Stephen Frey - Az elnök esélye.pdf

V I L Á G S I K E R E K

Stephen Frey

AZ EL NÖK ESÉLYE

GENERAL PRESS KIADÓ

1

A mű eredeti címe: Trust Fund  Copyright © by 2001 Stephen Frey This translation published by arrangement with w ith The Ballantine Publishing Group, a division division of Random House, Inc. Hungarian translation ©JANÁKY ISTVÁN és GENERAL PRESS KIADÓ Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.

Fordította JANÁKY ISTVÁN

Sorozatszerkesztő DR. BORBÉLY SÁNDOR A borítótervet GREGOR LÁSZLÓ készített készítettee ISSN 1416–7026 ISBN 963 9282 72 3 Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ Felelős kiadó: LANTOS KÁLMÁNNÉ Irodalmi és művészeti vezető: LANTOS KÁLMÁN Készült 20 nyomdai iv terjedelemben, 53 g–os, 2,4 volumenizált Norbulky papiron Kiadói munkaszám: 712  Nyomdai előkészítés: előkészítés: TORDAS ÉS TÁRSA TÁRSA KFT. Ez a könyv a debreceni könyvnyomtatás több mint négy évszázados hagyományait őrző ALFÖLDI NYOMDA RT.–ben készült. Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

2

A mű eredeti címe: Trust Fund  Copyright © by 2001 Stephen Frey This translation published by arrangement with w ith The Ballantine Publishing Group, a division division of Random House, Inc. Hungarian translation ©JANÁKY ISTVÁN és GENERAL PRESS KIADÓ Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.

Fordította JANÁKY ISTVÁN

Sorozatszerkesztő DR. BORBÉLY SÁNDOR A borítótervet GREGOR LÁSZLÓ készített készítettee ISSN 1416–7026 ISBN 963 9282 72 3 Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ Felelős kiadó: LANTOS KÁLMÁNNÉ Irodalmi és művészeti vezető: LANTOS KÁLMÁN Készült 20 nyomdai iv terjedelemben, 53 g–os, 2,4 volumenizált Norbulky papiron Kiadói munkaszám: 712  Nyomdai előkészítés: előkészítés: TORDAS ÉS TÁRSA TÁRSA KFT. Ez a könyv a debreceni könyvnyomtatás több mint négy évszázados hagyományait őrző ALFÖLDI NYOMDA RT.–ben készült. Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

2

 Lilliannek, Christinának Christinának és Ashleynek, örök szeretettel

3

Köszönetnyilvánítás

Fogadják köszönetemet  Az elnök esélye  megírásához nyújtott felbecsülhetetlen felbecsülhetetlen értékű segítségükért: Cynthia Mason, Peter Borland és Gina Centrello, Steve és Julie Watson, Kevin és Nancy Erdman, Matthew és Kristin Malone, Pat és Terry Lynch, Bob Wieczorek, Mike és Barbara Pocalyko, Barbara Fertig, Alex Fisher, Louise Burke, Andy és Kris Brusman, dr. Teo Dagi, Bart Begley, Arthur Manson, Jeff Faville, Rich és Kathy Luczak, Brian és Lois Williams, Scott Andrews, Marvin Bush, Julie Plaza, Walter Frey, Rick Slocum, Jim és Anmarie Galowski, Gerry Barton, Mark Tavani, Robert és Missi Carpenter, Chris Tesoriero, Gordon Eadon és Sir Cody Blake.

4

Első fejezet 1984. április

Mondj még többet... – duruzsolta a fiatal nő. Bo Hancock hűvösen elmosolyodott, de érzelemnyilvánítása rejtve maradt az éjszaka homályában. Élvezte fent az égen a fényes csillagok sokaságát, Melissa parfümjét, amely elkeveredett az édes tavaszi illatokkal, és az imádott hely tökéletes nyugalmát. Mintha ők ketten lettek volna csak egyedül emberek ezen a világon, bár ez csupán a birtok varázsa volt. Bo ettől biztonságban érezte magát. Itt nőtt fel, és kisgyermekként a birtok hatalmas erdőségének minden zugát felfedezte. Jobban ismerte, mint bárki más. A hálaadásnapi ünnepi vacsora előtt minden évben a klubház előtti gyepen focizott apjával, fivéreivel, nagybácsijaival és unokatestvéreivel. A puha füvet néha novemberben már vékony hóréteg borította, máskor azonban még meleg napfényben fürdött. Bo nyaranta kenuzni és úszni járt a hideg, tiszta vizű tóra, télen pedig korcsolyázott a jegén. Az első csók is a tó partján cuppant, tizenöt éves korában: a lánnyal az egyik öbölben bújtak meg, az édesen illatozó cédrusfák tövében.  – Mire gondolsz, Melissa? – kérdezte mély hangján, amelyet az alkohol és a dohány még érdesebbé tett. – Mit mondjak még? – Persze pontosan tudta, hogy a nő mire gondol. A ház hátsó verandájának sima gránitkövezetén álltak. Melissa Bóhoz bújt. – Még ilyen jó tanácsokat az életre – felelte a férfi hangjától megbabonázva, amely korához képest túl mély volt, ugyanakkor különösképp megnyugtató. Mintha egyszerre lett volna egy követ karcoló lapát és egy doromboló macska hangja.  – Ja, értem... – felelte Bo, elnyújtva a szavakat. Szívott egyet a cigarettájából, mielőtt belekezdett volna a válaszba. – Életed legjobb kapcsolata az lesz, amelyben a hibáitokért szeretitek egymást, és nem azok ellenére. ellenére.

5

 – Ez szép volt! – mondta Melissa, ahogy Bo szavai lassan elúsztak az éjszaka mozdulatlanságában, és hangja egyszerre ugyanolyan rekedtessé vált, mint a férfié. A férfi kuncogott, végre megtörte a nő közönyét. Értette, hogy Melissának miért van szüksége erre, ami mindig az akadálya volt  bármilyen értelmes beszélgetésnek kettejük között. Elfordította tekintetét a fölöttük vibráló fénypontokról, hogy megcsodálhassa a nő sziluettjét. Melissa magas volt és szoborszerű, hosszú, ébenfekete hajjal, szeme pedig olyan sötét és titokzatos, mint a körülöttük lévő erdő. – Nem számítottál rá, hogy ennyire romantikus lesz, ugye?  – Nem is tudom... – válaszolta Melissa, miközben igyekezett közömbösnek tűnni.  – És ehhez mit szólsz? – kérdezte Bo könnyedebb hangon. Rájött, hogy Melissát váratlanul érte a kérdés; mentőövre van tehát szüksége. Az életmentés volt Bo két kedvenc időtöltése közül az egyik, különösen amikor ő maga idézte elő a veszélyt – ami viszont a másik hobbija volt. Belekortyolt a skót whiskybe. – A szerelemnek és a főzésnek is vakmerően állj neki. Melissa őszintén felnevetett. – Ez mi a csudát jelent?  – Azt jelenti, hogy a tökéletes étel érdekében még azt a kockázatot is vállalom, hogy leég a konyha – felelte Bo, és telt ajkával fanyarul mosolyogott. Melissa megpróbálta elnyomni mosolyát, de sikertelenül. Bónak tetszett, ahogy a nő szemében megvillan a csillagok fénye, és ahogy hosszú, fekete haja fénylik az éjszakában. Melissa gyönyörű volt, és Bo most hirtelen megértette, bátyjának miért van szüksége rá. – Azt jelenti, hogy úgy tekints minden napra, mintha életed utolsó napja lenne. Soha ne kezdj utólagos elemzésbe. Soha ne nézz vissza. – Szavai ismét megrezegtették a csöndes éji levegőt. – Meg hasonlókat. Melissa igyekezett visszanyerni önfegyelmét, de Bo sajátos hatással volt rá. Szeretett volna megbízni a férfiban, és erős karját maga körül érezni. Érezte, hogy Bo megértené a fájdalmát. De mindez lehetetlen volt. Bo ismét az italába kortyolt. – Kedvelsz, ugye? – kérdezte, és előrehajolt, hogy elkaphassa a nő tekintetét. 6

 – Én nem kedvelek senkit – felelte Melissa kurtán. Mérges volt magára, amiért a gondolat valóban megfordult a fejében. Lassan egy éve ismerték egymást, de a ma esti volt az első alkalom, amikor magukra maradtak.  – Dehogyisnem. Gyerünk, ismerd csak be!  – Te aztán rettenetesen biztos vagy magadban, Bo Hancock, nemde? Azt hiszed, mindent tudsz! Pedig dehogy.  – Tudom, hogy te küldted el Pault telefonálni. Melissa összehúzta a szemét, és már sajnálta, hogy kihívta Bót a verandára. Rájött, hogy vonzódik a férfihoz. Ez pedig nem jó.  – Ismerd be! – Magabiztos mosoly játszott Bo arcán. – Kedvelsz.  – Talán... – felelte Melissa halkan. A veranda széléről, ahol álltak, gondosan nyírt pázsit lejtett a tóig. Melissa hosszasan bámulta a fekete vízen visszatükröződő fényeket, majd Bóra emelte tekintetét. Bár a férfi még csak a húszas évei derekán járt, természetes kifinomultsága és vonzereje (a luxusneveltetés jótéteménye, gondolta Melissa) idősebbé és éleslátóbbá tette bárkinél, aki csak pár éve hagyta el a Yale–t. Száznyolcvan centi magas lehetett, széles vállú, erős mellkasú, izmos karú. Jóképű is volt – széles, markáns arcát zafírkék szeme és magas homloka uralta, amelyen egy apró sebhely húzódott az egyik szemöldöke fölött. Rövid, sötét haját az egyik oldalon gondosan elválasztva hordta, és ma is, mint általában, lezser inget és régi farmert viselt. Melissa nem is nagyon látta még más ruhában.  – Jársz valakivel? – kérdezte Melissa, hogy a beszélgetés valamiképp biztonságosabb terepen folytatódjon. Bo bólintott. – Igen. Egy Meg Richards nevű nővel.  – Milyen cége van az apjának? – kérdezte Melissa gúnyosan, visszatérve a keményebb hangnemhez. – Hány milcsit hoz a nő a házhoz?  – Semennyit. Meg középosztálybeli lány Long Islandről –  mondta Bo a jégkockákat rázogatva poharában. – Az apja igazgató egy középiskolában. A nyugdíjából él.  – Hogy találkoztál vele?  – A Yale–en. Ösztöndíjasként járt oda. Abban a pillanatban  belezúgtam, ahogy belépett a politológiaórára, ahová elsőéves koromban én is jártam. – Bo hangja egyszerre távolinak tűnt, ahogy 7

újra átélte a pillanatot. – A második évig nem is volt bátorságom randevút kérni tőle, de onnantól elválaszthatatlanok voltunk fél éven át. A diplomaosztás után szétváltak az útjaink, de az az érzés soha nem múlt el belőlem, amit akkor, az első nap éreztem. Ebből tudtam, hogy ő az igazi. Egy éve kinyomoztam, hol lakik, és ott folytattuk, ahol abbahagytuk. – Bo felhasználta a rendelkezésére álló eszközöket, és a Hazeltine nevű biztonsági cég embereinek segítségével felkutatta Meget. A Hazeltine kezelte Bo apjának, James Jimmy Lee" Hancocknak a kényes üzleti ügyeit, de alkalmanként a családnak is szolgálatára állt diszkréciót igénylő kérdésekben. – Azóta más nőre nem is gondoltam.  – Ez elég komolynak hangzik... – állapította meg Melissa némi féltékenységgel a hangjában. Ivott egy korty bort.  – Szerintem az is.  – De nem vagy biztos benne.  – Én biztos vagyok, csak azt nem tudom, vajon ő is így van–e.  Nem tudom, mit szól majd, ha felnyitom a fekete bársonydobozt.  – Na ne viccelj! Mit mondhat egy középosztálybeli lány, ha egy Hancock fiú felajánl neki öt karátot? – Átpillantott a válla fölött. – Gondolod, hogy nemet mond majd minderre? A mögöttük emelkedő hatalmas épület a Hancock család világtól elzárt, négyszáz hektáros birtokának közepén állt, Connecticut állam hegyvidéki erdőségében, New Yorktól negyven mérföldre északkeletre. A birtokon található volt néhány istálló a telivér lovak számára, a sűrű erdőt át– meg átszőtték a lovaglóösvények. Volt ezenkívül egy kilenclyukú golfpálya, több teniszpálya, a nagy mesterséges tó, amely előttük terült el, a túloldalon egy csónakház, továbbá öt másik épület még a klubházon kívül, amelynek árnyékában Bo és Melissa éppen állt. A szerényen klubháznak nevezett épületben volt még két teniszpálya, egy medence, egy ötven férőhelyes filmszínház, egy pazarul berendezett étkező, egy  biliárdterem és több lakosztály a vendégek számára. A birtokot körös–körül a fák közé rejtőző magas kerítés védte, tetején szögesdróttal. Mellette folyamatosan járőrözött egy soha sem látható, de mindig jelenlevő, teljes munkaidőben alkalmazott őrszolgálat. Bónak, valamint testvéreinek, Teddynek, Paulnak, Catherine–nek és Ashleynek ez mind a rendelkezésére állt, amikor csak akarták. Bo húgát, Ashleyt azonban mintha nem érdekelte volna különösebben a 8

 birtok. Amikor elvégezte a Harvardot három évvel ezelőtt, átköltözött Európába, és azóta sem tért vissza.  – Meg nem tartja sokra az anyagiakat – mondta végül Bo. – Ha így lenne, nem is érdekelne annyira. Persze, hogy nem, gondolta Melissa. Hogy is lehetne másképp, mint hogy a három Hancock fivér közül éppen Bo legyen az, aki szerelemből házasodik... – Hogyan gazdagodott meg a családod ennyire? Bo lepöckölte a hamut a cigarettájáról és figyelte, hogyan hullik le a gránitlapra, ahol pár pillanatig még vörösen izzott. Ashleyre gondolt. Gyerekkorukban közel álltak egymáshoz, de a húga az egyetem után fellázadt a pénz és apja uralma ellen. Bo megértette Ashley vágyát, hogy megszökjön innen, de ettől még nem volt könnyebb elviselni a távollétét. – Az olajjal és a vasúttal, még az ezernyolcszázas években – felelte némi tétovázás után. Mindig zavarban érezte magát, ha a vagyonukról volt szó. – Most, hogy megint emelkednek a részvényeink, a tőzsdén is keresünk. Melissa az arcát legyezgette. Még csak áprilisban jártak, de az éjszaka szokatlanul meleg volt. Érezte, hogy a fülledtségtől és a  bortól, amit megivott, kipirult az arca. – Mekkora vagyonod van, Bo?  – Miért akarod tudni? – kérdezett vissza Bo ösztönösen. Jimmy Lee már egészen kis korától arra tanította, hogy erre a kérdésre így válaszoljon. A tanítás hasznára vált, mert sokan akarták tudni.  – Csak úgy, szeretném. – A legtöbben érezték, hogy akadályba ütköztek és nem mentek tovább, de Melissa mindenért megdolgozott az életben, így az információért is. Bo mély levegőt vett. A whiskytől már átjárta az ismerős melegség. – Miért nem beszélsz inkább magadról? – kérdezte, hogy megpróbálja más irányba terelni a beszélgetést.  – Beszélhetek, ha akarod. A férfi bólintott. Megértette a nő által felkínált viszonzást, és voltak kérdések, amiket fel akart tenni. – Egymilliárd dollár, plusz–  mínusz húsz–harmincmillió, attól függően, milyen nap van, és hogyan áll a Dow Jones. – Bo érezte Melissa bámulatát. Egymilliárd dollár már akkora összeg volt, amit a legtöbben fel sem fogtak – egyszerűen túl sok volt a nulla. – És most te jössz mondta, kényelmetlenül érezve magát, amiért elárulta az összeget. Megszegte 9

Jimmy Lee egyik legfőbb parancsolatát. Sose áruld el egy kívülállónak a számot. Sose árulj el egy kívülállónak semmi olyat, ami a családot sebezhetővé teszi.  – Mit akarsz tudni? – kérdezte Melissa védekezőn.  – Lenyűgöztél ma este. Nyilván jártál főiskolára.  – Igen, a St. John's–ban diplomáztam angolból és közgazdaságtanból. És még amerikai történelmet is hallgattam – tette hozzá büszkén, amiért ilyen keményen dolgozott. Bo elnyomta a cigarettát a veranda körüli alacsony kőfalra rakott hamutartóban. Igyekezett megtalálni a legjobb módját annak, hogy rákérdezzen az őt igazán érdeklő dolgokra. Mint mindig, most is úgy döntött, hogy egyenesen a lényegre tér. – Akkor miért pont ezt a munkát választottad? Valamilyen oknál fogva a férfiak tudni akarták, hogy miért dönt egy nő a prostitúció mellett. Mind azt szerették volna hallani, hogy a túlfűtött szexuális vágy az oka – ez mérhetetlenül felizgatta őket –, de Melissa gyakorlatias válasza soha nem nyerte meg tetszésüket. – A szüleim szegények. Mire befejeztem az egyetemet, harmincezer dollár tanulmányi hitelt vettem fel, és a Wall Street–i drága öltönyös, csiricsáré nadrágtartós üzletembereknek nem imponált az önéletrajzom.  – Tehát csak a pénz miatt csinálod?  – Csak azért.  – Semmi fantáziakiélés? – kérdezte Bo, miközben a zsebébe nyúlt egy marék szotyiért, hogy kiszórja a sötétből előbukkant három fekete mókus elé. – Nincs mögötte valami komplexus, hogy például nem jöttél ki apukáddal gyerekkorodban? Valami lappangó tudat, hogy végre uralkodni akarsz a férfiakon? Semmi mocskos vagy meglepő indíték?  – Nem igazán – méltatlankodott Melissa.  – Aha, értem...  – Csalódottnak tűnsz – mondta Melissa, és közben a férfit figyelte, ahogy gondoskodik róla, hogy mindegyik mókus megkapja az őt illető részt a magokból.  – Egy kicsit talán – ismerte be Bo.  – Miért?  – Ez olyan férfidolog. – Bo egy pillanatra eltűnődött. – Gondolom, gyakran megkérdezik. 10

 – Igen.  – A fenébe. Utálom, ha kiszámítható vagyok.  – Ez olyan, mint édességet adni egy éhes gyereknek –mondta halkan Melissa. – A férfiak többsége nincs meg szex nélkül, és én egyszerűen kihasználom ezt a gyengeségüket. Bo tettetett gyötrelemmel felnyögött. – Ez nem a mi hibánk, Melissa. így születtünk, ezzel a libidóval, ami mellett egy hurrikán is lágy tavaszi szellőnek tűnik. Elég bajt is hoz a fejünkre. Melissa nevetett, és Bo lágyan megszorította a karját. Érintésében a nő megérezte tagadhatatlan fizikai erejét.  – Helló, ott lent! Bo és Melissa megfordultak és felnéztek a hang irányába, kezükkel eltakarva szemüket az imént felkapcsolt reflektorok vakító fénye ellen. Paul, a második Hancock fiú állt fölöttük az erkélyen, kezében egy pohár konyakkal. Magas, szőke, feltűnően jóképű volt, és harmincéves létére máris Connecticut állam szenátorává választották.  – Mit csináltok ti ott ketten? – kérdezte gyanakodva, kissé kásás hangon. Általában nem ivott, ma azonban a harmincadik születésnapját ünnepelte.  – Csak beszélgetünk – felelte Bo.  – Megpróbálod lenyúlni tőlem Melissát, igaz, öcskös?  – Lehet. – Bo ismét megérintette a nő karját, szándékosan úgy, hogy Paul is lássa.  – Nyilván nem is véletlenül toppantál be hozzánk ma este, ugye?  – kérdezte Paul ingerülten.  – Egyáltalán nem véletlenül – felelte Bo jókedvűen. – Már hetek óta terveztem a rajtaütést. – Bónak meg sem fordult a fejében, hogy a klubházban Paulba és Melissába botlik majd, amint kettesben vacsoráznak. De amikor Melissa megkérte, hogy csatlakozzon hozzájuk, nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy felbosszantsa a  bátyját. – Most tudtam csak meg, hogy Melissa nem akármilyen nő.  – Láthatóan elhalmoztad az életre szóló jó tanácsaiddal. Talán le is itattad a borral. Vagy Melissa egyszerűen csak odavan a robusztus külsődért. – Paul a szája elé tette a kezét, és úgy tett, mintha csak Melissához beszélne. – Bo jobban érzi magát, ha ezt mondjuk. Mindig nehezére esett bevallani, hogy Teddy és én vagyunk a jóképű testvérek. 11

 – Jól mondod, bátyó. – Bo mosolyt erőltetett az arcára.  – Le kell még bonyolítanom néhány telefont, Melissa –  jelentette be Paul –, aztán lemegyek és megmentelek.  – Miattam aztán nem kell sietned... – jegyezte meg halkan Melissa, miután Paul eltűnt az erkélyről. Bo nagyot kortyolt a skót whiskyből, és a következő kérdésen gondolkozott. Kíméletlen lesz, de hát a nő is beleegyezett a kölcsönösségbe. – Előfordul néha, hogy élvezed is?  – Nem – felelte Melissa kurtán. A hangulata egyre borúsabbá vált, ahogy az előtte álló éjszakára gondolt. – Ez csak egy munka és semmi több. Két év alatt visszafizettem a kölcsönöket és félretettem huszonötezer dollárt – mondta kihívóan. – Most már a Wall Street keres engem.  – Azt elhiszem. A befektetőket ritkán érdekli, honnan jön a  pénz, amíg megkapják a maguk szeletét. Melissa szája enyhén megremegett. – Minden egyes percét gyűlölöm.  – Mindannyian hozunk döntéseket, Melissa. És minden úton kihívásokkal találkozunk. A nő a szemét forgatta. – Egymilliárd dollárral mégis miféle kihívásokkal találkozol? Bo mély levegőt vett. – Gyerekkorom óta soha nem tudtam, miért akar valaki a barátom lenni. Miattam, vagy azért, ami a miénk volt? Tíz esetből kilencszer kihasználtak. Beletelt némi időbe, míg erre rájöttem, de utána már jobban értettem mindent. – Érezte, hogy Melissa nincs különösebben meghatódva. –A pénz megváltoztatja a szabályokat, és ez nem mindig pozitív változás. Amíg le nem diplomáztam a Yale–en, csak kísérővel mehettem bárhova. A szüleim azt mondták, a testőröm, de valójában azért volt ott, hogy figyelje, nem élek–e vissza a család nevével. Csak akkor járhattam egy lánnyal, ha már utánanéztek a hátterének.  – Mind tudjuk, az elitnek össze kell tartania – jegyezte meg Melissa gúnyosan. – Isten óvjon attól, hogy a génállományok egyszer csak összekeveredjenek.  – Hé, nem mondtam, hogy ez tetszett – vágott vissza Bo. –A szüleim fő elfoglaltsága az volt, hogy fenntartsák a család jó hírét a társadalomban és a sajtóban. Bár a megszállottság pontosabb megfogalmazás. 12

 – Miért érdekelte őket ennyire?  – A sajtó mindig csak azt lesi, hogyan pocskondiázhatja a  prominens családokat. A gazdagok és híresek vére után szimatol, mert a botrányainkkal nagyobb az eladott példányszám. Ezt te is tudod.  – Szüleid tehát megszállottan vigyáztak a család jó hírére, de a valóság én vagyok. – Melissa szeme résnyire szűkült. – Paul felesége tud rólam? Betty Tweed Hancock – Paul felesége – csúnyácska, sápatag nő volt. Az apja Manhattan egyik vezető ügyvédi irodájának igazgató–   partnereként dolgozott. Rengeteg fontos kapcsolattal rendelkezett Washingtonban, és ezek felbecsülhetetlen értéket jelentettek Paulnak az országos politikai színtérre készülve. Politikai manőverezés szempontjából Paul és Betty házassága főnyereménynek bizonyult, a hálószobában azonban még csak kielégítő sem volt. így egy évvel ezelőtt Melissa is belépett a képletbe. Paul ragaszkodott hozzá, hogy hetente legalább egyszer találkozhasson Melissával. Néha csak negyedórára, máskor, ha sikerült elrendezni, akár egész éjszakára. Bo megrázta a fejét, és arra gondolt, hogy Betty pillanatnyilag alig egy mérföldre tartózkodik tőlük Paul házában a dombon túl. – Bettynek sejtelme sincs a létezésedről. Úgy tudja, Paul ma este egy  politikai gyűlésen vesz részt az állam másik felén. A bátyám alaposan kiképezte a csapatát.  – A családodat annyira izgatja, milyen a róluk kialakult közvélemény, a valóság pedig mindennél sötétebb.  – Még nem volt az, amikor anyám is élt – mondta Bo. – Ida Warfield Hancock a kezében tartotta a gyeplőt. Amíg ő itt volt, a dolgok másképp néztek ki.  – Mikor hunyt el?  – Körülbelül egy éve – felelte halkan Bo. Percekre elhallgattak, majd Melissa ismét megszólalt, és megpróbálta az előző hangnemben folytatni a társalgást. – És dolgozol valamit, Bo?  – Azok közé a Wall Street–i fickók közé tartozom, akik elégedetlenek voltak az önéletrajzoddal. A Goldman Sach részvénytársaság üzleti csoportjában dolgozom. Pár év múlva visszahoznak házon belülre, hogy a család befektetési alapját, a Warfield Capitalt vezessem. – Bo újra ivott a whiskyből. – Én 13

vagyok az a családban, aki megállít és szerel. Paul pedig a középhátvéd. Az, akit mindenki néz.  – Ez zavar téged? Bo tartása merevebb lett. – Nem.  – Szerinted Paul aggódik, hogy beárulsz a feleségének? –  kérdezte Melissa. – Ezért lett olyan ideges, amikor megjelentél itt ma este?  – Egyáltalán nem aggódik emiatt. Tudja, hogy egy szót sem fogok szólni. Az apám kitagadna, ha bármivel tönkre akarnám tenni Paul hírnevét vagy a róla kialakult képet. Apám szerint akár még elnök is lehet belőle.  – Az Egyesült Államok elnöke? – hitetlenkedett Melissa. Bo  bólintott. – Nézz körül, Melissa. Paulnak borzasztóan jó kapcsolatai vannak, hatalmas erő áll mögötte, és képes jeget eladni az eszkimóknak. Bármit el tud hitetni az emberekkel, akár személyesen, akár a kamerák előtt. Fele részt filmsztár, fele részt felkapott vezér. Eszményi párosítás.  – Tudom – bólogatott Melissa.  – Amikor nyilvánvalóvá vált, még kamaszkorában, hogy Paul természet adta vezéregyéniség, hogy megvan benne a rábeszélés egyedülálló képessége, ráadásul jól is néz ki, beindult a Hancock–  gépezet.  – Ez mit jelent?  – Még csak harmincéves, de már találkozott és közös fotón szerepelt mindenkivel, aki számít a politika, az üzlet, a szórakoztatóipar és a sport világában. Több jelentős jótékonysági intézménynek az elnöke, amelyeknek a sikereiért is őt dicsérik az újságok, bár ezeknek a működését se értékeli jobban, mint az átlagember kemény napi munkáját. A legjobb iskolákba járt, és  beutazta a világot. – Bo arcvonásai megkeményedtek. – A szenátusi széket tulajdonképpen ellenszavazat nélkül kapta meg. A következő célja, hogy Connecticut kormányzója legyen.  – Kormányzó?  – Bizony. És az apám tesz is róla, hogy így legyen. Jimmy Lee figyelemre méltó befolyással rendelkezik. Sok barátja van, aki szívességgel tartozik neki.

14

Paul hangja zavarta meg őket. – Melissa, kész vagyok. Bo és Melissa riadtan hátrafordult. Paul a veranda ajtajában állt. – Befejeztem a telefonálást –jelentette be. – Gyere.  – Mindjárt megyek – felelte Melissa, és azon tűnődött, Paul vajon mióta állhatott ott.  – Mire vársz?  – Szeretnék elbúcsúzni Bótól – mondta bizonytalanul. Tudta, hogy ha nem engedelmeskedik azonnal, azzal megkockáztatja, hogy Paul éktelen haragra gerjed. De még nem akarta otthagyni Bőt. Paul öccse szemébe nézett. – Ne tartson sokáig – figyelmeztette Melissát. – Benn leszek, a medencénél. Amikor elment, Melissa megérintette Bo kezét. – Nagyon élveztem a beszélgetést.  – Én is. – Bónak az volt az érzése, hogy Melissa még akar mondani valamit.  – Hát, akkor jó éjszakát – búcsúzott végül Melissa, és megindult az ajtó felé.  – Jó éjt, Melissa. – Bo az ingzsebéből újabb cigarettát vett elő. – Kérdezted, hogy miért lett olyan ideges, amikor rátok rontottam a klubházban. Melissa szembefordult vele. – Igen.  – Tényleg attól félt, hogy elloplak tőle – mondta Bo, és rágyújtott. Melissa habozott. – Megfordult valaha a fejedben?  – Mi?  – Hogy ellopj. Bo mélyen leszívta a füstöt. – Szeretem Meget.  – De elfogott a kísértés.  – Minden férfit elfogna, akinek vér folyik az ereiben, Melissa.  – Az akarás nem ugyanolyan rossz, mintha valaki meg is teszi, amit akar?  – Nem.  – Miért nem?  – A gondolatok jönnek–mennek. A lényeg, hogy irányítsuk a cselekedeteinket. Melissa hosszasan nézte Bót, majd elindult az ajtó felé. Ott megállt, és még egyszer visszafordult. – Bo! A férfi felnézett. – No? 15

 – Ne feledd, hogy mindenre, ami a sötétben történt, fény derül egyszer – mondta, majd eltűnt az épületben. Bo pár másodpercig az ajtót bámulta. Végül eldobta a cigarettáját, eltaposta, majd maga is az ajtó felé lépett. A benti medencéhez vezető hosszú folyosón hallotta – nyilvánvalóan részeg  – bátyja hangoskodását. Bo egy dohányzóasztalkára tette üres whiskyspoharát, és kimerülten egy fotelba rogyott. Paul nevetése még a fülében hangzott, amikor álomba merült.

Bo! Bo! Bo felnyitotta a szemét. Paul arcán ideges rémület ült. – Mi a  baj? – kérdezte álmatagon, lassan felébredve egy rémálomból.  – Én... Nem... Vagyis... – Paul elharapta a szavakat, aztán kinyújtotta a karját, mintha feladná magát. Bo bizonytalanul felkelt; feje még mindig nem tisztult ki a szörnyű álomtól. – Mondd már el, hogy mi a fene bajod van! –kérte a fejét rázva.  – A lány...  – Melissa?  – Igen... azt hiszem – mondta Paul üres tekintettel. – Így hívták?  – Igen – vágta rá Bo, riadtan konstatálva, hogy Paul múlt időben utalt Melissára. – Mondd már, hogy mi folyik itt! – Paul lassan a verandaajtó felé tántorgott. Úgy tűnt, alig kötődik a valósághoz, mintha fejbe ütötték volna.  – Láttam, hogy... de... de nem tudtam... Mind a ketten kiléptek a verandára. – Hol a lány?! – üvöltötte Bo, miközben Pault az ingénél fogva rángatta. – Hol van? Paul a tó felé intett. – Ott lent! Bo a házat megvilágító reflektorok fényében lerohant a lejtőn. Amint leért a partra, megpillantotta Melissát. Hason lebegett a fekete vízen, meztelenül, kitárt karral. – Úristen! – Bo térdig belegázolt a vízbe, hullámköröket keltve maga körül a sötétben. Megragadta Melissa egyik karját, kihúzta a homokos partra a nőt, majd a hátára fordította és megérintette a bársonyos bőrt a nyakán. Ujjaival a  pulzusát kereste.

16

Felemelte a nyakát, lehajolt, és száját a szájára szorította. Levegőt fújt a tüdejébe, majd többször lenyomta a mellkasát a kezével. – Lélegezz! – szólt rá Melissára, mert bizonyosra vette, hogy szívdobbanást érzett a keze alatt. – Gyerünk, Melissa! Ne hagyj itt, édes! Lélegezz! Kérlek! Még öt percig küzdött a petyhüdt testtel, hogy újra életre keltse. Végül kimerülten hátradőlt a homokban, és a félhomályban Melissa finom arcvonásait nézte. Sötét szeme nyitva volt, de már semmit sem látott. A szívdobbanás, amit Bo érzett, az utolsó volt. Bo feje előrebillent, arcát a tenyerébe temette. – Te szemét!

17

Második fejezet 1999. április

Mégis mi a fenét csinálsz? Bo felnézett a hatalmas íróasztalán elhelyezkedő, sorba rendezett monitorokról. Bátyja, Teddy – az öt Hancock testvér közül a legidősebb – állt a Warfield Capital épületében lévő irodájának ajtajában. A negyvenhét éves kora ellenére még mindig kisfiús, szőke és magas Teddy erősen hasonlított Paulra. Teddy arca kerekebb volt, vonásai kevésbé határozottak, és már volt egy kis pocakja meg tokája, de a szoros rokonságot nem lehetett letagadni.  – Miről beszélsz? – kérdezte Bo mérgesen, amiért bátyja így rátört. Teddy belépett az irodába és becsapta az ajtót, olyan erővel, hogy az asztal mögötti pohárszék tetejéről a földre borult a kép. – A rohadt aranybizniszről! – mordult rá. – Arról!  – Miféle aranybizniszről? Teddy zsebre vágta a kezét és nagy léptekkel az ablakhoz ment, amely negyven emelet magasságából nézett a Park Avenue–ra. –  Nagyon is jól tudod, milyen bizniszről! – dühöngött. Bo áthajolt a szék karfáján, és felvette a leesett képet. Egy fénykép volt a klubház előtti partszakaszról – a képet a tó túlsó felén emelkedő hegycsúcsról készítették. – Teddy, itt naponta több milliárd dolláros tranzakciókat bonyolítok le – mondta. – Próbálj együttműködni velem. Tudom, hogy szereted széles látószögből szemlélni a dolgokat, de a kedvemért, légy szíves, avass be a részletekbe!  – A kereskedelmi szintről azt a hírt kaptam, hogy kockára teszed a tőkénk jókora részét az aranypiacon. Ebben a pillanatban, mintha csak a végszóra várt volna, megszólalt a telefon Bo asztalán.  – Igen?  – Fritz vagyok. 18

 – Tudom – mondta Bo nyugodtan. A belső telefonrendszer kijelzői mellett a nevek is ott voltak kiírva. – Mit akarsz? Fritz Peterson volt a Hancock család legfőbb befektetési cégének, a Warfield Capital kereskedelmi részlegének vezetője. Ő volt a felelős a hatalmas mennyiségű áru eladásáért és vételéért, az aranytól és platinától kezdve az olajon át a vágómarhákig. A Warfield Capital ezenkívül működtetett számos erős értékpapír–  készletét, egy arbitrázsügyletekkel foglalkozó osztályt, egy valutaváltó részleget, egy kormányzati és vállalati kötvényekkel foglalkozó ügyosztályt és egy sajáttőke–csoportot, amelyen keresztül a cég jókora érdekeltségekhez jutott olyan, a nyilvánosság elől zárt részvénytársaságokban, amelyek a bútorgyártástól kezdve a legújabb internet–technológiákig az égvilágon mindenben érintve voltak. Mindeme csoportok, a Fritz által irányított kereskedelmi részleggel egyetemben, közvetlenül Bónak, a cég ügyvezető igazgatójának tartoztak elszámolással. Teddy, a Warfield vezérigazgatója csak nevében volt vezér: hetente alig néhány órát töltött bent a cégnél. Bónak azonban az élete volt a Warfield, és a cég befektetési portfoliójának masszív tömege ellenére ugyanúgy tudta, mi van benne, mint a saját pénztárcájában.  – Egy megbízható ismerőstől azt az információt kaptam, hogy  pár órán belül több francia bank is erőteljes aranyeladásba kezd – kiabálta Fritz a hangszórón keresztül, hogy túlharsogja a kereskedelmi osztály hangzavarát, amely a háttérből még így is  behallatszott. – A legfrissebb jelentést a fogyasztói árindexről, a FÁI–ról holnap reggel adják ki itt az Államokban. A gallok biztos idő előtt megszimatolták, mi áll majd a jelentésben, és megtudták, hogy a FÁI alacsony lesz. Ezért már a megjelenése előtt ne–kiállnak eladni. Ezen nagyot szívhatunk, Bo! A befektetők főként az infláció okozta veszteségek ellensúlyozására vesznek aranyat. így ha a FÁI – amelyet a kiskereskedői szinten széles körben használnak az infláció mértékének jelzésére – alacsony, az arany ára valószínűleg esik, mivel a befektetők kicsinek tartják az infláció veszélyét. A Warfield  jelentős aranybefektetésekkel rendelkezett, ezért akár egy minimális unciánkénti áresés is milliókba kerülhet a cégnek.  – Mennyire megbízható ez az ismerősöd? – kérdezte Bo higgadtan, miközben az órájára pillantott. Este fél hét. 19

 – Nagyon megbízható – felelte Fritz. – Az egyik párizsi bank devizacsoportjában dolgozik. Megtegyem a szükséges intézkedéseket?  – Ne.  – Néhány óra alatt egy jókora darabtól megszabadulhatok, méghozzá anélkül, hogy bárki észrevenné a piacon.  – Ne – ismételte Bo, és ezzel meg is szakította a vonalat. Teddy az ablaktól Bo asztalához lépett. – Fritznek egy vagyont fizetünk, hogy irányítsa a kereskedelmi részleget – mondta, és közben sápatag arcbőre kipirult.  – Bizony ám – helyeselt Bo, és szája enyhe vigyorba húzódott. Pontosan tudta, bátyja mennyire utálja, ha így vigyorog.  – Fritz folyamatos kapcsolatban áll a piac bennfentes embereivel, és tudja, mik a legújabb fejlemények. – Teddy már a fogát csikorgatta, mint mindig, ha mérges volt. – Miért nem veszed figyelembe a javaslatait? Bo megvonta a vállát. – Csak egy megérzés.  – Add el! – követelte Teddy.  – Csigavér, bátyó.  – Komolyan mondom!  – Nem. Teddy az asztalra csapott az öklével. – Tüntesd el azt az istenverte vigyort a képedről, mielőtt én teszem meg! Bo felkelt. Jó tíz centivel alacsonyabb volt bátyjánál, de Teddy egy ösztönös és bizonytalan lépéssel így is meghátrált.  – Szeretném látni, ahogy megpróbálod – suttogta Bo. – De tényleg.  – Pontosan mekkora az aranypozíciónk? – kérdezte Teddy, ügyet sem vetve a kihívásra. Ha Bőt egyszer provokálni kezdik, addig nem nyugszik, amíg ellenfele tehetetlenül nem vergődik a földön. A Yale–en Bo sztár hoki játékos volt, és Teddy egy este látta őt a tribünről, amint egyidejűleg az ellenfél három játékosát ütötte ki egyedül egy kiadós verekedés során. – Mennyink van? – kérdezte még egyszer. Hangja azonban visszafogott maradt, ahogy visszaemlékezett, hogyan lépett ki Bo másnap ismét a pályára, dacára a vérveszteségnek és két megrepedt bordának. – Vagy nem tudod? 20

Bo Teddy tökéletesen megkötött nyakkendőjére bámult, aztán tökéletes frizurájára, amelyből, úgy tűnt, soha egyetlen tincs sem szabadult el, még akkor sem, ha Teddy keresztül–kasul száguldozott Connecticutban lenyitott tetejű Porschéjában. A Warfield Capital vezérigazgatója... Micsoda vicc! – gondolta Bo. Teddy azt sem tudta, mi különbség van a kamatláb meg a lóláb között, Jimmy Lee azonban mégis a legidősebb fiú kezébe adta a Warfield Capital feletti végső döntési jogot. Apjuk húsz évvel ezelőtt hozta létre a Warfieldet, hogy befogja a Hancock család vagyonának oroszlánrészét. A cég azóta a familia nettó tizenegymilliárd dolláros vagyonát – és a velük szoros kapcsolatban lévő gazdag családok további négymilliárdját – kiinduló tőkeként használva az egymilliárd dolláros alaptőkét, százmilliárd dollárra emelte. Az összesített tizenötmilliárd dolláros családi vagyon tetejébe a Warfield Capital kölcsönvett még nyolcvanötmilliárdot biztosító társaságoktól, nyugdíjalapoktól és egyéb hosszú lejáratú kölcsönöket adó cégektől, hogy növelje az alaptőkét és így hatalmas profithoz juttassa a Hancock családot és üzlettársaikat. Kockázatos felépítés volt. Ha a befektetési portfolió összesített értéke csökkent, a családokat rövid idő alatt komoly veszteségek érhették, mert az ő pénzükből kellett állni a fedezeti felhívásokat. Az utóbbi tíz évben azonban – amióta Bo beállt a céghez a Goldman Sachsnál töltött évek után – a Warfield kiemelkedő eredményeket ért el. A Bo által alkalmazott üzleti stratégiák tökéletesen működtek, és a Hancock–vagyon exponenciális növekedésnek indult. Vezérigazgatóként Teddy kapta meg az elismeréseket a Warfield sikereiért a The Wall Street Journal  ban és a The New York Times ban, de valójában Bo volt a szellemi irányító, a varázsló a színfalak mögött. Az üzlet olyan természetes volt számára, mint az, hogy levegőt vesz.  – Válaszolj! – követelte Teddy, visszanyerve magabiztosságát. Szinte teljesen bizonyos volt benne, hogy Bo senkire sem támadna itt a Warfieldnél. Annak ugyanis hamar visszajutna a híre Jimmy Lee–  hez, abban pedig nem lesz köszönet. Jimmy Lee–vel még Bo sem mert szembeszállni. A most már hetvenes éveit taposó apjuk máig fenntartotta abszolút hatalmát. – Vagy talán nem is tudod, mekkora az aranypozíció. Lehet, hogy ez itt a gond, Bo. Mindig olyan 21

átkozottul biztos vagy benne, hogy mi van a portfolióban. Csak nem cserbenhagyott az a briliáns elméd? Bo az egyik monitorhoz fordult és gyorsan elvégezte a számítást. – Ebben a pillanatban az aranypozíció piaci értéke öt–  száznegyvenkétmillió–hétszázkilencezer dollár.  – Honnan tudjam, hogy most igazat mondtál?  – Nem tudod – vágott vissza Bo –, és pontosan ez itt a probléma. Fogalmad sincs, mi történik itt a Warfieldnél, de az ellen már nem tiltakozol, hogy neked ítéljék a sikereket. A telefon ismét megszólalt. – Most mi az, Fritz? – Bo figyelte, ahogy Teddy elővette a mobiltelefonját.  – Kaptam egy újabb hírt, de most egy moszkvai ismerőstől, aki megerősíti, amit a francia fickó mondott a holnapi napról az európai szabad piacon – felelte Fritz sürgető hangon.  – Milyen sok hírt kapsz te ma este. A nagy kérdés csak az, hogy vajon nem csupa hülyeséget hordasz–e itt össze.  – Ezek pontos hírek – szögezte le Fritz. Teddy közben befejezte a hívást, de Bo figyelmét nem kerülte el, hogy testvére lopva mennyire ügyelt, hogy eltakarja a száját és halkan beszéljen. Fritz hangja ezalatt tovább harsogott a hangszóróból.  – A moszkvai fickó ismeri a franciát? – kérdezte Bo. Fritz habozott. – Nem tudom.  – Nézz utána – utasította Bo, majd ismét megbontotta a vonalat.  – Teddy, kit hívtál fel az imént?  – Tom Bristow–t. Tom Bristow Bo és Teddy sógora volt, testvérüknek, Cathe–  rine–nek a férje. Alacsony, kopaszodó emberke, aki mindig szarukeretes szemüveget viselt, és vagy a klubjának vagy az egyetemének nyakkendőjét hordta. Prominens bostoni családból származott, akik egy évtizede százmilliót fektettek a Warfield Capitalba, Hancockék mellett. A befektetésért cserébe a Bristow család feje állást kért Tom számára a Warfieldnél, további  biztosítékként pedig megígértette Jimmy Lee–vel, hogy Tomhoz adja Catherine–t. Tíz évvel ezelőtt százmillió még jelentős összegnek számított a Hancock családban. Elég volt ahhoz, hogy biztosítsa a Warfieldnek a további kölcsönöket, amelyekkel növelhette a tőkéjét, és így egyre növekvő haszonra tehetett szert. Jimmy Lee tehát 22

 belement az egyezségbe. Tom és Catherine egy szép tavaszi napon, grandiózus ceremónia keretében megesküdött a Charles folyóra tekintő gyönyörű pázsiton. Tom azóta a Warfield 24 órás készpénzbefektetéseit intézte. Olyan munkát végzett, amelyet Bo szavaival, egy csimpánz is meg tudott volna csinálni.  – Minek hívtad Tomot? – kérdezte.  – Ki akartam kérni a tanácsát ebben az aranydologban. Megkértem, hogy jöjjön le ide az irodájából. Bo arca eltorzult. – Tomnak gőze sincs az aranypiacról.  – Mindegy, én akkor is hallani akarom a tanácsát – mondta Teddy. – Rájöttem, hogy Tom igen hasznos ember.  – Tom egyszerűen gyenge.  – Nem mindenki lehet harcos, Bo.  – És ez igazán nagy kár – felelte Bo, majd felkapta a telefont az asztalról és felhívott egy számot. – A harcosok hűségesek. Betartják a törvényeiket. Teddy forgatni kezdte a szemét. – Ettől inkább kímélj meg.  – Ezenkívül kiállnak magukért – folytatta Bo. – Nem töltik azzal az életüket, hogy az apjuk seggét csókolgassák még akkor is, ha az öregnek nincs igaza. A saját eszüket használják.  – Hallgass! – Teddy beharapta az alsó ajkát, mintha még mondani akart volna valamit, de végül meggondolta magát. – És vágasd le a hajad – tanácsolta, ahogy észrevette, hogy Bo sötét haja már az inggallérja alját verdesi. – És néhanapján vegyél fel egy öltönyt. – Megvetően Bo flanelingére bökött. – Nagyobb tisztelettel lennének irántad az emberek. Végül is ügyvezető igazgató vagy.  – Éppen elég tiszteletet kapok az emberektől.  – És az irodával is kezdhetnél valamit – folytatta Teddy a kirojtosodott szőnyeget rugdosva. – Rettenetesen sivár kis lyuk. Látszódnia kellene rajta, hogy olyasvalaki dolgozik itt, akinek van  pénze. Fenn kell tartanunk a Warfield Capital imidzsét. Bőt nem érdekelték a külsőségek. Az ő életében a tárgyak a funkciót, és nem az esztétikát képviselték. Szerette, ha az irodáján látszott, hogy dolgoznak benne, mint ahogy azt is szerette, hogy a nappaliján látszott, hogy laknak benne. A telefon után nyúlt és felhívott egy számot. – Ha csak egy ujjal is hozzányúlsz az irodámhoz, levágom a... Halló! – A vonal túlsó végén felvették a 23

telefont. Bo elfordult a székkel, hogy Teddy csak a hátát láthassa. Tíz másodperc múlva a hívásnak vége is volt.  – Ki volt az? – kérdezte Teddy.  – Ne érdekeljen. – Bo megnyomott egy gombot a készüléken. – Fritz!  – Igen? – szólalt meg Fritz recsegve. A háttérből kiabálás hallatszott. A Warfield kereskedelmi osztálya rohamtempóban dolgozott a nap huszonnégy órájában. – Vegyél még aranyat. Ahány unciát csak bírsz. Növeld a pozíciónkat!  – Micsoda?!  – Hallottad, mit mondtam.  – De, Bo, hiszen már említettem, hogy a francia bankok pár órán  belül komoly eladásba kezdenek – tiltakozott Fritz. – Ez pánikot kelt, ezért előttük kell még eladnunk.  – Vegyél meg mindent a ma reggeli belső árhatárig, amire csak rá tudod tenni a kezed – adta ki Bo az utasítást nyugodtan. – Csendben csináld, de csináld meg! – Letette, mielőtt Fritz ellenkezhetett volna.  – Kit hívtál az előbb? – kérdezte ismét Teddy a telefon felé  bökve.  – Már megmondtam. Ne érdekeljen.  – Igen, én...  – Nem! – Bo az asztalra csapott és dühösen Teddyre meredt. – Te, Paul és apa mindig rám bíztátok a piszkos munkát, nehogy a ti kezetek mocskolódjon be. A dicsőség a tiéd meg Paulé, miközben az én munkaruhám mindig piszkos, de ezt elfogadtam. – Bo áthajolt az asztal fölött. – De tegyél meg egy szívességet. Ne állj az utamba, amikor a munkámat akarom végezni. Szállj ki a világomból, úgysem tudsz megbirkózni vele.  – Én is megbirkózom azzal, amivel te. Én is vagyok olyan kemény.  – Neked az a kemény, ha olyan golfpályán játszol, ahol nem ülhetsz autóba – gúnyolódott Bo. – Te és Paul egész életetekben mindent megkaptatok.  – Mintha neked olyan nehéz életed lett volna! Egyszer sem láttalak még, ahogy egy ételhordóval nekiindultál volna egy szénbányának. 24

 – Az elmúlt tíz évben heti hetven órát dolgoztam a Warfieldben. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy Meggel hányszor mentünk nyaralni, míg te Paullal többször beutaztátok a földgolyót. Én tettem a Warfieldet azzá, ami. Több pánikot láttam már üzleti piacokon, mint ahányról te valaha hallottál, és még van képed bejönni az irodámba, hogy megmondjad, mit csináljak az aranypozíciónkkal.  – Bárkinek azt mondok, amit akarok, még neked is. Én vagyok a vezérigazgató.  – De csak névleg. Ezt mindenki tudja.  – Akkor apa miért nem téged nevezett ki vezérigazgatónak? – kérdezte Teddy, miközben vékony ajka fanyar mosolyra húzódott. Tudta, hogy ezzel Bo elevenjébe vágott. Hosszú pillanatokig hallgattak. – Mind a ketten tudjuk, hogy ezt sosem fogja megtenni – ismerte be végül Bo, reszelős hangját halkabbra fogva. Jimmy Lee szemében Paul és Teddy soha nem hibáztak. Bo viszont mást se csinált. Ez mindig is így volt. Teddy mosolya egyre gonoszabb lett. – Milyen érzés a család fekete bárányának lenni? Bo ökölbe szorította a kezét. – Te rohadt...  – Micsoda meglepetés! Bo és Teddy már megint egymásnak esnek. Mindkét férfi az ajtóra emelte tekintetét, ahol Catherine–t  pillantották meg, aki Chanel kosztümjében úgy állt ott, mint egy valóságos modell.  – Hát ti sosem bírjátok egymást békén hagyni? – kérdezte. Bo előjött az asztal mögül, megfogta Catherine vékony, arisztokratikus kezét, és gyengéden arcon csókolta. – Minden rendben van – nyugtatta meg. Nővére magas volt, és bátyjaihoz hasonlóan szőke hajú. A mindössze egy év korkülönbség miatt mindig különös kapocs fűzte össze őket. Bo még mindig gondoskodott róla, és fél szemét folyamatosan Tom Bristow–n tartotta. – Csak volt egy kis nézeteltérésünk.  – Már ha a harmadik világháborút lehet kis nézeteltérésnek nevezni. – Catherine felsóhajtott, majd átölelte fivérét. – Szia, Teddy! – szólt át Bo válla felett.  – Helló! – köszönt vissza Teddy, de nem jött közelebb.  – Mi járatban errefelé? – kérdezte Bo. 25

 – A városban vacsorázom néhány ismerősömmel. – Catherine habozni kezdett. – Egy szívességet szeretnék kérni tőled. Bo felnevetett. – Tudhattam volna. Mondd csak szépen, mit szeretnél?  – A barátnőimmel abban az új olasz étteremben akarunk vacsorázni. Tudod, a Georgiano's ban. A konyhájuk isteni, és hallottuk, hogy De Niro is ott lesz. Tudod, mennyire imádom Bobbyt. Egyszer már találkoztam vele Los Angelesben, és nagyon kellemesen elbeszélgettünk. Felhívtam az éttermet, ám nem sikerült asztalt foglaltatnom. Azt mondták, tele vannak. –Szégyenlősen Bóra nézett. – Tudom, hogy elfoglalt vagy, de nem tudnál segíteni? Biztos voltam benne, hogy sikerül bejutnunk. Most viszont nem akarom, hogy úgy tűnjön... – Itt elhalkult a hangja.  – ...Mintha nem lennél benne a krémben – fejezte be Bo a gondolatot.  – Színtiszta hiúság, elismerem. A telefon ismét megszólalt. – Bo! – Fritz hangjába ezúttal némi  pánik is vegyült. – Gyengül az arany ára. Az elmúlt percekben unciánként másfél dollárral lejjebb ment. Azt hiszem, a korán kelő tokióiak is elcsípték a béka pletykát. Ha ki akarunk kerülni, akkor most kell nekiállnunk.  – Most van itt a lehetőség. Vegyél még!  – Megőrültél? – vágott közbe Teddy. – El kell adnunk az aranyat! Bo nagy levegőt vett, és megpróbált uralkodni magán. Catherine előtt nem akarta elveszíteni a türelmét. – Menj haza inkább, Teddy! Teddy tekintete a telefonra esett. – Megparancsolhatom Fritznek, hogy adjon el – mondta, de hangja elárulta  bizonytalanságát. Tudta, hogy Bo ritkán tévedett, ha befektetésekről volt szó.  – Csak nyugodtan – mondta Bo, és az ajtó felé intett. –Menj csak át a kereskedelmi részlegre és szólj nekik. De aztán állj készen, hogy elmagyarázd apának – itt már felemelte a hangját –, miért vesztettünk negyvenmillió dollárt. Merthogy nagyjából ennyi lesz a veszteségünk, ha most nem vagy észnél. Fritz nem tud megszabadulni egy akkora aranypozíciótól, mint a miénk. Nagy hibát követnénk el, és apa iszonyú dühös lenne. És még jobban kiborulna akkor, amikor reggel megnézi az aranyárfolyamot és 26

kiszámolja, hogy akár csinálhattunk volna negyvenmilliót, ha megvan hozzá a merszünk és a kitartásunk. És arról biztosíthatlak, hogy reggelre fenn lesznek az árak.  – Hallgass Bóra – kérlelte Catherine. – Tudja, mit csinál...  – Te csak hallgass, kislány! – kiáltotta Teddy. – Ez a kettőnk dolga Bóval.  – Ne beszélj így vele – figyelmeztette bátyját Bo.  – Add el a pozíciót, Bo! – parancsolta Teddy.  – Ahogy mondtad, te vagy a főnök. Tessék, telefonálj. Mondd meg Fritznek, hogy vigye piacra az aranyat.  – Hé, az aranyrészlegen mindenki megőrült! – mondta az irodába berontva Tom Bristow. – Catherine, szia. Te mit csinálsz itt?  – Szia, Tom – felelte Catherine hűvösen. – Otthon leszel, amikor este hazamegyek a birtokra? – kérdezte kelletlenül. Szinte biztos volt  benne, hogy mi lesz a válasz. Tom kerülte a felesége tekintetét. – Nos, hát...  – Catherine, ideje indulnod – szólt Bo, mert nem szeretett volna szemtanúja lenni nővére boldogtalanságának. – Hány fős lesz a ma esti társaság?  – Velem együtt öt – felelte, és Tomra bámult. Bo karon fogta, és az ajtóhoz ment vele. – Van egy barátom, aki ismeri az étterem tulajdonosát – nyugtatta. – Be fogunk juttatni. Este nyolcra meglesz az ötfős foglalás.  – Kösz, Bo – mondta Catherine és átölelte fivérét. – Te mindig olyan jó vagy hozzám.  – A nővérkém vagy. Mindig vigyázni fogok rád.  – Sajnálom, hogy látnod kellett az előbbit – suttogta Catherine.  – Tudom. Most indulj, nekünk még dolgunk van. – Amikor elment, Bo Tomhoz fordult. – Csalod a nővéremet? – kérdezte meg egyenesen.  – Micsoda?  – Megcsalod Catherine–t? Tom idegesen helyezkedett egyik lábáról a másikra. – Nem. Teddy érdeklődve pillantott fel. – Miről van szó?  – Semmiről – vetette oda kurtán Tom. – Abszolút semmiről.  – Miért töltesz távol olyan sok éjszakát a birtokról? – firtatta tovább a témát Bo. – Catherine–nek hiányzol. Szüksége van a segítségedre a gyerekek felnevelésében. 27

 – Az utóbbi hónapokban nagyon sok munkám volt – magyarázkodott Tom. Teddy hevesen bólogatott. – Ezt én is igazolhatom. Az elmúlt hetekben többször is hívtam Tomot a kocsimból, és ő még késő éjszaka is az irodájában volt. Igaz, Tom?  – Igen – felelte Tom bizonytalanul.  – Akkor ne térjünk el tovább a tárgytól – mondta Teddy határozottan. – Add el az aranyat, Bo. Bo összefonta karját a mellén. – Nem adunk el. Teddy nagy levegőt vett; úgy tűnt, belenyugszik a helyzetbe. – A francba, Bo! Csak aztán nehogy tévedjél. Gyere, Tom, vacsorázzunk valamit. Amikor elmentek, Bo visszaült az asztalához és behunyta a szemét. Ki volt merülve. Kopogás riasztotta fel. Az ajtóban Frank Ramsey állt. – Mi ez itt ma délután? A központi pályaudvar? – kérdezte Bo. Ramsey harmincnégy éves, ápolt külsejű, elegáns megjelenésű férfi volt. Sötétkék, vékony csíkos inget, sötétszürke nadrágot és élénkpiros nyakkendőt viselt, amely passzolt a nadrágtartójához. Jimmy Lee fél évvel ezelőtt szerződtette egy Wall Street–i  befektetési cégtől, a Morgan Stanleytől, hogy Teddy mellett különleges kisegítőként dolgozzon. Hatalmas fizetést biztosított neki anélkül, hogy Bónak engedélyt adott volna felvételi beszélgetésre. Anélkül, hogy Bónak egyáltalán szólt volna Ramsey alkalmazásáról. Bo ezért a Morgan Stanleynél dolgozó ismerőseitől szerzett  bizalmas információkat Ramseyről. Az alapján, amit hallott, a férfi elsőrangú kereskedő volt, aki soha nem vesztette el a fejét rázós helyzetekben. Olyan ember, aki komoly üzletekre is hamar rámondta az igent, ha hitt benne, hogy az esélyek az ő oldalán állnak – akár alapos kutatómunka után hitte így, akár, mert csak úgy zsigerből érezte. Nem hátrált meg akkor sem, ha éppen pechsorozata volt – ahogy ez minden kereskedővel előfordult időnként –, mert elképesztő magabízással hitt abban, hogy a szerencse hamarosan ismét neki fog kedvezni. És ez kivétel nélkül így is történt.  – Hogy érzed magad? – kérdezte Ramsey az irodába lépve. Aznap ez volt az első találkozásuk.  – Jól – vágta rá Bo. Tudta, Ramsey miért kérdezi. Ramsey elvigyorodott. – Szépen ittál tegnap este... 28

 – Annyit azért nem – tiltakozott Bo. Előző este együtt vacsoráztak egy közeli étteremben, aztán taxival átmentek egy italkülönlegességeiről nevezetes Upper East Side–i bárba. Ramsey mosolya még szélesebb lett. –  Annyit?  Majdnem egy egész üveg skót whiskyt benyakaltál egymagad...  – Á, én csak...  – Ó, dehogynem! Különben nem másztál volna fel a pultra és kezdtél volna Stones–számokat üvölteni. Egyébként az a kis vörös, akivel a végén táncoltál, pontosan tudta, hogy ki vagy, és hogy mennyi pénze van a Hancock családnak. Ennél általában egy kissé diszkrétebb vagy, Bo, már ha jól ismerlek, márpedig azt hiszem, így van. A whisky miatt fecseged ki a családi titkokat az olyan opportunistáknak, mint az a kis vörös, Bo. Bo nézte, ahogy Ramsey lassan pislog, mintha minden egyes alkalommal szándékosan tenne így. – Egyáltalán nem ismersz – torkolta le. – Az a vörös pedig nagyon kedves volt. Tetszett nekem.  – Azt láttam. Minden jelenlévő láthatta. Ha akkor nem rángatlak ki a bárból és viszlek haza hozzám, Brooklynban vagy Queensben kötsz ki, vagy isten tudja, hol lakott az a nő, és vele töltöd az éjszakát.  – Ilyet nem csinálok. Szeretem Meget – szögezte le Bo. –  Hűséges vagyok hozzá.  – Persze, persze. – Ramsey elkomolyodott. – De ezt abba kéne hagynod. Csúnya vége lesz egyszer.  – Vigyázz, mit beszélsz, Frank! – figyelmeztette Bo. – Nincs  jogod így beszélni velem. Nem vagy családtag, ezt ne feledd. Már megmondtam: szeretem Meget, és semmi olyat nem tennék, amivel megbántanám. Csak néha ki kell engednem magamból a gőzt. Nincs abban semmi rossz. De soha nem hoznám magamat vagy a családomat kompromittáló helyzetbe.  – Jimmy Lee nem repes örömében. Ezt elárulhatom.  – Az apám elmehet a fenébe. – Bóra ismét rátört a kínzó fejfájás.  – A Warfieldnél elképesztő mennyiségű pénzt csináltam Jimmy Lee–  nek meg a családnak.  – Akkor is aggódik.  – Miért?  – Az ivászatod miatt. Meg hogy láthatólag jobban élvezed más nők társaságát, mint a feleségedét. 29

Bo tekintete összeszűkült. – És ki eteti őt ezekkel a hazugságokkal? Ramsey megvonta a vállát. – Azt én nem tudom, de Jimmy Lee aggódik, hogy a rólad keringő történetek negatívan befolyásolhatják Paul kampányát. Vannak, akik megpróbálják bemocskolni Pault, és apád rossz szemmel nézi egyre növekvő hírnevedet az élet árnyasabbik oldalán. Fél, hogy miattad Pault is bűnösnek találhatják.  – Ez hülyeség!  – Apád eléggé fel van dúlva. Jobban teszed, ha vigyázol magadra, különben a végén még munka nélkül maradsz – intette Ramsey. – Egy nap majd arra ébredsz, hogy a szeretett Warfield Capitalnál már nem tartanak igényt a szolgálataidra. Bo legyintett. – Az apámnak szüksége van itt rám. Ramsey felvonta egyik szemöldökét. – Valaki nem olyanra van itt szüksége, mint te.  – Teddy képtelen rá – vágott vissza Bo. – Ezt mind a ketten tudjuk.  – Nem Teddyről beszéltem.  – Te nem vagy családtag, Frank – mondta Bo, mikor megértette, mire gondol. – Az apám soha nem adná át ezt a helyet egy idegennek.  – Ha te mondod.  – Én mondom. Ramsey habozott egy pillanatig, majd megszólalt. – Ha ma este is elmész valahová, ne gyere hozzám, hogy nincs hol aludnod. Ki vagyok ütve. Korán lefekszem.  – Ma este nem megyek sehová. Otthon leszek.  – Ezt gondolod most, de kérdezd meg magad egy óra múlva. Ahogy mondani szoktad: kutyaharapást szőrivel.  – Hagyjál már – felelte Bo a szemét dörzsölgetve.  – Csak segíteni próbálok.  – Tudom, miben sántikálsz, Frank. De az élő istenre esküszöm, ha egyszer rájövök, hogy a hátam mögött szervezkedsz, azt fogod kívánni, bárcsak apád és anyád soha nem találkozott volna. Tehát, mit akarsz, Frank? Miért jöttél be hozzám?  – Megállapítani, hogy még életben vagy. Úgy kellett felcipelni a taxitól a lakásomig tegnap éjjel. Reggel, amikor felkeltem, nem 30

voltál a vendégszobában. Azt hittem, esetleg a táncpartnered nyomába eredtél.  – Megállapítottuk, hogy jól vagyok, tehát...  – Én azért jöttem, hogy megbeszéljük az aranyhelyzetet. Bo a szemét kezdte forgatni. Bár Teddynek nem volt ínyere a felelősségvállalás, a háttérben azért fáradhatatlanul munkálkodott. Ramseyt nyilvánvalóan második támadó egységként küldte be. – Mi van vele?  – Teddy és Fritz igencsak nyugtalanok – mondta Ramsey tárgyilagosan.  – Na és?  – Ha Teddy nyugtalan, én is nyugtalan vagyok. Én vagyok a  jobbkeze.  – Úgy tudtam, te kötvényekkel kereskedsz a Morgan Stanleynél.  – Többek között. Mit akarsz ezzel mondani?  – Nem emlékszem, hogy az önéletrajzodban bármit is olvastam volna aranyról.  – A kereskedés akkor is csak kereskedés – mondta nyugodtan Ramsey –, a vagyontárgytól függetlenül. A telefon ismét megszólalt. – Már unciánként három dolcsival esett! – kiáltotta Fritz.  – Elég! – Bo kihúzta a belső telefonrendszer zsinórját a konnektorból. – Kifelé, Frank. Most rögtön! Ramsey kivonult az irodából. Bo megint hagyta, hogy a szemhéja lecsukódjon.  – Bo!  – Jézusom! Ezúttal Fritz állt az ajtóban. Haja zilált, a nyakkendő csomója félúton az öve felé, gyűrött fehér ingén kávéfolt. Szájából cigaretta csüngött.  – Muszáj eladnunk, Bo. Kérlek! – könyörgött Fritz. – Az utóbbi öt percben Teddy háromszor is rám csörgött. Iszonyúan fel van húzva. Azt hiszi, egyetlen üzlettel le akarod csapolni a családi vagyont. Bo arcán halvány mosoly jelent meg. – Tényleg így hiszi? Most?  – Igen.  – Azok után, amit érte tettem. 31

 – Gondolom.  – Miért nem utasít, hogy kezdj eladni?  – Bo, tudod, hogy azt nem fogja megtenni. Nem akarja, hogy felelősségre vonható legyen.  – Persze, hogy nem. – Bo jó fél percen át bámulta Fritzet, majd az ajtóhoz ment, és kivette a cigarettát a szájából. – A Warfield Capitalban tilos a dohányzás. – Rávágta az ajtót Fritzre, aztán a cigarettába szívva visszament az asztalához. Az arca előtt fodrozódó füstben kihúzta a pohárszék alsó fiókját, két iratcsomó közül kirántott egy félig teli whiskysüveget, és alaposan meghúzta.

Hajnali

fél három volt, amikor Bo kiszállt a taxiból, és  botladozva megindult egy kétemeletes ház apró folyosóján, valahol Greenwich Village–ben. Már nem volt részeg, csak elhasznált és kimerült. A nő, akivel mindössze egy órája találkozott egy éjszakai  bárban a Sohóban, és akinek idáig követte ringatózó csípőjét, szexet ígért. Bo gyanította, hogy a nő tökéletesen tisztában van vele, ki ő, és mekkora vagyona van a családjának. Ő azonban csak aludni akart. A lépcsőn lépkedő nőt figyelve rájött, hogy már két napja nem volt otthon. Az irodájából nyíló kis szobájában voltak tartalék ingei, de a holnapi nap már a harmadik lesz ugyanabban az öltönyben. Hogy fajulhatott idáig néhány pohár egy bárban? – tűnődött. A nő megállt és hátrapillantott a válla fölött, amikor észrevette, hogy Bo nem követi. – Mi a baj? – kérdezte. Bo pár másodpercig rábámult, majd megfordult és megindult az ajtó felé.

32

Harmadik fejezet

Bo

fáradtan belesüppedt egy bőrfotelbe apja dolgozószobájának széles ablakfülkéje mellett. Jimmy Lee pazar villája füves emelkedőn terült el, és a tó partján álló csónakházra nézett. Bo innen tisztán láthatta a távoli klubházat és a tökéletesen gondozott pázsitot, amely ahhoz a parthoz lejtett, ahol tizenöt évvel ezelőtt megtalálta Melissát az éjfekete vízen lebegve. Becsukta a szemét, hátha így kiűzheti a kellemetlen emléket, no meg a nyomasztó másnaposságot. A szoba nehéz faajtaja nyikorogva kinyílt.  – Ébresztő, Boiling! Bo érezte, hogy vérnyomása felugrik. A találkozók, amelyekre apja sietősen hívta, mindig is nyugtalanították. Bo negyvenkét éves volt – felnőtt férfi a saját jogán, és megbecsült ember a Wall Streeten  –, Jimmy Lee azonban még mindig meg tudta ijeszteni. Ahogy azt mindig is tette.  – Boiling! Bo felült a fotelban. Jimmy Lee a makulátlanul rendben tartott íróasztal mögött foglalt helyet, és a számítógépe monitorján villogó tőzsdei árfolyamokat figyelte. – Ébren vagyok –mondta Bo. Jimmy Lee tovább tanulmányozta a képernyőt, miközben egy köhögési rohammal küzdött. – Szerintem aligha – zihálta.  – Jól vagy, apa? – kérdezte Bo, figyelmen kívül hagyva a megjegyzést. Jimmy Lee azt állította, hogy már évekkel ezelőtt leszokott a dohányzásról, de Bo gyanította, hogy néhanapján még elszív egy–két szálat.  – Megvagyok. Bo nézte, ahogy apja próbál újra rendesen lélegezni. – Miért nem lazítod meg egy kicsit a nyakkendődet? – Jimmy Lee még mindig öltönyt és nyakkendőt vett mindennap, bár már évek óta nem  járt be a Warfield Capitalba. – Az segítene.

