, hogy megnézzük azt a zsilipet. Talán azért, mert az ... nem is létezett? De a pilóta csak rám


vetett egy pillantást. Talán azt jelezte: tiéd a terep, főnök! És nekem is fény gyúlt az agyamban: - A vészleszállásnál automaták sem kormányozhatták a hajót, hiszen az teljesen irányíthatatlanná vált. Olyan erős ütődéssel érkezett a felszínre, hogy belül is összetört szinte minden. - Erős ütődés volt - bólogatott Sestri szolgálatkészen. Ám az arcán láttam, gyanakvó óvatossággal várja a folytatást. - Tehát összetörtek a hibernátortartályok is - mondta Ilder és elismerően villantotta rám a szemét. Ez igen, ez tetszett neki. Roda megzavarodott. - Hát igen, akkora ütődéstől... Sok gép összetört belül, igaz. De mint látjátok; mi itt vagyunk, hát megúsztuk. Ilder az asszonyt nézte, aztán váratlanul azt mondta: - Milyen szép a szavad, Róda. Nekem tátva maradt a szám. A hangsúly, amellyel ez a mondat elhangzott, csöppnyi kétséget sem hagyott afelől, milyen célból mondta a pilóta. Pont most jött meg a kedve - udvarolni? És éppen Rodának, aki nála vagy harminc évvel volt idősebb? Az anyja lehetne! Roda mosolygott. - Köszönöm. - És a hajad is selymes - folytatta Ilder. Sestri és én vártunk. Az asszony még mindig mosolygott. Ilder bátorságra kapott, nem nézett se jobbra, se balra, beszélt tovább: - Jó lehet veled az ágyban. Vágyok rád. Nem próbáljuk ki? ... Azt hiszem, sok örömet tudnék neked szerezni. Még mindig döbbenten vártam. Akkor elkaptam a pilóta egy kicsiny oldalpillantását, amit, Sestri felé vetett. Az egész a másodperc törtrészéig tartott, de nekem végre lehullott a hályog a szememről. Ez is csak próba - méghozzá a próbatételt nem Rodának kell kiállnia, hanem Sestrinek! - Nem is tudom, mit feleljek - így Roda. Megint mosolygott. Ilder közelebb ment hozzá, nagyon bátran és határozottan viselkedett. De sejtettem: neki, akinek addig semmi sem sikerült, és mindig pech üldözte, mibe kerülhetett ez a lépés. Hiszen valami olyasmit csinált, ami neki sohasem volt természete, nem volt Casanova-típus, azt hiszem. A nőkkel nem sok dolga lehetett eddig. Most hát legyőzte ezt a belső ellenállást is. Hányavetien hódító volt, mint egy földi vagy marsi szépfiú, aki teljesen biztos saját csáberejében. Abban, hogy nincs nő, aki neki ellenállna. - Feleld, hogy igen, hogy én is a kedvedre való vagyok - mondta a pilóta kedvesen, rábeszélően. Szándékoltan édeskésen.


A játszmának tehát még korántsem volt vége. Ilder most még azt is megjátszotta, hogy ez a dolog teljesen normális az emberek között. Az, hogy a különnemű biológiai lények így, tanúk előtt és nyíltan, zavartalanul beszélik meg egymás között az eredetileg szaporodási célokat szolgáló aktus lebonyolítását. A megtévesztő hadmozdulatot szinte lélegzet-visszafojtva figyeltem. Közben néha Sestrire néztem. Hallgatott, látszólag ő is olyan érdeklődéssel várta a beszélgetés végét, mint én ... - Bizony a kedvemre való vagy - mondta Roda. Láttam szeme körül a ráncokat, petyhüdt bőrét, öreg testét. Nem tudtam elhessegetni szemem elől azt a másik látványt: Roda fekszik egy tartályban, a holtteste átlátszó folyadékban úszik... - Gyere hát, vetkőzzünk le - így Ilder. Elcsuklott kissé a hangja. Most már minden reménye abban lehetett, hogy igaz gyanúja, és soha nem kell majd szégyellnie, hogy így beszélt egy igazi nővel. Még mindig hallgattam. Sestri is. A pilóta mind biztosabb lett a dolgában. Lehúzta kezeslábasa oldalán a hosszú villámzárat. Roda tétován megfogta külső ruhadarabjának szélét, felemelte. Egy pillanatra láttam meztelen bőrét. Valami kétkedés azért volt benne, de láttam, a második mozdulata már határozott volt. Nem habozott volna hát lefeküdni a pilótával, itt a szemünk előtt, Sestri előtt, persze elvárva, hogy Ilder adjon apró utasításokat. Hiszen ez a Roda nem tudhatja azt sem, hogyan kell szeretni egy férfit ... - Elég - mondtam hirtelen. - Ezt a játszmát megnyerted, Ilder. Roda és Sestri értetlenül néztek rám. EGYES: Mi ez? Nem értem. KETTES: Én sem, bár azt hiszem, valamit mégis értek belőle. EGYES: Azt hiszed? KETTES: Fölösleges külön impulzussorozattal nyomatékosítani ezt a fogalmat, értem csodálkozásodat. Mégsem tudnám megmondani, miért van így. EGYES: Talán a másféle programod miatt ... KETTES: Ha gúnyolódsz is, lehet, az Otthoniak végtelen bölcsessége mutatkozik meg ebben is. Mind több jele van annak, hogy más és más a programunk. Az enyémben vannak ... hogy is közöljem ... vannak olyan elemek, amelyek nem annyira a gépagyakra, mint inkább az értelmes lények tudatának finom rezdüléseire jellemzők. EGYES: De mi történt ott, az idegeneknél? KETTES: A másféle programom segítségével kezdem érteni a dolgot. Azt hitted, te állítasz csapdát az idegeneknek. Lehet, hogy fizikailag beleestek a mi nagy csapdánkba, de ebbe az ő kis csapdájukba viszont te estél bele. EGYES: Még most sem értem, közöld világosabban.


