Shannon Hale - Austenland

Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2014

Írta: Shannon Hale A mű eredeti címe: Austenland Fordította: Palásthy Ágnes A szöveget gondozta: Szakál Gertrúd A művet eredetileg kiadta: Bloomsbury USA, New York Copyright © 2007 by Shannon Hale Cover artwork © Bree Leman A sorozatterv, és annak elemei Katona Ildikó munkája. © Katona Ildikó, 2014 ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 373 545 9 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2014-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: A. Katona Ildikó Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor, Kelcz Roland Korrektorok: Korom Pál, Gera Zsuzsa Készült a Generál Nyomdában, Szegeden Felelős vezető: Hunya Ágnes

Colin Firth-nek Maga remek fickó, de én férjnél vagyok, úgyhogy szerintem legyünk inkább csak barátok!

Előszó

ÁLTALÁNOSAN ELISMERT IGAZSÁG, hogy egy harmincvalahány éves nő, akinek kielégítő állása van, és mesés frizurája, nem sok mindenben szenvedhet hiányt. Így Jane Hayesről, aki eléggé csinos és eléggé eszes volt, úgy gondolták, nincs igazán miért panaszkodnia. Igaz, nem volt férje, de erre mostanában már nincs is szükség. Voltak udvarlói, akik ugyan jöttek-mentek a kölcsönös elégedetlenséggel záruló viszonyok hosszú sorában, de hát – mostanság ez így megy, nem igaz? Ám Jane-nek volt egy titka. Napközben sürgölődött és ebédelt, emailezett és túlórázott, és épphogy tartotta a határidőket, de néha, mikor ideje engedte, kilépett a turkálóban vásárolt körömcipőből, leheveredett a megörökölt kanapéra, lecsavarta a lámpát, bekapcsolta a húszcentis képátmérőjű televíziót, és elmerült abban, amit hiányolt. Azaz néha megnézte a Büszkeség és balítéletet. Tudják, a BBC dupla változatát, amelyben Colin Firth játssza a snájdig Mr. Darcyt, az a bájos, kebles angol színésznő pedig Elizabeth Bennetet, úgy, ahogy mindig is elképzeltük. Jane újra és újra megnézte azt a részt, amelyben Elizabeth és Mr. Darcy egymásra néznek a zongora felett, és felszikrázik köztük a levegő, a nő arca ellágyul, a férfi elmosolyodik, a mellkasa megemelkedik, mintha csak belélegezné a nő látványát, a szeme pedig úgy ragyog, hogy az ember azt gondolná, mindjárt kibuggyan a könnye… Ó!

Jane szíve minden alkalommal hangosan dobolt, lúdbőrzött a teste, a gyomrát marokra szorító őrjítő fájdalmat pedig valami bűnös dologgal csitította el, mondjuk csokis gabonapehellyel. Aznap éjjel Lincoln-kalapot viselő urakról álmodott, reggel aztán kinevette magát, és eljátszott a gondolattal, hogy a DVD-ket és az összes Jane Austen-könyvét elviszi az antikváriumba. De persze, nem tette meg soha. Az a bosszantó filmváltozat volt a bűnös. Mert igaz, hogy Jane tizenhat évesen olvasta először a Büszkeség és balítéletet, és azóta vagy egy tucatszor, és a többi Austen-regényt is elolvasta legalább kétszer (kivéve persze A klastrom titkát). De csak miután a BBC életre keltette a történetet, akkor léptek át a szűk térdnadrágos úriemberek Jane olvasói fantáziájából a valóságos reményei közé. Austen mulatságos, bölcs, metsző narrációjától megfosztva a film színtiszta románc lett. Ráadásul a Büszkeség és balítélet a valaha volt legcsodálatosabb, körömrágó izgalmakkal teli románc volt. Az a fajta, amely egyenesen a lelkéig hatolt, hogy Jane beleborzongott. Zavarba ejtő volt ez az egész. Nem is igazán akart beszélni róla. Úgyhogy lépjünk is tovább.

1 évvel ezelőtt

JANE ANYJA, SHIRLEY MEGLÁTOGATTA JANE-T, és magával hozta Carolyn nagy-nagynénit. Kínos összejövetel volt, és a társalgás szüneteiben Jane hallotta az elszáradt levelek koppanását, amint a padlóra hulltak. Szerette a szobanövényeit, de úgy tűnt, meghaladja a képességeit, hogy életben tartsa őket. – Jane, igazán nem tudom, hogy vagy képes itt élni – jelentette ki Shirley, kiszedegetve a törékeny leveleket a sápadt zöldek közül. – Halálközeli élményünk volt abban a koporsószerű liftben, nem igaz, Carolyn, drágám? Biztos vagyok benne, hogy szegény nénikéd pihenne egy kicsit, de ez a hely itt olyan, mint egy szauna, és nincs egy percnyi csend – állandóan hallani a közlekedés zaját, az autók riasztóját meg a szirénákat. Biztos, hogy nincs nyitva az ablak? – Ez Manhattan, mami. Itt ez van. – Hát, nem is tudom. Csípőre tette a kezét, és rosszallóan Jane felé fordult. A hatvanéves fapadló felnyögött a lába alatt. Épp most szedtem fel Carolynt a lakásán, és amint az utcai szobájában ültem, ott olyan áldott csend volt, megesküdtem volna, hogy vidéken vagyunk. Ez azért van, mert akinek van pénze, meg tudja fizetni a vastag ablakokat – gondolta Jane. – Na, mindegy. Inkább azt mondd, mi újság a…

Kérlek, ne mondd ki! – gondolta Jane. Ne kérdezz a szerelmi életemről! – …barátnőddel, Mollyval? – Ó, Molly! Jól van. Szabadúszóként dolgozik az újságnál, amióta megszülte az ikreket. Molly meg én hatodikos korunk óta vagyunk barátnők – magyarázta Jane Carolynnak, aki kerekes székével a bejárati ajtó előtt ült. Carolynnak annyi ránc volt az arcán, ahány barázda van egy ujjlenyomatban. Nem csak a szeme körül meg a homlokán, hanem finom redők árkolták az egész, keskeny arcát. Kifejezéstelen pillantással nézett vissza Jane-re, aztán egy parányit megrebbent a szeme, mintha az égre emelné. Jane nem tudta, hogy megrovóan, vagy cinkosan, ezért úgy tett, mintha nem vette volna észre. Legutóbb tizenkét éves korában látta Carolynt, a nagyanyja temetésén. Különösnek tűnt, hogy az anyja, aki azért jött a városba, hogy együtt ebédeljenek, ragaszkodott hozzá, hogy Carolynt is magával hozza. De a mohó, jelentőségteljes pillantásokból, amelyeket az anyja vetett rá, Jane kitalálta az okát. Az idős nő egyre öregebb lesz, Shirley pedig jó benyomást akart kelteni benne – utolsó kísérletet téve a tenger gyümölcséből származó vagyon maradékának megszerzésére. Azzal, hogy Jane-ért a lakására mentek, és nem az étteremben találkoztak vele, egészen biztosan az volt Shirley terve, hogy megmutassa Carolynnak, milyen szégyenletes körülmények között él az unokahúga. – Indulhatnánk – javasolta Jane, aki alig várta, hogy véget vessenek ennek az ügyeskedésnek. – Jól van, édesem, csak előbb hadd igazítsam meg a hajad! Jane pedig, harminckét éves felnőtt nő létére, követte az anyját a fürdőszobába, és zokszó nélkül tűrte a simítást, lakkozást, csavarást. Bármennyi idős volt is, mikor az anyja kezelésbe vette a haját, Jane úgy érezte, mintha pontosan hétéves volna. De hagyta, hogy az anyja kiélje magát, mert Shirley „Miss francia konty 1967” Hayes csak egy jól elkészített frizurában talált igazi megnyugvást.

– Hallgasd figyelmesen, drágám! – kezdte Shirley suttogó hangon, sietősen előadott „Hogyan keltsünk jó benyomást az idősekben” című előadását. – Azt nagyon szeretik. Kérdezd a gyerekkoráról, és hagyd, hadd beszéljen, ha kedve tartja! Életének ezen a pontján már csak az emlékei maradtak szegénykémnek. Amikor kiléptek a fürdőszobából, Carolyn nem volt ott, ahol hagyták. Jane átszaladt a másik szobába, maga elé képzelve, amint a kerekes szék ledöcög a lépcsőn (rémülten idézte fel a tizenegyedik születésnapján, a pizsamapartin titokban megnézett Az elcserélt gyermek című horrorfilm képsorát). De Carolynt az ablaknál találta, amint lehajolva, egy padlón álló növényt próbált a napfény sárga négyszögébe vonszolni. Jane hirtelen egy csattanást hallott, ahogy a Büszkeség és balítélet DVD, növényi rejtekhelyéről kiesve, a padlón landolt. Jane érezte, hogy elvörösödik. Carolyn elmosolyodott; számtalan ránca néhány mély barázdába gyűlt az arcán. Na és, ha meglátta a DVD-t? Sok embernek megvan. Miért kellene elrejtenie? Nem rejtette el Az ítélet: család első teljes évadját, és az Együgyűek jógáját sem. Ám Carolyn mosolyában volt valami, amitől Jane úgy érezte, mintha alsóneműben állna ott. Koszos alsóneműben. Az étteremben, mikor Shirley kiment, hogy, amint mondani szokták, bepúderezze az orrát, Jane igyekezett úgy tenni, mintha a legkevésbé sem érezné kellemetlenül magát. Egy perc néma csönd. Jane a salátájában turkált, a villájával kiszedegetve belőle a rukolát. – Meleg őszünk van, nemde? – kezdeményezett. – Azon tűnődsz, vajon megláttam-e – jelentette ki Carolyn. Egyesek hangja durva lesz és érdes a korral, másoké éles, mint a törött üveg. Carolyn hangja lágy volt, mint a homok, amelyet addig korbácsolnak a hullámok, míg olyan finom nem lesz, akár a porcukor. – Mit? – kérdezte Jane látszólag közömbösen.

– Ez egy ördög, ez a Mr. Darcy. De nem rejtenéd egy szobanövénybe, ha nem lenne lelkifurdalásod miatta. Ez elárulja nekem, hogy nem csak úgy ábrándozol róla. Elmúltál harminc, nem vagy férjnél, nem jársz senkivel – már ha hinni lehet anyád pletykáinak és a lakásodban látott képeknek. És ez mind erre a történetre vezethető vissza. Te megszállott vagy. Jane nevetve felelte: – Nem vagyok megszállott. De valójában az volt. – Hm. Elpirultál. Áruld el nekem, mi olyan mámorító abban a történetben? Jane lenyelte a korty vizet, és a válla felett a női mosdó felé pillantott, hogy meggyőződjön róla, az anyja még hallótávolságon kívül van. – Azonkívül, hogy szellemes és mulatságos, és talán a legjobb regény, amit valaha írtak, a legtökéletesebb románc is az egész világirodalomban, és az életben semmi nem képes felérni hozzá. Úgyhogy egész életemben ennek az árnyékában bicegek. Carolyn rámeredt, mintha várná a folytatást. Ám Jane úgy érezte, már így is eleget mondott. – Ez valóban egy jó regény – szólalt meg Carolyn –, de te nem egy könyvet rejtegettél a cserépben. Láttam a filmet. Tudom, ki az a Colin Firth, drágám. És azt hiszem, tudom, mire vársz. Mi az, ami miatt takarékra állítottad az életedet. – Nézd, Carolyn néni, szó sincs róla, hogy azt hinném, végül valahogyan feleségül mehetek majd Mr. Darcyhoz. Csak éppen… a valóságban semmi nem tűnik annyira jónak, mint… ó, mindegy. Nem akarom, hogy azt hidd, az unokahúgod valamiféle fantáziavilágban él. – És ott élsz? Jane erőltetett mosollyal felelte: – Meleg őszünk van, nem igaz?

Carolyn úgy összepréselte az ajkát, hogy az is éppen olyan ráncos lett, mint az arca. – Hogy áll a szerelmi életed? – Absztinens vagyok. – Valóban? Harminckét évesen feladod. Hm. Megkockáztathatok egy feltevést? Carolyn előrehajolt; selymes hangja jól hallható volt a tányércsörgés és az üzletemberek túl hangos nevetése ellenére is. – Nem túl jól alakulnak a dolgaid, és minden alkalommal, amikor a valóság csalódást okoz, egy kicsivel még jobban beengeded Mr. Darcyt az életedbe. Talán már eljutottál arra a pontra, amikor annyira ragaszkodsz ahhoz a gazemberhez, hogy nem is éred be kevesebbel. Egy olajbogyó tapadt a Jane villájára szúrt salátához, és mikor megpróbálta lerázni róla, átrepült az asztal felett, és a pincér fenekének csapódott. Jane összevonta a szemöldökét. Az igaz, hogy a volt pasijai listája igazán szánalmas. És ott az az álom, egy pár héttel korábbról. Rongyos menyasszonyi ruhában volt (á la Miss Havisham a Szép reményekből), és egyedül táncolt egy sötét házban, míg arra várt, hogy eljöjjön érte Mr. Darcy. Amikor zihálva felriadt, az álom emléke még mindig olyan fájdalmas és rémisztő volt, hogy nem tudott rajta nevetni. Ami azt illeti, még mindig nem tud. – Talán bediliztem – jelentette ki Jane. – Emlékszem rád, Jane – nézett rá Carolyn, agyonmosott farmert idéző, halványkék szemével. – Emlékszem, amint ott ültem veled abban a filagóriában a tó partján, a nővérem, a te nagymamád temetése után. Emlékszem, nem féltél elmondani, hogy a szertartás alatt eszedbe jutott, vajon mi lesz ebédre, és megkérdezted tőlem, ez nagyon rossz dolog-e. Azt jelenti-e, hogy nem szeretted eléggé a nagymamádat? A kedves hangod, a kislányos kérdéseid egy kissé tompították akkor a fájdalmam élét. Te túl őszinte vagy ahhoz, Jane, hogy hagyd magad így becsapni. Jane bólintott.

– Azon a napon csipkegallért viseltél. Azt gondoltam róla, hogy nagyon elegáns. – Néhai férjem vette nekem azt a ruhát. Az volt a kedvencem. Carolyn összehajtogatta a szalvétáját, kissé reszkető kézzel lesimítva a szélét. – Harold meg én pocsék házasságban éltünk. Ő nem sokat beszélt, és teljesen lekötötte a munkája. Én unatkoztam, és elég gazdag voltam ahhoz, hogy a háta mögött kellemes fiatalemberekkel randevúzzak. Egy idő múlva Harold is elkezdett félrelépegetni. Azt hiszem, főleg azért, hogy nekem fájdalmat okozzon. Csak amikor már túl öreg voltam ahhoz, hogy az aranyifjak vonzónak találjanak, akkor fordultam a mellettem álló férfi felé, és rájöttem, hogy mennyire szeretem az arcát. Két csodálatos évünk volt, mielőtt elvitte a szíve. Olyan bolond voltam, Jane! Nem láttam meg azt, ami a valódi érték, amíg az idő el nem sodort minden egyebét. Érzelemmentesen beszélt, a szavak mögül már régen elkopott a fájdalom. – Sajnálom. – Hm. Jobb volna, ha magadat sajnálnád. Én öreg vagyok és gazdag, és az emberek hagyják, hogy azt mondjak, amit csak akarok. Úgyhogy kimondom. Találd meg, ami a valódi érték a számodra! Nincs értelme valaki más történetére hagyatkozni egész életedben. Tudod, hogy az a könyv Austennek magának sem hozott semmi jót – vénlányként halt meg. – Tudom. Ez a gondolat sokszor kísértette Jane-t, és az Austen-ellenes tábornak is ez volt a kedvenc fegyvere. – Nem mintha bármi baj volna a vénlányokkal – tette hozzá Carolyn, megveregetve a finom redőket a nyakán. – Hát persze hogy nincs. A vénlány csak egy régies kifejezés a karrierista nőre. – Hallgass ide, édesem! Az én történetemnek vége. Voltak víg napjaim, és most már a vége felé járok. De azt csak a jó ég tudja,

hogyan fordul a te történeted. Úgyhogy tegyél meg mindent a boldog befejezésért! Aranyosan lekezelő volt a hangja. Mintha csak egy ificsapat edzője tartana lelkesítő beszédet a csapatának. Ideje lenne témát váltani – gondolta Jane. Csak úgy finoman, észrevétlenül. – Beszélj a gyerekkorodról, Carolyn néni! Carolyn felnevetett. A hangja lágy volt, mint a szobahőmérsékletű vaj. – Meséljek a gyerekkoromról, csak így hirtelen. Nos, nem bánom. Bicegtem az első pillanattól, ahogy járni tudtam. Mi szegények voltunk, és a nagymamád meg én egy ágyban aludtunk, amely egyik oldalára lejtett. Habár nem lehetek benne biztos, hogy az az ágy volt az oka… Amikor Shirley visszatért a mosdóból, Carolyn éppen ott tartott, hogy mennyibe került a tej gyerekkorában, és Shirley elismerő mosollyal jutalmazta a lányát. Hála az égnek, hogy nem hallotta a beszélgetésnek a dilis unokahúgról szóló részét. Jane anyja tetőtől talpig gyakorlatias ember volt, vagyis a vastag szemüvegkeretétől a strapabíró cipősarkáig, aki nem tűrné, hogy a lánya valamiféle fantáziavilágban bolondozzon. És Jane nem is érthetett volna jobban egyet vele. Egy harmincvalahány éves nőnek valóban nem volna szabad addig ábrándoznia egy kétszáz éves könyv egyik szereplőjéről, míg teljesen össze nem kuszálja miatta a sokkal fontosabb valóságos életét és a kapcsolatait. Hát persze hogy nem volna szabad. Jane ráharapott egy rukolára.

6 hónappal ezelőtt

CAROLYN NÉNI ELHUNYT. – És szerepelsz a végrendeletében, drágám! – közölte az anyja, mikor Vermontból telefonált. – Úgy tűnik, az az ebéd az utolsó pillanatban bevált. Az ügyvédje majd megkeres. Hívj fel azonnal, amint megtudod az összeget! Jane letette a telefont, és leült, igyekezve nem gondolni a végrendeletre. Pár percig emlékezni akart arra az asszonyra, aki szerette Harold arcát, aki elvesztegetett három évtizednyi szerelmet, és aki feltépte Jane mellkasát, és kiterítette elé, amit látott benne. A lány nem ismerte Carolynt eléggé ahhoz, hogy gyászolja, de ahhoz igen, hogy megindultan eltűnődjön kicsit a halál misztikumán. Bár nem álltak közel egymáshoz, Carolyn mégis gondolt rá, és belefirkantotta a nevét a végrendeletébe. Vajon mit hagyhatott egy szinte ismeretlen rokonra? Carolynnak nagy családja volt, úgyhogy az összeg nem lehet túl nagy, ugyanakkor a nagynénje gazdagságáról legendák keringtek a családban. Vajon elég lesz-e arra, hogy légkondicionált lakásba költözzön? Vagy arra, hogy többé ne kelljen dolgoznia? Jane visszahőkölt a gondolattól. Nem is csak arról volt szó, hogy szerette a munkáját – nem volt rossz állása, képszerkesztő volt egy magazinnál –, hanem, ugye, hogy egyáltalán volt állása. Nem hajíthatja el a stabilitásnak egy ilyen fontos elemét. Ami biztosítja, hogy legyen hová mennie mindennap, hogy legyen valami, ami (a

férfiakkal ellentétben) nem rántja ki alóla a talajt. De útban az ügyvédhez, a földalattin Jane mégis eltűnődött, hogy vajon beadná-e a derekát, ha egy nagy összeggel megkísértenék. Felmondana-e a munkahelyén, venne-e egy házat a Hamptonson, és örökbe fogadna-e egy Porridge nevű törpe uszkárt, aki a szőnyegre pisilhetne? Ezek a kérdések meg az uszkár nevének lehetséges változatai foglalkoztatták, miközben felliftezett az ügyvédi iroda elegáns, szürke épületében a konzervatív berendezésű, borvörösre és barnára festett irodába, beült a dúsan párnázott bőrfotelbe, hogy aztán azt hallja a rendkívül sápadt ügyvédtől: – Ön nem gazdag. – Tessék? – Valójában semennyi pénzt sem hagyott önre. A férfi megfontolt lassúsággal pislogott, egy békára emlékeztetve Jane-t. – Az emberek gyakran reménykednek, úgyhogy szeretem ezt rögtön tisztázni. Jane kínosan felnevetett. – Ó, én nem is számítottam rá. – Hát persze. Az ügyvéd leült, és takarékos mozdulatokkal egy papírhalomban kezdett kutatni. Közben mondott valamit ügyvéd nyelven, de Jane nem figyelt. Arra próbált rájönni, hogy a kimért pislogáson kívül még mi teszi a férfit olyan hüllőszerűvé. A feszes, fényes arcbőre – döntötte el végül. Meg hogy a két szeme olyan távol ül egymástól. Meg a salátazöld bőrszíne (na, jó, valójában nem volt zöld színű, de minden egyéb stimmelt). A férfi még mindig beszélt. – Ügyfelünk… meglehetősen szeszélyes volt… a végrendelete tekintetében. Vásárlásokat eszközölt néhány barát és családtag javára, a vagyon zömét pedig jótékony célra hagyta. Az ön számára megszervezett egy vakációt. Átnyújtott Jane-nek egy túlméretezett prospektust. A borítón egy nagy kúria fotója volt látható. Az előtérben egy kiskabátot, kravátlit

és térdnadrágot viselő férfi sétált egy empire fazonú ruhát és főkötőt viselő nővel. Rendkívül elégedettnek tűntek. Jane keze megdermedt. Elolvasta az elegánsan szedett szöveget. Pembrook Park, Kent, Anglia. Térjen be hozzánk három hétre, élvezze a vidéki jó modort és vendégszeretetet! Teázás, egy-két tánc, kis séta a parkban, váratlan találkozás egy bizonyos úriemberrel… mindennek betetőzése a bál, és talán valami ennél is több… Itt még mindig a régensherceg uralkodik egy gondtalan Anglia fölött. Nincs forgatókönyv. Nincs előre megírt befejezés. Egy vakáció, amelyet senki más nem nyújthat önnek. – Nem értem. – Ez egy all-inclusive, háromhetes vakáció Angliában. Ha jól értettem, jelmezbe öltözik, és úgy tesz, mintha 1816-ban élne. Az ügyvéd átadott egy csomagot. – Első osztályú repülőjegy is tartozik hozzá. A vakációt nem lehet pénzre váltani, ügyfelem gondoskodott róla. De ha készpénzre van szüksége, az első osztályú jegyet átválthatja turista osztályra, és elteheti a különbözetet. Mindig élek ilyen javaslattal, ha tehetem. Örülök, ha az ügyfél segítségére lehetek. Jane nem nézett fel a prospektusból. A fotón lévő férfi és nő fogva tartották a tekintetét, mint a bűvész ingaként lengő órája. Jane gyűlölte és imádta őket, vágyott rá, hogy ő legyen az a nő, de közben tudta, hogy muszáj itt maradnia New York Cityben, két lábbal a földön, és úgy tennie, mint akinek nincsenek ilyen fura képzelgései. Senki nem tudott ezekről a gondolatokról. Sem az anyja, sem a legközelebbi barátai. De Carolyn néni igen. – És elteszem a különbséget. – Csak mindenképpen jelentse be az adóhivatalnak!

– Rendben. Furának tűnt, hogy Carolyn előbb rámutat erre a fogyatékosságra szegény, szánalmas unokahúgában, azután pedig egyenesen a fenevad torkába küldi. Jane felnyögött. – Reménytelen eset vagyok. – Hogy mondta? – Ó, hangosan kimondtam? Egyébként nem vagyok reménytelen eset, épp ez a probléma. Inkább túlságosan is reménykedő vagyok. Kihúzta magát, és az ügyvéd íróasztalának támaszkodott. – Ha elmesélném magának az első tucat udvarlóm történetét, azt mondaná, nincs ki a négy kerekem, ha ezek után valaha is újra randiztam valakivel. Pedig megtettem! Annyira nehéz felfogású vagyok, hogy ennyi időbe telt, amíg végképp letettem a férfiakról, csak, tudja, mégsem tudok egészen lemondani róluk. Úgyhogy… minden reményemet egy eszményi férfira irányítom, olyan valakire, aki nem tud elutasítani, mert nem is létezik! Az ügyvéd megigazított egy papírhalmot. – Azt hiszem, tisztáznom kell, Miss Hayes, hogy nem akartam flörtölni magával. Én boldog házasember vagyok. Jane-nek tátva maradt a szája. – Ó, hát persze hogy az. Az én hibám. Most megyek. Felkapta a retiküljét, és kirohant. A felvonó lezuhant vele az utca szintjére, és amikor kilépett az ajtaján, továbbra is olyan érzése volt, mintha a föld megnyílna alatta, és ő zuhanna. Így sétált/zuhant vissza a munkahelyére, ahol aztán belerogyott szürke, görgős székébe. Alighogy megnyikkant a széke, Todd, a főnöke máris ott termett a fülkéjénél. – Mizújs, Jane? – kérdezte azzal a hamis Maffiózók akcentussal, amelyet gyakran használt. – Minden a legnagyobb rendben.

Jane rámeredt a férfira. Toddnak új frizurája volt. Svédszőke haja tüskésre volt kihúzva, valami elképzelhetetlen mennyiségű, málnaillatú hajzselével. Ez a frizura csak egy tizenöt éves kamasznak állt volna jól, aki örökké durcás arcot vág. De Todd vigyorgott. És már negyvenhárom éves volt. Jane eltűnődött, vajon megköveteli-e az udvariasság, hogy ezt a nyilvánvaló baklövést megdicsérje. – Ööö… izé… másmilyen a hajad. – Hé, ti lányok mindig észreveszitek az új frizurát! Így van? Nincs igazam? – Azt hiszem, én épp most bizonyítottam be – felelt a lány szomorúan. – Szuper. Hé, figyelj! – telepedett oda Jane íróasztala szélére. – Kaptunk az utolsó pillanatban egy pluszmelót, ami különleges odafigyelést igényel. Talán úgy tűnik, hogy csak egy alap fotóválogatás, de ne hagyd magad félrevezetni! Ez a tizenhatodik oldal nagyon-nagyon fontos anyagához lesz. Odaadhatnám alapból az egyik gyakornoknak, de inkább téged választalak, mert úgy gondolom, te szuper munkát végzel majd. Mit mondasz? – Hát persze, Todd. A férfi diadalmasan felemelte a levegőbe a két hüvelykujját, és ott is tartotta, miközben pislogás nélkül, mosolyogva nézett a lányra. Jane pár pillanat múlva már kínosnak találta a csendet. Vajon mit vár tőle a férfi? Talán belecsapjon a kezébe? Gondosan a hüvelykujjához illesztve a sajátját? Vagy csak a nyomaték kedvéért tartja még mindig a magasban a kezét? Végül, mikor már túl hosszúra nyúlt a csend, Jane felemelte a saját két hüvelykujját, a férfi mozdulatát utánozva. – Rendben, Lady Jane-em – biccentett Todd, aztán elsétált, még mindig a levegőben tartott kézzel. De legalább nem hívta megint randira. Vajon mi volt az oka, hogy amikor még olyan fájdalmasan sóvárgott egy férfi után, mindenki házas volt, de amint ő megpróbált lemondani róluk, hirtelen olyan sok férfi lett kínosan j elérhető?

Amikor Todd kölnijének illata elenyészett a folyosón, Jane megguglizta a Pembrook Parkot. : Ezen a néven több parkot is talált szerte az Egyesült Államokban, de nem volt egyetlen utalás sem Jane Austenre, sem Angliára. Néhány blogban pár titokzatos bejegyzés mintha Jane Pembrookjára vonatkozott volna, mint például amikor egy „napbarnította buli-' pasi” nevű illető azt írta: „Most értem vissza Pembrook Parkból. Már másodjára jártam ott. Még jobban sikerült, mint az első, különösen a bál… de aláírtam egy titoktartási nyilatkozatot, úgyhogy ennél többet nyilvánosan nem mondhatok erről.” A megfoghatatlannak tűnő helyszínről nem volt Wikipédiaszócikk. Sem fotók. Ez a hely volt az üdülőhelyek titkos zónája. Jane finoman hozzáütögette a fejét a monitorhoz. Egész délután az a kérdés motoszkált a fejében, hogy elmenjen-e. Természetesen bőven volt szabadsága. Kitűnő prémium csomagjának része volt évente három hét szabadság, ő pedig ritkán ment üdülni (észrevette, hogy gondolatban az Angliában használatos „üdülés” szót használta a „vakáció” helyett, biztos jeleként annak, hogy már eldöntötte, elmegy). Különben is: nem visszaváltható. Ízlelgette a szót. Vitatkozott a gondolataival, azok pedig visszafeleseltek, miközben a fotóadatbázisokban kutatott Todd alapvetően szuper projektjéhez. Keresett szó: mosolygó nő. 2317 eredmény, túlságosan sok. Szűkítsük a keresést: mosolygó üzletasszony. 214 eredmény. Szűkítsük tovább: mosolygó huszonéves üzletasszony. És egyszer csak megjelent Jane saját arca a monitoron, ahogyan a 7. számú expasija, a bűnöző művész lefényképezte. Jane már korábban is belebotlott ebbe a képbe. Az ő munkakörében nehéz lett volna nem látnia a teljes digitális birodalom összes tárolt fotóját legalább kétszer. De most nagyon rossz volt az időzítés. Amikor úgyis zsong a fejében a sok gondolat a saját ostobaságáról és sebezhetőségéről, és egyéb dr. Philnek való dolgokról, akkor hirtelen szembenéz vele a saját, több évvel fiatalabb képe, kellemetlen módon emlékeztetve arra, hogy ugyanilyen ostoba és sebezhető volt már

akkor is. Semmit sem változott. Már több éve ugyanabban az érzelmi mocsárban tapos térdig, és már nem is érdekli. Miután megtalálta Toddnak a megfelelő fotót, kétszeri átszállással elvonatozott Brooklynba, és ledobta magát Molly kanapéjára. Fél szemét az építőkockákért verekedő ikreken tartotta, a másikat pedig belenyomta egy díszpárnába. Feje fölé emelte a karját, megadást jelző zászlóként lebegtetve a prospektust a levegőben. Molly kivette a kezéből és elolvasta. – Szóval idáig fajult a dolog – jegyezte meg végül. – Segítség! – nyikkant meg Jane. Molly bólintott. – Nem is tudom, Jane. Úgy gondolod, jó ötlet kitenni magad ilyesminek? … Ügyes vagy, Jack! Egyedül raktad fel azokat a kockákat? Ügyes fiú vagy, az én ügyes nagyfiam… Lehet, hogy ez még ront a dolgon. Esetleg mindörökre elsüllyedsz egy ilyen Mr. Darcy-féle álomvilágban. Jane felült. – Szóval tudod, milyen súlyos a helyzet? Tudsz az egész Darcyizéről? Molly megnyugtatóan Jane combjára tette a kezét. – Szívem, én nem hibáztatlak téged. Szörnyű balszerencséd volt ezzel az egész sza… ööö… kaka románccal – helyesbített menet közben Molly, a gyerekekre pillantva. Hannának közben sikerült mindkét ujját belenyomnia az orrlyukába, és odatotyogott Mollyhoz, hogy bemutassa neki is. – Megtaláltad az orrlyukadat? Okos kislány… ! Janie, nagyon szomorú leszel, ha kimondom? Tényleg megmondjam, hogy mit gondolok? – Mondjad! – Rendben. Mély lélegzetet vett. – Ez a megszállottság…

Jane felnyögött a szó hallatán, és teljesen beletemette az arcát a díványpárnába. – …már középiskolás korunk óta érlelődik. Magam is képzelődtem róla, hogy megugranám Darcy testét, de te élethivatást csináltál belőle. Az igaz, hogy egy sereg pocsék kapcsolat kényszerített rá, de az utóbbi pár év… – Tudom, tudom – motyogta a párnába Jane. – Becsavarodtam, ártottam magamnak, és még csak nem is vettem észre. De most már belátom, úgyhogy talán mégis rendben vagyok. Molly kis szünet után megkérdezte: – És tényleg rendben vagy? Jane megrázta a fejét, és vele együtt a párnát is. – Nem! Rettegek, hogy újra megteszem. Annyira félek, hogy már teljesen sérült áru vagyok és kidobni való és nem szerethető, ráadásul még azt sem tudom biztosan, hogy mit csinálok rosszul. Mit tegyek, Molly? Kérlek, mondd meg! – Ó, édesem… Molly megköszörülte a torkát, és a legkedvesebb hangján megkérdezte: – Észrevetted már, hogy minden fiúról, akivel akár csak egyszer is randiztál, úgy beszélsz, mintha a pasid lett volna? Jane észrevette. Sőt, egytől tizenháromig megszámozta az összes pasiját, és magában csak a sorszámuk szerint gondolt rájuk. Most örült neki, hogy ezt sosem említette Mollynak. – Ez nem igazán normális dolog – jelentette ki Molly. – Ez… valahogy túlzás. Mintha túl nagy várakozással tekintenél egy kapcsolatra, mielőtt még egyáltalán elkezdődött volna. – Ühüm – Jane erre csak ennyit tudott kinyögni, még a legjobb barátnőjének is. Ez fájdalmas téma volt. Olyan, mintha tűt döfnének belé. Pár évvel ezelőtt eljátszott a gondolattal, hogy felkeres egy terapeutát, és bár végül eldöntötte, hogy ő valójában nem az a diligyógyászhoz járó típus, egy dolgot megértett önmagával

kapcsolatban. Ő nagyon fiatalon, Austentől tanult meg szeretni. És éretlen fejjel úgy értelmezte, hogy Austen világában nincs olyan, hogy csak úgy együtt járunk. Minden románcnak szükségszerűen házassághoz kellett vezetnie. A flörtölés arra szolgált, hogy az ember megtalálja azt a társat, akihez aztán élete végéig ragaszkodhat. Úgyhogy Jane mindig reménykedett, és amikor egy-egy románc véget ért, az őrá olyan brutális hatással volt, mint egy válás. Túlságosan felfokozottak lennének az érzelmei? Ó, igen. De mégis mit tehetett volna? – Jane – mondta Molly, és megdörzsölte a karját. – Olyan sok minden van az életedben. Nincs szükséged erre a Pembrook Parkra, és semmi esetre sincs szükséged Mr. Darcyra. – Tudom. Hiszen nem is létezik. Nem, hát persze, tudom, de talán... – Nincs semmiféle talán. Nem létezik. Jane felnyögött. – De nem akarom beérni kevesebbel. – Pedig mindig azt teszed. Minden egyes fickóval, akivel csak randiztál. Jane felegyenesedett. – Egyik sem szeretett engem, igaz? Soha. Némelyikük kedvelt, vagy kényelmes megoldásnak talált, de… Tényleg annyira szánalmas vagyok? Molly végigsimított a haján. – Nem, dehogyis – mondta. Ami azt jelentette, igen, de én így is szeretlek. – Áááá! – hördült fel Jane. – Nem tudom, mit tegyek. Nem bízom magamban. Te honnan tudtad, hogy neked Philip az igazi? Molly vállat vont. Ugyanezzel a mozdulattal vonta meg a vállát tizennyolc évvel ezelőtt, a nyári táborban, amikor Jane megkérdezte tőle: – Megetted az összes pillecukromat?

És ugyanígy vont vállat, amikor Jane hatodikban odaállt elé az újhullámos szerelésében, és megkérdezte tőle: – Hogy nézek ki? Aztán a főiskolán Molly megesküdött, hogy véget értek a léha évek, mostantól kezdve őszinte nő lesz, aki nem fél kimondani az igazat – és akkor íme, már megint itt ez a (rossz pénz nem vész el) vállvonogatás. Jane dühösen rámeredt. – Ne merészeld, Ms Molly Andrews-Carrero! Mi a titok? Áruld el! Honnan tudod, hogy Philip az igazi? Molly a spagettiszósz egy beszáradt foltját piszkálta a nadrágján. – Ő… elhiteti velem, hogy én vagyok a legszebb nő a világon. Minden áldott nap. Jane sosem vallotta volna be, de ezektől a szavaktól könnyek kezdtek gyülekezni a szemhéja mögött. – Hűha! Ezt még sosem említetted. Miért nem mondtad ezt el korábban? Molly már kezdte volna megvonni a vállát, aztán megállt a mozdulat közben. – Az ember nem mond ilyesmit a legjobb barátnőjének, aki szingli. Olyan, mintha az orrod alá dörgölném a boldogságomat. – Ha nem szeretnélek annyira, most képen törölnélek – jelentette ki Jane, aztán Mollyhoz vágta a díványpárnát. – Beszélned kell ezekről a dolgokról. Tudnom kell, hogy az ilyesmi lehetséges-e. Vagy lehetetlen – tette hozzá gondolatban. – Jól vagy? – kérdezte Molly. – Igen, jól. Mert eldöntöttem, hogy egyszer s mindenkorra végeztem a férfiakkal. – Ugyan már! Ne kezdd megint! Drágám… – Ezúttal komolyan gondolom. Elegem volt. A csontjaimban érzem, hogy én sosem fogom megtalálni az én Philipemet, és ebbe a sok reménykedésbe meg várakozásba már belepusztulok. Mély lélegzetet vett.

– Jó lesz ez így, Molly. Majd meglátod. Ideje elfogadnom, hogy vénlány maradok. Ideje. – Vigyázz! – kiáltotta Molly. Ledobta a prospektust, és felugrott. Ugyanebben a pillanatban Jack a tejbe áztatott müzlivel teli tálkát a fejére borította, mint valami csöpögő kalapot. Hanna felvette a fényes papírból készük kis füzetet, és átnyújtotta Jane-nek, aztán befészkelte magát az ölébe. A kis test érintése olyan tökéletes és kellemes érzés volt, mint amikor az ember egy forró csokoládéval teli csészén melengeti a kezét. Amint Molly gyermekét tartotta, Jane az öröm mellett ismét érezte a gyomrában azt a fura fájdalmat is, amely mintha gonoszul azt üzente volna, neki talán sosem lesz saját gyereke. – Sikoltoznak a petesejtjeim – jelentette ki Jane. – Sajnálom, édes! – szólt ki Molly a konyhából. – Könyv – rázta meg Hannah a prospektust. Nézegetni kezdték. – Ott egy ház – mondta Jane. – Hol van a férfi? Igen. És hol a nő? Aha, az én leszek. Tudtad, hogy Jane nénikéd megbuggyant? Hogy titokban valaki más akar lenni, egy másik korban, hogy úgy szeressék, mint egy könyv kitalált szereplőjét? És hogy mennyire megveti ezt a dolgot magában? Nos, ennek már vége! – Vége! – kiáltott Hanna. Becsukta a prospektust, lecsúszott Jane öléből, és nekiállt valami érdekesebb dolgot keresni, miközben hangosan kántálta: –Víziló, víziló! Jane ismét leheveredett, de ezúttal a feje alá tette a díványpárnát. Rendben van, gondolta, el fog menni. Ez lesz az utolsó nagy próbálkozása. Ahogy Becky barátnője elment egy „annyit ehet, amennyit csak tud” hajókázásra, mielőtt másnap befeküdt volna egy gyomorszűkítő műtétre. Jane is még egyszer utoljára tesz egy próbát, mielőtt végleg lemondana a férfiakról. Elmerül ebben a fantáziavilágban, remekül fogja érezni magát, és aztán örökre eltemeti magában az egészet. Nem lesz több Darcy. Nem lesz több

férfi, és pont. Amikor hazatér, tökéletesen normális nő lesz, elégedett szingli, aki jól megvan magában. Még a DVD-it is kihajítja.

Három héttel és egy nappal ezelőtt

JANE ÁTREPÜLT LONDONBA, és a Heathrow-n egy limó (Egy limó? – gondolta) várt rá. Az egyenruhás sofőr kinyitotta az ajtót, és elvette az utazótáskáját – csak egy váltás ruha kell, pipereholmi és valami elfoglaltság az útra – mondták. Semmi másra nem lesz szüksége, amint megérkezik a Parkba. – Messze van? – kérdezte a sofőrt. – Körülbelül háromórányira, asszonyom – felelte az, tekintetét a járdára szögezve. – Még három óra. Jane valami angolosan szellemes megjegyzésen törte a fejét. – Máris úgy érzem magam, mint egy háromszor felhasznált teafilter. A férfi el sem mosolyodott. – Ó! Ööö… én Jane vagyok. Magát hogy hívják? A sofőr megrázta a fejét. – Nem mondhatom meg. Hát persze – gondolta Jane. Most lépek át Austen világába. A személyzet láthatatlan. Jane az úton átolvasta „A régensség korabeli társadalom története” című jegyzetköteget, és közben úgy érezte magát, mintha egy érdektelen, de kötelező főiskolai kurzus vizsgájára készülne. Nem volt rá jellemző, hogy ilyen készületlenül vágjon bele valamibe. Magában elismerte, hogy szándékosan zárta ki a gondolataiból ezt az

egészet, amióta csak aláírta a papírokat, és visszaküldte őket a békaszerű ügyvédnek. Hiszen még most is szinte fizikai fájdalomként áradt el az izgalom benne, ha erre a kalandra gondolt, éppúgy, mint amikor a középiskolában egy döntő gólt kellett bedobnia a kosárlabdameccsen. A vaskos jegyzetköteg bőségesen ellátta olvasnivalóval. •

Megismerkedéskor az urat mutatják be a hölgynek, mivel úgy vélik, az ő számára megtiszteltetés, hogy a hölgyet megismerheti.

•

A család legidősebb lányát „Miss” plusz családnéven szólítják, míg a fiatalabb lányokat „Miss” plusz keresztnéven és családnéven. Például Jane a legidősebb Miss Bennet volt, míg a húga Miss Elizabeth Bennet.

•

A whist a bridzs korai formája, amelyet két pár játszott. A szabályai…

És így tovább, bosszantó módon római számokkal ellátott oldalakon keresztül. Az epilógus egy figyelmeztetés volt, amelyet Pembrook Park tulajdonosnője, a valószínűtlen nevű Mrs. Wattlesbrook írt: „Fontos, hogy ezeket a társasági szokásokat szó szerint betartsák. Vendégeink érdekében azt, aki szándékosan megsérti a szabályokat, felkérjük a távozásra. A tökéletes megmerítkezés a régensség korában az egyetlen módja annak, hogy megtapasztalják Austen Angliáját.” Pár órával később, amikor a névtelen sofőr megállt az autóval, és kinyitotta az ajtaját, Jane érintetlen, végtelen, smaragdzöld tájban találta magát, amelyet az utazási irodák prospektusaiból már jól ismert. Az októberi ég felhős volt, mint ahogy az már Angliában lenni szokott, a talaj pedig – természetesen – kellemetlenül nedves. A

lányt egy magányosan álló épülethez vezették, amely úgy nézett ki, mint egy régimódi fogadó. Még cégtáblát is lengetett rajta a szél „Fehér Szarvas” felirattal, és egy szürkés színű állat festett képével, amely határozottan szamárnak tűnt. Az épület belül barátságos volt és nagyon meleg, a kandallóban lobogó, az évszakhoz képest túl nagy tűznek köszönhetően. Egy régensség korabeli ruhát és a férjezett nők főkötőjét viselő asszony emelkedett fel egy íróasztal mögül, és a kandalló mellett álló székhez vezette Jane-t. – Isten hozta 1816-ban. Én Mrs. Wattlesbrook vagyok. Önt pedig hogyan szólíthatjuk? – A Jane Hayes megfelel. Mrs. Wattlesbrook felvonta a szemöldökét. – Valóban? Biztos, hogy meg akarja tartani a keresztnevét? Nos, jól van, de a teljes nevét nem tarthatja meg, nem igaz? Miss Jane Erstwhile-nak fogjuk szólítani. Erstwhile? – Ööö… rendben. – És mennyi idős, Miss Erstwhile? – Harminchárom éves vagyok. Mrs. Wattlesbrook türelmetlenül hajolt felé az íróasztala fölött. – Nem értett meg engem. Mennyi idős lesz itt? – kérdezte, jelentőségteljesen megemelve a szemöldökét. – Ugye tisztában van vele, hogy ebben a korban egy harminchárom éves hölgy már végleg vénlánynak tekintendő, akinek esélye sincs a házasságra? – Nem szeretnék hazudni az életkoromról – jelentette ki Jane, aztán összerezzent. Éppen most készül belépni Austen világába, ahol majd úgy tesz, mintha 1816-ot írnának, és a színészek a barátai meg a családtagjai, esetleg a széptevői volnának, és ő amiatt aggódik, hogy néhány évet le kell faragnia a korából? Összerándult a gyomra, és most először gondolt arra, hogy talán nem lesz képes végigcsinálni ezt az egészet.

Mrs. Wattlesbrook átható pillantást vetett rá. Jane nagyot nyelt. Vajon benne is megvan Carolyn félelmetes intuíciója? Talán megérezte, hogy Jane nem tétlen vakációzóként jött ide, hanem azért, mert megszállott? Vagy esetleg még ennél is rosszabbat feltételez róla? Hogy Jane komolyan veszi ezt a fantáziavilágot, és azt képzeli, meglelheti a nagy őt és a szerelmet ezen az időutazáson? Jane anyja gyakran mesélte, hogy amikor megkérdezték, mi akar lenni, ha megnő, Jane egészen nyolcéves koráig teljes meggyőződéssel azt felelte: – Hercegnő akarok lenni. Aztán mire serdülőkorba ért – talán anyja szelíd gúnyolódásának köszönhetően megtanulta elrejteni a vágyait az ilyen elérhetetlen dolgok iránt, mint hogy hercegnő legyen belőle, vagy szupermodell, vagy Elizabeth Bennet. Megtanulta elásni és elrejteni őket, amíg végül önálló életre kelve valahogy mégis igaznak nem tűntek. Jaj, akár rögtön el is nyúlhatna egy freudi díványon. Nem számít. Jane elhatározta, hogy most kiássa ezeket a gyomokat az életéből, és elhajítja őket. Olyan tökéletesen ki fogja élvezni ezt az álmok birodalmába tett utazást, hogy könnyű lesz három hét múlva maga mögött hagynia az egészet. Austent, a férfiakat, a fantáziálást, ezt az egész kort. De ahhoz, hogy ez működjön, meg kell maradnia Jane-nek, magának kell megtapasztalnia mindent, úgyhogy makacsul ragaszkodott a valódi életkorához. – Mondhatnám esetleg azt, hogy „Még nem vagyok harmincnégy”, ha úgy megfelel – mosolygott rá ártatlanul Mrs. Wattlesbrookra. – Valóban – szorította össze az ajkát a nő, jelezvén, hogy tréfának itt semmi helye. – Itt-tartózkodása idején még egy vendég lesz Pembrook Parkban – egy bizonyos Miss Charming, aki tegnap érkezett. Miss Amelia Heartwright pedig majd Pembrook Cottageban fog lakni, úgyhogy vele is gyakran fog találkozni. Elvárom önöktől a tökéletes, hölgyekhez illő jó modort és társalgást még

egymás között is. Más szóval semmi pletyka, semmi egyetemi beugratós történetek, semmi ja, vagy he? és a többi. Nagyon szigorúak a szabályaim? Úgy tűnt, mintha választ várna, ezért Jane azt felelte: – Elolvastam a jegyzetekben a figyelmeztetését. Mrs. Wattlesbrook felvonta a szemöldökét. – Egy olvasó ember? Milyen üdítő változatosság! Teátrálisan, közben hümmögve beletúrt Jane papírjaiba, aztán felpislogott a lányra a főkötője pereme alól. – Tudom, miért van itt. Tudja! – Tételes pénzügyi elszámolásokat kapunk, ezért tudom, hogy nem ön fizetett az itt-tartózkodásáért. Úgyhogy mindjárt szabaduljunk is meg a drámától, rendben? – Ezt nevezi drámának? – kérdezte Jane megkönnyebbülve, hogy a nő csak Carolyn végrendeletére utalt. – Tessék? Mrs. Wattlesbrookot nem lehetett eltántorítani a szándékaitól. Jane felsóhajtott. – Igen, a nagynéném hagyta rám ezt a nyaralást a végrendeletében, de nem tudom, mit ért dráma alatt. Nem állt szándékomban eltitkolni… – Nem kell nagy ügyet csinálni belőle – hessentette el magától Jane tiltakozását Mrs. Wattlesbrook, mintha csak valami kellemetlen szagot akarna kiterelni az ablakon. – Ön itt van, és minden költsége ki van fizetve. Nem szeretném, ha aggódna amiatt, hogy nem gondoskodunk megfelelően önről, csak azért, mert nem a szokásos típusú vendégünk, és anyagi helyzetét tekintve nincs rá esély, hogy valaha is visszatérő vendégünk legyen, vagy, hogy esetleg olyan körökben forogjon, ahol ajánlhatna minket reménybeli ügyfeleknek. Hadd nyugtassam meg, mi továbbra is megteszünk minden tőlünk telhetőt, hogy az ön látogatását, a körülményekre való tekintet nélkül, élvezetessé tegyük.