33

 – Csak egy nyavalyás megfázás – torkolta le Jimmy Lee, az olvasószemüvege fölött fiára lesve. – Rajtad meg miért nincs nyakkendő már megint? – Bo nyitott gallérja felé bökött a fejével. Bo ismét figyelmen kívül hagyta a megjegyzést.  – Tegnap éjjel megint szórakoztál – mondta Jimmy Lee.  – Hogy mondtad?  – Éjfélig egy manhattani étteremben voltál – folytatta Jimmy Lee. – Aztán pár emberrel továbbmentél egy éjszakai bárba a Sohóba. Olyanokkal, akikkel nem szeretem, ha együtt lófrálsz. Bo hosszú pillanatokig nézte az apját. A vérvonal fizikai tulajdonságai közvetlenül átadódtak az első három gyereknek. Jimmy Lee magas volt, világos bőrű és megkapó külsejű, akárcsak Teddy, Paul és Catherine. Hetvennégy éves korára kissé ösztövér lett, haja szőkéből ezüstbe fordult, de továbbra is jó megjelenésű volt. Bo nagydarab volt és sötét hajú; egy távoli unokatestvérre hasonlított, akiről anyja a halála előtt pár héttel mutatott egy fényképet. A Bónál két évvel fiatalabb Ashley vékony csontú, filigrán nő volt.  – Csak nem a Hazeltine emberei figyeltek tegnap éjjel? –  kérdezte Bo kényelmetlenül. Mivel Jimmy Lee nem reagált, Bo tudta, mi a válasz. – Azt hittem, egyetem után ennek vége lett.  – Vedd már magad komolyabban – csattant fel Jimmy Lee. – Százmilliárd dollárért felelsz a Warfieldnél. A nap minden egyes másodpercében tudnom kell, hogy merre vagy és mit csinálsz.  – Az én koromban – mondta Bo keményen –, nincs szükségem arra, hogy az apám követtessen. Megvan neked a mobilszámom. Tíz számjegynyire vagyok tőled, ha kellek valamiért. Akkor meg miért van erre szükség? Bebizonyítottam, hogy mire vagyok képes, és  bebizonyítottam a hűségemet is. A Warfielddel pedig rohadt jó munkát végeztem. Jimmy Lee ismét a monitorra pillantott. Az egyik részvény ára, amiből Bo a múlt héten vásárolt, magasra szökött, és hat nap alatt huszonkétmillió dollár tiszta hasznot hozott a Warfieldnek. Ennek a töredéke a biztosító társaságokhoz és az egyéb hosszú lejáratú kölcsönzőkhöz megy majd, hogy kifizesse a kamatokat és egy kis ösztönzést adjon. A többi a Hancockoké és barátaiké. Jimmy Lee tekintete még egy kicsit elidőzött a képernyőn. Mintha csak egy gyönyörű nőt nézegetne, úgy figyelte, ahogy a 34

részvény ismét följebb ment egy negyed ponttal. A Wall Streeten senki mást nem érdekelt különösebben a társaság, amely arany– és ezüstbányászattal foglalkozott, főként kanadai bányákban. Sőt az elmúlt hónapban az Amerika–elemzők igencsak lekicsinyelték a társaságot és arra ösztönözték az ügyfeleiket, hogy adják el a részvényeiket. Bo szembefordult az árral, és óriásit kaszált. A  beruházási bankok most ráharaptak a Warfield szerencséjére, és a helyzetet kihasználva arra igyekeztek rávenni a befektetőket, hogy vásároljanak. A Warfield még pár napig élvezi a felhajtást, majd néhány diszkrét tranzakcióval átpumpálja a részvényeket, a későn  jövők pedig már csak a zsákot tarthatják. Erről Jimmy Lee maga fog gondoskodni.  – Mesterien értesz a befektetésekhez, Boiling – ismerte be Jimmy Lee, tovább követve az árfolyam–emelkedést, amely újabb milliókkal gazdagította. – Részvények, kötvények, ingatlanok, valuta, arany, olaj. Ezeken a területeken és még másokon is mind vagyonokat szereztél nekünk. Nem láttam még nálad jobbat, pedig én már mindenkit megtapasztaltam. Ezt már jobban szeretem, gondolta Bo, és végre ellazult egy kissé.  – Ha üzletről van szó, soha nem kételkedsz magadban –folytatta Jimmy Lee. – Hihetetlen önfegyelemre vagy képes, még akkor is, ha körülötted mindenki pánikban van, és ez a sikered egyik titka. Bo összeszorította az állkapcsát, nehogy elmosolyodjon. Az öreg soha nem volt bőkezű az elismerésekkel. Teddyt és Pault állandóan dicsérte, őt azonban csak ritkán.  – Az egész aranyügyet innen néztem végig az irodámból tegnap délután – mondta Jimmy Lee, és egy új oldalra kattintott, hogy ellenőrizze a fogyasztói árakat. – Láttam, ahogy este hét körül leestek az árak. Fritz bizonyára elég ideges lehetett. Bo bólintott, ahogy eszébe jutott Fritz kétségbeesett tekintete, amikor bevágódott előtte az iroda ajtaja. – Nem volt túlzottan  boldog.  – De tíz körül az ár megindult felfelé. Mielőtt lefeküdtem volna, már kilóra vették az aranyat Tokióban. – Jimmy Lee megütögette a képernyőt ott, ahol az arany árfolyama világított. – Ma délelőtt is megy felfelé – mondta mosolyogva. – A néhány órája kijött FÁI–  35

szám magas volt, sokkal magasabb a vártnál. Az emberek egyszerre csak megint aggódni kezdtek az infláció miatt. Bo bólintott és eszébe jutott, hogy Fritz kapcsolata a francia  bankban mennyire biztos volt abban, hogy a FÁI alacsony lesz ma reggel.  – Fritzet át akarták ejteni, ugye? – kérdezte Jimmy Lee érdeklődve.  – Igen. Az egyik informátora azt állította, hogy néhány francia  bank előre megszerezte a FÁI–jelentést, és hogy az európai nyitott  piacon majd osztogatni fogják az aranyukat, mert a jelentés állítólag azt fogja mutatni, hogy az infláció alacsony – magyarázta Bo. – Az egyik bankból volt az valaki. Aztán egy másik valaki telefonált Moszkvából, hogy mindezt megerősítse. Túlságosan összevágott minden, túl szép volt a csomagolás.  – Az ösztönöd azt súgta, hogy Fritzet kihasználják.  – Mindig dolgozik egy erő, ami ártani akar a Hancockoknak. Egyesek gyűlölik a sikereinket. Ezt te is tudod, apa.  – Igen, tudom, de hogyan jöttél rá ilyen gyorsan, hogy a szóbeszéd hamis volt?  – Felhívtam az én informátoromat.  – Nem fogod elmondani, melyiket, ugye? – kérdezte Jimmy Lee, és mély ráncai közt halvány mosoly jelent meg.  – Azt mondtad, nem akarod megtudni.  – Nagyon helyes, Boiling. Ez a sikered másik kulcsa. Nincs meg  benned az a kényszer, mint a legtöbb emberi lényben, hogy eláruld a titkaidat. Átkozottul jó üzletember is vagy, fiam.  – Kösz, de...  – Csak az a kár, hogy a magánéletedben nem viselkedsz ugyanilyen fegyelmezetten. – Jimmy Lee–ben forrt a düh, ahogy eszébe jutott a jelentés, amit a Hazeltine embereitől kapott néhány órája.  – Miről beszélsz?  – Hajnali háromig elvoltál – dohogott Jimmy Lee. – Pár órával ezelőtt még úgy tomboltál Manhattan utcáin, mint valami egyetemista suhanc. Tegnapelőtt szintúgy. A különbség az, hogy akkor ott volt veled Frank Ramsey, hogy figyeljen rád. Tegnap este  pedig egyedül szórakoztál. – Habozott egy pillanatig. – Hol voltál, amikor ma reggel felhívtalak a mobilodon? 36

Bo nyelni próbált, de a szája kiszáradt. – Valami lebujban a Village–ben. – Bo bizonyos volt, hogy Jimmy Lee már tudja, mi történt, és mi nem, de hajlandó volt végigjátszani a játékot, ha apja ezt kívánta tőle.  – Egy nővel – állapította meg Jimmy Lee.  – Nem!  – A Sohóban szedted fel, majd hazavitted a lakására – folytatta Jimmy Lee mérgesen.  – Csak hazavittem – tiltakozott Bo a fejét rázva –, aztán  bejelentkeztem az első utamba kerülő hotelba. Ez volt a gond Bóval. Vagy igazat mondott, vagy hallgatott, de soha nem hazudott. És ez baj, emiatt kellett így bánniuk vele, gondolta Jimmy Lee. – Tudom, hogy így volt – ismerte el ünnepélyesen, és hangja már egy árnyalatnyival békülékenyebb volt.  – A probléma a látszattal van. Sebezhetővé teszed a családot. Mi van, ha az a nő teherbe esik valaki mástól, aztán a nyakadba varrja az egészet? Lefogadom, hogy éppen az a típus, aki képes lenne ilyesmire. Egy anyagi gondokkal küzdő haszonleső. Még ha tökéletesen hamis is lenne a sztorija, egy darabig akkor is lenne foganatja. Lehet, hogy az emberek látták, amikor eljöttél vele a  bárból, vagy amikor bementetek a háza ajtaján. – Jimmy Lee az asztalon kopogott. – Mi a fenéért nem mentél a lakosztályunkra a Four Seasons Hotelba?  – Én...  – Vagy miért nem szóltál valamelyik sofőrünknek, hogy vigye a seggedet oda, ahová való: haza a feleségedhez?  – Nem...  – Jézusom, olyan szag van itt, mint egy szeszfőzdében –mondta Jimmy Lee gúnyosan. – Mennyit ittál a múlt éjjel?  – Egy keveset. Nem volt vészes.  – Neked komoly problémád van, Boiling – szögezte le Jimmy Lee határozottan.  – Nem, nincs.  – Mit mondasz Megnek, amikor egész éjjel nem mész haza? – kérdezte. – Éjféltájban idetelefonált és téged keresett. Bo leszegte a fejét. Mielőtt előző este eljött volna az irodájából, felhívta Meget, hogy szóljon, az estét a városban tölti a Four Seasonsban, ahol az egyik lakosztályt egész évre kibérelte a Hancock 37

család. Meg is volt benne minden szándék, hogy így tegyen, de hajnali háromkor annyira fáradt volt már, hogy csak a legközelebbi kikötőig akart eljutni a viharban. Elaludt a taxiban, amit a nő az éjszakai bár előtt intett le, és ezután már csak arra emlékezett, hogy a nő lakása felé tartottak a lépcsőházban.  – Megmondtam neki, hogy... Éles kopogás szakította félbe Bót.  – Szabad – szólt Jimmy Lee. Az ajtó kinyílt, és Paul lépett be rajta magabiztosan. Bőre  bronzbarnára sült a karibi nap alatt, ahol egy hetet töltött a család St. John–szigeti birtokán. Anélkül, hogy Bót figyelemre méltatta volna, Jimmy Lee–hez lépett. – Helló, apa! – mondta, és hangja végigzengett a szobán. Jimmy Lee felállt, és arcára büszke mosoly ült. – Jó reggelt, kormányzó! Paul Hancock második ciklusát töltötte Connecticut kormányzójaként. Az első választás szoros eredményt hozott, a másodikat azonban fölényesen megnyerte, és most tekintetét a fődíjra szegezte. Az elnöki választások még másfél évre voltak, de a Hancock–gépezet máris a legmagasabb fokozatba kapcsolt. Bo félrenézett, amikor Paul és Jimmy Lee átölelték egymást. Paul végül kurta bólintással üdvözölte Bót. – Helló.  – Ne fáraszd magad az üdvözléssel. – Bo ügyelt arra, hogy hangja teljesen érzelemmentes legyen.  – Mi a helyzet a Warfieldnél? – Pault mindössze két dolog érdekelte a Warfield Capitallal kapcsolatban: a tőke értéke, és hogy ebből mennyi jut neki. – Jól van a tőke?  – Nagyon jól – felelte Bo. – Vásároltunk egy igencsak jelentős...  – Lehet már tudni, hogy ki áll ki ellened az elnökjelölő  pártgyűlésen? – vágott közbe Jimmy Lee. Paul Bóra villantotta mosolyát. Jimmy Lee–t sokkal jobban érdekelte Paul kampánya, mint Bo részvényvásárlásai. – Ron Baker és Reggie Duncan. Lesznek még mások is, de a párt vezetősége szerint ők az egyedüli komoly kihívók. Jimmy Lee kuncogott. – Szerintem egyik sem jelent veszélyt. Baker esetleg. De végül ez sem fog számítani. Ismét kopogtattak az ajtón.  – Szabad. 38

Teddy lépett a dolgozószobába. Ő is átölelte Jimmy Lee–t, majd Pault, végül mereven odabiccentett Bónak. – Mi az isten történt veled? Szörnyen nézel ki. – Teddy hajlamos volt direkten fogalmazni, ezért is nem lépett politikusi pályára. – Mint a mosott szar.  – Kedves, hogy így érdekellek.  – Hát, tegnap rengeteg pénzt kerestünk az aranybányákban –  jelentette be Teddy hangosan. – Örülök, hogy megkettőztem az aranypozíciónkat.  – Hogy megkettőzted? – hitetlenkedett Bo. – Te...  – Jól van, Boiling. – Jimmy Lee felemelte a kezét. – Ezt majd később is megvitathatjuk. Most azonban valami fontosabbat kell megbeszélnünk. – Három székre mutatott Bóval szemben. Paul és Teddy engedelmesen leültek, maguk között üresen hagyva egy széket. Bo az arcukat vizsgálta valami jel után kutatva, aztán az apjára  pillantott, hogy kitalálja, mi folyik itt.  – Vakációra mész, Boiling – jelentette be Jimmy Lee, mintha csak egy ítéletet hirdető bíró lenne.  – Vakációra? – Bo ujjai belemarkoltak a fotel karfájába.  – El nyugatra – tette hozzá Paul –, ahol senki sem talál rád.  – A helyzet az, hogy vettem egy farmot Montanában az egyik holdingtársaságunkon keresztül – folytatta Jimmy Lee. –Ott nem keveredhetsz szerencsejátékosokkal és kurvákkal.  – Micsoda?!  – Nem fogsz bajba kerülni – mondta Jimmy Lee.  – Legalábbis olyan bajba, ami a New York–i sajtót érdekelhetné  – csatlakozott hozzá Teddy.  – Várjatok egy percet – tiltakozott Bo, igyekezve megvédeni magát a csoportos letámadás ellen. – Mit értetek azon, hogy vakáció?  – Egy kis időt, amit New Yorktól távol töltesz – magyarázta Paul.  – És a Warfield Capitaltól – tette hozzá Jimmy Lee.  – Nem értem.  – Komoly veszélyt jelentesz Paulra – mondta Jimmy Lee határozottan. – Az országos választások még egy kicsit odébb vannak ugyan, de én biztos vagyok benne, hogy Pault kérik fel a.  párt vezetői, hogy induljon az elnökségért. A múltkori pártgyűlésen 39

mondott megnyitó beszéde és a népszerű szociális programjai itt Connecticutban megszerezték néhány igen befolyásos ember rokonszenvét. Szerintük most jött el Paul ideje, és ezt én is így gondolom. Szociális programok, amiket mások visznek véghez, és amikről Paul még a legnyilvánvalóbb részleteket se tudná elmondani az utca emberének – gondolta Bo. – Örülök, hogy Paulnak ilyen jól megy, de ennek mi köze van hozzám? A három férfi zavart pillantásokat váltott.  – Megtudtuk, hogy az egyik lap, amelyik nem áll éppen baráti viszonyban a párttal, de leginkább a családunkkal, különös érdeklődést mutat a te késő esti tevékenységeid iránt – válaszolta Paul. – Hogy hová jársz, és hogy kivel. Többet akarnak tudni a nőkről, akikkel a városban látnak. Lefogadják, hogy igen szakadt némberekkel fekszel le. Bo, rajta vagy a bulvárlapok radarképernyőjén. Ha a szennylapok írni kezdenek erről, tönkreteheted az esélyemet, hogy megnyerjem a jelölést. Nem mehet így tovább, hogy részegen tombolsz New York utcáin kurvák és szerencsejátékosok társaságában.  – Részegen tombolok? Kurvák és szerencse... Jimmy Lee közbelépett. – Egy riporter meglátogatott egy előkelő madame–ot az Upper East Side–on, és rólad érdeklődött. Erről egy ismerős révén szereztünk tudomást, aki alkalmanként él a madame szolgáltatásaival. A riporter azzal a nővel akart beszélni, aki állítása szerint rád volt mászva egyik éjjel még a múlt héten az Elaine'sben. Egy olyan nő, aki a madame–nak dolgozik. – Jimmy Lee olyan képet vágott, mintha citromba harapott volna. – Nem hagyhatjuk szó nélkül ezt a fajta viselkedést. Manapság elég egy–két áskálódó cikk a családunkról, és Paul elveszítheti a lehetőségét, hogy induljon a választásokon. A rokoni viszony miatt ő is bűnösség gyanújába keveredik, ismered ezt a hülyeséget. Pletykák kezdenek majd terjengeni drogokról és hasonlókról. Tudjuk, hogy vannak olyanok a sajtóban, akik szeretnék, ha a családunk elbukna, akik  bármit megtesznek, hogy kibabráljanak velünk. Nem szándékozom fegyvert adni a kezükbe egy ilyen kritikus időszakban.  – Nem voltam együtt azzal a nővel a múltkor az Elaine'sben – tiltakozott Bo. – Rám vetette magát. – Észrevette, hogy Paul a szemét forgatja. – Nem viccelek! 40

 – Nem hiszek neked – felelte Paul. – És ennek most azonnal véget kell vetni.  – Ez már a Warfieldnél is kihat rád – szólt közbe Teddy, felugorva a helyéről. – Az elmúlt hónapokban hoztál néhány rossz döntést, mert másnapos vagy fáradt voltál. Irtó nagy szerencse, hogy olyankor ott álltam én is mögötted.  – Te meg mi a fenéről...  – Pontosan így van – mondta Jimmy Lee. – A skót whisky mindig is a gyengéid közé tartozott, Boiling. Meg a nők.  – Ez nem igaz! Valaki teljesen hamis...  – Ezt nem tolerálhatjuk tovább – vágott ismét Bo szavába Jimmy Lee. – Ne feledd, mit mondtam. Az első a család. Az isten szerelmére, megvan az esélyünk, hogy magunk közül juttassunk valakit a Fehér Házba. Meg kell tenned, ami ilyenkor szükséges. Csapatjátékosnak kell lenned. Nem tűröm az engedetlenséget. Nem hagyom, hogy nős létedre prostituáltak után futkoss.  – Ez őrület!  – Tényleg? – kérdezte Jimmy Lee cinikusan, majd finoman Teddy felé bólintott. – Akkor miért nem szerzünk egy tárgyilagos tanúvallomást?  – Tanúvallomást – ismételte Bo. Figyelte, amint Teddy engedelmesen az ajtóhoz megy. – Mi ez, bíróság?  – Mi mindannyian folyamatosan bíróság előtt állunk – csattant fel Jimmy Lee, miközben Frank Ramsey követte Teddyt a dolgozószobába. – Elnézést, amiért megzavartam a napodat, Frank. Tudom, milyen elfoglalt vagy a Warfieldnél.  – Semmi gond – felelte Ramsey tiszteletteljesen, majd leült Teddy és Paul közé.  – Szeretném hallani, hogy mi történt tegnapelőtt, Frank –  szólította fel Jimmy Lee. Bo megpróbálta elkapni Ramsey tekintetét, de ő nem fordult el Jimmy Lee–től.  – Bo és én elmentünk vacsorázni – kezdte Ramsey halkan, úgy téve, mintha mélyen bántaná, hogy válaszolnia kell a kérdésre.  – És aztán?  – Aztán elmentünk egy bárba, nem messze a lakásomtól, az Upper East Side–on. Bo meglehetősen sokat ivott...  – Nem értem, hogy mire megy ez ki – vágott közbe Bo. 41

 – Hadd fejezze be! – kiáltotta Paul. – Folytasd, Frank.  – Bo nagyon jól bánik a hölgyekkel – folytatta Ramsey, és elismerést színlelve csóválta a fejét.  – Óvatosan, Frank. Minden áldott reggel szembe kell majd nézned a tükörképeddel. Tényleg megéri ez a hazugság?  – Hallgass, Bo! – szólt rá Jimmy Lee.  – Ő meg ez a kis vörös igencsak összebarátkoztak egy sötét sarokban. – Ramsey egyre hangosabban beszélt. – A nő keze már lent volt Bo...  – Hazugság! – üvöltötte Bo. A rohadék hajlandó volt bármit mondani, csak hogy a Warfield élére kerülhessen.  – Folytasd! – sürgette Paul.  – Aztán kimentek a limuzinhoz, amit Bónak hívtam.  – Még egy hazugság, apa. Nem mentem ki a bárból, csak amikor már végleg elmentünk onnan, és akkor sem volt semmiféle limuzin. Egész éjjel taxival járkáltunk. Ellenőrizheted.  – Úgy tíz perccel később – folytatta Ramsey még nagyobb hangerővel –, én is kimentem. A sofőr az épületnek dőlve cigizett. Azt mondta, Bo utasította, hogy szálljon ki a kocsiból. Kinyitottam a hátsó ajtót és – itt Bo felé intett –, Bo meg az a nő ott munkálkodnak a hátsó ülésen. Mindenhol ruhák, kivéve a testükön. Mind a ketten olyan részegek voltak, hogy észre sem vették, hogy ott vagyok, amíg le nem rángattam Bót a vörösről, és meg nem mondtam a nőnek, hogy öltözzön fel.  – Ez hihetetlen – motyogta Bo.  – Ez itt a probléma – mondta Paul. – Pontosan ez a fajta viselkedés aggaszt engem. A kampány alatt ez kicsinálhat a sajtóban. Az újságírók engem is olyannak fognak leírni, mint Bo, és megpróbálják elhitetni, hogy én is ilyen felelőtlen leszek, ha megválasztanak. Jimmy Lee aggályoskodó arccal bólintott. Bo feltartotta a kezét. – Beismerem, hogy időnként kicsit felöntök a garatra. Talán még pónikra meg meccsekre is fogadok olykor–olykor, hogy kiengedjem a napi feszültséget. Isten a megmondhatója, igazából nem is kellene nyomást éreznem. Végül is csak a mi dollár milliárdjainkkal foglalkozom a nap minden egyes másodpercében, nem is beszélve más családok és intézmények  pénzéről. 42

Jimmy Lee Bóra bökött bütykös ujjával. – Mindenkinek megvan a maga keresztje, Boiling. Nekem is...  – Elnézést – vágott közbe Bo, máris megbánva, hogy megpróbált szimpátiát kelteni. – De Frank hazudik. Soha nem értem ahhoz a nőhöz, és ő se hozzám. Nem jöttünk ki a bárból.  – Fel van jegyezve, hogy merre mentetek – szúrta közbe Teddy gúnyosan.  – Nem igaz – tiltakozott Bo kitartóan. – Ezek csak pletykák, amiket féltékeny emberek találtak ki rólam.  – Az ital gyengévé teszi az embert – mondta Jimmy Lee.  – Mostantól vigyázni fogok az itallal, apa. Minden este hétre itt leszek a birtokon, és majd az itthoni irodámban dolgozom.  – Nem – szólt közbe Paul, a legkisebb esélyt sem hagyva Bónak.  – Akkor is eljárnál, a családunk pedig túlságosan jól ismert. Már azelőtt felismernének Manhattanben, hogy a lábad a járdára érne.  – Minden rendben lesz – biztosította Bo a többieket. – Az őrházban majd beblokkolok – ígérte, hogy oldja némileg a feszültséget. Önbecsülése igen erősen kötődött a Warfield Capital sikeres vezetéséhez, és most érezte, hogy mindez elúszik előle. – Ezt megígérem neked, Paul – esküdött tiszteletteljes hangon. Nem volt könnyű megtenni, de rájött, hogy pillanatnyilag nincs más választása.  – Lehet, hogy egy darabig jól viselkedsz – ismerte el Paul –, de egy éjjel majd hibázol, és csinálsz valami hülyeséget.  – Hogy én csinálnék valami hülyeséget? – kérdezte Bo, és nézte, ahogy Paul kényelmetlenül fészkelődik a székén. – Én?! –  Amennyire Bo tudta, Jimmy Lee–nek fogalma sem volt, mi történt Melissával azon az éjszakán tizenöt évvel ezelőtt. Bo rendezte el az ügyet Paulnak. Elrendezte a családnak, ahogy azt az apjuk prédikálta annyi éven át. Titokban tartotta a fulladást, és egyedül vette a bűn terhét a vállára. Sosem mondta meg Paulnak, hogy Melissát a birtok egy eldugott sarkába temette, Paul pedig soha nem kérdezett rá.  – Igenis elképzelhető, hogy valami veszélyes vagy meggondolatlan dolgot művelsz – erősítette meg Jimmy Lee. – A magánéletedben nem mutatod ugyanazt a fegyelmet, mint a  befektetések kiválasztásánál. Ebből az okból kifolyólag lépéseket tettem a probléma megoldására. Te és Meg holnap elhagyjátok Connecticutot és elmentek nyugatra. 43

 – Amit Montanáról említettél, az csak vicc volt, ugye? – reménykedett Bo.  – A legkevésbé sem.  – És mi lesz a Warfielddel? – Bo sebesen kutatott agyában valami után, hogy megértse, miként történhetett mindez. Hogyan fordíthat hátat egy apa a fiának, aki éveken át pontosan azt tette, méghozzá kiválóan, amit kértek tőle. Próbálta a pénzzel magyarázni a helyzetet, mert úgy gondolta, apjánál ez igen nagy súllyal esik latba. – Legyünk őszinték. Én vagyok a Warfield motorja. – Legidősebb bátyjára pillantott. – Teddynek fogalma sincs, mi van a  portfoliónkban. Hogy fogom igazgatni a Warfieldet egy olyan távoli helyről, mint Montana? Igaz, ott a telefon meg az internet, de tudod, hogy bent kell lennem az irodában, hogy irányítsam az embereket.  Nem tudok csak úgy...  – Boiling, amíg Montanában vagy, senkivel nem fogod tartani a kapcsolatot a Warfieldnél – vágott közbe Jimmy Lee hűvösen. – Egyáltalán senkivel. Bo hangja suttogássá halkult. – Ezt nem mondhatod komolyan.  – Frank veszi át a pozíciódat – mondta Jimmy Lee, és Ramsey felé biccentett. – Vezérigazgató–helyettes lesz és ügyvezető igazgató. Ő fog felelni a Warfield mindennapi működéséért. Továbbra is Teddynek fog jelenteni, aki marad vezérigazgató. Bo Jimmy Lee–re meredt, és közben átkozta magát, amiért nem szentelt több figyelmet Ramsey alkalmazására. Látnia kellett volna, hogy valami készül, de hát a nap huszonnégy órája ahhoz is épp csak elég volt, hogy a tőkét igazgassa. De egyáltalán, miért kellett volna ilyesmire számítania? A Warfield jobban működött, mint valaha. Semmi szükség nem volt a változtatásra. – Frank kívülálló. Ha belőle lesz ügyvezető igazgató, az szemben áll mindennel, amit eddig tanítottál nekem. Sose adj egy kívülálló kezébe irányítást, pláne nem a családi üzletek felett. Hányszor mondtad ezt el nekem, apa?  – Minden szabály alól vannak kivételek – felelte Jimmy Lee nyugodtan –, különösen a kivételes időszakokban. Ilyenkor bizonyos dolgok elsőbbséget élveznek. Paul igényei fontosabbak a tieidnél. Különben is, Teddy mostantól több időt fog eltölteni a Warfieldnél. Szoros figyelemmel fogja kísérni, hogy mi történik.

44

 – Frank az első kanyarban lehagyja Teddyt, és attól kezdve nem fog visszanézni. Benne nem lehet megbízni – érvelt Bo, egyenesen Ramseyre mutatva. Ramsey előredőlt a székében. – Hé, én...  – És a befektetőink? – kérdezte Bo, Ramsey szavába vágva. – A  biztosító társaságok és a nyugdíjalapok tiltakozni fognak, ha elmegyek. Érezni fogják, hogy valami bűzlik. Még az is elképzelhető, hogy kiveszik a pénzüket a tőkéből.  – A befektetőket csak bízd rám – mondta Jimmy Lee. –Majd én elintézem őket. Különben is megbíznak Frankben. Már több fontos  partnerünkkel beszéltem a helyzetről, és ők áldásukat adták rá. Bo üres tekintettel bámult Jimmy Lee–re, és érezte, hogy elönti a tehetetlenség. A szemét már járt is a legfőbb befektetőknél, és a kulisszák mögött előkészítette őket az átállásra. Az üzlet már meg volt kötve. Bónak már nem maradt mit megvitatnia, és az apja tudta ezt. – Nem... nem fogok elmenni.  – Nincs más választásod – jelentette ki Jimmy Lee. Számtalanszor elmagyaráztam már, hogy a család érdekeit a sajátod fölé kell helyezni. Hogy áldozatra és engedelmességre van szükség.  – Mi van, ha... Jimmy Lee feltartotta a kezét. – Vita lezárva. A döntést meghoztuk. Csak magadnak köszönheted, Bo. Ezen a napon még sokáig elgondolkozhatsz. Lehet, hogy elmúltál már negyven, de a hibáidból még mindig tanulhatsz. Ne feledd, mit mondtam mindig, Boiling. Ha veszítesz is, a leckét ne veszítsd el.  – Apa, kérlek – mondta Bo igen csöndesen. – Ne csináld ezt velem.  – És figyelmeztetlek – tette még hozzá Jimmy Lee –, nehogy felhívj valami zugújságírót, hogy kiteregesd neki mindezt. Ha megpróbálnak kapcsolatba lépni veled, ne válaszolj nekik.  Nem áll közénk senki. A külvilág nem fog érzékelni semmi családon belüli viszályt. Érthető vagyok? Bo nem felelt. Dermedten ült a helyén.  – Boiling, érthető voltam?  – Igen, uram. Pár perccel később Bo a villa előtti domboldalon állt zsebre dugott kézzel, és a partot nézte, ahol Melissa meghalt.  – Ne vedd a szívedre. 45

Bo hátrafordult. Paul állt a téglákkal kirakott úton, amely a villa egyik oldalajtójától a kocsifeljáróhoz vezetett, ahol Paul limuzinja  parkolt.  – Mégis, hogyan vegyem? – kérdezte Bo halkan. Paul a sofőrjére pillantott, aki az autónak dőlve újságot olvasott, majd átvágott a pázsiton Bóhoz. Bo vállára tette a kezét és szélesen elmosolyodott, mintha csak egy adománygyűjtővel tárgyalna. – Szeretnéd látni, hogy sikerem lesz, ugye, Bo? Szeretnél az Ovális Irodában látni. Bo összeszorította a száját.  – Persze, hogy szeretnél – folytatta Paul. – Gondolj hát úgy a montanai kiruccanásra, mint egy apró hozzájárulásra a lehetőségemhez.  – Én inkább nagy hozzájárulásnak nevezném. Nem annyira apró kényelmetlenség, mint inkább egy fejbelövés. Paul elgondolkozott egy pillanatra. – Gondolom, az lehet. Bo az alattuk elterülő partra mutatott. – Mikor nem kell már az embereknek miattad lelövetniük magukat?  – Mit akar ez jelenteni? – csattant fel Paul. Bo szeme elkeskenyedett. – Mi történt azon az éjjelen a parton, Paul? – Bo tizenöt éve várt rá, hogy feltegye ezt a kérdést. – Mi történt valójában? Paul ritkán zökkent ki magabiztos szerepéből, de most rángatózni kezdett az arca, mintha pofon ütötték volna. Azóta az éjszaka óta ez volt az első alkalom, hogy egyikük megemlítette az incidenst.  – Mondd el, mi történt Melissával – követelte Bo dühtől remegve. – Tudni akarom.  – Megfulladt – motyogta Paul. – Te is tudod. Az ő hülye ötlete volt, hogy menjünk le a tóhoz. Részeg volt és megfulladt. Ennyi. Már halott volt, amikor megtaláltam a vízben.  – Akkor mi a fenéért nem húztad ki a partra? Nem ez lett volna a normális reakció?  – Egyszerűen beszartam, és holtrészeg voltam. Hála neked, azt se tudtam, mi történik körülöttem. Köszönhetően az alkoholnak, amit megitattál velem.  – Horzsolások voltak Melissa nyakán – mondta Bo, maga előtt látva a nő véres szaruhártyáját is. 46

 – Lefeküdtünk. Arra kért, hogy legyek durva, mert ő így szereti. Utána egyedül lement a tóhoz, hogy ússzon. – Paul sajnálkozva megrázta a fejét.  – Ezt nem veszem be. Szerintem nem szerette, ha durván csinálják. Sőt szerintem egyáltalán nem szerette az egészet. Paul megvonta a vállát. – Nem igazán érdekel, hogy mit gondolsz.  – Miért akart úszni a tóban? A víz jéghideg lehetett áprilisban, úgy, mint most. Az épületben van egy medence. Miért nem ment oda úszni? Paul elindult Bo felé. – Nem tudom, miért döntött úgy, hogy a medence helyett a tóban úszik inkább – sziszegte Bo fölé magasodva, és ujjával fivére mellkasát bökdöste. – De nem is érdekel. Csak az érdekel, hogy te olyan messze kerülj innét, amennyire csak lehetséges, és én megnyerhessem a választásokat anélkül, hogy miattad kelljen aggódnom. Fiatalkorukban egyszer sem verekedtek, de a kérdés, hogy vajon melyikük nyerne, még mindig foglalkoztatta Bőt. Paul magasabb volt, de Bo mindig érezte, hogy bátyjában nincs meg a bátorság egy igazi verekedéshez. Paul háborút hirdetne a politika világában, és a színfalak mögött ravaszul taktikázna, hogy tönkretegyen egy ellenfelet, de az ökölharc iránt a legkevesebb vágyat sem érezte. Még elcsúfíthatná azt a csinos arcot. – Erről van szó, mi? – mondta Bo, és ellökte magától Paul kezét.  – Miről beszélsz?  – Nem akarod, hogy itt legyek. – Bo figyelte, ahogy Paul bal keze hol ökölbe szorul, hol ellazul. Az egyik ujja tövén széles anyajegy terült el. – Sohasem akartad, hogy itt legyek. Mindig tudtam.  – Nem tudsz te semmit – kiáltotta Paul, és ismét meglökte Bőt. Bo megragadta Paul öltönyének hajtókáját, felemelte bátyját a levegőbe, majd a földhöz teremtette. Paul sietve feltápászkodott és egy lépést tett Bo felé, mintha támadni akarna, aztán megállt. Rájött, hogy öccse nem fog meghátrálni. Lehetett volna maga Góliát is, Bo akkor sem hátrálna meg. Paul mosolyt erőltetett az arcára. – Ugyan, ez nem éri meg.

47

Bo visszamosolygott rá. Igaza volt. Paul kész volt politikai csatákat vívni, de a testét nem szándékozott közelharcnak kitenni. – Mondjak valamit?  – Mit? – kérdezte Paul összeszorított fogakkal.  – Mindenre, ami a sötétben történt, fény derül egyszer.  – Egy újabb jó tanács az életre? – Paul visszanyerte önuralmát. – Sosem hagyod abba ezeket az ostobaságokat?  – Ezek most nem az én szavaim voltak.  – Akkor kié?  – Nem fontos, neked legalábbis nem. – Bo mély levegőt vett. – Valaha annyira szerettem ezt a birtokot – mondta a tó felé fordulva.  – De te tönkretetted, Paul, és ezt soha nem fogom neked megbocsátani.  – Lépj már túl ezen, te kis...  – De ami ennél fontosabb – szakította félbe Bo –, az az, hogy egy nő meghalt azon a parton. Egy napon majd rájövök, mi történt vele. Tartozom ennyivel Melissának.

Joseph Scully az asztal túloldalán ülő férfit méregette a kávézó teraszán. Jim Whitacre a második legfontosabb vezetője volt a Global Mediának, a világ legnagyobb információtechnológiai társaságának. A Global Media tevékenységébe többek között helyi, távolsági és vezeték nélküli, valamint műholdas kommunikációs rendszerek működtetése tartozott. A társaságé volt az Egyesült Államok legnagyobb kábeltelevíziós hálózata, ezenfelül jelentős internetszolgáltatóként funkcionált és egy élvonalbeli szoftverfejlesztő cégnek is a tulajdonosa volt. Whitacre jól ismert vállalati személyiség volt, az Egyesült Államokban és Európában gyakran felismerték, itt Korában azonban nem. Pontosan ezért választotta Scully ezt a félreeső helyszínt Szöul külvárosában.  – Miről fogunk ma este beszélgetni, Mr. Scully? – kérdezte Whitacre. Fél éve ismerte Scullyt, de most még kevésbé kedvelte, mint amikor először találkoztak. – Mi olyan sürgős, hogy egy találkozókkal teli hét közepén képes felkeresni engem Ázsiában? Whitacre túl magabiztos olyan ember létére, aki soha nem tette ki magát veszélynek valamilyen ügyért, gondolta Scully. Scully a 48

karrierjét a hírszerzés árnyékos világában töltötte, ahol állandóan egyetlen rossz lépés választotta csak el attól, hogy váratlanul egy ellenséges vallatószobában találja magát, ahol kétségkívül kínzás várna rá. Scully az a fajta ember volt, akiről az Egyesült Államok kormánya soha nem vallaná, hogy ismeri, ha forróvá válna talpa alatt a talaj. Az országért feláldozta a családot, a barátokat és az anyagi nyereséget. Biztos volt benne, hogy az egyetlen ügy, amiért Whitacre valaha bármit is feláldozott, erősen kötődött a dollárhoz.  – Egy szívének igen kedves témáról fogunk beszélgetni –mondta Scully. – A pénzről. Whitacre elnyomta a cigarettáját egy koszos porcelán hamutartóban. Szeretett Ázsiába jönni, mert itt az ember ott és akkor dohányzott, amikor akart. – Mi van vele?  – Ideje megmozgatni.  – Az infrastruktúra készen áll?  – Igen. – Scully tisztában volt vele, Whitacre mennyire megveti őt, de ez egyáltalán nem zavarta. Az érzés kölcsönös volt. A feletteseinek jelezte, hogy nem szívesen dolgozik Whitacre–rel, de a elöntés – hogy az operációhoz Whitacre–t fogják használni – végleges volt.  – Már el van döntve, hogy melyik zsebből jön a pénz?  – Igen.  – Mekkora lesz az átutalás?  – Egymilliárd először, aztán még egy később. Nagy összeg, de a kapcsolatainknak hála, senki nem fogja gyanítani, mi történt.  – És a célponttal sincs gond?  – Már az utolsó részleteket is kidolgozták – büszkélkedett Scully. Már évekkel ezelőtt előállt ezzel a javaslattal, de egészen mostanáig ügyet sem vetettek rá. Másfél éve a felettesei végre megértették, micsoda hihetetlen lehetőség áll előttük. Ahogy azt várni lehetett, most már úgy állítják be, mintha az ötlet tőlük származott volna, de Scullyt ez nem érdekelte. Hatalmas elégtételt szerzett neki az, hogy pontosan tudta, ki a felelős, márpedig ő szélsőségesen hazafias volt. Whitacre ismét rágyújtott. – Úgy tűnik, napról napra kiterjedtebbé válik ez a dolog. Scully áthajolt az asztal fölött. – És ez megijeszti önt? 49

 – Nem – felelte Whitacre bizonytalanul. Ami megijesztette őt, az maga Scully volt.  – Helyes – mondta Scully, s az órájára tekintett. – Az embereink szerint a vezérigazgatója perceken belül itt lesz.  – Rendben – felelte Whitacre alig hallhatóan. Gyomrában fájdalmat érzett. Neki legalább még volt lelkifurdalása, gondolta magában. Tudta, hogy Scullynak egyáltalán nincs.  – Lőttek már önre valaha, Mr. Whitacre? – kérdezte Scully halvány mosollyal az ajkán. – Támadt önre már valaki halálos fegyvert lóbálva a kezében, azzal a céllal, hogy megölje? Whitacre megrázta a fejét. – Nem. Miért?  – Csak kíváncsi voltam. – Scully egy elsötétített ablakra mutatott az utca túlsó felén lévő fűszeres fölött. – Ott fenn leszek. Whitacre észrevette, hogy cigarettája remeg az ujjai között, ezért sietve a hamutartóba tette. – Itt fog megtörténni? – kérdezte nagyot nyelve.  – Igen.  – De hát annyian vannak itt! – tiltakozott Whitacre. A nap már rég lement, de a főút továbbra is tömve volt gyalogosokkal.  – Miattuk ne aggódjon. Nem lesz velük semmi gond.  – Miért nem a hotelben csináljuk?  – Úgy kell látszania, mintha mindketten célpontok lennének. Whitacre ismét a szájához tette a cigarettát és mélyen megszívta, hogy megnyugtassa idegeit. – Értem.  – Pár perc, és minden rendben lesz – biztatta Scully. – Túl lesz rajta, és ön lesz a világ legnagyobb információ–technológiai cégének új vezérigazgatója. Whitacre az eloldalgó Scully után nézett. – James Whitacre, a Global Media vezérigazgatója – suttogta maga elé. Jól hangzik.  Néhány perccel később megpillantotta Richard Randolphot, a Global vezérigazgatóját, amint a kávézó felé csoszogott, kezében egy szatyorral, amelyben a feleségének és gyerekeinek vásárolt ajándékokat cipelte. Randolph majdnem két méter magas, mackós alkatú férfi volt, aki nemcsak látta maga előtt a Global Media távlatait, de meg is volt benne az elhatározás és a bátorság, hogy megvalósítsa ezt a jövőt. Három év alatt hozta létre a társaságot ügyes egyesítések sorozatával és céltudatos munkával. Randolph abban a hitben élt, hogy szívességet tett a világnak a technológiák 50

ilyen hihetetlen együttesével. Ran–dolphnak fogalma sincs, mit tett valójában, gondolta Whitacre, miközben felállt a székről és kezet fogott főnökével. Amint a kezük összeért, Whitacre meghallotta a puskalövést. Érezte, hogy Randolph szorítása lazulni kezd, majd az óriási test egy elfojtott nyögéssel a járdára borult, és az ajándékok kigurultak a szatyorból. Aztán Whitacre tompa fájdalmat érzett, és ő is a földre roskadt.

Bo

egy fonott nádszékben ült a klubház verandáján, és cigarettázva figyelte, ahogy a sötétség átadja a helyét a hajnalnak a tó fölött. Az éjszakát itt kint töltötte a feketeségbe bámulva, és igyekezett megérteni, hogy hús és vér miként lehet ilyen kegyetlen. A tegnap délelőtti összetűzés óta többször is próbált négyszemközt  beszélni Jimmy Lee–vel, de apjában nem talált közönségre. A kérdés el volt döntve. Paul a győztes – ez volt a valóság. És Montana. – Bo! Lassan a hang irányába fordult. Ekkor vette csak észre, mennyire fáradt. Bruce Laird biccentett a fejével, miközben leült a Bo melletti székre. – Jó reggelt. Bruce Laird Jimmy Lee személyes ügyvédje volt. Többet tudott a családfő üzleti és személyes ügyeiről, mint bárki más. Jimmy Lee hét évvel ezelőtt csalogatta el Lairdet Davis Polk cégétől, hogy a legfontosabb segítője legyen. Bónak és Teddynek tudomása volt mindenről a Warfield Capitallal kapcsolatban; Pault Jimmy Lee  bemutatta összes politikus ismerősének; és egyes családon kívül álló személyek hozzáférhettek speciális információkhoz a Hancock  birodalmon belül. Lairdnek azonban teljes tájékozódási joga volt mindenhez. Laird csupán százhatvankét centiméter magas volt és hatvanöt kiló, kis termetét azonban éles eszével ellensúlyozta: soha nem felejtett el egyetlen nevet, arcot, helyet vagy dokumentumot sem. Tárgyalásokon, vitákban soha nem alkudott meg, akár egy tengerparti ingatlanról volt szó, amit Jimmy Lee akart megvásárolni, akár egy csésze kávé áráról, amit az utcán árultak. Számára a kiindulópont az árcédula és a jogi megfogalmazás volt, és a Hancock 51

névvel a háta mögött ritkán fordult elő vele, hogy bármelyikből engedett volna az asztal másik oldalán állóknak. Miközben Laird helyet foglalt, Bo azon tűnődött, tulajdonképpen milyen kevéssé is ismeri ezt a férfit, holott szerves része volt a családi csapatnak. Mindössze annyit tudott, hogy Laird megszállottan dolgozott, így alig maradt ideje feleségére és két apró gyerekére, akikkel egy jókora tetőtéri luxuslakásban lakott. Hallott arról is, hogy nem sok tisztelettel van Teddy és Paul iránt; és hogy mindenkivel nyers volt, még a rettegett Jimmy Lee–vel szemben is.  – Hogy vagy, fiskális? – kérdezte Bo. Jimmy Lee a kezdetek kezdetétől így szólította Lairdet, és a családon belül most már mindenki ezen a néven hívta. Viszonzásul Laird volt az egyetlen, aki Jimmy Lee–t J. L–nek merte szólítani.  – Ó, én jól vagyok. – Laird rosszalló tekintettel pillantott Bo cigarettájára. Megszállott egészségmániás volt: naponta öt mérföldet futott, nem ivott és nem dohányzott. – De te nagy pácban vagy. Mikor indulsz? Gyorsan terjedtek a hírek. – Miért kérdezed? Életem melyik szeletét ígérte meg az apám neked?  – Ne legyél érzelgős, Bo. – Laird csak egy évvel volt idősebb Bónál, de rendszeresen osztogatott atyai jó tanácsokat mind a három Hancock fivérnek. – Az üzletben nincs helye az érzelmeknek. Bo tízig számolt magában, hogy elfojtsa az első ösztönös választ. Laird nagy hatalommal rendelkezett a birodalomban, Bónak  pedig minden lehetséges szövetségesre szüksége volt. –Szeretem a számokat, de képtelen vagyok olyan analitikusan látni a dolgokat, mint te. Nem tudom elfogadni, amit az apám tett velem tegnap.  – Vissza fogsz jönni – felelte Laird csöndesen. Bo felpillantott erre az apró, de biztató megjegyzésre. –  Gondolod?  – Túlságosan értékes vagy. Ezt J. L. is tudja.  – Jólesik ezt hallani.  – Mikor mész el?  – Jézusom, fiskális, én még...  – J. L. megkért, hogy készítsem elő a költözésedet Connecticutból. Csak tudni szeretném, mennyi időm van. Bo mély levegőt vett. – Először azt hittem, hogy már ma mennem kell – felelte, miközben a nap első megcsillanó sugarait 52

nézte a tó felszínén. – De kaptam egy nap haladékot. Csak holnap indulunk Meggel. Ahogy Laird felkelt, a Daily News egy példányát dobta Bo ölébe. – Azt hiszem, érdekesnek fogod találni, amit a múltkori éjszakádról írnak a társasági rovatban. Ötvenkettedik oldal. Bo a földre lökte az újságot. – Igazán kedves, hogy beugrottal, fiskális. Laird a verandaajtóban megállt. – Csak hogy tudd, Bo, megmondtam J. L–nek, hogy szerintem rossz ötlet átadni a Warfieldet Frank Ramseynek. – Laird arrébb lépett, hogy utat adjon a verandára siető Dale Stephensonnak, majd bement az épületbe.  – Szevasz, Bo! – Dale Stephenson a Warfield Capital törzsrészvényeivel foglalkozott, és közvetlenül Bónak tartozott elszámolással. Az ő irányítása alatt álló csoport nagy, kívülállók számára nem hozzáférhető cégekben vásárolt jelentékeny üzletrészeket. Az elmúlt öt évben a törzsrészvénycsoport a Warfield egyik. legsikeresebb egysége volt, amely rendszeresen a felvásárlási ár öt–tízszereséért adta el a részvényeit. Bo intett Stephensonnak, hogy üljön le az épp felszabadult helyre maga mellett. – Köszönöm, hogy ilyen gyorsan kijöttél. –Bo hajnali négykor ébresztette fel Stephensont New Jersey állambeli otthonában. – Elnézést, amiért ilyen szörnyű időpontban felkeltettelek.  – Semmi gond. – Stephenson hozzá volt szokva Bo könyörtelen munkaerkölcséhez. Feltételezte, hogy Bo újabb vonzó befektetési lehetőségre bukkant a törzstőkecsoport számára. Bo kiterjedt informátorhálózattal rendelkezett, és folyamatosan lehetőségek után kutatott, mielőtt még más befektető csoportok is rátaláltak volna. A törzstőke világában gyorsan kell lépni, mert a többi csoportnak is megvan a maga hálózata, és végül azok is megtalálják a lehetőséget. A trükk az, hogy a többiek érkezése előtt megköttessék az üzlet a vezetőséggel vagy a fiatal internetes vállalkozóval. – Újabb üzleted van a számunkra? Bo belerúgott a Daily News reggeli kiadásába. – Bárcsak lenne. Stephenson kihallotta a levertséget Bo hangjából. – Mi a baj?  – Egy időre elmegyek, Dale.  – Elmész? 53

Bo behunyta a szemét. – „Vakációra megyek", ahogy azt Jimmy Lee olyan szépen megfogalmazta. Paullal úgy döntöttek, hogy veszélyes vagyok a kampányra. Stephenson már az elmúlt héten hallott ilyen híreszteléseket – Ramsey elejtett egy–két megjegyzést –, de nem hitte el, hogy igazak lehetnek. Bo keményen ivott, ezt tagadni sem lehetett volna, mégis fantasztikus elme, és nélküle a Warfield nem több, mint félkarú óriás. – Ezt nem tudom elhinni.  – Pedig így van. – Bo a kövezetre ejtette a cigarettáját, majd Stephenson puffadt arcára emelte tekintetét. A férfi egy szalvétán is képes volt megtervezni egy masszív részesedés kivásárlását. – Meggel holnap indulunk Montanába, egy farmra, amit Jimmy Lee vett. Nem tudom, mikor jövök vissza.  – És ki fogja...  – Frank Ramsey – vágott közbe Bo, mivel számított már a kérdésre.  – Ez nevetséges. Nem bízhatunk meg abban a...  – Amit már eldöntötték, azon nem lehet változtatni. – Bo ellenőrizte, hogy senki sem hallgatózik a verandaajtó mögött. –  Szükségem van a segítségedre, Dale – mondta, a hangját halkabbra fogva. Stephenson bólintott. Bo csinált belőle multimilliárdost az elmúlt években. Ráadásul kedvelte is őt. – Mire van szükséged?  – Jimmy Lee megtiltotta, hogy bárkivel is kapcsolatot tartsak a Warfielden belül. Megmondtam neki, hogy veled még muszáj megbeszélnem a függőben lévő tranzakciókat ma délelőtt. Ebbe  belement, de ezután a találkozó után hivatalosan már száműzetésben vagyok.  – A rohadék!  – Kell valaki, akin keresztül szemmel tarthatom, hogy mi történik a Warfieldnél, Dale. Nem hagyhatom egyszerűen magam mögött, amit felépítettünk, és nem bízhatom az egészet Ramseyre, amíg távol vagyok.  – Ezzel egyetértek – mondta Stephenson bizonytalanul. Tudta, mi jön most, és már előre tartott tőle. Az ember nem szegheti meg Jimmy Lee parancsát hosszas gondolkodás nélkül, mert a várható  büntetés, ha fény derül a dologra, gyors és kemény lesz. Stephenson  pedig hozzászokott, hogy milliókat keressen a Warfield Capitalnál. 54

 – Mi ketten kapcsolatban maradunk, Dale. Stephenson grimaszt vágott.  – Nagyon diszkrétek leszünk – biztosította Bo Stephensont, látva a férfi vonakodását. – Olyan kommunikációs rendszert fogunk kidolgozni, ami nem tesz téged sebezhetővé. Stephenson mélyet lélegzett. – Jó barátom vagy, Bo, és te tettél engem gazdaggá. A családom és én is sokkal tartozunk neked. Jimmy Lee–től tartok, ezt őszintén elárulom. – Egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta. – De természetesen megteszem, amire kérsz.

55

 Negyedik fejezet 2000. április

Megint ittunk ma este, Bo? Bo a Jeep oldalának dőlt, és vaskos karját összefonta hatalmas mellkasa előtt. – Nem többet a szokásosnál, Blackburn seriff. John Blackburn az autó belsejébe világított elemlámpájával.  – Nem szükséges ilyen formálisnak lennie. A lámpa fénye átsiklott Bo háromnapos borostáján. – A helyzet akkor is csak ugyanaz, seriff.  – Hol van a felesége? – kérdezte Blackburn aggodalmasan.  – Hol van Meg? Blackburn inas, középmagas férfi volt, göndör vörös hajjal és  bozontos bajusszal, amely szögletes arcához képest túl nagynak tűnt. Szolgálati pisztolyát sohasem a derekán, hanem a járőrkocsi csomagtartójában tartotta. A törvény józan paraszti ésszel gondolkozó őre volt, akit jobban érdekelt, hogy vigyázzon városának  polgáraira, mint hogy megfélemlítse őket.  – Hol van a maga felesége? – kérdezett vissza Bo. – Hol van Katie? – Meg és Katie jó barátnők lettek az elmúlt év folyamán, a Hancock család montanai száműzetése során.  – Otthon – felelte Blackburn csöndesen. Igyekezett visszafogni mérgét, amikor rájött, hogy Bo nem teljesen önmaga. – Tehát hol van...  – Meg keleten van a családjánál – felelte Bo.  – Ki az ott a hátsó ülésen? Blackburnnel egyetlen probléma volt: szeretett sokat kérdezni. – Egy ismerős.  – Nem ismerem őt. Bo okosabb volt annál, minthogy beszélgetésbe elegyedjen egy rendőrrel a közúti ellenőrzés során, még ha olyan jó természetű is az illető, mint Blackburn. De képtelen volt ellenállni a kísértésnek, hogy kötözködni ne kezdjen. Gyerekkorában is mindig ő volt az, aki 56

 bajt kevert. Ő volt az, aki kővel megdobálta a darázsfészket, és aki felnőtt felügyelet nélkül kievezett a tóra a kenuval. – Magának mindenről tudnia kell, seriff?  – Libby kisváros – felelte Blackburn rezzenéstelenül. Tudta, miben sántikál Bo. Elég pókért játszottak tavaly télen ahhoz, hogy mostanra jól kiismerjék egymást. – Szeretek mindenkit ismerni.  – Még a látogatókat is? Blackburn a nőre irányította a lámpát. – Különösen a látogatókat  – mondta, majd a lámpával Bo véreres szemébe világított. – Hogy hívják? Bo eltakarta az arcát. – Tiffany.  – Hová valósi?  – Missoulába.  – Mit csinál itt Libbyben?  – A helyi szolgáltató szektorban tevékenykedik.  – Az mit jelent?  – Dolgozik.  – Mit dolgozik?  – Idegenvezető a Kootenai folyón – felelte Bo egyre  bosszúsabban. Blackburn kuncogni kezdett. – Szerintem még legyes horgászbotról sem hallott. – ismét az autóba világított. – Ebből a vörös, magas sarkú cipőből, a szoknyából, pontosabban annak hiányából és a sápadt bőrből ítélve én inkább egy másik szolgáltató szektorra gondolnék.  – Mire akar kilyukadni?  – Már megint készül valamire a fiúkkal a Kis Lolo hátsó szobájában? – kérdezte Blackburn egy fogpiszkálót rágcsálva.  – Ugyan, seriff – felelte Bo szívélyesen –, a horgászidényre már kicsinált minket, nem emlékszik?  – Aha. – Blackburn a járőrkocsi felé intett. – Nem tenne velem egy rövid sétát?  – Le vagyok tartóztatva? – A mai már a harmadik eset volt ebben a hónapban, hogy Blackburn félreállította Bőt, aki azonban mind ez ideig elkerülte a letartóztatást.  – Bizonyára vodkát ivott, mert amúgy semmit nem érzek a leheletén.  – Le vagyok tartóztatva? – ismételte meg Bo a kérdést. 57

 – És ha azt mondom, igen, akkor mi van?  – Tudja, hogy akkor mi jön. Kérni fogom, hogy engedjenek  beszélni az ügyvédemmel. És ha már kértem, akkor semmit nem csinálhat velem, amíg ő meg nem érkezik. Ehhez jogom van. Blackburn arrébb rúgott egy kavicsot. – Gondolom, beletelik néhány órába, mire ideér Kalispellből.  – Néhány órába minimum.  – Addigra meg maga kijózanodik, nemde?  – Ne nézzen kezdőnek, seriff. Ez trükkös kérdés. Nem fogok saját magam ellen beszélni. – Bo látta, hogy Blackburn kifújja a levegőt. Ezen a ponton a seriff vagy letartóztatja, tesztelés nélkül, vagy elengedi.  – Irtó nagy szerencse, hogy az emberek többsége nem ismeri olyan jól a törvényt, mint maga. – Blackburn vállon veregette Bót. – Rendben, elmehet, de legyen óvatos és figyeljen a sebességére. Csak lassan, nyugodtan.  – A sebességhatár Montanában „ésszerű és körültekintő" –felelte Bo a kormány mögé ülve.  – Már nem – javította ki Blackburn, majd behajolt a nyitott ablakon át, hogy nem lát–e valahol üveget vagy pisztolyt. Mindkettő az ülés alatt volt elrejtve. – Megváltoztattuk.  – Jól van, jól van. Hetvenöt.  – Éjszaka hatvan. Bo a napra lesett, amelyet félig eltakartak már a hegycsúcsok a völgy nyugati oldalán. – Még nincsen sötét.  – Komolyan mondtam – szólt határozottan Blackburn. –  Vezessen nyugodtan.  – Jó, jó. Blackburn mély levegőt vett. – Amikor egy éve megjelent itt Montanában, mintapolgár volt. Egyszer sem láttam pohárral a kezében, nemhogy ittasan a volán mögött. Hallok dolgokat.  – Ó, igazán? Hall dolgokat?  – Igen.  – Kémekkel figyeltet?  – Az emberek beszélnek, én meg egyszerűen meghallom. Ez a város akkora, hogy az egyik végéből átdobhat egy követ a másikba.  – No és, mit hall? – kérdezte Bo türelmetlenül. Blackburn tudott a Hancock család vagyonáról. Libby többi lakosának szemében Bo 58

csak egy egyszerű Wall Street–i pénzember volt, aki valami nem e világit keresett Montanában. Tudták, hogy ezt sosem fogja megtalálni, és biztosak voltak benne, hogy a második vagy a harmadik tél után hazamegy. Akárcsak a legtöbb keletről érkezett emberről, akik hatalmas házakban laktak egy óriási telek közepén, Bóról is feltételezték, hogy gazdag. Arról azonban fogalmuk sem volt, mennyire gazdag. Blackburn tudta, mert utánanézett az interneten, és mert egy ismeretlen telefonáló figyelmeztette, hogy a Hancock család hosszú keze könnyen elérhet Montanába, ha Blackburn túl sokat nyaggatja Bót. És akkor új seriffje lesz Libbynek, intette őt a telefonáló. Blackburn azonban tisztességes ember volt; kötelessége betartatni a törvényt – ezzel tartozott Libby állampolgárainak –, és kötelessége volt megvédenie az embereket saját maguktól, különösen, ha még kedvelte is az illetőt.  – Azt beszélik, iszik – mondta Blackburn. – Sokat iszik.  – A kémeit rosszul informálták – ellenkezett Bo. Blackburn a földre köpte fogpiszkálóját. – Szerintem nem – felelte magabiztosan.  – Én mondom, hogy így van. A nap már majdnem eltűnt a hegyek mögött, és ezzel Blackburn elérte a célját. Bo kénytelen lesz betartani az óránkénti hatvan mérföldes sebességet, ha nem akarja megkockáztatni, hogy ismét félreállítsák. – Bo, ez a város nemcsak kicsi, de szegény is. A megyénkben nem sok adóval tudunk gazdálkodni, főleg mióta a  papírmalmot tavaly bezárták. Ezért meglepődtem, amikor ősszel felépült az az új közösségi ház, és utánanéztem a dolgoknak egy kicsit. Rájöttem, ki adományozta a pénzt az építkezésre. Jó munkát végzett a pénz útjának leplezésével, de egy bozemani bankár ismerősöm segítségével kitaláltam, mi történt.  – Maga megőrült.  – És azt is tudom, mit tett a Schmindt családért, amikor a lányukról kiderült, hogy rákos. Ha az a kislány nem került volna akkor be a Mayo Klinikára, már nem lenne köztünk. Tudom, hogy maga mennyire nagylelkű volt.  – Nem tudja...  – Lazítson, Bo. – Nemes jellemre utalt, hogy a férfi nem várt elismerést jó cselekedeteiért, de Blackburn bizonyos volt nemcsak 59

ebben a két adományozásban, hanem egy tucat másikban is az elmúlt évből. – Segíteni próbálok.  – Elmehetek? Blackburn továbbra is erős kísértést érzett, hogy bevigye Bót – a saját és a nő érdekében is –, de ma éjjel egyedül volt szolgálatban és  járőröznie kellett. És bár Bo nyilvánvalóan ivott, vezetési képességei nem romlottak. – Igen – felelte Blackburn. A fiatal nőre pillantott, és a sapkája pereméhez emelte a kezét. – Jó éjszakát, hölgyem – mondta, majd hátralépett. Bo beindította az autót, aztán felnézett és elmosolyodott. –Hozza át Katie–t és a gyerekeket valamelyik nap a héten vacsorára – kiáltotta Blackburn után, felpörgetve a motort. Blackburn, csalódottsága ellenére, felnevetett. Bo már csak ilyen volt. Az ember akkor is kedvelte, amikor legszívesebben jól fenékbe rúgta volna. – Hé, Bo!  – Mi az?  – Magával foglalkozni olyan, mint megpróbálni egybeterelni egy csapat nyulat. Most pedig menjen innen, mielőtt meggondolom magam és mégis beviszem – mondta, majd elfordult, miután meghallotta a rádióját a járőrkocsiból.  – Jó éjt, seriff! – kiáltotta Bo, amint a gázra taposott, és ezzel kavicsokat vert a rendőrautóhoz. Meghalt egy korty vodkáért.  – Úgy látom, jól ismeri ezt a zsarut – jegyezte meg Tiffany. Magas, platinaszőke szépség volt, egy anyajeggyel a felső ajkán. Bo a nőre pillantott. A műszerfal lámpáinak zöldes fényében feltűnt neki, hogy a nőnek ugyanolyan kiugró arccsontja van, mint Melissának. Bo belenézett a visszapillantó tükörbe. Black–bum lekapcsolta a járőrkocsi kék fényeit, de a fényszórók kivehetők voltak, amint több száz méteres távolságban követik a Jeepet. – Igen, ismerem. Egy ideje összebarátkoztunk. Rendes ember, csak van egy kis cserkészcsapat–vezetői komplexusa. Úgy érzi, hogy a város minden egyes lakója iránt felelőséggel tartozik. Bo előhúzta a vodkásüveget az ülés alól és maga elé tartotta, miközben Blackburn szavai jártak a fejében, főleg, amit a túlzott ivásról mondott. – A francba is! – dörmögte maga elé, majd dacosan és hosszan meghúzta az üveget, aztán átnyújtotta Tiffanynak. – Azt hiszi, hogy csak azért, mert a törvény szolgálatában áll, már joga van egyfolytában okoskodni. 60

 – Utálom, ha a kormány belepofátlankodik az emberek életébe – mondta Tiffany felháborodva, és megragadta az üveget. – Nem lenne szabad folyton azon aggódnunk, hogy a magánéletünkben vájkálnak.  – Ámen. – Bo megtörölte a száját a kézfejével és a keletkező  buborékokat figyelte az üvegben, miközben Tiffany ivott. Kemény vonásai ellenére csinos nő volt, de tekintete reményvesztettséget tükrözött. Mintha az élet már nem egyszer osztott volna neki rossz lapokat, és már nem sok zsetonja maradt az asztalon. A nő nagy levegőt vett, amikor az ital leért benne. – Nem sokáig  bírja ital nélkül, ugye, Bo?  – Hát – felelte Bo vontatottan –, egyesek azt mondják, alkoholista vagyok, de szerintem csak féltékenyek. Tiffany felnevetett. Munkájában sokféle férfival találkozott, de olyannal, mint Bo Hancock, még soha. – Szép itt – mondta, körülnézve a kinti alkonyatban. Tőlük jobbra hömpölygött a széles Kootenai folyó, amely Kanadából zuhogott alá Északnyugat–Montanába, ahol aztán megfordult és elindult visszafelé, mintha az Egyesült Államok nem nyerte meg volna a tetszését. A folyó mindkét partján fenséges, fenyvesekkel borított hegyek magasodtak, az érintetlen erdőkben  pedig jávorszarvasok és a rájuk vadászó farkasok és szürke medvék éltek. A városok ezen a környéken kicsik és elszigeteltek voltak.  – Nagyon szép – ismételte meg Tiffany, remélve, hogy az apró, tűszerű mikrofon, amit a közúti ellenőrzés alatt rögzített a műszerfalra, működik. A kiadott utasításoknak az utolsó betűig engedelmeskedett.  – Igen, az.  – Milyen név az, hogy „Bo"?  – Boiling, röviden.  – Ó. – Tiffany visszaadta az üveget, aztán a férfi combjára tette a kezét és megszorította. – Fázom – mondta reszketve. Bo felkapcsolta a fűtést. Kora április volt; naplemente után már csípőssé vált a levegő. A tél még nem eresztette el szorításából a vidéket.  – Maga Montanába valósi? – kérdezte Tiffany, előre tudva a választ.  – Nem.  – Akkor hová? 61

 – Keletről jöttem – válaszolta Bo kitérően. Még egy év elteltével is automatikusan működésbe lépett védekezési ösztöne.  – Tudja, magából legalább olyan nehéz kiszedni egy választ, mint felfelé evezni azon a folyón – jegyezte meg Tiffany, a sötétbe mutatva. – Jók lesznek a ma esti borravalók?  – Jóknak kell lenniük. – Bo látni vélte a mélyülő kétségbeesést Tiffany arcán. – Jókora társaság várható. Blackburn seriff pontosan mérte fel a helyzetet az előbbi  beszélgetés alatt. A Kis Lolo vendéglőbe tartottak, amely a folyó egyik hosszan elnyúló kanyarulata mellett feküdt, egy elhagyatott helyen, a várostól tizenöt mérföldre. Ma este Tiffany lesz az attrakció a hátsó teremben – hacsak Blackburn fel nem bukkan, hogy elrontsa a szórakozásukat. A seriff a múlt héten beszüntette az egzotikus táncot a Lolóban.  Nyaranta halászok érkeztek Libbybe a világ minden tájáról, és Blackburn nem szerette volna, ha az ő csendes kis montanai városkája rossz hírbe keveredne az interneten mint valami lármás hely, tele gyanús sztriptízbárokkal. De a fiúk – vegyes összetételű csoport, akikkel Bo tavaly ősszel barátkozott össze –már ki voltak éhezve a hölgytársaságra. Bo egy missoulai sztrip–tízbárban szedte fel Tiffanyt délután, és ezer dollárt ígért neki, plusz a borravalókat, a száz mérföldes útért Libbybe, és egy szombat esti fellépésért. Bo bátorítóan megpaskolta Tiffany jeges ujjait. – Ne aggódjon – mondta lágyan. Látta a nőn, hogy mennyire fél. – Minden rendben lesz. Vigyázni fogok magára. Még este hazaviszem Missoulába, ha végzett – ígérte. – Nem hagyom, hogy bármi történjen.  – Köszönöm. – Tiffany mosolygott. Lenyűgözte Bo nemtörődömsége a letartóztatás veszélyével szemben. – No és mivel foglalkozik? Jó dolog volt az ország olyan részén élni, ahol az emberek sosem hallottak róla vagy a Hancock családról. – Én, mondhatni, nyugdíjba vonultam – felelte. – Bár már nem sokáig, tette hozzá gondolatban. Elege volt Montanából; a fenébe Paul kampányával.  – Nem néz ki elég öregnek ahhoz, hogy már nyugdíjas legyen. Bo nevetett. Tiffany fiatal volt, és ő túl a negyvenen már őskövületnek számított. – Nem is érzem magam olyan öregnek.  – Előtte mit csinált?  – Farmer voltam. 62

 – Farmer? – kérdezett vissza Tiffany meglepetten.  – Pénzt termesztettem – magyarázta meg Bo nevetve.  – Akkor biztos jól tud számolni.  – Igen.  – Igazán jól?  – Próbáljon ki.  – Mennyi hetvenkétszer harminckilenc? – bökte ki a lány.  – Kétezer–nyolcszáznyolc – vágta rá Bo azonnal. Tiffany behunyta a szemét, és szép lassan ő is kiszámolta. –  Annyi, tényleg – mondta. – Legalábbis azt hiszem. Hogy csinálta ilyen gyorsan?  – Fiatalkorom óta megvan ez a képességem.  – Mindig meg tudja csinálni? – kérdezte Tiffany lenyűgözve.  – Mindig. Tudja, Tiffany, a számok az élet jó dolgai közé tartoznak. – Bo a visszapillantó tükörre nézett. Blackburn még mindig a Jeep nyomában volt. – Szinte mindent elárulnak, amit az ember tudni akar, és teljesen megbízhatóak. Az emberekkel ellentétben soha nem hazudnak.  – Miért hagyta abba a munkát?  – Kellett egy kis pihenés.  – Vissza fog menni? Bo habozott. – Miért kérdezi? Tiffany végighúzta a kezét Bo combján és megszorította. –Mert kedvelem. Nem akarom, hogy visszamenjen keletre. Akkor soha többet nem látnám. Feljebb húzta a kezét a combján, míg ujjai el nem tűntek Bo laza rövidnadrágja alatt. – De gondolkozik rajta, hogy visszamenjen, ugye?  – Talán.  – Tessék? A motortól nem hallottam, mit mondott.  – Gondolkozom rajta – felelte Bo hangosabban. – Montana szép hely, de én az üzlet világát szeretem. Nekem New Yorkban a helyem.  – Akkor mi tartja itt?  – Ez hosszú történet.  – Van időm. Bo kikémlelt a sötétségbe.  – Meséljen a családjáról – kérte Tiffany, miközben elhúzta kezét Bo lábáról, és a miniszoknyája szélét kezdte gyűrögetni. 63

 – Miért akar tudni róla?  – Gondoltam, beszélgethetnénk – felelte halkan. – Nem akartam kíváncsiskodni.  – Ne haragudjon. – Bo zavartan megrázta a fejét. Azon gondolkozott, milyen nehéz lesz majd szembeszállni Jimmy Lee–vel.  – Vannak testvérei?  – Két bátyám, egy nővérem meg egy húgom. Tiffany felélénkült. – Nekem is! Hogy hívják őket?  – A bátyáimat Teddynek és Paulnak, Catherine a nővérem és Ashley a húgom.  – Közel áll hozzájuk?  – Catherine–nel mindig is jól kijöttünk egymással – felelte Bo –, Ashleyhez pedig nagyon közel álltam, amikor fiatalok voltunk. Aztán ő egyetem után átment Európába, s azóta sem jött vissza. Ez már majdnem húsz éve volt. Tiffany szeme elkerekedett. – Húsz éve nem látta a húgát?  – Néha azért találkozunk, amikor átutazom oda. De persze nem sokat láttam.  – Miért ment el? Bo félrerántotta a kormányt, hogy kikerülje egy elütött nyúl tetemét. – Azt hiszem, azért, mert ki nem állhatta az apámat, bár erről igazán soha sem beszéltünk. ' Tiffany bólintott, mintha a magyarázat az elevenjébe hatolt volna. – Hogyhogy hozzá közel állt, a többiekhez pedig nem? A férfi tétovázott. – Talán, mert mi ketten voltunk a legfiatalabbak.  – Hiányzik magának Ashley?  – Tessék? – Bo elkalandozott; azon tűnődött, miért álltak olyan közel egymáshoz Ashleyvel gyerekkorukban. Nem pusztán azért, mert ők voltak a legfiatalabbak. Volt köztük egy mély kapcsolat, amit Bo soha sem tudott megmagyarázni. –Mit mondott?  – Hiányzik magának?  – Igen – ismerte be Bo halkan.  – Talán tudna nekem segíteni, hogyan fektessem be a pénzemet.  – Tiffany érezte, hogy érzékeny területet érintett, ezért jobbnak látta témát váltani. – Összegyűjtöttem némi pénzmagot, hogy...

64

 – Ohó! – vágott közbe Bo. A tükörben látta, hogy  bekapcsolódnak a rendőrautó fényei. Az ülés alá lökte a vodkásüveget, ahogy Blackburn feléjük közeledett. – Itt jön a baj.  – Mi a gond?  – A seriff biztos mégis úgy döntött, hogy bevisz. – A fiúk csalódottak lesznek a Kis Lolóban. Blackburn kétségkívül vissza is küldi Tiffanyt a városba, így az előadásnak is lőttek. A járőrkocsi azonban szirénázva elhúzott mellettük, majd eltűnt egy kanyarban.  – Mi volt ez? Bo megrázta a fejét. – Fogalmam sincs. Pár mérfölddel lejjebb a keskeny, kanyargós úton villogó rendőr– és mentőautókhoz értek. Bo lelassított és óvatosan elhajtott Blackburn út szélén álló autója és egy mentő mellett. A torlódás közepén egy átfordult autó feküdt, utastérbe nyomódott tetővel. A vezetőülés felől erőtlen, véres kar lógott ki. Az egész jelenetet élesen megvilágították a járművek reflektorai.  – Komoly? – Tiffany előrehajolt, hogy elkaphasson egy  pillantást a roncsból.  – Nem. – Bo visszatolta a nőt az ülésére, aztán még egyszer megnézte a roncsot, amikor közelről elhajtottak mellette.  – Remélem, nem esett bajuk – suttogta Tiffany. – A kis–öcsém is autóbalesetben halt meg.  – Sajnálom. – Aki a roncsban volt, nem élhette túl a balesetet. Blackburn nem fog ma este a Kis Lolóba jönni. Halálos kimenetelű  balesetről fog jegyzőkönyvet felvenni.  Néhány percig csöndben haladtak tovább, majd Bo lekanyarodott egy magas cédrusfák között átvágó keskeny, kavicsos útra. A fák között koromfekete volt a sötétség, ezért felkapcsolta a reflektort.  – Húzódjon le – utasította Tiffany hirtelen.  – Micsoda?  – Itt – Tiffany megragadta a kormánykereket, és a Jeepet az út menti fák közé irányította.  – Hé! – Bo rátaposott a fékre, és az autó, alig néhány centire egy vastag fatörzstől, rázkódva megállt. – Mit csinál?  – Szeretnék egy kis időt egyedül veled eltölteni, mielőtt  bemegyünk. 65

 – Hogyan...? – Bo a száz méterrel előttük álló Kis Lolóra  pillantott. A zene kiszűrődött hozzájuk, és már parkolt is néhány kocsi az épület előtt. Tiffany Bóhoz hajolt, míg ajkuk szinte már összeért. – Kedvellek, és be kell melegítenem, mielőtt bemegyek oda. Bo érezte, hogy a nő ujjai ismét a nadrágja alá csúsznak. –Hogy érti azt, hogy „bemelegíteni"?  – Készen kell állnom, mielőtt a színpadra lépnék. – Tiffany megcsókolta a férfi kiugró állát. – Tudod, hogy értem. Bo megérezte a nő parfümjét. Olcsó volt, de ez valamiképp helyénvalónak tűnt, és fokozta Bo izgalmát. – Ezt nem tehetem  – motyogta Megre gondolva. – Ezt... ezt nem... Tiffany hátrahúzódott, és magabiztosan nevetett, miközben kikapcsolta nyakpántos felsőrészét. – Megteheted, és meg is fogod tenni. – Levette a ruhát, mire kibukott a melle. Bo megbámulta a műszerfal fényében. Tiffany melle nagy volt és kemény. Miközben Bo őt nézte, a lány a kezébe vette a mellét és a szájához húzta egyik mellbimbóját, majd körözve nyalogatni kezdte. Bo érezte, hogy lassanként elveszíti önuralmát. – Kérlek, ne csináld. Tiffany előredőlt, kigombolta a férfi sliccét és óvatosan benyúlt. Bo azonnal megérezte a nő forró leheletét, és az izgalom végigfutott a testén. Még egy perc, és túl késő lesz. – Tiffany, elég!  – Markába fogta a szőke hajat és vadul megrántotta. Ugyanebben a pillanatban kivágódott a Jeep ajtaja, és egy terepszínű ruhába öltözött férfi rontott az autóba. Nedves rongyot nyomott Bo arcába, erősen az orrának és szájának szorítva, miközben szinte az üléshez szegezte. Bo vakon az ülés alá nyúlt, és a támadója ellen küzdve, kétségbeesetten kutatott fegyvere után. Érezte, hogy az átáztatott rongyból áramló rettenetes szagtól egyre gyengül. Ujjai végre körülfogták a már majdnem kiürült vodkásüveg mellett heverő 9 mm–es pisztoly markolatát, de addigra túl késő volt. Szeme lezáródott. Az utolsó gondolat, amely átfutott az agyán, ahogy ujjai elengedték a pisztolyt, az volt, hogy nem hallotta Tiffanyt sikítani.

66

Egészen idáig könnyű feladat volt; a legkönnyebb a Hazeltine–  nél töltött négy év alatt. Költözzön az aprócska montanai Libbybe; tartsa szemmel Bo Hancockot; hetente egyszer küldjön jelentést. Semmi extra, csak ne szúrja el, és ne hagyja, hogy Bo rájöjjön, ki ő és mit csinál. Ezek voltak az utasítások. Minden költség fizetve, rengeteg szabadidő, felettes sincs a helyszínen, akinek jelenteni kellene. A dolgok már nem is lehettek volna jobbak – egészen a mai napig. Háta mögé kötözött kézzel és lábbal képtelen volt védekezni a három férfi ellen, akik a folyó jeges vize alá és az iszapos aljzatba nyomták a fejét. Ösztönösen üvöltött a fekete vízbe, és nem azért, mert úgy hitte, esetleg megszánják. Ennyire nem volt naiv. Amikor megbizonyosodtak, hogy a férfi meghalt, kihúzták élettelen testét a vízből, majd a parton át a sűrű erdőbe vonszolták. Itt nem zavarták őket kémkedő tekintetek, bár az elővigyázatosságra nem volt különösebb szükség. A legközelebbi tanyától is három mérföldre voltak, és ebben a késői órában halászcsónakok sem úsztak a folyón.  – Mit csináljunk vele? A vezető az erdő felé intett a fejével. – Vigyétek fel erre a hegyre félútig és temessétek el. Itt soha senki nem fogja megtalálni.