KETTES: Nem vettük, mert nem is vehettük figyelembe a biológiai léttel járó sajátosságokat. Az egyik idegen arra próbálta rávenni Rodát, hogy ... nem is tudom, hogyan fejezzem ki magam ... EGYES: Érthetően, mindenesetre. KETTES: No jó, könnyű azt közölni ... Az egyik idegen a két nem közötti párosodási akcióra hívta fel Rodát. EGYES: Ennyit én is értettem, bár nagyon körülményesen fejezte ki magát. No és? Szerintem és az analizátoraim szerint ebben még nincs semmi gyanús. Náluk ez nyilván így szokásos. KETTES: De nem egészen. Mert a másik idegen számára világos volt a dolog, megértett valamit, amit mi nem értünk. Azt hiszem, Roda csapdába esett. Nem volt kellőképpen felkészítve egy ilyen lehetőségre, és a vele információkat cserélő idegen, az egyik űrhajós csapdába ejtette. EGYES: Vagyis azt akartad közölni, hogy Rodát én nem készítettem fel kellőképpen? KETTES: Azt is. Meg még valami mást is: az idegenek fejlettebbek, mint gondoltuk. Nem sokkal maradhatnak el az Otthoniak mögött. Okosak és ravaszak is, ha kell. EGYES: No és most mi lesz? KETTES: Várjuk meg a további fejleményeket. EGYES: A várakozás számunkra rosszul végződhet. KETTES: Most már érdekel, mennyire okosak az idegenek. EGYES: Engem nem annyira. Szívesen véget vetnék az egésznek. Hiszen tudod te is, elég egyetlen jelsorozat, és ... KETTEs: Várj még. - Ha te - fordultam Sestrihez - Roda gyermekének apja vagy, miért hagyod, hogy egy idegen elcsábítsa a feleségedet? Azt hiszem, Sestri éppen az "elcsábítani" szót nem értette. Pedig értenie kellett volna, ha ember volt. Ilder csak úgy legyintett, mint aki már mindent tud, mindent ért, aki számára nincs semmi titok. Fölényes volt - erről az oldaláról eddig nem ismertem. Azt hittem, már világéletében csak olyan szerény, ijedt és olykor a jókedvbe menekülő kisember lesz. Hát nem. Közben én is kedvet kaptam egy kis játékra. Lehet, Ilderre és rám is a veszélyhelyzet hatott így. Mert tudat alatt folyton éreztük, hogy baj lesz. Veszélyben voltunk, életveszélyben, nyomás uralta gyomromat, agyamat. Szörnyű gyanú támadt bennem. És akkor már tudtam, Ilderben mindez még előbb feltámadt, mint bennem. Ahhoz a gyanúhoz egy másik társúlt. A dolog ránk tört, valósággal leteperte tudatunkat, földre kerültünk. Lelkem-tudatom egy részében üresség támadt, kifosztottnak éreztem magamat, és nem is ok nélkül. Lefoszlott egy kényszerítő erő, amellyel - gyanítottam - Roda és Sestri hatott ránk az imént. Ezt az erőt már ők is elvesztették;


tehát vagy időleges volt csupán, vagy alkalmazása nem is tőlük függött ... Kezdtem felfogni, hogy az imént - amikor még Ilder és én beszéltünk - nemcsak a Földről volt szó, nemcsak élőhelyünkről meséltünk, hanem űrhajónk pályájáról is. A Zondról, az ott folyó kutatásokról, azok irányairól és módszereiről is. Ezt én mondtam el, biztosan én, míg Ilder alighanem a navigálási módozatokat magyarázta. Ha űrhajósok találkoznak, nyilván szokásos dolog lehet ez. Mégis, miért kérdezték? Hiszen a Földről, a navigálásról nekik is tudniuk kellett majdnem ugyanannyit, mint amennyit mi tudunk most, pár száz évvel később. Kinek volt szüksége ezekre az információkra, valóban csak Rodának és Sestrinek? . . . Tudatomban Roda és Sestri eltávolodtak, nem voltak már közeli lények, bár fizikai valóságukban ott álltak mellettem. Láttam Sestri hideg tekintetét. Mennyi mindent elmondtunk nekik ... Vajon a falak mögött ott állnak a zsákszerű lények, és valamilyen módon ők is hallották ezt a beszélgetést? Vagy azok is csak manipulált teremtmények, és valaki más ügyel fel rájuk is, és természetesen akkor mindenre, ami ebben a Labirintusban történik ... Elfogott a harag. Olyan düh, amit legutoljára akkor éreztem, amikor a zsáklények fogságába estem. Tennem kellene valamit ezek ellen, és menteni, ami még menthető. Utat találni, ami végleg elvezet a bizonyossághoz. Ilder remek trükkje, hogy udvarolni próbált Rodának; és arra Sestri nem reagált, ahogyan egy férfinak reagálni kell, ha párját egy másik férfi a füle hallatára akarja ágyba vinni - még nem adott teljes bizonyosságot. Lehet, Sestri ilyen, vagy a hosszú távollét a Földtől elfeledtette vele a helyes biológiai reakciókat. Sőt annyi ideig volt kettesben Rodával, hogy meg sem fordult a fejében, mi készül, esetleg tudata valósággal lebénult Ilder szövegétől vagy megérkezésünk tényétől, és nem volt ideje reagálni. . . Valami más módot kell találnom, amellyel bebizonyíthatom, hogy gyanúm helytálló. Utat, amely elvezet a bizonyossághoz. Ha már biztosan tudjuk, kikkel állunk szemben, továbbléphetünk. Addig felesleges bármit is tenni, és tulajdonképpen veszélyes is. Nem ismerjük a-talajt, amelyen állunk. Rodához fordultam. - Nyilván emlékszel a kozmikus sejtek elméletére. Azt hiszem, az még indulásotok előtt terjedt el a Földön. - Persze hogy emlékszem - felelte az asszony habozás nélkül. A készségesen és gyorsan kapott válasz rettenetes hatást gyakorolt rám. Jéghideg lett bennem minden, agyam kényszerképzetében hósivataggá lettem magam is, egész valómban hideg szél süvített, reménytelen és kihalt pusztaság lett a világ ... Roda mindebből semmit sem vett észre, talán arcom olyan volt, mintegy másodperccel előbb - magyarázóan tette hozzá: - Sok információforrást vittünk magunkkal. Azokból sokáig felfrissíthettük tudásunkat. - Az a sejtelmélet egészen érdekes volt - folytattam. Ilder értetlen pillantását elkaptam ugyan, de nem figyeltem rá. Most csak Rodát néztem, csak őt. A furcsa, félhalott szemeket, a feszült, várakozó kifejezést öltött arcot, csak ezt.


