T. O. Daria
DASA NAPLÓJA
Egy macska gondolatai életről, macskaságról és autizmusról
AOSZ / Geobook 2009
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: T. 0. Daria: Dasha's Journal. A Cat Reflects on Life, Catness and Autism Jessica Kingsley Publishers, London & Philadelphia, 2008
Magyarra fordította Molnár Miklós
Kiadta az Autisták Országos Szövetsége (AOSZ) A kiadásért felel: az Autisták Országos Szövetségének elnöke
Családomnak
Tartalom 1. A magam története és a négy ok, amiért megírtam ezt a könyvet /4 2. Nyilatkozat / 8 3. Mi az autizmus, ez itt a kérdés / 9 4. Állatok és emberek, macskák és kutyák… Miről nyivákoltok? / 15 5. A létezés „érzéketlen” és „érzékeny” módjai / 26 6. Gondolkozzunk a gondolkozásról / 39 7. Mi a különleges a különleges képességekben / 49 8. Nyelv és érintkezés: beszéljünk a beszédről / 55 9. Érzelmek: szeret… nem szeret… / 64 10. Kihívó viselkedés: ki kit hív ki / 72 DÁSA KISSZÓTÁRA / 81 JEGYZETEK / 85
Első fejezet
A magam története és a négy ok, amiért megírtam ezt a könyvet Szeretem a könyveket. De még a könyveknél is jobban a mancsiratokat („kéziratokat”) meg a nyomdai levonatokat (azokat a papírhalmokat, amiket a kiadók szoktak küldeni a szerzőknek, hogy javítsák ki a hibákat, és ellenőrizzék a név- és tárgymutatót). Hogy miért szeretem őket? Mert csuda jó alvás esik rajtuk! Hát van annál jobb, mint egy halom A4-es papírra gömbölyödni az asztalon, és érezni a papír meleg, bársonyos tapintását? Nem süllyedsz mélyedésbe a közepén, mert megtartja a testedet, egyszerre feszes és gyöngéd. Aki nem próbálta, nem is érti, miről nyávogok. Bocs, bemutatkozni meg elfelejtettem! Dásának hívnak, és macska vagyok (a macskafélék családjából, hogy hivatalosan fogalmazzak). Van egy három hálószobás házam, amit megosztok kedvenceimmel: egy nőneművel, akinek két neve is van: Anyu és Feleség; egy hímneművel, akit hol Apunak, hol Férjnek hívnak; no meg két gyerekkel: az Alex nevű fiúval (ő Fiam és Öcsém egy személyben), meg a Lisa nevű lánnyal (aki Lányom és Nővérem néven is fut). Igaz is, nekem is van másik nevem: Szőrös Papírnehezék. Még igen fiatal voltam (öt vagy hat hetes lehettem), mikor megérkeztem ebbe a házba. A vér szerinti családomra nemigen emlékszem. A kiscicakorom nem volt túlzottan fényes. Nem sokkal azután, hogy megszülettem, elvettek anyámtól meg a testvéreimtől (gondolom, egy-két hetes koromban). Csak homályos emlékeim vannak erről az eseményről, ami
eléggé megtépázta a lelkemet. Első tudatos emlékképem erről az időről: egy kisállat-kereskedésben élek, mégpedig egy kartondobozban. Kisállat-kereskedésbe azért járnak az emberek, hogy örökbe fogadtassák másukat olyan állatokkal, akik nyakukba merik venni a róluk való gondoskodás terhét. És persze ennivalót meg mindenféle használati tárgyat is lehet kapni. Az emberek nem szeretik az egészséges táplálékot. Otthonukból hiányoznak az élet legalapvetőbb kellékei, amilyen például a körömkoptató rúd vagy a testünket-lelkünket karban tartó játékszerek, gazából az állatok visznek egy kis pallérozottságot kedvenceik kezdetleges életkörülményei közé. Következésképp azok a szerencsés emberek, akiket állatok fogadnak örökbe, hirtelen azon kapják másukat, hogy óriási mértékben megjavulnak az életkörülményeik.
De elkalandoztam. Hat évvel ezelőtt, egy esős szeptemberi délutánon, miközben a sorsom alakulásán tépelődtem, egy Ember (mint később kiderült: egy Apuka) lépett be a boltba. Kartondobozom a sarokban állt, az állateledellel megrakott polcok mögött. Gondolataimba merültem, és eleinte ügyet sem vetettem az idegenre, ám a viselkedése hamarosan éberséget és kellemetlen érzéseket keltett bennem. Gyanakvásommal nem voltam egyedül. A bolt tulajdonosa, miközben úgy tett, mint aki újságot olvas, a szeme sarkából figyelte a betolakodót. Az Ember igen furán (hogy úgy nyávogjam: sajátságosan) viselkedett. Az állítólagos vásárló kurta, gyors pillantásokkal végigsöpört a körben futó felső polcokon, s közben a lábujjain pipiskedve himbálódzott. Aztán közelebb lépett a középső polcokhoz, és majd kiesett a szeme, úgy megbámult minden egyes terméket. Mikor a dobozos kutya- és macskaeledelek részlegéhez ért, megpróbált mögéjük kukucskálni. A tulaj azonban résen volt. Csak azzal adta jelét, hogy ideges (meg tanácstalan: vajon máris hívja-e a rendőrséget, vagy várjon még néhány percig?), hogy bal kezében remegett az újság. Az utolsó csepp a pohárban, ami aztán cselekvésre késztette, az volt, mikor az idegen nekilátott az alsó polcok vizslatásának is: a négy végtagjára ereszkedett, és megpróbált bemászni a kisállatok ketrecei mögé. Ami sok, az sok! A tulaj nem habozott tovább, cselekednie kellett. Jobb kezét a telefon fölé helyezte, jól emlékezve a rendőrség számaira, és bal kezével,
továbbra is az újságot szorongatva, eltakarta a készüléket. Most meg a hangja remegett, amikor megszólította a vevőt: – Ssz-szolgálhatok valamivel? – De még mennyire! És egy trilógus következett. Trilógus: beszélgetés két személy között – tulajdonképpen dialógus –, amelyben figyelmen kívül hagynak egy harmadik jelenlévőt, mégpedig azért, mert (a) kisgyerek az illető, akiről nem teszik föl, hogy megértené, amiről a felnőttek beszélnek; (b) fogyatékos személy, akiről nem teszik föl, hogy megértené, miről beszélnek a „normális” emberek; (c) állat, akiről nem teszik föl, hogy megértené, amiről az emberek beszélnek. Ezzel a téves föltevéssel szemben a harmadik jelenlévő – akár (a), akár (b), akár (c) – maga is hozzájárul (szellemi értelemben) a párbeszédhez, ily módon tehát trilógus, „hármas beszéd” jön létre.
Az Ember könyörgő képet vágott, és szégyenlősen belekezdett szomorú történetébe. – Szeretnék venni egy macskát, de a kisállatkereskedések manapság nem árulnak már se kiscicát, se kiskutyát. A tulaj nem tudta titkolni megkönnyebbülését. Villámgyorsan visszanyerte tekintélyes tartását. – A kismacska és a kiskutya nem játékszer! Sok szülő megveszi őket, hogy megajándékozza a gyerekeit. De az újdonság varázsa nem tart sokáig, az első tócsa a díványon vagy az első kaki a szőnyegen, és a szerencsétlen jószág máris repül az utcára, nyomorúságosan magára hagyatva. Elfogadhatatlan sok felnőttnek ez a felelőtlen viselkedése! – Tudom! Tudom! De az én családom felelősen viselkedik, elhiheti. – Akkor tessék kapcsolatba lépni az Állatvédő Egyesülettel, ők majd segítenek, hogy örökbe fogadhasson egy cicát. [Örökbe fogadni? Nem vagyok még túlságosan fiatal ahhoz, hogy örökbe fogadjak egy családot?] A szakmai telefonkönyvben megtalálja a címüket és a telefonszámukat. Az Ember arca mindent elárult: utolsó reménye is elillant.
– Kapcsolatba léptünk velük, de kikosaraztak bennünket. Tudja, a házunk túlságosan közel van a főúthoz, és macskaszempontból nem ítélték biztonságosnak. Pedig nekem elhiheti, hogy biztonságos hely. Sally macskánk tizenhat évig élt a házunkban, és soha semmi baja nem történt. Sajnos tavaly kiszenvedett – végelgyengülésben. Azóta semmi sem olyan minálunk, mint régen. Híja van a családunknak. Az otthonunk meg… Macska nélkül az otthon nem otthon, csak lakóház. „Fontolóra veszem az ajánlatot.” Az Ember körbepillantott. – Mi volt ez? – Mi volt mi? Végre a tulaj elejtette az újságját, bár nem a legalkalmasabb helyre – a fejem búbjára. „Botrrrányos!” A macska elrejtésére irányuló kísérlet (kezdjük azzal, hogy macskának semmi keresnivalója sem volt a boltban) meghiúsult. Az Ember diadalittasan fölkapott. – De hiszen ez egy CICA! A kismacskák és a kiskutyák nem játékszerek! Tilos boltban árusítani őket… Fölcserélődtek a szerepek. A tulaj megpróbált időt nyerni, hogy kiagyaljon valami elfogadható mentséget. Fölvette az újságot, összehajtogatta, és gondosan elhelyezte a pulton. – Tudja – mondta, kerülve az Ember tekintetét –, a barátom hozta ezt a szegény kismacskát. Megkért, hogy keressek neki egy jóravaló családot. – Hát most megtalálta. Öt font. Az Ember előkapta jobb kezével a tárcáját, s közben bal kezével a mellkasához szorított. – Tíz font. – Megegyeztünk. „ENGEM senki sem kérdezett meg. Nem fogadhatom örökbe a családodat. Kiskorú vagyok. Nem is szólva az árról! Tíz font – nevetséges!” Õszintén szólva egyáltalán nem volt ellenemre, hogy lehetőségem nyílik a (kartondobozomnál nagyobb) világ megismerésére. De azért azt
akartam, hogy a nyávogásom is nyomjon valamit a latban – már csak elvi szempontból is! Hogyan fogadtam végül is örökbe éppen ezt a családot? Egyszerű a válaszom: megtetszett a ház meg a kert. A ház elég nagy, bőven van hely játékra, tornázásra, étkezésre és persze a legkedvesebb tevékenységemre: szundikálásra. Hónapokba tellett, mire beidomítottam az embereimet. (Mellesleg az állatok közt a macskák az emberek legjobb viselkedésgyógyászai.) Az első három szabály, aminek érvényt szereztem: 1. A házat én vezetem, a számlákat ti fizetitek. 2. A macskák mindig ismerik jogaikat. 3. Mindazt, amit tudnotok kell, tőlem megtanulhatjátok. Ebből kiindulva folytattam a nevelésüket. Kedvenceim ma már udvariasak és készségesek. Szabadon megválaszthatom, hol akarok aludni (ha úgy tartja kedvem, a konyhai törlőruhákon, vagy a gyerekek ruháin és bútorain is). Ami pedig a kertet illeti (ami egyébként gyönyörű), az egész csakis az enyém. Sose hittem volna, hogy Én, a Macska, holmi napló írásába fogok, volt azonban négy igen nyomós okom, hogy tollat ragadjak (vagy hogy pontosabb legyek: hogy egyik kedvencemet titkárommá nevezzem ki, s gondolataimat a fején át a jobb kezébe tereljem, hogy végül a papíron kössenek ki. Ha azt nyávognám, hogy a saját mancsommal irkálok, vagy ami nektek – de nem nekem? –mancsonfekvőbb volna: hogy számítógépbe pötyögöm a nyávognivalómat, úgysem hinnétek el!). Íme, a négy ok: Az első okom… Túlságosan önző dolog volna előhozakodnom vele mindjárt az elején. Úgyhogy ezt a könyv végére tartogatom. A második ok: az embereknek, akikkel megosztom a házat, az a mániájuk, hogy folyton az autizmusról olvasnak és beszélnek. Tudjátok, a Fiú (más néven Öcsém vagy Alex) autista. Akinek egy csöpp esze van, furcsállja ezt a mániát. Családom egyik tagja autista – hát aztán? Miért kell éjjel-nappal az autizmusról karattyolni? (Én macska vagyok, és senki sem
foglalkozik mániákusan a „macskaságommal”, pedig a téma páratlanul izgalmas. Ezért is szeretném az én macskaszempontjaimmal ellensúlyozni és kiegyenlíteni az ő beszélgetéseiket.) A harmadik ok: sok embertől hallottam már, hogy az autistákat macskákhoz, a nem-autistákat kutyákhoz hasonlítják. Engedelmetekkel nekem egészen más a véleményem, és nem is rejtem véka alá, hogy miért. A negyedik ok: 2005-ben jelent meg az a könyv, amelyik miatt az egész ház elkezdett fecsegni az autizmusról és RÓLAM (az állatok birodalmának egyetlen képviselőjéről az ő elszigetelt világukban). Egyik napról a másikra elviselhetetlenné vált az életem. Akárhova mentem, a család három tagja órákon át a sarkamban volt (csak Alexben volt annyi jó érzés, hogy ne zaklassa szegény, védtelen jószágot). Eleinte (volt is rá az okom) utáltam a könyvet, meg azt a nőszemélyt is, aki írta. Az ő nyakába varrtam, hogy lakótársaim 007-es típusú ragadozókká züllöttek. De néhány napos bujkálás után legyűrt (meg azért nem ölt) a kíváncsiság, és figyelni kezdtem a beszélgetéseikre. A (kezdetben utálatos, később kedvencemmé előlépett) könyvnek az a címe, hogy Lefordítjuk az állatokat: viselkedésük megfejtése az autizmus rejtélyeinek segítségével, és a jelenkor egyik leghíresebb és legsikeresebb autistája, dr. Temple Grandin a szerzője. Autizmusa révén különleges viszony fűzi az állatokhoz. Ez éppen elég volt ahhoz, hogy fölkeltse érdeklődésemet a könyv, az autizmus – és általában az élet iránt. Lehetséges volna, hogy engem, Dását, különleges viszony fűz autista személyekhez a „macskaságom” révén? Dr. Grandin azt mondja, ő olyan dolgokat lát meg az állatokban, amiket mások nem vesznek észre. Én meg abban a kitüntetett helyzetben vagyok, hogy olyan dolgokat látok meg autista és nem-autista személyekben, amiket más lények nem látnak – hisz' a saját háztartásomban mindkét fajtából, az autistából meg a nem-autistából is akad példány. Így született a könyv megírásának ötlete. Tökéletes laboratórium áll rendelkezésemre (a házam), hogy megfigyeljem kísérleti nyulaimat, és kísérleteket végezzek velük. Előre hát mind, aki macska!
Második fejezet
Nyilatkozat Naplóm annak a hat évnek (emberi fogalmak szerint negyven évnek) a lenyomata, amelyet kétféle Homo sapiens – autista és nem-autista – társaságában töltöttem. Homo sapiens: latin 'értelmes ember', 'gondolkozó ember'; kétlábú, tollatlan élőlény.
Temple Grandin állatokon végzett megfigyelései ihlettek írásra. Dr. Grandin azok közé a roppant csekély számú emberek közé tartozik, akik iparkodnak megérteni (és népszerűsíteni), ahogyan az állatok (köztük a macskák) érzékelik a világot. Ezért nagyon hálás vagyok: az ő munkásságának köszönhetjük, hogy ma már más (nem annyira éles szemű) kétlábúak is fogalmat tudnak alkotni maguknak a gondolkozásunkról, az érzelmeinkről, az érintkezésünkről; mindennapjaink folyásáról. Temple Grandin elmondja, hogy az autizmusa segített neki megérteni az állatok viselkedését. Viszonozni szeretném a szívességét, és segíteni akarok az embereknek, hogy megértsék az autizmust. Hogy ezt miként tehetem meg? De hisz' ez az én felségterületem! Végtére is macska vagyok! A „macskaságom” képesít rá, hogy „érezzem” az autizmust, és „lefordítsam” emberi nyelvre. Azt akarom nyávogni, hogy akárcsak Temple Grandin, aki azt mondja, az autizmusa megkönnyíti számára az állatok megértését, én, mint állat, az autizmus megértését próbálom könnyebbé tenni. Naplóm szerény kísérlet, hogy a nem-autista kétlábúakban előmozdítsam az autista képességek helyes megítélését, melyek olyannyira különböznek a „normális” emberi ténykedésektől, s eközben rámutatok az állatokkal, kivált a macskákkal kapcsolatos tévhiedelmekre és torz elképzelésekre. Temple Grandintől eltérően én nem jelentettem meg több
száz tudományos dolgozatot; kutatásaimmal most lépek első ízben a nyilvánosság elé. Erről szíveskedjetek ne megfeledkezni, és ne ítéljetek meg túlságosan szigorúan – én még csak kezdő vagyok! Szinte hallom, mekkora felháborodást kelt, hogy könyvet akarok írni. Hiszen általános vélemény, hogy nem szerencsés dolog „emberarcúsítani” az állatokat. De nem addig van az! Szent meggyőződésem, hogy igenis fontos az állatok szempontjai szerint gondolkozni, hogy fogalmat alkothassunk róla, mi jár a fejükben. Igaz, az állatok nem négylábú emberek, de azért nekik is megvan a maguk értelmi, érzelmi és társadalmi élete. Az az író, aki az állatok megértését tűzi ki céljául, jól teszi, ha szabadjára engedi a képzeletét. Naplóm arra tesz kísérletet, hogy tájékoztasson az autizmusról és az állatokról, s ebben a minőségében ér annyit, mint akármelyik másik könyv. Vegyétek úgy, hogy ez is egy lehetőség fontos kérdések megtárgyalására. Fogjátok és vigyétek, ha tetszik, hagyjátok ott, ha nem tetszik, és punktum. Ha vitatkozni akartok az érveimmel, netán meg akarjátok őket cáfolni, a karmaimmal találjátok szemközt magatokat! (Csak vicceltem…)
Harmadik fejezet
Mi az autizmus, ez itt a kérdés Először tehát arra a kérdésre keresünk választ, hogy mi az autizmus. Melyiket: a jó vagy a rossz hírt akarjátok először hallani? (A kétlábúak rendszerint a rossz hírekre kíváncsiak először, de nekünk több eszünk van ennél, ugyebár.) A jó hír az, hogy világszerte kutatók ezrei keresik a választ. A rossz hír meg az, hogy mostanáig még senki sem találta meg. Ami engem illet, egyáltalán nem vagyok megelégedve a hivatalos meghatározással, amely szerint az autizmus életre szóló fejlődési rendellenesség, amely általában a születés utáni első három évben jelentkezik, és háromféle területen van hatással a személy ténykedéseire – ezt hívják a „fogyatékosságok triászának” – : a társas együttműködés zavarai, kapcsolatteremtési gubancok, valamint a gondolkozás és a viselkedés merevsége. Nem érzitek, hogy itt valami bűzlik? Ezeket a fogyatékosságokat újszülötteknél nem tapasztaljuk. Legalább 12-16 hónaposnak kell lennie a gyermeknek, hogy megmutatkozzanak a társas együttműködést és a kommunikációt illető zavarai. Nyilvánvalóan másvalaminek is szerepe van növekvésük korábbi szakaszában, vagy akár a magzati fejlődésük során is. Csak az a baj, hogy ez a „valami” az emberek számára láthatatlan (akik mihozzánk, állatokhoz képest különben is süketek, vakok és némák!), így aztán a szakemberek a „viselkedési tünetek”, valamint „a fogyatékosságok triásza” fogalmánál horgonyoztak le. Ebből aztán jó nagy katyvasz lett. Egyrészt a triász csakugyan alkalmas rá, hogy segítségével fölismerjük (és pontosan meghatározzuk) az autizmust; másrészt az összes érdekelt fél szempontjából rengeteg téveszmének, félreértésnek és kudarcérzésnek lett az okozója. Hadd világosítsam meg néhány példával, mire gondolok! „A” fogyatékos személy belép a szobába, végigmegy a falak mentén, s eközben megtapogatja a falakat és a bútorokat. Valaki tálcát nyújt feléje,
és kétszersülttel meg egy csésze teával kínálja. Ő azonban ügyet sem vet a kétszersültre, a teás csészét pedig leveri a kezével. Aztán a szoba sarkában álló karosszékbe telepedik, és a vendéglátóval meg a többi jelenlévővel ellentétes irányba néz. Amikor beszélni kezd, olyan, mintha a kandallótól kérne egy csésze teát. Elfelejt bocsánatot kérni a csésze leverése és a szőnyeg bepiszkítása miatt. Vagy vegyünk egy másik helyzetet! „B” fogyatékos személy kinéz az ablakon, miközben beszélsz hozzá. Rád sem hederít. Ezeknek a személyeknek látszólag kapcsolatteremtési és érintkezési fogyatékosságaik vannak? De még mennyire! (A hangsúly a „látszólag”-on van.) Szükségük van segítségre? Persze, hogy szükségük! De ha figyelmünket a kapcsolatteremtési és érintkezési készségek fejlesztésére összpontosítjuk, annak végzetes következményei lesznek. Ha viszont helyesen azonosítjuk a két fogyatékosságot (az „A” esetben vakság, a „B” esetben süketség), megértjük, hogy kapcsolatteremtési és érintkezési „hiányosságaik” látásuk/hallásuk károsultságából fakadnak, és más-más munkaterv szerint próbálunk segíteni rajtuk. Mindkét esetben az a legfontosabb, hogy megértsük, „mi a hézag”, átalakítsuk a környezetet, és megtaláljuk a módját, hogy kapcsolatot teremtsünk az érintkezési zavarokkal küzdő személyekkel. Fogyatékosságaik máris kevésbé bénítják meg őket. Hogy tovább bonyolódjon a dolog, az autizmus területén dolgozó szakemberek egy újabb fogalmat vezettek be: az „autisztikus spektrumzavarokat”. Ez a fogalom, afféle ernyő gyanánt, seregnyi olyan kórképet fed le, amelyek a „fogyatékosságok triászában” érik el csúcspontjukat. Az „autisztikus spektrumzavarok” körébe tartozó legérdekesebb (és legvitatottabb) betegség az „Asperger szindróma”. Néhány kutató magas színvonalon működő autiz-musnak tekinti, mások viszont az autizmustól elkülönítve kezelik. De a helyes választ senki sem ismeri. Minthogy az autizmus spektrumzavart jelent, egyes személyeket igen súlyosan érint, mások nehézségei látszólag csekélyebbek. Egy kiváló pszichiáter, Lorna Wing, aki bevezette a „fogyatékosságok triásza” fogalmát, példákat sorol föl a társas együttműködés zavarainak súlyossági
fokára. A legteljesebb „elzárkózástól” (amikor a gyerek a maga külön világában él) a „tétlen” állapotokon át (amikor az illető válaszol ugyan az emberi közeledésre, ám ő maga nem kezdeményez ilyesmit), az együttműködés „tevékeny, de fura” válfajaiig (amikor az egyén ugyan részt szeretne venni a társas életben, ám nem sikerül követnie az elfogadott társadalmi viselkedés játékszabályait), a „mesterkélt” vagy „formális” társas viselkedésig (amikor az egyén kapcsolatteremtési kísérleteit rosszabb esetben helytelennek, jobb esetben különcködőnek tartják, túlságos formalitása és merevsége miatt). Attól meg végképp falra (vagy inkább fára) kell másznom, ha az autista személyek társas érintkezésének mikéntjét írják le „fogyatékosként”. Csak tudnám, miért! Kutatásaim tárgya – vagyis Alex – állandó társas kapcsolatban van a családjával, sőt idegenekkel is, még ha a maga „tétlen” vagy „tevékeny, de fura” módján is. Miért volna „fogyatékos” a „társas együttműködése”? Csak mert a kétlábúak többsége furcsának és meghökkentőnek gondolja a közeledéseit? Szegény fiú! Hányszor fordul elő, hogy őt hozzák zavarba az emberek reakciói! Hogy mást ne mondjak, múlt szombaton az egész család sétálni indult (én meg bokorról bokorra kúsztam utánuk – mert komolyan veszem a kutatómunkával járó felelősséget). Alig értünk ki a gyalogösvényről a rétre (már-már azt hittem, a kísérlet véget is ért, hiszen fának vagy bokornak híre-hamva sem volt a környéken), a család egy idős hölgybe botlott, aki a kutyáját sétáltatta. A szerencse mellém szegődött: szemem előtt bontakozott ki a pompás teszthelyzet. Alább olvasható az események leírása, melyet meg-megszakítanak kutatói jegyzeteim. Alex (jól megtanulva a „társas viselkedés” sarkalatos kívánalmát, miszerint mindig udvariasnak kell lenni) odament a nénihez, mutatóujjával rábökött (oktatójának hónapokba tellett, mire megtanította a mutatóujj használatára), és (igen udvariasan) megkérdezte: – Hogy hívnak? A kutató jegyzete: Tökéletes! Idegenekkel nem szab ad szób a elegyedni. Először meg kell tudni, mi a nevük!
A kutya leült, és udvariasan várakozott, hogy tulajdonosa kiélvezze a kellemes találkozás minden cseppjét. A néni arca azonban elvörösödött, szeme kikerekedett, szája viszont csukva maradt. A kutató jegyzete: Nem értem miért. A néni nem volt titkosügynök. Miért nem árulta el a nevét? Miért látszott ijedtnek?... Ezen még majd el kell dióznom.
Apu haladéktalanul közbelépett. Arca ugyanolyan pírt öltött, mint a nénié. – Bocsánatot kérek, de a fiam fogyatékos. A kutató jegyzete: Hib a! Nem is egy, hanem két hib a: (1) Apunak nem lett volna szab ad b eleszólnia a b eszélgetésb e. Várnia kellett volna a sorára. (2) Úgy látszik Alex nem értette, mit jelent az a szó, hogy „fogyatékos”. (A mi háztartásunkb an soha nem hallottam ezt a szót. ,Autistákról' és „csökkent képességűekről” szoktak b eszélni.)
Alex (abból a föltevésből kiindulva, hogy Apu ismeri a nénit, akinek „Fogyatékos” a neve) boldogan folytatta: – Jó napot, Fogyatékos néni! A kutató jegyzete: Derékfiú! Remekül kezdeményez „társas együttműködést”. Ugyan miért vágott olyan képet az összes kísérleti alanyom, mintha valami rettenetes dolog történt volna?
Az idős hölgy igyekezett a kutyája mögé hátrálni. Apu karon ragadta a fiát, és visszaráncigálta a gyalogösvényre. A többiek is követték. Alig volt rá időm, hogy a többiek előtt érjek vissza a kerítéshez, és úgy tegyek, mintha a rebarbarák alatt nyomott volna el a macskabuzgóság. A kutató jegyzete: A „társas együttműködésre” vonatkozó kísérlet tanulságai: (1)A néni is meg Apu is egyaránt nehézségekkel küzd a kapcsolatteremtés terén. A tanítási módszerek elégtelenek Alex követte az összes szab ályt, amit megtanult az iskoláb an, de nem váltak b e.
A triász második elemeként a társas együttműködés zavarai szerepelnek, melyek az „autisztikus spektrumon” elfoglalt helyük szerint
különféle módokon nyilvánulhatnak meg. A szóbeli érintkezést kerülő gyerekektől kezdve azokon át, akik mindig mindent megismételnek, amit hallanak, egészen azokig, akik szabatosan fogalmaznak, ám egy rájuk jellemző, sajátságos nyelven. Voltaképp a nyelv elsajátításának késedelmes vagy eltérő módjáról van itt szó, s ez leginkább a szülőknek „szúr szemet”: ez az első jele annak, hogy gyermekük különbözik a többiektől. Amennyire én tudom, hétéves koráig Alex sem beszélt. Ma már beszél, de „autista” nyelven (az ő szavaik, nem az enyémek!). Megint a jól ismert minta köszön vissza: a szakemberek és a szülők az érintkezési zavarokat annak alapján értelmezik, ami „szemet szúr” nekik, nem pedig annak alapján, ami előidézi a „sajátságosnak” mondott nyelvhasználatot és a „meghökkentő érintkezési módokat”. A kutató jegyzete: Meg kell vizsgálnom a nyelv elsajátítását és fejlődését az autizmusb an. Határidő: mihelyt szundítok egyet, utána b efejezem a nyitófejezeteket, aztán megint szundítok egyet. Mellesleg való igaz, hogy a macskák naponta 16-18 órát alszanak, ez azonb an nem jelenti azt, hogy csak nyolc órám marad kutatómunkára. Valójáb an a macskák agya akkor is dolgozik, amikor alszanak: letapogatja a környezetet, nincsenek-e b enne veszélyre utaló jelek. A b iztonsági feladatkört össze fogom kötni a tudományossal. Vagyis ha alszom, „tétlen” megfigyeléseket végzek, és amikor föléb redek, kielemzem a tétlenül megfigyelt helyzeteket, következtetéseket vonok le, föltevéseket fogalmazok meg.
A triász második (a társas együttműködésre vonatkozó) szempontjával az a bajom, hogy fölteszi: az autista személyek nem érintkeznek a többiekkel (vagy nem akarnak érintkezni). Már elnézést kérek, de ez egyáltalán nincs így. Állítom, hogy igenis érintkeznek. Vakságuk akadályozza meg a nem-autista kétlábúakat, hogy észrevegyék az autisták kapcsolatteremtési kísérleteit. Emiatt aztán sok autista gyerek le is mond arról, hogy megpróbálja kifejezni a mondandóját. Persze ha fontos (hogy úgy nyávogjam: életbe vágó) dolgokról van szó (például „Fáj valamim. Segítsetek!”, vagy „Elegem van. Hagyjatok békén!”), mindenképp kapcsolatot igyekeznek teremteni a nem-autista kétlábúakkal (akik csak a saját nyelvüket ismerik, és elvárják az egész világtól, hogy azon beszéljen), mert valahogy föl kell kelteniük a szóban forgó kétlábúak figyelmét. És
tudjátok, mi történik? Üzeneteiket a nem-autista kétlábúak „kihívó viselkedésként” értelmezik (akarom nyávogni: értelmezik félre), és megtesznek minden tőlük telhetőt, hogy a kétségbeesett gyerek befogja a száját, közben azonban nem kínálnak neki semmilyen más érintkezési eszközt, és gyerekük sajátos nyelvét sem sajátítják el (erre a kérdésre hamarosan visszatérek). Az állatoknak sem volt több szerencséjük. Nem akarlak ugratni benneteket, nyitott kapukat sem akarok döngetni, de az összes állat (beleértve a macskát is) tud beszélni és kapcsolatot teremteni (elnézést kérek mindazoktól, akik ebben sosem kételkedtek). Az ég szerelmére, a nyelvünket ne egyszerűsítsétek le a nyávogásra! Ha az emberek nem képesek kihüvelyezni az értelmét, az ő bajuk, nem az enyém. Példának okáért miouiou („Kérem az ennivalómat, lehetőleg tonhalat!”) tökéletesen mást jelent, mint miaouoiu („Nyisd ki az ajtót, ki kell mennem! MOST!”). Arról se feledkezzünk meg, milyen csodálatra méltó türelmet tanúsítok az írástudatlan népség iránt. Mindig ellenőrzöm, megértették-e az üzenetemet, és boldogan ismételem el újra meg újra (meg újra, ha muszáj), hogy segítségükre legyek a megértésben. Gáz csak akkor van, ha sürgős a dolgom, de nem dereng föl bennük, mit is óhajtok. Vajon az én hibám, ha nem tudom tovább türtőztetni magam, és a végbelem vagy a hólyagom tartalmát a szőnyegre ürítem? Ahelyett, hogy a „szobatisztaságom hiányosságairól” sopánkodnak, inkább megtanulnák a jelrendszeremet! Miért ez az örökös egyoldalúság? Én például tudok „emberül”- legalábbis tudok azon a nyelven, amelyen négy kedvencem beszél. Ezenkívül elég jól megértem a nem szóbeli közléseiket is. A hangjuk színéről és a mozdulataikból meg tudom állapítani, mikor boldogok vagy boldogtalanok, mikor ingerültek vagy nyugodtak. Megvallom, az arcukból való olvasás nehezemre esik. Nem azért, mert nem értek hozzá, hanem mert nem szeretek a pucér képükbe nézni. Lefogadom, jó néhány kétlábúnak fogalma sincs róla, hogy én is, akárcsak a többi állat, nemcsak a szükségleteimet tudom kifejezni, hanem az érzelmeimet és a dolgokról való véleményemet is. Akik együtt élnek velünk, ezt elég gyorsan megtanulják. Példának okáért mikor Apu a múlt hónapban állatorvoshoz vitt (azzal a harmatgyenge ürüggyel, hogy szurit kell kapnom macskanátha ellen),
mihelyt hazaértünk, haladéktalanul kinyilvánítottam az érzelmeimet – odapisiltem Apu kedvenc széke alá. Hát nem ragyogó módszer illatüzeneteim célba juttatására? Remélem, volt ideje „elolvasni” és megérteni az üzenetet, miközben feltörölte a padlóról. Viselkedéséből (káromkodott) arra következtettem, megértette a lényeget. Szúrnának csak az ő hátába injekciós tűt! A triász harmadik tagja még az előző kettőnél is zűrösebb. Régebben a „képzelőerő fogyatékossága” címkével illették. Később a szakértők kicserélték arra, hogy „a gondolkozás és viselkedés merevsége”. Ezen sablonszerű tevékenységeket és a gondolkozásminták merevségét kell érteni, valamint az arra való képtelenséget, hogy a gyerek képzelőerőre valló módon játsszon tárgyakkal, játékszerekkel vagy a többi gyerekkel. Ha az autisták képzelőereje fogyatékos, ez azt jelentené, hogy akik a teremtőerejüket irodalmi művekben, képzőművészeti alkotásokban, a tudományokban és egyéb területeken fejezik ki, azok nem autisták? A hivatalos meghatározásból sok más tévképzet is következik. Például az, hogy „az autistákból hiányzik az együttérzés készsége, és nincsenek érzelmeik”. Mint mindig, a kutatók ezúttal is elméleti igazolást gyártottak jogtalan föltevésükhöz. A legismertebb ilyen elmélet az „elmeolvasás” vagy „elmefürkészés”, a theory of mind, ami azt jelenti, hogy fogalmat próbálunk alkotni magunknak, mi járhat a másik fejében, s erre az autisták állítólag alkalmatlanok. Az elmélet szerint az autistáknak meggyűlik a bajuk, ha meg kell érteniük mások érzéseit, érzelmeit és viselkedését. Más szóval „nem tudják magukra próbálni mások cipőjét”. (Jól nyávogom? Nehezemre esik olyan szólásmondásokat megjegyezni, amelyekhez nincs közöm – hiszen én nem hordok se cipőt, se egyéb fölösleges holmit a testemen.) Szólásmondások: olyan szócsoportok, amelyek nem azt jelentik, amit valójában jelentenek. A szó szerinti jelentésük mögé kell hatolnod, és megtanulnod minden egyes kifejezés rejtett értelmét. A nem-autista kétlábúak azért találják ki a szólásmondásokat, hogy az autistákat zavarba ejtsék.
Hogy könnyebb legyen megérteni, mit jelent „az elmeolvasás hiánya autistáknál”, megpróbálom köznapi nyelvre fordítani. Be tudtok-e bújni a bőrömbe? Magatokra tudjátok-e húzni a bundámat? (Más szóval a „szőrkabátomat” – mert a nem-autista kétlábúak, mintha nem értenék a szavak pontos jelentését, mindig más szavak mögé bújtatják). Persze, hogy nem. Vagyis hiányzik belőletek az elmém olvasásának képessége, mert nem tudjátok, milyennek érzem a bundámat a testemen. (Ha ellenőrizni akarjátok, ki tudjátok-e „fürkészni az elmémet”, oldjátok meg a túloldali feladatsort!) Akkor meg miért ez a nagy hajcihő? Valamennyiünkből hiányzik az „elmeolvasás” képessége. Akadnak olyan kétlábúak, akik nem értenek ezzel egyet. Szerintük minden létezőnek ugyanazt kell éreznie a legkülönbözőbb tapasztalatokkal és eseményekkel kapcsolatban. Akkor Alex meg én kisebbségbe szorulunk. Teszem azt, mikor a többség élvezi a tűzijátékot, én is bebújok Alex mellé az ágy alá, és ott várom ki, míg véget nem ér a szörnyű megpróbáltatás. Az elmeolvasási elmélet másik kártékony hatása, hogy egyik-másik kutató azt hiszi, az elmélet csak az autizmusra vonatkozik, és megfeledkezik róla, hogy más zavarokra is jellemző lehet az „elme-fürkészés” képességének hiánya. Például (nem túlságosan kedvelt) szomszédom – egy fekete macska, akit a rabszolgái (vagyis az emberek, akikkel megosztja a házát) Cukorfalatnak szólítanak, ő meg csak Isteni Fenségnek nevezi magát, a környék összes macskája, kutyája és galambja viszont Mocskos Szájúnak (mert annyira el van telve magával, és mert mindent és mindenkit, jobbra, balra és középen, szakadatlanul ócsárol), vagy röviden csak MSZ-nek – képtelen kifürkészni nemcsak az emberek, hanem más macskák elméjét is. Csöpög a rosszindulattól, és azt képzeli, hogy rajta kívül más macska nem is érdemel figyelmet. MSZ-ből hiányzik az elmeolvasás képessége, zavarosak a társas viszonyai, fogyatékos az emberi, valamint a macskatársadalommal való érintkezése. Jellemzően merev a gondolkozása (állandóan saját magáról nyivákol). Ettől ő autista? Kutya legyek, ha az! MSZ a beteges nárcizmus klasszikus (ámbár ritka) esete a macskaközösségben.
Nárcizmus: önszeretet, önimádat, önközpontúság. Kis mennyiségben egészséges, de ha a kelleténél több van belőle, átfordul beteges nárcizmusba. Ilyenkor az illető azt képzeli magáról, hogy ő a legkülönb, türelmetlen mások nézetei iránt, túlbecsüli a saját képességeit, és nincs tekintettel mások igényeire és érzéseire.
A kellemetlen szomszédban csak azt az egyet szeretem, hogy olyan jól rövidíthető a neve. A minap megfordult a fejemben, hogy titokzatossá teszem a nevemet. DM volt a legjobb ötletem (Dása, a Macska). Nagyon amerikaiasan hangzik? De megint elkalandoztam. Hogy eloszlassam rossz érzéseimet, inkább valami vidámabbról írok: a legjobb vicc, amit nem-autista kétlábúak kitaláltak, így szól: „az autistákból hiányzik a humorérzék”. Ti is hangos nevetésre fakadtatok? Mert én igen. Ezen a nevetséges föltevésen egy macskának is nevetnie kell! Hát nem röhejes, mikor a kétlábúak arra utasítják a gyerekeket, hogy „üljetek (↓) egyenesen (→)”? Vagy mikor azt mondják nekem, hogy „nem eheted meg a tonhalat”, és közben már javában eszem? (Magukra vessenek, ha a vacsoravendégeknek szánták…) Azt hiszitek, most majd az autizmusról mint félreértett és félrekezelt kórállapotról fogok dorombolni? Azt hiszitek, majd én is beállok a polkorrekt „mi, autisták” kis számú hadába, akik azért handabandáznak, hogy ismerjék el őket kezelésre nem szoruló felsőbbrendű kétlábúaknak? Ha azt hiszitek, tévedtek! Ha ilyen divatos hozzáállást vártatok tőlem, akkor nem sikerült beleképzelnetek magatokat a bőrömbe (magyarán hiányzik belőletek az elmeolvasás képessége). Igen, legelső vagyok, ha segíteni kell a kétlábúaknak, hogy megértsék az autizmus működését, legelső vagyok, ha el kell ismerni az autisták megannyi bámulatos képességét. De legutolsó vagyok, ha le kell tagadni, hogy az autizmus IGENIS NAGY fogyatékosság. Három kedvencem még ma sem heverte ki azt a sokkot, amikor Alex egy egész uszodai személyzetet juttatott kórházba (négyüket agyrázkódással, kettejüket kificamodott végtagokkal). A mi kedves, aranyos fiacskánknak akadnak nehéz percei, amikor az autizmusa folytán nem ura a tetteinek. Ő is éppúgy szenved a pánikrohamaitól, mint azok, akiknek a nyakába szakad a gubancos helyzet. Nem értek egyet a polkorrekt „mi, autisták” magyarázattal, hogy
ezek a rohamok, valamint az emésztési gondok meg az érzékelési zavarok együtt születnek az emberrel, és semmi közük az autizmushoz. Veleszületett rendellenesség: köznapi nyelven olyan rendellenességet jelent, amely bármilyen egyéb fogyatékossággal egyidejűleg jelenik meg. „Az autizmus szép” felfogás szerint veleszületett rendellenességnek tekintendő mindaz, ami az autizmusban kedvezőtlen.