67

Ötödik fejezet

Hogy érzed magad? Bo lassan az arcához emelte a kezét.  – Nem vagy valami jó állapotban – folytatta a hang. Bo megpróbált felülni, de egy hangos nyögéssel visszazuhant a díványra. – Hol vagyok? – morogta, miközben kétségbeesetten igyekezett kitisztítani elméjét. – Mi történt?  – Én is ezt szeretném tudni. Bo nagy levegőt vett és újabb fájdalmas kísérletbe fogott, hogy felemelkedjen. Ezúttal sikerült is ülő helyzetbe juttatnia magát. És akkor minden eszébe jutott. Az ádáz küzdelem a Jeepben; a satuszerű kezek, amelyek az arcára szorították a bűzös rongyot; és végül a sötétség.  – Jól vagy? Bizonytalanul érezte, hogy keze és lába nincs megkötözve, így megpróbált felállni, remélve, hogy akárki hozta is ide, nem várja el tőle, hogy futni kezdjen. A teste ismét cserbenhagyta, és szédülve visszabukott a heverőre.  – Egyelőre nem ajánlanám a fürge mozgolódást. Adj magadnak egy kis időt. Szemmel láthatóan megerőltető eseményekben volt részed. Az érzékeit eltompító sűrű ködön át Bo végre felismerte Michael Mendoza mással össze nem téveszthető hangját. Mély volt és dallamos, és halványan még érződött benne az akcentus, amit Castro Kubájában szedett fel kora gyerekkorában. Bo ellazult és megkönnyebbülten sóhajtott. Valahogy megmenekült. Mendoza régi  barátja volt.  – Hívjak orvost? – kérdezte Mendoza nevetve, és zengő  baritonja betöltötte a szobát. Jól ismerte Bo szenvedélyét a skót whisky iránt. Azt is tudta, Bo mennyire boldogtalan volt montanai távolléte során, és hogy az ivás kicsúszott az ellenőrzése alól az utóbbi hónapokban. Jimmy Lee mindössze kétszer beszélt Bóval azóta, hogy egy éve elküldte a reflektorfényből, de közben 68

folyamatosan szemmel tartotta őt egy Hazeltine alkalmazott  jelentései alapján, aki feltűnésmentesen letelepedett Libbyben. Mendoza többször is beszélt Jimmy Lee–vel az utóbbi hónapban, és részletes beszámolókat kapott Bo montanai tevékenységéről. Bónak végre sikerült résnyire kinyitnia a szemét, de a külvilág továbbra is felismerhetetlen volt. – Hol vagyok, Michael?  – Egy hotelszobában.  – Jó, de hol...  – Jackson Hole–ban, Wyoming államban. Egy nemzetközi kereskedelmi konferencia miatt jöttem a városba.  – Hogy kerültem a montanai Libbyből a wyomingi Jackson Hole–ba?  – Két segítőm hozott ide téged – magyarázta Mendoza. – Az utolsó percben tudtam meg, hogy én nyitom meg a konferenciát, mert a szenátor, akinek eredetileg beszélnie kellett volna, váratlanul megbetegedett. Mindegy, szóval tudtam, hogy errefelé vagy, ezért  próbáltalak felhívni, amikor tegnap eljöttem Washingtonból. Mivel azóta nem találkoztunk, hogy elmentél Montanába, gondoltam, jó lenne ismét összejönni. Hiányoztál. Akárhányszor hívni próbáltalak, mindig a hangposta jelentkezett a mobilodon, ezért előreküldtem néhány emberemet, hogy megkeressenek. Aggódtam.  – Aha...  – Mintha a tegnap esti pia megártott volna, Bo. Ez meglep. Általában jobban bírod – mondta Mendoza piszkálódva.  – Rendbe jövök – válaszolta Bo a szemét dörzsölgetve. –Hol találtál meg?  – Egy lepukkant motelban a város szélén – felelte Mendoza, most már kissé elítélően. – Amikor az alkalmazottaim nem találtak a farmon, elkezdtek körülnézni Libbyben, és egy motel parkolójában rábukkantak a kocsidra. Mit kerestél ott?  – Honnan a fenéből tudták az alkalmazottaid, hogy milyen kocsim van? – kérdezett vissza Bo gyanakodva, és figyelmen kívül hagyva Mendoza kérdését. A támadást követő események után kutatott emlékezetében.  – Az apád megadta a részleteket. Színt, gyártmányt, mindent. Egészen a rendszámig. Bo nyelni próbált, de a szája száraz volt, mintha vattával lett volna tele. – Mikor beszéltél Jimmy Lee–vel? 69

 – Tegnap. A washingtoni Reagan reptéren hívott, amikor már a repülőn ültem. Pár naponta rendszeresen beszélek az apáddal. Most  pedig Paul kampányában segítek neki.  – Honnan tudta az apám, hogy néz ki a Jeepem? Soha nem  beszéltem neki róla. Jézusom, hiszen csak kétszer beszéltem vele, amióta elzavart, és egyik sem tartott egy percnél tovább. Mendoza mosolygott és megrázta a fejét. – Bo, mindketten több mint negyven éve ismerjük apádat. Mindent szemmel tart, ami fontos neki.  – Ne gyere ezzel a hülyeséggel, Michael. Az apámnak nem vagyok fontos, csak szemmel tart.  – Tévedsz.  – Egész életemben keményen dolgozó, hűséges fiú voltam, ő meg ideküld engem. Ugyanúgy, mint tizenkét éves koromban, amikor bentlakásos iskolába utasított. Csak azért, hogy megszabaduljon tőlem, mert zavarok, és már nem akar foglalkozni velem. Csak Teddy és Paul érdekli – mondta Bo keserűen –, de főleg Paul.  – Jimmy Lee szeretné, ha Paulból elnök lenne – érvelt finoman Mendoza. – Ezért nem hibáztathatod. Az istenért, hiszen ez hihetetlen lehetőség! Természetes, hogy egy apa mindent megtesz, az óvintézkedéseket is, hogy a fia elérhesse ezt a célt. Elnök lehet, az ég szerelmére! Gondolj csak bele, Bo! Ne vádold Jimmy Lee–t, amiért minden tőle telhetőt megtesz, hogy Paul kampánya a megfelelő irányban haladjon. Mert, hozzátenném, jól halad a kampány. Az apád nagyon okos ember.  – Már te is kezded? – kérdezte Bo vádaskodva. – Olyan régóta ismerjük egymást, és most te is ellenem fordulsz.  – Túl sokat iszol – mondta Mendoza tárgyilagosan.  – Kellemesen töltöm az időt.  – Nézz végig magadon. – Bo rendetlen öltözékére mutatott. Farmeringe kitűrve, rövidnadrágja koszos, lábán pedig még mindig az autóban hordott szandált viselte. – Napok óta nem láttál borotvát, a hajad már vállig ér, és bűzlesz a piától. Az apád aggódik miattad, és abból, amit látok, minden oka megvan rá.  – Semmi baj velem – vágott vissza Bo. – Túlélő vagyok.  – Ebben igazad van. Ha túlélted az elmúlt éjszakát, mindent túl fogsz élni. 70

 – Ezt meg hogy érted?  – Egy üres vodkás– és egy üres whiskysüveg is feküdt a motelszoba padlóján. Ezenkívül további terhelő bizonyítékok is voltak a helyszínen – felelte Mendoza halkan. – Tegnap annyi alkoholt ittál, amennyitől ketten is meghalhatnak, de most pár óra elteltével itt ülsz előttem és egész élénk vagy. Bo habozott egy pillanatig. – Megtámadtak, Michael. Az állapotomnak semmi köze az alkoholhoz. Mendoza előrehajolt a székében. – Micsoda?  – Útban voltam néhány barátomhoz, és a Jeeppel lehúzódtam az út szélére, hogy megnézzem a térképet. – Bo nem akart beszámolni Mendozának Tiffanyról. Gyerekkori jó barátok voltak, de Mendoza gyanakodni kezdene, ha megtudná, hogy még egy nő is ült a kocsiban, aki nem Meg volt. Bónak nem volt szüksége arra, hogy a hír, hogy egyedül volt a kocsiban egy idegen nővel, visszajusson Jimmy Lee–hez vagy Meghez. – Egyszer csak a képembe nyomták ezt a kórház szagú rongyot. Aztán már csak arra emlékszem, hogy itt fekszem ezen a heverőn. Mendoza szeme elkeskenyedett. – Ne csináld már, Bo! Tényleg azt várod, hogy ezt elhiggyem neked?  – Nem érdekel, hogy mit hiszel – torkolta le Bo. Ekkor észrevette a minibárt a lakosztály túlsó sarkában. Felállt, de majdnem el is bukott a fejébe hasító szúró fájdalomtól. A szernek, amellyel előző nap elkábították, még mindig volt annyi hatása, hogy elhomályosítsa előtte a világot, de Bónak végül sikerült eljutnia a  bárig. – Az igazat mondtam. Mendoza felállt a székről és utánament. – Azt akarod mondani, hogy nem is emlékszel arra, hogy a motelban voltál? – kérdezte.  – Nem, semmire nem emlékszem.  – Nehéz elhinni. Bo felemelte a poharat, amit az imént töltött meg whiskyvel, majd egyetlen hajtásra le is nyelte. – Kutyaharapást szőrivel, Michael – mondta levegő után kapkodva. Mendoza nevetett. – Hihetetlen vagy. Bo újabb adagot töltött magának. – Úgy ismersz, mint aki hazudni szokott, Michael? Mendoza komolyan megrázta a fejét. Igaz, Bo Hancock egyszer–egyszer tágított az igazság fogalmán bizonyos lényegtelen 71

kérdésekben, de az igazán fontos dolgokban Mendoza nem ismert nála őszintébb embert. – Nem. Mindig felröppen valami hír, hogy valami őrültséget csinálsz megint, de nekem soha semmi lényeges dologban nem hazudtál. Legalábbis amennyire én tudom – tette hozzá halkan.  – Akkor higgy nekem most is. – Bo felhajtotta a második pohár whiskyt is. – Valaki megtámadott tegnap este, amikor az autómban ültem, és teljesen kiütött valamivel. Utána vihettek abba a motelba, ahol az embereid végül megtaláltak.  – Volt még veled valaki az autóban, amikor megtámadtak? Bo elfintorodott. – Igen – ismerte be.  – Kicsoda?  – Egy nő. Mendoza felvonta a szemöldökét. – Nem Meg?  – Meg keleten van. A családját látogatja meg Long Islanden. Erről csak tudtál. – Ha Mendoza tudott a Jeepről, valószínűleg Megről is tudott, gondolta Bo.  – Jézusom, Bo. – Mendoza a pultra csapott az öklével. – Te teljesen elvesztetted az irányítást magad fölött.  – Nem volt köztünk semmi. Esküszöm, Michael.  – Ki az isten volt az a nő? Bo mélyet lélegzett. Tudta, miként fog hangzani, amit mondani készült. – Egy sztriptíztáncosnő.  – Egy sztriptíztáncosnő – ismételte meg Mendoza hitetlenkedve.  – Egy sztriptíztáncosnő ült az autódban, és te még azt mondod, nem volt semmi.  – Libbybe vittem Missoulából. Ő lett volna a fiúk mulatsága este.  – Fiúk?  – Néhány helyi fickó, akikkel összebarátkoztam Libbyben.  – Hogyhogy a helyiekkel töltöd az időd?  – Mégis ki mással töltenem ott? – kérdezte Bo dühösen. –  Ismersz, Michael. Szeretem az embereket. Nem szeretek egyedül lenni. Ezek az egyszerű emberek voltak a társaságom az elmúlt tizenkét hónapban, amikor szükségem volt rá.  – Nyilván hagyták, hogy meghívd őket egy italra. Bo bólintott. Tudta, hogy van ebben némi igazság. – Meg hogy egy kis szórakozást szerezzek nekik, na és? 72

Mendoza felemelte a kezét. – Jól van, jól van. – Látta, mennyire megviselte Bót az elmúlt év. – Azt hiszem, át tudom érezni, min mentél keresztül.  – Nem tudod.  – Hiszek neked – mondta Mendoza halkan egy kicsivel később.  – Amit a támadásról meg a nőről mondtál. Hogy nem volt semmi közöd hozzá. Tudom, mennyire szereted Meget. – Elmosolyodott. – A pokolba is, nélküled nem is lehetnék most itt. Neked köszönhetem az életemet. Bo ismét töltött magának. – Ne kezd már megint. Semmiség volt.  – Semmiség? Ne röhögtess! – tiltakozott fennhangon Mendoza. Évekkel ezelőtt a svájci Alpokban másztak hegyet, amikor Mendoza  biztonsági kötele elszakadt. – Akkor még középiskolás voltál. A karácsonyi szünetben történt, nem?  – Valahogy úgy.  – Szó szerint a körmeimmel kapaszkodtam csak, te meg egy sima sziklafelületen odamásztál hozzám minden segítség nélkül, hogy megmentsél. Még egy pár másodperc, és lezuhanok. Már semmi erőm nem volt, amikor elértél hozzám. – Mendoza megrázta a fejét, ahogy felidéződött benne a halálos félelem, amelyet az eltelt hosszú évek alatt sem felejtett el. Háromszáz méter magasan csüngött a biztos halál felett. Amikor Bo leért hozzá és erősen a saját köteléhez rögzítette, Mendoza tudta, hogy ismét biztonságban van–, megölelte Bót és csillapíthatatlan zokogásban tört ki. – A vezetők azt mondták, ilyet még sose láttak – suttogta Mendoza újra átélve a szörnyű rémületet, amelyet akkor érzett. – Olyan könnyen odaveszhettél volna, Bo. Egyetlen rossz lépés, és zuhansz a mélybe. Ezt soha nem fogom tudni visszafizetni.  – Meg kellett mentenem téged, Michael – mondta Bo. –  Szükségem volt rád. Te végig ott voltál mellettem, amíg felnőttem. Amikor Jimmy Lee velem üvöltözött valami miatt, amit Teddy vagy Paul csinált, te ott voltál. Teljesen önző lépés volt a részemről. – Michael Mendoza inkább volt Bo bátyja, mint Teddy vagy Paul. Olyan személyes ügyekben megbízhatott Michaelben, amikor a többiek rá se hederítettek. – Azt áruld el nekem, miért küldtél embereket egész Libbyig, hogy engem megtalálj. 73

 – Már megmagyaráztam. Látni akartalak, és aggódtam, amikor nem tudtalak elérni. Bo lassan kortyolt a whiskyjéből. Az első két pohár meghozta a kívánt hatást; most már nem volt miért kapkodni. – Jólesik ezt hallani, de szerintem valami más is van emögött. Te vagy az egyik legjobb barátom, és túl jól ismerlek már. Kell lenni még itt valaminek. Mondd el – nógatta Bo. – Gyerünk, szenátor. Mendoza összetette a tenyerét az arca előtt, és lehajtotta a fejét, mintha imádkozni készült volna. Az ötvenöt éves férfi magas, ezüstös hajú volt. Bőre mézbarna, orra előreugró; megjelenése ápolt, modora nyugodt, magabiztos. Huszadik éve munkálkodott az Egyesült Államok connecticuti szenátoraként, és mindent Jimmy Lee–nek és Ida Hancocknak köszönhetett. Számos emberbaráti akciójuk egyikében mentették ki Mendozát egy brooklyni nevelőotthonból, amikor tizenkét éves volt. Beíratták egy magániskolába, s onnantól kezdve finanszírozták a taníttatását. Mendoza ma már számos nagy hatalmú bizottság fontos tagjaként  járja a szenátus folyosóit. Diplomáit a Harvardon és a Georgetownon szerezte – mindkettőt a Hancock család fizette –, és rendkívül  befolyásos személyiséggé vált. Elég valószínűtlen sors egy olyan anya gyermeke számára, aki egy rettenetes út után szivárgó ladikon érkezett meg Kubából Florida partjaira, egyetlen fillér nélkül, méhében gyermekével, úgy, hogy egy szót sem beszélt angolul. Mendoza a közép– és főiskolai vakációit a Hancock család birtokán töltötte. A korkülönbség ellenére Bóval szoros barátságot kötöttek. Mendoza első kampányát Jimmy Lee vezette, és ő segítette a szenátuson belül is kiemelkedő pozícióba. Egy időben Mendoza neve is felmerült mint lehetséges elnökjelölt, de az álom soha nem vált valósággá, mostanra pedig elmúlt már az ő ideje.  – Michael.  – Jól van. – Mendoza zavartan elmosolyodott. – Mindig úgy olvastál bennem, mint egy nyitott könyvben.  – Az apám küldött, igaz?  – Paul kampányáról beszélgettünk, miközben a gép indulására vártam Washingtonban. Mondtam neki, hogy épp Wyomingba készülök a konferenciára – magyarázta Mendoza. – Úgy gondolta, jó lenne, ha meglátogatnálak.  – Tudtam! – mondta Bo győzedelmesen. 74

 – Nyugtalan miattad – tette hozzá sietve Mendoza.  – Ha olyan átkozottul nyugtalan miattam, akkor miért nem jött el személyesen? És mit keresek még mindig itt? Mendoza tétovázott egy darabig. – Paul kampánya jól halad, és Jimmy Lee...  – Paul, mindig csak Paul – szólt közbe Bo viszolyogva. Felhajtotta a maradék whiskyt. – Hazamegyek, Michael. Nem bírom itt tovább. Ez a hely megöl. Vissza kell mennem keletre. Mendoza feltartotta a kezét. – Ez nem túl jó ötlet, Bo – figyelmeztette. – Tudod, nem akarják, hogy az elnökjelölő gyűlés előtt visszatérj.  – Szarok rá, hogy mit akarnak.  – Hadd szerezze meg Paul előbb a jelölést – tanácsolta Mendoza.  – És azután? – kérdezte Bo keserűen. – Azt hiszed, utána visszaengednek? Ugyan már! Azt mondják majd, hogy maradjak, amíg a választások is lezajlanak. És ha annak vége, akkor kitalálnak majd egy újabb indokot, hogy miért ne menjek haza. Engem folyamatosan kiszerkesztenek a családi forgatókönyvből, barátom. Egyetlen lehetőségem van: visszaküzdeni magamat.  – Bo, ne menj még vissza keletre – kérte Mendoza. – Rengeteg  bajt okozol ezzel. Egy kis időt adj még. Tudom, hogy lassan  begolyózol, tudom, hogy pokoli érzés neked és Megnek, de már nem tart sokáig. Ha hazaérek, kitalálok valamit Jimmy Lee–vel, megígérem. Adj még néhány hónapot.  – Nem csak az unalomról van szó, Michael – mondta Bo  bizonytalanul. – Van valami más is. Mendoza felpillantott. – Mi az? Bo nem felelt azonnal.  – Ki vele, Bo.  – Meg kell ígérned, hogy egy szót sem szólsz Jimmy Lee–nek. Mendoza habozott az ígéret miatt. Jimmy Lee a mentora volt; olyan ember, akitől nehezen tudott bármit is eltitkolni. –Rendben.  – Vissza kell jutnom a Warfieldbe – mondta Bo csendesen.  – Miért?  – Baj van a cégnél.  – Miről beszélsz?  – Apa felvett egy Frank Ramsey nevű fickót pár hónappal azelőtt, hogy engem kirúgott volna. 75

 – Tudom, találkoztam is vele néhányszor. Rendes embernek tűnt, és amennyire én láttam, igen intelligens.  – Ramsey egy barom, Michael. Amikor engem idetoloncoltak, megkapta a munkámat. Ahogy hallom, olyan dolgokat enged meg magának a portfolióval, amiket nem tehetne. Nem lehet megbízni  benne. Mendoza felsóhajtott. – Biztos nem a rosszul irányított harag miatt neheztelsz rá? Nem az apád érdemli a keserűségedet?  – Frank Ramsey elvesztette az önkontrollját.  – Honnan veszed? – kérdezte Mendoza.  – Tartottam a kapcsolatot valakivel a Warfieldnél, amióta itt vagyok – vallotta be Bo. Most ismerte fel, milyen fontossá vált a kapcsolat Dale Stephensonnal.  – Úgy tudtam, Jimmy Lee megtiltotta, hogy bárkivel is beszélj a Warfieldtől.  – Vannak még emberek a cégnél, akik hűségesek hozzám.  – Azt elhiszem. – Mendoza arca elkomorult. – Mit csinál Ramsey rosszul a portfolióval?  – Úgy tűnik, igen sok pénzt fektetett néhány nagyon kockázatos üzletbe. – Bo nem akart túl sok részletet elárulni még Mendozának sem. Ha Jimmy Lee valaha is rájön, ki látta el őt információval, az illető nagyon hamar bajba kerülne. Stephenson egyébként elmulasztotta az utolsó hívását, és emiatt Bót rossz érzések gyötörték. – Vissza kell jutnom, hogy megnézzem, mi folyik ott.  – Teddy nincs ott? Bo gúnyosan nézett rá. – Te is tudod, hogy Ramsey akár a fél  portfoliót átvihette volna Svájcba, Teddynek az se tűnne fel. Mendoza bólintott. – Lehet, hogy igazad van. Teddyt nem igazán érdekli a munka. De Ramsey–vel kapcsolatban szerintem tévedsz.  – Gyűlölöm Frank Ramsey–t. – Bo megint az üveg után nyúlt, de a másik megelőzte.  – Ennyi elég volt – mondta Mendoza határozottan.  – Ne bánj velem úgy, mint egy gyerekkel, Michael. Mi bajod van? Mendoza letette az üveget, és előhúzott egy polaroid fényképet a zsebéből. – Ez a bajom – mondta, és a pultra tette a képet. 76

Bo a polaroidra meredt. Saját magát látta rajta egy ágyon fekve, meztelenül. Rajta Tiffany, lovaglóülésben, szintén meztelenül. – Ez lehetetlen – motyogta alig hallhatóan. – Alig lehet látni a képemet – tiltakozott erőtlenül, Mendoza szigorú arcára pillantva. Nem lehetett összekeverni, hogy ki volt a fotón. Meg bizonyára nem kételkedett volna, ha megmutatják neki. – Nem tudom, hogy mi akar ez...  – Ezt nézd – szakította félbe Mendoza, majd felemelt egy  pénztárcát és egy kulcscsomót. – Ezek a fénykép mellett voltak a Hilltop Inn tizenhetes szobájának éjjeliszekrényén. A kocsid még mindig ott áll az ajtó előtt. Bo megrázta a fejét. – Ez képtelenség.  – Ezt pedig a nadrágod zsebében találtuk. – Mendoza a kabátzsebébe nyúlt, és Bo jegygyűrűjét helyezte a pultra. Bo lassan érte nyúlt. Az a gyűrű volt, amelyet Meg évekkel ezelőtt az ujjára húzott.  – Boiling – szólt Mendoza atyáskodva –, térj észhez. Meg összeroppan, ha meglátja azt a képet. Nekem nem mindegy, mi van veletek. Tudom, mennyire szereted őt, és hogy Meg is mennyire szeret téged. Megértem, ha az emberek időnként félrelépnek, de...  – Én nem léptem félre – szögezte le Bo.  – Akkor magyarázd meg nekem ezt a fotót.  – Átvertek. Elkábítottak. – Bo a fogát csikorgatta. – Szerinted, ha félrelépek, hagyom, hogy valaki ilyen fényképet csináljon rólam?  – Talán nem tudtad, hogy figyelnek. – Mendoza mélyen Bo szemébe nézett, míg az el nem fordította róla a tekintetét. –Nézd, én... – A telefon a pulton megszólalt és félbeszakította Mendozát. Felvette a kagylót. Bo látta, hogy Mendoza arckifejezése megváltozik. – Mi az, Michael? – kérdezte, mikor Mendoza letette a telefont. – Michael!  – Az apád. Beteg, Bo – mondta Mendoza csöndesen. – Tegnap este összeesett a birtokon. Most a New York–i St. Luke kórház intenzív osztályán van. Az állapota kritikus.

Scully felmérte a sötétben feléje tartó férfit. Ő volt a célszemély. Körülnézett és meggyőződött róla, hogy a georgetowni mellékutca üres volt. 77

 – Elnézést – mondta Scully halkan, amikor egy vonalba ért a férfival az éjszakai utcán. A férfi megállt és felnézett. – Igen?  – A K utcát keresem.  – Három utcányira van abban az irányban. – A férfi a hüvelykujjával átbökött a válla fölött. – Nem lehet eltéveszteni.  – Köszönöm. Ó, még valami – mondta Scully sietve.  – Mi az? – kérdezte a férfi bosszúsan.  – Tudom, mit csinált a múlt hónapban Denverben. A férfi tekintete Scullyra villant. – Hogy mondta? Scully elfojtotta mosolyát. Hallotta a rémületet a másik hangjában–, a homályon keresztül is látta, ahogy tartása megmerevedik. – Mindent tudok Denverről és a reptér melletti motelban tartott randevúkról egy bizonyos Sharon Jones nevű nővel.  – Én... nem... nem értem, mit... – A férfi hangja elúszott az éjszakában.  – A Belvárosban kellett volna lennie, a Brown Palace–ben. Még  be is jelentkezett a szállodába, de nem ott aludt. Persze, nem is tudott volna, hiszen négy kollégája is ott volt, akik mind ugyanazon az emeleten laktak. Még megláthatták volna Mrs. Jonest, amint a szobájába lép. – Scully elhallgatott. – Mit szólt volna a hozzá a felesége és a három gyereke?  – Ezt nem vagyok hajlandó tovább hallgatni. – A férfi elhúzódott Scully mellől és továbbindult.  – Pedig jobban tenné, ha figyelne – mordult rá Scully. – Különben a felesége és Mrs. Jones férje mindent megtud. Akárcsak a főnöke. A férfi összerázkódott és megállt.  – Gondoskodom róla, hogy mind a ketten megkapják az e–  mailek másolatait, amiket Mrs. Jonesnak küldött az irodai számítógépéről. Élvezni fogják a szókimondó stílusukat. Én is élveztem. A férfi hátraperdült. – Kicsoda maga?! – üvöltötte.  – Úgy tudom, ön és Mrs. Jones újabb légyottot terveznek jövő hónapban St. Louisban – folytatta Scully nyugodtan. – Neki ügyfele van ott, önnek pedig szállítója. Milyen kényelmes. A férfi levette a szemüvegét és megdörzsölte a szemét. –Mit akar? – vinnyogta. 78

 – Csak egy egyszerű dolgot. – Scully a férfihoz lépett. –A hallgatását.  – Nem értem.  – Ön egy nagy védelmi vállalat vezetője. A férfi a járdára bámult, agya zakatolt. Ledöbbentette és megijesztette, hogy a másik mennyit tud róla. – Igen, és?  – Azért jött Bostonból Washingtonba, hogy tanúskodjon –  folytatta Scully. – A szenátus fegyverkezési bizottságának jelentős túlszámlázásról fog beszámolni egy új támadó tengeralattjáró  projekttel kapcsolatban. Kódnév: Tigriscápa.  – Honnan tudja? – kérdezte a férfi rekedten. – A projekt szigorúan titkos.  – A prototípusok már majdnem készen vannak, és az előzetes tesztekben a vártnál is jobb teljesítményt nyújtottak –mondta Scully, figyelmen kívül hagyva a kérdést. – Ön tanúskodik, és az egész terv zátonyra fut, alig pár hónappal a cél előtt. A férfi idegesen kapkodta körbe a tekintetét, és a védelmével állítólag megbízott embereket kereste.  – Ennek nem szabad megtörténnie – mondta Scully ellentmondást nem tűrve. – Az Egyesült Államoknak szüksége van arra a tengeralattjáróra. Fényévekkel megelőzi azt, ami a többi ország birtokában van.  – Még mindig nem értem, mit akar – mondta a férfi erőtlenül. Magas pozíciókban lévő emberek számítottak a holnapi vallomására. Cserébe nagy összeg várt rá készpénzben.  – Holnap reggel a Capitólium helyett a Union Stationre megy. Az állomáson felszáll egy vonatra, és visszatér Bostonba. Ha a túlszámlázásról egyetlen hivatalos szó is valamelyik bizottsági tag fülébe jut, személyesen önt fogom felelősnek tartani. A felesége mindent meg fog tudni az afférjáról. A gyerekei szintén. Minden mocskos részletet. Hogy ön és Mrs. Jones alkalmanként még másoknak is fizetett, hogy részt vegyenek a találkákon. A férfi tátott szájjal nézett maga elé.  – Nőknek és férfiaknak.  – Rendben, jól van! – A férfi feltartotta a kezét, mintha letartóztatták volna. Rettegett a gondolattól, hogy titkos élete egyszer csak napvilágra kerülhet. 79

 – És aztán nehogy alábecsüljön – figyelmeztette Scully felemelt hangon.  – Nem fogom – felelte a férfi alázatosan.  – Menjen vissza a szállodájába, és soha ne tegyen említést senkinek, erről a találkozóról. Ha mégis így tesz, én tudni fogok róla.  – Scully figyelte, ahogy a férfi elsomfordál, és halvány mosoly jelent meg az arcán. A KUTATÓ elkezdődött.

80

Hatodik fejezet

Uram! Bo keze a kilincsen, megállt. Egy tagbaszakadt nővér sietett felé a linóleummal borított folyosón. Gumitalpú cipője nyikorgott a frissen fényesített padlón. – Igen?  – Az magánkórterem! – kiáltotta. – Oda látogatók nem mehetnek be!  – Jó, de én...  – Senkivel sem tehetünk kivételt. Bo biztatóan mosolygott és újra megpróbálkozott. – Mr. Hancock fia vagyok.  – Tőlem akár az atyaúristen fia is lehet – harsogta a testes nővér  –, de nekem utasításaim vannak!  – Nézze, én akkor is bemegyek az apámhoz – mondta Bo határozottan. – Nem állok le magával vitatkozni.  – Hívom a biztonságiakat – figyelmeztette a nővér.  – Hagyja. – Alacsony, sötét bőrű férfi bukkant fel a folyosó másik oldalán egy ajtóban. Fehér inget, gyűrött kék nyakkendőt, sötét nadrágot és hosszú, fehér köpenyt viselt. – Bo bemehet. Családtag. Ne nehezítse a helyzetét.  – Ó... elnézést, dr. Silwa. – A nővér idegesen mosolygott, majd elviharzott. Bo kezet fogott Silwával. – Jó napot, doki! – Amennyire Bo vissza tudott emlékezni, mindig is dr. Silwa volt Jimmy Lee orvosa.  – Helló, Bo – viszonozta Silwa a köszönést, és természeténél fogva szomorú tekintetével végignézett Bőn. – Szörnyen nézel ki.  – Köszönöm szépen. Silwa mosolyt erőltetett az arcára. – Talán veled is foglalkoznom kellene...  – Én jól vagyok. – Hacsak lehetséges volt, Bo kerülte a gyógyszereket, az orvosokat és a kórházakat. A szagok túlságosan emlékeztették a halálra – valahonnan a múltból, bár pontosan nem tudta, honnan. – Tegnap óta nem sokat aludtam – magyarázta. –

81

Amint meghallottam, mi történt apámmal, iderepültem New Yorkba. A repülőtérről egyenesen a kórházba jöttem.  – Montanában voltál, igaz?  – Igen. – Úgy tűnt, mindenki tudott a távollétéről. – Hogy van az apám? Tegnap óta Bo semmilyen információt nem kapott apja állapotáról. Mindössze annyit tudott, hogy vacsora után pár perccel összeesett. Meg, aki Long Islanden volt látogatóban szüleinél, nem tudhatott az esetről, mert az asszony Bo egyik testvérével sem volt közeli viszonyban. A Hancock család valamilyen okból nem kedvelte őt. Bo maga mondta el neki a híreket, amikor éjfél előtt nem sokkal felült a Jackson Hole–ban bérelt gépre. Catherine–t bizonyára összetörte a hír, így tőle semmilyen megbízható részletre nem lehetett számítani. Bo nem is telefonált neki. Paul és Teddy pedig szokás szerint vissza sem hívta a hangpostán hagyott üzenetek ellenére. Silwa arca elkomorult. Megszorította Bo könyökét, ahogy olyankor szokta, amikor rossz híreket készült közölni a hozzátartozókkal. – Lényegre törő leszek. – Silwa halkan beszélt, bár senki más nem járt a folyosón. Reggel háromnegyed hat volt, és a kórház épp csak éledezni kezdett. – Egy rosszindulatú daganat van apád bal oldali homloklebenyében. A daganat nem operálható.  – Agydaganat – suttogta Bo.  – Igen – mondta Silwa halkan, de határozottan.  – Mégis...  – Apád migrénes fejfájásra és homályos látásra panaszkodott az inasnak a szombat esti vacsora után – mondta Silwa, és elengedte Bo könyökét. – Negyed órával később az inas a dolgozószobában az asztalra borulva talált Jimmy Lee–re. Jókora bevérzés történt a daganatban. Még szombat éjjel elvégeztük a CT–vizsgálatot nála, amely a bal oldali homloklebenyben kimutatta a tumort. – Silwa a saját homloka bal oldalára mutatott egy ceruzával, amelyet a köpenye zsebéből vett elő. – Tegnap éjjel kértem egy MRI–t, amivel három további daganatot találtunk, amelyet a CT nem mutatott ki. – Egy pillanatra tétovázva elhallgatott. – Az apád szteroidokon és vizelethajtókon él. Az állapota ma reggel kritikusra fordult. Fél órával ezelőtt riasztottam Catherine–t és a bátyáidat. Már útban 82

vannak a kórház felé. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de jobb, ha tisztában vagy az igazsággal.  – Természetesen tudni akarom az igazat – dörmögte Bo.  – Még valami. – Silwa ismét megfogta Bo könyökét.  – Igen?  – Lehet, hogy olyan dolgokat mond, amíg bent vagy, amiket nem gondol komolyan. Tudod, a gyógyszerek. Nem teljesen világos az elméje.  – Értem – felelte Bo még mindig bénultan a szörnyű hírtől. A folyosóról egy homályos, ablaktalan kórterembe lépett, amit csak egy kisteljesítményű lámpa világított meg a sarokban álló asztalról. Átszűrődött még némi kékes fény is egy hosszú üveg elválasztófalon keresztül, amely mögött egy nővér számítógépek monitorjait figyelte. Bo valósággal reszketett, ahogy körülnézett. Hideg volt  benn, mint egy jégveremben. Lassú, bizonytalan léptekkel indult meg az ágy felé, s amint a közelébe ért, összeszorult a gyomra. Bár az előtte fekvő ember hasonlított az apjára, mintha mégsem ő lett volna. Az alatt az év alatt, amíg Bo Montanában volt, az életerős Jimmy Lee–ből törékeny öregember lett. Haja ezüstösből egyszínű szürkébe fordult. Arca  beesett volt, nyakát csúnya barna foltok borították, fogai megsárgultan, görbén álltak. Többé már nem volt az az erős  pátriárka, akivel Bo gyerekkora óta annyiszor összeakaszkodott. Bo  percekig mozdulatlanul állt az ágy mellett, és mérgesen gondolt arra, hogy apjával soha nem tudtak közös nevezőre jutni, még a Warfield Capitalon keresztül sem. Azt pedig mélyen megvetette, hogy Teddy és Paul hagyta Jimmy Lee–t elhervadni anélkül, hogy neki szóltak volna Montanában.  – Paul? – Jimmy Lee hangja épp csak hallható volt. – Te vagy az? Bo lepillantott. Apja szeme ráncos bőrbe vágott hasíték volt csupán a kiszáradt ajkak fölött. – Nem, Boiling vagyok.  – Gyere közelebb – nyögte Jimmy Lee, és bütykös ujjával fia felé nyúlt. Bo az ágy melletti székre ereszkedett, és kezébe vette apja hideg ujjait. – Itt vagyok, apa.  – Ez te vagy, Boiling. – Jimmy Lee egyszerre csak egy–két szót tudott mondani, utána ismét levegőt kellett vennie. – Mindig 83

felismertelek a kezedről. – Mosolyogni próbált. – Sokkal durvább, mint Paulé vagy Teddyé. Ők soha nem piszkolták be a kezüket, igaz? De te igen. Jó fiú vagy. Bo érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe, és felnézett a lámpára.  – Nincs sok időm már, Boiling.  – Rendbe jössz, apa – biztatta Bo. Jimmy Lee megszorította fia kezét. – Nem, nem fogok. Az istenit, ne anyáskodj itt nekem.  – Kíméld magad – kérte Bo. Jimmy Lee köhögni kezdett, mélyről jövő, száraz köhögéssel. – Figyelj rám... – Erőlködnie kellett már a beszédhez. – Kérlek. Jimmy Lee a végsőkig harcolni fog, gondolta Bo. Ez a hozzáállás kötötte össze a szüleit. Soha ne add fel, küzdj utolsó erődig! Hála istennek, ezt a jellemvonást örökölte tőlük. – Hallgatlak, apa. Jimmy Lee megpróbált ülő helyzetbe emelkedni, de már ettől a kis erőfeszítéstől is ernyedten zuhant vissza a párnákra.  – Ne erőltesd meg magad, apa.  – A fenébe!  – Mi baj van?  – Megint elsötétült előttem minden.  – Micsoda?  – Nem... – Újabb köhögési roham fogta el Jimmy Lee–t. –  Időnként előfordul. A péntek esti dolog óta hol látok, hol nem. Bo belesett a nővér szobájába az ablakon át. Silwa is bent volt már, és a nő mögül figyelte a monitorokat. A roham szombat este történt az orvos szerint. Ahogy Silwa mondta is, Jimmy Lee össze volt zavarodva, érvelt magában Bo. – Hívjam dr. Silwát?  – Nem tud segíteni rajtam. Bo látta, hogy apja szeme lassan lecsukódik, és érezte, hogy keze szorítása is lazul. – Jézusom!  – Boiling – zihálta Jimmy Lee, és hirtelen támadt erővel rángatni kezdte Bo karját. – Ne hagyj itt!  – Segítségre van szükséged.  – Ne menj el!

84

 – Jól van, rendben. – Bo visszaült a székre. – Itt vagyok, apa. Jimmy Lee gyöngéden megpaskolta fia kezét. – Hála istennek, megkaptad az üzenetet. Bo felnézett a padlóról. – Milyen üzenetet?  – Hogy gyere ide vissza.  – Igen, Michael Mendoza...  – Michael Mendoza?  – Erre az üzenetre gondoltál, nem? Michael a hétvégén nyugaton  járt, és ő szólt nekem a rohamodról, amikor őt is értesítették. – Bo  bizonytalanul elhallgatott. A repülőút nagy részén azon a két férfin  járt az esze, akik kirángatták a Jeepből a Kis Lolónál. És hogy Mendoza miként magyarázta, hogy az emberei egy kétes kinézetű motelban találtak rá Tiffanyval Libby határában, amikor egyáltalán nem emlékezett semmilyen motelra. Megrázta a fejét. Tőrbe csalták, ez nyilvánvaló volt. – Ha Michael nem szól nekem, soha nem tudtam volna meg, mi történt veled.  – Hogyan? – Jimmy Lee levegő után kapkodott. – Nem értem, miről beszélsz. Michaellel egy hete nem találkoztam. Annak ellenére, amit Silwa mondott a gyógyszerek hatásáról, Jimmy Lee meglehetősen világosan gondolkozott.  – Felbéreltem a Hazeltine–től valakit arra a területre – folytatta Jimmy Lee. – Az ő dolga volt, hogy... – Összeszorította a szemét és felnyögött. Háta ívben megfeszült a fejébe hasító éles fájdalomtól.  – Apa!  – Mindjárt jobban leszek – sóhajtotta Jimmy Lee, és kezébe kulcsolta fia ujjait. – Elmúlik. – A fájdalom lassan enyhülni kezdett.  – Azt mondtad, felbéreltél egy...  – Soha nem mondtam meg neked, mennyire fontos volt nekem Meg – vágott közbe Jimmy Lee felnyitva a szemét. – A feleséged csodálatos asszony, Boiling. Tudom, hogy nem mindig könnyítettem meg a dolgát neki. Olyan sok mindent nem csináltam meg, amit meg kellett volna tennem. Nem mondtam bizonyos dolgokat, amiket  pedig jó lett volna. Vigyázz rá, Bo. Soha ne engedd el.  – Igen, uram. Jimmy Lee habozott; tudta, mit akar mondani, de nem tudta, hogyan tegye. – Tudom, hogy mindig úgy érezted, Paul és Teddy a kedvencem. Veled mindig keményebben bántam. Sajnálom. Nagyra  becsülöm a munkádat a Warfieldnél. Becsülöm az energiát, amit 85

 belefektettél. – Ismét elhallgatott. – Tudom, hogy nem töltöttem veled elég időt, amíg kisebb voltál. Ezt máig bánom.  – Semmi gond, apa.  – Emlékszel, amikor tizenkét éves korodban horgászni mentünk Kanadába? – kérdezte Jimmy Lee, halvány mosollyal az ajkán. – Csak te meg én. Emlékszel, milyen jól éreztük magunkat? Bo emlékezetében olyan élénken élt a kirándulás, mintha csak tegnap történt volna. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor hosszabb időt töltöttek együtt kettesben.  – Szeretlek, fiam. Bo összeszorította a szemét. Egész életében ezekre a szavakra várt.  – Boiling. Bo érezte, hogy könnycseppek gyűltek a szeme sarkába. –  Tessék, apa. Jimmy Lee megnyalta kiszáradt ajkát. – Csak tudni akartam, hogy itt vagy még.  – Nem hagylak itt.  – Hol van Paul és Teddy?  – Már útban idefelé.  – És Catherine?  – Ő is jön.  – Jó lenne, ha Ashley is jönne. De gondolom, nem fog.  – Fogalmam sincs. – Bo nem tudott mást mondani. A repülőről megpróbálta felhívni Ashleyt Európában, de csak az üzenetrögzítőjét sikerült elérni. Azon se Ashley hangja szólalt meg, csak egy automata üdvözölte. Jimmy Lee egy pohár vízre nézett az éjjeliszekrényén. Ereje azonban nem volt, hogy érte nyúljon. – Bo, vigyáznod kell a családra, ha én már elmentem. Vigyázz Paulra, Teddyre és Catherine–re. És Ashleyre is, de főleg Paulra. Bo észrevette, hogy apja mire vár, és óvatosan cserepes ajkához emelte a poharat. – Persze, apa. Bár szerintem mind közül Paul tud a leginkább gondoskodni magáról. Jimmy Lee belekortyolt a vízbe, majd pár cseppet a lepedőre löttyintve, eltolta magától a poharat. – Nem. Paulra különösen vigyáznod kell. Ígérd meg, hogy így teszel, Bo. Bo nem válaszolt. 86

 – Boiling, kérlek.  – Jól van. Jimmy Lee megint Bo keze után nyúlt. – Szörnyű dolog volt téged Montanába küldeni. Hagytam, hogy magával sodorjon a választás lendülete, és a Paulra váró lehetőség. Magával sodort ez a rémálom. Nem láttam, mi is történik valójában. Bo előrehajolt. – Miről beszélsz, apa?  – Egyesek tönkre akarják tenni Pault.  – Ez természetes – mondta Bo. – Paul helyében mindenkinek lennének ellenségei. – Ismét hosszú köhögési roham fogta el Jimmy Lee–t. A szeme sarkából Bo látta, hogy a szomszéd szobában lévő nővér feláll, és az egyik képernyőre mutat. – Valahol elismerem, hogy igazad volt, amikor elküldtél. Kezdett kicsúszni a kezemből az irányítás. Túl sokat ittam. Könnyen csinálhattam volna valamit, amivel tönkretehettem volna Paul kampányát. –Csak üres szavak, amit mondott, ezt Bo is tudta. De ezek voltak az utolsó percek – ezt érezte –, és még annyi mindent kellett elmondani. – Igazad volt. Csak a család érdekeire vigyáztál. Jimmy Lee kinyúlt és megragadta Bo ingjét. – Vissza kell térned a Warfieldbe, Boiling. Kezedbe kell venned a családi ügyeket.  – Úgy lesz, apa. – Bo agya lázasan dolgozni kezdett. Jimmy Lee a halálos ágyán visszavonta a döntését. Ismét Bót akarja a Warfield kormányrúdjánál látni.  – Amint lehet, vissza kell állnod a Warfieldbe. Teddy képtelen irányítani. Most már belátom. Frank Ramsey pedig... Istenem! – Jimmy Lee elengedte Bót, és a matracra dőlt a fájdalomtól ismét megfeszülve.  – Jézusom, apa! Hadd hívjam a nővért! Jimmy Lee megint megmarkolta Bo ingét, és halálos szorítással magához húzta fiát. Mondani igyekezett valamit, de Bo nem értette a szavait. Kiszáradt ajkait Bo füléhez nyomva még egyszer elsuttogta, amikor Silwa és a nővér berontottak a szobába. A nővér a csuklójánál fogva kivonszolta Bót a folyosóra. Bo utolsó képe apjáról az volt, ahogy Silwa egy hosszú fecskendőn át bead valamit Jimmy Lee ernyedt karjába.  – Mi a fene történik? Paul futva érkezett a folyosón, nyomában két sötét öltönyös testőrrel. 87

 – Apának rohama van – magyarázta Bo, ahogy Paul közelebb ért. – Dr. Silwa bent van nála. Paul egy pillanatra Bóra meredt, majd megpróbált beférkőzni a nővér mellett, aki azonban nem engedte őt be. – Menjen az utamból!  – üvöltötte.  – Most semmit nem tehetsz érte – mondta Bo csöndesen. –Apa elvesztette az eszméletét. Dr. Silwa beadott neki valamit. Nagy fájdalmai voltak.  – De legalább láthatom.  – Nem – szólt rá a nővér. – Nem láthatja.  – Az istenit! Akkor is bemegyek. – Paul durván félrelökte a vitatkozó nőt. Mielőtt Paul beléphetett volna a szobába, Bo megragadta és a folyosó falához nyomta.  – Szállj le rólam! – kiáltotta Paul, és két kézzel hátralökte Bót. A testőrök tétovázva közeledtek a testvérekhez, nem tudván, miként kezeljék a szituációt. Ekkor megjelent Teddy a testőrök mellett, de ő is megállt.  – Ne viselkedj úgy, mint egy idióta, Paul – morogta halkan Bo.  – Hagyd, hogy az orvosok a munkájukat végezzék. Egyszer az életben ne állj mások útjába.  – Bemegyek hozzá.  – De csak rajtam keresztül – vágott vissza Bo dacosan. Paul egy gyors mozdulattal az ajtóhoz lépett, de öccse ismét durván félretaszította.  – Hagyjátok már abba! – Teddy hangja remegett. – Ez nem a megfelelő időpont a verekedésre.  – Te már láttad apát, és nekem nem akarod megadni ezt a lehetőséget. Ez az igazság – sziszegte Paul Bóra. – Azt akarod, hogy te mondhasd el majd magadról, hogy utoljára láttad Jimmy Lee–t.  – Hallgass!  – Különben is, ki a fene engedte meg neked, hogy vissza–gyere Montanából?  – Nem kell nekem senkinek az engedélye.  – Ki mondta neked, hogy apa beteg?  – Miért akarod tudni? Paul szeme elkeskenyedett. – Apa jól megtanított erre, igaz? Mindig visszakérdez egy olyan kérdésre, ami nem tetszik. – Lehajolt, 88

míg arcuk majdnem összeért. – Ki szólt neked? – kérdezte újra. – Lefogadom, hogy az a seggfej Mendoza volt. Ti ketten mindig nagy kebelbarátok voltatok.  – Miért akarod tudni? – ismételte meg Bo. Paul felső ajka gonoszul felkunkorodott. – Régóta várok a  pillanatra, hogy elmondjam ezt neked, Bo. Apa nem akarná, de hát istenem, ő már nem sokáig lesz köztünk.  – Mit akarsz elmondani? – Bo különös, diadalmas hangot vélt kihallani Paul beszédéből.  – Elgondolkoztál már azon, hogy miért nem hasonlítasz Catherine–re, Teddyre vagy rám?  – Tessék? – A bizonytalanság másodpercről másodpercre nőtt Bóban.  – Nem érdekelt soha, hogy miért nem úgy nézel ki, mint egy Hancock?  – Miről beszélsz? – kérdezte Bo. – Ahhoz az unokatestvérhez hasonlítok anya családjából. Azon a képen mutatta, nem sokkal azelőtt, hogy meghalt.  – Szóval úgy nézel ki, mint valami fickó egy fényképen –  gúnyolódott Paul.  – Na és?  – Nem értem – mondta Bo nyüszítő hangon.  – Az a férfi a képen nem egy unokatestvér volt. Csak valaki, aki távolról hasonlított rád. Anya így akarta elaltatni a  bizonytalanságodat, ha esetleg kétségeid lettek volna.  – Kétségeim? Paul harsányan felkacagott, és diadalittasan Teddyre nézett. –  Nem is tudtad, mi? Bo nagyot nyelt.  – Téged örökbe fogadtak, te idióta! – vicsorgott Paul. – Akkor vettek magukhoz, amikor egyéves voltál. Anyád belehalt a szülésbe. Apa az örökbefogadással akart visszaadni valamit a társadalomnak. Biztos a középkorú férfiak krízisét élte át. Nekem legalábbis ez az egyetlen magyarázatom arra, hogy miért akarhatott téged. Bo tekintete Paulról Teddyre villant, miközben hátratántorodott a falnak. – Ez képtelenség! – bökte ki végül.  – Ez tény – felelte Paul.

89

 – Amikor kicsik voltunk – szólt közbe Teddy is –, sokszor lerajzoltuk, hogy szerintünk hogy nézhetett ki az apád. A Central Park–i csavargók voltak a modelljeink. Bo keze ökölbe szorult. Dühe olyan mértékben erősödött, ahogy az csak ritkán fordult elő egy ember életében. Érezte, hogy lassan eléri azt a pontot, ahol már nem lesz ura a cselekedeteinek.  – Paul! Bo a hang irányába rántotta a fejét. Catherine szaladt feléjük, a folyosón lobogó szőke hajával. Mögötte Tom Bristow ügetett. Catherine átfurakodott a testőrökön és Teddyn, majd Paul karjába vetette magát. – Mi van itt? – kérdezte sírva. – Felhívtak a kórházból, hogy jöjjek ide azonnal. – Arca könnyektől nedves volt. – Mi történt?  – Minden rendben lesz, Catherine – nyugtatta Paul. – Csak... – Hangja elhalkult, ahogy Jimmy Lee szobájának ajtaja kinyílt, és Silwa lépett ki rajta.  – Sajnálom, hogy ezt kell közölnöm veletek – mondta csöndesen  –, de apátok meghalt.

90

Hetedik fejezet

Esőcseppek

kopogtak a szélvédőn, miközben a taxi a Park Avenue sűrű forgalmában araszolt előre. Miután a járdaszegélynél megálltak, Bo egy tízdollárost nyomott a sofőr kezébe, és kilökte az ajtót. A tavaszi zivatarban futni kezdett a Warfield Capital épülete felé. Feje fölé a The Wall Street Journal t tartotta, amíg esernyőket lökdösve végigszaladt a járdán. A kórházat elhagyva a Yale Clubba ment, ahol lezuhanyozott, megborotválkozott és levágatta a haját – hosszú lófarkát, amelyet Montanában viselt, a klub fodrászának  padlóján hagyta. Aztán az egyik olvasóterem egy félreeső díványán lepihent egy kis időre. Felfrissülve készen állt, hogy szembenézzen Frank Ramsey–vel. Az épület forgóajtajához érve Bo a háta mögé pillantott, és egy nőt vett észre a járdán, nem túl messze tőle. A nőnek szőke haja volt, és sárga felsőrészt viselt. Úgy tűnt, tökéletesen mozdulatlanul áll a körülötte lévő nyüzsgésben, és egyenesen Bóra mered. Bo igyekezett nem elveszteni a szeme elől, amikor besodródott az ajtó körmozgásába. Amikor beért, két férfit félrelökve az egyik magas, utcára néző ablakhoz rohant, de a nő addigra eltűnt. Az átázott újságot egy szemetesbe dobta. A nő igen hasonlított Tiffanyra. Öt perccel később a Warfield Capital folyosóján állt. – Frank Ramseyhez jöttem – jelentette be a recepciósnak, akinek hajdíszéből vékony ezüst mikrofon kanyarodott a szája elé. A nő felemelte a kezét, hogy jelezze, éppen beszél valakivel a vonal túlsó végén. – Megbeszélte a találkozót Mr. Ramseyvel? – kérdezte végül a hívás befejeztével. Bo furcsának találta, hogy várakoznia kell a Warfield Capital folyosóján, míg valaki érte nem jön, hogy elkísérje. – Frank már vár rám – biztosította a nőt. Délelőtt felhívta a Yale Clubból, és kikényszerítette a találkozót. Ramsey igyekezett elkerülni az összeütközést, de Bo, Ramsey családtagok iránti elkötelezettségére hivatkozva, ragaszkodott hozzá.  – A neve, uram? – kérdezte a recepciós. 91

 – Bo Hancock. A nő felismerte a nevet és felnézett. – Szólok Mr. Ramseynek, hogy itt van – mondta ünnepélyesen, és az előtér egyik sarkában álló fotelok felé intett. – Kérem, foglaljon helyet, Mr. Hancock. Bo figyelte, amint a nő elfordul, benyom egy gombot, majd halkan beszélni kezd a mikrofonba. Új volt a cégnél – legalábbis azóta érkezett, hogy őt nyugatra száműzték –, akárcsak az asztala mögött függő Warfield Capital embléma. Minden fényesebb és csillogóbb lett azóta, hogy elküldték innen, és ettől kényelmetlenül érezte magát. A nagy csillogás–villogás általában azt jelentette, hogy valamit leplezni akarnak. – Még valami – szólt Bo. A recepciós letakarta kezével a mikrofont. – Igen?  – Dale Stephenson bent van ma? – Bo azóta nem tudta őt elérni, hogy Stephenson elmondta, Ramsey megengedhetetlen kockázatokat vállal a törzsrészvényekkel. Bo remélte, hogy csak a kettejük közti szigorú elővigyázatosság miatt nem hallott róla újabban. Stephenson utoljára mobiltelefonról hívta fel. A beszélgetésre visszaemlékezve, Bónak eszébe jutott, Stephenson mennyire idegesnek, sőt rémültnek tűnt.  – Dale Stephenson – ismételte meg a nő lassan. – Nem hiszem, hogy ismerem.  – Nem ismeri? – hitetlenkedett Bo, és a hideg végigfutott a hátán. – Dale vezeti a törzsrészvény csoportot. Ő a Warfield egyik igazgatója.  – Még csak néhány napja vagyok a cégnél – magyarázta a nő  bocsánatkérően. – Talán szabadságon van.  – A nevével sem találkozott valahol? E–mailben vagy körlevélen?  – Nem, még nem. De...  – Igen? Mi az?  – Nem akarom megijeszteni, Mr. Hancock.  – Mit akart mondani?  – Tudom, hogy a cég egyik vezetője nemrég meghalt balesetben  – felelte a nő halkan. – De nem tudom, ki volt az. Hallottam a nevét, de már nem emlékszem. Nem sokat emlegették. A recepciós arca elhomályosult Bo előtt, ahogy a szavait mérlegelte. Ismét maga előtt látta a rettenetes autóroncsot, ami mellett Tiffanyval pár napja elhajtottak Montanában. – Értem. 92

 – Többet nem tudok a dologról.  – Majd Mr. Ramseyvel megbeszélem.  – Szerintem is az lesz a legjobb – helyeselt a nő. Bo bizonytalan léptekkel átment az előtér másik oldalára. Aggódott, hogy Stephenson volt az a vezető, aki meghalt, és hogy a halála nem véletlen volt. Aggódott, hogy felfedezték titokban fenntartott kapcsolatukat, illetve, hogy ennek köze lehet Stephenson halálához. De ez őrültség, gondolta Bo. Még Jimmy Lee sem menne el idáig. Bo megrázta a fejét. Az autójában történt epizód döbbentette meg annyira, hogy ilyen szélsőséges lehetőségek jutnak az eszébe. Az meg a kompromittáló fényképek, amik róla készültek. És még az is megfordult Bo fejében, ahogy leült és kezébe vett egy magazint a dohányzóasztalról, hogy Frank Ramsey vagyonokat fizetne azokért a képekért. Az újság címlapján lévő szőkeség a montanai nőre emlékeztette Bót. Nem lehetett Tiffany, gondolta. Már többször megpróbálta elérni telefonon Missoulában, de a sztriptízbárban, ahol találkoztak, senki sem látta őt szombat délután óta – vagyis attól kezdve, hogy ő felvette a bár előtt. Bo hátradőlt és megdörzsölte a szemét. Ezen a reggelen elvesztette azt az embert, akiről azt hitte, az apja. Megtudta, hogy a neve valójában nem is Hancock, legalábbis a születése alapján. És ezt mind olyan emberek mondták neki, akikről több, mint negyven évig úgy tartotta, hogy a fivérei. Paul és Teddy valószínűleg gyerekkoruk óta tudnak az örökbefogadásról – az alapján ítélve, amit Teddy mondott, hogy csavargókról rajzolták meg az apját –, de szigorúan meg volt tiltva nekik, hogy egy szót is szóljanak. Most, hogy Ida és Jimmy Lee sem volt már velük, örömmel fedték fel a titkot. Ha egyáltalán létezett titok. Bo nem felejtette el, hogy Paul mesteri manipulátor volt, aki képes bármit állítani, hogy előnyhöz  jusson. Teddyvel együtt állnának ki Bo ellen, hogy így akadályozzák meg visszatértét a Warfieldbe és New Yorkba. Nincs is jobb módszer a távoltartásához, mint elhitetni vele, hogy igazából nem is tartozik a családhoz. Bo mélyet sóhajtott és megpróbált lenyugodni. Jimmy Lee halála elindítja majd a pozíciókra vadászok hadát; mindenhol számítani lehet a fűben megbúvó kígyókra. 93

 – Jó reggelt, Bo!  – Helló, Frank! – Bo felállt és kezet fogott Ramsey–vel. Erőltetett és kelletlen üdvözlés volt. Olyanok voltak, mint két szembenálló helyi politikus, akik a nyilvános vita elején óvatosan köszöntik egymást a kamerák előtt.  – Gyere – mondta Ramsey, és kezét zsebre vágva, magabiztosan elindult.  – Ez volt az én irodám, mielőtt elmentem – jegyezte meg Bo, ahogy Ramseyt követve egy nagy szobába lépett, amelyik a Park Avenue–ra nézett.  – Igen, de most sokkal jobban néz ki. Amint látod, sokat dolgoztam rajta. – A bútorokat kicserélték, az asztalt drága antik tárgyak díszítették, az egykor szürke farostlemezzel borított falakon  – amelyeket most sötét faburkolat fedett – Monet–festmények lógtak. – Kérsz kávét?  – Nem – felelte Bo, és leült egy kerek, sötét faasztalhoz a szoba egyik sarkában. Ramsey a segédje fülébe súgott valamit, majd becsapta az ajtót a sietve távozó fiatalember után. – Talán szólnom kellett volna neki, hogy valami erősebbet hozzon – mondta, és leült a Bóval szemközti székre.  – Ezzel mit akarsz mondani?  – Tudod te azt jól, Bo. Reggel kilenc óra van. – Ramsey megütögette Rolexét. – Emlékszel, mit mondtál egyszer? Soha ne igyál reggel nyolc előtt alkoholt, és soha ne kefélj meg nőt, aki nem lakik ötven mérföldnél távolabb a feleségedtől. A nyolc–ötvenes szabály. Bo már bánta, hogy barátságos volt Ramseyvel, amikor idejött a Warfieldhez. Az előbbi megjegyzést csak azért mondta akkor – néhány ital után –, hogy valamilyen reakciót váltson ki. Hogy lássa, Ramsey egyetért vele vagy sem. – A dolgok megváltoztak.  – Ó, persze – vágott vissza Ramsey gúnyosan. – A hőmérséklet is nyilván leesett néhány fokkal, amióta bejöttem. Milyen szép színed van! Vagy ez csak a „megváltozott" skót whisky, amit már  beszoptál ma reggel? Bo uralkodott magán, hogy visszatartsa indulatát. – Beszélnünk kell. – Nézte, ahogy Ramsey lassan pislog; ezt a szokását mindig is utálta. 94

 – Akkor vágj bele! – Ramsey legyintő mozdulatot tett, hogy  jelezze, ki dirigál. – Pár percet kapsz, aztán jön a következő találkozó.  – Annyi időt adsz, amennyire szükségem van. Ramsey nem felelt.  – Amint azt te is tudod, egy éve senkivel nem érintkeztem a Warfield Capitalnál – kezdte Bo, és azon tűnődött, Ramsey vajon tudott–e a Stephensonnal lebonyolított heti telefonbeszélgetésekről.  – És azt hiszem, a be nem avatkozásod ezalatt az időszak alatt hihetetlen jót tett a cégnek – mondta Ramsey. – Komoly fejlődést értünk el, amióta elmentél.  – A Warfieldnek már akkor kitűnően ment, amikor távoztam.  – Azóta magasabb szintre emeltem a céget – vágott vissza Ramsey. – Amikor tavaly elmentél, a Warfield százmilliárd dollárral gazdálkodott. Most pedig majdnem kétszázmilliárddal. Bo tekintete összeszűkült. Kétszázmilliárd. Az utolsó  beszélgetésükkor Stephenson százötvenmilliárdra becsülte az összeget. – Honnan jött a pénz? – kérdezte Bo kíváncsian.  – Főként biztosítótársaságoktól és kereskedelmi bankoktól.  – Még több olcsó pénz.  – Igen – mondta Ramsey. – Jó kapcsolataim voltak ezeknek az intézményeknek a vezetőivel, mielőtt a Warfieldhez jöttem volna.  – Mind kölcsön? Nem kellett feladnunk törzsrészvényeket a cégben? – kérdezte Bo. Ramsey habozott a válasszal.  – Mert ha újabb százmilliárdos adósságot csaptál a Warfield adósságaihoz anélkül, hogy a sajáttőkéhez is tettél volna – folytatta Bo –, azt erősen kifogásolnám. Ez a felépítés túl kockázatos. Túl nagy lenne az idegen finanszírozás aránya. Ramsey fészkelődni kezdett a széken. – Vannak új törzsrészvényeink – mondta. – De ezt az apád és Teddy  beleegyezésével intéztem – tette hozzá gyorsan. – Nem csináltam semmit egyoldalúan.  – Ezt nem is mondtam, Frank – felelte Bo udvariasan. –Honnan  jöttek a törzsrészvények? Ramsey ismét bizonytalanná vált. – Európából, azt hiszem.  – Azt hiszed?  – Tudom – helyesbített Ramsey határozottan. 95

Bo megvakarta a homlokát. – Nem sok értelme van annak, ha európaiak saját tőkét fektetnek egy egyesült államokbeli pénzalapba.  – Tényleg?  – Ez borzasztó adózási következményeket vonna maga után. A külföldiek jellemzően off–shore cégekbe fektetnek, a Warfield pedig nem ilyen. – Bo Ramseyre bökött. – Ezt tudnod kellene.  – Hát, most már tudom – felelte Ramsey kurtán. – Az ügyvédek az áldásukat adták rá. Csak ez számít. – Az órájára pillantott, már harmadszorra, amióta leültek. – Mit akarsz, Bo? Minek jöttél ide?  – Hol van Dale Stephenson? Ramsey szeme Bóra villant, majd borús kifejezés ült éles vonású arcára. – Dale sajnos meghalt – válaszolta komolyan. Bo pulzusa felgyorsult. Ramsey megerősítette a recepciós találgatását. – Meghalt?  – Igen. Szörnyű veszteség – mondta Ramsey szomorúan, ujjait a nadrágtartóján húzogatva. – Mindannyiunkat lesújtott a hír.  – Azt meghiszem.  – Ezzel meg mit akarsz mondani? – csattant fel Ramsey.  – Hogyan halt meg?  – Megfulladt. Halászni volt nyugaton.  – Nyugaton? Hol?  – Coloradóban, azt hiszem. Ellenőrizheted a rendőrségi  jelentésekben.  – Miért tenném? Ramsey elsimította a nyakkendőjét. Körültekintően válogatta meg a szavakat, mielőtt válaszolt volna. – Nem kell tenned. Csak eleinte szóba került a bűncselekmény lehetősége is. A boulderi rendőrség azonban bebizonyította azóta, hogy Dale véletlenül zuhant ki a vezető csónakjából. Baleset volt. Ez minden. Bűncselekmény. A szavak visszhangzottak Bo agyában. –  Gondoskodtunk Dale feleségéről? Ramsey bólintott. – Neki is a szokásos egymillió dolláros  biztosítása volt a cégnél, amelynek a feleség a kedvezményezettje, és további intézkedéseket is tettünk. Soha többet nem kell aggódnia a  pénz miatt. – Ramsey felvonta a szemöldökét. –Láttam, hogy jól megfizetted Dale–t.

96

 – Megérdemelte, amit kapott. A törzsrészvénycsoport vezetőjeként rengeteg pénzt szerzett a Warfieldnek. – Bo elhallgatott. – Ki vezeti most ezt a csoportot?  – Én.  – Neked ebben nincs is tapasztalatod.  – Meg fogok birkózni vele, ugyanúgy, ahogy az egész céggel is tettem az elmúlt évben. Vannak megbízható emberek Dale csoportjában, akik elmondják, amit tudnom kell. Az ő információik alapján majd meghozom a végső döntéseket. – Bo megpróbálta félbeszakítani, de Ramsey most nem hagyta. –Azért jöttél ide egyenesen Montanából, hogy Dale Stephenson után érdeklődj?  – Nem. Ramsey keresztbe fonta a karját maga előtt. – Akkor miről szeretnél beszélni?  – Az apám néhány órával ezelőtt meghalt. Ramsey többet is pislogott, mielőtt válaszolt volna, még lassabban, mint szokott. – Tudom. Teddy felhívott. Sajnálom. Már korábban mondanom kellett volna. – Ismét az órájára pillantott.  – De ez még mindig nem magyarázat arra, hogy miért vagy itt.  – Visszajövök a Warfieldbe, Frank. Teljes munkaidőben –  jelentette be Bo nyíltan. Látta, hogy Ramsey állkapcsa megrándul. Ez volt az egyetlen látható jele annak, hogy milyen megvetéssel fogadta a hírt. – Elnökhelyettesként és ügyvezető igazgatóként térek vissza most, hogy az apám meghalt. Te pedig visszakapod korábbi munkádat Teddy különleges munkatársaként.  – Teddy beleegyezett abba, hogy visszajöjj a Warfieldhez?  – Teddy közreműködése mellékes.  – Én úgy tudtam, mostantól Teddy és Paul szava a mérvadó a családban – vitatkozott Ramsey. – Beleértve a Warfield Capitalt is, az összes alosztályával együtt.  – Szükség van itt rám, főleg most, hogy Jimmy Lee elment. A Wall Street–i cápák körözni kezdenek a hely körül, mert úgy gondolják, nélküle gyengék leszünk. A Warfieldnek kellenek a kapcsolataim és a szimatom.  – Itt vagyok én. Én is tudok gondoskodni mindenről.  – Pontosan emiatt aggódom.  – Hé, ide figyelj... 97

 – Kuss legyen, Frank! – A Warfield felé tartva Bo megkérdőjelezte jogát, hogy ezek után is részt vegyen a család ügyeiben – amennyiben tényleg igaz volt, amit Paul mondott az örökbefogadásról. De akár igaz volt, akár nem, Jimmy Lee végül megszorította a kezét, és maradék erejével arra kérte, hogy vegye át az irányítást. Lehet, hogy nem született Hancocknak, de minden más tekintetben az volt, és ennek megfelelően fog cselekedni. –Ebben az átállási időszakban nagyon körültekintőnek kell lennem a család  befektetéseivel. Nekem kell meghoznom a fontos döntéseket, nem egy kívülállónak. – Bo elhallgatott. Kíváncsian várta Ramsey reakcióját arra, amit mondani készült. – Azt hiszem, le leszek nyűgözve, ha beleásom magam a Warfield portfoliójába. Le leszek nyűgözve attól, amit csináltál. Ramsey egy kört rajzolt lassan az asztallapra az ujja hegyével. – Igen, nos, én...  – Nem vállaltál szükségtelen kockázatokat a családom pénzével, ugye, Frank?  – Nem többet a szokásosnál.  – Nem tettél felelőtlenül nagy összeget holmi apró internetes vállalkozásokba, ugye? Ramsey felpillantott. – Mire akarsz kilyukadni, Bo? Kivel  beszéltél?  – Tudom, hogy sokak szerint ezek valamikor milliárdokat fognak érni, de véleményem szerint nekünk konzervatívabbnak kell lennünk, és ki kell várnunk, hová fejlődik ez az iparág. Ennyi az egész.  – Teddy és én meglehetősen konzervatívan bántunk a  befektetésekkel abban a szektorban – biztosította Ramsey Bót. –   Nincs miért aggódnod.  – Nem számít. Akkor is alaposan átnézem a portfoliót, és aztán eldöntöm.  – Ahogy gondolod, de Teddy mindenről tud, amit csináltam. – Ramsey Bóra mutatott. – Nem ismered el Teddy képességeit. Pedig igen jó esze van.  – Teddyt könnyen tudod manipulálni, ezért kedveled – felelte Bo. – Pault nem nagyon érdeklik a számok, bár a nagyobb horderejű ügyeket ő is átlátja, és rájön, ha valamelyik vezetőnk félre akar tájékoztatni minket. 98

Ramsey most azonnal megértette a célzást. – Hé, nem tűröm az ilyen...  – De Pault e pillanatban egyedül a kampány foglalkoztatja  – vágott Ramsey szavába Bo hangosan. – Szoros küzdelmet folytat, hogy megnyerje a párt jelölését, de szerintem sikerülni fog neki. Ha így lesz, még keményebb időszak vár rá, mert akkor már az általános választásokra kell koncentrálnia. Vagyis nem marad ideje a Warfieldre, nekem pedig lesz. Én teljes mértékben a Warfield Capitalra tudok fókuszálni. A három testvér közül én vagyok erre a legalkalmasabb.  – Már ha egyáltalán testvérnek tartod magad. Bo Ramseyre meredt, és az járt a fejében, hogy akár fél kézzel is szét tudná tépni ezt a nyiszlett rohadékot.  – Menj vissza Montanába! – szólt rá Ramsey durván. – Kockázatos Paulra nézve a jelenléted New Yorkban. Teddy meg én  pedig gondoskodunk a Warfieldről.  – Azt se tudod, mi a fenéről beszélsz!  – Felejtsd el, hogy mivel tehetned tönkre Paul esélyeit a választáson – folytatta Ramsey zavartalanul. – Más okból kell mindenáron távol lenned.  – A nyilvánvaló önző indokokon kívül, és mert szeretek jókat nevetni, elárulnád, hogy miért mondod ezt? Ramsey áthajolt az asztal fölött. – Mert a Warfield Capital vezetése hatalmas nyomással jár. Már –kétszázmilliárd dollár a cég vagyona. Egyszer eljön az a pillanat, amikor egy ekkora vagyon igazgatása megtörne téged. Mondjuk, egy olyan napon, amikor a  piacok őrült ingadozásba kezdenek, vagy csak úgy, egy nyugodt  percben, de eljön a pillanat. Ez elkerülhetetlen. Ezt mind a ketten tudjuk – Megállt egy pillanatra. – Mint ahogy a múltkor is megtörtént.  – Tele vagy...  – Emlékszel arra a reggelre, amikor megtaláltalak? – Ramsey a  padlóra mutatott az íróasztal mellett. – Pontosan ott feküdtél, összekuporodva és reszketve, mint egy újszülött, és úgy szorongattál egy whiskysüveget, mintha az tartott volna életben.  – Rosszul voltam.  – Még szép. 99

 – Komolyan beteg voltam. Az orvosok azt hitték, tüdőgyulladás. Túlhajtottam magam. A hét minden napján tizenhat órát dolgoztam.  – Kell majd valami, ami átsegít egy ilyen napon – folytatta Ramsey –, ahogy múltkor is kellett. És egy karnyújtásra itt van Manhattan, ahol minden sarkon van egy bár, ami folyamatosan nyitva tart, és tele van nőkkel. Engedni fogsz a nyomásnak és a kísértésnek, hogy az üveg után nyúlj. Mit szólna a feleséged, ha megtudná, hogy hajnali háromkor éjszakai bárokban fetrengtél? Mit szólnának a Warfield befektetői, ha tudnák, hogy amikor bejössz ide, már benned van fél üveg Glenlivet, az előző éjszakát pedig egy olyan nővel töltötted, akit a kocsmazárás előtt negyedórával ismertél meg?  – Nem kellenek a...  – Mit szólna az apád? – vágott közbe Ramsey egy fokkal nagyobb hangerőn. – Nem akartam elmondani neked, Bo, de apád az elmúlt évben többször is világosan kifejtette, hogy nem szeretné, ha visszajönnél. Nagy tiszteletben tartom az apádat, és a kívánságával is így teszek.  – Kösz szépen a szívből jövő aggodalmat – intette le Bo. Látta, hogy Ramsey minden érvet bedob annak a reményében, hogy visszazavarja Montanába. Tudta, hogy semmit nem érne el azzal, ha megosztaná Ramseyvel Jimmy Lee utolsó szavait, mert nem hinné el. Legszívesebben ott helyben kirúgta volna Ramseyt, de megtudta, hogy Ramsey előrelátóan egy ötéves, megszakítás nélküli szerződést kötött Jimmy Lee–vel, amikor a Warfieldhez jött. A szerződés ráadásul kamatot is juttatott neki a sajáttőkéből, amiért egy fillért sem kellett fizetnie. És még mindig hátravolt három és fél év az ötből. – Visszatérek a Warfieldbe, Frank. Nincs több vita a témában.  – Az újságok ezúttal rád találnak – figyelmeztette Ramsey, folytatva a támadást. – Az összes előkelő barátod elolvashatja ott fenn, Connecticutban, hogyan mulatsz a bárokban hajnalig és indulsz haza prostikkal. A sajtó rá fog harapni a sztorira, a befektetők pedig kiveszik a pénzüket. Paul miattad nem fog bejutni az Ovális Irodába, ahogy azt apád is megmondta. Nem leszek ott, hogy megmentselek, mint a múltkor.  – Nem mentettél meg, és soha nem csaltam meg a feleségemet.  – Dehogynem, hányszor húztalak ki a bajból – folytatta Ramsey.  – Hetente egyszer hazacipeltelek a lakásomra, és hideg zuhannyal meg kávéval józanítottalak ki. Én beszéltem a feleségeddel meg a 100

 befektetőkkel, amíg te a vécé fölött görnyedtél és okádtál. Többet nem teszem meg.  – Tiszta vagyok.  – Menj vissza Montanába! – sürgette Ramsey. – Vissza a sztriptíztáncosnőkhöz, akik szerint egy asztaltánc meg egy menet megér öt dolcsit. Oda, ahol senkit nem érdekel, ha részegen fetrengesz a farmodon egész álló nap.  – Visszajövök, hogy vezessem a Warfield Capitalt! – kiáltotta Bo az asztalt csapkodva.  – Ezt a Warfield tanácsadó testülete elé is vihetem. Elmondhatok nekik mindent rólad, és meggyőzhetem őket, hogy a  pletykák igazak.  – Nem fognak hinni neked, és végeredményben nekik úgysincs hatalmuk – védekezett Bo. – Hangoskodhatnak, de akkor is a családom irányítja a céget. Az van, amit én mondok. Mostantól én irányítom a családi üzletet.  – Teddy és Paul irányítja.  – Tévedsz.  – Amíg Teddy és Paul szövetségben vannak, esélyed sincs átvenni az irányítást.  – Csak figyelj!  – Majd megkapod, ami jár neked.  – Ez meg mit akar jelenteni?  – Várj csak, majd meglátod. – Ramsey tekintete találkozott Bóéval az asztal fölött. – Kisétálok innen és itt hagylak egyedül. De viszem magammal a nagy intézményi befektetőket is – fenyegetőzött. – Azokat, akik piszok alacsony kamatért kölcsönzik azt a rengeteg pénzt. Azokat, akiknek köszönhetően te és a családod olyan sokat keres. Ők most már hűségesek hozzám. A Warfield Capital recsegve összedől nélkülem, főleg, ha elmegyek a The Wall Street Journal hoz és elmesélem nekik, hogy hány üveg whiskyre van szükséged egy pénzügyi döntés meghozásához. Te virítasz majd a címlapon. Mindenki a családi szennyesben fog turkálni. Aztán a többi lap is mind ráharap a témára. Őrületes tolongás lesz.  – Nem fogod megtenni – mondta Bo szenvtelenül.  – Mitől vagy ebben olyan átkozottul biztos?  – A tőkében való érdekeltséged miatt. Ramsey meglepetten nézett fel. – Tudsz róla? 101

 – Mindent. Kevesebb, mint a profit egy százaléka. – Bo elégedetten nyugtázta a riadt kifejezést Ramsey arcán. – Megvannak rá a módszerek, hogy egy ilyen kis érdekeltség értékét idővel elenyészővé tegyük, ha nem vagy ott, hogy vigyázz rá. Ebben egy  pillanatra se kételkedj – intette Bo.  – Van egy megszakítás nélküli szerződésem is – vágott vissza Ramsey.  – Az elkövetkező három és fél évre – ismerte el Bo. – El kell fogadnom, hogy akár tetszik, akár nem, de inkább nem, partnerek vagyunk. – Hangja megkeményedett. – Itt maradhatsz, mert jogi úton nem tudok megszabadulni tőled. De vésd az eszedbe, hogy mától fogva nem veszel részt a Warfield Capital fontos döntéseiben. Mostantól én dirigálok. Ramsey ujjaival az állát dörzsölte és lassan pislogott. – Beszélnem kell Teddyvel és Paullal.  – Azt beszélsz meg velük, amit csak akarsz, de én holnap reggel itt leszek – szögezte le Bo. – Addig pedig tüntesd el a vackaidat az irodámból! A két férfi hosszan nézett egymásra. Ramsey végül bólintott. – Jól van. Ma délutánra átvitetem a dolgaimat a régi irodámba. De nehogy egy pillanatra is azt hidd, hogy végeztünk. –Arcán feszes mosoly jelent meg. – Jó eséllyel fogadok arra, hogy a hét végére ez az iroda újra úgy néz majd ki, mint most. Teddy és Paul nem hagyják, hogy visszagyere a Warfieldhez. – Ramsey vigyorgott. – Sőt szerintem már ma este egy gépen fogsz ülni Montana felé. Lehet, hogy az üléshez leszel kötözve, de rajta leszel a gépen. Bo ökölbe szorította a jobb kezét, aztán lassan ellazította. –Tűnj a szemem elől!  – Most azt hiszem, azt illene mondanom, hogy üdvözöllek visszatérésed alkalmából – bohóckodott Ramsey, majd felállt, mire a széke hátragurult a falig. – De nem fogom. – Megindult az ajtó felé.  – Frank! Ramsey megfordult. – Mi az?  – Ha még egyszer hazudsz velem kapcsolatban, úgy, mint a múltkor tetted apám előtt a vörös hajú nőről meg a bárról, a saját kezembe veszem a dolgokat.  – Azt a család érdekében tettem. 102

Bo lassan felemelkedett. – Megértetted, hogy mit mondtam? A saját kezembe veszem a dolgokat. Értetted? Ramsey idegesen elmosolyodott. – Úgysem mernéd.  – Próbáld csak ki. Ramsey hátrálni kezdett, és nekiütközött az ajtófélfának.  – Most pedig tűnj innét! – kiáltotta Bo. Ramsey megfordult és eltűnt a folyosón. Bo nagyot sóhajtott. Szüksége volt egy italra. Szerzett is magának egyet. Aztán még egyet egy szűkös kis lebujban a  Negyvennyolcadik utcában, három sarokra a Warfield Capitaltól. Legalább egy kis vizet is fröccsintettek a whiskybe, gondolta  borongva, ahogy könyökét támasztva ült a pult előtt. Nem tiszta méreg. Mintha ez valami nagy győzelem lenne.  – Kérek még egy ilyet – mondta Bo az egyik tagbaszakadt férfinak a pult mögött. A kocsmáros odaballagott Bóhoz, miközben eltörölte a kezében lévő poharat. – Az már fél órán belül a harmadik lesz.  – Látom, nem sokat hiányzott a matekórákról. – Bo érezte, ahogy az alkohol átjárja a szervezetét. Jimmy Lee halála és a konfrontáció Ramseyvel többet kivett belőle, mint azt gondolta volna. Megkocogtatta a poharát. – Még.  – Még két óra sincs – tiltakozott a kocsmáros.  – Kösz, Big Ben. A férfi kedélyesen elmosolyodott. – Mit szólna előbb egy pohár vízhez? Bo az ingzsebébe nyúlt. – Mit szólna ehhez az ötven dollároshoz, meg ha azt mondanám, hogy nem kérem az aprót?  – Engem ne vádoljanak, hogy a haladás útjában állok – felelte gyorsan a kocsmáros, és másodpercek alatt Bo elé tette az újabb  pohár italt.  – Na látja, rendes ember maga. – A kocsmáros az ötvenes után nyúlt, de Bo az utolsó pillanatban elkapta előle. Elégedett volt, hogy az alkohol még nem tompította el a reflexeit. – Ne feledje, hogy a  jelleme a sorsa – jegyezte meg halkan, majd a férfi kezébe nyomta a  pénzt és felemelte a poharat. – Kutyaharapást szőrivel. – Ahogy azt Jimmy Lee is vallotta, minden eladó.  – Helló! 103

Bo a bal oldalára pillantott. A nő magas volt, sötét hajú, hosszú lábú. Csinos is volt, de annyira azért nem, hogy az üzleti világból szökött volna ki. Csíkos kosztümöt és fodros, divatjamúlt blúzt viselt. – Helló. A nő kezébe vette a borospoharát és a Bo melletti székhez lépett.  – Nem kellene egyedül innia.  – Nem is iszom egyedül – felelte Bo fanyar mosollyal.  – Hogy érti ezt?  – Mr. Glenlivet szórakoztat a társaságával. – Bo a pohárra  bökött. – Ő a legjobb társaság. Egy szót sem kell szólnia ahhoz, hogy  jókedvre derítsen. – Érezte, ahogy az alkohol lassan felülkerekedik  benne. Hogy imádta ezt az érzést. A szavak gond nélkül jöttek a szájára, a feszültségek és gátlások eltűntek, ő pedig egyedül maradt egy meleg, biztonságos burokban. – És ami a legjobb, nem kell neki semmit mondanom. A nő bizonytalanul elmosolyodott. – Sara vagyok.  – Bo. – Végigsimította az ujját a pohár peremén. Utálta  beismerni, de Ramseynek igaza volt. Átkozottul könnyű lenne csapdába esnie, s ez még csak az első napja volt. – Mit csinál New Yorkban, Sara? – Nyilván nem idevalósi. Az akcentusából úgy ítélte, valahonnan nyugatról, talán Chicagóból jöhetett.  – Egy orvosi konferenciára jöttem. A rochesteri Mayo Klinikán dolgozom, Minnesotában. Tényleg az ország közepéről jött, ami igencsak egybevágott a nyolc–ötvenes szabállyal. Bo nagyot kortyolt az italból és magában káromkodott. Ismét Ramsey szavai jártak a fejében.  – Maga hová valósi? – kérdezte Sara.  – Környékbeli.  – Városi?  – Connecticuti.  – Értem. – Sara megitta a borát, és intett a csaposnak, hogy hozzon még egyet. – Azért jöttem be ide inni, mert egy újabb unalmas előadást a szikékről és a sebvarrótűkről már nem bírtam volna végigülni. Hát a maga mentsége mi?  – Nincs – ismerte be Bo.  – Akkor miért nem visz el ebédelni, és mutatja meg a város nevezetességeit? Jól éreznénk magunkat. Sokkal jobban, mint külön–  külön... 104

Bo megrázta a fejét. – Nem rajongok az idegenvezetésért.  – Nem is olyan nevezetességekre gondoltam... – A nő kihívóan mosolygott, és közelebb hajolt a férfihez. Bo egy pillanatra szembefordult vele, aztán megcsóválta a fejét.  – Nem lehet. Amikor kijutott az ajtón a sűrű ködbe, Bo megállt és a térdére támaszkodva előrehajolt. – Nincs több ital... – motyogta. –Nincs több ital... – Arca elkomorult, ahogy megindult a központi  pályaudvar felé. Hányszor fogadkozott már így!

R eggie Duncan néger rádiós műsorvezető sugárzó tekintettel állt a pódiumon, és a szimpatizánsok tömegének integetett, akik szinte ellepték a harlemi utcát. Az elnökségért indított merész kampánya az utóbbi hetekben egyre nagyobb lendülettel futott, és nemcsak a hagyományos kisebbségi hallgatók körében, hanem a külvárosi fehérek között is fokozódó népszerűségnek örvendett. Világosan, kertelés nélkül beszélt, és stílusa egyre több amerikai tetszését nyerte el. Ráhangolódtak nyugodt modorára, vicceire, amelyekben saját magát sem kímélte, és nyíltságára, amellyel a kérdésekre felelt, függetlenül attól, közönsége milyen választ várt. Alig pár hónappal az elnökjelölő pártgyűlés előtt Duncan  jócskán elmaradt a két vezető jelölttől, Paul Hancocktól és Ronald Bakertől, különösen, ami a közvélemény–kutatásokat és a szponzorokat illette. Később az internet és egy kicsi, de elszánt önkéntes csapat segítségével a pénz lassan gyűlni kezdett, és az emberek egyszer csak felfigyeltek a mondanivalójára. Duncan gyakorlottan szórakoztatta népes hallgatóságát azzal a történettel, hogy milyen büntetést kapott gyerekkorában, amikor azt hitte, becsaphatja mindentudó édesanyját – aki most büszkén állt mellette az emelvényen. Volt azonban valaki a tömegben, aki nem mosolygott együtt a többiekkel. Ez az ember két nappal ezelőtt megölte a Hazeltine biztonsági cég egyik alkalmazottját, aki Bo Hancockot figyelte Montanában. Két bűntársával együtt a Kootenai folyóba fojtotta. Aztán előhúzta a fegyverét és lelőtte a két társat, majd bekaparta őket ugyanabba a gödörbe, amibe a Hazeltine emberét is. Gyilkosságnak sohasem maradhat egynél több 105

szemtanúja, ha az ember titokban akarja tartani. Ezt a szabályt jói tudta. Duncan beszédét hallgatva a férfi ámultán figyelte, hogy a jelölt milyen könnyedén alakít ki kapcsolatot a közönségével. És ámult, hogy Duncan képes fehéreket is – méghozzá igen nagy számban – átcsábítani Manhattan más részeiből erre a zömmel négerek által lakott környékre. Reggie Duncan komoly erővé vált.