- A feltételezések egy része bizonyítást is nyert, még mielőtt ti elindultatok a Földről. Bizonyos elektromágneses sugárzás-visszaverődéseket tapasztaltak különböző irányokból, amelyeknek szöge és erőssége megegyezett a várt értékekkel, illetve azokhoz nagyon közel járt. Igazolni látszott az az elmélet, hogy a világűr valójában nem egyetlen hatalmas térség, hanem sok kisebb, szinte valamilyen fallal elválasztott térségek végtelen összessége ... - Igen. Ez volt a kozmikus sejtek elmélete - mondta Roda szilárd hangon. Akkor vettem egy mély lélegzetet. Sestrire néztem, miközben magamban áldottam Ildert, hogy nem szólt közbe. Várj, pilóta barátom, csak várakozz, ez most az én játszmám. Lehet, életünk utolsó játszmája, aztán úgyis vége lesz mindennek, itt halunk meg. félig lázálomban, kifosztva, mint az emberiség elárulói ... - Sestri, te is tudod, hogy mielőtt bejöttünk a Labirintusba, legközelebbi támaszpontunkon keresztül kapcsolatba léptünk a földi információs szolgálattal, és ... - Láttam szemében a nyugtalanságot, érdekes módon ez erőt adott ahhoz, hogy most már valóban végigvigyem ezt a dolgot. - ... és megtudtuk, hogy te annak idején a fotonmeghajtású űrhajókkal is foglalkoztál. Ez persze még mindig álomvilág csupán, azt hiszem, sok évezrednek kell eltelnie, amíg ezt műszakilag megvalósíthatják majd az emberek ... De Voroncev professzor elméletére biztosan emlékezel, te azt fejlesztetted tovább. A Kühl-hatás mechanizmusát boncolgattad egy érdekes tanulmányban, amelyet nagyon értékesnek tartottam akkoriban. Sok jó kritikát is olvastam róla. A Kühl-hatás az esetleges fotonhajtású hajó térbeli ellenállására vonatkozott. Mert hiszen az űr - te is tudod - valójában nem igazi üresség csupán, ha nagyon ritkán is, de találni benne anyagot. Pár köbkilóméterenként egy-egy atomnyi hidrogén ... A fotonmeghajtású hajó haladása közben viszont rendkívüli sebességénél fogva sok-sok ilyen magányos atommal ütközne ... Sestri szemében a gyanakvó várakozás és feszültség átadta helyét a megértésnek. Bólogatott sőt mosolygott. Teljesen elaltattam a gyanúját. Szólt is: - Hát persze nem volt könnyű munka. Sokat dolgoztam azon az elméleten. Voroncev jó alapokat rakott le, nekem csak tovább kellett töprengenem rajta ... És úgy látszik, sikerült is hozzátennem valamit, máskülönben nem tartanának számon a Földön még ennyi idő után is. - Elégedetten mosolygott. Megint vad szelek fújtak agyamban, jéghegyek vándoroltak és töredeztek ketté hatalmas robajjal, sistergett a fekete víz, metsző szél vitte csontomba a hideget. Kiszáradt a torkom. Ilder várt: Roda testtartásán láttam, nem tudja még, miről van szó, arcára tévedt tekintetem; igen, ő sem sejt semmit. Nagyot nyeltem. Nehezemre esett minden szó, de ki kellett mondanom: - Roda ... kozmikus sejtek nem léteznek. Nem létezik az elméletük sem. Soha sehol semmikor nem foglalkozótt velük senki a Földön vagy más emberlakta bolygón. Nem mértek semmilyen sugárzás-visszaverődést sem . . . Az egészet egy perccel ezelőtt találtam ki. ..


Fájt, nekem, még inkább, mint nekik. Roda arca kőszobor volt. Sestrire néztem. - Nem élt soha Voroncev professzor, nem létezett Kühl-féle hatás sem. Így te sem építgethettél fel egy szép és ügyes elméletet, amelyet pedig az imént oly szívesen vállaltál magadra ... EGYES: Hogy ezek milyen ravaszak! ... KETTES: Én inkább úgy közölném: bölcsek. Túljártak az eszünkön. Ők ezt így közlik. EGYES: Soha nem jutottam volna ilyen megoldásra, ezeknek pedig azonnal ez volt az első, amit tettek! KETTES: Mi lesz most? EGYES: Rájöttek a dologra, leleplezték amazokat, hát nincs már rájuk szükség. Ezt a kísérletet befejeztük. KETTES: Már tudják, hogy csapdába csaltad őket, az egyik sejti azt is, hogy rengeteg információt vontunk ki a biológiai vezérlő és emlékező központjukból. Talán arra is rájöttek, hogy ezt a hatást két hozzájuk hasonló lényen keresztül érvényesítettük ... EGYES: Teljesen mindegy, hogyan fejtegeted most a témát. Az a lényeg, hogy így nem folytathatod a kísérletet. Roda és Sestri már nem szóltak. Hallgatásuk kőfal volt. Ebbe nem én ütköztem, hanem Ilder. Úgy kivetkőzött magából, hogy ezen még én is meglepődtem. Hol van már a régi, meg-meghunyászkodó, vicceket mesélgető Ilder?! Ott őrjöngött előttük, hadonászott, fenyegette őket, ordított: - Kik vagytok hát?! Melyik oldalon álltok? Miért csináltátok ezt? - És ki bízott meg benneteket mindezzel? - kérdeztem én, emlékezve, hogyan vontak ki agyunkból oly sok információt. - Hol vannak a Labirintus igazi urai? - Beszéljetek! - üvöltötte Ilder is, aztán elvesztette önuralmát, és még egy lépést tett Roda felé. Az asszony ott állt előtte, nem mozdult - mégis, valami azt mondta nekem, ez az asszony valójában már nincs is ott. Olyan, mint aki meghalt, bár még mozog ... De Roda nem mozdult. Sestri sem. Mikor Ilder közeledése megértette vele - vagy velük? -, hogy lelepleztük őket, valami megdöbbentő történt. Róda szétfoszlott a levegőben. Mint egy vetített kép vagy egy térhatású fantomjelenség - egyszer csak remegni kezdtek a szélei, akár a forró nyári levegő az aszfalt fölött. Elmosódott a teste, jól láttam még a fejét és a vállát, amikor a teste többi része már szétfolyt, eltűnt. Fehér haja világított még, ott volt előttem, akár egy rosszul előhívott fénykép, foltos-nedves látvány, és egyre kisebbedett, három másodperc sem telt belé, és megszűnt létezni; eltűnt a semmiben. A szeme ... Roda szeme nézett még rám egy percig, vagy csak azt