Ha kedvetek van beszállni az „autistának-joga-van-hozzá-hogy-olyanlegyen-amilyen” játszmába, csak szóljatok az egyik (vagy mind a két) hátsó praclimnak! Igyekszem tárgyilagos lenni, próbálok lehatolni a kérdés gyökeréig. (Mi tagadás, a szívemből beszél, aki azt mondja, hogy a macskák magasabb rendűek, mint az emberek, de a tárgyilagosság kedvéért most nem feszegetem a témát.) Az eddigiekből azt a következtetést szűrtem le, hogy az autizmussal – akárcsak bármilyen más (kór)állapottal, például a „nem-autizmussal” is – meghatározott képességek és hiányosságok járnak együtt. De ennél is tovább megyek: az autizmus (akárcsak a nem-autizmus) más elmekórtani rendellenességekkel együtt jelentkezhet, amilyenek például a skizofrénia, a személyiségzavarok, a lélek és a kedély betegségei. Bár nem népszerű ez a fölfogás, egyszer már elő kell állnia valakinek, hogy jó hangosan és félreérthetetlenül kimondja. (Én nagyon független vagyok a gondolkozásomban. Mint tudjátok, a macska a királyra is nyugodtan ránézhet.) Mi tehát az autizmus? A társas együttműködés, a kapcsolatteremtés, az érintkezés és a képzelet területén tapasztalható különféle hiányosságok együttese? Az elmeolvasás hiánya? Másféle humorérzék? Fogyatékosság vagy betegség? Több a kérdés, mint a válasz. Nem tudjuk, mi az autizmus, abból viszont, ha megtalálni véljük az okait, még több bajunk származik. Igazából többféle ok eredményezheti ugyanazt a „viselkedési triászt”, amely autiz-musként ismeretes. Netán különböző „autizmusok” léteznének? Jelenleg egyetlen olyan elmélet sincs, amelyik magyarázatot adna az autizmus összes megnyilvánulására, és egyetlen olyan kezelésmód sincs, amelyik minden autista esetében beválna. Mindamellett az összes érdekelt kétlábú tollatlant derűlátásra biztatom (nem kell ahhoz kilenc életednek
lennie, hogy megoldd ezt a rejtélyt!). Együttesen némi világosságot deríthetünk a helyzetre. Az agykutatók szerkezeti és működési különbségeket mutattak ki autisták és nem-autisták agya között – ez lehet az autizmus valódi fölfedezésének kiindulópontja. (Az egyik kutatónak igen híres a neve, de teljesen más területről. Most nem jut eszembe. Shakespeare? Travolta? Prescott? Egyik sem. Minden adatot ellenőriznem kell, mielőtt papírra vetem, mert komolyan veszem a kutatói felelősséget.) Miután taglaltam az autizmussal kapcsolatos balfogásokat, személyesebb vizekre: az állatokkal kapcsolatos téveszmékre evezek. Jó előre szabadkozom, ha a következő részben érzelmi kitörések is lesznek, de ha a kétlábúak az állatokról (hülyeségeket) beszélnek, néha úgy érzem magam, mintha visszájáról simogatnák a bundámat.
Mi jár a macska fejében?
Macskaelme-olvasási teszt 1. Ha a macska „illatüzenetet” akar eljuttatni az emberhez: (a) odaül eléje, és tüsszent? (b) hozzádörgölődzik? (c) fingik egyet? 2. A dörgölődzés a „barátkozás jele”. Ha a macska hozzádörgölődzik a mosógéphez, ez azt jelenti-e, hogy (a) kijelöli a felségterületét? (b) szerelmes a mosógépbe, netán lenyűgözik a hangjai? (c) szeretné, ha kimosnák? 3. Valahányszor a macska hozzádörgölődzik a házban levő különféle tárgyakhoz és emberekhez, utána elvonul valahova, és nekilát tisztálkodni. Azért teszi-e vajon, mert (a) meg akar tisztulni, miután sok tárgyhoz és emberhez ért hozzá? (b) el akarja olvasni és meg akarja érteni a kapott infókat? (c) meg akar szabadulni a kellemetlen szagoktól és piszoktól? A válaszokat lásd a 83. oldalon!1
Negyedik fejezet
Állatok és emberek, macskák és kutyák… Miről nyivákoltok? Az állatokról (kivált a macskákról) ugyanolyan sok torz elképzelés van forgalomban, mint amennyi téveszme az autizmusról. Itt csupán leszögezem a tényeket, és ízekre szedem a közhelyeket (amelyeket természetesen a kétlábúak gyártottak). Kezdjük a legköznapibbal: kutyák és macskák (ez NAGYON személyes rész), állatok és emberek („értelmes” és neméppen-értelmes emberek, például politikusok és a saját fontosságuktól elszállt más illetők) összehasonlításával. Macskák és kutyák. Jellemző (és mostanában igen fölkapott) közhely az autista embereket macskákhoz, a nem-autistákat kutyákhoz hasonlítani. Némelyek tovább erőltetik az analógiát, azt állítva, hogy autistának lenni olyan, mint macskának lenni a kutyák világában. Nevetséges! (Néha elcsodálkozom, hogy a kétlábúak egyáltalán használják-e a szürke állományukat. Miért nem veszik észre, ami kiböki a szemüket, olyasmit „látva” helyette, ami nincs is?) És egyáltalán: miért számít helytelennek az állatok emberiesítése, de elfogadhatónak az emberek állatosítása; pontosabban nyávogva az autisták elmacskásítása és a nem-autisták elkutyásítása? Nem szállnátok le rólunk? Emb erarcúsítás, antropomorfizmus: emberi személyiség tulajdonítása nem-emberi állatoknak.
viselkedés
vagy
„Elkutyásítás”: kutyái viselkedés vagy személyiség tulajdonítása nemkutyai (általában emberi) állatoknak.
„Elmacskásítás”: macskái viselkedés vagy személyiség tulajdonítása nem-macskai (általában emberi) állatoknak. Jó lenne macskának lenni, mi?
Bár nagyra becsülöm Donna Williamst (és nem kis tisztelettel adózom e bátor autista nõnek, aki sokat tett annak érdekében, hogy autisták és nemautisták megértsék ezt a kórállapotot), egyáltalán nem értek vele egyet, amikor „macskaemberekről” (vagyis autistákról) és „kutyaemberekről” (vagyis nem-autistákról) beszél. Hogy átfogalmazzam Arisztotelész híres mondását, szeretem Donnát, de az igazságot még jobban szeretem. Amiért a macskák függetlenebbek, mint a kutyák, attól még nem hasonlítanak az autistákra. Éppen ellenkezőleg! Hány autista ember (kivált a spektrum alsó fertályáról) képes független életvitelre? A macskák állítólag ódzkodnak az új tapasztalatoktól, és kerülik az idegeneket. De akkor hova tegyük a macskák kíváncsiságát? Nem fér össze az új tapasztalatoktól való ódzkodással, ugye? (A macskák egyszerre nagyon óvatosak és nagyon kíváncsiak.) De vizsgáljuk meg alaposabban is ezt a divatos tévképzetet! Azt olvastam valahol, hogy szemben a kutyákkal, akik falkákban élnek, és erősen közösségi lelkületűek, az én legközelebbi rokonaim (a vadon élő, nem-háziasult- nem megszelídített, nem háziasított, hanem háziasult! – macskák) magányos lények. Micsoda badarság! Aki ilyesmit mond, az (elhibázott és tudatlan) kísérletet tesz a „macskaság” beskatulyázására. Valójában nem minden kutya mondható „társasági lénynek”, és nem minden macska kerüli az embereket meg a többi állatot. A macskák jóval inkább társasági lények, mint sok kétlábú gondolja; az egy alomból származó nősténymacskák még segítik is egymást a szülésben! Egyik-másik háziasult macska (Sally, az elődöm igen jó példa erre) szereti az emberek közelségét, és keresi emberei figyelmét, amikor csak ébren van. Sally mindig igényt tartott „társasági és tapintási” ingerekre. Bárkihez odasündörgött (a háztartása tagjaihoz vagy a vendégekhez), fejét a barátkozásra kiválasztott emberpajtás keze alá dugta, majd megbökte a kezet, ekként jelezve, hogy simogatódni szeretne. Ha az emberpajtás nem úgy válaszolt, ahogy kell (kapcsolatteremtési
zavarai voltak?), a nagyeszű Sally boldogan megtoldozta a hiányos „tereferét”: felgömbölyítette a hátát, testét előre lendítette, és úgy mocorgott az emberi kéz alatt, mintha az bútordarab volna; ily módon sikerült megveregetnie a saját hátát. Sallyt nem mondhatjuk kivételnek. Egyáltalán nem! A háziasult macskafélék egyik tekintélyes csoportjának képviselője ő, amelyik igen emberközpontú, és bőséges készlete van kapcsolatteremtési módszerekből, s ezeket „fogyatékosan együttműködő” és „kapcsolatteremtési készségeikben visszamaradott” kétlábúak esetében veti be. A leggyakoribb módszerek: a kétlábú mellé csatlakozni, mihelyt beteszi lábát a házba; nem tágítani a sarkából, akárhova megy is; ha nincs résen, az ölébe pattanni, majd hangjelekkel fejezni ki elégedettségét (ha a kétlábú simogatja) vagy dühét (ha a kétlábú kekeckedni próbál vele). Ha egynémely kétlábúak pontosabban akarják érzékeltetni az „emberkerülést”, ugyan miért fanyalodnak „macskametaforákra”? Metafora: leíró szó vagy kifejezés, amelyet valamely tárgyra vagy cselekvésre alkalmaznak, akkor is, ha semmi köze hozzá! Ha meg akarod érteni a metaforákat, el kell felejtened a szavak szó szerinti jelentését, és latba kell vetned a képzelőerődet. Például „macskaszeme van” és „macskaszemű” nem „macskaszemű embert” jelent, hanem „olyasvalakit, aki lát a sötétben”.
Miért nem hasonlítgatják az autistákat a macskáknál látszólag kevésbé társasági lelkületű állatokhoz, például a zsiráfokhoz? Ez jóval ésszerűbb volna. A zsiráfokat látszólag nem érdekli mások társasága. A bökkenő csak az, hogy mindenki macska akar lenni. Ezért persze nem hibáztatok senkit – a macskák gyönyörű és eszes lények. A pontosság kedvéért azonban nem hallgathatom el, hogy a zsiráf sokkal alkalmasabb volna összehasonlításra. Hogy a kétlábúak azt képzelik: a zsiráfok nem teremtenek kapcsolatokat és nem barátkoznak, csak mert ragaszkodásukat másként fejezik ki, mint ahogy az emberek elvárják tőlük, ez roppantul hasonlít az „autista kapcsolatteremtési zavarok” hamis értelmezéséhez. Csak mert a zsiráfok nem rohangálnak egymás körül, és nem csóválják a farkukat, ha emberek közelednek feléjük, ez nem jelenti azt, hogy „a társas érzékük fogyatékos”. Megint a téves föltevések!
A kutyákról azt mondják, kendőzés nélkül kimutatják, a macskák viszont véka alá rejtik az érzelmeiket. Tisztelettel ellenvéleményt jelentek be. Elég, ha annyit mondok: ha nincsenek ínyemre a lakótársaim, mérget vehettek rá, hogy kimutatom nekik az érzelmeimet. A „kutyák és macskák” analógia rettentően sántít. A macskák aszerint élnek, ahogyan alkatukból eredően élniük kell. A kutyák viselkedése is tökéletesen „kutyaszerű”. Idegélettani szempontból minden esetben megfelelnek a macskák és a kutyák normális idegélettanának. Előfordulhat persze, hogy egyik-másik macskának és kutyának idegrendszeri zavarai vannak, netán másként működik az idegrendszerük, ami autizmusban, figyelemhiányos túlzott mozgékonyságban, levertségben, kedélybántalmakban és hasonlókban nyilvánul meg. Ez minden állatra nézve igaz. Teszem azt, ha az elefántot a kelleténél korábban leválasztják családi törzséről, a szülői szeret hiánya súlyos lelki és magatartási zavarokat, például kötekedő hajlamot idézhet elő az állatban. Dawn Prince-Hughes jegyezte le az autizmus egy esetét, melyet egy vadon élő hím csimpánzon figyeltek meg, olyan nyilvánvaló „tünetekkel”, mint a kitartóan ismételgető viselkedés, a hiányos önfegyelem, az erőszakosság, a társas készségek hiánya, valamint a változások rosszul tűrése. Az állat hosszú évekkel azután is állandóan az anyján csimpaszkodott, mikor a többi csimpánz már réges-rég a saját lábára állt. Állatok és emberek Csakugyan mókás, ahogy egynémely kétlábúak évszázadok óta mániákusan foglalkoznak távoli égitestekről közénk csöppent kozmikus lényekkel meg az ő értelmi képességeikkel, és közben ügyet sem vetnek a bolygónkon található értelmi képességekre – jelesül az állatok értelmi képességeire. Ha jól belegondolunk, az emberek félreértik és tévesen ítélik meg az állatokat, mintha azok a fejlődés sokkal alacsonyabb fokán állnának, mint ők. Kezdjük azzal, ami napnál is világosabb: mindnyájan állatok vagyunk – „emberi állatok” és „nem-emberi állatok”, értelmes emberek (kétlábúak) és értelmes állatok (négylábúak) egyaránt. (A kétlábúak mintha azt hinnék, hogy ők valóságos istenek az értelmes
állatokhoz képest, és mindenki alacsonyabb rendű, akinek másmilyen a képe, mint az övék. Szerencsére mi, macskák éppen azért vagyunk itt ezen a földön, hogy emlékeztessük az embereket: nem istenek, hanem a mi szolgáink!) Tagadhatatlan, hogy köztünk, értelmes állatok és az értelmes emberek között igen sok a különbség, de azt állítani, hogy a „nem-emberi állatok” alacsonyabb rendűek, mint az „emberi állatok”, nem kis tudatlanságra és önhittségre vall. Csak mert az emberek nem ismerik (és nem is tudják elképzelni) az állatok képességeit, és mindig emberi mércék szerint ítélkeznek rólunk, ez nem jelenti azt, hogy csekélyebbek az értelmi képességeink. A kétlábú tollatlanok vakok olyasmire, amit mi látunk, süketek olyasmire, amit mi hallunk, csökevényes szaglási és ízlelési képességeikről nem is szólva. (Tudom, hogy önmagamat ismétlem, de akkor is így van.) Hogy az emberi állatok könnyebben megértsék, hogy a nem-emberi állatok is értelmes, érző, józanul gondolkozó nem-emberi lények, a majmokkal kezdem, akiknek a külső megjelenése leginkább emlékeztet az emberére. Ez talán segít a kétlábúaknak, hogy figyelmüket a vita tárgyára összpontosítsák. A legújabb kutatások meghökkentő hasonlóságokat tártak föl a majmok és az emberek DNS-szerkezetében. Anatómiai szempontból a csimpánz agya ugyanolyan, mint az emberi agy, csak valamivel kisebb. Jane Goodall, korunk vezető főemlőskutatója, aki több évtizeden át dolgozott afrikai csimpánzokkal, sok olyan tulajdonságot figyelt meg bennük, amelyekről korábban azt hitték, csakis az embert jellemzik. Az állatokból sem hiányzik az érzelmek széles palettája: öröm, bánat, kétségbeesés (szellemi és testi értelemben egyaránt), (testi és lelki) szenvedés, részvét és szeretet; sok olyan szellemi képességről adnak tanúbizonyságot, amelyről azt hitték, csupán az ember sajátossága. A kétkedők közbevethetik, hogy a majmok nem beszélnek (szerintük ugyanis a beszéd képessége merőben emberi kiváltság). Akadnak kétlábúak, akiknek sehogyan sem fér a fejükbe, hogy az állatok beszélnek, merthogy az állatok nyelve nem hasonlít az emberek nyelvére. Valójában egyenlőségjelet tenni a kapcsolatteremtési képesség és a gesztusokban vagy hangadásban megnyilvánuló jeladás közé az antropomorf („emberarcúsított”) megközelítésre jellemző. Elképesztő, hogy egynémely
kétlábú képtelen fölérni ésszel: nem szükségszerű, hogy a nyelv (mint a kapcsolatteremtés és a gondolkozás eszköze) kizárólag szavakkal dolgozzon. A St. Andrew Egyetem kutatói megállapították, hogy bizonyos állatok nemcsak „szavakban”, hanem „mondatokban” is beszélnek. Hangok meghatározott sorát használva olyan összetett képzeteket tudnak kifejezni, mint például „Ott egy komisz leopárd van. Menjünk biztonságosabb helyre.” Ha a tollatlan kétlábú csak azt hallja, hogy agrhmííkklousz, és azt hiszi, hogy ennek semmi értelme, akkor kinek az észbeli képességei fogyatékosak? Ráadásul azok az állatok, akik emberekkel voltak kapcsolatban, „emberül” is meg tudnak tanulni. A majmok például tudják, hogy a szavak „dolgokra” is vonatkozhatnak; meg tudják különböztetni a színeket, sőt számokat is használnak; bonyolult szóbeli kéréseket is megértenek, teszem azt, „Hozd ki a metélt tésztát a hálószobából!” (és nem firtatják, mit keres a metélt tészta a hálószobában…). Egy laboratóriumi kísérletben megállapították, hogy bizonyos majmok több mint háromezer szót megértenek. Kokó, ez a síkföldi gorilla az amerikai jelnyelv több mint ezer szavát tanulta meg Penny Pattersontól, a Stanford Egyetem kutatójától. (Ugyan hány ember ért az állatok nyelvén? De egyszerűbbet kérdezek: hány ember tud idegen nyelveken? Mert Kokó és sok más nem-emberi állat számára az emberi szó- és jelnyelv: idegen nyelv.) Persze midőn beszámolt erről az esettanulmányról a tömegtájékoztatás, egynémely kétkedő (nem túlzottan értelmes) ember elvitatta Kokótól az említett képességeket, és az eredményeket azzal magyarázta, hogy az állat csupán a jutalom megszerzéséhez szükséges trükköket sajátította el. Kokó azonban azzal is bizonyította nyelvi képességeit, hogy „friss sütetű szavakat” (neologizmusokat) alkotott, valamint olyan kifejezéseket, amelyekben az általa nem ismert szavakat ismert szavakkal helyettesítette. Friss sütetű szó, neologizmus: új szó vagy kifejezés olyasvalaminek a megnevezésére, amire még nem tartalmaz meghatározást a szótárunk.
Kokó például „szemkalap”-pal fejezte ki az álarcot, „ujjkötő”-vel a gyűrűt, „salátaszőr”-rel a petrezselymet. (Az embercsemeték nem mennek-
e át hasonló fejlődési szakaszon, miközben elsajátítják a nyelvet?) Nem csupán kommunikált egy idegen nyelven, hanem roppant türelmesen bánt a vele társalgó embercimborákkal, ha valamit a tudomásukra akart hozni. Például a kelbimbót (nem éppen az a szó, amivel idegen nyelvek tanulását kezdeni szokás) Kokó így írta le: „kis bűzgolyó”. (Tökéletesen egyetértek vele, ami ezt az undorító ételt illeti! A kétlábúaknak bele kellene foglalniuk szótáraikba, mint e zöldségféle szabatos meghatározását.) Kokó értelmi szintjét a Standford-Binet intelligenciateszttel 85-nek, a Peabody képnyelv-teszttel 81,6-nak mérték. (Vegyük észre, hogy emberi állatok, nem pedig sajátosan nem-emberi állatok számára kidolgozott intelligenciateszteket használtak.) Ha a kétlábúak a saját emberi képességeiket nem-emberi intelligenciatesztekkel mérnék, ugyan hol találnák magukat? A skála legalján, az enyhe, sőt súlyos értelmi fogyatékosság szintjén? Ha saját bőrötökön akarjátok megtapasztalni, milyen igazságtalanok az intelligenciatesztek, és fogalmat akartok alkotni róla, milyen is az, amikor hülyének néznek benneteket, próbáljátok megcsinálni a nem-emberi intelligenciatesztet! Néhányan persze „Okos Hans” történetével próbálják cáfolni az állati értelem meglétét. (Lehetetlenség az állatok értelmi képességeit taglalni anélkül, hogy elő ne kerülne „Okos Hans”.) A történet ugyan azt bizonyítja, hogy az állatok értelmesek, csakhogy annyira mások a képességeik, hogy sok kétlábú nem hajlandó tudomást venni róluk. A kétlábúak kezdettől fogva félremagyarázták a Hans-jelenséget. Vizsgáljuk meg a másféle képességek szempontjából! A huszadik század elején egy nyugdíjas német matematikatanár csodálatos képességeket és emberi szintű értelmet tulajdonított Hans nevű lovának. Hans különféle szakterületekről tudott egy csomó dolgot, sőt kérdésekre is válaszolt (úgy adta meg a helyes választ, hogy kellő számút dobbantott a lábával). Az egész tudományos (és kevésbé tudományos) világ latba vetette elmebeli képességeit, hogy bebizonyítsa: Hans NEM intelligens, és valami turpisság van a dologban. (Miért nem fér a kétlábúak fejébe, hogy az állatoknak is van sütnivalójuk? Mert akkor nem nézhetnék le alacsonyabb rendűként az állatokat, hanem úgy kellene elfogadniuk őket, mint másik fajt, amely tisztelet érdemel, amiért olyan, amilyen? Ez
túlmegy azon, amit a kétlábúak el bírnak fogadni?) Végül Oscar Pfungst lélekgyógyász kisütötte, hogy Hans csak akkor tud felelni a kérdésekre, ha a kérdező tudja a helyes választ, vagy ha nem takarja el függöny, és Hans láthatja az arcát. Kiderült, hogy Hans a szemével észlelt finom útbaigazításokból (tudat alatti testnyelvből és arckifejezésből) hüvelyezte ki a helyes válaszokat. Pfungst azt hitte, ezzel ráhibázott a megoldásra, vagyis Hans egyáltalán nem mondható „okosnak”. Mennyire emberi ez a magyarázat! Miért nem keltett csodálkozást senkiben Hans intelligenciája, melynek segítségével „olvasott” az emberekben, és „társalgott” velük? Ez talán nem vall fejlett értelmi képességekre? Ugyan tudnak-e az emberek „olvasni” az állatokban vagy akár a saját fajtájukban akkora pontossággal, mint amit Hans mutatott? Hogy mást ne mondjak, próbáljátok csak kitalálni, mi járt a fejemben, amikor a következő oldalon látható képet csinálták rólam! Akkor most ki az „eszes”?
Mit forgat Dása a fejében? És ne feledkezzünk meg arról az állatfajról sem, amelyik bizonyos vélemények szerint értelmesebb, mint az emberek – a delfinekről. Hangképző rendszerüket nemigen értik a kétlábúak, de a kutatók legalább nem vitatják el tőlük azt a képességet, hogy kapcsolatokat tudnak teremteni, és megértik a körülöttük levő világot. A vadon élő palacknyakú delfinekről kiderítették, hogy az állatvilágban ők sajátítanak el leggyorsabban új hangokat, s hogy önmagukat és társadalmuk más tagjait önálló azonosságú és személyiségű egyénként fogják fel, sőt még saját nevük is van – „jelölő fütty” formájában. A kutatók megállapították, hogy a delfinek válaszolnak párjuk és rokonaik füttyjeleire, ám azok füttyjeleire, akiket nem ismernek, rá se hederítenek. Semmi sem világítja meg jobban, milyen reménytelenül alkalmatlanok a kétlábú tollatlanok a nem-emberi állatok megértésére, mint a félrevezető szavaik, például a „tyúkeszű”.
Tyúkeszű: becsmérlő kifejezés, amelyen a kétlábú tollatlanok „ostoba személyt” értenek. Amikor képtelenek megérteni a madarak intelligenciáját, ők maguk látszanak értelmi fogyatékosnak.
A (lassan tanuló) kétlábúak évszázadokon keresztül abban a hiszemben éltek, hogy a madarak igazából nem tudnak beszélni, jóllehet némelyikük utánozza az emberi beszédet, de közben fogalma sincs róla, mit is „mond”. Az emberek szeretnek saját mulatságukra bugyutánál bugyutább mondatokat betanítani tollas kedvenceiknek. Ám Alex, egy afrikai zöld papagáj mindnyájukat falhoz állította. Dr. Irene Pepperburg (mert azért nem minden kétlábú reménytelen) megtanította a papagájt leegyszerűsített „alapangol” nyelvre. Alex nemcsak szavakat és mondatokat mondott, hanem azt is tudta, miről beszél. Megértett olyan fogalmakat, mint a forma, a szín és a szerkezet. Kokóhoz hasonlóan ő is szavakat talált ki olyan tárgyak jelölésére, amelyek nevére nem tanították meg. Például az almát így írta le: „csenán”, kombinálva két olyan szót – „cseresznye” és „banán” –, amelyet ismert. A kutatók azt is fölfedezték, hogy a csimpánzok magukra ismernek, ha tükörbe néznek. A „tükörpróbát” 1970-ben dolgozta ki Gordon Gallup természetkutató. Számtalanszor éltek vele különböző állatfajok vizsgálatára. A tükröt az állat elé teszik, és ha azt látják, hogy fölismeri magát a tükörképében (például megérinti a homlokára festett pontot, a fején levő nem látható jelet azonban figyelmen kívül hagyja, ami jól mutatja, hogy nem érintési vagy szagingerekre reagál), nyilvánvaló, hogy az állat tudja, kinek a képe néz rá a tükörből. A kutatók meggyőződtek róla, hogy akik sikeresen állják meg a próbát, azoknak valóságos „éntudatuk” van, tehát a tudatuk érzékeli a világtól elkülönülő saját énjüket. Fölkészültetek már rá, hogy más állatokat is olyan öntudatos lényekként mutassak be nektek, akik teljesértékű szellemi, érzelmi és társas életet élnek, még ha a testi megjelenésük különbözik is az emberétől? Ez idáig a majmokon kívül a következő állatok vették sikeresen a „tükörakadályt”: elefántok, delfinek-és galambok. Mellesleg a tizennyolc-húsz hónaposnál fiatalabb emberfiókák (bocs, gyerekeket akartam nyávogni) gyakran nem képesek rá!
Sok állatot lenyűgöz a tükör, de a kutatók szerint nem ocsúdnak rá, hogy saját tükörképüket látják. Kutyák és macskák általában elbuknak a tükörpróbán. Csakhogy mit bizonyít ez? Azt akarják nyivákolni a tudósok, hogy a macskafélék, a kutyafélék és némely más állatfajta „kevésbé van tudatában önmagának”, „kevésbé fejlett a tudata”? Elgondolkozott már valaki azon, hogy mennyire alkalmatlan ez a teszt? Elhangzott már valakinek a szájából az az ellenvetés, hogy az emberek által emberek számára kidolgozott tesztek állatok esetében félrevezethetik a kutatókat? Vegyünk például egy olyan alázatos jószágot, mint a juh. Juhokat vizsgáló kutatók (és adjunk hálát Básztnak és Szehmetnek, hogy nem vetették be ellenük a félrevezető „tükörpróbát”) megállapították, hogy az állatnak kiváló az emlékezőtehetsége, hangjuk alapján ráismer a többiekre, és legalább ötven arcot megismer (emberekét, valamint a párjáét és a vérrokonaiét). Ráadásul a juh, szemben az emberrel, egészségesen táplálkozik. Ha gond van az egészségével (például szorulása vagy gyomorégése van), akkor az okos nem-ember tudja, mit egyen, hogy kigyógyuljon a nyavalyájából. (Vajon tudja-e kúrálni magát minden ember?) Bászt és Szehmet: két egyiptomi „macskaistennő”. Bászt eredetileg a nap termékenyítő erejét megtestesítő oroszlánistennő, később a szerelem, életöröm és tánc megtestesítője; a macskák, a nők és a gyerekek oltalmazója. Rendszerint női testtel és macskafejjel ábrázolták. De népszerű volt az is, hogy földi formájában, ülő macskaként jelenítették meg (ilyenkor a neve nem Bászt, hanem Básztet) Szehmet oroszlánfejű istennő; félelmetes hatalma volt, megbüntetett mindenkit, aki nem tisztelte.
Bizonyos állatok nem azért nem ismernek magukra a tükörben, mert hiányzik belőlük az „éntudat”, hanem mert másmilyen a látáson alapuló észlelésük. Árnyakat és mozgásokat észlelnek, és a tükörben is annak látják őket, aminek látszanak: árnyaknak és mozgásoknak. Csak mert némely állatok azt látják, ami valóságosan látható, ez nem jelenti azt, hogy kevésbé értelmesek. Más érzékek (például hallás, szaglás vagy testérzékelés) révén működik az éntudatuk. A tükörpróba alkalmatlan rá, hogy tetten érje azokat a sajátos módokat, ahogyan az állatok érzékelik
éntudatukat. Ez is újabb ok arra, hogy rokonszenvezzek az autistákkal; sok éven át olyan intelligenciapróbákkal vizsgálták az értelmi képességeiket, amelyeket nem-autisták képességeinek mérésére dolgoztak ki. Az autisták képességei egyrészt „láthatatlanok”, másrészt olyan szokatlan természetűek, hogy nincs olyan teszt, amivel mérni lehetne őket. Mivel az autisták a megszokottól eltérő információ-feldolgozó eljárásokkal és stílusokkal dolgoznak, meggyűlhet a bajuk az olyan feladatokkal, melyekkel szokványos nem-autista módon bízzák meg őket. Ez éppen olyan, mint ha a vakok intelligenciáját azon próbálnánk lemérni, hogy meg tudják-e mondani, milyen színűek az eléjük tett tárgyak. Akkor sem tudnának eredményesen vizsgázni, ha a kezüket is használnák. Emiatt vajon szellemi fogyatékosnak kellene bélyegeznünk őket? (Erre majd még visszatérek.) Hol is tartottam? Ó igen, a „nem-emberi állatoknál”, meg az ő „emberi képességeiknél”. Sok ember ért az eszközhasználathoz, néhányan az eszközkészítéshez is. Sok állat készít, és sok állat használ is eszközöket. Akkor hát hol van a „felsőbbrendűség”? Példának okáért a majmok botok segítségével vadásznak bogarakra (és nem emberektől tanulták el a vadászat fortélyait). Akad madár is (noha őket az emberek igaztalanul „tyúkeszűnek” bélyegzik), amelyik készít eszközöket: a varjak igen ügyesen hajlítgatnak drótszálakat horogformájúra, sőt (ember vezette) autót is a saját szolgálatukba tudnak állítani: forgalmas országutakon diót hajigálnak el, hogy a gépkocsik kerekei törjék meg a héját. Akár sikeresen, akár sikertelenül állják is meg a tükörpróbát az állatok, valamennyiünknek van elménk, mindnyájan használjuk az agyunkat. Kinek a hibája, ha ezt nem érik föl ésszel az emberek? Még a hangyák, ezek a parányi agyú apró állatkák is sokkal „emberibbek”, mint képzelik a kétlábúak (talán mert képzelethiányosak?). Hajói megnézzük, a hangyák a világ legkülönlegesebb állatai közé tartoznak. Társas lények, és szervezett társadalmú telepeken élnek. Viselkedésük sokoldalúan fejlett: érintkezési rendszerük és társadalmi tagozódásuk roppantul összetett, szervezési képességeik is hallatlanul fejlettek. A közelmúltban végzett kutatások föltárták, hogy „tanítják” kicsinyeiket – nemcsak „megmutatják” nekik, mit és hogyan kell
csinálniuk, hanem tevékenyen oktatják is a „tanulókat”. A „tanárhangya” megosztja tudását a többiekkel, ámbár ebből semmi haszna sem származik. Ha ehhez még hozzávesszük a „gondozási” készségüket is, az apró bogárkák minden tiszteletünket megérdemlik. A hangya az egyedüli nem-emberi állat, amelyik más állatokat tart „háziállatként”. Etetik a „teheneiket” (hernyókat és levéltetveket), gondoskodnak a biztonságukról és a jóllétükről, az általuk megtermelt élelem fejében (cukrot választanak ki). Ha összehasonlítjuk a hangyák gondoskodását saját „háziállataikról”, meg a kétlábúak egykori gazda-rabszolga viszonyát, az összehasonlításból nem az ember kerül ki győztesen. Mostanáig az „értelmes emberek” és az „értelmes nem-emberek” közti hasonlóságokról volt szó. Akadnak persze különbségek is. Mielőtt továbbhaladnánk, szeretnék hangsúlyozni valami fontosat: minden élőlénynek (embernek és nem-embernek egyaránt) a maga sajátos világához szabottan alakultak ki az érzékszervei és az értelmi képességei. Képességeket fejlesztettünk ki, hogy a magunk környezetében kielégíthessük szükségleteinket. (A laboratóriumi kísérleteket éppen ezért kell gyanakvással fogadnunk: nem megbízhatóak, hiszen az állatok a maguk természetes élőhelyén másként viselkednek, mint mesterséges körülmények között.) Vigyünk egy emberi állatot például az elefánt természetes környezetébe, és hasonlítsuk össze az intelligenciaszintjüket – melyikük fog komplett hülyének látszani? Nem akarom a szátokba adni a helyes választ, csak annyit árulok el, hogy nem az elefánt… Az adott fejlődésszint nem írható le az „alacsony/magas” vagy a „magasabb rendű/alacsonyabb rendű” fogalmával, hiszen minden egyes faj esetében a szükségletek szabták meg a fejlődést. Az újabb téma, amit meg kell vitatnunk: az agy – a gondolkozás, az érzések és az észlelés egyik legfontosabb szerve. A legújabb kutatások kiderítették, hogy az agyon kívül más szerveknek is lehet „emlékezetük”, más szervek is reagálhatnak „érzelmileg” dolgokra, emberekre és eseményekre. A szervátültetésekkel kapcsolatos izgalmas fölfedezések után kétségessé vált, hogy az agy-e az egyedüli fontos szerv az „értelmes tevékenység” irányítása szempontjából. Gary Schwartz professzor szerint a „sejtek emlékezete” lehet a magyarázat arra a jelenségre, amikor nem az
agysejtek, hanem más sejtek vesznek részt a tanulásban és az emlékezésben. Ami az agyat illeti, két dologra kell figyelnünk: a méretére és a szerkezeti összetételére.
Egy agyban három agy Temple Grandin külön részt szentelt könyvében az állatok és az emberek agyfejlődésének, a hasonlóságoknak és a különbségeknek. A szóban forgó résznek azt a címet adta: Gyíkagy, kutyaagy és emberi agy. (Szívem szerint a cím kutyaagyra vonatkozó részét macskaagyra változtatnám, de hát én elfogult vagyok…) Dr. Grandin ismerteti Paul MacLean elméletét a háromféle agyról. Az elméletnek az a lényege, hogy az emberi agy vélhetően „három különböző agyból áll, mégpedig úgy, hogy mindegyik a fejlődés különböző szakaszában épült rá az előzőre”:
1. Az „ősagy” a „hüllőagy”, ez felel az alapvető létfenntartó funkciókért, például a lélegzésért, ahogy például a gyíkokon megfigyelhetjük. 2. A „köztes agy” az „ősemlős agy”, ez felel az érzelmekért, ahogy például az emlősöknél látjuk. 3. A „legújabb” agy az „újemlős agy”, ez felel a nyelvért és a gondolkozásért, ahogy például a főemlősökön (köztük az embereken) megfigyelhetjük. Az agy legfejlettebb szintje a neokortex, az „újagy”. Ide tartozik a homloklebeny és a magasabb szintű megismerési folyamatokat ellenőrző többi képződmény. Ha eltávolítják az agynak ezt a részét, az emberben csak az „állati agy” marad meg. Magyarán minden ember mélyén állat lakozik. Vagy ahogy Temple Grandin írja: „ha a homloklebeny nem működik, az állati agy válik alapbeállítássá.” Paul MacLean elmélete szerint az említett agyak mindegyikének megvan a maga „intelligenciája”, és mindegyik a saját törvényei szerint működik. És itt érkezünk a másik fontos dologhoz, melyet meg kell vizsgálnunk: az agy méretéhez. Mert igenis számít az agy mérete. A kutatók egyetértenek abban, hogy a test nagyságával összevetett agyméret kölcsönviszonyban áll a gondolkozási képességek összetettségével. Például a „társas rovaroknak” (amilyenek a hangyák és a méhek) a testük súlyához képest rendkívül fejlett az agyuk. Vagy vegyük a „tyúkok eszét”: ha összevetjük a test nagyságát az agy méretével, a legnagyobb madáragy nagyobb, mint a legkisebb emlősagy. Ideje volna már felülvizsgálni a „tyúkeszűség” fogalmát! Fontos tényező, hogy mekkora az emlősök „új-agya”. Azt mondják, minél nagyobb az „újagyad”, a neokortexed, annál értelmesebb vagy. (Olykor persze az is igaz, hogy „több ész, több baj”.) Mivel az állatoknak és az embereknek másmilyen az agyuk, a világról szerzett tapasztalataik is mások.
Ám az összes különbség ellenére az állati és az emberi agy sok tekintetben közös. Ugyanez áll az autista és a nem-autista agyra is. Mindenki számára nyilvánvaló, hogy az autisták agya különbözik a nemautistákétól. Minden olyan kísérlet kudarcot vallott azonban, amely az agy valamelyik területéhez akarta kötni az autizmust. Az első kutató, aki közel jutott az autista agyra jellemző szerkezeti különbségek megállapításhoz, éppen az, akinek a neve nem jutott eszembe az imént (pedig híres név). Most már elárulhatom (mert megnéztem a világhálón), hogy dr. Manuel Casanováról van szó. (Persze semmi köze híres névrokonához, annál több köze van ahhoz az adottsághoz, hogy nyílt elmével közelítsünk a legrázósabb kérdésekhez is.) Dr. Casanova feltűnő eltérést állapított meg autista egyének agyában, ami nem csupán a nem-autistáktól, hanem az egyéb fejlődési rendellenességekkel küszködőktől is megkülönbözteti őket. Az ő kutatócsoportjának sikerült azonosítania az agynak azt a legkisebb egységét, amely információt tud feldolgozni; elnevezték „oszlopparánynak”. Arra a felismerésre jutottak, hogy az autisták agyában több az „oszlopparány”, de kisebb a méretük, mint a nem-autisták agyában. Ez drámai hatással van arra, ahogyan az agy különféle részei érintkeznek egymással. Temple Grandin úgy véli, az autisták homloklebenye másként működik, mint a nem-autistáké. Az autisták többet használják az „állati agyukat”, mint a nem-autisták: kénytelenek többet használni. „Az autisták közelebb állnak az állatokhoz, mint a nem-autisták.” Az autizmus éppen ezért vethet fényt a nem-emberi állatok lenyűgöző világára, és fordítva: vagyis az állatok hozzásegíthetnek bennünket, hogy megértsük az autizmus lenyűgöző világát. Folytassam?