Harlem

utcáitól háromezer mérföldre Ronald Baker hatalmas irodájában üldögélt, egy csillogó üveg–acél épület legfelső emeletén, toronymagasan Los Angeles fölött. Lábát az asztalon pihentetve egy  jelentést olvasott újra, amit az imént kapott. Baker nyugati parti üzletember volt; szerény körülmények közül indulva vált sikeres ingatlan–befektetővé, s az utóbbi hat évben ötvenmillió dolláros vagyont halmozott fel.  – Ezek a számok bűzlenek... – panaszkodott Baker az aszisztensének, aki az asztal túlsó felén ült, pulykás szendvicset eszegetve. – Duncan miatt úszik a jelölésem. – A lap tetejére  pillantott, ahol Paul Hancock adatai szerepeltek. Ujjaival idegesen  böködte a papírt. – Most, hogy a jelölőgyűlések nagyja már lefutott, fej–fej mellett haladok a mi keletről jött, szőke titánunkkal, legalábbis ami a küldötteket illeti. De annak alapján, amit itt látok, Paul Hancock fel fogja szippantani Reggie Duncan küldötteit, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy Reggie nem nyerheti meg a  jelölést. Hogy lehet ez? – kérdezte Baker. – Hogy kerülhet egy olyan gazdag, fehér fiú, mint Paul Hancock, abba a helyzetbe, hogy megkapja a kisebbségre adott szavazatokat?  – A Hancock–gépezet elképesztően hatékony – próbálkozott a magyarázattal az aszisztens, miután lenyelt egy falat szendvicset. – Pénz és szervezettség dolgában felülmúlhatatlanok.  – De ez még nem magyarázza meg, miként szerzik meg a négerek szavazatait. Én a semmiből indultam, és ezt hirdettük is.  Nem hozzám kellene kötődniük a kisebbségeknek? Az aszisztens bólintott. – Dehogynem. Ám információink szerint Hancockék egyezséget kötöttek Duncannel. Magas pozíciót fog kapni a Hancock–kormányban. 106

 – Mi is kötünk egy ilyen egyezséget! – kiáltotta Baker.  – Van még valami – folytatta az aszisztens, a maradék szendvicsét az ölében lévő papírtányérra téve. – Néhány feltűnésmentesen végrehajtott tranzakció folytán Duncan gazdag ember lesz. Hancockék gyakorlatilag vesznek neki egy rádióállomás–hálózatot, amelyen keresztül napi huszonnégy órában terjesztheti gondolatait az országban. Baker szeme összeszűkült. – Micsoda?  – Bizony!  – Mennyibe kerül ez nekik? – kérdezte halkan.  – Óvatos becslés szerint is négyszázmillióba. – Az aszisztens megcsóválta a fejét. A négyszázmillió Baker teljes vagyonának nyolcszorosa volt, de a Hancock családnak csak egy csepp a tengerben. – Az egész akciót az egyik befektetési cégükön keresztül fogják csöndben és ravaszul véghezvinni, így senki sem gyanít majd semmit. Baker dobbantott. – Azt mondod, ha semmi nem jön közbe a kampányban, akkor esélyem sincs? Az aszisztens habozott. Baker mindig egyenes beszédet követelt tőle hazugságok nélkül, ám soha nem lehetett tudni. Az emberek mindenfélét mondanak, de amikor szembe kell nézniük az igazsággal, gyakran a hírnököt lövik le. – Pontosan ezt mondom. Baker nem az a fajta ember volt, aki elfogadta a vereséget. Kitartóan hitt benne, hogy mindig találhat módot a győzelemre,  bármilyen versengésről is van szó. – Akkor itt az idő, hogy minden tőlünk telhetőt megtegyünk.  – Mire gondolsz? – kérdezte az aszisztens bizonytalanul. Baker elvigyorodott, és az az információtöredék járt a fejében, amelyet a sötétebbik oldalon dolgozó barátaitól kapott. –Ideje áttérni a mocskos játékra. A másik viszonozta a vigyort. Egészen idáig Baker a folyamatos tanácsok ellenére sem volt hajlandó negatív kampányba kezdeni. – Úgy érted...  – Igen, jöhet a napalm.

107

 Nyolcadik fejezet

Miért akartad, hogy eljöjjek erre a találkozóra? – kérdezte Tom Bristow. Manhattant negyedórája hagyták maguk mögött, ahogy Teddy Porschéján nyugatra tartottak, Észak–New Jersey felé. A környék minden egyes mérfölddel vidékiesebbé vált, a táj átalakulása pedig rossz érzéssel töltötte el Tomot. – Teddy. Teddy nem válaszolt. Jimmy Lee halálára gondolt, és hogy ennek eredményeként mennyivel nőtt az ő szerepe. Mindig is Paul volt a legfontosabb a testvérek között. Váratlanul azonban – életükben először – Paul tőle vált függővé. Az alapján, amit Jimmy Lee mondott, mostantól Teddy volt az egyetlen kapcsolat a színfalak mögött dolgozó befolyásos emberekhez. A hatalom megszilárdításának lehetősége és a várható jutalmak óriásiak voltak, ugyanakkor a kockázatok veszélye is hihetetlenül megnőtt. Az idáig rejtett titkokat felfedhetik, ha a kutatás alaposabbá válik. Ennek eredményeképpen a mellette ülő férfi sebezhetővé tette Teddyt.  Nagyon sebezhetővé.  – Teddy! – szólt rá Tom hangosan.  – Mi az?  – Miért megyek veled? – ismételte meg Tom a kérdést.  – Már megmondtam – felelte Teddy bosszúsan, amiért megzavarták. – Egy nagy biztosítótársaság három magas rangú tisztviselőjével találkozunk. A cég komoly befektetést tervez a Warfield Capitalba. Több milliárd dollárt kölcsönözne nagyon  jutányosán. Olcsó pénz, és mi ezt szeretjük. – Levette kezét a sebváltóról, és nyugtatóan megveregette Tom karját. – Csak szerettem volna, ha van még velem egy magasabb rangú ember a Warfieldtől, aki folytathatja az egyezkedést, ha én esetleg nem lennék elég jó állapotban. Tom Bristow soha nem tartotta magát magas rangú alkalmazottnak a Warfieldben. Mindig is feltételezte, hogy az állását csak jutalomként odavetették neki. Ez volt a feltételek egyike,

108

amelyet apja a százmillió dolláros befektetésért kért cserébe még évekkel ezelőtt. Talán Jimmy Lee halála számára is lehetőséget teremt majd, gondolta Tom. Vidéki klubjában már kérdezgették a barátai, hogy mikor lép feljebb a Warfieldben. Az már nem nyűgözte le őket, hogy egyszerűen csak a cégnél dolgozott. – Szeretném még egyszer tudomásodra hozni, hogy mennyire sajnálom, ami apáddal történt, Teddy – mondta Tom tiszteletteljesen. – Nagyszerű ember volt.  – Igen, az. – Teddy nagy levegőt vett, ahogy felidézte a kavargó érzelmeket, amelyek Silwa láttán fogták el, amikor az orvos néhány órával ezelőtt bejelentette apjuk halálát. A veszteség miatt szomorúságot érzett, de ebbe valamiféle jókedv is vegyült, mert végre lehetősége van otthagyni a saját nyomát a Hancock  birodalmon. – Apa is azt akarta volna, hogy tartsuk meg ezt a találkozót – mondta halkan. – Először is üzletember volt, és már hónapok óta tárgyalunk ezekkel az emberekkel. Csak hetekkel később tudtuk volna ismét összehozni a megbeszélést. – Teddy átváltott a másik sávba, hogy megelőzzön egy lassan haladó teherautót. – Hogy van Catherine? – kérdezte témát váltva. Tom az imént fejezett be egy rövid hívást Cathe–rine–hez a mobiltelefonján. Tom megrázkódott, amikor a Porsche épp csak elzúgott a teherautó hátsó lökhárítója mellett. – Gondolom, jól.  – A kórházban eléggé ki volt borulva.  – Hát, igen. Teddy kuncogni kezdett, és ismét megveregette Tom karját. Érezte, hogy Tom sajnálja a feleségét. – Ne mondd már, hogy érdekel, mi van Catherine–nel. Tom visszarakta telefonját a zsebébe és kibámult az ablakon. Ahogy távolodtak New Yorktól, az út melletti gyárakat egyre inkább felváltották a családi házak. – A feleségem.  – Csak papíron. A házasságodat két pénzember rendezte el, hogy szemmel tudják tartani egymást – jegyezte meg csúfondárosan Teddy. – Ennyi. Ebben már sokszor megegyeztünk.  – Catherine–nel két gyerekünk van.  – Csak a látszat miatt vannak. Az istenért, már öt éve le sem feküdtetek egymással. Tom észrevette, hogy a telkeket egyre gyakrabban választják el egymástól facsoportok, és hogy a házak is mind messzebb kerülnek 109

az úttól. Teddynek igaza volt. Öt éve már, hogy Catherine–nel utoljára szeretkeztek, és neki semmilyen hiányérzete nem volt.  – Ha Catherine fel van dúlva, jobb is, hogy Paullal van –  folytatta Teddy. Paul beleegyezett, hogy Caterine–nel maradjon, amikor Teddy megkérte Tomot, hogy tartson vele a találkozóra. – Ha  baj volt, mindig Paulhoz fordult.  – És Bóhoz – tette hozzá Tom.  – Nem – mondta Teddy. – Amikor kicsik voltunk, Catherine mindig Paulhoz szaladt. Édesnek és őszintének látszik, de amikor megszorul, oda menekül, ahol a hatalom és a befolyás van. Akárcsak mi mindannyian – tette hozzá kuncogva.  – Nem volt olyan feldúlt, mint amennyire a kórház folyosóján látszott – jegyezte meg Tom szenvtelenül. Teddy egy pillanatra elfordította tekintetét az útról. –Hogyan?  – Catherine mindig is gyűlölte, hogy Jimmy Lee ráerőszakolta ezt a házasságot velem.  – Túl jó véleménnyel vagy róla. Catherine nem elég okos ahhoz, hogy kitalálja, mi folyt ott valójában. És különben is, szereti, ha megmondják neki, mit kell tennie.  – Tévedsz, Teddy. Megvetette Jimmy Lee–t, amiért kihasználta őt az anyagi nyereség reményében. Pontosan tudta, mi történt, és ezért soha nem bocsátott meg az apjának.  – Nem hiszem.  – Nem ismered Catherine–t olyan jól, mint ahogy gondolod. Teddy beletaposott a gázba és felgyorsította az autót. Ebben az időben igen kevés jármű volt az úton. – A francba vele –dörmögte. – Reménytelen a nő.  – De nem ült ám ölbe tett kézzel.  – Ez mit jelent? – kérdezte Teddy. Tom levette szarukeretes szemüvegét, és megtisztította a lencséket. – Meg vagyok róla győződve, hogy van valakije.  – Kizárt dolog. Akkor már értesítettek volna a Hazeltine–től.  – Figyelik őt?  – Igen.  – Mindenkit mindig figyelnek? Teddy megvonta a vállát. – Nem tudom. Ez Jimmy Lee hatáskörébe tartozott. És Bruce Lairdéba – tette hozzá. 110

Tom elfintorodott. – Az a Laird megijeszt engem. Fagyos egy alak.  – A célnak megfelel, hogy ilyen.  – A Hazeltine–nél minket kettőnket is figyelnek? – kérdezte riadtan Tom. – Tudják? Teddy megrázta a fejét. – Nem.  – Honnan tudhatod? – kérdezte Tom, miközben visszatette a szemüvegét nemesen ívelt orrára.  – Egyesek fel vannak mentve a Hancock birodalomban. Paul és én ebbe a kategóriába tartozunk. – Teddy elhallgatott. – Téged is rátettelek a felmentettek listájára, de Catherine–t mindig figyeltük.  – Miért?  – Mert hülye. Paul és én soha nem bíztunk meg benne. A hülyeség és a megbízhatatlanság pedig rossz kombináció.  – Uram isten! – suttogta Tom. – Figyeltetitek a saját húgotokat?  – Most már megértheted, hogy szerintem miért nem jár senkivel.  – Teddy szándékosan nem reagált Tom megjegyzésére. Hogy Tom mit gondolt, az a legkevésbé sem számított.  – Feltűnt, hogy Catherine mostanában másképp hordja a haját? – kérdezte Tom. – Hogy új parfümöt használ? És hogy leadott öt kilót az edzője segítségével?  – Szerinted összejött az edzővel?  – Nem, Catherine–t a szex pusztán önmagában nem érdekli. Szellemi ösztönzésre is szüksége van. Egyszer találkoztam az edzőjével a birtokon. Köszöntem neki, ő pedig nem tudta, mit feleljen. Lefogadom, hogy nincs köztük semmi.  – Akkor ki az?  – Nem tudom. Teddy emlékezetébe véste, hogy fel kell hívnia Bruce Lairdet. Biztos volt benne, hogy Tom téved, de soha nem árt utánanézni egy gyanúnak, különösen ilyen kritikus időszakban. Sohasem lehet tudni, ki akarja Catherine–t felhasználni, hogy a vagyonhoz jusson.  – Mit szólsz ahhoz, hogy Bo visszajött Montanából? – kérdezte Tom.  – Nem számít, mit szólok hozzá, mert Bo nem marad itt sokáig.  – Honnan tudod?  – Tudom. 111

Tom letörölte tenyerével az ablakra csapódott párát. – Sose értettem meg, hogy miért küldtetek el. Rendes ember.  – Nem tudom, miért kellene ennek téged érdekelnie. Bo mindig azt mondta, hogy a te munkádra egy csimpánzt is felvehettünk volna.  – Tudom. – Tom az ölébe pillantott. – De agyondolgozta magát a Warfieldnél.  – Bo egy alkoholista.  – Ugyan már, mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz. Időnként kirúgott a hámból, de ő más, mint te vagy Paul. Nem volt szép dolog így kirúgni...  – Hé, kinek az oldalán állsz egyáltalán?  – Nem Frank Ramseyén. Úgy hallottam, azzal segítette Bo eltávolítását, hogy hazudott apádnak Bóval kapcsolatban.  – Ez nem igaz – felelte csöndesen Teddy. – Különben is Bo, ha csak teheti, nők után futkos.  – Én erről nem hallottam, Teddy. Szerintem ez nagyrészt csak szóbeszéd. Azt viszont tudom, hogy Frank Ramsey egy talpnyaló féreg.  – A célnak megfelel, akárcsak Lairdnek. Egy darabig csöndben haladtak tovább. Végül Tom elmosolyodott és Teddy kezére tette a kezét. – Megértem, hogy Jimmy Lee halálát nehéz feldolgozni, de ez megkönnyíti a dolgokat számunkra. Nem kell majd annyit lopakodnunk. A másik férfi érintésétől remegés futott végig Teddy testében. Vágyakat ébresztett benne, amelyeket ifjúkorában igyekezett elnyomni, később azonban engedett nekik. Némán átkozódott. Mennyivel biztonságosabb lett volna prostituáltakat használni az évek során. Elengedte a sebváltót, így Tom keze lecsúszott az övéről.  – Miért nem Frank Ramseyt hoztad el? – kérdezte Tom, és azon tűnődött, Teddy miért ilyen hűvös vele. – ő nem lett volna inkább megfelelő személy a Warfield képviseletére?  – Franknek egy másik találkozóra kellett mennie – válaszolta mogorván, miközben egészen lassított. Nem szerette volna felkelteni a rendőrség figyelmét. – Különben is, Paullal szeretnénk, ha több felső szintű döntési folyamatban vennél részt a cégnél. Nagyon elégedettek vagyunk a munkáddal. Rávehetned az apádat, hogy működjön szorosabban együtt Paul kampányának szervezőivel. Úgy véljük, sokat segíthetne Paulnak Massachusettsben. 112

 – Biztos vagyok benne, hogy az apám örömmel segítene a kampányban, ahogy csak tud. Közeli barátságban áll a kormányzóval és több állami szenátorral.  – És őszintén szólva, Tom, se Paul, se én nem vagyunk különösebben lenyűgözve Frank Ramseytől – folytatta Teddy. –  Egyetértünk veled abban, hogy nem mindig egyenes. Változtatásokat tervezünk a Warfieldben. Te is része leszel a változásoknak.  Nagyobb felelőséggel járó munkával bíznánk meg, Franktői pedig elvennénk a hatalma egy részét.  – Igazán? – kérdezte Tom izgatottan. Talán rosszul mérte fel a helyzetet. Végül is a pénzváltó hihetetlen profitot hozott, még ha minimális erőfeszítéssel is. Kérdezni akart volna még valamit, aztán elbizonytalanodott. Tudta, az alvó oroszlánt jobb békén hagyni, és hogy a gyanúja esetleg teljesen megalapozatlan, de baljós előérzete nem akart elmúlni. – Mi a neve a biztosítótársaságnak, amit meglátogatunk? Tudom, hogy mondtad már korábban, de kiment a fejemből. Teddy a combját ütögette az ujjával; bosszantotta Tom kitartása.  – Cambridge Assurance, vagy valami hasonló.  – Aha, Cambridge. – Tom elhallgatott. – Tudod, mielőtt elindultunk, megnéztem a biztosítók katalógusát, de nem találtam ilyen nevű társaságot Észak–New Jerseyben.  – Akkor biztos másik néven van benne – vetette oda Teddy. – Lehet, hogy holdingtársaságként van felsorolva.  – Csak arra gondoltam, hogy ha már hónapok óta tárgyalsz velük, akkor emlékezni fogsz a cég nevére.  – Nehéz mindent rendben tartani a fejemben egy ilyen napon, tudod? Szétszórt vagyok.  – Persze, hogy az vagy. – Tom várt néhány pillanatot. – Szóval, mi az?  – Mi mi?  – A biztosító neve. Hogy hívják?  – Zavarban vagyok – válaszolta Teddy, elfojtva mérgét. –  Egyszerűen nem emlékszem. Még csak negyvennyolc vagyok, de már Alzheimertől szenvedek. – Felnyögött, igyekezett hihetővé tenni a szituációt. – Minden az aktatáskámban van. A társaságról készült iratok, jegyzetek. Majd közvetlenül azelőtt belenézünk, hogy  bemennénk a találkozóra. 113

 – Megnézhetem most is az iratokat? – kérdezte Tom, a hátsó ülésre pillantva.  – Benn van a csomagtartóban – mondta Teddy –, de nem akarok megállni. Így is késésben vagyunk.  – Legalább egy kis előkészületre szükségem van, mielőtt  bemennék egy ilyen találkozóra.  – Rendben leszel – mondta Teddy nyugodtan. – Ez már csak felsőbb szintű dolog, ahol a kutyák csak megszagolják egymás hátsó felét, mielőtt aláírják a papírokat. Részletekbe nem megyünk bele. De ahogy már mondtam, ha tényleg szükségét érzed, belenézhetsz a  jegyzetekbe, mielőtt bemegyünk.  – De azt mondtad, késésben vagyunk. Hogyan nézhetek át  bármit is, ha késésben vagyunk?  – Hagyjál már békén! – fakadt ki Teddy. A mérföldjelző táblákat figyelte az út szélén, ahogy elzúgtak mellettük. Tom észrevette, hogy már csak fák sorakoznak az út mindkét oldalán. – Honnan tudod, hogy hová mész?  – Mi van?  – Nem emlékszel a társaság nevére, de azt pontosan tudod, hogy merre tartasz?  – Többször jártam erre – felelte Teddy. – Már megmondtam, hogy hónapok óta folynak a tárgyalások.  – Különös, hogy a cégnek itt van kint a székhelye vidéken.  – A vezérigazgatónak van itt egy háza. A székhely New Yorkban van.  – De azt mondtad...  – A szentségit, fogd már be! Tom nagyot nyelt. – Ki kell mennem – mondta egyszeriben rémülten. – Kivehetem a táskádat is a csomagtartóból, ha megállunk.  – Túl sokáig tartana – mondta Teddy. – Le kellene hajtanunk egy kijárón, aztán meg keresni kéne egy benzinkutat vagy ilyesmit. Azzal tényleg sok időt vesztenénk.  – Akkor csak húzódj le itt – javasolta Tom.  – Az út szélére?  – Nagyon kell.  – Tartsd vissza – utasította Teddy, miközben újabb mérföldjelző táblát hagytak el.  – Kérlek. 114

 – Jól van. Esküszöm, néha az ember agyára mész – morogta Teddy, és a visszapillantó tükörbe nézett. Amikor a Porsche egy mérfölddel arrébb megállt, Teddy a sötét erdő felé intett. – Menj! Tom idegesen lesett a fák közé. Talán csak a fantáziája volt túl élénk, de úgy tűnt, mintha Teddy szándékosan választotta volna ki ezt a helyet. Mintha kereste volna az ide vezető tájékozódási  pontokat. – Eléggé esik. Lehet, hogy kibírom tovább is.  – Menjél! – parancsolt rá Teddy. Tom ismét kilesett az ablakon. Alig pár méterre látott be a fák közé. Mögötte teljes sötétségbe burkolózott az erdő. Túl hosszú ideig voltak együtt. – Jól van. Egy perc, és itt vagyok. Addig te vedd elő a  jegyzeteket a csomagtartóból, jó? Tudom, hogy azt mondtad, nem fontos belenéznem, de akkor is szeretnék tájékozódni.  – Oké, persze. Tom kinyitotta az ajtót, és kilépett az autópálya szélére. Egy  pillanatra megállt és megvárta, amíg egy lassú kisteherautó elhalad mellettük, majd felsietett az enyhén emelkedő, füves töltésre. Pár lépést tett az erdőbe, beállt egy széles fa mögé és lehúzta a sliccét. Ahogy csökkent a nyomás a hólyagjában, nagy levegőt vett. Döntenie kellett. Menjen vissza a Porschéhoz vagy fusson el? Rettentő ostobának tűnne, ha kiderülne, hogy mindezt csak képzelte, és mégis berohanna vakon az erdőbe. De ezek Han–cockok voltak, és Tom a múlt héten hallotta Teddyt és Pault, amint merényletet terveztek valaki ellen. Azt nem tudták, hogy ő kint áll az ajtó előtt. Ha mással képesek megtenni, érvelt magában Tom, akkor vele is megtehetik. Felhúzta a cipzárját és megindult az erdő felé. Lehet, hogy fárasztó túra lesz, de ez mégiscsak New Jersey. Előbb–utóbb csak rábukkan a civilizáció nyomára. Ez hülyeség, gondolta a homályba bámulva. Azt nem hallotta, hogy személyesen pont ellene szervezkednének, és végül is, miért tennék? Teddy soha nem bántaná. Visszafordult az autópálya felé, de egy pisztollyal találta magát szemben, a pisztoly mögött pedig egy ismeretlen férfival. Hátratántorodott, és kezét ösztönösen az arca elé emelte. – Kérem, ne! – mondta elcsukló hangon.  – Térdre! – parancsolta a férfi könyörtelenül. 115

Tom engedelmesen a földre ereszkedett. – Ne bántson! Könyörgöm! A férfi Tom mögé lépett, fegyverét visszahelyezte  pisztolytáskájába, majd elővett egy darab kötelet az övéből, aztán Tom nyaka köré tekerte és meghúzta. Ha golyóval végez vele, nyomokat hagyna a hatóságoknak még akkor is, ha a test a felismerhetetlenségig elég. A kötél nyomai viszont eltűnnek a hatalmas tűzben. Tom Bristow dühödten küzdött, de az őt fojtogató gyilkoló–gép erejével szemben tehetetlen volt. Nem sokkal később arccal lefelé holtan a földre borult. Teddy az autóban ült és várta, hogy az orgyilkos megjelenjen az erdő szélén és jelezze, hogy Tom Bristow meghalt. Ez a gyilkosság volt Teddy első hivatalos intézkedése a család élén. Az emberek úgy hitték, gyenge és képtelen a könyörtelenségre, pedig fogalmuk sem volt róla, hogy mire képes. Teddy jelzett a dudával, amikor a gyilkos egy másodpercre felbukkant az erdőszélen, aztán a férfi visszahúzódott a fák közé. Teddy megkönnyebbülése határtalan volt. Nem akarta ezt csinálni Tommal, de kénytelen volt megtenni. Az emberek még erőszakosabban fognak az ügyeiben vájkálni. Tom hiányozni fog neki, de a férfi komoly problémákat okozhatott volna. Meg kell szabadulni mindentől és mindenkitől, aki sebezhetővé tenné. És Tomot lehet helyettesíteni. Ez ennyire egyszerű volt. Teddy a tükörbe pillantott, miközben beindította a motort, és érezte, hogy a szája kiszárad. – A francba! – Egy állami rendőrautó közeledett feléje, majd leállt mögötte. A kocsiból két egyenruhás rendőr szállt ki, és óvatosan elindultak a Porsche két oldalán. Teddy első, ösztönös gondolata az volt, hogy elfut, de rájött, hogy ez ostobaság volna. Valószínűleg utolérnék, de még ha sikerülne is elszöknie, mostanra már biztosan felírták a rendszámát, és így könnyedén lenyomozhatnák. Egyébként is elég, ha nyugton marad, mondta magában. Tom holtteste elég mélyen fekszik benn az erdőben. A rendőröknek semmi okuk, hogy odamenjenek. Amíg higgadtan viselkedik, minden rendben lesz. Az ő oldalán közeledő rendőr odaért hozzá, és Teddy lehúzta az ablakot. – Jó napot, biztos úr. Valami gond van? 116

A rendőr pár másodpercig szigorúan Teddyre meredt, majd még egyszer körülnézett, hogy nincs–e a közelben jármű. Aztán gyorsan előhúzta a fegyverét, és a markolattal erőteljes ütést mért Teddy homlokára.

Frank

Ramsey mindkét irányban ellenőrizte a folyosót, majd halkan bekopogott az ajtón.  – Ki az?  – Ramsey. – Ebben a pillanatban hallotta, hogy egy fiókot kihúznak, majd gyorsan vissza is tolnak.  – Jöjjön be. Ramsey belépett a szellősen bebútorozott irodába, és becsukta az ajtót maga mögött.  – Mi az? – förmedt rá Scully mérgesen, amiért megzavarták. A világon csak igen kevesen töltötték el félelemmel Ramseyt. Joseph Scully ezen kevesek egyike volt. – Bo Hancock ma reggel az irodámban járt – magyarázta idegesen. Scully irodája a Park Avenue túloldalán volt, átellenben a Warfield Capitallal.  – És? Talán Scully fizikai tulajdonságai váltották ki ezt a kellemetlen érzést Ramseyben. A közel ülő sötét szempár a vastag, fekete szemöldök alatt; a rövidre nyírt haj; a számos sebhely, amely az arcot szabdalta. Vagy talán az a viselkedés okozta ezt, amely azt sugallta: Scullynak nem esik nehezére elvágni valakinek a torkát. Ramsey gyanította, hogy ez nem csak külsőség Scullynál. – Visszajön a Warfieldbe. Scully lassan felnézett a körlevélből, amit olvasott.  – Azt állítja, visszatér elnökhelyettesként és ügyvezető igazgatóként. – Ramsey szinte érezte, hogy folytatnia kell a beszédet, amikor Scully így nézett rá. – Engem pedig visszafokoz Teddy segédjévé. – Scully továbbra is csak bámult feléje. – Próbáltam felhívni Teddyt és Pault, de egyiküket sem sikerült elérnem.  – Rendben.  – De aztán valahogy tudomást szerzett az Európából érkező tőkéről is.  – Hogyan?! Elmondtad neki? 117

 – Természetesen nem – hazudta Ramsey. – Nem tudom, hogy  jött rá, de gondoltam, önnek jó lenne mihamarabb tudni minderről. Scully végighúzta kezét rövid haján, majd felnézett a plafonra. – Bo úgy látja, apja halálával esélye lehet elkerülni Monta–nából, és átvenni az irányítást a Warfieldben. Egy éve várt valami lehetőségre.  – Nem hagyhatjuk, hogy a Warfield élére álljon. Nem hagyhatjuk, hogy a portfolióban vizsgálódjon. Nyilvánvaló okokból  –tette hozzá Ramsey. – Úgy értem, én nem...  – Mikor szándékozik kezdeni? – kérdezte Scully, félretéve a körlevelet.  – Holnap reggel. De Teddy nem fogja hagyni, hogy Bo visszajöjjön – mondta Ramsey, leginkább saját maga megnyugtatására. – Paullal fizikailag eltávolíttatják, ha megpróbál  bejönni.  – Őszintén kétlem, hogy Teddy képes lesz így tenni. Ramsey érezte, hogy Scully visszatart valami információt. – Hogy érti ezt? Scully előhúzott az inge zsebéből egy csomag cigarettát és rágyújtott. – Theodore Hancock halott.  – Halott? – Ramsey forró hullámot érzett a testében.  – Igen. – Scully mélyen leszívta a füstöt. – Teddy és Tom Bristow ma délután meghaltak egy autóbalesetben Észak–New Jerseyben. A hivatalos történet szerint Teddy a nedves aszfalton elvesztette az irányítást a Porsche felett, lecsúszott az útról, majd lezuhant egy száz méter mély szakadékba. Az autó a földre ütközéskor felrobbant. A lángok olyan erővel törtek fel, hogy ők ketten szó szerint ropogósra sültek. – Scully hátradőlt a székében és kifújta a füstöt. Imádta az enyhe bizsergést, amit a cigaretta idézett elő. – Ha jól tudom, találtak egy ujjcsontot.  – De honnan tudják, hogy...  – Tom jegygyűrűje alapján. Bele volt vésve a neve.  – Istenem! Scully bólintott. – Igen. Úgy tűnik, mintha valaki biztosra akart volna menni, hogy semmi elemezhető ne maradjon belőlük.  – Ön szerint nem baleset volt? – kérdezte Ramsey. Scully halványan elmosolyodott. – Természetemnél fogva gyanakvó vagyok, de borzasztó különös az egybeesés Jimmy Lee ma reggeli halálával. 118

 – És a hatóságok...  – Azt mondták, szerintük baleset – vágott közbe Scully. –  Legalábbis ez az első verziójuk. Csakhogy én ezt nem veszem be.  – De ki ölte meg volna őket? – Ramsey nyugtalanul pillantott a csukott ajtóra. Tudta, hogy Scully egy kapcsolóval is be tudja zárni az asztala alól. Az a gondolat is megfordult a fejében, hogy leginkább talán Scully lenne képes arra, hogy egy járművet száz méter magasról egy szakadékba juttasson.  – Ez a hatvannégyezer dolláros kérdés – ismerte el Scully. –Az ilyen esetekben tapasztalataim szerint a legjobb kiindulási pont az, ha megpróbáljuk megérteni a részt vevő felek terveit. Kinek származik a legnagyobb haszna Teddy halálából? Vagy ki veszítheti a legtöbbet, ha életben marad? A válasz megakadt egy pillanatra Ramsey torkán. – Bo?  – Pontosan – felelte Scully.  – Ezt nem tudom elhinni. Az ivást leszámítva ő a legegyenesebb ember közel és távol. Ezt mindenki tudja.  – Most van itt az ő lehetősége, hogy átvegye az irányítást a család fölött – ellenkezett Scully. – Az emberek, még a rendes emberek is, hajlamosak szélsőséges tettekre, ha megtörték őket. Ne feledd, Bo nem akart Montanába menni. – Scully beleszívott a cigarettájába. – Tanulmányoztam őt. Elég okos ahhoz, hogy ilyesmit is képes legyen véghezvinni, és a keménység is megvan benne. Legbelül gyűlöli Teddyt és Pault, méghozzá igen régóta.  – Ezt nehéz elfogadnom. – Ramsey megrázta a fejét. Egyre inkább meg volt róla győződve, hogy az előtte ülő férfi tervezhette el Teddy Hancock halálát. – Tudom, hogy ez az eset nehéz helyzetbe hoz minket. Mi a fenéhez kezdjünk most Bóval, hogy vissza akar  jönni a Warfieldhez? Scully elgondolkozott egy pillanatra. – Azt akarom, hogy tárt karokkal fogadd Bót – felelte. – Mondd meg neki, hogy azok után, ami történt, jó, hogy visszatért.  – Ezt nem lehet. Bo... Scully felemelte a kezét, mire Ramsey elhallgatott. – Csak tedd, amit mondtam. A többit pedig hagyja rám.

119

Bo a Penn Station főtermináljának peronján haladt az emberek áradatával együtt. Tekintetével a feleségét kereste a vonatról leszállók között; a férfi akarta előbb megpillantani az asszonyt. –  Meg! – kiabálta, amikor végre meglátta.  – Szia! – kiáltotta Meg, és izgatottan integetett. Egy hete nem látták egymást, és mint mindig, a férje látványa örömmel töltötte el. Azóta, hogy Bo kijött a bárból, három mentolos cukorkát is elszopogatott. Lenyelte a harmadik maradékát is, majd futni kezdett Meg felé, remélve, hogy sikerült elleplezni az alkohol szagát. Amikor összetalálkoztak, Bo megragadta felesége vékony derekát és a magasba emelte őt.  – Jézusom! – sikoltotta Meg, szorosan kapaszkodva Bo széles vállába. – Tegyél le, te őrült! – mondta nevetve.  – Nem. – Bo felnézett rá. Nagyon hiányzott már a felesége.  – Néznek minket – kuncogta Meg a fejét hátravetve.  – Hadd nézzenek. Meg egyidős volt Bóval – negyvenhárom éves –, de férje még mindig ugyanazt a nőt látta benne, akit tizenöt évvel ezelőtt elvett. Magas, szőke, kék szemű, világos bőrű és vékony teremtés volt. Arcán még mindig ott ült a vidéki kislány ártatlansága. Nyugodt természetéhez pezsgő életkedv párosult, amely még New York szürke egyhangúságát is képes volt felvidítani. Bár nem volt olyan lenyűgöző, mint egy modell, a férfiakat mégis vonzotta kedvessége,  bája és látszólagos törékenysége. Ha Bo egy partin magára hagyta,  pár perccel később már csodálok hada vette körül a gyémántgyűrű ellenére, amit annyi éve az ujjára húzott. A házasságuk első napjaiban Bót zavarta, hogy a felesége ilyen könnyen magához vonzza a férfiakat. A hűségében nem kételkedett – soha nem látta Meget vágyakozva tekinteni egy másik férfira –, viszont félt, hogy egyes erőszakos fickók kihasználhatják Meg ártatlanságát. Meg kellett azonban tanulnia, hogy a felesége korántsem naiv. Független és intelligens volt, és eléggé bízott magában ahhoz, hogy ne akarjon másokat meggyőzni az értékéről. Bár nem kereste, nem is zavarta a figyelem, és ez ideális társsá tette. Bo a Warfieldre koncentrálhatott, amíg ő a társasági életet szervezte. A hatalmas Hancock vagyonba sem szeretett bele. Bót mulattatta, ahogy a  New York  Times vasárnapi számában 120

leértékelések után kutatott, miközben óriási házuk verandáján iszogatta reggeli kávéját. Paul feleségével ellentétben nem szokott rá a Fifth Avenue divatos ruhakreációira, és a házukat sem akarta kétévente újra dekoráltatni. Az egyetlen törekvés, amelyhez a Hancock vagyon jelentős részét használta, gyermek–jótékonysági intézmények alapítása volt New Yorkban. Mivel saját gyermekei nem lehettek, Meg ebben a tevékenységben élte ki anyai ösztöneit. Bo már az esküvőjük előtt tudott Meg meddőségéről, de ez nem csökkentette vágyát, hogy vele élje le élete hátralevő részét. Már többször beszéltek az örökbefogadásról, de szavaikat még nem követték tettek. Bo soha nem mondta meg a feleségének egyenesen, hogy miért nem szeretett volna gyerekeket befogadni; a választ ugyanis szégyellte. Nem hitte, hogy a családja eltűrne olyan gyerekeket is, akik nem vér szerinti rokonaik. Bo felnézett Meg mosolygó arcára. Csodálatos anya lenne. A férfi átkozott minden magasabb hatalmat – ha létezett ilyen –, amiért nem adta meg feleségének az esélyt, hogy gyereket szülhessen. Bár Meg ritkán panaszkodott a meddősége miatt, Bo tudta, hogy ez élete legnagyobb csalódása.  – Tegyél le – kérte Meg, férje vállát szorongatva. – Mindenki minket bámul.  – Ha valaki olyan szép, mint te, akkor bámulják is meg.  – Ezt csak úgy mondod. Bo óvatosan letette, és ajkuk összeért. – Hiányoztál. Meg a férje nyakához dörgölőzött. – Te is hiányoztál, Bo.  Nagyon. Bo könnyeket érzett az arcán, és összeszorította a szemét. Zavarban volt, hogy egyáltalán beszédbe elegyedett azzal a nővel a  bárban. Soha nem csalta meg Meget, és nem is fogja.  – Sajnálom, ami az apáddal történt. Bo bólintott. – Tudom, hogy ti ketten soha nem álltatok túl közel egymáshoz, de sokat jelent nekem, hogy ezt mondod. – Jimmy Lee nem ellenezte az esküvőjüket, de nem is igyekezett jó viszonyt kialakítani Meggel. Akárcsak Teddy, Paul és Catherine. Bo nem értette családja közönyét Meg iránt, egészen az esküvőjéig, amikor Michael Mendoza elárulta neki, hogy apja egy vele azonos vagyonnal rendelkező nőt szemelt ki neki. Apja viselkedése csak megerősítette Bo szerelmét Meg iránt. 121

Egy darabig még átkarolták egymást, aztán Bo kézen fogta Meget és elindult vele a főterminál felé.  – Hova mentél a kórház után reggel? – kérdezte Meg.  – A Yale Clubba. Onnan hívtalak fel Jimmy Lee miatt.  – Igen, de utána.  – Mire gondolsz? – kérdezte Bo ártatlanul.  – Pár perccel később visszahívtalak, de azt mondták, már elmentél a klubból. Ez már több, mint öt órája volt.  – Az egyik bankárunkkal találkoztam a J. P. Morgennél. –Utálta félrevezetni Meget, de szörnyen felizgatná, ha megtudná, hogy visszamegy a Warfieldhez. Bónak időre volt szüksége, hogy hozzászoktassa feleségét a gondolathoz. Meg az összes pletykát hallotta már Bo késő éjszakai kiruccanásairól, köszönhetően egyes érzéketlen családtagoknak, főként Teddynek, és más ismerősöknek, akik megvetéssel néztek Meg megingathatatlan hitére a férjében. Egyetlenegyszer kerültek szembe egymással a szóbeszédek miatt, miután egy névtelen telefonáló azt állította, hogy látta, amint Bo egy nővel bement a Waldorf Hotel egyik szobájába. Aznap éjjel Bo valójában a Warfieldben dolgozott Dale Stephensonnal, aki később fel is hívta Meget, hogy ezt megerősítse. Másnap reggel Bo és Meg órákon át  beszélgettek, és a férfi végül megértette, hogy a felesége leginkább a Warfieldet utálja. Amint mondta, egy nő csak ideiglenes kicsapongás volna, a Warfield azonban megszállottá teszi Bót. Meg komolyan hitt benne, hogy Bo a hatalmas vagyon igazgatásával járó nyomás miatt fordul olyan gyakran a pohárhoz.  – Tudom, mennyire utálod ezeket a pénzügyeket – mondta Bo, és remélte, hogy Meg nem firtatja tovább a témát.  – Kivel találkoztál? – kérdezősködött mégis Meg, ahogy áthaladtak a terminálon. Tudta, hogy Bo nem mondott el neki mindent. – Bo, áruld el – kérte. A férfi nem válaszolt. Ahogy kiléptek a Harmincnegyedik utcára, Meg megállt és megrántotta Bo karját. – Mondd meg, kivel találkoztál! Bo elfordult és a délutáni ködbe bámult. Az utcát ellepte a hazafelé ingázók első hulláma.  – Ó, ne! – Meg váratlanul megértette, mit jelent a hallgatás, és a szája elé kapta a kezét. – Vissza fogsz menni a Warfieldbe. 122

Bo szerette volna, ha egyedül vannak, amikor közli vele a hírt, hogy nyugodtan tudja kezelni felesége reakcióját, és nem itt az utcán, ahol emberek százai rohannak el mellettük. – Ne aggódj. Megleszünk. Meg a fejét rázta. – Tudom, milyen nehéz nap ez neked, hogy meghalt az apád. Sajnálom, hogy ez történt, de tudod, hogy érzek.  – Szükség van rám a Warfieldnél most, hogy apa nincs már velünk.  – Az apád nem akarta, hogy visszamenj. Pontosan tudta, mit tesz veled.  – De meggondolta magát. Nem sokkal az előtt, hogy meghalt, azt mondta, hogy menjek vissza a Warfieldhez. – Bo habozott. – És mondott pár nagyon kedves dolgot rólad.  – Hogyan? – kérdezte Meg csodálkozva.  – Azt mondta, soha ne hagyjalak el, de ezt már előtte is tudtam. Meg a szívére tette a kezét. – Ez tényleg kedves – jelentette ki halkan.  – Vissza kell mennem a céghez, Meg. Muszáj. Meg elfordult. Tudta, Bónak mennyire hiányzott a mindennapos hajtás az elmúlt évben. Tudta, mennyire nehezen viselte a semmittevést Montanában. – Aggódom miattad, Bo. Amíg kint voltunk Montanában a semmi közepén, csak az enyém voltál.  – Most másképp lesz – fogadkozott Bo, és karon fogta Meget. – ígérem.  – Ezt nem ígérheted meg. Ott az a nagy nyomás, a dollármilliárdok, az emberek, akik minden pillanatban rád kiabálnak, hogy döntsél valamilyen kérdésben. Ez korán végezni fog veled.  – Meg kell értened, hogy a dolgok megváltoztak a Warfield–ben  – mondta Bo halkan. – Rendkívül fontos, hogy visszatérjek a céghez.  – Kinek az érdekében?  – Hogy érted ezt?  – A Warfieldnek fontos vagy neked? A Warfield jobban hiányzott neked az elmúlt évben, mint ahogy én valaha is. – Meg Bónak dőlt, azonnal megbánva a megjegyzést. – Bocsánat. Csúnya dolog volt ezt mondani, nem gondoltam komolyan. Tudom, hogy ez nem igaz. Csak félek. – Megsimogatta Bo mellkasát. – Annyira szeretlek.  – Meg, én is... 123

 – Kérlek, ne menj vissza a Warfieldhez – szakította félbe az asszony Bót, majd felegyenesedett és felnézett rá. – Szörnyű érzésem van ezzel kapcsolatban. Hidd el.  – Meg, még sosem láttalak ilyen...  – Tudom – mondta, és két ujját Bo ajkára nyomta. Bo magához húzta Meget és arcát a mellkasához szorította. –  Csodálatos estét terveztem magunknak – mondta. – Korai vacsora a River Clubban, aztán hajókázás Manhattan körül a jachton. Nagyon romantikus lesz. Már mindent előkészítettem. Annyira vártam rá. Ez majd segít elterelni a gondolataimat apáról.  – Michael Mendozával beszéltél már róla, hogy visszamész? – Meg tudta, hogy Bo szinte minden fontos kérdés előtt kikéri Mendoza véleményét.  – Igen.  – És?  – Ő is le akart beszélni róla.  – Na látod.  – De ez még apa halála előtt volt.  – Nem mindig vagyok benne biztos, hogy Michael a te érdekeidet tartja leginkább a szeme előtt, de most igaza van. Bo kezébe fogta Meg arcát és felemelte a fejét, de az asszony elfordult. – Hogy mondhatod, hogy Michael nem az én érdekeimet tartja szem előtt?  – Kérlek, ne menj vissza – könyörgött Meg, nem válaszolva a kérdésre.  – Bo! Egy pillanatig Bo nem volt biztos benne, hogy valóban hallotta a nevét a Harmincnegyedik utca sűrű forgalmának zajában.  – Bo! Körbefordult és tekintetével végigpásztázta az utcát. Fürkészte a gyalogosokat, az elsuhanó taxikat és autókat. Aztán a széles utca túloldalán észrevette a feléje intő szőke hajú nőt a farmerben és a sárga felsőrészben. Ugyanazt a sárga felsőrészt viselte, mint az a nő, akit reggel a Warfield Capital épületének forgóajtajából látott. Tiffany volt az.  – Beszélnem kell magával! – kiabálta Tiffany, és közben vadul integetett. 124

 – Ki az? – kérdezte Meg. Nem hallotta, hogy Tiffany Bo nevét kiáltotta. – Kit hív?  – Nem tudom. – Bo meggyőzte magát, hogy a reggel látott nő nem Tiffany volt, csak a képzelete csalta meg. De most ott állt az utca túloldalán, és feléje mutogatott. Annyi kérdést megválaszolhatna. Például, hogy mi történt, miután a férfiak elkábították, és legfőképpen, hogy ki állt a támadás mögött. Bo elindult a járdán, majd mintha transzban lett volna, tekintetét le sem véve a nőről, lelépett az úttestre.  – Bo! – kiáltotta Meg, rémülten látva, hogy egy busz tartott egyenesen a férjének. – Vigyázz! – sikította kétségbeesetten, és megindult utána a járdán át. A szeme sarkából Bo észrevette, hogy egy férfi rohan Tiffany felé az út másik oldalán. Egy teherautó mögött eltűnt az alakja, aztán hamarosan ismét megjelent, már csak harminc méterre Tiffanytól. Bo előreugrott, ahogy a busz egyre közelebb ért hozzá, folyamatosan dudálva.  – Bo! – Meg lelépett a járdáról az úttestre. Mintha látni vélte volna, hogy valaki mögéje áll, majd egy erőteljes lökést érzett. Előrebukott, és egy közeledő taxi előtt a térdére esett. Miközben igyekezett lábra állni, megpillantott egy férfit visszahúzódni a tömegbe. Az utca közepén futó elválasztó vonalon állva Bo egy másodpercre megfordult, és látta, hogy Meg a földön térdel nem sokkal egy taxi előtt. Átszaladt egy kisteherautó előtt, Meget a karjánál fogva felrántotta és kivonszolta a járdára. A taxi abban a  pillanatban húzott el mellettük, amikor leértek az úttestről, de az autó így is felhorzsolta Bo térdét. Anélkül, hogy a fájdalmat érzékelte volna, Bo feltápászkodott, és egy tünékeny pillanatig látta, ahogy Tiffany és a feléje rohanó férfi egymás mellett állnak és egy félsaroknyi távolságból néznek vissza rá. Aztán egy kamion gurult a  pár elé, és amikor elment, Tiffany és a férfi már nem voltak ott.

Már tíz óra elmúlt, amikor Paul a dolgozószobából kihozott elemlámpa halvány fényében belépett a birtok nagy istállójába. A lovakat, akárcsak a többi állatot, ki nem állhatta, viszont a körülöttük 125

terjengő édes szalma és széna illatát szerette. Körbevilágított az elemlámpával, aztán megtalálta, amit keresett. – Helló, Scully! – Joseph Scully az egyik pókhálóval borított falnak dőlve állt,  pontosan úgy, ahogy ígérte.  – Jó estét, Mr. Hancock.  – Remélem, senki sem látta, amint bejött – mondta Paul halkan.  – Nem, senki.  – Jól van. – Egészen idáig Paul hagyta, hogy Teddy intézze az ügyeknek ezt a részét. Hagyta, hogy Teddy elhiggye, ő az egyetlen kapcsolat a kulisszák mögött álló emberekkel. A mai délutántól kezdve ennek vége. Paulnak, mindezek ellenére, nagyon óvatosnak kellett lennie, és az ilyen találkozásokat a minimumra kellett szorítania.  – Feltételezem, a bátyja balesete miatt hívott – mondta kimérten Scully. Paul bólintott. – Maga és én mostantól közvetlen kapcsolatban leszünk – mondta Paul, és a lámpát egy kiálló szögre akasztotta a falon. – De soha senki nem láthat minket együtt – figyelmeztette Scullyt, és megindult feléje.  – Értettem.  – Milyen hírei vannak? Scully az apa és a báty elvesztésén érzett szomorúság nyomait kereste Paul arcán, ám semmit nem talált. – Ron Baker egészpályás letámadást készül indítani ön ellen – felelte.  – Ez mit jelent?  – Bizonyos kompromittáló információk vannak a birtokában.  – Miféle információk?  – Információk egy három hónapig tartó viszonyról, amelyet ön egy prostituálttal folytatott tavaly.  – Pontosan mi van nála? – kérdezte Paul szenvtelenül.  – A lány.  – Értem – mondta Paul hűvösen. – Akkor itt az idő, hogy felhasználjuk Mr. Baker ellen, amit az észak–virginiai művelet során találtunk róla.  – Ezért jöttem. Szeretnék megbizonyosodni róla, valóban azt akarja, hogy elkezdjük.  – Feltétlenül.  – Akkor gondoskodom róla. 126

Paul egy lépést tett a lámpa felé, majd megfordult. – Szeretnék kérdezni valamit.  – Mit?  – Maga szerint baleset történt délután?  – Úgy érti, Teddyvel?  – Persze, hogy úgy értem. Scully bizonyos volt benne, hogy nem baleset történt, de rá akart  jönni, Paul miért érdeklődik. – Nem tudom.  – Gyerünk, Scully – szólt rá Paul nyersen. – Az embereivel már  biztos igen alaposan utánanéztek, hogy mi történt.  – Szerintem gyilkosság volt – mondta Scully. – És ön mit gondol? Paul habozott. – Ugyanezt. A kérdés az: ki a tettes?  – Kire gondol? Paul leemelte a lámpát a falról. – Azt nem tudom, hogy ténylegesen ki ölte meg Tomot és Teddyt – mondta felvont szemöldökkel –, de szerintem a háttérben Bo állt.

127

Kilencedik fejezet

Jó estét, fiskális!  – Bo – köszönt Laird tipikus tömörségével. – Meg. – Mereven az asszony irányába biccentett; kezét egyiküknek sem nyújtotta. Egy éve nem látták egymást, gondolta Bo, Laird hangjában vagy viselkedésében mégsem volt nyoma a lelkesedésnek. Se egy „üdvözöllek itthon”, se egy „részvétem az apád miatt”.  – Köszönöm, hogy ilyen későn is fogadsz minket, Bruce –  mondta Bo udvariasan. Már elmúlt tizenegy óra. A veszélyes utcai események után Bo és Meg egy csodálatos estét töltöttek a család  jachtján. A városból a birtok felé tartva megálltak Laird Upper East Side–i lakásánál. – Remélem, nem zavarunk.  – Késő van – felelte Laird. – A gyerekek szerencsére már alszanak. Gyertek be. Bo és Meg az előszobából a nappaliba léptek, közben Laird  bezárta az ajtót mögöttük. Bo még soha nem járt itt. Ahogy beljebb ment, feltűnt, milyen kopár és személytelen a lakás berendezése. Még a gyerekekről sem voltak képek kirakva az asztalra.  – Szia, Cindy. – Meg mosolyogva átölelte Laird feleségét, aki a hálószobák felé vezető folyosóról lépett be.  – Helló, Meg. – Cindy Laird személyisége csak árnyalatnyival volt barátságosabb, mint a férjéé. Bo és Meg egyetértettek benne, hogy ez a házasság a mennyországban – vagy a pokolban – köttetett. A Laird házaspár ritkán jelent meg a Hancock család összejövetelein,  bár mindig hivatalosak voltak rá. Amikor pedig mégis megjelentek, akkor alig szóltak bárkihez, és leginkább egy sarokban álldogáltak magukban. – Részvétünk Jimmy Lee miatt – mondta Cindy csöndesen.  – Köszönöm – felelte Bo.  – Bo, menjünk be a dolgozószobámba. – Laird egy folyosó felé intett a szoba túlsó oldalán.  – Nem leszek távol sokáig, édesem – mondta Bo, és arcon csókolta Meget, majd követte Lairdet a folyosón. 128

Laird egy sötét, márvánnyal borított asztal mögé ült le, majd félretolta a vékony krómozott lámpát, hogy ne takarja el Bót előle. – Mit akarsz? – kérdezte egy szék felé biccentve az asztal másik oldalán. – Miért ez a késői találkozó?  – Remélem, jól vagy – mondta Bo kényelmesen a székbe ülve és elkezdve a beszélgetést. Jimmy Lee megtanította, hogy soha ne vágjon a dolgok közepébe, hanem adjon egy kis időt magának, amíg felméri az asztal túlsó oldalán ülő fél hangulatát. – Már egy éve, hogy...  – Jól vagyok – vágott közbe Laird, majd a lámpa apró égőjét a legalacsonyabb erősségre állítva felkattintotta, és finoman Bo felé fordította. Laird így alig volt több egy árnyéknál az asztal mögött. – Te vagy a család ügyvédje – kezdte Bo. Laird hangulata nem igényelt hosszabb tanulmányozást. Nem kellett kényelmesen felvezetni a  beszélgetést. – Közölni akartam, hogy végleg hazajöttem Montanából, és hogy szándékaim szerint holnaptól kezdve teljes munkaidőben visszaállok a Warfieldbe.  – Frank Ramseytől már hallottam róla – ismerte el Laird, de hangja nem árulta el a véleményét Bo döntéséről. – Ma bent jártál a cégnél.  – Igen.  – Tudnod kell, hogy amíg nem voltál itt, J. L. új általános  partnerségi megállapodást kötött a Warfield Capitalben.  – Micsoda?  – Az új megállapodás mondja ki, hogy a halála után miként történik a Warfield irányítása – folytatta Laird. – J. L. mindig mindenre fel volt készülve, így erre is.  – Avass be a részletekbe. – Bo érezte, hogy újabb akadály gördül visszatérése elé.  – A megállapodás szerint a Warfield élére a ti nemzedéketekből álló végrehajtó bizottság kerül, amelyben Paul elnököl. Az összes fontos kérdésről, beleértve a felsőbb vezetők kinevezését, a bizottság szavazással dönt. A többség akarata a mérvadó.  – Gondolom, te fogalmaztad meg a szerződést.  – Igen.  – Te is javasoltad? – kérdezte Bo, és próbálta eldönteni, hogy Laird barát–e vagy ellenség most, hogy Jimmy Lee meghalt. 129

 – Nem. Ezért Paul és Teddy a felelősek. De Frank Ramsey–nek is benne volt a keze. k eze.  – De te nem tiltakoztál tiltakoztál a végrehajtása végrehajtása ellen. ellen. Laird habozott. – Bizalmasan jegyzem meg, hogy annak idején  jeleztem J. L–nek, miszerint miszerint Frank Ramsey nem a megfelelő személy arra, hogy Teddy mellett segédként működjön a Warfield Capitalban. Megmondtam neki, hogy szerintem Ramsey nem mindig őszinte Teddyvel, és hogy Teddy nem egészen érti, mi történik a cégnél. Továbbá közöltem vele, hogy Ramsey könnyen kihasználhatja Teddyt, és emiatt kellemetlen is volt J. L. tanácsadójaként dolgoznom.  – Mi volt Jimmy Lee reakciója? reakciója?  – Megköszönte a tanácsomat és utasított, hogy írjam meg a szerződést pontosan úgy, ahogy azt korábban javasolta. – Laird elhallgatott. – Végeredményben csak a Hancock család alkalmazottja vagyok, Bo. – Lenyúlt az asztal alá, egy kis hűtőszekrényből kivett egy üveg narancslevet és kinyitotta. ki nyitotta. – Túlbecsülted a befolyásomat J. L.–re.  – Tehát a bizottság három–kettő három–kettő arányú szavazása megakadályozhat engem abban, hogy visszatérjek a Warfield Capi–  talbe – állapította meg Bo, figyelmen kívül hagyva Laird megjegyzését. Laird belekortyolt a narancslébe. Bo vagy nem hallotta még, hogy Teddy meghalt, vagy nagyszerűen színészkedett egész idő alatt.  – Így van. Sőt az ellened szavazók még azt is megtilthatják, hogy a helyszínre menj. Kihívhatják a rendőrséget is, hogy eltávolíthassanak, és jogosan járnának el.  – És ha a bizottság döntésképtelen döntésképtelen egy ügyben?  – Hogy lehetne döntésképtelen? – kérdezte Laird. Laird.  – Gondolom, amikor azt mondtad, hogy a bizottság az én generációmból fog állni, Ashleyt is belesz b eleszámítottad ámítottad a szavazók közé.  – Igen.  – Előfordulhat, hogy őt nehéz lesz megtalálni.  – Tehát?  – Tehát Catherine–en és rajtam múlik majd a dolog. Laird végzett a narancslével, és az üveget az asztal egyik sarkára helyezte. Ha Bo tényleg azt hitte, h itte, hogy Catherine szembeszáll szembeszáll Paullal, csúnyán tévedett. Ez soha nem fordulhatna elő. Catherine mindig Paul 130

oldalára állna. – Ami a te helyzetedet illeti, döntetlen esetén a másik oldal nem mozdíthat el téged. Ha rólad, vagy a nemzedéked  bármelyik tagjáról van szó, akik napi rendszerességgel rendszerességgel igazgatják a Warfield Capitalt, a szembehelyezkedő félnek kell többségben lennie. Ez benne van a szerződésben, jó mélyen, úgyhogy senki sem ellenkezett az aláírásnál – tette hozzá Laird.  – Azt meghiszem, hogy senki sem látta. Különben tiltakoztak volna.  – Talán.  – Kaphatok narancslevet? – kérdezte Bo. Várta, hogy Laird megkínálja, de – amint azt jósolni lehetett –, a kínálás elmaradt. Laird az asztal alá nyúlt, és elővett egy újabb üveget. – Ha gondolod, whiskyvel is szolgálhatok – mondta, átnyújtva a narancslevet.  – Ez jó lesz. lesz.  – Rendben. Bo kinyitotta az üveget és beleivott. Közben Laird ajánlatát mérlegelte az alkoholról. Laird minden tette mögött meghúzódott valami rejtett elgondolás. Ebből a szempontból ő volt a tökéletes tanácsadó. – Mesélj nekem n ekem Frank Ramsey szerződéséről.  – Miért pazaroljam erre az időmet? Már tudsz róla. Bo felpillantott. – Ezt mi alapján a lapján mondod?  – Dale Stephenson biztonságba helyezett neked egy másolatot nem sokkal a halála előtt, ha jól tudom. Nem így van?  – De igen – ismerte el Bo –, az egyes feltételeket feltételeket azonban nem ismerem.  – Nem lett volna szabad senkivel kapcsolatba lépned, amíg Montanában voltál, nem? – támadt rá Laird váratlanul. – Megszegted ezt az utasítást. Ez a gond Lairddel, gondolta Bo. Nem lehet megállapítani, melyik oldalon is áll. Az egyik percben közli, hogy hol rejtett el egy olyan megjegyzést a szerződésben, ami valószínűleg a segítségére lesz, a másikban viszont árulással vádolja, amiért megszegte Jimmy Lee parancsát. – Miért nyújtott az apám olyan szerződést Ramseynek, ami tulajdonosi pozícióval is együtt járt a Warfieldben? Egy apró darab csak, de nem értem, Jimmy Lee miért tette. Laird vállat vont. – Nem tudom. 131

 – Arról tudsz, hogy Ramsey elfogadott egy külső befektetést Európából, hogy a Warfield tőkéjét úgy körülbelül kétszázmilliárd dollárra növelje? Laird csodálkozva nézett rá. – Kétszázmilliárdra? Komolyan? Bo még sosem látta Lairdet ilyen meglepettnek. – Igen.  – Egy európai befektetőtől?  – Tudod, ki az a befektető? Hallottál valamit erről a fejleményről?  – Nem.  – Nem sok értelme van, igaz? A befektetőre az Egyesült Államok adótörvényei vonatkoznak. Egyetlen törvényes befektető sem egyezne bele soha egy ilyen felépítésbe. Mind off–shore cégeket keresnek, és erre számtalan lehetőségük van. Ami igazán ijesztő, az az, hogy Ramsey erről egyáltalán nem is tudott. Szerinted mi a fene folyhat ott?  – Fogalmam sincs.  – Nem gyanús ez neked? Laird Laird nem szólt szólt semmit.  – Az apám nem kérte, hogy nézz utána Ramseynek, Ramseynek, amikor  belépett a céghez? céghez? – kérdezte Bo.  – Nem.  – Nem kérte, hogy hogy vond be a Hazeltine Hazeltine embereit? embereit?  – Nem – felelte felelte Laird, ezúttal határozottabban. – A J. L. halála előtti hónapokban történtek olyan dolgok, amelyekbe nem volt  beleszólásom.  beleszólásom.  – Mint például?  – Azt hiszem, leginkább olyanok voltak, amelyek Paul kampányával álltak kapcsolatban. Bo a Laird széke mögötti fiókos szekrényre pillantott. Két  papírcsomó és egy telefon volt rajta. – Szerinted Paul megnyeri megnyeri a  jelölést? Laird elgondolkozott egy percre. – Ha a számokat vizsgáljuk, Paul szinte garantált befutó. Ami a küldötteket illeti, jelenleg igen szorosan állnak Ronald Bakerrel egymás mögött, de Paul Reggie Duncan küldötteit is megkapja, ha Duncan visszalép. Ha jól tudom, már beszéltek is valami egyezségről Duncannel. Ám ahogy azt már mondtam, ebbe a belső körbe már nem engedtek be.  – És Ramseyt? Ramseyt?  – Azt nem tudom. tudom. 132

 – Mit tippelsz? tippelsz?  – Tudod, hogy soha nem szoktam szoktam tippelni. Bo előrehajolt, hogy ne érje a lámpa fénye, és láthassa Laird reakcióját a következő kérdésre. – Most, hogy Jimmy Lee már nincs itt, hogy látod a további szerepedet? Érdemelsz egyáltalán még szerepet a Hancock birodalomban? bi rodalomban? Laird felnézett. – Tudom, hogy hol vannak a hullák elásva, Bo – felelte ingerülten. – Ostobaság lenne engem elengedni. Nagy ostobaság. Küzdelem esetén Laird pokoli ellenfél lenne. Kicsi volt, de a szíve, mint az oroszláné. Bo már a hokiedzéseken megtanulta, hogy a fizikai megjelenésnek gyakran semmi köze a harci kedvhez. Legfájdalmasabb sérüléseiből nem is egyet igen apró fickóktól kapott a jégen. Laird talán azt hitte, emiatt a kérdés miatt kellett ma találkozniuk. Legalábbis Laird ideges válasza alapján Bo így vélte. Az ügyvéd még a szokásosnál is hűvösebb volt a folyosón, amikor megérkeztek. – Nem mondtam, hogy el akarlak küldeni. A többiek nevében nem beszélhetek, de én nem szeretném ezt tenni.  – Helyes. Bo ismét kérdezni akart valamit, de ekkor megszólalt a telefon. Laird gyorsan a hívókijelző elé állt, hogy eltakarja Bo elől. Csak rövid ideig beszélt, a kagylót letakarva kezével, majd sietve befejezte. Bo alig egy–két szót tudott csak kivenni, pedig  próbált erősen erősen figyelni.  – Mit akartál kérdezni az előbb? előbb?  – Az örökösödéssel örökösödéssel mi a helyzet? helyzet? Főleg az adók érdekelnének.  – Az mind el van intézve – felelte Laird egy könnyed kézmozdulattal. – Minden letétben van, és a washingtoni kapcsolatainknak köszönhetően több vonzó egyezményt is kidolgoztunk a nemzeti bankokkal. – Az órájára pillantott. – Van még valami? Későre jár, és Cindynek fárasztó napja volt a gyerekekkel. Nem tudja egész éjjel Meget szórakoztatni.  – Persze, hogy nem. – Bo kiitta a maradék narancslevét, narancslevét, majd az üres üveget Laird üvege mellé tette az asztalra. Egész este egyetlen dolgon járt az esze, amíg Manhattan körül hajókáztak. Nem tudta, hogy feltegye–e a következő kérdést, vagy sem Lairdnek. – Van még valami. 133

Laird felemelkedett a székéből. – Mi az? – kérdezte némi  bosszúsággal a hangjában.  – Én örökbe fogadott fogadott gyerek gyerek vagyok? Laird lassan előrehajolt, míg végül mindkét könyöke az asztallapon pihent, és tenyerét összezárta az arca előtt. – Miért kérdezed?  – Ilyen információk jutottak jutottak el hozzám – nevetett Bo idegesen. idegesen. – Tudod, milyen vagyok. Nem hagyatom ezt csak úgy elúszni a levegőben mint egy féltékeny báty szövegelését. Megerősítést vagy cáfolatot kell szereznem. Gondoltam, nálad nincs jobb tudója az ilyen családi titkoknak.  – Ezért jöttél ide ma este?  – Igen.  – Paul vagy Teddy mondta el? el?  – Paul. Laird az ujjával az asztalon kopogott. – Rohadék.  – Szóval igaz? Laird a lámpával kezdett babrálni. – Igen. Bo bólintott. Próbált felkészülni a megerősítő válaszra, de nem sikerült. Érezte, hogy a torka összeszorul, és többször köhintenie kellett, hogy legyűrje érzelmeit. – És Ashley?  – Azt majd Ashley Ashley személyesen személyesen megkérdezi. megkérdezi.  – Szóval ő is örökbe örökbe fogadott?  – Ezt nem mondtam. Bo, ez egyáltalán nem befolyásolja befolyásolja a vagyonhoz való jogodat. J. L. ezt külön kiemelte. A végrendelet értelmében ugyanolyan fiúnak számítasz, mint Paul. Paul nem tud kitúrni a családból J. L. halálával sem. Bo ismét bólintott. – Rendben. Nos, akkor még egyszer elnézést a zavarásért – mondta feltörő érzelmeitől elcsukló hangon. – Ideje indulnunk...  – Bo, el kell kell mondanom valamit valamit Montanával kapcsolatban. kapcsolatban.  – Mit? Laird a megfelelő szavakat kereste mondanivalójához. – J. L. megbízott valakit a Hazeltine–től, hogy tartsa rajtad a szemét Libbyben. Egy régi papírmalom melletti kis házban helyeztük el. Azért volt ott, hogy ne kerülhess bajba. Bo bólintott. Jimmy Lee ezt már említette a halálos ágyán. – Igen? 134

 – Pár nappal ezelőtt elvesztettük vele a kapcsolatot. Bo hosszasan Lairdre bámult. – Mit akarsz ezzel mondani?  – Azt, hogy nézz a hátad mögé. – Laird felemelte az állát, mintha azt, amit mondani készült, undorítónak tartaná. – Nem az a fajta ember vagyok, aki hagyja, hogy a képzelete magával ragadja. Tudod, hogy büszke vagyok a racionalitásomra és arra, hogy csak a tényekkel foglalkozom. Az is lehet, hogy a megfigyelő egyszer csak megkerül egy börtönben valahol. Időnként megesik az ilyesmi. Aki hajlandó egy évig rejszolni Montanában, az nem feltétlenül a legmegbízhatóbb fajta. Mi mindent elkövetünk, hogy megfelelő embereket alkalmazzunk, de a dolgok nem mindig a tervek szerint alakulnak.  – De hát... – mondta Bo, jelezve Lairdnek, hogy folytassa.  – Ahogy mondtam, figyelj a hátad mögé.  – De csak van rá valami okod, hogy...  – Nem. – Laird felemelte a kezét és felállt. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy elárulja Bónak, mi történt Teddyvel, de végül nem tette. Ez egy családtag feladata. – Majd elrendezem J. L. temetését – mondta, és az ajtó felé intett. Tíz perccel később Bo és Meg egymás mellett ültek a Hancock limuzin hátsó ülésén, és New Yorkból Connecticutba tartottak.  – Jól vagy? – kérdezte Meg, és kezét a férje kezébe kulcsolta.  – Igen – biztosította Bo mosolyogva. – Csak gondolkozom.  – Min? Azt, hogy örökbe fogadták, csak később árulja el neki, ha már ő maga megemésztette a tényt. – Semmi lényegesen. – A különös telefonhívás járt az eszében Laird dolgozószobájában. Bár Laird igyekezett eltakarni a hívókijelzőt, Bo elég ideig látta a számokat, hogy felismerje Catherine mobiltelefonjának számát. Amennyire ő tudta, Catherine ki nem állhatta Lairdet. Aztán ott volt Laird figyelmeztetése.  – Nekem kéne kérdeznem, hogy jól vagy–e – mondta Bo engedékenyen. – Csúnyán elestél, amikor elrántottalak a taxi elől délután. – A jachton nem vitatták meg részletesen az incidenst. Szép, romantikus estét töltöttek együtt, és Bo nem akart lehetőséget adni Megnek, hogy megkérdezze, miért lépett le egy szőke nő miatt az úttestre a Harmincnegyedik utcán. 135

 – Igen. – A felesége megszorította a kezét. – Tudod, ez volt a legfurcsább. Bo összerándult és várta a Tiffanyt firtató kérdéseket. Közben azon tűnődött, vajon Laird figyelmeztetésének volt–e valami köze a nő kísérteties feltűnéséhez a Harmincnegyedik utcán. Megmagyarázhatatlannak tűnt a jelenet, aminek szemtanúja volt. Egy férfi üldözte Tiffanyt, aztán alig pár pillanattal később már egymás mellett álltak a sarkon, mintha együttműködtek volna. – Mi volt furcsa?  – Nem akarlak megriasztani – felelte Meg csöndesen.  – Mondd el – sürgette Bo.  – Egész idő alatt, amíg a hajón voltunk, ez a hülyeség járt a fejemben a pályaudvar előtt.  – Igen?  – Olyan gyorsan történt minden, hogy időm se volt felfogni.  – Mondd el – kérte Bo. Biztos volt benne, hogy Meg mit fog kérdezni.  – Szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy valaki kilökött az elé a taxi elé. Bo elfordult az ülésen, hogy szembenézhessen vele. – Micsoda?!  – Igen, és a taxi is mintha direkt felénk tartott volna, amikor elrántottál. Tudom, hogy mindez úgy hangzik... – Szavait Bo mobiltelefonjának csöngése szakította félbe. Bo kirántotta a zsebéből. – Igen? Meg látta, hogy a vér kiszáll Bo arcából. – Ki volt az? – kérdezte a karját rángatva, amikor Bo befejezte a hívást. Bo arcán könnyek folytak. – Bo!  – Paul volt az – felelte. Hangja rekedtebb volt, mint máskor – Teddy és Tom Bristow meghaltak.

Scully

intett dr. Silwának, hogy kövesse a hosszú folyosón. Silwa azonban tétovázott; nem tetszett neki sem az, hogy a folyosón egy lélek sem járt, sem az, hogy a vége fenyegető homályba veszett.  – Jöjjön – biztatta Scully. – Nem lesz semmi baj.  – Hova megyünk?  – Az irodámba. A folyosó végén van. 136

Silwa tett néhány bizonytalan lépést, majd lehajtott fejjel Scully után osont. Beletörődött abba, ami rá várt. A markukban volt, és ezen nem tudott változtatni.  – Erre – mutatta az irányt Scully. Kinyitott egy ajtót előtte, és  biccentve beengedte maga előtt Silwát. – Üljön le oda – mutatott egy székre az asztal túlsó oldalán, majd bezárta az ajtót. Silwa idegesen köszörülte a torkát. – Miért akart látni?  – Volna néhány kérdésem – felelte Scully, majd leült az íróasztalhoz és hátradőlt. Ebből a helyzetből könnyedén útját állhatja Silwának, ha netán szökni próbálna. – De semmi olyan, ami miatt különösebben aggódnia kellene.  – Rendben. – Silwa a szék szélén ült és előre–hátra hintázott. – Kérdezzen, amire csak kíváncsi. Elmondok mindent, amit tudni akar. Tudja, hogy együttműködöm. Mindig is együttműködtem, nem igaz? Mindig pontosan úgy tettem, ahogy mondta nekem.  – Igen. – Scully elővett egy vastag barna irattartót, és átnézte az első oldalt benne. – Ebben az áll, hogy Jimmy Lee és Bo közvetlenül Jimmy Lee halála előtt beszélgetést folytattak. –Scully felnézett. – Igaz ez? Silwa ismét megköszörülte a torkát.  – Ne húzza az időt, dr. Silwa.  – Nem, ez nem lehetséges. Mr. Hancock erős nyugtatók hatása alatt volt. Nem beszélgetett Bóval.  – Silwa – mordult rá Scully, és az asztalra csapta az irattartót. – Az igazat akarom hallani. Egy nővér is volt a megfigyelőhelyiségben magával. Silwa sietve rábólintott, mert rájött, hogy Scully esetleg már kikérdezte a nővért. – Igen, igen, elnézést. Össze vagyok zavarodva.  Néha nehéz mindenre visszaemlékezni. Zsúfoltak a napjaim.  – Vagyis mégiscsak beszélgettek.  – Igen.  – Miről? Silwa lehorgasztotta a fejét. – Nem tudom – suttogta. – A műszereket figyeltem. Tudtam, hogy Mr. Hancock közel volt a halálhoz.  – Hogy a fenébe engedhette meg, hogy ez megtörténjen? Tudta, mi a feladata. Annyi nyugtatót kellett volna adnia neki, amitől nem tud beszélni. Nem tudjuk, mit mondott Bónak. 137

 – Az előírt adagnál többet adtam Mr. Hancocknak – mentegetőzött Silwa. – Arra sem lett volna szabad képesnek lennie, hogy megszólaljon, nemhogy mozogni tudjon – mondta, visszaemlékezve, hogyan ragadta meg Jimmy Lee Bo ingét. – Ha még többet adok, megölöm vele.  – Többet kellett volna adnia. Annyit, amennyitől öntudatlan állapotba kerül. Szigorú utasításokat adtam.  – Úgy van, ahogy mondtam. Megvan az előírt mennyiség, amit a testsúly, az életkor és egyéb tényezők alapján számolunk ki. Ha ettől  jelentősen eltérek, nagy bajba kerülhettem volna.  – Nagyobbá, mint amiben most van? Silwa abbahagyta a hintázást. Tudta, hogy hiba volt idejönni. Valahogy rájöttek, hogy három különböző alkalommal kokaint csempészett ki a kórházból, amit kint eladott. Megfenyegették, hogy nyilvánosságra hozzák a tettét. Ezt nem engedhette meg élete  jelenlegi szakaszában. A legidősebb lánya orvosi egyetemre járt, és a másik kettő is főiskolás volt. A nyilvános megszégyenítés és az esetleges bűnvádi eljárás mellett hamar csődbe is jutna, mert a tandíjakkal felélte megtakarított pénzét. Már csak hitelekből vegetált. Úgy tűnt, mindent tudnak róla.  – Hogy érti ezt? – suttogta Silwa, és rettegve készült a halálra. Scully megrázta a fejét, ahogy felismerte a halálos félelmet a másik tekintetében. – Ne aggódjon, dr. Silwa. A saját lábán fog kimenni innen. – Scullynak felhatalmazása volt rá, hogy akkor öljön, amikor jónak látja, de soha nem élt vissza ezzel a hatalmával válogatás nélkül. Nem úgy, mint az a személy, aki megölte Teddy Hancockot és Tom Bristow–t. – Szükségem lesz még magára. Silwa feltartotta a kezét. – Ne, kérem. Többet ne.  – De igen – mondta Scully. Silwa induláshoz készülve felállt. – Nem. Scully szintén felemelkedett a helyéről. – Akkor a lánya...  – A lányomat hagyja ki ebből! – kiáltotta Silwa, s az asztal túloldalán teremve nekiesett Scullynak. Scully könnyedén leszerelte a nála alacsonyabb férfi támadását, majd a földre hajította. Azonnal az orvoson termett: a mellkasára térdelt, és kezét teljes erejével a nyaka köré szorította. Silwa igyekezett lebontani magáról Scully kezét, de sikertelenül. 138

Amikor az orvos kezdte elveszteni az eszméletét, Scully lazított a szorításon. – Rossz hírem van, barátom – sziszegte, miközben Silwa levegő után kapkodott. – A lányának nem megy a Harvard. Az egyik tanársegédnek fizet, hogy előre megkapja a vizsgafeladatokat.  – Scully látta Silwa arcán, hogy az orvos tudott már erről. Talán egész idő alatt gyanította. A lánya nem volt elég okos, és Silwának sok utánajárásába került, míg elintézte, hogy egyáltalán felvegyék. – Szokatlan aktivitást fedeztünk fel a lánya csekkszámláján. Igen nagy összegeket vett fel ahhoz képest, hogy csak diák. Gyorsan kiderítettük, mi történt. – Scully elmosolyodott. – A lényeg az, hogy ha továbbadjuk a dékánnak, amit tudunk, nemcsak azonnal kirúgják, de egész életére csalónak bélyegzik. És akkor apuka szeme fénye elveszíti bájos csillogását. – Szünetet tartott. – Akkor nem tiltakozik többet, ugye? És továbbra is azt csinálja, amit mondok. Comprende? Silwa lassan bólintott.  – Helyes. – Scully nevetett magában. A KUTATÓ ismét  bizonyított. Tökéletesebben működött, mint ahogy azt bármelyikük képzelte volna.