Mrs. Wattlesbrook elmosolyodott, felfedve sárgás fogsorát. Jane csak pislogott. Anyagi helyzet? Szokásos típusú vendég? Nagy erőfeszítéssel vett két mély jógalélegzetet, aztán viszonozta a nő mosolyát, és közben térdnadrágos urakra gondolt. – Rendben. – Na, jól van – veregette meg Jane karját a nő, egyszerre az anyai gondoskodás és a vendégszeretet megtestesítőjévé válva. – Igyon kérem egy teát! Átfázhatott az utazás alatt. A hőmérséklet a limóban, ettől az álfogadótól eltérően, valójában nagyon is kellemes volt, és a nagy forróságban Jane egy csésze forró teára vágyott a legkevésbé. De emlékeztette magát, hogy jobb lesz, ha belemegy a játékba, úgyhogy izzadt és teázott. Mrs. Wattlesbrook letelepedett mellé, és nekiállt kikérdezni tőle a tanultakat: a kártyajátékok és az általános etikett főbb szabályait, a régensség korabeli aktuális eseményeket és így tovább. Jane úgy felelgetett, mint egy izgulós tizenéves a szóbeli vizsgán. Aztán átmentek a gardróbszobába, ahol Jane magára öltött egy lábszárközépig érő, hálóingszerű alsóinget. Erre aztán felpróbált egy sor push-up melltartóval egybeépített fűzőt, amihez képest a fürdőruha-vásárlás könnyed szórakozásnak tűnt. Végül találtak egyet, amely nem vágott be hónaljban, viszont finoman ösztönözte Jane-t a helyes testtartásra, és biztosította azt a dús keblű dekoltázst, amely a régensség korában, úgy tűnt, kötelező előírás volt. – Ezt megőrzőm, amíg visszajön – szólt Mrs. Wattlesbrook, karnyújtásnyira eltartva magától Jane lila melltartóját és bugyiját. Majd átnyújtott Jane-nek egy fehér pamutbugyogót, és közölte vele, hogy a tökéletes „Élmény” átéléséhez még az alsóneműnek is régensség korabelinek kell lennie. Úgy tűnt, sok mindent fel kell áldozni a tökéletes élmény érdekében, kivéve a sminket. Jane-nek rá kellett jönnie, hogy Pembrook Park szabályai nem minden téren törekednek a korhűség betartatására. Mrs. Wattlesbrook kinyitott egy szekrényt, felfedve az öltözékeket, amelyeket Jane méretei alapján készítettek. Négy

nappali ruhát, három estélyit, egy fehér, csipkés báli ruhát, két rövid kabátkát, egy karcsúsított, barna hosszú kabátot, két kalapot, egy élénkvörös stólát és egy rakás kombinét, bugyogót, harisnyát, cipőt és selyemtopánkát. – Hű! A mindenit! – Jane percekig csak ennyit volt képes kinyögni, mohón zongorázva ujjaival a levegőben, mint egy Harpagon, aki alig várja, hogy ebbe a nagy gazdagságba belemeríthesse a kezét. – Ez mind az enyém? – Ön fogja viselni, igen, bár nem tarthatja meg őket. A nagynénje által befizetett összeg csak a ruhaneműk kölcsönzését fedezi. Mrs. Wattlesbrook kivett egy ruhát Jane mohó ujjai közül, és finoman belehajtogatta az utazóládájába. – Ez estélyi ruha. Most nappali ruhát kell felvennie, azt a rózsaszínt, ott. A rózsaszín szörnyű ronda volt, úgyhogy Jane a kéket akasztotta le a vállfáról, nem törődve Mrs. Wattlesbrook sértődött fintorgásával. Pár perc múltán Jane magára sem ismert: sötétkék selyemmel szegett, kék, nyomott mintás, könyékig érő ujjú ruhát viselt, harisnyát, amelyet harisnyakötő rögzített a combján, és fekete bokacipőt. Oldalra fordult, belenézett a tükörbe, és valami buta, bűnösen örömteli érzés fogta el, amit akkor érzett utoljára, mikor Barbi babákkal játszott az unokahúgával tizenkét évesen, amikor tulajdonképpen már túl idős volt hozzá. Most pedig felnőtt nő létére jelmezesdit játszott, és nagyon élvezte. – És íme, itt áll ő – suttogta Jane. – Most pedig el kell kérnem minden elektronikus kütyüt, drágám. Jane átadta az MP3 lejátszóját. – Más egyéb? Mrs. Wattlesbrook az orrára csúszott szemüveg felett Jane-re nézett. – Nincs semmi más?

Várt egy kicsit, mintha arra számítana, hogy Jane bevallja, mit rejteget még, de nem tette. Mrs. Wattlesbrook felsóhajtott, és kivitte a lejátszót a szobából, két ujja között tartva, mint egy döglött aranyhalat, amit le akar húzni a vécén. Amíg távol volt, Jane elrejtette a mobiltelefonját az utazóláda legaljára. Ezt nem adja oda, ha már vette a fáradságot, hogy beállíttassa rajta a nemzetközi szolgáltatást. Úgy érezte, három hétig képtelen lenne az e-mailjei nélkül élni. Különben is, jólesett a káröröm, hogy ezzel valami tiltott dolgot csempész át a határon. Ő nem a szokásos típusú ügyfél, nem igaz? Akkor nem is fog úgy viselkedni, az biztos. Jane aznap este Mrs. Wattlesbrookkal vacsorázott, és gyakorolta a jó modort az étkezés során, amely a leghosszabb vacsorának tűnt azóta, hogy részt vett a Jobb Papír Massza kutatók nyolcadik éves bankettjén a kilences számú pasival (a vezérszónok témája: „A faforgács tündöklése és bukása”). – Amikor halat eszik, használja a jobb kezébe vett villát és a bal kezébe vett kenyérdarabkát! Így! Nem használunk kést a halhoz, sem a gyümölcshöz, mert a kések ezüstből vannak, és megfeketednek az ezekben az ételekben található savtól. Ne feledje, sose beszéljen a személyzettel vacsora közben! Még csak ne is említse őket, ne teremtsen szemkontaktust velük! Lehet, hogy ön úgy érzi, ezzel megalázza őket, de arra kérem, próbálja betartani ezeket a társadalmi szokásokat, Miss Erstwhile! Ez az egyetlen módja annak, hogy tökéletesen átélje az Élményt. Gondolom, nem kell figyelmeztetnem az ellenkező nemmel szembeni helyes viselkedésre. Ön fiatal, egyedülálló hölgy, tehát soha nem maradhat felügyelet nélkül egy úriemberrel egy helyiségben. A szabadban is csak akkor, ha mozgásban vannak – úgy értem, sétálnak, lovagolnak, kocsikáznak. Nem érinthetik meg egymást, eltekintve a szokásos udvarias társasági gesztusoktól, például megfoghatja a férfi kezét, amikor az lesegíti önt egy kocsiról, vagy belekarolhat, amikor vacsorához vezeti. Nincs bizalmas beszélgetés, sem bizalmaskodó kérdések.

Korábbi ügyfelektől úgy értesültem, hogy a románc, amely ilyen kötöttségek között kivirul, csak még szenvedélyesebb lesz. Vacsora után Mrs. Wattlesbrook a fogadó főtermébe vezette Janet, ahol egy korhű, barna ruhába öltözött idősebb nő várakozott a zongoránál. – Mivel alkalma nyílik majd részt venni néhány táncos összejövetelen és egy bálon, tökéletesen el kell sajátítania a menüettet és két falusi táncot. Theodore, jöjjön be! Egy – valószínűleg a húszas évei végén járó – fiatalember lépett be a terembe. Jane megpillantott a kezében egy megviselt, puha fedelű regényt, mielőtt sietősen elrejtette volna a zongora mögé. A haja elég hosszú volt, ám nem viselt barkót, amit Jane annyira kedvelt. Magasabb, mint egy átlagos férfi, nyilván kosárlabdázik – gondolta Jane. – Ő Theodore, a birtok egyik segédkertésze, de megtanítottam neki a táncokat, így ő helyettesíti az urakat az első este, hogy a vendégeink gyakorolni tudjanak. Jane kezet nyújtott. – Jó napot! Én Jane vagyok. – Nem, nem az – vágott közbe Mrs. Wattlesbrook. – Ön Miss Erstwhile. És nem szabad beszélnie vele, ő csak személyzet. Az Élmény kedvéért meg kell próbálnunk betartani a szabályokat. Mrs. Wattlesbrook Miss Aprilra emlékeztette Jane-t, a rosszindulatú, szoros kontyot viselő, pálcát suhogtató balettoktatóra általános iskolás éveiből. Jane nem túlságosan kedvelte Miss Aprilt. Amikor Mrs. Wattlesbrook elfordult, hogy utasításokat adjon a zongoristának, Jane hangtalanul odasúgta Theodore-nak: – Bocsánat! Theodore fantasztikusan széles mosollyal jutalmazta Jane-t, aki ekkor vette csak észre, milyen szép kék a férfi szeme. – A menüett szertartásos, kecses tánc – jelentette ki Mrs. Wattlesbrook, és behunyta a szemét, hogy élvezze a zenét, amelyet a zongorista csalogatott elő a billentyűkből. – Ezzel szokás megnyitni

a bálokat, felsorakoztatva a társaság minden tagját. Sorban egymás után minden pár középre áll, és ott mutatják be a tánclépéseket. Pukedlizzen a közönségnek, Miss Erstwhile, most a partnerének, és kezdjék! Mrs. Wattlesbrook bemondta a lépéseket, Jane pedig pördült, fordult, libbent, hajlott. Azt hitte, kellemetlen lesz majd olyan férfival táncolnia, aki jó harminc centivel magasabb nála, de ez nem keringő volt, vagy a középiskolában megszokott lassúzás. Ez a tánc simán egymásba sikló figurák kombinációja volt. Megfogták egymás kezét, aztán elengedték, elfordultak, eltávolodtak egymástól, majd ismét egymás felé hajoltak. Jane időnként felkuncogott, amikor elhibázott egy lépést, vagy rossz irányba fordult. Ettől kissé zavarba jött, de azzal vigasztalta magát, hogy legalább nem horkantott. A partnere mosolygott, láthatóan élvezte, hogy ő jól szórakozik. Bár egy formális bálon kesztyűt viseltek volna, itt most fedetlen volt a kezük, és Jane érezte a bőrkeményedéseket a férfi tenyerén, amikor megfogta a kezét, és azt, ahogy a keze tánc közben egyre jobban átmelegedett. Fura volt így megérinteni valakit, összeérinteni a kezüket, érezni a hátán, a derekán a férfi kezét, amint végigvezeti a tánclépések során, miközben valójában egyáltalán nem ismerte. Még csak a hangját sem hallotta. A férfi átfogta a derekát, és Jane elpirult, mint egy fiatal lány. A menüett után két népi táncot gyakoroltak. Az első lendületes volt, és a lánynak meg kellett tanulnia, hogyan „szökkenjen elegánsan”. Egyszer táncolt már valami hasonlót hatodikban, egy iskolai rendezvényen (egy tragikus eseményen, amely az egyes számú pasival volt kapcsolatos), a második szám pedig egy nyugodt tempójú Virginia sortáncra emlékeztette. – Az első pár le-föl mozog középen, a többi pedig várja a sorát – magyarázta Mrs. Wattlesbrook. – Egy olyan bálon, ahol sok pár van, ez a tánc fél óráig is eltarthat.

– Szóval ezért volt ideje Elizabethnek és Mr. Darcynak beszélgetni – jegyezte meg Jane –, amíg várták, hogy ők kerüljenek az élre. – Úgy van – felelte Mrs. Wattlesbrook. Elszúrtam – gondolta Jane a partnerére pillantva. Vajon mit gondolhat róla? Mit gondolhat egy olyan nőről, aki memorizálja az Austen-könyveket, és jelmezesdit játszik? Jane korábban élvezte a kis flörtölést tánc közben, de most annyira zavarba jött, hogy nem mert többé a férfi szemébe nézni. Amikor végeztek, Theodore ugyanúgy távozott, mint ahogyan megjelent. Aznap este Jane a térdét átfogva üldögélt a fogadó vendégszobájának kemény matracán. Csinosnak érezte magát a tiszta, fehér alsóingben. Az ablak képkeretként fogta közre az angol tájat, amely kék és lila tónusú, absztrakt festménynek tűnt a gyér fényben. Amikor a táncra gondolt, elfintorodott. Eszébe jutott, milyen jól szórakozott, amíg a végén el nem rontott mindent. Nem ezt várta ettől a kalandtól. Ennek jól kell végződnie, a lehető legjobban, noha képtelen volt megfogalmazni, pontosan mire is vágyott. Egész életében minden kapcsolata úgy végződött, hogy az a vég tönkretett mindent, ami előzőleg jó volt benne. Visszagondolva a viccek elhalványultak, és a különböző pasik egy ködös masszába olvadtak össze. Emlékeiben a hétvégi kirándulások összezsugorodtak, mintha nem tartottak volna tovább egy pillanatnál. Gondolataiban az egész kapcsolat megrövidült és átalakult, míg végül nem szólt másról az egész, csak a szakításról. Most pedig itt van, valaminek a kezdetén. Lábujjaival az ugródeszka szélébe kapaszkodik, és készen áll a nagy ugrásra. Készen áll, hogy búcsút mondjon a számozott pasik szánalmas listájának és az Austen által gerjesztett megszállottságnak, amely egyik szánalmas szakítástól a másikig lendítette. Megfogadta magában, hogy ez a vakáció – a kapcsolataitól eltérően – nagyon jól végződik majd.

Pillantsunk most a múltba, és emlékezzünk vissza egy percre Jane első szerelmére!

Alex Ripley, NÉGYÉVES Alex közölte Jane óvónőivel mindkettejük szüleivel és Cindyvel (ő volt az a lány, aki maga vágta le a frufruját), hogy ő meg Jane össze fognak házasodni. Egy izgalmas húsvéti tojásvadászat után a parkban beszaladt egy fa mögé Jane-nel. – Akarok adni neked valamit, ami azt jelenti, hogy együtt leszünk mindörökre. És szájon csókolta hétszer. Jane-t ez arra emlékeztette, amikor egy csirke csipeget. Egy puha csirke. Azon a nyáron Alex szülei átköltöztek Minnesotába. Jane soha többé nem látta őt.

1. nap

MÁSNAP REGGEL A KIADÓS, TARTALMAS REGGELI után Jane beszállt egy hintóba (Egy hintó! – gondolta), amelynek a hátuljára felerősítették az utazóládáját. Mrs. Wattlesbrook az ajtóban állt, és egy zsebkendőt nyomkodott száraz szeméhez. – Érezze nagyon jól magát, Miss Erstwhile, és ne feledjen vállkendőt venni, meg kalapot, ha kimegy! Borús idő volt, és időnként eső dobolt a hintó tetején. Jane nézte a hintó mellett elfutó dombos vidéket, a folyóparton összebújó fák csoportját. Az üde táj előhívta benne a művészt, és felidézte a festékszíneket – a lombok erőteljes zöldjét, a távoli városka háztetőinek umbrabarna és kadmiumvörös színét, az ég enciánkékjét. Elhaladtak egy kapu meg egy őrház mellett, és felhajtottak egy kövezetlen magánútra. A hintó lassított, majd megállt egy impozáns, sárga téglás, fehér gerendás György korabeli kúria előtt, amelynek homlokzatán Jane tizenhat ablakot számlált meg. A szögletes épület tiszta volt, és titkokat sejtetett, mint egy szépen becsomagolt, titokzatos ajándék. – Érzem, hogy jó lesz – lehelte Jane, és megborzongott. Ekkor kinyílt a bejárati ajtó, és kisorjázott rajta vagy egy tucat ember. A kellemetlen időjárás ellenére türelmesen álltak két sorban, hunyorogva a szemerkélő esőben. Jane az öltözékükből sejtette, hogy legtöbbjük a ház személyzetének tagja, és volt köztük pár kertész is, durvább viseletben. Theodore-t nem lehetett nem észrevenni, mivel egy fejjel magasabb volt mindenkinél. A hintó egy zökkenéssel megállt, és Jane-nek összeszorult a gyomra. Most, hogy már idáig jutott a dolog, nem volt benne biztos, hogy képes lesz rezzenéstelen arccal végigjátszani a szerepét. Olyan ruhákhoz volt szokva, amelyek érintették a derekát meg a csípőjét, megszokta, hogy a haja lazán omlik alá az arca körül, hogy nadrágot hord, amelynek hátsó zsebében mindig a keze ügyében tarthat pár

dollárt, és hogy olyan cipő van rajta, amiben futni tud. Nevetségesen hamisnak érezte magát, ahogy hintóval felhajt ide ebben a halloweeni jelmezben, és úgy tesz, mintha valami fontos személy volna, miközben az összes színész és a személyzet is tudja, hogy csak egy szánalmas nő, fura képzelgésekkel. Meztelennek érezte magát az empire szabású ruhában. Az egyik férfi szolga kinyitotta a hintó ajtaját, és Jane felé nyújtotta a kezét. A lány fojtottan felnyögött, aztán rögtön arra gondolt, hogy a férfi remélhetőleg nem hallotta meg. Jól van, jól van, meg tudom csinálni – mondta magának. Mostanra már hozzászokhattam volna, hogy bolondot csinálok magamból. Ez lesz az utolsó kísérlet. Csak három hét, aztán majd magam mögött tudom hagyni ezt a részt az életemből, és továbblépek. És lehet, hogy jó móka lesz. Még az is lehet. Megfogta az inas kezét, és lelépett a hintóról. Vett egy mély lélegzetet, és megcsapta az orrát a Tic Tac mentolos, anakronisztikus illata. Ez az illat valahogy megnyugtató volt. – Drága Jane-em, isten hozott nálunk! Egy ötven körüli asszony közeledett a hintó felé, egy vörös arcú, kövérkés úriember karján. A nő kék ruhája és piros ernyője hívogatóan élénk színű volt a személyzet és az eső alkotta szürke háttér előtt. – Saffronia nénikéd vagyok, persze te nem emlékszel rám, mivel nem csókoltam meg az arcodat kétéves korod óta, amikor özvegy édesanyád hozzáment ahhoz az amerikaihoz, és magával vitt az Újvilágba – közölte egy szuszra. – Mennyire hiányoztál nekünk! De milyen jó, hogy végre eljöttél hozzánk látogatóba! Ő a férjem, Sir John Templeton. Már alig várta az érkezésedet. Sir John felfújta az arcát, és mintha valami láthatatlan dolgot rágott volna. – Gyerünk, Sir John, köszönjön! – biztatta Saffronia néni. Sir John határozatlanul pásztázó tekintete végre megállapodott Jane-en.

– Ó, igen, Isten hozta! – mondta. Lustán pislogott, Jane pedig, feltételezve, hogy ezt üdvözlő fejbólintásnak szánta, pukedlizett, ahogy Mrs. Wattlesbrook tanította. – Jó napot, bácsikám! Hogy van? – Sonkát kaptam reggelire. Nem gyakran kapok sonkát, mivel a disznók olyan koszos bestiák, ezért nem is tartunk belőlük egyet sem a birtokon. Elkalandozott a tekintete. Jane megfelelő válaszon törte a fejét. – Éljen a sonka! – nyögte ki végül. – Igen, remek – vágta rá Saffronia néni. – Valóban. Nagyon kedves vagy. Sok ideje már annak, hogy kedves fiatalok jártak Pembrook Parkban. Elhalt a hangja, és az egyik körmét az ajkához emelte, aztán hirtelen el is kapta onnan. Jane arra gondolt, hogy ez bizonyára egy apró hiba – a színésznő rágta a körmét, de Saffronia néni nem. Sir John megköszörülte a torkát, egy kissé lármásabban, mint az illendő lett volna. , – Fiatalok? Lady Templeton, ön megfeledkezik Miss Charmingról. – Ó, igen, hát persze! Hogy is tudtam megfeledkezni Miss Charmingról? Egy kedves barátunk lánya, aki tegnap érkezett. Milyen szerencsés időzítés, ugye, Jane? Olyan jó, ha a fiatalok élvezhetik egymás társaságát. Saffronia néni karon fogta Jane-t, és felkísérte az emeletre, egy kényelmes szobába, ahol az egyik világoskékre festett falnál egy baldachinos ágy állt, de ezen kívül nem sok bútor volt a helyiségben. Ahhoz nem volt elég gótikus a hely, hogy Jane a bevésett „Catherine; Heathcliff” nevet kezdje keresgélni az ablakpárkányon. Pontosan olyan volt a szoba, amilyet Jane elképzelt volna. Fogalma sem volt, hogy ez a felfedezés miért kelt benne csalódást. Az egy kissé még lehangolóbb volt, hogy az ágya mellett a petróleumlámpában

lángnyelv alakú villanykörte volt, és a lámpa egy konnektorba volt csatlakoztatva. Jane elbocsátotta szerepéhez illően kevés beszédű szobalányát, Matildát, mondván, hogy vacsoráig pihenni akar, mivel úgy érezte, a jet lagtől ijesztően megnőtt a gravitáció körülötte. Egy órát álmatlanul forgolódott a puha matracon (a lepedőket felemelve meglátta rajta a DEVON márkajelzést), aztán körbeszimatolt a szobából nyíló fürdőszobában, ahol angolvécét és kádat talált, folyó vízzel. Megkönnyebbülés volt, hogy nem kell éjjeliedényt használnia, de ez egyben fokozta a bűntudatát is. Minél kevésbé ragaszkodnak a történeti hűséghez, annál nehezebb Jane-nek elhitetnie magával, hogy mindez több mint egy önző vágy beteljesítése. Annyira furán érezte magát, hogy képtelen volt pihenni. Kint továbbra is szitált az eső, úgyhogy a folyosókon sétálgatott céltalanul, bekukkantva a nyitott ajtókon. A ház tökéletes volt. Még a múzeumok régies, tiszta illata sem hiányzott belőle. Jane szívverése felgyorsult, és úgy érezte magát, mint aki megszökött az idegenvezetőtől. Végigsétált egy északra néző hosszú galérián, és farkasszemet nézett a portrékkal. Férfiak és nők voltak a képeken, merev ruhákban, régi ékszerekkel. Parancsoló tekintettel ültek a kifakult tájat ábrázoló háttér előtt. Csodálatosak voltak. Jane eltűnődött, vajon ezek a gazdag emberek valóban így, saját nemességük magabiztos tudatában néztek-e a világba, vagy a festő ruházta fel őket ezzel a tekintettel. Viszketni kezdett a tenyere, hogy ő is megpróbálkozzon festeni valamit, de elhessentette a vágyat. A főiskola óta nem volt festőecset a kezében. Amikor felfelé már nem volt több emelet, lejjebb ment, aztán hirtelen megállt, amikor hangokat hallott az egyik nappaliból. Jane még nem készült fel rá, hogy valódi emberekkel nézzen szembe, legalábbis Miss Erstwhileként nem. Eléggé félelmetesek voltak a portrék is. A közeledő léptek elől beszökött egy nyitott ajtón. Nagy, négyzet alakú, fapadlós, üres helyiségbe jutott, ahol nem voltak

bútorok. A nagyterem. Ahol a bálokat tartják. A fal haragoszöld volt, és a csilláron a kristálydíszek megcsillantak az ablakon beeső fényben. Ha olyan ember lett volna, aki hisz a jelekben, Jane azt gondolta volna, a terem szinte reszketve várja, hogy valami fontos dolog történjen. De Jane nem hitt ilyesmiben. Már épp megfordult, hogy kimenjen, amikor észrevette, hogy a távolabbi ajtón belép egy férfi. Nem látta az arcát, csak a teste körvonalát. A férfi megtorpant. Jane is megállt. – Pardon! – mondta a férfi, azzal sarkon fordult, és kiment. Jane pár pillanatig csak bámult utána. Először megkönnyebbülést érzett, amiért nem kellett még társalognia vele, de aztán sajnálta, hogy nem maradt tovább. Már a puszta jelenlététől is gyorsabban vert a szíve, és kellemes várakozás ébredt benne az eljövendő kalandot illetően. Jó lesz – gondolta. A lépcsőn felfelé, a szobájába menet, összefutott egy nővel, aki a cipője fölé hajolt, és akiről a háta íve elárulta, hogy nem visel fűzőt. – Átkozott bugyogó! – morogta az idegen, felegyenesedve. Az ötvenes éveiben járó nőnek természetellenesen nagy melle volt, és szőkített, rövid haja, amelyet rengeteg hajlakkal lesimítottak, hogy egy kissé elütő árnyalatú hamis kontyot illeszthessenek hozzá. A nő szeme elkerekedett, amint meglátta Jane-t, és felvarrt arca megfeszült széles mosolyától. – Ó, jó napot! Maga új itt, igaz? Én Miss Elizabeth Charming vagyok, mint Elizabeth Bennet, tudja? Ugye, milyen remek a családnevem? Elbűvölő. Mrs. Wattlesbrook ötlete volt. Én igazából Elizabeth Bennet akartam lenni, mert mindenáron be akarok gyűjteni egy Mr. Darcyt, de ő úgy gondolta, a Miss Charming bájosabb. Különben a barátaimnak Eliza vagyok. Kinyújtotta a bal kezét, amelynek gyűrűsujján még jól kivehető volt a nemrég eltávolított karikagyűrű lenyomata. Jane ügyetlenül megrázta a jobb kezével, aztán pukedlizett. – Jó napot! Én, azt hiszem, Jane Erstwhile vagyok.

– Maga amerikai. Jane zavartan ráncolta a homlokát. Ez a nő nyilvánvalóan szintén amerikai volt, valószínűleg valamelyik déli államból. Nem lehetett pontosan beazonosítani az akcentusát. Aztán Jane rájött, hogy a nő brit kiejtéssel próbál beszélni, túlartikulálva a szavakat, és itt-ott elhagyva egy-egy „r” hangot. A végeredmény egy olyan kislány beszédére emlékeztetett, akinek sürgősen logopédusra volna szüksége. – Ó, jaj!–jegyezte meg Eliza lehangoltan. – Azt hiszem, nem volna szabad magával beszélnem, amíg nem vagyunk rendesen bemutatva egymásnak. Tegyünk úgy, mintha nem találkoztunk volna! Továbbindult lefelé a lépcsőn, egyik mellét menet közben a ruhájába igazítva, aztán még egyszer megfordult, és halkan, sietősen belemormolta Jane fülébe: – És különben huszonkét éves vagyok. Megmondtam Mrs. Wattlesbrooknak, és most szólok magának is. Nem azért áldoztam fel egy új autót meg egy hónapot Firenzében, hogy megint ötvenéves legyek. Megveregette Jane hátsóját, aztán lebotorkált a lépcsőn, a bokája fölé emelve a hosszú szoknyát.

Aznap este hivatalosan is bemutatták őket egymásnak. – Jane, drágám, nagyon bájos vagy! – jegyezte meg Saffronia néni, amint Jane lefelé jött a lépcsőn. A lány majdnem elpirult. Valójában ő is úgy érezte, hogy jól néz ki, bár egy kissé zavarta, hogy a mélyen kivágott ruhában annyira közszemlére van téve a melle. A szobalánya, Matilda segített a frizurája elkészítésében. Felerősített a fejére egy kis csokor göndör hajfürtöt (amely – Jane legalábbis ezzel hízelgett magának – természetesebbnek tűnt, mint Miss Charming műszálas kontya), és gyöngyökkel tekerte körbe szépen a haját. Jane ódzkodott az empire

deréktól, de az estélyi ruha finom anyagának érintése meg a gazdag rozsdavörös és sárga szín olyan jó érzéssel töltötte el, hogy készen állt belevágni a szerepjátékba. Meg tudod csinálni, meg tudod csinálni – kántálta némán, mintha csak a kick-box meccs utolsó szakaszára készülne. Gyűlölte a kickboxot. – Jane, hadd mutassam be a vendégünket, Miss Elizabeth Charmingot Hertfordshire-ből! – Üdvözlöm, Miss Erstwhile, hogy van? – mondta Miss Charming. Összeszorított ajka remegett az erőfeszítéstől, ahogy az angol kiejtést igyekezett utánozni. – Soha jobban, remélem, nemde? – Örvendek. Mindketten pukedliztek, közben Miss Charming némán a szájához emelte a mutatóujját, mintha attól tartana, hogy Jane elszólja magát a lépcsőházi találkozásukról. Jane-ben valamiféle ostoba anyai ösztön ébredt, amely arra késztette, hogy megölelje Miss Charmingot, és átsegítse ezen az őrült Austen-világbeli útvesztőn. Már ha maga is ismerné az utat. – Miss Charming veled egyidős, azt hiszem – jelentette ki Saffronia néni. – Ó, nem, nénikém. Biztos vagyok benne, hogy Miss Charming, aki ifjúsága virágában van, jó néhány évvel fiatalabb nálam. Miss Charming felvihogott. Saffronia néni elnézően mosolygott, aztán belekarolt Jane-be, és mindhárman besétáltak a szalonba, ahol érkezésük láttán felállt három úr. Ó, az urak! Magas gallérú mellényt viseltek, kravátlit, begombolt, hosszú szárnyú kabátot, és szoros térdnadrágot, amitől Jane képzelete oly sok tétlen kedd estén kapott szárnyra. A lány szíve úgy vergődött a mellkasában, mint az ablaküvegnek lóduló darázs. Az a szürreális érzése támadt, mintha hirtelen minden közelebb nyomult volna hozzá, felkínálkozva, hogy érintse meg, bizonygatva, hogy ez itt körülötte mind valóság. Hiszen valóban itt

van. Jane összefűzte a kezét a háta mögött, nehogy elárulja mohó remegése. – Jane, hadd mutassam be Andrews századost, Sir John unokatestvérét, Denton őrgrófjának második fiát. Velünk töltötte a fogolylövő szezont, és abban a szerencsében van részünk, hogy sikerült rábeszélnünk, maradjon a fácánozásra is. Andrews százados, bemutatom az amerikai unokahúgomat, Miss Jane Erstwhile-t. Andrews százados szőke volt, széles vállú és mosolygós. Láthatóan végtelenül örült, hogy megismerhette Jane-t, a tekintetét egy pillanatra sem vette le a lány arcáról, miközben meghajolt előtte. – Micsoda kellemes meglepetés! Végtelenül örülök, igazán. Könnyed hangsúlya olyan csibészes, vonzó bájt adott a szavainak, hogy Jane legszívesebben megcsókolta volna ott, azon a szent helyen. Vagy a száján. Amelyik közelebb van. Hm, talán tényleg képes lesz végigcsinálni. – Ő pedig Andrews százados jó barátja, Mr. Nobley – folytatta Saffronia néni –, aki hajlandó megtisztelni minket a jelenlétével a vadászidény egy részében, amíg a birtokán felújítás folyik. Mr. Nobley magasabb volt Andrews századosnál, és nem volt szüksége rá, hogy az állkapcsát hosszú barkóval hangsúlyozza ki. A válla vonala alapján nagy valószínűséggel ő volt a nagyterem ajtajában felbukkanó árnyék, akit Jane látott. A fényben a lány jóképűnek találta, afféle borongós típusnak. Hát persze, gondolta Jane. Minden férfitípusból felszolgálnak egyet. Nos, engem nem zavar. Mr. Nobley mereven meghajolt, aztán odébb sétált és kinézett az ablakon. – Örvendek – mondta Jane a férfi hátának. Saffronia néni felnevetett. – Ne törődj Mr. Nobley-val! Bosszús, amiért kénytelen ilyen alacsony rangú vidéki nemesség körében időzni, nem igaz, uram? Mr. Nobley Saffronia nénire pillantott. – Nem tudom, hogy érti, asszonyom.

A tekintete Jane-re villant. Jane azon töprengett, vajon csinosnak találja-e a férfi. Aztán megfeddte magát: Ne bolondozz, ez csak színjáték! Aztán azt gondolta: De jó mulatság! – Miss Charminggal már megismerkedtek, uraim. – Valóban – felelte Andrews százados, ismét meghajolva. – Tudják, fiúk, hogy Lizzynek is szólíthatnak. Jane Saffronia nénire pillantott, vajon hogyan reagál erre a kérésre. A Szabályok szerint tökéletesen elfogadhatatlan volt, hogy egy férfi egy nőt a keresztnevén szólítson, hacsak nem voltak jegyesek. Mielőtt Saffronia néni megszólalhatott volna, vagy Mrs. Wattlesbrook valami csoda révén ott termett volna helytelenítő arckifejezésével, Andrews százados megmentette a helyzetet. – Álmodni sem mernék ilyen tiszteletlenségről, Miss Charming. A hangja behízelgő volt, és csipkelődő, ravasz mosoly kísérte. Miss Charming felvihogott. – Elő az agarakkal! Ó, ne! – gondolta Jane a szóváltást figyelve, és közben rémület szorította össze a szívét. Ó, ne! Azt fogják hinni, hogy én is egy Miss Charming vagyok. De én nem akarok Miss Charming lenni! Próbálta elkapni Mr. Nobley tekintetét és rámosolyogni, vagy kacsintani, vagy bármilyen módon jelezni, hogy ő sosem mondaná azt, hogy „Elő az agarakkal!”. A férfi nem fordult el az ablaktól, és pár pillanat múlva Jane már nem is bánta. Nagy rémületében még képes lett volna rákacsintani. Te jó ég! Megszólalt a vacsorára hívó gong. Sir John, aki addig lustán terpeszkedett egy karosszékben, most felállt, és karját nyújtotta Miss Charmingnak. Megveregette a nő kezét, és kissé túl hangosan odadörmögte neki: – Remélem, ma este elég vadmadár lesz. A gyomrom nem bír el túl sok főtt birkát, ha! Saffronia néni belekarolt Mr. Nobley-ba, így Jane és a százados a szalonból az ebédlőbe átvonuló menet végére maradtak

sereghajtónak. A sorrend két dolgot árult el Jane-nek: Mr. Nobley bizonyára nagyon gazdag, és jó kapcsolatai vannak, ha megelőzi rangban egy őrgróf második fiát, ő pedig a legalacsonyabb rangú nő a társaságban. Ami nem volt nagyon meglepő, figyelembe véve, hogy ő nem volt a „szokásos típusú vendég”. Vacsorára galamblevest ettek citrommal és spárgával, aztán ki-ki megrakta a saját tányérját (önkiszolgálás régensség módra) hallal és fogollyal, főtt zellerrel és uborkával. Valami krémes almamártásszerű dolog szolgált desszertként, a bort pedig Madeirára cserélték. Az étel elég jó volt, bár kissé íztelen. Mikor fog az indiai konyha megérkezni Angliába, hogy egy kissé feldobja az étkezéseket? Remek volna egy jó curry, gondolta Jane. Saffronia néni gondoskodott róla, hogy a beszélgetés fonala ne szakadjon meg az étkezés alatt. Csevegett az időjárásról, a fácánok állapotáról idén a parkban, és különféle, a városban élő állítólagos ismerősök viselt dolgairól. Jane nem sokat beszélt. Még mindig a jetlagtől szenvedett, és előbb csak figyelni akart, mielőtt kinyitná a száját, nehogy bolondot csináljon magából. Mr. Nobley sem sokat szólt. Annak ellenére, hogy a mellette ülő Miss Charming mindent megtett, hogy szóra bírja. – Mit szól a ruhácskámhoz, Mr. Nobley? – Nagyon szép. – ízlik a hal? – Igen, ez nagyon jó hal. – Nincs valami a szememben? – kérdezte végül, és a férfi felé fordult, miközben lenyűgöző keble Nobley vállának nyomódott. Nem létezik, hogy Mrs. Wattlesbrook erre találna fűzőt, gondolta Jane. – Én… én attól tartok, nem látok jól ebben a fényben – jelentette ki Mr. Nobley, oda sem nézve. Miss Charming vihogott. – Maga nem semmi egy fickó, Mr. Nobley. Az biztos!

Vacsora után a hölgyek visszavonultak a szalonba, míg az urak az ebédlőben maradtak, körbeadva a tubákot és a portóit, amely tevékenységet a Szabályok szerint tilos volt hölgytársaságban művelniük. Saffronia néni egy igazi és egy elektromos petróleumlámpa közé telepedve hímezgetett, és közben csevegett az urakról, Miss Charming pedig fel-alá járkált a szalonban. – A százados csupa kedvesség, nem igaz, Miss Charming? Olyan szomorú híre van a városban, amint hallom, hogy tivornyázik és kártyázik, meg effélék. De én azt mondom, mi egyebet tehet egy fiatal, független férfi, most, hogy a háborúnak vége, hála az égnek, és fiatalabb fiúként semmiféle rangra nem számíthat. Szerencse, hogy az édesanyja, nyugodjék békében, már nem láthatja, mi lett belőle. Viszont Mr. Nobley, ő persze rendkívül tiszteletreméltó, talán túlságosan is, mit gondolsz, Jane? Nincs ugyan rangja, de megbecsült, régi családból származik, és csodás birtokai vannak. Jó hatással lesz a századosra, úgy hiszem, ő lesz a viharos tengeren hánykolódó csónak megbízható evezője. Rendkívül magas összeköttetései vannak, és igen tiszteletreméltó háttere, bár én néha azzal ugratom, hogy kissé merevnek tűnik… – Valóban egyedül kell meginniuk a portóit? – vágott közbe Miss Charming, egyre gyorsabban róva a köröket. – Nem tudnának sietni egy kicsit? – Ó, már itt is vannak – felelte Saffronia néni. Enyhe dohány- és alkoholillat előzte meg őket, majd a nyomában diadalmasan beléptek a férfiak. A fényes százados, a haragos úr és a puhány férj. Saffronia néni egy izgalmas whistjátszmát javasolt, hogy szórakoztatóbban teljen az este. Miss Charming, aki láthatóan belefáradt, hogy megpróbálja előcsalogatni Mr. Nobley-ból a Darcyt, lefoglalta Andrews századost partnernek. Jane Saffronia nénivel játszott párban. Ami a társaság többi tagját illeti, Sir John egy kristálykancsóból töltögetett magának {valószínűleg valami szörpöt,

gondolta Jane). Míg Mr. Nobley egy könyvet kezdett olvasni, és úgy általában senkiről nem vett tudomást. Jane a whist szabályaira koncentrált, de állandóan vesztésre állt. Úgy érezte magát, mint a kifacsart citrom. A napi rutinhoz szokott agya sosem viselte jól az időeltolódást, és a beszélgetés meg a kártyajáték feszültsége csak fokozta a kimerültségét, míg végül szédülni nem kezdett. Felnézett, valami kapaszkodót keresve. Mr. Nobley teljesen elmerült a könyvében. Jane balra pillantott. Andrews százados rávigyorgott. Mosolyából látszott, hogy tökéletesen tisztában van vele, mennyire vonzó. A lány körbehordozta tekintetét a teremben. Sárga falak vették körül, szembetűnő György kori pompa, hozzá a bútorfény és a petróleum kellemesen keveredő történelmi illata. Végignézett magán. Szokatlan anyagból készült, fura ruhát viselt, rozsdabarna szaténnal keretezett dekoltázzsal, selyemtopánkába bújtatott lába a perzsaszőnyegen nyugodott. Borzasztóan nevetséges volt. Ugyanakkor legszívesebben visítozva tombolta volna ki magát, akár egy tinédzser, akit éppen most hívtak meg a szalagavató bálba. Itt van! Itt van Pembrook Parkban! És ha ez egy Austen-regény volna, a szereplők nagyjából most elegyedtek volna egy kis szópárbajba. Jane megköszörülte a torkát. – Mr. Nobley, Lady Templeton azt mondja, Pembrook Parkban bált rendeznek úgy két hét múlva. Szeretne táncolni egy jót? – Elviselem a táncot – felelt a férfi szárazon. – És mondanám, hogy szeretnék táncolni egy jót, bár még soha nem volt hozzá szerencsém. – Ez botrány! – kiáltott fel Saffronia néni. – Számos alkalommal táncolt már ebben a szalonban, és a saját szememmel láttam, amint fiatal hölgyeket vezetett a táncparkettre. Azt akarja mondani, hogy ezek egyike sem számított jó táncnak? – Asszonyom, úgy értelmezi a szavaimat, ahogy önnek tetszik. Jane haragosan nézett rá. A férfi a maga kifinomult modorában sértegette a kedves Saffroniát! Várjunk csak, nem is, hiszen

mindketten színészek, akik szerepet játszanak. Az, hogy ő maga is benne van ebben a történetben, most egy kicsit szürreálisabbnak tűnt, mint korábban gondolta. Ha ez most a valóság volna, Mr. Nobley arroganciáját bosszantónak találná, önteltségét pedig elviselhetetlenül unalmasnak. Megérdemelte a figura, hogy alaposan helyre tegyék. – Felteszem, minden esetben a partnereiben volt keresendő a hiba, Mr. Nobley – jegyezte meg Jane. Mr. Nobley elgondolkodott. – Bennük, igen, és részben bennem. Nem tudom elképzelni, hogy egy tánc igazán élvezetes legyen, ha a partnerek nem találják egymást egyenlőnek rang, kecsesség és rátermettség tekintetében, és mindamellett nem éreznek valami természetes rokonszenvet egymás iránt. – Ugyanez elmondható a társalgásról is. – Valóban – felelte a férfi, és megfordult a székében, hogy Jane-re nézzen. – Sajnálatos módon a társadalom elvárja tőlünk, hogy részt vegyünk az értéktelen társalgásban és táncban, pusztán azért, hogy udvariasnak tűnjünk, jóllehet ezek a tevékenységek végtelenül közönségesek. – De mondja meg nekem, kérem, Mr. Nobley – vágott vissza Jane hevesen –, hogyan tudja meg az ember, hogy a másik egyenlő-e vele rangban, kecsességben és rátermettségben, és hogyan fedezze fel a természetes rokonszenvet anélkül, hogy először szóba elegyednének, vagy részt vennének társas összejöveteleken? Úgy véli, a vadász közönséges, amikor a vadat kutatva bejárja a mezőt, és csak akkor méltóságteljes, amikor ténylegesen lelövi a zsákmányt? – Azt hiszem, most megfogott, Nobley – nevetett fel Andrews százados. Mr. Nobley arckifejezése nem változott. – A vadásznak nem kell órákat eltöltenie a fácánnal, hogy megtudja, jó vacsora lesz-e belőle. A fácán nem több, mint aminek kinéz, mint ahogyan a tyúk, a róka és a hattyú sem. Az emberek sem

mások. Egyeseknek többórányi locsogásra vagy szökdécselésre van szükségük ahhoz, hogy megismerjék egymás értékeit. Nekem nem. Jane-nek először tátva maradt a szája, aztán elmosolyodott. – Tehát ön egyetlen pillantással fel tudja mérni egy ember értékét, jó tulajdonságait, nemességét? – Ön talán nem? A férfi kissé kihívóan nézett rá. – Kijelenti-e, hogy az első találkozás után, pillanatokon belül nem alkotott szilárd véleményt a jelen lévő személyek mindegyikének jelleméről? Olyan véleményt, amelynek jogosságát egészen eddig a pillanatig egyszer sem vonta kétségbe? Jane halványan elmosolyodott. – Igaza van, uram. Azonban nagyon remélem, hogy az első benyomásom legalább egyetlen esetben végül nem bizonyul majd tökéletesen helytállónak. A feszült csendet ismét Andrews százados nevetése törte meg. – Kitűnő. Kitűnő. Még sosem hallottam, hogy a jó öreg Nobley-t bárki így kiosztotta volna – jelentette ki az asztalra csapva. – Gyerünk, Miss Erstwhile! – szólalt meg ekkor Miss Charming. – Maga jön, mi lesz? Jane kijátszotta a lapját, aztán egy perc múlva lopva Mr. Nobleyra pillantott. A férfi őt figyelte, és amikor elkapta róla a tekintetét, a magára erőltetett nyugalma ellenére látszott rajta, hogy zavarban van. Sir John közben elaludt a kanapén, és horkolt álmában; szinte teljesen kiürült pohara megremegett a kezében. Jane hallotta, amint Miss Charming ismét azt mondja: „csuda jó”, aztán elkapta Andrews százados ravaszkás mosolyát, és önkéntelenül is arra gondolt, vajon nem ő lehet-e a legcsinosabb, legeszesebb vendég, aki megfordult itt az utóbbi időben. Vagy bármikor. Eddig minden igazán remekül alakult.

Most pedig ideje bemutatnunk Jane elátkozott, sorszámokkal ellátott pasijainak listáját.

1. számú pasi

Justin Kimble, TIZENKÉT ÉVES A hatodikosok kollektív emlékezete szerint Jane és Justin „együtt jártak” a negyedik osztály óta, amikor Justin megkínálta Jane-t Pixy Stix cukorkával az osztály jelmezbálján. Az együtt járás azt jelentette, hogy Justin néha meglökte a lányt a folyosón, Jane sokatmondó Valentine üdvözleteket adott neki (Én „szív” téged), és amikor csak értékelniük kellett az osztálytársuk külsejét és személyiségét, mindketten minden alkalommal tízest adtak a másiknak. Aztán elérkezett az a vészterhes nap, amikor Mrs. Davis felolvasta a névsort, és megengedte, hogy az „Éljen a kultúra” nevű műsorban előadott népi tánchoz mindegyik fiú kiválassza a partnerét. Mrs. Davis Justint szólította. Jane kiegyenesedett ültében. Justin azt mondta: „Hattie Spinweir.” Hattie hátradobta a haját. Ezután évekig kevés olyan dolog volt, amit Jane jobban utált, mint a „fiúk választanak” kifejezést.

2 – 4. nap

MÁSNAP DÉLELŐTT PEMBROOK COTTAGE VENDÉGÉT várták látogatóba, de odakint úgy zuhogott, hogy Jane úgy érezte, mintha csapdába esett volna egy házban, amelyet várárok vesz körül. De legalább a nedves idő megakadályozta, hogy a férfiak vadászni menjenek. – Egyszerűen imádni fogják Amelia Heartwrightot – jelentette ki Saffronia néni, miközben a hölgyek hímezgetve ültek a nappali szobában. Jane odapillantott a nagynénje csinos keresztszemes virágaira. Ő maga a gyümölcskosár mintával próbálkozott, de az összegubancolódott végeredmény valamiféle szerencsétlenül járt bőségszarura hajazott inkább. Miss Charming odahagyta a hímzését, és az ajtó közelében járkált fel-alá, arra várva, hogy az urak visszatérjenek a biliárdozásból. – Az utóbbi egy évben a városban élt, és csak azért tér vissza vidékre, hogy ápolja hanyatló egészségű édesanyját. Az anyja, Mrs. Heartwright Sir John megözvegyült nagynénje. Olyan nagylelkű gesztus Sir Johntól, hogy nekiadta azt a kis házat. Legalább egy éve nem láttam már Amelia Heartwrightot. Tavaly itt volt… Saffronia néni körülnézett, majd egy pillantást vetett a folyosó és az ablak felé, mintha csak attól félne, hogy valaki hallgatózik. Halkabban folytatta. – Amikor legutóbb itt járt, felfedeztem némi vonzalmat közte és egy ifjú tengerész, egy bizonyos George East között, akinek jó neveltetése volt, de nem volt igazán jövője. Nem tudom, mi történt velük azután. Miss Heartwright visszatért a városba, Mr. East meg a tengerre, gondolom. Kár, még ha Mr. East olyan szegény volt is, mint egy földműves. Úgy tűnt, nagyon kedvelik egymást, de hát az ifjú szív állhatatlan, nem igaz, Miss Charming? – Mi? – kérdezte Miss Charming, abbahagyva a járkálást. – Úgy értem, tessék? Igen, bizonyára.