Nem-emberi intelligenciateszt2
1. Meg tudod-e határozni egy távoli (teszem azt, tőled négy-öt kilométerre levő) tárgy pontos helyét a Nap állásához képest, és tudod-e közölni barátoddal a tárgy helyét, távolságát és kívánatos vagy nem kívánatos (voltát – táncjelzések segítségével? Igen: 5 pont Nem: 0 pont 2. Látod-e az ibolyántúli fényt? Igen: 5 pont Nem: 0 pont 3. Egy sötét és ismeretlen szobában meg tudod-e állapítani, milyen tárgyak vannak az asztal alatt? Igen: 5 pont Nem: 0 pont 4. Szeizmikus jelek segítségével (a lábad dobogásával földrezgéseket keltve) tudsz-e üzenetet küldeni olyan barátodnak, aki tőled harminc kilométerre él? Igen: 5 pont Nem: 0 pont 5. Egy jelöletlen, nyílt terepen keresztül] megtett tizenötezer kilométeres utat meg tudsz-e jegyezni, jóllehet csak egyszer tetted meg az utat? Igen: 5 pont Nem: 0 pont 6. Végy ötszáz diót, és ásd el egy parkban ötszáz lyukba. Két hónap múlva hány diót tudsz megtalálni? 1-10 között 1 pont 11-100 között 2 pont
101-200 között 3 pont 201-400 között 4 pont 401-500 között 5 pont 7. Meg tudod-e állapítani harminc perccel korábban, mint ahogy bekövetkezik, ha egy betegre roham tör rá? Igen: 5 pont Nem: 0 pont Most pedig add össze a pontjaidat, és ellenőrizd a nem-emberi intelligenciád szintjét! 0-10: súlyos értelmi fogyatékosság 11-20: éppen hogy csak megütöd a legalsó szintet 21-30: átlagos képességek 31-35: az átlagosnál jobb képességek Nos, elégedett vagy az eredménnyel? Mi állatok pontosan így érezzük magunkat, mikor az emberek „ész nélküli lényként” kezelnek bennünket, akiket csak ingerválaszok és ösztönök irányítanak, s akik ezért „idomításra” és „viselkedésterápiára” szorulnak.
Ötödik fejezet
A létezés „érzéketlen” és érzékeny módjai Kezdjük egy roppant népszerű hiedelemmel: „az autista gyerekek a saját világukban élnek”. Nem azt akarom nyávogni, hogy ez a hiedelem téves, hanem szeretném kibővíteni néhány további állítással: „A nem-autista emberek a saját világukban élnek.” „A vakok a saját világukban élnek.” „A süketek a saját világukban élnek.” „A vadon élő állatok a saját világukban élnek.” „A háziasult állatok a saját világukban élnek.” „A szarvasmarhák a saját világukban élnek.” „A macskák a saját világukban élnek.” Stb. stb. stb. A lista a végtelenségig folytatható. Tagadhatatlanul csak egyetlen fizikai világ van (tudjuk jól), viszont annyi „érzékelt világ”, ahány élőlény. Természetesen az érzékeink által jutunk ismeretekhez. Érzékeink „információkat közvetítenek” a környezetünkről, „belső érzéseink” pedig eljuttatják a nyers információt az agyunkhoz, ahol földolgozódik, és megteremtődik kinek-kinek a „saját világa”. Ez határozza meg aztán a cselekedeteinket. A folyamat igen bonyolult, és fajtól fajra, fajtáról fajtára különbözik. Ez a magyarázata annak, hogy ♦ a valós világ és az egyes élőlények világról alkotott gondolati képe különbözik egymástól; ♦ a világ értelmezése az emlékezeten és a tapasztalatokon alapul; ♦ az érzékelés különböző tapasztalataiból különbözőképpen észlelt világok születnek.
Ugyanazok az érzékek másként működnek az emberekben és másként az állatokban. Például mind a macska, mind pedig az ember szemében vannak pálcikák (halvány fényekre és hirtelen mozgásokra „szakosodott” idegsejtek) és csapok (színérzékelők). De nekünk, macskáknak az emberekkel összehasonlítva több a pálcikánk, mint a csapunk, ezért sötétben sokkal jobban látunk, mint a kétlábúak. Látunk néhány színt – például bíbort, sárgát, kéket és zöldet –, de nem olyan jól, mint az emberek. A csökevényes színérzékelés azzal az előnnyel jár, hogy mi, macskák a szürkének akár huszonötféle változatát is meg tudjuk különböztetni. Nem mintha az emberek méltányolnák ezt a különleges képességünket! A kétlábúak szemében a szürke, az szürke. Arról is itt kell szót ejtenünk, hogy az állatok némelyik érzéke nem felel meg az ember érzékeinek. Az állatoknak olyan érzékszerveik is vannak, amelyek hiányoznak az emberekből. Segítségükkel olyasmit látnak, hallanak és szimatolnak meg, amire az emberi állatok nem képesek. Teszem azt, az elefánt ormányában külön érzékszerv található, és valószínűleg a lábában is, hogy észlelje a finom rezgéseket. Viszont az embereknek is vannak olyan érzékszerveik, amelyek hiányoznak némelyik állatból. Az élőlények különféle fajainak érzékei tehát különféleképpen működnek? Különféleképpen bizony. És így eljutunk a környező világ, az „umwelt” fogalmához, melyet Jacob von Uexküll, az élettan tizenkilencedik századi tudósa vezetett be. Környező világ, „umwelt”: bármely állat (az embert is beleértve) sajátos világa.
Tudhatjuk-e bizonyosan, mi egy-egy állat környező világa? Nem tudhatjuk. Példának okáért én nem ismerem Polly barátomnak, ennek a dalmát ebnek az „umweltjét”. Bár a színünk hasonló (Anyu engem gyakran hív „dalmát macskának”), Polly környező világa különbözik az enyémtől. Hogy mást ne mondjak, a kutyáknak általában nem különösebben jó a látásuk. Polly, mint a kutyafélék jeles képviselője, főként a szaglására, nem pedig a látására hagyatkozik; ebből pedig az következik, hogy az ő
„érzékvilága” szagokban sokkal gazdagabb, mint az enyém. És milliószor gazdagabb, mint az embereké. Egyetértek azokkal a kétlábúakkal, akik szerint lehetetlenség válaszolni Thomas Nagel filozófus kérdésére: „Milyen érzés denevérnek lenni?” Szívesen buzdítom az élőlények minden fajtáját: próbálják elképzelni a denevér (vagy bármilyen más állatfaj) környező világát, és abból induljanak ki! Az a borúlátó következtetés, miszerint „soha nem fogjuk megtudni, milyen érzés X-nek vagy Y-nak lenni”, hamis föltevéseket szül az állatokról és az emberekről, és leszűkíti egymás jobb megismerésének lehetőségeit. Kidolgoztam néhány szabályt, melyek aztán segítségemre voltak a témára vonatkozó kutatómunkámban: 1. Ne hidd, hogy az a mód, ahogyan észleled a világot, a világ észlelésének egyedüli módja. 2. Tanuld meg, miként működnek különböző (emberi és nem-emberi) lények érzékszervei, és saját érzékelő készségedet latba vetve engedd szabadjára a képzeleted, hogy fogalmat alkothass az ő környező világukról. 3. Próbáld az ő szemükön át nézni a világot, hallgass (képzeletedben) az őket körülvevő hangvilágra, tapasztald meg gondolatban a tapintási stb. érzeteiket, hogy fölépíthesd magadban egy-egy (emberi vagy nem-emberi) lény környező világát.
Polly, a dalmát eb
Dása, a „dalmát macska” Teszem azt, mi a denevérek legfontosabb érzékszerve? Amennyire a kutatásokból tudhatjuk, a hallásuk. A denevérek hallják az ultrahangokat is. Ultrahanghullámokat bocsátanak ki a szájukból. Donald Griffin a denevérek tájékozódási módszerét „visszhanglokációnak” nevezte. A kétlábúaknak ezt nehéz (lehetetlen?) megérteniük, mert az ember nem hallja, amit a denevér hall. Nem lehetetlen azonban tanulmányozni a denevért (nem laboratóriumban, hanem a természetes élőhelyén), hogy egy lépéssel közelebb kerüljünk e különleges lények megértéséhez. Ami az érzékszerveket illeti, minden faj olyan érzékelő rendszereket fejlesztett ki, amelyekre szüksége volt a maga természetes környezetében folytatott élethez. Erről az evolúció gondoskodott. Sok madárnak remek a látása, sok ragadozónak kiváló a szaglóérzéke – és így tovább. Hogy menynyire fontos egy-egy érzékszerv az állat életében, ez lemérhető azon is, mekkora az újagyban a szóban forgó érzékszervnek jutó terület. Például a macskák újagyában jelentős terület jut a látásnak, a hallásnak, a tapintásnak és a mozgásnak. Nem kell ahhoz viselkedéskutatónak lenned (pedig én az vagyok!), hogy megértsd: az emberi agyat más dolgok „kötik
le”, a kétlábúak érzékelésnek szentelt területei jóval kisebbek. Az állatokkal összevetve, az ember érzékszervei csökevényesek, s emiatt rengeteg információtól kénytelen elesni. Etológus, viselkedéskutató: az állatok viselkedését tanulmányozó tudós. Az etológia a görög éthosz (természet, hajlam) szóból származik, és nem korlátozódik a nem-emberi állatokra, hanem az összes fajt (tehát az embert is) felöleli. Ebben az értelemben a macskák a legjobb „humánetológusok”, hiszen mindenkin játszva átlátnak, és e tudás birtokában a mancsuk köré csavarják a maguk embereit.
A macskák (és sok más nem-emberi állat is) olyan dolgokat is érzékelnek, amelyeket az emberek nem tudnak észlelni. Macskászati szempontból az ember érzékei „érzéketlenek”. A kétlábúak kilencvenöt százaléka jószerivel süket! Környezetüknek csak egykét (robajló) hangját hallják meg, és rengeteg „hangtájékoztatástól” elesnek. Példának okáért nem hallják az órák ketyegését, nem hallják meg a sarkon beforduló bringát, vagy a két háztömbbel odébb ugató kutyát. Nem is értem, hogyan tudnak életben maradni arra a néhány hangra támaszkodva, amelyeknek bitangul hangosaknak kell lenniük, hogy egyáltalán meghallják őket. Ami pedig a látást illeti, a kétlábúak (még a nagyon jó szeműek is) a látható világ 90-95 százalékát nem látják. Azt meg végképp nem tudom fölfogni, hogyan tudnak eligazodni környezetükben a szemükkel észlelhető egy-két útbaigazítás alapján, anélkül hogy meg ne szagolnák a bútoraikat meg a barátaikat. Úgy látszik, agyuk figyelmen kívül hagyja az eligazodás seregnyi elérhető támpontját. Például akkora változásokat sem vesznek észre a hálószobájukban, mint egy ötcentes begurulása a ruhásszekrényük alá, vagy egy pihe leesése az öltözőasztaluk alatti szőnyegre. Néha elcsodálkozom: hogyan tudnak eligazodni a környezetükben, hiszen napról napra változik? Úgy látszik, tudják, mi van a környezetükben, és nem vacakolnak azzal, hogy időnként ellenőrizzék. Hozzám képest ők rengeteg információt kénytelenek nélkülözni. A macskák érzékei nagyon élesek. Egyik-másik kétlábú az autizmusban tapasztalható „túlérzékenységhez” hasonlítja a macskák érzékeit. Az állatok számára azonban az ilyen „túlérzékenységben” nincs semmi
rendkívüli. Pontosabban nyávogva, a mi érzékenységünk egyáltalán nem „túlzott”. Sok kétlábú ott követi el az első hibát, hogy erőfeszítéseit az autizmusban tapasztalható túlérzékenységre összpontosítja, mintha az volna az autizmus legfogasabb kérdése. Kevés kutató akad a kétlábúak között, aki ráocsúdik, hogy az „autista érzékek” túlzott érzékenysége az autizmussal együtt járó egyéb érzékelési zavarokból fakad. Kisgyerekeknél éppen az érzékelés zavarai lehetnek az autizmus első jelei, s ezek sokkal korábban szemet (és fület) szúrnak, mint a társas életre és a kapcsolatteremtésre vonatkozó fogyatékosságok. Hangsúlyozni szeretném, hogy az érzékelés különbözősége nem minden esetben eredményez működési zavart, tehát az érzékelés „mássága” nem szükségszerűen okoz nehézségeket. Bizonyos esetekben erősségként vagy különleges képességként foghatjuk föl ezeket; működési zavart csak akkor okoznak, ha a környezet nem ismeri fel őket, és nem igazodik hozzájuk. Minden azon múlik, az adott környezetben hasznosak-e vagy sem. Sajnos a nem-autista kétlábúak nem méltányolják az ilyesmit, mert gőzük sincs az említett képességek létezéséről. Környezeti tényezők is okozhatnak nehézségeket. Például ha valaki túlságosan érzékeny a villódzó fényekre, „működési zavarai” csak abban a helyiségben jelentkeznek, ahol ilyen a megvilágítás. Ha igazodnak ehhez a túlérzékenységhez (például kicserélik a villódzó fénytesteket alacsonyabb teljesítményű villanykörtékre), megszűnik a szóban forgó „működési zavar”. Közkeletű hiedelem, hogy az autisták információszerzésével nincs semmi gond, a bajok a magasabb szintű feldolgozásnál kezdődnek. Így is van, meg nincs is így. Így van, mert nem süketek vagy vakok, de nincs így, mert az érzékeik másként működnek. Szeretném megpendíteni első föltevésemet: ha egy csecsemőnél autizmust állapítanak meg, akkor alighanem az érzékszervei működésében hibádzik valami, vagy inkább ingerszegénységre lehet gyanakodni. Talán „túlságosan nyitva vannak”, vagy „nincsenek eléggé nyitva”. (Nem kell szó szerint venni, amit nyávogok, de „emberül” így tudom legjobban érzékeltetni, mire gondolok.) Ebből a „túlságos nyitottságból” különleges képességek, de fogyatékosságok is fakadhatnak.
Például az, amit Olga Bogdasina „gestalt-észlelésnek” nevez (gestalt: egységes forma, minta vagy szerkezet mint a megfigyelés tárgya), amikor az illető az adott helyszínt egyetlen egységként, valamennyi felfogható részletet egyszerre észlelve érzékeli, meg azonban nem emészti. (Az egyedüli ellenvetésem, hogy a „gestalt” fogalma magyarázatra szorul. Ha nem németül írunk, miért kell német szavakat használnunk? Nem mintha bármilyen kifogásom volna a német nyelv ellen, ez azonban arra vall, hogy Olga nem tud elég jól azon a nyelven, amelyen ír, különben egyszerre csak egy nyelvet használna.) A gestalt-érzékelés másik meghatározása: „az előtérben és a háttérben levő érzéki információk megkülönböztetésére és megszűrésére vonatkozó képesség hiánya”. Az autista gyerekek mintha mindent szűrés és válogatás nélkül érzékelnének. Ebből az a furcsaság fakad, hogy az autista az érzéki benyomásokat legapróbb részleteikben, egyúttal a maguk teljességében fogadja be. Az autista gyermek szempontjából minden egyes helyzet teljességgel egyedi. Megtanulja, miként viselkedjen egy bizonyos helyzetben, de tökéletesen tanácstalan, ha csak egy aprócska részlet is eltér a megszokottól. Minden aprócska részlet megváltoztatja az egész helyzetet. Teszem azt, mihelyt Alex belép reggel a nappaliba, az összes „helytelenséget” helyreigazítja: fölvesz az asztal alól egy szöszt, a széket néhány centivel arrébb, a „legmegfelelőbb” helyre tolja, Anyu bögréjét kiviszi a konyhába stb. Csak akkor tud sikeresen tevékenykedni, ha minden a „helyén” van; vagyis ott és úgy, ahogy tegnap, tegnapelőtt, egy héttel ezelőtt volt. Jó hír viszont, hogy Alex egyre rugalmasabb. Néhány évvel ezelőtt irtózatos ribilliót csapott, ha valami nem volt a helyén – például elbillent a falon a kép, vagy a játéka a széken hevert, nem pedig az ablakpárkányon. És mert nem közölte, mi a baja, hogyan tudhatta volna a családja, hogy mi borította ki? Alex ma már szívesen teszi saját kezűleg helyre az összes „helytelenséget”. Persze akadnak még nehézségei. Lehetetlenség sétáról úgy hazatérni vele, hogy ne pontosan ugyanazt az utat járják be, és ne ugyanott álljon meg a család, ahol korábban is meg szokott állni. A boltba menéssel sincs gond – mindenki jól begyakorolta már, hogy mindig ugyanarra menjenek,
nehogy galiba legyen. A nehézségek akkor kezdődnek, ha kocsival mennek bevásárolni. Nem tudom, más országokban hogy van ez (soha nem jártam még külföldön), de az Egyesült Királyságban az útépítés valóságos nemzeti sport. Akármikor és akárhova mennek az útépítők, mindenhova terelő nyilakat pakolásznak; a munkások egyik nap kiássák a gödröt, másik nap meg betemetik. Szegény Alex meg a sorstársai kiborulnak, ha mondjuk az autójuk kénytelen jobbra kanyarodni ott, ahol egyenesen kellene továbbhaladnia. Minden váratlan kanyarodás veszélyek forrása, mert szorongást kelt: oda megyünk, ahova ígérték? Akik autista gyerekekkel élnek együtt, igen gyorsan megtanulják, hogy óvakodni kell a sok változástól, vagy ha ez lehetetlen, legalább figyelmeztetni kell a gyereket, mi és miért fog változni. Alex már egészen kis korában, mikor még nem beszélt, adott néhány leckét a családjának. Egyszer apukája elvitte a boltba, balgán azt képzelve, hogy Alex jól ismeri a boltot, semmi meglepő nem történhet. De bizony történt. Miután kocsiba ültek, Apunak félúton eszébe jutott, hogy tankolnia kell, különben nem tudnak továbbmenni. Lefordult hát a főútról egy benzinkúthoz, de Alexszel nem tudatta, mire készül. Alex (érthető módon) pánikba esett: azt hitte, boltba mennek, s ehelyett Apu máshova cipeli. (Ti nem esnétek pánikba, ha nem tudnátok, mi történik veletek, és hova visznek benneteket?) Ne tudjátok meg, mi történt ezután, elég annyi, hogy bevásárlás végképp nem lett a dologból. Ez után a lecke után Alexet mindig ellátják az összes szükséges tudnivalóval, mielőtt a család elindul hazulról. A mi Alexünknek nemcsak a szeme, hanem a füle is „gestalt módra”, szőröstül-bőröstül észleli a dolgokat. Roppantul nehezére esik a lényegtelen hangok kiszűrése. Valójában azt sem tudja eldönteni, az adott helyzetben mi számít lényegtelen hangnak. Az összes hanginformációt egyetlen csomagban fogadja be. Ha valaki szól hozzá, Alex nemcsak az illető hangját hallja, hanem a víz folyását is a fürdőszobai csövekben, a konyhában a mikrohullámú sütőt, a kapunyitást a szomszédban, a tovahaladó autókat, meg engem, amint eszem a tonhalamat… Szegény fiút rendesen kihozza a sodrából, ha zsúfolt, zajos helyen kell valamit csinálnia. Hogy biztonságban érezze magát, Alex „gestaltos cselekvéseket” alakít ki magának – szertartásokat és aprólékos szokásokat. Ezek a cselekvések
biztonságot és rendet visznek az életébe, amely egyébként tele van fenyegetésekkel és kiszámíthatatlansággal. A kívülálló szemében ezek a szertartások hosszadalmasnak és bonyolultnak látszanak. Alex számára azonban ezeknek az élményeknek nagyon is megvan az értelmük, és ha bármelyik elemük hiányzik (mert például megakadályozzák, hogy befejezzen egy látszólag értelmetlen szertartást), az egész élmény befejezetlenné, szokatlanná és ijesztővé válik. Alexünknek jó néhány szertartása van, őneki ezek mind nagyon fontosak, hogy talpon tudjon maradni a nem-autisták fenyegető (és széteső) világában. Mielőtt lefekszik, meg kell érintenie az összes ajtót, s aztán elegyengetnie a párnákat meg a takaróját. Nem számít, hogy amikor bemászik az ágyába, a takaró elveszíti azt a simaságot, amit épp az imént teremtett meg; be nem bújna a takaró alá, ha nincs „megigazítva”. A fölkelésnek is megvan a szertartása. Meglehetősen bonyolult; bizonyos mozdulatokból és az anyjával váltott szavakból áll. A reggeli szertartás „forgatókönyvét” minden reggel pontosan ugyanúgy játsszák el – a legutolsó szavacskáig és mozdulatig. Szerencsére családom valamennyi tagja mostanra „autizmusszakértővé” képződött át. Réges-rég megtanultuk: ha sietős a dolgunk, Alexet nem szabad sürgetni, különben órákig várhatunk rá. Ha megakadályozzák aprólékosan kidolgozott szertartásainak befejezésében, teszem azt, Anyu megpróbál átugrani néhány sort a „reggeli forgatókönyvben”, Alex visszamászik az ágyába, és kezdhetik az egészet az elejéről. Bármilyen furcsa, az autista kétlábúak könnyebben igazodnak nagy változásokhoz, mint kicsikhez. Például mikor a család (persze nélkülem) külföldre utazik vakációzni (én meg mehetek a macskamenhelyre – igazságtalan a világ!), Alex jól viseli az ismeretlen szállodákat. De ha bármit megváltoztatnak a hálószobájában, Básztet és Szehmet legyen hozzánk irgalmas! A magyarázat a „gestalt-észlelésben” rejlik. Alex találkozása az új tudnivalókkal új „gestaltot” jelent, amit elraktároz az emlékezetében, viszont a megszokott környezet bármilyen változása megzavarja: egyrészt mert ezáltal „új kép” keletkezik; másrészt mert ismerős helyzetben ismeretlen környezettel találja magát szemben. Megfigyeltem, hogy a rendezettség és a megszokottság segít Alexnek, hogy fölfogja, mi, mikor és miért történik, és végül el tud fogadni kisebb
változásokat, kivált olyankor, amikor maga is részt vesz a környezet átalakításában – a szobája kitakarításában, a ház átrendezésében stb. Alex szüleinek másik bevált módszere, hogy segítsék a fiút az alkalmazkodásban: rázós helyzetekben vagy erősen megterhelő események után „biztonsági tárgyakat” adnak a kezébe. Sok autista gyerek roppant erősen ragaszkodik bizonyos dolgokhoz: madzagdarabokhoz, gallyakhoz, csomagolódobozokhoz, kanalakhoz, törülközőkhöz, játékszerekhez… A lista végtelen. Alexünknek egy játékállat a kedvence. Hosszú évek óta – vagyishogy azóta, hogy beköltöztem a családba, hogy együtt éljek velük – megvan ez a kis rénszarvasa; hivatalosan Rudolf a neve, de Alex csak Manónak hívja. Manó nem csupán játéknak, hanem valóságos megváltónak bizonyult. Alex őt szorongatta, ha lefeküdt, őt szorongatta szokatlan helyeken, vagy zsúfolt helyzetek utáni „nehéz időkben”. Nem játszott a Manójával, csak szorongatta a kezében, vagy néha az álla alatt – és biztonságban érezte magát! Egyik-másik (nem nagyon értelmes) ember azt mondogatja Anyunak, hogy a Manó (vagy bármilyen más játékszer) nem illik Alex életkorához. Alex most már tizenéves. De Anyu tudja, amit tud; rá se hederít, „polkorrekték” mit tartanak életkorhoz illőnek. (Jaj, de szeretem ezt a nőt!) És tökéletesen igaza van. Alex nyilvánosan nem játszik a játékállatkájával, a dolog tehát nem válik kínossá, nem bámulják meg az emberek. Alex akkor veszi elő, amikor szüksége van rá, főként olyankor, amikor a család vakációzni megy. Akármilyen szállodában megalhatnak, csak az a fontos, hogy Alexnél ott legyen a „biztonsági tárgya”. A mosógép több száz ízben történt megjárása és több tucatnyi stoppolás után Manó tavaly sajnos nyugdíjba ment. Megbecsült helye van Alex szobájában, többé azonban nem utazhat együtt vele, különben szétpotyogna apró darabokra. Alexnek most egy játékelefánt a kedvence. Jól vizsgázott az elefánt – tavaly Görögországba utazott, és a vakáció remekül sikerült. A kétlábúak főként szavakban gondolkoznak, emiatt aztán nem sokat hederítenek az érzékeikkel fölfogható környezetre. A legegyszerűbb dolgokat sem veszik észre: árnyakat, színeket, formákat és tükröződéseket, mert mindent fogalmilag és kategóriákba szorítva közelítenek meg, vagy ahogy Temple Grandin írja, „elvonatkoztató az
érzékelésük és a gondolkozásuk egyaránt”. Ebben áll a nagy különbség állatok és emberek, valamint autisták és nem-autisták között. Mi, macskák jól emlékezetünkbe véssük a környezetünket, és rendszeresen ellenőrizzük, hogy minden rendben van-e. Ha ilyen zűrös alakokkal élsz együtt, mint a kétlábúak, nehéz alkalmazkodnod a rengeteg változáshoz, amit okoznak, mihelyt beteszik a lábukat a házba. Semmiben sem bízhatunk meg, míg nem ellenőriztük (valamennyi érzékünk latba vetésével). Mihelyt bemegyek valahova, rögtön bekapcsolom „elsődleges eszközeimet” – a hallásomat meg a szaglásomat –, hogy fölmérjem a helyzetet, majd megerősítő adatokat szerzek a szememmel, a tapintásommal, az egész testemmel, és csak azután tudom elfogadni a nappalinak azt a századik változatát, amit az „érzéketlen” kétlábúak rám lőcsölnek. Szerencsésnek nyávoghatom magam, mert van egy cimborám (Alex), aki segít nekem megőrizni a ház biztonságát, és (többnyire) szép türelmesen helyreüti az összes „helytelenséget”, amit háztartásunk felnőttjei zúdítanak a nyakunkba. A „gestalt-észlelés” „szó szerinti” észlelésbe torkollik. „Az állatok és az autista emberek nem a dolgok fogalmát, hanem magukat a dolgokat látják.” Ahogy telnek az évek, a nem-autista kétlábúak érzékelése egyre pontatlanabb. Valahányszor ránéznek valamire, csak egy-két sajátosságát emelik ki, és a kép egészét múltbeli tapasztalataik és emlékeik alapján azonosítják. Teszem azt, mikor Anyu belép a nappaliba, nem vizsgál meg minden holmit, hogy rájuk ismerjen. Tudja, mi micsoda, és mi hol van. Elég neki egyetlen gyors pillantás. Az autistáktól eltérően a nem-autisták többet látnak „belülről”, többet látnak abból, ami a fejükben van, mint abból, ami kívül esik a gondolataik világán. Nézzétek csak meg például a túloldali képet! Látjátok rajta Pollyt, az én dalmát eb cimborámat?
Látjátok a dalmát ebet? Ha azt felelitek, hogy látjátok, akkor vizsgáltassátok meg a szemeteket! A képen NINCS semmilyen kutya, sőt semmilyen állat. Fekete foltok fehér papíron – semmi más. Sok ember az emlékeiből merített értelmet erőltet rá mindenre, ami csak a szeme elé kerül, ettől olyan pontatlan az érzékelése. Viszont sok autistának jóval pontosabb az érzékelése, csakhogy a nem-autisták világában ez működési zavarnak számít. Az emberek szép, új világában nem elég jó, ha azt látod, ami csakugyan van. Ehelyett rá kell tudnod erőszakolni egy kitalált világot a tényleges valóságra. Temple Grandin szerint az autisták látják a részleteket, amelyekből egybeáll a világ, a nem-autisták viszont belemosnak minden részletet a világról alkotott általános képzetükbe. A világ legismertebb képi gondolkozójaként kifejti, hogy az élővilág képi gondolkozói, akár állatok,
akár emberek, a részletek alapján tájékozódnak, ami azt jelenti, hogy mindent látnak, és mindenre reagálnak. Környezetük apró változásai, amelyeket az „érzéketlen” kétlábúak nem vesznek észre, nekik azonnal a szemükbe ötlenek, és ez erősen zavarja is őket. Tökéletesen egyetértek vele. Annyit azonban hozzátennék: ez nem csupán a látásra, hanem akármelyik érzékre is érvényes, aszerint, hogy a szóban forgó élőlény szempontjából melyik a meghatározó, vagy melyik a legmegbízhatóbb érzékszerv. Például Polly semmilyen „szagolhatatlan” szagot nem hagy válasz nélkül; a szagok valósággal rávetik magukat. Viszont aligha vesz észre egy gallydarabot vagy egy pénzérmét a padlón, pár centiméterre attól, ahol ül. Azt akarom ezzel nyávogni, hogy nem minden állat tekinthető „képi gondolkozónak”, és nem minden autista gondolkozik képekben. Azok az élőlények, amelyeknek más érzékszerveikhez képest megbízhatatlan a látásuk, az érzékelés egyéb módozataival élnek, hogy megérthessék a maguk világát, és gondolati képet alkothassanak róla. Az autistáknak van egy további okuk is, hogy ragaszkodjanak a változatlansághoz: mégpedig az, hogy érzeteik túlságosan sokáig tartanak. A nem-autisták igen gyorsan elfelejtik észleleteiket. Hogy mást ne mondjak, amikor reggelente felöltöztök, érzitek a bőrötökön a ruhátokat, de az érzet egykettőre elillan. Az érzet elillanását nevezik megszokásnak. Ugyanígy van a szagokkal és az ízekkel, vagy bármilyen más érzékkel. Ha érzékszerveinket hosszasan ingerli valami, hamarosan bekövetkezik a megszokás. Ha az inger megváltozik, az érzékelés visszatér. Ezért nem érzitek a magatokon viselt ruhát, és csak akkor vesztek tudomást róla, amikor átöltöztök vagy igazítotok rajta valamit. Sok autista embernél azonban a hozzászokás folyamata nem úgy működik, ahogy kellene, emiatt az érzet túlságosan sokáig tart. Vannak, akiknek napokba telik, mire megszűnik a testükön viselt ruha érzete. Sajnos mikor bekövetkezik ez a kellemes érzés (vagy inkább érzéshiány), ideje tiszta ruhát ölteniük, és a hozzászokás folyamata megint kezdődik elölről. A legnehezebb idők akkor járnak rájuk, amikor a téli ruháról át kell állniuk nyárira, és fordítva. Hetekbe telik, mire hozzászoknak a rövidnadrághoz meg a rövid ujjú inghez. De mire úgy-ahogy el tudják viselni, hogy a bőrük érintkezik a
szabad levegővel, beköszönt az ősz, és megint hosszúnadrágba meg hosszú ujjú dzsekibe kell bújniuk. Ha le kell vágni a körmüket, minthogy egy-egy érzetük a végtelenségig eleven marad, újabb (és meglehetősen általános) nehézségek fakadnak. Alex gyűlöli a körömvágást, mert a folyamat nem ér véget azzal, hogy Anyu befejezi a műveletet, és elteszi az ollót. Nem az az érzet marad benne eleven, ahogy vágják a körmét, hanem a megnyírt körmök nagyobb felülete miatt érzi úgy, hogy körmeire „nehezedik” a levegő. Ez az érzet három-négy napig is eltart. Iparkodna ő szavakba önteni, amit érez, de mert gondjai vannak a szófűzéssel, legföljebb annyi telik tőle, hogy „ragadnak a körmeim”. A nagy megrázkódtatással járó esemény utáni ötödik vagy hatodik napon kezdi csak jól érezni magát. A jó világ nem tart tovább két napnál, mert újabb körömvágás következik. Dr. Casanova kutatási eredményeiben igen érdekes és meggyőző magyarázatot találtam erre a jelenségre. A nem-autisták és az autisták agyának sejtoszlopait összehasonlító vizsgálatai feltárták, hogy a nem-autisták agyában az információt az agykérgi sejtoszlopok magja továbbítja, a körülötte levő gátlórostok azonban megakadályozzák, hogy a szomszédos egységek is működésbe lépjenek. Az autizmus esetében, minthogy a sejtoszlopok olyan parányiak, a számuk viszont olyan nagy, az inger nem fér el bennük, hanem túlcsordul a szomszédos oszlopokba, és ezáltal erősítő hatás jön létre. A gátlórostok nem tudnak megbirkózni a túlcsordulással. A jelenség megvilágítására Dr. Casanova a fürdőszobai függönyhöz hasonlítja a gátlórostokat. Ha jól működik a függöny, és teljesen eltakarja a fürdőkádat, megakadályozza a víz padlóra folyását. Az autisták esetében „csurom víz a padló”. A „gestalt-észleléses”, szakadatlanul érzékelő autistáknál könnyen következik be érzelmi túlterheltség. Láttam olyan anyukákat, akik a gyermekeik képességeit messze meghaladó követeléseket támasztottak, mert azt hitték, hogy az ilyesmit minden kisbaba tudja. Az autista gyerekekben a rendelkezésükre álló eszközök segítségével az élet igen korai szakaszában kialakulnak az alkalmazkodás és a kiegyenlítés módszerei. Például úgy védik meg magukat fájdalmas és zavarba ejtő élményektől, hogy bezárják az érzékszerveiket, és teljes érzéketlenséget
kényszerítenek magukra. (Ez az eljárás szerezhet ugyan enyhülést, azonban igen kellemetlen mellékhatásokkal is járhat.) Tipegő kisgyerek korában Alexet azzal gyanúsították meg, hogy süket, időnként ugyanis semmiféle – akármilyen erős – hangra sem reagált. De aztán kiderült, hogy igen éles a hallása, csakhogy „kikapcsolja”, ha nem tud megbirkózni a „hangkörnyezettel”. Anyu Alex mögé állt, úgy kiabálta a nevét, hogy fölkeltse fiacskája figyelmét, Alexnek azonban a szempillája sem rezzent. Mihelyt azonban Anyu elővett egy doboz kétszersültet a konyhában, Alex pillanatok alatt ott termett. Hogy a fájdalmat keltő csatorná(ka)t elzárja, imamalomszerű viselkedésekbe menekül, vagy szándékosan más csatornák segítségével tereli el saját figyelmét, például tárgyakat tapogat, hogy „kikapcsolja” a látását vagy a hallását, vagy pedig teljesen visszahúzódik. Senkinek sincs róla sejtelme (még nekem sincs), hogy Alex milyen jelzéseket olvas ki a fényekből, a színekből vagy a mozdulatokból. Senki sem tudja elképzelni (kivéve egy-két kétlábút és persze engem), miként észleli egy-egy ember a világot az érzékszervein keresztül. A dolognak az a titka, hogy elfogadjuk: különböző emberi és nem-emberi állatok esetében más és más számít „normálisnak”.