139

Tizedik fejezet

Bo

besietett a Waldorf szálló Park Avenue felőli bejáratán, felkaptatott a márványlépcsőn, elhaladt a két hatalmas virágcserép előtt, majd beért a gazdagon díszített előcsarnokba. Azonnal megpillantotta az egyik fotelban üldögélő Michael Mendozát a terem  bal oldalán. – Helló, Michael! – kiáltott oda neki. Mendoza visszaintett a kezével. Komor arccal állt fel, hogy köszöntse Bót. – Részvétem Jimmy Lee miatt – mondta, és automatikus mozdulattal átölelte Bót. Általában határozott kézfogással üdvözölték egymást, de ma ez tűnt megfelelőnek.  – Köszönöm. Mendoza előző nap hívta fel Bót, hogy megkérdezze, tudna–e vele találkozni, ugyanis éppen New York felé tartott a wyomingi konferenciáról. Bo egyből beleegyezett. – Mielőtt meghalt, kibékültünk Jimmy Lee–vel.  – Valóban?  – Igen. Örülök, hogy sikerült tiszta vizet önteni a pohárba. Mondott néhány igen fontos dolgot. Én voltam az utolsó a családból, aki beszélt vele.  – Mindig szeretett téged – bólintott Mendoza, és Bo vállára tette a kezét. – Csak nem tudta, hogyan mutassa ki az érzelmeit.  – Tudom – mondta Bo halkan. – Feltételezem, hallottad, mi történt Teddyvel és Tom Bristow–val.  – Szörnyű napok lehetnek ezek a családodnak.  – Igen. – Bo látta, hogy könnyek gyűlnek Mendoza szemébe.  – Catherine hogy van? – kérdezte Mendoza rekedten.  – Ha itt végeztem, meglátogatom. Pár szót már beszéltem vele, erősnek tűnt. Ennek persze örülök, de őszintén szólva meglep a dolog. Általában rosszul viseli a nehéz helyzeteket.  – Mindig is törékeny volt – jegyezte meg Mendoza, s ismét helyet foglalt.  – Igen, meglehetősen.  – Kérlek, add át neki is részvétemet, ha látod. 140

 – Rendben – ígérte meg Bo, és leült Mendoza mellé. – Örülök, hogy ilyen hamar újra találkozhattunk – folytatta. – Egy éve nem láttuk egymást, most pedig néhány napon belül kétszer is. Jó, hogy itt vagy egy ilyen kritikus időszakban. Rád mindig számíthattam. Mendoza megveregette Bo térdét. – Örülök, hogy segíthetek. Te hogy vagy? – kérdezte elhelyezkedve a fotelban.  – A helyzethez képest jól. – Bo körülpillantott a csarnokban. – Tegnap bementem a Warfieldbe, és tisztáztuk a dolgokat Frank Ramseyvel – mondta hangját halkabbra fogva. – Közöltem vele, hogy visszatérek, méghozzá teljes munkaidőben. És hogy ma már kezdek.  – Gondolom, ez a beszélgetés elkerülhetetlen volt. Hogy fogadta?  – Rettentő arrogánsan, de nagyon bízik benne, hogy nem sokáig leszek itt a Warfield környékén.  – Igazán?  – Később aztán rájöttem, miért volt olyan magabiztos. Mendoza szeme elkeskenyedett. – Miért?  – Jimmy Lee néhány hónapja új általános partnerségi megállapodást hozott létre a cégben. Bruce Lairdtől tudom. Az én generációm alkotja a végrehajtó bizottságot, aminek Paul az elnöke. Ez felelős a fontosabb döntésekért. És a többség szava dönt. Mendoza halkan füttyentett.  – Ramsey nyilván tud a megállapodásról, és úgy hiszi, le fognak szavazni, amikor vissza akarok lépni a Warfieldbe.  – Nyilván.  – A reakciódból ítélve, gondolom, nem tudtál erről a fejleményről.  – Nem – felelte Mendoza és gyorsan megrázta a fejét. – Erről nem tudtam.  – Azt hittem pedig, hogy tudsz, hiszen apa annyi mindenről kikérte a tanácsodat.  – Erről azonban nem – biztosította Mendoza Bót. – Lehet, hogy nem szerette volna, ha másnak is a tudomására jut, mielőtt meghal. Tudod, mi volt a véleménye a titoktartásról. Bo előhúzott egy cigarettát az ingzsebéből és a szájába dugta, de nem gyújtotta meg. Egy pillanatra megfordult a fejében, megkérdezi már Mendozát, Jimmy Lee miért tagadta, hogy beszélt vele a 141

Washingtonból Wyomingba tartó repülőúton. De lehet, hogy dr. Silwának volt igaza. Jimmy Lee tudata nem volt teljesen tiszta a gyógyszerek miatt, és egyszerűen nem emlékezett a beszélgetésre. – Te tudtál róla, hogy én örökbe fogadott vagyok? Mendoza szeme Bóra villant. – Micsoda?!  – Ne csináld, Michael – szólt rá Bo keményen. – Láttam már ezt a kifejezést az arcodon, nem is egyszer. Átkozottul jó kártyás vagy, de túl régen ismerlek ahhoz, hogy becsapjál. Mendoza elfordította róla a tekintetét.  – Michael.  – Igen, tudtam – ismerte be Mendoza. – Ezt is Laird mondta el neked?  – Laird csak megerősítette tegnap este, de elsőnek Paul volt olyan kedves, hogy felvilágosítson.  – Mikor?  – A kórházban, épp azelőtt, hogy apa meghalt. Mendoza megcsóválta a fejét. Bo kivette a cigarettát a szájából és végighúzta az orra alatt, hogy belélegezhesse a dohány illatát. – Szerinted Paul megnyeri a  jelölést? Mendoza nagyot sóhajtott, miközben átgondolta a választ. –  Washingtoni információim szerint ő fog nyerni, hacsak nem csinál valami hülyeséget. Ron Baker mögött nem áll elég erő az extra küldöttekkel, Reggie Duncan pedig túlságosan le van maradva, bár egyre nagyobb népszerűségre tesz szert. Az amerikaiak egyszerűen nincsenek még felkészülve arra, hogy néger elnökük legyen. Ennyi az egész, és ez szomorú, mert Duncan jó ember.  – Meg vagyok lepve. Mintha jobban szeretnéd Duncant látni a Fehér Házban, mint Pault. Mendoza feltartotta a kezét. – Ne érts félre, Bo. A nyilvánosság előtt Pault támogatom, és Jimmy Lee halála után is hűséges maradok a Hancock családhoz. De nem tetszik az a mód, ahogy Paul másokkal, többek között veled is bánik. Egész egyszerűen kihasználja az embereket.  – Meg kell nyernie a választásokat.  – Nehezen tudom elhinni, hogy így támogatod azok után, ahogy éveken át bánt veled. 142

 – Ez volt Jimmy Lee akarata – mondta Bo. – A halálos ágyán a lelkemre kötötte, hogy tegyek meg mindent, amivel segíthetem és megvédhetem Pault. ígéretet tettem neki, és én nem szoktam megszegni a szavamat.  – Nem, ez igaz. – Mendoza megrázta a fejét. – Te rendes ember vagy, Bo. A helyedben nem lennék képes ennyi pozitív érzelmet ébreszteni egy ilyen testvér iránt.  – Valaha te is gondoltál rá, hogy indulj az elnökségért, nem, Michael? Mendoza lepöccintett egy pihét sötétszürke öltönyéről. – Miről  beszélsz?  – Véletlenül meghallottam, hogy Jimmy Lee–vel erről  beszélgetsz a birtokon. Úgy hat–hét éve lehetett. A tanácsát és a segítségét kérted.  – Igen, így volt.  – No, és mi történt? Mendoza összefonta maga előtt a karját. – Az apád teljes mértékben támogatta az ambícióimat, de a megfelelő alkalom soha nem érkezett el. Egy ilyen óriási dolog sikeréhez a bolygók igen szerencsés együttállására van szükség, és az én esetemben ez nem történt meg.  – Csalódott vagy emiatt?  – Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem, de az élet azért így is sok mindennel kárpótolt. Az Amerikai Egyesült Államok szenátora vagyok. Ha a szüleid nem támogatnak fiatalkoromban, ma valószínűleg közönséges bűnöző volnék. Soha nem fogom elfeledni, mit tett értem Jimmy Lee és Ida. Bo egy pillanatra a szájába tette a cigarettát, majd gyorsan ki is vette. – Szerinted Catherine–nek mi oka lehet arra, hogy közvetlenül  beszéljen Bruce Lairddel?  – Tessék? – értetlenkedett Mendoza.  – Catherine tegnap este felhívta Lairdet, amíg a lakásán voltam. Láttam a nővérem számát a telefon kijelzőjén. Egész nap azon törtem a fejem, hogy miért hívhatta fel.  – Nem tudom – felelte Mendoza. – Miért érdekel annyira? Bo válaszolni készült, aztán csöndben maradt.  – Szerinted Catherine–nek viszonya van vele? – kérdezte Mendoza. 143

Bo elhessegette a kérdést. – Nem. Úgy értem, ez nem tűnik valószínűnek. Te nem így gondolod? A külsejük alapján sem illenek össze. Mendoza hátradőlt a székében. – Egyszer sem vettem észre, hogy Catherine–t különösebben érdekelte volna, összeillik–e valakivel a külseje alapján. – Felnevetett. – Különben biztos nem ment volna hozzá Tom Bristow–hoz. Isten nyugosztalja.  – Mind a ketten tudjuk, hogy azt a házasságot a családok rendezték el. – Bo pár másodpercre elhallgatott. – Komolyan aggódom amiatt a fotó miatt, amit Wyomingban mutattál –mondta, és hangulata elkomorult, ahogy eszébe jutott a rajta lovagoló Tiffany képe. – Amin a sztriptíz–táncosnővel vagyok. –Azon volt, hogy  beszámol Mendozának az előző napi esetről, amikor meglátta Tiffanyt a Penn Station előtt, de aztán meggondolta magát. Valami okból jobbnak látta, ha ezt az információt egyelőre nem osztja meg vele. – És le merem fogadni, hogy van még több is a képekből. Nem tudom, mit tennék, ha Meg szeme elé kerülnének.  – Erre az előtt is gondolhattál volna, hogy... – Mendoza elhallgatott. – Ne haragudj, Bo.  – Beismerem, nagy ostobaság volt azt a nőt beengedni a kocsimba, de esküszöm, semmi nem történt közöttünk. Ahogy azt már Wyomingban mondtam, ártatlan kis szórakozás volt.  – Ebben biztos vagyok. Bo tekintete a semmibe révedt. – Valaki ellenem akarja felhasználni azokat a képeket.  – De ki? – kérdezte Mendoza.  – Bárcsak tudnám. – Bo felpillantott Mendozára. – Meg  belehalna, ha meglátná a fényképeket. Annyi éven át olyan erősen küzdött a pletykák ellen.  – Ellenőriztethetek néhány dolgot, Bo – ajánlotta Mendoza. – Szólok egy pár ismerősömnek az Irodánál. Diszkréten fogják kezelni.  – Köszönöm. – Bo már várt erre a szívességre. – Megint te vagy az, aki vigyáz rám.  – Én nem bánom, ha ezt kell csinálnom, Boiling. – Mendoza figyelte, ahogy Bo az ujjai között csavargatja a cigarettát. – Ha már a vigyázásnál tartunk, szerinted jó ötlet azonnal visszatérni a 144

Warfieldhez? Szép lassan is visszaszokhatnál a munkába. Istenem, hiszen egy nap alatt elvesztetted Jimmy Lee–t és Teddyt is.  – Miattam nem kell aggódni.  – Az emberek néha nem is érzik, milyen érzelmi nyomás nehezedik rájuk, és másoknak kell szólniuk, hogy észrevegyék.  Nagyon fáradtnak tűnsz, Bo. Ez most neked is egy ilyen időszak. Miért nem vársz egy hetet, mielőtt kezdenél?  – Már megmondtam, jól vagyok.  – A cég egy évet is túlélt nélküled – erősködött Mendoza. –Egy hétig még biztos kibírja.  – Mi a baj, Michael? – kérdezte Bo idegesen. – Miért nem akarod, hogy bemenjek?  – Te és Ramsey ki nem állhatjátok egymást – felelte Mendoza hűvösen. – Ez plusz a dollármilliárdok igazgatása nagyon megerőltető lesz. Ennyi. Bo hosszasan bámult Mendozára. – Hm.  – Csak törődöm veled, Bo. Bo ismét arra gondolt, hogy kikérdezi Mendozát az állítólagos  beszélgetésről Jimmy Lee–vel. – Tudod, Ramsey nem tudna mit kezdeni egy esetleges piacról jövő támadással.  – Miről beszélsz?  – A Warfieldnek rengeteg ellensége van. Mendoza bariton nevetése végigzengett a csarnokon. –  Mindannyiunknak vannak ellenségei – jelentette ki, végighúzva ujjait őszülő haján.  – De most, hogy Jimmy Lee elment, a cég sebezhetővé vált ezekkel az ellenségekkel szemben – mondta Bo halkan. – Azelőtt érinthetetlenek voltunk a számukra. Most már nem. A mosoly lehervadt Mendoza arcáról, és kiegyenesedett a fotelban. – Miért?  – Jimmy Lee kiterjedt kapcsolatrendszerrel rendelkezett. Amíg élt, senki nem mert ránk támadni. Ha rájött, ki szállt velünk szembe, tönkretette az illetőt. Láttam egy párszor, ahogy ezt megcsinálja. Pokoli volt a bosszúja.  – Mit értesz azon, hogy „támadás"?  – A Wall Streeten elég könnyen rájöhetnek arra, ha valakinek  jelentős pozíciója van valamiben, mondjuk, egy bizonyos részvényben, kötvényben vagy áruban. – Bónak eszébe jutott az az 145

éjszaka, amikor Fritz és Teddy annyira aggódtak az aranypozíció miatt. Valaki tudomást szerezhetett a pozíciójukról és megpróbált ártani a Warfieldnek, az ereje azonban nem volt meg hozzá. – Ha összhangban dolgoznak, árthatnak egy cégnek azzal, hogy mesterségesen leviszik az árat, és ezzel eladásra késztetik a céget, vagy egyszerűen nem kereskednek velük, és így veszteséges kilépésre kényszerítik.  – De hát a Warfield Capital hatalmas. Képes lenne ellenállni ilyesminek.  – A Warfield egy fedezeti alap. Komoly hiteleket használ fel, így a befektetéseinkben magas az idegen tőke aránya. Ha a  portfoliónkban hirtelen leesik valaminek az ára, a törzstőkénk hamar apadni kezd, a bankok és biztosítók pedig jönnek a pénzükért, akárcsak magánszemélyek esetében.  – Neked is megvan a magad kapcsolatrendszere – mondta Mendoza.  – Az enyém korhadt, és Jimmy Lee–éhez képest semmi. –Bo összecsücsörítette a száját. – Ha Ramsey felelőtlen volt a  portfolióval, arról előbb–utóbb a Wall Street is tudomást szerez, és az ellenségeink lecsapnak. Abból pedig vérfürdő is lehet. Ezért kell gyorsan visszatérnem. Muszáj átrágnom magam a portfolión. Mendoza megdörzsölte az állát. – Sikerült felvenni a kapcsolatot Ashleyvel? – kérdezte végül.  – Hogy érted ezt?  – Gondolom, megpróbáltad felhívni.  – Miből gondolod?  – Te és Ashley mindig közel álltatok egymáshoz. Biztos vagyok  benne, hogy ő melletted volna minden szavazáskor a Warfield új végrehajtó bizottságában. Most, hogy Teddy már nincs köztünk, legrosszabb esetben is csak döntetlent érhetsz el bármilyen szavazásban. Meg kell találnod Ashleyt és haza kell őt hoznod.

R on

Baker kényelmesen elnyújtózott hatalmas fekete  bőrfoteljében, és tetőtéri irodájából végigpásztázta tekintetét Los Angeles belvárosának csillogó felhőkarcolóin. – Nagyon elfoglalt vagyok. 146

 – Ebben nem is kételkedem – mondta a másik férfi tiszteletteljesen. – Az elnöki kampány bizonyára kimerítő elfoglaltság.  – Nem is tudja, mennyire az.  – Ígérem, nem tartom fel sokáig.  – Rendben. – Egy kemény kampányt is félre lehet tenni pár  percre egy vonzó üzleti ajánlat érdekében. A férfi, aki az asztal másik oldalán ült, azzal az ajánlattal érkezett Bakerhez, hogy felkínálja neki a részvételt egy nagy volumenű manhattani ingatlanügyletben New York egyik prominens családjával együttműködve. Baker sohasem tudott betörni a manhattani piacra a nyugati partról, ezért szeretett volna többet hallani a tervről. –New York–i ismerőseim igen jó véleménnyel vannak az ön által képviselt családról.  – Ezt elhiszem.  – Mondja el, mit akar. Joseph Scully szája halvány mosolyra húzódott. – Szeretnék elmesélni egy történetet. Baker felnézett a tejfölös chipses zacskóból, amiből idáig csipegetett. – Már mondtam, hogy nincs sok időm.  – Nem lesz hosszú, és szerintem igen érdekesnek fogja találni. Szó lesz benne gyermekpornográfiáról és egy abortuszról is. Bakernek kiszáradt a szája.  – Részletes adataink vannak arról, hogy ön milyen weboldalakat látogatott az elmúlt két évben, illetve miket töltött le ezekről. Baker végre – elkésve – rájött, mi történik. – Tűnjön innen a fenébe...  – Egy kiterjedt hálózat és a megfelelő technológia segítségével követtük az internetezését azon a gépen ott – Scully a Baker asztalán álló számítógépre mutatott –, illetve az otthoni gépén. Illegális képeket töltött le fiatalkorú lányokról, és ezeket cserélte is olyan személyekkel, akikről a szövetségi hatóságok tudják, hogy gyermekpornográfiában utaznak. – Scully tárgyilagosan folytatta. – Hajlandó vagyok elhinni önnek, miszerint nem tudott róla, hogy a lányok fiatalkorúak voltak, de ez az embereket nem fogja érdekelni. És ezt szerintem ön is tudja.  – Ki kellene hajítanom magát az ablakon... 147

 – Ezt nem ajánlanám, Mr. Baker. Ha egy órán belül nem hívom fel az embereimet, nemcsak az ön interneten végzett tevékenységével lesznek az újságok tele, de arról is mindenki részletesen olvashat majd, hogy a feleségének évekkel ezelőtt volt egy igen nagy titokban végzett abortusza is. – Scully diadalittasan mosolygott. – Semmilyen jel nem utalt arra, hogy a magzat agykárosult vagy egyéb módon sérült lett volna, ami megakadályozz abban, hogy normálisan nőjön fel. – Itt a hatás kedvéért elhallgatott.  – Önök egyszerűen nem akartak még egy gyermeket. Szinte teljesen  biztosra vehető, hogy egy olyan konzervatív platform jelöltjeként, mint az öné, igen hamar el fog vérezni a versengésben, nem sokkal azután, hogy ez az információ napvilágra kerül.  – A feleségemet megerőszakolták – suttogta Baker.  – Talán így volt, de a bűncselekményt soha nem jelentették be. Ellenőriztük. Sehol, semmilyen iratban nincs nyoma annak, hogy a feleségét megtámadták volna. Ha ezt a magyarázatot használja fel, az emberek vagy nem fogják elhinni, vagy sajnálni fogják a feleségét, magát pedig utálni, amiért őt használja fel a kampánya megmentéséhez. Ebből nem lehet nyertesként kikerülni.  – Kinek a nevében jár el? – kérdezte Baker alig hallhatóan.  – Majd azt is megtudja. Addig is részletes utasításokat adok róla, hogy mit tegyen és mondjon a következő huszonnégy órában. – Scully induláshoz készülődve felállt. – Egyébként az ingatlan–  tranzakció teljesen törvényes. Amíg hajlandó együttműködni, a család partnere lesz a manhattani ügyletben, és tisztes profitot fog  bezsebelni.

Bo belépett az antik tárgyakkal zsúfolt Park Avenue–i lakásba, megfogta Catherine kezét és gyöngéden arcon csókolta. –Hogy vagy?  – Jól. Tényleg. Bo bólintott. Épp úgy volt, ahogy Michaelnek leírta. Catherine igencsak ura volt önmagának ahhoz képest, hogy nemrég vesztette el férjét, apját és bátyját is. – Örülök, hogy így tartod magad.  – De nem érted.  – Hát... 148

Catherine elhúzta a kezét. – Jimmy Lee kényszerített rá, hogy hozzámenjek Tom Bristow–hoz. Az egész a kapzsiság jegyében fogant, Bo.  – Ez nem a megfelelő alkalom, hogy keserű legyél. Mindannyiunknak...  – Öt éve nem voltam együtt Tommal. Semmit nem éreztem, amikor meghallottam, hogy meghalt. Tudom, ez rettenetesen hangzik, de így van. Bo Catherine–re meredt. Azzal tisztában volt, hogy nővére házassága megromlott, de hogy ennyire, arról fogalma sem volt. Catherine megfordult, és Bónak háttal állva, szorosan keresztbefonta maga előtt a karját. – Tom és Teddy évek óta szeretők voltak, Bo. – Azóta, hogy Paul telefonon közölte vele, Tom és Teddy meghaltak, Catherine–t most először öntötték el az érzelmek, és arcán könnyek kezdtek csorogni. – Hosszú ideig együtt éltem ezzel, de örökké én sem lehetek magányos. – Halkan zokogott, arcát a kezébe temette. – Lehet, hogy a pokolra jutok, de szükségem volt egy társra, szükségem volt valakire, aki szeret. Ezzel kirohant a szobából, magára hagyva az értetlenkedve utána  pillantó Bót.

A ma esti küldetés eltért a megszokottól, de ő már megtanulta, hogy ne firtassa az utasításokat. Hétköznapibb akció volt, mint az eddigiek; Tom Bristow és a Hazeltine biztonsági emberének meggyilkolását élvezte, de azt is tudta, hogy nem szabad panaszkodnia. Kiválóan gondoskodtak róla. Könnyedén behatolt Reggie Duncan kampányközpontjába, és az ablakhoz kapcsolt riasztó sem érzékelte, hogy bejött rajta. Most az egyik mozgásérzékelőnél állt, és a kezét szándékosan meglengette a készülék előtt. Mosolygott. A rendőrség perceken belül kint lesz, és a felettesei megnyugodhatnak. Talán, ha már óvadékkal kihozták a börtönből, ismét adnak olyan feladatot neki, amit élvez. Ha nem, akkor minden ok nélkül kell csinálnia. Lassan kezdett rászokni. Elégedetten nyugtázta, hogy a riasztó megszólalt a körzeti rendőrőrsön, majd leült egy székbe és várt. Amikor a rendőrség kiérkezik, úgy kell tűnnie, mintha megpróbált volna elszökni. 149

Tizenegyedik fejezet

Hozd a sajáttőke–kimutatást! – szólt Bo Ramseyre, és mereven nézett rá az asztalon tornyosuló számítógépek mögül. A sajáttőke–  kimutatás tartalmazza az összes befektetést a tranzakciók összege és dátuma szerint, amelyet a Warfield Capital különböző társaságokba  juttatott. A cég mind a tíz alosztálya – az árucikk osztálytól az arbitrázs ügyleteket intéző osztályig – rendelkezett hasonló kimutatásokkal, amelyeket a központi hálózat óránként frissített, és amelyek alapján Bo gyorsan megállapíthatta, mi van a cég hatalmas portfoliójában. Az alosztályok vezetőinek széles mozgásteret adott a saját  portfoliójuk igazgatásában, de ha észrevette, hogy valami nincs rendjén – magas a koncentráció egy bizonyos szektorban, vagy egyes értékpapírok nincsenek lefedezve –, azonnal lépett, és a helyzetnek megfelelően vásárolt vagy eladott. A portfolió igazgatása természetes volt számára, még akkor is, ha kétszázmilliárd állt az irányítása alatt. Még egy év kényszerkitérő után is. Ramsey visszabámult az iroda ajtajából. Bízott benne, hogy Paul Teddy halála ellenére is megakadályozza Bo visszatérését a Warfield Capitalhoz. Azt is meglehetősen biztosra vette, hogy Paul nem látja át teljes mértékben a cégen belüli történéseket, vagy hogy ki tartja a kezében a szálakat Jimmy Lee halála után. Azt azonban tudta, hogy Paul is megérti, milyen égetően fontos Bót távol tartani a Warfield irataitól; megérti, milyen rohamos tempóban összedőlhet a kampánya, ha Bo bármihez korlátlanul hozzáférhet a sajáttőke–   portfolióban.  – Megbeszélted ezt Paullal? – kérdezte Ramsey.  – Mit? – kérdezett vissza Bo. Látta, Ramsey milyen kényelmetlenül érzi magát, és ettől mindjárt jobb kedvre derült. Montanai száműzetése során fokozatosan meggyűlölte a férfit, de csak most jött rá, mennyire.  – Ezt – dadogta Ramsey, és körbemutatott az irodában. Az elmúlt két napban Bo újra a sajátjává tette a helyiséget:

150

Ramsey dekorációinak nagy részét – a drága bútorokat és a festményeket – eltávolíttatta. Most papírok és jelentések hevertek az asztalokon és székeken, a visszahódított íróasztalon pedig a raktárból előző nap kihozott hat számítógép állt, és a monitorjukon tőzsdeárfolyamok villództak. Az iroda már nem emlékeztetett múzeumra. Most már úgy néz ki, ahogyan kell, gondolta Bo. Mint egy kétszázmilliárd dolláros tőke idegközpontja. –  Nincs szükségem a bátyám jóváhagyására, hogy úgy nézzen ki...  – Úgy értem, azt, hogy újra a Warfield Capitalnál dolgozol –  vágott a szavába fagyosan Ramsey. – Nem az ízlésed hiányáról  beszélek.  – Négy napja még igen biztos voltál benne, hogy nem jövök vissza, ugye, Frank? Annyira biztosra vetted, hogy Paul képes lesz távol tartani.  – Biztos voltam benne, hogy Paul és Teddy távol tudnak tartani.  – Ramsey habozott, mert tudta, hogy hallgatnia kellene. Tudta, hogy Scully dühöngene, ha hallaná, amit most mondani készül. De képtelen volt elviselni Bo önelégült arckifejezését. A gyűlölet kölcsönös volt. – De Teddyt megölték. Most már nincs itt, hogy segítsen Paulnak. Ez igencsak jól jön neked, nem igaz? Bo felpillantott az egyik képernyőről. – Hogy mondtad?! –  csattant fel.  – Hallottad.  – Hallottam, de remélem, csak félreértettem a célzást.  – Azt értesz félre, amit akarsz, de egy dolgot hadd tisztázzak. Úgy hiszem, Teddy halála borzasztó jó időpontban jött neked.  – Tűnj innét, Frank! – förmedt rá Bo, és felkelt a helyéről. – Tűnj innét, és kerítsd elő nekem azt a nyamvadt kimutatást. Tíz perc múlva szeretném az asztalomon látni. És csukd be az ajtót magad mögött! Ramsey egy darabig nem mozdult a helyéről, de amint meglátta, hogy Bo elindul feléje az asztal mögül, sietve távozott a helyiségből.  – Seggfej – morogta Bo maga elé, miközben átvágtatott az irodán, hogy maga csukja be az ajtót. A székébe visszaülve előhúzott egy borítékot, és kiterítette maga elé a tartalmát. Az első lap, amit a kezébe vett, egy Jimmy Lee–nek címzett részletes feljegyzés volt Michael Mendozától, amelyben Mendoza egy tervet vázolt fel a Warfield partnerségi 151

egyezményének megváltoztatására. A javaslat, amelynek megszövegezése Bruce Laird feladata, és amely Jimmy Lee halála esetén lép életbe, azt az új szavazási rendszert tükrözte, amelyet Laird négy nappal ezelőtt leírt Bónak a lakásán. A szavak elhomályosultak Bo szeme előtt. A felépítést Michael Mendoza javasolta, és Jimmy Lee végrehajtotta. Mégsem Paul, Teddy vagy Ramsey volt az. Michael Mendoza állt a cég vezetésének átszervezése mögött, ami a gyakorlatban megakadályozhatja Bo visszatértét. Bo, miután találkozott Mendozával a Waldorfban, Jimmy Lee házának egyik emeleti hálószobájában bukkant az iratra. Egy szekrény mélyén feküdt egy tömött dobozban, amelyet két másikkal együtt egy lepedő takart be. Mind a háromban apja személyes papírjai és tárgyai hevertek teljes összevisszaságban, mintha valaki sietve próbált volna elrejteni valamit. Bo lerakta a feljegyzést, és felvett egy másik papírlapot, amelyen a Jimmy Lee irodájából indított távolsági telefonhívások sorakoztak arról a napról, amikor Mendoza állítólag Washingtonból Wyomingba repült. Bo úgy emlékezett – és úgy vélte, pontosan emlékszik –, hogy Mendoza azt mondta, Jimmy Lee hívta őt, amíg a repülőtéren várakoztak. Memóriája vetekedett Lairdével, és biztos volt benne, hogy Mendoza állítása szerint Jimmy Lee volt a hívó, és nem ő. Jimmy Lee irodájából azonban nem volt hívás Mendoza mobiltelefonjára. Az utolsó lap azokat az összegeket tartalmazta, amiket a Warfield Capital, illetve a Warfield többi egysége azóta fizetett Bruce Lairdnek, hogy nyolc éve otthagyta előző munkahelyét Davis Polknál, és csatlakozott Hancockékhoz. Bo a fejét csóválta, ahogy újra és újra átnézte a dokumentumot. Laird évi kétszázezer dollárt kapott, amióta a családnak dolgozott. Se többet, se kevesebbet. A fizetésén egyszer sem emeltek, bonuszt sem kapott soha. – Ennek nincs értelme – motyogta Bo maga elé. Laird bizonyára jól keresett a  jó nevű manhattani ügyvédi társaságnál, mielőtt elfogadta Jimmy Lee ajánlatát. – Kétszázezer nem megvetendő összeg, de Davis Polk  partnereként sokkal többet is zsebre tehetett. Miért jött volna el onnan ennyi pénzér? – A telefon megszólalt az asztalon, és félbeszakította Bo gondolatmenetét. – Igen?  – Mr. Taylor megérkezett. 152

 – Kérem, vezesse be.  – Igen, uram.  Néhány pillanattal később Allen Taylor már a Bóval szemközti székben ült. Magándetektív volt, de nem kötődött a Hazel–tine–hez. A csalások felgöngyölítése volt a specialitása. Nagydarab férfi volt, ritkás fekete hajjal, bozontos pajesszal és szakállal. Erős New York–i akcentussal beszélt.  – Milyen volt Európa? – kérdezte Bo.  – Jó. – Taylor ugyanolyan tömören fogalmazott, mint Laird. – Híreim vannak a számodra, Bo.  – Ez gyorsan ment. Taylor óvakodva körültekintett az irodában. – Itt biztonságban  beszélgethetünk? Taylor mindig is hűvös természetű volt, de ma nyugtalannak tűnt. – Igen. Miért?  – Csak elgondolkoztam. – Taylor felkelt és az ablak melletti szekrényen álló hifitoronyhoz lépett. Bo gyakran hallgatott klasszikus zenét, ha túl feszült volt a napja. Taylor elindított egy CD–t, feltekerte a hangerőt, majd visszaült.  – Mi a baj, Allen? Miért ez a nagy titkolózás?  – Az utasításaid alapján visszakövettem a beáramlott pénzeket, amik három hónappal ezelőtt kerültek a Warfield Capital törzstőkéjébe. – Taylor továbbra is kerülte a lényeget. – Azt a kétmilliárdot. Bo négy nappal ezelőtt – miután összetűzésbe került Frank Ramseyvel, de még mielőtt átment a Negyvenkettedik utcai bárba – rövid megbeszélést tartott a család pénzügyi ellenőrévei, akinek irodája szintén a Warfield épületében volt. Bruce Laird fizetési adatai mellett Bo megkapta az összes lehetséges részletet az európai  befektetésekről, amiket Ramsey említett a beszélgetésük folyamán. Ezekkel az információkkal a birtokában Taylor azonnal egy Londonba tartó gépre szállt. Figyelmeztette Bót, hogy a nyomozás minimum egy hétig eltart, de már újra itthon volt. – Mit találtál? – kérdezte Bo.  – Kőfalat.  – Nem értelek. Taylor fészkelődött a székén. – Évek óta pénzek lenyomozásával foglalkozom, és szerénység nélkül állíthatom, hogy 153

 bármilyen átutalás eredetét meg tudom állapítani. Az informátoraim ott vannak az összes jelentős bankban az egész világon, és a hálózat a másodlagos fontosságú városokban is erős. Bo bólintott. Taylor volt a legjobb. Őt hívta fel azon az éjszakán, amikor Fritz Peterson és Teddy annyira aggódtak a Warfield aranypozíciója miatt. – Ez igaz, Allen. Több besúgód van, mint a CIA–nek. – Taylor a legbizonytalanabb szóbeszédek esetében is  percek alatt utána tudott nézni, hogy van–e valami alapjuk vagy sem.  – Most azonban elakadtam – mondta Taylor. – A nyom úgy szakadt meg egy olasz bankban, mint egy semmibe vezető vasúti vágány. Az egyik pillanatban még gyorsvonattal száguldók előre, abban a biztos tudatban, hogy hamarosan rájövök, ki küldött a Warfieldnek kétmilliárd dollárt. A következőben pedig csikorogva fékezünk, és a mozdony leáll. – Taylor arcán különös kifejezés jelent meg, és hátradőlt a széken. – Kísérteties volt, Bo. Ilyen élményben évek óta nem volt részem. Akkoriban ez azért történt, mert hiányoztak hozzá a kapcsolatok. De most... – A hangja semmibe veszett.  – De most mi volt?  – Az emberek vagy túlságosan féltek attól, hogy kinyissák a szájukat, vagy tényleg nem tudták, honnan jött az az utolsó beérkező átutalás. Ezt nem tudom megmondani. Még dolgozom az ügyön – mondta Taylor, és átnyújtotta jelentését Bónak –, de nem ígérhetem, hogy  bármennyivel is előrébb jutok. Bo elvette a jelentést és becsúsztatta a borítékba az eddig tanulmányozott dokumentumok mellé. – És mi van a másik dologgal? Taylor felderült. – Úgy néz ki, Bruce Lairdnek akadt egy kis  problémája, amikor apád felkereste nyolc évvel ezelőtt.  – Ez mit jelent?  – Lairdre komoly per várt hűtlen kezelés miatt. Százmilliókról volt szó. Davis Polk szép csöndben szeretett volna megszabadulni tőle, és úgy tűnik, Jimmy Lee tett nekik egy szívességet. Bo bólogatott. Így már érthető volt az emelés vagy bonusz nélküli kétszázezer dolláros fizetés. – Figyelj, szeretném, ha... Az iroda ajtaja kivágódott és Ramsey csörtetett be rajta. – Itt van az az átkozott kimutatás – jelentette be fennhangon, és a papírt Bo asztalára csapta. – A legfrissebb adatokkal – tette hozzá, és gyanakodva felmérte Taylort. – Ez meg kicsoda? 154

 – Ennyi lesz, Frank. Ramsey várt, hogy Taylor bemutatkozzon. Amikor ez nem történt meg, Ramsey egyenesen az irodájába indult, hogy telefonáljon. Bo utánanézett a távozó Ramseynek, majd elnyújtózott a székén és megdörgölte a szemét. Holnap temeti az apját és a bátyját.

K ora

reggel elkaptak egy férfit, aki Reggie Duncan harlemi kampányközpontjából igyekezett elmenekülni, de a személyazonosságát eddig még nem sikerült megállapítani. A nyomozó a gyanúsítottat figyelte, ahogy nyugodtan üldögélt a körzeti rendőrőrs cellájában. Különös volt a helyzet. A férfi túlságosan is higgadtan viselkedett. A három óráig tartó kihallgatás során semmilyen hasznos információt nem tudtak kiszedni belőle. A férfinál nem voltak személyes iratok, csak a kabátzsebében találtak néhány fecnit egy címmel és egy telefonszámmal. Egyetlen szót sem volt hajlandó mondani. Most a priccsen ült és magabiztosan mosolyogott a rácsokon át, mint akinek az égvilágon semmi gondja.  – Hé, ezt nézd meg! – A nyomozó társa egy papírdarabbal a kezében rohant feléje a folyosón.  – Mi az? – kérdezte a nyomozó, és kikapta a papírt a másik kezéből.  – Utánanéztünk a címnek és a telefonszámnak, amit a fickó zsebében találtunk – felelte a másik rendőr, és a cellában ülő férfira mutatott. – El tudod ezt hinni?  – Jézusom – suttogta maga elé a nyomozó, amikor meglátta a nevet. – Na és ez? – kérdezte, és feltartotta a lapot, hogy a fogoly is el tudja olvasni a nevet. – Erről van valami mondanivalója? Csak magán segíthet, ha együttműködik velünk. A férfi vállat vont. Nem állt szándékában együttműködőnek lenni. A munkáját elvégezte, az utasításai pedig úgy szóltak, hogy ne mondjon semmit.  – Ennek véletlenül sem szabad a sajtó kezébe kerülnie, amíg rá nem jöttünk, mi folyik itt – figyelmeztette a nyomozó a társát.  – Tudom. Ez itt a detonátor öt tonna dinamithoz.  – Nincs semmi mondanivalója? – kérdezte meg ismét a nyomozó a gyanúsítottat. 155

A férfi megrázta a fejét.  – Ja, és van még valami.  – Mi az? – kérdezte a nyomozó a társához fordulva.  – A fickónak máris letették az óvadékot. A nyomozó szeme elkerekedett. – Az lehetetlen.  – Miért?  – Még nem engedélyeztem neki egyetlen telefonhívást sem.

156

Tizenkettedik fejezet

K ettős

temetés volt. Jimmy Lee és Teddy zárt fakoporsója egymás mellett feküdt a Szt. Patrick–székesegyház díszes főoltára előtt. A Manhattan szívében álló hatalmas gótikus építményben, amelynek tornya húsz emelet magasságból nézett le a Fifth Avenue–  ra, százak gyászoltak, további ezrek pedig kintről kísérték figyelemmel a gyászmisét. A Hancock család protestáns volt, mivel azonban számos nagy összegű adományt juttattak New Yorknak, a város tisztviselői az irántuk érzett tiszteletből meggyőzték a katolikus érsekséget, hogy a különleges alkalomra való tekintettel a szertartást Manhattan leglátványosabb egyházi épületében tarthassák. Tom Bristow gyászszertartása egy nappal korábban zajlott le egy Boston melletti kis templomban. A Hancock családot egyedül Catherine képviselte, aki Bruce Lairddel vett részt a szertartáson. A Jimmy Lee–re és Teddyre emlékező kétórás gyászmisére eljöttek a legfőbb washingtoni tisztviselők, az amerikai és nemzetközi iparvállalatok vezérigazgatói, valamint a Wall Street és Hollywood számos vezető személyisége. A tömeg olyan óriásira duzzadt, hogy a meghívottak elözönlötték a székesegyház lépcsőjét, és a hosszú sorban álló fekete limuzinok – amelyek a két koporsóra, illetve a családra, a barátokra és a vendégekre vártak – kiszorultak a sugárútra is, akadályozva ezzel a forgalmat. A felsőbb körök tagjait, akik az első sorokhoz voltak szokva, most a székesegyház hátuljába száműzték, ez azonban nem zavarta őket, hiszen ezt az eseményt nem hagyhatták ki. Olyan alkalom volt, ami évekre meghatározhatja társadalmi pozíciójukat. Minél közelebb áll valaki a koporsóhoz, annál jobb, de ha már bent van az épületben, az is elég. Jimmy Lee–t és Teddyt a Hancock birtok egyik távoli sarkába temették, egy terebélyes tölgyfákkal és vaskerítéssel körülvett kis sírkertbe. Megszentelt föld volt ez a kis terület, amit a legközelebbi családtagoknak tartottak fent. Itt feküdt Teddy ükapja, Blanton is; ő alapította a Hancock dinasztiát egy olcsó és jól időzített 157

 befektetéssel. Az a bizonyos pennsylvaniai olajfúró torony jókora osztalékot hozott, és lehetővé tette, hogy a család további összegeket fektessen az olajiparba és a vasútépítésbe. A gyászszertartáson a lelkészen kívül csak Bo, Meg, Paul, Betty – Paul felesége –, Catherine és Bruce Laird vettek részt, illetve a munkások, akik keményen megdolgoztak, mire a koporsókat leengedték a gödrökbe. Catherine mind a két koporsóra egy–egy fekete rózsacsokrot dobott, és a szertartás ezzel befejeződött. A gyászolók együtt tértek vissza a Jimmy Lee házában tartott fogadásra. Paul és Catherine úgy döntött, nem a klubházban tartják az eseményt, amelyben egyébként kényelmesebben elfért volna a népes vendégsereg. Ezt a helyszínt ugyanis ünnepi rendezvényekhez használták, és nem tűnt megfelelőnek a szomorú alkalomra. Ez volt az első eset, hogy a család fölé sötét felhők gyűltek. Jimmy Lee, a pátriárka szinte minden figyelmeztetés nélkül távozott, az öröklés pedig zavaros volt, bár Paul egyoldalúan önmagát jelölte ki új vezérnek. Teddyt élete delén érte a halál – amihez hasonló generációk óta nem történt a Hancock család Blanton–ágában. Ráadásul erőszakos halállal halt meg egy szörnyű tűzesetben a sógorával együtt. A temetésen résztvevők nagy része tudta, hogy míg Jimmy Lee koporsójában ott a holttest, Teddyé gyakorlatilag üres. A Porsche olyan erővel robbant fel a szakadék alján, és olyan hatalmas lánggal égett utána, hogy néhány elszenesedett testrészen kívül semmit sem találtak a roncsokat átkutató rendőrök, amiről feltételezhető, hogy Teddyé lett volna. A gyászoló családot szállító limuzin végighajtott a ház főbejáratához vezető széles kőúton, és még le sem fékezett, amikor Bo kinyitotta az autó hátsó ajtaját. Az alkalomra külön fizetett sötét öltönyös személyzetet sem várta meg. Amint kiszállt, megfordult és a kezét nyújtotta Megnek. – Gyere!  – Mi ez a rohanás? – kérdezte Meg halkan, miután ő is kilépett melléje. Bónak kínszenvedés volt a sírkerttől egy limuzinban utaznia Paullal. Még nehezebben tudott gyászt érezni Teddy elvesztésén, még ha emiatt bűntudata is volt; a koporsóra hulló földrögök sem indították meg. Bár nem voltak vér szerinti testvérek, éveken át családtagként éltek egymás mellett. Bo tudta, hogy kellene valami szomorúságot éreznie a szívében. De képtelen volt elfelejteni, milyen 158

kárörvendve adta Paul és Teddy a tudtára, hogy adoptálták. Határozottan élvezték azt a pillanatot a kórházban, amikor a múltját felfedték előtte, s ezért gyűlölte őket. Tiszteletben fogja tartani Jimmy Lee utolsó kívánságát, és mindent megtesz, hogy Pault megvédje az esetleges támadásoktól, de nem sok öröme lesz a feladatban.  – Minden rendben? – Meg gyöngéden megbökdöste Bo karját, miközben a ház felé tartottak. Bo rámosolygott; meghatotta a felesége tekintetéből áradó együttérzés. – Igen, jól vagyok.  – Ma nagyon jól nézel ki – duruzsolta Meg a fülébe. – Robusztus férfi koromfekete öltönyben és keményített fehér ingben. Borzasztó elegáns. Mindig te voltál, és te is leszel az én csillogó  páncélú lovagom. – Meg tudta, hogy Bo nehezen viseli el a helyzetet, és hogy az ő támogatására van szüksége. Bo ritkán mutatta ki Meg iránti érzelmeit mások előtt. Nem az a fajta ember volt. Ma azonban úgy érezte, ez a helyes. Szorosan megfogta felesége kezét, megállt az úton, és homlokon csókolta. – Szeretlek – mondta. – Te mindig olyan jó vagy hozzám. – Egy  pillanatig habozott. – Megérdemlem egyáltalán a szerelmedet?  – Buta kérdés – suttogta Meg.  – És ezt megérdemlem? – kérdezte Bo, és felpillantott Jimmy Lee föléjük magasló házára. Még nem beszélt Megnek az örökbefogadásáról, de pontosan nem tudta, miért. Talán, mert maga sem dolgozta fel még teljesen a tényt, vagy mert tartott felesége reakciójától. Meg imádta őt – ez nem volt kérdéses –, de Bót nem hagyta nyugodni az érzés, hogy a hír valamiképp megváltoztatná a kapcsolatukat.  – Hogy kérdezhetsz ilyet?  – Vagyok én is olyan jó Hancock, mint Paul? Ő úgy lehengerli az embereket, Meg, annyira hasonlít Jimmy Lee–hez. Nem néznek rám az emberek zavartan és kérdezik: „Mi történt?"  – Hagyd ezt abba – szólt rá Meg. – Ne alacsonyítsd le magad. Utálom, amikor ilyen vagy.  – Miről beszélsz? – Könnyű szellő fújt végig a széles, frissen nyírt pázsiton, édes fűillatot hozva feléjük. Egy hajtincs elszabadult Meg frizurájából, és az arca elé került. Bo kinyúlt és megigazította. –  Nem értelek. 159

Meg a kezébe vette a férfi durva ujjait és megcsókolta őket. – Arra gondolok, hogy te mindig is úgy érezted, Paul és Teddy jobbak nálad.  – Nem igaz – felelte Bo meggyőződés nélkül.  – De igen. Mindig kisebbrendűségi érzésed volt, ezért kétségbeesetten próbáltál a kedvükre tenni. Hajlandó voltál a háttérben gürcölni, míg a babérokat ők aratták le. A Warfield Capital tökéletes példa. – Meg bosszúsan megrázta a fejét. – Ez így megy egészen ifjúkorod óta. Láttam a videofelvételeket rólatok, amikor még kicsik voltatok. Mindig ők voltak az egyik oldalon, és te a másikon, akár hógolyóztatok, akár fociztatok. És amikor néha mégis egy oldalon álltatok, te voltál a védő, ők pedig vitték a labdát és lőttek. Nagyon nem tetszik, ahogy kihasználják, hogy hajlandó vagy csapatjátékos lenni. Mindig is dühített, hogy sikerült rábeszélniük a  piszkos munkákra. És tudják is, hogy ezt utálom. Ezért nem is szeretnek. – Ahogy ezt mondta, a tekintete összeszűkült. – Szeretném azt mondani, hogy sajnálom Teddyt, de képtelen vagyok rá. Soha nem érdekelt se ő, se Paul.  – Meg, nem is tudtam, hogy te ennyire...  – Őszinte vagyok, Bo – szakította félbe Meg. – Hosszú évekig magamba fojtottam, amit érzek, de tovább már nem fogom. Elmondom azt, amit hallanod kell. Soha nem voltak irántad annyi tisztelettel, amennyit megérdemelsz. Sajnálom, hogy ezt épp ma mondom. Nagyon–nagyon sajnálom, de ideje volt megtudnod az igazságot, mert a család élére kell állnod. Nemcsak a Warfieldet kell irányítanod, hanem minden mást is. – Meg nagy levegőt vett. – Catherine nem tudja a kezébe venni a dolgokat, túl gyenge hozzá. Még egy tanácsadó csapattal is elveszett lenne, és ezzel mindenki tisztában van. Paul se képes rá, neki a kampányára kell koncentrálnia. Neked kell átvenni a kormány–rudat. Most jött el a te időd. – Megsimogatta Bo pirospozsgás arcát. – Segítek neked. Együtt fogjuk csinálni. Bo hosszú másodpercekig a felesége szemébe nézett. Közben a többiek is kiszálltak a limuzinból és feléjük tartottak az ösvényen. – Miért nem mondtad ezt korábban? – kérdezte.  – Úgy éreztem, nem volna helyes. De amikor se Paul, se Catherine nem hagyta, hogy felszólalj a gyülekezet előtt a temetésen, 160

nem hagyhattam tovább. Nem szeretem őket, Bo, különösen Pault. Mindenkit megtéveszt az elbűvölő mosolyával, de valójában gonosz. Bo arca elkomorult.  – Nem szerettél volna mondani valamit azoknak az emberek a templomban? – kérdezte Meg. – Nem szerettél volna mondani valamit az apádnak előttük?  – De igen – ismerte be Bo.  – De Paul és Catherine meg se kérdezte, hogy akarsz–e beszélni, igaz? Bo lesütötte a szemét. – Igen.  – Te pedig nem szóltál emiatt. Bo el akarta mondani, miért nem szólt. El akarta mondani Megnek, hogy örökbe fogadott gyerekként nem érezte, hogy ugyanannyi joga volna a gyászoló tömeg előtt beszélni, mint a vér szerinti utódoknak. Hogy egyáltalán bármi joga volna megszólalni előttük. Meg felemelte Bo állát és a szemébe nézett. – Történjen bármi, én akkor is szeretlek. Tudod, hogy nem a pénz miatt tartottam ki melletted ennyi éven át – mondta, s az óriási ház felé biccentett. – Azért szeretlek, aki vagy, és amit jelentesz nekem. Legbelül te vagy a legtisztességesebb ember, akit valaha ismertem. Egy lerobbant  bérházban is boldog lennék veled.  – Köszönöm – suttogta Bo többször is. – De van valami, amit nem értek.  – Mi az?  – Amikor a minap a pályaudvaron találkoztunk, még hevesen tiltakoztál az ellen, hogy visszamenjek a Warfieldbe. Most meg azt akarod, hogy vegyem a kezembe az irányítást. Mi változott azóta?  – Semmi, minden. Ugyanúgy szeretlek, mint eddig, talán még  jobban is, de az apád és a bátyád meghalt. – Meg felnézett a fákra.  Nehéz döntést hozott; jobban szerette volna, ha Bo csak az övé, de tudta, hogy ez most már lehetetlen. – Neked kell az élre állnod, Bo.  Nélküled a Hancock család sebezhető. Nem ismerem túl jól Frank Ramseyt, de ahhoz eleget hallottam róla, hogy ne bízzak benne. – Habozott egy darabig, mielőtt folytatta. – De leginkább azt akarom, hogy neked jó legyen. – A tökéletesen gondozott kertre mutatott. – Te ide tartozol. Szereted igazgatni a Warfieldet, és ezt is kellene tenned. Csak engem ne felejts el. 161

 – Imádlak – mondta Bo, és magához húzta a feleségét.  – Tudom. Bo látta, hogy Paul és Catherine feléjük közelednek. – Menjünk!  – nógatta Meget, aztán kézen fogta, és elindult vele a ház felé. Végigmentek a halion, majd beértek a nagyterembe, ahol  beszélgetés zaja és virágillat fogadta őket.  – Majdnem annyi itt a biztonsági ember, mint a vendég –   jelentett ki Meg, és körbenézve számlálgatni kezdte a tömegben dolgozó sötét öltönyös férfiakat, akik fülükből zakójukig húzódó vezetékkel próbáltak meg feltűnésmentesen elvegyülni. Meg–nek fel kellett emelnie egyébként halk hangját, hogy hallatszód–jon, amit mond.  – Szevasz, Bo! – Evan Reese tartott Bo felé, karján egy magas,  barna nővel, aki úgy kapaszkodott a férfiba, mint egy mentőövbe. – Hogy vagy?  – Kösz, Evan, jól.  – Részvétem. Az apád és a bátyád nagyszerű emberek voltak. Hiányozni fognak.  – Köszönöm. – Bo a Reese–t kísérő fiatal nő felé biccentett. A nő majdnem egy fejjel magasabb volt Reese–nél, és az alkalomhoz képest túl feszes és túl rövid ruhát viselt. – Bo Hancock vagyok, ő a feleségem, Meg.  – Alecia vagyok.  – Örülök, hogy megismerhettem. – Bo Reese–hez fordult. –  Hogy áll a legutolsó filmed? – Reese egy jó nevű hollywoodi stúdió három egymás utáni akciófilmjében játszott főszerepet, és épp most fejezte be a negyediket. A Hancock csajád egyik cége finanszírozta az első filmet, és az alig ismert színészből, aki addig csak apróbb szerepeket játszott olcsó produkciókban és reklámokban, egy csapásra keresett sztár lett, aki filmenként húszmillió dollárt is elkérhetett. Arca finoman metszett és napbarnított volt, de élőben alacsonyabbnak és öregebbnek tűnt, mint a filmvásznon. Megfelelő kamerabeállításokkal és sminkkel persze mindez eltüntethető, futott át Bo agyán. – Úgy tudom, szinte teljesen készen vagytok.  – Igen, már majdnem befejeztük. – Reese félrevonta Bót, hogy Meg és Alecia ne hallja, amit mondani készül. – Egy szívességet szeretnék kérni.  – Mi volna az? 162

 – Szeretnék egy komolyabb szerepet szerezni Aleciának egy filmben – kezdte Reese –, de nem megy. Én mondom neked, ő a következő Julia Roberts, ám Hollywoodban senki sem akar lehetőséget adni neki. Talán segíthetnél, úgy, ahogy apád segített nekem. Bo elnyomta a mosolyát. Megnek igaza volt: eljött az ő ideje. Az emberek benne látták az utódot. – Meglátjuk, Evan. Hívj fel a  jövő héten, aztán megbeszéljük.  – Kösz, nos... – Evan elfordult, majd hatalmas vigyor jelent meg az arcán. – Hé, Paul, hogy van az USA következő elnöke?  – Megvagyok, Evan. – Paul csatlakozott a kis társasághoz, de Bónak hátat fordított. Betty a háttérben maradt és onnan mosolygott  barátságosan. Mint mindig, most is az engedelmes feleség szerepét  játszotta. – Kösz az érdeklődést. És veled mi van? Bo figyelte, ahogy Alecia ráemeli tekintetét Paulra. Hányszor látta már ezt. A nő ajkai szétnyíltak, egy pillanatra tétovázott, mielőtt reagált Paul köszönésére, majd ujjaival beletúrt a hajába és fejét kissé oldalra billentette. Végül, mikor pillantásuk először olvadt egybe, negédesen rámosolygott. Annyira kiszámítható volt. Bo látta, ahogy Paul visszamosolyog a nőre – egy futó felvillanás volt az egész.  – Gyere! – Bo átvezette Meget a tömegen a számtalan bárpult egyikéhez, ahol fekete öltönyös férfiak szolgálták ki a vendégeket.  Nem volt kíváncsi az előtte lejátszódó jelenetre.  – Mi volt ez? – kérdezte Meg.  – Paul így hozza a tudomásomra, hogy szerinte ki a főnök.  – Most mit csinálsz?  – Hozok egy italt.  – Bo, kérlek, ne csináld.  – Mit parancsol, uram? – kérdezte az egyik pincér, és felvett egy  poharat.  – Bo, kér...  – Jeges vizet.  – És a hölgy?  – Gyömbért.  – Igen, uram.

163

Bo elvette az italokat és hátrafordult. Meg mosolyogva nézett rá.  – Mit nevetsz? – kérdezte. – Úgy nézel ki, mint egy macska, aki felfalta a kanárit. Meg elvett egy szalvétát a pultról és megfogta a poharat. –  Tudod te azt nagyon jól, hogy miért mosolygok. Büszke vagyok rád. Tudom, mennyire szereted a whiskyt, különösen egy zsúfolt teremben, amelyik tele van olyan emberekkel, akik szerinted folyamatosan összehasonlítanak Paullal. Bo rápillantott a pulton sorakozó szeszesitalos üvegekre. Megnek igaza volt. Könnyű lett volna ma megadnia magát. Amióta azonban a manhattani bár előtt józansági fogadalmat tett, egy korty alkoholt sem fogyasztott. Bár rettenetesen nehéz volt ellenállni,  jólesett, hogy egyszer az életben megtartja a magának tett ígéretet. – Kösz.  – Jó napot, Bo! Bo gyorsan hátrafordult. Harold Shaw, az Amerikai Pénzügyi Csoport elnöke állt előtte. A konszern számos pénzügyi céget foglalt magában, többek között az ország legnagyobb kereskedelmi bankját, a második legnagyobb takarékbankját, a Wall Street egyik jól kereső  befektetési cégét, egy on–line brókercéget és egy hatalmas biztosító társaságot. Az APCS több mint hárommilliárd dollár összesített vagyonnal rendelkezett. A gyors beolvasztások sorozatával összeálló  pénzügyi konszern felépítése közben Shaw szabályok sűrű ingoványába bonyolódott, amelyeket még évtizedekkel ezelőtt hoztak a különféle cégek egyesítésének megtiltására, hogy ezzel védjék a fogyasztók érdekeit. A megfelelő kormányzati kapcsolatokkal rendelkező, ravasz és makacs Shaw azonban átgázolt azokon, akik rendszabályozni akarták őt. Az integráció után két évvel az APCS gépezete zökkenőmentesen működött, és folyamatosan kebelezte be a kisebb pénzügyi konszerneket az ország egész területén, ami ellen se a bank– és  biztosításügyi szabályozók, se az igazságügyi minisztérium trösztellenes osztálya nem tiltakozott. Egyelőre senki nem állt Shaw útjába.  – Jó napot, Harold! – köszönt vissza Bo mereven. Shaw magas volt, szögletes és beesett arcú, és köztudottan rettenetesen zsugori. Bót Jimmy Lee–re emlékeztette, viselkedésében és megjelenésében 164

egyaránt. Apja és Shaw egyetem óta barátok voltak. – Ő a feleségem, Meg, biztos emlékszik rá.  – Igen. – Shaw röviden Meg felé biccentett, majd ismét Bóra szegezte tekintetét. – Azt mondják, visszamész a Warfieldhez. Igaz ez? – Az APCS kereskedelmi bankja egyike volt a Warfield legnagyobb hitelezőinek: több mint ötmilliárd dollárt biztosított a társaság számára. Bo a fogát csikorgatta a bosszantó kérdés hallatán. – Igen. Szükség van rám.  – Az apád és én régóta ismertük egymást, Bo.  – Tudom.  – Ő nem értett volna egyet ezzel a lépéssel. – Shaw hírhedt volt lényegre törő fogalmazásáról. – Az ivászatod ugyanis gondot jelent. Erről többször is hosszasan elbeszélgettünk apáddal. Legutoljára nem sokkal a halála előtt. Az nem kérdés, hogy a Hancockok közül leginkább te értesz a számokhoz. A baj az, hogy te vagy egyben a legkevésbé megbízható is.  – Téved. – Bo körbepillantott, hogy lássa, hallja–e valaki, amiről  beszélgetnek. – Az az egy év, amit távol töltöttem, sokat segített.  – Nem maradhatsz itt Paul közelében. Miattad elveszítheti az esélyt, hogy megnyerje a választásokat.  – Jó napot, Harold! – Ismét Paul szakította félbe Bo társalgását.  – Szevasz, Paul! – köszönt neki Shaw, és szája most először húzódott széles mosolyra.  – Válthatnánk egy pár szót, Harold? – kérdezte Paul. Shaw  bizonytalanul hátrapillantott Bóra, miközben Paul arrébb vezette őt a tömegben.  – Ez kezd nevetségessé válni – mondta Meg. – Paul képtelen téged magadra hagyni. Bo bólintott, ahogy észrevette a tömegben Nick Káplánt. Egészen két évvel ezelőttig Kaplan egy bostoni tőkealap vezetője volt. Amikor Kaplan épp nehéz időszakban volt, Bo kevesebb, mint kétszázmillió dollárért vett meg tőle olyan vagyontárgyakat, amelyek valós értéke félmilliárd volt. Egy hónappal később Bo továbbadta ezeket egy másik társaságnak, most már valódi értékükön. Kaplan cége aztán egy éve tönkrement, az immár szegényebb, bölcsebb és igencsak keserű Kaplan pedig egy New York–i befektetési bankhoz került, amelyet egy közeli barátja vezetett. 165

Bo látta a bosszúságot a férfi arcán. Akkoriban Kaplan szinte könyörgött Bónak azért a kétszázmillióért, hogy a cége megmaradjon. Most azonban nem tudja megbocsátani neki azt a háromszázezret, amit a Warfield profitált az üzletből. De az üzleti világ már csak ilyen. Az emberek könnyen elfelejtik a szívességet, a  profitot azonban soha. Főleg, Főleg, ha azt ők vesztették vesztették el. el.  – Kivel beszélget most Paul és Harold Shaw? – kérdezte Meg a két férfira pillantva, akikhez egy harmadik is csatlakozott.  – Jim Whitacre–rel Whitacre–rel – felelte felelte Bo a csoport csoport felé fordulva. fordulva.  – És ő kicsoda? kicsoda?  – Egy Global Media nevű cég vezérigazgatója. vezérigazgatója. A Global a legjelentősebb információtechnológiai információtechnológiai cég a világon.  – Hárman együtt úgy néznek ki, mint akik épp felosztják maguk között a világot – mondta Meg szárazon.  – Nem lennék meglepve, ha tényleg így íg y lenne. A Global Media és az APCS így vagy úgy minden ember életét érintik az országban, Paul pedig a következő elnökünk lesz. Ha engem kérdezel, szerintem az egész univerzumot osztják fel.  – Hogy érintik Shaw Shaw és Whitacre Whitacre cégei az emberek emberek életét?  – Shaw az Amerikai Pénzügyi Csoport vezetője. Ez a legnagyobb pénzügyi szolgáltatásokat magába tömörítő konszern az egész világon. Olvastam róla statisztikákat, ezek szerint az ide tartozó cégek legalább már egy pénzügyi tranzakciót lebonyolítottak az ország minden egyes háztartásában. Mondjuk, egy  jelzálogügyletet,  jelzálogügyletet, autókölcsönt, tőzsdei tranzakciót, életbiztosítást életbiztosítást vagy hitelkártya–vásárlást. Kérj bármit, ők megcsinálják. – Bo Whitacre felé intett a fejével. – A Global Media tulajdonában távolsági és helyi telefonvonal–hálózatok vannak, aztán egy műholdas meg egy hatalmas kábeltelevíziós társaság, egy internet  portál, egy internetes hirdető cég és egy piacvezető szoftverkészítő szoftverkészítő cég. Többek között. Ezenkívül kiterjedt hálózati tanácsadást is végeznek a szövetségi kormánynak, főként az adóhivatalnak.  – Te jó isten... isten... – suttogta suttogta Meg.  – Istennek Istennek kellene ennyi befolyással bírnia – morogta Bo, észrevéve a tömegben Michael Mendozát. Látta, ahogy Mendoza a sokaságon keresztül feléjük tart, de útközben megállt, hogy néhány szót váltson Frank Ramseyvel. – Mire gondoltál a múltkor, amikor 166

azt mondtad, hogy Michael nem mindig az én érdekeimet tartja szem előtt? Meg belekortyolt az italába. – Tudom, hogy te és Michael évek óta jóban vagytok.  – De.  – De Michaelt csak Michael érdekli. – Meg elhallgatott. – És az sem tetszett, hogy Ginny halála után olyan hamar randevúzni kezdett. – Meg és Bo gyakran meglátogatták Michaelt és feleségét, Ginnyt Washingtonban. Ginny két évvel ezelőtt halt meg mellrákszövődmények miatt. – Nagyon kedveltem Ginnyt, és szerintem szörnyű, hogy Michael ilyen gyorsan nőkkel kezdett találkozgatni, főleg ilyen fiatalokkal.  – Michael hónapokig nem járt senkivel senkivel Ginny halála után. Nem várhatod el valakitől, hogy ne kívánjon társaságot. Michael nem akart egyedül lenni.  – Csak két hét telt el a felesége halála után u tán – javította ki Meg –, és a nő épp csak befejezte az egyetemet.  – Honnan tudod?  – Nekem is vannak washingtoni kapcsolataim. – Meg Men–  dozára pillantott, aki lassan hozzájuk ért. – Michael egyáltalán nem veti meg a hölgytársaságot. hölgytársaságot.  – Szevasz, Bo. – Mendoza melegen melegen kezet fogott Bóval, majd Meghez fordult, hogy megpuszilja. – Szia, Meg.  – Szia – köszönt vissza Meg semleges hangon, de közben az embereket figyelte.  – Csodálatosan Csodálatosan nézel ki.  – Köszönöm. Mendoza visszafordult Bóhoz. – Téged viszont még soha sem láttalak ilyennek.  – Milyennek? – kérdezte Bo hűvösen. Nagyon szeretett volna rákérdezni a feljegyzésre, amit Michael Jimmy Lee–nek írt, illetve a telefonhívásra, amely – mint kiderült – nem történt meg, de úgy döntött, kivárja, amíg jobb alkalom adódik. Mendoza eltúlzott mozdulattal felmérte Bót. – Öltöny van rajtad, a legfelső inggombod begombolva, a nyakkendődön egész rendes a csomó, a hajad frissen nyírva, és meg is borotválkoztál. –Halványan elmosolyodott, majd átölelte Bót. – Most már tudom, hogy egy temetés kell ahhoz, hogy rendesen nézz ki. 167

Bo arckifejezése továbbra is érzelemmentes maradt, és a mozdulatot sem viszonozta.  – Jól vagy? – kérdezte kérdezte Mendoza Mendoza hátralépve. hátralépve.  – Jól vagyok, vagyok, Michael.  – Ha a temetés zaklatott fel, fel, akkor...  – Felejtsd el. Mendoza egy darabig Bóra meredt, és próbálta megérteni a helyzetet. – Megbocsátanál egy pillanatra? – kérdezte végül, és udvariasan Megre mosolygott.  – Persze. Persze. – Az évek alatt Meg hozzászokott, hogy az emberek folyamatosan négyszemközt négyszemközt akarjanak Bóval maradni.  – Van valami, amiről beszélnünk kellene? – kérdezte Mendoza, Mend oza, amikor Meg már hallótávol ha llótávolságon ságon kívül volt.  – Igen, de nem most. most. Mendoza bólintott. – Rendben – mondta halkan. Lopva Paulra mutatott, aki most Catherine–nel társalgott a nagyterem bejárata mellett. – Azért jöttem ide, hogy közöljem veled, a bátyád hamarosan dönteni kíván a Warfield–ügyben. Warfield–ügyben.  – Micsoda? – Bo Bo tekintete testvéreire testvéreire villant. villant.  – Paulnak eltökélt szándéka, hogy elzárja előled az utat a cégbe. Perceken belül megbeszélésre hív apád dolgozószobájába, hogy szavazásra bocsássa a dolgot.  – Honnan veszed veszed ezt?  – Bruce Laird félrevont, amikor megérkeztem. megérkeztem. Azt akarta, aka rta, hogy készülj fel az eseményre.  – Kész vagyok vagyok Paulra.  – Az lehet, lehet, de le is tudod győzni? győzni?  – Catherine mellettem mellettem lesz a szavazáskor.  – Biztos vagy benne? Bo Mendoza szemébe nézett. – Igen, biztos. – Látta, ahogy Paul megindul feléjük a tömegben. – Mit akarsz? – kérdezte, amikor  bátyja odaért hozzájuk. hozzájuk.  – Beszélnem kell veled apa dolgozószobájában. dolgozószobájában.  – Se az idő, se a hely nem alkalmas alkalmas az összetűzésre összetűzésre – felelte felelte Bo.  – Így van – állt ki mellette Mendoza, és kettejük közé lépett. – Legalább azon a napon hagyjatok fel a csatározással, amikor apátokat temetitek. 168

 – Szenátor, te maradj ki ebből – förmedt Paul Mendozára. –A szüleimnek köszöntheted azt, ami vagy és amit valaha elértél. Mutass tiszteletet irántuk azáltal, hogy távol tartod magad attól, ami nem tartozik rád. – Paul Bóhoz fordult. – Mi meg szépen átmegyünk apa szobájába, és egyszer s mindenkorra lezárjuk ezt az ügyet. Bejöhetsz és meghallgathatod, amit mondani akarok, de tőlem kint is maradhatsz. De figyelmeztetlek, a biztonsági emberek mostantól fogva nem engedik, hogy a Warfield területére tedd a lábad. – Ahogy ezt befejezte, távozott is a dolgozószoba irányába. Bo a bátyja után nézett, ahogy az eltűnt az a z emberek között, majd elindult megkeresni Meget. – Pár percre kimegyek, hogy megbeszéljek valamit Paullal – mondta felemelt hangon, hogy felesége a zajban is meghallja. Meg bólintott. – Siess vissza!  – Rendben. Amikor Bo belépett a dolgozószobába, Paul Jimmy Lee asztala mögött ült és önelégülten mosolygott. Catherine a háta mögött állt és egy képkerettel matatott idegesen, amit a szekrényen talált. Nem nézett fel, amikor Bo bejött.  – Mit akarsz? – kérdezte Bo és becsukta az ajtót, elfojtva ezzel ezzel a kinti társalgás zaját. Paul a tollával kopogtatott az asztalon–, hangja visszhangzott a szobában. – Ajánlatot akarok tenni neked.  – Miféle ajánlatot? – kérdezte Bo, és megpróbálta elkapni Catherine tekintetét, aki azonban továbbra sem nézett rá. Paul mély lélegzetet vett. – Egymilliárd dollárt adok neked a családi vagyonból igazgatásra. Egyedül csinálhatod, se Frank Ramsey, se én egyáltalán nem szólunk bele, mit kezdesz a pénzzel. Csinálhatod Montanából. Felveszünk néhány segéderőt és építünk egy kis irodát a farmon, ha akarod. Bo levette a zakóját és annak a széknek a támlájára dobta, amelyben egy évvel ezelőtt ült, amikor Paul először száműzte Montanába. – Miért tenném ezt, amikor a Warfieldből is irányíthatok mindent? – kérdezte, és közvetlenül az asztal elé lépett. Látta, hogy nővére feszült arccal néz maga elé, és készül a kitörő viharra.  – Nem mész vissza a Warfieldbe Warfieldbe – felelte Paul szenvtelenül. Bo előrehajolt, és kezével az asztallapra támaszkodott. – Miért vagy ennyire eltökélt abban, hogy távol tarts ta rts a cégtől? 169

 – Ugyanazért, Ugyanazért, amiért egy éve is. Semmit nem javultál azóta, hogy elmentél. Montanában is ugyanúgy vedeltél, mint azelőtt itthon. Ha visszaengedlek a Warfieldbe, tönkreteszed a portfoliót, és magadat is lejáratod az emberek előtt.  – Honnan tudod, mennyit mennyit ittam Montanában?  – Tudom.  – A Hazeltine–fiúk még ott is figyeltek, figyeltek, igaz? – kérdezte Bo, bár már tudta a választ.  – Téged és a suttyó haverjaidat is, akikkel naponta találkoztál a Kis Lolóban. Bo felnevetett és megcsóválta a fejét. – Egy aljas disznó vagy, Paul. Ezt már régóta meg akartam mondani neked. Azóta, hogy Melissa meghalt. Catherine kíváncsian kapta fel a fejét, ahogy Paul felpattant a helyéről, és az asztalt megkerülve Bo elé állt. – Én együtt akartam működni veled, Bo – vicsorogta. – Hajlandó lettem volna olyan megoldást keresni, ami hagy valamit az önérzetedből is, de látom, hogy ez nem fog menni. – Catherine–hez fordult. –Menj, és szólj Bruce Lairdnek – adta ki az utasítást. – Essünk túl ezen a dolgon mihamarább.  – Miért csinálod ezt, Paul? – kérdezte Bo, amikor nővére nővére kiment a szobából. – Meg akarsz törni? Azt hiszed, ha visszaküldesz Montanába, fogom magam és megőrülök? Halálra iszom magam, vagy kiloccsantom az agyam egy puskával? Ennyire gyűlölsz? Vagy attól tartasz, hogy egy nap feltámasztom feltámasztom Melissát?  – Hallgass! Bo diadalittasan bólintott. – Hát ez itt a probléma, igaz? Ez az incidens a vesztedet okozhatja, és rajtad kívül kí vül én vagyok az egyetlen, aki tud róla.  – Figyelmeztetlek, Figyelmeztetlek, Bo!  – Tudom, hol laknak Melissa szülei, Paul. Figyelemmel Figyelemmel kísértem a sorsukat az elmúlt években. – Bo habozott egy darabig. –  És én vagyok az egyetlen, aki tudja, hol van...  – Ha valaha is kiderül, rád kenem az egészet, Bo! – üvöltötte Paul. – Rólad hamarabb elhiszi a sajtó, hogy te voltál felelős érte, mint rólam.  – De sokkal jobban jobban örülnének, ha rád húzhatnák a vizes lepedőt. lepedőt.  – Bo, az élő istenre esküszöm... esküszöm... 170

 – Hívattál, Paul? – kérdezte Bruce Laird a szobába lépve, nyomában szorosan Catherine–nel. Catherine–nel.  – Igen – felelte felelte Paul, de közben közben nem vette le le a szemét Bóról. Bóról. – A Warfield Capital végrehajtó bizottsága fontos szavazás előtt áll, és szeretném, ha hivatalosan is rögzítenéd az eseményeket. eseményeket.  – Rendben.  – Először is, a bizottság határozatképes, határozatképes, igaz, fiskális? –kérdezte Paul, miután ismét helyet foglalt Jimmy Lee asztala mögött.  – Igen.  – Catherine, Bo és én képviseljük ezt a határozatképes  bizottságot.  – Igen – erősítette erősítette meg Laird. Laird.  – És az itt megtartott szavazás eredménye végleges. Újabb szavazásra nincs mód. Bo pillantása Lairdre villant. – Igaz ez?  – Igen – felelte felelte Laird halkan.  – Akkor ezennel szavazásra bocsátom a kérdést – jelentette be Paul. – Catherine és én véglegesen kizárunk a végrehajtó  bizottságból. – Catherine–re pillantott. – Aki amellett van, hogy Boiling Hancock távozzon a bizottságból bi zottságból,, beleegyezése jeléül emelje fel a jobb kezét és mondja, hogy: „mellette". – Paul rögtön fel is emelte a kezét. – Mellette – szögezte le határozottan. – Catherine? Bo a nővérére nézett. – Ne tedd ezt!  – Catherine – szólt szólt rá Paul –, szavazz!  – Ez nem helyes, Catherine. Frank Ramsey tönkre fogja tenni a Warfieldet. Paul ezt nem érti meg, de neked muszáj. Kérlek, Catherine!  – Catherine! – kiáltotta Paul. Catherine Lairdre pillantott, aztán elfordította a tekintetét.  – Catherine!  – Mellette – motyogta alig hallhatóan, majd szorosan szorosan összezárt szemmel felemelte remegő jobb kezét.  – Hogy vagy képes ezt tenni velem? velem? – suttogta Bo. Bo.  – Jegyzőkönyvbe Jegyzőkönyvbe vetted, fiskális? – kérdezte kérdezte Paul hangosan.  – Igen, rögzítettem. rögzítettem.  – Aki ellenzi ellenzi a döntést, mondja, mondja, hogy „ellene". „ellene". Tehát, ki ki ellenzi?

171

Ismét megtörténik, gondolta Bo. Ugyanabban a szobában, ugyanannak az embernek az akaratából. – Fiskális, kell egy kis idő, hogy...  – Ki van ellene?  – Fiskális...  – Úgy látom, összesen egy szavazat van a javaslat ellen. A  javaslatot elfogadjuk! – Paul az asztalra csapott. – Bo, téged mától hivatalosan...  – Nem, még nem. Bo, Paul, Bruce és Catherine egyszerre fordultak az ajtó felé. Hosszú másodpercekig hallgattak, és azon tűnődtek, hihetnek–e a szemüknek. Tényleg ő állna ott? Olyan régóta nem látta egyikük sem.  – Ashley – szólalt meg végül Bo elcsukló hangon. Ashley keresztülment a szobán és Bo mellé állt. Aztán felemelte a kezét, és egyenesen Paul szemébe nézett. – Ellene –mondta, és hangja magabiztosan csengett a szobában.

Catherine

levette magas sarkú cipőjét és átcserélte egy pár régi'tornacipőre, amit az alagsor ajtajánál hagyott. Ezután kiosont a házból és futni kezdett az erdő felé, reménykedve, hogy a fogadásról senki sem veszi észre. Amikor elérte a fákat, megállt, hogy kifújja magát, és közben egy terebélyes tölgyfa mögül az épületet vizsgálgatta. Még mindig sokan álltak az egyik oldalsó verandán, de senki sem nézett az ő irányába. A szürkület elrejtette a nyílt téren átfutó nőalakot. Catherine mélyebbre hatolt az erdőben, aztán előhúzott kabarjából egy elemlámpát, és annak fényében megkereste az ösvényt, amelyen gyerekkorában annyiszor ment végig szülei házától a klubházig. Amikor megtalálta, ismét futásnak eredt, a sötétben a keskeny fénycsíkot követve. A férfi pontosan ott állt, ahol Catherine meghagyta neki. A tó  partján várakozott, a klubház hátsó verandájától leereszkedő lejtő aljánál. Amint egymásra találtak, magához vonta és hajába markolva hevesen megcsókolta Catherine–t, majd kezével felfedezőútra indult a nő testén. Catherine hátrahajolt és engedte, hogy a férfi a nyakát 172

csókolja és harapdálja gyöngéden. A bőréhez érő száj pillanatok alatt felkorbácsolta vágyait. Hosszú idő óta nem értek így hozzá. Bár Tommal évek óta nem élt házaséletet, egészen a mai estéig nem volt viszonya senkivel. Férje a nyilvánosság előtt gyöngéd szeretettel vette körül, a magánéletben azonban egyáltalán nem foglalkozott vele. Most, hogy már nem állt az útjában, Catherine azt tehetett, amihez kedve támadt. Jimmy Lee sem őrködött tovább fölötte, így következményei sem lesznek ennek a lépésének.  – Ez olyan jólesik... – sóhajtotta Catherine, ahogy a férfi széthúzta a ruháját és a szájába vette egyik mellbimbóját.  – Utáltad Tomot, mi...?  – Ne mondd ki a nevét – nyögött fel Catherine, és érezte, hogy az érzéki gerjedelem egész testét átjárja.  – És Jimmy Lee–t is...  – Igen... – Jimmy Lee gonosz volt, és most eljött az ideje, hogy  bosszút álljon az apján. – Nagyon jó, amit csinálsz... Olyan régóta kívántalak!  – Most temetted el a férjedet, Catherine! – A férfi egy pillanatra szünetet tartott; felizgatta a nő erkölcstelensége. – Hogy vagy képes erre?  – Azt mondtad, téged nem zavar... Ne hagyd abba! – A férfi száját a szájához vette és mélyen belecsókolt.  – Igen, de...  – Gyűlöltem Tomot. Most boldog vagy? Gyűlöltem. – Catherine szeme megtelt könnyekkel. – És az apámat ez nem érdekelte. – Feltépte a férfi ingét, és nekiállt kicsatolni az övét. – Tegyél magadévá! – parancsolta. – Most! A férfi megszabadította Catherine–t a ruháitól, majd lefektette a földre és a lábai közé helyezkedett. Ismét szopogatni kezdte a mellbimbóját, majd miután egy darabig a kezével izgatta, a válla fölé emelte Catherine lábát és belehatolt.  – Jaaaj... – nyögte Catherine a föléje tornyosuló férfira nézve. Rájött, hogy saját testének legapróbb mozdulataival is képes irányítani a férfi mozgását. Lenyűgözte, mennyire a hatalmában képes tartani; nem is tudta, hogy így hiányzott neki a felsőbbség érzete. Bizonyára az ember vérében van, gondolta, miközben úgy  játszott a férfival, mint macska a megsebzett egérrel. Ez az irányítás 173

lehetett az az érzés, amiért Jimmy Lee élt, és Catherine most értette meg, miért.  – Ó, Catherine... olyan régóta vágytam rád... Catherine karjával és lábával szorosan átölelte a férfi testét, és erőteljesen magához húzta.  – Istenem... – A férfi háta ívben megfeszült, arca belebámult a sötétségbe. Catherine hirtelen a hátára gurította a férfit, és a szájával kezdte izgatni. Érezte, ahogy megremeg, és tudta, hogy készen áll. Keresztbevetette rajta a lábát, egy percig megtartotta magát fölötte, miközben testük épp csak összeért, majd leereszkedett rá. Abban a  pillanatban, ahogy a férfi újra belehatolt, nyelvét mélyen a szájába dugta. Amikor a férfi összeszorított foggal félrefordította a fejét, Catherine a nyakát kezdte szívni.  – Nem tudom abbahagyni, Catherine! A nő nyelvével érezte a férfi nyakán az ereket, és azt is, hogy egész testében megfeszül alatta. – Én is ezt akarom... – nyögte suttogva. Miután a férfi készen volt, Catherine leheveredett melléje a takaróra. Szorosan átkarolta és halkan beszélni kezdett a fülébe, de a várt szerelmes szavak helyett Catherine olyat hallott, amitől végigfutott a hátán a hideg. – Te öletted meg Tomot és Teddyt, ugye? Tényleg azt hiszed, hogy ezt megúszhatod?

174

Tizenharmadik fejezet

Bo

megállt sötétzöld terepjárójával a háza előtt, kilépett a felhajtóra, és hangosan nyögve kinyújtózott. Testének minden  porcikája sajgott, lába teljesen elgémberedett. Hajnali két óra felé  járt, és holtfáradt volt. Az utolsó vendégek alig pár perce távoztak, ő  pedig kivárta a fogadás végét. Éjfélkor autóval idehozta Meget, bár a felesége határozottan kijelentette, hogy maradni szeretne. Mire azonban hazaértek, az asszony alig tudta nyitva tartani a szemét. Bo a ház főbejáratával szemben rakta le az Explorert. Onnan, ahonnan állt, egy jármű világító fényszóróit vette észre a négy férőhelyes garázs sarkán túl. Hallotta, hogy jár a motor, és egy  pillanatra megfordult a fejében, hogy utánanéz a dolognak. Végül mégis úgy döntött, először inkább megnézi, Meggel minden rendben van–e. Felsietett a sétányon, amely a klubháztól két mérföldre, az erdő közepén terpeszkedő hatalmas házhoz vezetett. Jimmy Lee tizenöt évvel ezelőtt nászajándékként építtette a majdnem kétezer négyzetméteres monstrumot. Nagy részét soha nem is használták, gondolta Bo, ahogy kinyitotta a bejárati ajtót. A ház tökéletesen  jelképezte, hogy Jimmy Lee mennyire nem értette meg Bo és felesége életét.  – Helló, Bo. A tágas előtérben Michael Mendoza fogadta. Meg a széles lépcső legalsó fokán állt, és a tölgyfa korlátnak támaszkodott. Mindössze egy hálóinget viselt. Bónak az volt a benyomása, hogy Mendoza Meg közelében tartózkodott, mielőtt ő belépett, és csak az ajtó nyitásakor sietett odébb. Meg is zavartnak tűnt. – Te mit keresel itt, Michael?  – El akartam búcsúzni, mielőtt elmegyek. Délben már Washingtonban kell lennem egy találkozó végett.  – De ma vasárnap van.  – Te is tudod, hogy az Washingtonban nem számít. Bo becsukta az ajtót. – Hol voltál az elmúlt órában? Kerestelek Jimmy Lee házában, de senki sem látott. 175

 – Sokáig beszélgettem Paullal – magyarázta Mendoza. Ez hihetőnek tűnt. Pault sem látta senki.  – Gondoltam, most, hogy hivatalosan te lettél a Warfield vezérigazgatója, megpróbálok közvetíteni kettőtök között –folytatta Mendoza. – Neked és Paulnak működőképes munkakapcsolatot kell létrehoznotok, akár tetszik, akár nem. Ezt igyekeztem megértetni vele. – Elhallgatott. – Gratulálok a ma esti győzelmedhez. Ashley időzítése tökéletes volt.  – Paul hogyan reagált a javaslatodra? Mendoza felsóhajtott. – Sajnos...  – Nem számít – vetette közbe Bo. – Paulnak és Frank Ramseynek mostantól számolnia kell velem, ha tetszik, ha nem.  – Lefekszem – jelentette be Meg, és az előszobát keresztezve Bóhoz ment. – Ne maradj sokáig, édesem – mondta, és csókot nyomott Bo arcára. – Légy szíves, tüntesd el innen Michaelt – súgta a fülébe, ahogy szorosan átölelte. Majd elengedte és udvariasan Mendozára mosolygott. – Jó éjt, Michael!  – Jó éjszakát. – Mendoza Meg után nézett, ahogy a nő kecsesen fellépkedett a lépcsőn. – Nagyszerű asszony a feleséged, Bo –  jegyezte meg miután Meg eltűnt a lépcsőforduló tetején.  – Igen, az. – Bo ledobta a slusszkulcsot egy hamutartóba az ajtó melletti asztalon. – Hol találkoztál Paullal?  – Abban a kis szobában, amelyik az apád dolgozószobájából nyílik.  – És amikor végeztetek, egyből idejöttél?  – Igen. A másik épület már eléggé kiürült, mire befejeztük a  beszélgetést. Gondoltam, valószínűleg hazajöttél. – Mendoza a lépcső felé intett. – Elnézést, amiért felébresztettem Meget, de muszáj volt találkoznom veled.  – Semmi gond. Holnap úgyis sokáig aludhat. Mendoza félrehajtotta a fejét, és kérdő pillantást vetett Bóra. – Mi a baj?  – Hogy érted? Mendoza megrázta az ujját Bo előtt. – Régóta ismerlek, Boiling Látom, ha valami nem stimmel. Ma délután furcsán viselkedtél velem, amikor először összefutottunk a tömegben. Meg szintén, bár az ő távolságtartásához már hozzászoktam Ginny halála óta. Tudom, hogy nem tetszett neki, amikor társaság után néztem. 176

 – Nagyon jóban voltak Ginnyvel. Meg egyszerűen hűséges egy régi barátnőjéhez. Az ő viselkedése miatt nem kellene aggódnod.  – Nem is aggódom – mondta Mendoza –, a tiéd miatt azonban annál inkább. Olyan feszültség volt köztünk délután, amilyet korábban nem éreztem. Bo mondani készült valamit, de aztán elhallgatott.  – Mi az, Bo? Ha valami bajod van velem, ki vele – nógatta Mendoza. – Mindig meg tudtuk beszélni a dolgokat. Ez igaz volt, gondolta Bo. Nem feledkezhetett meg róla, hogy Michael milyen sokszor állt ki mellette, amikor a családjából mindenki magára hagyta. – Amikor Wyomingban voltunk –kezdte –, megemlítetted, hogy Jimmy Lee felhívott, amíg a repülőtéren várakoztál a felszállásra. Mendoza arcán nyugtalan kifejezés jelent meg. – És?  – Innen tudtad, hogy nézett ki a Jeepem. És a rendszámomat is ekkor adta meg neked Jimmy Lee, igaz?  – Igen – felelte lassan Mendoza, és közben próbált rájönni, hová vezethet ez a kérdezősködés.  – De közben ellenőriztem a Jimmy Lee irodájából indított távolsági telefonhívásokat – folytatta Bo –, és a szerint ő aznap nem hívott fel téged. Mobiltelefonja sosem volt, és mindketten tudjuk, hogy életének utolsó éveiben alig hagyta el a birtokot. Vagyis, ha aznap telefonált neked, az csak az irodájából történhetett. Mendoza értetlenül nézett rá. – Ha telefonált nekem?  – Ahogy már mondtam, ilyen hívásnak nincs nyoma.  – Akkor valószínűleg én hívtam őt. Az utóbbi hónapokban sokszor beszéltünk, ne haragudj, ha összekeverem, melyik nap ki hívott kit – felelte ingerülten Mendoza. – Örömmel utánanézek neked az én mobilomról történt hívásoknak, de a dolognak így sem látom a jelentőségét. Van még valami?  – Igen. – Bo benyúlt a zakójába, és előhúzta a Warfield végrehajtó bizottságának megalakításáról szóló feljegyzést, amelyet Mendoza írt Jimmy Lee–nek a legidősebb Hancock halálának esetére. Ez volt az a felépítés, amely gyakorlatilag kirekeszthette Bót a cégből. – Ez itt – mondta Bo, és Mendoza kezébe nyomta a dokumentumot.  – Mi ez? 177

 – Egy feljegyzés, amit Jimmy Lee házában találtam egy doboz mélyén. Javaslat egy új végrehajtó bizottság létrehozásáról a Warfield Capitalban, amely apám halála esetén lép életbe. Most  pontosan így néz ki a Warfield vezetése. Emiatt sikerült engem majdnem kizárni a cégből egy életre. – Bo habozott egy pillanatig. – És ezt te írtad. Mendoza felnézett az iratról. – Szerinted én ki akartalak zárni a cégből? – kérdezte hitetlenkedve. – Miért csinálnék ilyet? Bo megvonta a vállát. Ez volt a probléma: indítékot ő sem talált.  – Nem tudom. Mendoza még egyszer átfutotta a javaslatot, majd visszaadta Bónak. – Soha életemben nem láttam ezt a dokumentumot. Bo elvette a lapot és elrakta a zsebébe. – Nem is tudsz róla semmit? – kérdezte bizonytalanul.  – Nem, semmit. – Mendoza Bo zsebére mutatott. – Az egészet géppel írták, vagyis bárki megírhatta. Akár Paul is lehetett az, hogy elbizonytalanítson, aztán direkt olyan helyre rakta, ahol tudta, hogy meg fogod nézni. – Mendoza Bo elé állt és a vállára tette a kezét. – A legnehezebb dolog az életben meglátni, hogy kik az igazi barátaid, Boiling, mert kegyetlen harc folyik minden áldott nap. A legtöbb embert csak a saját érdekei vezérlik, és ha az útjukba állsz, kicsinálnak. Mások azonban valóban vigyáznak rád, és az ő hűségüket soha sem szabad megkérdőjelezned. Én is ezek közé tartozom. – Megveregette Bo hátát. – Erre az epizódra borítsunk fátylat. Most pedig kísérj ki, mert indulnom kell. Bo engedelmesen bólintott. Máris bánta a döntést, hogy szembefordult Michaellel a telefonhívás és a feljegyzés miatt. Az elmúlt napokban nagy volt a felfordulás az életében, és most hirtelen elfogta az aggodalom, hogy a sorozatos tragédiák befolyásolhatták az ítélőképességét. Michael mindig is igazi barát volt, ő pedig indokolatlanul árulással vádolta. Amikor a garázshoz közeledve elérték a ház sarkát, megálltak az épületet kivilágító egyik reflektor fénycsóvája alatt. Mendoza kocsija, amit Bo a megérkezésekor észrevett, tizenöt méterre parkolt tőlük. Bo az autó belső lámpájának fényében még az újságot olvasó sofőr halvány körvonalát is ki tudta venni. –Köszönöm, hogy  beszéltél Paullal – mondta halkan. – Komolyan. 178

 – Nincs mit. – Mendoza megcsóválta a fejét. – Félek, hogy a  bátyád válaszút elé érkezett az életben.  – Hogy érted ezt?  – Érezhető parfümillat terjengett a dolgozószobából nyíló helyiségben, amikor este bementem oda hozzá.  – Igazán?  – Igen. De egész mostanáig nem tudtam hova rakni.  – Az illatot?  – Igen. Annak a nőnek a parfümje volt, aki Evan Reese–szel érkezett. Mi is volt a neve?  – Alecia.  – Ez az. – Mendoza elgondolkozott. – Jobban kellene vigyáznia Paulnak – mondta figyelmeztetőleg. – Az elnökségért folyó kampányban még mindig gondokat okozhat a házastársi hűtlenség. Az amerikai közvéleménynek továbbra is magas elvárásai vannak ezen a téren.  – Ezt Paul is tudja – válaszolta Bo. – Csak úgy látszik, képtelen türtőztetni magát.  – Idióta – morogta Mendoza. – Pedig egyenes út vezetne a Fehér Házig. Annyit kellene csak tennie, hogy távol tartja magát a bajtól, és biztosan nyerne. Mások az életüket adnák egy ilyen lehetőségért.  – Mindig is ez okozott gondot a családunkban. Mindig a saját démonainkkal küzdöttünk, nem a másokéval. Támogatnunk kellene egymást, nem tönkretenni a másikat.  – Egyetértek – felelte Mendoza kurtán. Még mindig bosszantotta a vallatás, aminek Bo az előszobában alávetette. – Most jut eszembe,  beszéltem az ismerőseimmel az Irodában a montanai motelban talált képekről. Már rajta vannak az ügyön. Nagyon körültekintően fognak eljárni a kutatás során.  – Kösz, Michael – mondta Bo zavartan, amiért az imént keresztkérdésekkel zaklatta régi barátját. Mendoza felemelte a kezét, hogy intsen a sofőrjének, aztán meggondolta magát. – Ó, és még valami.  – Mi az?  – Amikor a múltkor a Waldorfban találkoztunk, azt mondtad, aggódsz, hogy Jimmy Lee halála után a piac bosszút áll a Warfielden. Hajói emlékszem, úgy mondtad, támadni foga piac.  – Igen, így mondtam. 179

 – És voltak erre utaló jelek az elmúlt héten? Bo megrázta a fejét. – Még semmi, de egyelőre korán van. Az emberek csak méregetnek minket. Érzem. Ma például láttam a fogadáson egy bizonyos Nick Káplánt, akiről tudom, hogy mást se szeretne jobban, mint nekünk bosszúságot okozni. Átkozottul nagy dolog, hogy sikerült nyernem a ma esti szavazáson. És nagy szerencse, hogy Ashley pont a megfelelő pillanatban toppant be.  – De a héten még semmit nem találtál a portfolióban, ami alapján komoly bajra következtethetnél?  – Még nem. – Még semmi vészjóslót nem talált, de az alapos munkához több időre van szükség. A Warfield sajáttőke–portfoliója hatalmas volt, és Ramsey számtalan módon elleplezhette, hogy milyen a cég valós helyzete. – Illetve egy különös dologra  bukkantam.  – Mire? – kérdezte Mendoza gyorsan.  – Frank Ramsey megváltoztatta a könyvvizsgálóinkat, amíg Montanában voltam. Eddig az egyik legnevesebb könyvelőcéget alkalmaztuk, most meg valami ismeretlen kaliforniai társaságot.  – Esetleg ellenőrizhetnéd őket.  – Azt teszem. – Allen Taylor már dolgozott az ügyön. Mendoza elgondolkozott egy pillanatra. – Tegyük fel, hogy valami gond van a  portfolióval. Mi történhet? Mitől félsz a legjobban?  – Hogy Frank Ramsey jól bevásárolt valamiből, ami nem ér túl sokat, mert fogalma sincs az üzletről. Attól tartok, hogy jól eltüntette a vásárlás nyomait, és már csak akkor fogok rábukkanni, amikor túl késő lesz.  – Pontosan mekkora az idegentőke aránya a Warfieldben?  – kérdezte Mendoza.  – Ha hihetek a jelentéseknek, amiket átnéztem, majdnem tizenöt az egyhez – válaszolta Bo. – A sajáttőkénk minden egyes dollárjára majdnem tizenöt dollár kölcsön jut. Amikor elmentem, százmilliárd dolláros volt a vagyonunk. Most kétszázmilliárd, de a megnövekedett tőkéhez képest alig adtunk valamit a sajáttőkéhez.  – Tehát, ha a Warfield papírjainak értéke tíz százalékkal csökken...  – Akkor nagy bajban vagyunk – fejezte be Bo a mondatot.

180

 – Ha likviditási problémák miatt nem tudunk egy tranzakciót gyorsan elintézni, a piac szimatot kap és ránk veti magát. A következmények pedig rettenetesek lesznek. Mendoza a sötétségbe bámult. – Ha valaha bármi probléma adódna – mondta, hangját halkabbra fogva –, hívj fel ezen a számon.  – A zsebébe nyúlt, névjegykártyát húzott elő. – Ha engem mégsem találsz, beszélhetsz a helyettesemmel, Angela Burnsszel is. Ez az ő száma. írd le neki a problémát, és mondd meg, ki vagy. Ő segíteni tud majd, ha én nem vagyok elérhető.  – Mire gondolsz pontosan? – kérdezte Bo. Biztos akart benne lenni, hogy jól értette Mendoza ajánlatának minden részletét.  – Ha az előbb leírt események bekövetkeznek, és pénzre lesz szükséged a Warfield megtartásához, segíthetek neked.  – Tudnál vésztartalékot biztosítani?  – Pontosan.  – Itt százmilliókról van szó, Michael, sőt talán egymilliárdról.  – Nem számít – mondta Mendoza határozottan.  – De hogyan tudnád megcsinálni?  – Az egyik legközelebbi kormányzati ismerősöm Pittman szenátor Texasból. Ő a pénzügyi bizottság elnöke.  – És? Mendoza mély lélegzetet vett. – Pittman szenátor különös gonddal figyeli az ország legnagyobb fedezeti alapjainak állapotát. Úgy véli, az igazán nagyokat szigorúbb ellenőrzés alá kell vetni  pontosan olyan okok miatt, mint amikről az imént beszéltünk: az idegentőke–faktor miatt, ami minden ilyen típusú befektetési társaságnál megtalálható. Nem sok amerikai tudja, hogy tavaly milyen közel jutott az összeomláshoz a pénzügyi rendszerünk, amikor a Warfieldhez hasonló hatalmas fedezeti alap, a Long Term Capital kis híján tönkrement. A nagy bankok közül olyan sok adott kölcsönt az LTC–nek, hogy amikor a papírjaik értéke hirtelen leesett, és a cég fizetésképtelenné vált, majdnem összeomlott a piac. Csak a legfelsőbb pénzügyi körök és a szövetségi kormány által az utolsó  pillanatban összeállított mentőcsomag akadályozta meg egy igen kínos szituáció kialakulását az országban. Pittman szenátor hajlandó különleges lépéseket megtenni annak érdekében, hogy ilyen többet ne fordulhasson elő. – Mendoza ismét a sötétségbe nézett. – Tehát, amint mondtam, Pittman a segítségedre lehet, ha netán bajba 181

kerülnél. Végül is a Warfieldnek kölcsönözni még mindig sokkal olcsóbb, mint szembenézni a piac összeomlásával, nem?  – Ez tökéletesen így van.  – És ha a dolgok már elrendeződtek, visszafizeted a kölcsönt.  – Ez igazán nagylelkű ajánlat, Michael. Szeretném, ha soha nem kellene élnem vele.  – Remélem, soha nem is lesz rá szükséged. – Mendoza az órájára nézett, majd intett a sofőrjének. – Mehetünk – kiáltotta.  – Igenis, uram – kiáltott vissza a sofőr a lehúzott ablakon keresztül, majd letette az újságot maga mellé az ülésre és a slusszkulcshoz nyúlt.  – Örülök, hogy újra felvettük a kapcsolatot az elmúlt napokban  – mondta Mendoza, és megszorította Bo kezét. – De nem szeretném még egyszer azt érezni, hogy kihallgatáson... Mendoza szavait hatalmas robbanás szakította félbe, amelytől megremegett a föld a lábuk alatt. Egy másodpercen belül a limuzinból óriási lángnyelvek csaptak ki, amelyek mindkettőjüket körülölelték.

Harold

Shaw hazafelé tartó útja Jimmy Lee temetéséről, Connecticut államból – a szokásos két és fél óra helyett – öt óra hosszú volt Long Island–i tengerparti házáig. A késlekedést egy tízmérföldes torlódás okozta az egyik hídnál, ahová egy férfi öngyilkossági szándékkal mászott fel, majd vetette magát a mélybe. Shaw limuzinjának sofőrje úgy döntött, Manhattan felé kerül, de ez sem bizonyult jobb megoldásnak, mert erre építési munkálatok lassították a forgalmat. Shaw megtehette volna, hogy helikopterre száll, és így kevesebb, mint egy óra alatt hazaér, de a repüléstől halálosan félt. A késést alig vette észre. A limuzin hátuljában ült, és az Amerikai Pénzügyi Csoport belső kimutatásait tanulmányozta az olvasólámpa fényében. Teljesen elmerült a szeretett cég mindennapi ügyeinek intézésében, igen elégedett volt a társaság teljesítményével, és jó érzés volt az eredményeket nézegetni. Az APCS az összefonódásokat kihasználva, egy jól megolajozott gépezet hatékonyságával működött, így Shaw egyre olcsóbban tudta nyújtani 182

 pénzügyi szolgáltatásait az amerikai fogyasztóknak, a konkurenciát  pedig munka nélkül hagyta. A sofőr óvatosan lefékezett az Atlanti–óceánra néző hatalmas ház előtt, majd kiugrott és a hátsó ajtóhoz sietett. Szeretett volna mihamarább visszaérni a városba. Már hajnali kettő is elmúlt, de az éjszakája mostantól szabad volt, és egy partira igyekezett, ami várhatóan délig is eltart. A kabátzsebében őrzött egy kis adag kokaint, és úgy tervezte, szippant egy keveset a feljáró alján, mielőtt rákanyarodna az útra. Ezzel ébren maradhat a hosszú visszaúton Manhattanig.  – Megérkeztünk, uram – mondta, és kinyitotta az ajtót. Shaw habozott egy pillanatig; valami szokatlant vett észre. Valami nem stimmelt a számokkal. Emlékeztetőül feljegyzést írt magának a lapra, hogy holnap nézzen utána a dolognak, majd  bepakolta az iratokat az aktatáskájába, és kiszállt az autóból. –  Holnap délben legyen itt – utasította sofőrjét. A sofőr a sapkája széléhez emelte a kezét. – Igen, uram. –  Megvárta, amíg Shaw az oldalsó bejáraton bemegy a házba, aztán visszaballagott a limuzinhoz és beült a volán mögé. Pár perccel később már ismét az autópályán volt. Shaw felkattintotta a lámpát az előszobában, de semmi nem történt. Tovább próbálkozott a kapcsolóval, a lámpa azonban nem gyulladt fel. – A francba! – Hátrapillantott, de már csak a limuzin gyorsan távolodó fényeit látta. – Mindegy, úgysem tudná, mit kell csinálni – motyogta halkan, miközben a mobiltelefonja után kutatott a sötétben.  Nem vette észre a szűk helyiségben feléje lopakodó fekete árnyat, csak egy másodpercig tartó zsibbadást érzett, amikor egy sima, tompa tárgy a nyakának csapódott. A férfi mosolygott Shaw összeroskadt teste fölött állva. Végre megint olyan munkát kapott, amit élvezettel végzett, és ezért hálás volt. Arról fogalma sem volt, miért kellett betörnie a harlemi irodába, és elfogatni magát, de ö megtette, amire utasították, és ennek megfelelően meg is jutalmazták. Harold Shaw testét sohasem fogják megtalálni. A multimilliomos eltűnése egyike lesz New York nagy megoldatlan eltűnéseinek. 183

Tizennegyedik fejezet

Scully csak óriási erőfeszítések árán volt képes nyitva tartani szemét a hajnali félhomályban, ahogy bérelt autójával a végtelennek tetsző iowai kukoricaföldeket szelte át. A frissen felszántott, ébenfekete földek mellett elsuhanva csak az járt az eszében, hogy még legalább tizenhat órán át ébren kell maradnia, mielőtt megadhatja magát az elkerülhetetlennek. Ekkor már három napja folyamatosan talpon volt, hogy szemmel tarthassa a hétvége sorsdöntő eseményeit. Mindent kipróbált, hogy leküzdje az álmosságot. Lehúzta az összes ablakot, hogy a friss levegő az arcát érje, a rádiót maximális hangerőre állította, és mióta leszállt a minneapolisi repülőtéren, több liter kávét megivott. De semmi nem hatott, és amikor álla ismételten leesni készült, és a kocsi jobb oldali kerekei alig néhány perc alatt már harmadszorra csúsztak meg a padkán, idegesen megrázta a fejét és öklével a műszerfalra csapott. – A francba! – Már tíz mérföld sem volt hátra az útból, de ha nem sikerül felébrednie, itt töri össze magát. Ezért aztán benyúlt a szájába, és körmével belehasított az ínyébe. Hamarosan megérezte a vér ízét, amitől azonnal feléledt. Az íny ingerlése, különösen fájdalommal, gyorsabban felébresztette a testét, mint egy adrenalininjekció. Ez egyike volt annak a számtalan technikának, amit egy eldugott észak–karolinai túlélőtáborban tanult. A hatás azonban csak időleges volt, ezért is várt vele a célegyenesig. Pár mérfölddel később lelassított, majd lekanyarodott egy földútra, amely egy távoli facsoport felé vezetett. Öt perc poros zötykölődés után két magas, kékesszürkére festett gabonasiló és egy csűr mellett hajtott el, amelyek előtt traktorok és kombájnok álltak. Egy juharfákkal körülvett, fehér deszkafalú tanyaház előtt csikorogva lefékezett. Kiszállt, de amint elindult, idegesítő csipogás törte meg a kora reggeli csöndet, amely jelezte, hogy a kulcsot  bennfelejtette az autóban.  – Helló, Scully! 184

Scully a derengő szürkeségben a ház elején végigfutó fedett veranda felé pillantott. – Helló! – kiáltott vissza. Éppen hogy csak ki tudta venni a verandán sötétlő foltokat, amelyek talán bútorok lehettek, azt azonban nem látta, ki szólt hozzá. Aztán kinyílt a szúnyoghálós ajtó, és Gerald Wallace lépett ki rajta.  – Késtél – állapította meg Wallace, majd elindult Scully felé a gyepen át.  – Elnézést – szabadkozott Scully, és becsapta a kocsi ajtaját. A gép, amellyel New Yorkból jött, késett, ez ellen semmit nem tehetett. Ezt kétségkívül Wallace is tudta, de Scully nem tiltakozott. Wallace sokat követelt az embertől; a kifogások nem érdekelték, csak az eredmények, és ezt a tulajdonságát Scully még akkor is csodálta, ha most éppen igaztalan kritikát kapott. Az országnak szüksége van az ilyen jellemekre, mint Wallace.  – Tudom, késett a gép – mondta Wallace, és kezét nyújtotta, hogy köszöntse Scullyt. – De akkor pisztolyt kellett volna nyomnod a pilóta fejéhez, vagy valami hasonló. – Halvány mosoly jelent meg az arcán.  – Az lett volna a kifinomult megoldás.  – Kezdek belefáradni abba, hogy kifinomult legyek. Scully felnevetett és kezet fogott Wallace–szal. A férfi híres volt türelmetlenségéről. – Helló, szenátor.  – Joseph. Wallace átlagos magasságú és testalkatú férfi volt, ritkás haja őszült, arcbőrét fiatalkori hegek borították. Bakancsot, piszkos farmert és piros kockás inget viselt, amelynek ujját egészen feltűrte. A visszagyűrt ingujj alatt egy doboz Marlboro lapult. Fején zöld sapka volt, arcán pedig a szokott fájdalmas arckifejezés ült –mintha állandó emésztési zavarok gyötörnék, gondolta Scully. Wallace két éve vonult vissza az Egyesült Államok szenátusából, harminc év és öt ciklus után. Az utolsó két ciklus alatt a fegyverkezési bizottság elnökeként dolgozott. Karrierje során kiemelkedő szerepet játszott a katonai és hírszerzési szervezetekben, és személyesen felelt Amerika csúcstechnológiás fegyvereinek fejlesztéséért és alkalmazásáért. A nyolcvanas években, a hatalmas költségvetési deficit idején mindkét oldalról politikai támadások érték, amikor a kormányzati finanszírozás hiányának ellenére továbbra is kiállt a komoly hadászati kiadások fenntartása mellett. 185

Most, hogy Amerika a világ legnagyobb katonai hatalmává vált, Wallace–ból valóságos hős lett, akit politikai hovatartozástól függetlenül, mindenki nagyra becsült a szenátusban.  Nyugdíjba vonulása után Wallace visszatért szülőföldjére, Iowa államba, hogy átvegye a családi farm irányítását. Bátyja, aki éveken át igazgatta a birtokot, nemrég meghalt, és az özvegy úgy tervezte, az ingatlant egy részvénytársaságnak adja el. Wallace azonban közbelépett, és mivel a másik fél bölcsen nem kínált magasabb árat a  birtokért, a társaság által felajánlott áron megvette a sógornőjére eső részt. Hatvanhét éves kora ellenére Wallace még mindig pirkadatkor kelt, hogy ellássa a kétszáz hektáros birtokon a teendőket. Az ősz halántékú szenátor visszavonulása a családi farmra kitűnő sajtóvisszhang mellett zajlott, ám az események mögött egyéb, a legkevésbé sem nagy dobra vert okok is szerepet játszottak. Bár a körös–körül elterülő földeken bőségesen termett a kukorica és a szója, a birtok egy másik, összetettebb funkcióval is rendelkezett. A „Fészek", ahogy az USA hírszerzőinek egyik válogatott csoportja nevezte a helyet, az ország legjobban álcázott műveletének, a Titkos Ügynökségnek a főparancsnoksága is volt egyben. A kormányban mindössze tíz ember tudott az Ügynökség, illetve a Fészek létezéséről, a Fészek pontos helyét pedig csak hárman ismerték. Scully szeme összeszűkült. Egyedül Wallace tudta, ki az a személy, aki Scully szerint a Titkos Ügynökség sejtjének legtetején állt. Wallace a csűr felé intett. – Járjunk egyet – mondta, és bakancsa alatt megcsikordultak a kavicsok. – Hogy telt a hétvége?  – Kitűnően.  – Hadd halljam a részleteket.  – Ma hajnalban, két órakor Harold Shaw, az Amerikai Pénzügyi Csoport vezérigazgatója nyom nélkül eltűnt. Amikor eltűnését pár napon belül bejelentik, a mi emberünk, Bob Johnson veszi át a vezetői posztot a következő különleges testületi gyűlésen.  – Ugyanúgy, ahogy Jim Whitacre–t is kinevezték a Global Media vezérigazgatójának, miután Richard Randolph meghalt Koreában.  – Pontosan. Wallace vállon veregette Scullyt. – Szép megoldás volt, Joseph. Meglőni Randolphot és Whitacre–t is, hogy úgy tűnjön, mind a 186

ketten célpontok voltak. Hallottam, hogy Whitacre úgy visított az utcán heverve, mint egy szopós malac.  – Csúnya sebet kapott – mondta Scully, és egy kézmozdulattal elhessegette Whitacre szenvedésének gondolatát. – Épp csak megkarcoltam.  – Mindenesetre nagyon meggyőző volt.  – Köszönöm.  – Igencsak feldühödött, amikor rájött, mit tettél – jegyezte meg Wallace kesernyés mosollyal az arcán. – Mármint arra, hogy tulajdonképpen őt is célba vetted.  – Nagy ügy – felelte Scully közömbösen. – Ha emiatt felhúzta magát, jöjjön csak és panaszkodjon nekem. Wallace nagy levegőt vett, és végigpásztázta a szélesen elterülő horizontot. Ezen a földön nőtt fel, és olyan érzelmek fűzték e tájhoz, amit szavakkal nem tudott kifejezni. – Most már az APCS és a Global Media is kész az együttműködésre az Online Associatesszel.  – A mediátoron keresztül.  – Igen. A három egység közötti kooperáció sokkal nyitottabbá és ezáltal sokkal hatékonyabbá válhat – folytatta Wallace, – végre minden a helyére kerül. – Elértek a pajtához, és Wallace kinyitott egy kis oldalajtót.  – A KUTATÓ hihetetlen hatósugarú lett – jegyezte meg Scully.  – A csápjai napról napra hosszabbak, szélesebbek és hatékonyabbak. Most már különösebb nyomozás nélkül is számtalan úton rátalálhatunk a célpontokra. Minél több információ áll a rendelkezésünkre egyes csoportokról, annál jobb helyzetben vagyunk.  – Hogy állunk a befogadóképességgel? – érdeklődött Wallace.  – Folyamatosan újabb raktárakra van szükségünk, de a számítógépeknek megvan az a fantasztikus előnyük, hogy ilyen isten háta mögötti helyeken is tarthatjuk őket, mint itt.  – Ez mind nagyon szép, de mind a ketten tudjuk, hogy a rendszerek nem feltörhetetlenek, és egyesek rájöhetnek, mit csinálunk. Függetlenül attól, hol vannak a gépek – figyelmeztette Wallace. Scully megrázta a fejét. – Az embereink biztosítottak róla, hogy  jóval a jelenlegi behatolási technológiák előtt járnak. Senki nem törhet be a rendszereinkbe. 187

 – Pontosan ezt mondják az emberek azokról a hálózatokról és rendszerekről, amelyekbe ezekben a pillanatokban is behatolunk – vágott vissza Wallace gúnyosan. – Naiv vagy, ha azt hiszed, száz százalékig biztonságban vagyunk. A számítógépekkel is mindig csak egy lépéssel járhatsz a többiek előtt, akárcsak a fegyvereknél. Az ember elkészíti a tökéletes irányított lövedéket, mire valaki kitalálja, hogyan lehet elhárítani. Aztán előáll egy harmadik ember egy még  jobb álcázó technológiával, hogy a rakétát ne lehessen észrevenni. A fejlesztés soha nem áll meg. Én harminc évet töltöttem a fegyverkezési versenyben, és a KUTATÓ sem más, mint egy fegyver. – Wallace elhallgatott. – A különbség annyi, hogy most már nem a kommunisták vagy az iszlám terroristák ellen harcolunk. A célpont ez esetben kilencvenmillió háztartás a határainkon belül, habár könnyedén belevonhatjuk az egész földgolyót. – Tekintete a távolba révedt. – A tökéletes információ – mondta halkan. – Megvan a lehetőség, hogy megtudjunk minden megtudhatót bárkiről. Hogy utánanézzünk egészségi állapotának, anyagi helyzetének, sőt akár szexuális életének is. Megvan a lehetőség, hogy megvizsgáljunk minden egyes valaha írott csekket, minden egyes orvosi vényt, készpénzfelvételt, hitelkártyára vásárolt árut, interneten igénybe vett szolgáltatást, e–mailt, meglátogatott weboldalt és telefonhívást.  – Félelmetes erő – ismerte el Scully.  – Nagyobb hatalmat jelent, mint bármelyik hagyományos fegyver, amellyel a pályafutásom során találkoztam – jelentette ki Wallace. – Még szerencse, hogy felkészültünk az Echelon kimúlására, és megtettük a szükséges lépéseket. Az Echelon elektronikus lehallgatóállomások és az űr mélységeit kutató műholdak máig létező hálózata, amelyet azért helyeztek el, hogy felfogják az összes mikrohullámú, cellarendszerű, műholdon átfutó és üvegszálas technológiával továbbított kommunikációt. Tulajdonképpen azzal a céllal hozták létre, hogy általa a Földön zajló információforgalmat teljes egészében felügyelhessék. Wallace figyelemmel kísérte, amint az Echelont – amelyet az Egyesült Államok, Kanada, Nagy–Britannia, Ausztrália és Új–Zéland működtetett – a különböző fogyasztóvédelmi szervezetek és a nem részt vevő országok vizsgálat alá vetették. Mivel az Echelon technológiája lassanként elavult, és nem volt képes érzékelni az információcsere gyorsuló és fejlődő formáit, 188

Wallace úgy látta, eljött az idő egy új és hatékonyabb megfigyelési rendszer létrehozására.  – A KUTATÓ minden szempontból fölülmúlja elődjét. Évekbe telik, mire valakinek feltűnik a létezése – folytatta Wallace. – Az emberek figyelmét az Echelon megsemmisítése köti le, és eszükbe sem jut, hogy már más módszerünk is van az életük nyomon követésére. Bár az Echelon létezéséről tudnak az emberek, ezt hivatalos helyen még nem fogják egy darabig elismerni. Scully harsányan felnevetett. – Most már éjjel–nappal tévéstábok táboroznak Menwith Hillen, és mi mégsem ismerjük el, mi történik valójában. – Az angliai Menwith Hillen található az Echelon legnagyobb telephelye. – Elképesztő, hogy az emberek mennyire félnek attól, amit a hatalom láthat.  – Jól is teszik, hogy félnek – mordult fel Wallace. – Elképesztő, hogy az átlagembernek mennyi rejtegetnivalója van, és hogy mit meg nem képes tenni azért, hogy ezeket titokban is tartsa. Ha pedig az ártalmas vagy kényes információ egyszer napvilágra kerül, az illető borzasztó könnyen manipulálhatóvá válik. – Wallace a fejét csóválta. – Ez a hagyományos jólét ellentéte. A legyőzhetetlen harci ellenféllel szemben az emberek továbbra is küzdeni fognak. Kitartanak majd akkor is, ha körülöttük mindenhol bombák robbannak. Elszántságuk megacélozza őket. De ha megalázó személyes adatok kerülnek napvilágra róluk vagy családjukról, az emberi elszántság úgy esik szét, mint kávéban a cukor. A halál elfogadható, sőt tiszteletreméltó. A nyilvános megszégyenülés azonban elviselhetetlen, különösen a közismert személyek esetén.  – Örülök, hogy én a kerítésnek ezen az oldalán vagyok –  jegyezte meg Scully.  – A kerítés helye azonban nem állandó. Scully felpillantott. – Ez meg mit akar jelenteni?  – Azt, hogy mindenkit megfigyelünk – csattant fel Wallace, és izgatottá vált. – De örömmel közlöm veled, hogy feleség, gyerekek és nagyobb bűnök nélkül te kellőképp érinthetetlennek tűnsz, és mi  pontosan ezért is kedvelünk. – Felemelte a kezét. –Bár hozzá kell tennem, hogy megvannak a módszereink arra, hogy mi okozzunk gondot az embereknek. A személyes adatbank alapján bárkiről igen hihető vádakat tudunk koholni. – Elégedetten sóhajtott. – Természetesen azért még mindig sokkal hatékonyabb eredeti 189

rejtegetnivalóra bukkanni. A te manipulálásodhoz igen keményen meg kellene dolgoznunk. De te szerencsére a kisebbségben vagy. – Ismét a horizont felé nézett. – A legtöbben azért sebezhetők, mert csináltak valamit a múltban, amiért a családjuk, barátaik vagy a közösség, amiben élnek, megvetné őket. Ez a sötét folt a múltjukban az, ami nekünk lehetővé teszi, hogy bármilyen irányban manipulálhassuk őket. Ha valaki az utunkban áll, egyszerűen meglátogatjuk az illetőt. –Scullyhoz fordult. – Ahogy azt te is tetted azzal a rohadékkal, aki tönkretette volna az ország számára annyira nagy jelentőséggel bíró tengeralattjáró–projektet. És ahogy azt dr. Silwával is tetted. Scully megrázta a fejét. – Olyan könnyű volt... Annyira hamar feladják.  – Megmondtam, az emberek gyöngék, ha a magánéletük kiteregetéséről van szó. – Wallace bebújt az épület oldalán lévő ajtón és végigment a keskeny folyosón, amit csupasz, poros villanykörték világítottak meg. – A számítógépek tárolása rengeteg pénzbe fog kerülni – szólt hátra a válla fölött, mikor már a számok jártak a fejében.  – De nem annyiba, mint gondolod – ellenkezett Scully óvatosan. Jól tudta, hogy Wallace százmilliárdokhoz volt szokva. A költség ez esetben is milliárdos nagyságrendű volt, de azért nem annyi, amennyit Wallace feltételezett. – Különben is, már egy csomó pénz külföldre vándorolt. Eltűnt, szétszóródott a világűrben. Lehetetlen a nyomára bukkanni. Még ha gyanakodni is kezdene valaki, soha nem  jutna el hozzánk.  – Mennyi pénzt mozgattunk idáig?  – Kétmilliárdot.  – Azon felül, amit tavaly a mediátorba fektettünk?  – igen.  – Helyes. – Wallace kinyitott egy újabb ajtót, majd felkattintotta a villanyt. – Töröld le a cipőd, kérlek. Scully eleget tett a kérésnek az ajtó melletti lábtörlőn, és  belépett a KUTATÓ agyába, egy makulátlanul tiszta terembe, ahol ott sorakoztak a világ legfejlettebb technológiájával készült szuperszámítógépek. Ezekhez még az a néhány társaság sem  juthatott volna hozzá kereskedelmi forgalomban, amelyik egyébként megengedhette volna magának a botrányosan magas árakat. Wallace 190

a Pentagon–beli kapcsolatainak és a fegyverkezési bizottságban töltött éveinek köszönhetően szerezte ezeket a gépeket.  – Te jó isten... – suttogta Scully, ahogy a kísérteties kék fényben körbetekintett a szerverek sokaságán. Wallace még soha nem engedte be ide. – Ez hihetetlen!  – Igen, az. Innen közvetlen kapcsolatunk van a virginiai Online Associateshez. – Wallace bezárta az ajtót maguk mögött.  – Foglalj helyet! – szólt Scullynak, majd maga is leült az egyik konzol elé. – Mi a helyzet Michael Mendozával? – kérdezte, és írni kezdett a billentyűzeten. – Mi történt vele? Scully leült Wallace mellé. – Ez volt az egyetlen zűrös ügy a hétvégén – mondta bizonytalanul. Wallace egy pillanatra abbahagyta a gépelést. – Hogy érted ezt?  – Úgy tűnik, a gyújtószerkezet idő előtt lépett működésbe.  – Úgy tűnik?  – Mendozát helikopterrel szállították az egyik New York–i kórházba.  – De nem halt meg, igaz? Scully megrázta a fejét. – Még nem. Egyelőre tartja magát.  – És Bo Hancock? Úgy értesültem, ő is megsérült a robbanás során.  – Igen.  – Az ő állapota milyen?  – Ugyanabba a kórházba szállították őt is.  – És? Scully tétovázott a válasszal. – Az első jelentés alapján úgy értesültem, meghalt a kórházba vezető úton, de később tájékoztattak, hogy a jelentés pontatlan volt. A tényleges állapotáról nincs tudomásom. Egy órán belül várom a legfrissebb jelentést.  – Remélem, jó híreket kapunk. – Wallace megnyomta az ENTER gombot a billentyűzeten. – Frank Ramsey jelezte, hogy Bo vizsgálódik a Warfield sajáttőke–portfoliójában.  – Biztos vagyok benne, hogy Jimmy Lee elég mélyre elásta a mediator nyomait ahhoz, hogy senki ne akadhasson rá. Már azelőtt ott volt, hogy Bót elküldték Montanába, és akkor sem vette észre.  – Akkor még nem is kereste. – Wallace megdörzsölte himlőhelyes orrát. – De rábukkanhat a forrásra, ahonnan a pénz jött. A befektetőhöz vezető láncszemre. Az azután történt, hogy ő elment. 191

Részben ez volt az oka annak, hogy Jimmy Lee eltávolította őt. – Újabb parancsot írt a gépbe. – Tudta, hogy Bo soha nem egyezne  bele a programba. Túl szűklátókörű ahhoz, hogy megértse tevékenységünk hihetetlen jelentőségét.  – Tehát Bót kivonjuk a forgalomból, ha rossz híreket kapunk a kórházból.  – Egy ideig meg kell húznunk magunkat. Valaki még elkezdheti összeilleszteni a darabokat, ha Bo is beadja a kulcsot. Scully összevonta a szemöldökét. – De muszáj lépnünk, ha Bo továbbra is kutakodik. – A körülötte villódzó monitorokra pillantott. Mindennél jobban szerette volna tudni, ki állt a sejt élén. Hogy kinek a kezében futottak össze a szálak.  – Azt hiszem, nem is kell megvárnunk azt a jelentést –mondta Wallace a képernyőre mutatva.  – Hogyhogy?  – Bo Hancock állapotát kritikusról stabilra minősítették át.  – Honnan tudod? – kérdezte Scully a monitorra lesve.  – Itt van minden előttünk.  – Ez az információ a...  – A kórház központi számítógépéről való – magyarázta Wallace győzedelmesen. – Fairfaxi embereink jól dolgoznak, ez kétségtelen.  – Ismét beírt egy parancsot. – Úgy néz ki, Mendoza is túléli – állapította meg, ahogy a Mendozára vonatkozó adatok is megjelentek a képernyőn. – És ha így lesz, akkor néhányan igencsak szomorúak lesznek – mondta, és Scullyra pillantott.  – Újra megpróbáljuk. Ezúttal nem fogjuk elhibázni. Holnap kiadom a parancsot. Wallace megrázta a fejét. – Megvárod az én parancsaimat, mielőtt újra próbálkoztok. Teljesen világos vagyok? Scully felnézett Wallace–ra. Eddig nem hallott élességet vélt felfedezni felettese hangjában. – Igenis.

Meg beállt az Explorerrel a két másik jármű közötti keskeny résbe, kipattant az autóból, és sietős léptekkel megindult a Manhattan közepén fekvő parkolóház lépcsője felé. A birtokról a város felé menet beugrott Long Islandre az anyjához, aki a hétvégén 192

megfázott. Miután elindult a szülei házából, váratlan forgalmi dugóba került a városba vezető autóúton, a parkolóházban pedig kénytelen volt a hetedik szintre felmenni, míg egy üres helyre  bukkant. Jókora késésben volt tehát, ezért futólépésre váltott; kemény cipősarka hangosan kopogott a betonon. Először azt hitte, csak a saját léptei visszhangját hallja maga mögött, de amikor elért a lépcsőházhoz és a válla fölött hátrapillantott, rájött, hogy tévedett. A férfi külsőre nem tűnt ijesztőnek, de a tekintete félelemmel töltötte el Meget. Érezte, a férfi érte jött, és már az első elhagyatott lépcsőfordulóban rohanva tudta, hogy valahonnan ismerős neki az arca. Páni rémület lett úrrá rajta, kettesével–hármasával szedte a fokokat, de érezte, hogy a férfi a nyomában van. Hallotta a nehéz lépteket a háta mögött. Az ötödik emeletre érve az arcát is megpillantotta a szeme sarkából, majd rögtön ezután karomszerű ujjak kaptak a válla után a korláton át. Meg felsikított és a falhoz húzódott. A férfi alig pár lépéssel volt lemaradva tőle. Meg a negyedik emeleti lépcsőfordulónál tartott, amikor megcsúszott a lába. Egy pillanatig még sikerült a legfelső lépcsőfok  peremén egyensúlyban tartania magát, aztán előrebukott, és lába nem tudta megtartani a zuhanó testet. Mielőtt feje és válla nekiütközött volna a téglafalnak, eszébe jutott, hol látta üldözőjét. Ő állt mögötte a Grand Central állomáson, amikor valaki a taxi elé lökte. Ekkor elsötétült előtte a világ.

Bo felnézett. Egy nyitott neszesszer feküdt mellette az ágyon. – Jó napot, doki! – mondta, és a testét eltompító fájdalom ellenére elmosolyodott a belépő orvos láttán.  – Te meg mit csinálsz? – kérdezte dr. Silwa.  – Csomagolok. Az orvos a szemét forgatta. – Még nincs tizennyolc órája, hogy hordágyon hoztak be ide. Miért nem maradsz legalább ma éjjelre a  biztonság kedvéért? Szeretnék még néhány tesztet elvégezni rajtad.  – Jól vagyok – biztosította Bo Silwát. Nem állt szándékában akár csak még egy órát a kórházban tölteni.  – Hogy te milyen... 193

 – Makacs vagy, nem? – szólt közbe Ashley. – Csak nem ezt akarta mondani, dr. Silwa? – Egy ablak melletti széken ült. – Csodálkozik? Képzeljük el: Boiling Hancock – makacs! Micsoda meglepetés! – Felállt a helyéről. – Csak szóljon, doki, és elintézem, hogy maradnia kelljen. Bo rávillantotta mosolyát. Egész délelőtt a távol töltött húsz évet igyekeztek behozni. Bónak jobban hiányzott a húga, mint ahogy azt hitte volna. – Ne figyeljen rá – tanácsolta Bo Silwának. – Csak a szája nagy, de a légynek se tudna ártani. Hát nézzen rá!  – Lehet, hogy kicsi vagyok – figyelmeztette jóindulatúan a férfiakat Ashley, és öklét harcra készen maga elé emelte –, de vagyok olyan stramm, mint akárki más. Bo kuncogott. Ashley százötvenöt centi magas és ötven kiló volt, haja koromfekete, szeme sötét, bőre hibátlan és bársonyos, ajkai teltek. Igazi atlétaalkattal rendelkezett; a középiskolában, majd a Harvardon is ő volt a gyephokicsapat kapitánya. Heves természete sohasem engedte, hogy bármit szó nélkül hagyjon, vagy tétlenül nézzen. Az ember szerethette vagy utálhatta, de azt mindig tudta, hányadán áll vele. Ezt a tulajdonságát Bo gyerekkoruk óta nagyra  becsülte benne. – Hátrább a mancsokkal, kislány! Ashley kidugta a nyelvét, majd leeresztette a kezét.  – Hadd lássam a karodat – szólt Bóra dr. Silwa, és melléje lépett az ágyhoz.  – Már megmondtam, hogy jól vagyok.  – Mutasd! Ha nem mutatod meg, még egy hétig itt tartalak.  – Azt nem teheti meg.  – De még mennyire, hogy megtehetem. Karanténba záratlak. Az orvosi bizottságnak meg majd elmagyarázom, hogy egy egzotikus  betegség tünetei jelentkeznek rajtad.  – Úgysem tenné meg, doki.  – Próbáld csak ki – mondta Silwa, és feltűrte Bo ingujját. –  Tudom, hogy valamit rejtegetsz.  – Honnan?  – Még soha sem láttalak letűrt ingujjban. – Silwa óvatosan leszedte a kötést, amely Bo bal alkarjának nagy részét befedte. A géz alól csúnyán összeégett hús tűnt elő. Ashley Bo karjára pillantott, majd gyorsan elfordította a fejét. – Bent kell maradnia, doki? – kérdezte komolyan. 194

 – Ez olyan, mintha a fodrásztól megkérdeznéd, hogy nem kell–e már hajat vágatnod – vágott közbe Bo, és a ragtapasz segítségével, amit az ágyról kapott fel, visszaillesztette a kötést.  – Jól tennéd, ha maradnál – tanácsolta Silwa.  – De nem fogok.  – Mr. Hancock? – Egy nővér állt meg az ajtóban, egy tolószékkel maga előtt.  – Mi ez? – kérdezte Silwa.  – Szállításra nincs szükségem – felelte Bo. – Köszönöm, nővérke, de a saját lábamon fogok távozni innen.  – A kórház szabályzata ezt írja elő – mondta a nő szigorúan, és a széket begurította Bo betegszobájába.  – Még alá sem írtam az eltávozási engedélyt – tiltakozott Silwa.  – De tudtam, hogy megteszi. – Bo egy tollat vett elő ingzsebéből, és átnyújtotta Silwának. – írja csak alá. Silwa habozott egy darabig, majd az ágy végéhez ment, felemelte a keretre akasztott kórlapot, és odafirkantotta aláírását.  – Mégiscsak jó ember maga.  – Szerencséd van, Bo.  – Ezt miért mondja? – kérdezte Bo, miközben táskájába egy inget gyűrt, amit Meg hozott be neki előző éjjel.  – Michael Mendoza a folyosó végén fekszik, és mindenféle csövek lógnak ki belőle. – Silwa Bo karjára mutatott. – A te égési sebed is rettenetes, de nem életveszélyes. Amikor Mendozát  behozták, az is kétséges volt, hogy életben marad–e. Még mindig nincs túl az életveszélyen.  – Hogyhogy én ilyen szerencsés voltam?  – A robbanás ereje téged a pázsitra lökött, Mendozát azonban a ház falának. Súlyos fejsérüléseket szenvedett.  – Láthatnám? – kérdezte Bo halkan.  – A látogatás nem engedélyezett.  – A hatóságok találtak már valamit?  – Nem tudom. – Silwa az ágyra dobta az aláírt eltávozási engedélyt.  – Mehetünk? – kérdezte a nővér a tolószékkel. Bo az órájára nézett. – A feleségemnek negyedórája itt kellene lennie. Nélküle nem szeretnék elmenni. Nem jellemző Megre, hogy késne. 195

 – Hát, nekem még más betegekkel is foglalkoznom kell. Nem tudja felhívni a mobil...  – Doktor úr! – Egy másik nővér jelent meg az ajtóban, és intett Silwának. – Kérem!  – Elnézést, Bo. – Silwa kisietett a szobából.  – Nézze, nem lesz velem semmi gond – mondta Bo a nővérnek, aki továbbra is várakozott a tolószékkel. – Senkinek nem fogom elárulni, hogy...  – Boiling! – Ismét Silwa tűnt fel az ajtóban, de arcán komor kifejezés ült.  – Mi az?  – Gyere gyorsan. Meget most hozták be a mentők.

Hat hete érkeztek egy lezárt barna borítékban. Kísérőlevél nem volt mellettük, amely felelősséget vállalt volna az iszonyatos tartalomért: két szemléletes fényképért, amelyet a kézbesítés óta mindig magánál tartott. Folyamatosan a zsebébe rejtette őket, mert túlságosan félt attól, hogy kiengedje közvetlen irányítása alól. Még miközben napról napra sikeresebb kampányát folytatta, akkor is ott lapultak a szíve közelében. Miközben az ebédeken kék hajú hölgyekkel fogott kezet, vagy amikor a kórházakban csecsemőket  puszilgatott. Miközben őszintén mosolygott a jövőbeli választókra, és ígérte, hogy jó munkát fog végezni. Paul Jimmy Lee asztala mögött ült, és üres tekintettel bámult az előtte fekvő fényképekre. A dombon túl, a saját házában neki is megvolt a maga dolgozószobája, de rájött, hogy biztonságérzetet nyújt, ha apja székében ülhet. Megnyugtató érzéssel töltötte el, hogy Jimmy Lee továbbra is figyeli a válla mögül, és hogy végül minden a legnagyobb rendben lesz. Letette a borospoharát, és kezébe vette az egyik fényképet. Melissa összevert arca és zúzódásokkal borított nyaka volt rajta látható, ahogy a homokon fekszik tágra nyílt, véreres szemekkel. Paul ledobta a képet és a másikat vette fel. Ugyanaz az arc nézett rá vissza, csak ezen a fotón kezek is látszottak, amelyek Melissa nyakát szorongatják. Az ő kezei. Látta az összetéveszthetetlen barna anyajegyet a bal kézfején. 196

Behunyta a szemét, és ahogy az elmúlt években annyiszor, ismét végigjárta a Melissa halálához vezető eseményeket. A fedett medencében fürödtek, amikor Melissa a fejébe vette, hogy ki akar menni a tóra. A csuklójánál fogva végigrángatta Pault a házon és le a domboldalon. Mind a ketten meztelenek voltak. A domb lábánál Paul részeg kábulatban a földre bukott, és pár pillanatra – neki legalábbis ennyinek tűnt – lehunyta a szemét. Amikor felébredt, Melissa arccal lefelé úszott a tó vizén. Bizonyára megfulladt, érvelt magában, de ott voltak azok a sérülések a nyakán és a véres szemfenék – a fojtogatás kétségtelen jelei. Elfintorította az arcát és elfordult, amikor a kép remegni kezdett a kezében. Aztán mindkét fotót sietve a legfelső fiókba csúsztatta. Kopogtak az ajtón.  – Szabad! Frank Ramsey lépett a szobába.  – Ülj le – utasította Paul.  – Mit tehetek érted? – kérdezte Ramsey, és leült egy székre az asztal túloldalán.  – Friss híreket szeretnék kapni Bóról.  – Ezt telefonon is elintézhettük volna.  – Mostantól kezdve nem használjuk a telefont fontos információk közlésére – szögezte le Paul sietve. – Még a vezetékes telefont sem. Megértettél?  – Igen.  – A telefonon csak a találkozót beszéljük meg, de ennyi az egész.  – Rendben – helyeselt ismét Ramsey, és próbálta megérteni, mi történik. Paul zavartnak tűnt, szinte pánikban volt. Ramsey biztos volt benne, hogy a Warfield Capital üzleti ügyeit egyszer sem fedték fel előtte teljes egészében. Csatlakozásakor az elsődleges feladata az volt, hogy ugyanúgy vezesse a céget, mint Bo, az ő általa lefektetett stratégiák és elvek szerint. Nagyobb kockázatot nem vállalhat, és semmilyen körülmények között nem engedheti meg senkinek, hogy felfedezze a Warfield hatalmas befektetését az Online Associates nevű egyéves, internet–infrastruktúrával foglalkozó cégbe, amelynek központja a Virginia állambeli Fairfaxben volt. Neki mindössze ennyit mondtak. Rejtélyes volt, de őt nem zavarta. A befektetési bank, ahol korábban dolgozott, épp kirúgni készült őt, amiért túllépte a vásárlási keretet, és jókora 197

veszteséget okozott a cégnek. A Warfieldben felajánlott poszt lehetővé tette a számára, hogy helyzete ne kerüljön nyilvánosságra, és hogy fenntarthassa azt az életszínvonalat, amihez hozzászokott. Jimmy Lee évi kétmilliót ígért neki, plusz kamatot – még ha keveset is – az alaptőkéből. Egy akkora tőke esetében azonban, mint a Warfield, egy kevés kamat is óriási értéket jelentett. Közvetlen felettese Teddy lett, de egy másik férfival – egy  bizonyos Joseph Scullyval – is szoros kapcsolatot kellett fenntartania. Ennek jelentőségét pontosan nem értette. Nem tűnt úgy, mintha Scullynak bármi köze is lett volna a Warfieldhez, ráadásul őt a számok még annyira sem érdekelték, mint Teddyt. Ő azonban eleget tett az utasításoknak, és szorosan együttműködött Scullyval, amikor a Warfield csöndben tetemes összegeket utalt át az apró észak–virginiai cégnek. Aztán megtudta, hogy Dale Stephenson valahogy tudomást szerzett az Online Associatesről.  – Beszéltél Bóval? – kérdezte Paul. Ramsey kényelmetlenül fészkelődött a székén. Amikor Stephenson meghalt egy horgásztúra közben, megfordult a fejében, hogy kollégája balesetének időzítése talán nem a véletlen műve volt. De végül sikerült elhessegetnie a gyilkosság gondolatát, és hagyta, hogy ítélőképességét a mohóság homályosítsa el, illetve a tény, hogy az ő vékonyka szelete a Warfield tőkéjében több százmillió dollárt ér. Azóta Teddy és Tom is távozott az élők sorából, és Bo is kis híján meghalt egy robbanásban előző éjjel. – Igen, pár perccel ezelőtt  beszéltem vele. Azért hívott, hogy közölje, hazajön ma este a  birtokra, holnap reggel pedig egyenesen a Warfieldbe megy. – Ramsey elhallgatott. – Arról is tájékoztatott, hogy Meg a kórházba menet elesett egy parkolóházban. Paul felpillantott az anyajegyéről. – Jól van? – kérdezte gyorsan.  – Agyrázkódást szenvedett, és a fejét is össze kellett varrni, de teljesen fel fog gyógyulni. Paul bólintott. – Ennek örülök, de Bo visszatérte miatt továbbra is aggódom. Ramsey megrázta a fejét. – Bo láthatólag meggyógyult, Paul. Szerintem nincs mi miatt aggódnod. Figyeltem őt, és mostanában nem nyúl az üveghez. Még a temetés után sem ivott.  – Nem ez izgat engem! – csattant fel Paul. 198

 – Nem? Azt hittem, attól tartasz, hogy az éjszakai kimaradásai  betesznek a kampányodnak. Paul végighúzta az ujját a fiók egyik fogantyúján, és kisvártatva válaszolt. – Mindketten tudjuk, hogy valójában azért nem akarom, hogy Bo visszajöjjön a céghez, mert nem szeretném, ha tudomást szerezne az Online Associatesbe fektetett pénzről –mondta végül. –  Nem bízom benne. Kutat utána, érzem.  – Mi olyan fontos az Online–nal kapcsolatban? – kérdezte Ramsey merészen. Paul alaposan átgondolta a feleletet. – A cég forradalmian új technológiát dolgozott ki. Nem hagyhatjuk, hogy bárki megszimatolhassa.  – De az isten szerelmére, ő az öcséd!  – Nem számít, akkor is... – Hangosan kopogtak az ajtón. – Szabad. Bruce Laird lépett a szobába. – Elnézést – mondta, amikor észrevette Ramseyt. – Megvárom, amíg végeztek.  – Nem, gyere csak, már befejeztük. – Paul Ramseyre nézett. – Azt akarom, hogy szorosan tapadj Bóra. Tudnom kell, hogy folytatja–e a kutatást. Most elmehetsz. Amikor kettesben maradtak, Paul Lairdre bökött az ujjával. –  Viszonyod van Catherine–nel? – kérdezte minden kertelés nélkül.  – Hogyan...?  – Hallottál, fiskális. Van valami közted és Catherine között? – tette fel a kérdést még egyszer, ezúttal hangosabban.  – Nincs. Paul hátradőlt a székén, és gyanakodva méregette Lairdet, aki kerülte a tekintetét. – Bo szorgosan kutakodik. Rátalált a te kis nyolc évvel ezelőtti problémádra Davis Polknál. Laird egyszerre Paul szemébe nézett.  – Ideje végezni vele. Tedd, amit kell.

199

Tizenötödik fejezet

Milyen

szép este van – jegyezte meg Ashley, ahogy Bo házának széles hátsó teraszára kilépve felnézett a föléjük tornyosuló fák sötét koronájára.  – Tényleg szép. – Bo egy pohár vizet tartott a kezében, a terasz korlátjának támasztva.  – Lehűlt a levegő – állapította meg Ashley. Whiskyspoharát Bo vize mellé tette, és a Meg szekrényéből kölcsönvett kardigánt maga köré fogta. – Hogy van Meg?  – Fent pihen a szobájában. Még mindig ki van ütve egy kicsit.  – Azt elhiszem. – Ashley Bóval és Silwával együtt rohant le a traumatológiára, ahol az orvosok már varrták össze a tátongó sebet Meg szeme fölött. – Sikerült már rájönnöd, hogy mi történt?  – Meg nem sok mindenre emlékszik, és én sem erőltettem nagyon a faggatózást. Valószínűleg az volt, hogy elvesztette az egyensúlyát, amikor a parkolóházban lefelé sietett a lépcsőn, és  beütötte a fejét a padlóba. Ennyi.  – Ó, de szörnyű! – Ashley megrázta a fejét, ahogy elképzelte a  balesetet.  – Rendbe fog jönni. Felvettem egy nővért teljes munkaidőben, aki most is fent van nála. – Bo előhúzott egy cigarettát és rágyújtott.  – Mindjárt vissza is megyek hozzá, csak el akartam szívni egy cigit.  – Kaphatok én is egyet?  – Persze. – Bo ismét a zsebébe nyúlt, és Ashley felé kínálta a dobozt. – Élveztem a ma délelőttöt – mondta, és meggyújtotta húga cigarettáját. – Olyan jó volt beszélgetni annyi év után. Nagyon hiányoztál.  – Te is nekem. – Egy darabig hallgattak, és az esti szellőben hajlongó ágakat figyelték a csillagos égbolt alatt. – Mi az ott? – kérdezte a lány, és a sötétségen át a fák felé mutatott, harminc méterre attól a helytől, ahol álltak. A terasz és az erdő között gondosan ápolt rózsakert terült el.  – Hol? 200

 – Mintha valami világosság jönne a fák közül.  – Ja, az! Az a kocsiszín – felelte Bo. A három hálószobás épület  pár száz méterre feküdt a kocsifeljáró végén, amely kanyarogva haladt el a ház előtt és tűnt el a fák között. – Akkor használjuk, ha sokgyerekes családok látogatnak meg minket.  – Ne költözzek oda? – Ashley egy vendégszobában lakott most Bo házában.  – Nem, nem – tiltakozott Bo. – Mondom, akkor használjuk, ha sok itt a gyerek. Mindegy, mekkora a hely, de mégiscsak jobb, ha más gyerekét kell elküldeni lefekvéskor.  – Ez igaz – hagyta rá Ashley nevetve. Gyakran próbálta elképzelni Bót gyerekekkel. – Hogy érzed magad? – kérdezte, bátyja karja felé bökve.  – Jól.  – Nem is tudom, minek kérdeztem. Akkor se szólnál, ha a karod már leesni készülne. Bo válaszként felmordult. Ashleynek igaza volt.  – Mióta szoktál rá a vodkára? – Ashley megkocogtatta a  poharát. – Úgy emlékeztem, te is whiskys voltál, mint én.  – Ez tiszta víz, hugi – felelte Bo büszkén, majd felemelte a  poharat és belekortyolt. Eszébe jutott, hogy vodkát egyedül akkor ivott, amikor vezetnie kellett. – Úgy döntöttem, vénségemre jó útra térek.  – Soha nem gondoltam volna, hogy valaha ilyet hallok tőled.  – Én sem – felelte Bo keserű mosollyal.  – Talált már a rendőrség vagy az FBI valamit? – kérdezte Ashley a whiskybe kortyolva. – A robbanással kapcsolatban.  – Nem. Délután beszéltem a vizsgálatot vezető ügynökkel az FBI alsó–manhattani irodájában, de azt mondta, nem sokat haladtak előre. Meglehetősen biztosak benne, hogy a célpont Michael Mendoza volt, de én nem kockáztatok. – Bo az erdő felé intett. – Megkétszereztem a biztonsági személyzet létszámát. – A birtok azonban olyan hatalmas volt, hogy még kétszer annyi ember sem tudott mindenre ügyelni.  – Hogy van Michael?  – Nem tudom. Többször is hívtam a kórházat, de a szobájába nem kapcsoltak be, és az állapotáról sem kaptam semmilyen hírt. Gondolom, minél kevesebb információt akarnak kiszivárogtatni, és a 201

sajtót is távol kívánják tartani, amíg csak lehet. Végül is Michael az Egyesült Államok egyik szenátora.  – Szerinted ki állt a robbantás mögött? Bo megrázta a fejét. – Nem tudom. Egy olyan embernek, mint Michael Mendoza, rengeteg ellensége lehet.  – Azt meghiszem.  – Micsoda? – kérdezte Bo, hallva a váratlan élt Ashléy hangjában.  – Semmi – vágta rá Ashley gyorsan. – Próbáltad elérni Silwát? Ő talán tudja, mi van Michaellel.  – Kétszer is, de nem értem el. Hagytam neki egy pár üzenetet a telefonján. Tudom, hogy nagyon lelkiismeretesen ellenőrzi őket. Eddig akárhányszor kerestem, mindig rögtön visszahívott.  – Bo beleszívott a cigarettájába. – Remélem, Michael jól van. –  Lepöccintette a hamut és figyelte, ahogy három méter magasból a földre hullik. – Szeretnék köszönetet mondani, Ashley.  – Miért?  – Hogy kihúztál a szarból.  – Miről beszélsz?  – Te voltál a felmentő sereg. Az utolsó pillanatban érkeztél meg Európából. Örülök, hogy megkaptad az üzeneteimet.  – A hangodból hallottam, hogy tényleg szükséged van rám.  – Ashley ismét felnézett a fák közé. – Tudom, hogy ez rettenetesen hangzik, de nem hiszem, hogy pusztán Jimmy Lee temetése miatt hazajöttem volna. Bo bólintott. Jimmy Lee és Ashley soha nem találták meg a közös nevezőt egymással. – Én meg tudom, hogy ez fog rettenetesen hangozni – mondta –, de engem nem érdekel, miért jöttél haza, csak örülök, hogy így tettél. Nyilvánvalóan én vagyok a leginkább megfelelő ember a családból a Warfield vezetésére. Mindkettőnknek szívességet tettél. Én jobban fogok vigyázni a vagyon rád eső részére, mint ahogy azt Frank Ramsey valaha tette volna. – Egy  pillanatra tétovázott. – De leginkább egyszerűen jó téged újra látni.  – Meglepődtél, hogy ki akartak rúgni? – kérdezte Ashley.  – Paulon nem lepődtem meg.  – És Catherine–en?  – Rajta igen.  – Miért? 202

 – Azt hittem, jó a viszonyunk. Azt hittem, értékeli, hogy igyekeztem megóvni őt az elmúlt években. De nagyon bolond voltam. Ashley habozott. – Nem állhatsz a vérségi kötelék közé –mondta komoran. – Azt hiszed, megcsinálhatod, de amikor ezen múlik minden, rájössz, hogy nem megy. Bo felpillantott. – Tessék?  – Hallottad – mondta Ashley rekedtes hangon. Bo feléje fordult.  – Úgy érted, tudsz róla?  – Igen.  – Hogy én örökbefogadott vagyok? Könnyek csurogtak végig Ashley puha arcán. – Mind a ketten azok vagyunk, Bo. Bo hosszan húgára meredt. – Mikor jöttél rá? – kérdezte rekedten.  – Az utolsó egyetemi évem előtti nyáron. Vakációzni készültem a barátaimmal Kaliforniában. A padláson keresgéltem néhány ruhát anya és apa házában, és akkor találtam meg az iratokat. – Már  patakzottak a könnyei. – Nem akartam hinni a szememnek. Hogy te is meg én is örökbefogadottak vagyunk. Téged egy floridai ügynökségen át adoptáltak, engem egy texasin. Bo letette a cigarettáját a pohara melletti hamutartóba, húga remegő kezéből is kivette a szálat, majd átölelte keskeny vállát. – Minden rendben van, édesem.  – Azt hittem, megszakad a szívem, Bo.  – És nekem soha nem mondtad el.  – Nem akartam, hogy te is olyan szörnyen érezd magad, mint én. Annyira elveszett voltam, amikor megtudtam. Mintha nem is tartoztam volna igazából a Hancock családhoz. Mintha nem is tartoztam volna ide – mondta a ház mögötti sötétségbe bámulva. – Egyszeriben megértettem Paul és Teddy éveken át tett gúnyos megjegyzéseit, és ez annyira fájt. Bo bólintott. – Tudom, mit éreztél, hugi. Pontosan tudom, mit éreztél – mondta, és eszébe jutott, milyen érzelmek kerítették hatalmukba, amikor Paul és Teddy rajta gúnyolódtak Jimmy Lee kórterme előtt. – Olyan volt, mintha csak futó vendég lettem volna éveken át. 203

 – Igen, igen. – Ashley szorosan kapaszkodott Bóba; jólesett erős karját éreznie maga körül.  – Ezért mentél el? – Ezt már annyi éve tudni akarta Bo. –Ezért mentél el egyetem után Európába, és nem jöttél többet vissza? Ashley habozott. – Részben.  – Részben?  – Volt egy másik oka is – vallotta be nehezen.  – Annyira hiányoztál – mondta Bo, és mély levegőt vett. –Talán sejtettem. Talán mélyen, legbelül mindig is éreztem, hogy mi ketten nemcsak azért vagyunk ellenük, mert mi vagyunk a legfiatalabbak.  – És nem úgy néztünk ki, és nem úgy gondolkoztunk, mint ők.  – Igen – ismerte el Bo vonakodva. – Akkor miért mentél el? Ashley kibontakozott az öleléséből és elfordította a tekintetét. – Én...  – De nem tudta befejezni.  – Mi az, Ashley? Mondd el!  – Nem tudom.  – Miért nem? Asley kezébe temette az arcát és megrázta a fejét. – Képtelen vagyok rá. Bo a háta mögé lépett és ismét átölelte. – Mindig elmondtunk egymásnak mindent. Nem lehetne ez most is így? Ashley megsimogatta Bo kézfejét. – Nem vagyok büszke erre a dologra.  – Bármi is volt az, már majdnem húsz éve történt. Ennyi idő alatt a megalázás is veszít az erejéből. – Bo gyöngéden megcsókolta Ashley homlokát. – Mind követtünk el meggondolatlan cselekedeteket fiatalkorunkban, amiket aztán később megbántunk. Az isten szerelmére, nézd, ki mondja ezt neked. Szóval mondd el.  Nem lehet olyan rossz. – Elhallgatott, majd hozzátette: – Lehet, hogy fontos.  – Hogy érted?  – Mondd el, kérlek. Ashley lassan feléje fordult. – Bo, én...  – Helló! Bo felkapta a fejét és a hang irányába fordult. A terasz fölött világító lámpa fényében Bruce Lairdet vette észre az ajtónál. –Mit akarsz? – Bo nem hallotta, hogy Laird kinyitotta az ajtót és kijött, és azon tűnődött, mióta állhat ott őket hallgatva. 204

 – Beszélnünk kell, Boiling – mondta Laird határozottan.  – Nem látod, hogy nem érek rá? – förmedt rá Bo mérgesen. De Ashley addigra kibújt a karja alól, az ajtó felé szaladt, és Laird mellett eltűnt az épületben. – Minek jöttél hozzám? – kérdezte, miközben Laird melléje ért. – Mit akarsz?  – Ideje beszélnünk.  – Nincs miről beszélnünk. – Bo felkapott egy poharat a korlátról, de csak a szájához emelve vette észre, hogy tévedésből Ashley italát tartja a kezében. A whisky illata szinte kínozta, és egy  pillanatra megfordult a fejében, hogy beleiszik. Csak egyetlen kortyot. Alig pár napja volt, hogy utoljára élvezte a testén forrón végigáramló alkoholt, de máris úgy tűnt, mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta. Még egyszer beleszagolt az italba, és már érezni vélte a torkán lecsorgó whisky ízét. – Tegnap éjjel kimutattad a fogad fehérét apám dolgozószobájában –mondta, és letette a poharat.  – Nyilvánvalóvá vált, kihez vagy hűséges, amikor Paul megpróbált kizárni a Warfieldből.  – A munkámat végeztem mint a család ügyvédje – vágott vissza Laird. – Jogi tanácsokat adtam neked és Paulnak a Warfield Capitallal kapcsolatban. Csak arra felügyeltem, hogy apátok kívánságának eleget tegyetek, és hogy a testületi szabályokat  betartsátok.  – Átlátok rajtad, fiskális. Laird tartása megmerevedett. – Miről beszélsz?!  – Tudok arról, hogy milyen problémád volt az előző cégednél, mielőtt a Warfieldbe álltál nyolc évvel ezelőtt. Tudok róla, hogy több kliensed is szervezett bűnözésben vett részt. Tudom, olyan dolgokat tettél, amiket nem lett volna szabad. – Bo látta a Laird arcára kiülő rémületet. Allen Taylor jól dolgozott az elmúlt napokban. – Azt is tudom, hogy ez alatt a nyolc év alatt Jimmy Lee egyszer sem emelte meg a fizetésedet, és Frank Ramseyvel ellentétben, neked semmi részesedést nem adott a Warfield–ben. – Bo elhallgatott, hogy szavai leülepedhessenek. – Jimmy Lee–nek nem volt erre szüksége, mert szorult helyzetben voltál. Az ügyvédi társaság már azon volt, hogy kirúgjon. Feketelistára kerültél volna. Nem volt hová menned a Warfielden kívül.  – Hallgass, Bo! – csattant fel Laird. – Nem vagy te olyan okos, mint amilyennek hiszed magad! 205

 – Ki nem állhattad Jimmy Lee–t azért, amit az évek során csinált veled, nem igaz? Úgy rángatott téged, mint egy szerencsétlen marionettbábut. Semmit nem hagyott rád, amikor meghalt. Most eljött az alkalom, hogy bosszút állj. – Bo Lairdre mutatott. – Szerintem te sokkal többet tudsz arról, hogy mi folyik a Warfield Capitalban, mint amennyit elárulsz. Ha van egy kis eszed, most azonnal beavatsz engem is.  – Figyelmeztetlek, Bo.  – Catherine–t is megkérdezhetem. Talán mindent elmondtál neki.  – Mi az istenért tettem volna ezt?  – Egy ideje van köztetek valami.  – Nem, nincsen.  – Miért hívott fel Catherine a minap, amikor nálatok voltam? Láttam a számot a telefonon. Catherine volt az.  – Megkért, hogy kísérjem el a férje temetésére. Úgy éreztem, ez a legkevesebb, ami megtehetek egy nőért, aki nemrég vesztette el a férjét. Bo erre nem számított, nem is tudta, mit mondjon. Taylor pedig annyira biztos volt a viszonyukban.  – Tudod, mi a véleményem?  – No?  – Hogy te vagy az, aki többet tud a Warfieldben folyó eseményekről, mint amennyit elárul. Hajthatatlan ember vagy, Bo Hancock. Elég régóta ismerlek ahhoz, hogy tudjam: semmi nem állhat az utadba, ha valamit igazán akarsz. – Laird hűvös nyugalommal beszélt. – A Warfield élére akarsz állni, és hiába a kemény ellenállás, te csak mész előre.  – Tessék?  – Teddy meghalt, és ez lehetőséget kínált a számodra, amit maximálisan ki is használtál.  – Mindig kihasználtam a lehetőségeket – mondta Bo, közelebb lépve Lairdhez. – Nem látok ebben semmi rosszat.  – Hacsak nem te magad kreáltad azt a lehetőséget. Bo szeme összeszűkült. – Tűnj el a házamból, most rögtön! – kiáltotta, és az ajtóra mutatott. – Takarodj innét!  – Paul felajánlotta, hogy egy jelentős összeget igazgathatsz Montanából. Fogadd el tőle, Bo, különben a helyzet rázóssá válik. 206

 – Felejtsd el.  – Ne légy ostoba, Bo! A rendőrségnek sok kérdése lesz. Ha csöndben elmész, nem lesz semmi gond.  – Mi a fenéről beszélsz? – csattant fel Bo.  – Csak fogadd el az ajánlatot. Ennyit mondhatok. Különben te is és Meg is nagyon meg fogjátok bánni.  – Kifelé! – üvöltötte Bo, és megindult Laird felé, aki sietve hátrálni kezdett a teraszról, majd eltűnt az épületben. Mikor végre elment, Bo feltekintett a csillagokra, és várta, hogy lecsillapodjon a szívverése. Amikor lepillantott, Ashleyt látta meg a teraszon.  – Mi volt ez? – kérdezte. – Kiabálást hallottam. – Odament Bóhoz. – Minden rendben?  – Jól vagyok.  – Mondd csak, ki volt ez a férfi?  – Bruce Laird, a család ügyvédje.  – Miért üvöltöztél vele?  – Van néhány pont a végrendeletben, amit még tisztázni kell – felelte Bo, és magához húzta Ashleyt. – Nem akar együttműködni.  – Nem mondasz igazat – jegyezte meg halkan Ashley. – Hallottam, miről beszéltetek. Szó sem volt végrendeletről.  – Mit akartál elmondani előtte, Ashley? – kérdezte Bo, elengedve füle mellett a kérdést – Arról, hogy miért mentél Európába. Ashley ismét Bo mellkasára hajtotta a fejét, és a ház mögötti sötétségbe bámult. – Miért olyan fontos ez? Bo nem kelthette azt a látszatot, hogy túl hevesen próbálkozik, vagy más szándékai vannak. Akkor Ashley esetleg soha nem fedi fel a titkot. – Arra gondoltam, esetleg én csináltam valamit, és azért mentél el – mondta halkan. – Hogy az én hibám volt.  – Nem, nem a te hibád volt, hanem...  – Hanem? Ashley nagyot nyelt, ahogy a gyűlölt emlékek felidéződtek  benne. – Volt egy kapcsolatom valakivel az egyetem utolsó éve előtt. Miután visszajöttem Kaliforniából. Olyan borzasztó volt, Bo. Annyira utáltam magam miatta, hogy a diplomaosztás után vissza se tudtam jönni a családhoz. Nem tudtam volna a szemetekbe nézni.  – Egy kapcsolat? 207

 – Nem tudtam szembenézni szembenézni a ténnyel, hogy nem vagyok igazi Hancock – folytatta. A beismerés után ömlöttek belőle a szavak. – Képtelen voltam elviselni, hogy Jimmy Lee mindig sokkal jobban  bánt Teddyvel, Teddyvel, Paullal és és Catherine–nel, Catherine–nel, mint velünk. Gyűlöltem Gyűlöltem őt. Bo agyában végigfutottak a lehetőségek. Ashley sebezhető volt, fiatal, és senkivel nem állt vérségi kapcsolatban. – Csak nem... Ashley Bo szájára nyomta az ujjait. – Ne mondd ki! Bo megszorította a kezét, és megrázta. Azt akarta, hogy nézzen végre a szemébe, de a lány továbbra is a sötét fákra szegezte a tekintetét. – Áruld el, Ashley – kérlelte remegő hangon. – Mondd el, kivel volt kapcsolatod.  – Mi volt az? – kérdezte Ashley Ashley hirtelen, és kiszabadította kiszabadította magát Bo szorításából.  – Micsoda?  – Ott lent. – Ashley az erdő felé mutatott. Bo követte a mozdulatát. – Hol?  – Ott! – Mutatta Mutatta a korláton korláton áthajolva Ashley. Ashley. Bo dühösen vizsgálta a lámpa fényén túli sötétséget. – Nem látom...  – Olyan volt, mintha... mintha...  – Látom! – recsegte Bo. Észrevette a kocsiszín irányába tartó halovány fényforrást, amely hol felvillant, hol eltűnt a fák között, mintha az, aki a kezében tartotta, lassan haladt volna a sűrű aljnövényzetben.  – Talán csak az egyik biztonsági őr – mondta Ashley reszkető hangon. – Nem gondolod?  – Nem tudom, de mindjárt utánanézek. utánanézek.  – Mit akarsz csinálni?  – Menj be a házba házba – utasította Bo Ashleyt Ashleyt higgadtan.  – Miért? Csak Csak nem hiszed, hogy...  – Menj be a házba – ismételte meg Bo, ezúttal erőteljesebben. erőteljesebben. Semmiben nem bízhatott már. – Hallottad, mit mondtam?  – Igen.  – Akkor menj! – Átmászott a terasz korlátján, és három méter magasból leugrott a kertbe. Sérült karjára borulva össze kellett szorítania a fogát, nehogy felüvöltsön a fájdalomtól, és egy darabig összegörnyedve feküdt a földön, sebét szorongatva. Aztán hamar talpra állt, és megindult a kerten át a fák felé, ahol utoljára látta a 208

fényt. A háztól harminc méterre, ahol a dús pázsitnak vége szakadt,  bevetette magát a kusza bozótba. Ruhájába tüskék akadtak, arcát ágak karcolták, miközben egyre mélyebben hatolt előre az erdőben, a fényforrás útját követve a ház felé. Senkinek nem engedhette meg, hogy belépjen a kocsiszínbe. Aztán a fénycsóva egyszer csak kialudt. Bo mozdulatlanul állt és hallgatózott, miközben a hatalmas fák között próbálta felmérni, merre járhat. A kocsiszínbe vezető betonút száz méterre futott tőle balra, és egészen a domb lábánál fekvő kis épület garázsáig tartott. Egy izzadságcsepp gördült végig a homlokán h omlokán és érkezett az ajkára. Megnyalta a sós folyadékot, majd visszafojtott lélegzettel várt tovább, hogy jobban halljon, és hogy ne fedje fel helyzetét a másik előtt. Talán tényleg láttak valamit Ashleyvel, de az is lehet, hogy csak az egyik őr lámpája volt az – ahogy azt Ashley is gondolta. De a biztonsági őrökre nem jellemző, hogy ilyen messzire távolodjanak a birtok határától és a kerítéstől, márpedig ezek több mint egy mérföldre húzódtak innen. Hirtelen megzörrentek a levelek, egy ág megreccsent, és Bo azonnal jobbra perdült. A zajok nagyon közelinek hallatszottak, de tudta, hogy a sötétség könnyen becsaphatja a fület és az agyat: egyes hangokat felerősíthet, másokat elnémíthat. Végül nem bírta tovább levegő nélkül, és zihálva lélegezni kezdett. Az esti hűvösség ellenére erősen izzadt; megtörölte homlokát, és elindult a zaj irányába. Rég letört gallyak és levelek zörögtek a lába alatt. Tudta, ezzel elárulja magát, de le akarta rövidíteni a távolságot közte és az üldözött között. Aztán valaki egyszerre futásnak eredt, mintha megvadult kutyafalka elől menekülne. Bo hallotta a tompán puffanó nehéz lépteket. Utánaeredt, és a fákat kerülgetve, indák és tüskék között utat tört magának. Egy cserjének, amelyet nem látott a sötétben, nekiment, és a sebesült karjával fogta fel az ütközést. Fájdalmában felkiáltott, ahogy a durva kéreg az érzékeny bőrhöz ért, és a karját szorongatva a földre bukott. Hamarosan azonban ismét talpon volt, de érezte, hogy a sebe vérzik. Hallotta, hogy a betolakodó eközben továbbrohan, és újból utána vetette magát. Aztán valami felderengett a feketeségből, és Bo hirtelen megint a földre zuhant. Feltápászkodott a térdére, megfordult, és meglátta a sötétből ismét feléje törő árnyat. Vállát előrevetette, és támadója lábának dőlt vele. A test átborult fölötte, és Bo azon nyomban a 209

támadó hátára került. Jelentős testsúlyával a földhöz szegezte vergődő ellenfelét, és ép kezével torkon ragadta. Ahogy arcuk közel került egymáshoz, Bo már ki tudta venni a másik férfi vonásait. Azzal egy időben, ahogy a támadó arca láthatóvá vált az erdő sötétjében, Bo egyre halkuló lépéseket is hallott a háta mögül. – Blackburn!  – Bo! – kiáltotta rekedten John Blackburn seriff, Bo kezének kemény szorításában. Bo felállt. – Mi az istent csinál itt, seriff?  – Valaki járkált a kocsiszín körül – lihegte Blackburn. – Ráijesztettem, aztán idáig üldöztem. Magára aztán igazán nem számítottam? Mi a fenéért mászkált ott?  – Nem én voltam az – mondta Bo, és felsegítette a seriffet. – Gyerünk! – Megfordult és elindult a kocsiszín felé. Már nem volt értelme a betolakodót üldözni; túl nagy volt az előnye. Az erdő hatalmas, sosem lelnek az illető nyomára. A legfontosabb dolog most Meg védelme volt.

Scully

áthajította hátizsákját a három méter magas drótkerítésen, majd megmarkolta a kerítést és mászni kezdett. Az erdőben elvesztette az irányérzékét, és Bo meg az az idióta, aki a kocsiszínből tört elő, kis híján elkapták. Wallace a haját tépte volna, ha Scully hagyja magát a Hancock birtokon letartóztatni. letartóztatni. Felért a kerítés szögesdróttal körbevett tetejére, óvatosan átemelte magát fölötte, majd leugrott a táskája melletti levélhalomra. levélhalomra. Mindössze előzetes terepszemlét akart végezni a sötétség leple alatt, hátha a későbbiekben szükségük lesz ilyen információra, és majdnem elkapták. Megkönnyebbülten felsóhajtott, aztán távolodni kezdett a kerítéstől, tudva, hogy az őrjárat hamarosan elhalad ezen a  ponton. k érdezte Bo, ahogy Blackburnnel átvágtak Mi a fene történt? – kérdezte az alacsony bozóton, majd a házat körülve k örülvevő vő füves részre értek.

210

 – Kinéztem az emeleti emeleti ablakon és megláttam megláttam valakit a kocsinál – válaszolta Blackburn az Explorer felé mutatva. – Elemlámpa volt a kezében és valamit nézett. Azt hittem, az őrséghez tartozik, ezért először nem is csináltam semmit. Aztán elkezdett az épület hátulja felé lopózni. Akkor lementem, hogy feltartóztassam, de ahogy kinyitottam az ajtót, elszaladt. Utánaeredtem, aztán elvesztettem a nyomát. Akkor vettem észre a fényt a házuk felé. Gondolom, az illető eltévedt, és még azt a kockázatot is vállalta, hogy bekapcsolja a lámpáját, csak hogy eltűnhessen innét.  – Ashleyvel bizonyára ugyanezt a fényt láttuk – jegyezte meg Bo. – Kint álltunk a teraszon.  – Akkor maga is őt üldözte?  – Igen.  – Én meg összekevertem összekevertem magukat. magukat. Sajnálom. Elérték a bejárati ajtót. – Semmi baj – nyugtatta Bo Blackburnt. Annak is örült, hogy a seriff hajlandó volt a kérésére ilyen gyorsan keletre repülni. – Szeretném megnézni, hogy Meggel minden rendben van–e. Bo már senkiben nem bízott, csak Blackburnben és Megben. Még Ashleyben sem. A saját húgának is hazudott, amikor azt mondta, hogy Meg az emeleten van, a házukban. há zukban. Blackburn bekopogott, majd résnyire kinyitotta az ajtót. –Katie  – szólt be halkan. Aztán szélesre szélesre tárta az ajtót és a kapcsoló után nyúlt, de nem találta. – Jöjjön – suttogta Bónak. – Itt kell lennie a kapcsolónak. – Ismét tapogatózni kezdett, majd meglelte, és a szobát elöntötte a világosság. Blackburn felesége állt előttük behunyt szemmel, kezében a pisztolyt szorongatva, amit férje hagyott nála. A fegyver erősen remegett a kezében, miközben csövével a két férfira célzott.  – Jézusom! – Blackburn átrohant a szobán, kikapta a pisztolyt Katie kezéből, és megölelte. – Nincs semmi baj! Mi vagyunk azok, Katie. Az isten szerelmére, mi vagyunk azok!  – Ó, John, hála h ála az égnek! – zokogta Katie, és a férjéhez bújt. –  Nem tudtam, ki az. Azt hittem, hittem, az a férfi férfi jön, akit kint láttál.  – Jól van, nyugodj nyugodj meg – csitítgatta csitítgatta Blackburn Blackburn halkan.  – Meg ébren van – mondta Katie a könnyeit törölgetve. –Kezd magához térni. 211

Bo felrohant a lépcsőn és berontott a hálószobába, ahová órákkal ezelőtt felhozta Meget. Az asszony az oldalán feküdt és rámosolygott. rámosolygott. A kórházban még nem nyerte vissza az eszméletét, Bo azonban ennek ellenére megszöktette őt Silwa háta mögött. Nem hitte, hogy a városban is meg tudja védeni a feleségét. Biztos volt  benne, hogy Meg nem véletlenül esett el a lépcsőházban, és tartott tőle, hogy akárki is akarta őt lelökni a lépcsőn, vissza fog jönni, hogy  bevégezze a feladatot. Bo beszélt azzal az emberrel, aki rátalált Megre a lépcsőfordulóban, és a férfi azt állította, hogy látott valakit elszaladni a helyszínről. helyszínről. Bo letérdelt az ágy mellé és megfogta Meg kezét. – Nagyon szeretlek.  – Én is szeretlek szeretlek – mondta Meg erőtlenül. – Bo...  – Csak pihenj, édesem. édesem. Ne fáraszd fáraszd magad a beszéddel.  – Bo, figyelj figyelj rám. – Meg minden erejét erejét összeszedte. összeszedte.  – Mi az? Mit akarsz mondani, drágám?  – Valaki jött utánam a lépcsőházban, Bo. Engem üldözött. –  Szünetet tartott, hogy újabb erőt gyűjtsön. – Azt hiszem, ugyanaz a férfi volt, aki a minap az a z állomás előtt a taxi elé lökött. Bo lassan bólintott. Felesége megerősítette a gyanúját: nem volt  biztonságban se Meg, se ő. ő.  – Annyira félek, félek, Bo.  – Ne aggódj, nem lesz semmi baj. Megkértem Blackburn se–  riffet, hogy segítsen. Ő is itt van velünk. Egyenesen Montanából jött ide.  – John is itt van? – kérdezte Meg, és megpróbálta felemelni a fejét.  – Igen – felelte Bo, és gyöngéden visszafektette Meget a  párnára. – És Katie is. De kérlek, most próbálj meg pihenni. Elég komoly az a vágás a fejeden. Meg magához húzta Bót. – Valamit el kell mondanom, Bo.  – Mi az? – kérdezte kérdezte Bo, ahogy ahogy felesége arca arca az övéhez ért. ért.  – Michaellel kapcsolatban.  – Michael Mendozával? Mendozával?  – Igen. Bo tekintete összeszűkült. – Mi az?  – Michael ki akart kezdeni velem a múltkor – folytatta folytatta Meg elakadó lélegzettel. – Amikor beléptél az előszobába, és én a lépcsőn 212

álltam, éppen megpróbált megcsókolni. Hála istennek, pont jókor érkeztél. Bo felegyenesedett és Meg szemébe nézett. – Nem tudom elhinni.  – Én sem tudtam. Bo megsimogatta Meg haját, vigyázva, nehogy hozzáérjen a kötéshez, ami a fél homlokát betakarta. A vér olyan erővel lüktetett Bo fejében, hogy Meg arca is elhomályosult a tekintete előtt. – Aludj, édesem. – Látta, hogy a felesége alig tudja nyitva tartani a szemét. Pár percig még simogatta, aztán Meg szeme végre lecsukódott, és légzése egyenletessé vált. Amikor Bo megbizonyosodott róla, hogy elaludt, óvatosan megigazította rajta a takarót.  – Itt maradok mellette, Bo – suttogta Katie az ágy mellé érve. – John beszélni akar veled. Bo bólintott, és kiment Blackburnhöz a folyosóra. – Mi az, John?  – Híreim vannak a számodra.  – Igen?  – Emlékszel rá, hogy megkértél, nézzek utána annak a szerencsétlen fickónak, akinek balesete volt akkor éjjel Montanában? Akit a fejjel lefelé fordult kocsiból húztunk ki? Bo bólintott.  – Most küldték vissza az ujjlenyomatait. A neve Dale Stephenson.

213

Tizenhatodik fejezet

Catherine

kedvesen rámosolygott a kórház recepciójánál ülő fiatal férfira. – Michael Mendozához jöttem – jelentette be. A férfi kényelmesen tovább írt a számítógépbe, mielőtt felnézett.  – Michael kicsoda?  – Mendoza. Michael Mendoza. Ő az Egyesült Államok connecticuti szenátora.  – Michael Mendoza?  – Igen – felelte Catherine egyre idegesebben. – Vasárnap kora hajnalban hozták be. Mentőhelikopteren szállították ide Connecticutból, miután súlyos balesetet szenvedett. Szeretném meglátogatni. A család közeli barátja, tudja.  – Itt valami tévedés van – mondta a férfi a fejét rázva. –Nincs ilyen nevű beteg a kórházban. Talán Mr. Mendozát egy másik manhattani kórházba vitték. Catherine áthajolt a pult felett, és megnézte á számítógép képernyőjét. – Honnan tudja, ha egyszer utána sem nézett? –  kérdezte, majd felegyenesedett, és győzedelmesen a füle mögé tűrte hosszú haját. A férfi egy darabig mereven nézett rá, majd bólintott. –Ahogy óhajtja. – Kiszállt a programból, amit használt, aztán beírta Mendoza nevét és várt. – Nem, senki nincs itt ezen a néven.  – De vasárnap hajnalban behozták ide. – Catherine tudta, hogy Mendoza nevét és a robbanás részleteit igyekeznek távol tartani a sajtótól. – Így van?  – Nem – felelte a férfi határozottan. – Ha behozták volna, látnám a monitoron. Egy évre visszamenőleg ki tudok keresni bárkit, akit felvettek a kórházba. Valószínűleg téved. Catherine nagy levegőt vett, és igyekezett nyugodt maradni. – Fáradtnak látszik. Egész éjjel dolgozott?  – Igen. A héten éjszakás vagyok. – A férfi az órájára pillantott. – Kettőtől tízig van a műszak, de szerencsére már csak fél órám van hátra. – Megdörzsölte a szemét. – Aztán mehetek haza aludni. 214

 – Hát, köszönöm a segítségét.  – Nincs mit. Sajnálom, hogy nem szolgálhatok több információval.  – Semmi gond. – Catherine melegen rámosolygott, majd megfordult és elindult vissza a parkolóba. A fickó hazudik. Ebben nem kételkedett. Fél órával később meglátta a fiatal férfit, amint vállán hátizsákkal, kifelé tartott a baleseti osztályról. Átsétált két mentőautó között, amelyeknek tetején még villogott a kék jelzés. – Helló! – kiáltotta Catherine, amikor a férfi elért ütött–kopott Chevroletjéhez, és az ajtót készült kinyitni. A férfi riadtan felnézett és kezét a mellkasához kapta. – Jézusom, maga aztán jól rám ijesztett!  – Ne haragudjon. – Catherine a férfi és az autó közé állt, hogy az ne tudja kinyitni az ajtaját. – Nem akartam. A férfi nyugtalanul körbenézett. – Mit kíván?  – Mondja meg, hol van Michael Mendoza – követelte Catherine. A férfi bosszús arcot vágott. – Már megmondtam. Senkit nem hoztak be ilyen néven vasárnap kora hajnalban. – Megpróbálta kinyitni az ajtót, de Catherine nem mozdult arrébb.  – Nézze, én Catherine Hancock Bristow vagyok, Jimmy Lee Hancock lánya. A férfi elkerekedett szemmel nézett fel rá. – Igen? Istenem, tényleg – mondta, egyszerre felismerve Catherine–t.  – Mendoza szenátor a mi birtokunkon sérült meg vasárnap. Biztosan tudom, hogy ebbe a kórházba szállították. A férfi kényelmetlen helyzetében felfújta az arcát. – Hát, szóval... Igen, ide hozták.  – Még mindig itt van a szenátor? A férfi óvatosan körülnézett a parkolóban. – Erről nem  beszélhetek. Különben nagy bajba kerülök.  – Nem árulom el senkinek, kitől tudtam meg. – Catherine a zsebébe nyúlt, előhúzott egy ezerdollárost, és kitartotta maga elé. –  Nos, itt van még Mendoza? A férfi vágyakozva nézett a pénzre. – Nem, nincs.  – De behozták?  – Igen.  – És? 215

A férfi még egyszer végigpásztázta a parkolót. Mondani kezdett valamit, de aztán elhallgatott. Catherine előrenyúlt, megfogta a férfi kezét, belegyömöszölte a  pénzt, végül szorosan rázárta a férfi ujjait. – Most pedig mondja el, hol van.

Bo a Grand Central állomás peronján állt, és még mielőtt a szerelvény ajtajai teljesen bezáródtak volna, felszállt a Harlem felé tartó metróra. Kinyúlt egy kapaszkodó után, és ahogy a metró zötykölődve megindult, figyelmesen tanulmányozni kezdte a többi utas arcát. A peronról, ahol várakozott, gyorsjáratokra is fel lehetett szállni, és Bo az utolsó pillanatban ugrott le a gyorsjáratról, és szaladt át a peron másik oldalára, ahol már záródtak a minden állomáson megálló kocsik ajtajai. Kicsit ostobának érezte magát az eszeveszett rohanás miatt, és hogy még a kocsi túlsó végében kuporgó, táskáját szorongató öreg hölgyet is gyanúsnak találja, de nem lehetett elég óvatos. Mindössze negyedórája, hogy a warfieldi irodájában ülve megtudta, Harold Shaw, az Amerikai Pénzügyi Csoport vezérigazgatója eltűnt Long Island–i otthonából. Amikor Bo megbizonyosodott, hogy a metrón senki sem méltatja különösebb figyelemre, vagy próbálja meg feltűnően elleplezni ennek az ellenkezőjét, kapaszkodóról kapaszkodóra haladva – mintha egyik fáról a másikra ugrana – átverekedte magát a kocsi elejére. A himbálódzó szerelvény végén kinyitotta az ajtót, a fülsiketítő zajban kilépett az apró átjáróra, majd felrántotta a következő kocsi ajtaját és behúzta magát. Az egészet még egyszer megismételte, és mire a metró beért a következő állomásra az Ötvenegyedik utcánál, már az első kocsiban volt. A kocsi végében állt és a felszálló utasokat figyelte. Amikor a metró kihúzott az állomásról, Bo megindult előre. – Helló, Jack! – szólt oda a kerekek csattogó zaját túlkiabálva egy szürke öltönyös, ősz hajú úriembernek, aki utolsóként szállt fel az előző állomásnál.  – Helló, Bo! – Jack O'Connor magas, széles mellkasú, ötvennégy éves ír férfi volt. Ő vezette a Wall Street egyik legnagyobb  brókercégének, a Stillman & Companynek a globális tőzsdecikk–  kutatását. A Stillmannál töltött harminckét év alatt O'Connor a cég 216

számos részlegében dolgozott, többek között a társasági pénzügyek intézésénél és az összeolvasztások és szerzemények ügyosztályán. A Queens munkásnegyedéből származó O'Connor az egész életét a cégnek szentelte, és most már a hattagú igazgatói tanácsban is helyet kapott. Ő volt az egyetlen tag, aki nem az ország legnevesebb egyetemeinek egyikén szerezte diplomáját.  – Köszönöm, hogy ilyen hamar hajlandó voltál találkozni velem  – mondta Bo. O'Connor mordult egyet. Pénzügyi elemzőként hozzá volt szokva, hogy a számok beszéljenek helyette. – Azt mondtad, fontos.  – Nagyon fontos. – Bo még egyszer körülnézett a kocsiban.  – Először is a családom nevében szeretnék köszönetet mondani, hogy a feleségeddel ott voltatok a szombati temetésen.  – Nekünk megtiszteltetés, hogy ott lehettünk, és hogy olyan elöl ülhettünk a templomban. – O'Connor felvonta a szemöldökét. – Ezen őszintén szólva meg is lepődtem.  – Az apám mindig kedvelt téged. Becsületes embernek tartott. Akárcsak én.  – Köszönöm. A kapcsolatom a Warfield Capitallal mérhetetlen segítséget jelentett a karrieremben. Egy szegény queensi fiúnak hihetetlen dolog, hogy ő tarthatta a kapcsolatot a Hancock családdal. Bevallom, e nélkül ma nem itt tartanék. Az elmúlt huszonöt évben előbb Jimmy Lee, majd Bo irányított dollármilliókat érő üzleteket a Stillmanhoz O'Connoron keresztül. Bo ezenkívül folyamatosan jelentős értékben vásárolt részvényeket és kötvényeket O'Connor tőzsdetermét használva.  – Olyanokkal kötök üzletet, akikben megbízom – mondta Bo. –  Te is ilyen ember vagy. O'Connor a földre pillantott. Meglepte Bo egyenessége. –Mindig is a te családod tett értem dolgokat. Gyakran reméltem, hogy egyszer lehetőségem lesz ezt viszonozni. Bo bólintott. Jack értette, mi volt a célja a találkozónak. Eljött az idő beavatni a részletekbe. – Értékelem a segítőkészségedet.  – Mire lenne szükséged? A metró mélyen bent járt már a Bronxban, és a kocsik a felszín felett haladtak. Bo még mindig magyarázott, O'Connor hátradőlt,  becsukta a szemét, és ujjait végigsimította hófehér haján.  – Nem tudom, hogy ezt megtehetem–e, Bo. 217

 – Soha nem kértem tőled semmilyen szívességet, Jack. A család sem. O'Connor Bóra nézett, majd levette a tekintetét szúrós  pillantásáról. – Tudod, mennyire szeretnék engedelmeskedni, de...  – Arról van szó, hogy nem bízol bennem? – kérdezett rá Bo.  – Nem, nem, csak...  – Akkor nem értem – vágott közbe Bo. – A cégednek semmi  bántódása nem esik. O'Connor bólintott. – Tudom – mondta halkan.  – Kettőnkön kívül soha senki nem fog tudni erről a  beszélgetésről. Erről biztosíthatlak. O'Connor ismét bólintott. – Igen, Bo, csak valahogy rossz érzésem van ezzel kapcsolatban. Nem így képzeltem el a családod kedvességének viszonzását.  – Nem mondhatok el mindent, ami most történik, Jack. Hidd el,  jobb is, hogy nem tudsz többet, de legyen elég az, hogy helyesen fogsz cselekedni. Tudom, ezt nehéz elhinni azok után, amit kértem, de így igaz.  – Jó lenne megbeszélni valakivel azt, amit most mondtál. Csak hogy legyen, aki megerősítsen, ennyi. – O'Connor ezúttal nem nézett Bo szemébe. Nem volt meg hozzá a bátorsága. – Megbízom benned, de amit mondtál, az szörnyen drasztikus. Lehet, hogy kicsúszik az ellenőrzésed alól. És azt sem értem, miért akarod, hogy ez történjen a Warfielddel.

218

Tizenhetedik fejezet

Fritz Peterson rontott be izgatottan Bo irodájába, félrecsúszott nyakkendővel, felül kigombolt inggel, csapzott hajjal.  – A jövőben légy szíves kopogj, amikor be van csukva az ajtóm!  – fogadta Bo, egy csésze kávét iszogatva. – És szedd rendbe magad. Úgy nézel ki, mint a mosott szar, pedig még reggel hét óra sincs.  – Baj van! – üvöltötte Fritz, rá se hederítve.  – Mi az?  – A Stillman kereskedői kizárnak minket. Közölték az embereimmel, hogy ma reggeltől nem folytatnak velünk tranzakciókat. Részvények, kötvények, áruk, minden! Üzlet nincs, vitának vége!  – De miért?  – Azt mondják, olyan információk birtokába jutottak, amely szerint a tőketartalékaink kimerültek, és gondjaink vannak a vásárlásokkal. Azt állítják, tegnap este nem tudtunk teljesíteni egy nagyobb kötvénytranzakciót, és ezért a Stillman összes tőzsdeterméből kizártak minket.  – Ez nevetséges!  – Én is ezt mondtam nekik, Bo, de nem hisznek nekem, és tudod, milyen gyorsan terjednek az ilyen hírek a Wall Streeten! Mint a tűz. Az egyik percben még mi rendelkezünk a legjobb hitelképességgel, a következőben meg már egy csavargó se adna nekünk hitelkártyát. Már a többi cégtől is hívnak a kereskedők, hogy megtudják, mi történik, mert a Stillmannál mindenkinek továbbadják, hogy tegnap este buktunk a kötvényekkel. Már a The Wall Street Journal tól is hívott valaki. Mindenkinek elmondjuk, hogy a hír teljesen megalapozatlan – dadogta Fritz –, de kezd inogni a piac. A vételoldalon egyre kevésbé vagyunk likvidek, vagyis itt állunk meztelenül. E percben képtelen vagyok bármit is lefedezni. Az embereink pánikba estek.  – Úristen... – suttogta Bo az egyik monitorra nézve. Máris több cikk jelent meg a nagyobb hírügynökségeknél, amelyek egy családi 219

irányítású, nagy fedezeti alap esetleges finanszírozási problémáit emlegették. – Adj el azonnal ötvenmillió dollár értékű aranyat! – kiáltotta.  – Mi?!  – Jól hallottad.  – Tényleg bajban vagyunk? – kérdezte Fritz bizonytalanul. Meg sem fordult a fejében, hogy a Warfield Capitalnak valaha komoly  pénzügyi problémái lehetnek. – Bo!  – Én megmondtam, hogy Ramsey csődbe viszi a céget –  fortyogott Bo, majd felkapott egy iratköteget az asztalról, és a szemközti falhoz vágta. – Teletömött minket idegen tőkével, most meg fizethetjük az árát. Jimmy Lee már nincs itt, ezért ránk támadnak, és mi védtelenek vagyunk, mert az emberek rájöttek, mit művelt Ramsey. Rengeteg ellenségünk lett ennyi év után. – Bo a kezébe temette arcát. – Tudtam, hogy így lesz... –Felnézett Fritzre. – Készpénzhez kell jutnunk!  – Nem ismered valamelyik fejest a Stillmannál? – kérdezte Fritz aggodalmasan. Bo ideges reakciója elgondolkoztatta, vajon egyszeriben tényleg összeomlik–e minden körülöttük. Nagyon jól tudta, milyen gyorsan széteshetnek a pénzügyi piacok, és tudta, hogy nem számíthatnak kegyelemre. Ilyen alkalmakkor az emberek fejvesztve fedezéket kerestek, és megkaparintottak mindent, ami a kezük ügyébe került. – Nem tudod megmondani nekik, hogy szálljanak le rólunk? Hiszen nem a barátaink?  – Hogy mi...? – kérdezte Bo, másfelé koncentrálva.  – Használd a kapcsolataidat a stillmannál! – sürgette Fritz. – Az isten szerelmére, hiszen több millió dolláros üzleteket köszönhettek nekünk az elmúlt években! Igazán viszonozhatnák a szívességeket! Bo megrázta a fejét. – Nem fog menni. Az apám tavaly átverte az egyik vezetőjüket egy connecticuti ingatlanügyletben. A kirakatba Bruce Lairdet tették, de az a szemét a Stillmannál tudta, hogy Jimmy Lee áll az egész dolog hátterében. Csak erre az alkalomra várt. – Bo az asztalra csapott. – A rohadék pár méterre ült apám koporsójától a múlt vasárnap, most meg neutronbombát dob a Warfieldre...  – Bo...  – Add el az aranyat! – parancsolta Bo. – Szerezz némi készpénzt, amivel dolgozhatunk! Ne bámulj rám ilyen ostobán, hanem menj és telefonálj! Minden perc számít! 220

 – De ténylegesen be kell mutatnunk az értékpapírokat vagy az árukat, mielőtt bárki egy fillért is fizetne. A cégeknek nem elég a szóbeli ígéret. Legalábbis addig nem, amíg ezt a híresztelést le nem állítjuk.  – Nem érdekel, csak tedd, amit kell! Most pedig tűnés!  – De, Bo...  – Kifelé! Fritz leesett állal hátrált ki az irodából. – A mi bankjaink sem tudnának összedobni valami vészcsomagot?  – Túl sokáig tartana, és semmi hasznunk nem lenne belőle. Gyerünk, húzz vissza a kereskedelmi osztályra! Amikor Fritz kiment, Bo elővette a tárcáját az asztal legfelső fiókjából, és kihúzott belőle egy apró papírcetlit. Ezen volt az a telefonszám, amit Mendoza közvetlenül a robbanás előtt adott meg neki. Bo gyorsan feltárcsázta a számot. Az első csöngés után női hang szólt a telefonba. – Tessék!  – Jó reggelt, Angélával beszélek? – kérdezte Bo, emlékezve a névre, amit Mendoza említett neki. Választ azonban nem kapott. – A nevem Bo Hancock, én irányítom a Warfield Capitalt –folytatta hangját lehalkítva. – Michael Mendozától kaptam az utasítást, hogy vészhelyzet esetén hívjam ezt a számot. Azt mondta, ön tudni fogja, mit jelent ez. Újabb hosszú hallgatás a vonal túlsó végén.  – Halló! Ismét semmi.  – Nézze, komoly bajban vagyunk, és szükségem van Michael segítségére – harsogta Bo a kagylóba idegesen, hogy nem kap választ. – Félmilliárd dollárra van szükségem azonnal, hogy a felszínen maradhassunk. Michael azt mondta, hívjam fel, ha  bármikor segítségre van szükségem! – hadarta kétségbeesetten. – Régi barátok vagyunk.  – Adjon meg egy telefonszámot, ahol bármikor elérhetem – felelt végre a hang a vonal túlsó végéről. Amint Bo megadta a számot, a vonal megszakadt. Bo letette a kagylót, majd felhívta Ramsey mellékét.  – Warfield Capital, Mr. Ramsey irodája – válaszolt egy nő udvariasan.  – Beth? – ő volt Ramsey titkárnője.  – Igen. 221

 – Bo vagyok. – Az órájára pillantott. Hét óra tíz perc. Ramsey általában fél hétre (fél órával Bo érkezése után) már beért az irodába.  – Frankkel szeretnék beszélni.  – Mr. Ramsey ma nem jön be, Mr. Hancock. Beteget jelentett.  – Tessék?  – Igen, pár perccel ezelőtt telefonált... Bo lecsapta a kagylót és kirohant az ajtón.  Negyedórával később egy taxiból Frank Ramsey Fifth Ave–  nue–i lakása előtt ugrott ki, éppen akkor, amikor Ramsey aktatáskával a kezében kilépett az ajtón. Amikor észrevette Bót, feléje hajította a táskát, és az úton át futásnak eredt a Central Park felé.  – Csak beszélni akarok veled! – kiáltotta Bo, Ramsey után szaladva. Ramsey azonban nem figyelt rá, hanem rohant tovább, leelőzve a kora reggeli kocogókat és kutyasétáltatókat. Közben űzött arckifejezéssel újra meg újra maga mögé pillantgatott. Bo kikerült egy pórázon sétáltatott farkaskutyát és egy  babakocsit, de ezalatt nem vette le a szemét Ramseyről, aki a füves  baseballpályák felé tartott. A négyszögletű pályák között másfél méter magas, ideiglenes kerítések húzódtak, amelyeket a  parkfelügyelet emelt, hogy a látogatókat távol tartsák a frissen  beültetett részektől a májusi sportidény kezdetéig. Bo elmosolyodott futás közben. Ramsey egyenesen az egyik patkó formájú kerítés zárt vége felé tartott. Ramsey későn vette észre az akadályt, de ahelyett, hogy visszafordult volna, megpróbálta átugrani. Úgy tűnt, sikerül is neki, ám az utolsó pillanatban a cipője orra beleakadt, és Ramsey elterült a túloldalon. Felugrott, és kétségbeesetten igyekezett menekülni, de Bo már át is jutott a kerítésen, és mint egy hatalmas macska, Ramsey hátára vetette magát, és a puha gyepre szögezte. Megragadta a nyakát, és az öklét a magasba emelte. Bónak eszébe jutott, hogy egy évvel ezelőtt Ramsey hazudott vele és egy nővel kapcsolatban, hogy a Warfield élére kerülhessen. Hazudott, hogy Bót eltávolítsák a cégtől és elküldjék Montanába. –Miért hazudtál Jimmy Lee–nek rólam és arról a nőről, Frank? –ordította az arcába. – Azért, hogy te irányíthasd a Warfieldet?  – Ők kényszerítettek rá... Ők voltak! 222

 – Kik azok az ők?  – Mind. Jimmy Lee, Paul, Teddy – hadarta Ramsey. – Előre megvolt a forgatókönyv, Bo, színjáték volt az egész. Sajnálom...  – A rohadt életbe...  – Ne bánts, Bo! – könyörgött Ramsey, a tenyerével eltakarva arcát. – Nem tudok semmiről – vinnyogta. – Az életemre esküszöm, hogy semmiről se tudok!  – Pofa be, Frank! – kiáltott rá Bo, majd lassan leeresztette öklét.  Nagyon szeretett volna behúzni a férfinak, de e pillanatban fontosabb dolgok miatt kellett aggódnia.  – Igazad volt, Bo. Fogalmam sem volt róla, mit csinálok a cégben – motyogta Ramsey a fejét csóválva. – Kicsúsztak a dolgok a kezemből. Fritz ma hat körül felhívott és beszámolt a Stillman–   problémáról. Kétszázmilliárd dollár rengeteg pénz, de azt hittem, megvan hozzá a tőketartalékunk. Azt hittem, tudom majd kezelni.  Nem értem, Stillman miért zárt ki minket. Ez baj. Scully meg fog ölni. Vagy te.  – Nem öllek én meg, Frank. Csak azt áruld el, honnét jött a  pénz. – Próbálta felmérni, valódi félelem ül–e a másik szemében. Ramsey láthatóan úgy érezte, tényleg veszélyben van az élete.  – Én nem akartam ezt... – locsogott tovább Ramsey. – Persze, voltak gondjaim, mielőtt a Warfieldhez jöttem, de én nem...  – Hallgass már! – kiáltott rá Bo újra, és megrángatta a zakója hajtókájánál fogva. Ramsey hirtelen abbahagyta a fecsegést, és úgy nézett fel Bóra, mint egy gyerek.  – Most pedig mondd el, honnan jött a pénz! Kié az a pénz?  – Milyen pénz?  – Az a kétmilliárd, amiről a múlt héten beszéltünk! Az új törzstőke a Warfieldben. Ramsey hunyorgott, mintha emlékezni próbálna.  – Aznap említetted, amikor bementem hozzád a Warfieldbe. Aznap, amikor apám meghalt.  – Ó...  – Most már emlékszel? •  – Igen.  – Kié az a pénz?  – Nem tudom. 223

Bo egészen összehúzta Ramsey gallérját, míg Ramsey fuldokolni nem kezdett. – Ki vele!  – Nem tudom... – zihálta Ramsey. – Soha nem árulták el!  – Kik?  – Teddy.  – És még? – Bo még erősebben szorította Ramsey nyakát. –Ki nem árulta még el? – Ramsey vergődni kezdett, de Bo kíméletlenül tovább szorította a torkát. – Nem ajánlom, hogy ezt még egyszer megpróbáld – sziszegte, majd ismét levegőhöz engedte jutni Ramseyt, mikor már lenyugodott. – Most pedig gyerünk, áruld el, ki van még ebben benne!  – Egy Joseph Scully nevű fickó.  – Hát az ki? Kit képvisel?  – Csak annyit tudok, hogy az irodája a kilencedik emeleten van a Warfielddel szemközti épületben, a Park Avenue–n. Fogalmam sincs, kit képvisel. Nekem soha nem árulták el. – Ramsey becsukta a szemét. – Nem volna szabad erről beszélnem, Bo... Én csak egy csavar vagyok a gépezetben. A dolgom az volt, hogy ugyanúgy vezessem a céget, mint te, és kussoljak. Ezért cserébe pedig gazdaggá tesznek.  – Hová indultál, amikor két perccel ezelőtt megálltam a lakásodnál? Ramsey habozott.  – Halljam!  – El akartam menni... Hogy lelépjek innen. Erről nem volt szó. Túl sok különös dolog történt mostanában. Először Dale Stephenson halt meg egy balesetben, valahol nyugaton. Most meg már Teddy és Tom is halott. Senki sincs biztonságban! Bo ismét valódi rettegést vélt látni Ramsey szemében. – Miért nem stimmel a tartozik és követel oldal? – kérdezte összeszorított foggal.  – Micsoda?  – Többször átnéztem a könyvelést, de nem találok kétmilliárd dollárt!  – Hogyhogy?  – Hiányzik kétmilliárd, nem érted?! – ripakodott rá Bo dühösen.  – Elillant! A könyvelés szerint az egyik Chase–számlán kellene lennie, de soha nem érkezett meg oda, és annak sincs nyoma, hogy 224

merre ment. Felhívtam az összekötő emberünket a Chase–nél, de ő sem érti a dolgot. És szerintem nem véletlen az összeg sem. Ugyanekkora összegre hívtad fel te a figyelmemet a törzstőke kapcsán.  – De hát én nem figyelmeztettem senkit – vágta rá Ramsey gyorsan, ijedten tágra nyílt szemmel.  – Dehogynem! – mondta Bo határozottan, megérezve a fogást a másikon. – Te beszéltél róla aznap, amikor bementem a Warfieldbe. Ha nem működsz velem együtt, értésükre adom, hogy tőled tudok mindent.  – Ne, kérlek! – nyöszörgött Ramsey.  – Ha nem válaszolsz a kérdéseimre, mindenkinek azt mondom, hogy egész idő alatt együttműködtél velem!  – Ne, csak azt ne! Bo ismét megragadta Ramseyt. – Miért küldtek el Montanába?  – Nem akarták, hogy kutass a portfolióban – felelte Ramsey. Már erősen verejtékezett.  – Ki nem akarta?  – Paul meg Teddy. És Jimmy Lee. Féltek, hogy esetleg megtalálod...  – Mit? Mit találok meg?!  – Azt nem mondhatom el... Bo a nyakkendőjénél fogva ülő helyzetbe rántotta fel Ram–seyt, és jobb öklével állon vágta. Ramsey a földre roskadt, és vinnyogva kegyelemért könyörgött. – Akarsz még egyet? Egy sokkal nagyobbat? – fenyegetőzött Bo, s ismét megragadta a másik nyakkendőjét.  – Ernie Lang... – nyögte ki végül Ramsey felrepedt szájjal.  – Micsoda?  – A Warfield számítógépes fickója.  – Mi van vele?  – Mondd meg Lángnak, hogy keressen egy bizonyos KUTATÓ–  t a hálózatban – lihegte Ramsey. – Azt is mondd meg neki, hogy jó mélyen keresse. Ő sokkal többet is elárulhat neked, ha megadod neki ezt a kódot. Bo sietve felállt. KUTATÓ. Ezt a szót suttogta a fülébe Jimmy Lee, mielőtt meghalt. Bónak akkoriban fogalma sem volt róla, mit  jelenthet. – Menj innét, Frank! – mordult rá Bo. – Menj haza, 225

csomagolj össze, és utazz olyan messzire, amennyire csak lehetséges. Menj egy kisvárosba, változtass nevet, és mostantól fogva húzd meg magad a háttérben. A meggazdagodást felejtsd el. Ez a legjobb, amit tanácsolhatok. Mert ha nem így teszel, könnyen rád bukkanhatnak, te is úgy végzed, mint Dale, Teddy meg Tom.

Bo ugyanannál a széknél állt a Waldorf Szálló halljában, mint amelyiknél pár napja Michael Mendozával is találkozott. Izgatottan várakozott; aggódott, hogy valamiképp a húga is belekeveredhetett az eseményekbe. Egész testében megkönnyebbült, amikor meglátta őt. – Ashley – szólt oda neki halkan. Ashley odasietett hozzá, ledobta a táskáját és átölelte. – Mi baj van? – kérdezte. – Miért akartad, hogy ilyen gyorsan bejöjjek a városba?  – Mielőtt válaszolnék, nekem kell kérdeznem valamit. A lány nem szólt semmit, csak kíváncsian nézett rá.  – Tegnap este el akartad mondani, hogy miért utaztál el Európába egyetem után, és miért nem jöttél azóta sem vissza. Ashley lesütötte a tekintetét.  – Kérlek, áruld el most! Éveken át távol voltak egymástól, de Ashley még mindig felismerte azt az ellentmondást nem tűrő hangot Bo szavaiban. Most nem fogja válasz nélkül elengedni. – Erről még mindig nehéz  beszélnem.  – Megértem – mondta Bo együtt érzően –, de tényleg tudnom kell. – Két órával ezelőtt hívta fel a húgát, hogy azonnal csomagoljon össze, feltűnés nélkül menjen a birtokhoz legközelebbi vasútállomásra, és találkozzon vele itt. Ő már foglalt neki szobát álnéven. Ashley nem megy vissza Connecticutba. Hamarosan senki nem lesz ott biztonságban. – Azt mondtad, volt egy kapcsolatod, amikor még fiatal voltál – erősködött tovább. –Amikor rájöttél, hogy adoptáltak minket.  – Igen. – Könnyek szöktek Ashley szemébe. – Ő volt nekem az első. Csak egy hétig tartott, aztán már nem is kellettem neki semmire. Csak egy voltam neki a sok hódítás közül.  – Ki volt az illető? 226

Ashley eltakarta a szemét. – Olyan rettenetes, amit tettem...  – Ugyan már – noszogatta Bo gyöngéden, és közelebb bújt hozzá. – Áruld el! Ashley nagy levegőt vett. – Michael volt az. Michael Mendoza.  – Eltakarta az arcát. – Ginny mindig olyan kedves volt velem, és tessék, így háláltam meg. Rettenetes volt ilyet csinálni! Annyira szégyellem magam! Bo magához húzta Ashleyt és átölelte. – Semmi baj. Michael az, akinek szégyellnie kell magát.

R on Baker az emelvényt megvilágító reflektorok fényében állt, és kezét a szeme elé tartva végigpásztázta a riporterek hadát. Máris erősen verejtékezett, bár csak alig néhány másodperce foglalta el helyét a mikrofonállvány mögött. – Egy kis figyelmet, ha lehetne! – kérte a sajtó képviselőit, akik halkan találgatták, mi lehet a bejelentés célja. Baker kampánystábja ugyanis semmilyen előzetes információval nem szolgált a számukra. –Kérem! – A terem lassan elhalkult. – Köszönöm. Egy előre elkészített bejelentést fogok felolvasni, és semmilyen kérdésre nem válaszolok. – Baker még egyszer rápillantott az előtte fekvő szavakra. Rettentő ideges volt. – Személyes okokból kifolyólag visszalépek pártom jelöltségének megszerzésétől – mondta hangját felemelve, ahogy a riporterek kérdésekkel kezdték ostromolni. – Ettől a naptól fogva minden erőmmel Reggie Duncan jelöltségét segítem. Úgy hiszem, Mr. Duncan erős vezetője lesz ennek az országnak. Megszerezte a támogatásomat, akárcsak az önökét. Köszönöm! – Baker igyekezett nem foglalkozni a háta mögött kitörő pokoli lármával, miközben megindult egy ajtó felé, amit két segédje tartott nyitva előtte.

Háromezer

mérfölddel arrébb, a manhattani városházán a nyomozó – háta mögött számos magas rangú helyi és szövetségi rendőrrel – szintén riporterek tömegével nézett szembe, miközben mikrofonját ütögette ujjával. Akárcsak a Ron Baker sajtókonferenciáján részt vevő újságírók, az itteniek sem tudták, mi 227

következik. Azt azonban sejtették, hogy a New York–i rendőrség és az FBI közös nyilatkozata szenzáció lesz.  – Az elmúlt napokban – kezdte a nyomozó lassan – nyomozást folytattunk egy ügyben, amelyet kezdetben csak rutin betörési és rablási kísérletnek tekintettünk Reggie Duncan harlemi kampányközpontjába. Le is tartóztattunk egy férfit, amint megkísérelt megszökni az irodából. – A nyomozó mély lélegzetet vett. Tudta, hogy amit mondani készül, lavinát fog elindítani. Fontolóra vették, hogy megpróbálják még legalább huszonnégy óráig titokban tartani a nyomozást, de a tapasztalatok azt mutatták, hogy valaki hamarosan úgyis kiszivárogtatná az információt. Túl forró volt az ügy, és biztosak akartak lenni, hogy ők irányítják az információáramlást. – Kiderült, hogy a letartóztatott személy Paul Hancock kampánystábjának fizetett alkalmazottja. Az illető... – A nyomozó hangját azonban máris elnyomta a kitörő orkán, ahogy a riporterek kérdéseket kiabáltak feléje, s ezzel egy időben vadul hívni kezdték irodáikat mobiltelefonjukon, hogy jelentsék az imént hallottakat. A nyomozó megcsóválta a fejét az újságírók láttán, akik azon versengtek, hogy elsőként adhassák le a hihetetlen sztorit. Aztán elkomorult az arckifejezése. Az elmúlt két nap során birtokába jutott információk egyértelműen összekötötték a Reggie Duncan irodája előtt letartóztatott férfit Paul Hancockkal. Részletes tájékoztatást kapott egy magát meg nem nevező forrástól. Túl könnyen ment, gondolta a nyomozó, mintha valaki Hancock kampányából belülről  próbálná meg tönkretenni a jelöltet.

Ernie Lang?  – Igen. Mi a fenét akar? – kérdezte Lang anélkül, hogy megfordult volna. A Warfield Capital technológiai részlegének vezetője éppen a billentyűzet fölé görnyedve vitte be a bizalmas üzleti információk utolsó adatsorát a cég hálózatába. Irodája tágas, ablaktalan szoba volt, egy emelettel a kereskedelmi részleg és az igazgatói irodák szintje alatt. – Nem látja, hogy nem érek rá? – tette hozzá, majd megfordult székében a hang irányába. – Különben is,

228

hogy a fenébe jutott... – Hirtelen elhallgatott. – Öö... elnézést, Mr. Hancock. Önre aztán végképp nem számítottam itt lent... Bo megnyugtatóan mosolygott rá. – Nem kell bocsánatot kérnie.  – Miben segíthetek? – kérdezte Lang idegesen. Bo becsukta, majd bezárta az ajtót. – Minden, ami a Warfield  portfoliójával kapcsolatos, rajta van a hálózatunkon, igaz? –kérdezte, és leült egy székre Lang mellett. Közben feltérképezte a szobát, hogy meggyőződjön, magukban vannak–e.  – Igen.  – Mennyire frissek a hálózat adatai?  – Percenként frissülnek – felelte Lang büszkén. Boldog volt, hogy esélye adódott az egyik Hancock előtt dicsekedni. – A rendszer közvetlenül kapcsolódik a kereskedelmi részlegekhez, illetve a többi osztályhoz. Amint történik egy befektetés, én máris tudok róla.  – Helyes. – Bo a fiatalember vállára tette a kezét. – Amiről ma este beszélünk, az szigorúan bizalmas. Érti?  – Hogyne, igen.  – Hadd legyek teljesen világos, nehogy később félreértések adódjanak. Lang bólintott. – Rendben.  – Egy véleményem szerint igen egyszerű dologra fogom kérni. Azt szeretném, ha előkeresne néhány adatot. De amiről itt kettőnk közt szó lesz, arról senkinek nem beszélhet. Ennyi az egész. Megértette?  – Igen, uram.  – Teljesen világos voltam?  – Teljesen.  – Még valami.  – Igen?  – Megoldható, hogy nyom nélkül kapcsolódjunk a rendszerre?  Nem szeretném, ha bárki is megtudná, hogy beléptünk a hálózatba. A fiatalember bólintott. – Beletelik egy kis munkába, de ha  befejeztük, visszamehetek kitörölni a nyomainkat.  – Jól van. – Bo a Lang előtti billentyűzet felé biccentett. –  Először is, szeretném megnézni, hogy érkezett–e utalás az egyik Chase–számlánkra.  – Mi sem egyszerűbb. A Chase számítógépével közvetlen kapcsolatban állunk. – Lang beírta a parancsokat, mire több oldal 229

villant fel egymás után. – Itt van az összes náluk lévő számlánk listája, Mr. Hancock. Melyiket szeretné megvizsgálni? Angela, Mendoza helyettese néhány perccel azután hívta vissza Bót, hogy az útjára engedte Frank Ramseyt a Central Parkban. Miközben Bo az elbotorkáló Ramsey után nézett, Angela megerősítette, hogy a kérésnek eleget téve, elküldte a War–fieldnek az ötszázmillió dollárt. – Ezt itt – mondta Bo, az egyik számsorozatra bökve a monitoron.  – Jézusom! – kiáltott fel Lang, amikor meglátta a részletes számlaegyenleget. Bo elmosolyodott. Ott volt. A félmilliárd dolláros letét. –Most  pedig szeretném, ha megtalálna egy bizonyos befektetést a  portfolióban. Lang habozott. – Elnézést, uram, de ezt a saját gépéről is megteheti az irodájában. A hálózat úgy van felépítve, hogy ön és Mr. Ramsey is hozzáférhessen – magyarázta. – Egyedül önök ketten rendelkeznek ilyen teljes hozzáférési joggal, rajtam kívül, persze. Természetesen örömmel segítek, de fentről is megtekintheti a cég összes tartozását és követelését, beleértve a minket finanszírozó intézményi befektetőket. Erről már beszéltünk – jegyezte meg tiszteletteljesen, nehogy szemrehányónak tűnjön.  – Tudom, de képtelen vagyok az egyik befektetés nyomára  bukkanni, amiről pedig biztosan tudom, hogy benne van a  portfolióban. Nem látom a monitoron, amikor keresem.  – Talán már eladták, és önt nem értesítették róla – vetette fel Lang, majd ismét írni kezdett, hogy behozza a rendszer főmenüjét. – Ha már eladták, on–line üzemmódban nem érhető el tovább. Ilyenkor mint Warfield vagyon, átkerül az off–line adatbankba. Ennek utána kellene néznem, és nem lenne túl bonyolult.  – Nem hiszem, hogy eladták volna.  – Miféle befektetésről van szó? A portfolió melyik részén keressem? Ezt meg tudná mondani?  – A törzstőkében.  – Az a Q–szektor – dünnyögte maga elé Lang, és beírta a keresett adatot. Néhány másodperc múlva ábécérendben sorakozó nevek jelentek meg a képernyőn. – Itt is van. Pontosan mi a  befektetés neve?  – KUTATÓ. 230

Egy észak–virginiai irodaház tizenhetedik emeletén automatikus e–mail érkezett az Online Associates alkalmazottjának, Scott Trajaknek a személyi számítógépére. Ha Trajak azonnal megnézi az üzenetet, ahogy azt kellett volna, rögtön értesíti felettesét, és akkor Bo aznap este már nem jut vissza a birtokra. Trajaket azonban egy erős tavaszi megfázás ledöntötte a lábáról, így kivett egy napot, hogy kikúrálja torokfájását és émelygését. A pihenés érdekében dupla adag megfázás elleni gyógyszert vett be, ezért se a mobiltelefonját, se az otthoni gépét – mindkettő csatlakoztatva volt az irodai géphez  – nem hallotta meg, amint riasztotta, hogy egy engedély nélküli felhasználó rábukkant a KUTATÓ fájlra a Warfield Capitalnál. Másnap reggelig észre sem fogja venni, mi történt.

231

Tizennyolcadik fejezet

Paul

összegörnyedve ült Jimmy Lee székében, előtte az asztalon egy üveg whisky és egy félig teletöltött pohár.  – Mennyit ittál? – kérdezte Bo az ajtó mellett állva. A bátyja fel se nézett, amikor benyitott a szobába és bejött.  – Mit érdekel az téged? – Paul halkan és vontatottan beszélt. Bo tekintete a mézszínű folyadékra esett a fekete–fehér Jack Daniel's címke mögött.  – Azért jöttél, hogy gúnyolódjál, mi? – kérdezte Paul a pohár után nyúlva. Természetes önbizalma megrendült, mintha szokatlanul rossz napja lett volna.  – Tessék?  – Ne szórakozz velem! Csak hallottad, hogy betörtek Reggie Duncanék központjába? Az összes tévé– és rádióadón be–mondták.  – Paul nagyot kortyolt a whiskyből. – Bár neked talán a hírekre se volt szükséged ahhoz, hogy tudjál róla, nem igaz? –kérdezte, és gyanakodva méregette Bót a szemüvege mögül.  – Miről beszélsz, Paul? Mi történt? Paul bólintott. – Jól van, játsszunk, ha így akarod. – Lassan az ölébe tette a poharat. – Ma délután a New York–i rendőrség és az FBI közös sajtótájékoztatón bejelentette, hogy néhány nappal ezelőtt letartóztattak egy embert, aki éppen szökni készült Duncan kampányközpontjából, miután betört oda. Az illető bizalmas iratokat lopott el Duncan irodájából. Bo keresztülment a szobán, és az íróasztal előtt megállt. –  Folytasd!  – Gondolom, a többit már tudod.  – Folytasd! – szólt rá Bo. Paul megkocogtatta a jégkockákat a poharában, és ivott még egy kortyot. – Amikor a fickót bevitték az őrsre, hogy kihallgassák, egy  papírdarabot találtak a zsebében, rajta egy névvel. A név Ray Jordáné volt... és ő a kampányom gazdasági vezetője. – Megrázta a fejét. – A fickóért egy órával később letették az óvadékot. Az az 232

ember, aki érte ment a rendőrőrsre, úgy akart csekkel fizetni, hogy a kampányom egyik számlájáról vette le a pénzt. És amikor a zsaruk nem fogadták el a csekket, készpénzzel fizetett, ott a helyszínen.  – Beszéltél már Jordannel?  – Jordan tagadta, hogy bármit is tudna a történtekről.  – Nyilvánvaló, hogy ezt szándékosan tervelték ki ellened. Paul lassan tapsolni kezdett, amitől a whisky kiloccsant az ölébe. – Persze, hogy kitervelték, öcsi, de ez senkit nem érdekel. A sajtó és a közvélemény máris keresztre feszített. A kár helyrehozhatatlan. Reggie Duncan lesz a párt jelöltje.  – Miért Reggie Duncan? Paul felnevetett. – Nagyon jó, Bo! Tényleg jól csinálod. Mintha nem hallottad volna, hogy Ron Baker kiesett a versenyből, és Mr. Duncan javára visszalépett.  – Nem értem rá semmi ilyesmivel foglalkozni ma, Paul. A család vagyonát igyekeztem megmenteni. Paul felpillantott. – Hogy mondtad? – kérdezte az utóbbi két órában elfogyasztott alkoholtól kissé kótyagos fejjel.  – A Warfield Capital ma reggel hétkor likviditási válságba került. A Stillman kizárt minket.  – Nem hiszem el. – Paul döbbent tekintettel felegyenesedett a székéből, és poharát az asztalra tette.  – Hidd el. Tegnap este elbuktunk egy ötvenmillió dolláros kötvénytranzakción a Stillmannál, ők pedig továbbadták a hírt a Wall Streeten – magyarázta Bo. – És a piac kizárt minket. A Reuters meg a többi hírügynökség már negyed nyolckor tőlünk zengett, szóval hosszú napom volt.  – De hogy lehetséges ez? – suttogta Paul. – Nem érünk vagy tízmilliárd dollárt? Hogyhogy nem tudtunk teljesíteni egy ötvenmilliós tranzakciót?  – Barátod, Frank Ramsey igen előnytelen befektetéseket tett a Warfielddel. Az elmúlt hónapok folyamán elvesztették az értéküket, és közben szépen kimerítették a tartalékainkat.  – Ó, istenem. – Paul az üveg után nyúlt, és újratöltötte a poharát.  – Át fogjuk vészelni? – dadogta. – Túléli a Warfield? Kritikus a helyzet?  – Igen, az, és őszintén mondom, nem vagyok biztos benne, hogy a Warfield túléli. Számos vészintézkedést tettem, és összeszedtem 233

félmilliárdnyi készpénzt. De Ramsey hatalmas összegű befektetései, mint például azzal az észak–virginiai céggel lebonyolított kétmilliárd dolláros tranzakció, teljesen illikvidek. Óránként több tízmillió dollár esedékes fedezetet kell állnunk. Nagyon gyorsan végére érhetünk annak az ötszázmilliónak, ha mindenki nekünk esik. – Bo elhallgatott. – Igencsak érdekelne az az észak–virginiai cég, Paul. Paul nagyot kortyolt a whiskyből és elfordult. Bo áthajolt az asztalon. – Mi folyt a Warfield Capitalban az elmúlt évben? Tudom, hogy nem azért küldtetek Jimmy Lee–vel Montanába, mert a kampányt féltettétek. Ez csak ürügy volt.  – Fogalmam sincs, mire akarsz kilyukadni – mondta Paul a végsőkig kitartva.  – Beszélj, Paul! – kiáltotta Bo. – Mi történt itt? Paul ismét visszadőlt a székre.  – Paul!  – Ez... ez olyan bonyolult.  – Beszélj! – követelte Bo, ismét összeszorított foggal. Paul hosszan bámult a poharára. – A politika az információról szól, Bo.  – Minden az információról szól, bátyó. Most beszélj.  – Jimmy Lee biztosra akarta venni, hogy én nyerem meg a választást – motyogta Paul. – Nem akart semmit sem a véletlenre  bízni.  – És?  – Néhány befolyásos személlyel együttműködve létrehozott egy információgyűjtő rendszert. Csúnya titkokat gyűjtöttünk. – Paul ismét belekortyolt a whiskybe. – Sokan már azért nem indultak el a küldöttválasztáson, mert nagyon kényes információink voltak róluk. Bizalmasan közöltük velük, hogy ezeket nyilvánosságra hozzuk, ha elindulnak a versengésben. Azt akartuk, hogy minimális esélyük se legyen.  – No és Baker meg Duncan?  – Bakerről is tudtunk egy s mást – felelte Paul. – Ezért is esett ki ma a versenyből. Bizonyítékunk van róla, hogy olyan internetoldalakat látogatott, amelyeken gyerekekről készült  pornográf képek találhatók. Azt is tudjuk, hogy a feleségének volt egy abortusza, ami egy konzervatív platformon álló jelölt esetében egyet jelent a véggel. Megmondtuk neki, hogy mindezt fel fogjuk használni ellene. Hagytuk, hogy egész mostanáig versenyben 234

maradjon, mert szükség volt egy igazi ellenfélre is a nyilvánosság miatt. Nélküle a sajtó nem is figyelt volna ránk, mert arra jutott volna, hogy a pártnak már megvan a jelöltje, tehát kizárólag a másik  párttal foglalkozott volna. Tudtuk, hogy a Bakerről szerzett információk olyan ártalmasak a számára, hogy amint nyilvánosságra kerülnének, Baker kiesne. És igazunk volt.  – Jézusom. És Duncan? Paul megcsóválta a fejét. – Reggie Duncan ellen semmink nincs. Soha sem gondoltuk, hogy szükség lesz rá, mert nem hittük, hogy egyáltalán esélye lesz a győzelemre. A fickó egészen a mai napig csak egy futó gondolat volt. Az ég szerelmére, hiszen néger! És amikor kutatni kezdtünk utána, semmit nem találtunk. Tiszta.  – Kik azok a „befolyásos személyek", akik segítettek neked és Jimmy Lee–nek?  – Nem tudom.  – Áruld el!  – A dolognak ezzel a részével Jimmy Lee és Teddy foglalkozott  – mondta Paul halkan. – Jimmy Lee nem akarta, hogy tudjam. Bemutattak egy Joseph Scully nevű férfinak, de ő volt az egyetlen, akivel tartottam a kapcsolatot. Scully. Frank Ramsey is ugyanezt a nevet említette. – Kit képviselt Scully?  – Nem tudom. Már mondtam, hogy apa nem akart mindenbe  beavatni. Bo megkerülte az asztalt és bátyja mellé állt. – Neked  befellegzett, Paul. véged.  – Igen – felelte Paul csöndesen. Asztala legfelső, kissé nyitott fiókjában épp ki tudta venni Melissa hamuszürke arcát és egy .38–as kaliberű revolver kifényesített famarkolatát. – Vége van.  – Most azonnal lemondasz a Warfield Capital végrehajtó  bizottsági posztjáról – folytatta Bo –, és írásbeli beleegyezésed adod, hogy teljes irányítási jogot adsz az alapban és az összes, családunkhoz kapcsolódó üzletben. A döntés visszavonhatatlan lesz, és Catherine is alá fogja írni. Erről te gondoskodsz. Megértetted? Paul nem válaszolt.  – Paul!

235

 – Ramseyvel még akkor is számolnod kell – jegyezte meg Paul.  – Ő is megkapta a maga szeletét a Warfield–tortából. Aprócska szelet ugyan, de Frank mindig is problémát fog jelenteni.  – Nem hinném. Frank Ramsey lelépett. Paul felnézett. – Lelépett?  – Ma reggel beteget jelentett. Amikor a lakásához mentem, éppen indulni készült, aktatáskával a kezében. – Bo az asztalon álló üveget méregette. Egyszerre erős sóvárgást érzett az alkohol –  bármilyen alkohol, még a whisky iránt is. Nyelve hegyével megnyalta alsó ajkát. – Már értesítettem a hatóságokat, hogy tartóztassák le Ramseyt. Paul egy óvatos mozdulattal becsúsztatta a fiókot, nehogy Bo megpillantsa a tartalmát onnan, ahol állt. Aztán az üveg után nyúlt, és Bo felé nyújtotta. – Húzd meg, öcsi!  – Nem.  – Na, gyerünk! – Paul elővett még egy poharat az egyik fiókból, letette Bo elé, és félig megtöltötte whiskyvel. – Nem akarod megünnepelni a győzelmedet? Bo értetlenkedve a bátyja szemébe nézett. Paul szomorúan elmosolyodott. – Másfél hete még Mon–  tanában voltál elásva, és semmi hatással nem lehettél a családra. Én voltam az első számú fiú, te meg egy senki. Most pedig te irányítod a Warfieldet, a családot és engem. Végleg eltávolítasz a végrehajtó  bizottságból, ráadásul elvesztettem a jelölésemet az ország legmagasabb tisztségére. Amiért tízéves korom óta éltem. Te nyertél, én pedig vesztettem.  – Hadd emlékeztesselek arra, hogy nemrég még te próbáltál meg engem kitúrni a Warfield bizottságából. – Bo felkapta a poharat, a szájához emelte és belélegezte az ital illatát. Nyála azonnal megindult – akárcsak Pavlov kutyájánál, gondolta.  – Igyál, Bo – unszolta Paul halkan. – Kóstold csak meg. Bo ismét belélegezte a whisky illatát.  – Minden azon az éjszakán kezdődött, igaz? A harmincadik születésnapomon.  – Régebbre megy ez vissza – biztosította Bo a másikat.  – Amikor Melissa meghalt – folytatta Paul.  – Amikor megölted Melissát. Paul megrázta a fejét. – Te ölted meg, Bo. 236

 – Mi a fenéről beszélsz?! Paul kihúzta a felső fiókot, kivette a két fényképet Melissáról, és az üveg mellé dobta őket. – Ki voltam ütve azon az éjszakán, Bo. Annyira részeg voltam, hogy felállni sem bírtam. Nem ölhettem őt meg. Bo felkapta a képeket és Melissa halott arcára meredt, majd Paul kezére a nyaka körül.  – Miért fényképeztem volna le magam, miközben fojtogatom? – kérdezte Paul. – Tudod, hogy ilyet nem tennék. Ez nevetséges.  – Ha nem te csináltad ezeket, hogy jutottál hozzájuk?  – Bruce Laird irodájába küldték a képeket. Ő hozta el nekem.  – Ő is látta őket?  – A boríték le volt zárva, amikor átadta. A képeken kívül semmi nem volt benne. Se levél, se feladó, semmi. – Paul szeme elkeskenyedett. – Miért ölted meg, Bo? Azért, hogy legyen valami, amivel a kritikus pillanatban megfenyegethetsz? Amikor igazán tönkre akarod tenni az életemet? Ennyire utáltál gyerekkorodban?  – Utálni utáltalak – ismerte el Bo hűvösen –, de ahhoz nem eléggé, hogy ezért meg is öljek valakit.  – De nekem most már úgyis végem van – folytatta Paul révedezve, ahogy az alkohol egyre erősebben dolgozott benne –, tehát a semmiért ölted meg Melissát.  – Hallgass!  – Ahogy Teddyt és Tomot is megölted. Bo visszatette a poharat az asztalra. – Te megőrültél, Paul. A világod összeomlik körülötted, és elvesztetted a józan eszedet.  – Miért csináltam volna ezeket a képeket, ha én öltem meg Melissát? – kérdezte Paul ismét. – Ennek semmi értelme. Csak Melissa, te meg én voltunk aznap éjjel a klubházban.  – Elment az eszed!  – Mindig tudtad, hogy apa jobban bánt velem és Teddyvel. Tudtad, és gyűlölted ezt, nem? Bo habozott. – De, azt hiszem, így volt.  – Mélyen belül mindig azt akartad, hogy tiéd legyen a végső hatalom a család fölött. Hogy minden a tiéd legyen. Még most is, hogy tudod, hogy örökbefogadott vagy. Most talán még inkább. Bo megrázta a fejét. – Te ölted meg Melissát, és tudod, hogy semmi közöm Teddy vagy Tom halálához. 237

 – Erről semmit sem tudok – mondta Paul hirtelen felállva, amitől a szék nagy robajjal felborult mögötte. Benyúlt a fiókba, megfogta a pisztolyt, és két kézzel erősen szorítva, Bóra célzott vele. Bo hátrált pár lépést, majd mozdulatlanná dermedt. – Tedd azt le. Valaki még megsérül. – Látta, hogy a fegyver remeg Paul kezében. Paul feljebb emelte a pisztolyt, és Bo mellkasára szegezte. – Én is így gondoltam. Bo lassan, centiről centire megindult előre.  – Maradj, ahol vagy! – figyelmeztette Paul. – Az élő istenre esküszöm, hogy lelőlek!  – Nincs hozzá merszed.  – Megvetlek – vicsorogta Paul, és még magasabbra emelte a  pisztolyt. – Nem tudom, miért adoptáltak téged. Bo a pisztolycsőre bámult, amely egyenesen az arcába meredt. – Elhiszem, hogy megvetsz, de magadat még jobban megveted. Paul hosszú másodpercekig nézte Bót, aztán a szája remegni kezdett, majd a pisztolyt egyetlen gyors mozdulattal a halántékához emelte. – A pokolba veled, Bo!  – Ne! – kiáltotta Bo, és előreugrott, miközben Paul meghúzta a ravaszt.

Ahogy

már számtalan korábbi alkalommal tette, Catherine végiglopódzott a sötétben az ösvényen, amely a virginiai Middleburg hullámzó dombjai közt megbújó tanyaházhoz vezetett. Ez a hely éveken át menedéket jelentett a számára. Egy hely volt, ahol vigaszt és együttérzést kaphatott. Arról álmodott, hogy itt szeretkezik majd vele először, de soha nem alakult így a hosszú vonatozások után. Ő mindig tökéletes úriember volt – egészen a temetés éjjeléig. Catherine érezte, hogy szíve a torkában dobog, ahogy a ház hátuljához ér, majd óvatosan fellépked a nyikorgó falépcsőn. Farmernadrágja zsebéből előkereste a kulcsot, és a kulcskarikához csatolt apró elemlámpa halvány fényénél beillesztette a zárba. Közben a tóparton történt események jártak az eszében. Hogy elöntötték az érzelmei akkor, ennyi év után! És mennyire kívánta őt ismét! 238

Kinyitotta az ajtót, majd gyorsan a falhoz rögzített riasztóberendezéshez lépett és beütött egy kódot. Ahogy a hangos sípolás megszűnt, a hátsó folyosó lámpája felkapcsolódott, és Catherine megfordult. Egy darabig csak nézte a férfit, aztán odarohant hozzá és a karjába zárta. – Miért csináltad ezt, Michael? Miért akartad elhitetni velem, hogy élet–halál közt lebegsz? Mendoza megsimogatta a vállát, és illatos hajába fúrta a fejét. – Így kellett tennem – felelte halkan.  – Fel se hívtál.  – Akartam.  – De nem hívtál.  – Nem tehettem.  – Miért?  – Ezt most nem magyarázhatom meg. Meg kell bíznod bennem.  – Lágyan megcsókolta a nőt. – Hogy jöttél rá, hogy itt vagyok?  – Megzsaroltam egy ápolót a kórházban – magyarázta Catherine, most már biztonságban érezve magát a férfi karjai között.  – Szeretlek, Michael.  – Én is szeretlek – felelte Mendoza gyöngéden. – Kérsz valamit inni? Catherine bólintott. – Igen. Egy pohár bor jólesne.  – Gyere – mondta Mendoza, és elvezette a hátsó ajtótól. A nappaliba befordulva két fekete egyenruhás, símaszkos férfi  jelent meg előttük. Catherine sikoltani akart, de az egyik támadó azonnal rávetette magát, és kellemetlen szagú rongyot tömött a szájába. Ahogy ereje egyre jobban elhagyta, még egy futó pillantást vetett a szintén földre lökött Mendozára, akinek arcán vad rémületet látott.