Az urak, Miss Charming nyilvánvaló elragadtatására, végre befejezték a biliárdozást, és csatlakoztak a hölgyekhez egy teára és pótreggelire, ami után élőképeket játszottak és pletykálkodtak. Jane Andrews százados mellett ült. A százados arcáról egy pillanatra sem tűnt el a hódító mosoly. Olyan szélesre húzta a száját, hogy szinte kettévált tőle az arca. A következő nap és este ismét kellemes étkezésekkel, csevegéssel, pihenéssel telt el, miközben nézték, amint az eső végigömlik az ablaküvegen. Semmi jelentős esemény nem történt, amit Jane megkönnyebbüléssel fogadott. Még mindig törékenynek tűnt ez az új szerep, és úgy érezte, nem tudna elviselni hamis szerelmi vallomásokat vagy titkos légyottokat. Egyelőre. Még tizennyolc nap van hátra. Még lesz ideje kiélvezni ezt az utolsó nagy kalandját, szembenézni Mr. Darcyval, és mindörökre búcsút mondani neki. Úgyhogy egyelőre örült a semmittevésnek. Már nem is emlékezett rá, mikor volt része utoljára abban a luxusban, hogy délután szunyókálhatott egyet, ami éppen ezért szinte botrányosnak tűnt. Ám amikor elállt az eső a harmadik napon, Jane izmai magukhoz tértek, és megdorgálták a lányt, amiért annyit üldögélt. Már csaknem egy hét telt el azóta, hogy bármit is csinált, amit nyugodt lélekkel testgyakorlásnak lehetett volna nevezni. Nem, nem volt egészségmániás (azok annyira bosszantóak tudnak lenni), csak épp egy kicsit kényszeres, köszöni szépen. És ha nem engedelmeskedik a kényszeres mozgási vágynak, akkor a teste kiakad, és annyi cukros ételt követel, amibe belefulladhat a hasnyálmirigye. Körbejárta a nagy házat, de nem talált rejtett konditermet. (Mrs. Wattlesbrook Ideális Ügyfele szemmel láthatóan csak a szempillafestékhez ragaszkodott, a taposógéphez nem.) Úgyhogy Jane kimentette magát a kolbászból és aszpikos tojásból álló reggeli után, mondván, hogy magányos sétára vágyik a kertben. Aznap a legkevésbé kedvelt ruháját viselte (a rózsaszínt, amelyen az apró rózsabimbók az anyagra fröccsent paradicsomszószra emlékeztettek), úgyhogy nem

félt attól, hogy esetleg tönkreteszi. Amint látótávolságon kívül került, felemelte a ruhája alját, és futni kezdett. Ügyetlenül tudott csak futni a bokacipőben, és kellemetlen volt a párnázatlan talp hangos csattogása, ezért úgy döntött, erőteljes sétával folytatja. De a fűzőben még az erőteljes séta is meglepően élénk gyakorlatnak bizonyult, és a hűvös őszi nap kezdett perzselően forró texasi nyarat idézni. Jane leült egy padra, szoknyáját feltűrte a combjára, és a térdére könyökölve próbálta lelassítani a légzését, amikor váratlanul férfihangot hallott. – Ööö, azt hiszem, jobb, ha szólok, hogy itt vagyok. Jane hirtelen felkapta a fejét, és gyorsan lehúzta a szoknyáját bokáig. Volt persze rajta bugyogó, ám ennek ellenére abszurd módon illetlennek tűnt, hogy így üljön egy 1816-os öltözékben. Körülnézett, de nem látott senkit. – Hol van? – kérdezte. Korábbi táncpartnere, Theodore felegyenesedett, és előlépett a sövény mögül, pont vele szemben. Meghökkentő magassága miatt úgy tűnt, mintha lassan nyúlt volna meg, miközben felállt, akár a karamella. – Hát maga mit csinált ott? – Kertész vagyok – felelt a férfi, meglóbálva az ásót meg a csákányt, mintegy bizonyítékként. – Épp ott dolgoztam, a sövény mögött, nem leselkedni akartam. – Ööö, nos, rajtakapott egy nem éppen hölgyhöz illő pillanatban. Mrs. Wattlesbrooktól most valószínűleg kapnék egy fülest. – Ezért szóltam. Azt akartam, hogy tudjon róla, nincs egyedül, mielőtt csinálna valami… még rosszabbat. – Például? – Bármit, amit a nők csinálni szoktak, amikor azt hiszik, hogy nem látják őket – válaszolt nevetve. – Én nem tudom. Nem is tudom, mit beszélek, egyszerűen váratlanul ért a jelenléte, és csak… Elhalt a mosolya.

– Elnézést, nem volna szabad… nekem nem szabad beszélnem magával. – Nos, már megtette. Úgyhogy ezúttal akár rendesen be is mutatkozhatunk egymásnak, anélkül, hogy a jó öreg Wattlesbrook figyelne. Én Jane vagyok. – Theodore, a kertész – mondta a férfi. Megtörölte a kezét, aztán a nő felé nyújtotta. Jane megrázta, és eltűnődött, vajon a férfinak meg kellene-e hajolnia, neki meg pukedliznie. Milyen szabály vonatkozhat a kertészre? Valójában az egész beszélgetésük valami tiltott dolognak tűnt, mintha csak egy kézírással írt, titkos Austenfejezetet fedezett volna fel, elrejtve egy elfeledett dossziéban. – Szép a kert. – Köszönöm, asszonyom! Asszonyom? – gondolta Jane. – Szóval – szólalt meg a férfi, gondosan kerülve, hogy a szemébe nézzen –, az egykori gyarmatokról jött? Jane kutató tekintettel nézett rá, hogy lássa, komolyan beszél-e. A férfi rápillantott, aztán ismét elkapta róla a tekintetét, és kissé meghajolt. Jane felnevetett. A férfi ledobta a csákányt. – Nem tudok én szerepet játszani. Teljesen idiótának érzem magam. – Miért kellene szerepet játszania? – Láthatatlannak kellene lennem. Fogalma sincs, hányszor kioktattak minket erről. Ne mutatkozzunk, a földet nézzük, ne zavarjuk a vendégeket. Nem lett volna szabad egy szót sem szólnom, de féltem, hogy különben egész napra bent ragadok a sövény mögött. Vagy, ami még rosszabb, egy idő után maga észrevesz, és azt gondolja, egy leskelődő őrült vagyok, és be akartam kukkantani a szoknyája alá. Nos, mindegy, örvendek, a nevem Martin Jasper, eredetileg Bristolból származom, de Sheffieldben nevelkedtem. Szeretem a hetvenes évek rock zenéjét, és szeretek esőben sétálni.

Kérem, ne áruljon el Mrs. Wattlesbrooknak! Szükségem van erre az állásra. – Nem kifejezetten találtam Mrs. Wattlesbrookot olyan fajta hölgynek, akivel bizalmas beszélgetésbe óhajtanék elegyedni. Ne aggódjon, Martin! – Köszönöm! Azt hiszem, jobb, ha most magára hagyom, a hölgyeknek való elfoglaltságaival. Fogta a szerszámokat, és elballagott. Jane utána bámult. Lehet, hogy egy kicsit lökött, de legalább nagyon vonzó is emellett. És meglehet, hogy a múltban sok gazdag, idősödő, húszéves nő kikezdett a személyzettel. Valószínűleg van rá oka, hogy ilyen paranoid legyen. Csak jó volna, ha tudná róla, hogy ő nem olyan, gondolta Jane. A beszélgetés egy valóságos személlyel annyira üdítő volt, mint egy pohár friss víz a túl sok cukros puncs után. Jane sietve indult vissza a házba, azt remélve, hogy megfürödhet, még mielőtt megérkezne a beígért látogató Pembrook Cottage-ból. Befordult egy sarkon, és egyenesen belefutott Mr. Nobley-ba meg Andrews századosba, akik az ellenkező irányból jöttek. – Elnézést! – mondta Jane, pár lépést hátrálva. Félt, hogy izzadságszaga van a titkos séta után, bár a testgyakorlástól talán az arca is kipirult, és ragyogóbb lett a tekintete. Legalábbis ezt remélte. – Én kérek bocsánatot! – szólalt meg a százados. – Épp most mondtam Nobley-nak, hogy azt hiszem, az isteni Miss Erstwhile kisurrant egyedül a kertbe, mi lenne, ha megpróbálnánk megkeresni. – Ó! Jane érezte, hogy kissé megszédül. A találkozás egy valódi emberrel jobban felzaklatta, mint gondolta volna. A ruhája krumpliszsákként lógott a vállán, a kalap abroncsként szorította, és a napfénytől viszketett a bőre. – Azt hiszem, nem leszek képes erre – suttogta, olyan halkan, hogy senki nem hallhatta meg.

– Nocsak! Miss Erstwhile, nagyon szűkszavú ma – jegyezte meg vidáman Andrews százados. – Milyen titkokat rejteget az ajka? Tudnom kell! – Hagyd abba, Andrews! – szólt rá Nobley. Odament Jane-hez, és megfogta a karját. – Nem látod, hogy rosszul érzi magát? Eredj, hozz egy kis vizet! A százados hirtelen elkomolyodott. – Elnézését kérem, Miss Erstwhile! Üljön le, kérem! Azonnal jövök. Azzal elsietett az épület felé. Mr. Nobley karjával megtámasztotta a lány hátát, és egy nagy terméskőhöz vezette. Segített neki leülni rá, mintha csak attól félt volna, Jane annyira gyenge, hogy egy apró fuvallat is ledöntheti a lábáról. Bármennyire tiltakozott is, a férfi nem tágított. – Ha megengedi – mondta Jane mellé guggolva –, beviszem a házba. Jane felnevetett. – Nahát, ez jó mókának hangzik, de igazán jól vagyok. Nem érzem rosszul magam, inkább csak ostobán, de ezen nem segít a víz. – Talán honvágya van? Jane felsóhajtott. Szerette volna, ha ott van vele Molly, de csak ez az idegen, barkós férfi volt mellette, aki általában olyan unalmas és szürke volt, mint a zabkása. De legalább odafigyelt arra, amit mond. Jane előrehajolt, és halkan suttogta, hátha Mrs. Wattlesbrook mikrofonokat telepített a bokrokba: – Nem tudom, képes vagyok-e erre. Lesimította a szoknyáját, és folytatta. – Nem tudom, képes leszek-e tettetni. A férfi rezzenetlen tekintettel bámult rá, olyan hosszasan, hogy Jane kezdte kellemetlenül érezni magát. – Komolyan beszél – jelentette ki végül Nobley. – Miss Erstwhile, ön miért van itt? – Kinevetne, ha megmondanám – suttogta a lány. – Nem, várjunk csak! Nem nevetne, az nem illik a karakteréhez.

A férfi megrándult, mintha Jane vizet loccsantott volna az arcába. – Nagyon udvariatlanul hangzott? Nem annak szántam. Ó, annyira fáradtnak érzem magam. Legszívesebben lefeküdnék és addig aludnék, amíg újra önmagam nem leszek. Csakhogy az utóbbi időben csak félig voltam az, és azt képzeltem, ha idejövök, ki tudom törölni magamból ezt az egészet, és visszakapom önmagam. Ez kicsit zavarosan hangzott, igaz? A férfi kurtán elmosolyodott. Jane észrevette, hogy sötét szeme van, meleg barna, és ettől a felfedezéstől egy kicsit valóságosabbnak tűnt, nem csak egy kitalált személynek. – Mondja meg nekem, Mr. Nobley, vagy bárhogy is hívják, ön hogy csinálja ezt? Hogyan tud színlelni? Úgy tűnt, a lány kérdése annyira mellbe vágja, hogy a férfinak szinte elakadt a lélegzete. Jane meglepődött, hogy ezt egyáltalán észrevette, aztán rájött, hogy nagyon közel van a fejük egymáshoz, mivel ő egészen előrehajolt, hogy a férfi hallja a suttogását. – Miss Erstwhile – felelte a férfi színtelen hangon, nem mozdulva. – Játssza csak a kisded játékát, de engem ne próbáljon csapdába csalni! Én nem fogok úgy táncolni, ahogy maga fütyül. Felegyenesedett, és dühös pillantást vetett a lányra, aztán hátat fordított neki, és háromlépésnyire eltávolodott tőle. Jane mozdulatlanul ült a kövön, ám a belseje zsongott, mint egy megzavart méhkas. Majdnem bocsánatot kért a férfitól, de aztán meggondolta magát. Bocsánatot kérni? Ugyan miért? – gondolta. Ez egy undok, kellemetlen, megvetésre méltó alak. Nincs benne semmi Darcyból. És nincs szükségem rá ahhoz, hogy végigcsináljam ezt. Egyedül is meg tudom csinálni. Meg akarom csinálni. Dühösen meredt a férfi hátára, és a düh segített neki legyűrni a gyengeségét. Lehajtotta a fejét, és mélyeket lélegzett. Viselkedj úgy, ahogy ebben a ruhában, ebben a kalapban kell! Ez csak lámpaláz, semmi egyéb. Épp csak attól félsz, hogy ostobának tűnsz majd. Úgyhogy ne félj! Ismerd el, hogy már eddig is bolondot

csináltál magadból, és csináld ezt végig, hogy aztán megszabadulhass az egésztől! Lesimította a hasán a ruhát. Behunyta a szemét, és próbálta elkapni egy Austen-párbeszéd hangulatát – ami olyan volt, mint amikor az ember megpróbál dúdolni egy dallamot, miközben egy másikat hallgat. Amikor újra kinyitotta a szemét, Andrews százados rohant felé a pázsiton át, egy pohár vizet lötyögtetve a kezében. – Hozom már! Itt a víz! Ne aggódjon! Meghajolt, amint átnyújtotta, és közben mosolygott, mint egy kéjenc. Jane elvette tőle a vizet, és mohón kortyolni kezdteÁsványok íze érződött benne, és olyan hideg volt, mintha kútból húzták volna. Megnyugodott tőle. Most már biztos volt benne, hogy végig tudja csinálni. – Nos, uraim – mély lélegzetet vett, és rámosolygott a századosra –, most, hogy rám találtak, és megitattak, mit akarnak tenni velem? – Micsoda remek kérdés! Mit is feleljek erre? Andrews százados huncutul felkuncogott. – Nem, jó fiú leszek. Nos, miféle kalandra készült, mielőtt önbe botlottunk volna? Talán találkára igyekezett egy titkos szeretővel, vagy egy térképet követve elrejtett kincset keresett? – Nem árulom el – válaszolt Jane. Nobley arcán nem látszott semmiféle érzelem, és mikor megszólalt, udvariasan unalmas volt a hangja. – Nekem az volt a szándékom, hogy kilovagoljak, és hagyjam, hadd sétálgasson csak magányosan, ha az a vágya. – De én ezt nem hagyom annyiban – jelentette ki Andrews százados. – A sok eső után a vadászathoz túl sáros a talaj, nekem pedig szükségem van egy kis szórakozásra. Úgyhogy velünk kell jönnie lovagolni, most, hogy így elcsíptük. Ön az én pillangóm, és nem engedem, hogy elrepüljön. Amikor elindultak az istállók felé, Jane belekarolt a századosba, és hagyta, hogy behízelgő hangja elvarázsolja. A férfi kérdésekkel árasztotta el, csüggött a válaszán, és olyan mélyen elmerült a

társalgásukban, mintha a lány egy regény volna, amelyet képtelen letenni. A százados intenzív érdeklődése segített neki, hogy ismét életre keltse Miss Erstwhile karakterét. Mr. Nobley Jane mellett sétált, aztán mellette lovagolt, de nem szólt egy szót sem. A lány próbálta élvezni a lovaglást szánalmasan szelíd lován, de Mr. Nobley hallgatása olyan volt, mint egy arculcsapás. Hiszen a férfi egy pillanatra már emberinek tűnt, mielőtt kellemetlenkedni kezdett, és hátat fordított neki. Mintha egy pillanatra lehullott volna az álarc. Nem, bizonyára tévedés volt, már megint az ő átkozott reménykedő természete épített várat ott, ahol valójában csak sár volt. Hibázott, amikor megpróbálta félrevonni a függönyt, amely eltakarta a valóságot. Ez a férfi színész. Jane megfogadta, hogy sosem követi el vele szemben ezt a hibát még egyszer. Természetesen ő is viszonozta Mr. Nobley hallgatását. Volt valami a férfi tekintetében, amitől meztelennek érezte magát. Nem szexisen, hanem zavarba ejtően meztelennek. Mintha a férfi átlátott volna az ostobaságán, és látta volna, mennyire buta nő is Jane. És mivel még mindig túl bizonytalanul ingadozott a való világ és Austen világa között, a lány inkább nem is nézett a férfi szemébe aznap többször. A százados megnevettette és elfeledtette vele a kellemetlen gondolatait, úgyhogy, annak ellenére, hogy kissé izzadt, és ostobán érezte magát egy krumpliszsákszerű ruhába öltözve, Jane-nek elég kellemesen telt a délutánja. Egész idő alatt figyelte, nem tűnik-e fel valahol a magas kertész, azt remélve, a férfi nem látja meg, amint hölgyet játszik két jelmezes úriember társaságában. Aztán egy pillanatig hirtelen azt szerette volna, ha mégis meglátja. Jane végül hozzájutott a vágyott fürdőhöz, és utána szexisebbnek érezte magát az empire szabású ruhában is. Úgyhogy aznap délután tisztán és szexisen, hamis Austen-világbeli személyiségébe kapaszkodva, a szalonban várta Pembrook Cottage lakójának régen

beígért látogatását. A válla körül, a mellénél megkötve, egy kicsi, áttetsző kendőt viselt, betartva a szabályt, hogy a régensség korában a kebleket napvilágnál takarni illett. Miss Charming csipkés kendője épphogy takarta a keblei közt az árkot, de jókora dekoltázsa befedésének reménytelen feladatával már nem boldogult. Miss Charming kezével a nyakát legyezte, és ezt tette Jane is. A ruhája könnyű muszlinból készült ugyan, de alatta alsóing volt, fűző és harisnya, harisnyakötővel a combjához erősítve, az őszi nap pedig igen erősen sütött, a napfény beömlött az ablakon, és elárasztotta a szobát. Jane reménykedve várt a kattanásra, ahogy bekapcsol a légkondicionáló, de hiába. Mikor a csengő megszólalt, Jane és Miss Charming felemelkedtek a kanapéról, megigazították a szoknyájukat, és várták, hogy a szobalány bevezesse a látogatókat. A férfiak persze valahol másutt voltak. Saffronia néni pedig az előcsarnokban várakozott. – Tudom, mire gondol – szólalt meg Miss Charming, és hangjában nyoma sem volt a hamis brit akcentusnak. – Nagyon csodálkoznék rajta, ha tudná. Abban a pillanatban Jane éppen arról a csokoládészószról ábrándozott, amelyet Floridában, egy flancos étteremben tüntetett el pillanatok alatt. Pembrook Parkban nem volt csokoládé, és Jane nem tudta eldönteni, hogy a hiánya segíti vagy akadályozza a szerepjátszásban. – Azt reméli, hogy Amelia Heartwright egy öreg, csúnya nőszemély, és a fiúknak nem fog tetszeni egyáltalán. Igazam van? – kérdezte Miss Charming, a lábujjain hintázva. – Hát, most, hogy említi… Miss Charming fején találta a szöget. Jane szégyenlősen elmosolyodott. Ám csalódniuk kellett. – Lányok! Nézzék, ki van itt végre! Miss Amelia Heartwright. Miss Heartwright, hadd mutassam be Miss Elizabeth Charmingot, és az unokahúgomat, Miss Jane Erstwhile-t.

A három hölgy pukedlizett és fejet hajtott, és Jane észrevette, mennyire természetes és elegáns Miss Heartwright meghajlása. Láthatóan járt már itt, és most visszatért egy kis repetára, Mrs. Wattlesbrook egyik ideális vendégeként. Ismerte a szabályokat, a játékosokat, a nyelvet és a jelmezeket. Nemes ellenfél lesz. Ráadásul kedves volt. (Természetesnek tűnő) szőke, hosszú haja göndör fürtökben keretezte az arcát, amely nyílt és őszinte volt, sőt, szív alakú, ahogyan a korabeli írók jellemezték volna. Élénk rózsaszín volt az orcája és az ajka, a szeme pedig gyönyörű kék. Miss Heartwright karcsú volt és magas, és nem lehetett idősebb egy nappal sem, mint harminckilenc éves. Na, legfeljebb negyvenhárom. Jane a szoknyája alatt megvakarta lábujjával a bokáját. Miss Charming pedig összevonta a szemöldökét. – A mamám nagyon sajnálja, Lady Templeton, de ma gyengélkedik – jelentette ki Miss Heartwright dühítően hiteles brit akcentussal. – Megkért, hogy hozzam át ezt az almát a kertünkből. Saffronia néni elvette tőle a kosarat. – Remek! Odaadom a szakácsnak, és meglátjuk, milyen pompás nyalánkságot készít belőle. Velünk kell vacsoráznia, Amelia. Ragaszkodom hozzá. – Köszönöm, maradok! Jane és Miss Charming homlokráncolva néztek egymásra. A négy hölgy letelepedett a nappaliban, és csevegni kezdtek. Vagyis inkább csak Miss Heartwright és Saffronia néni csevegtek, míg Jane és boldogtalan társa csak hallgatták, lehangoltan piszmogva a hímzésükkel. De egyéb jó tulajdonságai mellett Miss Heartwright figyelmes is volt. – Miss Erstwhile, szeret olvasni? – fordult oda Jane-hez. – Igen. – Tudom, hogy a regények csintalan dolgok, én mégis csak úgy falom őket. Az otrantói kastélytól valósággal kirázott a hideg. – Igen, hogy is lehetne elfeledni azt a hatalmas sisakot?

Jane gondosan elvégezte a házi feladatát pár éve, amikor a gótikus regényeket tanulmányozta, hogy jobban értékelni tudja a klastrom titkát. – De Mrs. Radcliffe írásai a kedvenceim, különösen az Udolpho titkai. Miss Heartwright elragadtatottan összecsapta a kezét. – Csodás! Olyan sok megbeszélnivalónk lesz. Remélem, gyakran meglátogat majd az itt-tartózkodása alatt. Jane-t megmentette a választól, hogy belépett a szobalány, és jelentette, hogy az urak hazatértek a sportpályáról. – Kísérje be őket, köszönöm! – felelte Saffronia néni. Bevonultak az urak. Elegánsan festettek a sportöltözékben, jóképűek voltak és férfiasak a szürke és barna árnyalataiban. A fű és a lovak illata érződött rajtuk. Amikor beléptek, Jane felállt és eltöprengett, hogy vajon 1816-ban egy nő felállt-e a férfiak érkezésekor. Közben a hímzése az öléből a padlóra csúszott. Andrews százados lehajolt, hogy felemelje. A férfi leheletén Jane enyhe dohányillatot érzett, ami csak egy kissé rontott elbűvölő mosolya hatásán, ahogy közelről felnézett rá. Az urak természetesen emlékeztek Miss Heartwright-ra az előző évről, és szívélyesen üdvözölték. Szívélyesen? Jane-nek el kellett ismernie, hogy úgy tűnt, mindketten rettentően örülnek, hogy látják. Nos, a százados sugárzott az örömtől, Mr. Nobley pedig csak udvarias volt – de mintha sokatmondó pillantást váltottak volna. Talán volt valami az elbűvölő Miss Heartwright és a hűvös modorú Mr. Nobley között? – Jól néz ki, Mr. Nobley – jegyezte meg Miss Heartwright, mire Jane-nek kis híján elakadt a lélegzete. Kinek jutott volna eszébe ilyesmit mondani ennek az embernek? – Remélem, a karja rendbe jött a tavalyi balesete óta. Mr. Nobley pedig majdnem elmosolyodott! A szeme legalábbis mosolygott.

– Hát emlékszik. Életem egyik kevéssé méltóságteljes pillanata volt. Andrews századosból kitört a nevetés. – Már el is felejtettem! Jane-hez fordulva magyarázni kezdte: – Nobley barátom fel akart vágni a táncparketten – egy hölgyet akart elkápráztatni, gondolom de elcsúszott a menüett közben, és eltörte a karját! Vagy csak rándulás volt? – Nem tört el – jelentette ki Nobley. – Ne rontsd el máris a hatást, Nobley! A törött csont jobban hangzik. – Igaza van, Andrews százados – szólalt meg Miss Heartwright –, és kíváncsi vagyok, Mr. Nobley, ezúttal vajon milyen elbűvölő mókával áll elő. Természetesen muszáj lesz még jobban kitennie magáért, különben miről beszélnénk majd jövőre. A férfi udvariasan meghajolt. Úgy tűnt, egy cseppet sincs megsértve. – Alázatos szolgája vagyok, és nincs más vágyam, mint hogy az ön szórakoztatásáról gondoskodjam. – Nos, akkor ezt meg is beszéltük – mondta Saffronia néni, és szélesen elmosolyodott. – Micsoda felüdülés az ön társasága, Miss Heartwright! El kell látogatnia hozzánk mindennap, amikor csak kedve tartja. Jane vetett egy pillantást Miss Charmingra, aki az elmúlt félórában szinte összezsugorodott, mint a répa, amit a hűtő mélyén felejtettek. Összegörnyedt a kanapén, és dühösen meredt a hímzésére, miközben körbe-körbe tekergette lábát.

2. számú pasi

Rudy Liev, TIZENÖT ÉVES Rudy KACAGTATÓ volt. Amerre járt az iskolában, a tömeg hátrahúzódott, spontán hallgatóságot alkotva, arcukon mosollyal várva szellemes megjegyzéseit. Vagy lehet – gondolta később Jane –, hogy félelmükben húzódtak hátrébb? Négy hónapnyi iskolai bulizás, közös mozik és délutáni telefonhívások után Rudy repertoárja mintha kezdett volna kimerülni, úgyhogy minden előzetes figyelmeztetés nélkül egyszerre Jane-re irányította a humora élét. – Éppen smároltunk, amikor egyszer csak megnyalja a számat, mintegy macska? – mesélte a gyepen ebédelő csoportnak. – Felnyalogatott, mint a tejet. Miau, cicuska. Az ezt követő, kábult magányban eltöltött hetekben olvasta Jane először a Büszkeség és balítéletet. A tízéves osztálytalálkozón három ember emlékezett mega „tigrisnyelvű”Jane-ről. A jó öreg Rudy is ott volt, tekintélyes sörhassal, ontva magából a vicceket, amelyeken nem nevetett senki.

4. nap, folytatás

AZNAP ESTE (hogy ellensúlyozza zavarba ejtő összeomlását, és főleg Miss Heartwright betolakodását a képbe) Jane a kedvenc estélyi ruháját vette fel, amely halvány barackszínű volt, V kivágással és puffos, rövid ujjal. Az utóbbi három napban hol úgy érezte, hogy legszívesebben gondolkodás nélkül fejest ugrana ebbe a fantáziavilágba, hol elfogta a leküzdhetetlen rettegés. Ám amikor belebújt egy új ruhába, mindig azt gondolta: Hurrá! A negyedik nő színre lépése összezavarta a kialakult rendet. Saffronia néni kijelentette, hogy ő a szobájában fog vacsorázni, mire Jane azt felelte, ez képtelenség, ő így egyszerűen kíséret nélkül fog a szalonból átsétálni az ebédlőbe. A sor végén. Mint egy kidobott kiskutya. Nos, a kiskutyás részt valójában nem mondta ki. Ellenben valóban egyedül lépett be az ebédlőbe, Miss Heartwright és Andrews százados mögött, de azzal vigasztalta magát, hogy mindezt nagyon elegánsan tette. Amikor az urak csatlakoztak a hölgyekhez a szalonban, Miss Charming gyorsan lecsapott. – Egész este duzzogni fogok, ha nem jön, Mr. Nobley, és nagyon tudok ám duzzogni! Így begyűjtötte mindkét független urat a whist asztalhoz. Szép fegyvertény volt. Természetesen Miss Heartwright, a vendég alkotta a négyes utolsó tagját. Jane megpróbálta azzal szórakoztatni magát, hogy belekezdett egy új hímzésmintába, habár a végeredmény hamarosan lényegesen szórakoztatóbbnak bizonyult, mint maga az elfoglaltság. Sir John,akit általában túlságosan lefoglalt az itala ahhoz, hogy egy-egy mordulásnál többre fussa tőle, most különösen figyelmes volt Janenel. Addig bámult rá, míg a lány tudomást nem vett róla, és akkor sajátságos, szaggatott stílusban társalgást kezdeményezett vele. – Gyakran vadászik? Hm? Madarakra? Miss Erstwhile?

– Ó, nem, nem vadászok. – Hát persze. Igen, igen, hogyne. – És ön, ööö…, gyakran vadászik? – Mire? – Madarakra? – Madarakra? Madarakról csiripel? Miss Erstwhile? Saffronia néni ezúttal nem vette észre azonnal a kellemetlen helyzetet, mint máskor. Egy lámpa mellett ült, ölében egy nyitott könyvvel, és üveges tekintettel bámult maga elé. Jane elgondolkodott rajta, vajon mennyit pihenhet szegény teremtés. A férfiak gyakran eltűntek, a maguk szórakozása után járva, de Saffronia néninek mindig szolgálatban kellett lennie. – Saffronia néni – ült le mellé Jane, hogy a többiek ne hallják, amit mond. – Hadd beszéljem rá, hogy ma korán nyugovóra térjen. Olyan sokat fárad értünk egész nap. Nem hinném, hogy bárki is megtagadna magától egy kis pihenést. Saffronia néni elmosolyodott, és megveregette Jane arcát. – Talán valóban megteszem, csak most az egyszer. Ha megígéred, hogy nem árulsz el. Jane örült, hogy szegény nő egy kis lélegzethez juthat, de ez persze azt jelentette, hogy kettesben kell maradnia a kanapén Sir Johnnal, aki zajosan kérődzött valami ételmaradékon. A lány kihúzta magát a fűzőben, és próbált nem tudomást venni a kellemetlen hangról. Inkább a kártyaasztalnál folyó társalgásra figyelt. – Teringettét, Mr. Nobley! Ez aztán őrületes játék volt! – kiáltott fel Miss Charming. – Elnézéséért esedezem – felelte a férfi. – Elnézésért? – képedt el a nő. – Nem tudja, hogy ez azt jelenti, nagyon jó volt? Tisztára lehengerlő? – Ha úgy gondolja – hajtott fejet Mr. Nobley. Andrews százados közbeszólt. – Vigyáznod kell Miss Charminggal, Nobley. Nagyon vág az esze. Fogadjunk, hogy mindenfélét tudna tanítani neked!

Miss Charming kuncogott. – Ejnye, Andrews százados! Ugyan mire gondol? Ahányszor csak lanyhult a társalgás, Miss Heartwright igyekezett rögtön felélénkíteni. – Ó, jó húzás volt, százados. Ezt nem láttam előre. Gratulálok, Mr. Nobley! Jó lapjai vannak, úgy vélem. Ezt remekül kijátszotta, Miss Charming, és milyen gyönyörű a bőre! Miss Heartwright nem egyszerűen csak kedves volt. Ó, nem. Ő elképesztően lebilincselő volt. Még Mr. Nobley is mintha beszédesebb lett volna az ő társaságában, mint általában. A férfi még mindig nem beszélt Jane-nel azóta, hogy a lány kilépett a szerepéből, és Jane, ahogy most figyelte, arra gondolt, vajon beszámolt-e Mrs. Wattlesbrooknak a botlásáról. Mr. Nobley mindössze egyszer pillantott felé. Ez volt minden. Miss Heartwright pedig továbbra is túláradóan kedves volt mindenkihez. Jane hirtelen természetellenesen zsúfoltnak érezte a helyiséget. A lámpák mintha túl fényesek lettek volna, ennek ellenére a szalon mégis homályosnak tűnt. Megpillantotta magát egy tükörben, amint abban a nevetséges ruhában feszít, esetlenül és ostobán, a fejére tűzött barna konttyal és az idegen fürtökkel. Ez a látvány elég volt ahhoz, hogy ismét visszakozzon. Mekkora idióta vagyok? – sziszegte magában. A sok év alatt, mióta Jane Austen világáról fantáziáit, sosem képzelte volna, mennyire kívülállónak érzi majd magát, amikor végül sikerül oda bejutnia. Amikor Sir John horkolni kezdett, és senki sem figyelt rá a legkevésbé sem, a lány a széke alá csúsztatta az elvileg párnahuzatnak szánt hímzését, és kisurrant. A szobájába kellett volna mennie. A kor szabályai szerint egyedülálló nők csak nappal sétálhattak a szabadban, de Jane-nek fájt a feje, és a fejfájás rosszul tűri a szabályokat.

Az éjszaka hűvös levegője végigömlött a karján, megborzongatva egész testét. Jane megdörzsölte a karját, és szinte hallotta Mrs. Wattlesbrook Obi-Wan-Kenobyra emlékeztető hangját, amint azt mondja: „Mindig vegyen vállkendőt és kalapot, amikor kimegy!”. Szinte azt remélte, hogy az öregasszony rátalál, és hazaküldi, véget vetve ennek az egésznek. De nem jött senki. Végigment a kerti sétányon (nehogy a fű foltot hagyjon a szoknyája szegélyén), és kissé csüggedten arra gondolt, bárcsak Andrews százados a keresésére indulna. Ha nem reménykedik az ember, nem tud ábrándozni sem. Ez volt az ő problémája. Mindig is túl sok reményt hurcolt magával, mint egy túlméretezett csomagot. Ha pesszimistább volna, akkor nem kellene ezekkel a képtelen ostobaságokkal foglalkoznia, és nem állna itt, csüggedten és szánnivalóan egy elképzelt Angliában. Követte a kanyargós ösvényt, amíg egy kisebb épülethez nem ért, ahol a személyzet volt elszállásolva. Egy első emeleti ablakban egy televízió eltéveszthetetlen kékes villódzását látta, amely vonzotta, akár az éjszakai pillangót a lámpafény. Hallotta, amim egy kommentátor a „New York Knicks” és a „Pacers” neveket mormolja, de nem tudta kivenni a részleteket. Egy amerikai kosárlabdamérkőzés igazi, huszonegyedik századi összecsapása hirtelen legalább olyan vonzónak tűnt, mint egy adag csokoládéöntet. Igaz is, már emlékezett, ez a két csapat nyitja az NBA-szezont október 30-án, ami azt jelenti, hogy ha valaki ma este nézi Angliában, akkor valószínűleg tegnap játszották New Yorkban, akkor viszont ma… – Halloween van – mondta ki hangosan. – Milyen tökéletes időzítés! A hideg, sötét éjszakában hívogatóan villódzott a televízió kék fénye. A gondolatra, hogy most sarkon forduljon és visszamenjen a szobájába lefeküdni, vagy esetleg visszatérjen a szalonba, és tovább nézze a whist játékot, legszívesebben sikoltozni kezdett volna. Odalépett az ajtóhoz, és bekopogott.

A televízió elhallgatott, és léptek közeledtek az ajtó felé. – Egy pillanat – szólalt meg egy férfihang. Az ajtó kitárult, és ott állt Martin – azaz Theodore –, a kertész pizsamanadrágban, fedetlen felsőtesttel, törülközővel a nyaka körül. Ruhátlan testét látva Jane legszívesebben füttyentett volna. Most örült, hogy a kedvenc ruhája van rajta. – Csoki vagy csíny? – kérdezte. – Micsoda? – Bocs, hogy megzavartam! – intett a lány a törülköző felé. – Éppen kondizott? – Ööö… Miss Erstwhile, igaz? Jó estét! Nem, csak nem találtam a felsőmet. Eltévedt? – Nem, csak sétáltam, és… nem tudná megmondani nekem, hogy áll a Knicks-Pacers mérkőzés? Martin egy pillanatig kifejezéstelen arccal meredt rá, aztán körbepillantott, mintha csak azt nézné, nem hallgatózik-e valaki. Behúzta a lányt az előszobába, aztán becsukta mögötte az ajtót. – Kihallatszott? – A tévé? Igen, egy kicsit, és láttam az ablakban a fényt. – Ezek az átkozott papírvékony függönyök! Elfintorodott, és kezével végigszántott a haján. – Mindig lebuktat, amikor valami rosszat csinálok, igaz? Csak reménykedem, hogy nem az ő kémje. Különben pörköltet csinál a golyóimból. – Ki? Mrs. Wattlesbrook? – Igen, akinek a jelenlétében aláírtam egy tucat titkos záradékot a helyes viselkedésről, és még ki tudja, mi mindenről. Többek között megesküdtem rá, hogy minden modern holmit távol tartok a vendégektől. – Ugye a Wattlesbrook nem az igazi neve? – De igen, attól tartok. – Ó, nem! – válaszolt Jane nevetve. – Ó, de!

Martin leült az ágya szélére. – Akkor, ha jól értem, nem neki kémkedik. Jól van. Igen, a kedves Mrs. Wattlesbrook a nemes vízi bivaly leszármazottja. De ez jó állás. Kertészként sosem kaptam még ennél jobb fizetést. Jane szemébe nézett. – Nem szeretném elveszíteni az állásomat, Miss Erstwhile. – Nem fogok árulkodni – válaszolt Jane, az idősebb testvér hangján. – És nem szólíthat engem Miss Erstwhile-nak, amikor csak egy törülközőt visel a nyaka körül. Az igazi embereknek Jane vagyok. – Én pedig még mindig Martin. – Egyébként hogy tudja fogni a meccset itt? A férfi széles mozdulattal lerántott egy takarót a videóval egybeépített televízióról, akár egy bűvész, és elmagyarázta, hogy megkért egy fickót a városban, vegye fel neki a mérkőzést. – Tudom, tudom, felesleges ennyit kockáztatnom egy kosárlabdameccsért, de hát: gyengeség, férfi a neved. – Talán kosarazott valaha? – kérdezte Jane, végigmérve a férfi magas termetét. – Az amerikaiak mindig ezt kérdik tőlem, úgyhogy puszta kíváncsiságból kezdtem nézni az NBA-mérkőzéseket pár évvel ezelőtt. Most pedig már szégyentelenül függő vagyok. Ez egy kicsit izgalmasabb, mint a foci, nem igaz? Körülbelül ugyanannyit futkároznak, de sokkal több a gól. El ne mondja egyetlen sheffieldinek sem, hogy ezt mondtam! Éljen sokáig a Manchester United! – Igen, úgy van. Hajrá, United! – felelte a lány, és keresztet vetett. – Szóval, az eredményt akarja tudni. – Úgy van – vágta rá a lány, aki már el is feledkezett róla. – Legutóbb, amikor láttam, tizenöt-tíz volt a Knicks javára, az első negyedben. – Első negyed? Ööö… megengedné, hogy itt maradjak és végignézzem?

– Ha Mrs. Wattlesbrook itt találja… – Mind azt fogják hinni, hogy már lefeküdtem. Senki nem fog keresni. Végül is, utolsó vagyok a rangsorban. Levették a takarókat a férfi ágyáról, és a függönykarnisra akasztották, „extra kékfény elleni védelemnek”. Aztán annyira lehalkították a készüléket, hogy csak suttogva beszélgethettek, ha hallani akarták a kommentátor hangját. Jane otthonosan érezte magát, és élvezte a kis csínyt, hogy meccset néz az elsötétített lakásban, elrejtőzve a fúria tulajdonosnő elől, gyömbérsört iszogatva Martin mini hűtőjéből. – Maga gyömbérsört iszik, miközben NBA-mérkőzést néz? Mint egy tőről metszett amerikai, nem igaz? – Ez a lehető legszörnyűbb dolog, amit egy angolnak mondhat. – Szörnyűbb, mint a tőről metszett francia? – Igaz. Az a legszörnyűbb. Belekortyolt az italába. – Egy nyarat Amerikában töltöttem, és egy este megittam két hatos csomag gyömbérsört fogadásból. Utána már az addig pocsék édeskés íz egyszerre finomnak tűnt. De várjon csak egy pillanatot, Miss Épp-most-jöttem-egy-unalmas-whistjátszmából! Ki beszél itt tettetésről? Bagoly mondja… – Igen – a lány lesimította empire szabású ruháját, és igyekezett őszintén nevetni magán. – Ez… ööö… halloweeni jelmez. Tudja: csokit vagy csínyt. – Aha – felelte a férfi. – Az én érdeklődésem a kosárlabda iránt pedig, tudja, csak egy különös kulturális jelenség kutatása. – Színtiszta kutatás. – Abszolút. – Természetesen. Különben is, maga teljesen tönkretett engem. Nem csoda, hogy Wattlesbrook tilt mindenféle érintkezést a modern dolgokkal. Miután öt percig beszélgettem magával a kertben, most majd megszakadok, hogy ismét komolyan vegyem magam ebben az öltözékben.

– Sok nőre vagyok ilyen hatással. Elég, ha csak öt percet töltenek velem, hogy… nos, ez nem hangzott túl jól. – Akkor jobb, ha elhallgat. Figyeljük a meccset! A televízió mintha elhalkult volna, úgyhogy közelebb húzódtak, a heverőről a szőnyegre. A szőnyegen ülve, Jane-t szorította a fűző, úgyhogy Martin vállának dőlt, hogy kényelmesebb legyen. Aztán a férfi átkarolta a vállát, és Jane megérezte a férfi finom illatát. Kicsit szédült a gyömbérsörtől és a tévé kékes villódzásától. A férfi megfogta a kezét, mire Jane feléje fordult, és a lélegzetük összeért. Aztán az ajkuk is. És aztán amúgy igazán smárolni kezdtek. Fura volt olyan férfival csókolózni, akit alig ismert. Még sosem csinált ilyet. Vonzónak és merésznek érezte magát, és mérföldekre távolodott minden gondjától. Nem gondolkodott, és nem aggódott. Csak játszott. – Jó lövés volt – mondta behunyt szemmel, azt színlelve, hogy nézi a meccset. – Nézze azt a védekezést! – suttogta Martin, Jane nyakát csókolva. Az estélyi ruha nem sokat takart a nyakából, és a férfi az egész dekoltázsát bebarangolta. – Kapd el azt a lepattanót, te ügyetlen mamlasz! Aztán abbahagyták a csókolózást, és zihálva egymásra néztek, izgalommal teli várakozással. – Jó a játék – jegyezte meg Jane. A tévé statikusan zúgott. Jane nem tudta, mennyi ideje ért véget a meccs, de elnehezült végtagjai elárulták, hogy nagyon késő lehet. Arra gondolt, ha még tovább marad, elalszik a férfi mellkasán, és mivel ezt a gondolatot nagyon vonzónak találta, úgy döntött, azonnal elmegy. A teste elzsibbadt a külső csontvázként viselkedő fűzőben, a férfinak kellett talpra segítenie. Úgy húzta fel fél kézzel, mintha pehelysúlyú lenne. Az ajtóhoz kísérte, és meglegyintette a fenekét. – Jó meccs volt, mester! Viszlát holnap.

– Ööö… ki nyert? – kérdezte Jane, a még mindig haragosan duruzsoló tévé felé intve. – Mi ketten. Jane-nek fogalma sem volt, mennyi lehet az idő, mivel óra nem szerepelt a ruhatárában, de a hold már nagy utat tett meg az égbolton. Jane vékony ruhájában reszketve átlopakodott az udvaron. Talpa alatt csikorgott a kavics, elárulva a közeledését, ha lett volna a közelben valaki. A díszes bejárati ajtón belépett a házba, aztán becsukta maga mögött, és selyemtopánkás lábával végigóvakodott az előcsarnok nyikorgó padlóján. Fura volt így lopakodni a nagy házban éjszaka, és az a különös, bizsergető érzése támadt, mintha valaki figyelné vagy követné. – Ki van ott? – kérdezte egyszer, úgy érezve magát, mint „A csavar fordul egyet” egyik szereplője. Látta valaki, amikor kijött Martintól? Hazaküldik? A férfit meg kirúgják? Senki nem felelt. Bezárta a szobaajtót maga mögött, és nem vesződött azzal, hogy csengessen Matildának, annyira késő volt. A fűzőt felvenni lehetetlen volt segítség nélkül, de levetkőznie sikerült már máskor is, ha nem is ment könnyen. Egy szál alsóingben bebújt a hűvös lepedők közé. A kezén még érezte Martin illatát, és ahogy boldogan befúrta magát a párnába, örömmel idézte fel magában azt az érzést; amikor a férfi megcsókolta. Persze ez nem jelentett semmit, csak éppen kellemes volt és kész, hiszen ő végképp leszámolt a férfiakkal meg a szerelemmel, és szigorúan megtiltotta magának, hogy túl sok reményt fűzzön bármihez is. De azért kellemes volt. És, Jane életében először – egy kis ártatlan flört. Ma megcsókolták Jane-t. És Jane ma arra gondolt: „Ki az a Mr. Darcy?”

3. számú pasi

Dave Atters, TIZENHAT ÉVES Ő igazán tetszett Jane-nek. Bedobó volta középiskola kosár csapatában, és vele kezdődött Jane egészségtelen rajongása a kosárlabda iránt. A lány kuncogott és sóhajtozott, és ábrándozott. A fiú azt mondta, ugorj, és Jane pattant. Ám amikor Dave leparkolta csilli-villi sportkocsiját Jane-ék háza előtt és benyúlt Jane szoknyája alá, a lány ellökte magától. Amikor Jane nem volt hajlandó engedni, a fiú kiparancsolta a kocsiból. Az iskolában pedig úgy tett, mintha nem is ismernék egymást. Évekkel később Jane azt fontolgatta, hogy felkeres egy terapeutát miatta, de aztán rájött, hogy nem a „Játékos kezű”Atters az, aki miatt nem tud továbblépni. Valójában Fitzwilliam „Legjobb meggyőződésem ellenére szeretem” Darcy volt a bűnös. Különben is, egy iskolai osztálytalálkozó alkalmával ő meg Molly festékszóróval felfestették Dave sportautójára, hogy „FATÖKŰ”, és ez meglehetősen terápiás hatásúnak bizonyult.

5 – 6. nap

JANE ALIG VÁRTA, HOGY ISMÉT ELJÖJJÖN AZ ESTE. A társasági szabályok megkövetelték, hogy a hölgyek most ellátogassanak Pembrook Cottage-ba, utána pedig ismét Miss Heartwrightot kellett meghívniuk vacsorára. Jane lett a negyedik nő egy három úriemberrel rendelkező háztartásban. Bár a százados gyakran rávillantotta mosolygós tekintetét, és vacsoránál szópárbajt vívott Mr. Nobley-val, a figyelme állandóan elkalandozott a karnisra akasztott ágynemű, a gyömbérsör és a televízió, meg egy kert illatú férfi irányába. Valami valóságos felé. Martin szobája után az élet a szalonban unalmasnak és nyomottnak tűnt. Vártak az urakra, és közben semmiségekről csevegtek, üdvözölték az urakat, és tovább csevegtek semmiségekről… Minden téma biztonságos volt és semmitmondó, és mindenki gondosan karnyújtásnyi távolságot tartott a másiktól. Micsoda hiábavalóság? – gondolta Jane. Micsoda tökéletes unalom és ostobaság! Lehetetlen, hogy valóban ilyen lett volna Austen világa! És ha ilyen volt, vajon hogyan nem örült meg minden régensség korabeli nő? Miután egy hosszú órát volt kénytelen társasjátékkal eltölteni, közölte, hogy visszavonul, aztán kiosont a személyzeti szállásra. Nem szándékozott ismét smárolni Martinnal. De mégis megtette. A férfi olyan aranyos volt és mulatságos, és annyira határozottan nem Darcy. Ő pedig annyira könnyednek és butuskának érezte magát vele, nem olyan volt, mint a megszokott Jane. A férfi igazán remek partner volt ehhez az utolsó kalandhoz. Ez a magas, tartózkodó angol, aki kosárlabdát néz. Nem olyan, mint Jane ábrándképe, nem is emlékeztet rá. Jane egyszer sem próbálta vele abba az irányba terelni a társalgást, vajon egy nap majd akar-e gyerekeket (ez Jane gyakran használt tesztje volt), és eszébe sem jutott, hogy esküvőről ábrándozzon azzal a nyurga alakkal az oldalán. Ami igazi csoda volt.

Másnap reggelinél az urakra nézett, és büszkeséget, sőt, szinte önteltséget érzett. Egy egész háznyi régensség korabeli szívdöglesztő alak mellett ő a gyömbérsört kortyolgató kertészt választotta. Martin, úgy tűnt, a legjobbkor érkezett segítség volt a Darcy-terápiához. A harmadik este, mire megérkezett Martinhoz, az ablak már el volt függönyözve az ágyneművel, Stevie Wonder szólt a CDlejátszón, és az ágy melletti asztalka meg volt terítve egy abrosznak használt konyharuhával és egy üres kólás dobozba állított, frissen szedett csokor levendulával. – Említette, hogy ismerős ételre vágyik – mondta a férfi, és előhúzott egy McDonald’s emblémás zacskót. Elfogyasztották a hideg húst meg a krumplit szinte alig tartalmazó hasábburgonyát a televízió villódzó, statikus fényénél, ami mostanra már romantikusabbnak tetszett Jane számára, mint a gyertyaláng, és közben tragikus gyermekkori történeteket osztottak meg egymással. – Tizenkét éves voltam, és a mamám még mindig nem engedte meg, hogy borotváljam a lábam – kezdte Jane. – Egy este elloptam a borotváját, és megborotválkoztam az ágyban. Sötétben. Szappan nélkül. – Én punk gyerek voltam, tízévesen rettentő sovány, és szerettem tojással dobálni az autókat. Igen, tudom, a kisfiúk kreativitása határtalan. Elkövettem azt a hibát, hogy megdobtam Gerald Lewis autóját. Ő volt a környék body builder bajnoka, aki még az anyjával élt. A derékszíjamnál fogva felakasztott egy faágra, vagy másfél méterre a földtől. Ott lógtam egy órán át. Jane elhatározta, hogy ma határozottan anélkül fog távozni, hogy akár csak egy jóéjt puszit is adna a férfinak. Végül is csak a társaság kedvéért járt ide. Ez nem egy tévés reality show, ahol a producerek arra biztatják a független női szereplőket, hogy smároljanak minden jóképű fickóval a játékban. Aztán, amikor Jane az ajtóban állt, kezét a kilincsen tartva, Martin előrehajolt, hogy arcon csókolja. A férfi sós illata hirtelen elárasztotta Jane-t, mire ő felugrott, hogy elérje a férfi

ajkát, és közben a dereka köré fonta a lábát, rajta a rengeteg réteg szoknyával. – Tulajdonképpen milyen magas? – kérdezte Jane. – Körülbelül kétszáz centiméter – válaszolt a férfi, és a tekintete a lány szeméről a szájára siklott. – Hat láb hat magának, Miss Amerikai Pite. Jane a férfi nyakába kapaszkodott, ő pedig az ajtóhoz szorította a lányt, és addig csókolóztak, amíg el nem fogyott a lélegzetük. Martinnal csókolózni a legélvezetesebb csókolózás volt Jane eddigi életében. A férfi keze türelmetlennek tűnt, ám, mint Jane ámulattal nyugtázta, ennek ellenére képes volt távol tartani a tilos zónáktól. Ami azt eredményezte, hogy a szenvedély nem csapott át őrületbe. Finom volt és heves, csak a csókolózáson volt a hangsúly, a két összesimuló testen és a mámorító tartózkodáson. Jane számára a veszély izgalma olyan volt, mint egy extrém sport. – Azt hiszem, mennie kellene – szólalt meg a férfi. – Mmm-hmm – motyogta Jane, szájával a férfi ajkán, kezével felfedezőutat téve Martin széles mellkasán. Nem akart menni. A férfi sem akarta, hogy menjen. Jane érezte keze simogató mozdulataiban, felgyorsult légzésében. Végül Martin sajnálkozva felnyögött, megragadta a lány derekát, és talpra állította. – Bármennyire is sajnálom, kénytelen vagyok az ajtóhoz kísérni. Jane felnevetett. Hiszen már az ajtónál volt – pontosabban az ajtónak szorítva. Martin elfordította az ajtógombot, beengedve az éjszaka eső áztatta illatát. – Jó éjt, Miss Erstwhile! – mondta, és kezet csókolt neki. Jane kihátrált az ajtón, mintha csak egy király színe elől távozna. Aztán sarkon fordult, és kissé meghajolva, lopakodva elindult a ház felé. Csodálatos éjszaka volt. A sötétség telten és puhán nyújtózott a kert felett, mint egy dús idomú akt egy festményen. A levelek táncot jártak Jane feje fölött. A kanyargó ösvény világos kígyója mintha hullámzott volna. A hűvös őszi éjszaka szinte felfoghatatlan szépsége

felébresztette Jane-ben a művészi alkotóvágyat. De elcsitította magában, mondván, nem ez a megfelelő idő, hogy azon törje a fejét, hogyan fesse meg az angol éjszakát. Szinte szédült ettől a váratlan ajándéktól – hogy egy valódi férfit talált itt, ebben a hamis austeni világban. Egy igazi férfit. Akivel csókolózhat, aki mellett szexisnek és szórakoztatónak érezheti magát. Aki nem követel többet, mint amennyit Jane adhat, akivel tökéletes pillanatokat élhet át, akinek a társaságában inkább mosolyog, mint hogy aggódna a jövő miatt. Évek óta, vagy talán egész életében most először, Ms. Hayes… felszabadultnak érezte magát. Beugrott az ágyába, és becsukta a szemét. Aztán eltűnődött, másnap milyen korán szökhet majd el, hogy újra találkozzon Martinnal.

4. számú pasi

Ray Riboldi, TIZENHÉT ÉVES Raynek himlőhelyes volt az arca, és nem mosott hajat mindennap, de ez nem számított, mert kedves volt. A 2. és 3. számú pasi után Jane elolvasta a Mansfield Parkot, és eldöntötte, hogy egy kedves, csendes fickóra van szüksége. Ray vadvirágot szedett neki, és Jane-nek adta a süteményeket, amelyeket az anyja csomagolt neki még mindig tízóraira. Még a gyümölcsös pitét is. És állandóan bámulta, amitől Jane szexisnek érezte magát. Pár hónap múlva két srác, akikkel Jane együtt nőtt föl, úgy döntött, hogy Raynek nem volna szabad olyan lánnyal járnia, aki szebb nála. Ezért rettentő tréfásan kutyagumit hajítottak (nagyon eredeti ötlet!) Ray rozsdás jeepjébe a nyitott tetején át. – Tartsd magad távol a nálad szebb lányoktól! – kiabálták, amint Ray csikorgó kerekekkel kihajtott az iskolai parkolóból. Jane esküdözött, hogy semmi köze nem volta dologhoz, de Ray nem hitt neki. Az iskolai ebédlő közepén előre megfontolt szándékkal beledörgölt (nagyon erősen) egy csokis muffint Jane hajába. – Hogy tetszik? Mi? Ekkor kiderült, hogy egyáltalán nem is volt olyan kedves.

7. nap

MÁSNAP ISMÉT KÉSŐN REGGELIZTEK, aztán Jane olvasgatott a nappaliban. Később meglátogatta őket Miss Heartwright, és sétálgattak az urak társaságában. Ez utóbbinak a szokásos ábrándozásra kellett volna ösztönöznie Jane-t, de már egyáltalán nem érdekelte az egész. Tekintete a kertet fürkészte, azt a magas pohár üdítően friss vizet keresve. Aznap délután egyedült ült a könyvtárban. Egy Ann Radclifferegényt, Az itáliait olvasta, igyekezve lépést tartani az archaikus történetszövéssel. Tudta, hogy az Élmény része a kényelmes élet, de ő tiszteletbeli New York-iként a puritánok munkaerkölcsét örökölte, és az, hogy naphosszat szinte semmit nem csinált, kezdte már megviselni. Sóvárogva vágyott arra, hogy a ruháját a mosdókagylóban mossa ki, amikor a lakóháza összes mosógépe foglalt, hogy banánt eszegessen, amit egy utcai árustól vett, hogy eldobható esernyőt vásároljon a szakadó esőben, és hogy ismét érezze a zsúfolt földalatti forró emberszagát. Milyen sokat ábrándozott arról, hogy Austen világában éljen, és most, hogy itt van, a normális élet hétköznapi mozzanataira vágyik. Ez kegyetlen dolognak tűnt. Elhatározta, hogy megkeresi Martint most, napközben. Miért ne? Végül is, nem vámpír a férfi. Kellemes, napos idő volt, ám amint az elegáns kertben sétálgatott, hamarosan szívesen menekült volna valami árnyékos helyre az erős sugarak elől. Az alacsony sövény útvesztőszerű vonalát középen megtörte egy miniatűr Parthenon, amelyet akár a földönkívüliek is helyezhettek volna oda. Jelenlegi hangulatában Jane nyugtalanítónak találta az építményt. Olyan nyilvánvalóan hamis volt a máskülönben természetesen szép virágok és bokrok között, hogy nevetségessé tette a kertet.

Jane észrevett néhány ősz, sapkás fejet elszórva a park sűrűbb részeiben, aztán meglátott egy kertészt, aki egy alacsony kőfal mellett metszette a bokrokat. A férfira oda sem nézve leült a kőfalra, és kinyitotta a könyvet. Pár perc múlva elhallgatott a metszőolló csattogása, és Jane megérezte Martin pillantását. Lapozott egyet. – Jane! – szólalt meg a férfi enyhe bosszúsággal a hangjában. – Csitt! Olvasok. – Jane, figyeljen! Valaki figyelmeztetett, hogy egy másik fickó meghallotta a tévém hangját, és szólt Mrs. Wattlesbrooknak. Úgyhogy ma reggel ki kellett dobnom. Ha meglátják, hogy maga körül lebzselek… – Nem lebzsel körülöttem, én csak itt olvasgatok. – A fenébe, Jane… – Martin, kérem, sajnálom a tévéjét, de nem dobhat most ki engem is. Egyszerűen becsavarodom, ha egész délután ott kell ülnöm abban a házban. Utoljára általános iskolás koromban varrtam, háztartástanórán, amikor is elkövettem egy szürke sortot, ami elszakadt a fenekemen, amint leültem benne. És nem zongoráztam, amióta tizenkét évesen abbahagytam, mert annyira untam. És a főiskolás éveim óta nem vettem a kezembe könyvet napközben. Úgyhogy láthatja, mekkora bajban vagyok. – Szóval – vágta bele a földbe az ásót Martin –, megkeresett engem, mivel nem akadt más, akivel flörtölhetne. Hah! – gondolta Jane. A férfi nagy csattanással lemetszett a fatörzsről egy elszáradt ágat. Hah! – gondolta Jane ismét. Majd felállt, és elindult a ház felé. – Várjon! – ugrott utána Martin, és elkapta a könyökét. – Láttam magát azokkal a színészekkel, ahogy a kertben parádéztak ma reggel. Korábban nem láttam magát velük. Ahogy játsszák a szerepüket. És ez nagyon megzavart. Úgy értem, ugye nem veszi komolyan ezt a dolgot? Jane vállat vont. – Vagy igen?

– Jobban, mint szeretném. Habár mostanában, maga miatt kevésbé tűnt fontosnak. Martin felhunyorított egy felhőre az égen. – Sosem értettem azokat a nőket, akik ide jönnek, és maga is közéjük tartozik. Egyszerűen képtelen vagyok megérteni ezt az egészet. – Nem hiszem, hogy meg tudnám ezt magyarázni egy férfinak. Ha nő volna, elég lenne annyit mondanom: „Colin Firth vizes ingben”, és rögtön azt mondaná: „Ááá”. Úgy értem: „Áhááá!”. Francba! Azt remélte, a férfi nevetni fog a Colin Firth-dolgon. De nem nevetett. Most pedig, a beállt csendben Jane úgy érezte, mintha egy mérleghintán állna, arra várva, hogy valaki felpattanjon a hinta másik oldalára. Aztán megérezte a szagot. A szakítás dohos, csípős, savanyú, fémes, bomló szagát. Ez nem egyszerűen az első veszekedésük volt. Jane túl sokszor volt már ebben a helyzetben ahhoz, hogy felismerje a jeleket. – Szakítani akar velem? – kérdezte. – Közel kerültünk egymáshoz annyira, hogy szükség legyen szakításra? Ó! Jaj! Ettől a megjegyzéstől a lány önkéntelenül hátralépett egyet. Talán a ruha segítette hozzá, hogy a szokásosnál gyorsabban összeszedje magát. Pukedlizett. – Elnézést, hogy megzavartam, összetévesztettem valakivel, akit ismerek. Megfordult, és gyors léptekkel távozott, miközben arra gondolt, bárcsak valami viktoriánus ruha volna rajta, aminek a bő szoknyáját olyan hatásosan felkaphatná. De be kellett érnie azzal, hogy határozottan szorosabbra kötötte a kalap szalagját, amint elmasírozott. Te ostoba, ostoba lány! – gondolta. Már megint fantáziáltál. Hagyd abba!

Olyan jól ment ez a dolog. Jól szórakozott, kisimult, nem bocsátkozott egy új románcba tele kérdőjelekkel, mint: „mi volna, ha?”, „mi lesz azután?”, és „örökké szeretni fog-e?” – Szakítani akar velem? – motyogta magában. A férfi biztosan futóbolondnak nézi. És valójában igaza is van. Itt van Pembrook Parkban, ahol egy vakációért a nők nagy rakás dohányt fizetnek, csak hogy összejöjjenek olyan férfiakkal, akiket azért fizetnek, hogy körülrajongják őket. Erre megtalálja az egyetlen férfit az egész birtokon, aki abban a helyzetben van, hogy megengedheti magának, hogy elutasítsa őt, és aztán gondoskodik róla, hogy meg is tegye. Ez tökéletesen jellemző rá.

5. számú pasi

Rahim (a családneve feledésbe merült) „HARMINCÖT” ÉVES (VALÓSZÍNŰLEG INKÁBB 40+) – Maga annyira bájos? – mondta Jane-nek a parfümös pult felett. Jane tizenkilenc volt, főiskolás, minimálbért kapott, és éppen élete legrosszabbul sikerült frizuráját viselte. Feltehetőleg ez volt az oka, hogy ez a dicséret nagyobb jelentőséggel bírt, mint amennyit érdemelt. Egy értékes madárnak tűnt, amelyet nem volt szíve elengedni. A férfi három héten keresztül éttermekbe vitte, drága éttermekbe, és ő is fizetett! Ahol az őrült pazarlás rohamában Jane előételt is rendelt és desszertet is! Aztán egy este a férfi hazacsalogatta magával a lakására, amelyet átjárt az olajszag. A mosdatlan test nehéz szaga, amikor az ember vagy egy hete nem zuhanyozott már. A férfi félig behunyta a szemét, és Jane vállát megragadva kijelentette: „Szeretkezni akarok veled.” Ügyetlen kísérlete Jane-nek eszébe juttatta azt a pillanatot, amikor Elizabeth Pemberley-ben belefut Mr. Darcyba. Azzal összehasonlítva, Rahim csúszós tapogatása nevetésre ingerelte a lányt. És fel is nevetett. Kínos csend következett. Aztán Jane megköszörülte a torkát, motyogott valami bocsánatkérést, és távozott.

7. nap, folytatás

VACSORÁHOZ JANE A LEGKEVÉSBÉ KEDVELT RUHÁJÁT vette fel, a barnával szegélyezett zöldet, amely olyan volt, mint egy sátor. Nem számított. Martin nem fogja látni, sőt, ami azt illeti, más sem, amint a sor végén vonszolja magát. Úgy gondolta, elég jól leplezi a rosszkedvét, de aztán elege lett abból, hogy leplezze. A szalonban felkapott egy könyvet, és belesüppedt egy székbe, már amennyire a fűzője engedte. – Ugyan kártyázzon már velünk ma este, Miss Erstwhile! – szólalt meg Miss Heartwright, amint az urak csatlakoztak hozzájuk a szalonban. – Nem tudom elviselni, hogy már megint magában olvasgat. Jane legszívesebben csak dühösen rámeredt volna. Miss Heartwrightnak még akkor is sikerült könnyednek tűnnie, amikor szálegyenesen ült, ahogy egy régensség korabeli hölgytől az elvárható. Mintha csak kecsesen nekitámaszkodott volna tökéletessége erős pillérének. És akkor még ott volt az a csillogás a tekintetében, meg a képtelenül fehéren vakító fogsora. Dühítő volt, és kész. – Köszönöm, nem! Jane-nek nem volt kedve beszélgetésbe elegyedni senkivel. – Ugyan már, jöjjön! Mr. Nobley – fordult Miss Heartwright az urak közül a kedvencéhez –, segítsen előcsalogatni Miss Erstwhile-t a csigaházából! Mr. Nobley felpillantott a könyvéből. – Ha Miss Erstwhile szívesebben olvasna kártyázás helyett, én inkább nem zaklatnám. – Köszönöm, Mr. Nobley! – felelte Jane, és komolyan is gondolta. A férfi szinte cinkosan bólintott, ami zavarba ejtő gesztus volt tőle.

– Mr. Nobley – mondta Miss Heartwright legédesebb mosolya kíséretében –, remélem, önt legalább rávehetem egy rövid játszmára. Mr. Nobley letette a kedvéért a könyvet, és odaült a kártyaasztalhoz, Jane pedig kijelentette, hogy ma korán visszavonul. De csak addig maradt a szobájában, amíg felvette a kabátját meg egy kalapot. Üdítő érzés volt kilépni a házból. A hűvös, sötét parkban a világ valahogy meghittebbnek tűnt. Jane megborzongott, aztán tempósan sétálni kezdett, amíg csak fel nem melegedett a vére, és nem enyhült kissé a sebezhetőség fájdalmas érzése. Szerette volna, ha ott van Molly, a legjobb barátnője, aki vele nevetne Martin ostobaságán, és lojálisán megállapítaná, hogy Jane nem tett semmi rosszat, mindenki más volt a hibás. El akarta kerülni a személyzeti szállást, igazán, de annyira elmerült valami hihetetlenül csodás diadal álomképében – ő lesz a legszebb a bálban, és az összes színész valóban beleszeret, de ő nemet mond majd mindegyiknek, és úgy hagyja el Pembrook Parkot, mint egy érett nő, aki tétovázás nélkül, végleg eltemeti tinédzserkori ábrándjait. .. –, hogy végül ott kötött ki Martin ablakánál, amely sötét volt, akárcsak az ég. Nem, látszott sem villódzás, sem szürkés fény az ablak mögött. Feltette rá az ágytakarót? Szerzett egy új televíziót? Esetleg bekopogjon, és bocsánatot kérjen, amiért olyan ostoba volt, hátha újra kezdhetnék? Vagy esetleg rögtön ugorhatnának a smárolós részre? Jelenlegi állapotában – egy régensség korabeli ruhában ácsorogva Angliában, cserbenhagyva – nos, Jane nem könnyen ismerte el, hogy ez élete legrosszabb ötlete. Csend és hideg vette körül, amint ott állt a férfi ablakánál, és várta, hogy valaki döntsön helyette. Az egyik fán egy madár előállt valami javaslattal. Jane azt kívánta, bárcsak értené a madarak nyelvét. – Mit csinál itt? – Kiai! – kiáltotta Jane megperdülve, fenyegetően feltartva a kezét.

Mr. Nobley állt mögötte kabátban, kalapban, kezében sétapálcát tartott, és elkerekedő szemmel bámult rá. Jane néhány gyors lépéssel (mintegy oda sem figyelve) eltávolodott Martin ablakától. – Ööö, azt mondtam volna, hogy „Kiai”? – Igen, épp most mondta, hogy „Kiai” – erősítette meg a férfi. – Ha nem tévedek, csatakiáltásnak szánta, és arra figyelmeztetett vele, hogy támadni akar. – Én… ööö – a nevetéstől nem tudta folytatni. – Nem voltam vele tisztában eddig a szent, és rendkívül kínos pillanatig, hogy amikor váratlanul meglepnek, úgy teszek, mint egy nindzsa. Mr. Nobley ajkához emelte a kezét és köhögött. Vagy inkább nevetett volna? Nem, Mr. Nobley-nak nem volt humorérzéke. – Elnézést, akkor valószínűleg valami titkos küldetés vár rám valahol – jelentette ki Jane, és a férfi mellett ellépve elindult a ház felé. Ám Mr. Nobley megragadta a karját és megállította. – Várjon egy pillanatig, kérem! Körülnézett, mintha csak meg akarna győződni róla, hogy senki sem figyeli őket, aztán meglehetősen erélyesen az épület oldalához vezette a lányt, ahová nem ért el a lámpák meg a hold fénye. – Engedjen el! A férfi elengedte a karját. – Miss Erstwhile, úgy vélem, a saját érdekében jobban teszi, ha elárulja nekem, hogy mit keres itt kint. – Sétálok – felelte Jane, dühös pillantást vetve rá. Nem különösebben élvezte, ha a karjánál fogva rángatták. A férfi tekintete a személyzeti szállásokra siklott. Egészen pontosan Martin ablakára. Jane nagyot nyelt. – Nem csinál semmi ostobaságot, ugye? De igen, valójában épp valami ostobaságot csinált, ám ez nem akadályozta meg abban, hogy továbbra is dühösen meredjen Mr. Nobley-ra. – Nem tudom, tisztában van-e vele – folytatta Mr. Nobley kibírhatatlanul kioktató hangján hogy nem helyes, ha egy hölgy kint

jár egyedül sötétedés után, és még ennél is rosszabb, ha a személyzettel hancúrozik… – Hancúrozik? – Mivel mindez a lehető legrosszabb következményekhez vezethet. .. – Hancúrozik? – Nézze – mondta a férfi, immár kevésbé kioktató hangon –, maradjon távol ettől a helytől! – Ön csupa jóindulatú aggodalom, Mr. Nobley. Öt perccel ezelőtt még azt fontolgattam, hogy pályát változtatok, és ezután fejőlány leszek, de maga megmentett ettől a sorstól. Nos, nem tartanám fel tovább, ideje visszatérnem az illedelmes viselkedéshez. – Ne legyen ostoba, Miss Erstwhile! – mondta még utoljára a férfi, aztán távozott arra, amerről jött. – Elviselhetetlen alak – motyogta Jane. Nem, nem fog bemenni Martinhoz, egye meg a fene, de nem is fog visszafutni a szobájába, már csak azért sem, hogy ellenkezzen Mr. Nobley-val. Az az ember megérdemli, hogy felbosszantsa. Habár unalmas alak volt, hűvös és ellenszenves, mégis Mr. Nobley volt a leginkább Darcy-szerű az összes férfi közül. Úgyhogy Jane szenvedélyes elszántsággal utálta. Azt remélte, talán ez is terápiás hatású lesz majd, és segít kigyógyulnia az austeni álomvilágból. – Még hogy megmarkolja a karomat! – dünnyögte. Némi elégedettséggel töltötte el, hogy úgy motyog, mint egy őrült vénasszony. – És ráadásul ostobának nevezett engem… Dühösen körözött a parkban. Fázni kezdett az ujja, és gondolatai gyermekkori emlékek felé terelődtek, amikor olyan sok időt töltött a kádban, hogy az ujja hegye ráncos lett, mint a mazsola. A ráncos bőrről eszébe jutott Carolyn néni, meglepően puha ujjával és cinkos pillantásával.

Ő vette neked ezt az ajándékot– gondolta Jane. Használd fel jól, te agyatlan, reménytelen idióta, és ne próbálj szerelembe esni holmi kertészekkel! Vagy bárki mással. Az éjszaka néptelen sötétje hirtelen kitágult, nem zárult össze olyan szorosan körülötte. Most nagyon magányosnak érezte magát. De – és ez nagyon fura volt – éppen azt érezte, hogy otthon van ebben a magányban. Ámulva suttogta maga elé: – Még sosem történt ilyen. Még sosem voltam ennyire megbékélve önmagammal. A személyzeti szállás felé pillantott, és ekkor tette a második meglepő felfedezést. Őszintén nem vágyott rá, hogy bemenjen Martinhoz. És korábban sem. Csak megszokásból tette volna. A múltban mindig kész volt visszasomfordálni, miután elutasították, reménykedve, hogy majd befogadják újra. De itt és most tökéletesen eltűnt ez a vágya. – Ha! – mondta az éjszakának. Ahogy az esti szélben suhogva meglibbent a szoknyája, Jane érezte, hogy a küldetése Austen világában új irányba fordul. Már nem az utolsó, nagy, romantikus kalandnak tűnt, mielőtt végleg elfogadná, hogy vénkisasszony lesz – ó, nem. És micsoda megnyugvás volt ez! Ez a vakáció inkább nevezhető sokkterápiának. Martin legalább abban segített neki, hogy rájöjjön egy dologra – még mindig kedvelte a férfiakat. Nagyon is, és ezen semmi nem változtathat. Éppen csak el kell rendeznie a fejében a dolgokat, és élvezni azt, hogy nőnemű és szép és fiatal. Hátat fordított a személyzeti szállásnak, és felnézett a nagy házra, ahogy a kosárra szokott a középiskolai kosárlabdameccseken. Új célja az volt, hogy teljesen elmerüljön képzelgései nevetséges világában, mint amikor valaki kizárólag csokoládét eszik, amíg már ránézni sem tud semmi édesre. Hogy megszabaduljon tőle. Meg kell győződnie arról, hogy ez nem tenné igazán boldoggá. Aztán a maga ura lesz megint. Már csak két hete maradt. De muszáj fejest ugrania,

meg kell próbálnia, mert különben – olyan bizonyosan, mint ahogy a szobanövényei most lehelik ki a lelkűket – egy nap majd azzal a nyugtalanító gondolattal néz vissza erre a vakációra, hogy: „Mi lett volna, ha…?” Amikor már olyan késő volt, hogy biztos lehetett benne, a lakótársai mindnyájan nyugovóra tértek, Jane kinyitotta a nyikorgó bejárati ajtót, és orrát nyomban megütötte a padlóviasz otthonos illata. A szalonból fény szűrődött ki, ami meglepte. Csak nem valami maratoni whistfordulót játszanak a többiek? De a terem üres volt. Két lámpa világított benne, elűzve a sötétséget. Az asztalon Mr. Nobley könyve hevert. Jane belelapozott, kíváncsian, vajon milyen bosszantó történet ejtheti rabul ennek az embernek az elméjét. A könyvből kicsúszott egy cédula, és levitorlázott a szőnyegre. Egy csekkszelvény volt, Henry Jenkins névre kiállítva, rajta egy brightoni címmel. Ez lehet Mr. Nobley? Jane visszadugta a papírt, és a könyvet letette a majdnem üres kristálykancsó mellé, amely Sir John Templeton legkedvesebb barátja volt. Jane kíváncsiságból megemelte a fedelét, és beleszagolt. Cukros puncs illatra számított, ami igazolta volna a gyanúját. De nem, ez határozottan alkohol volt. A lány meglepődött. Hogyan képes a színész egyfolytában inni anélkül, hogy valóban lerészegedne? Mintegy válaszul a gondolataira, megjelent az ajtóban maga Sir John. Jane meglepetésében a szőnyegre ejtette a kancsó fedelét. – Ó, jó estét, Miss Ersssstwhile! – szólalt meg Sir John, kígyóként sziszegve Jane nevét. – Még mindig hajadon, nemde? Vagy csak hajdan volt hajadon? – Ööö… megijesztett, Sir John. – Hogyhogy fent van ilyen későn? Merre járt? Valami huncutságot művelt, remélem. – Csak egy kis friss levegőre vágytam. Most pedig, ha megbocsát... – Hmmm.

A férfi az ajtógombnak támaszkodott, és mintha egy pillanatra elszunyókált volna. Jane helyére tette a kancsó fedelét, lekapcsolta a hamis petróleumlámpákat, és megpróbált elsurranni Sir John mellett, anélkül hogy felébresztené. Ám alig tett pár lépést a sötét folyosón, amikor meleg leheletet érzett a nyakán. – Maradjon egy percet! Jane kissé nyugtalanul fordult hátra, de azért megállt. Eldöntötte, hogy végigjátssza ezt a színjátékot, és mivel az ő személyes története itt, Pembrook Parkban kezdett ellaposodni, nem akarta elmulasztani a cselekmény egyetlen fordulatát sem. – Mit akar, Sir John? – Csak arra gondoltam, eltölthetnénk egy kis időt kettesben, esetleg játszhatnánk együtt egy kis – ekkor egészen közel hajolt Jane-hez – whissstet. Jane köhintett. – Az négyszemélyes játék. – Ahogy akarja. De arra gondoltam, lehetnénk partnerek. Egy kis kacsingatás, egy kis lábnyomkodás az asztal alatt, ugye ért engem? Jane átgondolta az Austen-könyvek cselekményét, olyan jelenetet keresve, ahol egy házasember megkörnyékez egy ifjú hölgyet. Ott volt az a kudarcra ítélt légyott a Mansfield Parkban egy férjezett hölgy és egy legényember között, de Sir John nem volt… hogy is hívták…? a behízelgő, fiatal Henry Crawford. – Azt hiszem, jobb lesz, ha lefekszem – jelentette ki Jane. Nem tudta pontosan, mit vár tőle a férfi, de nem élvezte a játékot. – Éppen erre utaltam én is – vágta rá Sir John. Ismét közeledni kezdett. A lány hátrált, amíg el nem ért a falig. – Maradjon ott, ahol van! – mondta Jane, kezével megtaszítva a férfi mellkasát. Sir John két keze közé zárta a lány kezét. Forró és érdes volt a bőre. – Maga annyira, annyira bájos!

Jane-t ismét megcsapta Sir John lehelete. Étel- és italszagától felkavarodott a gyomra. A férfi láthatóan részegebb volt, mint Jane sejtette. – Sir John, maga házas. – Nem igazán – felelte a férfi, és rákacsintott. Vagy talán csak belement valami a szemébe. – A nejem meg én külön ágyban alszunk. Ne mondja meg neki, hogy elárultam! Én pedig olyan magányos vagyok, magányos, és fázom, mint a maga édes kis keze. És még sosem volt itt olyan fiatal és szép és jó karban lévő példány, mint maga. Jane megpróbálta ellökni, de Sir John nem hagyta magát. A falhoz lökte a lányt, olyan hevesen, hogy a falikar megcsörrent tőle. A férfi kezével lefogta Jane kezét, kerek hasát a lány testének nyomta, és a szája egészen közel került Jane ajkához. – Egy ilyen ifjú szépség bizonyára szintén magányos. Ez is lehetne a játék része, ha akarja. – Eresszen el! – mondta Jane, megelégelve a dolgot. A férfi válaszul még közelebb hajolt. Úgyhogy a lány beletérdelt; az ágyékába. Amilyen keményen csak tudott. – Aú! Jaj! A fenébe! Sir John összegörnyedt, és nagyot puffanva térdre rogyott. Jane lesöpörte a térdét, mintha valami piszkos dologhoz ért volna. – Igen – mondta. – Aú, jaj, a fenébe! Hát mit képzelt? Jane sietős lépteket hallott közeledni lefelé a lépcsőn, és kisvártatva megjelent Mr. Nobley. – Miss Erstwhile! Mezítláb állt ott, térdnadrágban, az inge betűretlenül lógott. Lepillantott a nyögdécselő férfira. – Sir John? – Aú! Megrúgott! – mondta panaszosan Sir John. – Beletérdeltem – pontosította Jane. – Én nem rúgok. Még akkor sem, amikor nindzsa vagyok. Mr. Nobley egy pillanatig szótlanul állt, felmérve a helyzetet.

– Remélem, nem felejtett el „Kiai”-t kiáltani, amikor a földre küldte. Úgy hallom, az nagyon hatásos. – Attól tartok, azt a részt kihagytam, de ha ez az ember még egyszer valaha hozzám ér, akkora „Kiai”-t fogok kiáltani, hogy még Londonban is meghallják. – Miss Erstwhile, ön Amerikában esetleg a fegyveres testületek tagja volt? – Mi van? A brit nők talán nem tudják a térdüket használni? – Szerencsére sosem hoztam magam olyan helyzetbe, hogy ezt megtapasztalhattam volna. Mr. Nobley rámeredt a földön fekvő Sir Johnra. – Bántotta magát? – Őszintén szólva, amikor maga megrángatta a karomat, az rosszabb volt. – Értem. Talán jobb lesz, ha visszavonul a szobájába, Miss Erstwhile. Óhajtja, hogy elkísérjem? – Nem szükséges – felelte Jane. – Feltéve, hogy az emeleten nem ólálkodik egy újabb Sir John. – Nos, Andrews századosról ugyan nem állíthatnék ki valami kitűnő referenciát, de azt hiszem, tiszta a levegő odafent. Jane közelebb lépett Mr. Nobleyhoz, és suttogva megkérdezte tőle: – Be fogja fújni Mrs. Wattlesbrooknak, hogy a személyzeti szállásnál ólálkodtam? – Azt hiszem – felelte Mr. Nobley, lábával megbökdösve a kiterült Sir Johnt –, ma este már eleget szenvedett. Azzal rámosolygott a lányra, most első ízben valódi mosolyával. Széles mosolynak azért talán nem nevezte volna Jane. A férfi szája zárva maradt, de a szeme csillogott, és a szája sarka határozottan felkunkorodott, amitől vonzó kis ráncok keletkeztek kétoldalt az arcán, mintegy zárójelbe téve a mosolyát. Mindez fura módon hatott Jane-re. Olyan érzést keltett benne, mint amikor viszket valahol, de nem tudja pontosan, hol vakarja meg. A férfinak nem volt túlzottan

jókedve, azt látta, csak azért mosolygott, hogy őt megnyugtassa. Várjunk csak! Valójában ki akarja megnyugtatni? Mr. Nobley vagy X, a színész? – Köszönöm! Jó éjt, Mr. Nobley! – Jó éjt, Miss Erstwhile! A lány kicsit tétovázott, aztán elindult felfelé a lépcsőn, maga mögött hagyva a még mindig nyögdécselő Sir Johnt. A második emeleten Saffronia néni lépett ki a szobájából, egy fehér stólát borítva a vállára a hálóing fölé. – Mi volt az a zaj? Minden rendben? – Igen. A zaj… a férje volt. Helytelenül viselkedett. Saffronia néni pislogott. – Ittas? – Igen. Az asszony lassan bólintott. – Sajnálom, Jane. Jane nem volt benne biztos, hogy Saffronia néni Jane-nel, az unokahúgával, vagy Jane-nel, az ügyféllel beszél. De most első ízben ez nem is számított. A két Jane most egynek tűnt. Egy biccentéssel elfogadta a bocsánatkérést, bement a szobájába, és bezárta az ajtót maga mögött. Azt hitte, hogy dühös, de amikor ledobta magát az ágyra és beletemette a fejét a párnájába, nevetni kezdett. – Micsoda vicc! – mondta, és mintha Lydia Bennetet hallotta volna a filmből. – Idejövök Mr. Darcy miatt, beleesek a kertészbe, és végül a részeg férj tesz ajánlatot. Arra gondolt, a következő nap más lesz. Holnap komolyan fog játszani. Bele fogja vetni magát a játékba teljes erővel, remekül fogja érezni magát, és egy életre lerázza magáról ezt az ostoba sóvárgást Darcy után. Mr. Nobley mosolyának csiklandós emlékével merült álomba.

6. számú pasi

Josh Lake, HÚSZÉVES Akkor ismerkedtek meg, amikor két baráti társaság találkozott, és összeolvadt a főiskola jótékony célú, „Ötven hektár mulatság” elnevezésű karneválján. Jane-t valahogy összeszíjazták a teljesen ismeretlen Josh-sal meg a majdnem ismeretlen Britney-vel a „zuhanórepüléshez”, csakhogy a szerkezet elromlott, és ők hárman ott lógtak tizenöt percig, arccal lefelé a hámban, a tizenkét emeletes acéltorony tetejéről. Britney teljesen bepörgött, vörös arccal átkozta a rohangáló karneváli munkásokat majd ötven méter magasságból. Teljesen elvette az eszét a dühödtfélelem. Amikor Jane nyugtatni próbálta, őrjöngeni kezdett, rázúdítva dokkmunkásokat megszégyenítő szótárát Jane-re meg Josh-ra, amitől azok olyan féktelen nevetésben törtek ki, hogy amikor végül hirtelen lezuhantak, már nem maradt lélegzetük sikítani. Annyira erős volt ez az ötven méter magasban létrejött kötelék, hogy Jane-nek három hónapra volt szüksége ahhoz, hogy a langyos csókok és minimális filozófiai mélységekben vájkáló beszélgetések („De igazán, Jane, csak gondold meg – ha a könyvtárak bezárnak este kilenckor, az éjszakai életet élő, hátrányos helyzetű emberek hogyan lesznek képesek valaha is előbbre jutni?”) után végül azt mondja:

„Azt hiszem, szakítanunk kéne. „ Mire a fiú vállat vont: „Aha, rendben.” Azért egy kicsit küzdhettél volna, Josh.

8. nap

JANE LUSTÁLKODÁSSAL TÖLTÖTTE A REGGELT, ahogy az kötelező volt a manapság kigúnyolt, régensség korabeli nőknek. Hasra feküdt az ágyban, lábfejét lefeszítve az égnek emelte, és élvezte a csajos semmittevést, miközben a mobiltelefonjával játszott. Ezzel az eszközzel a kezében valami izgalmas hatalom birtokában érezte magát, mint egy időutazó, titkos jövőbeli technológiával felruházva. A telefon volt a fegyver, és Jane kérdései voltak a töltények. Ám az, hogy az összes szabályt áthágva felhívja Mollyt, túlságosan botrányosnak tűnt, különösen, mivel elhatározta, hogy mától fejest ugrik Austen világába. Viszont úgy érezte, egy rövid, újságíró barátnőjének címzett e-mail még megengedhető.

Hé, chica, kell egy kis háttérinfó. Martin Jasper, Bristol/Sheffield. És Henry Jenkins, Brighton. Hiányzol. Ez a hely fura és muris. Sokat mesélek majd. J.

Egy kukkantás a bejövő leveleire emlékeztette rá, milyen szánnivalóan unalmas lehet a világ, úgyhogy, inkább játszani kezdett egy hosszú utazásokra kitalált, abbahagyhatatlan stratégiai játékot. Még csak tizenöt perce játszott (és rekordnak számító 582 pontot ért el!), amikor berobbant a szobába a szobalány, hogy, mint mindennap,

bepréselje Jane-t a fűzőjébe. Jane gyorsan a párnája alá rejtette a telefont. Az urak nem voltak jelen a reggelinél. A helyiségben, ahol csak a három hölgy tányérja csörrent meg néha, és ahol csak ők hárman csipegették a mézes és mazsolás süteményeket, feszült volt a hangulat. – Sir John nem érezte jól magát múlt éjjel – jelentette be Saffronia néni, tekintetét a tányérjáról egy pillanatra Jane arcára emelve, aztán ismét lepillantva a tányérra –, úgyhogy Mr. Nobley felajánlotta, hogy elkíséri a patikáriushoz a városba. Velük tartott Andrews százados is, mivel neki is volt valami elintéznivalója. Annyira figyelmesek, olyan őszinte, gondoskodó fiúk. Hiányozni fognak, ha már nem lesznek itt velünk. – Nekem most is hiányoznak – szorította össze az ajkát Miss Charming. – Az urak nélkül reggelizni, és tűrni, hogy az a Heartwright nőszemély elcsaklizza őket tőlem, nos, nem ezt ígérték nekem. Alkudozó kofaként pillantott Saffronia nénire. Saffronia néni megnyugtató gesztussal az ölébe ejtette a kezét. – Tudom, drágám, de majd visszajönnek, és addig is… – Nem azért jöttem, hogy addig is. Én a férfiak miatt jöttem. Szegény Saffronia néni! Jane igazán megsajnálta. Kezét Miss Charming karjára téve megszólalt: – Lizzy, esetleg maga meg én lemehetnénk az istállóba, és kilovagolhatnánk, vagy… – Ma nem, Jane. Megsebezték az érzéseimet. Egy könnycsepp jelent meg az egyik szemében. – Bizonyos dolgokat ígértek nekem ezen a helyen, és kijelenthetem – ez idáig senki nem próbálta elhitetni velem, hogy elbűvölő lennék. – Ó, istenem! – felelte Saffronia néni. – Nem hagyhatom, hogy bárki szomorkodjon az én asztalomnál. Árt az emésztésnek. Miss Charming, mit szólna, ha meglátogatnánk Mrs. Wattlesbrookot? Úgy

gondolom, nagyon aggasztaná, ha azt hallaná, hogy bármivel is elégedetlen volt a látogatása alatt. Miss Charming száraz szemmel nézett Saffronia nénire, mint a liba, amelyik azt fontolgatja, csípjen-e. Aztán biccentett, és azt mondta: – Rendben. Jane arra gondolt, Mrs. Wattlesbrook majd gondoskodik róla, hogy napnyugtára Mr. Nobley Charming kiskutyája legyen. Ő volt Miss Charming eredeti választása, a legelső pillanatban, bár hamarosan túl fárasztónak bizonyult a nő ízléséhez mérten. Nem vitás, hogy ő volt a férfiak közül a legszemrevalóbb, és azt a benyomást keltette, mintha rejtett értékei volnának. Csak jó lenne, ha tudna kissé lazítani. Jane érdeklődéssel várta, hogyan fog a férfi megváltozni, ha Mrs. Wattlesbrook utasítja majd, hogy bűvölje el Miss Charmingot. Nem mintha ez számítana Jane-nek. Mert mi van akkor, ha a férfi (feleslegesen) egy szál ingben a segítségére sietett? Amikor azt mondta neki: „Ne legyen ostoba, Miss Erstwhile!”, Jane legszívesebben kiszúrta volna a szemét. Hiszen imádnivalónak kellett volna lennie, amilyen Darcy volt, nem pedig ilyen fogcsikorgatóan dühítőnek. Miután a hölgyek távoztak, Jane a könyvtárban olvasgatott, aztán a nappaliban, majd a télikert hamis nyarában, ahol a levelek elszáradt hegye susogva csiklandozta a nyakát, míg végül nem bírta tovább. Nem akart ismét a parkban sétálni, köszönte szépen. Úgyhogy unalomtól űzve, végső kétségbeesésében elindult, hogy meglátogassa Miss Heartwright-ot Pembrook Cottage-ban. Vagy öt percet gyalogolt tempósan a kavicsos ösvényen, napernyője tökéletesen kerek árnyékában. A novemberi délelőtt hűvös volt és nyirkos. Jane-ben nosztalgikus gondolatokat ébresztett, mivel az aratás és a halloweeni tök illatát idézte, amikor a vastag sídzseki alatt viselt, szúrós tüll balerinaruhában házról házra jártak édességért.

Pembrook Cottage ugyanabból a sárga téglából épült, amiből a főépület, habár meg sem közelítette annak méretét. Földszintes volt, oldalán mindössze négy ablakkal. Idilli kert vette körül, mélyen lelógó ágú almafákkal, amelyek késői gyümölcsüket kínálták, a fűcsomók közül pedig még kikandikált néhány kék őszirózsa. Ilyen házról ábrándozik az ember, ahol szívesen eltöltene egy nyarat. Az ilyen házba csak úgy futna az ember, aztán befészkelné magát egy kényelmes fotelbe, és elégedetten felsóhajtana. Jane hirtelen megpillantotta Miss Heartwrightot egy ablakon át. A ház egyetlen nappalijában ült hímezgetve, az anyja, Mrs. Heartwright pedig horkolva aludt egy székben. Az idős hölgy akkor is aludt, amikor Jane első ízben ellátogatott Pembrook Cottage-ba, a többi hölggyel. Miss Heartwright felpillantott a hímzéséről a szemközti falra, és Jane egy pillanatra meglátta az arcát. A tekintete kétségbeesett unalomról árulkodott. Jane majdnem sarkon fordult és elszaladt, de a szegény nő iránti szánalom arra ösztönözte, hogy bekopogjon az ajtón. Különben is – gondolta Jane – most már komolyan játszom, és egy régensség korabeli nő ezt tenné. Még az elitista Emma is tett látogatásokat. Egy piros orcájú szobalány nyitott ajtót, és a nappali szobában a kandalló mellett álló székhez kísérte. Jane helyet foglalt, és udvarias közhelyeket váltottak Miss Heartwrighttal. – Ó, köszönöm, hogy meglátogatott, Miss Erstwhile! – ismételte el többször is Miss Heartwright. A kedves hölgy valósággal sugárzott az örömtől. – Ön miért… Jane azt akarta kérdezni, Miss Heartwright miért éri be ezzel az unalmas életmóddal. Amennyit fizet, mint ideális ügyfél, lakhatna a főépületben is. Ám Jane tudta, hogy az effajta kérdés tilos. Valószínű, hogy Mrs. Heartwright csak színlelte az alvást, és mohón fülelt, hogy minden tiltott kis apróságot továbbadhasson a tulajdonosnőnek. Igaz, az a horkolás nagyon valóságosnak hatott.

Nem lehetetlen, hogy csak egy szegény, szenilis idős hölgy a közeli faluból, akinek fogalma sincs, mi folyik itt. Mrs. Wattlesbrookról nagyon is elképzelhető volt, hogy becsapja a hölgy családját, akik fizetnek azért, hogy az egy autentikus, tizenkilencedik századi idősek otthonában élhessen. Jane megköszörülte a torkát. – Azt akarom kérdezni, hogy érzi ma magát, Miss Heartwright? Aztán semmiségekről csevegtek. Az időjárásról (szeles és nyirkos), az urak vadászatáról (fácánra), a hírekről (Sir John elment az apotékába, ami komoly aggodalom forrása). Jane arra gondolt, megérti, hogy Austen gyakran a narrátorra hagyta ezeket a társalgásokat, és megkímélte az olvasót attól, hogy szóról szóra követnie kelljen ezeket a groteszk párbeszédeket. Kis szünet állt be a beszélgetésükben, miközben Jane újabb téma után kutatott. – Nos, volna kedve feljönni a főépületbe? Megvárhatnánk, míg az urak visszatérnek, és kikérdezhetnénk őket Sir John állapotáról, amint… – Igen! – pattant fel Miss Heartwright. Jane egészen biztos volt benne, hogy Miss Heartwright lelkesedése nem a részeges férj iránti aggodalomból fakad, hanem Mr. Nobley-val akar egy kicsit társalogni. Affene? – gondolta Jane, amint rájött, hogy kezd olyan lenni, mint Fanny Price a Mansfield Park bán. A csúnya lány, az alsóbb osztályból való lány, akinek nem jut senki, aki karon fogná. Most nem utasította volna el azt a gazfickó Henry Crawfordot sem. Felsétáltak a főépülethez. Csikorgott a kavics magas szárú cipőjük alatt, a szél játékosan cibálta kalapjuk kötőjét. – Biztos vagyok benne, hogy a nagynéném meghívja vacsorára – jegyezte meg Jane. – Remélem. Mama jól meglesz nélkülem Hillaryvel, én pedig olyan nagyon élvezem mindenki társaságát Pembrook Parkban.

Különösen a magáét, Miss Jane – mondta, és megfogta Jane karját. – Remélem, jó barátok vagyunk. Ha Miss Heartwright kevésbé tökéletes, ez a kijelentés nevetségesen hangzott volna. Így csak bosszantó volt. De persze nagyon aranyos. A felhajtón közeledő hintó látványa megkímélte Jane-t a válaszadástól. – Ez biztosan Saffronia néni és Miss Charming. Fogjuk sietősre! – tette hozzá Jane, mivel mindig is szerette volna ezt a kifejezést használni. Bámulatos, hogy egy mozgó tárgy látványa mennyire izgalmas lehet, ha az ember ennyire ingerszegény környezetben él. A két nő sietett (persze csak visszafogott, illedelmes módon), hogy üdvözöljék az érkezőket, amint a kocsi megállt a ház előtt. Aztán földbe gyökerezett a lábuk, amint meglátták, hogy egy idegen száll ki belőle. Miss Heartwright elengedte Jane karját, és egy lépést hátralépett. Számára láthatóan nem volt idegen a látogató. A férfi hat láb kettő magas volt, vagy még magasabb, sötét hajú, széles vállú, vonzóan férfias. Volt benne valami falusias, bár könnyed eleganciával viselte az aranysujtásos, kék egyenruhát. Jane azt remélte, hogy a férfi nőtlen – vagyis, hogy a szereplő, akit játszik, nőtlen. A férfi várakozva állt, a horizontot fürkészte. Ha Miss Heartwright ismerte, a társasági szabályok szerint a férfi addig nem szólhatott hozzá, amíg a nő nem köszöntötte elsőként. Utána már csak Amelián múlik, hogy bemutatja-e a férfit Jane-nek. Miss Heartwright a kavicsos ösvényt bámulta lehajtott fejjel. Jane megbökte. – Maguk ismerik egymást? – Ó, igen, bocsásson meg nekem! Miss Erstwhile, hadd mutassam be Mr. George Eastet! Mr. East, bemutatom Miss Jane Erstwhile-t, Sir és Lady Templeton unokahúgát.

Mr. East meghajtotta magát. Nagyon jól csinálta. – Örvendek, Miss Erstwhile. East kapitány vagyok. – Kapitány? – Miss Heartwright hangja megbicsaklott. Találkozott a pillantásuk, aztán mindketten elkapták a tekintetüket. Egek, de kínos volt! – Ó! – szólalt meg Jane, akinek hirtelen eszébe jutott, hogy Saffironia néni valami elhagyott férfit említett Miss Heartwright múltjából. És most itt volt az illető, ráadásul közben kapitány lett belőle. – Ó, úgy értem, nem engedhetem, hogy itt álldogáljon a ház előtt ilyen hosszú út után. A nagynéném nincs itthon, de azért jöjjön be, és foglaljon helyet! Helyes volt ez így? Két egyedülálló hölgy felügyelet nélkül maradhat egy egyedülálló úrral? Jane nem emlékezett rá biztosan, de a másik kettő nem tiltakozott, úgyhogy letelepedtek a nappaliban. Jane teát hozatott az egyik szobalánnyal (remek érzés volt, hogy pillanatnyilag ő a ház úrnője), és ő meg East kapitány hamarosan élénk társalgásba merültek, míg a szokatlanul csendes Miss Heartwright szálfaegyenesen és némán ült a székében. – Szóval ott voltunk – mesélte a százados –, egyetlen magányos angol hajó, körülöttünk négy francia hadihajó, és nyoma sincs a felmentő seregnek. A kapitány holtan fekszik a fedélzeten, a legénység retteg. „Adják meg magukat!” – jött a felszólítás azzal a fülsértő francia akcentussal. „Soha!” – feleltem én. Be kell vallanom önnek, Miss Erstwhile, erősen kísértésbe estem, de lelkesítenem kellett az embereimet. „Soha!” – mondtam tehát ismét. – De miért? – kérdezte Jane, annak a nőnek a szerepével próbálkozva, aki a nagyvilágról vágyik hallani egy kalandokat megélt férfitól. – Ez nem lett volna becstelen, ha a kapitány meghalt, és az ellenség olyan nagy túlerőben volt. East kapitány kis szünetet tartott. A kezét bámulta. A hamis csaták emléke gyönyörűen játszott a színész borongós homlokán.

– Láttam hasonló helyzetben az én bátor kapitányomat. Azt mondta: „Amikor az én brit szívem megmondja nekem, mit kell tennem, nem félek a szívemet követni.” – Elnézést! – állt fel Miss Heartwright, leejtve az ölében tartott könyvet. – Meg kell néznem, hogy van a mamám. Azzal sietve távozott. Felállt East kapitány is, mivel a szabályok egyértelműen kimondták, hogy ő meg Jane nem maradhatnak kettesben, felügyelet nélkül. – Megkérem Mathildát, hogy vezesse a szobájába, kapitány ! – Köszönöm! Mosolyogva nézett a lányra. – Örvendek, Miss Erstwhile, hogy megismerhettem. Amikor Mathilda kikísérte a férfit, Jane hangosan közölte az üres teremmel: – Ha figyelsz, Nagy Testvér, tudd meg: nem vagyok hajlandó Fanny Price-t játszani.

A 6. és 7. sz. pasi közti fickó

Paul Diaz, HUSZONVALAHÁNY ÉVES Az akvarellórán ismerte meg. A fiú aranyos volt, és kedvesen félénk. Nyilvánvalóan összeillettek, érezhető volt köztük a vonzalom, ami arra ösztönözte a lányt, hogy a rajongását kisiskolás módra kimutatva, számtalanszor beírja a fiú nevét díszes, kacska-ringós írással a füzetébe. Többször is alkalmat adott neki a közeledésre, de úgy vélte, a másik túl félénk ahhoz, hogy randira hívja. A záróvizsga utáni napon véletlenül összefutott vele a főiskolai büfében, és úgy gondolta, nincs mit veszítenie. – A munkahelyemen valami flancos vacsora lesz a jövő hétvégén, és állítólag nagyon jó lesz a kaja. Volna kedved eljönni velem? – Ó, ööö…, talán. Meg kell néznem az időpontot – felelte a fiú. Aztán megkérdezte. – Mi is a neved? Mindig van mit veszíteni.

8. nap, folytatás

AZNAP ESTE, AMIKOR AZ EBÉDLŐBE ÁTVONULTAK, felborult a kialakult sorrend. – Lássuk csak! – mondta Saffronia néni, időben korrigálva, mielőtt rágni kezdte volna a körmét. – Mr. Nobley, volna szíves a karját nyújtani nekem? Andrews százados, elkísérné Miss Charmingot? Ön pedig, East kapitány (ó, annyira örülök az előléptetésének, bizonyára nagyon megérdemelte), kísérje az ebédlőbe Miss Heartwrightot, azt hiszem, önök ketten már ismerik egymást. Jane, drágám, biztosan nem bánod, hogy egyedül kell jönnöd. Vacsorázhatok a budoáromban is, ha azt szeretnéd. Nem? Sir John elnézést kér mindenkitől, amiért nem tér vissza a Parkba, de szeretne a patika közelében maradni, még legalább két hétig, szegény, úgyhogy attól tartok, nem találkoznak már vele az elutazásuk előtt. Nos, most, hogy így elrendeztünk mindent, mehetünk vacsorázni? Az egész vacsora alatt, miközben a leves, vadmadarak, hal, gyümölcs és dió alkotta fogások kerültek az asztalra, Jane őrülten flörtölt (a régensség korabeli fegyelmezett módon) Andrews századossal, akit egészen felélénkített ez a figyelem. Gyorsan világossá vált, hogy Miss Heartwright nem érdeklődik a korábbi ismerőse iránt, úgyhogy Jane East kapitányt is hozzáadta azon férfiak listájához, akikre rebegtette a szempilláját. Feltételezte, hogy mostantól fogva Mr. Nobley elérhetetlen, legalábbis úgy tűnt, ő Miss Heartwright nagy kedvence. Viszont, miután Miss Charming látogatást tett Mrs. Wattlesbrook panaszirodáján, bizonyára előjogot kapott, hogy tetszése szerint válasszon a férfiakból. Még az is lehet, hogy a két hölgy majd megküzd Nobley-ért. Pembrook Park epedve várt egy kiadós női iszapbirkózást. Jane, a százados és a kapitány kimentette magát a kártyaparti alól, letelepedett az ablaknál, és Mr. Nobley-n kezdett tréfálkozni. Jane

egyszer a kert felé pillantott, és elképzelte, hogy Martin látja őt; látja, milyen népszerű és milyen szép – tiszta Emma Woodhouse a hajfürtjeitől a selyemtopánkájáig. Az mindenesetre sokat segített a képzelődésben, hogy a férfiak mind olyan jóképűek voltak. Szinte hihetetlenül jóképűek. Austen világa kezdett lakályosabbá válni. – Mit gondolnak, hall minket? – kérdezte Jane. – Nézzék, fel sem emeli a tekintetét abból a könyvből. Egy kicsit túlságosan is elszántan olvas, nem gondolják? – Igaza van, Miss Erstwhile – felelte Andrews százados. – Megmozdult a szemöldöke – tette hozzá East kapitány komolyan. – Valóban, kapitány – válaszolt a százados. – Nagyon jó megfigyelés. – Viszont a szemöldöke mozgása esetleg betudható a lelki gyötrelemnek valamiféle eltemetett bűne fölött, ami bántja – jelentette ki Jane. – Azt hiszem, ismét igaza van, Miss Erstwhile. Lehet, hogy egyáltalán nem is hall minket. – De mennyire, hogy hallom, Andrews százados – szólalt meg Mr. Nobley, tekintetét fel sem emelve a könyvlapról. – Süketnek kellene lennem, hogy ne halljam, ahogy kiabál. – Hé, ne haragudjon ránk, Nobley! Csak tréfálkozunk egy kicsit. Ne legyen ilyen unalmas! Nem állhatom, amikor a barátaim annyira erőltetik azt a sok tudományt. Az egyetlen, aki képes elcsalogatni azoktól a könyvektől, a mi Miss Heartwrightunk, de ma este ő is nagyon hallgatagnak tűnik, úgyhogy vesztett ügyünk van. Mr. Nobley erre már felnézett, épp időben, hogy elkapja, amint Miss Heartwright félénken elfordítja az arcát. – Lehetne egy kicsit tapintatosabb a hölgyek társaságában, Andrews százados – jegyezte meg Mr. Nobley. – Ó, ugyan már! Miss Erstwhile-nak adok igazat. Maga úgy viselkedik, mint valami madárijesztő. Nem tudom, miért játssza meg

magát, Nobley, mikor a portói mellett, vagy kint, a sportpályán egészen kellemes fickó. – Igazán? Ez érdekes – szólt közbe Jane. – Hogy lehet, Mr. Nobley, hogy csak az urakat tiszteli meg a figyelmével, míg a szebbik nem közelében zárkózott és magának való? Mr. Nobley tekintete visszatért a könyv lapjára, habár nem követte a sorokat. – Talán nem tudok olyan társalgást folytatni, ami érdekelne egy hölgyet. – Azt mondja „talán”, mintha maga sem hinné el. Mi egyéb lehet az oka, uram? – kérdezte Jane mosolyogva. Nobley-val csipkelődni nagyon kellemes elfoglaltságnak tűnt. – Az is lehet az oka, hogy nem hat rám serkentőleg a hölgyekkel való társalgás – felelte a férfi sötét tekintettel. – Hm, már kezdem sejteni, hogy miért egyedülálló még mindig. – Én ugyanezt elmondhatnám önről. – Mr. Nobley! – kiáltott fel Saffronia néni. – Nem, nincs semmi baj – nyugtatta meg Jane. – Ezt magam kerestem magamnak. És szívesen felelek is rá. Csípőre tette a kezét, és szembefordult a férfival. – Az egyik ok, amiért még mindig egyedülálló vagyok, az, hogy, nincs elég férfi, akiben elég kurázsi volna, hogy képes legyen félretenni kisfiús félelmeit, felvállalni a szerelmét, és kitartani mellette. – De talán a férfiak valamilyen okkal nem tartanak ki. – És ugyan mi lenne ez az ok? – Maguk a nők – jelentette ki Mr. Nobley, és becsapta a könyvét. – A nők olyan lehetetlen helyzetet teremtenek, hogy végül a férfi kénytelen a kapcsolatnak véget vetni. Egy bizonyos ponton túl, nem lehet a dolgokat helyrehozni. Hiszen hogy lehetne megoldani az őrületet?

Mr. Nobley felhördült, aztán elvörösödött, amikor rájött, mit mondott, és hogy hol van. Óvatosan lerakta a könyvet, összeszorította az ajkát, és megköszörülte a torkát. A szobában lévők kerülték egymás tekintetét. – Valakinek komoly problémái vannak – jegyezte meg Miss Charming halkan, éneklő hangon. – Kérem, Lady Templeton – szólalt meg Andrews százados felállva, szinte meggyőzően fesztelen mosollyal –, játsszon valami pezsdítő dalt a zongorán! Megígértem Miss Erstwhile-nak, hogy táncra kérem. Nem szeghetem meg egy ilyen szép hölgynek tett ígéretemet, nehogy összetörjem a szívét, és tovább erősítsem rossz véleményét a világról. Ugye belátja, mennyire fontos a dolog. – Kitűnő ötlet, Andrews százados! – felelte Saffronia néni. – Úgy látom, mindnyájunkra ráfér egy kis lélekvidító elfoglaltság. Azt hiszem, mind megéreztük Sir John távollétét, én legalábbis nagyon is érzem. Mr. Nobley természetesen nem volt hajlandó táncolni, úgyhogy Jane-hez és a századoshoz East kapitány csatlakozott Miss Charminggal, akinek a lelke, úgy tűnt, viharos gyorsasággal vidámodott. Kétszer rossz irányba fordult, beleütközve a kapitány vállába. Azt mondta: „Tüt-tüt”, és azt: „Fene jó”. Jane lopott pillantást vetett a kanapén ülő Mr. Nobley-ra, és látta, hogy a férfi a táncosok tükörképét bámulja az ablaküvegen. A következő számnál a táncosok partnert váltottak, és bár a kapitány nem volt olyan szellemes és mulatságos, mint a százados, és hiányzott belőle az a rosszfiús báj, amit Jane, meggyőződése ellenére vonzónak talált, azért nagyon jóvágású volt. Mint Clark Kent szemüveg nélkül. És remek táncos. Jane törékeny fiatal lánynak érezte magát, amikor a férfi a derekára tette a kezét, és átvonult vele a másik pár között. Remek érzés volt, ahogy megérintette. Jane régensség korabeli bőre ki volt éhezve az intimitásra, valódi bőre pedig még mindig hiányolta Martin érintését. Aki olyan durván megsértette.

– Annyira örülünk, hogy ellátogatott hozzánk, East kapitány – jelentette ki Jane. – Én is örülök. Nagyon. Akkor lehet, hogy neki szánták? Lehet, hogy Mrs. Wattlesbrooknak meglágyult a szíve? East kapitány remek erős téglafal lenne, amelynek nekiütögethetné a fejét, hogy kiverje belőle a Darcy-őrületet. És nagyon jól mutatna Jane karján, amikor sétálgatnak a kertben, ahol Martin is láthatná, ha éppen odanézne. Mikor a dal véget ért, East kapitány, a tökéletes úriember, odament Miss Heartwrighthoz, aki búslakodva ült magában a kanapén. – Miss Heartwright, volna kedve egy tánchoz? Jane számára nyilvánvaló volt, hogy Miss Heartwrightnak nem volna, de azért felállt a kapitány kérésére. Mi lehet köztük? Miss Heartwright néha olyan volt, mint Fanny Price, máskor mint Jane Bennet, vagy Jane Fairfax, időnként pedig Anne Elliotra emlékeztetett. – Esedezem egy második táncért önnel, Miss Charming – Jelentette ki a százados. – Önre igazán illik a neve. Szó szerint elbűvölő. – Ó, ugyan! – felelte Miss Charming. Ahogyan Miss Charming elpirult – őszintén, nem csak színlelte –, abból úgy tűnt, választott, és a választása nem Mr. Nobley-ra esett. Így Jane ismét szépen a partvonalon találta magát. De nem bánta. Komolyan. Na, jó, talán egy kicsit. Végül is ma este mulatott a legjobban, amióta csak megérkezett. – Miss Erstwhile! – termett mellette hirtelen Mr. Nobley. – Azt hiszem, úriemberi kötelességem, hogy felkérjem táncolni. Jane a férfi kezére pillantott. – Még mindig fogja a könyvét, Mr. Nobley. A férfi lerakta a könyvet egy asztalra, aztán egyik karját a háta mögé tette, a másikat Jane felé nyújtotta. A nő felsóhajtott.

– Sajnálom, hogy úgy meggyötörtem az előbb, de inkább nem táncolnék kötelességből. A férfi továbbra is feléje nyújtotta a kezét. – De megtisztelne vele. Jane a szemét forgatta, de megfogta a férfi kezét. Amikor Mr. Nobley először fogta meg a derekát, Jane meglepődött. Nem volt a férfi érintésében semmi lanyhaság, semmi passzivitás. Jane-ben éppen olyan érzést keltett, mint amikor néha elkapta a férfi fürkész tekintetét. Ez az érintés legalábbis meglepő volt. Mivel csak három pár táncolt, szinte állandó mozgásban voltak. A társalgás általában sokkal intimebb egy tömegben, de hat ember között minden szó – és minden hallgatás – jól hallható volt. – Micsoda bájos ruha, Miss Charming! Nagyon jól áll magának, vagy mondjam inkább úgy, maga áll jól neki? Mire Miss Charming azt felelte: – Ó, maga gazfickó! – Tudja a címét ennek a zeneszámnak, Mr. Nobley? – kérdezte Miss Erstwhile. – Nem tudom. Valami népi tánc. East kapitány hallgatott. Miss Heartwright hallgatással felelt. – Elnézést kérek, Miss Charming! – szólalt meg Andrews százados. – Úgy tűnik, megint a talpa alá dugtam a lábam. – Hoppá-hoppá! – felelte Miss Charming. – Micsoda megkönnyebbülés, hogy már tudom, Mr. Nobley, ön ezt a tevékenységet vulgárisnak találja, a partnerét pedig érdemtelennek. Ez megkímél minket a felesleges csevegéstől. – Ön mégis cseveg, Miss Erstwhile. Saffronia néni felkiáltott: – Remek ez a tánc! Játsszak még valamit? – Mit mond, Mr. Nobley? Végzett mára velem? – kérdezte Miss Erstwhile.

– Azt hiszem – felelte a férfi meghajolva –, azt hiszem, ma korán visszavonulok. Jó éjt! – És ezzel vége a mulatságnak – jegyezte meg Andrews százados. – Ó, várjon… nem érzem jól magam… ez a sok táncolás… – szólalt meg Miss Charming. Homlokához emelte a kezét, aztán a férfi karjaiba ájult. Andrews százados kénytelen volt a szobájába vinni. Okos lány – gondolta Jane, magában két ujjal szalutálva neki. Touché, Miss Charming.

7. sz. pasi

Juan Inskeep, HUSZONÖT ÉVES

Meleg.

9. nap

REGGELI UTÁN AZ URAK VADÁSZNI MENTEK, Saffronia nénit a néma személyzet foglalta le, Miss Heartwright pedig még mindig a kisházban volt. Így Miss Charming és Jane kettesben maradt a nappaliban. A barna mintás tapétát bámulták. – Annyira unatkozom. Mrs. Wattlesbrook nem ezt ígérte tegnap. – Whistezhetnénk – felelte Jane. – Whist reggel, whist este, hát nem csupa szórakozás az életünk? A tapéta mintája nem változott, Jane mindazonáltal nem vette le róla a szemét. – Maga erre számított? – kérdezte Miss Charming. Jane a lámpára pillantott, azon tűnődve, vajon Mrs. Wattlesbrook bepoloskázta-e.

– Jane Erstwhile vagyok, Lady Templeton unokahúga, látogatóba jöttem Amerikából – mondta, mint egy robot. – Nos, én nem vagyok képes elviselni itt még egy percet. Megyek, megkeresem azt a szíve szakadt Miss Heartwrecket, és megnézem, ő mit csinál. Jane pillantása a falról az ablakra siklott, hátha megpillantja a férfiakat odakint a birtokon. Közben eltűnődött, East kapitány vajon szépnek találja-e, és hogy Andrews százados szerint vajon ő csinosabb-e Miss Charmingnál. Hagyd abba! – intette magát. Aztán eszébe jutott Mr. Nobley előző esti viselkedése. Különös kifakadása, és ahogy ragaszkodott hozzá, hogy táncoljon vele, majd ahogy hirtelen visszavonult a tánc után. Igazán próbára tette a türelmét. De, ha úgy vesszük, nagyon hasznos volt a kellemetlenkedése. Mr. Darcy ábrándképe összekeveredett Mr. Nobley bosszantó valóságával. Amint Jane megállt egy pillanatra, hogy jobban fontolóra vegye ezt a gondolatot, hirtelen olyan nyilvánvaló módon szakadt rá az igazság, mint nyolcéves korában az a felismerés, hogy nincs Télapó. Mr. Darcy nem létezik. Vagyis inkább, Mr. Darcy a valóságban egy unalmas, felfuvalkodott hólyag lenne. Várjunk csak, különben is, miért foglalkozik annyit Austen úriembereivel? Mi van Austen hősnőivel? Még szegény Fanny Price is hátradőlt, állta a sarat, és várta, hogy az ő Edmondja végül eljöjjön érte. Elizabeth Bennet pedig… a csodálatos Elizabeth! Emlékezzünk csak, milyen hamar megtanulta a leckét Wickham után, és nevetve lerázta magáról a dolgot! Emlékezzünk, milyen könnyedén hagyta a Fitzwilliam századossal kapcsolatos csalódást lecsúszni a válláról, mint egy köpenyt! Jane döbbenten ismerte fel régi önmagában sokkal inkább az aggodalmaskodó, házasságmániás Mrs. Bennetet, mint az életrevaló Elizabeth-et. Mivel az apja birtokát elvitte a hitbizomány, a házasság nem csak kényelmi szempont volt Elizabeth számára – hanem élet-halál kérdése is. És még így is, képes volt nevetni, pörögni-forogni és várakozni, amíg valóban szerelmes nem lesz. Jane

tehát nem képes örökre szakítani a férfiakkal. Martin bebizonyította ezt. De eldobhatja magától a gúzsba kötő szenvedélyességet, kiélheti most az álmát, és megújulva, Darcy-mentesen térhet vissza a valódi életbe. Készen állt arra, hogy azonnal belevágjon. A nappaliban álmosítón ketyegett az óra. Az ablakon túl semmi sem mozdult. Jane megvakarta a nyakát, és sóhajtott. Nyugtalanságtól űzve és tettvágytól hajtva felszaladt a szobájába, hogy ellenőrizze az e-mailjeit a mobiltelefonján. Matilda kisvártatva berontott takarítani, úgyhogy Jane a telefont a fűzőjébe dugta, és leosont a könyvtárba. Elhelyezkedett a sarokban, az ablakhoz közel, ahol nem láthatták a könyvtár többi részéből, sem a folyosóról. Csak egy pillanatig tartott, amíg a bejövő levelek között megtalálta, amire várt. Molly nem hagyta cserben.

Jane! Semmit nem sikerült kiderítenem Martin Jasperről, Sheffieldből. Legalábbis a mi korosztályunkból. Sajnálom. Talán nagyon erkölcsösen él? Kutattam a brightoni Henry Jenkins után is. Nincs priusza, sem családja. Színháztörténetet tanult Cambridge-ben. Beleolvastam a négy évvel ezelőtti válópere jegyzőkönyveibe – azta, bébi! Ez ám a melodráma! Szóval, ez a Henry igazi kősziklának tűnik, nem hagyta, hogy az ügyvéd beugrassa. De az, amit elmondott – a felesége lefeküdt a szomszéddal, ő megbocsátotta, a nő eladta a férj autóját, hogy az árából eltöltsön egy szenvedélyes hétvégét Monacóban, ő megbocsátotta, de amikor az asszony kinyírta a férje aranyhalát, mert a fickó felvetette, hogy gyerekeket szeretne, akkor elege lett. Olyanokat mondott, hogy még mindig szereti azt a nőt, akit feleségül vett, és mindig szeretni is fogja. Aztán jött a nő tanúvallomása. Megjátssza, hogy ő egy megtört szívű, eldobott nő, de amint a másik fél kérdezgetni kezdi, a nő megtörik, és visítozni kezd, mint egy elkárhozott lélek, míg végül kidobják a teremből. Ki ez a fickó, aki öt évig kibírta vele? Én akarom megírni a sztorit.

Hiányzol. Szerintem remek, hogy elmentél. Nagyon bátor vagy. Menjünk le a partra, miután hazajöttél! Megszabadulok Philtől meg az ikrektől, és csapunk egy csajos hétvégét. És ha belefutnál Mr. Darcyba, mondd meg neki, hogy adja vissza a fekete, csipkés hálóingemet! Xxxo, Molls

Jane épp ötödször olvasta el a levelet, amikor hangokat hallott a könyvszekrény túloldaláról. Reszkető kézzel kikapcsolta a telefont, és becsúsztatta a dekoltázsába. Amikor kissé megnyugodott, hallgatózni kezdett. Egy férfi és egy nő beszélgetése szűrődött át tompán a könyvek között. – Miss Charming, én… én… szóval… – Igen, Andrews százados? – Miss Charming, bocsássa meg az arcátlanságomat, de muszáj önnel négyszemközt beszélnem, különben megbolondulok. Egy ideje küzdők már az érzéseim ellen, és… Járkálás zaja hallatszott. – Igen, igen, folytassa! – Nem könnyű egy őrgróf fiának lenni. Olyan sokat várnak tőlem, nem mindegy, hogyan viselkedem. A városban úgy ismernek, mint kéjsóvár, züllött gazembert… Jane a fejét csóválta. Biztos volt benne, hogy Austen nem írt volna ilyen párbeszédet. – És valóban az, Andrews százados? – Nos, lehet, hogy valaha az voltam, de már belefáradtam ebbe a színjátékba. Én… én mély érzésű vagyok. Vágyom valakire, aki ismeri a valódi énemet. Akivel kettesben lehetek, és megoszthatom vele a gondolataimat. És most már tiszta szívből érzem, hogy ön az a valaki. Ön, Miss Charming. – Ó, Andrews százados! – Drága, drága Lizzym!

Vihogás, cuppogó hangok, sutyorgás hallatszott a könyvek mögül. – Nem szabad szólnia senkinek. Kérem, Lizzy! Elígérkeztem valakinek, egy utálatos özvegy hercegnének, de kell, hogy legyen kiút abból a megállapodásból. Találok rá módot. Meg kell, hogy kapjam magát, Lizzy. Ön elbűvölő. Újabb vihogás következett, egy kis sugdolózás, majd hallani lehetett, amint valaki kiment. Majd Miss Charming hangja hallatszott, amint magában dúdol: – Ha-ha-ha ha ha-ha. Azzal ő is távozott. Jane a könyvespolcnak támasztotta a homlokát, és nagyon halkan kiengedte a visszafojtott nevetést. Nos, gondolta, ez a vallomás igencsak jót tett az ábrándozásának. Hát, nem baj. Egy úriemberrel kevesebb, de még maradt kettő. A játék folytatódik.

8. sz. pasi

Bobby Winkle, HUSZONHÁROM ÉVES Ez olyan kapcsolat volt, amely barátságként kezdődött, és lassan alakult át. A vonzalom statikus áramként erősödött fel kettejük között. Hat hónapig randiztak főiskolás korukban, abban a fura átmeneti időszakban, amikor az ember még nem tudja, mit hoz a jövő. Egyikük szülője sem cirkuszolt (a fiú fekete volt, Jane fehér), és remekül megvoltak, meghazudtolva a kulturális különbségek kibékíthetetlenségéről szóló elméleteket. Aztán a fiú elment gyakornoknak Guatemalába, megtéve az első lépést a külügyi karrier irányába. A repülőtéren mindketten sírtak. A fiú visszatért hat hónappal később, és nem telefonált Jane-nek. Tavaly aztán Jane azt hallotta, hogy Bobby (most már „Róbert”) indul a kongresszusi tagságért. Egy új keletű felmérés szerint a népszerűségi indexe nem áll valami jól a harmincvalahány éves, elhagyott nők körében.

9 – 10. nap

AMIKOR A FÉRFIAK BELÉPTEK A SZALONBA vacsora előtt, Miss Charming, aki addig csendesen üldögélt a székébe süppedve, felélénkült, majd félénken és zavartan elpirult. Jane figyelte a színjátékot. Miss Charming megerősítést várt arról, ami a könyvtárban történt, és meg is kapta Andrews százados lopott, apró mosolyaiból. Miss Heartwright mindebből semmit sem vett észre, csak mélabúsan meredt maga elé. Fura módon Mr. Nobley (vagy Henry Jenkins?) mintha jó hangulatban lett volna. Önmagához képest. Legalábbis szinte mosolygott, amikor bejött a szalonba, és ez a kis félmosoly egész este a szája körül játszott. Jane az egész vacsora alatt magában mulatott Lizzy Charming románcán. Lizzynek láthatóan érdemes volt lemondania az autóról és a firenzei útról. Aztán, valamikor a desszert tájékán Jane kezdett egy parányi irigységet érezni. Ezt sietősen elnyomta magában. Ám később még egyszer fellobbant, bár most már önsajnálattá alakulva. Amolyan decens, hölgyhöz illő módon. Az az örökös, gyötrő kérdés tért újra vissza: Mi baj van vele? Annyira csúnya lenne? Még sosem volt úgy szerelmes, hogy össze ne törték volna a szívét. Most pedig, mivel nem volt a szokásos ügyfél, még a hamis szerelmet is megtagadják tőle? Nem. Még mindig maradt két úriember, és nem lehetett mindkettő Miss Heartwrighté. – Könyörgöm, ma ne whistezzünk! – kérte Saffronia néni vacsora után. – Inkább zenéljünk egy kicsit! – Úgy van – felelte East kapitány. – Azt hiszem, Miss Erstwhile ígért nekem egy dalt. Jane egészen biztos volt benne, hogy semmi ilyesmiről szó sem lehetett, de ez a helyzethez illő megjegyzésnek tűnt, úgyhogy Jane felemelkedett, és kecsesen a zongorához vonult.

– Ha ragaszkodik hozzá, East kapitány, de egyben elnézését is kérem. És az önét is, Mr. Nobley, mivel tudom, nagyon érzékeny arra, hogy jól játsszanak el egy zenedarabot, és bizonyára zord kritikus lehet, ha valaki rosszul zenél. – Azt hiszem – felelte Mr. Nobley –, sosem volt még szerencsém olyan ifjú hölgyhöz, aki ne mentegetőzött volna előre szerény képességei miatt, hogy aztán tökéletes előadást nyújtson. Nem vitás, a mentegetőzés előjáték, amely a zene mélyebb élvezetét készíti elő. – Akkor csak remélni merem, hogy nem okozok csalódást. Nyíltan rámosolygott East kapitányra, aki előredőlt, karját a térdére támasztva, látható érdeklődéssel. Jane profihoz illő magabiztossággal elrendezte a szoknyáját, kiteregette a kottát, a billentyűk fölé tartotta a kezét, aztán egy kézzel játszani kezdett, csak a fekete billentyűket ütögetve, és közben énekelt. – Boci-boci tarka, se füle, se farka, oda megyünk lakni, ahol tejet kapni. Majd felemelkedett, és meghajolt a terem felé. East kapitány szélesen mosolygott. Mr. Nobley köhögött (vagy nevetett?). Jane visszaült a kanapéra, és felvette az imént félretett, tizenhatodik századi verseskötetet. – Hát ez… – törte meg Saffronia néni a hallgatást. – Nos, remélem, holnap tiszta idő lesz – jelentette ki Miss Charming erőltetett brit akcentusával. – Istenem, mióta vágyom már egy kis krokettezésre!

Másnap délelőtt krokettet játszottak. – Nem mutatná meg nekem, hogyan üti meg az ütőjével a golyókat, Andrews százados? – kérdezte Miss Charming, olyan magasra vonva a szemöldökét, hogy szinte eltűnt a haja vonalában. Andrews százados nehezen volt képes megőrizni a mosolyát. East kapitány csevegéssel oldotta fel a kínos légkört. Az úriemberbe oltott munkásfiú külső nagyon jól állt neki. Nem mintha

Jane rajta legeltette volna a tekintetét, kivéve, amikor a férfi háttal állt neki. East kapitány kizárólag az időjárásról társalgott, de azt igazán lebilincselően tette. Jane számára még sosem tűntek a felhők ennyire szexisnek. A játék előrehaladtával Andrews és Charming szerezte meg a vezetést, profikhoz illő elszántsággal. Őket Heartwright és Nobley követte, lenyűgöző játékkal. A sor végén lézengve következett Erstwhile és East, akik inkább csak a szavakkal játszadoztak. Minél rosszabbul ment a játék, Jane annál jobban megrészegedett csapnivaló teljesítményüktől és a partnere őszinte kacagásától. East kapitány úgy nézett ki, mint aki profi futballista lehetne, de a krokettütőt olyan sután tartotta a kezében, mint akit arra kértek, hogy a sült húst evőpálcikákkal fogyassza el. Jane ezt valahogy ellenállhatatlanul humorosnak találta. A férfi még rá is játszott Jane kedvéért, megnevettetve a lányt. Szétvetett lábbal megállt a golyó fölött, és hátrahúzta az ütőt. – Csak óvatosan! – figyelmeztette Jane. A férfi meglódította az ütőt – és a labda egy tompa puffanással nekicsapódott egy fának. – Esküszöm, megteszek minden tőlem telhetőt – nevetett a kapitány mély, visszafogott hangon. Jane arra gondolt, ha elengedné magát, lehet, hogy felnyerítene. – Még sosem játszottam ezt a játékot. – East kapitány, látja, hogy néz rám állandóan Mr. Nobley? – kérdezte Jane, az előttük lévő párt figyelve. – Mit gondol, szégyelli, hogy ismer minket? – Senki nem szégyellné, hogy ismeri önt, Miss Erstwhile – felelte a kapitány. Tökéletes válasz volt, és valahogy éppen ettől vált hamissá. Jane arra gondolt, vajon Mr. Nobley hallotta-e, és mi volt róla a véleménye. Aztán feltette magának a kérdést, vajon miért törődik vele. A válasz nehezen emészthető igazsága úgy hatott rá, mintha egy falat alma akadt volna el a torkában: számított neki, mit gondol

róla Mr. Nobley. Ez a gondolat megzavarta. Miért olyan értékes mindig annak a véleménye, aki nem kedveli az embert? Ki mondta, hogy az ő véleményük értékesebb, mint az általában kedves embereké? Most Jane volt soron. Az ütő megcsúszott a kezében, és a golyó drámai módon öt centit moccant előre, mire mindketten ismét felnevettek. Mr. Nobley még mindig feléjük bámult. Lehetséges volna, hogy ő is velük szeretett volna nevetni? – Nézze, Miss Erstwhile! – mondta a kapitány. – Jön valaki. A hangjában őszinte érdeklődés csengett, amiből Jane úgy gondolta, a színésznek fogalma sincs, ki lehet az. Egy kétlovas kocsi állt meg a ház előtt. Egy új vendég nagy újság volt Pembrook Parkban, ezért mindhárom pár odahagyta a játékot, hogy megnézze, ki érkezett. De hamarosan arra lettek figyelmesek, hogy két szolgáló egy utazóládát cipel a rossz irányba – a házból a kocsihoz. Valaki távozik, nem érkezik. Az utazóláda pedig Jane-é volt. Amikor a lány észrevette Mrs. Wattlesbrookot ólálkodni a közelben, a gyomra összerándult, mintha romlott húst szagolt volna. – Mi folyik itt? – kérdezte. – A szobalány felfedezett valami kimondhatatlant a holmija között. Mrs. Wattlesbrook egy mobiltelefont lóbált két ujja között. Jane dühös tekintetet vetett a szobalányára, Mathildára, aki önelégülten mosolygott. Valószínűleg prémiumot kap érte, hogy megszabadul tőlem – gondolta Jane. A kis senkiházi. – Azt hiszem teljesen érthető voltam, Miss Erstwhile. Köszönjük a látogatását, és sajnálom, hogy a tettével arra kényszerít, hogy véget vessek itt-tartózkodásának. – Tényleg ki akar rúgni? – Igen, valóban azt teszem – felelte Mrs. Wattlesbrook, és összefonta mellkasa előtt a karját.

Jane az ajkába harapott, és hátrahajtott fejjel az égre pillantott. Fura, hogy olyan távolinak tűnik. Úgy érezte, mintha a fejére szakadna, belenyomva őt a földbe. Milyen gonosz egy égbolt! Most már szinte az egész háznép jelen volt. Miss Heartwright és a főbb színészek összehajolva, sugdolózva álltak, mint a bámészkodók, akiket elborzaszt egy közúti baleset, mégis képtelenek elfordítani a tekintetüket. Egy pár kertész szintén arra sétált, szerszámokkal a kezükben. Martin megtörölte a homlokát, döbbenet (szomorúság?) látszott az arcán. Jane zavarba jött, amikor meglátta. Eszébe jutott, hogyan szakított vele, és ebben a pillanatban nem érezte igazán vonzó látványnak magát. Az egész jelenet Hester Prynne-t juttatta az eszébe, és Jane elképzelte magát a kalodában, egy nagy vörös M betűvel (mobiltelefon) a mellén. Észrevette, hogy még mindig a kezében tartja a krokettütőt, és eltűnődött, vajon nem félnek-e tőle. Megemelte az ütőt. Nem volna jó mulatság beverni vele egy ablakot? Nem. Átadta Miss Charmingnak. – Mutassa meg nekik, Charming! – Oké – felelte Miss Charming bizonytalanul. – Ha volna szíves beszállni a kocsiba! – szólalt meg Miss Wattlesbrook. A fenébe ezzel a nővel! Jane épp most kezdte egy kicsit élvezni a dolgot. Miért nem lépett elő valamelyik úriember, hogy megvédje őt? Hát nem ez volt a létezésük egyedüli értelme? De feltehetőleg kirúgnák őket, ha megtennék. Gyáva alakok. Fellépett a kocsi kis lépcsőjére, és szembefordult a többiekkel. Még sosem hagyta ott egyetlen kapcsolatát sem úgy, hogy övé lett volna az utolsó szó. Most mondani akart valamit, valami költőit és időtlent, valami győzedelmeset, ha már elbukott. Ó, most kéne egy tökéletes mondat! Már nyitotta a száját, azt remélve, hogy eszébe jut valami, de Miss Heartwright megelőzte. – Mrs. Wattlesbrook! Ó, jaj! Csak most jöttem rá, hogy mi történt. Megemelte a szoknyája alját, és odalépdelt a hintóhoz.

– Várjon, kérem! Ez az egész az én hibám. Szegény Miss Erstwhile csak szívességet tett nekem. Tudja, az a modern szerkezet az enyém. Nem vettem észre, hogy nálam van, amíg meg nem érkeztem, és annyira bánkódtam miatta, hogy Miss Erstwhile kedvesen felajánlotta, elteszi nekem, hogy ne jöjjek kísértésbe. Jane mozdulatlanul állt. Eltűnődött rajta, vajon milyen ösztön lehetett az oka, hogy a sokk hatására megdermedt. Lehet, hogy természeténél fogva áldozat? Nyúl, amely fél moccanni is, mikor a sólyom köröz felette? Nem mozdult Mrs. Wattlesbrook sem, még csak nem is pislogott. Eltelt egy végtelennek tűnő perc, miközben mindenki némán várakozott. – Értem – szólalt meg végül a tulajdonosnő. Jane-re nézett, aztán Miss Heartwrightra, aztán az oldalán lógó kulcsokkal kezdett babrálni. – Nos, akkor, khm, mivel csak véletlen volt, azt hiszem jobb lesz, ha elfelejtjük. Nagyon remélem, Miss Heartwright, hogy továbbra is megtisztel minket a jelenlétével. Ó, te vén boszorka? – gondolta Jane. – Igen, természetesen, köszönöm! Miss Heartwright legjobb formáját hozta; tele volt illedelmesen nőies aggodalommal, mesterkéletlen volt és kellemes. Csak úgy csillogott a tekintete. Valóban csillogott. Az emberek kezdtek szétszéledni, most, hogy nem volt mit nézni. Jane egy pillanatra látta Martin arcán az örömteli mosolyt, mielőtt a férfi elfordult volna. – Annyira sajnálom, Jane. Nagyon remélem, hogy megbocsát nekem. – Szót sem érdemel, Miss Heartwright. – Amelia! Megfogta Jane kezét, hogy lesegítse a hintóból. – Ezentúl muszáj Ameliának szólítania. – Köszönöm, Amelia!

Olyan testvéries pillanat volt, hogy Jane azt hitte, esetleg össze is ölelkeznek majd. De nem tették.

9. sz. pasi

Kevin Hyde, HUSZONHÉT ÉVES Te jó ég, hogy Jane mennyire szerette! Igaz, nyakkendőt viselt (teljesen feleslegesen) a munkahelyén, és a „lezser hétvégi” öltözék neki a keki vászonnadrágot jelentette. De hát senki sem tökéletes. Jane egyszer összeállított egy listát a leendő férje elengedhetetlen tulajdonságairól, és Kevinben megvolt a listáról még a legtöbb „jó, ha van, de nem életbevágó” dolog is. Így visszagondolva, volt benne valami darcys, rögtön a kezdetektől fogva. Például a modorossága, a hűvös közönye, és az, hogy járni kezdett Jane-nel, noha nem vágyott komoly barátnőre. Tudott gitározni egy kicsit. Együtt fejtették a vasárnapi keresztrejtvényt. Szerette a mamáját. Szerette Jane-t. Amíg csak ki nem jelentette egy helyi autókereskedés tévéből harsogó hirdetése alatt, hogy talán nem is szerette soha. – Túlságosan nehézkessé vált ez az egész, nem igaz? Úgy értem, te még mindig élvezed? Egyszer a középiskolai fizikaórán Jane tanára belemerített egy narancsot folyékony nitrogénba, aztán a padlóra ejtette, ahol összetört, akár az üveg. Csakis ezért tudta Jane leírni azt a fizikai jelenséget, amit a szívében érzett – hideg volt, és darabokra tört. Megpróbálta lazán kezelni a dolgot, azt mondani: „Aha, kezd kihűlni, nem igaz? Nos, legyünk azért barátok. „ Megpróbálta, de a

végén mégis könyörgött, miközben folyt az orra, fogadkozott, és kétségbeesetten kiteregette az érzelmeit, ami sokáig kísértette, még jóval az után is, hogy Kevin illatát már régen elfelejtette. Huszonhárom hónapig voltak együtt. Jane titokban már menyasszonyi ruhákat kezdett nézegetni. A szakítás után egy hétig összegömbölyödve sírt egy sarokban, és fagyit evett literszámra. Végül, akárcsak Emma, elégette Kevin minden emlékét, egyesével, a wok fedelén. Őszintén szólva, az sem segített többet, mint a fagylalt.

11. nap

– IGAZÁN VELÜNK KELL JÖNNIE LOVAGOLNI, Ragaszkodom hozzá – jelentette ki Amelia, aki még a szokásosnál is jobban ragyogott az őszi napsütésben. Mr. Nobley kellemesen feszes vadásznadrágját viselte, és bár ez nagyon ösztönzően hatott, az a gondolat, hogy fölösleges harmadikként töltse a délutánt, nem volt túl csábító. Ugyanakkor Jane szívesen megfigyelte volna a párt. Ameliát nem kérdezhette egyenesen Mr. Nobley-ról (valamilyen oknál fogva ez tilos volt Austen világában. De igazán, hát Elinor nem kérdezhette volna meg a húgát az Értelem és érzelemben, hogy eljegyezte-e Mr. Willoughby? Az a hallgatás egy kissé túlzásnak tűnt). Úgyhogy áruló jelek után nyomozott. Mr. Nobley sosem érintette meg Ameliát, még csak nem is hajolt vagy lépett közelebb hozzá, nem suttogott a fülébe (nem is lehelt). Nem mutatta az imádatnak semmiféle, a régensség korában megengedett olyan jelét, amelyet Andrews százados olyan bőségesen hintett Miss Charmingra. Valójában, ha Mr. Nobley már megvallotta a szerelmét Ameliának, akkor szánalmas szerető volt.

Vagy talán az a fajta férfi lehetett, aki túlságosan szeret? Aki csak azért hagyta el őrült feleségét, mivel olyan nagyon apa akart lenni? Várjunk csak, az nem Mr. Nobley volt, hanem Henry Jenkins. De ez a kettő ugyanaz? Kezdett a dolog egyre zavarosabb lenni. Jane szorosabbra kötötte a kalapját, azt remélve, hogy így majd sikerül elrendeznie a gondolatait is. Az igaz, hogy az öltözéke megfelelő volt valami sportosabb elfoglaltsághoz (a rózsaszín délelőtti ruhát viselte, amelynek az alja elpiszkolódott a titokban tett tempós sétáitól, meg a szabadba való kiskabátot és a hétköznapi kalapját), és nem tudta sehogyan kimenteni magát a lovaglás alól, legfeljebb ha fejfájást színlel, de hát az meg olyan sablonos lett volna. – Biztos benne? – kérdezte. Aztán mikor éppen felkecmergett a még mindig félelmetes oldalnyeregbe, közben suttogva: „Csak nyugi, szamár pajtás!”, megjelent East kapitány. – Lovagolni megy, Miss Erstwhile? – Igen, és örülnék, ha ön is jönne. A férfi beleegyezett, ám ekkor előbukkant Amelia lóháton. A kapitány arca megrándult, de akkor már nem visszakozhatott. Jane elhatározta, hogy kellő távolságot fog tartani a pártól, és egy kicsit kettesben lesz az ő hercegével. East kapitány ugyan nem dobogtatta meg a szívét, de csinosabb volt, mint egy középiskolai középhátvéd, és az ő színlelt udvarlása legalább érdekesebbé tenné ezt a vakációt. De aztán Mr. Nobley, mint egy félnótás, állandóan előreléptetett a lován, elválasztva egymástól Jane-t és East kapitányt, egyedül hagyva Ameliát. Jane korrigált, de Mr. Nobley megint közéjük tolakodott. A lány dühösen nézett rá, ám a férfi még mindig nem fogta fel a helyzetet. Aztán Mr. Nobley nézett rá villámló tekintettel, Jane pedig viszonozta a pillantását, nem értve, hogy mi baja. A férfi sóhajtott, és

Jane már éppen azon volt, hogy megmondja neki, mennyire nevetséges, amit művel, amikor a férfi megszólalt: – Miss Erstwhile, nagyon kipirult. Miért nem pihen egy kicsit? Ne aggódjon, East kapitány, menjen csak tovább Miss Heartwrighttal, azonnal önök után megyünk. Mikor a másik kettő hallótávolságon kívülre került, Jane villámló tekintettel fordult Mr. Nobley-hoz. – Mit művel? Nincs semmi bajom. – Elnézést, Miss Erstwhile, csak szerettem volna biztosítani East kapitánynak és Miss Heartwrightnak néhány percet kettesben. Miss Heartwright bizalmasan beszámolt nekem zaklatott múltjukról, és azt reméltem, ha válthatnak néhány szót, az enyhítené a feszültséget közöttük. – Rendben – nevetett Jane –, egy kissé lassú a felfogásom. Tudta, hogy a legkevésbé sem hangzik Austen hősnőnek, de valamilyen oknál fogva nem tudta rávenni magát az illedelmesen unalmas beszélgetésre, amikor Mr. Nobley-val volt. Miután titoktartást fogadott, és igyekezett meggyőzni Mr. Nobleyt, hogy bízhat benne, nem jár el a szája, Mr. Nobley elárulta, hogy azok ketten nem csupán kedves ismerősök. Sőt, tavaly a férfi megkérte a nő kezét, aki igent mondott. – De az anyja ellenezte a kapcsolatot, mivel East csak egyszerű matróz volt. Mr. Heartwright, a bátyja közölte Easttel, hogy már nem tekintik Miss Heartwright udvarlójának, és Miss Heartwrightnak nem volt rá módja, hogy megmagyarázza neki, ez nem az ő kívánsága volt. Attól tart, most már túl késő, de én azt hiszem, lélekben sosem hagyta el East kapitányt. – Ó! – mondta Jane, azonnal beillesztve a történetet a megfelelő Austen-regénybe. Nagyjából megfelelt a Meggyőző érveknek. Hát ez nagy csalódás volt. East kapitány lett volna Jane legjobb jelöltje egy kis gyógyhatású szerelemre. Nos, mindegy. Kettővel kevesebb… maradt egy? Fürkészőn nézett Mr. Nobley-ra, és eltöprengett, vajon miért van az a benyomása, hogy a férfi veszélyes lehet – vagy az

lehetne, ha nem tűnne olyan gyakran fáradtnak vagy unottnak. Vajon a lelke mélyén egy alvó tigris volt? Vagy egy zsák krumpli? – És ön hogyan érez emiatt, Mr. Nobley? – kérdezte. – Az nem számít, én hogyan érzek Miss Heartwrighttal kapcsolatban. Előreléptetett a lován, és Jane követte. Ő nem Miss Heartwrightról beszélt, de mindegy. – Várjon! Összetört a szíve? Tudta, hogy Miss Erstwhile ezt nem kérdezhetné meg, de Jane nem tudta megállni. – Nem, szó sincs róla. – Vagy legalábbis nem Miss Heartwright miatt. Jane figyelmesen szemlélte Mr. Nobley arcát, Henry Jenkins után kutatva. A férfi mozdulatlan ajka nem árult el érzelmeket, de a tekintete szomorú volt. Ezt korábban sosem vette észre. – Lehet, hogy már nincs összetörve a szíve, talán ezen már túl van, és most csak magányos. Mr. Nobley elmosolyodott, de csak félig. – Nagyon jól ért hozzá, hogy bosszantson engem, Miss Erstwhile. Mint már mondtam, az nem számít, én hogyan érzek. Most Miss Heartwrightról és East kapitányról van szó. Szerintem nonszensz, hogy az elmúlt napok során egyetlenegyszer sem kerítettek sort egy kiadós beszélgetésre. Ki kellene mondaniuk, amit éreznek. – Ön egyetért azzal, hogy az ember kimondja, amit érez? Szóval, ön egyetért az én viselkedésemmel? Úgy tűnt, Mr. Nobley erre a kérdésre nem szándékozik felelni, Jane pedig tanácstalan volt, hogyan kezdje újra a társalgást. Úgyhogy némán lovagoltak tovább. Természetesen éppen ebben a pillanatban látta meg Jane egy fasor mellett Martint, amint őket bámulja. Miért nem tud nevetgélni és csevegni úgy, mint aki remekül érzi magát? Ragyogó mosollyal nézett körül, azt remélve, Martin azt hiszi majd, hogy lebilincselőnek találja Mr. Nobley-t, és tökéletesen jól érzi magát a társaságában.

Mr. Nobley megfordult, hogy kérdezzen tőle valamit, de amikor észrevette, hogy Jane minden látható ok nélkül szélesen vigyorog, elakadt a szava. Tágra nyílt szemmel kérdezte. – Micsoda? Már megint kinevet? Ezúttal mit követtem el? Jane ekkor valóban felnevetett. – Sajnálom, úgy tűnik, nem tudok parancsolni magamnak, ha az ön társaságában vagyok. Ön annyira könnyen ugratható. Ami valójában nem volt igaz, de ahogy kimondta, mégis igaznak tűnt. Mr. Nobley hátranézett a válla fölött, éppen, amint a fák eltakarták Martint. Jane nem volt benne biztos, Mr. Nobley meglátta-e. – Sajnálom, hogy ennyit bosszantom mindig - jegyezte meg Jane. – Abbahagyom. Megígérem. – Hm – felelte Mr. Nobley, mintha kételkedne benne. Elgondolkodva meredt a kezére, pár pillanatig nem is szólt. Jane érezte, hogy felgyorsul a szívverése. Vajon miért? Amikor a férfi újra megszólalt, másmilyen volt a hangja, csevegő, ártalmatlan. – Milyennek találja Pembrook Parkot, Miss Erstwhile? – Úgy érti, magát az épületet? Nos, gyönyörű, kétségkívül, barátságos, ám mégis túlságosan fényűző ahhoz, hogy igazán kényelmes legyen. Mint amikor az ember fűzőt visel. Szeretem a látványt és az érzést, de igazán nem engedhetem el magam benne. Megrázta a fejét. Miért csúsznak ki állandóan ilyen szavak a száján? Miért mond mindig olyasmit ennek a férfinak, amit a Szabályok határozottan tiltanak? Próbált valami ártatlan témát keresni. – Nagyon tetszenek a festmények. A galériában. Valamennyi az elegáns portréfestészet hagyományos stílusában készült, természetes fényekkel megvilágítva. A művészt nem egyszerűen a külső szépség érdekli, hanem igyekszik megmutatni a modellek belső szépségét, és elkapni fontosságuk tudatának villanását a tekintetükben. Mindegy, mennyire testes, vagy rettentően sovány, beteges külsejű, vagy szomorú valaki a képeken, mindnyájan tudatában vannak a saját

fontosságuknak. Az ember önkéntelenül is irigyli tőlük ezt a végtelen magabiztosságot. Jane elhallgatott, amint rájött, hogy elragadtatta magát, és a hallgatóságát valószínűleg a legkevésbé sem érdekli ez a téma. Vetett egy oldalpillantást Mr. Nobley-ra, és látta, hogy a férfi figyelmesen mered rá. – Ön festő. Jane pislogott. – Valaha festettem, igen. De annak már több éve. Most… – eltöprengett, hogyan fordítsa le Austen nyelvére azt, hogy képszerkesztő. – Elég sok ideje nem használom már azt a közeget. – Hiányzik magának? – Tulajdonképpen igen. Mostanában kezdtem hiányolni. Talán azért van ez, mert eléggé összekeveredtek a dolgok a fejemben – bólintott, utalva a pár nappal korábbi összeomlására, de minden új dolog, amit itt látok, festésre csábít, képekké alakul bennem, és viszket a kezem, hogy papírra vessem ezeket a képeket. Azt hiszem, a rajzolás és festés a gondolkodás valamiféle módja volt a számomra. És szinte már nem is gondoltam rá, amíg ide nem jöttem. Ekkor East kapitány közeledett feléjük ügetve. – Itt vagyok! – kiáltotta. Szépen lovagolt és magabiztosan. Molly családja vidéken töltötte a nyarakat, és ő mondogatta mindig, hogy abból, ahogyan egy férfi lovagol, elég jól lehet következtetni arra, hogyan csinál valami egészen mást. Jane figyelte Mr. Nobley-t a lován, és látta, hogy ügyes és gyengéd lovas. Jane-nek elakadt a lélegzete a megdöbbenéstől, hogy ebben az öltözékben ilyen gondolatai támadhatnak. Felnevetett. Mr. Nobley elkerekedő szemmel kérdezte: – Mi olyan vicces? Ön gyakran nevet eltitkolt dolgokon, Miss Erstwhile. – Ahogy ön titokban mindig elégedetlen a dolgokkal, Mr. Nobley? – Nem, nem elégedetlen – jelentette ki a férfi, és Jane rájött, hogy igazat mond. Inkább szomorúság volt az, amit látott, szívfájdalom és

reménytelenség. Most már egészen biztos volt benne, hogy a férfi valóban szegény Henry Jenkins. East kapitány Jane mellé kormányozta a lovát. – Miss Heartwrightnak megfájdult a feje, és bement. Elnézést, hogy így elhanyagoltam, Miss Erstwhile! Mondja el, miről maradtam le! – Felfedeztem, hogy Miss Erstwhile művész – jelentette ki Mr. Nobley. – Valóban? – Már évek óta nem volt ecset a kezemben – Jane dühös tekintetet vetett Mr. Nobley-ra, és hirtelen újból ott volt az a mosoly a férfi arcán, aztán ahogy jött, hirtelen el is tűnt. Jane szerette volna, ha újra láthatja. – Milyen kár! – mondta East kapitány. Aznap este, amikor Jane visszavonult a szalonból a szobájába, egy nagy, barna papírba burkolt csomagot talált az éjjeliszekrényén. Feltépte a papírt, amelyből csinos kis olajfestéktubusok potyogtak ki, meg három ecset. Aztán észrevette, hogy egy festőállvány várakozik az ablak közelében, két kis vászonnal. Úgy érezte magát, mint Jane Eyre, amint megszagolta a festékeket, és megcsiklandozta a tenyerét a legnagyobb ecsettel. Vajon ki volt a jótékony adományozó? Lehetett East kapitány. Talán mégis ő tetszik neki legjobban, hiába töltötte Miss Heartwrighttal kettesben a délutánt. Megeshet. Ennek ellenére, Jane azt remélte, hogy Mr. Nobley volt az. Az ösztönei azt súgták, hogy nyomja el magában ezt a reményt, de nem vett róluk tudomást. Most Austen világában van, emlékeztette magát, ahol engedélyezett a reménykedés. Austen maga is így érzett vajon? Reménykedett? Jane eltűnődött, vajon a férjezetlen írónő is egy Austen-világban élt-e, ugyanolyan érzésekkel, mint Jane maga. Mulatva rajta, és borzadva, mégis kitéve magát annak a nagyon is reális veszélynek, hogy az élmény magával ragadja.

Még tíz nap van hátra.

10. sz. pasi

Peter Sosa, HUSZONKILENC ÉVES A felvonóban ismerkedtek meg. A férfi valamelyik felső emeleten dolgozott reklámigazgatóként. Fiatal volt ehhez a beosztáshoz, úgyhogy zseninek kellett lennie. Az ész mindig is vonzotta Jane-t. Ez, meg a szép kéz, meg az áll vonala és a fenék. És a szem. Meg a jellem – Jane nem volt sekélyes. Peter azonnal beleesett, mint mondta, mert olyan gyönyörű. Ezt a szót használta: gyönyörű. Ezt a szót nem könnyű figyelmen kívül hagyni. Jane mindig arra vágyott, hogy egyszer valaki szemében gyönyörű legyen. Öt héten keresztül minden péntek este randiztak, bár Jane szíve még ólomnehéz volt. A 9. számú pasi emléke még mindig fájt, nem gyógyult be még a seb, mivel Jane mindig megpiszkálta. De nem volna-e éppen Peter a legcsodálatosabb módja a továbblépésnek abból a katasztrófából? Jane arról a napról ábrándozott, amikor véletlenül belebotlik majd az utálatos udvarlóba, Peterrel a karján. És aztán… – Mi az? Házas vagy, igaz? – Nem, semmi ilyesmi. A férfi elhallgatott, míg Jane képzelete szabadon csapongott. – Barátnőm van. Sajnálom. Nem csalom meg, ott ül szemben, annál az asztalnál az ablak előtt. Ő fogadott velem, hogy nem tudom magamba bolondítani az első lányt, akit randira hívok. Látott valami

filmet, és úgy gondolta, nagyon romantikus lesz, csak aztán túl messzire ment a dolog… Jane nyomdafestéket nem tűrő válasza a csizmájáig pirulásra késztette volna Britney-t, a dokkmunkást.

12 – 13. nap

MÁSNAP REGGEL JANE ARRA ÉBREDT, hogy az eső elmosta a világ éles kontúrjait, bizonytalan alakzatokká változtatva a dolgokat, mint Christo textilbe burkolt hídjai, aktjai és fái. Jane pirkadat óta festett. Sárgával, vörössel, naranccsal és kékkel. A színektől megéhezett, de túlságosan belehabarodott a vászonra felvitt festékbe ahhoz, hogy a reggelihez felöltözzön. Amikor megérkezett Matilda, Jane elhessentette. Már el is feledte az izgalmat, amit valaha érzett, amikor vett egy új ecsetet, kinyomta azt a sok színt a palettájára, megcsapta orrát az olaj tiszta, természetes illata, és elfogta az a nyugtalanság, mielőtt az első ecsetvonást ejtette volna az üres vásznon. Az elmúlt években elkényelmesedett, az egeret meg a számítógép monitorát használva, lusta és unalmas reklámgrafikát alkotva. És most, amint zöldet és szürkét kevert össze, megbolondítva egy kis naranccsal, rájött, hogy az eddigi pasijait úgy szerette, ahogy egy képszerkesztő dolgozik. De ő úgy akart szeretni valakit, ahogyan festés közben érzett: rettenthetetlenül, merészen, szabadon. Miss Eyre előtt tisztelegve, Jane önarcképet festett. Amikor sikerült jól elkapnia az arc árnyékolását, a szíve úgy kezdett dobolni a bordáin, mint amikor valaki szerelmes. Azt a magabiztosságot akarta megmutatni a szemekben, amit a galériában, a régi portrékon látott. Azt a tudatos szemvillanást, amely azt üzeni, hogy érdemes ránézni. Nem volt könnyű ezt megragadni. Szerette volna kikérni

valaki másnak a véleményét a festményéről, de nem az áruló Matildáét. Kérdezze Saffronia nénit? Nem, ő csupa jót mondana. Martint? Ó, elég legyen már! Mr. Nobley-t? Igen. De miért őt? Későn ment le az ebédhez, és a szobalány hideg sültet meg puhára főtt zöldségeket szolgált fel neki. A ház szinte visszhangzott, mint egy régóta elhagyatott hely. Arra gondolt, hogy visszatér a festőállványhoz, de nyugtalanította az a kifejezés a képen. Attól félt, csak erőltetett az a magabiztosság, olyan, mint egy színész tekintete. Úgy döntött, egy kis szünetre van szüksége. Neki és a festménynek is. Leült a könyvtárban. Bámulta az ablaktáblán leömlő esőt, az Érzelmes utazás félig nyitott példányával az ölében. Vajon mit csinálnak a kertészek ilyen esőben? – tűnődött. Mr. Nobley belépett a helyiségbe, aztán, mikor észrevette Jane-t, felsóhajtott. – Hát itt van. Miss Erstwhile! Ön dühítő és bosszantó, és mégis azon kapom magam, hogy önt keresem. Hálás lennék, ha elküldene, és megesketne, hogy sosem térek vissza. – Nem kellett volna elárulnia, Mr. Nobley, hogy ezt akarja, mert így már nem fogja megkapni. – Akkor maradnom kell? – Hacsak nem akarja, hogy a vacsoránál úriemberhez méltatlan viselkedéssel vádoljam meg, akkor igen, azt hiszem, maradnia kell. Attól tartok, ha ma túl sok időt töltök magamban, túl meggyőzően fogom alakítani az őrült nőt a padláson. A férfi felvonta a szemöldökét. – És az mennyiben különbözne a… – Üljön le, Mr. Nobley! A férfi leült egy székre az asztalka túloldalán. A szék megnyikordult, amint elhelyezkedett rajta. Jane nem nézett rá. Inkább az esőt figyelte az ablakon, és az ezüstös árnyakat, amelyeket a nedves fény vetett a szobára. Pár pillanatig csak hallgatott, aztán rájött, hogy ez kínos lehet, ilyenkor kötelező a társalgás. Érezte arcán

a férfi pillantását, és szerette volna megtörni a csendet, mint egy könyv gerincét, de már nem volt mondanivalója. A festés és az eső elrabolták minden gondolatát. – Sterne-t olvas – szólalt meg végül a férfi. – Szabad? A könyv felé intett, és Jane átadta neki. A lánynak eszébe jutott egy jelenet a Mansfield Parkból, amikor az udvarló, Henry Crawford felolvasott Frances O’Connor figurájának, és a hangja olyan szenvedélyes feszültséget keltett, hogy a felolvasott szöveg szavaival udvarolt. Jane Mr. Nobley komoly arcára nézett, majd elkapta a pillantását, amint a férfi tekintete a könyv lapjáról az ő arcára siklott. Mr. Nobley olvasni kezdett a lap tetejétől. Lágy, dallamos és erős volt a hangja, olyan emberé, aki ha megszólal egy tömegben, az emberek odafigyelnek rá, és ha mesél egy gyereknek, rá tudja venni, hogy elaludjon. „Az az ember, aki első ültete bourgogne-i vinyikét a Jó-Remény fokán – jegyezzük meg, hogy az hollánder volt –, meg sem álmodta, hogy ő Kápon ugyanazt a bort fogja inni, amellyet a vesszők a franciaországi hegyoldalakon termenek – ahhoz az úr igen is flegmás úr volt –, de kétségbevehetetlenül fogta hinni, hogy ihatik belőle valami bornemű levet; jót-e, rosszat-e, középszert-e – annyit a világ dolgai felöl csak tudott, hogy az. nem az ő tetszésétől függ…„1 Mr. Nobley erősen küzdött, hogy el ne mosolyodjon. Összeszorította az ajkát, a hangja párszor megbicsaklott. Jane ránevetett, és akkor végre elmosolyodott a férfi is. Jane úgy érezte, mintha valaki megcsiklandozta volna a szívét. – Nem túl… ööö… – mondta Mr. Nobley. – Érdekes? – Azt hiszem, nem túlzottan. – De jól olvasta fel – mondta a lány. A férfi felvonta a szemöldökét. – Valóban? Nos, az is valami. 1

Laurence Sterne: A Sentimental Journey (Érzékeny utazások; Ford.: Kazinczy Ferenc;Magyar Helikon, 1976)

Pár pillanatig némán ültek, csak néha tört ki belőlük a nevetés. Mr. Nobley egyszer csak megint olvasni kezdett: – „…a Myn Herrnek könnyű vala a maga új szőlejében mind eggyikét, mind másikát leinni…” – de a nevetéstől nem bírta folytatni. Saffronia néni épp arra járt, és menet közben bekukucskált a homályos helyiségbe, arra emlékeztetve Jane-t, hogy ezt a találkát tilthatják a Szabályok. Mr. Nobley is feleszmélt. – Elnézést! – mondta, és felemelkedett. – Túl sokáig raboltam már az idejét. Másnap délután Mr. Nobley ismét az idejét rabolta, de Jane egyáltalán nem bánta. Ez érdekes fordulat volt. Az eső elállt, az ég félénken rejtőzködött a felhők mögött, és Mr. Nobley javaslatára a társaság sétálni indult a kavicsos utakon, az átázott pázsitot elkerülve. A párok újra és újra átrendeződtek. Andrews és Charming vezette a sort, aztán jött a Nobley-Heartwright páros, amely először Erstwhile-Heartwright, majd Erstwhile-Nobley párossá alakult, és itt aztán az utolsó pár előre fuss játék véget is ért. Jane hátrapillantott a válla fölött, és eltűnődött, vajon miféle szívfájdalmak és remények gyötrik Ameliát, aki akarata ellenére elhagyott volt kedvese mellett sétál. Micsoda jó mulatság!– gondolta. – Ha továbbra is esni fog, én megbolondulok – jelentette ki Miss Charming. – Nem csinálhatnánk valami mást a kártyázáson meg a sétálgatáson kívül? Felpislantott Andrews századosra, hogy lássa, vajon a férfi egyetért-e vele. – De igen – felelte az, és Miss Charming arca felragyogott. – Magammal is hoztam Londonból azt, amire szükségünk van. Egy kis színdarab szövegkönyve. A címe: Otthon a tengernél. Hat szerep van benne, három szerelmespár, pont megfelel nekünk. Legalább valami elfoglaltságot ad a bál előtt. Azt javaslom, tanuljuk meg, és adjuk elő Lady Templetonnak!

– Ó, igen! – mondta Miss Charming, a kezét összekulcsolva a mellkasa előtt. – Ez igazán nagyszerű! – Fogadjunk, hogy a mi Miss Erstwhileünk is szívesen vállalkozna rá, igaz? Miss Heartwright sosem okozna nekem csalódást, azt tudom, East pedig hajós ember – mindig kész a kalandra. Maga mit szól, Nobley? Mr. Nobley nem felelt azonnal. – Én úgy vélem, nem illendő színdarabot előadni egy tiszteletreméltó hölgy házában. Miss Charming feljajdult. – Ó, ugyan már, Nobley! – szólt a százados. – Nem hat rám a könyörgés – tartott ki a másik. Jane felhorkant, mint egy ló. Neki tetszett az ötlet. – Ne rontsa el a játékot, Nobley! – duzzogott Miss Charming. – Kár, hogy nincs itt Sir John, hogy eljátssza a harmadik fickót. Bizonyosan hamar visszatér, nemde? – Szerintem nem – jelentette ki hűvösen Nobley. – Hát, ez gáz. Hé, Jane, mi van azzal a pasival, úgy értem, fickóval, akivel egyszer a kertben láttam beszélgetni? Mit gondol, ő nem játszaná el a szerepet? Jane érezte, hogy a lábujja hegyéig megdermed. – Nem tudom, kiről beszél, Miss Charming. – Dehogynem. Az a magas fickó a kertben, lehet, hogy a személyzethez tartozik. Szerintem egész jól nézett ki maga mellett. Jobb partnere lenne, mint Mr. Nobley. – Le-lehet, hogy az egyik kertész volt? Nem tudom. Jane lopva Mr. Nobley-ra pillantott. A férfi maga elé meredt, a szeme alatti karikákból ítélve nem aludta ki magát. – Mindegy – legyintett Miss Charming, aki máris elvetette az ötletet. Továbbsétáltak, és különböző témákkal próbálkoztak. Ám az „időjárás” túlságosan unalmas volt, „Mr. Templeton eltűnéséről” már eleget beszéltek, a „Mi lehet vacsorára?” pedig egyiküket sem

érdekelte túlzottan. Aztán Adrews százados rátalált az ideális témára: a Pembrook Park közelgő báljára. Kitárgyalták a zenészeket, a más birtokokról érkező vendégeket, az ételt és a románcok lehetőségét. Miss Heartwright még a melankóliáját is félretette, hogy a báli ruhákról csevegjen. Jane szíve türelmetlenül vert. Egy bál – mindenféle dolgok történnek egy bálon. Ott van például Hamupipőke története. Ez vele is megtörténhet. Érezte, ahogy reménytelenül és csodálatosan elragadja a képzelete. A nap melege az arcán, a kalap kötője az álla alatt, a stóla a vállán, és egy kalapos – barkós férfi az oldalán – ez mind táplálta az álmodozását. Annyira büszke volt magára! Valóban fejest ugrott ebbe a világba. Rápillantott Mr. Nobley-ra, és eltöprengett, vajon hogyan végződik majd mindez. Úgy tűnt, East és Heartwright valószínűleg csókot vált, és kibékül majd, és akkor Jane-nek Nobley marad. Vagy esetleg senki. A bábjátékos Mrs. Wattlesbrook nem törné túlságosan magát, hogy összehozzon neki egy eljegyzést. A főnöke biztatása nélkül pedig vajon venné-e Nobley a fáradságot, hogy udvaroljon neki? Nem tűnt valószínűnek. Előttük az ösvényen egy pocsolya terpeszkedett, amelyet nem tudtak kikerülni. A férfiak rettenthetetlenül átgázoltak rajta. Andrews százados megfogta Miss Charming kezét, és segített neki átlépni. Mr. Nobley Jane derekára helyezte a kezét, és átemelte a lányt. Amint talpra állította, sokkal közelebb kerültek egymáshoz, mint az illendő lett volna a tizenkilencedik században. Egy lélegzetvételnyi ideig mozdulatlanul álltak, az arcuk szinte összeért. A férfinak csókolnivalóan jó illata volt. A lánynak száguldottak a gondolatai. Én gyűlölöm, és ő is gyűlöl engem. Ez így tökéletes! Vagy nem? Persze, ez az egész nem valóságos. Várjunk csak! Nekem most bele kellene esnem valakibe, vagy el kellene kerülnöm, hogy beleessek? Hogy is volt ez, Carolyn néni? A férfi lépett hátra először. Jane elfordult, és egyszer csak ott volt előtte Martin. Jane már el is felejtette Martint. Most eszmélt csak rá,

hogy időről időre teljesen elfeledkezett a valódi világról, hogy jobban elmerülhessen az ábrándok világában. Martin a rózsabokrok között térdelt. Sapkája árnyékot vetett az arcára, de Jane látta, hogy a férfi őt figyeli. Amint a társaság továbbindult, Martin felemelkedett, és levette a sapkáját, mintha csak temetési menet haladna el mellette. Úgy tűnt, a többiek nem vették észre a jelenlétét, és hamarosan eltűntek az ösvény fölé hajló lombos fák között. Martin tett egy lépést előre. – Jane, nem beszélhetnénk? Jane ekkor döbbent rá, hogy még mindig ott áll, a férfira meredve, mintha csak könyörögne érte, hogy ismét elutasítsák. Elindult a többiek után. – Nem, Martin, nem lehet. Várnak rám, észre fogják venni, hogy lemaradtam. – Akkor találkozzunk később! – Nem, befejeztem a bolondozást. Azzal faképnél hagyta. De továbbra is a fejében zúgott ez a félszeg mondat, mint egy állhatatos, bosszantó rovar, és Jane arra gondolt: „Aha, azt mondja, befejezte a bolondozást, mintha csak nem viselne még mindig kalapot meg bugyogót.” Aztán észrevette, hogy Mr. Nobley megállt, hogy bevárja. A tekintete haragos volt, de nem rá nézett. Jane megfordult. Martin addigra már visszatette fejére a sapkát, és kezét ismét a felásott földbe mélyesztette. Jane érezte, hogy a szíve bolondul ver, és majdnem kinyújtotta a kezét, hogy megtámaszkodjon valamiben. Nem szívesen látta együtt őket: Martint, a szexis férfit, aki megnevettette, és segített neki megvetni a lábát a való világban, és Mr. Nobley-t, aki miatt kezdte ezt a színlelt világot olyan kényelmesnek érezni, mint a saját ágyát. Jane most ott állt, ahol az ösvény elkanyarodott, és azon tétovázott, vajon merre menjen tovább. És akkor hirtelen tökéletes lett a fény.

Jane lézeres szemműtétje után megváltozott szemének fényérzékelő képessége. Ha túl erős volt a fény, égésnyomszerű foltokat látott a retináján, mintha egysejtűeket figyelne a mikroszkópban. Ha túl erős volt a fény-árnyék kontraszt, akkor a kettő határa egybeolvadt, elmosódtak a körvonalak. De volt egy bizonyosfajta fény, amelynél az egész világot tökéletesen látta – késő délután, amikor a nap ereszkedni kezd a horizonton, oldalról világítva meg a dolgokat, nem felülről. Mint most. Minden apró részlet élesebb lett. Fölötte a csengőként himbálózó levelek mindegyikén meglátott minden törésvonalat és gyűrődést, az ereket és a levél finom hegyét. Odalent pedig minden egyes fűszál harsogó zölden és élesen feszült neki a többinek. És világosan látta Mr. Nobley-t is. Az épp csak kezdődő apró ráncokat a szeme sarkában, az állán sötétedő borostát, amely máris utat tört a reggeli borotválkozás után, a sejtésnyi vonalakat a szája körül, amelyek azt sugallták, a való életben gyakrabban mosolyoghat. Olyan arca volt, amit az ember szívesen megcsókolna – az ajkát, a homlokát, az orcáját, a szemhéját, mindent, az állát kivéve. Azt legszívesebben megharapná az ember. Jane arra gondolt: nem rúgnám ki az ágyamból, csak mert telemorzsálta. Miss Erstwhile pedig arra: egek, micsoda jó parti! Hogy áradozna róla a társasági rovat! – Szerintem jobb, ha távol tartja magát tőle, Miss Erstwhile. Mr. Nobley hátat fordított Martinnak, és karon fogta a lányt, visszavezetve őt az ösvényre. – Nem tudom, miért törődik ezzel, uram – jelentette ki Jane, igyekezvén minél austenesebben megszólalni. – De rendben van, távol tartom tőle magam, ha ön megtesz nekem egy szívességet. Szerepeljen a színdarabban! – Miss Erstwhile… – Ó, ugyan már! Rendkívüli örömet szerez majd nekem, ha látom, milyen kellemetlenül érzi magát. Fél, nem igaz? Nekem úgy tűnik,

túlságosan ragaszkodik hozzá, hogy mindig illendően viselkedjen. De egy kis színjátszásban nem lehet semmi rossz. Végül is – ez a tizenkilencedik század. Úgyhogy a tiltakozása talán abból ered, hogy nem akar bolondot csinálni magából. – Ön hiúsággal vádol engem. Ám meglehet, hogy az egész vállalkozás egyszerűen csak nem tűnik túl szórakoztatónak számomra. És részben mégis igaza van. Nem vagyok valami jó színész. – Valóban? – kérdezte Jane, sokatmondó pillantást vetve rá. A férfi megrándult, de aztán folytatta. – A fő aggodalmam azonban a mi jó háziasszonyunk érzékenységére vonatkozik. – És ha elmondjuk neki a terveinket, ő pedig beleegyezik, akkor részt vesz benne? – Igen, azt hiszem, kénytelen leszek. Összeszorította az ajkát, bosszúsan, vagy hogy elfojtson egy mosolyt, Jane nem volt benne biztos. – Ön dühítően kitartó, Miss Erstwhile. – Ön pedig, Mr. Nobley, bosszantóan makacs. Mi együtt olyanok vagyunk, mint a Pimaszság és a Hajthatatlanság. – Ez szellemes megjegyzés volt. – Igazán? Csak úgy eszembe jutott. – Nem is gondolkodott rajta? – Egy cseppet sem. – Hm. Lenyűgöző! Jane oldalba bökte a könyökével. Amikor utolérték a többieket, Miss Charming a teázás „idejétmúlt szokásáról” társalgott Andrews századossal, East kapitány és Amelia pedig vagy némán sétálgatott, vagy titkokról sugdolóztak egymás közt. – Előadjuk a színdarabot – jelentette be Jane a többieknek. – Mr. Nobley a tenyeremből eszik.

11. sz. pasi

Clark Barnyard, HUSZONHÁROM ÉVES Még mindig nem volt túl a 9. számún, a 10. számú pedig megalázta, úgyhogy Jane elhatározta, megszabadul az áldozat szerepétől, és ezentúl elérhetetlen ragadozó lesz: ádáz, független és magányos. Csakhogy ott volt a munkahelyén ez a fickó, Clark. Megnevettette Jane-t a céges értekezleteken, megosztotta vele a sült krumpliját az ebédnél, mondván, hogy fel kell hizlalni egy kicsit. Clark a tördelésen dolgozott, és Jane gyakran ment át a fülkéjébe, ahol felült az asztala szélére, és elcsevegett vele, hosszasabban, mint azt a főnöke szerette volna. A fiú pár évvel fiatalabb volt nála, úgyhogy az egész valahogy ártatlan dolognak tűnt. Amikor Clark végül randira hívta, a rossz előérzete ellenére Jane nem utasította el. A fiú vacsorát főzött a lakásán, bolondos volt és gyengéd, amint Jane nyakát csókolgatta, és közben nyifogott, mint egy kiskutya. Csókolózni kezdtek a kanapén, ami kellemes is volt nagyjából hatvan másodpercig, amíg a fiú keze keresni nem kezdte Jane melltartójának kapcsát. Elöl. Ez annyira nem illett Mr. Darcyhoz! – Hé, állj meg, cowboy! – mondta Jane, de Clark lendületben volt, és még háromszor-négyszer fel kellett szólítani, mire végül elengedte Jane mellét és felállt, a szemét dörzsölgetve. – Mi a gond, szivi? – kérdezte, és a hangja megbicsaklott az utolsó szónál.

Jane azt felelte, túl gyors neki ez a tempó, mire a fiú azt válaszolta, akkor mi értelme volt annak, ami köztük folyt az utóbbi hat hónapban? Jane felmérte a szituációt, és elégedetten kijelentette: – Te nem vagy úriember. Mire Clark így válaszolt: – Hasta la vista, baby!

14 – 18. nap

SAFFRONIA NÉNI PERSZE NEM BÁNTA, úgyhogy elkezdődtek a próbák. A darab egy szentimentális románc volt, amely Jane-t még a jelenlegi nyitottsága ellenére sem tudta magával ragadni. Viszont több napra való mulatságot szerzett nekik. Jane reggelente festett, és érezte, ahogy a festői ösztöné ásítozva ébredezik benne. Délután próbált Mr. Nobley-val a könyvtárban, vagy az almafák alatt fel-alá járkálva (Martint nem látta), esetleg az északi szalonban a többiekkel, római tógát jelképező szövetet tekerve magukra. És közben Mr. Nobley figyelte őt. Persze eddig is mindig figyelte. Ez hozzátartozott a szerepéhez. De vajon tetszett-e Jane-nek, hogy mostanában még többször kapta rajta a férfit? És az, hogy úgy tűnt, Mr. Nobley oldalpillantásai és félmosolyai mintha nem a szerepből fakadtak volna? Mintha a kissé félrecsúszott álarc megmutatott volna egy-egy villanásnyit magából a mögötte rejtőző férfiból is? Jane arra gondolt: Hagyd ezt abba! Aztán arra: Viszont a színészek állandóan beleszeretnek egymásba a forgatás alatt. Annyira elvetemült gondolat, hogy ez megtörténhet velem is? És válaszolt is a saját gondolataira: Igen, az. Koncentrálj! Érezd jól magad!

És csodával határos módon úgy is volt. Feleselt és nevetgélt és szemérmesen mosolygott a válla fölött. A reggeli festések feltöltötték friss energiával, amitől szépnek érezte magát, délután és este pedig fesztelenül viselkedett Mr. Nobley társaságában. A múltban Jane-t annyira gyötörték volna a kétségek, hogy nem lett volna képes élvezni a férfi rajta nyugvó tekintetét. Most viszont egyenesen visszanézett rá. Nem volt benne semmi aggodalom, nem voltak „Mi volna, ha?” kérdések. Csak egy kis ártatlan flört volt az egész. Egyik este, amint bebújt az ágyába, magában kuncogva, ahogy felidézte a nap összes élvezetes pillanatát, rájött, hogy azért ilyen vakmerő, mivel itt nem Jane igazából – nem a megszállottan mindent akaró Jane. Meseország biztonságos hely, ahol körbejárhat, bajba kerülhet, megismerheti magát, és végül sértetlenül kijöhet onnan. A színielőadás estéjén Jane és Mr. Nobley elrejtőztek a ház mögött, egy utolsó próbára. Az utóbbi időben a hangulat kissé bohémabb lett, a szokásos szigorú társasági szabályok kissé fellazultak, a próbák lehetővé tették, hogy a párok elosonjanak, és felügyelet nélkül élvezzék az együttlét részegítő intimitását. Mr. Nobley leült a kavicsos ösvényen, és vonakodva hátradőlt, a könyökére támaszkodva. – Ó, itt meghalni, magányosan és szeretetlenül… – Ez egészen jó volt – jegyezte meg Jane. – Úgy hangzott, mintha valóban szenvedne, amint mondta. De szerintem még megtoldhatná egy-két nyögéssel. Mr. Nobley felnyögött, de nem biztos, hogy a színjáték részeként. – Tökéletes! – mondta Jane. Mr. Nobley a térdére hajtotta a fejét, és felnevetett. – Nem tudom elhinni, hogy hagytam magam rávenni erre. Mindig is igyekeztem elkerülni a színjátékokat. – Ó, nem úgy néz ki, mintha annyira sajnálná. Úgy értem, persze, sajnálja, de nem bánkódik miatta… – Csak mondja a szerepét, Miss Erstwhile, kérem!

– Ó, igen, hát persze. Elnézést. El sem tudom képzelni, miért húzom az időt, csak éppen van valami végtelenül vonzó abban, ahogy ott ül a földön, a lábamnál… A férfi megragadta. Talpra ugrott, átfogta a derekát, és lehúzta a földre. Jane visított, amint a férfira huppant. Nobley keze megmerevedett. – Hoppá! – mondta a férfi. – Nem hiszem el, hogy ezt tette! A férfi körülnézett, szemtanúk után kutatva. – Igaza van. De ha már egyszer megtettem, hát csakis azért, mert maga kényszerített rá. Nincs az az esküdtszék a földön, amelyik elítélne érte. De jobb lesz, ha próbálunk, mert bármikor erre járhat valaki. – Én szívesen próbálnék, de maga még mindig fogja a derekamat. A férfi keze valóban nem mozdult. Gyönyörű kéz volt, nagy, erős ujjakkal. Jane élvezte az érintését. – Valóban – felelte a férfi. Aztán a lányra nézett. Mély lélegzetet vett. A homloka megfeszült, mintha csak szavakat próbálna keresni a gondolataihoz, mintha valami nagyszerű belső csatát vívna, amelynek kiváltó oka Jane tökéletes szépsége. (Ez az utóbbi tisztán Jane romantikus találgatása volt, és nem lehet szó szerint venni.) Mindenesetre a földön hevertek, meglepetten, a testük összeért, és amint egymást bámulták, még a fák is lélegzetvisszafojtva várakoztak. – Én… – szólalt meg Jane, de Mr. Nobley megrázta a fejét. Elnézést kért Jane-től, talpra segítette, aztán visszazökkent a földre, mivel a szerepe szerint még mindig a halál torkában volt. – Folytassuk! – Rendben, jól van – mondta Jane, kavicsokat rázva le a szoknyájáról. – Már a vége felé jártunk… Ó, Antonio! Óvatosan a férfi mellé térdelt, ügyelve, hogy ne gyűrje össze a szoknyáját, és megveregette a férfi mellkasát.

– Maga súlyosan megsérült. És olyan meggyőzően hörög! Hadd öleljem át, hogy a karjaimban haljon meg, mivel a halál és a viszonzatlan szerelem hagyományosan romantikus párosítás. – Nem ez áll a szövegkönyvben – jegyezte meg a férfi összeszorított fogakkal, mintha a valóságos közönség meghallhatná őket. – De jobb annál. Nem igazán shakespeare-i a szöveg. – Rendben. Szóval, a szerelme megerősíti a lelkem, a sebem begyógyul és így tovább, és így tovább. Én pedig felállók, és drámaian megvalljuk egymásnak a szerelmünket. Jobban szeretem, mint termőföld az esőt, mint éjszaka a holdat, és így tovább… Felsegítette a lányt, és ott álltak egymással szemben, kéz a kézben. Visszafojtott lélegzettel, egymás szemébe nézve. Már másodszor. Ez már szinte túl sok volt! Jane annyira szerette volna meghosszabbítani ezt a pillanatot, hogy a gyomra belesajdult a vágyakozásba. – Hideg a keze – szólalt meg a férfi, lepillantva a lány kezére. Jane várt. Még sosem próbálták ezt a részt, és a gyenge kis darab nem adott rendezői utasításokat, mint például „Csókold mega lányt, te bolond!”. Finoman a férfi felé hajolt. Az a kezét melengette. – Szóval… – mondta Jane. – Azt hiszem, tudjuk a jelenetünket, többé-kevésbé – mondta a férfi. Meg fogja csókolni? Nem, úgy tűnik, a régensség korabeli Angliában senki nem csókolózott sosem. Különben is, mit jelent, ha valaki szerelmes lesz Austen álomvilágában? Jane hátralépett. A férfi különös közelségétől olyan hevesen vert a szíve, hogy szinte fájt. – Valószínűleg vissza kellene mennünk. A függöny, vagyis inkább az ágytakaró, két óra múlva felmegy. – Rendben. Hát persze – felelte a férfi, bár úgy tűnt, egy kicsit sajnálja. Rájuk borult az este. Hideg lehelete hajnali harmatként lepte el a lány karját. A ruha ujján át egészen a csontjáig hatolt. Habár

gyapjúkabátot viselt, reszketett, amint visszasétáltak a házhoz. A férfi odaadta neki a zakóját. – Ez a színielőadás végül nem is olyan rossz, mint gondolta, igaz?– jegyezte meg Jane. – Nem annyira. Nem rosszabb, mint a léha regényolvasgatás vagy a krokettezés. – Maga úgy beszél ezekről az időtöltésekről, mintha csukamájolajat kellene innia. – Talán fáraszt már ez a hely. Habozott egy kicsit, mintha túl sokat árult volna el. Jane arra gondolt, talán az igazi énje szólalt meg. Mr. Nobley megköszörülte a torkát. – Mármint a vidék, úgy értem. Hamarosan visszatérek Londonba a szezonra, nyárra pedig befejeződik a felújítás a birtokomon. Jó lesz már otthon. Kell az állandóság érzése. Fárasztanak a vendégek, akik jönnek-mennek vidéken, egyetlen céljuk, hogy valami szórakozásra leljenek, ráadásul sekélyesek az érzelmeik. Ez kimeríti az embert. Jane szemébe nézett. – Lehet, hogy többé nem térek vissza Pembrook Parkba. És ön? – Nem, én egészen biztosan nem térek vissza. Megint valami véget ér. Jane mellkasa összeszorult, és meglepődve ismerte fel magán a pánik jeleit. Ma már a színielőadás estéje volt, két nap múlva lesz a bál. Három nap múlva pedig távozik. Ne ilyen gyorsan! Láthatóan mélyebbre merült Austen világában, mint azt képzelte. És nagyon élvezte. Kezdett hozzászokni a topánkákhoz meg az empire derékhoz, meztelennek érezte magát a szabadban kalap nélkül, és a szalonban töltött estéken természetesnek érezte kiejteni azokat a kifejezéseket, amelyeket Austen írhatott. És amikor ez a férfi belépett a helyiségbe, jobban szórakozott, mint a négy főiskolai év alatt együttvéve. Az egész… tökéletesnek tűnt. – Ez nevetséges – mondta, aztán meggondolta magát. Amikor a legutolsó alkalommal megvallotta a valódi érzéseit ennek a férfinak,

nem sikerült túl jól. – A szerepeink, úgy értem, ebben a darabban. De remélem, azért egy kicsit élvezni fogja. – Természetesen. Bárdolatlanság volna azt mondanom, nem fogom élvezni, hogy szerelmeskedhetek magával ma este. Jane-nek kiszáradt a szája. – Mi… micsoda? – Ma este, amikor előadjuk a darabot – magyarázta a férfi higgadtan. – Az én szereplőm szerelmet vall a maga szereplőjének, és ha azt mondanám, hogy ez a feladat taszító, azzal megsérteném önt. – Ó! – felelte Jane, kis nevetés kíséretében. – így már értem. Egy pillanatra elfelejtette, hogy a szerelmeskedés Austen számára még mást jelentett, mint amit ma jelent. Természetesen Mr. Nobley, a huszonegyedik századi színész tudta ezt. Jane rásandított, hogy lássa, a férfi vajon ugratja-e. Mr. Nobley közben megállt, mert meglátott valamit a távolban. Jane követte a tekintetét. East kapitány és Amelia sziluettje rajzolódott ki a csillagfényes égbolt előtt. Egy pad előtt álltak, és a férfi fogta a nő mindkét kezét. – A szerepüket játsszák? – kérdezte Jane. – Úgy értem, az előadásra próbálnak? – Nekem úgy tűnik, most éppen nem beszélnek. Igaza volt. Azok ketten tökéletesen elmerültek egymás tekintetében. Jane észrevette, hogy Amelia most először nem tűnt zavartnak, amióta East kapitány megérkezett. Ha szerepet játszottak, remekül csinálták. – Gondolja, hogy ez valódi…? – kérdezte Jane. – Nem helyes figyelnünk őket. – De ha mi nem nézzük, akkor ki? Kár lenne közönség nélkül elpazarolni egy ilyen pillanatot. Most mozgott a szerelmesek ajka. Próbálják a szerepüket? Vagy… East kapitány előrehajolt, Amelia hátrahajtotta a fejét. A keze megreszketett a férfi mellkasán. A férfi ajka kurtán, gyengéden érintette a nő ajkát. Ez láthatóan nem volt elég, ezért a férfi

megragadta a nőt. Amelia a nyaka köré fonta a karját, és az arcuk összeért, kivehetetlenül összeolvadva a sötétben. Meglehetősen komolynak tűnt az érzés, amilyet csak az eljegyzés megpecsételésére tartogat az ember. Hirtelen nem olyan volt már, mintha filmet néznének – a két ember szenvedélye valódinak tűnt, és kellemetlenné vált a leskelődés. Jane eltűnődött, vajon Amelia tényleg szereti-e George Eastet, az embert? A színészt? Lehetséges ez? Vajon összetörik-e a szíve, amikor elhagyja Pembrook Parkot? – Most már egyetértek önnel, hogy nem illik néznünk őket – szólalt meg. Jane és Mr. Nobley némán sétáltak tovább a ház felé. Kínos csendben. Egy szerelmi vallomást és az első csókokat látni elbűvölő élmény lehet, ha az ember olyan valakivel van, akinek a társaságában kényelmesen érzi magát. Akivel már túl vannak ezen a csókon, és képesek nevetve felemlegetni ezt az első közös pillanatot. Ugyanez Mr. Nobley-val olyan volt, mintha megelevenedne az a bizonyos rémálom, amiben az ember meztelenül áll idegenek előtt. – Természetes, ha összekeveredik a valóság és a fantázia, amikor ilyen színdarabot játszanak – jelentette ki Jane. – Kezdenek ugyanúgy érezni, mint a szereplők. – Így igaz. Éppen ez volt az egyik oka, amiért haboztam részt venni ebben a frivolitásban. Nem hiszem, hogy ha színlelünk valamit, attól még az valóság lesz. – Kicsit ijesztőnek találom, hogy egyetértünk valamiben. De gondolja, hogy legalábbis az ő esetükben ezek az érzések mélyebbek is lehetnek? Mr. Nobley hirtelen lecövekelt. Ránézett Jane-re. – Én éppen ezen tűnődtem. – Szerintem lehetséges. – Nagyon is lehetséges. Megfelel egymásnak a társadalmi állásuk, hasonló a gondolkodásuk, és úgy tűnik, összeillenek érzelmileg.

– Úgy beszél, mintha egy házasságról szóló tankönyvet olvasna fel. Én a szerelemről beszélek, Mr. Nobley. Mit gondol, annak ellenére, hogy egy szerep alapján szerettek egymásba, van esélyük? Mr. Nobley a homlokát ráncolta, és élénken dörzsölgette a barkóját a kézfejével. – Én… én ismertem East kapitányt a múltban, amikor egy másik nőt szeretett. Akinek a szeszélyei, a gonoszsága összetörték őt. Csak egy üres váz volt egy ideig. Ha egy hónappal ezelőtt megkérdi tőlem, hogy egy másik nő képes lesz-e ismét egész emberré változtatni őt, azt feleltem volna, nincs olyan férfi, aki képes lenne ilyen sérülésből felépülni, és hogy ő sosem lesz képes újra bízni egy nőben. Hogy a romantikus szerelem nem víz vagy levegő, ami nélkül ne lehetne élni. De most… Mélyet lélegzett. Tekintetét nem vette le Jane-ről. – Most már nem tudom. Szinte kezdem azt hinni, hogy igen. Igen. – Igen – ismételte meg Jane. A hold a férfi válla fölött függött, mintha közel hajolva hallgatózna, lélegzetvisszafojtva várva, mi jön ezután. – Miss Erstwhile. – Igen? Nobley az égre pillantott, vett pár mély lélegzetet, mintha a megfelelő szavakat keresné, aztán egy pillanatra behunyta a szemét. – Miss Erstwhile, ön vajon… Ekkor East kapitány és Miss Heartwright haladt el mellettük. Egymáshoz közel sétáltak, de nem értek egymáshoz. Mr. Nobley figyelte őket. Egyre jobban összevonta a szemöldökét, és a válla fölött hátranézett a semmibe. Mi az? – kiáltotta volna legszívesebben Jane. – Menjünk be! A karját nyújtotta Jane-nek. A lány mellbevágó csalódottságot érzett, de azért elfogadta a férfi karját, és úgy tett, mintha minden rendben volna. Hamarosan beértek a házba, ahol a tető meg a falak meleg biztonsága kizárta az éjszakai kert buja varázsát. Szolgák

sürögtek, lobogtak a gyertyák, az élénk készülődés az előadásra szinte feledtette azt a pillanatot a parkban. Anélkül, hogy egy szót is szólt volna, Mr. Nobley magára hagyta Jane-t, vállán a kabátjával, amelyen érezni lehetett a kert illatát. Két órával később, amikorra a szalont már átrendezték, a szereplők felvették a jelmezeket, és a lábuk előtt félkörívbe rendezett álpetróleumlámpák lobogó fényében előadták a harmincperces ódát a szerelemhez és a Földközi-tengerhez. Miss Charming vadul szorította kezében a szövegkönyvet, és csak színlelte a csókokat Andrews századossal. Amelia nyugodt volt és bájos. Úgy olvadt bele a beszélgetésbe East kapitánnyal, mintha a karjába simult volna. Jane Mr. Nobley, a sebesült kapitány mellett térdelt, amint az haldokolt, és megtett minden tőle telhetőt, hogy őszintének tűnjön. A régi Jane elszaladt volna, vagy szégyenlősen végignevetgéli az egészet. Az új Jane elhatározta, hogy elbűvölőnek fogja érezni magát, mint Miss Charming, és a szerepe minden sorát odaadással és szenvedéllyel adta elő. Nem számított, hogy nem volt túl jó színésznő. Mr. Nobley figurája azért csodálatos módon felépült, és eljutottak ahhoz a részhez, ahol a férfi felállt, és megfogta Jane kezét. A lány keze még mindig hideg volt. A férfi elhallgatott, mintha próbálná felidézni, mi következik ezután. És közben ránézett. Ránézett Jane-re. Egészen a lány lelkéig hatolt a tekintete. Sokáig nézett a szemébe, mintha nem volna képes levenni róla a szemét. És a szája ellenállhatatlan mosolyra húzódott. – Szeretem – mondta. Valami megpendült Jane-ben. Ez volt a férfi szövege, többé-kevésbé, csak éppen egyszerűsítve. Megfosztva a hasonlatoktól, termőföldektől és esőtől, meg a holdtól és egyebektől, és Jane-nek elállt tőle a lélegzete. Kinyitotta a száját, hogy a saját szerepét mondja, de nem emlékezett egyetlen szóra sem. És nem is akart. A férfi közelebb hajolt. Közelebb hajolt Jane is.

Ekkor Saffronia néni, aki bátorítóan nevetett a szomorúnak szánt részeknél, és örömmel tapsolt, amikor egy-egy új szereplő lépett a színpadra, most megköszörülte a torkát, mintha rendkívül kellemetlenül érezné magát. Mr. Nobley tétovázott, aztán arcon csókolta Jane-t. Meleg volt a szája, az arca pedig kissé érdes. Jane mosolygott, és magába szívta a férfi illatát. A végén a hat szereplő egymás mellé állt, és elmondták záró soraikat, azt színlelve, hogy a szalon élénksárga fala a Földközitenger látképére nyílik. Jane (Színésznősnek szánt hangon: Végre mindnyájan igazán boldogok vagyunk. Miss Charming (Kis szünet. Papírzörgés. Vad keresgélés): Valóban. Amelia (Félénk mosolyt vetve a mellette álló magas férfira): Az utazásunk véget ért. East kapitány (Férfiasan mosolyogva a hölgyére): Békésen megpihenhetünk egymás karjaiban. Andrews százados (Mint mindig, magabiztosan): És mindegy, bármerre járjunk is… Mr. Nobley (Felsóhajtva): Ez lesz mindig az otthonunk. (Boldogtalanul mondja tovább) Itt, a tengernél. Aztán csend következett, amint a közönség várt, isten tudja, mire: egy jobb befejező sorra? Egy jobb darabra? Andrews százados megköszörülte a torkát, Jane pedig meghajtotta a fejét, és sietve pukedlizett. – Ó! – mondta Saffronia néni, és tapsolni kezdett. A közönség lelkesen és egyenetlenül tapsolt, a szereplők meghajoltak, Miss Charming közben vihogott. Jane hunyorítva elnézett a lámpák mellett, hogy végre jól megnézze magának a közönséget, most, hogy a darab véget ért, és nem gyötörte a lámpaláz. Ott ült Saffronia néni sugárzó mosollyal. Mrs. Wattlesbrook, olyan arckifejezéssel, mint egy büszke

iskolaigazgatónő. Matilda, unottan, és még néhány szolgáló, ugyancsak unottan. És Martin. Meghúzódott a háttérben, és a világítás sem volt túl jó, de senki más nem lehetett ennyire magas. Amint elképzelte, milyen lehetett a látvány a férfi szemével nézve, Jane újra rájött, menynyire nevetséges volt az a kis darab, és hogy milyennek tűnhet a férfi számára az egész Pembrook Park, a hamis szerepek, a szerelem színlelt megnyilvánulásai. Hamisság. Tettetés. Hazugságok. Iskolás lányokhoz illő ábrándok. Jane elhúzódott Mr. Nobley-tól. – Nos, drágáim, micsoda előadás! Mint az igazi színházban!– mondta Saffronia néni, amint felsietett a kis színpadra, Mrs. Wattlesbrookkal szorosan a nyomában. Csak úgy záporoztak a szereplőkre a dicséretek, Jane pedig bólogatott és mosolygott. Látta, hogy Martin is közelebb jött, és Mrs. Wattlesbrook háta mögül neki integet. Egy ilyen magas férfit nehéz lett volna nem észrevenni, de Jane úgy tett, mint aki nem figyelt fel rá. – Ööö…, Miss Erstwhile – szólalt meg a férfi halkan. Félszeg volt. Zavarban volt. Egy kicsit kétségbeesettnek tűnt. Saffronia néni elmerült a cselekmény apró részleteinek tárgyalásában, Mrs. Wattlesbrook pedig félig hátrafordulva dühösen nézett Martinra. – Miss Erstwhile – mondta a férfi újra, egy kicsit bátrabban. Jane a szemébe nézett. Martin pislogott, reménykedve elmosolyodott, és már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit. Miért kellett Martinnak idejönnie? – gondolta Jane. Ő mindent megpróbált. Carolynért, önmagáért, az ő drága Mr. Darcyjáért. Megpróbálta átélni mindezt, de Martin jelenléte rávilágított, mennyire sekélyes volt ez az egész. Ezenkívül emlékeztette az összes fickóra, aki valaha is eldobta őt. Eddig remekül érezte magát, de a férfi ítélete most megkeserített mindent. Elfordult tőle, és megszólította Mr. Nobley-t. – Köszönöm, uram! Eddigi itt-tartózkodásom fénypontja volt ez a szerelmeskedés magával.

Mr. Nobley válaszul meghajolt. Csend telepedett a teremre. Jane úgy látta, mintha Martin válla megrogyott volna. – Nos, jó éjt mindenkinek! – mondta Jane, aztán gyorsan visszavonult a szobájába… …ahol az ágyán fekve a baldachint bámulta, és azt kívánta, bárcsak ne ragaszkodna annyira ennek a találkozásnak az emlékéhez, bárcsak sikerülne lekaparnia, mint a cipője talpáról a sarat. Vajon mit mondott volna Martin, ha hagyja beszélni? De mindegy is, ezek a dolgok sosem végződnek jól. Várjunk csak, volt valami jó is, meghúzódva ott az emlékezete mélyén… ó, igen! Mr. Nobley meg akarta csókolni. Jane behunyta a szemét, és belekapaszkodott ebbe a pillanatba, ahogyan egy csodás álom foszlányaiba szokott az ember a hajnali szürkületben.

12. sz. pasi

Tad Harrison, HARMINCKÉT ÉVES Jane mostanra már megtört, és megvette a Büszkeség és balítélet DVD-ket (a videokölcsönző legnagyobb sajnálatára), de Tad miatt elrejtette őket. A dolgok komolyra fordultak. Egy év múltán eljegyezték egymást, közösen örökbe fogadtak egy kutyát, még babaneveket is választottak. De Tad nem tűzte ki az időpontot. – Nem igazán megfelelő a helyzet– mondta rejtélyesen. – Még nem. De hamarosan. Miután eltelt még egy év, Jane azt javasolta, tartsanak egy kis szünetet, amíg a helyzet jobbra nem fordul. Azt remélte, a távolság majd arra ösztönzi a férfit, hogy végre elkötelezze magát. Jane öt hónapot várt, hogy Tad elszánja magát. A férfi alig két hetet, mielőtt elkezdett félrelépegetni. Mi volt a legrosszabb? Rosszabb, mint elvesztegetni két évet erre a lúzerre? Rosszabb, mint a megaláztatás, hogy megcsalták? Az, hogy a férfié lett a kutya.

19. nap

MÁSNAP REGGEL JANE AZ ALSÓINGÉBEN FESTETT. Elégedett volt az önarcképpel, a szemeket kivéve, amelyek még mindig bizonytalanul néztek vissza rá. Mivel csak most kezdett újra festeni, nem volt még elég ügyes, hogy rávegye a festéket, azt tegye, amit nem akar. Le akart érni az ebéd kezdetére, de fogalma sem volt, mennyi az idő. Több órán át küzdött a második képpel, és csak akkor tartott szünetet, amikor már ott nyújtózott előtte a vásznon az ablakából látható táj. Eredetileg úgy képzelte, valami szép, idilli tájkép lesz, de végül eléggé Alkonyzóna lett belőle. Megállapította, hogy így még jobban tetszik neki. Valahogy valóságosabbnak tűnt. Letette az ecsetet, kinyújtózott, és rájött, hogy farkaséhes. Úgyhogy felöltözött, evett, aztán kisétált, hogy megkeresse az urakat. Már csak két nap maradt – gondolta, és hevesebben kezdett verni a szíve. Gyerünk, gyerünk! – sürgette önmagát. Az kétségtelen, hogy már otthonosan érezte itt magát. De mit kell még tennie, hogy úgy érezze, megtört a varázs? Hogyan fogja legyőzni Mr. Darcyt? Senki sem volt a parkban. Amint elballagott a személyzeti szállás mellett, megállt, mert belenyilallt a bűntudat. Előző este Martin kétszer is megszólította, ráadásul Mrs. Wattlesbrook füle hallatára, meg minden. Engednie kellett volna, hogy legalább elmondja, mit akar. Jane odasétált az épülethez, és bekopogott az ajtón. Semmi válasz. Micsoda megkönnyebbülés! Még egyszer kopogott, aztán odébbállt, nem akart várni. Amint elhaladt az épület fala mellett, beszélgetést hallott. Egy futórózsa rejtekéből kikukucskált, és az épület oldalánál meglátta Andrews századost, amint cigarettázott, és közben beszélgetett valakivel, aki kívül esett a lány látószögén. A százados mosolyogva bólogatott, és nagyon elégedettnek tűnt. A szinte teljesen elszívott cigarettát átadta

a láthatatlan személynek, aki beleszívott egyet, aztán elpöckölte a csikket. Andrews százados megnézte a zsebóráját, és felsóhajtott. – Nos, ideje visszatérni a munkához – mondta, és a mosoly eltűnt az arcáról. Valószínűleg Miss Charminggal van találkozója – gondolta Jane. Elóvakodott a személyzeti szállástól, és a főépület felé ballagott, amikor valaki utolérte. – Ó, Miss Erstwhile! – mondta Andrews százados. – Épp ön után igyekeztem, hogy jöjjön le velem az istállóba. – Engem keresett? – kérdezte, és várt, hogy a férfi megváltoztassa a meséjét. De nem tette. – És mi van Miss Charminggal? – Miss Charming a szobájában pihen, de én képtelen vagyok tétlenül várni. Muszáj valamivel elfoglalni magam. – Biztos benne? Úgy értem, biztos, hogy nem Miss Charmingot keresi? Jane egy kicsit szédült. – Reggeli után Miss Charming mesélt nekem a terveiről. Meglepettnek tűnik, hogy önt kerestem. Ne mondja, hogy annyira elhanyagoltam volna, ami indokolja ezt a megdöbbenést. – Szóval szunyókál – mondta Jane. – Nos, azt hiszem, követem Miss Charming példáját. Lehet, hogy önre is ráfér egy kis pihenés, százados. Suhogó szoknyával, fürgén továbbment. Vissza a munkához. Ő volt a munka. Ő volt az. A fenébe is! Azzal áltatta magát, hogy ő volt a jutalom, a pihenés a kötelező társalgások között. De nem. Miss Erstwhile körül lógni elég ok a kimerült sóhajtozásra. Vajon Mr. Nobley is ugyanígy érez? Ő lehetett a láthatatlan dohányos? Holnap lesz a bál. Jane az összes reményét a bálba fektette, ahol majd szembenéz a Mr. Darcy-féle álomképpel, és valahogy… csak úgy tudni fogja, mit tegyen. De most összezavarodott. A bálnak kell lezárnia mindent. Az lesz az ő diadala. De nehéz volt a bállal foglalkoznia arra emlékeztetve, hogy ezeknek a

színészeknek ő csak munka. Nem az volt, akinek hitte magát. A többiek sem azok voltak, akiknek hitte őket. Amikor visszaért a szobájába, önarcképe meglepetten meredt rá, még bizonytalanabbul, mint az előbb. – Ostoba művészet! – mondta Jane. Aznap este minden lépése lehangoltan koppant, amint a lépcsőn lesétált a szalonba, és amint a sor végén átvonult az ebédlőbe. Hidegnek tűnt a terem. Jane tüsszentett, és megdörzsölte a karját. – Mr. és Mrs. Longley jön Granger Hallból, meg a két idősebb Miss Longley is – mondta Saffronia néni, aki úgy sorolta a neveket, mint a Biblia a leszármazottak hosszú sorát. – Ó! És Mr. Bentley! Miss Heartwright, emlékszik Mr. Bentleyre? Még mindig egyedülálló, és évi négyezer fontja van. És olyan szépen gondoskodik az édesanyjáról! Jane a villát húzogatta a tányérján, körbetologatva az ételt. Az anyja meg lett volna döbbenve. Nem gyakran fordult elő, hogy Jane mélységesen és tökéletesen lehangolt lett volna, de ma este úgy érezte, rabul ejti ez az érzés. Nem fontos, mit gondolnak róla, mondogatta magának. Ez az ő játszmája, és amikor megnyeri, az az ő diadala lesz. Csak a sarkára kell állnia, és tovább játszani. De a tudat, hogy untatja a férfiakat, akiket azért fizetnek, hogy azt színleljék, tetszik nekik, túlságosan megzavarta a mulatságát ma este, ráadásul feltámadt benne a félelem, hogy nem lesz képes legyőzni á megszállottságát, mielőtt ez a vakáció Austen világában véget ér. Jane megpróbálta megtartani magának a csüggedtségét, habár úgy tűnt, Mr. Nobley nagyon figyeli, mint mindig. Evett egy falatot – talán valami szárnyas lehetett és elhatározta, hogy kijátssza a fejfájás kártyát, és elmegy lefeküdni, amint a vacsora gyötrelmes tortúrája véget ért. Nem szívesen vesztegetett el egyetlen pillanatot sem az utolsó napjából, de nagyon össze volt zavarodva, és nem tudta, hogyan tehetne ellene. Viszonozta Mr. Nobley pillantását. A férfi felvonta a szemöldökét, kissé előrehajolt, és szerepe szerint megkérdezte:

– Jól érzi magát? Jane vállat vont. A férfi a homlokát ráncolta. Mikor a nők felálltak, hogy otthagyják az urakat a portói meg a tubák társaságában, felállt Mr. Nobley is, és habozás nélkül odament Jane-hez. – Miss Erstwhile, túl sokáig volt egyedül. Bekísérhetem a szalonba? A lány szíve megdobbant. – Ez nem illendő – súgta, Mrs. Wattlesbrooktól félve. Nem akarta, hogy hazaküldjék. A bál előtt semmi esetre sem. – Pokolba az illendőséggel! – felelte a férfi, olyan halkan, hogy csak Jane hallhatta. Jane magukon érezte a többiek tekintetét. Belekarolt Mr. Nobleyba, és az ő karján tette meg ezt a csekély távolságot, ünnepélyesen, akár egy menyasszony. A férfi egy távolabbi kanapéhoz vezette, és helyet foglalt mellette. Habár a topánkáját nem rúghatta le, hogy maga alá húzza a lábát, Jane rendkívül komfortosan érezte magát. – Hogy halad a festéssel? – kérdezte a férfi. Természetesen ő volt az. Ő küldte a festékeket. És nem ő volt a másik, Andrews százados láthatatlan dohányzó társa. Jane boldogan felsóhajtott. – Hogy csinálja ezt? Hogy ilyen jól érzem magam a társaságában? Nem tetszik nekem, hogy ilyen hatással van rám, és bosszantóbbnak találom, mint eddig bármikor. De szeretném megköszönni a festékeket. A férfi nem válaszolt a köszönő szavakra, inkább a részletek után érdeklődött, úgyhogy Jane elmesélte neki, milyen érzés újból színekkel dolgozni, igazi színekkel, nem pixelekkel meg RGB-kkel. Mint amikor az ember kinyújtóztathatja az izmait egy hosszú repülőút után. Beszélt azokról a festőkről, akiket csodált, festményekről, amelyeket akkor készített, amikor még túl fiatal volt és drámai hatásra törekedett, és hogy ezek a képek mennyire hamisnak tűnnek neki mai szemmel nézve. Elmesélte, hogy az

éretlen alkotások miatt érzett szégyen hogyan tartotta távol a festéstől ilyen hosszú ideig. És hogy mennyire hálás, milyen túláradóan boldog, amiért most mégis visszatért hozzá. Nem aggasztotta, mint a régi Jane-t, hogy esetleg untatja a férfit. Nem számít, emlékeztette magát. A férfit azért fizetik, hogy figyeljen rá, és hogy elhitesse vele, ő a legérdekesebb ember a világon. Úgyhogy, ha a fene fenét eszik is, az lesz. A férfi ajkán megjelent egy kis mosoly, amely ott is maradt. Egy apró kis mosoly. Jane szerette volna, ha nagyobb, ha sugárzik, de azt feltételezte, hogy ez nem a férfi stílusa. Aztán, amikor már azt gondolta, az a mosoly csak a képzelete szülötte, Nobley azt mondta (vagy inkább súgta): – Nézzük meg a festményeit! Milyen csodálatos ez az ember! Hogy mindig meglepi őt, ahogy félrehajítja a kimért illendőséget a kedvéért. Elmormolja neki, hogy találkozzanak titokban, aztán azt füllenti a többieknek, hogy korán visszavonul, majd az emeleten megvárja a lányt. Milyen izgalmas dolog volt óvatosan körbekémlelni, nem látja-e őket valaki, aztán besietni Jane szobájába, és becsukni maguk mögött az ajtót. Jane hátával az ajtónak támaszkodva állt, kezét még mindig a gombon tartva, szaporán szedve a levegőt, miközben megpróbált nem túl hangosan nevetni. A férfi mosolyogva a falnak támaszkodott. Szédítő és félszeg pillanat volt. Jane várta, hogy kiderüljön, vajon mit forgat a fejében a férfi. Hogy ledobja-e magáról hirtelen Mr. Nobley szerepét, és egy egészen más emberré válik-e? Hogy megszegi-e a szabályokat? Keserves volt a várakozás. A lány ekkor rájött, hogy nem is tudja, mit vár a férfitól. – Szeretném látni azokat a festményeket – szólalt meg a férfi, még mindig illedelmesen. – Hát persze – felelte a lány. Hát persze, a férfi még mindig Mr. Nobley, hát persze, a színész nem lesz belé szerelmes. És végül is megkönnyebbülést érzett, mivel rájött, még nem készült fel rá, hogy

elengedje Pembrook Parkot. Bár holnaputánra valahogy kénytelen lesz felkészülni rá. Előhozta az első képet. A férfi karnyújtásnyira tartotta magától, aztán azt mondta: – Ez ön – habár a portré nem volt fotorealista. – Nem tudtam igazán jól megfesteni a szemet – mondta Jane. – Pont jó lett így – felelte a férfi. Tekintetét nem vette le a képről, amint hozzátette: – Gyönyörű. Jane nem tudta, hogy megköszönje, vagy zavartan megköszörülje a torkát. Úgyhogy egyiket sem tette, hanem átadta a férfinak a második képet, amely az ablakát ábrázolta, előtte a fákkal. – Ó! – Mr. Nobley egy ideig nem mondott mást. Pillantása ideoda vándorolt a két festmény között. – Ez a második tetszik jobban. Ezenkívül a portré egy kicsit merevnek tűnik, mintha túlságosan óvatos lett volna. Mintha gondosan kimért volna mindent, lemondva a spontaneitásról. Ennek a másik képnek a merészsége szerintem jobban illik önhöz. Azt hiszem, Miss Erstwhile, ön akkor remekel, amikor felenged, és hagyja szárnyalni a színeket. Igaza volt, és Jane-nek jólesett elismernie ezt. A következő festménye már jobb lesz. – Most hagyom, hogy lepihenjen. Még egy pillanatig maga elé tartotta az önarcképet, és úgy bámulta, ahogyan néha Jane-en szokott megpihenni a tekintete: pislogás nélkül, kíváncsian, sőt, sürgetően. Jane kikukucskált a kulcslyukon, hogy meggyőződjön róla, nincs senki a folyosón, mielőtt kinyitotta az ajtót, hogy a férfi kisurranhasson. Egy pillanat múlva újra kikukucskált, de nem látott semmit. Aztán Mr. Nobley arca jelent meg előtte. A férfi az ajtaja előtt guggolt, és befelé nézett. – Miss Erstwhile – suttogta. – Igen, Mr. Nobley? – Holnap este fenntartja nekem az első két táncot?

– Igen, Mr. Nobley. Jane hallotta a mosolygást a hangjában. – Miss Erstwhile, visszamehetek egy pillanatra? Jane berántotta a férfit, és becsukta az ajtót. Most majd megragadja, és megcsókolja, és Jane-nek szólítja. Most majd Jane megtapasztalhatja, milyen az, amikor a visszatartott szenvedély felrobban a régensség korabeli ajtók mögött. De… a férfi csak állt hátával az ajtónak támaszkodva, és nézte a lányt. És mosolygott, a maga szokásos módján, amitől Jane-nek elakadt a lélegzete, és csak bámulni tudott a férfira. – Nem tenném ki Mrs. Wattlesbrook haragjának azzal, hogy maradok – jelentette ki Mr. Nobley. – De muszáj volt újra látnom. Tudom, hogy ez nevetségesnek tűnik, de ahogy önre nézek, egy dologban biztos vagyok. A dolgok változnak, nem igaz? – De igen – válaszolt Jane, és valóban: valami megváltozott abban a pillanatban. A férfi megfogta Jane kezét, egy pillanatig nézte, aztán megfordította. Az ajkához emelte, és megcsókolta a tenyerét. – Akkor viszlát holnap – mondta, és távozott. Bárcsak valódi volna! Jane állt, a tenyerét a mellkasához szorítva. Mélyeket lélegezve próbálta lassítani a szívverését, és arra gondolt, nem bánná, ha most elalélna. Odasúgta az önarcképének: – Ez a legeslegjobb terápia.

A 12. sz. pasi utáni fickó

Jake Zeiger, HARMINCAS Egy szombat reggel, még a Tad-korszak alatt, Jane a postaládát ellenőrizte, amikor Jake a 302-esből odaállt mellé. A postaládák közelsége miatt a férfi kézfeje súrolta az övét, amikor bedugta a zárba a kulcsot. – Szia, hogy van a kutyátok? – kérdezte. –Jobban. Az állatorvos azt mondja, ehetett valamit. – Micsoda megkönnyebbülés, igaz? – a mosolya olyan volt, mint egy első csók. Miután a férfi elment, Jane még ott állt, a postaláda üregébe bámulva, és valami fura bizsergést érzett. Egy „Emma szereti Mr. Knightley-t” élményt élt át éppen. „Lehet, hogy titokban szerelmes vagyok Jake-be” – gondolta. Még suttogva sem osztotta meg ezt a gondolatot a szobanövényeivel. Aztán, az azt követő héten, hogy fájdalmasan nyilvánvalóvá vált, Taddal mindennek vége, Jane-nek eszébe jutott Jake, és elhitette magával, hogy amit tragédiának vélt, esetleg egy új lehetőség is lehet. Remény táncolt a lépteiben, amint elsétált a folyosón a 302-es ajtóig. Jaké kócosán nyitott ajtót, álmosan pislogva.

– Szia, Jake! Gyönyörű napunk van, és láttam, hogy neked is van görkorid, és arra gondoltam, talán volna kedved kijönni a parkba, és utána… – Ezért ébresztettél fel? Még tíz óra sincs. Megdörgölte az arcát, és úgy nézett ki, mint aki egyenesen visszafekszik az ágyba, amint becsukta az ajtót.

20. nap

JANE BÁLI RUHÁJA FEHÉR VOLT, akár egy menyasszonyi ruha. Csipkék és fodrok díszítették, apró kagyló alakú gyöngyök szegélyezték a derekát és az alját. Mély dekoltázsa volt, és lepkeujja. Jane hosszú kesztyűt viselt, a haja rózsabimbókkal volt feltűzve, gyöngysor volt a nyakán, az arcán pedig huszonegyedik századi sminktermékek. A szobalány (nem Matilda) segített neki felöltözni, és megcsinálta a frizuráját, aztán hátralépett, és azt mondta: – Ó, de szép! Ez nagyon jólesett neki. Jane a lépcső tetejéről szemlélte a társaságot, mielőtt lesétált volna. Az urak, akik közül a legtöbbet még sohasem látta, feketefehér elegáns öltözéket viseltek. A hölgyek fehér ruhás serege nevetve örvénylett a szalon és a bálterem között, és segítettek egymásnak feltűzni az uszályukat a tánchoz. Ez a kép arra emlékeztette Jane-t, amikor egyszer bement a Mirage női mosdójába Las Vegasban, ahol a tükör minden négyzetcentimétere előtt sietős menyasszonyok zsúfolódtak össze. Néhány vendégben felismerte a személyzet tagjait, meg pár kertészt, akiket ma estére környékbeli nemeseknek öltöztettek be. Mások sovány egyetemistáknak tűntek, annak a fajtának, aki vért ad és önként jelentkezik bizarr klinikai kísérletekhez, hogy egy kis plusz

pénzhez jusson. Egyesek pedig amatőr színésznek látszottak, elegánsak voltak és magabiztosak, kissé túlságosan is fesztelenek, a báli ruhájukból pedig a jelmeztár szekrényének naftalin illata áradt. De volt legalább három nő, akiben megvolt Miss Charming jóindulatú életkedve, Miss Heartwright lebilincselő komolysága, sőt (be merje-e vallani?) Miss Erstwhile zavart reménykedése is. Voltak tehát más Pembrook Parkok is. Testvérintézmények. Egyes vendégek színészek voltak, mások játékosok. De egyáltalán ki volt valóságos ezen a helyen? Mr. Nobley fürgén járkált egyik teremből a másikba. Elnézett az emberek feje fölött, mintha kerülni igyekezett volna a szemkontaktust. Nagyon jól festett fekete zakójában és fehér nyakkendőjében. Még jobban, amikor meglátta Jane-t, és hirtelen megállt. Ping! Jane érezte, hogy kipattant egy szikra. Üdv, Nobley! – Mr. Nobley! Egy nyugdíjas korú, ismeretlen nő zsebkendőjét vidáman lobogtatva, könyökével utat törve magának a férfi felé kocogott. Mr. Nobley elmenekült. Aztán megjelent Martin frakkban, kravátlival, a tömeget fürkészve. Engem keres – gondolta Jane. Martin felnézett, és meglátta őt. Az arca hirtelen… Hú, ez igazán elárulta, hogy valóban milyen jól is néz ki a lány. Mások is észrevették Martin arckifejezését, és ők is megfordultak. Elcsendesedett a moraj, és zene hangja szűrődött át a másik teremből. Jane volt Hamupipőke, amint belépett a bálba. Mi az, hol maradnak a fanfárok? Martin felsietett pár lépcsőfokon, hogy lekísérje. – Köszönöm, megvagyok – suttogta a lány. A férfi azért karon fogta. – Fantasztikus ez a ruha, Jane. Úgy értem… Miss Erstwhile. Remélhetem, hogy megtisztel azzal, hogy fenntartja nekem a következő két táncot?

Ó, az illata! Jane gondolatban megint ott volt a szobájában. A tévé sercegett, a gyömbérsör olyan hideg volt, hogy gyöngyözött az üveg oldala, és a férfi keze megérintette az arcát. Vágyott a közelségére. Olyan valóságosnak akarta érezni magát, mint azokon az estéken. A ruhaujj szorítani kezdte a vállát, és a szoknya hirtelen ólomsúlyúnak tűnt. – Nem lehet, Martin. Már elígértem… – Miss Erstwhile! Mr. Nobley állt a könyöke mellett. Udvariasan meghajtotta magát. – Kezdődik az első tánc. Ha volna szíves velem tartani. Jól látta, hogy a két férfi fura pillantást váltott? Talán lehet valami múltbéli viszály közöttük? Vagy talán (hű!) Jane figyelméért vetélkednének? Nem. Mr. Nobley elvezette, Martin pedig a helyén maradt. Nézte, szomorú kiskutya tekintettel, amint a lány elsétál. Jane megpróbált a tekintetével üzenni neki: „Sajnálom, hogy mellőztem a színielőadás napján, és megértem, miért gondolta rólam, hogy az a fajta nő vagyok, aki szerelmes lesz ebbe az álomvilágba. Visszajövök, és akkor beszélgethetünk, vagy csak smárolhatunk.” De nem tudta, hogy ebből mennyi ment át valójában. Talán csak az a rész, hogy „sajnálom”, vagy, hogy „azt gondolta rólam”, és hogy „smárolhatunk”. Jane és Mr. Nobley belépett a bálterembe. A mennyezeten valódi gyertyák ezrei árasztottak vakító fényt, amely visszaverődött a fehér ruhákról és kravátlikról. Öt zenész ült egy kis emelvényen – egyikük csellón játszott, kettő hegedűn (vagy violán?), egy másik csembalón, egy pedig valamilyen fúvós hangszeren. Mesteri előjátékot csalogattak elő a hangszerekből a menüetthez. Jane ámulva nézett körül, mint egy vidámparkban. Azután Mr. Nobley-ra emelte a tekintetét. Az széles mosollyal nézett vissza rá. Végre! – Ön gyönyörű – mondta a férfi, és mintha minden porcikája bizonygatta volna, hogy ez igaz. – Ó! – felelte Jane.

A férfi megcsókolta Jane kesztyűbe bújtatott ujjait. És még mindig mosolygott. Volt benne valami ma este, ami más volt, mint eddig, de a lány nem tudta volna megfogalmazni, mi az. Valami új fordulat a cselekményben, valószínűleg. Jane hajlandó volt minden cselekményszálat végigjátszani az utolsó estéjén, habár egyszerkétszer megkereste Martint a tekintetével. Mr. Nobley szemben állt vele egy tíz férfiból álló sorban. Jane figyelte, amint Amelia és East kapitány táncolni kezdenek. Egymás szemébe néztek, és egy új szerelem túláradó boldogságával mosolyogtak egymásra. Nagyon meggyőzőnek tűnt az egész. Szegény Amelia – gondolta Jane. Most, hogy jobban belegondolt, egy kicsit kegyetlen volt, ahogy ezek a színészek magukba bolondították a nőket. Amelia olyan lágyszívűnek tűnt, Miss Charming ziháló keblével pedig annyira elégedett volt ezzel a világgal. Jane megpillantotta a nagyon fess Andrews századost, akiről, ahogy most tánc közben elnézte, eszébe ötlött, hogy egyszerűen meleg is lehet. Jane-t valami rossz előérzet fogta el. Ezek a hölgyek mind annyira boldogok voltak, nyíltszívűek és szerelemre éhesek. Mit tartogat nekik a kijózanító holnap? Most két idegen pár táncolt. Jane figyelte őket. Mr. Nobley pedig őt figyelte. Aztán Jane következett. Pukedlizett a közönség, majd Mr. Nobley felé, és szembefordult vele a táncparkett közepén. Minden tekintet rájuk szegeződött. Jane Martint kereste a tömegben. Talán nem is akarom ezt igazán – gondolta. Ez egy nyári tábor. Ez egy regény. Ez nem az otthonom. Nekem valami valódi dolog kell. Olyan, mint a gyömbérsör, vagy az eldobható esernyő, vagy egy séta mezítláb. – Azt hiszem, mondanunk kellene valamit – szólalt meg Mr. Nobley. – Elnézést – mondta Jane. – Nem érzi jól magát ma este?

– Úgy nézek ki? A férfi mosolygott. – Megint ugrat engem. De ma este nem fog sikerülni, Miss Erstwhile. Ma este jól érzem magam. Sőt, akár azt is mondhatnám, hogy elégedett vagyok. Jane nem felelt. Lelke egyik fele nagyon is szeretett volna feleselni és játszani, forogni és nevetni. Miss Erstwhile akart lenni, és beleszeretni Mr. Nobley-ba (újra beleszeretni?), de úgy érezte, mintha egy borotva élén állna, és óvatosan lépkedne, mint egy tornász. És ezúttal, ha leesik, a valódi világba akar érkezni, távol a szívtelen fantáziavilágtól, egyenesen a kézzelfogható realitásba. Aztán Mr. Nobley a következő figurához a derekára tette a kezét, és ismét rámosolygott. Jane pedig tökéletesen elfelejtette, hogy korábban mit akart. Őt, öt, őt? – gondolta. Őt akarom, és ezt, és mindent, a virágokat, a zenét! És nem becsomagolva egy dobozban. Azt akarom, hogy mindez éljen körülöttem, hogy valóság legyen! Miért nem kaphatom meg ezt? Még nem készültem fii arra, hogy lemondjak róla. Véget ért az első szám, a táncosok csoportja megtapsolta a zenészeket. Úgy tűnt, Mr. Nobley Jane-nek tapsol. – Nagyon kipirult – mondta a lánynak. – Hozok önnek egy italt. Azzal elment. Jane mosolyogva nézett utána. Tetszettek neki a frakkos férfiak. Valami váratlanul megütötte a könyökét. – Elnézést… ó, te vagy az, Jane, drágám – szólalt meg Saffronia néni. Ő is Mr. Nobley-t figyelte, a töprengéstől elködösült tekintettel. – Hová megy a partnered? – Hoz nekem egy italt – felelte Jane. – Még sosem láttam ennyire figyelmesnek. Sem ennyire jókedvűnek. – Nem, én sem, a négy év alatt, mióta ismerem. Úgy viselkedik, mint egy tökéletes úriember, aki szerelmes, ugye? Szinte azt mondanám, hogy boldognak látszik.

Saffronia néni elgondolkodott, és amint maga elé meredt, szórakozottan rágta a körmét a kesztyűn keresztül. – Szerelmes volna? – kérdezte Jane. Bátorságot kölcsönzött neki a menyasszonyi ruha. – Nos, erre a kérdésre csak a szív felelhet. Saffronia néni figyelmesen végignézett Jane-en, és elismerően elmosolyodott. – Nos, ennivalóan nézel ki ma este. Nem is csoda! Saffronia néni közelebb hajolt, megsimogatta Jane arcát, és megcsókolta, Jane orrát pedig megcsapta a dohány halvány illata. Lehetséges, hogy a kedves hölgy volt a láthatatlan dohányos? Milyen sok titkot rejteget ez a hely! – gondolta Jane. Korábban sosem gondolkodott rajta, hogy a románcok és komédiák mellett Austen írte vajon rejtélyes történeteket is. Mr. Nobley fürgén visszatért hozzá egy pohár punccsal, és megkérdezte, óhajt-e mást is, amíg elfogyasztja. – Nincs idebent túl meleg önnek? Kinyittatom az ablakokat. Vagy hozhatok egy legyezőt. – Nem szükséges, jól vagyok, uram. A férfi türelmetlen volt a szolgálóval, aki azért jött, hogy elvigye a lánytól az üres poharat, és dühösen meredt mindenkire, aki az útjukba állt visszafelé, miközben a táncparkettre tartottak. – Nem élvezi a bált? – kérdezte tőle Jane. – Biztosíthatom, hogy rendkívüli élvezetet okoz nekem ez a bál, ám ez nem ezeknek a félnótásoknak köszönhető. – Azt hiszem, épp most bókolt nekem – jegyezte meg Jane. – Legközelebb jobban kell vigyáznia. Megszólalt a zene, és a párok elkezdtek körbesétálni, de Mr. Nobley megállt, megfogta Jane karját, és odasúgta a lánynak. – Jane Erstwhile, ha soha többé nem kell beszélnem egyetlen emberi lénnyel sem, magát kivéve, boldogan halok meg. Nem bánnám, ha ezek az emberek, a zene, az étel és az egész bolondság mind eltűnne, és csak mi maradnánk ketten. Sosem fáradnék bele, hogy nézzem és hallgassam magát.

Nagy lélegzetet vett. – Tessék. Ez szándékos bók volt. Esküszöm, sosem fogok véletlenül bókolni magának. Jane-nek kiszáradt a szája. Csak ennyit tudott kinyögni: – De… ugye nem akarná eltüntetni az összes ételt? A férfi eltöprengett, aztán bólintott. – Rendben. Az ételt megtartjuk. Piknikezni fogunk. Azzal bepördült vele a táncosok közé. Míg szólt a zene, nem beszélgettek többet. A férfi csak rá figyelt, amint vezette a táncban, és közben imádattal nézett rá. Úgy táncolt vele, mintha csak egyenrangúak lennének, semmi nem utalt rá, hogy Jane volt a magányos lovas az ostoba ebédlői rangsorban. Jane soha nem érezte még ennyire, hogy Mr. Nobley és Miss Erstwhile egy pár. De én nem vagyok igazából Miss Erstwhile – gondolta Jane. Megsajdult a szíve. El kell szabadulnia innen. Szédült, melege volt, a férfi tekintete pedig fogva tartotta. Túl sok volt ez így. Mit tegyek, Carolyn néni? – kérdezte a mennyezettől. Ez a befejezés lesz mind közül a legrosszabb. Hogy fogom én ezt túlélni? Megpördült, és meglátta Martint. Aztán már nem is vette le a tekintetét róla, mintha csak ő lenne az egyetlen viszonyítási pont egy bonyolult útvesztőben. Mr. Nobley észrevette, hogy a lány figyelme elkalandozott. Elsötétült a tekintete, amint meglátta Martint. A mosolya megfakult, és feszülten nézett Jane-re. Amint véget ért a második szám, Jane megköszönte a táncot a partnerének, és távolodni kezdett tőle. Szeretett volna egy kicsit kimenni a szabadba, felfrissülni a hűvös novemberi levegőben. – Egy pillanat, Miss Erstwhile – szólalt meg Mr. Nobley. – A kezét foghattam az elmúlt félórában, de most a figyelméért esedezem. Lehetne, hogy… – Mr. Nobley! Egy nő sietett feléjük, hogy a hajfürtök csak úgy táncoltak az arca körül. Lehet, hogy Nobley más birtokokra látogatott el, amikor

állítólag vadászni volt? Vagy ez egy visszatérő ügyfél, aki esetleg egy múltbéli szereposztásból ismerte a férfit? – Annyira örülök, hogy megtaláltam! Ragaszkodom hozzá, hogy velem táncoljon minden táncot. – Most éppen nem alkalmas… Jane kihasználta a közjátékot, hogy elszökjön. Körülnézett, a fejek felett Martint keresve. Az előbb még ott állt… hirtelen megragadták a karját. Megpördült, és egyenesen szembefordult Mr. Nobley-val. Az arcuk szinte összeért, és Jane-t megdöbbentette a férfiból áradó szinte vad elszántság; mintha Heathcliff nézett volna rá. – Miss Erstwhile, könyörgöm! – Ó, Mr. Nobley! – szólalt meg egy másik hölgy a háta mögött. Mr. Nobley űzött tekintettel hátranézett, és még erősebben szorította Jane karját. Kivezette a lányt a bálteremből a sötét könyvtárba, és csak ott engedte el, bár volt benne annyi jólneveltség, hogy kissé elszégyellje magát. – Bocsánatot kérek! – mondta. – Van is miért – felelte Jane. A férfi elállta a menekülés útját, úgyhogy Jane megadta magát, és leült egy székre. Mr. Nobley fel-alá kezdett járkálni, az állát dörzsölgetve, és csak néha mert egy-egy lopott pillantást vetni a lányra. A folyosóról beszűrődő gyertyafényben csak a sziluettje látszott, az ablakon beeső csillagfény épp csak megcsillant a szemén és a száján. Sötét volt a terem, mint egy hálószoba. – Láthatja, mennyire felindult vagyok – jelentette ki a férfi. Jane hallgatott, a szíve pedig, engedélyt sem várva, izgatottan dobolni kezdett. Mr. Nobley vadul beletúrt a hajába. – Nem tudom elviselni, hogy ott kint legyek magával, és az a sok közömbös ember nézze és csodálja magát anélkül, hogy valóban törődne magával. Nem úgy, mint én. Jane (a reménykedő): Igazán?

Jane (a praktikus): Ugyan, hagyja már abba! Mr. Nobley leült Jane mellé egy székbe, és megragadta a karfáját. Jane (a megfigyelő): Ez az ember odavan a karok szorongatásáért. – Nos, emlékszem az első estére, amikor megismerkedtünk, megkérdőjelezte a véleményemet arról, hogy az első benyomás menynyire tökéletes. Természetesen igaza volt, de már akkor is gyanítottam, ami aztán az utóbbi hetekben szenvedélyes meggyőződésemmé vált: attól az első pillanattól fogva tudtam, hogy maga egy veszélyes nő, és engem nagyon erősen fenyeget az a veszély, hogy szerelmes leszek magába. Jane arra gondolt, most mondania kellene valami szellemeset. – Valóban? – nyögte ki. – Tudom, hogy abszurdnak hangzik. Ön és én a lehető legkevésbé összeillő pár voltunk először. Nem tudom megnevezni azt a pillanatot, amikor az érzéseim megváltoztak. Emlékszem, hogy belém hasított a fájdalom, amikor kroketteztünk, és East kapitánnyal láttam önt. Akkor, mint egy féltékeny bolond, azt kívántam, bárcsak én lennék az a férfi, akivel együtt nevet. És amikor megláttam ma este… a megjelenése… a szeme… elveszi az eszemet a szépsége, és nem tudom tovább rejtegetni az érzéseimet. Nincs sok reményem, hogy ön is így érez irántam, de azért mégis reménykedem. Kesztyűs kezét a lány kezére tette, mint a parkban a második napon. Mintha évek teltek volna el azóta. – Egyedül önnek áll hatalmában megszabadítania ettől a kíntól. Nem vágyom jobban semmi másra, mint hogy Jane-nek szólíthassam, és hogy én lehessek az a férfi az életében, aki mindig ön mellett áll. A hangja őszintén csengett. – Kérem, mondja meg, remélhetek-e! Pár pillanatnyi hallgatás után ismét felugrott a székből. Remekül játszotta az epekedő férfit. Jane megbabonázva figyelte. Mr. Nobley ismét járkálni kezdett. Aztán hirtelen megállt, és összeszorított ököllel, elgyötörtén nézett a lányra.

– A tartózkodása olyan, mint a szívembe döfött kés. Elárulná nekem, Miss Erstwhile, viszontszeret-e? Ó, micsoda tökéletes, tökéletes pillanat! De bár a szíve hevesen vert, Jane-t mégis elfogta a veszteség érzése, mint amikor a finom homok átpereg az ujjai közt, és nem tudja megakadályozni, bármit is tesz. Mr. Nobley tökéletes volt, de csak játék. Ez az egész az volt. Még Martin semmitmondó csókja is jobb volt, mint a színlelt tökéletesség. Jane valami valóságosra vágyott – rossz szagra és ostoba férfiakra, lekésett vonatokra és egy unalmas állásra. Aztán eszébe jutott, hogy a valóság rútságába is a kegyelem ritka pillanatai vegyülnek: őszibarack szeptemberben, egy őszinte nevetés, a tökéletes fény. Valódi férfiak. Most már kész volt rá, hogy mindezt magához ölelje. Átvette az irányítást. Minden rendben lesz. Kibámult a folyosóra, és Martinra gondolt. Ő volt az első igazi férfi hosszú idő óta, aki mellett ismét szépnek érezte magát. Akibe hagyta magát beleesni. És nem a Jane-féle szabadalmaztatott, de soha be nem vált „mindent vagy semmit”, összetört szívvel végződő szerelemmel, csak afféle „kék az ég, dőlj hátra, és élvezd az életet” érzéssel. Mr. Nobley-ra nézett, aztán újra ki a folyosóra. Úgy érezte magát, mint egy párna, amelyet kétfelé tépnek, és kihullik a belseje. – Nem tudom. Szeretném, igazán… Újra lejátszotta magában a férfi vallomását. Az érzés valóságosnak tűnt mögötte, annyira, hogy beleborzongott, ám a szöveg mintha szerep lett volna, másodkézből való, már kipróbált. A férfi annyira vonzó volt. Jane élvezte a pillantását, a szórakoztató beszélgetéseiket, a keze érintését. De… színész volt. Jane szívesen végigjátszotta volna ezt a pillanatot. Szerette volna teljes szívéből átélni, hogy aztán túlléphessen rajta. De valami kínos érzés megakadályozta. A hallgatása egyre nyúlt, és hallotta, hogy a férfi egyik lábáról a másikra áll. A zene mélyebb hangjai átrezegtek a falon, fojtottan és szomorúan, megfosztva az élénkségtől és a táncos dallamtól.

Szürreális ez az egész – gondolta Jane. Ez a megfelelő szó. – Miss Erstwhile, hadd hangsúlyozzam nyomatékosan érzéseim őszinte voltát… – Nem szükséges. Jane ültében kihúzta magát, és lesimította a szoknyáját. – Tökéletesen értem. De azt hiszem, egyszerűen nem vagyok rá képes. Nem tudom folytatni. Mindent megpróbáltam, és ez a hely igazán jót tett nekem, és ön is. De eljutottam a végére. És nem bánom. Jól vagyok. Valami a lány hangjában megfoghatta a férfit. Letérdelt Jane mellé, és megfogta a kezét. – Biztos? Valóban jól van? – kérdezte őszintébbnek ható, együtt érzőbb hangon, mint eddig bármikor. Ez a változás meglepte Jane-t. Zárkózott külseje ellenére volt a férfi arckifejezésében valami nyíltság, amit Jane a tekintetének tulajdonított. Mr. Nobley sötét szemével most figyelmesen nézett rá, szinte kérlelve. De ez az egész csak játék volt. – Nem ismerem magát – mondta halkan Jane. A férfi kettőt pislogott. Aztán lesütötte a szemét. – Talán túl korán mondtam el. Bocsásson meg! Beszélhetünk róla később. Felállt, hogy távozzon. – Mr. Nobley! – szólalt meg Jane. A férfi megállt. – Köszönöm, hogy ilyen kedves hozzám! Nem tudom elfogadni az ajánlatát, és soha nem is fogom. Megtisztelő a figyelme, és nincs kétségem, hogy sok bájos hölgy szíve ellágyul majd egy ilyen vallomástól a jövőben. – De az öné nem. Szomorú volt a hangja. Micsoda színész! – gondolta Jane. – Nem, azt hiszem, nem. Zavarban vagyok, amiért egyáltalán idejöttem, mintha csak könyörögnék az ön epekedő szerelmi vallomásáért. Köszönöm, hogy megadta ezt nekem, mert így rájöhettem, ez nem az, amit szeretnék.

– Mit szeretne? – mordult fel szinte a férfi. – Tessék? – Őszintén kérdem – felelte a férfi, habár még mindig haragosnak tűnt a hangja. – Mit szeretne? – Valami valóságosat. Mr. Nobley a homlokát ráncolta. – Van ennek bármi köze egy bizonyos kertészhez? – Ne vitatkozzon erről velem! Semmi köze hozzá. A férfi összevonta a szemöldökét, de azt mondta: – Sok boldogságot kívánok önnek, Miss Erstwhile, akit én sosem fogok Jane-nek szólítani. – Hajítsuk ki az ablakon a színlelést, rendben? Gyerünk, szólítson csak nyugodtan Jane-nek! Úgy tűnt, a férfit elszomorítja ez a felszólítás, és Jane-nek eszébe jutott, a régensség korában mit jelentett, ha egy férfi a keresztnevén szólított egy nőt. – Csak persze nem fogja azt jelenteni, hogy eljegyeztük egymást, vagy ilyesmi… Mindegy. Sajnálom. Ostobán érzem magam. – Én vagyok az ostoba – felelt a férfi. – Akkor éljenek az ostobák! – mosolygott Jane szomorúan. –Jobb lesz, ha visszamegyek. Mr. Nobley meghajtotta magát. – Jó szórakozást! Jane otthagyta a férfit a sötét könyvtárban. Őt is meglepte ez az újabb, hirtelen befejezés. De megcsinálta. Nemet mondott. Mr. Nobley-nak, Mr. Darcy álomképének, mindannak, ami eddig visszatartotta. Könnyűnek érezte magát, a lába alig érintette a talajt. Végeztem, Carolyn. Már tudom, mi takarok – gondolta a bálteremből áradó zene felé közeledve. Egy kéz érintette meg a vállát. – Miss Erstwhile – szólalt meg Martin.

Jane megpördült. Bűntudata volt, amiért éppen most jön egy leánykérésből, túláradóan boldog volt, amiért visszautasította a kérőt, elszomorította, hogy ismét vége szakadt valaminek, és meglepetten tapasztalta, hogy Martin volt az az ember, akire a legjobban vágyott az egész világon. – Jó napot, Theodore! – mondta. – Most Mr. Bentley vagyok, úriember, birtokkal és szép társadalmi állással. Ezért van rajtam ez a cifra gúnya. Megengedték, hogy ma este nemesember legyek, mert szükségük van még pár férfira. De csak azzal a feltétellel, ha nem sokat beszélek. Hirtelen a terem egy távolabbi pontjára siklott a tekintete. Jane követte a pillantását, és meglátta a több mérföldnyi csipkébe burkolt Mrs. Wattlesbrookot, aki gyanakvóan figyelte őket. – Akkor ne beszélgessünk! – azzal a táncparkettre húzta a férfit. Martin ott állt vele szemben, magas volt és jóképű, és nagyon valóságos a sok félember között. Körbevonultak, fordultak, összeérintették a kezüket, szökkentek és siklottak, de nem szóltak egymáshoz. Csak bután mosolyogtak, a tekintetükben egy titkos tréfa csillogott, és a kezük vonakodva engedte el a másikat. Amint a tánc véget ért, Jane észrevette az eltökélten feléjük tartó Mrs. Wattlesbrookot. – Azt hiszem jobb volna, ha… – kezdte Martin. Jane megragadta a kezét, és futottak, egy újabb tánc ritmusára lépve, ki a bálterem ajtaján, egy oldalfolyosóra. Mögöttük cipősarkak sietős kopogása hallatszott. Keresztülrohantak a házon, a hátsó kijáraton át ki a kertbe. A kavicsos ösvény csikorgott a talpuk alatt, amint a park szélén álló fák sötét vonala felé tartottak. Jane habozva megállt, mikor a nedves fűhöz értek. – A ruhám – mondta. Martin a vállára vetette Jane-t, úgy, hogy a lány lábai elől kapálóztak. Aztán futni kezdett vele. Jane nevetése, ahogy hason

fekve zötykölődött, csuklásnak hangzott. A férfi a sövényeket kerülgette, és végül megállt egy száraz helyen a fák takarásában. – Parancsoljon, hölgyem! – mondta, és talpra állította a lányt. Jane egy pillanatra megingott, de aztán visszanyerte az egyensúlyát. – Szóval ezek a földjei, Mr. Bentley. – Ööö, igen. Én magam nyírom a sövényeket. A kertészek manapság mit sem érnek. – Ma este el kellett volna jegyeznem magam Mr. Nobley-val. Tudja meg, hogy maga teljesen tönkretette ezt az egész élményt. – Sajnálom, de figyelmeztettem. Öt perc velem, és soha többé nem megy vissza. – Ebben igaza van. Már elhatároztam, hogy teljesen lemondok a férfiakról, de maga ezt lehetetlenné tette. – Figyeljen ide, én nem akarok most semmi komoly dologba kezdeni. Én csak… – Ne aggódjon! – felelte Jane ártatlan mosollyal. – A fura, megszállott Jane már a múlté, és az új, lezser Jane egyszerűen örül, hogy látja magát. – Valóban másmilyennek tűnik most. A férfi megérintette Jane karját, és közelebb húzta magához a lányt. – Én is örülök, hogy látom, ha tudni akarja. Azt hiszem, egy kicsit hiányzott. – Ez a legkedvesebb dolog, amit valaha mondott nekem. – Biztos vagyok benne, hogy ki tudnék találni valami még kedvesebbet. Elnézett Jane feje felett, kicsit gondolkodott, aztán újra a lányra pillantott. – Sajnálom, amit a múltkor mondtam. Az összes többi nő, akit Pembrook Parkban láttam, mintha egy kis kaland gondolatával játszadozott volna, amíg a férjük üzleti úton volt. Nem voltam képes összeegyeztetni, amit az ide járó nőkről, és amit magáról tudtam. Amikor aznap láttam Mr. Nobley-val meg a többiekkel sétálni, akkor rájöttem, hogy maga azért van itt, mert nem elégedett. Keres valamit.

És amikor végre rájöttem erre, el sem tudja képzelni, milyen szerencsésnek éreztem magam, amiért mindenki közül éppen engem választott. – Köszönöm! – mondta Jane. – Ez nagyon őszinte és bátorító volt, de Martin, valami kedveset akart mondani. – Még nem fejeztem be! Még azt is el akartam mondani magának, hogy maga gyönyörű. – Ez már jobb. – Hihetetlenül gyönyörű. És… nem is tudom, ezt hogy fejezzem ki. Nem bánok túl jól a szavakkal. De maga mellett jól érzem magam a bőrömben. Kisöpört a homlokából egy elszabadult hajfürtöt. – A nővéremre emlékeztet. – Ó, igazán? Magának olyan fajta nővére van? – Igen. Magabiztos, mulatságos… – Nem, úgy értem, az a fajta, akivel smárolni akar. Martin ismét a karjába kapta, ezúttal romantikusabb módon, nem úgy, mint egy vállra vetett zsákot. Jane a férfi nyaka köré fonta a karját, és hagyta, hogy Martin megcsókolja. Aztán a férfi mellkasára csúsztatta a kezét, hogy kitapogassa, az ő szíve is olyan hevesen ver-e. Amint felpillantott a férfira, látta, hogy egy kis ránc jelent meg a két szemöldöke között. – Nem, a nővérem nem csókol fele ilyen jól sem. Körbesétált a lánnyal, valami nevetséges altatót énekelve, mintha Jane kisbaba lenne. Aztán felállította egy fatönkre. Így majdnem egyforma magasak voltak. – Martin, elveszítheti emiatt az állását? A férfi végighúzta az ujját Jane álla vonalán. – Ez pillanatnyilag nem érdekel. – Holnap beszélek erről Mrs. Watlesbrookkal, de nem hinném, hogy az én véleményem túl sokat számít neki. – Talán mégis. Köszönöm!

Aztán elhallgattak, és volt valami búcsúzásféle ebben a csendben. Jane pedig rájött, hogy még nem készült fel erre. Martin volt az első igazi fickó, akivel képes volt fesztelenül együtt lenni, kikapcsolni magában azt az őrült ragaszkodást, és csak jól érezni magát. Muszáj még egy kis időt vele töltenie, hogy felkészüljön a valódi életre. – Holnap el kell mennem innen – mondta Jane. – De tudok maradni még pár napot. Átírathatom a jegyemet. Kereshetek egy szállodát Londonban, távol Wattlesbrook figyelő tekintetétől, és ott találkozhatnánk. Lóghatnánk együtt egy kicsit, mielőtt hazamegyek. Minden kényszer vagy kötelezettség nélkül. A férfi szélesen elmosolyodott. – Ilyen ajánlatot nem tudok visszautasítani, mivel egyszerűen megőrülök érte, hogy nadrágban láthassam. Az az érzésem, hogy csinos kis hátsója van.

13. sz. pasi

Jimmy Rimer, HARMINCNYOLC ÉVES Jane társasági élete nagyjából megszűnt a 12. sz. pasi meg a kutya távozásával, úgyhogy általában otthon ült. Minden este. Hacsak nem túlórázott. Ó, micsoda öröm! Elvánszorgott egy év, és Jane még mindig kerülte a szemkontaktust az ellenkező nemmel. Molly megpróbálta összehozni Philip barátaival, de Jane valamennyit elriasztotta. Aztán jött Jimmy. Ugyanazon az úton jártak munkába a Central Parkon keresztül mindennap, és a románc csak úgy jött, Jane minden vonakodása ellenére. Valóságos csodának tűnt, hogy Jane hajlandó volt még egy esélyt adni magának a szerelemre. Úgy döntöttek, nem terhelik egymást az előző, rosszul sikerült kapcsolataik pszichiátriai profiljaival, sem részletes történetével, hanem egyszerűen csak élvezik egymás társaságát. Mennyire üdítő volt ez! Milyen kellemes volt így kezdeni egy új szerelmet! Öt hónapon keresztül Jane egyfolytában azon csodálkozott, miért nem próbálta ezt ki korábban. Aztán egy végzetes tavaszi reggelen Jimmy felhorkant nevetés közben. Mi a rossz ebben? Semmi a világon. Ez lehet egy aranyos kis hiba a férfiban, akit az ember imád. De Jane számára olyan volt, mint a darázscsípés. Egyre dagadt és viszketett, és annyira bántotta őt, hogy egyszer csak felült éjjel kettőkor az ágyában, és azt mondta magának:

– Mr. Darcy sosem horkantana. Attól kezdve más útvonalon közlekedett a parkban.

21. nap

JANE MÁSNAP REGGEL NEM ÉRT LE A REGGELIHEZ. Ráérősen csomagolt, ábrándozva, elutasítva a szobalány segítségét. Agyonhasznált hajpótlását a szemétbe hajította. Sokszor kinézett az ablakon. Aztán lecsavart az ágya melletti lámpáról egy dekoratív fémcsíkot, és ezzel belevéste az ablakpárkány alsó lapjába, hogy Catherine Heathcliff. Miután felakasztotta az önarcképét a fürdőszobában, visszatért az ablakpárkányhoz, és hozzátette: és Jane. Mikor végül ledübörgött a földszintre, érezte, hogy az egész házat belengi valami szomorú, álmos, bál utáni hangulat. A bálterem néma volt és hideg, a padlón lábnyomok, a sarkokban kiömlött puncs ragacsos foltjai. A reggelizőszobában zsíros és kenyérmorzsákkal teli tányérok árválkodtak az asztalon, felvágottak és töppedt kenyérszeletek szomorkodtak a tálalón. Andrews százados egyedül ült a szalonban és olvasott. Jane nem zavarta meg. East kapitány és Miss Heartwright búcsúsétát tettek a parkban. Jane arra gondolt, ha még egyszer végig kellene mennie azon a parkon, az helyrehozhatatlan károkat okozna az elméje épségében. Elhaladt Miss Charming mellett a folyosón. – Szóval már megy – mondta Miss Charming. – Viszlát! Én maradok még egy napig, hogy szemügyre vegyem az új vendégeket, és gondoskodjak róla, hogy megtudják, az én századosom foglalt. Jane a levegőbe cuppantott az arca mellett. – Hát akkor búcsúzzunk, Lizzy, kebelbarátném!

– Tudja, valódiak. Mis Charming a két melle alá helyezte a kezét, és erőteljesen megrázta őket. – Igazán? – kérdezte Jane tátott szájjal. – Ó, igen. Teljesen valódiak. Mint az acél. Az emberek mindig megkérdik, úgyhogy gondoltam, megkímélem a találgatástól. Ez a búcsúajándékom. – Köszönöm! – felelte Jane, és komolyan gondolta. Jó tudni, hogy mi valódi, mi nem. Búcsút vettek egymástól. Kifelé menet Jane a könyvtár mellett haladt el. Ott ült a sarokban Hajthatatlanság. Felemelte a tekintetét, amint meghallotta Jane lépteit. – Ó! – mondta zavartan Jane. – Jó reggelt, Mr. Nobley! – Nem volt ott a reggelinél – mondta a férfi. – Indulnom kell – mutatta Jane a kalapját meg a kiskabátot. –Csak elbúcsúzom a háztól. Szép régi ház. – Valójában új. 1809-ben épült. – Rendben. Bosszantotta, hogy a férfi még mindig ragaszkodik a színjátékhoz. Jane-t elfogta egy nevetséges vágy, hogy ledobja magát mellé, megrázza, és rávegye, hogy úgy beszéljen vele, mint egy valóságos ember. – Nos, ha már belefutottam magába, szeretnék személyesen köszönetét mondani ezért a remek vakációért. Kissé restellem, hogy nem másként alakult. Mr. Nobley megvonta a vállát, és a lány meglepődve fedezte fel a haragot a tekintetében. Még mindig a kikosarazott férfit játssza? Vagy talán a színész egóját sértette meg? Lehet, hogy így nem kap prémiumot, amiért nem sikerült az eljegyzés. – Öröm volt megismerni önt, Miss Erstwhile. Talán még hiányozni is fog nekem. – Tényleg? – Lehetséges.

– Hé, szeretnék kérdezni magától valamit. Mr. Nobley-nak mi a keresztneve? – William. Tudja, maga az első, aki megkérdi. A további félszeg szóváltásnak elejét vette egy közeledő hintó zöreje. Jane utoljára lépett ki a bejárati ajtón, hogy ő meg Amelia hálásan és szomorúan távozzanak. Saffronia néni az ajtó mellett állt, a keszkenőjével integetve és egészen meggyőző könnyeket hullatva. Andrews százados is kiballagott, hogy búcsút intsen a fehér főkötős és fehér parókás személyzet ünnepélyes sorfala között. East kapitány mindentudón mosolygott, komoly tekintetében azokkal a hamis ígéretekkel, amelyeket Amelia meg ő tettek egymásnak. Mr. Nobley nem vette a fáradságot, hogy csatlakozzon a búcsúzkodó háziakhoz. Jane Martint kereste, de ő nem volt jelen. Nem számít. Miután a sofőr őt letette Heathrow-n, át fogja íratni a jegyét, és találkozik a férfival egy bizonyos kocsmában. Amint a hintójuk elindult, két férfi lépett ki az ajtón, akiket Jane még sosem látott. Egy fiatal és elég jóképű, aki valószínűleg az új hús lehetett az új lányoknak, a másik pedig egy testes, vörös arcú úriember, aki mintha kissé el lett volna ázva. Az új Sir John Templeton, jött rá Jane, és fura örömet érzett, hogy a történet nélküle is folytatódik majd. Amelia félrehajította a kalapját, hátradőlt, és Jane karjához fészkelte magát. – Ez remek volt! – szólalt meg amerikai akcentussal. – Eddig a legjobb! – Maga nem brit? – Nem, nem. De az első itteni látogatásom után – ez a negyedik alkalom – magán drámaórákat vettem. Az első szerepem éretlen volt és szeles, de a drámatanárom segített finomítani az austeni egyéniségemet, és elsajátítani a kiejtést. Óriási különbséget jelent. Ha esetleg az Öböl környékén él, összehozhatom a tanárommal. Isteni. – Nem, köszönöm! Én nem jövök vissza.

– Nem jön vissza? A férje morgott a pénz miatt, igaz? Nos, egyszerűen döngölje a földbe a tiltakozását! Ezek a férfiak csinos feleséget akarnak, de nem hajlandók kiköhögni a pénzt, hogy boldoggá tegyenek minket. Mondja meg neki, hogy beszéljen a terapeutámmal, ha meggyőzésre van szüksége. Vagy az ügyvédemmel. Odaadom a névjegyüket. Jane egy kissé odébb húzódott. Úgy érezte, mintha egy idegennel volna bizalmas közelségben. Most először vette észre Amelia haja tövében a háromhetes, sötét lenövést. – Ami azt illeti, én nem… – Látta az arcomat, amikor East kapitány megérkezett? Micsoda izgalmak! Őszintén szólva nem tudtam, hogy visszahozzák nekem ugyanazt a színészt. Idén azt kértem, hogy a kisházban lehessek, mivel tavaly a többi nő a főépületben annyira bosszantó volt, de eléggé unatkoztam, amíg George meg nem jelent. Ó, annyira szemrevaló! Egy bezárt hotelszoba, vele az ágyon kiterülve, szinte megéri kockáztatni a tartásdíjat, ha érti, mire gondolok. Wattlesbrook visszahozhatja jövőre is, és én naggyon boldog leszek. De ha nem, az sem nagy ügy. Ő meg Miss Heartwright már jegyesek, és ez a legjobb része. Lehet, hogy egy új karaktert próbálok ki jövőre, egy kicsit jobban Elizabeth Bennet-szerű leszek. Maga végül összejött Nobley-val, igaz? Jól csókol? Nekem unalmasnak tűnt, de nagyon jól játszotta, hogy szerelmes magába. Nobley kért meg, hogy tegyek úgy, mintha a mobiltelefon az enyém volna, tudja. Azt mondta, Wattlesbrook hazaküldi magát, és megkért, hogy tegyem meg a kedvéért. Benne volt a tavalyi szereposztásban is, tudja, és majdnem volt is egy románcunk, amíg George East le nem vett a lábamról. Akkor persze nem volt jövője a dolognak, de úgy még jobb móka volt. Ó, itt is vagyunk! Olyan tragikus, amikor vége a vakációnak, de őszintén szólva, majd meghalok egy jó masszázsért. Amelia kipattant a hintóból, és beszaladt a Fehér Szarvasba (Szamárba), de Jane egy pillanatig még nem mozdult. A hintó mintha még mindig rázkódott volna, de valójában csak Jane szédült. Szóval

Amelia is egy Miss Charming volt, álruhában. A színészek bizonyára azt gondolták, hogy Jane is ugyanolyan, mint a többi látogató. És Mr. Nobley volt az, aki megmentette a kiűzetéstől. És… és… és most vége volt. Ideje kiszállni a hintóból, felvenni a saját ruháit, találkozni Martinnal (hurrá!), és visszatérni önmagához. Nincs több Mr. Darcy. A régi Jane halott. Az új, magabiztos, erős Jane kiemelkedik a habokból. A fogadó nagyszobájában ült, Mrs. Wattlesbrook és Amelia „utolsó nap az iskolában” stílusban csevegtek egymással. A táskája be volt csomagolva, Miss Erstwhile összes maradványa visszaakasztva a szekrénybe. A régi Jane elrakta volna a báli ruháját, titokban azt remélve, hogy az lesz majd a menyasszonyi ruhája, ha hozzámegy Martinhoz. De az új Jane csak élvezni akarta az első pár nap meg a tegnap esti csókolózás emlékét. Az új Jane épp olyan magabiztos volt és önálló, mint amikor Miss Erstwhile-t játszotta. Fura érzés volt – és csodálatos. Szexisnek érezte magát a saját, frissen mosott utcai ruhájában, amikor melltartóra és bugyira cserélte a fűzőt meg a bugyogót. Remek érzés volt ismét farmerba bújni. Furán feszesnek tűnt, mégis olyan kényelmes volt, hogy Jane felhúzott lábbal ült a széken. Fura volt a saját ruháit viselni; mint amikor valaki belenéz a tükörbe, és egy ijesztő pillanatig nem ismer magára. Ez vagyok én? Az a nő a fotókon, az én vagyok? Most pedig arra gondolt: Ki voltam én az utóbbi három hét alatt? És most ki vagyok? Körülnézett a helyiségben, és emlékezett az első napjára, amikor menüettet táncolt itt Martinnal. Milyen félszeg volt! Akár egy iskolás lány. És mennyire készséges és ijedt! Most mintha alig lett volna már köze ahhoz a nőhöz. – Jane! Jane! Amelia kisietett Mrs. Wattlesbrook irodájából, és megfogta Jane karját.

– Mrs. Wattlesbrook beszélt nekem az anyagi helyzetéről… sajnálom. Nem tudtam. Megölelte Jane-t, és halkan a fülébe súgta: – Ne mondjon le az álmairól, édesem, hallja? – Rendben – felelte Jane, és nem tartotta fontosnak elárulni, hogy éppen azért jött ide, hogy megszabaduljon tőlük. Elutasította Nobleyt, a vakációja Austen világában véget ért, és úgy megy haza, hogy maga mögött hagyta a gúzsba kötő álmokat. Jane Mrs. Wattlesbrook irodájában várakozott, amíg a tulajdonosnő áradozva búcsúzkodott kedvenc visszatérő ügyfelétől. Miután Amelia (azaz, mint kiderült: Barbara) távozott, Mrs. Wattlesbrook teát hozott, és leplezetlen érdektelenséggel végigvette Jane-nel az elégedettségi kérdőívet. – És ha jól tudom, kielégítő románca is akadt az egyik úriemberrel. – Ami azt illeti, igen, volt valaki, de nem, nem az önök egyik színésze. – Ó, nos, természetesen tudja, hogy Martin is a mi emberünk – jegyezte meg Mrs. Wattlesbrook. Hogyan? Koccant a teáscsésze, amint Jane óvatosan visszahelyezte a csészealjra. – Ő a kertészük – mondta Jane vontatottan. – Igen, de a személyzet mindig fel van készülve egy váratlan románcra. Felfedeztük, hogy nem minden vendégünk képes ellazulni és elfeledkezni magáról annyira, hogy beleszeressen valamelyik főbb színészünkbe, úgyhogy van tartalék tervünk. Ezenkívül sok nő szeret, hogy is mondjam, leereszkedni. Jane csak pislogott. Kinyitotta és becsukta a száját. Úgy érezte, mintha valaki gyomorszájon vágta volna. – Komolyan beszél?

– Ó, igen. Rendszeresen tett jelentést nekem. Tudtunk az ön rajongásáról a kosárlabda és a New York Knickerbockers iránt, innentől kezdve pedig a többi már könnyű volt. – Komolyan beszél. – Nem maga az első, aki beleszeret Martinba – jelentette ki Mrs. Wattlesbrook. – Ő nagyon ügyes. – Igen. Az. – Mi nem bordélyt működtetünk itt, kisasszony, és tudatom önnel, sosem hagynánk, hogy a dolgok olyan messzire menjenek. Le kellett állítanom az ügyet, amikor Martin jelentette, hogy a helyzet kezd felizzani maguk között, nem igaz? Mrs. Wattlesbrook elmosolyodott, és csillogott a szeme, mintha nagyon élvezné ezt a részt. – Azt akartam, hogy tudjon róla, habár ön nem az egyik ideális ügyfelünk, mi mégis megtettünk minden lehetséges előkészületet az ön kényelme és szórakozása érdekében, Miss Erstwhile. – Az én nevem Jane Hayes. – Egy autó vár önre, hogy a repülőtérre vigye, Jane Hayes. Gondolom, készen áll az indulásra. – Az biztos. – Remélem, nem zaklattam fel – jegyezte meg Mrs. Wattlesbrook ártatlan mosollyal. – Büszke vagyok arra, hogy minden ügyfél számára képes vagyok megtalálni a tökéletes úriembert. De az ember nem készülhet fel egy nő minden szeszélyére, úgyhogy igen mély a merítésünk. Ugye érti? – Valóban nagyon mély. Jane úgy érezte, mintha egyre mélyebbre süllyedve fuldokolna, és valami kapaszkodót keresett. És mint kiderült, a pimasz hazugságoknak rendkívüli felhajtóereje van, legalábbis rövid távon, úgyhogy kivágta: – Ettől csak érdekesebb lesz a cikkem vége. – A… a cikke?

Mrs. Wattlesbrook úgy meredt rá a szemüvege felett, mint egy bogárra, amelyet legszívesebben eltaposna. – Ühüm – felelte Jane, botrányosan, de remélte, hihetően hazudva. – Bizonyára tudja, hogy egy magazinnál dolgozom, képszerkesztőként. A főszerkesztő úgy gondolta, a Pembrook Parkról szóló cikkem volna a tökéletes nyitánya újságírói pályafutásomnak. Esze ágában sem volt cikkeket írni, sőt, a művészi alkotókedv most erősebben tombolt benne, mint bármikor, de egyszerűen muszáj volt törlesztenie Mrs. Wattlesbrooknak, mielőtt elmegy. Szüksége volt arra az elégtételre, amit a visszavágás miatt érzett. Mrs. Wattlesbrook megrándult. Ez nagyon jólesett Jane-nek. – És bizonyára tisztában van vele, hogy mivel a sajtó munkatársa vagyok, a titoktartási fogadalom, amelyet aláíratott velem, nem kötelez semmire. Mrs. Wattlesbrook jobb szemöldöke rángatózni kezdett. Jane feltételezte, hogy a homloka mögött ott fut az ügyvédje telefonszáma, amelyet azonnal tárcsázni fog. Jane persze ezt is csak kitalálta. De milyen jó móka volt! Úgy tűnt, mintha Mrs. Wattlesbrook megpróbálná megnedvesíteni az ajkát, de nem sikerült neki. – Én nem tudtam… ha tudom… – De nem tudta. A botrány a mobiltelefon körül, a piszkos trükk Martinnal… azt feltételezte, hogy nincs semmi befolyásom. Lehetséges. De a magazinom forgalma hatszázezer fölött van. Kíváncsi lennék, az olvasóink közül hányan tartoznak az ön számára kívánatos jövedelmi rétegbe. És attól tartok, a cikkem nem lesz túl lelkes. Jane pukedlizett a farmernadrágban, és megfordult, hogy távozzon. – Ó, és Mrs. Wattlesbrook? – Igen, Jane, drágám? – kérdezte a tulajdonosnő remegő, behízelgő hangon. – Mr. Nobley-nak mi a keresztneve?

Mrs. Wattlesbrook pislogás nélkül meredt rá. – Ööö… Jonathan. Jane feltartott ujjával nemet intve felelte: – Szép próbálkozás.

Martin Sheffieldből,

HUSZONKILENC ÉVES

Úgy csókolta, mintha tudta volna, hogy Jane-nek éppen erre van szüksége. Kertillata volt, elhitette Jane-nel, hogy ellenállhatatlan, és elhitette vele, hogy képes újra beleszeretni valakibe. De valójában színész volt, aki kertészt játszott, és úriembert a bálokon azon az Austen világát idéző birtokon, ahová azért ment Jane, hogy eldöntse, képes-e örökre elengedni álmai Mr. Darcyját. Komolyan. Ráadásul kiderült róla, hogy egy balfácán.

A 21. nap vége

Az ÚT A REPÜLŐTÉRRE MINTHA EGY örökkévalóságig tartott volna. Jane a hátsó ülésen a rádiót egy rockzenét sugárzó állomásra állította, és igyekezett inkább dühösnek, mint szomorúnak érezni magát. A harag előrevisz. – Schmuck – mormolta egyfolytában. Magára gondolt.

Igen, Martin is egy schmuck volt. Már maga a tudat feldobta. De a sok rémes pasi után igazán megtanulhatta volna már, hogy minden férfi schmuck. Az sem sokat enyhített a megalázó érzésen, hogy nem voltak illúziói Martinnal kapcsolatban. Tudta, hogy a férfi csak egy flört volt, amit az az elkeseredett szándék motivált, hogy valódi nőként érezhesse magát a maszkabálon. De aztán hagyta magát átverni. Ostoba volt. Még arról is meggyőzte magát, hogy Mr. Nobley esetleg őszintén kedvelte. – Álmodj tovább! – búgta a rádió. – Nem számít, hogy végződött – motyogta magában Jane, és rájött, hogy ez igaz. Valóság volt, vagy nem, Martin megmutatta neki, hogy az elégedett vénlány szerepe nála szóba sem jöhet. És valódi volt, vagy nem, Mr. Nobley segített neki nemet mondani Mr. Darcynak. Jane az ablaknak döntötte a fejét, nézte az autó mellett szaladó tájat és mosolygott. Pembrook Park elvégezte a feladatát – lehetővé tette, hogy ő átélhesse a maga romantikus purgatóriumát. Most már őszintén hitte, hogy az álomvilág a valóságban nem működik. Az álomvilág a nők ópiuma. Ő pedig eltemette a maga álomvilágát az angol vidéken. Az élete csak a valódi lehetőségekre lesz nyitott. Nem létezik Mr. Darcy, nem létezik tökéletes férfi. De azért még jöhet valaki. És ő készen áll rá. Volt még két órája a gép indulásáig, úgyhogy körbejárt a repülőtéren, könyvesboltokban és parfümériákban böngészve. Vett egy népszerű regényt, megkereste a beszállókaput, és egy műanyag székbe kuporodva éppen elkezdte olvasni az első oldalt, amikor a hangosbemondó fémes hangja megszólalt: – Miss ööö… Erstwhile, kérem, fáradjon a hármas terminál utaspultjához! Miss Jane Erstwhile-t várják az utaspultnál. Döbbenten egyenesedett fel a név hallatán. Furcsa bizsergés futott végig rajta. Becsukta a könyvet, lassan felemelkedett, attól tartva, hogy egy forgatócsoportot talál elbújva maga mögött, ha megfordul. Hogy egy kandi kamerás trükk áldozata, akit több millió néző előtt

megtréfálnak. Megpördült, ám csak a repülőtér szokásos, érdektelen nyüzsgését látta. Jelenlegi lelkiállapotában (bosszús volt, sőt dühös) nem igazán tudta kiélvezni a megkönnyebbülést, amely elfogta a gondolatra: legalább nem szerepelek a tévében. Az útja visszafelé a biztonságiak mellett képtelenül hosszúnak tűnt, a cipősarka kopogása pedig túl hangosnak. Mintha csak ő lett volna ott egyedül, nem lettek volna körülötte mások, hogy elnyomják magányossága hangjait. Az ügyfélszolgálaton egy vidám kis barna nő ült a pult mögött. És valaki várakozott mellette, farmerban és pulóverben, teljesen belesimulva a huszonegyedik századi környezetbe. A férfi észrevette őt, és kihúzta magát, reménykedő pillantást vetve Jane-re. Ügy tűnik, Mrs. Wattlesbrook ügyvédje nem volt az irodájában, hogy megnyugtassa a nőt, az, hogy valaki újságíró, nem menti fel a titoktartási kötelezettség alól. – Jane. – Martin. Maga füttyentett ide? Rátett még egy lapáttal. Fölösleges bájologniuk egymással. – Jane, nagyon sajnálom. Ma meg akartam mondani. Vagy ma este. A lényeg, hogy szólni akartam, és utána még mindig találkozhattunk volna, ha maga meg én… – Maga színész – jelentette ki Jane, mintha a színész a gazember szinonimája volna. – Igen, de… de… Körülnézett, mintha súgásra várna. – De kétségbeesetten szerelmes belém – segítette ki Jane. – Én hihetetlenül szép vagyok, és mellettem más embernek érzi magát. Ó, és a nővérére emlékeztetem. A vidám barna a pult mögött elszántan meredt a monitorra. – Jane, kérem. – És a hirtelen szenvedélyes érzelemnek, ami arra ösztönözte, hogy utánam rohanjon a repülőtérre, semmi köze sincs ahhoz, hogy Mrs. Wattlesbrook fél, hogy negatív kritikát írok Pembrook Parkról.

– Nem! Figyeljen! Tudom, hogy egy varangy voltam, és hazudtam, és félrevezettem, és valójában sosem voltam NBArajongó – hajrá United! –, de kövesebb talajon is kirügyeztek már románcok. – Románcok… kövesebb talajon… Mrs. Wattlesbrook írta ezt a szöveget? Martin elkeseredetten szusszant egyet. Jane-nek hirtelen eszébe jutott, hogy Molly zsákutcába futott a háttér ellenőrzésével, úgyhogy megkérdezte. – Igazából nem Martin Jasper a neve, igaz? A férfi segélykérőén nézett a barna lányra. – Nos, a Martin igaz. A barna bátorítóan mosolygott. Aztán, hihetetlen módon, egyszer csak egy másik alak rohant feléjük. A barkó és az álló galléros zakó nevetségesnek tűnt Pembrook Park környezetéből kiemelve, habár a férfi a fejébe csapott egy baseballsapkát, és ballonkabátot vett, hogy kevésbé legyen feltűnő. Az arca kivörösödött a futástól, és amikor meglátta Jane-t, felsóhajtott a megkönnyebbüléstől. Jane-nek leesett az álla. Szó szerint. Soha, legnevetségesebb ábrándjaiban sem gondolta volna, hogy Mr. Nobley utánajön. Egyet hátralépett, valamin megcsúszott, és majdnem elesett. Mr. Nobley elkapta, és talpra állította. Ezért viselnek a nők magas sarkú cipőt? – gondolkodott el Jane. Botladozunk rajta, hogy a férfiak megmenthessenek? Bosszankodott, amiért élvezte a helyzetet. Egy rövid ideig. – Még nem ment el – állapította meg Mr. Nobley. Úgy tűnt, vonakodik elengedni a lányt, ám végül mégis elengedte, és tett hátrafelé néhány lépést. – Már attól féltem… Ekkor észrevette Martint. – Te mit keresel itt? A barna lány mohó érdeklődéssel figyelt, habár közben tovább kopogott a klaviatúrán, mintha valójában elmélyülten dolgozna.

– Jane meg én közel kerültünk egymáshoz az elmúlt hetekben, és… – kezdte Martin. – Közel kerültetek. Ez egy nagy rakás hazugság. Egy dolog, amikor a pénzes dámákkal szórakozol, akik jól tudják, miféle vagy. De Jane-től el a kezekkel! Megfogta Jane karját. – Ne higgye el egyetlen szavát sem! Sajnálom, hogy előbb nem mondhattam meg, de tudnia kell, hogy ő egy színész. – Tudom – felelte Jane. Nobley pislogott. – Ó! – És maga mit keres itt? – kérdezte kissé fásultan. Ez az egész kezdett valami vásári komédiává alakulni. – Azért jöttem, hogy megmondjam, én… – kezdte hadarva, aztán összeszedte magát, körülnézett, és közelebb lépett a lányhoz, hogy ne kelljen olyan hangosan beszélnie. A kis barna a pult mögött egy leheletnyit előrehajolt. – Elnézést kérek, hogy itt kell elmondanom, ezen a forgalmas, piszkos… ez nem az a helyszín, amelyet én választanék, de tudnia kell, hogy én… Levette a sapkáját, és zavartan megborzolta a haját. – Már majdnem négy éve dolgozom Pembrook Parkban. Az összes nő, akivel hétről hétre találkozom, mind ugyanolyan. Ám szinte az első pillanattól kezdve, amikor aznap reggel kettesben maradtunk a parkban, úgy éreztem, hogy ön másmilyen lehet, ön őszinte volt. Jane kezéért nyúlt. Úgy tűnt, egyre magabiztosabb. A szája kis mosolyra húzódott, és úgy nézett a lányra, mintha többet sosem akarná róla levenni a tekintetét. A szikra? – gondolta Jane, főleg megszokásból, mivel nem vette be a férfi egyetlen szavát sem. Martin felhördült Nobley ostobaságán. Nobley azonnal visszacsapta a fejébe a sapkát, és hátralépett. Mintha azon tűnődne,

hogy talán túl szókimondó volt, és még mindig a szabályok szerint kellene inkább játszania. – Tudom, nincs oka rá, hogy higgyen nekem, de szeretném, ha mégis megtenné. Tegnap este a könyvtárban el akartam mondani önnek, hogyan érzek. Meg kellett volna tennem. De nem voltam benne biztos, hogy ön… Úgyhogy ugyanazt az elcsépelt szöveget mondtam, amelyet mindenki másnak. Igaza volt, hogy visszautasított. Ez igazi pofon volt nekem. Még soha nem mondott senki nemet. Ön arra késztetett, hogy elgondolkodjak. Nos, először nem nagyon akartam gondolkodni. De miután ma reggel elment, azt kérdeztem magamtól, hagyod, hogy elmenjen, csak azért, mert úgy ismerkedtetek meg, hogy te szerepet játszottál? Nobley elhallgatott, mintha csak válaszra várna. – Ó, ugyan már, Jane! – szólalt meg Martin. – Ne vegye be ezt a sok maszlagot! – Ne beszéljen úgy velem, mintha barátok volnánk! – felelte Jane. – Maga… magát megfizették azért, hogy megcsókoljon! És csak egy játék volt, csak szórakozott velem, maga undorító féreg! Nincs joga Jane-nek nevezni engem. Magának Miss Erstwhile vagyok. – Ugyan, ne jöjjön ezzel! – mondta Martin. Láthatóan fogytán volt a türelme. – Az egész Pembrook Park egyetlen nagy színjáték, nagyon ostobának kellene lennie, ha ezt nem venné észre. Maga is szerepet játszott, mint mi többiek, egy vakációs románcot játszott, nem igaz? És nem is volt olyan taszító csókolózni magával. – Taszító? – Épp azt mondom, hogy nem volt az. Martin elhallgatott, és úgy tűnt, visszabújik az udvarló szerepébe. – Én élveztem az egészet, úgy, ahogy volt. Nos, kivéve a gyömbért. És ha meg akarja írni azt a cikket, tudnia kell, hogy szerintem, ami köztünk volt, az nem volt hazugság. A barna lány sóhajtott. Jane csak a szemét forgatta.

– A miköztünk lévő dolog volt a valódi – szólt közbe Nobley, kissé kétségbeesetten. – Éreznie kellett, amint átszűrődött a jelmezeken és a színlelésen. A barna lány bólintott. – „Amint átszűrődött a színlelésen?” Figyelje csak, ez még mindig szerepet játszik! – fordult Martin a kis barnához, szövetségest keresve. – Csak nem a féltékenység beszél belőled, égimeszelő barátom? – kérdezte Nobley. – Még mindig az zavar, hogy te nem lettél úriember? Nagyon is illik hozzád a kertész szerepe. Martin ökle meglódult. Nobley elhajolt, aztán nekirontott, majd mindketten a földre estek. A kis barna sikítozva szökdécselt a pult mögött. – Hagyják abba! Jane megpróbálta elhúzni Nobley-t, de megcsúszott. A férfi kinyújtotta a karját, és elkapta a derekát, mielőtt elesett volna. – Hadd segítsek… Nobley megpróbálta egyszerre felsegíteni a lányt, és ellökni magától Martint. – Szállj le rólam! – követelte Martin. – Majd én segítek neki. Fenékbe rúgta Nobley-t, aztán a kezével kezdte csépelni. Jane megvetette a lábát, megragadta Nobley karját, és felhúzta a férfit. Martin még mindig Nobley felé csapkodott a földön fekve. Nobley sapkája leesett, aztán a ballonja Martinra tekeredett, aki vadul csépelni kezdte. – Elég volt! – kiáltotta Jane, visszalökve Nobley-t, és beállva közéjük. Inkább érezte magát tanítónőnek, aki verekedő iskolásokat választ szét, mint egy szerelmi vetélkedés tárgyának, akinek a kegyeiért két férfi küzd. – M-m-martin meleg! – nyögte ki Nobley. – Dehogy! Összekeversz Edgarral. – Ki a fene az az Edgár? – Tudod, a másik kertész, akinek mindig halszaga van.

– Ja, igen. Jane elgyötörtén felemelte a kezét. – Volnának szívesek maguk ott ketten… Egy kimért hang a hangszóróban közölte, hogy megkezdődött a beszállás Jane járatára. A kis barna csalódottan felsóhajtott. Martin talpra vergődött, Nobley segítségével, és mindketten ott álltak Jane előtt, némán és szerencsétlenül, mint két elázott kutya, akik azt várják, hogy beengedjék őket a házba. Akkor Jane nagyon magabiztosnak érezte magát, magasnak, karcsúnak és öntudatosnak. – Nos, az én dalomat játsszák, fiúk – mondta dallamos hangon. Martin magas válla megrogyott, ahogy duzzogva állt, és hosszú lába olyan volt, mint egy bohócé. Nobley arcán most nyoma sem volt a mosolynak. Jane nézte őket, ahogy ott állnak egymás mellett, a két férfi, akik nagyon jó versenytársai voltak a Darcy ábrándjának. Egész ismeretségi körében a legszemrevalóbb férfiak voltak, és valószínűleg soha életében nem szórakozott még olyan jól, mint amikor velük flörtölt. És végül nemet mondott. Mindkettőjüknek. Ennek az egésznek. Valósággal bizsergett a bőre. Ez egy tökéletes pillanat volt. – Igazán örömömre szolgált. Valóban – mondta, és elfordult. – Jane! Nobley a lány vállára helyezte a kezét, kétségbeesett bátorsággal legyőzve a tartózkodását. Ismét megfogta Jane kezét. – Jane, kérem! Ajkához emelte Jane kezét, lesütött szemmel, mintha félne a lány szemébe nézni. Jane elmosolyodott, és arra gondolt, igazából mindig is Nobley volt a kedvence. Odalépett a férfihoz, megfogta mindkét kezét, és a fejét egy pillanatra a férfi vállára hajtotta. Hallotta, amint Nobley felsóhajt. – Köszönöm! – súgta neki Jane. – Mondja meg Mrs. Wattlesbrooknak, azt üzenem: elő az agarakkal! Elsétált anélkül, hogy visszanézett volna. Hallotta, amint a férfiak szólongatják, tiltakoznak, őszinteségüket bizonygatják, de Jane nem

vett róluk tudomást. Mosolygott végig, amint áthaladt a biztonságiak között, a kapuhoz ment, és felsétált a gépre. Habár csak színjáték volt az egész, pontosan ez volt az a befejezés, amit remélt. Tetszett neki, ahogy a történet végződött, élvezte az utolsó szövegét. Elő az agarakkal! Különben is, mit jelent ez? Nem valami olyasmit, hogy a vadászat megkezdődött? Elő az agarakkal! Valaminek a kezdete. Ő volt a vadász. Egy rókát láttak. Ideje elfogni. Rendben van, Carolyn néni, mondta egy kis imádság kíséretében. Rendben, készen állok. Eltemetem a sóvárgásomat, nem leszek többé áldozat. Most már készen állok. Kényelmesen elhelyezkedett, és kibámult az ablakon az apró emberekre, akik narancsszínű jelzőlámpáikkal úgy integettek, mintha csak kétségbeesetten fel akarták volna hívni magukra a figyelmét. Befészkelte magát az ülésbe, és lustán eltöprengett, vajon Pembrook Parkban mi volt valóságos. Volt valami egyáltalán? Vagy nem volt igazi talán ő maga sem? Az abszurd gondolattól felnevetett. A mellette ülő nő megmerevedett, mintha csak arra kényszerítené magát, hogy ne nézzen rá erre az őrültre. – Elnézést! A hang hallatán Jane belesimult az ülésébe, mintha hirtelen ijesztő sebességgel emelkedni kezdett volna a gép. Ő volt az. Itt volt. A gépen. Mellény és kravátli és zakó, meg minden. – Szent szilvamag! – mondta Jane. – Elnézést, asszonyom! – mondta Nobley a Jane mellett ülő nőnek. –A barátnőm és én nem egymás mellé kaptunk jegyet, és arra gondoltam, talán volna szíves cserélni velem. Remek helyem van a kijáratnál. A nő bólintott, és együtt érzőn nézett Jane-re, mintha csak azon töprengene, mennyire szomorú eset, ha egy őrült nő egy régensség korabeli ruhát viselő férfival jár. A férfi, akit Mr. Nobley-nak ismert, leült Jane mellé. Felemelte a kezét, hogy levegye a sapkáját, aztán rájött, hogy az leesett, amikor

Martinnal dulakodtak. Úgyhogy csak fejet hajtott, ahogyan Mr. Nobley tette volna. – Üdvözlöm. A nevem Henry. Szóval ő volt Henry Jenkins. – Én még mindig Jane vagyok – mondta. Vagy inkább cincogta. A férfi megpróbálta bekapcsolni a biztonsági övét, és annyira aranyos volt a zavart arckifejezése, hogy Jane legszívesebben átnyúlt volna, hogy segítsen, de az nem illett volna a… várjunk csak. Egy repülőgépen voltak. Nem voltak már szabályok. Nem volt több játszma. Érezte, amint szárnyra kap benne a remény, és attól tartott, felemelkedik, mielőtt még a gép felszállna, úgyhogy keményen megvetette a lábát a padlón. Emlékeztette magát, hogy most ő a vadász. Elő az agarakkal! – Ez azért egy kicsit túlzás, még Mrs. Wattlesbrooktól is. – Nem ő küldött engem – felelte Nobley-Henry. – Korábban sem, most sem. Én küldtem magam, vagyis inkább én jöttem, mert… mert meg kellett próbálnom. Nézze, tudom, hogy ez őrültség, de a jegyet nem lehetett visszaváltani. Legalább elkísérhetem hazáig? – Ez nem olyan, mint egy kis séta a parkban. – Elegem van a parkokból. Jane észrevette, hogy a férfi hangja most kevésbé hivatalos. Eltűnt a visszafogott régensség korabeli stílus, sokkal lazább volt most a modora. De ezt leszámítva, Henry nem tűnt nagyon különbözőnek Mr. Nobley-tól. A férfi hátradőlt, mintha próbálna megnyugodni. – Jó munka volt, de a fizetés nem volt csillagászati összeg, úgyhogy gondolhatja, mennyire megkönnyebbültem, amikor láttam, hogy nem első osztályon repül. Bár őszintén szólva egy teherszállítónak jobban örülnék. Gyűlölöm a repülőgépeket. – Mr. Nob… ööö… Henry, még nem késő leszállnia a gépről. Nem írok cikket a magazinnak. – Milyen magazinnak? – Ó! És nem vagyok gazdag.

– Tudom. Mrs. Wattlesbrook ismerteti minden vendég anyagi helyzetét a jellemzésével együtt. – Miért jött utánam, ha tudta, hogy nem vagyok…? – Ezt próbálom elmagyarázni magának. Maga ellenállhatatlan. – Nem vagyok az. – Nem örülök neki. Maga igazán a legbosszantóbb ember, akit valaha ismertem. Négy éven át sikerült elkerülnöm mindenféle csábítást a nők részéről, ami nagyon könnyű dolog Pembrook Parkban. Remekül mentek a dolgok, a legjobb úton haladtam afelé, hogy majd egyedül haljak meg, észrevétlenül. És aztán… – Nem is ismer engem. Maga Miss Erstwhile-t ismeri, de… – Ugyan már, amióta szemtanúja voltam a szörnyű szereplésének a színielőadás estéjén, tisztában vagyok vele, hogy akkor sem volna képes színészkedni, ha az élete függne tőle. Az egész három hét alatt az mindig maga volt. Elmosolyodott. – És én továbbra is ismerni akartam magát. Vagyis, először nem. Azt akartam, hogy elmenjen, és hagyjon békén. Valóságos élethivatássá fejlesztettem már, hogy elkerüljem minden valóságos kapcsolat lehetőségét. És akkor találkoztam magával abban a cirkuszban… és az egésznek nem volt semmi értelme. De hát minek van? – Semminek – felelte Jane teljes meggyőződéssel. – Semminek sincs értelme. – Elárulná nekem… vagy túl nagy merészség volna megkérdeznem? Igaz ugyan, épp most vettem hirtelen felindulásból egy repülőjegyet, úgyhogy ezen a ponton a merészség miatt aggódni értelmetlen. .. Ez tiszta őrület, én nem vagyok romantikus alkat. Khm. Szóval a kérdésem a következő: ön mit akar? – Hogy én mit…? Ez tényleg őrület volt. Talán vissza kéne hívnia azt a nőt.

– Komolyan gondolom. Azon kívül, hogy valami valóságosat. Azt már mondta. Én végül is szeretem azt gondolni magamról, hogy eléggé valóságos vagyok. Tehát, mit akar igazán? Jane vállat vont, és egyszerűen azt felelte: – Boldog akarok lenni. Valaha Mr. Darcyra vágytam. Nyugodtan nevessen ki, ha akar… Vagyis inkább arra az ideálra. Olyasvalakire, aki mellett állandóan úgy érzem magam, mint amikor azokat a filmeket néztem. Nehéz volt ezt beismerni, de amikor megtette, az olyan érzés volt, mintha a krém legutolját nyalogatná ki a tálból. Az a reménytelen ábránd most már üres volt. – Értem. Nos, mit gondol, lehetséges… Habozott egy kicsit. Az ujja a rádió meg a világítás gombjaival babrált az ülés karfáján. – Mit gondol, lehetne az, amit akar olyan valaki, mint én? Jane szomorkásán elmosolyodott. – Én most vadonatúj embernek érzem magam. Soha életemben nem éreztem még azt, amit most. Még nem tudom biztosan, mit akarok. Amikor Miss Erstwhile voltam, maga tökéletes volt nekem. De az még Austen-országban történt. Vagy még mindig ott vagyunk? Talán nem is jövök el onnan soha. A férfi bólintott. – Nem kell most eldöntenie semmit. Ha megengedi, hogy a közelében maradjak egy ideig, majd meglátjuk. A támlának döntötte a fejét, és egymásra néztek. Az arcuk pár centire volt csak egymástól. Mindig olyan jól tudott nézni rá. És akkor hirtelen felötlött Jane-ben, hogy ő maga sokkal inkább Darcy, mint Erstwhile, ahogy ott ül, a férfi szép szemét csodálva, veszélyesen közel ahhoz, hogy akarata ellenére beleszeressen. – Csak a közelemben… – ismételte meg. A férfi bólintott.

– És ha nem éreztetem magával élete minden napján, hogy maga a leggyönyörűbb nő a világon, akkor nem érdemlem meg, hogy a közelében lehessek. Jane mélyet lélegzett; szinte magába szívta ezeket a szavakat. Arra gondolt, egy ideig szívesen megőrizné őket. Felmerült benne, hogy soha nem is válik meg tőlük. – Na, jó, hazudtam egy kicsit – Henry még hevesebben túrt bele a hajába. – Be kell vallanom őszintén, én nem értek a kis kalandokhoz. Nem értek ahhoz, hogy bolondozunk egy ideig, aztán elbúcsúzunk. Én azért vetem magam a lábaihoz, mert azt remélem, hogy ez majd örökre szól. Nem kell most semmit sem mondania, nincs szükség ígéretekre. Csak úgy gondoltam, jó, ha tudja. A férfi ismét hátradőlt, a fejét kissé elfordítva, mintha nem akarná még látni a lány arckifejezését. Talán jobb is volt. Jane egyenesen maga elé meredt, tágra nyílt, rémült szemmel, aztán egy széles vigyor terült szét lassan az arcán. Gondolatban lejátszotta a következő beszélgetését Mollyval. „Nem gondoltam volna, hogy ez lehetséges, de találtam egy férfit, aki éppen olyan őrült és megszállott, mint én voltam.” A repülőgép gurulni kezdett, azzal a fura, szitáló mozgással, amitől úgy tűnt, mintha egyszerre menne előre és hátra. Jane pillantása megállás nélkül járt ide-oda az ablak meg a mellette ülő férfi között, mintha csak ellenőrizni akarná, hogy tényleg ott van-e vele. Lehet, hogy ez jobb lezárás, mint az, hogy elő az agarakkal? – Szóval – szólalt meg a férfi – New York City a végső állomás? – Ott lakom. – Jól van. Ott bizonyára akad munka egy vonzó angol színésznek, nem gondolja? – Több ezer étterem van, és azok a pincérek nagyon jól keresnek. – Értem. – És rengeteg színház is van. Szerintem csodálatosan alakítana egy vígjátékban. – Mivel nevetséges vagyok.

– Nem baj az. Jane ösztönösen megfogta a férfi kezét, és morzsolgatni kezdte a mutatóujját. Intim gesztus volt, mégis természetesnek tűnt. Mit akar? Ez annyira őrült dolog… Ne gondolj erre! Talán sikerülhet… Ó, légy gyakorlatias, Jane! Szóval mit csináljon? Többé nem volt kiszolgáltatva a szerelem képzeletbeli ideáljának, de ha az övé lehetne valami valóságos… Létezik ilyen egyáltalán? – Ugye majd akar gyerekeket? – kérdezte, csak hogy ezt is kipipálja. – Mrs. Wattlesbrook elmondta magának a történetemet? Nem lennék meglepve. Igen, szeretem a gyerekeket. Mindig is azt gondoltam, szeretném, ha egyszer papának szólítanának. – Rendben, ez a válasz túlságosan tökéletes volt. Most valóban, őszintén önmaga? – Wattlesbrook mindig olyan színészeket választ, akik a legközelebb állnak a rájuk osztott szerepekhez, mivel olyan sokáig kell ugyanazt a karaktert játszanunk. Vannak persze kivételek, mint például Andrews, aki heteroszexuálist játszott. Tudtam – nyugtázta magában Jane. – De várjon csak – fordult a férfihoz –, nem végződhet így ez az egész. Maga az én ideálom, az az álom, amit magam mögött kell hagynom. Nem csomagolhatom be, hogy magammal vigyem. – Ez volt a legönzőbb kijelentés, amit valaha is hallottam magától. Jane pislogott. – Igazán? – Miss Hayes, megfordult már a fejében, hogy esetleg fordítva látja ezt a dolgot? Hogy valójában maga az én ideálom? A lökhajtásos gép motorja felbőgött, és mintha egy láthatatlan kéz bedugta volna Jane fülét. Henry megragadta a kartámaszt, és mereven maga elé meredt, mintha csak akaraterejével próbálná egyenesben tartani a gépet. Jane ránevetett, és elfészkelődött az ülésében. Hosszú utazás állt előttük. Lesz még idő kérdésekre, és Jane úgy gondolta, tud várni. Aztán abban a pillanatban, amikor a

gép előrelódult, mintha az életéért futna, majd a gravitáció az ülésbe préselte őket, és a gép felemelkedett, Jane lélegzete pedig elakadt a két ellentétes irányú erő közepén, akkor mégis azonnal tudni akarta. – Henry, mondja meg nekem, melyik részek voltak igaziak! – Az összes. Különösen ez a rész, amikor meg fogok halni… A férfi ízületei szó szerint elfehéredtek, amint még szorosabban kapaszkodott a kartámaszba, és elszántan maga elé meredt. Az ablakon beeső fény éppen jó volt. A délutáni nap tökéletes szögben érte őket, és Jane ablakát súrolva, sárgás fényt öntött be rájuk. Jane tisztán látta Henryt. Észrevett egy bárányhimlőből származó sebhelyet a homlokán, látta az ajka vonalán, milyen lehetett durcás kisfiúként, és látta a szeme sarkából induló finom ráncokból, milyen lesz öregemberként majd. Kitágult a képzelete. Úgy látta az egész életét, mint egy bonyolult kirakót, benne az összes pasi egy-egy dominó, amely felborítja a következőt, aztán az azt követőt, és így tovább, végtelen sorban dől le mind. De talán nem csak ennyi lehet. Olyan sokat gondolt a szakításokra, hogy elfeledkezett arról, hogy lehet egy legutolsó, egy olyan dominó, amelyik állva marad. Jane lefejtette Henry jobb kezét a kartámaszról, a saját nyakszirtjére tette, és ott tartotta. Aztán felemelte a kartámaszt, hogy semmi se legyen közöttük, és a másik kezével megfogta a férfi arcát. Szép vonalú arca volt, az állkapcsa éppen beleillett Jane tenyerébe. Érezte a borostákat, amelyek a reggeli borotválkozás óta előbújtak. Henry ránézett, bár a rettegést képtelen volt eltüntetni az arcáról, amin Jane jót nevetett. – Hogy lehet ilyen fesztelen? – kérdezte a férfi. – Hogy várhatja el, hogy több tízezer tonnányi acél csak úgy ússzon a levegőben? Jane megcsókolta, és finom íze volt. Nem olyan volt, mint az étel, vagy a szájvíz, vagy a szájbalzsam, hanem mint egy férfi. Henry felnyögött, amint megadta magát és ellazultak az izmai. – Tudtam, hogy nagyon kedvellek – mondta Jane szájához simulva.

Közelebb húzta a lányt, másik kezével a dereka után nyúlt. Mohóvá váltak a csókjai, és Jane arra gondolt, valószínűleg nem csókolták szívből már hosszú ideje. Ahogy őt sem, ami azt illeti. Sőt, talán ez volt a legelső alkalom. Ez nem nagyon emlékeztetett az üres, kéjsóvár smárolásra Martinnal. Henryt csókolni több volt puszta szórakozásnál. Később, amikor órákat töltöttek beszélgetve a sötétben, Jane rájött, hogy Henry ugyanúgy csókolt, ahogy beszélt. Feszülten, összpontosítva, csak rá figyelve. Az érintése is beszélt, újra és újra elmondva Jane-nek, hogy az egész világon ő az egyetlen, aki igazán számít. A férfi ajka csak néha kalandozott el Jane ajkától, hogy megérintse az arcát, a kezét, a nyakát. És amikor megszólalt, akkor Jane-nek szólította. A gép magasabbra emelkedett az égen, és ők fáradhatatlanul csókolóztak több száz mérföldön át, amíg Henry végül már nem félt a repüléstől.

Henry

Egy repülőgépen ismerkedtünk meg (turista osztály), és a haza-út nagy részét csókolózással töltöttük. Az Atlanti-óceán felett eldöntöttük, hogy szerelmesek leszünk egymásba. Mikor a gép leszállt a JFK-n, ő még mindig nem gondolta meg magát. Amikor átvitt a lakásom küszöbén, nem rejtőzködött semmiféle Mrs. Wattlesbrook az árnyékban. Míg ő a konyhában volt, én előszedtem a Büszkeség és balítéletet a csodával határos módon még mindig élő szobanövényem cserepéből, és beraktam egy ártalmatlan helyre a többi DVD mellé. A gerincét büszkén kifelé fordítva. Ma este hozatunk valami vacsorát.