Kéz, kéz, mindenütt kéz Ha túlságosan sok információt kell egyidejűleg befogadniuk, az autisták igen gyakran csak azokat az adatfoszlányokat emésztik meg, amelyek történetesen fölkeltik a figyelmüket. A tárgyak minden egyes részletére akként reagálnak, mintha önmagukban teljes egészek volnának. Mivel a töredékes észlelés valamennyi érzéket érintheti, ezek a „töredékek és foszlányok” egyaránt lehetnek látott, hallott, szagolt észleletek stb. Alex (minthogy csak töredékesen emészti meg a látottakat) igen nehezen boldogul az emberekkel, nem csupán azért, mert olyanok, mintha rengeteg, egymástól független alkatrészből állnának, hanem mert a „töredékek és foszlányok” kiszámíthatatlan mozgásokat végeznek. Nagyon utálja, ha
közvetlenül előtte rámutatnak valamire, mert ilyenkor „egy kéz” (nem az anyja, és nem is az oktatója keze) jelenik meg hirtelen az orra előtt. Mit gondoltok, hogyan reagál rá, ha egy azonosítatlan tárgy kalimpál előtte a levegőben? Nyilván nem fogadja azzal, hogy „Szia, hogy vagy?” (Hasonló helyzetben ti mit csinálnátok?) Legjobb esetben csak elbődül: – Ne mutogass! –, legrosszabb esetben… Egy efféle legrosszabb eset után megpróbálta lerajzolni az illetőt, akit meg akart ütni a boltban. Mivel Alex a környezetét és az útjába kerülő embereket „töredékekben és foszlányokban” érzékeli, az élményeiről szerzett roppant egyéni (nemautista szempontból nézve különc) benyomásait raktározza el az emlékezetében. A dolgokra és a többi emberre azok alapján az „érzékelési foszlányok” alapján ismer rá, amelyeket ismertetőjelük gyanánt raktározott el magában. Pici korában Anyut a ruhája piros színéről ismerte meg (akkoriban Anyunak több olyan köntöse is volt, melyek ebben a legkedvesebb színében pompáztak). Az a döntése, hogy inkább kéket hord, Anyut első ízben hozta közelebbi kapcsolatba a rendőrséggel. Alex nem ismerte meg az anyját, és visított, mint a fába szorult féreg. A megrettent szomszédok kihívták a rendőrséget. Később persze szabadkoztak, amiért elragadta őket a képzeletük, és gyilkosságról fantáziáltak-Alex visításaiból ugyanis azt sütötték ki, hogy a fiút nyilván halálra gyötrik. A kínos eset részévé vált a nemzedékről nemzedékre szálló családtörténetnek. Töredékes érzékelésük miatt az autisták mintha másféle időzónában élnének, mert az adatok késleltetett megemésztése játszódik le bennük. Alex például el tudja ismételni, amit mondtak neki, még ha nem érti is; a megértés csak jóval később következik be, amikor egyszer csak a helyzethez nem illő kijelentésekkel rukkol elő. A kívülállók ezt meglehetősen furcsállják. Mi azonban, akik vele élünk, kijelentéseit hozzá tudjuk kapcsolni ahhoz a kérdéshez, amit a múlt hónapban, egy hete, vagy néhány órája intéztek hozzá. Alexnek hosszabb időre van szüksége, hogy megeméssze a kérdést, és fölkészüljön a feleletre. A kellő válasz megadása előtt Alex egymástól elkülönülő szakaszokat jár be, és ha eközben megzavarják, és (úgymond) segítő szándékkal megismétlik a kérdést,
szegény fiú kezdheti elölről az egészet, mert ugyanaz a kérdés Alex számára vadonatújnak számít. Igen gyakori az autizmusban az ingerek iránti túlérzékenység. Az autisták érzékei olykor túlságosan élesek, és olyasmi is megzavarja őket, ami a nem-autistáknak föl sem tűnik. Például bizonyos dolgok, melyekhez hozzáérnek, fájdalmat okoznak a kezüknek. Bizonyos zajok fájdalmat okoznak a fülüknek. Ez nem csupán az erős hangokra igaz; néha az autistát azok a hangok zavarják leginkább, amelyeket a nem-autista meg sem hall. Ahogy említettem már, az autisták túlérzékenységét néha az állatok érzékeléséhez hasonlítják. Ez az összehasonlítás találó is meg nem is. Találó, mert bizonyos személyek, némelyik állathoz hasonlóan, olyan ingereket látnak, hallanak, szagolnak, éreznek, amelyek más emberek számára érzékelhetetlenek. Nem találó, mert az állatoknak ez a megszokott, köznapi észlelése, az autistákat viszont ez a fajta túlérzékenység zavarja, sőt fáj is nekik. Az állati érzékek arra hivatottak, hogy a maguk környezetében működjenek, de az autista személyek érzékei túlságosan élesek ahhoz a környezethez képest, amelyben élnek. Az „autista érzékenység” azért is gondokat okoz, mert a nem-autista kétlábúakból hiányzik, és a környezet sem úgy van kialakítva, hogy alkalmazkodjon a túlérzékenyekhez. A nem-autista kétlábúakat nem zavarják azok az ingerek, amelyek némelyik autista embernek fájdalmat okoznak. De még ha az összes nem-autista kétlábú elhatározná is, hogy odafigyel az autisták túlérzékenységére, a gondok ettől még nem oldódnának meg: az autisták ugyanis nagyon különbözőek, nagyon egyedi az érzékenységük. Amitől az egyik jajgat és begörcsöl, azt a másik akár élvezheti is. Az autistáknak lehet „csökkent mértékű” is az érzékelésük. Ha alacsony az ingerszintjük, látványok, hangok, illatok stb. el sem jutnak hozzájuk. Nem látják vagy hallják a körülöttük levő világot, sőt a saját testüket sem érzik. Némelyikükből hiányzik önmaguk érzékelésének képessége, és mert sohasem tapasztalták meg saját testüket, nincs is róla fogalmuk. Alexnek van egy David nevű barátja. Az ő számára nem több a teste, mint a tükörből visszaverődő kép. Dave soha nem érez fájdalmat vagy hőemelkedést. Érzékeit úgy próbálja ingerelni, úgy igyekszik
megérteni, mi zajlik körülötte, hogy kalimpál a kezével, himbálja magát, vagy ugrabugrál. Nagyon is könnyű megállapítani, melyik a túlfejlett, és melyik az elégtelenül működő érzék, aztán azt képzelni, hogy a problémák ezzel meg is vannak oldva. De (és ezt nyávogjátok utánam) akármi is az autizmus, sohasem unalmas! Ugyanannál a személynél előfordulhat, hogy egyszer túlérzékeny, máskor meg „csökkent mértékben érzékeny” valamelyik érzéke. Az autizmusban mindennapos, hogy ingadozik az érzékelés „terjedelme”. Az információ-befogadás egyenetlensége, miközben az észleletek napról-napra, óráról órára, vagy akár percről percre is változnak, nem segíti elő, hogy az autista a többi embertől a társas életre és az érzelmekre vonatkozó útbaigazításokat sajátítson el. Az autista és nem autista kétlábúaknak egyaránt hét érzékszervük van, abban a tekintetben viszont, ahogyan használják őket, igen nagyok a különbségek. A nem-autista kétlábúak egyidejűleg használják az összes érzékszervüket. Például látják, ami előttük van, hallgatják a rádiót, és mozognak a zene ütemére – mindezt egyszerre. Sok autistának ez jóval több a kelleténél. Az információk korlátozására, a túlterhelés és a töredékessé válás megakadályozására egy időben csak egyetlen érzékelési csatornát tartanak nyitva, a többit pedig „várakozási állományba” helyezik. Ez persze korlátozza az érzékelésüket, de hozzásegíti őket, hogy legalább az egyik érzékszervükkel fölfogják, ami történik körülöttük. Alexnek például a füle a kedvenc érzékszerve. Hangok segítségével érti meg, mi zajlik körülötte. Környezetének minden neszét meghallja, a többi érzékszerve azonban nem pendül egy húron a dolgokkal, így aztán nem sokra megy a körülötte levő látnivalókkal, és fogyatékos a tapintással való érzékelése meg a testtudata is. Megesik, hogy nem tudja megemészteni a kívülről és belülről egyszerre jövő ingereket. Hogy ezt meg honnan tudom? Onnan, hogy gondosan megtervezett kísérleteket végeztem. Múlt hétfőn Alex a nappaliban üldögélt, mélyen elmerülve a maga „hangvilágában”: arra fülelt, mi történik a konyhában. Anyu éppen terít. Hoppá, elejt egy villát. Fölkapja és beledobja a mosogatóba, aztán kivesz egy másikat a fiókból… Ekkor fölugrottam Alex térdére. Alexnek a szempillája sem rebbent. Annyira el volt merülve a „hangvilágban”, hogy nem észlelte az
ottlétemet – a tapintóérzéke és a látása ki volt kapcsolva. Két perccel később: – Áááááá! Dása a térdemen ül! – Annyira meglepődött, mintha a semmiből termettem volna elő. Nem szeretem, ha visítanak, de aki tudományos kutatásra adja a fejét, nem úszhatja meg, hogy időnként áldozatokat ne hozzon! Alex Mike nevű barátjának a tapintás a fő érzékelési módja. Csodákat művel a kezével. Édesanyja úgy tanította meg olvasni, hogy műanyagbetűket adott a kezébe, hogy megérinthesse őket. Olyan jól haladt, hogy fölvették a „többségi” iskolába. Ekkor csapott le az istennyila. Valahányszor elmerült a maga tapogatós mindenségében, és valamennyi ténykedését tapintás segítségével intézte, a tanítója (ámbár a legjobb szándékkal!) folyton nógatta: – Nézz is oda arra, amit csinálsz! – Minden egyes (sikertelen) buzdításra, hogy használja a szemét, Mike dühkitöréssel válaszolt, és egyre romlottak az osztályzatai. Néhány hónap elteltével ki is tették a szűrét az iskolából, azóta otthon folytatja a tanulmányait. Alexnek van egy másik módszere is a túlterhelések elkerülésére és a külvilág megértésére: a perifériás érzékelés. Utálja, ha a szemébe néznek, mások szemébe nézni meg pláne utál – ez ugyanis fáj neki! Megfigyeltem, hogy jobban hallja a szüleit, ha nem néz rájuk. Ha fönt van az emeleten a hálószobájában, a szülei meg odalent beszélgetnek, a fiú mindent pontosan megért. Anyu jól ismeri ezt a tulajdonságát, és él is ezzel az ismerettel, ha beszélgetni akar a fiával. Ha ugyanabban a helyiségben vannak, és mondani akar valamit Alexnek, nem feléje, hanem a fal felé fordulva beszél. Bámulatos, milyen termékeny ilyenkor a társalgásuk. Lisa Alex játékelefántján keresztül beszél az öccséhez, csuda eredményesen. Ezt nevezi Donna Williams „közvetett megközelítésnek”, szemben a „normális” közvetlen megközelítéssel. Kár, hogy néhány gondozó ezt nem így látja, és úgy próbál kapcsolatot teremteni az autista gyerekkel, hogy rászól: – Nézz rám! – Hol itt a logika? Először elérik, hogy a gyerek bezáruljon, és utána próbálnak megtanítani neki valamit. Nem fér a fejembe, miért fontosabb a szemkontaktus, mint az értelmes társalgás! Némelyik autista a falra mászik kínjában, ha közvetlen módon közelítik meg akár emberek, akár állatok. Ha a szemébe néznek, úgy érzi, mintha hozzáérnének – valamiféle „távérintéssel”, és valóságosan is átéli, hogy
megtapogatják. Ha unatkozom, azt szoktam játszani Alexszel (és ennek a kutatómunkám is hasznát látja), hogy leülök Alex elé, és rámeredek. Igen mulatságos hallgatni a kiabálását: – Dása rám nézett! Szóljatok rá, hogy fordítsa el a fejét! Fordítsa el a fejét! – A játék második szakasza még szórakoztatóbb, mikor Anyu tárgyalásokba bocsátkozik velem. A perifériás érzékelésre berendezkedett autisták gyakran mintha elnéznének a dolgok mellett és felett. Olyanok, mint akinek teljesen máshol járnak a gondolatai. De talán éppen így tudják közvetetten érzékelni a látható és hallható ingereket. Ez az eljárás lehetővé teszi, hogy értelmezhető érzéki benyomásokhoz jussanak. Akadnak kétlábúak, akiknek fogalmuk sincs erről az alkalmazkodási fortélyról. Nem feszélyezik magukat, és a legszemélyesebb dolgaikról fecserésznek autista gyerekek jelenlétében, akik látszólag elmerülnek a maguk világában, teszem azt, a sarokban üldögélnek, himbálják a testüket, és a kezükkel hadonásznak a szemük előtt. Sok-sok mulatságos perc adódott már abból, hogy hazajött Alex az iskolából, és egész beszélgetéseket ismételt el szóról szóra. Talán nem is értette a beszélgetést, viszont játszva elismételte. (Természetesen nem fogom elárulni a gondozószemélyzet titkait. Profi kutató vagyok, és bár nagy a kísértés, igyekszem nem érdeklődni az iránt, hogy ki, mikor, kivel, mit…) A legutóbbi szundikálásom alatt, miközben passzív kutatásaimat végeztem, megértettem végre, hogy némelyik autistának miért nem elég egyetlen érzékszerv, hogy eltájékozódjon a környezetében. Például ha megbízhatatlan a látása, a fülét, az orrát, a nyelvét vagy a kezét használja, hogy „lásson”. Megtapogatja a tárgyakat, hogy hallja, milyen hangot adnak, és arról ismerjen rájuk. Sok autista gyereknek a tapintás és a szaglás a legmegbízhatóbb érzéke. Némelyik gyerek megszagolja a felnőtteket és a tárgyakat, hogy azonosítani tudja őket. Az ilyen viselkedés a nem-autisták szemében persze „abnormálisnak” látszik, és mindent elkövetnek, hogy leszoktassák róla a gyereket: – Ne szagolgasd az embereket! Nem illik! –Ám ha a szaglás a gyerek egyetlen megbízható érzéke, nem volna termékenyebb érdemben foglalkozni a „megbízhatatlan érzékek” kérdésével (teszem azt, a túlérzékenysége gyógyítására színezett szemüveget adni rá, hogy ne hulljon szilánkokra, amit lát)? Ily módon
elérhető, hogy feleslegessé váljanak a „helytelen” módszerek (például a szagolgatás). Alex régebben mindig megszagolta az ennivalóját, úgy győződött meg róla, hogy olyasvalami-e, amit szeret. Mihelyt érdemben kezdtek foglalkozni a látási nehézségeivel (nyolcéves kora óta színezett szemüveget visel), abbahagyta a dolgok szagolgatását. Meg kell említenem egy másik kóros tünetet is, ami ugyan nem jellemző az autizmusra, Asperger-szindrómásoknál viszont igen gyakori. Az arcvakságra, más szóval prozopagnóziára gondolok. (Brrr, de borzalmas szó! Napokig tartott, mire megjegyeztem. Nyávoghatnék persze „arcvakságot” is, de ha már kutatásra adtam a fejem, ilyen kacifántos szavakat is meg kell tanulnom.) Akik arcvakságban szenvednek, a legismertebb arcokon kívül minden másra „vakok”. Látják ugyan az arcokat, de nem ismerik meg őket; nekik minden arc egyforma, X. úr és Y.–né asszony arca szemernyit sem különbözik egymástól. Gyakran támadnak kellemetlenségek, mikor a barátaik elmennek mellettük az utcán, és az arcvakságban szenvedők nem ismerik meg őket. Jó néhány autistánál is tapasztalható ez a kórállapot. Néhány kutató úgy véli, a prozopagnózia lényeges tünete az Asperger-tünetcsoportnak, sőt talán egyik alcsoportjaként is fölfogható. Azért érdekel ennyire ez a nekem vadonatúj jelenség, mert örökbe fogadott családom három tagja: Anyu, Apu és Lisa arcvakságban szenved. Anyu és Lisa igyekszik ezt leplezni a barátai elől (ugyan mit mondhatnék az embernőstények logikájáról?), Alex bezzeg sokkal karakánabbul és gyakorlatiasabban jár el. Bárkivel találkozik, az az első kérdése: – Hogy hívnak? – Remek módszer! A válaszból meg tudja állapítani, ismeri-e az illetőt, vagy olyasvalakiről van szó, akivel korábban még sosem találkozott. Sok autistával az a legfőbb gond, hogy nem tudatosul bennük: ők másként észlelik a világot, mint a kétlábúak többi kilenvenkilenc százaléka, mert nem tudják mivel összehasonlítani a saját érzékelésüket. Azt hihetik, a többi kétlábú jobb és erősebb náluk, hisz' lám, elviselik a viszketést okozó ruhákat és a heves zajokat is. Vagy néha azt hihetik, hogy a többiek sekélyesek és eltompultak, mert nem észlelik a színek, hangok és textúrák szépségét. Még nagyobb gondot okoz, hogy a körülöttük levő kétlábúak mit sem tudnak az ő másféle érzékelésükről, és a legkisebb erőfeszítést
sem teszik annak érdekében, hogy megértsék ezt a másféleséget, és alkalmazkodjanak is hozzá. A nem-autista emberek azt képzelik, hogy az ő érzékelésük maga a tökély, és hogy mindenki ugyanazokat a tapasztalatokat éli át. Ha valaki a „normától” eltérően viselkedik, rögtön kételkedni kezdenek az értelmi képességeiben. Némely nem nagyon értelmes kétlábúak tudatlansága nem ismer határt. Nehéz elhinni, de vannak olyan emberek, akik nem tudják, hogy tudatlanok, vagyis tudatlanok a saját tudatlanságuk felől. Ha meg akarom érteni az embereimet, próbálom elképzelni, milyennek látszik a világ az ő szemükkel, milyennek hallatszik az ő fülükkel, milyennek érződik az ő bőrükkel és testükkel, milyen az illata az ő orrukkal szagolva, milyen az íze az ő nyelvükkel ízlelve. Magyarán igyekszem megérteni, milyennek tapasztalják a világot az érzékeik segítségével. Amikor elkezdtem a kutatásaimat, azt kérdeztem magamtól: Milyen lehet Alexnek lenni? Erre a kérdésre ugyan lehetetlen pontos választ adni, azt azonban lehetséges elképzelni, mit láthat/hallhat/érezhet Alex. Anyu nagyon sokat tanult tőlem. Megtanítottam neki, hogyan teheti az otthonát „Dása-baráttá”. Az arról szerzett tapasztalatai, hogy miként tehet eleget az én igényeimnek, hozzásegítették, hogy megértse Alex sajátos világát, és most már tudja, mi kelt a fiúban félelmet, milyen dolgokat és milyen tevékenységeket szeret, mik a legfőbb gondjai. A család úgy alakította át az otthoni környezetet, hogy Alex biztonságban érezheti magát. Módszeresen nekiláttak, hogy csökkentsék a fiú többirányú túlérzékenységét. Ez igen bölcs döntés volt, hiszen a külvilágot aligha tudnák Alex igényeihez igazítani. Amennyire tőlem telik, noszogatom őket, hogy lépjenek tovább. Nemcsak azt kell megérteniük, ahogyan Alex érzékeli a körülötte levő világot, hanem azt is, miként értelmezi, miként teremt vele kapcsolatot, hiszen az érzékelés „mássága” másféle képességek, másféle gondolkozásmódok, érzelmi, nyelvi és érintkezési megnyilvánulások kialakulásához vezethet.
Hatodik fejezet
Gondolkozzunk a gondolkozásról Mióta elkezdtem a kutatásaimat, szüntelenül gondolkozom – mégpedig a gondolkozásról. Mivel fontosnak tartom, hogy kutatásaim biztos bölcseleti fundamentumra épüljenek, René Descartes alapelvével kezdem, amely egy-egy élőlény létezését abból a tényből vezeti le, hogy az élőlény gondolkozik, vagyis tudata van: Cogito ergo sum, vagyis „Gondolkodom, tehát vagyok”. Tudom, hogy vagyok – hiszen élek, nem igaz? Tudom, hogy gondolkozom, de amikor Polly megkérdezte, mi az a gondolkozás, gondolkoznom kellett, mielőtt válaszolni tudtam a cimbora kérdésére. Az a helyzet, hogy az emberek gyakran több szót is használnak ugyanannak a fogalomnak a jelölésére. Ezeket „hasonszavaknak”, szinonimáknak hívják. Szinonimák rokon értelmű szavak: két vagy több (igen különböző) szó ugyanazzal a jelentéssel, pl. 'macska', 'macsek', 'cica', 'cicus' mind azt jelenti: 'Dása' (vagyis én). A jelentés ugyanaz, viszont a rokon értelmű szavak gyakran különböznek egymástól az érzelmi árnyalatok és a hivatalos vagy bizalmas használat tekintetében. Például ha valaki kutatóként közelít hozzám, ajánlatos 'macskának' neveznie. Ha nem akartok nagyon formálisak lenni, mondhatjátok azt is, hogy 'macsek'. A családom és a cimboráim Dásának hívnak. ('Cicának', pláne 'cicukának' viszont ne hívjatok – utálom!)
Az emberi gondolkozásra van egy másik szó is: a kogníció. Végül is ilyen meghatározásokat főztem ki agyam bográcsában: Gondolkozás: gondolatok használata.
Kogníció: olyan elmebeli folyamatokat jelentő általános fogalom, amelyek segítségével az érzékelt adatokat értelmezzük, tároljuk és hasznosítjuk.
Elméletileg a két szót meg is cserélhetjük, hiszen ugyanazt jelentik, de néhány kétlábú érthetetlen módon mégis ragaszkodik hozzá, hogy az állatokkal kapcsolatban a 'gondolkozást' meg kell különböztetni a 'kogníciótól'. A kogníciót ők az érzékek által nyert adatokat átalakító, egyszerűsítő és földolgozó folyamatként határozzák meg, a gondolkozást pedig olyasvalamiként, ami az állat belső, gondolati képeire vagy a képek megjelenítésére vonatkozik. Szerintük sok állat képes ismeretek szerzésére (vagyis érzéki adatok gyűjtésére és az emlékezetben való tárolására), gondolkozni azonban nem tudnak, mert igen alacsony szintű a tudatuk. Más szóval a nem-emberi állatok gondolkoznak ugyan, de nem tudják, hogy gondolkoznak! Akkor ki gondolkozik? A legfőbb érv, amellyel bizonyos kétlábúak cáfolják a mi gondolkozási képességünket: ha az állatoknak nincs szóbeli nyelvük, akkor nem is gondolkozhatnak. Ennél nevetségesebb érvet soha nem hallottam. Szerencsére akadnak olyan tudósok is, akik jól látják, milyen esztelen ez a föltevés. Ottó Koehler német viselkedéskutató kimutatta, hogy a mennyiségekkel kapcsolatban az állatok „szavak nélküli gondolkozást” művelnek. (Kezdetnek nem rossz. Remélem, hamarosan egyre több kétlábú szokik hozzá ahhoz az elgondoláshoz, hogy a „szavak nélküli gondolkozás” minőségekre is vonatkozhat.) Koehler megállapította, hogy némelyik állat „látja a számokat”: ki tudja választani a megfelelő számú ponttal megjelölt tárgyat különböző számú, méretű, színű és elrendezésű tárgyak csoportjából, és „cselekvésre fordítja le a számot” (például annyiszor ismétel el valamit). Koehler kutatásai bebizonyították, hogy a „számok látásának” és „cselekvésre való lefordításának” felső határa galamboknál öt pont, arapapagájoknál és csókáknál hat, hollóknál, Amazon- és szürkepapagájoknál, szarkáknál és mókusoknál hét pont. Az állatok a hallott számot lefordították látható számra: kiválasztottak egy hét pontos tányért a többi közül, hét füttyentés, dobütés vagy fényvillanás segítségével.
Nem akarom azt nyávogni, hogy a kétlábúk valaha is a maga teljességében megérthetik az állatok gondolkozását – ez ugyanis lehetetlen –, de vajon értik-e a saját gondolkozásukat? Hogyan értheti meg bármely kétlábú a gondolkozási folyamatokat a maguk teljességében, ha nem csupán tárgya, hanem egyszersmind alanya is a folyamatnak? Időnként nem tudom elnyávogni, amit szeretnék; az emberi nyelvből hiányoznak a szavak, melyekkel leírhatnám macskatapasztalataimat. Miért nem ismerik el a kétlábúak, hogy az állatoknak is van valamilyen szintű öntudatuk, amelynek természetét nem írhatják le teljes részletességgel? Arra, hogy az állatok tudatosan gondolkoznak és éreznek, a cselekedeteik a legjobb bizonyítékok. Donald Griffin úgy véli, az állati viselkedésre a tudatos gondolkozás a legtakarékosabb magyarázat. Az állatoknak folyamatosan alkalmazkodniuk kell a változó környezethez. Nem tétlen tárgyak; ésszerűen és tudatosan gondolkoznak. Az érzékelésen alapuló egyszerű, ésszerű és tudatos gondolkozás ugyanolyan fontos kisebb állatoknál (engem is beleértve), mint a terjedelmesebb agyúaknál. A különbség alighanem a tudatosság szintjében rejlik. Sokféle elképzelés van arról, miként lehet csoportosítani a tudatot az egyszerűtől az összetett szintig, az agy összetettsége szerint. Alábbi elemzésemben a tudat többféle típusát különböztetem meg: ♦ Egyszerű tudat: ez jellemző a bogarakra. ♦ Magasabb tudat, amit aztán tovább lehet osztályozni a tudatosság különböző szintjei szerint. Az embereknek, minthogy nekik van legösszetettebb agyuk, magasabb szintű a tudatuk, mint például a kutyáké, mert a kutyák agya kisebb, kevésbé összetett, de azért nekik is van tudatuk. A gondolkozáslélektan és a viselkedés kutatói (bár némelyikük csak vonakodva) elismerik, hogy az állatoknak is van valamiféle tudatuk (őstudatuk), hiszen az állatok is szert tesznek érzékszervi tapasztalatokra, és reagálnak is rájuk, az emberektől eltérően azonban hiányzik belőlük az öntudat.
♦ Öntudat: a kétlábúak azzal dicsekednek, hogy ők eljutottak a tudatnak erre a szintjére. Egy olyan valamit – „ént” – tapasztalnak meg, amely gondolkozik a saját gondolkozásáról. Én ezt „énség-érzetnek” nyávognám. „Énség” (rokon értelmű szavak: éntudat, éntudatosság): annak tudása, hogy „én” vagyok, és tapasztalom, hogy élek, cselekszem és észlelem, ami történik az „énnel”.
A kérdés mármost az, hogy csakugyan van-e a kétlábúaknak öntudatuk. Az „énség” többféle formát ölthet. A legegyszerűbb az, amikor érzékeljük, amit csinálunk. Ha például egeret látok, tudom, hogyan vessem be a vadásztechnikámat: először is megvizsgálom a terepet, van-e valahol búvóhely (minél később vesz észre az egér, annál jobb), aztán mélyre lapuló testtel előreosonok, majd megállok, hogy nekigyürkőzzek a támadásnak, de a testem továbbra is a földhöz lapul. Hátsó mancsaim szüntelenül mozognak, a farkam hegye rángatódzik. Szemem le nem veszem a „célszemélyről”. A legalkalmasabb pillanatban lendülök támadásba. Kisvártatva (hálátlan) kedvenceim elé teregetem az étrendhez való hozzájárulásomat. Nemigen méltányolják, főként Anyu. Nemhogy megdicsérne páratlan teljesítményemért! Inkább a hozzá legközelebb álló bútor tetejére szökken, és visít, ahogy a torkán kifér: – Hé, valaki, vigyétek innen ezt a dögöt! – Mit nyávoghat erre egy macska? Nők…! Donald Griffin is alátámasztja a nézeteimet (pedig nem is tud rólam!). Ésszerű föltevésnek mondja, hogy az emlősöknek és a madaraknak ugyanúgy van tudatuk, ahogy a beszélésen még innen levő gyerekeknek. Lehet, hogy az állatok idegrendszere egyszerű, de azért tudatos és racionális. Többféle cselekvési lehetőséget mérlegelnek, és azt választják közülük, amelyiktől szükségleteik kielégülését remélik, vagy amelyiknek a segítségével elkerülhetik, amitől félnek vagy undorodnak. Az is a tudat egyik fajtája, amelyet Susan Armstrong-Buck „nyilvános öntudatnak” nevez. Ezt akkor tapasztalja meg az ember, amikor a nyilvánosság látja (és megítéli). A csontjaim velejéig érzem, amikor mások
(emberek és nem emberek) rám bámulnak, és egyáltalán nem szeretem. És nem érdekel, mit gondolnak rólam. Fütyülök rá! A nyilvános öntudat társas tapasztalat. Hogy mást ne nyávogjak, elszigetelten nevelt csimpánzok nem ismernek rá saját képükre a tükörtesztben, azok a csimpánzok viszont, akik a többiek társaságában élnek, ezt könnyedén megteszik. Dr. Patterson seregnyi bizonyítékot talált a gorillák öntudatára, példának okáért azt, hogy a tükörképükben magukra ismernek, magukra vonatkozó szavakat használnak, érzéseiket nyelvi formába öntik, viselkedésükkel adják tudtul, ha zavarba esnek. Az öntudat említett formájáról egyik ismerősömtől (és a család egyik ismerősétől) értesültem. Egy Asperger-szindrómás hölgyről van szó, aki Csikófarok kisasszonyként is ismeretes. Ha több órán át nyilvános helyen kell lennie, elhagyja minden ereje. Gyűlöli a (valódi és képzelt) figyelmet, amiben részesül, és napokat tölt el magában, ahogy ő mondja, „hogy visszanyerje az egészségét”. És még azt hitték, hogy az autisztikus spektrumzavarok által érintett embereket nem érdekli, hogyan reagálnak rájuk a többiek! Egy-két autista esetében ez igaz is lehet, de Csikófarok kisasszony meg jó néhány Asperger-szindrómás szüntelenül tudatában van a nyilvánosság figyelmének. Számtalanszor előfordul, hogy az ebből fakadó érzékenységük igen kínos élményeket szerez és erős kimerültséget okoz nekik. Csikófarok kisasszonytól hallottam az öntudat egy újabb formájáról: a „tiszta öntudatról”. Elmesélte ezzel a (nekem nehezen érthető) fogalommal kapcsolatos legkorábbi élményeit. Jobban én sem tudnám elnyávogni, mint ő, úgyhogy emlékezetből idézem: „Kiskoromban (nem lehettem még talán hároméves sem, mert élénken emlékszem a hálószobámra, márpedig családunk másik házba költözött, amikor két és fél éves voltam) éjszakánként feküdtem az ágyamban, és közben éreztem magamat – nem a fizikai testemet, hanem azt a valamit, ami én vagyok. Néha megrettentem, ha eszembe jutott, hogy »ki is vagyok én?« Tudtam, hogy erre csak akkor felelhetek, ha nyomába szegődöm annak a nehezen megfogható »énnek« ott legbelül, de soha nem értem az út végére – túlságosan féltem, és félúton mindig megálltam, hogy visszaforduljak. Ezek az élmények egyszerre ijesztettek és lenyűgöztek. Mostanáig soha nem
beszéltem róluk se a szüleimnek, se másnak. Azt hiszem, ez a tiszta tudat. A vallásos emberek ezt hívják »léleknek«.” Az „autista öntudat” egy másik érdekes fajtáját is szeretném megemlíteni. Vannak olyan autisták, akik Donna Williams megfogalmazása szerint ingadoznak a „minden én, nincs nem-én” és a „minden nem-én, nincs én” állapota között. A „minden én, nincs nemén” állapotban az illető tudatában van annak, amit érez, és szeretne is beszélni meg tevékenykedni, de a környezetét lehetetlen megértenie – csak hangok, színek, mozgások jutnak el hozzá; a „minden nem-én, nincs én” állapotban viszont nagyon is megérti, mi történik körülötte, és mit mondanak neki az emberek, de nem tud válaszolni, mert „nincs én” – vagyis a gondolatok és az érzések elérhetetlenek. Temple Grandin több tudatszintet ír le, ahol a tudat különböző fokozatai a különböző agyi alrendszerek információ-feldolgozó és asszociációképző képességeitől függnek. Grandin megközelítésmódja segítségével magyarázatot kaphatunk mind az emberi, mind a nem-emberi állatok öntudatának sok jelenségére: ♦ Egyetlen érzékszervhez kapcsolódó tudat. A tudatnak ez a fajtája érthetővé teszi, miért nem működik a „tükörpróba” egynémely állat esetében. Azokból az állatokból, akik nem ismernek magukra a tükörképükben, nem hiányzik az öntudat, inkább csak a „vizuális öntudat”. Más érzékelésmódok hozzák létre az öntudatukat: például a „tapintástudatuk” vagy a „szagtudatuk”. Bizonyos állatok csak egyetlen érzékszervük révén „tudatosak”. Súlyos érzékelési nehézségekkel küzdő autisták egyik érzékszervük révén fogyatékos öntudatúak lehetnek, másik érzékszervük révén viszont nem. Az önészlelési zavarokkal küszködő embereknek meggyűlik a bajuk, ha meg kell határozniuk, meddig terjed a testük, kivált olyankor, amikor érzelmileg túlterheltek. „Egy csatornával”, amikor a legmegbízhatóbb érzékszervük szállítja nekik az adatokat a környezetükről, sokkal többre képesek. Néhányan „csatornaváltásra” is képesek, és másik érzékelés móddal is „ellenőrzik” az információt, azzal viszont nehezen boldogulnak, ha többféle érzékszervtől érkező ingereket egyszerre kell befogadniuk.
♦ Az összes érzékszervhez kapcsolódó tudat. Ez a fajta tudat sok emberre jellemző (autistákra és nem-autistákra egyaránt), akiknek az érzékelési rendszerei egységes egészként működnek. Temple Grandin is ehhez a csoporthoz tartozónak mondja magát, mert a gondolataihoz nem kapcsolódnak érzelmek. ♦ Olyan tudat, amikor az összes érzékszervhez érzelmek társulnak. Akiknek gondjaik vannak az érzelmek fölismerésével/kifejezésével, azoknak meggyűlhet a bajuk ezzel a tudatszinttel. ♦ Olyan tudat, amikor az összes érzékszerv és érzelem egységes egészként működik, és a gondolkozás szavakban történik. Ez a tudatszint igen gyakori nem-autistáknál. De az elvont nyelvi tudat hiánya nem alacsonyabb rendű a nyelvi formákban gondolkozók „magasabb tudatánál”. A „nem-nyelvi gondolkozóknak” is van gondolati nyelvük, csak más minőségű, mint a köznapi nyelv. Most, hogy sikerült a végére járnom, kicsoda is gondolkozik, ideje górcső alá venni magát a gondolkozást is: a gondolati nyelvek fejlődését, az információ elraktározását az emlékezetben, valamint a gondolati képek kezelését (majdnem azt mondtam: mancsolását) – vagyis a gondolatokat. Amikor az embergyerek megszületik, nem tud beszélni. Nem úgy jön világra, hogy üdvözli anyukáját, a szülésznőt, meg mindenkit, aki jelen van a születésénél, egy derűs „Jó napot, emberek! Hogy ityeg a fityeg?”-gel. Valamennyi korai élményük érzékszervi természetű. Fejlődésük és a környezetükkel való érintkezésük során kialakulnak bennük az érzéki ingerek értelmező rendszerei, majd az érzéki élmények verbális gondolatokba csomagolódnak, és az embergyerek megtanulja, milyen szócímkéket ragasszon rájuk. Azt jelentené ez, hogy a szóban megfogalmazott gondolatok megjelenése előtt a kisgyerekek nem gondolkoznak? Szó sincs róla! Nagyon is gondolkoznak. „Nem-verbális gondolataik” vannak, és ebben az életszakaszban ragyogóan elvannak a
nem-verbális gondolataikkal. Ezek (nevezzük őket „érzéki észleleteknek”) később sem tűnnek el, és nem lépnek a helyükre szavakba öntött fogalmak. Észlelet: az észlelés nyomán keletkező gondolati kép. Például egy rólam alkotott gondolati kép (vizuális észlelet), vagy a bundámnak a kézben megjelenő érzete (tapintási kép), vagy a dorombolásom hangja (hangkép), midőn elhangzik az a szó, hogy „macska”. Fogalom: tárgyak egy csoportjáról vagy osztályáról közös sajátosságaik egyesítése révén alkotott elvont képzet vagy gondolati kép. Például a különböző színű, fajtájú, nagyságú macskák (Dása, Sally, Mocskos Szájú stb.) mind a 'macska' címszó alá tartoznak.
Az értékszervi és a verbális gondolatok egymás mentén alakulnak ki a világ megismerésének két interaktív módjaként. A nem-autista emberek fejlődésében a megismerés szóbeli módszerei válnak egyeduralkodóvá, és az érzékszervi észleletek „föld alá” kényszerülnek. Nem tűnnek el mindenestül: vannak emberek, akiknek néha efféle észleleteik támadnak, s megfoghatatlan érzéseikre, hogy tudják valamiről, jó-e vagy rossz, azt szokták mondani: „a zsigereimben érzem”. Az emberek többsége, mire kialakul benne a verbális nyelvhasználat képessége, megfeledkezik elsődleges megismerési rendszeréről, sok autista azonban jóval tovább ráhagyatkozik erre a rendszerre, néha a felnőttkoráig, vagy akár élete végéig is. Az ilyen nem-verbális autistákban igen fejlett formában van jelen a gondolkozás elsődleges rendszere, ami mások számára láthatatlan, pedig nagyon hatékony is lehetne, ha a többi ember megértené az ő megismerési és működési módszereiket. Roppantul jellemző a kétlábúakra, hogy amit nem értenek, azt „kezdetlegesnek” vagy „abnormálisnak” bélyegzik. Meglepő-e hát, ha mindenkit, aki „másféle rugókra jár”, a „normális” embereknél alacsonyabb rendűnek látnak? Nem lenne jobb tanulni a különbségekből, és az így szerzett tudással és megbecsüléssel gazdagítani az összes faj életét? A verbális nyelv nélküliek (ezen a nem-emberi állatokat értem – különben is mit kezdenének a verbális nyelvvel?) nem „kezdetlegesek”; mindenük megvan hozzá, hogy termékeny életet éljenek a maguk
természetes környezetében. Jól fejlettek a kognitív képességeik, a gondolkozás kifinomult módszereit is beleértve, és „gondolatbeli” szavaik segítségével osztályozzák tapasztalataikat. John Pearce tesztet dolgozott ki a galambok osztályozási képességeinek vizsgálatára. A vizsgálatokból kiderült, hogy a galambok viszonylag elvont osztályozási rendszereket tudnak elsajátítani. Hogy mást ne nyávogjak, kiválogattak olyan képeket, amelyeken fák voltak. Nem valamilyen fafajtát, hanem a 'fa' általános fogalmát ismerték föl. És nem is a remek vizuális emlékezőtehetségük segítette őket a megoldásban. Amikor általuk sosem látott képeket mutattak nekik, helyes válaszaik aránya a véletlenszerűnél jóval magasabb volt. A galambok ékesen bizonyították, hogy fogalmakat tudnak alkotni (konkrét fogalmakat az agyukban levő képek alapján). Ez is arra vall, hogy lehetséges a verbális nyelvtől független fogalmakat és gondolkozási rendszereket alkotni. De térjünk vissza a kétlábúakhoz! A nem-autista gyerekek megtanulnak kategóriákat alkotni és általánosítani. Egyazon címke alá sorolnak be dolgokat (amelyek ugyan nem azonosak, de ugyanazt a célt szolgálják). Fogalmakat raktároznak el (nem-észlelt képeket és tapasztalatokat). Ezek a fogalmak szűrőként működnek, minden érzéki tapasztalatot megszűrnek, osztályokba, csoportokba és típusokba osztanak. Az érzékek útján szerzett valamennyi információ belekényszerül az előzetes tudásukon alapuló leghihetőbb magyarázat zubbonyába. A külvilág szavakba öntve válik elvont fogalmakká, szavakban ölt testet, szavakban fejeződik ki, hiszen szavak segítségével könnyű új elgondolásokat létrehozni. A gondolkozás folyamatai gyorsabbá és hatékonyabbá válnak, mert lehetővé teszik, hogy az emberek az észleletek alig egy-két részletéből viharos gyorsasággal szűrjenek le elméleti következtetéseket. Például sok kétlábú „E” betűt lát azon a képen, amelyiken nincs is „E” betű, csak néhány vonal. Sokan azonban rögtön leszűrik a maguk következtetéseit, mert azok gond nélkül belesimulnak az „E” betűről alkotott fogalmukba.