239

Tizenkilencedik fejezet

Bo

az orkánban hajladozó magas tölgyek között végigszáguldott a házáig vezető hosszú betonúton. A tavaszi vihar végigsöpört az Atlanti–óceán partján, majd néhány órával ezelőtt a kontinens északkeleti része fölé ért, és teljes erejével Connecticut fölött kezdett tombolni, esővel és jéggel áztatva az Explorert. Bo két órát várt, amíg a rendőrség és a mentők végeztek Jimmy Lee házában, és már majdnem éjfélre járt. A golyó kiszakította Paul koponyájának egy részét, de a mentősök véleménye szerint az agyát nem érte el. Bo ugrása az utolsó pillanatban felfelé lökte a pisztoly csövét, és a lövedék a mennyezetbe fúródott, miután felhasítva Paul fejbőrét, egy pillanatra vörös felhőbe vonta a fejét. Bo fehér ingét megszáradt, sötét vérfoltok pettyezték. Paul az után is eszméleténél maradt, hogy összeesett. Fejéből folyamatosan szivárgott a vér, miközben Bo szorosan átkulcsolta a kezét. Újra és újra megesküdött Jimmy Lee sírjára, hogy nem ő ölte meg Melissát, még azalatt is, hogy a mentősök ellátták a sebét. Azt mondták, Paul túl fogja élni, de közben idegesen hallgatták a locsogását Melissáról. A sérülés súlyos volt, de nem halálos. Miután a mentő elszállította Pault, egy nyomozó nekiállt kikérdezni Bót a Jimmy Lee dolgozószobájában történt eseményekről. Bo röviden, de egyenesen válaszolt a kérdésekre, s a nyomozó kénytelen volt őt elengedni. Cikcakkos villám világította meg a házat, amikor Bo lefékezett a kocsifeljáró végén, kipattant az autóból és megindult az esőben az ajtó felé. A verandatető védelmében becsúsztatta a kulcsot a zárba, és miközben kinyitotta a nehéz ajtót, jobbra pillantott. Fél lábával a küszöbön állva és a sötétséget kémlelve az a kísérteties érzése támadt, hogy az épület sarkánál van valaki. Nem sokkal később ismét villámlott, de ezúttal senkit sem látott. Bebotorkált a házba, majd gondosan ellenőrizte, hogy a bejárati ajtó jól zár–e. Ezután az alagsorba vezető ajtóhoz sietett, felkattintotta a lámpát, és a lépcsőfokokat hármasával szedve 240

lerohant. Lent végigfutott egy hosszú folyosón, amelyről ajtók nyíltak, végül az utolsó előtt megállt. – John! – kiáltotta, és dörömbölni kezdett az ajtón. – Blacbum!  – Igen – jött a fojtott válasz.  – Nyissa ki!  – Hallanom kell a...  – Churchill! – szakította félbe Bo a megbeszélt jelszóval. A zár kattant, és Bo a seriff mellett elsuhanva berontott a szobába. Blackburn kihajolt a folyosóra, körülkémlelt mindkét irányba, majd visszatette fegyverét a pisztolytáskájába és bezárta az ajtót. Meg a szoba másik végében ült egy széken. Bo láttán felderült a tekintete.  – Szörnyen nézel ki – incselkedett vele Bo mosolyogva.  – Hát, nem is érzem magam valami fényesen – ismerte el Meg.  – Katie jól van? – kérdezte Bo a seriffet.  – Igen, már a repülőn van, vissza Montanába. Nem sokkal azelőtt beszéltem vele, hogy felszállt a gépre. Jól van.  – Rendben.  – Köszönöm, hogy a barátod, Allen Taylor kikísérte őt a repülőtérre – tette hozzá Blackburn.  – Én köszönöm, hogy te itt maradtál Meggel – felelte Bo. Blackburn javaslatára tegnap késő éjjel a kocsiszínből a házba költöztették Meget. Bo a karjában vitte őt az autóig, miközben Blackburn a fegyverével fedezte őket. Meg még mindig gyönge volt a baleset következtében, de a seriff nem akarta, hogy huzamosabb ideig egy helyen tartózkodjon. Az állomáson és a parkolóházban történt események után nyilvánvaló volt, hogy valaki Meg életére tör, és Blackburn a tapasztalatai alapján jobbnak látta, ha a célpont mozgatásával egy lépéssel a vadász előtt járnak. Bo beleegyezett. Bo Meg mellé térdelt. – Már jobb színben vagy – mondta, és megigazította a kötést a szeme fölött.  – Rendben leszek. Kemény nő vagyok. Lehet, hogy nem látszik, de így van.  – Tudom.  – Be kell vallanom, hogy közvetlenül azelőtt, hogy a falnak ütköztem, nem hittem, hogy újra fel fogok ébredni. Ismered azt a rettenetes érzést, ami valami rossz dolog előtt fogja el az embert; még jól vagy, de tudod, hogy egy pillanat múlva már nem leszel az, 241

és ez ellen semmit nem tehetsz. – Meg a kezét Bo tenyerébe csúsztatta. – Az utolsó, amire gondoltam, te voltál, Bo –mondta reszkető hangon. – És hogy soha többé nem láthatlak.  – Már nincs semmi baj, édesem. Itt vagyok. Johnnal vigyázunk rád. – Bo a válla mögött a seriffre pillantott, aki háttal állt és a  pisztolytáskáját igazgatta, így próbálva megadni nekik az egyedüllét illúzióját. – Sürgősen el kellene vinnünk őt innen –mondta Bo. – Egy  biztonságosabb helyre. Szerintem bírni fogja a költözést.  – Egyetértek – mondta Blackburn.  – Te is így gondolod, Meg? – kérdezte Bo, feléje fordulva. –  Elég erősnek érzed magad?  – Igen – felelte a nő, és letörölt egy könnyet az arcáról. Ebben a  pillanatban fülsiketítő robajjal mennydörgött felettük az ég, és mindhárman ösztönösen összébb húzódtak.  – Az istenit! – rezzent össze Bo. – Ez közel volt.  – Hé, mi volt ez? – kiáltotta Blackburn.  – Dörgött az ég, John. Jézusom!  – Nem. Valami mást is hallottam. – A seriff máris előhúzta a revolverét. – Innen jött, a folyosóról.  – Megőrült? Hogy hallhatott bármit is a borzalmas égzengés mellett?  – Olyan volt, mint egy ajtó, amelyik kinyílt és becsukódott. – Blackburn felemelte a kezét. – Most is! Megint hallom! Ezúttal Bo is hallotta – mintha valaki szisztematikusan kutatná át a szobákat a folyosón haladva. Bo felpillantott egy kis ablakra a  plafon közelében, amely a terasz alatti részre nyílt a ház hátsó oldalán. Blackburn hátralépett az ajtótól, és felemelte a pisztolyát. –  Lehet, hogy az őrség az – morogta –, de lehet, hogy nem.  – Nem várjuk ki, hogy megtudjuk – döntött Bo, és óvatosan, de amennyire csak lehetett, gyorsan felsegítette Meget. A széket, amelyen a felesége eddig ült, a falhoz tolta az ablak alá, majd felugrott rá, és dühödten rángatni kezdte az ablak zárját. –Talán már évek óta ki sem nyitották ezt a vackot – dühöngött, miközben tenyerével a zárat ütlegelte. Végre felpattant, mire Bo feltolta az ablakot és kinyújtotta a kezét Megnek. – Gyere! –sürgette, és felhúzta maga mellé a székre. – Siess, édesem.  – Kimegyünk?! – kérdezte Meg rémülten. 242

 – Más lehetőségünk nincs. Az asszony a maradék erejével és Bo lendületes lökésével kipréselte magát a keskeny nyíláson, majd ujjaival az esőáztatta földbe kapaszkodva a terasz alá mászott a füvön keresztül.  – Jöjjön, John! – suttogta Bo rekedten a válla fölül, miközben kinyomta magát az ablakon. Miután kimászott, négykézláb állva visszafordult és bedukta a fejét a szobába. Blackburn nem mozdult; két kézzel szorította a pisztolyt és az ajtóra célzott vele. – Jöjjön! – szólt rá Bo ismét.  – Menjen innen! – suttogta vissza Blackburn anélkül, hogy tekintetét elfordította volna az ajtóról. – Megleszek egyedül.  – Dehogy lesz. Ne akarjon hősködni!  – Induljon! Bo hátranézett és a sötétben meglátta Meget, ahogy rá várakozott. Aztán visszafordult Blackburnhöz, aki dacosan állt a szobában, ajtóra szegezett pisztolyával. A seriffnek két gyereke van otthon Montanában, gondolta Bo. Két kisfia, akikből – ha rajta múlik  – nem lesznek árvák. – A francba! – Visszamászott az ablakon, majd két és fél méter magasból leugrott. A mobiltelefonja kiesett a zsebéből és az egyik távoli sarokba csúszott. Azonnal talpra állt, nem törődve a vállába hasító fájdalommal és az égető érzéssel a karján. A vihar zúgásán keresztül is hallotta, hogy valakik rángatják a kilincset és dörömbölnek az ajtón. Blackburnhöz rohant, a fegyvert kirántotta a kezéből, őt pedig az ablak felé lökte egy erőteljes mozdulattal.  – Induljon kifelé! – üvöltötte. Egy folyosóról kilőtt lövedék eltüntette a kilincset és a fél ajtót, és apró fa– meg acéldarabokkal szórta tele a szobát. Blackburn lábszárát is kis híján eltalálta, ahogy kifelé mászott az ablakon. A robbanás feldöntötte Bót, de hamar talpon volt ismét, és a  pisztolytárat kiürítette a szétroncsolt ajtóra lövöldözve. Még azalatt is lőtt, hogy a széket újból dobbantónak használva felugrott az ablakhoz. Miközben kihúzta magát a terasz alatti átázott talajra, éles fájdalmat érzett a lábában, mintha egy egész méhraj csípte volna meg egyszerre. A szilánkok bizonyára eltalálták. Blackburn előhúzta a .22–es kaliberű pisztolyt, amelyet a lábikrájához rögzítve hordott, és a szobába célozva, gyors egymásutánban hatszor meghúzta a ravaszt. A szobába rontó két férfi 243

egyikét combon találta, a másikat viszont azonnal megölte egy fejét ért lövéssel. Bo Meg mellé vonszolta magát. – Minden rendben? A nő bólintott, és szemét eltakarta egy újabb villámlás elől. Bo és Blackburn felsegítette, majd mind a hárman elindultak a terasz alól. A két férfi Meg két oldalán haladt, hogy megvédjék az erős széllökésektől.  – Jól van, Bo? – kiáltotta Blackburn.  – Jól lennék – lihegte Bo –, ha nem játszotta volna a Super–  mant. – Az égő fájdalom a lábában elviselhetetlen volt. Elkapta Blackburn karját, és a tőlük balra lévő enyhe emelkedőre mutatott, ahol jó pár felfegyverzett férfi állt. – El kell jutnunk az erdőig. – Ahogy a fák felé botladoztak, Bo nyugtalanul pillantott fel az égre. – Imádkozzunk, hogy ne legyen villám a következő néhány... Bót a vihar legfényesebb villáma szakította félbe, ami a felettük magasló fát is kettéhasította. Szikrák, levélcafatok és ágak hullottak hármójukra. Bo Megre vetette magát, miközben a törzs egy hatalmas része melléjük csapódott, egy másik vastag ág pedig alig fél méterre zuhant le a földön elterülő serifftől. A kidőlt fa lombján keresztül Bo meglátta üldözőiket: legalább öten voltak, és egyenesen arra tartottak, amerre ő, Meg és Blackburn feküdt. Lábra állította Meget és az erdőbe vezette, az utolsó métereken hátulról támogatva. – Takard el az arcod! – kiáltotta, ahogy nyomukban a seriffel beértek a sűrű bokrok közé. A tüskés ágak a ruhájukba akadtak és a bőrüket szurkálták. Bo hallotta, hogy az üldözőik felüvöltenek az első bokrokhoz érve, mintha az előretörő gyalogságot az ellenség sortüze tartóztatta volna fel. – Gyere! – Megszorította Meg csuklóját, és tovább vonszolta előre. Az erdő mélyén ritkulni kezdett az aljnövényzet, és az előrehaladás is könnyebbé vált, de Bo tudta, hogy ezzel a támadók is így vannak. Letörölte nedves arcát és jobbra fordult. A válla fölött hátrapillantva fel–le mozgó reflektorokat vett észre.  – Menjen tovább, Meg – sürgette Blackburn hátulról, amikor az asszony lelassított. – Muszáj mennie!  – Próbálok – zihálta Meg, és térdre rogyott a sárba. – De annyira szédülök. Bo még egyszer hátranézett. A fényszórók szélesebb sávban követték őket, hogy nagyobb területet ellenőrizhessenek. Az egyik 244

egyenesen feléjük tartott, hol elveszett, hol feltűnt újra, ahogy a férfi, aki a kezében fogta, a fákat kerülgette alig harminc méter távolságban. – Vedd fel, John – dörmögte Bo. – Vidd egyenesen előre, de harminc méternél ne messzebb. Én felmászom – mondta, és egy magas fára mutatott. Blackburn a karjába vette Meget és továbbcipelte. Ahogy az üldöző elment alatta, Bo levetette magát a fáról és a földre lökte a férfit. A férfi puskája elsült dulakodás közben, és a lövedék majdnem eltalálta Bót. Aztán Bo egy jobbegyenessel állba vágta a férfit, és az eszméletlenül összeroskadt. Bo négykézláb a férfi reflektorához mászott, és mint egy gránátot, elhajította. Egy tíz méterre álló fának ütközött, majd még mindig égve a földre esett. Bo visszarohant a fekvő férfihoz és még egyszer állkapcson ütötte, hogy egy darabig még biztosan ne térjen magához. Aztán felkapta a puskát, és egy fa mögé kuporodott, hogy onnan figyelje az eldobott lámpához közelítő másik négy fényfoltot. A többi üldöző a vihar ellenére is meghallotta a dörrenést és észrevette a lámpa fényét. Egy pillanattal később villám hasította ketté az eget, és Bo láthatta, hogy a csoport ismét kezd szétszéledni. Az eszméletlen férfit egy bokor alá vonszolta, hogy elrejtse, majd előreszaladt Blackbumhöz és Meghez, akik egy fának dőlve várakoztak. Bo letérdelt a felesége mellé. Meg reszketett, de inkább a félelemtől, mint a hidegtől, bár úgy tűnt, mintha az utóbbi fél órában tíz fokot esett volna a hőmérséklet. – Fogja –mondta Blackburnnek, és a kezébe nyomta a puskát. Aztán felemelte Meget és elindult vele előre. A vihar ereje lassan alábbhagyott, és el kellett tűnniük innen, ha nem akarták, hogy rájuk találjanak. Bo úgy ismerte a birtokot, ahogy egy vadász a területét. Képes volt gyorsan felmérni a köztük és az üldözőik közti távolságot egy ismerős patakmeder helyzete alapján, amit aztán ösvényként használtak.  – Hová megyünk? – nyöszörögte Meg, férje vállán pihentetve fejét.  – Biztonságos helyre. – Bo nehezen haladt, ahogy a köveket kerülgette, nehogy megbotoljon. Az eső elállt, helyette azonban sejtelmes köd ülte meg az erdőt, amelyet a halovány holdfény megvilágított a fiatal lombkoronán át. 245

Fél órával később Bo elérte úti célját – egy gyerekkori rejtekhelyként használt barlangot –, aminek a helyét a patak medrében fekvő hatalmas, tojás alakú kő jelezte a számára. Gyerekként is ez alapján találta meg a barlangot.  – Fel tudsz állni? – kérdezte, és felnézett a vízmosás peremén nyíló barlangra.  – Igen. Sajnálom, hogy cipelned kellett – pihegte Meg egy fának támaszkodva, amikor Bo óvatosan letette. – De egy lépéssel se tudtam volna többet tenni.  – Tudom – felelte Bo. Blacbumhöz fordult. – A terv a következő. A hegy oldalában, úgy tíz méter magasan van egy  barlang – kezdte, és felfelé mutatott. – Összkomfortos kényelmet ugyan nem nyújt, viszont száraz, és legfőképp biztonságos. Itt marad Meggel, amíg elmegyek segítségért. A holdfényben Meg is követte Bo kézmozdulatát felfelé a meredek partfalon. A hegy oldalában épp csak ki tudta venni az apró hasadékot. – Azt akarod, hogy maradjunk itt kint az erdőben? – kérdezte aggodalmasan.  – Bízz bennem. Johnnal biztonságban leszel a barlangban. Sokkal jobb lesz, ha egyedül indulok segítségért. Ha itt kint ránk találnak, nem fogunk tudni elmenekülni, ha Johnnak meg nekem vinni kell téged. – A hold felé biccentett. – Túl világos is van. Könnyen a nyomunkba érnek, ha meglátnak minket. És egyedül gyorsabb is leszek. Bo a meredély tetején felpillantott. Az időjárás a vihar elvonultával békésre fordult, és már csak távoli dörgések jelezték az iménti ítéletidőt. Az éjszakai levegő tavaszi virágok, cédrusfák és fenyők átható illatát hozta magával.  – Mi ez az egész? – kérdezte Meg átkarolva Bót, és arcát nedves ingéhez nyomva. – Miért üldöznek minket?  – Hamarosan rájövök, Meg, de még nem vagyok biztos benne.  – Engem akarnak elkapni?  – Nem – szögezte le Bo. – Engem. – A megerőltetéstől kimerülve Meg lába egyszer csak összecsuklott, és a férfi ismét a karjaiba vette. Tíz percbe telt, mire felmásztak a barlang nyílása előtti keskeny  peremre. Elsőként Bo hatolt be, majd hason fekve végigkúszott az öt méter hosszú alagúton. A barlang fő termébe érve elővett egy 246

zseblámpát és végigpásztázta a helyet. A barlang nyirkos volt és erősen penészszagú, de szinte semmit nem változott azóta, hogy Bo annyi évvel ezelőtt utoljára itt járt. Miután meggyőződött róla, hogy Meg és Blackburn biztonságban lesznek itt, kimászott.  – Fogd meg a kezem – mondta biztatóan Megnek, aki csukott szemmel állt a perem szélén a sziklafalnak dőlve, és egy kiálló gyökérbe kapaszkodott.  – Sötét van benn – mondta remegő hangon.  – Tudom.  – Van valami lámpád?  – Igen – felelte Bo, és a felesége kezébe nyomta a zseblámpát. – Gyere! Az asszony megfogta férje kezét és hagyta, hogy besegítse a nyíláson. – Ne engedj el!  – Nem engedlek – nyugtatta meg Bo. Blackburnnel a nyomukban lassan átverekedték magukat a fő üregbe.  – A puskát tartsa magánál – mondta Bo a seriffnek. – Még négy lövedék van benne. Megnéztem. Ha bárki bejönne ide anélkül, hogy előbb a nevén szólítaná, ne kérdezzen, csak lőjön. Blackburn bólintott. – Ne aggódjon!  – Jól van. – Bo a földre segítette Meget a bejárattal szemközti falnál. Aztán letérdelt és kisimította Meg arcából nedves és összetapadt haját. – Ne használd túl sokat a lámpát – tanácsolta. –   Nem tudom, meddig bírják az elemek, de egyébként se kockáztassuk meg, hogy valaki észrevegye a fényt a barlangban.  – Rendben. – Meg összerázkódott a nyomukban járó emberek gondolatától.  – Indulnom kell.  – Rendben – mondta újra Meg, és máris hiányozni kezdett neki Bo.  – Nem lesz baj – biztatta Bo, az alagút felé indulva. – John vigyázni fog rád.  – Tudom. Bo!  – Igen?  – Kérlek, ölelj át. Bo megfordult, karját felesége reszkető teste köré fonta és szorosan magához húzta. – Nemsokára vége. Hamarosan újra  biztonságban együtt lehetünk. 247

 – Ígérd meg, hogy visszajössz.  – Megígérem. – Elhúzódott Megtol, majd habozni kezdett. –  Szeretlek, Meg. A felesége megcsókolta és visszadőlt. – Én is szeretlek. Te vagy az életem.  – Hamarosan találkozunk – felelte Bo, és elment.

Bruce

Laird levegő után kapkodva a földre zuhant. Korához képest kitűnő fizikai kondícióban volt, de az imént futott le két mérföldet nehéz terepen, és egész testét elöntötte a verejték. Miközben hason fekve feltette éjszakai látcsövét, hallotta, ahogy társai az erdőn át feléje közelednek. Nem tudtak lépést tartani vele. Gyorsan megvizsgálta a medret, de a szürke és zöld árnyakon kívül semmit sem látott. Aztán egy apró mozdulat felkeltette a figyelmét. Újra megnézte és ráfókuszált. Egy férfi volt az, aki épp a meredély tetejére húzta fel magát, majd feltápászkodott és bicegve eltűnt a fák között.  – A fenébe!  – Mi baj van? – kérdezte az egyik férfi Laird mellé huppanva és kimerülten lihegve.  – Bo elszökik. – Laird a földre ejtette a látcsövet, majd elővette mobiltelefonját és a másik férfi kezébe nyomta. – Hívd a többieket – adta ki az utasítást. – Mondd meg nekik, hogy északnyugati irányba tart. A hetes útra pedig küldjenek járőrkocsikat. A másik férfi elvette a telefont. – Ez lehet, hogy nem  biztonságos.  – A francba a biztonsággal! – válaszolta Laird. – Ez  pillanatnyilag mellékes. – A háta mögé intett. – Kettejükkel Bo után megyek. Te pedig megnézed, hogy a barlangba rejtette–e a feleségét. Látod a bejáratot? – kérdezte a meder felé mutatva.  – Igen. Bo egy partin említette meg Lairdnek a barlangot, jó néhány  pohár után. Elmesélte, miként fedezte fel még gyerekként. Laird egy magányos séta közben bukkant rá, miután Jimmy Lee meg–feddte az egyik dokumentumban talált hiba miatt. Megragadta felállni készülő társa karját. – Vigyázz, ha közeledsz a barlanghoz. Bo Hancock 248

nagyon találékony fickó. Lehet, hogy hagyott hátra egy–két meglepetést.

249

Huszadik fejezet

Scott

Trajak alaposan kimerült. Még mindig nem heverte ki teljesen a megfázást, és a mai nap tizennyolc órás munkanappá nyúlt. Reggel hatkor kaparó torokkal, harmincnyolc fokos lázzal és kavargó gyomorral érkezett meg az irodájába, és most már majdnem éjfél volt. Hét órakor már indulni készült haza, de a biztonsági telefonvonalon hívást kapott George Wallace–tól, hogy végezzen el egy újabb Kék Szintű nyomozást. A Kék Szintű nyomozás azt  jelentette, hogy Wallace azonnal követelte az összes információt a célszemélyről. Egy floridai szövetségi bíró olyan ítélet meghozására készült, amely szerint a rendőrség megalapozatlan indokkal tört be egy miami külvárosi lakásba, ahol jelentős drogközpontra bukkantak az eredetileg feltételezett nem túl nagy mennyiségű kábítószer helyett. Wallace és barátai – bárkik is legyenek azok, gondolta komoran Trajak – attól tartottak, hogy a bíró ítélete évekre eltilthatja a rendőrséget a házkutatástól és lefoglalástól. Gátlástalan ügyvédek ugyanis arra használnák fel a precedens értékű ügyet, hogy a törvény őreinek megakadályozzák a rajtaütést mint taktikát. Az elmúlt öt órában Trajak olyan információk után kutatott az Online Associates gépein, valamint a Global Media, az Amerikai Pénzügyi Csoport és a hozzájuk tartozó hálózatok jóvoltából rendelkezésére álló óriási forrásokban, amelyeket Wallace felhasználhatna. Rá is bukkant valamire. A floridai bíró többször is vett fel készpénzt az utóbbi két hónap folyamán Miami egyik  prostitúciójáról ismert körzetében, illetve egyszer használta a hitelkártyáját egy Felnőtt Élvezetek elnevezésű boltban. Megint a régi nóta, gondolta Trajak, miközben testőre belépett előtte a liftbe és megnyomta a gombot. A bírónak felesége és három gyereke van, és a közösség egyik tartóoszlopának mondják. Wallace emberei majd meglátogatják és tájékoztatják, hogy milyen vele kapcsolatos információk vannak a birtokukban. Talán még egy prostituálttal is kiegészítik a történetet, aki hajlandó lenne tanúskodni róla, hogy a 250

 bíró az egyik kliense volt. Megfenyegetik az információk nyilvánosságra hozatalával, majd felajánlják neki, hogy „választhat"  –Trajak így nevezte az eljárást magában. Táncolj úgy, ahogy mi fütyülünk, vagy ússz szemben az árral. Eddig még nem akadt olyan, aki megtagadta volna az együttműködést. Trajak nem kételkedett  benne, hogy a bíró is ugyanezt az utat fogja választani, és az ítéletében kimondja, hogy a rendőrség huszonöt fős kommandóosztaga megalapozott indokkal hatolt be a csöndes környéken álló házba (ahol két ártatlan gyerek is meghalt a lövöldözés során), és engedélyezni fogja a támadást túlélő négy gyanúsított drogkereskedő ügyének folytatását. A liftajtó kinyílt, és Trajak a testőrét követve végigment a márvánnyal borított előtéren, majd kilépett a meleg tavaszi éjszakába, és beszállt várakozó limuzinjába. Az Online Associates apró irodái a háromemeletes épület legfelső szintjén helyezkedtek el, tizenöt mérföldre a Fehér Háztól. A testőr a jármű felé tartotta a kulcstartójára rögzített távirányítót, és megnyomott rajta egy gombot. Az autó lámpái felvillantak, és a zárak kinyíltak. A mindenre kiterjedő óvintézkedések, amelyeket Trajak általában fölöslegesnek tartott, Wallace szigorú utasításának megfelelően általános eljárásnak minősültek. Ma azonban Trajak megtudta, hogy valaki betört a Warfield számítógépébe és megtalálta a KUTATÓ–t. Reggel figyelmeztető üzenet fogadta a képernyőjén, ami jelezte a behatolást a rendszerbe – ez volt az első alkalom, hogy ilyesmi előfordult. – Kösz – morogta, miközben a testőr fogta az ajtót, és ő elhelyezkedett a hátsó ülésen. Bár szükségtelennek tűnt, Trajaknek be kellett ismerni, hogy jó érzés volt egy ilyen hosszú nap után hazafuvaroztatnia magát. Legalább valami előny is származott abból, hogy ilyen állatokkal kellett együtt dolgoznia. A magánélet megsértése nem etikus, de ő is ugyanolyan csapdában volt, mint a többiek. Tíz év börtönre ítélték pénzügyi visszaélés miatt, amikor üzletet ajánlottak neki, hogy szabad maradhat, amennyiben hajlandó komoly számítógépes szaktudását az ő javukra kamatoztatni. Félreérthetetlenné tették a számára, hogy az egyezséget bármikor felbonthatják, és akkor belőle valamelyik gorilla szajhája lesz a sitten. Trajak fiatalos külsejű és törékeny volt, és Wallace a megbeszélések során aprólékos részletességgel leírta, 251

mire számíthat bebörtönzése esetén, ha valaha megsérti az Online Associates vagy a KUTATÓ biztonságát.  – Kösz, Bud – szólt oda Trajak a testőrnek. Óvatosan megérintette a torkát. Most még jobban fájt, mint reggel.  – Pár perc múlva otthon lesz, Mr. Trajak. Ahogy a testőr becsukta a limuzin ajtaját, Bo előbújt az épület  bejáratánál álló egyik oszlop mögül, és a sötétben a megtermett férfi felé rohant. Az utolsó pillanatban előredöntötte a vállát, és a testőr lábát a jármű hátuljának lökve, a csomagtartóra döntötte a férfit. Egyetlen mozdulattal a testőr hajába markolt, majd gyors egymásutánban háromszor a karosszériába verte a fejét. A férfi ájultan rogyott az egyik hátsó kerék mellé. Bo körbenézett, nincsenek–e a környéken biztonsági emberek – az épület első emeletén márkás ruhakereskedő cégek irodái voltak –, de senkit sem látott. Benyúlt a testőr zakója alá, kihúzta a  pisztolytáskájában tartott fegyvert, és gyorsan megkerülte az autót.  – Ne mozduljon, Trajak! – szólt rá az autóból kiszállni készülő férfira, és az arcának szegezte a pisztolyt. Trajak automatikusan felemelte a kezét. – Ki maga? Honnan tudja a nevemet?  – Délután megkérdeztem a recepcióst, ki itt a főnök. Feleljen, Scott Trajak! Miután Bo a barlangban hagyta Meget és a seriffet, az erdőn átjutva egy autóúthoz ért, ahonnan stoppal Greenwichbe ment. Ott kocsit bérelt, amivel elindult Észak–Virginiába, ahová kora reggel meg is érkezett. Útközben félóránként próbálta felhívni Blackburnt a mobiltelefonján. Egyszer sem vették fel.  – Mit akar? – kérdezte Trajak aggódva.  – Válaszokat.  – Mivel kapcsolatban?  – Mi az Online Associates, meg az, amit KUTATÓ–nak neveznek? Trajaket kiverte a hideg verejték. Valósággá vált a rémálom, amin mindig fölényesen gúnyolódott, valahányszor Wallace óvatosságra intette. – De hát én nem...  – Ne mozduljon! – szakította félbe Bo, miközben pisztolyát Trajakre szegezve lehajolt, és fegyver után kutatva megmotozta a fiatalembert. Csak egy mobiltelefont talált, amit zsebre is vágott. 252

Trajak bólintott, és közben tekintetét a revolver csövén tartotta. Most megértette, hogy ilyen helyzetben miért cselekszik az ember  pontosan úgy, ahogy mondják nekik. Bo visszament a limuzin mögé a testőrhöz, aki lassan kezdte visszanyerni eszméletét. Bo lehajolt és a pisztoly markolatával állon ütötte, amitől az ismét elájult. Bo átkutatta a zsebeit és megkereste a slusszkulcsot. Aztán kinyitotta a csomagtartót, majd Trajak segítségével felemelte és beletette a nagydarab férfit. Végül rácsapta a csomagtartó fedelét.  – Fogja! – mondta Bo, és Trajaknek dobta a kulcsokat. – Maga vezet!  – Micsoda?  – Gyerünk! – utasította Bo, a vezetőülés felé terelve a férfit. –  Nem megyünk messzire. – Pisztolyával követte Trajaket, amíg az kinyitotta az ajtót és beült a kormány mögé. Aztán ő is beszállt. – Indulás! Trajak óvatosan elindult a limuzinnal, majd Bo utasítására  bekanyarodott egy parkolóba az épület túloldalán.  – Ide a kulcsokat! – szólt rá Bo. Trajak leállította a motort, és átadta Bónak a kulcsokat.  – Kövessen! – mondta Bo, majd kinyitotta az ajtót és kilépett a  betonra. Tudta: amint Trajaknek engedi, hogy kiszálljon, elszökhet. Foglyának volt ideje kidolgozni valamilyen menekülési tervet. – Jöjjön! – sürgette, miközben szemrevételezte a parkolót. Trajak kimászott az ülésről és megállt Bo mellett. Nem volt szándékában ellenállást tanúsítani. – Ne bántson, kérem!  – Nem fogom bántani – biztosította Bo, a pisztolycsövet lengetve a férfi orra előtt –, amennyiben minden kérdésemre válaszol. Most pedig jöjjön! – Trajaket a gallérjánál fogva tuszkolni kezdte maga előtt, míg el nem értek a kocsihoz, amit Bo bérelt. – Megint maga vezet. – Trajak kezébe adta a kulcsokat. – Siessen!  Nemsokára már a Washingtonból kivezető autópályán haladtak nyugat felé, Észak–Virginia belsejének véve az irányt. –Maradjon ezen az úton, amíg nem szólok – utasította Bo, miközben az út mellett elsuhanó hipermarketeket és autótelepeket nézte.  – Rendben – felelte Trajak remegő hangon. Pár perc múlva keresztezték a közeli repülőtérre vezető autópályát, majd elmaradtak a bevásárlóközpontok, és vidéki táj 253

 bontakozott ki. Két mérfölddel később Bo utasította Trajaket, hogy forduljon jobbra, miközben folyamatosan figyelte, hogy nem követik–e őket. A Potomac folyó felé tartó kanyargós úton már magas fák borultak föléjük, a környék dimbes–dombossá vált. Mire a Potomac déli partjával nagyjából párhuzamos útszakaszra értek, sűrű erdő vette körül őket.  – Itt balra! – mondta Bo a környék térképét tanulmányozva, mire Trajak lelassított a kereszteződésben, és az utasításnak engedelmeskedve bekanyarodott. Bo az előttük lévő sötétséget fürkészte. – Itt forduljon le az útról  – mondta, miután átmentek egy kis hídon.  – Hol? – kérdezte Trajak, a fényszórókon túli feketeségbe  bámulva. Kereste a helyet, amire Bo mutatott.  – Itt, itt! – kiáltotta Bo. Az elhagyatott bekötőútra ma délután talált rá. Trajak lelassított, és az autóval ráfordult egy keskeny, kátyús földútra. Száz méterrel beljebb, ahol Bo már úgy érezte,  biztonságban vannak, megálltak.  – Állítsa le a motort! Trajak engedelmeskedett.  – Eljött az igazság pillanata! – mondta Bo csöndesen, ahogy a motorzaj elhalt. Trajak két kézzel kapaszkodott a kormányba, lehajtott fejjel. – Mit akar ez jelenteni? – kérdezte fojtott hangon.  – Megmondtam, addig nem bántom, ameddig hajlandó válaszolni a kérdéseimre. Trajak meggyőződés nélkül bólintott.  – Beszéljen az Online Associatesről! Trajak a pisztolyra pillantott. Számtalanszor figyelmeztették, hogy ha veszélyezteti a projekt biztonságát, a tíz év börtönnél sokkal–sokkal kegyetlenebb büntetés vár rá.  – Gyerünk! – sürgette Bo.  – Csak egy kis webtanácsadó társaság vagyunk – felelte Trajak.  – Olyan cégeknek nyújtunk teljes körű e–biznisz megoldásokat, amelyek épp csak elkezdték az interneten keresztül történő termékforgalmazást és szolgáltatásokat.  – Na, hagyjuk ezt a sódert!  – Csupán tizenöten vagyunk – vinnyogta Trajak. – Alig van valami tőkénk. A múlt hónapi béreket is alig bírtam kifizetni! 254

 – Akkor hogy lehet, hogy limuzinnal furikázza haza egy böhöm nagy sofőr, aki ráadásul ilyet tart magánál? – kérdezte Bo a revolver felé bökve. Trajak habozott.  – Ma elmentem a háza előtt McLeanben – folytatta Bo. – Igazán szép! Egyáltalán nem úgy néz ki, mint egy olyan ember viskója, aki alig tudja fenntartani a vállalkozását.  – Honnan tudta meg a lakcímemet?  – Van egy ismerősöm az egyik légitársaságnál. Megkértem, nézzen utána a nevének a rendszeres utasok között. Egyből kijött a címe. – Bo felvonta a szemöldökét. – De nemcsak a cím, hanem az úti célok listája is. Jó sokat repked lowába. Mi a fene van ott?  – Semmi – felelte Trajak komoran. Bo előredőlt az ülésen, és a pisztolyt fenyegetően a férfi mellkasához nyomta. – Feleljen! Trajak megrázta a fejét. – Nem lehet... – suttogta. – Megölnek!  – Kik?  – Azt nem mondhatom meg. Bo kibiztosította a fegyvert. – Figyelmeztetem!  – Figyelmeztethet, ahányszor csak akar, én akkor sem beszélek. Bo hosszasan méregette Trajaket, majd a vállával kilökte az ajtót. A hold halovány fényénél hátrament a csomagtartóhoz, és előhúzott belőle egy kötelet. – Jöjjön ide! – kiáltotta, aztán kirántotta az első ajtót, és a sovány férfit a földre lökte.  – Mi a fenét akar csinálni?! – kiáltotta Trajak, és riadt tekintettel meredt a kötélre. Bo az autó tetejére tette a pisztolyt, aztán Trajak. mellé térdelt és hasra fordította. Trajak viaskodni próbált, de Bo könnyedén lefogta. A karját hátrcsavarta, a csuklójánál összekötözte, majd a kötelet többször körbetekerte a nyakán.  – Mi az istent művel velem? Bo nem felelt. Az autó hátuljához vonszolta Trajaket, majd a lökhárítóhoz erősítette a kötelet.  – Úristen... Ne, ezt ne! – sikoltotta Trajak. – Kérem!! Bo beült az autóba, és beindította a motort, amitől Trajak arcát elborította a kipufogógáz. Hallotta, ahogy a férfi fuldokolva kiáltozik. Ekkor kiszállt és hátrament a nyöszörgő Trajakhez. – No? Hajlandó beszélni? 255

 – Igen...  – Akkor árulja el, mi az a KUTATÓ! Trajak azonban továbbra is tétovázott a válasszal.  – Miért pumpált a Warfield Capital majdnem kétmilliárd dollárt egy olyan cégbe, amely, a maga szavaival, alig bírja kifizetni a  béreket? Trajak Bóra pillantott. – Ki maga? – kérdezte, miközben arcán könnyek folytak végig.  – Bo Hancock. Én vezetem a Warfieldet, és tudni akarom, mi a franc folyik itt!  – Kérem... én nem mondhatom el. Bo felállt. – Tájékoztatom, hogy képes vagyok beülni a volán mögé, és elvonszolni magát egészen a Potomacig.  – Jól van, na...  – Akkor beszéljen!  – Ez egy megfélemlítési hálózat – kezdte Trajak. – Személyes információkat gyűjtök, a felettesem pedig megfenyegeti velük a célszemélyeket, akiket így vesz rá az együttműködésre.  – Miféle információk ezek?  – Nemi eltévelyedés, narkózás, hűtlenség, adócsalás. Bármi, én megtalálom.  – Hogyan?  – A hálózaton keresztül.  – Milyen hálózaton?  – Teljes hozzáféréssel rendelkezem két nagy társaság minden egyes személyes nyilvántartásához. Bónak elakadt a lélegzete. – Aha! A Global Media és az APCS lesz az. Jól gondolom?  – Igen. – Trajak mozgolódni kezdett a csuklóját szorító kötél miatt. – Honnan a fenéből tudja?  – Csak mondja tovább!  – Tehát a hálózaton minden adathoz hozzáférhetek. Kifejlesztettünk egy olyan módszert is, amellyel követhetjük az embereket az interneten.  – Szóval cookie–kat helyeznek el – mondta Bo. Ahhoz eléggé ismerte az internetet, hogy tudja, lehetséges kódokat csatolni a webcímekhez. 256

A földön heverő Trajak megrázta a fejét. – Nem, én egyénileg is tudok követni valakit. Azonosítani tudjuk az illető e–mail címét, aztán ezt a címet összevetjük azzal a név– és címlistával, amit egy fájlban tárolunk. Bármit megtudhatok valakiről, még akkor is, ha azon kevesek egyike, akinek nincs kapcsolata a Global Mediával vagy az APCS–vel, mert az APCS és a többi pénzügyi intézmény között mindig folynak tranzakciók. Az APCS–n keresztül mindenkit elérhetek. Az embereknek fogalma sincs róla, milyen egyszerű ez.  – És a kétmilliárd mire kellett?  – Infrastruktúrára. Számítógépek, szerverek és a többi.  – A mindenségit...  – Igen. Többet megtudhatok valakiről, mint amennyit ő tud saját magáról. Bo leoldotta a kötelet a lökhárítóról, aztán letekerte Trajak nyakáról. – Ki a felettese?  – Először oldozzon ki teljesen! – követelte Trajak.  – Beszéljen!  – Oldjon ki!  – Maga nincs abban a helyzetben, hogy alkudozzon.  – Nem hiszi, mi? Bo vizsgálgatni kezdte Trajaket a homályban. – Tessék?  – Annak a testőrnek, akit behajított a limuzin csomagtartójába, negyedóránként be kell jelentkeznie valakinél. Ha ezt elmulasztja, keresni kezdenek engem. Egyszer megfeledkezett róla, és tíz perccel később már az irodámban voltak. Bo végigpillantott az úton. – Elmennek a lakására, aztán az irodájába.  – Egyenesen idejönnek, haver! Még talán öt perce van, mielőtt elözönlik a földutat. Bo újból Trajakre pillantott. – Honnan tudnák, hogy itt vagyunk?  – Egy helyzetjelző chip van a lábamba ültetve. Akkor csinálták, amikor felvettek ide. Nem valami csúcstechnológia, de egyenesen hozzám fogja vezetni őket. Nem hazudok! Mindkettőnket kinyírnak! Bo szeme résnyire szűkült. Lehet, hogy Trajak blöfföl, de volt értelme, amit mondott. Ráadásul nem úgy nézett ki, mint aki blöfföl. Egészen meg volt rémülve. Felkapta a férfit a földről, belökte a hátsó ülésre, aztán beült a volánhoz, és tolatni kezdett az autóval visszafelé 257

a földúton. A kocsi egyik szélről a másikra sodródott, ahogy Bo a  piros hátsólámpa fényében próbált meg keresztülvergődni a fák közt. Az autóútra visszatérve egy közeledő jármű fényszóróit vette észre a hátsó ablakon át, amint épp átjött a hídon. Bo előremeneti sebességbe tette a kocsit és a gázpedálra taposott. – Mozdulj már! – kiáltotta. A harmattól síkos aszfalton kipörgő kerekek miatt az autó olyan vontatottan indult el, mintha lassított felvétel lett volna. A kocsi végre lendületet kapott és elindult, de mostanra a másik autó lámpái közvetlenül mögéje értek, és váltakozva bukkanták fel a két oldalon, ahogy a sofőr megpróbált Bo mellé férkőzni. Bo balra rántotta a kormányt, és lökhárítójával nekiütközött a másik  járműnek. – Ki a főnöke? – kiáltotta Trajaknek, miközben a koccanástól lemaradó autót figyelte. Válasz nem érkezett Trajaktól, csak nyögés; a férfi legurult az ülésről, amikor Bo a fékre taposott, majd ismét a gázra lépett.  – Beszéljen, a rohadt életbe! – üvöltötte Bo. – Most már egy csónakban evezünk! A legokosabb, hogyha együttműködik velem.  – George Wallace – kiáltotta vissza Trajak.  – Wallace szenátor?  – Igen. Bo a külső visszapillantó tükörbe nézett. Akárki is ült a másik kocsiban, igen gyorsan beérte őket. – Akkor nem csoda, hogy annyit  járt lowába.  – Nem, nem csoda.  – És ki Wallace főnöke? Milyen magas a létra?  – Nem tudok többet annál, mint amit elmondtam. Száz méterrel előttük, annak a hegynek a tetején, amelyen azóta kaptattak felfelé, hogy kikanyarodtak a földútról, egy közlekedési lámpa tűnt fel. Bo felérve ismét a tükörbe pillantott. Váratlanul reflektorok tűntek fel közvetlenül előtte, mire jobbra rántotta a kormányt, hogy elkerülje a frontális ütközést. A szembejövő autót így is súrolta az oldalával, ahogy ráfordult a másik útra a kereszteződésben. Egy darabig úgy tűnt, az autó kisodródik az út szélére és belezuhan az árokba. Egy végtelennek tetsző pillanatig a  peremen egyensúlyozott, de a kerekek végül megtapadtak az aszfalton, és az autó megugrott. Még azonban vagy száz méteren át kacsázott, mielőtt Bo egyenesbe tudta hozni.  – Francba! 258

 – Mi a baj? – Annak ellenére, hogy Trajak keze még mindig a háta mögé volt kötve, sikerült visszamásznia az ülésre és felülnie.  – Nem tetszik ez nekem! – felelte Bo, továbbra is tövig nyomva a gázpedált.  – Micsoda? – kiáltotta Trajak a kocsi egyik oldalának dőlve, hogy a száguldás közben megtartsa az egyensúlyát.  – Lefelé megyünk.  – És?  – A Potomac itt van valahol előttünk, de ez az út nem tűnik elég szélesnek ahhoz, hogy híd is legyen rajta. – Elsuhantak egy tábla mellett. – A rohadt életbe, igazam volt! Látta ezt a táblát?  – Nem. Mi volt rajta?  – Az, hogy a park sötétedéskor bezár! Ez az út valami  parkerdőbe vagy hasonlóba torkollik. Zsákutca. – Aztán Bo észrevett egy őrbódét az út közepén, meg egy táblát, amelyen a belépőjegy árát tüntették fel. – Személyautóknak négy dolcsi!  – Most nem tudom elővenni a pénztárcámat! – kiáltott vissza Trajak. – Talán megérti...  – Bukjon le! – szólt rá Bo, ahogy a faház melletti fehér sorompó felé száguldott, majd az utolsó pillanatban ő is félrehajolt. A sorompó nekicsapódott a szélvédőnek, és szinte letépte az autó tetejét. Bo felegyenesedett a mellette lévő ülésről, amelyet üvegcserepek borítottak. – Jól van? – kérdezte a süvítő szélben.  – Remekül! Bo lefékezett a parkolóban. Nem látta értelmét, hogy megpróbáljon visszamenni a hegyre. Már hallotta az erdőn át feléjük tartó járművek zaját. Kiugrott az autóból és behajolt a hátsó ülésre, hogy kihúzza Trajaket és kibogozza a kötelet. – Most már egyedül van.  – Ne hagyjon itt! – kérte Trajak, miközben felállt és lesöpörte a hajáról a szilánkokat.  – Ott az a chip a lábában. Olyan messzire megyek magától, amennyire csak tudok. Trajak megszorította Bo vállát. – Megértem. Köszönöm, hogy kikötözött. Nem volt kénytelen így tenni. Két fényszóró húzott el a faház mellett, amikor Bo balra kezdett rohanni egy büfé felé. Aztán a faház mögött egy földúton bevetette 259

magát a sötétségbe, tudva, hogy a fényszórók a nyomában vannak, üldözői felhajtottak a parkoló szélén a padkára, és a gyalogúton követték. Bo végigrohant egy keskeny ösvényen és egy gyaloghídon, majd ismét balra fordult és a bozótosba vette magát, ahol az ágak folyamatosan a ruhájába akadtak. Kezét maga elé tartva vakon  botorkált előre, és azt kívánta, bárcsak ne felejtette volna pisztolyát az autó tetején a bekötőútnál. Aztán morajlásra lett figyelmes, és hirtelen megállt; egy szakadék szélén egyensúlyozott, amelynek alja mintha egyenesen a semmibe veszett volna. A holdfényben Bo az előtte elnyúló Potomac nagy vízesését vette ki, amelynek szikláira a Potomac és a Shenandoah tavasszal megáradt vize egyszerre ömlött mennydörgésszerű robajjal. Bo belebámult a sötétségbe. A víz több mint húsz méterrel alatta kavargott. Megfordult, hogy elinduljon vissza az ösvényen, de a fényszórók egyre közelebb értek hozzá.  Nagy levegőt vett és leugrott. A szél süvített a füle mellett, aztán lába fagyos vízbe csobbant, és Bo levegő után kapkodva vergődött a kavargó mélységben. Egy örvény egészen a fenékig húzta, ahol egy kiálló sziklába verte magát. Egy pillanatra minden elsötétült előtte, majd egy hullám hirtelen a magasba rántotta, és Bo egész testével kiemelkedett a víz felszínére, ahol végre életmentő oxigénhez jutott. A víz egyszeriben nyugodttá vált, és Bo azon kapta magát, hogy egy csöndes öbölben lebeg. Lassan a fák felé úszott és ernyedten kivonszolta magát a partra, mit sem törődve azzal, hogy üldözői rátalálhatnak. Legalább fél mérföldet sodródott lefelé a folyón, így fogalmuk sem lehet, hol keressék. Vagy ötven méterre bekúszott az erdőbe, ahol éjszakai látcsővel sem találhatják meg, majd a végkimerülés határán összeroskadt. Tíz perccel később egy terebélyes tölgyfában megkapaszkodva talpra állt. Hosszú út állt előtte. Megpróbálta felmérni, merre is lehet: ha a folyó Maryland felőli partján van, akkor még nagyobb a távolság közte és üldözői között. Hirtelen elemlámpák világítottak egyenesen Bo szemébe és elvakították. Megfordult, hogy elfusson, de egy puskatus tarkón vágta. Eszméletét vesztve a földre rogyott. A férfi, aki leütötte Bót, nevetett, ahogy lehajolt és a lámpa fényében megvizsgálta a vállát. – Úgy látszik, Trajak nem hazudott – 260

kiáltotta a társának. – A nyomkövető itt van Hancock ingén,  pontosan, ahogy megmondta.

261

Huszonegyedik fejezet

Valaki hátulról levette Bo fejéről a csuklyát, és így órák óta először vehetett levegőt anélkül, hogy bársonyos anyagot szippantana az orrába. Amikor a bilincsektől is megszabadították, többször összeszorította és ellazította tenyerét, hogy beindítsa a vérkeringését. Vele szemben Michael Mendoza ült Jimmy Lee íróasztala mögött, nyugodtan szivarozva. – Helló, Boiling! – köszöntötte mély hangján. – Elnézést a kemény fellépés miatt, de biztosnak kellett lennem benne, hogy nem teszel semmilyen elhamarkodott lépést. Szerettem volna, ha előbb megismerkedsz a tényekkel. Bo az asztal előtti széken ült. – Elhamarkodott lépést? – kérdezte, s a távozó férfi után nézett, aki levette róla a bilincset és a csuklyát. Most már egyedül voltak. – Mint például?  – Például, hogy értesíted az FBI–t vagy az igazságügyet.  – Miért tettem volna ilyesmit? Mendoza megvonta a vállát. – Talán nem tetted volna. – Beleszívott a szivarba. – De akartam egy lehetőséget, hogy először,  biztos, ami biztos, mindent elmondhassak. – Az asztalon lévő whiskysüvegre és a mellette lévő két pohárra bökött. – Tölts magadnak! Bo az üvegre bámult. – Kösz, nem kell – mondta végül. – Hihetetlen jó formában vagy ahhoz képest, hogy állítólag élet–halál között lebegsz... Mendoza felnevetett. – Túl sok minden történt, ezért úgy döntöttünk, jó lenne úgy intézni, hogy én is célpontnak tűnjek. Megtévesztésül.  – Döntöttünk? – ismételte meg Bo. – Gerald Wallace–on kívül ki van még benne?  – Trajak beszélt neked Wallace–ról? – kérdezett vissza Mendoza.  – Igen.

262

 – Hm, ettől még lojálisnak tartom a fiút – morogta Mendoza, leginkább magának. – Nyomkövetőt tett rád a vízesésnél, így találtunk rád. Márpedig rólad elhiszem, hogy ha akarsz, igen hatékonyan ki tudsz hallgatni valakit.  – Ki van még benne, Michael?  – Még néhányan, de a sejt tetején én állok. Csak Wallace tudja, hogy én irányítom a műveletet. És persze, most már te is.  – Ami alapvetően nem más, mint egy információhálózat –  mondta Bo, és kinyújtóztatta a lábát. Órákon át ült, amíg Washingtonból helikopterrel a birtokra szállították. A tóra néző ablakhoz lépett, kilesett a hajnali derengésbe, majd ismét szembefordult Mendozával. – Így van?  – Így.  – Egy Nagy Testvér–infrastruktúra, amely lehetővé teszi nektek, hogy folyamatos és széles körű megfigyelés alatt tartsátok az amerikai népet. Egy olyan megfigyelőrendszer, amely szükség szerint megfélemlítésre is használható. Csak annyit kell tenni, hogy átvizsgáljátok a személyes adatbázisokat, amelyeket az egész országban szétszórva tároltok számítógépeken.  – Ez pontosan így van – ismerte el Mendoza. – És ez a rendszer figyelemre méltó hatékonysággal működik. Bo az asztalhoz ment. – Mi több, a KUTATÓ segítségével a közéleti procedúrát megkerülve tudtok politizálni. Mendoza elmosolyodott a könnyedségen, amellyel Bo a szigorúan titkos projekt nevét megemlítette. – Sok esetben azért továbbra is használjuk a politikai folyamatokat. Bo visszaült régi barátjával szembe. – Úgy érted,  befolyásoljátok a folyamatokat? Az olyan embereket, például  politikusokat, bírákat, akik nem úgy gondolkoznak, mint ti, azzal veszitek rá az engedelmességre, hogy megijesztitek őket.  – Csak megkönnyítjük a folyamatokat, és megmutatjuk a helyes irányt a rossz úton járóknak. A rendszerbe épített hatalomkorlátozó eszközök miatt társadalmunkban évekbe telik a törvények meghozása és hatályba helyezése. A vérző szívűek és a vészmadarak folyton az igazság útjába állnak, mert nem értik meg a magasabb szempontokat. A KUTATÓ mindezeket a hibákat orvosolja, és egyébként sem használjuk válogatás nélkül. Nagyobbrészt nem 263

szólunk bele a dolgok normális menetébe. Csak kiválasztott célpontokra összpontosítunk, és csakis akkor lépünk, ha muszáj.  – Annyiszor beszéltünk már erről, Bo – folytatta Mendoza. –  Arról, hogy milyen gyakran szabadulnak a bűnösök, mert ebben az országban mintha a bűnözők védelme előrébb való lenne az áldozatokénál. És arról, hogy a demokrácia mennyire elégtelen formája a kormányzásnak. Bo bólintott. Rengetegszer megvitatták ezt a témát, és egyetértettek benne. – Amit csinálsz, az elméletben jól hangzik, de mindketten tudjuk, hogy a gyakorlatban ez a fajta őrködés egész mást jelent. Erről is beszéltünk. Mendoza nagy levegőt vett. – Hadd meséljek el egy példát arra, hogy miért van szükség a KUTATÓ–ra. A közelmúltban a tudomásunkra jutott, hogy a hadügy egyik szállítójának igazgatója, egyes–egyedül, a saját fejét követve úgy döntött, hogy lefúj egy szigorúan titkos tervet, alig néhány héttel a befejezése előtt. Egy új tengeralattjáró terve volt ez, amire a haditengerészetnek égető szüksége volt. A fickó úgy döntött, hogy a feletteseinek valamilyen lényegtelen túlszámlázása miatt jelentést tesz. Úgy volt, hogy tanúskodni fog a túlszámlázásról egy kongresszusi bizottság előtt, és az tudod, mit jelentett volna. Valószínűleg elhalasztották vagy akár félre is tették volna a projektet nyamvadt húszmillió dollár miatt. Tudom, húszmillió dollár sok pénznek tűnik, de amikor a világbéke is ott van a mérlegen, egy sokmilliárd dolláros költségvetésben csak apró csepp. Most pedig meglesz a tengeralattjáró, és bebizonyosodik majd róla, hogy felbecsülhetetlen értékű. A KUTATÓ nélkül ki tudja, mi történt volna...  – Hol ennek a vége? – kérdezte Bo.  – Minek?  – Amikor erről vitatkoztunk, ez volt az a pont, amiben soha nem értettünk egyet. Meddig megy ez a dolog? A kevés ember kezében összpontosuló óriási hatalom könnyen irányíthatatlanná válik. Nézd végig a történelmet! Újra és újra megtörtént ez az évszázadok során. Mendoza nagyot szívott a szivarjába. – Ez az egyik oka annak, amiért szeretném, ha te is benne lennél, Bo – mondta halkan. – Az egész erről szól. Tudom, hogy te mindig a józan ész pártján állsz. Több mint negyven éve ismerlek, és jobban bízom benned, mint  bárkiben, persze magamon kívül. Mindig helyesen cselekszel, és 264

több bátorság szorult a kisujjadba, mint másoknak az egész lényébe. Ezt már akkor láttam a hegyen, amikor megmentetted az életemet,  pedig még csak kamasz voltál. Bo habozott. – Azt akarod, hogy csatlakozzak? – kérdezte elkerekedett szemmel. Mendoza bólintott. – A belső körbe akarlak bevonni. Igazgasd a Warfield Capitalt törvényes üzletként, és vedd a kezedbe a családi  birodalom vezetését. Ugyanakkor azt is akarom, hogy a cégen keresztül mediátorokat is működtess a háttérből nekünk, akik az államok hírszerzési szerkezetének legfelső szintjén állunk.  – Mediátorokat?  – Mint az Online Associates – felelte Mendoza. – A Warfield végzi a befektetést, így a kormányt soha nem lehet kapcsolatba hozni semmivel. A pénzt átforgatjuk egy pénzmosó rendszeren, majd a készpénzt egy külföldi cégen keresztül, amit valószínűleg európai vagy dél–afrikai befektetők vezetnek, áttesszük a magánszektorba.  – Mint ahogy azt azzal az eredeti kétmilliárddal is tettétek, ami a Warfieldbe érkezett.  – Igen.  – És azzal az ötszázmillióval, ami utána jött.  – Igen. – Mendoza Bo felé bökött a szivarral. – Ez utóbbiért minden elismerésem. Bajba sodortál, és ezt te is tudtad. Tudtad, hogy nem engedhettem meg a Warfield bukását, és hogy el fogom küldeni a pénzt. Miután Bo a mentősökre bízta Pault, a házba visszatérve felhívta Allen Taylort. Taylor megerősítette, hogy a Warfieldbe aznap délelőtt érkezett ötszázmillió ugyanabból az olasz bankból indult el, ahonnan az első kétmilliárd is jött. Az a kétmilliárd, amelyről Ramsey Jimmy Lee halála napján beszélt Bónak. Taylor ismét sikertelenül próbálkozott az olasz banknál továbbjutni, de Bónak ez már nem számított. Megbizonyosodott abban, amit tudni akart.  – Ha a Warfield elbukott volna, a szövetségi felügyeleti hatóság szétszedte volna a céget és minden részletet átvizsgált volna – mutatott rá Bo. – Az összes nyilvántartást, az összes befektetést. Lehet, hogy megtalálták volna az Online Associatest és a KUTATÓ–  t is. De legalábbis kárt tettek volna benne, azt pedig nem hagyhattad volna. 265

 – Elképesztő blöff volt, Bo – ismerte el Mendoza. – Először el sem akartam küldeni a pénzt, de aztán az embereim ellenőrizték a Reuters cikkeit, amelyek súlyos problémáról számoltak be a Warfieldnél, és a hír ezzel megerősítést nyert. A Warfield nem tudott teljesíteni egy tranzakciót a Stillmannal, és a piac megőrült. Hogyan csináltad? Jack O'Connor sokáig hezitált, míg engedett Bo kérésének. Csendben elrendezték az ötvenmilliós bukást, majd O'Connor kiadta az utasítást a kereskedőinek, hogy ne kössenek üzletet a Warfielddel. Végül felhívta ismerőseit a Reutersnél és a többi hírügynökségnél, hogy súlyosbítsa a problémát és felgyorsítsa az eseményeket. – Nem volt nehéz – mondta Bo, nem kívánva felfedni O'Connor kilétét. – És ha egy híresztelés elindul a Wall Streeten, azt nehezebb megállítani, mint egy nukleáris reakciót. Mendoza lepöccintette a hamut a whiskysüveg melletti hamutartóba. – Hát, szép kis mutatvány volt.  – Pontosan honnan jött a pénz? – kérdezte Bo, mert kíváncsi volt, Mendoza hogyan tudott ilyen könnyen és gyorsan megmozgatni egy ekkora összeget.  – Az energiaügyi minisztériumból – felelte Mendoza. A  bizalmas jellegű információ elárulásával kívánta éreztetni Bóval, hogy szinte máris részese az eseményeknek. – Ott van a legnagyobb költségvetés a legkisebb felügyelet mellett. Ami egy kevéssé tudott és őrzött washingtoni titok – tette hozzá.  – Tehát azt akarod, hogy csatlakozzam? – Bo kíváncsi volt, hova akart Mendoza mindezzel kilyukadni. – Feltételezem, hogy nem én vagyok az első civil, akit beengedtek.  – Elég gyakran előfordul az ilyesmi, bár ezen a szinten azért ritka – ismerte el Mendoza. – Meglepődnél, ha tudnád, hány nagy konszern vezérigazgatója vagy jogásza engedi meg, hogy mediátorok működjenek a társaságukon keresztül. Nagyon hatékony eljárás. – Az ablak felé mutatott. – A hálózat bővítésével meg több  befektetésre lesz szükség a KUTATÓ–val kapcsolatban. A Warfield tökéletes platformot nyújtana erre. Csendben és gyorsan tevékenykedhetünk.  – Jimmy Lee egyáltalán miért egyezett bele, hogy elkezdjék ezt a dolgot a Warfielden keresztül? 266

 – Először is, apád hazafi volt. Azonnal megértette, hogy miért van szükség ilyen projektre. Másodszor, azt akarta, hogy Paulból elnök legyen. Bo elmosolyodott. Ez volt az igazi indok. Jimmy Lee soha semmit nem tett volna pusztán az ország érdekében. A  befektetéseiért mindig hasznot várt. – Tehát a megegyezés szerint ő megengedte nektek a Warfield felhasználását, cserébe a Paul ellenfeleiről kapott információkért.  – Igen.  – Jimmy Lee–n kívül ki tudott még a családban a KUTATÓ–  ról?  – Teddy.  – Paul nem?  – Paul nagyon keveset tud. Jimmy Lee azt akarta, hogy ha esetleg beüt a krach, Paul érintetlen maradjon.  – És Bruce Laird? Vele mi a helyzet?  – Semmit nem tudott a KUTATÓ létezéséről. Paul csak annyit mondott neki, hogy téged semmiképp nem szabad visszaengedni a Warfieldbe, ő pedig nem kérdezett. A végén Paul elhitette Lairddel, hogy meg akarsz szabadulni tőle, mert rájöttél, milyen problémái voltak Davis Polknál. Ezért próbált meg Laird mindenáron rábeszélni téged, hogy fogadd el Paul ajánlatát, és igazgass egymilliárdot a család vagyonából Montanában. – Mendoza felnevetett. – Végül aztán igazi hős lett belőle. Egy csoporttal tegnap éjjel kimentette Meget és a barátodat, John Blackburnt a birtokon lévő barlangból. Nyugi, Meggel minden rendben. A szüleinél van Long Islanden. Bo érezte, hogy elszáll az ereje és meggörnyedt a székben. Egy  pillanatra sem ment ki a fejéből a felesége. Tényleg úgy hitte, hogy nagyobb biztonságban van a seriffel a barlangban, de azóta ezerszer is megkérdőjelezte magában a döntés helyességét. – Laird jött utánunk? – kérdezte, és közben igyekezett elrejteni feltörő érzelmeit.  – Igen. Laird történetesen látta, amikor az embereink betörtek a házatokba, és sietve összeszedte a birtok őrségét. Amikor Meggel és Blackburnnel kijöttél a terasz alól, az őrség üldözött titeket. Megmenteni igyekeztek titeket, nem bántani. De ezt nem tudhattátok.  – De a te embereid törtek be az alagsori ajtón, nem? 267

 – De igen.  – Ti öltétek meg Teddyt és Tom Bristow–t is, igaz? – kérdezte Bo. – Miután Jimmy Lee meghalt, alkalom nyílt a hatalom megerősítésére.  – Teddyt igen, de Tom Bristow–t nem. Őt Teddy helyettünk is elintézte. Bo felpillantott. – Hogyan?!  – Teddy és Tom homoszexuálisak voltak. Partnerek, bár nagy titokban tartották. Igen. Szerintünk, amikor Teddy látta, hogy ő fogja vezetni a Warfieldet, pánikba esett, mert rájött, hogy a Tommal való kapcsolata veszélybe sodorhatja. Bo némán ült pár másodpercig, és a hallottakat próbálta megemészteni. – Tiffany is nektek dolgozott, ugye? – kérdezte végül.  – Igen. Próbáltam kipuhatolni, hogy vissza akarsz–e jönni a Warfieldbe. Jimmy Lee megemlítette, hogy egyre nyugtalanabb vagy Montanában, mire én aggódni kezdtem. Ezért azzal az indokkal, hogy Jacksonban megnyitó beszédet kell tartanom egy kereskedelmi konferencián, leutaztam oda. Tiffany egy mikrofont helyezett a kocsid műszerfalára, és amikor határozottan kijelentetted, hogy haza akarsz jönni, akcióba léptünk. Tudtam, hogyha egyszer rájössz, mi folyik a Warfieldben, és nekem nem lesz alkalmam mindent elmagyarázni, értesítenéd a hatóságokat. Ez egyike annak a sok tulajdonságnak, amiért csodállak, Bo. Te vagy a legbecsületesebb ember, akit valaha ismertem.  – Szóval ezért küldtek Montanába. Hogy ne legyek útban.  – És mert Jimmy Lee aggódott, hogy tönkreteszed Paul kampányát. Mindkét tényező szerepet játszott. Soha senki nem kérdőjelezte meg, hogy te vagy a megfelelő személy a Warfield vezetésére. Most már korlátozás nélkül irányíthatod a céget.  – Akkor mégiscsak te írtad azt a javaslatot Jimmy Lee–nek a Warfield vezetésének megváltoztatásáról.  – Igen – ismerte be Mendoza –, és ha Paul csak egy kicsivel  jobb munkát végez apád papírjainak elrejtésekor, akkor soha nem tudod meg. Nem mintha ez most már számítana. Bo Mendozára mutatott. – Neked köszönhetem, hogy a kocsiban megtámadtak és elkábítottak. Te készíttetted a képeket rólam és Tiffanyról a motelban. 268

Mendoza bólintott.  – Van még több kép is azon az egyen kívül, amit már láttam? – kérdezte Bo tétován. Mendoza felsóhajtott. Remélte, hogy erre a beszélgetésre nem kerül sor. – Rengeteg – mondta halkan. – Némelyik igen szemléletes. Meg gyomra felfordulna, ha látná őket – figyelmeztette komoran. – De térjünk át fontosabb dolgokra, amelyekből van még elég. Sokat kell még mesélnem...  – Te szálltál rá Megre? – vágott közbe Bo fakó hangon. – Te álltál a támadások mögött, amik az állomáson és a parkolóházban történtek? Mendoza beleszívott a szivarba, majd kifújta a füstöt.  – Michael! – kiáltotta Bo a helyéről felkelve. A dolgozószoba ajtaja hirtelen kinyílt. Az a férfi nézett be, aki levette Bóról a csuklyát és a bilincset. – Minden rendben, uram? – kérdezte nyersen.  – Rendben – felelte Mendoza, majd intett a kezével. – Kimehet. A férfi fenyegető pillantást vetett Bóra, és becsukta az ajtót.  – Ülj le, Bo! – szólt Mendoza, és megvárta, amíg Bo helyet foglalt, mielőtt folytatta volna. – Ezzel el is érkeztünk a dolog lényegéhez, barátom.  – Hogy érted ezt?  – Nem gondolod, hogy sokkal könnyebb dolgom lett volna, ha egyszerűen megöletlek és Frank Ramseyt teszem a Warfield élére, minthogy ezt az egészet végigcsináljam? Ramsey egy báb volt, akit könnyedén manipulálhattam, te viszont olyan voltál, mint egy elefánt a porcelánboltban. Aznap este Montanában simán elintézhettelek volna, és azzal levan a gond rólad. Sokkal tisztább lett volna, mint megzsarolni Tiffanyt, megcsinálni azokat a képeket és amiatt nyugtalankodni, hogy egyre közelebb jársz a Warfieldben folyó ügyek felderítéséhez. Nem látod, hogy ez mennyivel egyszerűbb lett volna nekem?  – De, valószínűleg így volt. – A gondolat már Bo fejében is megfordult jó párszor.  – Úgy szeretlek, mintha a testvérem volnál, Bo. Nem tudnálak megölni.  – De a feleségemet igen. 269

 – Nem. – Mendoza összeszorította a száját. – De azt a  benyomást akartam kelteni benned, hogy Meg veszélyben van, hogy ezzel eltereljem a figyelmed és sebezhetővé tegyelek. Végezhettünk is volna vele a parkolóházban, de nem tettük. Magadtól kellett volna rájönnöd, hogy ideje lenne leállni, de nem tetted. Csak mentél előre. Persze, tudhattam volna, hogy így lesz. Ezt szeretem, de egyben utálom is benned. – Mendoza előredőlt az asztalon. – A KUTATÓ a legfontosabb kezdeményezés a hírszerzés történetében, amibe a kormányunk valaha belefogott, és én hagytam, hogy a személyes kapcsolatunk elhomályosítsa az ítélőképességemet. Gerald Wallace számos alkalommal megkérdőjelezte elkötelezettségemet az ügy iránt a biztonságod érdekében hozott döntéseim miatt. De félre ne érts, Boiling, ez még egyszer nem fog megtörténni. Fényképek vannak a birtokomban, amik tönkreteszik a házasságodat. Ha szükséges, ettől a perctől kezdve nem habozok felhasználni se a képeket, se fizikai erőt, hogy megvédjem a projekt biztonságát. – Lassan visszadőlt a székre. – De minderre semmi szükség – mondta engedékenyebben. – Gyere, és legyél a társam, ne pedig az ellenségem. A KUTATÓ hihetetlen lehetőséget ad, hogy az országot egyszer s mindenkorra megtisztítsuk. Mélyen belül te is erősen hiszel abban, amit csinálok. Te is pont úgy utálod, ha szabadlábra kerülnek a bűnözők, mint én. Utálod, ha a vérző szívek nyernek. Sokáig hallgattak gondolataikba merülve.  – Mi történt Dale Stephensonnal? – kérdezte végül Bo.  – Elindult Montanába, hogy figyelmeztessen, mi folyik a cégben. Valahogy többre jött rá, mint kellett volna. Végeztünk vele – vallotta be Mendoza tárgyilagosan –, majd elhíreszteltük, hogy Colorádóban meghalt autóbalesetben. Vannak dolgok, amikre nem vagyok büszke, Bo, de a KUTATÓ megteremtése érdekében  beleegyeztem, hogy bármeddig elmegyek. Dale rendes ember volt, és sajnálom, ami vele történt. Sajnálom Richard Randolphot és Harold Shaw–t is, de...  – De a ti embereiteket kellett a Global Media és az APCS élére állítani – fejezte be a gondolatot Bo.  – Persze, hogy a mi embereinket kellett az élükre állítani. Ez  borzasztó, és sokáig próbálkoztam valamilyen jobb módszer kidolgozásával, hogy senkinek ne kelljen meghalnia. De nekik meg kellett, és most boldogít a tudat, hogy végeredményben a hazám 270

védelmében cselekedtem. Időnként fel kell áldozni egyeseket a közösség érdekében.  – Mi lesz most, hogy Jimmy Lee meghalt? Mendoza megköszörülte a torkát. – Amint már mondtam, szeretném, ha te vennéd át a Warfield vezetését és a családi  birodalom irányítását. Ha nem, akkor kinevezek valakit, aki  pontosan követi az utasításaimat. Nem fog kárba veszni mindaz, amit ezért az ügyért feláldoztam. Bo arca eltorzult. – Hogy a fenébe akarsz kinevezni valakit?!  – Catherine és én összeházasodunk. Rajta keresztül irányítom majd a családot, ha te nem vállalod.  – Megőrültél?  – Józanabb már nem is lehetnék – nevetett fel Mendoza. – E  pillanatban Catherine „fogságban van" a virginiai farmomon. Sőt azt hiszi, mindketten fogságban vagyunk. Az igazság az, hogy szerettem volna őt megvédeni ettől az egésztől, és ennek érdekében a látszólagos túszul ejtés tűnt a legjobb megoldásnak. Soha nem lehet tudni, hogy egy kritikus időszakban mi történhet az ember szeretteivel ebben a szakmában – mondta felvont szemöldökkel. – Ha ennek vége, összeházasodunk. Szeretném, ha te lennél a vőfélyünk. Bo értetlenkedve megcsóválta a fejét. – De emlékezz az új–   partnerségi egyezményre, amit te javasoltál. Ashley és én mindig... Mendoza feltartotta a kezét. – Ne menj el túl messzire, Bo. Bo megértette az alig rejtett fenyegetést és elhallgatott. –Mikor jöttetek össze Catherine–nel?  – Mindig csodáltam őt, egészen fiatalkora óta. Amikor rájöttem, mi van Teddy és Tom között, szóltam neki. Akkor tudtam meg, hogy ő is ugyanúgy gyűlöli Jimmy Lee–t, mint én – mondta fagyos arckifejezéssel.  – De hisz Jimmy Lee mindent megadott neked! – hitetlenkedett Bo. – Hogy gyűlölhetted?  – Az anyád adott meg nekem mindent! – vágott vissza Mendoza.  – Ida volt az, aki kihozott az árvaházból, miután megszöktem Kubából. Ida volt az, aki áthívott a birtokra, amikor fiatal voltam. Te is mondtad néhányszor, hogy Jimmy Lee milyen bigott volt. Eleinte csak úgy hívott, hogy „az a kis koszos jótékonysági eset”. Azt hitte, nem tudok róla. Az anyádat szerettem, Bo, de Jimmy Lee–t csak 271

gyűlölni tudtam. – Öntött egy pohárral Bónak. – Igyál csak. Ahogy elnézlek, jót fog tenni. Bo a pohárra pillantott. – Nem értem – mondta lassan.  – Jimmy Lee ugyanúgy kihasznált engem, mint Catherine–t. Amikor felismerte, hogy intelligens vagyok, és az emberek keresik a társaságomat, hirtelen érdekelni kezdtem. A legjobb és legdrágább iskolákba járatott, majd megvette a belépőmet a szenátusba, ugyanúgy, mint Paulét a connecticuti kormányzóhivatalba. Amikor szenátor lettem, felhasznált. Nem véletlen, hogy Jimmy Lee már azelőtt tudott a fontosabb szenátusi döntésekről, hogy azokat  bejelentették volna. Óriási pénzeket keresett azokon az információkon, amiket tőlem szerzett. – Mendoza arca elkomorult. – Amikor megkértem, hogy támogasson az elnökség megszerzésében, hátat fordított nekem. Messzemenően jobb képesítéssel rendelkezem az ország vezetéséhez, mint Paul, de apád tett róla, hogy földig rombolja az esélyeimet. Felhívta nagy hatalmú barátait, és egy csomó hazugságot mondott nekik rólam. Soha nem tudta meg, hogy később rájöttem, mit tett.  – Tehát viszonzásul tönkretetted Paul kampányát.  – Igen! – vicsorogta Mendoza. – Én rendeztem el azt a betörést Reggie Duncan kampányirodájába, valamint Ron Baker visszalépését és támogatásának átadását Duncannek. – Hahotázni kezdett. – Bakernek még mindig fogalma sincs, ki tett be neki. – Mendoza lenyugodott. – Örülök, hogy egy néger jelölt áll a Fehér Ház ajtaja előtt. Sokkal tisztességesebb ember, mint Paul Hancock.  – Ezzel egyetértek – mondta Bo, és felvette az asztalról a whiskyspoharat. Belekóstolt, és a melegség azonnal végigfutott a testén. – Ki csinálta azt a képet, amin Paul keze van Melissa nyaka körül? – kérdezte, bár már tudta a választ.  – Én – válaszolta Mendoza. – Akkoriban ugyanúgy gyűlöltern őt, mint te. Majdnem annyira, mint most. Egy hitvány féreg, nem gondolod? Bo nagyobb kortyot ivott a whiskyből. – De igen.  – Csak azt sajnálom, hogy a minap nem sikerült megölnie magát itt, ebben a szobában – jegyezte meg gyászosan, és a mennyezetbe fúródott golyóra pillantott. – De már úgyis csak árnya egykori önmagának. Jimmy Lee és Teddy támogatása nélkül úgy manipulálhatjuk, ahogy csak akarjuk. 272

 – Igazad van. – Bo legurította a maradék alkoholt. – Láttad, ahogy Paul megfojtotta Melissát azon az éjjelen? – kérdezte halkan. Mendoza előrehajolt és újratöltötte Bo poharát, majd öntött a másik pohárba is. – Nem, Bo. Én fojtottam meg. – Szája megremegett, ahogy ezt mondta. – Jobban gyűlölöm Pault, mint azt el tudod képzelni. A nő pedig annyira jelentéktelen volt. Hosszú ideig hallgattak. Aztán Mendoza felemelte a poharát, felállt, és Bónak is biccentett, hogy kövesse a példáját. – A Warfieldre – mondta, és koccintott Bóval.  – Igen.  – És a KUTATÓ–ra. Bo habozott. – A KUTATÓ–ra – ismételte meg végül, és a szájához emelte a poharat. Az íz felpezsdítette. Annyira hiányzott már a mámor érzése.

273

Epilógus

Ha az ember kétszázmilliárd dollár értékben próbál meg bármit

elsózni a piacon, nem fog teljes árat kapni érte. Ehhez a felismeréshez nem kell Nobel–díjas közgazdásznak lenni. Ha a szövetségi kormány ad el, és az eladott produktum értékpapír, még nagykereskedelmi áron se tud megszabadulni tőle. A szövetségiek először csendben próbálták meg eladni a Warfield vagyontárgyait, de a pénzügyi keselyűk a fehér cápánál is hamarább megérzik a vér szagát, és a dologból igen gyorsan zűrzavaros aukció lett. Ahogy olvastam, összesen száznegyvenmilliárdot kaptak, de talán még ennél is kevesebb volt. A Hancock vagyonból füstölgő romok maradtak, és több hatalmas pénzügyi intézmény – a Warfield hitelezői – csőd közelbe jutott. A Global Medián és az APCS–n darabonként adtak túl. Majdnem három hónapig játszottam Michael Mendoza javaslata szerint a családi birodalom vezetőjét. Nem vagyok egy türelmes alkat, de most felismertem, mennyire óvatosnak kell lennem. Tudtam, ha szembeszállók Michaellel, az akciónak tökéletesnek kell lennie, és hogy az igazságügyi minisztérium sem tud majd megvédeni utána, bár ezt ígérték.  Nem volt egyszerű döntés, ezt elmondhatom. Tisztában voltam vele, hogy tönkreteszem a Hancock nevet, a családtagok életét, a Warfield alkalmazottait és a barátokat, akiknek semmi közük nem volt a KUTATÓ–hoz. De tudtam, hogy ha nem megyek el a minisztériumba, sokkal többet is tönkretennék ennél. Azt az egyet sajnálom, hogy Ashleyvel soha nem volt alkalmam megbeszélni, amit tettem. Két héttel a temetések után visszatért Európába, hogy folytassa az életét. Miután elutazott, mindennap  beszéltünk telefonon, egészen addig a napig, amíg el nem mentem a minisztériumba. Soha nem említettem neki a tervemet, mert tartottam a lehallgatástól, illetve, hogy veszélybe kerül, ha megtudja, mire készülök. Remélem, támogat. Szerintem mellettem van. Egyszer, ha már elcsitultak a hullámok, és biztonságban leszünk, 274

meglátogatom Európában. Addig is jó érzéssel tölt el annak a tízmillió dollárnak a tudata, amit a Warfield szétrobbantása előtt küldtem neki. Mindennap hiányzik. Meg kell érteniük, hogy mindig is bíztam Michael Mendozában. Igazán megbíztam benne. Ő volt a báty, akinek a szerepét se Paul, se Teddy nem töltötte be. Ezt nem hangsúlyozhatom eleget. Michael és én ennyire közel álltunk egymáshoz. Az évek során számtalanszor vitatkoztunk hajnalig egy üveg  portói mellett a demokrácia előnyeiről és hátrányairól. Arról, hogy a  bűnözőket mintha többször engednék szabadon, mint ahányszor  becsukják őket. Hogy a jogrendszerünk milyen nevetségessé vált. És hogy a vérző szívűek mennyire nem tudták, mit cselekszenek, amikor liberális ügyek mellett kardoskodtak. De láttam, hogy végül hova vezetne a KUTATÓ, és amit láttam, megriasztott. Aznap este ott, apám dolgozószobájában jöttem rá, hogy Michael valahol útközben – nem tudom, hol – teljesen elvesztette eszét és objektivitását. Nem könnyű megtenni egy ilyen telefonhívást valaki miatt, aki ráadásul olyan közel állt hozzám, mint Michael. Olyan érzés, mint az éjszaka közepén felkelni egy igazán szörnyű rémálomból. Először abban sem biztos az ember, hogy pontosan mérte fel a helyzetet, vagy egyáltalán helyesen cselekszik–e. Lehet, hogy nem is a másik, hanem ő maga a hunyó. Az elkövetkező hetekben láttam, hogy nem tévedtem. Michael nem kapott egy alkalmon, hanem ő csinált magának egyet. Kiderült, hogy dr. Silwa megmérgezte az apámat, miután a KUTATÓ megzsarolta. Ezt megállapítottuk, amikor egyik éjjel exhumáltuk Jimmy Lee holttestét, és egy halottkém még egyszer elvégezte a szemlét. Nem hagyott nyugodni ez a dolog, és láthattuk – igazam volt. Amikor Silwát szembesítettük az eredménnyel, a szemünk előtt roskadt össze. Úgy tűnt, megkönnyebbült, hogy nem kell tovább lopakodnia, várva a következő utasítást. Frank Ramseyt holtan találták egyik nap egy oklahomai kisváros határában. Teddy, Harold Shaw, Richard Randolph, a Montanában engem figyelő Hazeltine alkalmazott, Dale Stephenson és Tom Bristow után ő is csatlakozott a KUTATÓ áldozatainak sorához. Biztos vagyok benne, hogy Tiffany is holtan végezte, bár erről semmit nem hallottam. 275

Ramsey esete megijesztett. Ha őt megtalálták Oklahomában, senki sem volt sehol biztonságban.  – Mit parancsol, uram? A férfi a bárpult mögött barátságosnak tűnik, de manapság nem  bízom senkiben. – Egy diétás kólát. Azóta az este óta, Jimmy Lee dolgozószobájában, egy kortyot sem ittam. Vagyis fél éve. Ezúttal azt hiszem, sikerült felülkerekednem, de persze, soha sem lehet tudni. Istenem, de szeretem New Orleanst. Itt aztán elveszhet az ember. Felajánlották nekem a Tanúvédő Programot, de tudtam, hogy az csak egy vicc. Biztos vagyok benne, hogy a minisztériumban jó szándékkal mondták ezt, de nem tudták, kivel állnak szemben. Mendoza úgy hatolt volna a TVP számítógépébe, mint láncfűrész az olvasztott vajba, és pillanatok alatt a nyomomra bukkant volna. Inkább nem, köszönöm. Így hát egyedül indultam el. Tízmillió dollárt rejtettem el az ország ötven különböző bankjában: minden államban egy keveset, hátha arra járok. Mendoza ennek utána fog nézni, mert tudja, hogy magamról is gondoskodom, de semmit nem fog találni. Én is tanultam egy–két dolgot menet közben. Egy kupac gyémántot is magammal hoztam. Ez a legjobb, ha az ember szökésben van. Könnyű, lenyomozhatatlan, és azonnal értékesíthető. Egy kis ingyen  jó tanács. Ahogy ígérte, Michael elintézte, hogy miután eltűntem, Meg az összes képet lássa, ami rólam és Tiffanyról készült a motelban. Meg azonnal beadta a válópert. Michael bizonyára boldog volt. A nő nagyon csinos–, egyből észreveszem a bár túlsó végében. Azonnal vonzalom támadt köztünk. Talán tetszik neki a robosztus alkatom, vagy a rövid lófarokba fogott hajam, ahogy a szalmakalap alatt mostanában viselni szoktam. Bármibe fogadok, idejön hozzám és leül mellém. Egy darabig idegesen lopakodik felém, de rövidesen a mellettem álló székre telepszik. A csábító szempárra húzott  baseballsapka alatt rövid, sötét haja van, de nem annyira a fizikuma az, ami azonnali vonzást gyakorol rám. Hanem inkább ez az aura. Ez a sebezhetőség, ami úgy indítja be védekező ösztönömet, mint egy automata gépezetet.  – Szia, Bo!  – Helló, Meg! 276

Azóta nem láttam, hogy átgázoltam Michaelen. Előző nap este mindent elmondtam neki, még a fotót is megmutattam Tiffanyról és rólam, amit Michael Wyomingban adott. Egy pillanatra sem borult ki. Rögtön hitt nekem, amikor elmondtam, hogy az egész meg volt szervezve, és tökéletesen fel volt készülve, amikor távozásom után további ötvenhét kép érkezett a postaládájába. Akkor este azt is  bevallottam, hogy örökbe fogadtak, és ettől sem borult ki. Azt mondta, mindig is tudta, de nem azért, mert annyira másképp néztem ki, mint Teddy és Paul, hanem, mert annyira különböztem azoktól a rohadékoktól. Igen, ezt a szót használta, „rohadékok", és ez tetszett nekem. Megmondtam, várjon három hónapot, mielőtt eljön ebbe a kocsmába a francia negyedben. Tudtam, hogy Michael figyelni fog. Azóta nem is beszéltem Meggel, de biztos voltam benne, hogy  pontos lesz, mint mindig. Olyan kapocs van köztünk, amit senki nem érthet meg.  – Félek, Bo – mondja, és beleiszik a kólámba.  – Ne aggódj, most már semmi nem történhet velünk – felelem, és a nőre bámulok, aki annyira hiányzott. Tetszik ezzel az új külsővel, a rövid barna hajával.  – A reptéren csináltam egy ollóval – mondja a lábamhoz érve.  – Jól néz ki.  – Szeretlek – suttogja.  – Én is téged. Tudom, Michael soha nem fogja megérteni, hogy voltam ké–  pes mindent eldobni. Azt hitte, nem tudok meglenni a pénz és a luxus nélkül, de igazából sohasem ismert, bármilyen közel is voltunk egymáshoz, mert az ő agya másképp működik, mint az enyém. Én végeredményben egy teljesen egyszerű fickó vagyok. Igazán csak Megre van szükségem, ő pedig újra itt van velem. Évekkel később hallottam, hogy a találgatások szerint azért tettem tönkre a családot és pusztítottam el a vagyont, mert mély keserűség volt bennem az örökbefogadásom miatt, de nem ez volt az oka. Tisztesség kérdése volt. Ennyi.

277