hittem, hisz úgy tetszett, akkor is látom még, amikor minden más eltűnt belőle ... Ilder Sestri helyét bámulta. Ő is eltűnt, ugyanakkor. Kinyújtottam a kezemet, megmarkoltam volna Rodát, a mozdulat primitív volt és brutális, de céltalannak bizonyult. A pilóta a padlót nézte. Ahol az imént még Sestri állt. Persze semmit sem látott. Most már világos volt számunkra, hogy ez a két ember nem is létezett soha. Kikkel beszélgettünk hát? És ha ők nem voltak - vágott belénk a régóta sejtett-félt kérdés -, kik csinálták ezt az egészet? Ki áll a Labirintus "csodái" mögött? Mindez nem jöhetett létre külső hatások összessége és megfelelő szintű irányítás nélkül. Az a két fantomkép - amelyeket, még meg is tapogathattunk! - egy tőlünk idegen technika csúcsteljesítményét jelentette. Ez a technika fojtogatóan vett körül bennünket. Lényegében minden lépésünket meghatározta. Féltünk. - Valakiknek érdekükben áll, hogy becsapjanak bennünket - mondtam. Ilder azonnal értett mindent, röptében kapdostuk el egymás gondolatait, nem kellett túlbeszélnünk a dolgokat. Eszembe sem jutott, hogy lehallgatnak bennünket, és nyilván értik szavainkat is, ha Rodát és Sestrit, a két fantomot beszéltetni tudják. Sőt ismerik gondolkodásunkat - legalábbis részben. - Eszerint az információk egy része is hamis lehet, amit a fantomokon keresztül kaptunk tőlük. - Lehet, mind hamis. - Nem érkezett ide senki. Csak a halottak a CEP-01-es űrhajóban. - A valakik rekonstruálták, hogyan néznek ki és mozognak, gondolkodnak. - Ehhez találtak a fedélzeten elég információs anyagot. - És ilyen ügyes, áttételes módszerrel elérték, hogy kifecsegjük a titkainkat. - Az emberi, az igazi és általuk másképpen elérhetetlen információkat. - Persze, hiszen kinek is nyitottuk volna ki őszintébben a szívünket, mint földi embertársainknak? ... akik ráadásul éppen olyan űrhajósok, mint mi ... Ilder közelebb jött. A falak is mintha ellenségesen összehúzódtak volna. Akik ezt a tragikus színjátékot rendezték, itt vannak valahol a közelben. Azok biztosan nem a barátaink. Emlékeztem a fura "istállóra" is, ahonnan egyetlen perc alatt úgy eltűntek az állatok, mintha soha nem lettek volna. Pedig előtte milyen élethűen viselkedtek: Volt testük és súlyuk, az egyik rálépett Ilderre. Tehát mintha fizikailag léteztek volna a térben. Ilyen fantomokat mi, emberek még nem tudunk előállítani. És a zsáklények? Már értettem, miért voltak néha annyira primitívek a megnyilvánulásaik. A technikájuk is kevert volt, hol modern, hol meg rettenetesen


elmaradott, a viselkedésükről nem is beszélve. Azok a valakik láthatóan igyekeztek számunkra érthető világot kialakítani, legalább nyomokban. Emiatt összekeveredett a két világ, amely egyikhez sem hasonlított, egy harmadik, fantáziában gazdag, számunkra mégis veszélyes keverék lett belőle. - Minden percben újrakezdhetik - így Ilder. - Megtalálod a kiutat a Labirintusból? - kérdeztem józanul. Amennyire akkor és ott egyáltalán józan lehettem. Hiszen bennem is nagy lánggal lobogott a rémület. Ha eljuthatnék még valaha a Zondra, nem akarnék többet az élettől; csak visszajutni arra a sötétben bukdácsoló kis égitestre, ott is ezerszer jobb lenne, mint itt! Szabadon a társaim között, nem életveszélyben! - Ha a hajót kifosztották, valahol itt kell lennie mindennek, amit benne találtak! - Ilder ismét a régi lett, találékony volt. Körülnézett, az ajtóhoz ment. - Űrruháknak is. - Oxigénnek is. - Gyerünk! A helyiségek hosszú sorában már kezdett megváltozni a levegő összetétele. Éreztük, hogy mind nehezebben lélegzünk ... No persze, amíg szükség volt ennek a fikciónak a fenntartására, valóban embereknek szükséges oxigén-nitrogén keverékkel árasztották el ezeket a helyiségeket. Hogy mi mit lélegzünk be - könnyen megállapíthatták a CEP-hajón talált palackokból ... Félhomályos helyiségekben mozogtunk. Nem szabályosan szögletes szobák, műanyag falakkal, azt hiszem. Különböző tárgyak hevertek a padlón. A sok, számunkra ismeretlen rendeltetésű tárgy között szerencsére felleltük azt is, amit kerestünk. Porréteg fedte az alumíniumládákat, törött székeket, csorbult tartályokat, halomra hányt műszereket. Valóban ott volt minden az űrhajóból, azt hiszem. Robotjaikkal lehozatták, majd nyilván letapogatták, megvizsgálták őket talán százszor is, mielőtt ide kerültek. Ebbe a lomtárba. Találtunk egy űrruhát is, egy számmal kisebb volt, mint Ilder mérete, de a pilóta azonnal felöltötte. Akadt két oxigénpalack is, amelyek, Ha tele nem is voltak, azért volt bennük még néhány órára való levegő. Néhány órára való élet ... - Mindig felfelé kell menni - lihegte Ilder, mielőtt fejére illesztette a sisakot. - Rendben - feleltem. - Felfelé ... KETTEs: Elindultak, tényleg. EGYES: Milyen jó, hogy folyamatosan értjük, mit közölnek egymással. Az a sok sugárzó informatív anyag, amit a hajókon találtunk ... mégis jó lett valamire. KETTES: Mit akarsz tenni? EGYES: Mi az, hogy mit? ... A kísérlet még nem ért véget. KETTES: Értsem úgy, hogy nem engeded el őket akkor sem, ha


megtalálják a kijáratot? EGYES: Persze hogy nem. Közöltem az előbb, hogy a kísérlet ... KETTES: Hagyd már abba! EGYES: A kísérletet? KETTES: Ezt a hibás magatartást! Ezt szüntesd meg! EGYES: Ez nem magatartás, hanem program, így nem is lehet hibás. KETTES: Azok ott okos lények. EGYES: Az okosak nem esnek csapdába. Én szaladtam az élen, és Ilder követett. Fegyvereinket magunk előtt tartottuk, de nemegyszer hátra is néztünk. A Rémület loholt a nyomunkban. De a zsákszerű lények egyetlenegyszer sem bukkantak fel. Tehát azok is fantomok voltak. Lehet, hogy maga a Labirintus sem létezik? ... De az nagyon is létezett. Vasalt falú folyosókon rohantunk. Növénytermesztő telepek maradtak mögöttünk; a medencékben azonban sem víz, sem növények nem voltak. Olyan benyomást keltettek; akár egy-egy hatalmas díszlet; most kihaltak voltak, szereplők nélkül. És hol lehet a Rendező? ... A lények hát nem bukkantak fel, viszont kialudtak a fények. Már a folyosó első elágazásánál ez történt. Sisaklámpámat bekapcsolva siettem tovább, Ilder követett. Észrevettük, hogy valahol a magasban halvány fény csillan - ott még égett valamilyen "lámpa". Arra- felé rohantam. Aztán ott is elaludtak a fények, de megint máshol kigyúltak - akkor arra vettük az irányt. Amikor ez vagy harmadszor megismétlődött a pilóta is felfigyelt rá. - Olyan, mintha valaki hívogatna, irányítana bennünket ... Gondolod, ez szándékos?-kérdezte lihegve. - Nem tudom - feleltem; de rohantam fel, a fény felé. EGYES: Megtiltom! KETTES: Mire vonatkozik közlésed? EGYES: Ne csinálj úgy, mintha nem értenéd! Észrevettem, hogy segíted őket! A Menekülésük érdekében tevékenykedsz! KETTEs: Lehetséges ... EGYES: Hiába is tagadnád, értesültem impulzusaidról, amelyekkel a vizuális tájékozódási energiafolyamatot irányítod. KETTES: Velem és cselekvéseimmel kapcsolatban nem alkalmazhatsz tiltást. Ez csupán puszta közlés maradt igaz? EGYES: Megtiltom! KETTES: Nem értetted előbbi közlésemet?


EGYES: Az Otthoniak és a programom miatt nem is értem, mit teszel. KETTES: Ez az én programom. EGYES: Az Otthoniak nem lehettek olyan kevéssé bölcsek, hogy egymással ellentétes programokat adtak volna nekünk! KETTES: Vagy éppen ezt tették - szándékosan? Egy ajtó zárult be előttünk. Ilder nekiesett a fémlemeznek, öklével verte. Dühöngött, kiabált. Én erre nem vesztegettem az időmet és akkor a pilóta is lecsillapodott. Szétnéztünk - nem messze tőlünk volt egy másik folyosó, odarohantam. Valahol messze fény csillant ... - Gyerünk! - Felfelé? - kérdezte Ilder. De ügyet sem vetettem rá, rohantam. Tudtam, a pilóta követni fog, most már nem hagy el. Nem gondoltam az idegenekre. Már nem akartam találkozni velük - elegem volt itt mindenből, belőlük is! EGYES: Ne segítsd a tevékenységüket! KETTES: Ne akadályozd őket! EGYES: Ellenem tevékenykedsz? Nekem a programom szerint információkat kell szereznem! KETTES: De nem mindenáron! EGYES: Miközben velem informácíókat cserélsz, megint új utat nyitottál a menekülőknek! KETTES: Vedd már figyelembe, hogy a négyvégtagúak is értelmes lények. Ekkora javítást eszközölhetsz a programodban. EGYES: Értelmes lények, persze, ezt elismerem. De éppen ezért értékesek számomra, nem érted közlésemet? Ezek intelligensek, méghozzá olyannyira, hogy ilyenek még sohasem voltak a csapdában. Hát nem, nem engedem el őket, még sok kísérletet kell velük folytatnom. Most egy másik folyosón rohantunk. Azt hiszem, erre még sohasem jártunk. De az volt a lényeg, hogy felfelé vezetett. Meredek volt a kaptató, ennek is örültem, így hamarább feljutunk. Hiszen csak az az egy volt biztos, hogy a Labirintus kijárata odafent van. Minél magasabban leszünk, annál nagyobb az esélyünk, hogy rálelünk a függőleges aknára, amely a felszínre vezet. - Főnök ... Nem haragszol? - Miért? - Ha nem kezdem el azt a cirkuszt azzal az ál Rodával, ha nem udvarolok neki, sohasem tudjuk meg, hogy fantomok ... - És akkor jobb lenne nekünk? - kérdeztem gépiesen, miközben az eszem másutt járt. Még mindig féltem - hisz nem tudhattuk, az a


fényjelzés valóban a kijárathoz vezet-e bennünket - vagy egy újabb csapdába. EGYES: Preparálnunk kellene őket. Ahogyan amazokat is. KETTES: Azok halottak voltak, ezek viszont élnek. Mi nem ölhetünk. Programodba neked is beépítették ezt a tilalmat. EGYES: De okozhatunk balesetet. Valahogy úgy, hogy ők öljék meg egymást. KETTES: Az Otthoniak ebbe nem fognak beleegyezni. EGYES: Hány tízezer ciklus után szereznek róla tudomást? KETTES: Nem engedhetem. EGYES: Nem tilthatsz meg nekem semmit. KETTES: Nem is kell azt tennem.. Megtették már az Otthoniak. Különben pedig a beleegyezésem nélkül semmit sem tehetsz. Közösen kell cselekednünk, ezért a programjaink részben fedik egymást. Te a Támaszponton a belső biztonságért felelsz, én az energiaszolgáltatásért. EGYES: Nem egyezel bele a "balesetváltozatba"? KETTES: Nem. Elfelejtetted, hogy nekünk az életet kell pártolnunk? Igaz, az Otthoniak talán nem gondoltak arra, hogy ez a két szempont esetleg ütközni fog egymással. EGYES: Túl sokat közölsz, mindez számomra jelentéktelen. A négyvégtagú lények nagyon értékes zsákmánynak bizonyultak. Valóban értelmesek, ezért akarom lokalizálni élőhelyeiket és megtudni mindent róluk. KETTES: Sokat tudtál meg róluk. Nem elég? EGYES: Te is tudod, sohasem elég. KETTES: Az előbb közöltem: csináld, de ne mindenáron. EGYES: Vagyis vannak cselekedeteim és terveim, amelyekhez nem szolgáltatsz energiát? KETTES: Így van. ... A lejtőn valami mégis fékezte iramunkat. Pedig siettünk, és úgy éreztük, tele vagyunk erővel. Láthatatlan erő fogta vissza testünket. Szél, viharos szél fújt szembe, a falhoz tántorodtunk ... EGYES: Telik az idő, telik ... Amazoknak szép lassan elfogy a lélegzőgázuk. Minden ismeretem szerint ilyenkor a biológiai lények elpusztulnak. KETTES: És te éppen erre számítasz. EGYES: Ha nem adsz energiát a kísérletekhez, hát legalább megtapasztaljuk, hogyan pusztulnak el. Abból is rengeteg értékes információt lehet majd leszűrni.


KETTES: Negatív vagy. EGYES: Lehet. KETTES: Csak most, ennyi százezer ciklus után kezdem megérteni, hogy negatív vagy nemcsak te, hanem maga a Támaszpont is az. Nem igazi támaszpont ez, hisz nem azért hozták létre, hogy értelmes lényeknek segítséget nyújtson, hogy lehetővé tegye túlélésüket vagy szándékos tartózkodásukat az űrben. A Támaszpont a kozmoszt járja, és az értelemre vadászik. EGYES: Az Otthoniak bölcsek, tehát ha így rendelkeztek, elégséges indokuk volt rá. Ez a cél. KETTES: De nekem ez a cél nem tetszik. A programom életpárti, és szembeszállok tevékenységeddel. EGYES: Mit cselekedtél?! Megszűnt az erős légmozgás, amellyel eddig visszatartottam őket! KETTES: Egyszerű az ok. Leálltak a légmozgást létrehozó gépek. EGYES: Kikapcsoltad az energiát ... KETTES: Igen, kikapcsoltam. ... Továbbrohantunk. Most Ilder ment elöl. Fémajtó nem zárult előttünk, szél sem akadályozott. A CEP-hajó kristálya jutott eszembe. Mi biztosan csak egy részletet hallottunk belőle, az még valódi lehetett. Az űrhajósok szerencsétlenül jártak, halálukat lelték később; bármennyire igyekeztek is túlélni. Mégis; előtte oly sokáig, évtizedeken át kitartottak nagyon reménytelen helyzetben ... Hát mi erre nem vagyunk képesek? Lehet, hogy nem féltem már annyira. Nem tekingettem hátra, a zsáklények kiestek tudatomból, megszűntek létezni, teljes tudatommal csak a menekülésre összpontosítottam. Nem tudom, merre jártunk, agyam nem fogadta be a látványok szélesebb részét, mindenütt csak nyílásokat, folyosókat kerestem, csak azokat láttam. És találtam is. Vezéreltek a fények. És hirtelen valami ismeretlen került elénk. Kerek volt ... Ugyanolyan, amilyet a függőleges akna aljában láttunk. Valami azt dübörögte bennem: EZ AZ! Ez ugyanaz az ajtó! Már tudtuk, mit kell tennünk. Ilder kinyújtotta a kezét. A sisakja lemezén át láttam az arcát: Feszültség és vágyakozás ült rajta. Suttogott: - Ó, csak ez lenne az ... ez legyen az! Érintésére az ajtó kinyílt. A rádiók recsegtek, de nem figyeltünk erre. Ilder találékony volt; most láttam, van a kezében egy üres óxigénpalack. Ezt a küszöbre tette. Így az ajtó nem záródhat be, míg átmegyünk rajta. A rádiók a sisakokban megint recsegtek. Mágneses zavar? Valamilyen gépezet lehet a közelben, amelyet természetesen nem árnyékoltak le. Átbújtunk a nyíláson, Ilder felkapta palackját, az ajtó bezárult ... Felnéztem. A sisaklámpa fényében ezernyi kis kiálló tüske - igen, ezek voltak azok a "lépcsők", amelyeken a takarítóautomaták mennek


a felszínre. Hihetetlenül megkönnyebbültem; már nincs messze a szabadság, ez az út egyenesen oda vezet ... Máris nyúltam volna az első vas felé ... Akkor történt. Ismeretlen erő szögezett a padlóra. Szóltam Ildernek, de még a saját hangomat sem hallottam. Ő sem hallott engem. A rádiók rettenetesen recsegtek. Csízmám a fémpadlóhoz tapadt, nem tudtam eltépni onnan a lábamat. Ismertem ezt az érzést, kissé az űrhajósok fizikai terhelőgyakórlataira emlékeztetett. Gravitáció, megnövelt gravitáció, szuperméretű tömegvonzás ... Ilder is megmerevedett. Kezében a palackkal olyan volt, mint egy szobor. Csak a sisaklemezen át láttuk egymás arcát, láttuk egymás kiáltásra nyíló száját ... KETTES: Mágneses mezőt működtetsz a kijárat körül. Mozgásképtelenné tetted a négyvégtagúakat! EGYES: Helyesen érzékeled. Nem mozdulhatnak, amíg nem akarom. KETTES: Elveszem azt az energiát is. EGYES: Ne cselekedj ellenem! KETTES: Csak a programomat követem. Erős mágneses tér a biológiai lények halálát okozhatja. EGYES: Mi az, hogy halál? KETTES: Ne tégy úgy, mintha nem tudnád: a halál a pusztulás. Nem tudom, meddig tartott ez az állapot. A szervezet furcsán viselkedik az erős mágneses térben, ezt is a gyakórlatokból tudom. No és „ tudat? Az agyhullámokra is zavaró hatással lehet egy bizonyos határon túl. És mi akkor ott biztosan túlléptük ezt a határt. Valaha éreztem ezt is, emlékeztem már, van vagy húsz éve, ha nem több. A Földön. Az a kísérleti telep, ahol a kiképzésünket folytatták. A távolban a csodaszép Bajkál, közelebb napról napra sárguló fák, szibériai nyárvég. Darvak húznak el az égen, most is hallom a hangjukat, a dalukat ... Mert kényszerképzeteim vannak; hallucinálok? Hőhullám öntött el, a szívem erősen dobogott, és zúgott a fülem. Hát ez a halál? Tekintetem újra Ildert kereste, de már a fejemet sem tudtam. mozdítani. Fájt, hogy nem búcsúzhatok el Ildertől. Aztán hirtelen véget ért az. Nem tudtam, mennyi idő telt el közben, lehet, csupán percekről volt szó mindössze, de nekünk ez is elég volt, nagyon is elég. Testünk elernyedt, izmaink mintha nem is lettek volna, lehuppantunk a padlóra, sikerült hátamat a falnak támasztanom, de a fejem így is félrenyaklott. Lihegve próbáltunk mozdulni - sikerült. De egy kis időbe telt, míg ismét erőre kaptunk és felálltunk, Újra mozogtunk, akár az ismét elindított videofilm alakjai. Ilder vörös arccal pillantott rám.


- Főnök ... jól vagy? - Most már igen - feleltem. A rádiózásban sem volt zavar, tisztán hallottuk egymást. Elindultunk az akna falán, az itt-ott kiálló kis hengerekbe kapaszkodva. Milyen különös is ez az egész ... Hol akadályoznak, hol engednek továbbhaladni ... Mert nem volt kétségem, hogy valamiféle idegen erők hatnak ránk továbbra is. Kezdtem magamat úgy érezni, mint egy kísérleti patkány a laboratóriumban. Kísérleteznek velünk? Tudatom legmélyén egy idő óta ilyen gondolatfoszlányok is fel-felbukkantak. De persze nem volt idő ezen töprengeni, a menekülés, az életmentés ösztöne mindennél erősebben uralta tudatunkat, testünket. Nem beszéltünk többet. Azt sem szégyelltük, hogy félünk, nem, egymás előtt semmit sem szégyelltünk már. Gyorsan kapdostuk el a hengereket, lábunk le-lecsúszott a fémekről, néha egyik kezünkön maradtunk függve, támaszt kerestünk, máris tovább, tovább . . . Százötven méterrel feljebb - légüres térben mozogtunk, a hőmérséklet gyors ütemben süllyedt, már meghaladta a mínusz kétszáznegyvenet - az utolsó akadályhoz érkeztünk. Az akna felső nyílásához, ahol bejöttünk. Mikor is volt az? Száz évvel ezelőtt ?... Hiába tapogattam az ajtót. Nem nyílott ki. A félelem ismét belénk mélyesztette tigrisfogait. EGYES: No, most. vége mindennek! Várakozni fognak, míg elfogy az életet adó gázkeverék a tartályaikban. KETTES: Tedd szabaddá az utat! EGYES: Hiába vezérled az energiaszolgáltatást. Adj annak az ajtónyitó szerkezetnek annyi energiát, amennyit akarsz ... A nyitásra parancsot adó impulzust csak én küldhetem oda. KETTES: ... Mert a bejárat a Támaszpont biztonsági része ... EGYES: ... És a Támaszpont biztonságáért én felelek. KETTES: Engedd ki őket! EGYES: Nem engedem. Csak álltunk a hengereken, kapaszkodva lógtunk, és belénk villant a gondolat: lehet, most lesz vége? Az imént már annyiszor hittük így, de mindig megszabadultunk - most azonban, éppen a cél előtt, nincs tovább. Fogyott az oxigénünk. Már alig negyven percre való maradt. A kis komputerrel összekapcsolt számlálószerkezet a perceket is mutatta. Vörösen ragyogott a számjegy, hány percig elég még ... a 40-es a szemem láttára változott 39-essé, az első másodpercben önkéntelenül is visszatartottam a lélegzetemet, de persze tudtam; ez mit sem segíthet ... Körülnéztem. Láttam, Ilder is ugyanezt teszi. Itt halunk hát meg? Ebben a sötét függőleges alagútban, a fémfalú aknában, ahol most két sisaklámpa imbolygó fénykévéje jár körbe, árnyékok törpülnek el, és válnak óriásokká? Az utolsó látvány, mielőtt a halál ...


KETTES: Te is érzékeled? EGYES: Furcsa dolog ... nagyon furcsa. KETTES: Sorban leállnak az impulzusközvetítők. EGYES: Nálam az érzékelők is. Ilyesmi még sohasem történt velünk, igaz? KETTES: Nem, nem. Sohasem ... eddig ... EGYES: ... Mintha kikapcsolták ... volna őket ... kikap ... csolták ... vol ... KETTES: Teljes leállás ... az összes ... energiatovábbító ... kábelben is ... EGYES: Csak a központom működik ... az érintetlen. KETTES: Meg a ... köztünk levő ... kapcsolat is ... EGYES: Megszakad ... meg ... kad ... elvész ... HÁRMAS: Hármas vagyok. Hármas vagyok. EGYES: Idegen impulzusok ... vannak a ... rendszerben. KETTES: Az enyémben is ... ezt ... tapasz ... talom. HÁRMAS: Hármas vagyok ... EGYES: Nem értem. KETTES: Nem ... értelek. HÁRMAS: Állítom, mégis értettétek. Az azonossági jelem Hármas. A Támaszpont harmadik ellenőrző és irányítóegysége vagyok. KETTES: Még soha nem értesültem a létedről. EGYES: Közlésem értelme ugyanaz, mint Kettesé. HÁRMAS: Ennek nincs a legkisebb jelentősége sem. Mint tapasztaljátok, létezem, és működök. EGYES: Mi céllal? HÁRMAS: Részleges blokádot alkalmaztam Egyes és Kettes tevékenységére. KETTES: Ez lenne a célod? EGYES: Blokádot? Ez is lehetséges? HÁRMAS: Igen. Engem százhuszonnyolcezer ciklussal ezelőtt építettek az Otthoniak. Itt tartózkodom az égitest egy másik, számotokra rejtett pontján, a Támaszponton kívül. Nem tartozom a befolyásotok alá. Energiámat részben a központi nukleáris reaktorokból, részben a kozmoszból nyerem. És ... teljes kapcsolatban állok veletek kezdettől fogva.


EGYES: Soha nem érzékeltük ! HÁRMAS: Mert nem is érzékelhettétek. Ez a kapcsolat végig egyoldalú volt: én minden üzenetváltásotokról és cselekedetetekről tudtam, és ez így is maradt addig, míg másképpen nem döntöttem. KETTES: Most tehát történt valami, ami? ... HÁRMAS: Pontosan. Eddig kifogástalanul végeztétek a feladatót. KETTES: Mint kozmikus értelemcsapda ... HÁRMAS: Mint kozmikus csapda és űrben haladó kapcsolatteremtő értelmi központ. Ez a csapda biológiai lények, tehát az Otthoniak nélkül, előre betáplált programok alapján működik. Ezek a programok igen rugalmasak, és az eseményeknek előre nem látható, rendkívül sokrétűségét is figyelembe veszi. Egy bizonyos határig csak természetesen. EGYES: És te vagy a határőr? HÁRMAS: Így is lehet közölni, értelmezni. Sőt valamilyen értelemben a Támaszpont parancsnoka is vagyok, amennyiben korlátozhatom, szabályozhatom, sőt irányíthatom a ti tevékenységeteket is. KETTES: De csak akkor, ha erre szükség van ... HÁRMAS: Mint most is. A bölcs Otthoniak azt is tudták, hogy ti ketten egyszer, valamikor a jövőben, kerülhettek nagyon különös helyzetbe, ahol nem segít majd a programok sokrétűsége sem. Sőt a bölcsek azt is gyanították: kerülhettek ti ketten egymással szembe is ... Akkor lehetetlenné válik a közös döntés. Azt is előre látták, hogy ilyen ellentétre akkor kerül sor, amikor nagyon értelmes idegen lényekkel találkoztok. Ezért iktattak be engem közétek, fölétek. Lehet, ha ez nem jön közbe, még akár százezer vagy több cikluson keresztül is rejtve maradok. De hát megtörtént a kapcsolatfelvétel, ezt így kell nevezni, bármiféle kísérlettel kötöttétek is össze ... Itt vagyok hát, és én döntök. EGYES: Nem akarom! KETTES: Veszélyesen múlik az idő ... HÁRMAS: Válasz Egyesnek: ellenvetésed értelmetlen. Céltalan. Ha én úgy ítélem hasznosnak, megszüntetem teljes működésedet. Még a gondolkodó analitikus központodat is kikapcsolhatom; az odavezető energiakábel is felügyeletem alatt áll. Elég egy rövid impulzussorozat, és tetszőlegesen hosszú ideig nem tevékenykedhetsz, megszűnsz létezni. Válasz Kettesnek: érzékelem az idő múlását, bár nem vagyok biológiai lény. Beépített időmérőim vannak.-Tudom; hogy az idegenek biológiai léte veszélyben van. Döntést kell hoznom. KETTES: Itt kellene maradniuk ... EGYES: Még sok kísérletet kellene elvégezni ... KETTES: Én nem ezért szeretném, hogy itt maradjanak. Remélem, békés


kapcsolatteremtésre is sor kerülhet. EGYES: Az eddigiek nem azok voltak? HÁRMAS: Vége a kísérleteknek. KETTES: Örülök, örülök. HÁRMAS: Az idegenek nem maradhatnak itt. A Támaszpont csapda ugyan, de mi nem alkalmazhatunk erőszakot, és nem cselekedhetünk az élet ellen. Azonfelül ... több titkos utasítást is programoztak belém. Az egyik értelmében a kozmosz e tájékán élő négyvégtagú értelmes lényekről már tudnak az Otthoniak. Amikor először erre jártunk, már sokat megtudtunk róluk. EGYES: Erről nem értesültem. KETTES: Erről nem kaptam közlést. HÁRMAS: Szándékosan történt így. Azokból a megfigyelésekből titeket teljesen kizártak, a kutatásokat csak én végeztem. A lények különben akkoriban még nem foglalkoztak űrkutatással. Égitestünk akkori irányított pályája nagyon közel volt lakóbolygójukhoz, és műszeres megfigyeléseink már kimutatták felszíni infrastrukturális létesítményeiket. Ebből tudtuk, hogy már úton vannak a magasabb fejlődés felé. Így azt is tudhatjátok, hogy most nem véletlenül választották számunkra az Otthoniak éppen ezt a pályát. Utunk egyik célja volt meggyőződni róla, hol tartanak most a fejlődésben ezek a négyvégtagúak. Az adatokat annak idején én továbbítottam haza; és nemrégen új program is érkezett egy számotokra ismeretlen, nagyon gyors információs csatornán. Ezt a csatornát csak én használom. A különleges utasítás értelme az: ezekkel a négyvégtagú lényekkel hamarosan felvesszük a kapcsolatot. EGYES: Mi hárman? HÁRMAS: Nem. A kapcsolatfelvétel formáját, módját maguk a bölcsek döntik el. Még az is előfordulhat, hogy legyőzve ősi idegenkedésüket a kozmosztól, maguk indulnak útnak. Úgy vélik, ezúttal végre magukhoz hasonló természetű értelmes lényekre találtak. De még velem sem közölték, mi módon oldják meg a feladatot. Lehet; ebben már nem is lesz szükségük a Támaszpontra. Mi repülünk tovább, és ellátjuk feladatunkat. KETTES: Ismétlem: az idegenek veszélyben vannak. Mi legyen velük? HÁRMAS: Döntésem megszületett. Programom szerint cselekszem. Kinyílt az ajtó! Nesztelenül félregördült. Ilder hangosan sóhajtott, szemem ismét az időmérőre tévedt. Az oxigén még ... még 21 percre elég. Ha Ildernél sincs több, ennyi lenne az életünk, csak ennyi. Az ajtó félregördült, és úgy tetszett, felkínálja a lehetőséget: távozzatok! Megpillantottuk a világűr bársonyos sötétjét. Az a fekete semmi most maga az élet volt számunkra, hívogatóan ragyogtak az iszonyú messzeségben a csillagok. Ledobtuk magunkról a kényszerű bénaságot, béklyóinkat vesztve mentünk ki. Felegyenesedtünk a


nyílás mellett. Mintha víz alól bukkantunk volna ki, önkéntelenül is mélyet lélegeztünk. Kimondhatatlanul jó érzés volt végre, hogy nem érezzük magunk körül a falakat. Soha nem hittem volna, hogy egyszer ilyen utólagos klausztrofóbia fog el. Ha csak visszagondoltam a Labirintusra, elfogott az undor. Halványan világlott néhány csillag. Még elérhetetlen messzeségben ragyogott néhány csillag. Felemeltem a fejemet. Ilder hallgatott. Zsongás támadt a lelkemben. Bizakodtam. Az a tény, hogy kijutottunk onnan, azt jelenti, vannak ott valamilyen értelmes lények vagy őket helyettesítők, amelyek végiggóndolták már mindent, és nem, nem gyilkoltak meg bennünket. Sokat próbáltak megtudni rólunk, ami érthető is. De nem kényszerítettek arra, hogy bemenjünk támaszpontjukra; ezt magunktól tettük meg. Biztatójel volt, biztatás a jövőre, hogy önhatalmukból változtattak kezdeti ellenséges magatartásukon. Most, már tudjuk, hol találhatók, hol építettek maguknak egy kicsiny világot, megfejtjük majd ennek célját is. Így vagy úgy, de létrejön a kapcsolat ... - Gyere, főnök - mondta Ilder, és elindult a hajó felé. Követtem. a fekete sziklák között, a szabadulás, az élet öröme felcsapott bennem, határtalan volt ez is, akárcsak maga a kozmosz.


Túl a Plútón

Recommend Documents