„E” betű vagy vonalak? Ezzel szemben sok autista ember mindent szűretlenül, válogatás nélkül érzékel, és szakadatlanul azzal a nehézséggel szembesül, hogy meg kellene különböztetnie az előtérben lévő érzéki ingereket a háttérben lévőktől. Ezért esik nehezükre, hogy az érzékelési mintázatoktól (a szó szerinti értelmezéstől) eljussanak a funkciók megértéséig, és szóbeli fogalmakat alkossanak. Azok számára, akiknek súlyos gondjaik vannak észleleteik megemésztésével, a verbális nyelv nem több zajongásnál, aminek semmi köze a társas együttműködéshez, sem pedig a környezet értelmezéséhez. A szavak az égadta világon semmit sem jelentenek; csupán hangok, mint a víz csobogása, a kutyák ugatása, az autók robogása stb. Ez azonban nem jelenti azt, hogy megrekednek a fejlődés korai (a szóbeli fogalmak elsajátítását megelőző) szakaszában. Ők is fejlődnek, csak „másféle utakon”. Minthogy az érzékelésen alapuló rendszer az egyeduralkodó, az emlékezetükben elraktározott érzéki benyomások szolgálnak mintaként a dolgok, emberek és események megismeréséhez és azonosításához. „Érzékelési fogalmaik” betű szerintiek: mindennek egyetlen valami felel csak meg. Teszem azt, ha egy gyerek úgy emlékszik a 'macskára', mint kicsi, ezüst színű perzsamacskára, amelyiknek egy fehér folt van a fején, az összes többi macskát (még a perzsamacskát is, ha sárga folt van a fején) nem tudja macskaként azonosítani – mert annyira más! Másrészt vannak „érzékelési szinonimák” is: ha különböző tárgyaknak azonos a tapintásuk, szaguk stb., akkor azonos „szavakká” válnak. Temple Grandin a szóbeli fogalomképzés autistáknál tapasztalható másik nehézségéről is ír. Itt kell említést tennem róla, hogy méltányos legyek Polly cimborámhoz. Nincs ínyére, hogy elsősorban a magam
fajtájáról írok; nem akarom veszélyeztetni a barátságunkat, éppen ezért az alábbiakat szeretném közölni. Temple Grandinnak eleinte nehezen fért a fejébe, hogy a kiskutyák nem macskák, hiszen valamennyi általa ismert (és az emlékezetében elraktározott) kutya nagy volt, így aztán macskák és kutyák között a méretük alapján tett különbséget. (Polly és az én esetemben ez be is válna: Polly jó nagyra nőtt, én viszont hozzá képest pici vagyok.) Egy napon egy dakszlival állítottak be hozzájuk a szomszédból, és Temple alig tudta elhinni róla, hogy kutya. Ahhoz túlságosan kicsi volt. Hogy is van ez, a kutyafáját? Nézte, nézte a dakszlit, és próbálta meglelni a dolog nyitját. Aztán egyszer csak világosság gyúlt az agyában. Ráeszmélt, hogy a dakszlinak ugyanolyan orra van, mint az ő kotorékebüknek. Aha! Minden kutyának (kicsinek és nagynak) kutyaorra van! A jelenségre érdekes elméleti magyarázatot adtak Allan Snyder és a munkatársai: az autizmus a késleltetett fogalomelsajátítás állapota. A kutatók szerint az emberek nincsenek tudatában észleleteik részleteinek. Ehelyett gyakran azt látják, amit látni szeretnének, vagy ami közel esik a gondolati képeikhez. A tárgyi címkék a fontosak, mert a segítségükkel értik meg, mi van előttük, anélkül, hogy az összes részletre figyelniük kellene. Másrészt bizonyos személyek (például az autista „észkombájnok”, akik bizonyos területeken kiemelkedő képességet mutatnak) éppen az ellenkező módszer szerint járnak el. Kiváltságos módon hozzáférnek nemtudatos információkhoz is, és mentesek a fogalmi kényszerektől. Ha már itt tartunk, megjegyzem, hogy a fogalmak megakadályozhatják az érzékelési túlterheltséget és csökkenthetik a zavarodottságot. Észrevettem, hogy rázós helyzetekben Anyu címkézni szokta a dolgokat, így segít Alexnek, hogy „legyűrhesse a pánikját”. Ha a zűrzavaros környezet valamilyen nevet kap, ebből okul, és a segítségével föl tudja fogni, mi történik körülötte. Az autisták érzékelésében tapasztalható különbségek tükröződnek emlékezetük és gondolkozásuk sajátosságaiban is. Először azt vizsgáljuk meg, hogyan emlékeznek a dolgokra. Végkövetkeztetésem: az „autista emlékezet” legfőbb sajátossága alighanem a szigorú egyértelműség, a „szószerintiség” (a dolgokra a maguk egyedi mivoltában emlékeznek) és a
„gestalt”: az egyes „tételek” (a helyzetek egyes mozzanatai) nem „tömörítődnek”, nem szűrődnek meg, nem osztályozódnak, nem csapódik le a lényegük. Míg a nem-autista kétlábúakra jellemző fogalmi emlékezetben az eseményekre való emlékezés a fontos, és az apró, lényegtelen helyzetek háttérbe szorulnak, a „gestalt-emlékezetet” (bármelyik érzékelésmódról van is szó: látásról, hallásról, tapintásról, önészlelésről) az összes inger megkülönböztetés nélküli egyenértékűsége jellemzi – ha kicsik, ha nagyok, lényegesnek és lényegtelennek ugyanolyan kitüntetett szerep jut. Ennek megvan az az előnye, hogy nagyon (de még mennyire!) jól működik az érintettek emlékezőtehetsége. Ma reggel beszámoltam Pollynak az „autista emlékezettel” kapcsolatos kutatásaimról. Polly – mert ő már csak ilyen – olyan kérdést szegezett nekem, amelyikre maga is válaszolhatna, ha tudná, miként fogadják be és dolgozzák föl az autisták az információkat: – Ha nagyon jó az emlékezetük, miért nem tudnak felelni a legegyszerűbb kérdésre sem? Például mikor Anyu megkérdezi Alextől, hogy „mit csináltál ma az iskolában?”, legföljebb annyit lehet kicsikarni belőle, hogy „nem tudom” vagy „nem emlékszem”. A „gestalt” adja meg a választ! Ha teljes helyzetekre elszigetelt egységekként emlékeznek, csak akkor tudnának hozzáférni a válaszoláshoz szükséges adatokhoz, ha elejétől a végéig lepörgetnék magukban az egész „színdarabot”, hogy megtalálják a megfelelő „szót” (képet, helyzetet stb.). Ha a nyelvi megformálással kapcsolatos nehézségeikre gondolunk, nem csoda, hogy nehezükre esik a válasz. Ha azonban a kérdező a megfelelő hívószóval segítségükre siet, könnyebben rátalálnak a lényeges részekre, és általuk hallott teljes beszélgetéseket is föl tudnak idézni (akkor is, ha még nem emésztették meg őket). Anyu már régen megtanulta ezt a leckét, és mielőtt Alexet az iskolai napjáról faggatja, megnézi az ellenőrző könyvét, milyen üzenetet jegyzett bele a tanárnő, és a megfelelő kérdéseket teszi föl, például ezt: – Ma délelőtt bevásárolni voltál X társaságában. Mit vettél? – Alex azon nyomban elsorolja, mit vettek, és más fontos tájékoztatással is szolgál: – A habfürdő három fontba és kilencvenkilenc pennybe kerül.
Ugyanez a helyzet a gondolkozással is: az autisták észleletekben gondolkoznak. Az észleletekben való gondolkozás leggyakoribb formája képi jellegű. Aki képekben gondolkozik, az voltaképpen látja a gondolatait. Neki a szavak olyanok, mint egy második nyelv. Ha meg akarja érteni, amit mondanak neki, vagy amit olvas, le kell fordítania lépekre. Temple Grandinnek a képi gondolkozás teszi lehetővé, hogy megértse az állatok viselkedését. Meg is magyarázza: az állatok vizuális lények, és az szabja meg a viselkedésüket, amit látnak. Bár elviekben egyetértek ezzel az állítással, két szempontból is kiegészíteném. Először is nem minden állat vizuális. Milyen képek futnak át mondjuk a denevér agyán? Vagy itt van például Polly, a kutyafélék képviselője: az ő világa elsősorban „szagképekből”, „hangképekből” és mozgásérzetek előidézte fogalmakból áll, és a látási képessége csak kiegészíti ezeket. Másodszor: nem elég ugyanabba az irányba vagy ugyanabból a nézőpontból szemlélődni, mint a „vizuális állatok”; az is fontos, hogy elképzeljük, mit is látnak – az állatok és az emberek látási rendszere ugyanis eltérően működik. Temple Grandin képes erre, mert az érzékelési folyamatai eltérnek a nem-autista kétlábúak elvonatkoztatási folyamataitól, de ha például Apu négykézlábra ereszkedne, hogy a mi szemünkkel lássa a nappalinkat, keservesen fölsülne a kísérlettel. Teszem azt, nem venné észre a szőnyegre vetülő árnyékokat, sem pedig a függöny mögött megbújó kispókot. Az elterjedt hiedelemmel ellentétben nem minden autista gondolkozik képekben. Sőt akiknek súlyos látásérzékelési nehézségeik vannak, azoknak nehezükre esik gondolati képeket előhívni szavakra adott válaszként. Helyette mozgásérzeti, tapintási vagy hangképekkel élnek. Sokuk nem is tud képeket megjeleníteni magában, ezt a lehetőséget kénytelen nélkülözni, s mert nem tudnak képeket kapcsolni a szavakhoz, emiatt tévesen ítélik meg az értelmi képességeiket. A mi Alexünkkel pontosan ez történt. Autista gyerekek iskolájába jár. Az ő iskolájában az a gyakorlat, hogy képeket meg szimbólumokat használnak, mit sem törődve azzal, hogy egyik-másik tanuló nem tud képeket értelmezni. Mindig csodáltam azokat az autistákat, akik nemcsak az autizmusból fakadó nehézségeiken, hanem az emberek támasztotta akadályokon is
megtanulnak úrrá lenni. Alex végül megtanulta, hogy a „mértani formákat” ábrázoló szimbólum azt jelenti, hogy 'ebéd'. „Tapintási nyelvének” igénybe vétele helyett (például hogy étkezés előtt öt perccel a kezébe nyomnak egy kanalat), egy kört ábrázoló képet mutattak neki (amiről állítólag mindenki tudja, hogy a tányért jelképezi), meg különféle végű pálcikákat (ezek jelképezték a kanalat, a kést meg a villát). Nem lenne könnyebb mindenki számára, ha olyan eszközöket választanának, amelyek révén az autista gyerekek megértik, ami körülöttük történik; olyan eszközöket, amelyek illeszkednek belső nyelvükhöz, ahelyett, hogy egyetlenegy rendszert kényszerítenek rá az osztály össze tanulójára? Alex Michael nevű barátja például mozgásérzetek segítségével tájékozódik. Gesztusjelek nélkül nem tudja értelmezni a beszélt nyelvet. A keze, a lába, az egész teste segítségével érti meg a dolgokat, és érteti meg magát. Ennyiben is hagytam volna a dolgot, de Polly újabb kérdéssel rukkolt elő: – Ha Mike morzgásérzetek segítségével tájékozódik, akkor miért nem ért a gesztusjelekből? A tanárai megpróbálkoztak nála a makaton jelbeszéddel, de tökéletes kudarcot vallottak. – Néha már-már azt hiszem, Polly ugyanúgy vak a legnyilvánvalóbb tényekre, akárcsak a legtöbb ember. A makaton (vagy bármilyen más jelnyelv) nyelvi jelképeken alapul, amelyek Mike és a hozzá hasonlók számára túlságosan elvontak. Például miképpen érezhetné, hogy 'kétszersült', ha megbökdösik a könyökét? Ha Mike kétszersültet akar, kezét a szájához viszi, és „rágómozdulatokat végez”. Pollyt nem elégítette ki a magyarázatom: – De hát ez akármilyen ennivalót is jelenthet, nemcsak kétszersültet! Honnan tudják az emberek, mi kéne Mike-nak? – Több mindent is kínálhatnak neki: almát, kétszersültet, narancsot és szendvicset például, hadd válasszon belőle. Az elmutogatás csakugyan jobb, mint az elvont jelnyelv, nemcsak Michael, hanem más kétlábúak szempontjából is, akik nem ismerik a makatont. El tudod képzelni, mennyire leesik a bolti eladó álla, ha Mike odaáll a pult elé, és megbökdösi a könyökét? Hála ennek a belső (és nagyon valóságos) nyelvnek, az autista emberek a gondolkozást valóságként tudják átélni. Vagyis ha valamire gondolnak, akkor azt képben, hangban, érzelemben újraélik. Jasmine O'Neill a
filmnézéshez hasonlítja ezt: az „elme filmszínházában” a gondolatképek ugyanúgy érzelmeket keltenek, akárcsak az egymást követő jelenetek. Alex sűrűn szokott vihogni magában. Ennek egyik oka talán az lehet, hogy újra átél mókás perceket, és fölidézi az elraktározott képi észleleteit. Néha azonban akkor is vihog, ha zavarba ejtik vagy megrémítik a körülötte levők érzelmei. Ha az anyja kiborul és kiabál, Alex igen hangosan vihog. Mégsem mondhatjuk őt rosszindulatúnak (ahogy egyik-másik tudatlan kétlábú), hiszen csak fél, és nagyon ideges. A végén Anyu is megtanulta, hogyan különböztetheti meg a boldog vihogást az elkeseredett vihogástól. Az autista gyerekek gondolkozása konkrét. Nehezen tudnak mit kezdeni az olyan szavakkal, amelyeket nem lehet gondolati (vizuális, testmozgási, tapintási stb.) képekre lefordítani. Gyakran nehezükre esik elvont dolgok elsajátítása, amelyeket nem lehet elképzelni érzéki észleletek alapján. Hogyan láthatunk, tapinthatunk, szagolhatunk meg olyasvalamit, mint a „béke”, a „szeretet” vagy például az „a” névelő? Miként fordíthatjuk le a „társas tapasztalatokat” valamilyen érzékelésmódra? A megfelelő kérdések és megoldások keresése helyett jó néhány nem-autista kétlábú inkább a „társas készségekben fogyatékos” megbélyegzéssel él. Ennél mi sem könnyebb – de hát tisztességes dolog ez? Polly tevékenyen részt vett a kutatómunkámban. Ha elakadtam, ő mindig a megfelelő kérdésekkel rukkolt elő. Közösen értettük meg, hogy kicsoda is gondolkozik (én), meg hogy micsodák a gondolatok (szóbeli fogalmak, ha nem-autista kétlábúakról, érzékileg észlelt képek, ha autistákról van szó). A következő lépés annak tanulmányozása, hogyan bontakoznak ki a gondolatok, és az „én” miként bánik a képekkel/fogalmakkal, miközben a gondolkozás műveletét végzi. Fontos megértenünk a láncszerű („lineáris”), a térbeli és a képzettársító gondolkozás mintázatait. A szavakban gondolkozás láncszerűen halad előre: először ezt tettem, azután oda mentem stb. Az autista gondolkozás viszont térbeli – a gondolatok egyszerre bontakoznak ki minden irányban. A következő oldalon látható kép, melyet egy autista fiú rajzolt, jól illusztrálja a térben való képi gondolkozást.
Térben való gondolkozás Ha valaki térben gondolkozik, ez azt jelenti, hogy több irányban, többféle észlelet alapján jeleníti meg elméjében a dolgokat. Én is térben gondolkozom. Ezért esik olyan nehezemre, hogy írásban fejezzem ki magam. Amennyire tőlem telik, igyekszem sorba rendezni az elképzeléseimet, csakhogy minden irányban szétfutnak. Másként nem tudom kifejezni a nyávognivalómat, csak ha zárójeleket, gondolatjeleket és pontosvesszőket használok. Tegyetek próbát! Ha van hozzá kedvetek, írjátok le, mi minden látható a térbeli gondolkozás jegyében rajzolt képen! Az autisták gondolkozása ezenkívül képzettársító is. Egyik gondolat (vagy „képszó”) a másikhoz vezet, olyanhoz, amelynek az égadta világon semmi köze a társalgás témájához, egy másik dimenzióban viszont nagyon is van értelme. A képzettársító gondolkozásra jó példa az a beszélgetés, amelyre minálunk került sor a közelmúltban. Lisa újabb kísérletet tett szülei meggyőzésére, hogy a mi boldog családunkat ki kellene bővítenünk – egy kutyával. Lisa már hónapok óta melengette magában az ötletet, és minden alkalommal egyre újabb érvekkel hozakodott elő, hogy letörje szülei ellenállását. (Fölborzolódik a szőr a hátamon az ötlettől. Általában nem vagyok a kutyák ellensége, Polly jó cimborám, de nem akarom megosztani
az én területemet meg az én embereimet még ővele sem, újabb ebekről nem is szólva. Ez a kitérő ugyan nem tartozik a tárgyunkhoz, de nem akarom eltitkolni a nézeteimet. Kár, hogy emberpajtásaim nem ismerik a nézeteimet, mert mi mindig trilógusokat folytatunk, és ők rá se hederítenek, hogy én is hozzájárulok a beszélgetéseikhez. Igazságtalan az élet!) Miután egy éjszakát a barátnőjénél töltött, Lisa hírekkel megrakottan jött haza. Íme, a képzettársító gondolkozási mintákat illusztráló beszélgetés, saját „trilogikus” kiegészítéseimmel és kutatói jegyzeteimmel. Lisa: Kelly egy pekingi pincsikölyköt kapott a szüleitől a szülinapjára. [Én: Ne kezdd már megint!] A világ legaranyosabb… Alex (félbeszakítja): Umka ráugrott Alexre. Nem akartam összetörni a teáskannát. Véletlen baleset volt. Lisa (nagyon jól érti az öccsét; tudja, miről beszél): A világ legaranyosabb kiskutyája. És két macskájuk is van! Alex: Kettő meg kettő az négy. Lisa: Alex, ne szólj közbe. Apu: Lisa, ezt már megbeszéltük. Ismered az álláspontunkat. Lisa: Dásának társaságra van szüksége. Olyan, de olyan magányos! [Én: Nem vagyok magányos!] Lisa: Pollyval is jóban van. Ez azt jelenti… Alex: Polly, tedd föl a kannát! Polly, tedd föl a kannát… Nem szeretem a teát. Én a Coca-Colát szeretem! A kutató jegyzete: Képzettársító gondolkozás-minták. Alex gondolatait b ármi elterelheti, és más események meg helyzetek emlékét idézheti föl b enne. Mire visszatér „kitérőjéről”, a b eszélgetés már egészen máshol tart. (Prób ál valamilyen támpontot találni, hogy b ekapcsolódhasson. Lisa szavai a pekingi pincsikölyökről előhívták az Alex által ismert egyetlen pekingi pincsi, Umka emlékét. Umka a nagyi dédelgetett kutyuskája. Mikor legutób b nála jártak Umka ráugrott a fiúra, ő meg fölb orította a nagyi teáskannáját. Mire Alexi visszakapcsolódott a b eszélgetésb e a teáskanna eltöréséért való mentegetőzésével, Lisa mára b arátnője családjának töb b i kedvencéről b eszélt: arról, hogy két macskájuk is van. A b eszélgetés témájához ugyan nincs köze, de Alex remekül megoldotta az összeadási
példát – kettő meg kettő- ugyanis imádja a matekot! És amikor Lisa Pollyt említette, Alex számára ez nem tartozott a kutyák, és macskák kontextusához. (Egy dalt idézett föl b enne, amiről eszéb e jutott a „tea”, márpedig ő sosem iszik teát, erről eszéb e jutott kedvenc itala, a Coca-Cola, a Coca-Coláról eszéb e jutott a születésnapján rendezett b uli, arról pedig megint valami más.
Utoljára, de nem utolsó sorban: az autista embereknek nehézségeik támadnak, ha abba akarnak hagyni egy gondolatot. Valaminek az érzését is nehéz abbahagyni, vagy hogy Alex magyarázatát idézzük, nehéz abbahagyni a „ragadós körmök” érzését, ha az érzet tovább – néha sokkal tovább – tart, mint a tényleges észlelet. Gondolatok is lehetnek „ragacsosak”. Vannak autisták, akik képtelenek abbahagyni „rögeszmés gondolataik” gondolásat. Pocsék dolog csakugyan. Nemcsak szellemi kimerültséget, hanem testi fáradtságot is okozhat. Teszem azt, ha a gyerek „mozgásérzékelési nyelven” gondolkozik, a fára mászásra való gondolást valóságos mászásként éli át, és egy óra elteltével untig elege lesz a fejben fára-mászásból, abbahagyni azonban nem bírja. Mit látnak ilyenkor a gondozói? Csakis azt, hogy „kihívóan viselkedik”. „Érthetetlenül hisztizik.” Csakugyan érthetetlenül? A magyarázat mélyebben rejlik – a gondozók fogyatékosságában, hogy nem értik a történések okát. Ha legközelebb autista gyereket láttok egy sarokban, amint „nem csinál semmit”, ne dőljetek be a látszatnak – az a gyerek gondolkozik!
Hetedik fejezet
Mi a különleges a különleges képességekben Ha a kétlábúak különleges képességekről beszélnek, olyasvalamire gondolnak, amit ők maguk nem tudnának megcsinálni. Azokat meg, akiknek a különlegesnél is különlegesebb képességeik vannak, zseninek hívják. Azokat viszont, akik nem tudják megcsinálni, amit a többség meg tud, jobb esetben nehéz föl-fogásúnak, rosszabb esetben értelmi fogyatékosnak bélyegzik. Vagyis a képességek mércéjén több rovátka is van: zsenik (őbelőlük nagyon kevés akad), átlagon felüliek (belőlük már több van, de azért kisebbségben vannak), átlagos (vagy normális – ők teszik ki a többséget) és értelmi fogyatékosok. A kérdés csak az, mi van akkor, ha a kétlábúaknak nincs szemük a különleges képességek észrevevéséhez, sőt sejtelmük sincs a létezésükről? Mire viheti így az a személy, aki „láthatatlan” képességekkel van megáldva? Ennek fényében csoda-e vajon, hogy a kétlábúak elképzelése szerint az állatok alacsonyabb rendűek, mint ők? Valójában az állatok sokkal okosabbak, mint az emberek hiszik. Valójában az embereknek fogalmuk sincs róla, mi mindent tudnak az állatok. Vannak állatok, amelyek, némelyik emberhez hasonlóan, valóságos lángelmék. Képességeik olyannyira különlegesek, hogy nincs ember a Földön, aki versenyezhetne velük, még ha rengeteget edz és gyakorol is. Temple Grandin könyvében olvashatunk az állatok olyan különleges emlékező és érzékelő teljesítményeiről, amelyeket csak nagyon kevés kétlábú tudna utánuk csinálni. Azoknak az állatoknak az esetében, amelyek ilyen képességeket mutatnak, ez a dolgok megszokott rendje. Következésképpen a nem-emberi állatok nézőpontjából az emberek értelmi fogyatékosnak kell hogy látsszanak, hiszen nem tudják
megcsinálni, amit az állatok birodalmának egy átlagos képviselője (lásd a Nem-emberi intelligenciatesztet az 23. oldalon!). Váltig csodálkozom: a „különleges érzékelés” az érzékek élességére vagy valami másra vonatkozik? Némelyik kétlábú hatodik érzéknek nevezi. Nekem nem tetszik ez a fogalom. Nem azért, mert tagadom a vele jelölt jelenség létezését, hanem mert logikátlan az elnevezése. Miért volna hatodik érzék? (Tudom, a kétlábúak olykor hetedik érzékről is beszélnek.) Amennyire én tudom, és valamennyi macska tudja, az embernek hét érzékszerve van! Nem kéne inkább „nyolcadik érzéknek” hívni? Néhány (logikusabban gondolkozó) kétlábú „többletérzéknek” hívja. A második eldöntendő kérdés: mit értsünk „többletérzéken”? A felelet a válaszadó észjárásától függ. Vannak kétlábúak („hitetlenkedőnek” is mondják őket), akik így határozzák meg: „olyasvalami, ami nincs is”, vagy „olyasvalami, ami csak regényekben fordul elő”. Mások (ők óvatosabbak, és nem akarnak tagadni valamit csupán azért, mert nem egészen értik) viszont így határozzák meg a többletérzéket: „az az érzés, hogy egy ismeretre ösztönösen/megérzés révén tettünk szert”. A nagyközönség használja a „zsigereimben érzem” kifejezést is, az intuíció sajátos válfajaként. Ronald Redsink lélekgyógyász több kísérletet végzett önkénteseken, hogy igazolja: a „zsigeri érzék” vagy a „befelé látás” valóságos, és néhány emberben csakugyan megvan. Kutatócsoportja az önként jelentkezőknek képpárokat mutatott a számítógép képernyőjén. Az egyes képeket mintegy negyed másodpercig mutatták, utána rövid ideig csak az üres, szürke monitor látszott. Néhány kép a kísérlet végéig ugyanaz volt, mások kissé módosultak. A kísérleti személyek egyharmada úgy érezte, túlságosan gyorsan cserélődtek a képek, s emiatt nem volt idejük azonosítani őket. Az ellenőrző vizsgálaton (változatlan képek) ugyanezek a személyek határozottan állították, hogy semmiféle változás sem történt a képekkel. Ronald Rensink kifejti, hogy a „befelé látás” nem csupán a látás, hanem a többi érzék, például a hallás esetében is működik – amikor tudod, hogy valaki ott van mögötted, pedig nem is látod. Véleményem szerint sem a „zsigeri megérzés”, sem a „befelé látás” nem elég pontos megjelölés, mert szükségtelenül az önészleléssel vagy a látással van kapcsolatban. A „többletérzék” igazából nem valami járulékos érzéket
jelent, amely megtalálható néhány fajnál (emberi és nem-emberi állatnál egyaránt), hanem inkább különleges képességet a környezet észlelésére – különleges érzékenységet tehát. Egy másik kísérlet, amelyet Rollin McCraty végzett, megkísérelte lemérni ezt a nehezen megfogható (hatodik/hetedik/nyolcadik? – magyarán többlet) érzéket vagy intuíciót. A kísérlet önkéntes részvevőinek – többségükben békés és nyugodt hangulatú – képsorokat mutattak, de be volt közéjük keverve néhány sokkoló fénykép is autóbalesetekről és támadásra kész kígyókról. A kísérleti személyek kezét vezeték kötötte a szívverésüket és az izzadságkiválasztásukat mérő géphez. Öt-hét másodperccel azelőtt, hogy megjelent volna a sokkoló kép, már fölgyorsult a szívverésük és az izzadságkiválasztásuk, márpedig ez félelem keltette, tudat alatti reakcióra vall. Ez a „többletérzék” azonos-e vajon a telepátiával? A kétlábúak a telepátiát gondolatoknak vagy eszméknek nem az ismert érzékek útján, hanem egyéb módokon történő átviteleként határozzák meg. Én nem keverném össze a kettőt. Ha azért van különleges képességünk valaminek az érzékelésére, mert roppant élesek az érzékeink, az egészen más, mint ha „gondolatokra érzünk rá”, vagy „megérezzük, mi fog történni”. Az állatbarátok úgy tudják, hogy kedvenceiknek bámulatos képességük van érzékelni, mi folyik a világban, és ezt a képességet az érzékeken túli érzékelésnek tulajdonítják. Temple Grandin visszautasítja az ilyen nézeteket, és azzal magyarázza az állatok hihetetlen érzékelését, hogy „fokozottan érzékeny” a szervezetük. Példaként több lehetséges „érzékelési útbaigazítást” sorol föl, amelyekből „olvasva” a barátja macskája legalább öt perccel a gazdi hazaérkezése előtt jelezni tudja, mi készül. További példákat én is említhetnék azokról a különleges képességekről, amelyek az éles érzékeken alapulnak. A kutyák „megszimatolják” a rákbetegséget. A rákos sejtek állítólag sajátságos szagú szerves vegyületeket választanak ki, és ezeket a vegyületeket érzik meg a kutyák. Vannak kutyák, amelyek előre megérzik az epilepsziás rohamokat, és meg tudják akadályozni, hogy embereik megsérüljenek. Elég egyetlen rohamnál jelen lenniük, utána már „elsősegély-nyújtó viselkedéssel” tudnak reagálni.
Az én macskatávlatomból nézve azonban olyan esetek is akadnak, amelyeket nem lehet megmagyarázni csupán a „fokozottan érzékeny” érzékekkel; más is van a dologban, olyasvalami, amit a kétlábúak még nem ismernek. Hát igen… Más dolog azt mondani, hogy „nem tudom megmagyarázni, mert nem ismerem”, és megint más, hogy „nincs is, mert nem ismerem”. Ti melyiket választanátok? Egy „érzékeken alapuló” újabb képesség (de gyakran mondják kórállapotnak is) a szinesztézia, más szóval az érzékeken keresztül-kasul hatoló észlelés. Autista és nem-autista kétlábúknál egyaránt tapasztalhatjuk. Szinesztézia: az a képesség, hogy az egyik érzékszervet érő ingert egy másik érzékszerven keresztül észleljük. Én például „vöröset” látok, ha kutyaugatást hallok.
Köznapi nyelvre lefordítva: ha „igen”-nel feleltek az alábbi kérdések bármelyikére, ti is szinesztéziások vagytok: ♦ Látsz-e hangokat? ♦ Érzed-e a színek illatát? ♦ Érzed-e a formák ízét? ♦ Érzékel-e a bőröd hangokat? Vannak emberek, akik elfelejtik ismerőseik nevét, de emlékeznek a név színére, ízére, sőt még a hőmérsékletére is. Akadnak nagyon furcsa esetek, amikor a másféle írásmód másféle ízzel jár, például a „Lóri”-nak radíríze van, a „Lauri”-nak viszont citromíze. A szinesztéziának két fajtája ismeretes: ♦ Kétszenzoros szinesztézia: amikor két érzékszerv lép működésbe, és az egyiket ért inger bekapcsolja a másikat (jóllehet a második
érzékszervet nem éri közvetlen hatás). ♦ Többszenzoros szinesztézia: amikor kettőnél több érzékszerv kapcsolódik be. A szinesztézia nem csupán az autizmusra jellemző, viszont sok a beszédes párhuzam. Például a szinesztéziásoknak (akárcsak az autistáknak) igen jó az emlékezetük (a párhuzamos érzékelések következtében), de a gondolkozási képességeik egyenetlenek. Általában szeretik a rendet, a tisztaságot, a szimmetriát és az egyensúlyt; fogékonyabbak a déja vu-vel (téves emlékezettel) és a clairvoyance-szal (jövendőlátással) kapcsolatos szokatlan élményekre. D. Maurer igen érdekes föltevést fogalmazott meg a szinesztézia eredetével (az újszülöttek szinesztéziájával) kapcsolatban. Az emberfaj minden újszülöttjébe megkülönböztetés nélkül áradnak az érzékszervi élmények, érzékeik össze vannak gabalyodva, talán négy-hat hónapos korukig. Alighanem a nem-emberi újszülöttekben is (ide értve a macskákat is) átmeneti egybekacsolódások jönnek létre a látást, a hallást, a testérzékelést és a mozgásokat összehangoló agykéreg között. Biztosat nem állíthatok – túlságosan fiatal voltam még, nem emlékszem, mit éltem át életem első heteiben. Ha az újszülöttek szinesztéziájára vonatkozó föltevés helytálló, akkor a szinesztézia a fejlődés normális szakasza. Ebben az esetben, ahogy Baron-Cohen és munkatársai is valószínűsítették, a felnőttkori szinesztézia az érzékszervek különválásának zavarát jelentheti. Jó néhány olyan autista ember akad, aki egyúttal szinesztéziás is. Nehéz ezt megállapítani, mert az érintett autisták mit sem tudnak róla, hogy a többi ember nem hall hangokat, miközben színeket lát. Rájuk nézve ez a világ észlelésének normális módja. Ráadásul még a jó beszédkészségű autista felnőttek sem tudják megosztani tapasztalataikat, olyannyira eltérnek a „normától”. És persze nem is méltányolják ezeket a tapasztalataikat… Két szintesztéziás autista is akad az ismeretségi körömben. Az első a mi Alexünk, aki nemcsak színeket lát, amikor hangokat hall, hanem a szavakat (nem tévedés: a szavakat) is látja, amikor hallja őket. Ha „rossz szót lát” (vagy ahogy ő mondja: ha „a szemem rossz
szót lát”), akkor gáz van. Akkor nincs messze a pánikroham, ami előre nem látható következményekkel jár. A másik szinesztéziás autista, akit ismerek, Csikófarok kisasszony. Ő meg a bőrén érzi a hangokat. Bizonyos hangok igen kellemes tapintási érzetet keltenek benne, mások viszont fájdalmasak és „gusztustalanok” (az ő szava). Legfájdalmasabban az érinti, ha fütyülnek a közelében: olyan érzés, mintha elevenen nyúznák. Aki olyan jól ismeri Csikófarok kisasszonyt, mint én, az nem csodálkozik, miért kergették le nem egy buszról: ha valamelyik utas fütyörészni kezdett, ő azonnal rászólt, hogy hagyja abba. A többi már történelem… Temple Grandin a különlegesen tehetséges állatokat az autista „észkombájnokhoz” hasonlítja. Az „észkombájn-szindróma” („savantszindróma”) ritka és különleges állapot. A súlyos szellemi fogyatékosságban szenvedő személynek van valamilyen „képességszigete”, amely nincs összhangban mindazzal, amiben viszont fogyatékos. Az autista embereknek csupán tíz százalékáról nyávogható el, hogy valamilyen tekintetben „észkombájnok”: zenei és művészi tehetségük révén, vagy mert rendkívüli a képességük szavak megjegyzésére, helyes leírására és kiejtésére, fejlettek a földrajzi ismereteik (térképolvasás, irányok megjegyzése, földrajzi helyek megtalálása), nem mindennapi a mechanikai ügyességük (bonyolult gépi és elektronikai berendezések szétszedése és összerakása), különleges az egyensúlyozási képességük, remekül tájékozódnak a térben (tárgyak nagyságát vagy távolságát hallatlan pontossággal állapítják meg), kiemelkedő a tudásuk bizonyos szakterületeken (statisztika, történettudomány, navigáció). Némelyik „észkombájnnak” egyetlen speciális képessége van csupán; másoknak több is. Furcsamód ezeket a különleges képességeket a működészavar jelének szokták tekinteni. Miért nem tudjuk elfogadni, hogy mivel az ő esetükben eltérő gondolkozási mechanizmusok érvényesülnek, az említett képességek csak olyan környezetben okoznak működészavart, amelyik az információáramlás és – áramoltatás másféle formáival dolgozik? Az „észkombájn”-képességekre vonatkozó kutatások engem is megihlettek, hogy hozzájuk adjam a magamét. Elnyávogom, milyen következtetésekre jutottam. A nyilvánosságra került dolgozatokban bemutatott „észkombájn”-képességek listája nem teljes, mert sok
képesség „láthatatlan” a „normális” kétlábúak számára. Az emberek csak azt látják vagy hallják meg, és csak azt méltányolják, amiben van valami nem mindennapi: olyan rajzokat, amilyeneket ők maguk akkor sem tudnának készíteni, ha évekig gyakorolnák; a tökéletes zenei hallást, ami olyan ritka, mint a fehér holló a „normális” emberek világában – és így tovább. Nem csoda, hogy régebben annyira szerették az Esőember című filmet – és manapság annyira utálják. Izgatta az embereket, hogy egy fogyatékos személy olyasmit tud megcsinálni, amire ők képtelenek. Raymond naptári számokra vonatkozó tehetsége csakugyan bámulatos volt. Nem is szólva arról a képességéről, hogy kártyákat tudott megjegyezni, és több ezer dollárt nyert Las Vegas-i kaszinókban. Mármost sok autista nem szereti Raymond Babbittnak – ennek az autista „észkombájnnak” – a légből kapott alakját, mert szerintük torzul mutatja be az autizmust. Elkeseríti őket, hogy a nagyközönség minden autistától látványos teljesítményeket vár. De nincs igazuk. Másféle érzékelőkészsége és figyelemre méltó emlékezőtehetsége révén minden autista tud valami olyat, amit a nem-autista kétlábúak nem tudnak. A Raymondhoz hasonló emberek és az „átlagos autisták” között csupán az a különbség, hogy ♦ az autista „észkombájnokat” nem árasztják el az érzékszerveiken keresztül beözönlő adatok ♦ az autista „észkombájnok” az emlékezetükben tárolt adatokat föl tudják idézni vagy elő tudják adni a művészet eszközeivel. Azok az autisták, akik nem „észkombájnok”, ugyanúgy meg tudnak jegyezni dolgokat, de könnyen elárasztják őket az ingerek, és nem tudják látványos formában visszaadni őket. Néhány egészen sajátos képesség azért „láthatatlan” a nem-autista emberek számára, mert el sem tudják képzelni őket. Azok a kétlábúak és négylábúak, akik eltöltöttek már valamennyi időt autisták társaságában, észlelhetik az autizmus egyik fontos jellegzetességét: hogy mekkora varázserejük van az érzékszervi ingereknek. Ennek a varázserőnek roppantul egyéniek a forrásai. Különböző gyerekeket ugyanaz az inger
megzavarhat (ha túlságosan „éles”), és le is nyűgözhet. Ez azonban csupán viselkedési tünet, és a legtöbb ember itt meg is áll. A „normális” magyarázat így szól: – A gyerek egy falevelet bámul, visszahúzódott a saját világába. Rá kell vennünk, hogy a normális tevékenységekre figyeljen. – A „normális” emberek azonban nem látják, hogy a gyereket menynyire lenyűgözi a színek ragyogása, mennyire lenyűgözik a természet e tökéletes kis alkotásának erezetében megmutatkozó arányok. Hevesen érzékelni színeket, hangokat, textúrákat, szagokat és ízeket, együtt rezegni az ingerekkel, érezni az ingereket – ez a képesség nagyon jellemző az autisztikus spektrumzavarok által érintett emberekre. Az efféle különleges képességek azonban hasznavehetetlennek bizonyulnak abban a világban, amelyik süket, vak és néma a valóságos fizikai környezet, a természet szépségei, a látványok, hangok és szövedékek csodálatos összhangja iránt. És ez bizony nagyon szomorú. A lehetőségek szintjén minden embernek különlegesek a képességei, és ezek bent, az agyuk mélyén rejtőznek. Csak azt nem tudják, hogyan férhetnének hozzá az említett képességekhez. Az „észkombájnoknak” ez játszva sikerül, a „normális” kétlábúaknak viszont nehezükre esik; nyávogjam azt, hogy „tanulási nehézségeik” vannak? Szólnunk kell az értelmi képességek méréséről, azokról a bizonyos „IQ-tesztekről” is. Mi az intelligencia? Rádöbbentem, hogy senki sem ismeri a választ. A rengeteg homályos meghatározást ebben lehetne összegezni: „Az intelligencia az a valami, amit intelligenciatesztekkel szokás mérni.” Az én meghatározásom is homályos egy csöppet, de kezdetnek talán megteszi. Intelligencia: a világ megértése, az a képesség, hogy gondolkozzunk róla, és ismereteink alapján cselekedjünk. Intelligenciateszt: az értelmi képességek mérésére hivatott teszt.
Az autista emberek mintegy hetven százalékát fogyatékos értelműnek tekintik. Ez az állítás a szabványosított IQ-tesztek eredményein alapszik. A kulcsszó a „szabványosított”: az intelligenciatesztek annak meghatározására hivatottak, hogy egy-egy személy a „normális” keretek között fejlődik-e,
vagy pedig „lassú”, netán „elakadt” a fejlődése. Mivel azonban az autisták fejlődése más utat jár be, nem mondhatók a nem-autista emberek „kevésbé fejlett változatainak”, hanem inkább olyan embereknek, akik a nem-autista kétlábúaktól erősen eltérő, néha gyökeresen más haladási irány szerint fejlődnek, s eközben az alkalmazkodás, a kompenzálás, a viselkedési stratégiák széles palettáját sajátítják el. „Láthatatlan” képességeik olyan szokatlanok lehetnek, hogy semmilyen meglévő teszttel sem lehet mérni őket. A szabványosított intelligenciatesztekkel az a baj, hogy nem tudják kimutatni az „autista intelligenciát”. Ez igen szerencsétlen dolog, mert ha megértenék, milyen „belső tehetségek” és késztetések sarkallják az autistákat, sikeresebben megtaníthatnák őket, hogy megállják helyüket a nem-autisták világában, következésképp jobb IQeredményeket érhetnének el. Tulajdonképpen mit mérnek az emberek az IQ-tesztekkel, ha nem figyelnek az érzékelési és gondolkodási különbségekre? Nem csoda, ha olyan sok ember viseli magán a „fogyatékos értelmű” meg a „szellemileg elmaradott” bélyeget. Ha valaki a „normától” eltérően viselkedik, gyorsan rásütik, hogy „nem normális”. Így van ez abban a tekintetben is, ahogy az emberek az állatok viselkedéséről és intelligenciájáról vélekednek: ha egy állat hasonlít az emberre, vagy hasonlóképpen cselekszik, akkor azt intelligensebbnek tartják, mint a többit. Meglehet azonban, hogy a látszat csal. Minden állatnak annyi esze van, amennyire szüksége van. Minden állatnak olyan képességei vannak, amilyenekre szüksége van az életben maradáshoz. És itt újabb fogas kérdéssel kerülünk szembe. Az emberi környezet a normális emberi érzékelő rendszer követelményeihez és korlátaihoz igazodik, márpedig ezek nemigen előnyösek az autisták szempontjából. Mi a megoldás? Az elfogultak azt mondják erre: – Ők (mármint az autisták) vannak kisebbségben. Nekik kell alkalmazkodniuk a mi világunkhoz! – A „másként elfogultak” hevesen tiltakoznak: – Szó sincs róla! A társadalmat kell hozzáigazítanunk az autisták igényeihez! Joguk van hozzá, hogy olyanok legyenek, amilyenek! – Melyiküknek van igaza? Mindkettejüknek és egyiküknek sem. A lényeg: különböző autistáknak különbözőek az igényeik; gyakran egymásnak is ellentmondanak. Az egyik ember például
szereti a vízcsobogás hangját, a másik pedig elviselhetetlennek tartja. Hogyan lehetne őket ugyanabban a környezetben elhelyezni? Vagy vegyünk egy másik példát! A mi Alexünk utálja a csecsemősírást – megfájdul tőle a füle. Az következik-e ebből, hogy ki kell tiltani a csecsemőket minden nyilvános helyről, ahol Alex megfordul? (Jó, nem tagadom, nekem sikerült érvényesítenem az akaratomat, ami az én igényeimet illeti. De az én esetem kivétel. Lakópajtásaim hozzáigazították mind a fizikai, mind az érzelmi környezetet az én sajátos szükségleteimhez. Nyarvintok egyet, és máris ugranak; nyarvintok kettőt, és kétszer ugranak, nyarvintok hármat, és… rakétaszerűén távozom a helyszínről. Az a fürgeség, amellyel kitessékelnek a házból, kissé a gusztusom ellen való, különben meg jót tesz az egészségemnek – tudjátok, egy kis friss levegő sosem árt a macskának.) Száz szónak is egy a vége: hát nem tisztességesebb és mindenki számára hasznosabb, ha a fogas kérdéseket különböző irányokból közelítjük meg? Az egyik oldal megpróbál(hat)na fontolóra venni másféle működési lehetőségeket, és úgy berendezni a környezetet, hogy az autisták könnyebben hozzáférhessenek az említett lehetőségekhez. Példának okáért nem muszáj neoncsövekkel világítani, vagy a nem-autista emberek jó modorra taníthatnák nem-autista csemetéiket, és vigyázhatnának rájuk a köztereken. A másik oldal meg iparkodna segítséget találni, hogy legyőzze a kezelhető nehézségeit (például különféle gyakorlatok, színezett szemüvegek, füldugók stb. segítségével csökkenthető a túlérzékenységük). Ezenkívül mind a két oldalnak tudomást kell vennie a különbségekről, és meg kell tanulnia tisztelni a másikat. Más és más képességeink vannak valamennyiünknek. Igaz ez az emberi és a nem-emberi állatokra egyaránt. Némelyikünk sokkal jobban megcsinál bizonyos dolgokat, mint mások, más területeken viszont nem lehet hasznunkat venni. Miért ne becsülhetnénk meg egymást azért, amit jól tudunk, és miért ne segíthetnénk egymásnak azokon a területeken, ahol nehézségeink vannak?
Nyolcadik fejezet
Nyelv és érintkezés: beszéljünk a beszédről A kommunikációs és kapcsolatteremtési fogyatékosságokat az autizmus leglényegesebb jellemzőinek szokták tartani. Ezzel persze nem érthetek egyet. Nem azt vitatom, hogy a nyelvhasználat és az egymás közti érintkezés sajátosságai mások az autistáknál (ezzel egyetértek), hanem azt, hogy az autisták „fogyatékosak”. Még az én korlátozott tapasztalataim alapján is, melyeket egy autista személlyel való együttélésből és az ő autista barátainak megfigyeléséből merítettem, teljes bizonyossággal állíthatom, hogy az autista embereknek nem „fogyatékos a kommunikációjuk”, mert igenis érintkeznek a többiekkel, mégpedig állandóan. Csak másféle nyelven beszélnek, a saját érintkezési rendszerük szerint. Ugyanezzel a téves föltevéssel sújtották az állatokat is. A közelmúltig azt hitte jó néhány kutató, hogy az állatok egymás közti érintkezése „mechanikus”, a nyelvük kezdetleges, sőt valójában nem is nevezhető nyelvnek. Hanem álljunk csak meg egy pillanatra! Mi a kommunikáció? Kommunikáció: élőlények közti érintkezés és információáramlás. Formái rendkívül változatosak; látható jelek, hangjelzések, szagjelzések, mozdulatok, testtartások stb. segítségével egyaránt végbemehet.
Az emberekhez hasonlóan az állatoknak is megvan a maguk meglehetősen összetett szerkezetű társadalma. Lehetetlenség volna élni akár emberi, akár nem-emberi társadalomban az egymás közti érintkezés, az érdekegyeztetés és a saját igények kifejezésének képessége nélkül. Az élőlények minden egyes fajtája a saját nyelvét használja. Például a hangyák roppant bonyolult és furfangos – a „vegytan nyelvén” alapuló – érintkezési
rendszer segítségével juttatnak el „üzeneteket” egymáshoz. „Vegyi ösvényeket” raknak le, hogy tudassák közösségük többi tagjával, hol található élelem. Ha veszély közeledik, testük egy másféle üzenetet tartalmazó vegyi anyagot választ ki: „Készüljetek föl az ellenség támadására!” Vagy vegyünk példának bennünket, macskákat. Mi is kommunikálunk, de a mi érintkezési módszereink nagyon eltérnek az emberekéitől. Ez nem jogosítja föl a kétlábúakat, hogy elvitassák tőlünk az információfogadásra és – továbbításra vonatkozó képességünket. Macskászati szempontból nézve a mi módszereinkkel pillanatok alatt sokkal többet tudunk meg beszélgető társunkról, az embereknek viszont hónapokba is beletelik, mire megismerik azokat, akikkel összemelegednek. Teszem azt, ha találkozom egy macskával, akit korábban még sosem láttam, szimatolással tájékozódom a társadalmi helyzetéről, a koráról, a családi hátteréről, arról, hogy honnan jön, mit evett utoljára, és sok minden másról, ami érdekel engem. Meddig tartana egy embernősténynek megtudnia mindezt arról a hímről, akivel randevúzik? És ha a hím linkel neki, mennyi idejébe telik a nősténynek, mire ellenőrzi, amit megtudott? Néha évekbe! Az én esetemben az információk pontosak, és másodpercek alatt hozzájuk jutok. Érdekel benneteket a téma? Meg akartok tanulni macskául – szagnyelven? Hát… nem vagyok benne biztos, hogy csakugyan tudni akarjátok, melyik testrészt kell körbeszaglásznotok, hogy csalhatatlan pontossággal tájékozódhassatok partneretek kilétéről. Úgyhogy hagyjuk a dolgot függőben. A macskák (illatokkal elegyített) tapintási kapcsolat segítségével is továbbítanak üzeneteket. Illatmirigyekkel van tele a testem, kivált az arcom, az állam alja, a szám környéke, a homlokom, a farkam, a lábujjaim köze. Az üzenetet úgy juttatom célba, hogy hozzádörgölődzöm a címzetthez, és rajta hagyom az „illatszövegemet”: olvassa el, fejtse meg! Ha a saját fajtámmal érintkezem, nincs is ezzel semmi gond. Viszont a lakópajtásaimnak számtalanszor próbáltam már SMS-eket küldeni – mindhiába. Sajnos nem tudják elolvasni az én finom és furfangos üzeneteimet. Testnyelvvel is próbálkoztam. Ha tudtukra akarom adni, hogy harcolni fogok a jogaimért, igyekszem, amennyire tőlem telik, nagyobbnak
látszani, mint amekkora vagyok, hogy elijesszem ellenfeleimet. Olyan magasra púposítom a hátam, amennyire csak bírom, és fölborzolom a szőrömet. Üzenetem egyértelmű: „Mertek még velem vitatkozni?” Ha jobbnak látom nem bocsátkozni harcba, másféle testtartást veszek föl. Pollyval például nem szeretek veszekedni, mert jó cimbora, ráadásul sokkal nagyobb, mint én. Inkább lelapulok a földre, fülemet is behúzom, hogy kisebbnek látsszak, mint amekkora vagyok: „Felejtsük el a vitát! Nézd, milyen kicsi és helyes vagyok!” Ha meg barátkozós kedvemben vagyok, előveszem a „barátkozós hempergést”: hanyattfekszem, és feléjük fordítom a hasamat: „Legyünk jóban, és játsszunk!” Másik hírközlő eszközöm a „beszédes farok”. Ha dolgom van, vízszintes a farkam: „Dolgom van, ne zavarjatok. Tudom, mit csinálok.” Ha találkozom egy cimborámmal (akár macskával, akár emberrel), magasra meredő egyenes farokkal köszöntöm, a hegyét enyhén előre billentve. Ha barátságtalan illetővel hoz össze a balvégzet, és az érdekegyeztetések meghiúsulnak, leengedem a farkamat, hogy ne legyen útban, és fölkészülök a támadásra. De ha azt látjátok, hogy a farkam rángatódzik, ez annak a jele, hogy még mérlegelem magamban, hogy azonnal támadásba lendüljek-e; ilyenkor van még néhány másodpercetek, hogy fegyverszünetet kérjetek. Az emberek a kelleténél több figyelmet szentelnek az arc kifejezésének a jóval kifejezőbb „fülnyelv” rovására. Hogy mást ne nyávogjak, ha nekem nyugodt (ámde éber) a kedélyem, a fülem előre és fölfelé mered. Ha dühös vagyok vagy megijedtem, de nem akarom kimutatni, a fülem hátrafelé mutat, közben kitátom a szám, hogy megmutassam a fogaimat: „Nem akarsz jobb belátásra térni velem kapcsolatban?” Ami a tekintetek egymásba kapcsolódását illeti, amit a kétlábúak olyan fontosnak tartanak, a macskatársadalomban pont fordítva van: ott nem illik egymásra bámulni. Némelyik kétlábú meglepődik azon, hogy a macskabarátokra, ha meglátogatják egy macskatárssal élő cimborájukat, a macska rá se hederít; az összes ciccegésére fittyet hány. De ha olyasvalaki van a helyiségben, aki nem szereti (sőt határozottan utálja) a macskákat, akkor mindenáron föl akar ugrani az ölébe. Az emberi faj előbbi képviselőjét pallérozatlan, sőt alpári alaknak tartja, az utóbbi viszont nem bámulja őt, s ebből arra következtet, hogy biztonságban van mellette. Azt sem árt tudnotok: ha a
macska hunyorog vagy összehúzza a szemét, ez igen udvarias módja baráti érzelmei kimutatásának. Mi, macskák is megteremtjük a magunk üzenő tábláit, ezeken üzenünk azoknak, akik értenek macskául. Ha megkaparászom a bútorokat, a szőnyeget vagy a fákat, ékes szavú szövegeket fogalmazok a pillanatnyi igényeimről és az érdeklődési körömről. Ezeket az üzeneteket több érzékelési – látható és szagolható – csatornán indítom útjukra. Az emberek sajnálatos módon nem tudják elolvasni az üzeneteimet, sőt (és ez még rosszabb) meg próbálják akadályozni, hogy gyakoroljam az írás művészetét, azzal a harmatgyenge ürüggyel, hogy vigyázni kell a bútorokra. Mit volt mit tennem, tömörebb nyelvezettel próbálkoztam: vizelet- és székletüzeneteket helyeztem el a nappaliban. Az analfabéta népség sértésnek vette! Milyen torz kiforgatása ez az igazságnak! Muszáj volt találnom valamilyen megoldást. Bármilyen más állathoz hasonlóan, aki bizonyos ideig emberekkel volt kapcsolatban, mi, macskák is megtanuljuk, hogyan kezdeményezzünk és folytassunk beszélgetést a kétlábúakkal. Azt tapasztaltam, hogy jobban reagálnak a hangokra, mint a testbeszédre vagy a szagnyelvre. Ha föl akarom kelteni a figyelmüket, nyávogok. Néha bele kell adnunk apait-anyait a nyávogásba, mire megértik, mit akarunk, és teljesítik is az óhajainkat. Félreértések természetesen adódnak, de csak azért, mert az emberek és a macskák más-más nyelven beszélnek! Érintkezést és megértést teremteni bármely két olyan élőlény között, akiknek eltérőek a tapasztalataik és az érzékleteik, csak közös nyelv kialakításával lehetséges. Nyelv: rendszerint úgy szokták meghatározni, mint jelek rendszerét, valamint a jelek összekapcsolásának módját, amely közlések eszközeként és gondolatok megformálására/kifejezésére szolgál.
A kétlábúak többsége azt hiszi, hogy a meghatározásban szereplő „jelek” mindig szavakat jelentenek. Azonban a hagyományos, tehát verbális szavak nem az egyedüli jelek, amelyek megfelelnek a nyelv ismérveinek. Ésszerű tehát kétfajta nyelvet megkülönböztetnünk: a verbális nyelvet (amely szavakból áll) és a nemverbális nyelvet (amely nem-verbális
jelekből áll). Az emberi állat furcsa teremtmény. Abból a föltevésből indul ki, hogy ha a nem-emberi állatok nem beszélik az ő nyelvét, akkor egyáltalán nincs is nyelvük. Megpróbálják kifürkészni, mely állatok tudják megtanulni az ember nyelvét (jó néhány kétlábú véleménye szerint az egyedül létező nyelvet), és melyek a „reménytelen esetek”. Tanító eljárásokat agyainak ki, kísérleteket folytatnak és eredményeiket a hasonszőrűek által szemlézett szaklapokban teszik közzé. Amennyire én tudom, még senki sem végzett arra irányuló kutatást, hogy képesek-e az emberek állatnyelven megtanulni, vagy pedig „reménytelen esetek”. Szeretnék valamit leszögezni. Mielőtt elkezdjük az autisták érintkezésére és nyelvére vonatkozó vizsgálódásainkat, szeretnék egy rejtjelezett (nem szagos) üzenetet hagyni mindazoknak, akik nem rezelnek be a kihívásoktól.3 A fejlődés jelenlegi szakaszában 3-8-5-13 2-15-12-19-8-5 21-26-14-1-25-21 12-25-21-4-5-25, 20-5-13 2-15-12-19-8-5 20-19-5-14-25-21 15-4-9-14-15-3-8-5-19-20-22-15. A kétlábúak hagyományosan úgy tekintenek a verbális nyelvre, mint az autistákra vonatkozó kórjóslat szempontjából kulcsfontosságú tényezőre, és az általuk elért nyelvi és kommunikációs jártasságra mint a várható eredmény mércéjére. De még a nagyon jó nyelvi képességekkel megáldott autistákról is azt mondják, hogy fogyatékos a kommunikációjuk. Mármost bizonyosan tudjuk, hogy valamennyien kommunikálnak; a körülöttük levők azonban nem értenek az ő információ-átadási kísérleteikből. Az autista emberekből sem hiányzik a vágy, hogy másokkal beszélgessenek, csakhogy az érintkezés nem hagyományos formáival élnek-olyan nyelvvel, amelyet a nem-autista emberek nem ismernek. Mivel ennyire különbözik a nyelvük, nehezükre esik bármely hagyományos rendszer használata, a legalapvetőbbek kivételével. Ahhoz persze, hogy sikeresen érintkezhessenek egymással, a nem-autistáknak és az autistáknak közös tapasztalatokra volna szükségük. Mivel az autista és a nem-autista kétlábúak más-más módon fogadják be és értelmezik az ingereket, emiatt nem egyformán élik át ugyanazt a helyzetet. Csoda-e hát, ha mindkét
félnek nehézséget okoz a szóértés? Sok autista például erősen furcsállja, hogy emberek társaságában azt várják mindenkitől, hogy beszéljen valamiről, akkor is, ha a jelenlévők közt nincs semmilyen közös nevező. „Udvariasság az udvariasság kedvéért.” Vannak azonban olyan kétlábúak is, akiknek nincs szükségük „üres” társasági kapcsolatokra; lehet, hogy unatkoznak, magányosnak azonban nem érzik magukat. Nem észszerűbbe csak azokkal teremteni kapcsolatot, akik érdeklődnek is a személyed iránt? Mi értelme vigyorogva udvariaskodni olyanokkal, akiket a hátad közepére se kívánsz? Nem lenne jobb rá se hederíteni az illetőre, és simán lelécelni? Vagy mi értelme azt mondani, „köszönöm, jól vagyok”, amikor nem is vagy jól? Hazudjunk, hogy „jó kisfiúnak” vagy „jó kislánynak” látsszunk? Csikófarok kisasszony egyszer megvallotta, hogy utálja (és kerüli) az olyan helyzeteket, amelyekben kénytelen „üres társalgásban” részt venni – a semmiről fecserészni olyan alakokkal, akik nem érdeklődnek iránta, viszont állandóan kérdésekkel bombázzák, ügyet sem vetve a válaszaira. Emlékszem, mikor először találkoztam Csikófarok kisasszonnyal, látogatóba jött Anyuhoz, hogy megbeszélje vele, hogyan tudna a munkahelyén súrlódások nélkül megférni a „normális” kétlábúakkal. Nyugodt, csöndes délután volt. „Tétlenségi szakaszban” folytattam a kutatásaimat, vagyis szunyókáltam a pamlagon, és közben az agyam mindent rögzített, ami körülöttem történt. Az első tíz percben a biztonságom vagy a kutatásaim szempontjából semmi értékelhető nem történt. Egy váratlan kérdésre azonban oda kellett figyelnem: – Szerintetek kik dumálnak legtöbbet a világon? – A kérdést Asperger-szindrómás vendégünk intézte vendéglátóihoz, szemmel láthatóan zilált és ingerült állapotban. Anyu és Apu egymásra nézett, és megkockáztatott egy válaszfélét: – Az újságolvasók? – Nem! A fodrászok. Utálok hajat vágatni, mert ezeknek soha be nem áll a szájuk. Miért akarnak mindent kiszedni belőlem, a családomról, a nyári vakációmról, meg hogy mit gondolok az időjárásról, és mit csináltam a hétvégén? Semmi közük hozzá! Jó, elismerem, hiba volt ezt megmondanom nekik… Ismertek olyan fodrászt a környéken, ahol legközelebb szerencsét próbálhatnék?
– Szemközt velünk, az út túloldalán van egy fodrászszalon. Nem nagyon drága, és… Csikófarok kisasszony ezzel nem sokra ment. – Az nem jó. Onnan engem tavaly kitiltottak. Hát igen… Életem végéig csikófarkat kell viselnem. – Akkor ragadt rá, hogy Csikófarok kisasszony. Az autista gyerekek, akárcsak a nem-autisták, a világgal folytatott párbeszéd segítségével tanulnak, az ő párbeszédjük azonban más természetű. A nyelvüket ők a tárgyakkal és a többi emberrel az érzékelések szintjén folytatott párbeszéd révén alakítják ki. Ez az oka, hogy az ő „szavaiknak” semmi közük a dolgok és események hagyományos nevéhez, melyet a nem-autista kétlábúak használnak a dolgok és események „rendeltetésének” megjelölésére. Az ő „szavaik” „észlelet-sablonok”: ha valami ugyanannak „érződik”, akkor tudják, mit kezdjenek vele; ha csak egy kicsit is másnak „érződik”, már nem értik a „szót”, és megzavarodnak. „Szavaik” szigorúan egyértelműek (tárgyakkal végzett műveletek nyomán keletkező érzetek), ennek megfelelően nevezik meg a tárgyakat. Az egyik (néha több) érzék egyeduralkodóvá válik az emlékek tárolása, a „nyelvfejlődés” és a gondolatképzés területén. Többfajta „érzékelésalapú” nyelv is van: ♦ Vizuális nyelv: a kisgyerekek vizuális képekkel élnek. ♦ Tapintási nyelv: a tapintási nyelven „beszélő” gyerek úgy ismer rá a dolgokra, hogy megérinti őket, és a keze, a meztelen lábfeje vagy az arca érzi a felületüket és a szerkezetüket. Érintés segítségével meg tudja állapítani a dolgok nagyságát és alakját, a rendeltetésüket azonban, vagyis hogy mire valók, azt nem tudja megállapítani. Későbbi hasznosításra elraktározza magában az ismereteit. Kiderülhet aztán, hogy hasonló tárgyak (például a műanyagpohár meg az üvegpohár) tökéletesen más „szavak” az ő szótárában, mert másnak „érződnek”. ♦ Mozgásnyelv: a kisgyerek a teste mozdulatain keresztül szerez ismereteket a tárgyakról. Minden dolgot vagy eseményt a mozdulatok
bizonyos együttese határoz meg. Helyszínekre vagy távolságokra a mozdulatok mennyiségéből és mikéntjéből ismer rá. ♦ Hangnyelv: a kisgyerek „hangképek” segítségével emlékezik dolgokra és eseményekre. Ha a tárgy „néma”, megtapogatja, és abból ismer rá, amilyen hangot ad. ♦ Illatnyelv: tárgyak és emberek azonosítása a szaguk alapján. ♦ Íznyelv: a kisgyerek megnyalja a tárgyakat, hogy érezze az ízüket. Nem csoda, ha a kimondott szavakat gyakran csupán zajként észlelik. Hogy mást ne mondjak, miként láthattok, hallhattok és tapinthattok engem, ha a MACSKA szót halljátok vagy látjátok? Donna Williams a verbális szavakat „érzékletszavakra” lefordító legjobb tolmács, akit ismerek. Okos és ismeretekben bővelkedő könyveiben számol be a saját érzékletszótáról. Gyerekkorában két „érzékletszava” is volt az én fajtám jelölésére: az egyik a „fús”, annak a hangnak az alapján, amit macskák simogatása közben hallott, a másik pedig a „brúk”, annak a hangnak az alapján, amit mi, macskák adunk, miközben az emberek simogatnak bennünket. Autista kisgyerekek nem ismernek rá a tárgyakra, ha a verbális elnevezésüket hallják. Viszont tudják, miről van szó, ha hallják a tárgy hangját, érzik a szagát, vagy a kezükkel megtapinthatják. Minden gyerek egy vagy több „nyelv” segítségével fejti meg a szavak jelentését. Végül, miután a körülötte levő emberek ugyanazt az érintkezési rendszert használják, mint a gyerek, megtanulja a „hangzásborítékot” az általa leginkább használt érzékelési módszer belső képeihez kapcsolni. Mielőtt az autista gyerek „idegen nyelven” tanulhatna, gondozóinak meg kell tanulniuk az ő nyelvét, hogy kialakíthassák az érintkezés közös eszközeit. Ez ahhoz is hozzásegíti őket, hogy értelmezni tudják a gyermek üzeneteit. Elengedhetetlenül fontos megtudni, hogy milyen nem-verbális nyelvet használ egy-egy autista gyerek. (Ugye nyávogtam már, hogy akármi is az autizmus, soha nem unalmas?)
Néha a szülők, akiknek a gyerekéről megállapítják, hogy autista, azt hiszik, mihelyt beszélni kezd a gyerek, minden gond megoldódik. Az autizmus esetében ez bizony nincs így. Ha a gyerek beszélni kezd, beszédjének meglesznek a sajátos „autista” jellegzetességei. A társas életre vonatkozó első kísérleteim után (amelyekről a harmadik fejezetben számoltam be) én, vagyis Dása, a kutató azzal bíztam meg magamat, azaz Dását, a tanítványt, hogy vizsgálja meg az autisták verbális nyelvének sajátosságait. (Remélem, egy szép napon sikeresen ledoktorálok az autizmus tárgyköréből.) Van szerencsém bemutatni „kutatási dolgozataim” első csokrát. Címe: Az autisták verbális nyelvének sajátosságai. Echolália (visszhangszerű utánzás)
Az „autista verbális nyelv” első és leginkább szembeötlő (pontosabban „fülbeötlő”) jele az echolália vagy visszhangszerű utánzás („szajkózás”). Echolália, visszhangszerű utánzás: mások kimondott szavainak papagájszerű ismételgetése. Két jól megkülönböztethető válfaja: az azonnali echolália (az imént hallott szavak és mondatok szajkózása), például mikor azt mondja az anya: – Kérsz fagyit? –, és a gyerek így válaszol: – Kérsz fagyit? –; illetőleg a késleltetett echolália (a múltban hallott szavak és mondatok ismételgetése), például mikor ebéd közben a gyerek egyszer csak megszólal: – Kérem a menetjegyeket!
Ismereteim szerint sok nem-autista gyerek nyelvtanulási módszerként használja a visszhangszerű szóismételgetést, amikor beszélni kezd, ez a szakasz azonban nem tart sokáig, mihelyt megtanulják a szavak és mondatok fűzésének szabályait. Autistáknál az echolália jóval tovább tart, vagy megmarad a szóbeli kifejezés egyedüli eszközének. Az autizmusban tapasztalható visszhangszerű utánzás a nyelv elsajátításának „gestaltos” módszerére jellemző, amikor a gyerek egész szóhalmazokat egyetlen szóként használ. Ez közlékeny természetű is lehet, meg nem-közlékeny természetű is. A közlékeny természetű ismételgetés esetében a szavak és kifejezések „érzékelési játékszerek”, amelyekkel el lehet szórakozni: sok autista hoz létre hangokat, szavakat és mondatokat csak úgy magában,
hogy a csengésük örömet szerezzen neki. Alex például szeret „muris szavakkal” játszani, újra meg újra elismételve őket. Ilyenkor hallatlanul termékeny, és azzal teszi „murissá” a szavakat, hogy kicseréli valamelyik betűjüket: 'pénz'-ből így lesz 'vénz', 'konyhá'-ból 'monyha', 'fiú'-ból 'piú'. Sok esetben a szajkózás közlékeny természetű, és több célt is szolgálhat: ♦ Jelentheti például azt, hogy „nem értem”. Gyakori, ha a gyerekben nagy a zűrzavar, és nem tudja felfogni, mi folyik körülötte. Tudja, hogy várnak tőle valamilyen választ, de hát mi volt a kérdés? – Neismételgesdfolytonamitmondok! – Neismételgesdfolytonamitmondok! ♦ Az ismételgetés azt a célt is szolgálhatja, hogy az autista „időt nyerjen” (ha túlságosan elnyúlik nála az információk földolgozása), vagy „kihüvelyezze az értelmét” annak, ami elhangzott, mivelhogy némelyik autista jobban megérti, amit mondtak neki, ha elismételi. Az azonnali echoláliának ilyenkor az a rendeltetése, hogy értelmes belső nyelvre „fordítsa le” a verbális szavakat. ♦ Az ismételgetést kérésként is lehet értelmezni. Ha az echolália a gyerek rendelkezésére álló egyedüli kommunikációs eszköz, azért ismétli meg a kérdést, amit föltettek neki, mert meg szeretne kapni egy bizonyos dolgot. Például ha kétszersültet szeretne, azt mondja: – Kérsz kétszersültet? – Ha kétszersültet szeretne, egyáltalán nem butaság azt a mondatot használnia, amit akkor hallott, amikor kétszersülttel kínálták. Ragaszkodás ugyanahhoz a verbális forgatókönyvhöz
Az autista gyerek gyakran ragaszkodik hozzá, hogy az emberek pontosan ugyanazokat a szavakat használják, amelyeket egy korábbi, hasonló alkalommal is használtak. Különben a helyzet „tökéletlen” (a „gestalt” másmilyen), ezért a gyerek nem tudja, hogyan reagáljon, mit cselekedjen. Sokféle „előadásnak” voltam szem- és fültanúja az évek
során: „matinéknak” (reggelente), „ruhapróbáknak” (ebédidőben), „bemutató előadásoknak” (lefekvés idején). Eleinte (pár évvel ezelőtt) valamennyi „szereplőnek” (vagyis a családtagoknak) kívülről meg kellett tanulnia a szerepét, és gondosan óvakodnia attól, hogy fölcserélje a forgatókönyv szavait. Alex tökéletes előadásokat követelt, különben… a „szereplők” nem óhajtottak megismerkedni a különben változattal. Anyu minden reggel így szól: – Jó reggelt, Alex! Ideje fölkelned. – Alex meg azt feleli: – Nem akarok fölkelni. – Anyu: – Ha nem akarsz iskolába menni, maradj ágyban. – Alex: – Föl akarok kelni. – Anyu: – Akkor kelj föl. – Egyszer, megvan már vagy három éve, Anyu kifelejtette azt a szót, hogy „akkor”. Hogy milyen fontos rendesen megtanulnia a szerepét, arra Alex (veszettül hangos) reagálása, no meg a szomszédok váratlan megjelenése emlékeztette: ajtóstul rontottak a házba, abban a hiszemben, hogy barátaiknál irtó nagy baj van. A déli és az esti „bemutató” előadások még ennél is kacifántosabbak. Nem elég kinek-kinek elmondania a szerepét, hanem ugyanazzal a hanglejtéssel, és a „színpadnak” ugyanazon a pontján kell előadnia. Idővel (sok-sok magyarázat és nyugtatgatás nyomán) Alex rugalmasabbá vált, és már hajlandó súgni is, ha valaki elfelejti a szerepét: – Hé… – Ha a szereplőgárda „szelektív süketséget” tanúsít, Alex eljátssza az összes szerepet, például így: – Megyek lefeküdni – Igen, itt az ideje – Adsz egy puszit éjszakára? – Hogyne adnék. Ismétléssel való megerősítés
Azt a szót, hogy 'igen', az autista gyerekek gyakran nehezen tudják megérteni és használni. Sokáig tart, mire elboldogulnak vele, és évekig megismétlik a mondatot, ha azt akarják mondani, hogy igen. „Tétlenségi szakaszban” (vagyis szunyókálás közben) végzett megfigyeléseim során egyszer csak felötlött bennem a magyarázat. Egyik pillanatról a másikra megvilágosodott előttem a magyarázat: érzékszervi úton nem lehet meghatározni, mi az, hogy „igen”; se látni, se hallani, se megszagolni nem lehet, és nem érezheted a bőrödön sem. Hogy is lehetne érthető képpé átfordítani? A nehézség áthidalására a gyerek, aki helyeslő választ szeretne adni, megismétli a kérdést, amit hozzá intéztek. Ha azt kérdezik tőle,
szeretne-e fagyit, a válasz nyilván ez: – Kérsz fagyit? –, ami azt jelenti: „Igen, kérek!”, vagy „Naná, hogy kérek!” Végletes szószerintiség
Az autisták nyelvének legfőbb (és nagyon is érthető) sajátossága azonban a végletes szószerintiség. Egy adott verbális szónak csak egy „belső képe” van – amit a gyerek előkereshet a maga „gondolati szótárából”. Az autista gyerekek között vannak olyanok is, akik nehezen birkóznak meg a szinonimákkal. Átérzem a zavarodottságukat. Hogyan vonatkozhat két vagy akár több szó is ugyanarra a dologra? Alex azt sem tudta zavarában, fiú-e vagy lány, mikor egy jótékonysági adományokat gyűjtő nő megkérdezte tőle, hogy melléje ülhet-e a díványra. – De hiszen nincs is díványunk! – mondta a pamlagon ülő Alex. A látogató ezt sértésnek vette, és panaszkodott Anyunak, hogy a fia kifigurázza. Bizony melléfogott. De mellé ám! Azt hitte, Anyu majd leckét ad a fiának (aki különben sem követett el semmi rosszat). Ehelyett a látogató kapott leckét: Anyu másfél órán keresztül magyarázta neki az autizmust (de adott mellé egy csésze teát is). Végül is a „büntetésből” „jutalom” lett. A nőt érdekelte a téma, sok mindent kérdezett. Kiderült, hogy ismer egy családot, ahol autista gyerek is van, és Anyu magyarázatai segítettek neki, hogy megértse a fiú „sértő” viselkedését, például az arra vonatkozó megjegyzéseit, hogy ő „öreg és ráncos”. Alex olvasni tudása olykor nehézségeket okoz. Nehezen érti meg, hogy azonos alakú szavaknak különböző jelentésük, különböző alakú szavaknak viszont azonos jelentésük lehet, vagy hogy a szavak nem azt jelentik, amit jelentenek. Egy ízben bevásárolni ment a család; arra készültek, hogy majd piknikeznek a szabadban. Mikor elindultak, igen jó hangulatban voltak valamennyien. Mikor hazaértek, egészen másféle hangulat uralkodott köztük. Egy telefonbeszélgetésből tudtam meg, mi történt (Anyu mesélte el a barátnőjének). A boltban rengeteg dobozos konzerv volt kirakva egy polcra, fölöttük egy reklámtáblával: „Fogd és vidd!” Alex szót fogadott: fogott egy hot dogos konzervet, és vitte… A
biztonsági őrt sajnos nem hatotta meg, hogy Alex csak engedelmeskedett a fölszólításnak. Sajnálatos, hogy sok kétlábú, aki autistákkal van kapcsolatban, gyakran megfeledkezik róla, hogy ők mindent szó szerint vesznek, és ha ebből váratlan galibák adódnak, mindig az autistákat okolják, amiért olyan „problémásak”. Csikófarok kisasszony például sokszor kerül bajba amiatt, mert megbízik az ismerőseiben. Egyszer meglátogatta egy betegszabadságon levő kolléganőjét. A látogatás végén így köszönt el tőle a nő: – Igazán nagyon kedves magától, hogy meglátogatott. Ha erre jár, ugorjon be hozzánk! – Néhány nappal később Csikófarok kisasszony így is tett – beugrott hozzájuk, mikor arra járt, de a kolléganő nem nyitott ajtót, sőt kihívta a rendőrséget. Pontosabban kellett volna fogalmaznia, és közölnie Csikófarok kisasszonnyal, hogy nem az éjfél és reggel hét közti időre gondolt (amikor Csikófarok kisasszony hazafelé tartott az éjszakai műszakból). Kinek a hibája vajon, hogy Csikófarok kisasszonynak magyarázkodnia kellett az őrszobán, és rossz hírét keltették a környéken? Személynévmások fölcserélése
Minden gyerek átmegy azon a fejlődési szakaszon, amikor meggyűlik a baja a személynévmások, kivált az „én/engem/nekem” és a „te/téged/neked” használatával. A nem-autista gyerekek egykettőre túljutnak a nehézségeken, mert szerepjátékokban gyakorolják a társadalmi szerepeket, és közben elsajátítják a megfelelő alakokat. Az autista gyerekekben mélyen gyökerezik a személynévmások pontos használatát illető zűrzavar, de autista felnőtteknek is beletörhet ebbe a bicskájuk. Szívesebben használnak tulajdonneveket, ha magukról vagy másokról beszélnek. És ez nagyon is érthető: az ő krédójuk szerint egy bizonyos szó csak egy bizonyos dolgot jelenthet. A személynévmások (vagy egyéb utaló szavak, például ez-az, itt-ott) esetében a jelentés folyton ugrál egyik személyről és helyről a másikra. Teszem azt, Anyu öt perccel ezelőtt, mikor beszámolt a bevásárló körútjáról, még „én” volt, de mikor Apu a forgalomról kérdezte, már „te” lett belőle. Ez nagyon megzavarja az autista
gyereket, mert nehezen tudja megérteni, hogy egyazon dologra, személyre vagy helyre többféle „név” is vonatkozhat. Utaló szavak: olyan szavak, amelyek „soha nem férnek a bőrükbe”; egyik személyről vagy helyről a másikra szökdécselnek, aszerint, hogy hol áll az, aki használja őket. Például itt-ott, ahol az itt rád vonatkozik, az ott meg arra, aki a szoba túlsó végében van; ez-az: te ezt a könyvet olvasod, amiből egyszer csak az a könyv lesz olyasvalaki szemében, aki a konyhában tartózkodik.
Vannak egyéb nehezen érthető szavak is, amelyek az idő múlásával „elmásznak a helyükről”. Teszem azt, holnapra hogy a csudába lehet a mából tegnap? Metaforikus nyelv
Az autista ember számára bizonyos szavak olyan egyéni jelentést hordoznak, ami eltér a szó általános meghatározásától. Az ő „metaforikus szavai” számodra csak akkor válnak értelmessé, ha ismered az eredetüket. Példának okáért Alex bármilyen dolog kis mennyiségét így hívja: „kortyolgasd!”, mert Anyu ezt tanácsolta neki, mikor egy hajtásra akart meginni egy pohár vizet. Sokan, akik nem ismerik a kifejezés eredetét, zavartan bámulnak, mikor azt hallják Alextől: – Már csak „kortyolgasd” cukorka maradt. Cukorkát kell venni a boltban. Kérdések ismételgetése
Az autista gyerek gyakran ismételgeti ugyanazt a kérdést (kivált olyankor, amikor szorong, és nagy benne a zűrzavar). Bár ismeri a választ, mégis újra meg újra hallani akarja. Fontos, hogy a válasz mindig ugyanaz legyen, mert ha a „beszélgetőtárs” nem a „helyes” válasszal rukkol elő, akkor van nemulass… A gyerek nem azért ismételgeti ugyanazt a kérdést, mert tájékozódni szeretne, hanem egy kiszámítható reakciót szeretne szavatolni, hogy biztos lehessen benne: minden rendben van.
RRR Az ilyen és ehhez hasonló „autista nyelvi sajátosságok” tökéletesen érthetőek, ha odafigyelünk a hozzájuk kapcsolódó érzékelési, gondolkozási és nyelvi folyamatokra. Hogy az autista gyerek hasznára tudja-e fordítani a verbális nyelvet, az azon múlik, mennyire osztozik a verbális szavak jelentésén azokkal az emberekkel, akiktől elsajátítja a nyelvet. Ha a gondozók és pedagógusok a gyerek (belső) nyelvéhez szabott kommunikációs rendszerrel élnek, a külső „kódot” könnyebben fordítja át belsőre. Ha az osztály összes gyereke esetében ugyanazt a rendszert használják (például képeket), némelyiküknél beválik, másoknál viszont nem. Autista emberekkel való találkozásaim során azt vettem észre, hogy gyakran próbálják megtanítani a nem-autistáknak, miként érintkezhetnek velük. Nem az ő hibájuk, hogy a nem-autista kétlábúak nem veszik észre az autistáktól kapott roppant finom útbaigazításokat.
Kilencedik fejezet
Érzelmek: szeret… nem szeret… És most elérkeztünk az érzelmek, a beleérzés és az együttérzés kérdéséhez. Rengeteg szó esik az állatok és emberek érzelmeiről. De abban, hogy mi az érzelem, nincs közmegegyezés. Van, aki az érzelmeket érzéseknek tartja, mások viszont szeretik megkülönböztetni a kettőt egymástól. Magam is az utóbbiak közé tartozom. Talán mert az embernyelv a második nyelvem, és meg akarom érteni a szavak közti különbségeket, hogy megragadhassam a jelentést „beburkoló” különféle hangzó és írott jeleket. Íme, a definíciók: Érzések fizikai észleletek. Lehetnek testi és lelki természetűek. Testi élmények a test érzetei, például izomfeszültség, fáradtság, fejfájás, mellkasi fájdalom, libabőr stb. A lelki élmények a lélek érzetei, például üresség, pánik stb. Érzelmek értelmezett érzések, amikor mind a testi, mind a lelki érzéseket érzéki benyomásként éljük meg, amihez gondolati magyarázatok és tudatos cselekvési terv is társulnak.
Shweder az érzelmeket „összetett elbeszélő szerkezetként” határozza meg, amely formát ad testi és lelki élményeinknek. Először érzel valamit, aztán értelmezed (azzal, hogy nevet adsz az érzésnek), hogy mi is az a valami, majd ennek hatására cselekszel (vagy néha már akkor cselekszel, mielőtt még időd lett volna nevet adni az érzésnek). Ha érzéseinket érzelmekké fordítjuk át, ez azt jelenti, hogy valamilyen „olvasattal” látjuk el testi és lelki élményeinket. És ez egyáltalán nem könnyű! Például úgy érzed, beteg vagy, de vajon attól-e, mert romlott ételt ettél, vagy attól-e,
mert szerelmes vagy? A testi érzet ugyanaz – betegség –, de a lélek szempontjából mekkora a különbség! Az érzelmeket hagyományosan elemi és összetett érzelmekre szokták felosztani. Az elemi érzelmek egyszerűek, belőlük alakul ki az összes többi – összetett-érzelem. Ilyen elemi érzelem a boldogság, a szomorúság, a düh, a félelem és az undor. Az összetett érzelmek… azok bizony összetettek. R. Carter például ekként határozott meg egy összetett érzelmet: „bűntudat árnyalta, vonzalom és bosszúság színezte gyönyör”. Nekem ez magas, semmi kedvem elemeire boncolni ezt az érzelmi katyvaszt. Én az egyszerű érzelmek híve vagyok. Vajon a kétlábúak és a négylábúak ugyanúgy fordítják át érzelmekké, vagyis ugyanúgy „olvassák” az érzéseiket? Magyarán ugyanolyan érzelmeik vannak? Úgy látszik, az állatoknak ugyanolyan elemei érzéseik vannak, mint az embereknek. Ez nemcsak az emlősökre, hanem a madarakra és más állatokra nézve is igaz. Még a gyíkoknak és a kígyóknak is nagyrészt közösek az érzelmeik az emberek érzelmeivel. Temple Grandin azt írja az ausztráliai gyíkokról és az amerikai csörgőkígyókról, hogy igen jó szülők, ugyanúgy megvédik ivadékaikat a ragadozóktól, ahogy az emlősök vagy az emberek. Én imádom az elefántokat. Talán mert érzelmi szálak fűznek Alexhez és az ő játékelefántgyűjteményéhez. Ezek a hatalmas, értelmes és gyönyörű lények tele vannak érzelemmel. Ha valamelyik elefánt sír, a többiek megvigasztalják. Ha hosszú ideig tartó elválás után újra találkoznak egymással a családtagok, ugyanolyan boldogan rohannak egymás üdvözlésére, mint az emberek. Az elefántok részvét iránti érzéke ugyanolyan hatalmas, mint a testük! Ha a kicsinyeik védtelennek és törékenynek érzik magukat, úgy vigasztalják meg őket, hogy ráfektetik ormányukat a kiselefánt hátára. Ormányukkal takarják be a halottak testét, így fejezik ki a részvétüket. A macskák is bővelkednek érzelmekben, bár az embereik ezt néha nem veszik észre. A macskák szeretetének a dagasztás a legbeszédesebb jele. Mi lehet ékesebben szóló és gyöngédebb, mint amikor ülök az emberem hasán vagy hátán (ehhez persze fekvő vagy félig fekvő helyzetben kell lennie), és dagasztok az elülső praclimmal: kieresztem, visszahúzom; megnyalogatom a ruhája anyagát, mindegy, mi van rajta, és dorombolok,
hogy majd megszakadok bele, mert minderről az anyám jut eszembe, meg hogy milyen biztonságban éreztem magam őmellette. Nem akarom azt nyávogni, hogy a kétlábúim nem méltányolják, ha kimutatom az érzelmeimet irántuk. Méltányolják. Csak egyet nem értek: Anyu méltánylása miért azon múlik, hogy milyen ruha van rajta, amikor én „érzelemnyilvánító ülésszakot” tartok? Ha a farmerját meg egy régi pulcsiját viseli, hevesen viszonozza szeretetem jeleit. Ha hiszitek, ha nem, együtt dorombol velem (a hangszálai azonban reménytelenek, legföljebb annyi telik tőle, hogy „tevagyaleggyönyörűbbmacskaa világon”). Hanem amikor átöltözik abba, amit ő „társasági megjelenésre szánt cuccnak” hív, akkor minél szeretetre méltóbbnak látszik, annál kevésbé tudja méltányolni a szeretetemet. Ki érti ezt? (De elfogadtam már régen, mert ahogy az emberek sem tudhatják meg pontosan, milyen is denevérnek vagy macskának lenni, a macskák sem tudhatják meg, milyen embernek lenni. Elég, ha arra törekszünk, hogy találjunk valamilyen közös nevezőt.) De más módon is tudtukra adom, hogy szeretem az embercsaládomat: megosztom velük, amit zsákmányul ejtek. A macskák valójában gondoskodnak lakótársaikról (nem mintha a kétlábúak méltányolnák ilyen természetű erőfeszítéseinket!). A szomszédjaink étkezéséhez például nem járulok hozzá. Mindent, amit megfogok, az életemben kitüntetett szerepet játszó kétlábúak színe elé viszek. Jobban is megbecsülhetnék, hogy gondoskodom róluk! Mind a két magatartásforma – a dagasztás és a javak megosztása – azt bizonyítja, hogy macskák feltételek nélkül tudnak szeretni. Azt bizonyítja, hogy sok embertől eltérően mi, állatok nem valamiért szeretjük, hanem mindenestül szeretjük az életünkben kitüntetett szerepet játszó lényeket, néha annak ellenére, hogy nem fogadják el, sőt határozottan visszautasítják a szeretetünket. Engem nem érdekel, milyen hangosan visít Anyu, midőn a közös koszthoz való hozzájárulásomat beviszem a konyhába, vagy hogy milyen magasra penderül, és miként illeg-billeg asztalokon, székeken, a mosógépen vagy akár a radiátor tetején. Ilyesmivel engem nem lehet eltántorítani, az én szeretetem végtelen… A feltételek nélküli szeretet „kutyapéldáját” Pollyn figyelhetjük meg. Furcsa, hogy mindkét nőstény, mármint Polly meg az Asszony (más néven
Polly Emberének Felesége), nagyon szereti az Emberét, de szeretetüket igen eltérő módon fejezik ki. Például minél később ér haza az Ember, Polly annál boldogabb, hogy újra láthatja, az Asszony viszont pont fordítva van ezzel. Miért olyan dühös mindig, ha későn jön haza az Embere? Szó, ami szó, nem könnyű megérteni az embereket. Ahogy Temple Grandin is hangsúlyozza: az emberi és az állati érzelmek között az a legfőbb különbség, hogy az állatoknak nincsenek vegyes érzelmeik (amilyen például a „szeretve gyűlölködés”) egymás közti kapcsolataikban, ahogy a legtöbb embernek. Ezért is hűségesek az állatok. Ha szeretnek, akkor szeretnek, ha a fene fenét eszik is. Temple Grandin bemutatja a könyvében, hogy az autista embereknek is általában egyszerű érzelmeik vannak. Érzéseik közvetlenek és nyíltak: vagy szeretnek, vagy nem szeretnek valakit. Ez azonban nem jelenti azt, hogy soha nincsenek vegyes érzelmeik. A félelem például együtt járhat a kíváncsisággal. J. Panksepp azon a véleményen van, hogy a fajok többségének sajátos érzékelő rendszere van érzelmek kialakulását elősegítő ingerek észlelésére. Hogy mást ne nyávogjak, ahhoz, hogy a patkányok a félelem jeleit mutassák viselkedésükben, mihelyt megérzik a szagomat (vagy akármelyik macska szagát), nincs szükségük macskákról szerzett élettapasztalatokra. Az ilyen viselkedést nem tanulás révén sajátítják el. Ez már a kezdet kezdetétől „megvan” bennük. Az érzelmek villámgyorsan kialakulhatnak benned, még mielőtt ráeszmélnél, mi is történik. Sem az emberek, sem az állatok nem dönthetnek úgy magukban, hogy „akkor én most boldognak fogom érezni magam”. Érzelmeink megtörténnek velünk, nem mi választjuk őket. Leo Kanner vetette föl elsőként: az autista gyerekeknek az a legfőbb fogyatékosságuk, hogy „nem tudnak az élet kezdetétől fogva a szokott módon kapcsolódni emberekhez és helyzetekhez”. Bár az autizmus bonyolultabb ennél, és nem korlátozható az érzelmi kapcsolatok zavaraira, érzelmi zavarok csakugyan bőséggel adódnak. Erről szól „kutatási dolgozataim” második csokra. Címe: Az autisták érzelmi nehézségei. Nehezen ismerik föl mások érzelmeit
Ezen a területen is rengeteg a félreértés és a félretájékoztatás. Furcsamód a kétlábúak, noha azzal büszkélkednek, hogy a földön ők az egyedüli faj, amelyik „igazi” nyelvnek van a birtokában (bármit jelent is az „igazi nyelv”), hajlamosak érzelmeiket a nyelv mellőzésével közölni. Azt mondják (vagy valami hasonlót): „Nem az a fontos, amit mondasz, hanem az, ahogyan mondod.” Úgy látszik, az érzelmek közlése egyéni szeszély dolga az emberi népességben. Mondanak valamit, de homlokegyenest az ellenkezőjét értik rajta. Teszem azt, amikor Alex (véletlenül) eltörte a nagyitól ajándékba kapott vázát, Apu igen furcsán reagált – megköszönte a fiának! Meg bizony, mert azt mondta: – Köszönöm szépen! – Alig hittem a fülemnek. Azt vártam, hogy Apu ki fog borulni. Még furcsább, ami ezután történt. A jól nevelt Alex így válaszolt: – Szívesen, máskor is. – Apu nemhogy csodálattal adózott volna fiacskája jó modorának, ehelyett rálépett a lábára, és valami érthetetlent kezdett kiáltozni. Alex meg én a legteljesebb zavarban voltunk: most akkor Apu dühös vagy elégedett? Nagyjából az érzelmek kilencven százalékát arcjátékkal, a hang színével és testnyelvvel adjuk tudtul, és csupán tíz százalékát szavakkal. Nem kevés autista személynek nehezére esik arcjátékból, hangszínből és testnyelvből „olvasni”, érzékelő rendszerük másfélesége és a nemautistákétól eltérő élményeik miatt. Némelyik autista például nem érti, mit akarnak mondani azok, akik „képeket vágnak”. Mi értelme begyűrni, összeráncolni, eltorzítani az arc bizonyos részeit? Másoknak meg az okoz nehézséget, ha értelmezni kell az „érzelmi aláfestéssel” mondott szavakat. A fentiek elnyávogása után azt is meg kell állapítanom, hogy némelyik autista könnyedén megérti mások érzelmeit. A körülöttük levők érzelmi megnyilvánulásai nagyon le tudják hangolni őket. Szegény Anyu ritkán engedheti meg magának, hogy mérgesnek vagy felindultnak látsszon. Alex tökéletesen „olvassa” Anyut; rezonál az érzelmi állapotaira, és átéli magában ugyanazokat az érzelmeket. Nehezen fejeznek ki érzelmeket
Érzelmeinket arcunkkal, szavainkkal, testtartásunkkal és gesztusokkal fejezzük ki. Az autista gyerekeknek nehezükre esik olyan érzelmeket
közölni, amelyeket mások könnyen megérthetnek. Például arcukon csak érzelmi végleteket tesznek láthatóvá, mégpedig oly módon, hogy azt a nem-autista kétlábúak sem a gyerekek életkorához, sem az adott helyzethez nem tartják illőnek. Bizonyos érzelmeket ordítva tesznek közhírré (kivált, ha kudarc éri őket, vagy ha dühösek), másokat viszont „csöndesen”. Ha Alex nem tudja lehúzni a kabátja cipzárját (ez ritkán fordul elő, annál gyakrabban viszont, ha új a kabátja, mert a régi „használhatatlanná” válik minden ilyen eset után), nemcsak a családja értesül a kudarcról (és a kabát elleni dühéről), hanem egyik-másik szomszéd is. És bizony előfordul az is, hogy dühének nemcsak a kabát, hanem a bútorzat is megissza a levét. Nagyon is megértem Anyut, hogy pezsgővel akar ünnepelni, ha Alex csupán megérinti a vállát, és arcát az övéhez dörzsöli. Mint a környék legaranyosabb (és legszerényebb) teremtménye, tanúsíthatom, hogy Alexnek ezek a szeretetnyilvánításai minden pénzt megérnek. Egyik legkedvesebb autista íróm, Jim Sinclair mélyenszántó cikket írt a témáról. Mint írja, soha senki nem kötötte az orrára, hogy elvárják tőle: érzései látsszanak is az arcán, és zavarja a többieket, ha a megfelelő arcjáték nélkül használ bizonyos szavakat. Honnan tudhatta volna, ha senki sem magyarázta el neki, hogy milyen jeleket és hogyan kell használnia? Már huszonöt éves volt, mikor megtanult beszélni az érzelmeiről. Szerencséjére olyan barátnője akadt, aki rengeteget beszélt saját érzelmeiről. Aprólékosan elmondta, melyik érzelemnek mi a neve, melyik érzelmet hol érzi, mi játszódik le az arcán és a testében, és milyen szavak írják le a szóban forgó érzelmet. Jim barátnője nem volt szakember, de a „megközelítése” bevált. Szerény véleményem szerint vannak jó példák, amelyeket érdemes követni. Tudnak érezni, de nem értik, mit éreznek
Az érzelmek megértésével és kifejezésével kapcsolatos nehézségek nem jelentik azt, hogy az autistákból hiányoznának az érzelmek. Némelyik autista érzi az összes érzelmet, amit mások éreznek, de nem érti, mit érez. Anyu jól ismeri ezt az egyszerű igazságot, és nem sajnálja az időt, hogy
megtanítsa Alexnek, miként ismerheti és értheti meg az érzelmek jelentését, és velük kapcsolatban mi a teendője. Megtanítja neki, hogy különböző érzelmek különböző módon fejeződnek ki a testen és az arcon. Megfogadta Jim Sinclair tanácsát, és elmagyarázza, milyen jelek segítségével fejezik ki érzéseiket az emberek, és a többiek hogyan reagálnak, ha észlelik ezeket a jeleket. Szeretem az ilyen leckéket, és mindig igyekszem Anyu segítségére lenni: vagyis úgy teszek, mintha én volnék a segédje. De persze (ahogy máskor is) embereim nem méltányolják az erőfeszítéseimet; trilógusok folynak köztünk, nem igazi beszélgetések. Csak egyszer sikerült közbeszólnom és magamra terelnem a figyelmüket; éppen a boldogságról volt szó. Olyan hangosan doromboltam, hogy mind a kettejükben elakadt a szó. És amikor azt hittem, most már kellően megvilágítottam, mi is a boldogság, Alex megkérdezte: – Dása miért olyan szomorú mindig? Elismerem, érzéseimet nem fejeztem ki közérthetően, bár Anyu sejtette, mit jelent ez a nagy dorombolás. – Most nem is szomorú. Éppen hogy boldog. Alex más véleményen volt. – De soha nem mosolyog. Azt mondtad, az emberek mosolyognak, ha boldogok. – Úgy is van. Ha az emberek boldogok, csakugyan mosolyognak. A macskák mások. Ők nem mosolyognak, hanem dorombolnak… – Szóval ha Dása dorombol, az azt jelenti, hogy boldog. Láttam, hogy Anyu nem szeretné zavarba ejteni Alexet, de hazudni sem akar neki. – Nem mindig. A macskák néha akkor is dorombolnak, ha fáj valamijük. Anyu igazságszeretete betette a kiskaput a szemléltető oktatásnak. Alex bemondta az unalmast. – Hogyan értsem meg, ha annyi mindent jelent? Értelmetlen és zavaros az egész! Kiviharzott a szobából, és bevágta maga mögött az ajtót. Hát igen: sikerült ékesszólóan tudtul adnia a dühét…
Újabb nehézség fakad abból is, hogy az autistáknak gondjaik vannak az elvont fogalmakkal, s emiatt nehezen fogják föl az érzelmet kifejező szavak értelmét. Az észleletek nyelvén hogyan is közölhetnék, mit jelent 'félelem', 'düh', 'szeretet', 'kedvesség'? Csikófarok kisasszony elárulta Anyunak, hogy neki a 'félelem' kellemetlen érzést jelent a gyomrában, a 'pánik' pedig ijesztő érzést a fejében. Vannak sikeresen tevékenykedő autisták, akik metaforák segítségével fejezik ki az érzelmeiket, például 'düh' helyett azt mondják: 'gázrobbanás'.
„Szellemi érzelmek” összekapcsolása „érzelmi érzelmekkel”
Egy Asperger-szindrómás felnőtt, Edgar Schneider arról számol be, hogy a képzőművészet, a zene, az irodalom meg egyéb intellektuális és esztétikai eszközök segítségével érzi át és becsüli nagyra a magasztos szellemi érzéseket. Ez azért lehetséges, mert a művészetben az érzelmek átfordítódnak látvánnyá, hanggá és szavakká. Ez nem jelenti azonban, hogy nincsenek benne „érzelmi érzelmek”. Az olyan érzelmeket, mint a félelem és a düh (Schneider ezeket „túlélési érzelmeknek” nevezi), ő is nagyon jól ismeri, viszont az „összekapcsoló/intuitív érzelmek” – amelyek hozzásegítik az embereket, hogy ráhangolódjanak mások érzelmeire – hiányoznak belőle. Az ilyen „szellemileg érzelmi” emberek mégis könnyen társalognak nem-autista kétlábúakkal mások érzelmeiről. Ha a másik ember pontosan szavakba tudja önteni érzelmeit, őbennük gondolatokká és fogalmakká válnak. Az „érzelmileg távol-, ám szellemileg jelenlévő” autisták értékes tanácsokat adhatnak másoknak, segítve nekik, hogy megszabaduljanak érzelmi terheiktől. Ebben az alcsoportban az a többletképesség is megvan, hogy örülni tudnak szellemi teljesítményeiknek. Figyelemre méltó, hogy a „szellemileg érzelmi” ember filmek, képzőművészeti vagy irodalmi alkotások hatására nagyon is „érzelmileg érzelmivé” válhat. Érzelmi túlterheltség
Egyik-másik autista roppantul érzékeny mindenfajta érzelemkeltő ingerre. Könnyen elöntik őket az „érzelmek hullámai”, aminek túlterheltség a vége. Azt is számításba kell venni, hogy nehezen dolgozzák föl érzelmeiket rögtön azután, hogy az érzelmek keletkeztek, s ennek folytán csak nagy késéssel tudják értelmezni érzelmeiket. Donna Williams a túlcsordulásig halmozódó „érzelmi szennyes” metaforát használja. Az ilyen ember éppen hogy csak lépést tart a dolgokkal, akárcsak a teljes kapacitással dolgozó számítógép, és nincs ideje keletkezésük pillanatában földolgozni az érzelmeit. Az érzelmek egyre csak halmozódnak a „szennyestárolóban”, szétválogatásuk és kimosásuk folyton halogatódik. De az egymásra hányt holmi robbanásszerűen szétárad, amikor végül magától fölpattan az ajtó. A késleltetett érzelmek jelensége csak megnehezíti az érzelmek megértését, mert ha nem a keletkezésük szövegkörnyezetében értelmezik őket, már nehéz kapcsolatot találni a tényleges fizikai élményhez. Érzelmi túlérzékenység
Temple Grandin ír arról az ellentmondásos érzésről, hogy az autista gyerekek is szeretnék, ha kézen fognák őket, és átélhetnék a társasléttel járó jó érzést, gyakran azonban túlságosan elsöprőnek találják, mintha az érzelmek szökőárja meg akarná fojtani őket. Fölidézi gyerekkori emlékeit: szerette volna, ha dédelgetik, de olyan erős érzelmeket keltett benne, hogy pánikba esett, és nyomban elhúzódott. Ha hozzáértek, elviselhetetlenül heves érzései támadtak. Emiatt mászik be az autista gyerek matracok vagy párnák alá, ha vigaszra és megnyugvásra van szüksége, mert ott maga szabályozhatja a nyomást, nehogy túlságosan erős legyen, viszont az emberektől elhúzódik és elszigetelődik, mert az élmény túlságosan „belegázolna az érzelmeibe”. Az autistákban a mások érzelmi megnyilvánulásai iránti türelem meglehetősen csekély, még ha pozitívak is a szóban forgó érzelmek. A hangos dicséret, a taps, a zajos bátorítás igencsak megijesztheti az autista gyereket. Mindig elfog a csodálkozás, mikor látom, hogy tanárok és gondozók éppen ezt teszik túlérzékeny gyerekekkel. Ugyan mit akarnak
ezzel elérni? Azt akarják, hogy a gyerek visszahúzódjon, és soha többé ne tegyen újabb erőfeszítéseket? Pozitív megerősítés és pozitív megerősítés között nem kicsi a különbség. Az autista gyereknek olyan személyre szabott adagokban kell megkapnia, amelyekkel meg is tud birkózni. Az érzelmi túlérzékenységgel kapcsolatos gond az is, hogy képtelenek abbahagyni az érzést. Az inger elmúlása után egyik-másik autista még sokáig érzi a fölkeltett érzetet (példa rá Alex „ragacsos körme”); én ezt „ragacsos érzelemnek” nevezném. Temple Grandin például nem szereti az erőszakos filmeket, amelyekben kínzási vagy megerőszakolási jelenetek vannak, mert az ilyen érzelmekkel telített képek sokáig kísértenek a fejében. Erre a látáson alapuló gondolkozás lehet a magyarázat. Hiába próbál erőnek erejével másra gondolni, a kellemetlen képek újra meg újra fölbukkannak az agyában. Csak úgy tud megszabadulni a fölbukkanó képektől, ha tudatosan „csatornát vált”. Más dolog a kínzásra mint fogalomra gondolni, és megint más gondolkozás közben valóságosan látni egy kínzási jelenetet. Azokat, akik szavakban gondolkoznak, a „nyelvszűrőjük” megvédi az érzelmi túlterheléstől. Ha nincs szűrő, az érzelmi érintettség sokkal hevesebb. Csökkent mértékű érzelmi érzékenység
Ide tartozik az a kórállapot is, amely nem csupán az autizmusra jellemző, de autistákat is érinthet, és amelynek alexitímia („érzelmi süketnémaság”) a neve. Alexitímia, „érzelmi süketnémaság”: amikor valaki nem tudja szavakba önteni az érzéseit vagy bármilyen módon közölni az érzelmeit, bár érezni érzi őket.
Péter Sifneos pszichiáter, ennek a fogalomnak a megalkotója úgy jellemezte az ilyen embereket, mint akik teljesen másnak, idegen világokból közénk csöppent csodabogárnak látszanak, és olyan társadalomban élnek, amelyben az érzések az egyeduralkodók. Dániel Goleman pontosít: nem arról van szó, mintha az „alexitímiások” sosem
éreznének, hanem arról, hogy nem tudják közölni az érzéseiket. Ahogy egy beteg mondta, aki sírva fakadt egy film nézése közben: borzalmasan érzik magukat, de nem tudják pontosan megmondani, milyen természetű a borzalom, amit éreznek. Az „érzelmi süketnémaság” oka egyelőre ismeretlen. RRR Az autizmusban tapasztalható leggyakoribb érzelmek (mert ezek a leginkább „láthatóak”): „sehova sem tartozás”, félelem, stressz, szorongás, depresszió és düh. A bizonytalanságtól való félelem igen gyakori. Jaj, most mi lesz? Fontos tudni, hogy mi várható, és fölkészülni rá. Sok autista hajlamos az erős szorongásra. Ennek a fájdalmas érzelemnek sokféle oka lehet – csekély önbecsülés, a félreértéstől való félelem, visszautasítás, kudarctól való félelem, kiszámíthatatlan és zavarba ejtő környezetbe való csöppenés. Vannak, akik súlyos pánikrohamokba esnek. Csikófarok kisasszony elmondta Anyunak, hogy tizenéves kora óta gyakran esik kétségbe, mert magányosnak és visszautasítottnak érzi magát, és nincsenek társas kapcsolatai. Mi a helyzet a pozitív érzelmekkel? Éreznek-e az autisták boldogságot? És ami még fontosabb: tudják-e szeretni a hozzájuk legközelebb állókat? Nem-verbális autista gyerekek szüleinek szájából gyakran halottam újra meg újra ezeket a kérdéseket. Szeret-e a gyerekem? A „szeret, nem szeret” kérdés firtatása szívszorító – és értelmetlen. Ha azt várják autista gyereküktől, hogy a szokott módon mutassa ki szeretetét, akkor keservesen csalódni fognak. Bár az autisták másként fejezik ki ezt az érzelmet, de azért ők is tudnak feltételek nélkül, mélyen és igazán szeretni. Jóllehet nem-autisták és autisták ugyanazokat az alapvető érzelmeket élik át, de vannak köztük különbségek is. A nem-autisztikus érzelmek gyakran megmaradnak, és állandó érzelmi magatartássá válnak. Például a düh átalakul gyűlöletté, és sok éven át, akár az élet végéig is megmarad. Sok autista számára ezek az érzelmek helyzetekhez kötődnek: mihelyt elszáll a mérgük, az érzelem is nyomtalanul eltűnik. Egy bizonyos eseménnyel kapcsolatban érzéseik nagyon is eltérhetnek a nem-autisták
érzéseitől. Például ha a nem-autista kétlábúak élveznek valamilyen tevékenységet, az autistákban meglehet, hogy ugyanaz zavarodottságot vagy félelmet kelt; ez fordítva is igaz. Alex bizonyos hangokra nevetéssel reagál, vagy azzal szórakoztatja el magát, hogy ismételget valamilyen ténykedést. A kívülálló számára láthatatlan, hogy mit éreznek az autisták. Olyasvalami ez, mint a saját gyártású vicc, ami ott motoszkál a gyerek fejében, és vihogásra készteti. Az autista gyerekek igen élénken tudnak újra átélni megtörtént – akár kedvező, akár kedvezőtlen – eseteket, az agyukban elraktározott észleletfoszlányok segítségével. Az autisztikus érzelmek gyakran hevesek és mélyek. (Ez egyáltalán nem tükröződik abban a közkeletű vélekedésben, hogy „az autistáknak nincsenek érzelmeik”.) Az autisták is éreznek boldogságot, szomorúságot vagy dühöt. Például amikor Temple Grandint kicsi korában nem hagyták békén a többiek, éktelen düh fogta el. Felnőttként nem csekély érzelmi elégedettséget merít a hivatásából: hogy állattartással kapcsolatos berendezéseket tervezhet. Boldoggá teszi, ha az ügyfelei elégedettek az általa tervezett kellékekkel. Ha valamelyik szerkezete nem sikerül, vagy ha igazságtalanul megbírálja az ügyfél, búskomorság vesz rajta erőt. Nagyon is valóságos és erős az érzelmi elégedettsége, melyet az táplál, hogy a társadalom számára értékes tevékenységet végezhet. Miért nem figyelnek az emberek? Senki sem érezheti ugyanazt, amit a másik ember, lehetséges azonban beleérzés, empátia. Beleérzés, empátia: az a képesség, hogy gondolatban azonosuljunk valakivel, s ezáltal értsük meg, amit érez. Együttérzés: amikor ugyanakkor ébred bennünk valamilyen érzelem, amikor másvalakiben; az a képesség, hogy mások érzelmeiben osztozzunk.
Rengeteg könyvet olvastam az autizmusról, de tízből kilenc téveszméket terjeszt az autisták együttérzéséről. Sok szerző azt állítja, hogy az autistákból hiányzik az együttérzés, és nem tudják megérteni mások szempontjait. Az érzékelési és gondolkozási különbségek, az autistáknál tapasztalható nyelvi és kapcsolatteremtési nehézségek ismeretében nem volna tisztességesebb azt mondani inkább, hogy az autisták nem osztoznak
mások élményeiben, s emiatt esik nehezükre, hogy megértsék a többiek tapasztalatait? Ráadásul az is bonyolítja a helyzetet, hogy az autistáknak nehezükre esik az információk adása és befogadása. De hogy nincs bennük empátia? Ezt nem nyávognám. Egynémely kiemelkedő szinten tevékenykedő autisták hatalmas erőfeszítéseket tesznek, hogy megértsék a nem-autista emberek szempontjait. Nem gyártanak előfeltevéseket, és állandóan ellenőrzik észleleteiket. (Igaz, néha idegesít, ha Alex megkérdi az anyjától: – Dühös vagy? Ne mérgelődj! – Ha nem tud olvasni Anyu arcából, meg akar győződni róla, hogy nem mérges-e.) Sok nem-autista kétlábú viszont azt képzeli, nagyon is jól érti az autisták nézőpontját, jóllehet a legcsekélyebb erőfeszítést sem teszi, hogy megismerje a valóságos szándékaikat és a belső indítékaikat. Van egy autisták számára épült lakóotthon a környékünkön. Amikor föltettem magamban, hogy megírom ezt a könyvet, és elkezdtem az autizmusra vonatkozó kutatásaimat, szokásommá tettem, hogy be-bekukkantsak a lakóotthonba, és ellenőrizzem a helyzetet. „Ellenőrző szemléim” első napján a személyzet egy bizonyos férfitagja volt szolgálatban. („Nagyképű Okosbercinek” fogom őt hívni.) A személyzet új tagjával ismertette a bentlakókra vonatkozó tudnivalókat. – Nick a hármas szobából soha nem megy ki a szabadba. Nem szereti a kinti tevékenységeket. Megengedjük neki, hogy a szobájában maradjon… Az újonnan fölvett lány (őt meg így neveztem el: „Keveset-Tudó-DeTanulni-Vágyó”) félbeszakította: – Honnan tudja, hogy nem szereti? Nagyképű Okosberci fölpattant ültéből. Elöntötte a méreg: egy pályakezdő zöldfülűben ennyire ne legyen tisztelet az ő tudása és tapasztalatai iránt! – Ha itt akar dolgozni, jobban teszi, ha hallgat a fölötteseire! Én több mint tíz éve dolgozom itt. Ismerem védenceim minden gondolatát és óhaját! Amit hallottam, annyira lesújtott, hogy nem volt kedvem tovább hallgatni a „tanügyi” beszélgetést. Ahogy ráfordultam a hazafelé vivő ösvényre, a szó szoros értelmében belebotlottam a Mocskos Szájúba,
akinek semmi dolga nem volt, csak lézengett a környéken, és kereste a balhét. – Ni csak, a híres kutató! Tilosban bitangolunk? – Nem bitangolok, hanem kutatok. És te mit keresel itt? Tilosban bitangolsz? Lehetett volna annyi eszem, hogy nem húzok ujjat a Mocskos Szájúval, pláne nem viccelődöm az ő tilosban bitangolásán. (Ugyanabban a helyzetben voltunk – a kétlábúak azt mondanák: ugyanabban a cipőben jártunk –, ha egyikünk bitangol, akkor bitangol a másikunk is. Igazam volt? Volt a fenét!) Mindenki, hacsak nincsenek személyiségzavarai, egyetértene a gondolatmenetemmel, de a Mocskos Szájút más fából faragták. – Mit merészelsz…? A jó hírembe gázoltál! Azt állítottad, hogy betörő vagyok! – Dehogy állítottam. Te félreértesz engem… – Igenis azt állítottad! Azt hát! Nagyon jól értettelek. Szerinted azért vagyok itt, hogy kiraboljam ezt a házat. Azt állítottad, hogy bűnöző vagyok. Kérj bocsánatot! – Ide hallgass, MSZ! Légy szíves, nyugodj meg. Te azt kérdezted tőlem, hogy a tilosban bitangolok-e… – Mert te azt hiszed, hogy csavaroghatsz, ahol csak akarsz, engem meg persze zárjanak ketrecbe! – Tévedsz. Én… – Nehogy már tévedjek! Te engem műveletlen alaknak tartasz, akinek nincs joga a te kritizálásodhoz. Csakhogy itt demokrácia van, ha nem tudnád. Majd én megmutatom neked! Majd én megmondom, ki vagy te! Mindenkinek elmondom a környéken, hogy milyen tiszteletlen, jellemtelen, álnok tagja vagy a macskatársadalomnak, meg hogy nem átalltál rám támadni! És eliszkolt, hogy elkezdje hadjáratát a közösség megvédésére az állítólagos kutatómacskáktól, akik… A részleteket másnap tudtam meg: „szagüzeneteivel” volt tele a környék – kerítések, fák, ablakpárkányok, ajtók… A hamis előfeltevések nyomán jaj, de sok kellemetlen (és méltatlan) élmény zúdul a dolgozóra!
A személyiségzavaros nem-autistákkal szemben sok autistában igen fejlett a társadalmi igazság iránti érzék és a mások iránti részvét. Csikófarok kisasszony gyakran kerül gubancos helyzetekbe, csak mert mindig meg akarja oltalmazni a gyengéket és a kiszolgáltatottakat. Temple Grandin akkor is tárgyilagosan tudja értékelni tudóskollégái munkáját, ha személyesen utálja is az illetőket. (Ugyan hány nem-autista kétlábú képes erre?) Egyik-másik kiemelkedő szinten tevékenykedő autistából hiányozhat ugyan a „lelki empátia”, mert nehezükre esik a jelzések megértése, de ezt a hiányt „intellektuális empátiával” pótolják, és (sokszor sikeresen) próbálják megérteni, mások hogyan élik át ugyanazt az élményt, vagy ahogy némely kétlábúak mondják, „megpróbálják magukra próbálni mások cipőjét”. (Ezt aztán végképp nem értem. Árulja már el valaki: mire jó a cipő?)
Tizedik fejezet
Kihívó viselkedés: ki kit hív ki Az autizmusról szóló könyvek közt egyetlenegy sincs, amelyik ne tenne említést a „kihívó viselkedésről”. A régebbi könyvekben „problémás viselkedés”, „szokatlan viselkedés”, „nem megfelelő viselkedés” néven futott, de ugyanazt értették rajta. Némely nem-autista kétlábú ebbe a kategóriába sorol minden olyan viselkedést, amelyik eltér a normától. Szerintem ez nem tisztességes, hiszen bizonyos viselkedések tökéletesen normális autisztikus magatartások, ha megértjük, hogy az autisták ilyen módon fogadnak be információkat, majd ennek alapján cselekszenek. Teljesen más kérdés, hogy bizonyos viselkedésformák zavaróan („kihívóan”) hatnak nem csupán a nem-autista többségre, hanem magukra az autistákra is. Ezért saját osztályozási rendszert és munkahipotéziseket, valamint kutatási tervet állítottam föl a kihívó viselkedésformákról, hogy felelhessek az alábbi roppant fontos kérdésekre: ♦ Milyen viselkedés számít „kihívónak”? ♦ Miért kihívó az ilyen viselkedés? ♦ Kinek kihívó az ilyen viselkedés? ♦ Hogyan ártalmatlaníthatjuk a kihívó viselkedést? A nehézségeket okozó magatartásformákat három nagy csoportba osztottam: ♦ kihívó viselkedés
♦ nem kihívó viselkedés ♦ kihívóan nem kihívó viselkedés Kihívó viselkedés Kihívó viselkedés: olyan magatartás, amely sérti azok komfortérzetét, akik ilyen magatartást tanúsítanak, vagy mások komfortérzetét, vagy pedig a magukét és másokét is.
Az ilyen magatartás kihívóan hat: ♦ arra, aki így viselkedik; például a pikó (vagyis nem evésre való anyagok: föld, kövek, fű stb. evése) sokféle módon árthat a személy egészségének, meg is sérülhet tőle ♦ másokra, akik kapcsolatban vannak vele; rájuk támad, föl-le kapcsolgatja a villanyt, lármát csap vagy rohangál az osztályban, miközben a többi tanuló dolgozik; nyilvános helyeken tör-zúz ♦ önmagára és másokra is. Némely viselkedési formák, amelyek látszólag csak mások számára kihívóak, valójában az illető számára is azok. Gyakran nem akarja elkövetni, amit elkövet, de nem tud parancsolni magának. Például ha pánikroham tör rá, nem azért esik neki másoknak, mert ártani akar nekik, hanem mert nem tud úrrá lenni az indulatain. Vegyünk egy példát erre a magatartásformára: az önbántalmazás esetét. Ijesztő ugyan, de megvannak az okai, mégpedig igen változatosak. A súlyos érzékelési gondokkal küzdő autisták gyakran okoznak maguknak sérülést. Annyira keszekuszák az érzékszervi észleleteik, hogy észre sem veszik, ha saját magukban okoznak kárt. Ha fáj is nekik a fejük püfölése, de ezt a fájdalmat legalább szabályozhatják, a környezet okozta fájdalmat és zűrzavart viszont nem. Félelem és düh lehet az ilyen viselkedés forrása,
ha a gyereket megbüntetik a helyzetre adott spontán reagálása miatt, ő azonban nem érti, miért. A pubertáskor gyakran csak fokozza a nehézségeket. Sok tizenéves a legváratlanabb pillanatokban kezd el hisztizni és dühöngeni. A hormonok tovább ajzzák túlizgatott idegrendszerüket. Az említett magatartásformák mind az érintett személy, mind pedig a többi kétlábú (vagy négylábú) érdekében kezelésre szorulnak. A kezelésmód minden esetben a háttérben meghúzódó okoktól függ. Olykor szakorvosi beavatkozásra is szükség van, például gyulladásos, immunrendszeri vagy más betegségek esetén a gyógyszeres vagy másféle terápia is indokolt lehet. Más viselkedésformákat viszont, ha nem sorolhatók a fenti kategóriákba, törölni kell a beavatkozást igénylő viselkedések listájáról. Ezekre vonatkozik a „nem kihívó viselkedés” elnevezés. Nem kihívó viselkedés Nem kihívó viselkedés: olyan magatartás, amely nem sérti mások komfortérzetét, nem okoz semmilyen egészségügyi, testi vagy lelki kárt az érintett autistának, és nem befolyásolja az életminőségét. Meglehet, hogy az ilyen viselkedés szokatlannak vagy furcsának látszik, de senkinek sem árt, az illetőnek pedig élvezetet szerez.
Ide vonatkozó példák a ringatózás, a repdeső karmozdulatok, a tárgyak sorba rakása, megtapogatása és megkocogtatása, különféle hangok keltése, a kéz bámulása és hasonló magatartásformák, amelyek révén az illető jobban érzi magát, vagy csupán élvezi a ténykedést. Jasmine O'Neill sokat foglalkozik az „öningerlés” okaival és céljaival, az „öningerlés” azonban nem sorolható a viselkedési problémákhoz, nem szabad tehát tiltani. Öningerlés: sokszor ismételt önserkentő viselkedésformák, például repkedő kézmozdulatok, testhimbálás, a bőr dörzsölése, ritmikus zajok keltése stb.
Elrohan a gyerek egy mozdulatlan tárgy mellett, és futtában jól megbámulja. Izgatja, ahogy a tárgy külseje az ő mozgásától változik. Fölfedezi környezetét, megismerkedik a térbeli viszonyokkal, élvezi a testi érzeteket. Sok autista gyerek öningerlés segítségével vezeti le a feszültségét, és talál megnyugvásra. Ha rá próbálják venni őket, hogy mondjanak le az öningerlésről valami elfogadhatóbb lazítási mód kedvéért, ez fájdalmat okoz nekik, és fenyegetésként érzékelik. Az öningerlő megnyilvánulások csakugyan furcsának látszanak a nem-autisták szemében, de ha jól belegondolok, a nem-autista kétlábúak is igen sokszor furcsán viselkednek, és mégsem tesznek ellene semmit. Hogy mást ne nyávogjak, mi értelme megkérdezni valakitől, hogy hogy van, ha nem vagyunk kíváncsiak az állapotára? Hát nem borzasztó? Másrészt meg mi abban a rossz, ha himbálod a tested és dúdolgatsz a saját hálószobádban? Ugyanez vonatkozik az állatok „zűrös viselkedésére” is. Valójában ilyen a normális viselkedésük, ami csak „abnormális” kontextusban értelmezhető „zűrösnek”. Ezt már sokszor elnyávogtam (talán azért is, mert annyira fáj, ha a nekem kedves emberek félreértenek). Macskaszempontból teljesen normális dolog rágcsálókat és egyéb apró állatokat ölni, és hazavinni őket az otthonunkba. Jó, megértem én, hogy Anyu kiütést kap a holt tetemek látványától, ahhoz is hozzászoktam, hogy akrobatikus szökelléseket végez, mihelyt csak egyet is meglát, de hogy még szidalmaz is (leggyakrabban azt vágja a fejemhez, hogy „Gyilkos!”), csak mert normális macska vagyok, az már tényleg több a soknál. Az igenis fáj! Az ösztökék az érzékszervek működésének eltérő volta által előidézett viselkedésformák közé tartoznak. Ezeknek a magatartásformáknak a leírásához kölcsönveszem Olga Bogdasinától a „szenzorizmusok” szót, aki viszont Carl Delacato egyik művéből merítette. Szenzorizmusok: az érzékek befogadási és értelmezési módja által meghatározott viselkedésformák. Az érzéki észlelés különbségei ugyanazokra az ingerekre adott különböző reagálásokat (szenzorizmusokat) eredményeznek. Például a szemkontaktus kerülése (perifériás érzékelés), a szem lehunyása, miközben az illető hallgat valamit (egycsatornás befogadás), öningerlés.
A szenzorizmusok több célt is szolgálhatnak; ugyanannak a viselkedésnek különféle okai lehetnek. A környékünk jó néhány autistájára vonatkozó kutatásaim és közeli megfigyeléseim alapján a szenzorizmusok alábbi funkcióit különböztetem meg (a lista korántsem teljes): ♦ Védekező (a túlérzékenység, a töredezettség, a túlterheltség és más érzékelési nehézségek okozta fájdalom vagy rossz érzés csökkentésére). Az öningerlés segít megszüntetni az érzékszerv túlterhelését, ami zavarja működésében. ♦ Önserkentő (hogy hatékonyabbá váljon a tájékozódás, ha csökevényes az érzékenység). ♦ Ellensúlyozó jellegű (hogy meg lehessen érteni a környezetet, ha az érzékszervi adatok nem megbízhatóak). Az ingerkeresés ilyenkor az adatözönre és a zűrzavarra adott válaszként hat. ♦ A világ kizárása. Ha az autisták túlterheltséget éreznek, a pörgés és a himbálódzás megnyugtatja őket. Ez azonban kóros szenvedéllyé is válhat. Minél többször belefeledkeznek, annál többször akarják csinálni. ♦ Kudarcra adott válasz. A fej püfölésén, a hisztériázáson, az indulatkitörésen kívül nem áll rendelkezésére más eszköz, hogy közölje a többiekkel: ami sok, az sok, betelt a pohár. Vajon arra kell-e törekedniük az embereknek, hogy „megreparálják” az ilyen viselkedést, vagyis szabaduljon meg az illető valamennyi szenzorizmusától? Nekem más a véleményem. Akármilyen idegesítőnek és értelmetlennek látszanak is az ilyen viselkedésformák a nem-autista kétlábúk szemében, nem bölcs dolog leállítani őket, mielőtt megértettük volna, milyen célt szolgálnak, és nem kínálunk helyettük azonos funkciójú élményeket.
Nekünk, állatoknak is vannak önserkentő módszereink. Némelyiktől, mint a dorombolás és a dagasztás, megnyugszunk és jól érezzük magunkat. Másoknak, amilyen például a fogságban tartott állatok föl-alá járkálása a ketrecükben, unalom és ingerszegénység a forrásuk. Ezek az öningerlő tevékenységek arra vallanak, hogy az állat boldogtalan. Az embereknek a lehető leggyorsabban közbe kell lépniük. A legegyszerűbb megoldás az volna, ha az állatot szabadon engednék a maga természetes élőhelyén. Ha erre nincsen mód, akkor nemcsak az állat élelmezéséről kell gondoskodni, hanem lehetőségekről is a társas életre és sokféle tevékenységre, hogy választhasson közülük. De térjünk vissza az autizmushoz! Azok a viselkedési sablonok, amelyeket az észleletek földolgozásának nehézségei okoznak, kezelésre szorulnak, csakhogy nem tüneti kezelésre. Példának okáért nem elég rávenni a gyereket, hogy ne csapkodjon a kezével. Fontos megértenünk, hogy miért csinálja. És itt a bökkenő. A földolgozási nehézségek okozta viselkedést azért is nehéz megérteni, mert az autisták gondozóiban nem-autista módra működnek az érzékszervek. Fontos elképzelnünk (még ha teljesen nem érthetjük is meg), miként érzékeli az autista személy a világot, és segítségére lenni, hogy meg tudjon birkózni a maga (gyakran fájdalmas) érzékenységével. Az autistákkal dolgozó gondozóknak és szakembereknek rá kell nevelniük magukat, hogy a gondjaikra bízott személyek nézőpontjából próbálják érzékelni és megérteni a világot (ahogy én is tettem Alexszel). Csak így léphetnek be a velük együtt élő és dolgozó autisták „magánterületére”, az ő észleleteik világába, hogy ne kelljen egymással párhuzamos világokban élniük. „Kihívóan nem kihívó” viselkedés „Kihívóan nem kihívó” viselkedés: olyan magatartás, amely akaratlanul, nem szándékosan következik be, és nem áll az egyén ellenőrzése alatt. Vagy kudarc-érzéssel és a kiszolgáltatottság érzésével jár együtt, vagy arra készteti az egyént, hogy lemondjon minden önkifejezési kísérletről.
Legalább két altípusa van az autizmusban tapasztalható „kihívóan nem kihívó” viselkedésnek. Az autista emberek gyakran nem tudnak uralkodni akár kihívó, akár nem kihívó viselkedésükön. Nem akarják elkövetni, amit
elkövetnek, csakhogy nem tehetnek róla, az ilyen magatartás spontánul következik be, bizonyos környezeti vagy belső tényezők hatására. A helyzet csak súlyosbodik, ha a többiek „félreolvassák” ezeket a szándéktalan reakciókat, és vagy „élvezetes tevékenységnek” értelmezik őket, amelyeket bátorítani kell (és ettől az egyén még inkább összeroppan), vagy a „tettes” szemére hányják, hogy szándékosan „keresi a bajt” (ettől meg bűntudata támad, és utálkozik magától, amiért nincs önuralma). Donna Williams leírja, milyen nyomorultul érzik magukat az autisták, amikor a többi ember szemrehányásokat tesz nekik olyasvalamiért, ami nem áll az irányításuk alatt. Mások (szavakra és tettekre vonatkozó) félreértése csak további akaratlan (és kihívó) viselkedésnek: erőszakosságnak és önbántalmazásnak ad tápot. Néha a személyre nézve ártalmatlan, sőt jótékony és élvezetes „nem kihívó” viselkedés átfordulhat (a személyre nézve) kihívó és nemkívánatos tevékenységekbe. Ebbe a csoportba tartozik az összes olyan nem kihívó viselkedésforma, amelyik tudatos öningerlésként kezdődik, de mindent elnyelő ténykedéssé fajul, és megakadályozza az egyén továbbfejlődését. Némely autistákban kóros szenvedély alakul ki bizonyos öningerlési formák iránt, és minél többször belefeledkeznek, annál többször csinálni akarják. Az a felfogás, hogy joguk van hozzá, hogy azt tegyék, amit akarnak („hagyjuk őket békén!”), politikailag „korrekt” ugyan, gyakorlatilag azonban elhibázott. Vannak autisták, akik maguk sem szeretik a belőlük feltörő akaratlan reakciókat. Az öningerlés káros következményekkel is járhat: nem egyenértékű a választáson alapuló szándékos önkifejezéssel, és semmi köze a személyiséghez vagy az önazonossághoz, netán „az autizmushoz való joghoz”. Mindezek fényében vajon bölcs dolog-e bátorítani ezeket a „kihívóan nem kihívó” viselkedésformákat, ahelyett, hogy segítenénk az egyénnek, hogy megtalálja az önkifejezés valódi lehetőségeit? Tucatjával vannak olyan (kihívó, nem kihívó és „kihívóan nem kihívó”) magatartásformák, amelyek gyakoriak az autizmusban. Vannak, akik ezeket „autisztikus viselkedésformáknak” nevezik. Nem hiszem, hogy ennek van értelme, először is, mert egyik-másik „autisztikus viselkedésformát” nem-autista kétlábúaknál is megtaláljuk (például a föl-
alá járkálást vagy az ujjakkal való dobolást, ha idegesek vagy unatkoznak); másodszor, mert ugyanannak a viselkedésnek különböző okai lehetnek, nem szerencsés dolog egy kupacba hajigálni valamennyit, okaik és funkcióik megvizsgálása nélkül. Annyira szerteágazó a téma, hogy el is határoztam: tudományos cikket írok a kollégáim által látogatott üzenőtábla számára, és közzéteszem a házunkhoz legközelebb eső lámpaoszlopon. Polly volt dolgozatom első olvasója; igen nagy hatást tettek rá tudományos képességeim. Íme, a cikkem, embernyelvre fordítva! EVK kontra megértés
Igen népszerű az EVK megközelítés (Előzmény-ViselkedésKövetkezmény), ha a gondozók meg akarják találni a viselkedés okát (előzmény), értelmezni akarják a viselkedést, és számot akarnak vetni a szóban forgó (gyakran helytelen) viselkedés következményeivel (figyelmen kívül hagyás, a kapcsolat megszakadása stb.). Az autizmus esetében ez a megközelítés nem mindig válik be. Néha nem lehet pontosan meghatározni az előzményt, mert lehet, hogy jelen idejű ugyan, de „láthatatlan”, lehet, hogy a jövőben következik be, de az is lehet, hogy múltbeli. Hadd magyarázzam meg pontosabban, mire gondolok! Jelen idejű, de láthatatlan előzmény
Néha a gondozók azért nem látnak/hallanak/éreznek meg bizonyos ingereket, mert túlságosan „normálisak” az érzékszerveik. Teszem azt, valamelyik gyereket zavarja a két helyiséggel arrébb levő mikrohullámú sütő hangja. Mivel a gondozó nem hallja, a gyerek bármilyen „kihívó viselkedését” érthetetlennek és alaptalannak tartja. A jövőb en b ekövetkező előzmény
Nem csupán némely meghatározott inger, hanem bármilyen váratlan inger okozhat fájdalmat. A kihívó viselkedésnek gyakran a fájdalmat okozó ingertől való félelem az oka. Az előzményeket nem könnyű
megállapítani, hiszen még csak ezután következnek be. Egyik-másik autista gyerek igyekszik összetörni bizonyos dolgokat (például a telefont vagy az ébresztőórát), amelyek rajtaütésszerűén adnak fájdalmas hangokat. Ez a védekező reakciójuk. Hogy példát is említsek, kisebb korában Alex nem bírta elviselni a csecsemősírást. Rá-rátá-madt a csecsemőkre (hogy megüsse őket vagy beléjük rúgjon), olyankor is, ha aludtak. Együtt érzek szegény kisbabákkal meg az édesanyjukkal, akiket (érthető módon) nem tett boldoggá ez a viselkedés. (A gyanútlan felek szerencséjére Anyunak sikerült elejét vennie a gyászos következményeknek. Azazhogy az esetek többségében sikerült…). A viselkedés oka (az előzmény) „még a jövő méhében szunnyadt”. Alex könnyebben elviselte a sírást, ha fölkészítették rá, és láthatta, honnét származik. Ez a magyarázata az ő „kihívó viselkedésének” – ő akarta kezdeményezni és ellenőrzése alatt tartani a fájdalmas hangokat, előre kiszámíthatóvá tenni őket, hogy ne kelljen a plafonra ugrania, amikor a kisbaba a legteljesebb váratlansággal rázendít. Múltb eli előzmény
Néha bármilyen inger (nemcsak a fizikai, hanem az érzelmi inger is) fölidézheti a (múltbeli) fájdalom, düh vagy pánik emlékét. Mivel a felszínre (vagyis a tudatba) jutott valamennyi emlék nagyon is jelen idejűvé válik, az érintett személy alighanem ugyanúgy reagál, mint a múltban, amikor a rossz élmény érte. Mi kelthet dühöt, félelmet, szorongást, pánikrohamot? Akármi! Akár egy szag vagy egy érzelmek színezte hang is. Bizonyos szagok kellemes emlékeket, mások viszont nyomasztóakat idéznek föl. Vagy vegyünk egy másik okot – a szavak érzelmi töltését! Bizonyos szavaknak kellemes az érzelmi töltésük, másoknak kellemetlen. Az autizmus esetében a szokásos értelmezés érvényét veszíti. Ha például a gyerekkel valami kellemetlenség történt, midőn azt a szót hallotta, hogy „sajnálom”, a szót hozzákapcsolja az élményhez. Valahányszor meghallja, dühbe gurul, mert az élmény újra fölidéződik. „Utolsó csepp a pohárb on”-előzmény
Nem mindig nyávoghatunk pontosan megnevezhető okokról. Kihívó viselkedést túlterheltség is előidézhet, vagyis ha a szóban forgó személy már a kimerülés határán áll, bármi lehet „utolsó csepp a pohárban”. Az érzékeléssel kapcsolatos zavarok és ellentmondások roppantul megnehezíthetik a környezettel való megbirkózást. Az autistát olyan helyzetek is kiboríthatják, amelyek mások számára egyáltalán nem zavaróak. Ennek többféle folyománya lehet: ♦ „Szenzoros agnózia”, vagyis az érzéki benyomások értelmezésének zavara; a „szó szerinti érzékelés” egyik fajtája. Ilyenkor valamennyi érzéklet értelmezése megszűnhet. Bár jól látnak/hallanak stb., gyakran csak igen korlátozott mértékben fogják föl, hogy mit is látnak/hallanak stb. Ijesztő élmény! ♦ Ha megpróbálják földolgozni az összes bejövő információt, jóllehet ehhez nincs meg a képességük, annak túlérzékenység és/vagy töredezettség lehet az eredménye, ami csalódással, bosszúsággal, szorongással és megszégyenüléssel jár, és dührohamokba és zűrzavaros viselkedésbe torkollik. A közelítő túlterheltség jelei nagyon egyéniek. Példának okáért, amikor Alex már „a küszöbére ért”, a szája annyira elvékonyodik, hogy csak vonalnak látszik, a végtagjai rángatóznak, a tekintete kiürül. Anyu könnyen olvas ezekből a jelekből (nehéz iskolát járt ki, mire megtanulta), van azonban két bökkenője is a dolognak: az egyik az, hogy az első jelek és Alex rohamai között egy percnél is kevesebb idő telik el (zsúfolt helyeken Anyu nem sokat tehet – egy perc nem elég rá, hogy nyugodt helyet találjon, és odavigye a fiát); a másik pedig az, hogy nem lehet mindig együtt Alexszel, s a gondozói nem veszik idejében észre a jeleket. Hogy ezeket a buktatókat kiküszöbölje, igyekszik megtanítani Alexnek, miről ismerheti meg a belső jeleket, hogyan kérhet segítséget (amíg ura a helyzetnek), hogyan próbálkozhat más módszerekkel (például lazító eljárásokkal), vagy szállhat ki a helyzetből, hogy elejét vehesse a bajnak. Alex Dávid nevű barátjánál más a helyzet. Ha túlterheltség következik be nála, és nem tud
úrrá lenni a dührohamán, először a bútoroknak esik neki, aztán pedig… önmagának. Hogy védve legyen az önbántalmazás következményeitől, sisakot visel, mert szereti beleverni a fejét bútorokba vagy a falba (amelyik éppen közelebb van). RRR Van egy jó hírem: akik kihívóan viselkednek, azoknak nem mindennapi tehetségük van a fejlődéshez. Belső indíttatást éreznek rá, hogy tartozzanak valahova, és megértsék a körülöttük levő világot. Szörnyű dolog ilyesmit kimondani, de sok esetre áll, hogy jóval könnyebb visszahúzódni a környezetből a magad kis világába, mint szembenézni és megbirkózni a való világgal. Sokkal nehezebb kapcsolatot találni olyasvalakivel, aki már föladta, és visszahúzódott oda, amit Donna Williams az „autizmus szentélyének” nevez: saját belső világába. Már se vágy, se indíték nincs benne, hogy másokat is beengedjen, vagy hogy csatlakozzon az ő világukhoz. Furcsamód akadnak pedagógusok, akik szeretnek az ilyen visszahúzódó, tétlen gyerekekkel „dolgozni”. Az ilyen gyerekek reggeltől délutánig boldogan elüldögélnek az osztály egyik sarkában, míg haza nem kell menniük. A (rosszul tájékozott) gondozók azt képzelik, ezeken a gyerekeken könnyű segíteni, mivelhogy hiányzik belőlük a „kihívó viselkedés”. Abban igazuk is van, hogy a viselkedésük nem „problémás”. Ennek viszont az a folyománya, hogy belső indítékuk sincs részt venni a többiek ténykedéseiben. És ez nemcsak autista gyerekekre, hanem autista felnőttekre is áll. Például a személyzet, amely az (általam hetente ellenőrzött) autista lakóotthonban dolgozik, szeret azzal hivalkodni, hogy választási lehetőségeket kínálnak a gondjaikra bízottaknak. Csakhogy sok bentlakó édeskevés tapasztalatra tesz szert a szobáján túli világban. Ugyan miből választhatnak? „Egész nap a szobámban maradjak?” vagy „Egész nap a szobámban maradjak?” Persze, hogy azt az egyedüli „lehetőséget” választják, amelyikről tapasztalatokat szereztek, hiszen semmi mást nem ismernek. Valahányszor felügyelő érkezik (nem én, hanem valami kétlábú) az intézetbe, a személyzet minden kérdésre azt feleli nagy dölyfösen: – X. úgy döntött, hogy ma a szobájában marad. Mi
tiszteletben tartjuk a döntését. – Akikből viszont nem hiányzik a belső indíték, hogy tanuljanak és új tapasztalatokra tegyenek szert, azokat (teljesen érthetetlen módon) „nehéz esetként” kezelik. Nehéz esetek, mert emberekkel akarnak együtt lenni, mert nem akarnak elszigetelődni a maguk világában. És legtöbbször mi a jutalmuk? Vagy a zombivá gyógyszerezés, vagy a kórházi elszigeteltség, vagy mind a kettő. Szerencsére akadnak olyan kétlábúak is, akik fölérik ésszel, miről van szó. Rendszerint szülők, vagy pedig olyan szakemberek, akik jól ismerik a gondjukra bízottakat. Ők helyesen értelmezik a „kihívó viselkedésformákat”: nem személyes támadásként, hanem a környező világgal való megbirkózás nehézségének jeleiként. Itt van például Alex! A szülei mindent megtesznek, hogy a lehető legtöbb élményben legyen része (kis adagokban). Mivel imád belefolyni mindenféle családi tevékenységbe, ő maga is mindent megtesz, hogy legyűrje a nehézségeket, és úrrá legyen a zűrös helyzeteken. Néha mégis félresiklanak a dolgok, és elkövetődik egy-két hiba. Teszem azt, amikor a moziban nagy élvezettel végignézett egy igen hosszú filmet (a Harry Potter első részét), a család a sikeren fölbuzdulva úgy határozott, hogy megint elviszik moziba. Csakhogy igen szerencsétlenül választották ki a megnézendő filmet, és az első félóra után meg is bánták. A kelleténél több volt az éles fény és a fülsértő lárma (kocsik összeütközése, lövöldözés lövöldözés hátán). A film közepe táján két csata zajlott: az egyik a vásznon a jó hősök meg a gazemberek között, a másik meg a nézőtéren – Alex között, aki nem tudott megbirkózni a túlságosan sok ingerrel, mégis együtt akart maradni a családjával, meg Anyuka között, aki arra próbálta rávenni Alexet, hogy menjenek ki. A közönséget jobban érdekelte a második csata kimenetele, mint az elsőé, és a családra irányuló figyelemnek is megvolt a maga káros hatása. Alex rugdalni kezdte az előtte levő ülést, és kiabált: – Hagyják abba! Hagyják abba! – Hogy rövidre fogjuk a hosszú történetet, végül az egész család kivezette Alexet a moziból, éppen abban a pillanatban, mikor a főgazember ráemelte fegyverét a jóságos főhősre. Remélem, jól végződött a film, bizonyosságot azonban nem szerezhetek, a család ugyanis úgy döntött, mégpedig „elvi alapon”, hogy ezt a filmet nem nézik meg még egyszer.
A mi Alexünk (és mindenki, aki hozzá hasonló) nagy fába vágta a fejszéjét: része akar lenni a családjának, része akar lenni a közösségnek, része akar lenni az emberiségnek. Hétéves koráig, amikor még nem értett a szavak nyelvén, és nem tudott a szokásos módon érintkezni a többiekkel, Alex a maga világában élő, szembetűnően tartózkodó gyerek volt, annak pedig, ha előmerészkedett, de nem tudott megbirkózni a környezettel, „kihívó viselkedés” lett a vége – olyan viselkedés, amivel föladta a leckét a családjának is, meg önmagának is. Így aztán minden sikertelen „kitörési” kísérlete után visszahúzódott a „szentélybe”, ahol megnyugodhatott, és megfeledkezhetett mindenről és mindenkiről. Alex szemmel láthatólag megejtette a maga választását, mégpedig körültekintően, hiszen mind a két világról szerzett tapasztalatokat. Együtt akar élni másokkal, de meg akar maradni önmagának, a maga egyedi módján akarja megemészteni, amit befogad, a maga módján akar reagálni a világra. Nem törődik a „gondolatrendőrséggel” („ha egy rossz szót mersz szólni az autizmusról, neked annyi!”), sem a borúlátó kétlábúakkal („az autizmus átok”). A körülötte levők igyekeznek segíteni neki, hogy alkalmazkodni tudjon a többségi környezethez, s közben ők maguk is alkalmazkodnak Alex szükségleteihez. Fontos, hogy mind a két oldal tesz erőfeszítéseket. Abból kell kiindulni, hogy fejleszteni való erősségek és kezelésre szoruló gyengeségek egyaránt akadnak. Ami még fontosabb: egymás valós ismerete és kölcsönös tisztelete. Ez az út visz előre. Nem könnyű végigmenni rajta, de egymást megértve és egymástól tanulva Alex és mindazok, akik őt szeretik, megtesznek minden tőlük telhetőt. Ha netán soha nem tud is megállni a maga lábán, és mindig támogatásra szorul is, azért még élhet értelmes életet, és nem kell nélkülöznie a boldogságot sem. A család (természetesen az én vezetésemmel) meg a barátaink gondoskodnak róla, hogy így legyen. És van még egy utolsó (ám nem csekély) kihívás, amiről írni szeretnék. Ezúttal én, a Nem-Emberi Állatok Egyesült Királyságának képviselője hívom ki az Emberi Állatokat. A kétlábúak gyakran bánnak rosszul, ostobán és gonoszul az állatokkal. Ilyen viselkedésformák (a lista korántsem teljes): kegyetlenség; állatok gyilkolása kedvtelésből; állatok kísérleti célokra való felhasználása; állatok fogságban tartása (olykor
rettenetes körülmények között); állatok ember-sokadalmak előtti szerepeltetése, és így tovább. Az emberek egyik kihívó viselkedésformáját nem soroltam ide, bár jó néhány állatkolléga idesorolná – mégpedig a húsevést. Az emberek közt igen sok a húsevő. Szarvasmarhát, disznót meg tyúkokat tartanak (a karácsonyi pulykáról nem is szólva), hogy megegyék a húsukat. Ehhez nem fűzök megjegyzést, mert én se növényeken élek. Az a véleményem, hogy a természet és az evolúció gondoskodott a különböző élőlények étrendjéről. Egyik élőlény növényevővé fejlődött, a másik húsevővé, a harmadik meg mindenevővé. Az állat (akár két-, akár négylábú) csak akkor marad életben, ha eszik. Az ember választhat, hogy mit egyen: lehet növényevő erkölcsi, vallási vagy kulturális megfontolásból (ámbár olyanok is vannak, akik anyagcserezavar vagy egyéb okok miatt kénytelenek húst enni). Az állatok nem ismerik ezt a kiváltságot: ők azt eszik, amit a genetikai tervrajzuk parancsára enniük kell. A ragadozók kisebb és gyöngébb állatokat ölnek meg, hogy megegyék őket. Eszemben sincs megbírálni őket, sem pedig szidalmazni, ahogy Anyu szokott. De az emberek, mint tudjuk, gyakran logikátlanok. Néha egymást is megölik, de nem azért, hogy életben maradjanak, hanem más, nem éppen tiszteletre méltó okokból. Arra a következtetésre jutottam, hogy egyik-másik homo sapiens, „értelmes ember” nem is olyan értelmes – nem azért, mert féleszű, hanem mert arra használja az eszét, hogy ártson másoknak. Egyetlen nemértelmes ember romlásba dönthet egy egész országot, kettő az egész világot. Nincs állat, aki túltenne rajtuk. Ami teljességgel elfogadhatatlan: némely kétlábúak kegyetlensége a négylábúak iránt; a kedvtelésből való gyilkolás; állatok tenyésztése rettenetes körülmények között a szőrméjükért vagy a húsukért; állatok kínzása és kísérleti célokra használása. Miért hiszik azt bizonyos emberek, hogy nyugodt lelkiismerettel használhatnak állatokat a saját céljaikra? Vegyük elő az EVK-megközelítést! Vajon hol rejlenek az ilyen kegyetlen Viselkedés Előzményei? Mit követtünk el, amivel rászolgáltunk erre a bánásmódra? Márpedig a Következmények végzetesek lehetnek. (Állatok nélküli világban siralmas lenne az élet.) Erről nem is akarok többet írni, annyira kihoz a sodromból, de azokkal a kétlábúakkal sem szeretnék egy gyékényen árulni, akik kegyetlen módszerekkel szállnak síkra az állatok
jogaiért. Kegyetlenséggel soha nem győzhetitek le a kegyetlenséget. Más eszközök is vannak jó célok elérésére. Szeretném, ha minden kétlábú megértené: minél jobban bántok az állatokkal, annál emberibbé váltok. Van még egy emberi viselkedésforma, amelyet szintén az állatoknak (általában a háziasult állatoknak) kell elszenvedniük, és amely elméletileg „nem kihívóan kihívó” viselkedés, gyakorlatilag azonban „kihívóan nem kihívó” üzelmekké fajul. Arra gondolok, hogy úgy bánnak velünk, mintha játékszerek vagy kisbabák volnánk: például röhejes göncöket, kalapokat, csizmákat és szalagokat erőltetnek kutyákra és macskákra; kutyafodrászhoz hurcolják őket nevetséges kezelésekre; egzecíroztatják őket a többi ember előtt és hasonlók. A dolog célja (az Előzmény) kettős: a kedvenc állatnak legyen jól ápolt a külleme, a tulajdonosa meg hízzon az önelégültségtől. A végén (Következmény) az állat játékszerré válik. Szerencsésebb módszerei is vannak, hogy valaki jól érezze magát a saját bőrében, és elégedett legyen a bundás pajtásaival. Hogy mást ne mondjak, az állatok (a szó szoros értelmében) meggyógyíthatják az embereket állatterápiás kezelések során (és ezen mind a két fél nyer!). Az állatok közismerten hatékony gyógyászai az emberek búskomorságának, jó társai lehetnek néhány autistának, sőt arra is megtaníthatok, hogy figyelmeztessék az embereket közelgő (epilepsziás, szív- vagy pánik-) rohamaikra. A lelki támasz, amit az állatok nyújthatnak, a legbecsesebb kincs. Száz szónak is egy a vége: négylábúak és kétlábúak „boldogan élhetnek, míg meg nem halnak”. RRR A naplóm elején megígértem, hogy elárulom majd az első (és igen nyomós) okomat, amiért írásra adtam a fejem. Nem titkolom tovább: ennek a könyvnek a megírására az ösztönzött elsősorban, ami miatt talán nem is jelenhet meg. Hogy teljesen őszinte legyek, nem érdekel, megjelenik-e vagy sem. Igazából csak egy valami érdekel: hogy megkapjam a nyomdai levonatokat – igen, azokat a papírhalmokat, amiket a kiadók szoktak küldeni a szerzőknek, hogy javítsák ki a hibákat, és ellenőrizzék a név- és tárgymutatót. Hát van annál jobb, mint egy halom
A4-es papírra gömbölyödni az asztalon, és érezni a papír meleg, bársonyos tapintását? Nem süllyedsz mélyedésbe a közepén, mert megtartja a testedet, egyszerre feszes és gyöngéd. Aki nem próbálta, nem is érti, miről nyávogok… Dása, más néven Szőrös Papírnehezék
Álom a hepiendről
Dása kisszótára Alexitímia, „érzelmi süketnémaság”: amikor valaki nem tudja szavakba önteni az érzéseit vagy bármilyen módon közölni az érzelmeit, bár érezni érzi őket. Bászt és Szehmet: két egyiptomi „macskaistennő”. Bászt eredetileg a nap termékenyítő erejét megtestesítő oroszlánistennő, később a szerelem, életöröm és tánc megtestesítője; a macskák, a nők és a gyerekek oltalmazója. Rendszerint női testtel és macskafejjel ábrázolták. De népszerű volt az is, hogy földi formájában, ülő macskaként jelenítették meg (ilyenkor a neve nem Bászt, hanem Básztet.) Szehmet oroszlánfejű istennő; félelmetes hatalma volt, megbüntetett mindenkit, aki nem tisztelte. Beleérzés, empátia: az a képesség, hogy gondolatban azonosuljunk valakivel, s ezáltal értsük meg, amit érez. Echolália, visszhangszerű utánzás: mások kimondott szavainak papagájszerű ismételgetése. Két jól megkülönböztethető válfaja: az azonnali echolália (az imént hallott szavak és mondatok szajkózása), például mikor azt mondja az anya: – Kérsz fagyit? – és a gyerek így válaszol: – Kérsz fagyit? –; illetőleg a késleltetett echolália (a múltban hallott szavak és mondatok ismételgetése), például mikor ebéd közben a gyerek egyszer csak megszólal: – Kérem a menetjegyeket! Együttérzés: amikor ugyanakkor ébred bennünk valamilyen érzelem, amikor másvalakiben; az a képesség, hogy mások érzelmeiben osztozzunk. Emberarcúsítás, antropomorfizmus: emberi viselkedés vagy személyiség tulajdonítása nem-emberi állatoknak. „Elkutyásítás”: kutyái viselkedés vagy személyiség tulajdonítása nem-kutyai (általában emberi)
állatoknak. „Elmacskásítás”: macskái viselkedés vagy személyiség tulajdonítása nem-macskai (általában emberi) állatoknak. Jó lenne macskának lenni, mi? „Énség” (rokon értelmű szavak: éntudat, éntudatosság): annak tudása, hogy „én” vagyok, és tapasztalom, hogy élek, cselekszem és észlelem, ami történik az „énnel”. Érzelmek: értelmezett érzések, amikor mind a testi, mind a lelki érzéseket érzéki benyomásként éljük át, amihez gondolati magyarázatok és tudatos cselekvési terv is társulnak. Érzések: fizikai észleletek. Lehetnek testi és lelki természetűek. Lelki érzések a lélek érzetei, például üresség, pánik stb. Testi érzések a test érzetei, például izomfeszültség, fáradtság, fejfájás, mellkasi fájdalom, libabőr stb. Észlelet: az észlelés nyomán keletkező gondolati kép. Például egy rólam alkotott vizuális kép (vizuális észlelet), vagy a bundámnak a kézben megjelenő érzete (tapintási kép), vagy a dorombolásom hangja (hangkép), midőn elhangzik az a szó, hogy „macska”. Etológus, viselkedéskutató: az állatok viselkedését tanulmányozó tudós. Az etológia a görög éthosz (természet, hajlam) szóból származik, és nem korlátozódik a nem-emberi állatokra, hanem az összes fajt (tehát az embert is) felöleli. Ebben az értelemben a macskák a legjobb „humánetológusok”, hiszen mindenkin játszva átlátnak, és e tudás birtokában a mancsuk köré csavarják a maguk embereit. Fogalom: tárgyak egy csoportjáról vagy osztályáról közös sajátosságaik egyesítése révén alkotott elvont képzet vagy gondolati kép. Például a különböző színű, fajtájú, nagyságú macskák (Dása, Sally, Mocskos Szájú stb.) mind a 'macska' címszó alá tartoznak.
Friss sütetű szó, neologizmus: új szó vagy kifejezés olyasvalaminek a megnevezésére, amire még nem tartalmaz meghatározást a szótárunk. Gondolkozás: gondolatok használata. Homo sapiens: latin 'értelmes ember', 'gondolkozó ember'; kétlábú, tollatlan élőlény. Intelligencia: a világ megértése, az a képesség, hogy gondolkozzunk róla, és ismereteink alapján cselekedjünk. Intelligenciateszt: az értelmi képességek mérésére hivatott teszt. Kihívó viselkedés: olyan magatartás, amely sérti azok komfortérzetét, akik ilyen magatartást tanúsítanak, vagy mások komfortérzetét, vagy pedig a magukét és másokét is. „Kihívóan nem kihívó” viselkedés: olyan magatartás, amely akaratlanul, nem szándékosan következik be, és nem áll az egyén ellenőrzése alatt. Vagy kudarcérzéssel és a kiszolgáltatottság érzésével jár együtt, vagy arra készteti az egyént, hogy lemondjon minden önkifejezési kísérletről. Kisállat-kereskedésbe azért járnak az emberek, hogy örökbe fogadtassák magukat olyan állatokkal, akik nyakukba merik venni a róluk való gondoskodás terhét. És persze ennivalót meg mindenféle használati tárgyat is lehet kapni. Az emberek nem szeretik az egészséges táplálékot. Otthonukból hiányoznak az élet legalapvetőbb kellékei, amilyen például a körömkoptató rúd vagy a testünket-lelkünket karban tartó játékszerek. Igazából az állatok visznek egy kis pallérozottságot kedvenceik kezdetleges életkörülményei közé. Következésképp azok a szerencsés
emberek, akiket állatok fogadnak örökbe, hirtelen azon kapják magukat, hogy óriási mértékben megjavulnak az életkörülményeik. Kogníció: olyan elmebeli folyamatokat jelentő általános fogalom, amelyek segítségével az érzékelt adatokat értelmezzük, tároljuk és hasznosítjuk. Kommunikáció: élőlények közti érintkezés és információáramlás. Formái rendkívül változatosak; látható jelek, hangjelzések, szagjelzések, mozdulatok, testtartások stb. segítségével egyaránt végbemehet. Környező világ, „umwelt”: bármely állat (az embert is beleértve) sajátos világa. Metafora: leíró szó vagy kifejezés, amelyet valamely tárgyra vagy cselekvésre alkalmaznak, akkor is, ha semmi köze hozzá! Ha meg akarod érteni a metaforákat, el kell felejtened a szavak szó szerinti jelentését, és latba kell vetned a képzelőerődet. Például „macskaszeme van” és „macskaszemű” nem „macskaszemű embert” jelent, hanem „olyasvalakit, aki lát a sötétben”. Nárcizmus: önszeretet, önimádat, önközpontúság. Kis mennyiségben egészséges, de ha a kelleténél több van belőle, átfordul beteges nárcizmusba. Ilyenkor az illető azt képzeli magáról, hogy ő a legkülönb, türelmetlen mások nézetei iránt, túlbecsüli a saját képességeit, és nincs tekintettel mások igényeire és érzéseire. Nyelv: rendszerint úgy szokták meghatározni, mint jelek rendszerét, valamint a jelek összekapcsolásának módját, amely közlések eszközeként és gondolatok megformálására/kifejezésére szolgál. Öningerlés: sokszor ismételt önserkentő viselkedésformák, például repkedő kézmozdulatok, testhimbálás, a bőr dörzsölése, ritmikus zajok
keltése stb. Szenzorizmusok: az érzékek befogadási és értelmezési módja által meghatározott viselkedésformák. Az érzéki észlelés különbségei ugyanazokra az ingerekre adott különböző reagálásokat (szenzorizmusokat) eredményeznek. Például a szemkontaktus kerülése (perifériás érzékelés), a szem lehunyása, miközben az illető hallgat valamit (egycsatornás befogadás), öningerlés. Szinesztézia: az a képesség, hogy az egyik érzékszervet érő ingert egy másik érzékszerven keresztül észleljük. Én például „vöröset” látok, ha kutyaugatást hallok. Szinonimák, rokon értelmű szavak: két vagy több (igen különböző) szó ugyanazzal a jelentéssel, pl. 'macska', 'macsek', 'cica', 'cicus' mind azt jelenti: 'Dása' (vagyis én). A jelentés ugyanaz, viszont a rokon értelmű szavak gyakran különböznek egymástól az érzelmi árnyalatok és a hivatalos vagy bizalmas használat tekintetében. Például ha valaki kutatóként közelít hozzám, ajánlatos 'macskának' neveznie. Ha nem akartok nagyon formálisak lenni, mondhatjátok azt is, hogy 'macsek'. A családom és a cimboráim Dásának hívnak. ('Cicának', pláne 'cicukának' viszont ne hívjatok – utálom!) Szólásmondások: olyan szócsoportok, amelyek nem azt jelentik, amit valójában jelentenek. A szó szerinti jelentésük mögé kell hatolnod, és megtanulnod minden egyes kifejezés rejtett értelmét. A nem-autista kétlábúak azért találják ki a szólásmondásokat, hogy az autistákat zavarba ejtsék. Trilógus: beszélgetés két személy között – tulajdonképpen dialógus –, amelyben figyelmen kívül hagynak egy harmadik jelenlévőt, mégpedig azért, mert (a) kisgyerek az illető, akiről nem teszik föl, hogy megértené, amiről a felnőttek beszélnek; (b) fogyatékos személy, akiről nem teszik föl,
hogy megértené, miről beszélnek a „normális” emberek; (c) állat, akiről nem teszik föl, hogy megértené, amiről az emberek beszélnek. Ezzel a téves föltevéssel szemben a harmadik jelenlévő – akár (a), akár (b), akár (c) – maga is hozzájárul (szellemi értelemben) a párbeszédhez, ily módon tehát trilógus, „hármas beszéd” jön létre. Tyúkeszű: becsmérlő kifejezés, amelyen a kétlábú tollatlanok „ostoba személyt” értenek. Amikor képtelenek megérteni a madarak intelligenciáját, ők maguk látszanak értelmi fogyatékosnak. Utaló szavak: olyan szavak, amelyek „soha nem férnek a bőrükbe”; egyik személyről vagy helyről a másikra szökdécselnek, aszerint, hogy hol áll az, aki használja őket. Például itt-ott, ahol az itt rád vonatkozik, az ott meg arra, aki a szoba túlsó végében van; ez-az: te ezt a könyvet olvasod, amiből egyszer csak az a könyv lesz olyasvalaki szemében, aki a konyhában tartózkodik. Veleszületett rendellenesség: köznapi nyelven olyan rendellenességet jelent, amely bármilyen egyéb fogyatékossággal egyidejűleg jelenik meg. „Az autizmus szép” felfogás szerint veleszületett rendellenességnek tekintendő mindaz, ami az autizmusban kedvezőtlen.
Jegyzetek 1
Macskaelme-olvasási teszt 1. b): A macska a fejével, a horpaszával és a farkával dörgölődzik hozzá az ember lábához, s eközben megjelöli a saját szagával, valamint érzékeli az ember „szagüzeneteit”, és elegyíti egymással a két szagot. 2. a): A macska számára fontos, hogy ki- és megjelölje a maga területét, amely természetesen a mosógépnél jóval messzebbre terjed. 3. b): Miután a ház különféle tárgyaihoz hozzádörgölődzött, a macska azért tisztálkodik, hogy értelmezze az összeszedett infókat, és meggyőződjön róla, hogy minden rendben van-e. Ezenkívül a dörgölődzés segítségével hagy üzenetet a többi macskának, hogy tudassa velük: a terület az ő fennhatósága alatt áll. 2
Nem-emberi intelligenciateszt 1. A méhek tánc segítségével, a nap helyzetéhez viszonyítva közlik méhkasbeli társaikkal az élelemforrások irányát. 2. A madarak négy alapszínt látnak (ultraibolyát, kéket, zöldet és pirosat); az ember csak hármat (kéket, zöldet és pirosat). 3. Némelyik állatnak éjjel is zseniálisan éles a látása (a szerénységem meggátolja, hogy részletezzem, melyik állatra gondolok elsősorban). 4. Az elefántok szeizmikus eszközökkel érintkeznek húsz mérföldnyire levő társaikkal. 5. A sarki csér meg tudja csinálni. 6. A szürkemókus megteszi. 7. A flandriai pásztorkutya képes rá. 3
Megfejtés nincs. Ha nem érdekel benneteket, ugorjátok át ezt a részt!
4
Olga Bogdasina: Valódi színek. Érzékelés és észlelés az autizmus spektrum zavarokban. AOSZ/Geobook, 2008. RRR
Szakmailag ellenőrizte: Prekop Csilla Borítóterv: Farkas Bea Tipográfia és tördelés: MM © Molnár Miklós, magyar fordítás, 2009 © AOSZ, magyar kiadás, 2009 ISBN 978 963 88590 1 3 A kötetet gondozta és a terjesztésére felügyel Geobook Hungary Kiadó 2000 Szentendre, Bogdányi út 46.
[email protected] +36 / 26 / 505-405 Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. – 291 Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató
