Robert E. Howard
KULL KIRÁLY ÉS AZ ŐSÖK CONAN TESTVÉREI I.
MESTERMŰVEK Sorozatszerkesztő: Terenyei Róbert KLASSZIKUSOK I. Robert E. Howard: Kull király és az ősök
MESTERMŰVEK Robert E. Howard
KULL KIRÁLY ÉS AZ ŐSÖK CONAN TESTVÉREI I.
Delta Vision Kft. Budapest, 2011 ♣
MESTERMŰVEK Robert E. Howard KULL KIRÁLY ÉS AZ ŐSÖK Conan testvérei I. ©Delta Vision Kft., 2011 Hungarian translation © Kornya Zsolt, Nagy Gábor, Sellei György, 2010 Szerkesztő: Kornya Zsolt Korrektúra: Dobos Attila, Tantras Nyomdai előkészítés: Ádám Krisztina Borítógrafika: Tikos Péter, Vass Richárd Kiadja a Delta Vision Kft. Minden jog fenntartva Válogatásunk alapjául az alábbi szövegkiadások szolgáltak: Marchers of Valhalla Sphere Books, 1977. Robert E. Howard's World of Heroes Robinson, 1989. Nameless Cults Chaosium, 2001. Sbadow Kingdoms Wildside Press, 2004. Kull: Exile of Atlantis Subterranean Press, 2006. The Horror Stories of Robert E. Howard Del Rey, 2008. ISBN 978 963 9890 94 7 ISSN 2062-6592 Delta Vision Kft. 1092 Budapest, Ferenc krt. 40. Telefon: 36 (1) 769-1669 Fax: 36 (1) 216-7054 ♣
ELŐSZÓ
Leírtam már néhányszor, de most újra megismétlem: Robert E. Howard a fantasy irodalom klasszikusa. A minőség egyik objektív mércéje, kivált a népszerű műfajokban, hogy egy írót mennyivel él túl a munkássága; és ezen a téren nem sokan vetekedhetnek vele. Több mint hetven évvel a halála után még mindig olvassák, magyarázzák, adaptálják – nem divatból vagy sznobériából, hanem mert találnak valamit az írásaiban, ami megszólítja őket. A neve még azok számára is ismerősen cseng, akik egyébként nem kedvelik a fantasyt; vagy ha az övé nem is, a leghíresebb hőséé biztosan. Conan, a barbár visszavonhatatlanul bevonult a populáris kultúra ikonjai közé. Howard rövid élete során iskolát teremtett, és nem csodálkoznék rajta, ha dédunokáink száz év múlva úgy emlegetnék, ahogyan mi az idősebb Dumas-t. Amilyen maradandót alkotott a népszerű fantasztikus irodalomban, olyan mostohán bánt vele a szöveghagyományozás. A pulp-szerzők – akik közé ő is tartozott – nem az utókornak írtak, hanem az olcsó magazinoknak, melyek rikító borítójukkal vetélkedtek az olvasók figyelméért az újságos standokon. Ugyan kinek jutott volna eszébe megőrizni és gondozni a kézirataikat? Az ötlet a háború után vetődött föl először, az első rajongói nemzedékből kinevelkedett kritikusok körében, és Howard ezt már nem érte meg. Hagyatéka szétszóródott, régi ügynöke halálával sok kéziratnak örökre nyoma veszett. Ami a nyomtatásban publikált szövegeket illeti, ne legyenek illúzióink; a fantasztikus irodalommal foglalkozó kiadók szerkesztői munkamódszere mai szemmel nézve még a hetvenes években is inkább mészárlásra emlékeztetett. Ennek még az olyan nagy nevek is ki voltak szolgáltatva, mint Robert A. Heinlein; képzeljük el, mit művelhettek egy olyan szerzővel, aki nem tudott védekezni, lévén évtizedek óta halott! Hogy rövidre fogjam: a Howard neve alatt kiadott művek egy részét
egyáltalán nem ő írta, másokat pedig olyan brutálisan átgyúrtak és kiforgattak, hogy rájuk sem ismert volna. A komoly Howard-filológia, amely nem a szövegek átszabását és kiegészítését tekintette céljának, hanem eredeti formájukban való helyreállításukat, csak a kilencvenes évek második felében bontakozott ki. Kéretik figyelni az időpontra: nálunk ekkor már a Howard-fordítások többsége rég megjelent. Egyik sem készült kritikai kiadásból, mivel ilyesmi akkor még nem is létezett. A helyzet az, hogy mi itt, Magyarországon csak púderezett változatban olvassuk őt. Amennyiben ez szőrszálhasogatásnak tűnne, sietek mindenkit biztosítani: van különbség az eredeti és a kozmetikázott Howard-szövegek között, nem is kevés. Utóbbiakban például jóval több az üresen pufogó frázis, a foghíjasnak tűnő harcjelenet, a körülményes magyarázkodás és a szándékolatlan komikum. Kevesebb viszont a dinamika, a grafikus erőszak, a szexuális áthallás, és hát igen, a rasszizmus. Továbbá következetesen hiányoznak az ilyesféle mondatok: „Mert a szerelem a gyűlöletben és a keserűségben gyökerezik.” Kötetünk az első lépés abban az irányban, hogy megismertessük a hazai közönséggel Robert E. Howard hiteles fantasy-korpuszát, idegen kezektől származó csonkítások és betoldások nélkül, de a versekkel és a töredékekkel együtt, kommentárokkal ellátva, tematikus lebontásban. A szöveganyag egyharmada itt jelenik meg először magyarul, a többi fordítást pedig a kritikai kiadásokkal összevetve átdolgoztuk és javítottuk. Az előbb nem véletlenül fogalmaztam többes számban; ezt a munkát egymagam nem győztem volna. Köszönettel tartozom fordítótársaimnak, Sellei Györgynek és Nagy Gábornak, valamint Kis-Simon Csabának, aki a magánkönyvtárából bocsátott a rendelkezésemre néhány ritka és nehezen beszerezhető forrásművet. Kornya Zsolt
I. HAJNALKOR
Am-ra a hegyoldalban állt, És nézte a pirkadatot; Látta letűnni a csillagokat, Az ég szeletét, mely félbehasad, S keleten lángolva ragyog. (Kornya Zsolt fordítása)
Lándzsa és agyar
Howard első professzionálisan publikált novellája: 1924-ben írta, tizennyolc évesen, és 1925-ben jelent meg, a Weird Tales magazin júliusi számában. A prehisztorikus fantasy irányvonalába tartozó történet az író egyik visszatérő ifjúkori témáját dolgozza fel – a crô-magnoni ősemberek evolúciós küzdelmét a Neander-völgyiekkel –, személyes fókuszban elbeszélve, egy kőkorszaki románc keretében. A megközelítés nem teljesen eredeti: közvetlen ihletőjéül A vörös isten fia (The Son of the Red God; Argosy, 1920. január) című novella szolgált, a mára gyakorlatilag elfeledett pulp-szerző, Paul L. Anderson műve, aki igen nagy hatással volt a fiatal Howardra. Ahogy az egy ifjúkori zsengénél nem csodálható, a fogalmazás még kissé darabos, a cselekmény egyszerű és lineáris, a szereplők ábrázolása sematikus; a szövegezésen azonban itt-ott már átütnek a későbbi, érett Howardra jellemző stíluselemek. Jóllehet Howard már írói pályafutása amatőr szakaszától fogva visszatérő hősökben és összefüggő novellaciklusokban gondolkozott, a Lándzsa és agyar mégis magában álló mű, nem csatlakozik hozzá folytatás. Valószínűleg nem találta elég erőteljes alaknak Ga-nort, a jámbor barlangfestőt, és a továbbiakban felváltotta őt Am-rával, a száműzött vadásszal.
Lándzsa és agyar
A-aea a barlangnyílás közelében kuporgott, és tágra nyílt szemekkel nézte Ga-nort. Egyformán lenyűgözte a férfi személye és az, amit csinált. Ami Ga-nort illeti, őt túlságosan lefoglalta a tevékenysége, hogysem észrevette volna bámulóját. A tágas barlangot egy kőhasadékba ékelt fáklya világította meg, melynek gyér fényénél Ga-nor gondos munkával figurákat festett a falra. A körvonalakat egy darab kovakővel véste fel, majd okkerfestékbe mártott faággal adott színt nekik. Az eredmény elnagyolt volt ugyan, ám valódi művészi szellemre vallott, mely bizonytalanul tapogatózva törekszik az önkifejezésre. Most éppen egy mamutot igyekezett megörökíteni, és a kis A-aea szeme elkerekedett az ámulattól. Csodálatos! Mit számít, hogy az állat egyik lába és farka hiányzik? Véleményt csak a barbárság mocsarából épphogy kiemelkedő törzs alkothatott róla, ők pedig élő klasszikust láttak Ganorban. A-aea azonban nem azért bújt el a gyér bokrok közé Ga-nor barlangjánál, hogy a mamut képét csodálja meg. Tetszett neki a mű, de a művész még sokkal inkább. Ga-nor valóban nem nyújtott kellemetlen látványt. Magas volt és szikár, hat lábnál is nagyobb, széles vállú, keskeny csípőjű; keze-lába hosszú, alkata egy igazi harcosé. Az imbolygó fáklyafény kirajzolta büszke arcélét és magas homlokát, melyet homokszín sörény koronázott. A-aea maga is csinos teremtés volt. Haja éppoly sötéten ragyogott, mint a szeme, s dús hullámokban bukott alá karcsú vállára. Arcát nem díszítette okkersárga tetoválás, mivel még pár nélkül élt. Mindketten tökéletes példányai voltak a nagy crô-magnoni fajnak, amely hirtelen rajzott ki titokzatos őshazájából, s rövid idő alatt uralma alá hajtott vadat és vadembert egyaránt. A-aea idegesen nézett körül. A közhiedelemmel ellentétben a vad népek
erkölcsei igen merevek, és szigorúan őrködnek a betartatásukon. Minél primitívebb egy faj, annál szemellenzősebb. Az erkölcstelenség látszata még akkor is elítélendő, ha a felszín alatt a legszabadosabb élet folyik. Ha tehát A-aeát rajtakapták volna, hogy egy pár nélkül élő fiatal férfi szállása körül bujkál, kétségkívül parázna nőszemélynek kiáltják ki a törzs színe előtt, nyilvános vesszőzéssel megtetézve. A helyes viselkedés az lett volna, ha A-aea megjátssza a szerény, szemérmes hajadont, s ügyesen felkelti maga iránt a fiatal művész érdeklődését, bár látszatra semmit nem tesz ennek érdekében. Aztán nyilvános udvarlás következik, szerelmes dalokkal és pánsípmuzsikával, majd az ifjú megalkuszik a lányra a szüleivel. Hacsak nem módos ember, mert akkor még az udvarlás is fölösleges. A kis A-aea azonban a haladás képviselője volt. Mivel Ga-nort annyira lekötötte a művészete, hogy a lopva vetett csábos pillantásokat észre sem vette, a lány minden hagyományt megcsúfolva kémkedni kezdett utána, hátha talál valami módot az elcsábítására. Ga-nor elfordult befejezett művétől, kinyújtózkodott és a barlangnyílás felé nézett. Akár egy ijedt nyulacska, A-aea lebukott és elinalt. Mikor Ganor kilépett a szabadba, csodálkozva látta a kis, karcsú talp nyomát az agyagos talajon. A-aea ekkor már sietős léptekkel a saját szállása felé tartott, amely – csakúgy, mint a legtöbb másik – távolabb esett Ga-norétól. Közben egy csapat harcosra lett figyelmes, amint izgatottan beszélgetnek a főnök barlangja előtt. Falatnyi lányoknak semmi keresnivalójuk a férfiak tanácsában, A-aea azonban annyira kíváncsi volt, hogy egy pillanatra közelebb húzódott hozzájuk, kockáztatva a leszidást. Két szó ütötte meg a fülét: „lábnyom” és „gur-na”. Egy gur-na nyomait fedezték fel az erdőben, nem messze a törzs szálláshelyétől. A „gur-na” szó a barlanglakók számára egyet jelentett a gyűlölettel és a rettegéssel, mert gur-nának – vagyis majomembernek – a letűnt idők szőrös szörnyeit, a brutális Neander-völgyieket hívták. Valaha ezek a tigrisnél és mamutnál is félelmetesebb bestiák uralkodtak az erdőkben, míg a crô-magnoniak meg nem érkeztek és ádáz háborút nem kezdtek ellenük. Testi erejük hatalmas volt, elméjük tompa, természetük vadállati. Vérengző kannibál szokásaik undorral és iszonyattal töltötték el a crômagnoni törzseket, mely a késő korokra is átöröklődött az emberevő
óriásokról és gonosz manókról, vérfarkasokról és bőreváltó szörnyekről szóló mesékben. Mostanra már megfogyatkoztak és óvatosabbak lettek. Többé nem rontottak a harcba vad bömböléssel, hanem ravaszul és alattomosan leselkedtek az erdőben, minden vadállat rémeként; alantas lelkükben olthatatlan gyűlölet izzott az emberek iránt, akik elkergették őket a legjobb vadászmezőkről. A crô-magnoniak szívósan üldözték és irtották őket, míg vissza nem húzódtak az erdők legsötétebb mélyére. A tőlük való félelem azonban nem veszett ki a törzsekből, és az asszonyok sohasem merészkedtek egyedül a rengetegbe. A gyermekek néha megtették, és néha nem tértek vissza; akik pedig a keresésükre indultak, csak a hátborzongató lakoma terítékét találták, félig emberre és félig állatra valló lábnyomokkal. Ilyenkor a törzs vadászai a szörny után eredtek. Olykor utolérték és végeztek vele; máskor elmenekült előlük és visszahúzódott a rengeteg szívébe, ahová nem merték követni. Egyszer a hajsza hevében egy vadászcsapat az erdő legmélyéig üldözött egy gur-nát; ott aztán, egy sötét vízmosásban, ahová a napfény sem szűrődött be a sűrű lombozaton keresztül, a Neander-völgyiek rajtuk ütöttek. Így hát többé senki sem kísértette a sorsát a rengetegben. A-aea elfordult, egy pillantást vetve az erdő fáira. Azok között lapult valahol az emberállat, ravasz disznószemében ijesztő rosszindulattal. Valaki elébe toppant. Ka-nanu volt az, a főnök egyik tanácsadójának a fia. A-aea egy vállmozdulattal kitért előle. Nem szerette Ka-nanut, és félt tőle. A férfi udvarolt neki, de olyan csúfondárosan, mintha merő szórakozásból csinálná, hisz bármikor magáévá tehetné, ha kedve támadna hozzá. Most megragadta a csuklóját. – Ne fordíts hátat, szép leány! – szólt. – Csak rabszolgád az, a szegény Ka-nanu! – Eressz el! – felelte A-aea. – Vízért kell mennem a forráshoz. – Akkor veled tartok, örömöm holdja, nehogy valami vadállat zsákmányául essél! És így is tett, dacára a lány vonakodásának. – Egy gur-na ólálkodik odakint – mondta neki szigorúan. – Bár még nincsen párod, védelemre szorulsz, így hát senki sem botránkozhat meg rajta, ha elkísérlek. És én Ka-nanu vagyok – tette hozzá másféle hangon. –
Ne makacskodj sokat, mert megtanítalak az engedelmességre! A-aea ismerte valamelyest a férfi erőszakos természetét. Sok törzsbeli lánynak tetszett Ka-nanu, mert még Ga-nornál is nagyobb és izmosabb volt, s a maga durva módján még jóképűbb is. A-aea azonban Ga-nort szerette és félt Ka-nanutól. Éppen a félelme tartotta vissza tőle, hogy nyíltan szembeszegüljön vele. Ga-nor kedves volt a nőkhöz, bár nem sokat foglalkozott velük, Ka-nanu viszont – a haladás újabb képviselőjeként – büszke volt a körükben aratott sikereire, durván bánt velük és habozás nélkül kihasználta őket. A-aeának rá kellett jönnie, hogy Ka-nanutól több félnivalója van, mint a lesben álló vadállatoktól; mert ahogy a forráshoz értek, ahová már nem lehetett odalátni a barlangokból, minden teketória nélkül átölelte. – A-aea – suttogta. – Kis antilopgidám, végre az enyém vagy! Nem szökhetsz meg tőlem! A lány hasztalan dulakodott vele, könyörgése süket fülekre talált. Kananu vaskos karjaiba kapta, és megindult vele az erdő felé. Kétségbeesetten kapálózott, és megpróbálta jobb belátásra bírni elrablóját. – Erősebb vagy nálam – zihálta –, de ha nem engedsz el, bevádollak a törzs előtt! – Nem fogsz te bevádolni senkit, kis antilopgidám! – vigyorodott el gonoszul Ka-nanu, s a lány egy másik, még alávalóbb szándékot vélt kiolvasni az arcvonásaiból. Ka-nanu egyre beljebb vonszolta az erdőbe, majd egy tisztás közepén megtorpant; vadászösztöne veszélyre figyelmeztette. A fák lombjai közül egy félelmetes szörnyeteg ugrott eléjük: idomtalan, szőrös, vicsorgó torzszülött. A-aea sikolya visszhangot vert az erdőben, ahogy a monstrum megindult feléjük. Ka-nanu ledobta a földre és odaszólt neki, hogy fusson; aztán ajkába harapott, s harcra készen kirántotta övéből obszidiánkését és kovakő baltáját. A Neander-völgyi nekirontott kurta, bütykös lábain. Egész testét szőr borította, gorillapofáját még félelmetesebbé tették a vonásaiban kísértő emberi jegyek. Lapos orr, reszkető cimpák, csapott áll és homlok, szörnyű tépőfogak, irdatlan váll, hosszan lógó karok – A-aea szemében maga volt az életre kelt gonosz. Majomszerű feje alig ért Ka-nanu válláig, de közel száz fonttal nyomhatott többet nála. Csörtető bölényként indult rohamra; Ka-nanu bátran, szemtől szemben
fogadta. Lesújtott a kőbaltával és előredöfött a késsel, ám a Neander-völgyi úgy söpörte félre a baltát, mint valami játékszert, a kést forgató kar pedig száraz gallyként roppant ketté szörnyű markában. A lány látta, ahogy megragadja és fölemeli Ka-nanut; látta, ahogy keresztülhajítja a tisztáson; látta, ahogy utána veti magát és puszta kézzel ízekre tépi. Aztán a szörnyeteg felfigyelt rá. Undok szemébe újfajta csillogás költözött, amint gacsos léptekkel elindult feléje, vastag, szőrös, vértől csatakos karját előrenyújtva. A-aea nem bírt menekülni, holtra dermedt félelmében. A Neandervölgyi csuklón ragadta és odahúzta magához, közvetlen közelről a képébe bámult. Aztán a vállára vetette és megindult vele a sűrű fák között; a lány pedig félig önkívületben is tudta, hogy az odújába viszi, ahová egyetlen férfi sem meri követni, hogy kiszabadítsa őt. Ga-nor lement a forráshoz inni. Különösebb érdeklődés nélkül pillantott a nyomokra, amelyek arra vallottak, hogy két ember járt itt előtte: egy férfi meg egy nő, akik nem tértek vissza a barlangokhoz. Minden lábnyomnak megvannak a maga egyéni jellegzetességei. A férfi Ka-nanu volt, a másik nyom pedig arra hasonlított, amit Ga-nor nemrég a barlangja előtt talált. Eltűnődött rajta, vajon kié lehet, de csak futólag; semmi sem tudta tartósan lekötni a figyelmet a festményein kívül. Aztán a forrásnál észrevette, hogy a nő csapája megszakad, a férfié viszont az erdő felé veszi az irányt, mélyebb nyomokat hagyva, mint azelőtt. Vagyis Ka-nanu a karjában vitte a lányt. Ga-nor nem volt bolond. Tudta, hogy amelyik férfi az erdőbe cipel egy lányt, az semmi jót nem forgathat a fejében. Ha a lány önként tartana vele, a saját lábát használná. Mármost Ga-nor – szintén a haladást képviselve – hajlamos volt olyasmibe is beleütni az orrát, ami nem érintette közvetlenül. Más talán vállat vont volna és megy tovább a dolgára; ha jót akar magának, minek firtassa, hogy mit művel egy tanácsadó fia? Ga-nornak azonban kevés dolog keltette fel az érdeklődését, és ha egyszer elszánta magát valamire, azt végigcsinálta. Ráadásul, bár nem tartozott a híres harcosok közé, nem félt senkitől. Ezért hát meglazította az övében kőbaltáját és kését, fogást váltott a lándzsáján, és a nyomok után eredt.
A Neander-völgyi egyre mélyebbre nyomult az erdőbe, vállán a kis Aaeával. A rengeteg néma volt és rosszindulatú, sem madár, sem rovar hangja nem törte meg a csöndet. A fák sűrű lombozata nem engedte át a napfényt. A szörnyeteg kitartó futólépésben loholt, párnás talpa alig csapott zajt. A vadállatok kitértek az útjából. Egy ízben egy óriáskígyó kúszott elő a sűrűből, mire a Neander-völgyi gyorsan felmászott a legközelebbi fára, ormótlan testéhez képest meglepő könnyedséggel. De nem mozgott otthonosan a lombok között, még annyira sem, mint A-aea tette volna. Egyszer-kétszer a lány más szörnyeket is megpillantott az elrablója fajtájából. Nyilván olyan messzire húzódtak vissza a crô-magnoni törzs szállásterületének bizonytalan határaitól, amennyire csak tehették. A többi Neander-völgyi elkerülte őket. Egyértelmű volt, hogy vadak módjára élnek, csupán a közös ellenséggel szemben fognak össze, akkor se mindig. Ebben rejlett a crô-magnoniak hadi sikereinek titka. A torzonborz emberállat egy vízmosásba hurcolta A-aeát, majd egy kicsiny barlangba, ahová alig szűrődött be a külvilág fénye. Durván a földre lökte, ő pedig fekve maradt, túl rémülten hozzá, hogy feltápászkodjon. A szörnyeteg némán meredt rá, mint valami erdei démon. Még csak nem is makogott, ahogy egy majom tette volna a helyében. A Neandervölgyiek semmilyen formáját nem ismerték a beszédnek. Valami húsfélét kínált oda neki – természetesen nyersen. A-aea borzadva döbbent rá, hogy egy crô-magnoni gyermek karja az. Mikor elrablója látta, hogy nem hajlandó enni, maga falta be a húst, csorba tépőfogaival marcangolva. Aztán otromba mancsai közé ragadta a lányt, mintha sarat dagasztana. Durva ujjakkal markolt a hajába, s kaján öröm csillant a szemében, mikor látta, hogy fájdalmat okoz neki. Marokszám tépdeste ki a haját, láthatólag élvezve a kínzást. A-aea összeszorította a fogát és visszafojtotta az ajkára toluló sikolyokat. Így már nem volt olyan szórakoztató a szörnyeteg számára, aki egy idő múlva elunta a mókát és abbahagyta. Haragját ekkor foglyának párducbőr ruhája vonta magára, mivel a párduc ősi ellensége volt. Letépte róla és cafatokra szaggatta.
Ga-nor eközben rohanvást közeledett az erdőben. Most már futott, szemében a gyűlölet lángjaival; mert megtalálta a vérrel borított tisztást és a továbbvezető nyomokat. A vízmosás barlangjában a Neander-völgyi A-aea felé nyúlt. A lány hátraugrott, ő lomhán utána lódult, A-aea pedig átbújt a karja alatt és félreszökkent. A szörny még mindig elállta az útját a barlangnyílás felé. Ha nem jut túl rajta, előbb-utóbb sarokba szorítja és megragadja. Úgy tett, mintha balra akarna térni, s mikor a Neander-völgyi nehézkesen abba az irányba lendült, ő macskafürgeséggel jobbra ugrott, és elinalt mellette, ki a vízmosásba. A majomember bömbölve vetette magát utána. A-aea talpa alól kifordult egy kő és felbuktatta; mire felpattanhatott volna, szőrös mancsok markoltak a vállába. Ahogy a szörnyeteg a barlangjába vonszolta, teli torokból felsikított, rémülten és eszeveszetten; nem megmentőt remélve, csak merő ösztönből, a kiszolgáltatott nők sikolyával. Ga-nor meghallotta a hangját, ahogy leereszkedett a vízmosásba. Fürgén, de óvatosan közelítette meg a barlangot. Amikor benézett, a világ vörösbe borult előtte. A félhomályos odúban ott állt az idomtalan Neandervölgyi, szőrösen és vérmocskosan, alattomos disznószemét a betolakodóra vetve; A-aea pedig a lába előtt feküdt, hosszú haját véres mancsok markolták, fehér teste kiáltó kontrasztban a torzonborz szörnyeteggel. A Neander-völgyi felbömbölt, elengedte foglyát, és rohamra indult. Ganor kész volt megmérkőzni vele, de nem nyers erővel, mert tudta, hogy akkor alulmaradna; inkább hátraszökkent hát, kifelé a barlangból. Lándzsája előrelendült, s a szörny dühösen felordított, amikor feltépte a karját. Ga-nor egy csavarintással kiszabadította fegyverét, még hátrébb ugrott, és lekuporodott. A Neander-völgyi ismét támadott, ő pedig ismét félreszökkent és döfött, ezúttal a roppant, szőrös mellkast véve célba. Így folyt tovább a harc, gyorsaság és ész a nyers erő és a vadállati indulat ellen. Az irdatlan mancs egyik kaszáló csapása vállon találta Ga-nort, és vagy tizenkét lábnyira repítette, egy időre szinte használhatatlanná téve sérült karját. A Neander-völgyi utána lódult, Ga-nor azonban félrehemperedett és
talpon termett. Lándzsája újra meg újra vért fakasztott, ám ellenfele nem látszott lankadni, a sebek mintha csak még jobban felbőszítették volna. Aztán Ga-nor egyszerre csak a vízmosás falát érezte a hátában, és A-aea sikolyát hallotta, ahogy a majomember végső támadásra lendült. A lándzsa kifordult a kezéből, az ellenség fojtó ölelésében találta magát. Fatörzsnyi karok szorították a nyakát és a vállát, tépőfogak keresték a torkát. Könyökét a szörnyeteg csapott álla alá döfte, szabad kezével pedig egyik ütést a másik után mérte a bestiális pofára; egy közönséges embert azonnal leterítettek volna, a Neander-völgyi azonban észre sem vette őket. Ga-nor érezte, hogy mindjárt elveszíti az eszméletét. A rettenetes karok kisajtolták belőle a levegőt, félő volt, hogy a nyakát törik. Ellenfele válla fölött látta, hogy A-aea egy nagy kővel a kezében közelít, és megpróbálta visszainteni. Ereje végső megfeszítésével lenyúlt a szörny karja fölött, s ujjai rátaláltak az övébe tűzött kőbaltára. Ám a testük annyira egymásnak préselődött, hogy nem tudta kihúzni. A Neander-völgyi eltökélte magát, hogy darabokra töri ellenfelét, mint egy korhadt faágat. Ga-nor könyöke azonban az álla alá szorult, és minél jobban erőlködött, annál mélyebbre vágott szőrös torkába. Mikor ez végre tudatosult benne, ellökte magától a férfit. Ebben a pillanatban Ga-nor kirántotta a kőbaltát, és a kétségbeesés vad lendületével széthasította vele a szörnyeteg koponyáját. Egy hosszú percig rogyadozva állt ellenfele fölött, aztán egy puha testet érzett a testéhez simulni, és egy aggódó lányarc ködlött fel előtte, közel az övéhez. – Ga-nor! – suttogta A-aea. A harcos pedig átölelte őt. – Megtartom, amiért megküzdöttem! – szólt. Így esett hát, hogy a lány, akit erőszakkal hurcoltak az erdőbe, egy szerető társ karjában tért vissza onnan. (Sellei György fordítása)
Am-ra regéje
Howard fiatalkori Am-ra-ciklusa torzóban maradt. Legterjedelmesebb összefüggő töredéke az alább közreadott elbeszélő költemény, amelynek a befejezése ugyan hiányzik, ám az elkészült strófákból meglehetős biztonsággal rekonstruálni lehet a cselekmény menetét. A híres vadászt, Am-rát kitaszítják a ta-an törzsből, feltehetőleg azért, mert nem tiszteli eléggé az ősi hagyományokat (ez gyakran visszatérő motívum Howardnál). Magányos vándorlásai során egy gazdag, de lakatlan vadászmezőre bukkan, afféle kőkorszaki paradicsomra, amit nyomban el is foglal, egyszemélyes birodalmat alapítva. Itt csatlakozik hozzá hűséges társa, Gaur, aki bosszút áll érte a ta-anok főpapján, majd önként vállalja a száműzetést. Az édenkert nyugalmát azonban egy beköltöző Neandervölgyi horda zavarja meg. A költemény meg nem írt része nyilván azt beszélte volna el, hogyan győzi le és kergeti el a két barát az evolúciós szempontból alsóbbrendű betolakodókat; majd hogyan alapítanak új törzset az immár véglegesen meghódított vidéken a ta-anok közül utánuk költöző családokkal. Ami az irodalmi előképeket illeti, az emberiség előtti állapotokat konzerváló elveszett föld toposza számos íróelődnél megtalálható, Sir Arthur Conan Doyle-tól Edgar Rice Burroughsig; a ta-an törzset pedig Howard a korábban már említett Paul L. Anderson munkásságából emelte át.
Am-ra regéje
A kelő nap vándora volt ő: A ta-an törzs harcosa, Am-ra. A ta-an papok átka kísérte: „Név nélkül eredj az utadra!” Am-ra, a nagyszívű bajnok, Am-ra, a lándzsa fia, Bátor, akár az oroszlán, És büszke, mint a bika. Egyedül jött erre a földre, Átkelve a szirt peremén; Szaruból enyvezve az íja, S kovakő lándzsája hegyén. Meglátta a tulkot, az őzet, A medve-taposta nyomot, Vadlovakat, elefántot, S a vén gyapjas mamutot. A tigrist szembe fogadta, Markolva a lándzsanyelet, Nem hátrált meg vicsorától: Csak nézte és nevetett! Reggel lenyilazta a tulkot, Délben hullott el az őz, Nem állt meg előtte a vadló, S a medve se győzte le őt. Nem bújt barlangba el Am-ra; Vadon élt ő és szabadon,
Amiként erdőben a farkas, Vagy felleg a boltozaton. Ha éhség űzte, vadászott, De nem ölt fölöslegesen; Neki jó testvére a Vad Nép, S a Nép ezt tudta, igen. Sokakat gyilkolt le a tigris Tavasszal a nász idején; Hallotta panasz-szavuk Am-ra, S végzett vele nyár elején. A ta-an törzs ifjú vadásza, Gaur nevű szálfa fiú, Am-rának társa a harcban, S hogy száműzték, szomorú. Hiányzott néki barátja, S gyűlölte a sanda papot; Lándzsáját hát belevágta, És Am-ra után szaladott. Ment, merre a lépte vezette; Nyomokat lelt és keresett, Így ért el a messzi vidékre, A tigrisölés hol esett. Idegen nép lába taposta A tigrisölő mezejét; Görbe karú jövevények, Rút szőrösek és feketék. Betörtek Am-ra honába, Szimatoltak a friss vad után; Íjat nem feszít egy se – Lándzsát vet a préda nyomán. Tábort szaporán kerítettek A forrás kútja felől; Levadásztak vadlovat, őzet, De futottak a tigris elől.
Portyáról tért haza Am-ra, Medvén aratott diadalt, S ahogy indult friss vizet inni, Mit lát, májába csikart; Csupa torzonborz majomember, Nincs vesszejük az idegen, Nyersen falják be a vadhúst – Számukra a tűz idegen. Harag lobbant kebelében, Látván e cudar sereget: Az ő földjét ne gyalázzák Majomarcú szörnyetegek! (Kornya Zsolt fordítása)
Am-ra regéje
Am-ra neve az alább közölt két töredék egyikében sem fordul elő, mégis kétségkívül a Howard által torzóban hagyott Am-ra-ciklushoz tartoznak. Az elsőben újra találkozunk Am-ra hű barátjával, Gaurral, a „szálfa fiúval”, immár azonban meglett, nagy tekintélynek örvendő öregemberként. A szöveg nyilván felvezetésül szolgált volna egy hosszabb novellához, amelyben Gaur elmeséli a téli tábortűz köré gyűlő crômagnoniaknak, milyen kalandokon estek át hajdan Am-rával és hogyan alapították meg a törzset. A második töredék a régi törzs, a ta-anok életéről fest képet nagyívű ecsetvonásokkal, felfogásában leginkább Jack Londont idézve (Ádám előtt; Before Adam, 1906). A megnevezetlenül maradó narrátor itt vagy Gaur – a két fragmentum ez esetben szorosan összetartozna –, vagy egy James Allisonhoz hasonló emlékező, aki álomszerű víziókban nyer betekintést korábbi életeibe (lásd kötetünk harmadik szekcióját). A csupán körvonalaiban derengő történet más megközelítésben bár, de azonosnak tűnik az Am-ra regéje című elbeszélő költeményben felvázolttal. Csak sajnálhatjuk, hogy Howard sohasem kerített sort a kidolgozására; stilisztikailag ugyanis sokkal ígéretesebbnek tetszik a Lándzsa és agyarnál, amely első fiatalkori próbálkozása volt a prehisztorikus fantasy terén.
Am-ra regéje
Első töredék Amikor rövidek a nappalok és hosszúak az éjszakák a barlangok népének földjén, és hó takarja a hegyeket meg a völgyeket, és az ember gyalogszerrel átkelhet a Jóvíz jegén, akkor a barlangok népe egybegyűlik az öreg Gaur tüze körül, hogy meghallgassák regéit és tanításait és az ifjúkorából vett történeteket. Bölcs és ravasz volt az öreg Gaur, agyafúrt a vadászok között. A barlangját szarvas- és medve-, tigris- és oroszlánbőrök borították, ügyes kézzel lenyúzva és kicserezve. A falakon és a falaknak támasztva jávor- és tarándagancsok sorakoztak; bölény-, pézsmatulok- és rinocéroszszarvak; mamut- és rozmáragyarak; minden csont fényesre volt csiszolva, és gyönyörű faragások díszítették őket, szerelmi és háborús és vadászjelenetek; mert Gaur értett a képcsinálás művészetéhez és mesteri módon forgatta szerszámait. Értett Gaur a hadakozáshoz is. Barlangja falán zsákmányolt fegyverek lógtak, trófeák a Gaur ifjúkorában vívott háborúkból, amikor harcba szállt a fekete férfiakkal meg a tengeri törzsekkel meg a szőrös majomemberekkel meg a Sas Fiaival. Bizony, sok mesterségnek volt tudója az öreg Gaur.
Második töredék A fantasztikus, vad szépség földje volt ez; a roppant fáké és a hatalmas folyamoké; a kusza, fojtó őserdőké és a határtalan, tágas fűmezőké; a lenyűgözően magasló sziklaszirteké és a fülledt, homályos, lázjárta mocsaraké; a messzire nyúló szavannáké és a nagy tavaké. A kellemes
nyarak és a kegyetlen, gyilkos telek földje. A szépség és a borzalom földje. Az ádáz vadállatok földje, és a még ádázabb vadembereké. Félelmetes fenevadak kóboroltak a hegyekben és a síkságon és a dzsungelben. Napnyugta után indult portyára a homokszín Na-go-sa-na, az Éjjel Járó Félelem, meg Sa-go-na, a kegyetlen kardfogú. A mezőkön és a szavanna fűhullámai közt gyakran toronylott fel az óriás Ga-so-go, a Gyalogló Hegy, a mamut. A síkságon és az őserdőben Go-la-ha, a Fenevad, Aki az Orrán Hordja a Szarvát viaskodott az uralomért A-go-nunnal, a Vörösbőrűvel, a letűnt idők kúpszarvú szörnyével. A mocsarakban és a dzsungel mélyén éltek a Csúszómászók, a Tüzes Halál hordozói. Ám mindannyian eltörpültek a rettenetes, hidegvérű monstrumok mellett, akik az ingoványban és a legsötétebb völgyekben uralkodtak, egy réges-régi korszak utolsó maradékaiként. Ilyen volt az a föld, ahol az én népem, a taan törzs lakott. A síkságon és a szavannán egy hatalmas folyó kanyargott a messzi tenger felé, a Kékvíz. A folyó egyik oldalán – a délin – meglehetősen nagy szirtek húzódtak. Ezek a szirtek hirtelen szöktek a magasba, alig fél tucat lépésre a meredek folyóparttól. A tetejükön lekerekedtek, majd ívesen buktak alá a síkság felé, nyíllövésnyi lejtőben végződve. A folyó felé néző szirtfalban barlangok voltak, három szinten egymás fölött; ezekben a barlangokban élt a törzs. A ta-anok körülbelül százötven lelket számláltak. Ezek persze nagyrészt asszonyok és gyermekek voltak, de legalább hetvenöten lehettek az a-ga-naik is, ahogy a felnőtt harcosokat nevezték. Aj, micsoda élet volt az! Harcban töltött élet, melyet születéstől halálig árnyékba vont a Félelem. Mert az emberek akkoriban gyöngék és tehetetlenek voltak, minden lépésüket a Félelem kísérte, és este együtt tért nyugovóra velük. Még alvás közben sem tágított, befészkelte magát hozzájuk, befurakodott az álmaikba; úgyhogy gyakran felriadtak az éjszaka közepén, s hideg veríték verte ki a homlokukat, miközben gyatra fegyvereiket szorongatták. Ahogy éber gondolataik folyton a Félelem körül jártak, úgy álmaikon is a Félelem uralkodott. Így éltek ők azokban a régi időkben, meglapulva, fülelve, óvatosan, mindig készen a harcra vagy a menekülésre, mint a sarokba szorított patkány. Napjaik riadt rettegésben teltek, éjszakáik zaklatott rémálmokban, melyekben a Félelem hátborzongató, iszonyú árnya kísértett. Így pergett le az életük, míg egy végzetes percben elővigyázatosságuk alább nem hagyott – akkor aztán egy hirtelen mozdulat a magas fűben vagy a bozótban vagy a lombok közt a
fejük felett; egy nagy test lendül át a levegőn, egy pillanatra szörnyű félelem és fájdalom hasít beléjük; majd nem hallatszik más, csak a csontok ropogása a hatalmas fogak között. Vagy másképpen: oszloplábak dübörgése a földön, egy kígyó villámsebes marása, dőlő fatörzs robaja, száraz roppanás, ahogy egy korhadt faág kettétörik – ezek voltak a halál hírnökei. A hirtelen, erőszakos halálé. Nyáron a ta-anok földje kellemes volt, leszámítva a mindenütt jelen lévő Félelmet. A fák roskadoztak a sok gyümölcstől, és a mocsár szélén bőven tenyészett a vadáfonya. A patakokban meg a folyókban csak úgy hemzsegett a sok hal; a ta-anok hosszú indák vagy nyersbőr szíjak végére tűzött csontszilánkokkal fogták ki őket. Ba-a, az őz és O-ha, a Fürge oly nagy számban lepte el a szavannát, hogy az a látóhatárig feketéllett tőlük; az erdőben pedig népes falkákban vándorolt Go-un, a Röfögő. A ragadozók degeszre töltekeztek a fűevők húsával, és ritkábban támadtak az emberekre. Ilyenkor a törzs is belakmározott a patásokból, akik annyira elszaporodtak és olyan kövérre híztak a jó zsíros füvön, hogy óvatlanná váltak, megfeledkeztek a veszélyről, és könnyű volt elejteni őket. A taanok tehát öltek és öltek; és ami húst nem ettek meg azonnal, azt hosszú csíkokra vágták, hogy a barlangban égő tűzön megszárítsák maguknak télire. A fák éppoly dúsan zöldelltek, mint az aljnövényzet, a szirteket és a sziklákat pedig zölden sarjadó takaró borította, ellágyítva élesre töredezett körvonalaikat. (Kornya Zsolt fordítása)
Am-ra és Ah-lala
Ez a töredék egy hosszabb novellából való, amelyből mindössze két kéziratos lap maradt fenn Howard hagyatékában. Feltétlenül fiatalkori mű, mivel Am-ra egyes szám első személyben szólal meg benne, és ezt az elbeszélői perspektívát az író később már nemigen alkalmazta. Mégis kiemelt figyelmet érdemel, elsősorban a témája miatt, amely máskülönben nem jellemző Howardra: egy férfi és egy szerelmes lány viszonyának komplex ábrázolása, amelyben Am-ra – erőteljes vonásokkal megrajzolt férfiassága dacára – meglehetősen bután viselkedik, értetlensége már-már a komikum határait súrolja. A férfi-nő kapcsolat bemutatása a szerző későbbi munkásságában a kor populáris irodalma által elvárt sematizmussá szűkült, illetve legjobb írásaiban lázas, minden gátat elsöprő szenvedéllyé erősödött (A fekete tengerpart királynője; Queen of the Black Coast, Weird Tales, 1934. május). Méltatói utóbb gyakran szemére hányták e vélt egyoldalúságot. Nem volt teljesen igazuk, mint az alább olvasható fragmentum bizonyítja; tudott ő így is írni…
Am-ra és Ah-lala
Így hát nekivágtam a hegyi ösvénynek, mintha vadászni indulnék, és örömmel láttam, hogy Ah-lala követ. Egy sziklás helyre érve, ahol a terep elég áttekinthetetlenné vált, megkerültem egy jókora kőtömböt, majd visszakanyarodtam és vártam, nem minden kajánság nélkül. A nyomomban igyekvő lány egyszerre csak szembetalálta magát velem, teljesen váratlanul. Csuklón ragadtam és jó darabon odébb vonszoltam az ösvényen, mire felocsúdott a meglepetéséből; aztán szabadulni próbált, olyan hévvel, mint holmi démonfióka. Könnyűszerrel megfékeztem, és mosolyogva néztem le rá. Erre abbahagyta a hasztalan kapálózást, és dühösen viszonozta a tekintetemet. – Vadállat! – mondta – Eressz el! – Zukor na, kis vadmacska! – gúnyolódtam. Indulatosan toppantott apró lábával. – Ne hívj így! – sziszegte. Fölnevettem és körülnéztem, de nem találtam, amire szükségem lett volna. – Mit akarsz csinálni velem? – kérdezte kissé megszeppenve. – Amit már rég meg kellett volna tennem – feleltem. – Elverlek. – Nem! – kiáltotta. – Nem fogsz elverni! – Megígéred, hogy békén hagysz? – kérdeztem, őszintén remélve, hogy beleegyezik. – Nem! – válaszolta duzzogva, akár egy elkényeztetett kisgyerek. Így hát rúgkapálása és tiltakozása dacára a hónom alá vettem, és elindultam vele fölfelé az ösvényen, kicsit szégyenkezve, de elszántan. Mikor egy olyan helyre értem, ahol néhány bokor nőtt az ösvény mellett, megálltam és letettem a lányt. Fél kézzel a csuklóját markolva letörtem pár hosszú gallyat. Megalázónak és szégyenletesnek éreztem, amire készülök, véteknek az önbecsülésem ellen; de úgy véltem, muszáj
lesz befejezni, amit elkezdtem. A nők bántalmazása nem volt bevett szokás a magnard törzsekben, bár elég gyakran előfordult. A magam részéről mindig viszolyogtam tőle; ám abban egyetlen törzsbéli sem látott semmi kivetnivalót, hogy elfenekeljen egy vásott kölyköt, korától és nemétől függetlenül. Ah-lalát pedig csupán haszontalan fruskának tekintettem, aki vitathatatlanul alaposan próbára tette a türelmemet. Ellenkezés nélkül figyelt, míg összemarkoltam a gallyakat és magam elé húztam. Aztán olyan kétségbeesett erőfeszítéssel kelt birokra velem, hogy megdöbbentem. Mikor legyűrtem lázadozását, azt lihegte: – Vadállat! Megvernél egy nőt! Felnevettem. – Ki beszél itt nőről? Egy pimasz kölyköt tángálok el. Az arcocskáján fellángoló harag olyan vad és ádáz volt, hogy önkéntelenül hátráltam egy lépést. A szeme szinte izzott, csinos ajka meglepő módon húzódott vissza kis fogairól. Egy pillanatig dühösen meredt rám, aztán elfordult, amennyire a karját markoló kezem engedte, és nem volt hajlandó felém nézni. Ez a fura leányzó egyre jobban zavarba hozott. Közelebb húztam magamhoz, és meglepetten láttam, hogy szemrehányó pillantással méreget. Nehezemre esett viszonozni a tekintetét, noha mindketten tudtuk, hogy ha valaki, ő aztán rászolgált egy kiadós verésre. Mégis, ahogy a szemébe néztem, olyan érzésem támadt, mintha egy ártatlan kisbabát készülnék legyilkolni. Arra számítottam, hogy megint kapálózni kezd, ám ezúttal egész másképpen viselkedett. Legnagyobb csodálkozásomra teljesen feladta a harcot, amitől kényelmetlenebbül éreztem magam, mint előtte bármikor. – Kérlek, ne verj meg, Am-ra! – rimánkodott; közben félszegen megpróbálta kiszabadítani a kezét, de ahogy ellenállásba ütközött, azonnal abbahagyta. – Kérlek, ne! Ne alázz meg így, könyörgöm! Meginogtam. – Am-ra – suttogta csüggedt hangon –, ha most megversz, örökké gyűlölni foglak. Nevetségesebb érvet keresve sem találhatott volna; mégis jobban megszégyenültem tőle, mint bármi mástól, amit mondott. Aztán dühös lettem magamra, meg rá is, amiért így összezavart; nem túl szelíden megpördítettem, és fölemeltem a vesszőnyalábot. Micsoda jelenet egy kölyöklány elnáspángolása miatt, aki alig nőtt még ki a pendelyes korból! Ne feledjétek, mielőtt elítélnétek, hogy abban a korban egyszerűen
és egyenesen intéztük a viselt dolgainkat. Ösztönösen éltünk, akár az állatok, és ami a civilizált világ lakóját elborzasztaná, az nálunk mindennapos volt. Ám ahogy a lányra néztem, aki oly tehetetlenül várta kezemben a büntetését, nyomban tudtam, hogy képtelen vagyok lesújtani a vesszőnyalábbal erre a karcsú, reszkető alakra. Undorodva hördültem föl saját gyöngeségemen, és elhajítottam a gallyakat. – Nem verlek el, kölyök – mondtam mogorván, és Ah-lala kinyitotta a szemét, melyet szorosan lehunyt, mikor ráemeltem a kezem. Megpróbált kiszabadulni a markomból. – Akkor eressz el, kérlek! – rimánkodott. – Várj! – mondtam. – Előbb áruld el, mi ütött beléd, hogy folyton pimaszkodtál velem. Én ugyan nem adtam rá okot. – Dehogynem! – felelte méltatlankodva. – Hogyan, a Fehér Farkas nevében? – kérdeztem értetlenül. Lehajtotta a fejét, s egy darabig nem válaszolt; aztán oly gyorsan és hevesen kezdte szórni rám a szavakat, hogy nehezemre esett kihámozni, mit mond. – Sohasem figyeltél rám! – fakadt ki. – Csak mentél a magad útján, mintha észre sem vennéd, hogy én is a világon vagyok! (Kornya Zsolt fordítása)
Néhány szó Atlantiszról
Ez a szemelvény Howard egyik leveléből való, amelyet 1928-ban intézett régi barátjához, Harold Preece-hez, s nem csupán a szerző gondolati műhelyébe nyújt betekintést, hanem azt is remekül dokumentálja, hogyan jutott el a ta-an törzsbeli Am-rától az atlantiszi Kullhoz; vagyis a prehisztorikus fantasytől – ahol legjobb esetben is csupán tehetséges epigon válhatott volna belőle – a kard és boszorkányság (sword & sorcery) zsáneréhez, amelynek alapító atyja és nagy felvirágoztatója lett. Az okkultistákra való hivatkozás alatt a Madame Blavatsky-féle teozófusokat kell érteni, akik ekkoriban komoly népszerűségnek örvendtek az angolszász világban; az emberiség múltjáról szőtt színes spekulációiknak ugyan semmiféle tudományos alapjuk nincsen, a fantasyírók számára azonban mindmáig ragyogó ihletésül szolgálnak. A terjedelmes esszé, amit Howard az utolsó bekezdésben említ, sajnos nem maradt ránk, pedig kétségkívül izgalmas olvasmány volna, méltó párja A hybóriai kornak.
Néhány szó Atlantiszról
Ami Atlantiszt illeti, szerintem valami ilyesminek léteznie kellett, bár a virágzó magascivilizáció elmeletét nem igazán találom meggyőzőnek. De egy kontinens vagy nagyobb szárazulat alighanem elsüllyedt a történelem előtti időkben, hisz szinte minden népnek vannak legendái az özönvízről. És a crô-magnoni emberek hirtelen bukkannak föl Európában, az őskori kultúra igen magas fokán; semmi nyoma nincs, hogy itt kapaszkodtak volna föl a legsötétebb barbarizmusból. A maradványaik egyszerre csak fölváltják a korábban uralkodó Neander-völgyi emberekéit, akikhez semmiféle rokoni szál nem fűzi őket. Honnan jöhettek? Az ismert világból, úgy tűnik, sehonnan. Minden bizonnyal egy olyan földön járták be a törzsfejlődés első lépcsőfokait, amelyről semmit sem tudunk. Az okkultisták szerint mi – ha jól emlékszem – az emberiség ötödik nagy alfaja vagyunk. Előbb két ismeretlen és névtelen faj jön, aztán a lemuriaiak, majd az atlantisziak, és végül mi. Az atlantisziak állítólag magasan fejlett civilizációt alakítottak ki. Ebben kételkedem. Szerintem egyszerűen a crô-magnoni emberek ősei voltak, akik valami véletlen folytán elkerülték a végzetet, amely a többi törzset elragadta. Nézeteimet erről a témáról egy hosszú levélben foglaltam össze A kígyó jegyében című írásomat megvásárló szerkesztőnek, amely valószínűleg előszóként lesz a novellámhoz csatolva – ha egyáltalán megjelenik. A történet egy mitikus özönvíz előtti birodalomról szól, amely kortársa Atlantisznak. (Kornya Zsolt fordítása)
II. KULL KIRÁLY
Harcos míg voltam én, dobszóval ünnepek, Hősként tisztelt a nép, vállára úgy emelt. Most, hogy király vagyok, jó hírem messze tűnt, Méreg és orgyilok környékez mindenütt. (Kornya Zsolt fordítása)
Atlantiszi álom
Ez az írás egyedülálló dokumentuma annak a folyamatnak, ahogy az író elveszti érdeklődését régi, megunt hőse iránt, s figyelmének homlokterébe egy újonnan megalkotott karakter kerül. Howarddal többször is megesett ez írói pályafutása során, itt azonban mondhatni genezisében ragadhatjuk meg a váltást. Itt találkozunk utoljára Am-rával, a kőkorszaki vadásszal; és itt látjuk először Kullt, az atlantiszi barbárt, aki egyelőre még csupán álmodik róla, hogy egyszer majd Valúzia királya lesz. Az átmenet jellegét más motívumok is erősítik; a tengerhegyi törzs szállása például pontosan ugyanolyannak van leírva, mint a ta-anoké az egyik Am-ra-töredékben. Howard szerint Kull kéretlenül, szinte erőszakosan tört elő a fantáziájából: eredetileg mellékszereplőnek szánta egy történetben, ám ő – mintha önálló életre kelt volna – csakhamar a többiek fölé kerekedett és dominálni kezdte a cselekményt. A szóban forgó történet minden bizonnyal az Atlantiszi álom, a szerző egyetlen olyan írása, ahol Kull még egyszerű barbár harcosként s nem Valúzia uralkodójaként lép elénk. Inkább lekerekített töredék ez, mint kész novella; kéziratban maradt ránk, feltehetőleg 1926ból, és semmi nyoma nincs, hogy Howard valaha beküldte volna publikálásra a Weird Talesnek vagy bármelyik más magazinnak. Még címet is csak negyven évvel később adtak neki, amikor előkerült a hagyatékból; azóta viszont a korpusz szerves elemeként tartják számon, mint az egyetlen olyan szöveget, amely fényt vet Kull ifjúkori életére, mielőtt zsoldosként a valúziai korona szolgálatába állt volna.
Atlantiszi álom
A nap a láthatárra hanyatlott. Utolsó fénye vörösbe borította a tájat és vérkoronát varázsolt a hófödte hegyormokra. A haldoklását néző három férfi egy pillanatra mélyen belélegezte az illatot, amit a kora esti szél sodort feléjük a távoli erdők felől, majd visszatértek gyakorlatiasabb ténykedésükhöz. Egyikük vadpecsenyét sütött a kis tűzön. Mutatóujjával megböködte a piruló húst, s ínyenc arckifejezéssel lenyalta róla a forró zsírt. – Kész! Kull, Gor-na, együnk! Alig nőtt még ki a suhanckorból: magas volt, keskeny derekú és széles vállú, ruganyos mozgása, akár a párducé. Társai közül az egyik idősebb volt nála, tagbaszakadt, szőrös férfi, durva, erőszakos vonásokkal. A másik hasonlított hozzá, csak kicsit nagyobbra nőtt, válla és mellkasa pedig valamivel szélesebbnek tűnt. Arányosan feszülő izmaival olyan benyomást tett – még a másik ifjúnál is meggyőzőbben –, mint aki bármely pillanatban kész kirobbanó gyorsaságra váltani. – Jó – mondta. – Éhes vagyok. – Mikor nem vagy te éhes, Kull? – csipkelődött vele a pecsenyesütő. – Ha harcolok – felelte Kull komolyan. A másik fürkész pillantást vetett rá, mintha a lelke mélyét akarná kikutatni; nem mindig ismerte ki magát a barátján. – Olyankor meg ihatnékod van: vérre szomjazol – szólt közbe az idősebb férfi. – Elég a fecsegésből, Am-ra! Vágd fel a húst! Leszállt az éjszaka, az égbolton felszikráztak az első csillagok. Éji szél járta be az árnyas hegyvidéket. Hirtelen valahonnan messziről tigrisüvöltés harsant. Gor-na ösztönösen a kőhegyű lándzsa után nyúlt, amely mellette hevert a földön. Kull elfordította a fejét; jégszürke szemében különös fény villant. – A csíkos testvérek vadásznak ma éjjel – mondta.
– A kelő holdat köszöntik. – Am-ra az ég aljára mutatott, ahol lassan vörhenyes derengés terjedt szét. – Miért? – kérdezte Kull. – A hold csak elárulja őket, prédának és ellenségnek egyaránt. – Valaha régen, sok száz éve már – köszörülte meg a torkát Gor-na –, egy királytigris, akit vadászok üldöztek, a holdban lakó asszony segítségét kérte. Ő lehajított neki egy indát, amin felmászott, biztonságba jutott és sok időt töltött odafönt. Azóta imádja a csíkos nép a holdat. – Ezt nem hiszem – mondta Kull egyszerűen. – Ugyan minek tisztelné az egész nép a holdat, csak mert egyszer segített az egyik testvérükön, aki régóta halott? Sok tigris rázza le úgy a vadászokat, hogy fölmászik a Halálsziklára, de még egyszer sem láttam őket összegyűlni a szikla körül, hogy ezért hódoljanak neki. És különben is, ha olyan régen történt a dolog, egyáltalán honnan tudnak róla? Gor-na arca elborult. – Nem illendő dolog, Kull, lekicsinyelni az idősebbek szavát és csúfot űzni a törzs regéiből, amely befogadott. Ennek a történetnek igaznak kell lennie, mert őseinktől maradt ránk, és emberemlékezet óta száll atyáról fiúra. Ami öröktől fogva létezik, az örökkévaló. – Ezt se hiszem – mondott ellent Kull ismét. – Ezek a hegyek is öröktől fogva léteznek, mégis eljön egyszer a nap, amikor szétmállanak és eltűnnek. Lesz idő, amikor tenger fog hullámzani ezen a helyen… – Elég ebből a gyalázkodásból! – kiáltotta Gor-na, már-már haragvó indulattal. – Kull, jó barátom vagy, a fiatalságod miatt sok mindent elnézek neked, de egyvalamit meg kell tanulnod: a hagyományok tiszteletét. Vérlázító orcátlanság tőled, hogy gúnyt űzöl a népünk tanításaiból és szokásaiból; éppen te, akit a vadonból mentettünk ki, s akinek nélkülünk nem lenne se törzse, se otthona! – Úgy kóboroltam az erdőben, mint egy csupasz majom – ismerte el Kull őszintén, szégyenkezés nélkül. – Nem ismertem az emberi nyelvet, és nem voltak más barátaim, csak a tigrisek meg a farkasok. Fogalmam sincs, kik lehettek a szüleim, és milyen vérből… – Az nem számít – vágott a szavába Gor-na. – A külsőd alapján éppen származhatnál a tigrisvölgyi rablók törzséből, akik elpusztultak a nagy áradásban, de nem ez a fontos. Bizonyságát adtad, hogy bátor harcos és ügyes vadász vagy… – Nincs az ifjak között, aki fölérne vele lándzsadobásban vagy
birkózásban! – vetette közbe Am-ra, csillogó szemekkel. – Ez igaz – helyeselt Gor-na. – Díszére válik a tengerhegyi törzsnek; ám ettől függetlenül féket kell vetnie a nyelvére, és megtanulnia a kellő tiszteletet a múlt szent öröksége iránt. – Nem akarok én kötekedni – mondta Kull minden rosszindulat nélkül. – Csak éppen tudom, hogy a papok sokszor ostobaságokat beszélnek, mert én együtt vadásztam a tigrisekkel és jobban ismerem őket náluk. Az állatok nem istenek és nem ördögök. A maguk módján olyanok, mint mi vagyunk, bár ők nem ismerik a kegyetlenséget és a kapzsiságot… – Már megint gyalázkodsz! – fakadt ki Gor-na dühösen. – Az ember a legelőbbre való Valka minden teremtménye közül. Am-ra közbeszólt, hogy más mederbe terelje a beszélgetést. – Ma kora reggel hallottam a parti dobokat. Háború van a tengeren. Valúzia harcol a lemuriai kalózok ellen. – Balszerencse mindkettőre! – mordult fel Gor-na. Kull szeme megint felcsillant. – Valúzia! Az álmok földje! Egy szép napon én is látni fogom a nagy csodák híres városát! – A helyedben én nem várnám annyira azt a napot – vicsorgott Gor-na. – Béklyóba verve vonszolnak majd, a sorsod kínzás lesz és halál. A mi népünkből senki sem jut el a csodavárosba, hacsak nem rabszolgaként. – Forduljon rosszra minden szerencséjük! – mormolta Am-ra. – Vörös végzet és fekete ragály! – kiáltotta Gor-na, öklét rázva kelet felé. – Minden csepp kiontott atlantiszi vérért, minden egyes rabszolgáért, aki az elátkozott gályáikon húzza az evezőt, ezer csapás zúduljon Valúziára és a Hét Királyságra! Am-ra lelkesen felpattant és utána harsogta az átkot; Kull vágott magának még egy szeletet a sültből. – Harcoltam már valúziaiakkal – mondta. – Bátrak, de nem nehéz megölni őket. Egyáltalán nem emberbőrbe bújt ördögök. – Kivel harcoltál te? Zátonyra futott kereskedőbárkák hajótöröttjeivel, vagy legfeljebb az északi part őrségével, akiket büntetésből helyeznek oda – horkantotta Gor-na megvetően. – Majd akkor beszélj, ha kiálltad a fekete légió rohamát, vagy a birodalmi hadakét, ahogy én annak idején. Hai! Ott aztán patakokban folyt a vér! Annyi idős se voltam, Kull, mint te most, mikor Lándzsás Gandaróval végigdúltuk a valúziai partokat. És nem álltunk meg ott, de nem ám: elvittük a kardot meg az üszköt az ország
belsejébe. Ötszázan voltunk, majd' minden atlantiszi törzsből. Négyen jöttünk vissza! Egy falu mellett, amit felprédáltunk és porig égettünk, lecsapott ránk a fekete légió elővédje. Hai, megitattuk ott a lándzsákat és elvertük a kardok szomját! Ők is öltek és mi is öltünk, de mire a csata mennydörgése elvonult, négyen tudtunk elmenekülni a harcmezőről, mind súlyos sebekben. – Ascalantétól úgy hallottam – ütötte tovább a vasat Kull –, hogy a kristályváros falai tízszer olyan magasak, mint egy felnőtt férfi; hogy az ember szemét elvakítja a sok arany meg ezüst csillogása; és hogy az asszonyok, akik az utcákon járnak meg az ablakokban könyökölnek, valami furcsa, fénylő ruhát viselnek, ami suhogva simul a bőrükhöz. – Ascalante aztán biztosan tudja – mondta Gor-na zordan –, ha már egyszer olyan sokáig volt a rabszolgájuk, hogy még a becsületes atlantiszi nevét is elfeledte, és most kénytelen beérni azzal, amit a valúziaiak adtak neki. – Mégis megszökött – jegyezte meg Am-ra. – Ó igen; de minden szökevényre, aki kiszabadul a Hét Királyság karmaiból, hét olyan jut, aki a tömlöcökben rohad el. Nap mint nap hullanak; mert az atlantisziak nem viselik jól a rabszolgaságot. – Az idők hajnala óta ellenségei vagyunk a Hét Királyságnak – bólogatott Am-ra. – És azok is fogunk maradni, amíg a világ össze nem dől! – vágta rá Gor-na vad elégtétellel. – Mert Atlantisz, Valkának legyen hála, ellensége az egész emberiségnek. Am-ra felállt és a lándzsája után nyúlt, őrségbe készülve. A társai leheveredtek a gyér fűbe, és álomba merültek. Vajon miről álmodott Gorna? Talán csaták forgatagáról, bölénycsordák mennydörgő száguldásáról – vagy egy barlanglakó leányról. Ami Kullt illeti, ő… Álmának ködfátylai közt kürtök arany rivalgása vert visszhangokat valahonnan messziről, alig hallhatóan. A feje fölött lebegő fellegekből ragyogó dicsfény sugárzott; aztán egyszerre szédítő panoráma tárult fel előtte. Hatalmas embertömeg tolongott körös-körül, amerre csak a szem ellát, ütemesen skandálva valami idegen nyelven. A morajlásba acélzörgés vegyült, jobb s bal felől roppant árnyhadseregek soroltak glédába; a köd szertefoszlott, s egy arc bontakozott ki belőle, homlokán uralkodói koronával – élesen metszett, szenvtelen és rezzenéstelen, szürke szeme párja, akár a jéghideg tengerár. A tömeg hangja újra felzúgott.
– Üdv a királynak! Üdv a királynak! Kull, a király! Kull hirtelen riadt föl álmából. A távoli hegyormokat beezüstözte a hold, a magas fűben halkan sóhajtozott az éji szél. Gor-na mellette horkolt, Am-ra pedig őrt állt, alakja csupasz bronzszoborként rajzolódott ki a csillagokkal sziporkázó égre. Kull pillantása egyetlen ruhadarabjára tévedt: a párducbőrre, amit a dereka köré kanyarítva viselt. Korona, uralkodó dísz sehol, csak egy meztelen barbár fekszik a földön… Szeme hidegen megcsillant. Kull, a király… Újra álomba merült. Másnap reggel felszedelőzködtek és útra keltek a törzsük szálláshelye felé. A nap még alacsonyan állt, amikor megpillantották a széles, kék folyót és a nagy szirtfalat a törzs barlangjaival. – Nézzétek! – kiáltotta Am-ra élesen. – Megégetnek valakit! A barlangok előtt vaskos cölöp magasodott, amelyhez egy fiatal lányt kötöztek. A köréje gyűlt emberek rideg tekintetében nyoma sem volt szánalomnak. – Ala – állapította meg Gor-na; arcvonásai megkeményedtek. – A szajha, aki megszökött egy lemuriai kalózzal! – Igen, a tulajdon lányom – köpte a szót egy kovakő szemű vénasszony. – De mivel ilyen szégyent hozott Atlantiszra, nem a lányom többé! A tenger vetette partra, miután összetörte és elnyelte a hajójukat, a párjával meg a többi nyomorult rablóval együtt! Kull szánakozva nézte a lányt. Képtelen volt megérteni, hogyan gyűlölhetik őt ennyire ezek az emberek – akikkel végtére is egyazon vérből való –, csak mert fajtájuk ellenségei közül választott társat magának. A lány felé forduló arcok tengerében egyet látott csupán, amely nem utálatot és megvetést tükrözött. Am-ra furcsa, kék szeme szomorú volt és együtt érző. Hogy Kull saját rezzenéstelen arca miféle érzéseket takart, annak senki meg nem mondhatója. Ám a tűzhalálra ítélt lány pillantása összekapcsolódott az övével; nem félelem sugárzott belőle, hanem szótlan könyörgés, mélyen és megkapón. Kull tekintete a lábához halmozott rőzsére tévedt. A törzs papja, aki egyelőre a szertartásos átok kántálásával volt elfoglalva, nemsokára le fog hajolni, hogy meggyújtsa a bal kezében tartott fáklyával. Kull látta, hogy Alát azzal a fajta nehéz falánccal béklyózták a cölöphöz, amelynek készítéséhez csak az atlantisziak értenek. Ezt még akkor sem bírná letépni vagy összetörni, ha valahogy át tudná
verekedni magát az útját álló tömegen. A lány tovább kérlelte őt a tekintetével. Kull a farakásra nézett, majd megérintette a hosszú kovakő kést az övében. Ala megértette. Bólintott; szemébe kiült a megkönnyebbülés. Kull olyan hirtelen és váratlanul csapott le, akár a vadászó kobra. A kést ugyanazzal a mozdulattal hajította el, amellyel kirántotta az övéből. Kevéssel a szíve alatt találta el a lányt, és azonnal megölte. Míg az emberek megbűvölten álltak, Kull sarkon fordult, nekiiramodott, és macskaként szaladt fel a meredek szirtfalon. A tömeg még mindig nem ocsúdott fel a döbbenetből, ám az egyik harcos gondolatai gyorsabban jártak a többiekénél; íjat kapott föl és vesszőt feszített rá. Kull most veselkedett neki, hogy átlendítse magát a felső kőszegélyen; az íjász pillantása végigfutott a nyílszár mentén, szeme résnyire szűkült. Am-ra véletlenül megbotolhatott a nagy tolongásban, mert hátulról nekitántorodott és nagyot lökött rajta. A nyílvessző célt tévesztve süvített a levegőben, Kull pedig eltűnt. Hallotta a nyomába eredők dühös üvöltözését; tulajdon testvérei szomjaztak a vérére, le akarták vadászni és ízekre tépni, mert vétett kegyetlen és barbár erkölcseik ellen. Ám nem akadt olyan férfi Atlantiszon – s ha ott nem, hát sehol a világon –, aki aznap utol tudta volna érni Kullt, a tengerhegyi törzs fiát. (Kornya Zsolt fordítása)
A kígyó jegyében
Ez az elbeszélés mérföldkőnek számít a fantasyirodalom történetében. Ha eltekintünk a néhány maga nemében értékes, de folytatás nélkül maradt előzménytől (H. Rider Haggard: Eric Brighteyes, 1891; Lord Dunsany: The Fortress Unvanquishable, Save for Sacnoth, 1910), akkor A kígyó jegyében indította útjára a fantasynek azt az irányzatát, amit később Fritz Leiber – maga is jeles művelője – grammatikailag kevéssé szabatosan, ám annál kifejezőbben kard és boszorkányságnak (sword & sorcery) keresztelt el, s manapság termékeny másodvirágzását éli a film és a számítógépes játékok közegében. Az elbeszélés ugyanakkor szerves részét képezi a Cthulhu-mítosz irodalmának is, már Lovecraft óta, aki nem csupán a megjelenése után nyilatkozott róla nagy lelkesedéssel, hanem saját műveiben is számos utalást tett Valúziára és a kígyóemberekre. Howard rengeteget dolgozott rajta, kisebb-nagyobb megszakításokkal, és – mint levelezéséből kitűnik – végig örömét lelte a munkában, amit 1926-ban kezdett és több mint egy év múlva fejezett be. Farnsworth Wright, a Weird Tales szerkesztője 1927 szeptemberében fogadta el a terjedelmes novellát, ám a publikálására – és az érte járó száz dolláros csekkre – a szerzőnek egészen 1929 augusztusáig kellett várnia. Kitűnik ebből egyrészt, hogy a fantasyírók élete már akkor sem volt fenékig tejfel; másrészt viszont az is, hogy ha egy lelkiismeretes mesterember gyöngyszemre bukkan az ötletei között, akkor is szán időt a polírozására, ha közben szorongatja a szükség. Így születnek a klasszikusok.
A kígyó jegyében
1. A király díszmenete A kürtök harsogása egyre erősödött, sötéten aranyló hullámverés gyanánt, mint az esti dagály mély zúgása Valúzia csillogó partjain. A tömeg ujjongott, a nők rózsákat szórtak a háztetőkről, ahogy az ezüstpatkók ütemes csattogása mind közelebbről hallatszott, s a hatalmas díszmenet első sorai bekanyarodtak a széles, világos utcára, amely a Tündöklő Tornyot és aranysisakos fiatornyait futotta körül. Legelöl a kürtösök jöttek, karcsú ifjak skarlátszín mentében, hetykén villogtatva lovuk hátáról hosszú aranyharsonáikat; aztán az íjászok, csupa hórihorgas hegylakó; majd a nehéz fegyverzetű gyalogosok, akiknek páncélja egy ütemre csörgött a lépteikkel, s hosszú lándzsáik tökéletes összhangban emelkedtek-süllyedtek. Utánuk a világ legrettegettebb lovas katonái következtek: a vörös vértesek. Sisakforgójuktól a sarkantyújukig vörösben feszítettek, kevélyen fölszegett fejjel, ám azért tudatában az üdvrivalgásnak. Olyanok voltak, akár a bronzszobrok; fölmeredő kopjáik erdejét a legkisebb rezdülés sem fodrozta. Ezt a büszke és félelmetes lovasgárdát a zsoldosok tarka hadoszlopai követték; vad külsejű, ádáz harcosok Muról és Kaauból, a keleti hegyekből és a nyugati szigetekről. Lándzsákkal és nehéz kardokkal voltak fölfegyverezve; a lemuriai íjászok szoros alakzata kissé elkülönülve menetelt. Aztán jött a könnyűgyalogság, s a felvonulást megint csak kürtösök zárták. Pompázatos látvány volt, abból a fajtából való, amely szilaj lelkesedést gyújtott Kull, Valúzia királya kebelében. Nem a topáztrónuson ült a fenséges Tündöklő Torony előtt, hanem egy hatalmas csatamén nyergében, igazi harcos-királyként. Roppant karja a magasba lendült, az elvonuló csapatok tisztelgését viszonozva. Izzó tekintete elsiklott a páváskodó
kürtösök felett, elidőzött kissé az utánuk masírozó katonákon, majd szilaj lánggal lobbant föl, mikor a vörös vértesek az uralkodónak kijáró tiszteletadással üdvözölték, éktelen fegyvercsörgéssel felágaskodtatva lovaikat. Mikor a zsoldosok is odaértek, Kull szeme résnyire szűkült. Ezek a harcosok nem szalutáltak senkinek. Szálfaegyenes derékkal meneteltek, merészen és kihívóan méregetve őt, bár nem minden elismerés nélkül: csupa ádáz, rezzenéstelen szempár a torzonborz sörények és bozontos szemöldökök alatt. Kull ugyanígy viszonozta a tekintetüket. A bátorságot mindig nagyra tartotta, ezeknél bátrabb harcosok pedig sehol a világon nem teremtek, még a vad törzsek között sem, ahonnan egykor kitaszították. Mégsem tudta megkedvelni a fajtájukat; ahhoz túlságosan barbár maradt. Túl sok viszály választotta el őket. A zsoldosok ősidők óta népe ellenségei voltak, s bár Kull rég nem gondolt már szülőhazájára, amelynek hegy-völgyei között átkokba foglalták a nevét, a vérébe ivódott gyűlölet nehezen enyészett. Mert Kull nem valúziai volt, hanem atlantiszi. Mikor a csapatok eltűntek látóteréből a Tündöklő Torony drágakövektől sziporkázó oldalfala mögött, Kull megfordította csataménjét és könnyű ügetésben megindult a palota felé. Útközben megbeszélte a díszmenet lefolyását a kíséretében lévő parancsnokokkal, kevés szóval sokat mondva. – A hadsereg olyan, mint egy kard – jelentette ki –, nem szabad hagyni, hogy elrozsdálljon. Így lovagoltak végig a még mindig zsúfolt utcákon, s Kull nem törődött vele, ha meg-megütötte a fülét egy-egy mondat a tömeg zsivajából. – Oda nézz, ez Kull! Valka! Micsoda király! És micsoda férfi! Nézzétek csak a karját! És a vállait! Ám a mormogásba itt-ott sötétebb hangok is vegyültek: – Kull! Az átkozott bitorló a pogány szigetekről. – Igen; szégyen Valúziára, hogy egy barbár ül a királyok trónusán. Kull rájuk sem hederített. Kemény kézzel ragadta magához az elaggott Valúzia roskatag trónusát, és még keményebb kézzel tartotta meg: egy ember egy egész nemzet ellen. Most a nagyterem következett, az udvari fogadás, ahol Kull sorra megválaszolta a nemesurak és -hölgyek veretes dicsőítő beszédeit, gondosan leplezve, hogy magában milyen jól mulat ezen az üres szócséplésen; majd az urak és a hölgyek szertartásosan búcsút vettek tőle, ő pedig hátradőlt hermelinprémes trónusán és elmerült az államügyek
latolgatásában – mígnem egy szolga a nagy király engedélyét kérte, hogy szólhasson hozzá, üzenethozót jelentve be a pikt követségről. Kull visszahívta gondolatait a valúziai politika homályos útvesztőjéből, ahol eddig bolyongtak, és végigmérte a piktet, nem túl barátságosan. A férfi arcizomrándulás nélkül állta a tekintetét. Középtermetű, erőteljes alkatú harcos volt; a csípője keskeny, a mellkasa széles, a bőre sötét, mint a pikteké általában. Kemény vonású, rezzenéstelen arcából acélos szempár nézett kifürkészhetetlenül a királyra. – A törzsi tanács első embere, Ka-nu, minden piktek királyának jobbkeze, üdvözletét küldi néked, és azt mondja: „A kelő hold ünnepén egy trónus fogja várni Kullt, a királyok királyát, a nagyurak nagyurát, Valúzia legelsőjét a szállásomon.” – Jó – felelte Kull. – Mondd meg a tiszteletre méltó Ka-nunak, a nyugati szigetek nagykövetének, hogy Valúzia királya együtt fog bort inni vele, amikor a hold a zalgarai hegyek fölé emelkedik. A pikt nem tágított. – Van még egy üzenetem, de az a királynak szól, nem pedig… – s itt megvető kézmozdulatot tett – ezeknek a rab kutyáknak. Kull egy kurta paranccsal elbocsátotta a szolgákat, éberen figyelve a piktet. A férfi közelebb lépett, és lehalkította a hangját. – Egyedül jöjj ma este a lakomára, király úr. Ez Ka-nu üzenete. A király szeme résnyire szűkült, hidegen és szürkén villant, akár a kivont kard acélja. – Egyedül? – Igen. Némán meredtek egymásra; a szertartásos udvariasság máza alatt kölcsönös törzsi gyűlölet fortyogott. Ajkuk kiművelt szavakat formált, egy kifinomult faj hagyományokban gazdag nyelvén, mely nem volt a sajátjuk; ám tekintetükben a vadon lakóinak ősi ösztöne szikrázott. Hiába volt Kull Valúzia királya, a pikt pedig népe hivatalos szószólója az udvarában, itt a trónteremben mégis két barbár nézett farkasszemet egymással, bizalmatlanul és ugrásra készen, miközben öldöklő csaták és nemzedékek életét kioltó vérbosszúk szelleme suttogott a fülükbe. A király volt előnyösebb helyzetben, s ezt teljes mértékben ki is használta. Állát az öklére támasztotta, úgy mustrálta a piktet, aki bronzszoborként állt előtte, fejét fölszegve, rezzenéstelen tekintettel.
Kull ajka széles, sokfogú mosolyra húzódott, amit nem sok választott el a vicsorgástól. – Szóval menjek csak nyugodtan… egyedül? – A civilizált világ megtanította rá Kullt, hogyan forgassa fegyverként a szavakat, és a pikt sötét szeme megvillant, bár nem felelt. – Honnan tudjam, hogy valóban Ka-nu küldött? – Megmondtam – jött a mogorva válasz. – És mióta beszélnek igaz szóval a piktek? – horkantotta Kull. Tisztában volt vele, hogy a piktek gyűlölik a hazugságot, de szerette volna kihozni a sodrából ezt az embert. – Átlátok rajtad, király – felelte a pikt hidegen. – Fel akarsz bőszíteni. Valkára, ne tovább! Elég dühös vagyok, és ezennel párbajra hívlak, lándzsával, karddal vagy késsel, lovon vagy gyalog, ahogy kívánod. Férfi is vagy, vagy csak király? Kull tekintetében megcsillant a vonakodó tisztelet, amellyel a harcosok a bátor ellenfélnek adóznak, ám nem szalasztotta el az alkalmat, hogy szavaival még egy utolsót szúrjon a pikten. – Egy király nem fogadja el névtelen vademberek kihívását – húzta el a száját –, és Valúzia uralkodója nem emel fegyvert békés követekre. Távozhatsz. Mondd meg Ka-nunak, hogy egyedül fogok menni. Gyilkos düh lobbant a pikt szemében. Valósággal reszketett a primitív vérszomjtól, aztán egy hirtelen mozdulattal hátat fordított a királynak, átcsörtetett a termen és eltűnt a kapuszárnyak mögött. Kull ismét hátradőlt hermelinprémes trónján, és a gondolataiba mélyedt. Szóval a pikt törzsi tanács feje azt szeretné, hogy egyedül menjen. De miért? Árulást forralna? Kull komoran megsimogatta kardja markolatát. Valószínűtlen. A pikteknek túl fontos Valúzia barátsága, semhogy kockára tegyék holmi öröklött törzsi gyűlölködés miatt. Kull ugyan atlantiszi, vagyis ősi ellenségük, ám egyúttal Valúzia királya, azaz legerősebb szövetségesük. Kull hosszan tűnődött a furcsa sorsfordulókon, amelyek régi ellenségek barátjává és régi barátok ellenségévé tették. Fölállt, és nyugtalanul járkálni kezdett a nagyteremben, gyors és nesztelen ragadozóléptekkel. Minden köteléket elszakított – barátságét, törzsét, hagyományét –, hogy féktelen becsvágyát kielégítse. És Valkára, a tenger és a szárazföld istenére, el is érte, amit akart! Valúzia királya lett… a hanyatló, dekadens Valúziáé, amely ma már jobbára csak régi dicsősége fényében sütkérezik, de még
mindig hatalmas birodalom, a legnagyobb a Hét Királyság közül. Valúzia… a barbárok az álmok országának hívták, s Kull néha valóban nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy valamiféle különös álomvilágban él. Furcsának és idegennek találta az örökös cselszövést és intrikálást, az udvarban, a hadseregben, a nép között. Olyan volt az egész, mint egy álarcosbál, ahol a férfiak és a nők sima maszkok mögé rejtik valódi gondolataikat. Ám a hatalmat nem esett nehezére magához ragadni: egy vakmerőn kihasznált alkalom; a kardok hirtelen, halálos tánca; egy unt és gyűlölt zsarnok véres halála; gyors, ravasz összeesküvés néhány nagyravágyó államférfival, akik kiestek az udvar kegyeiből – és Kull, a kóbor kalandor, az atlantiszi száműzött elérte álmai netovábbját: ő lett Valúzia ura, a királyok királya. Most azonban úgy tűnt, a trónt megszerezni sokkal könnyebb, mint megtartani. A pikt látványa régi emlékeket ébresztett benne szilaj, fékezhetetlen ifjúkorából. És mint az utóbbi időben oly gyakran, most is homályos nyugtalanság fogta el, mindent furcsamód valótlannak érzett maga körül. Kicsoda ő, az egyszerű harcos a tengerentúli hegyekből, hogy egy olyan népet kormányozzon, amely évezredek titkos bölcsességén nevelkedett? Az ősi faj, különös és kiismerhetetlen, hatalma romjain is félelmetes… – Kull vagyok! – bömbölte, és fölvetette a fejét, akár a sörényét rázó oroszlán. – Kull vagyok! Sólyomtekintete körbevillant az ódon teremben. Önbizalma visszatért… És a csarnok egyik sötét zugában – alig észrevehetően – meglebbent egy függönyszegély…
2. Valúzia néma csarnokai A hold még nem kelt föl, s a kertet ezüsttartókban lobogó fáklyák világították meg, mikor Kull helyet foglalt a számára odakészített trónuson Ka-nu, a nyugati szigetek nagykövete asztalánál. Jobbján a vén pikt ült, aki a legkevésbé sem hasonlított egy barbárságáról elhíresült nép nagykövetére. Ka-nu öreg volt és ravasz, emberöltők óta pallérozta magát a diplomácia művészetében. A szempárban, mely fürkészen vizslatta Kullt,
nem izzott zsigeri gyűlölet; Ka-nu ítélőképességét nem homályosították el a törzsi hagyományok. A hosszú idő, amit a civilizált világ államférfiai között töltött, kisöpörte elméjéből az efféle pókhálókat. Az első kérdés, amit ilyenkor föltett magának, nem az volt, hogy: kicsoda-micsoda ez az ember?, hanem, hogy: hasznomra lehet-e, és ha igen, miben? Törzsi előítéletek az ő számára csak akkor léteztek, ha a saját javára tudta kamatoztatni őket. Kull is figyelte Ka-nut, kurta félszavakat fűzve az udvariasan semmitmondó társalgásba, s közben azon tűnődött, belőle is ilyen torzképet fog-e gyúrni idővel a civilizáció. Mert Ka-nu puhány volt és pocakos. Sok-sok év fordult meg az égboltozaton, mióta utoljára kardot fogott a kezébe. No persze öreg volt, de Kull látott már nála vénebbeket is a csata sűrűjében forgolódni. Ha nem haltak erőszakos halált, a piktek általában sokáig éltek. Ka-nu mellett egy szépséges leányzó állt, hogy utánatöltse a boroskupáját, és bizony gyakran kellett emelgetnie a kancsót. Ka-nu közben sziporkázva szórta az adomákat és a szellemes megjegyzéseket, s bár Kull titkon megvetette szószátyárságáért, mégsem tudta kivonni magát körmönfont humorának hatása alól. Az ünnepi társaság pikt főnökökből és diplomatákból állt; utóbbiak felszabadultan és vidáman viselkedtek, a harcosok formális udvariassága azonban rosszul leplezte feszengésüket. Kull mégis irigyelte kissé a lakoma kötetlen, szabad légkörét, mely annyira különbözött a valúziai udvar szigorú szertartásosságától. Ugyanilyen fesztelenség uralkodott az atlantisziak egyszerű táborhelyein is… Kull vállat vont. Ka-nunak kétségkívül igaza van, amikor – már ami az ósdi szokásokat és előítéleteket illeti – egyszerűen megfeledkezik pikt mivoltáról; és ő, Kull is jobban tenné, ha valúziai bőrbe bújna és igyekezne valúziai fejjel gondolkodni. Végül aztán, mikor a hold pályája legmagasabb pontjára hágott, Ka-nu, aki annyit evett-ivott ezen az éjszakán, mint három más ember, elégedett sóhajjal hátradőlt a heverőjen, és így szólt: – Most menjetek, barátaim, mert a király meg én olyan dolgokról fogunk beszélni, amik nem valók gyermeki füleknek! Igen, te is, szépségem, csak előbb adj még egy csókot azzal a cseresznyepiros ajkaddal… úgy-úgy, mindjárt jobb; és most szaladj, rózsabimbóm! Ka-nu egy pillantást vetett Kullra, aki mereven, komoran és elutasítóan ült mellette; a szeme hamiskásan megcsillant ősz szakálla fölött.
– Most azt gondolod, Kull – mondta hirtelen –, hogy ez a Ka-nu egy mihaszna vén kéjenc, akinek más se jár a fejében, csak a bor meg a nők. Ez olyan váratlanul jött és annyira pontosan visszhangozta legtitkosabb gondolatait, hogy Kull egy pillanatra megdöbbent, bár arcizma rándulásával sem mutatta. Ka-nu gurgulázva fölkacagott, hogy a pocakja is belerengett. – A bor vörös és az asszonyok elbűvölőek – vélte elnézően. – De… haha!… nehogy azt hidd, hogy az öreg Ka-nu összekeveri őket a komoly dolgokkal! Megint nevetett, és Kull idegesen fészkelődni kezdett. Már-már úgy tűnt, mintha gúnyt űznének belőle; és a király szemében veszedelmes fények gyúltak, hasonlatosan a haragvó tigriséhez. Ka-nu a boroskancsó után nyúlt, töltött magának, és kérdőn nézett Kullra, aki idegesen nemet intett. – Igen – mondta Ka-nu helyeslőn –, vén fej kell az erős italhoz. Öregszem, Kull; miért irigylitek hát tőlem ti, fiatalok azt a kevés örömöt, amiben még részem lehet? Jaj nekem: barátok nélkül aggok el, és keserű szivvel hanyatlok majd a sírba. Külseje és arckifejezése azonban ugyancsak meghazudtolta szavait. Kipirult képe valósággal ragyogott, szemeiben vidám szikrák táncoltak, az ősz szakáll szinte vendéghajnak tűnt alattuk. Úgy néz ki, mint valami sunyi kis manó, gondolta Kull némi homályos nehezteléssel. A vén csirkefogó híján volt minden primitív erénynek, ami Kullt és az ő népét jellemezte, ám öreg napjaira csak annál elégedettebbnek tűnt. – Hallgass ide, Kull! – mondta Ka-nu, mutatóujját intőn a magasba emelve. – Fiatal embert dicsérni mindig kockázatos, most mégis őszintén fogok veled beszélni, hogy elnyerjem a bizalmadat. – Ha azt hiszed, hogy hízelgéssel… – Ugyan már, ki beszél itt hízelgésről? A hízelgés csak az emberek lefegyverzésére jó. Volt valami éber szikra Ka-nu tekintetében, valami hideg csillogás, ami nem illett lusta mosolyához. Ismerte az embereket, és tudta, hogy ha el akarja érni a célját ennél a tigrislelkű barbárnál, föl kell fednie a lapjait; mert akármilyen szövevényes hálót szőne szép szavakból, Kull ugyanolyan tévedhetetlenül szimatolná ki benne a hamisságot, mint farkas a csapdát. – Te képes vagy rá, Kull – mondta, óvatosabban válogatva meg a
szavait, mintha a törzsi tanácsban beszélne –, hogy hatalmasabbá tedd magad minden más királynál, és visszaadj valamit a régi fényéből Valúziának. Bizony. Engem nem érdekelne különösebben ez az ország – bár az asszonyai és a borai figyelemre méltóak –, ha nem úgy állna a helyzet, hogy minél erősebb Valúzia, annál erősebbek a piktek is. Mi több, ha egy atlantiszi viseli a koronát, a vezetése alatt egyszer még Atlantisz is egyesülhet… Kull nyersen, gúnyosan felkacagott. Ka-nu régi sebre tapintott rá. – Atlantisz elátkozta a nevemet, mikor kivonultam a kőfalú városok világába hírnevet és vagyont szerezni. Mi… ők… ősi ellenségei a Hét Királyságnak; náluk jobban csak azokat gyűlölik, akik szövetségre lépnek velük. Badarságokat fecsegsz. Ka-nu a szakállát simogatta és kifürkészhetetlenül mosolygott. – Nem, nem. Hagyjuk, tudom, mit beszélek. Egyszer vége lesz az örökös hadakozásnak, amiből senkinek semmi haszna; és elkövetkezik a béke és a boldogság kora, ahol ember embernek testvére a magasabb jó szolgálatában. Te el tudnád érni ezt… ha életben maradsz! – Ha! – Kull szikár keze összezárult a kardmarkolaton, s oly fürgén és ruganyosan termett talpon, hogy Ka-nu ereiben – aki hajlamos volt úgy tekinteni a férfiakra, mint azok a telivér lovakra – az öreg vér forró lobot vetett. Valkára, micsoda bajnok! Acélinak és -idegek tökéletes összhangban, a harcos ösztön vezérlete alatt… Ám ahogy megszólalt, Ka-nu gunyorosan megrovó hangjában nyoma sem volt a lelkesedésnek. – Ugyan már! Ülj vissza! Nézz körül! A kert kihalt, a székek üresek, kivéve a miénket. Csak nem tőlem ijedtél meg? Kull lassan visszaereszkedett a trónusra, gyanakodva fürkészve maga körül. – Velejéig barbár! – csóválta a fejét Ka-nu. – Azt hiszed, hogy ha az életedre törnék, éppen itt tenném meg, ahol a gyanú azonnal rám terelődne? Ejnye! A fiataloknak sokat kell még tanulniuk. Voltak itt ma este olyan főnökök, akik kutyául érezték magukat, csak mert az atlantiszi hegyek között születtél; te pedig titkon lenézel engem, mert pikt vagyok. Ugyan már! Számomra te Kull vagy, Valúzia királya; nem Kull, az atlantiszi martalóc, aki a rablóbandája élén végigportyázta a nyugati szigeteket. Te se a piktet lásd bennem, hanem a világ emberét, aki fölötte áll a kicsinyes torzsalkodásoknak. És a világ embere most azt kérdi tőled:
ha holnap megölnének, ki lenne az új király? – Blaal bárója, Kaanuub. – Bizony. Ami nekem több okból sem tetszene, de elsősorban azért, mert ő csak egy báb, akit a háttérből irányítanak. – Hogyhogy? Ő volt a legelszántabb riválisom, de nem tudok róla, hogy más ügyet is képviselt volna a magáén kívül. – Az éjszakának füle van – felelte Ka-nu kitérően –, a világnak pedig kiskapui. De bennem megbízhatsz; és Lándzsás Bruléban is. Ide nézz! A köntöse alól egy arany karpántot vett elő: szárnyas sárkányt formázott, háromszorosan körbetekeredve, három apró rubinszarvval a fején. – Nézd meg figyelmesen! Brule ezt fogja viselni a karján, amikor holnap este felkeres majd; erről felismered. Bízz Bruléban, mint tenmagadban, és tedd, amit mond. Biztosítékul pedig… És az öreg fürge mozdulattal, akár a lecsapó héja, előkapott a köntöséből valamit, ami egy pillanatra kísérteties zöld fénybe vonta őket; majd rögtön újra eltüntette. – Az ellopott kő! – hőkölt vissza Kull. – A kígyótemplom zöld drágaköve! Valka! Ti voltatok? Miért mutatod meg nekem? – Hogy megmentsem az életed. Hogy elnyerjem a bizalmadat. Hogy biztosítékot adjak. Az életem a te kezedben van. Ha akarnék, sem válhatnék árulóddá, hisz egyetlen szavadra végem. Ám baljós szavak ide vagy oda, a vén csirkefogó holdvilágképe csak úgy sugárzott a vidámságtól, mint aki roppantul meg van elégedve önmagával. – De miért szolgáltatod ki magad így nekem? – kérdezte Kull, aki egyre kevésbé tudta mire vélni ezt az egészet. – Megmondtam. Most már látod, hogy nem akarlak becsapni, és holnap éjjel, ha Brule fölkeres, nem kell árulástól tartanod: nyugodtan megfogadhatod a tanácsait. Ennyi elég is. Odakint vár egy emberem, hogy visszakísérjen a palotába, király úr. Kull fölállt. – Hiszen nem mondtál el semmit! – Ugyan már! Milyen türelmetlen ez a mai fiatalság! – Ka-nu most még jobban hasonlított egy furfangos manóra. – Eredj csak, álmodj trónusokról és koronákról és királyságokról; én is álmodni fogok itt a kertecskémben, borról és asszonyokról és illatos rózsákról. Járj szerencsével, Kull király!
Mikor elhagyta a kertet, Kull még egyszer visszanézett. Ka-nu lustán heverészett a kerevetén: egy kedélyes öregúr, aki nyájas elégedettséggel tekint a világra. A kerten kívül egy lovas várt a királyra, és Kull kissé meglepetten látta, hogy ugyanaz a harcos, aki átadta neki Ka-nu meghívását. Egyikük sem szólt, mikor Kull a nyeregbe lendült, és nekivágtak az üresen kongó utcáknak. A nappal lármás, tarka forgataga átadta helyét az éjszaka titokzatos csendjének. Az ezüstös holdsütésben a város még vénebbnek, még ódonabbnak tűnt. A villák és paloták roppant oszlopai gőgösen törtek a csillagok felé. A széles lépcsősorok némán és kihaltan emelkedtek, az emeleti traktusok sötétje úgy nyelte el őket, mintha a végtelenbe vesznének. Lépcsők a csillagokba, gondolta Kull; a látvány kísérteties nagyszerűsége szárnyakat adott a képzeletének. Csitt-csalt, csitt-csatt, csengtek az ezüstpatkók a széles, holdfényben úszó utcák kövezetén; rajtuk kívül semmi más nem zavarta a csendet. A város kora, a mögötte nyújtózó esztendők súlyával, nyomasztóan nehezedett a királyra; úgy érezte, mintha a nagy, néma épületek hangtalan gúnykacajjal kísérnék az útját. Vajon miféle kifürkészhetetlen titkokat rejtegetnek? – Te fiatal vagy – suttogták a paloták, a templomok és a szentélyek –, mi öregek. A föld még az ifjúság vad lázában égett, amikor megépítettek minket. Te meg a törzsed, ti el fogtok tűnni, de mi legyőzhetetlenek vagyunk, elpusztíthatatlanok. Némán magasodtunk egy idegen világ fölé, mielőtt Atlantisz és Lemuria kiemelkedett az óceán habjaiból; és itt leszünk akkor is, ha zöld vizek hömpölyögnek majd Lemuria tornyai meg Atlantisz szirtjei fölött, s a nyugati szigetek egy új világ hegyormai lesznek. – Hány királyt láttunk már ezeken az utcákon lovagolni, mikor az atlantiszi Kull még röpke gondolat sem volt Ka, a teremtés madara elméjében? Vágtass csak, atlantiszi Kull; nálad nagyobbak jönnek majd utánad; nálad nagyobbak jártak itt előtted is. Porrá lettek mind; elfeledték őket; mi állunk; mi tudjuk; mi vagyunk. Vágtass, menj tovább, atlantiszi Kull; Kull, a király; Kull, a bolond!
És Kullnak olybá tűnt, mintha a paták csattogása átvenné a néma refrént, s kongva visszhangzó gúnnyal kalapálná bele az éjszakába: – Kull – a – király! – Kull – a – bolond! Süss, hold: egy király útját világítod meg! Ragyogjatok, csillagok: királyi menet fáklyái vagytok! És csattogjatok, ezüstpatkók: ti hirdetitek, hogy Kull átlovagol Valúzián! Hahó! Ébredj, Valúzia! Kull lovagol itt, Kull király! – Sok királyt láttunk mi már – suttogták Valúzia néma csarnokai. Ilyen borús hangulatban ért Kull a palotába, ahol a testőrszolgálatot adó vörös vértesek eléje siettek, hogy átvegyék tőle a nagy csatamén kantárszárát és felkísérjék a lakosztályába. Ekkor a pikt, továbbra is mogorva hallgatásba burkolózva, egy indulatos rántással megfordította lovát és elviharzott, akár fantom az éjszakában. Kull feltüzelt fantáziájában megképzett a látvány, ahogy az óvilág démonaként száguld végig a néma utcákon. Alvásra Kullnak nem maradt ideje, hisz mindjárt virradt. Az éjszaka utolsó óráit azzal töltötte, hogy fel-alá járkált a trónteremben és a történteket emésztette. Ka-nu semmit sem mondott el, mégis teljesen kiszolgáltatta magát neki. Mire célzott azzal, hogy Blaal bárója csak egy báb? Ki ez a Brule, aki holnap este el fog jönni hozzá, karján a titokzatos sárkánypánttal? És miért? És mindenekelőtt: miért mutatta meg neki Ka-nu a rontás zöld kövét, amelyet réges-régen loptak el a kígyótemplomból, s ha a szentély furcsa és félelmetes őrzői tudomást szereznének a hollétéről, háborúba döntenék érte az egész világot? Az ő bosszújuktól talán még az ádáz pikt harcosok sem tudnák megvédeni Ka-nut. De Ka-nu nem tart ettől, gondolta Kull; az agyafúrt vénember sohasem tenné ki magát ekkora veszélynek, ha nem állna arányban a várható nyereséggel. Csak azért csinálta volna az egészet, hogy elaltassa a király gyanúját, akit aztán annál könnyebben tőrbe csalhat? Vállalhatja-e egyáltalán Ka-nu a kockázatot, hogy a történtek után életben hagyja őt? Kull vállat vont, és leült a trónusára.
3. Akik éjszaka járnak A hold még nem kelt föl, mikor Kull az ablakhoz lépett, kezét a kardja
markolatán nyugtatva. Az ablakszárnyak a királyi palota belső kertjére nyíltak; éjszakai szellő játszott a függönyök fátyolszövetével, fűszernövények illatát lopva a helyiségbe. A király kinézett. A sétányok és lugasok elhagyatottak voltak; a gondosan nyírt díszfák formátlan árnyakká mosódtak a félhomályban; a közeli szökőkutak ezüstösen szórták vizüket a csillagfénybe, s a távolabbiak csobogása is idehallatszott. Itt nem járőröztek katonák; képtelenségnek tűnt, hogy bárki átjusson a szigorúan őrzött külső falakon. A palota falait repkény nőtte be, s miközben Kull épp azon merengett, milyen könnyű volna felmászni rajta, az ablak alatt egy árnyék vált ki a sötétségből, és egy meztelen, barna kar nyúlt át a párkányon. Kull nagy kardja félig kiszaladt a hüvelyéből; aztán úgy maradt. Az izmos alsókaron ott csillogott a sárkánypánt, amit Ka-nu mutatott neki tegnap este. A kar gazdája egy fára mászó párduc könnyed, ruganyos mozdulatával lendült át a párkányon, egyenest a szobába. – Te vagy Brule? – kezdte Kull, majd meglepetten elhallgatott, nem minden bosszúság és gyanakvás nélkül; mert a jövevény az a harcos volt, aki tegnap hazakísérte a pikt követségről, előtte pedig összezördült vele a trónteremben. – A nevem Lándzsás Brule – felelte a pikt óvatosan; aztán közelről Kull arcába nézett, és alig hallható hangon azt suttogta: – Ka nama kaa lajerama! Kull meghökkent. – Hé! Mit zagyválsz itt nekem? – Nem érted? – Nem. Ezek idegen szavak, nem hasonlítanak egy nyelvre sem… és mégis, Valkára!… valahol, valamikor… mintha már hallottam volna őket… – Igen. – A pikt nem erőltette meg magát a válasszal. Tekintete körbevillant a helyiségben, amit a király dolgozószobának használt. Berendezését vaskos pergamenkötegekkel megrakott polcok alkották, meg néhány asztal és heverő; a palota többi traktusának pompájához képest szinte kopárnak hatott. – Az ajtót ki őrzi? – Tizennyolc vörös vértes. De hogy tudtál észrevétlenül bejutni a kertbe és felmászni a palotafalon? Brule megvetően húzta el a szája szélét. – A valúziai őrök vak bölények. A ringyóikat is el tudtam volna lopni az
orruk elől. Se nem láttak, se nem hallottak, amikor átosontam közöttük. Ami meg a falakat illeti, repkény nélkül is boldogultam volna. Vadásztam én már tigrisre a tengerparton, mikor a metsző keleti szél befújja a sós ködöt a vízről, és megmásztam a legmeredekebb nyugati szirteket is. De most gyere… nem, előbb érintsd meg a pántot! Föltartotta a karját, és mikor Kull csodálkozva engedelmeskedett, szemmel látható megkönnyebbüléssel sóhajtott fel. – Jó. Most vesd le ezt a cifra gúnyát, mert ma éjjel olyan tettek várnak rád, amilyenekről soha egyetlen atlantiszi sem álmodott! Maga Brule mindössze egy ágyékkötőt viselt, rövid, görbe karddal a derekán. – Ki vagy te, hogy parancsolgatsz nekem? – kérdezte Kull kissé bosszúsan. – Ka-nu nem mondta, hogy hallgatnod kell rám? – kérdezte a pikt ingerülten; a szeme megvillant. – Cseppet sem kedvellek, Kull király, de egyelőre fontosabb dolgom is van, mint veled civódni. Ahogyan neked is. Most pedig gyere! Nesztelen léptekkel a szoba ajtajához vezette Kullt, ahol intett neki, hogy húzza félre a tolólapot és nézzen ki a folyosóra. – Mit látsz? – Csak az őröket. A pikt bólintott, és intett Kullnak, hogy kövesse a szoba túloldalára. A szemközti falnál megállt, és matatott valamit a faborításon. Aztán könnyedén hátralépett, ugyanazzal a mozdulattal kardot vonva. Kull felhorkant, mikor az ügyesen álcázott rejtekajtó hang nélkül kitárult, szabaddá téve az utat egy gyéren megvilágított folyosóra. – Egy titkos járat! – fakadt ki halkan. – És én nem tudtam róla! Valkára mondom, ezért valaki még megüti a bokáját! – Csönd! – szisszent rá a pikt. Brule bronzszoborként állt, minden idegszálával figyelve a leghalványabb neszekre; volt valami a viselkedésében, ami megbizsergette Kull fejbőrét, nem a félelem érzésével, hanem egyfajta borzongó várakozáséval. Aztán a pikt intett neki, és belépett a titkos ajtón, amely nyitva maradt mögöttük. A folyosó üres volt, de nem borította por, ami arra vallott, hogy rendszeresen használják. Valahonnan halványszürke fény derengett, a forrása azonban nem látszott sehol. Minden irányban ajtók sorakoztak, egymástól néhány lábnyira; erről az oldalról nem álcázták
őket, a szobák felől viszont igen, Kull ezt tapasztalatból tudta. – Kész méhkaptár ez a palota – mormolta. – Igen. Éjjel-nappal figyelnek téged, király. Brule viselkedése nagy hatást tett Kullra. A pikt lassan, óvatosan haladt, kissé görnyedten, kardját alacsonyan előreszegezve. Ha megszólalt, suttogva tette, tekintete éberen cikázott fel s alá. A járat éles szögben elkanyarodott, Brule pedig vigyázva bekémlelt a sarok mögé. – Nézz és láss! – súgta hátra. – De ne feledd: egy szót se! Egy hangot se, ha kedves az életed! Kull óvatosan átpillantott a válla fölött. A kanyar után közvetlenül a folyosó egy lefele futó lépcsősorba torkollott. És ekkor Kull meghőkölt. A legfelső fokokon olt hevert az a tizennyolc vörös vértes, akiket ma éjjel a királyi dolgozószoba elé vezényeltek őrségbe. Brule ujjai markoltak a karjába, Brule hangja suttogott a fülébe; csupán ez tartotta vissza tőle, hogy bosszúszomjasan lecsörtessen a lépcsőn. – Hallgass, Kull! Valka nevében, maradj csendben! – sziszegte a pikt. – Ezek a járatok most kihaltak, de így is sokat kockáztattam, mikor megmutattam neked őket, hogy higgy nekem. Most pedig vissza a dolgozószobádba! – Azzal megindult visszafelé, nyomában a királlyal, akinek fejében zavart gondolatok kavarogtak. – Ez árulás! – morogta; acélszürke szeme szikrákat hányt. – Aljas és pokolian gyors! Ezek az emberek pár perce még őrségben álltak! A dolgozószobába visszatérve Brule gondosan bezárta a rejtekajtót, majd intett neki, hogy húzza félre a tolólapot és nézzen ki a folyosóra. Kull engedelmeskedett – és elakadt a lélegzete. Mert odakint ott álltak az őrök, mini a tizennyolcan! – Varázslat! – motyogta, félig kivonva kardját a hüvelyéből. – Halottak őrzik a királyt? – Igen! – jött Brule válasza alig hallhatóan; tekintetébe különös kifejezés költözött. Egy pillanatra farkasszemet néztek, Kull homlokát ráncolva próbált olvasni a pikt kifürkészhetetlen arcában. Aztán Brule ajka megmozdult, hangtalan szavakat formálva. – A – kígyó – aki – beszél! – Csend! – suttogta Kull, kezét Brule szájára tapasztva. – Ezt kimondani halál! Átkozott ez a név!
A pikt szeme nyugodtan tekintett vissza rá, nem csillant benne félelem. – Nézd meg még egyszer, Kull király! Talán közben leváltották az őrséget. – Nem; ugyanazok az emberek. Valka nevében, ez varázslat… ez őrület! Alig pár perce, hogy a tulajdon szememmel láttam őket holtan. Most mégis itt strázsálnak az ajtóm előtt. Brule hátralépett, el az ajtótól; Kull gépiesen követte. – Kull, mit tudsz a nép múltjáról, amelynek királya vagy? – Sokat… és mégis keveset. Valúzia annyira régi… – Igen. – Brule szemében furcsa fények gyúltak. – Mi csak barbárok vagyunk, szinte csecsemők a Hét Királysághoz képest. Még ők sem tudják magukról, milyen idősek. Sem a szájhagyomány, sem a krónikások évkönyvei nem emlékeznek rá, mikor érkeztek az első emberek a tengerről, és mikor emelték az első városokat a partján. De, Kull, az emberek urai nem mindig voltak emberek! A király összerezzent. Tekintetük találkozott. – Igen, a népemnek van egy legendája… – Az enyémnek is! – vágott a szavába Brule. – Még azelőtt történt, hogy a szigetek szövetségre léptek Valúziával, a piktek hetedik hadifőnöke idejében, akit Oroszlánfognak hívtak; oly sok éve, hogy megszámlálni is nehéz. Tengerre szálltunk a nyugati szigetekről, megkerültük Atlantisz szirtjeit, és tűzzel-vassal rontottunk a valúziai partvidékre. Lándzsacsörgéstől visszhangzottak a fehér homokpadok, az égő várak fénye nappallá tette az éjszakát. És a király, Valúzia királya, aki ott esett el a véráztatta fövenyen… A hangja elhalt; szótlanul néztek egymásra Kullal; aztán mindketten bólintottak. – Valúzia vénségesen vén – suttogta Kull. – Mikor az ifjúkorát élte, Atlantisz és Mu hegyormai még csak szigetek voltak az óceánban. Az éji szellő belopózott a nyitott ablakon. Nem az a friss, csípős fuvallat, amit Brule és Kull még otthonról ismert és kedvelt, hanem a múlt suttogó lehelete, elfeledett dolgok pézsmaillatával terhes; olyan titkokról sóhajtozott, amelyek már a világ hajnalán is ősrégiek voltak. A falikárpitok megzizzentek, és Kull hirtelen csupasz kisgyereknek érezte magát a múlt mérhetetlen mélye előtt. Ismét elfogta a valótlanság furcsa sejtelme. Lelke eldugott zugaiban homályos, gigászi árnyak kéltek, iszonyú dolgokról sustorogva. Gyanította, hogy Brule is hasonlót élhet át.
A pikt merőn nézett az arcába; pillantásuk találkozott. Bár ellenségnek születtek, Kull most barátjának és harcostársának látta őt. Ahogy a vetélkedő párducok sarokba szorítva közösen fordulnak szembe a vadásszal, úgy kötött szövetséget ez a két barbár az őskorszak inhumán hatalmai ellen. Brule ismét a titkos ajtóhoz vezette a királyt. Szótlanul léptek be rajta, s szótlanul indultak el a félhomályos folyosón, most az ellenkező irányban, mint az előbb. Kis idő múlva a pikt megállt, az egyik ajtóhoz simult, és intett Kullnak, hogy nézzen ki a rejtett kémlelőlyukon. – Ez egy ritkán használt lépcsőre nyílik, ami a dolgozószobád előtti folyosóra visz. Figyelőállásba helyezkedtek, és a lépcsőn nemsokára egy alak jelent meg, nesztelenül lépkedve fölfelé. – Tu! A főtanácsosom! – horkantotta Kull. – Éjnek évadján, csupasz tőrrel a kezében! Mit jelentsen ez, Brule? – Gyilkosságot és aljas árulást! – sziszegte Brule. – Ne! – fogta vissza Kullt, aki fel akarta tépni az ajtót. – Ha itt csapsz le rá, végünk; többen is vannak lejjebb a lépcsőn. Kövess! Futólépésben siettek vissza. Brule gondosan becsukta maguk mögött a rejtekajtót, aztán egy ritkán használt, kisebb helyiségbe vezette Kullt a dolgozószoba túloldalán. Itt egy félhomályos zugban félrehúzta a faliszőnyegeket, és a királlyal együtt elrejtőzött mögöttük. Teltek a percek. Kull hallotta, ahogy a szellő a másik szobában a függönnyel játszadozik, s olybá tűnt neki, mint a szellemek mormolása. Aztán nyílt az ajtó, és Tu surrant be rajta, a királyi főtanácsos. Miután a dolgozószobát üresen találta, nyilván a legvalószínűbbnek tetsző helyen kereste tovább az áldozatát. Nem csapott zajt, a tőrét magasra emelte. Egy pillanatra megtorpant, körülnézett az üresnek látszó szobában, ahol egyetlen szál gyertya világított. Aztán óvatosan megindult előre, szemlátomást nem értve, hová tűnhetett a király. Megállt a rejtekhely előtt, és… – Öld meg! – sziszegte a pikt. Kull egyetlen hatalmas tigrisugrással a szoba közepén termett. Tu megpördült, ám a villámgyors támadás nem hagyott neki időt a védekezésre. Acél villant a félhomályban s csikordult meg a csonton, ahogy Tu hanyatt bukott, a lapockái közül kimeredő kardpengével.
Kull fölé hajolt, fogát gyilkos vicsorra csupaszítva; busa szemöldökét összevonta, alatta a szeme, akár szürke jég a hideg tengeren. Aztán elengedte a markolatot és hátrahőkölt, iszonyodva és szédülten, gerincén végigfutott a borzadály. Mert ahogy nézte, Tu arca furcsán homályossá és bizonytalanná vált; a vonások hátborzongató módon szétfolytak és elmosódtak. Aztán, mint egy szertefoszló ködmaszk, az arc hirtelen eltűnt, s a helyén egy szörnyeteg kígyófej meredt rá dülledt szemekkel! – Valka! – csuklott fel Kull; veríték verte ki a homlokát. – Valka! Brule előrehajolt. Arcizma se rezzent, ám a szeme csillogása visszatükrözött valamit Kull iszonyatából. – Húzd ki a kardod, király! – mondta. – Sok tennivalója lesz még. Kull tétován nyúlt a markolat után. Lúdbőrözött a háta, ahogy lábát nekivetette az előtte fekvő förtelemnek; s amint az ocsmány pofa az izmok utolsó, görcsös rándulására kinyílt, a hányingerrel küszködve hőkölt vissza tőle. Aztán elfogta a düh, amiért gyöngének mutatkozott, egyetlen rántással kitépte kardját a névtelen dögből, amely Tu, a főtanácsos képében lopózott be hozzá, majd tüzetesen szemügyre vette. Szakasztott mása volt egy igazi embernek, a hüllőfejtől eltekintve. – Egy ember, aki kígyófejet visel a nyakán! – mormolta Kull. – Szóval ez a kígyóisten egyik papja? – Igen. Tu mit sem sejtve alszik a szobájában. Ezek az ördögök bármilyen alakot magukra tudnak ölteni. Valami varázslattal bűbájos hálót szőnek az arcukra, mint amikor a színészek maszkot húznak, így bárkinek a képében megjelenhetnek. – Tehát igazak a régi legendák – tűnődött a király. – A suttogva terjedő mesék, amiket senki nem mer nyíltan a szájára venni, nehogy istenkáromlóként végezze. Valkára, én gyanítottam… azt hittem, hogy… de olyan hihetetlen az egész! Ha! Az őrök az ajtóm előtt… – Ők is kígyóemberek. Várj! Mit akarsz csinálni? – Megölöm őket! – szűrte Kull a fogai között. – Ha lesújtasz, a fejre tedd – mondta Brule. – Tizennyolcan vannak az ajtód előtt, és talán még egyszer annyian a folyosókon. Figyelj, király: Kanu hírét vette az ellened szőtt ármánynak. A kémei beszivárogtak a kígyópapok legbelső szentélyeibe, és megneszelték, hogy valami készül. A palota titkos járatairól már régóta tudott; parancsára az elmémbe véstem az alaprajzukat, és ma éjszaka eljöttem segíteni neked, nehogy te is olyan
halált halj, mint Valúzia más királyai. Egyedül jöttem, hogy ne keltsek gyanút; ha többen vagyunk, nem biztos, hogy észrevétlenül be tudtunk volna jutni hozzád. Nagyrészt már láttad, mit forraltak ki ellened. Az ajtód előtt kígyóemberek posztolnak, ez meg itt Tu képében mindenütt szabadon mozoghatott a palotában. Reggel az igazi őrök újra ott lesznek a helyükön, de nem tudnak semmit, nem emlékeznek semmire; tökéletes bűnbakok, ha a merénylet sikerül. Most várj egy kicsit, míg eltakarítom ezt a dögöt. Azzal a pikt a vállára emelte az undok tetemet, és eltűnt vele egy másik rejtekajtón keresztül. Kull magára maradt kavargó gondolataival. A hatalmas kígyó papjai… hányan lappanghatnak vajon az országában? Hogyan különböztetheti meg a hamisat az igaztól? Hányan emberek még bizalmas tanácsosai és tábornokai közül? Megbízhat még egyáltalán valakiben? Nyílt a rejtekajtó, és Brule lépett be rajta. – Gyors voltál. – Igen. – A harcos közelebb lépett, a padlót nézve. – Vérfolt maradt a szőnyegen. Látod? Kull lehajolt; a szeme sarkából vette észre a gyors mozdulatot, az acél villanását. Akár az elpattanó íjhúr, egyenesedett ki, és fölfelé szúrt. A pikt teste összerándult a kardpengén, fegyvere csengve hullott a földre. Kull zord elégtételt érzett, hogy az áruló attól a villámgyors, fölfelé irányuló döféstől lelte halálát, amely népének kedvelt harci fogása volt. Aztán, ahogy Brule teste lecsúszott a kardról, hogy mozdulatlanul elterüljön a padlón, az arca megfolyósodott és elhomályosult. Mialatt Kull visszafojtott lélegzettel, borzongva nézte, az emberi vonások eltűntek, helyükön egy hatalmas kígyó undok pofája ásított; a dülledt szempárból még holtában is ősi méreg sütött. – Egész idő alatt kígyópap volt! – hördült fel a király. – Valka! Micsoda ármányos terv! És Ka-nu, ő miféle szerzet? Kivel beszéltem én a kertben? Mindenható Valka! – A háta beleborsózott a gondolatba. – Emberek-e egyáltalán Valúzia lakói, vagy pedig kígyók mindannyian? Zaklatottan állt, s közben fél szemmel fölfigyelt rá, hogy a lény karjáról, akit Brule néven ismert, hiányzik a díszpánt. Zajt hallott maga mögül; sarkon pördült. Brule lépett be a rejtekajtón.
– Állj! – A pikt karján, amit védekezőn emelt a király kardja elé, ott csillogott a háromszorosan tekeredő sárkány. – Valka! Brule megtorpant, majd zord mosolyra húzta ajkát. – A tengeristenekre! Ezek a fajzatok ördögien ravaszak! Egyikük bizonyára meglátott a járatban, ahogy a hullát cipeltem, és magára öltötte az alakomat. Nem baj; mindjárt eltüntetem ezt is. – Ne közelíts! – Kull hangjában halálos fenyegetés csengett. – Két ember a szemem láttára változott kígyóvá! Honnan tudjam, hogy te valódi vagy? Brule felnevetett. – Két dologból, Kull király. Egyetlen kígyóember sem viselné ezt – mutatott a sárkánypántra –, és ezeket a szavakat sem képes kiejteni. – És Kull ismét hallotta a különös bűvigét: – Ka nama kaa lajerama. – Ka nama kaa lajerama – ismételte el gépiesen. – Valka nevében, hol hallottam én ezt? Biztos vagyok benne, hogy soha… és mégis, mégis… – Igen, Kull, emlékszel – mondta Brule. – Ezek a szavak ott lappanganak elménk sötét zugaiban; bár ebben az életedben sosem hallottad őket, a letűnt korokban oly mélyen bevésődtek halhatatlan lelkedbe, hogy visszhangozni fognak benne, amíg csak újjászületsz, a világ végezetéig. Véres és zord időkből maradtak ránk, hosszú-hosszú évezredekkel ezelőttről, amikor az első emberek őrszavai voltak az Óvilág félelmetes szörnyeivel vívott harcban. Mert az emberek szájára és nyelvére vannak szabva; rajtuk kívül senki sem tudja kiejteni őket. A jelentésük rég feledésbe merült, maguk a szavak azonban megmaradtak. – Igaz – mondta Kull. – Emlékszem a legendákra… Valka! Elakadt a lélegzete, mert ekkor – akárha titkos ajtó tárulna fel hangtalan – ködös, földerítetlen mélységek nyíltak meg a tudatában; egy pillanatra olybá tűnt neki, mintha visszatekintene az újjászületések végtelen láncolatán, s a bizonytalan, kísérteties homályban fantomalakok merülnének föl előtte a halott századokból – félelmetes szörnyekkel harcoló emberek, amint megtisztítanak egy ifjú világot az iszonyattól. A szürke, folyton változó háttér előtt lidércnyomásos idegen formák mozogtak, a félelem és az őrület szülöttei; közöttük pedig az ember, az istenek tréfája, a vak, oktalan porszem, amint konokul küszködik a hosszú, véres úton, melyet a végzet jelölt ki számára, bár fogalma sincs, hová vezet; dühöngve botorkál, mint holmi nagyra nőtt, gyilkos gyermek, valahol mégis ott lappang benne az isteni tűz szikrája… Kull reszketve
simított végig a homlokán; ezek a váratlan pillantások az emlékezet szakadékába mindig megrendítették. – Már nincsenek többé – mondta Brule, mintha legtitkosabb gondolataiban olvasna. – A madárasszonyok, a hárpiák, a denevéremberek, a repülő ördögök, a farkasnép, a démonok, a manók… mind eltűntek, kivéve az olyan lényeket, mint ez itt, meg néhány farkasszülöttet. Hosszú és rettenetes volt a háború, véres évszázadok teltek el, miután az első emberek kiemelkedtek a majomlétből és szembeszálltak a világ régi uraival. Végül övék lett a győzelem, oly hosszú idővel ezelőtt, hogy már az emléke is csak ködös legendákban él. Legtovább a kígyónép dacolt velük, ám végül őket is legyőzték, s kikergették a föld pusztaságaiba, hadd sorvadjanak el a közönséges kígyókkal párosodva, mígnem – jövendölték a bölcsek – rút fajzatuk írmagja is kivész. De az emberek elpuhultak és elkényelmesedtek, elfeledték a régi háborúkat, a kígyók pedig fondorlatos álcában visszatértek. Új harc kezdődött, más, mint az előző: csöndesebb és kegyetlenebb. Az óvilág túlélői tiltott bölcsességükkel fölvértezve elvegyültek az emberek között, mindenféle formában és alakban, s titkon űzték tovább sötét praktikáikat. Senki sem tudta, ki valódi és ki utánzat. Senki sem bízhatott senkiben. Ám az emberek végül megtalálták a módját, hogyan különböztessék meg az igazit a hamistól. A sárkányt tették meg hadijelvényüknek, a szárnyas őshüllőt, mely réges-régen, még az ő koruk előtt a kígyó legfélelmetesebb ellensége volt; és használni kezdték az őrszavakat, amiket tőlem hallottál, és csak emberi száj tudja őket kiejteni. Így hát ismét ők győztek; de még mindig munkált bennük a majomörökség, nem tudtak figyelni arra, ami nem volt folyton az orruk előtt; az ördögök kivárták, míg elfelejtik őket, és másodszor is visszatértek. Ezúttal papok képében jöttek; és mert az emberiség addigra a nagy jómódban és fényűzésben elvesztette a régi hitét, meghirdettek számára egy új, igazabb vallást, szörnyűséges kultuszt alapítva a kígyóisten tiszteletére. Hatalmuk akkora, hogy ma az életével játszik, aki tovább meri adni a kígyónépről szóló régi meséket. Az emberek megint leborulnak az új alakot öltött kígyóisten előtt; és amilyen vak bolondok, nem látják, hogy ugyanaz a hatalom, amit sok-sok éve megdöntöttek. A kígyók most megelégednek a papi palásttal, de… – Brule elhallgatott. – Folytasd! – Kull érezte, hogy a tarkóján fölmered a szőr. – Voltak királyok Valúziában, akik emberként uralkodtak – suttogta a pikt –, de kígyóként haltak meg a csatamezőn… mint az, aki Oroszlánfog
lándzsáján lehelte ki a lelkét, mikor felprédáltuk a Hét Királyság partjait. Hogyan lehetséges ez, Kull? Ezek a királyok anyától születtek és emberek közt nőttek fel! Csak egy magyarázat van: az igazi királyokat titokban megölték – ahogy téged is megöltek volna ma éjjel –, és a Kígyó papjai uralkodtak helyettük, mindenkit elámítva. Kull elsercintett egy kurta szitkot. – Igen, szerintem is. Aki meglát egy kígyópapot, halál fia, ez köztudott. Sohasem mutatkoznak a külvilág előtt. – A Hét Királyság politikája zavaros ingovány – mondta Brule. – Sokan tudnak róla, hogy a Kígyó kémei itt rejtőznek közöttünk; egyesek – mint Blaal bárója, Kaanuub – még szövetségre is lépnek velük; de hiába vesznek gyanúba valakit, nem mernek szólni ellene, mert félnek a bosszútól. Senki sem bízik a másikban, és egyetlen államférfiban sincs annyi bátorság, hogy nyíltan kimondja, amit mindannyian gondolnak. Ha biztosra mehetnének, ha egy kígyóember vagy egy összeesküvés nyilvánosan lelepleződne előttük, az nagy csapás lenne a Kígyó hatalmára, mert akkor mind összefognának, kirostálva maguk közül az árulókat. Kanu az egyetlen, aki elég ravasz és merész volt hozzá, hogy fölvegye velük a harcot; de a terveikről még Ka-nunak is csak annyit sikerült megtudnia, amennyit nekem elmondott. Felkészített rá, nagyjából mire számíthatok – és úgy is történt, legalábbis eddig. Ám a tudományom itt véget ér: mostantól csak a saját szerencsénkre és ügyességünkre hagyatkozhatunk. Azt hiszem, itt egyelőre biztonságban vagyunk: a kígyók odakint nem merik elhagyni a posztjukat, nehogy feltűnjön az igazi embereknek. De biztos lehetsz benne, hogy holnap valami mással fognak próbálkozni. Hogy mivel, azt senki meg nem mondhatja, még Ka-nu sem; de nekünk együtt kell maradnunk, Kull király, míg győzünk vagy meghalunk. Jöjj velem; vigyük ezt a dögöt oda, ahová a másikat rejtettem. Kull követte az ocsmány terhet cipelő piktet, át a rejtekajtón és végig a félhomályos folyosón. Lábuk a vadon ösvényeihez szokott, a kövezeten alig csapott zajt. Szellemek gyanánt suhantak a kísérteties derengésben. Kull csodálkozott, hogy a járatok ilyen kihaltak; minden kanyarban várta, hogy valami félelmetes jelenésbe futnak. Gyanakvása visszatért: csak nem akarja a pikt kelepcébe csalni? Egy-két lépessel lemaradt mögötte, kardját döfésre készen a hátának szegezte. Ha árulást forral, Brule fog előbb
meghalni. Ám ha a pikt észrevette bizalmatlanságát, nem mutatta. Nyugodtan gyalogolt előtte, míg egy poros, rég nem használt helyiséghez értek, penésztől elnehezült függönyökkel. Brule félrehúzta őket és mögéjük rejtette a tetemet. Aztán megfordultak, hogy visszatérjenek a dolgozószobába. Brule ekkor oly hirtelen torpant meg, hogy közelebb járt a halálhoz, mint hitte volna; mert Kull idegei pattanásig feszültek. – Valami mozog a folyosón – sziszegte a pikt. – Ka-nu azt mondta, ezeket a járatokat nem használják, de… Kardot húzott, és kiosont a folyosóra; Kull éberen a nyomában. Nem messze tőlük valami különös, sápadt fény derengett, egyre közelebbről. Feszülten vártak, hátukat a falnak vetve; hogy mire, nem tudták, de Kull hallotta Brule idegesen sziszegő lélegzését, és megnyugodott, hogy bízhat benne. A derengésből bizonytalan alak bontakozott ki, többé-kevésbé emberforma, ám áttetsző és illékony, mint holmi ködfoszlány. Ahogy közeledett, egyre tisztábban látszott, de így sem tűnt egészen valóságosnak. Egy arc nézett rájuk, egy nagy, fénylő szempár, melyben évszázadok gyötrelme tükröződött. Vonásai megkoptak és kifakultak; nem volt bennük semmi fenyegető, csupán mérhetetlen szomorúság. És az arc… ez az arc… – Mindenható istenek! – lehelte Kull; lelkébe jeges ujjak markoltak. – Ez Eallal, Valúzia ezer éve halott királya! Brule hátrahőkölt, amennyire csak a fal engedte. Szeme iszonyodva kerekedett el, a kard reszketett a kezében; most először vesztette el az önuralmát ezen a borzadályos éjszakán. Kull büszkén és dacosan állt, haszontalan kardját ösztönösen előreszegezve; a háta borsódzott, a haja égnek meredt, de még így is a királyok királya volt, aki holtakkal s élőkkel egyaránt kész szembeszállni. A fantom nyílegyenesen jött, ügyet sem vetve rájuk. Mikor elhaladt mellettük, Kull hátrahőkölt; jeges léghuzat simított végig az arcán, akár a sarki hómezők lehelete. A jelenés lassú, hangtalan léptekkel ment tovább, mintha a világ minden béklyója az ő lábát húzná, és eltűnt egy folyosókanyarban. – Valka! – motyogta a pikt, letörölve homlokáról a hidegen gyöngyöző verítéket. – Mi volt ez, kísértet? – Igen! – Kull csodálkozva ingatta a fejet. – Nem ismerted fel? Ez Eallal volt, aki ezer éve uralkodott Valúziában, míg rá nem találtak iszonyú mód
meggyilkolva a tróntermében… amit azóta Elátkozott Teremnek hívnak. Nem láttad a szobrát a királyok emlékcsarnokában? – De igen, most már emlékszem. Az istenekre, Kull! Újabb bizonyság a kígyópapok sötét hatalmára – ezt a királyt ők ölték meg, s a lelke örök időkre a rabszolgájuk lett! Mert a bölcsek mindig úgy tartották, hogy aki a kígyónép kezétől pusztul el, az a túlvilágon szolgálni tartozik őket. Kull összeborzadt. – Valka! Micsoda sors! Ide hallgass… – Ujjai acélkapcsokként fonódtak Brule inas karjára. – Ide hallgass! Ha ezek az ocsmány szörnyek halálos sebet ejtenek rajtam, ígérd meg, hogy szíven szúrsz a kardoddal és megváltod a lelkemet a kárhozattól! Esküdj! – Esküszöm, Kull – válaszolta Brule; ádáz tekintete felszikrázott. – Te pedig esküdj, hogy megteszed ugyanezt nekem! Kemény kézfogás pecsételte meg a véres ígéretet.
4. Maszkok Kull a trónusán ült, és komoran meredt a feléje forduló arcok tengerére. Egy udvaronc éneklő hanglejtéssel szónokolt, de ő alig hallotta. Nem messze tőle Tu, a főtanácsos várta az utasításait; valahányszor ránézett, borzongás fogta el. Az udvar élete ugyanolyan nyugodtnak látszott, mint a tenger tükre apály és dagály között. A merengő király számára már-már álomnak tűnt minden, ami tegnap éjszaka történt – míg tekintete a trónus karfájára nem esett. Ott egy barna, inas kéz pihent, csuklóján sárkányos aranypánttal; Brule állt a trónja mellett, s időnként nyomatékosan a fülébe súgott, hogy hazaszólítsa gondolatait a valótlanság világából, ahová rendre elkószáltak. Nem, a tegnapi lidércnyomást nem álmodta. Ahogy itt ült a nagy fogadóteremben és figyelte az udvaroncokat meg a diplomatákat, az előkelő hölgyeket és urakat, kezdte merő káprázatnak látni az arcukat, furamód álságosnak, a valóságot megcsúfoló árnynak. Mindig is maszkok voltak számára, ám eddig elnéző megvetéssel tekintett rájuk, mert tudni vélte, mit rejtenek: sekélyes, kisszerű lelkeket, kapzsiságot, mohóságot, ármánykodást. Most viszont baljós előérzet kerülgette, ingoványos talajon
járt, a sima maszkok alatt megfoghatatlan iszonyat lappangott. Miközben egy-egy nemesúrral vagy tanácsossal udvariaskodott, szinte látni vélte, ahogy a mosolygó arc füstként szertefoszlik, s félelmetes kígyópofa tátog a helyén. Vajon hány inhumán szörny lehet most a teremben, akik emberarcok delejes álcája mögül törnek az életére? Valúzia… az álmok és rémálmok országa… fantomok uralta árnyvilág, melyek lopva közlekednek a festett függönyök mögött, gúnyt űzve a trónon ülő bábkirályból… aki maga is árnyék csupán… De nem magányos árnyék; mert ott állt mellette Brule, rezzenéstelen arccal és sötéten csillogó szemekkel. Brule egy igazi férfi! Kull érezte, hogy barátságuk valósággá szilárdul; megköt, mint a habarcs; túlnő az alkalmi szövetség keretein. Egyáltalán mi valóságos az életben? – merengett. – A becsvágy, a hatalom, a büszkeség? A férfiak barátsága, az asszonyok szerelme – amit Kull soha nem ismert –, a harc, a zsákmány, vagy micsoda? Ki az igazi Kull: aki most a trónon ül, vagy az a másik, aki megmászta az atlantiszi hegyeket, portyát vezetett a nyugati szigetekre, és nagyokat kacagott az Atlanti-tenger zölden zúgó habjain? Hogyan lehet valaki egyetlen emberöltő alatt ennyi különböző személy? Mert Kull tudta, hogy sok-sok Kull létezik, és eltűnődött rajta, melyikük az igazi. A kígyópapok a mágiájukkal végső soron nem tettek egyebet, csak egy lépéssel továbbmentek; hisz minden ember maszkot visel, és mindenkinek számtalan maszkja van; és Kull azon töprengett, vajon valahol legbelül nem minden maszk mögött a kígyó lapul-e. Ilyen furcsa és komor gondolatokba merülve ült a trónusán, míg az udvaroncok jöttek-mentek, az apró-cseprő ügyek elintéződtek, s a király végül magára maradt Bruléval a trónteremben – nem számítva az álmos szolgákat. Kull fáradtnak érezte magát. Sem ő, sem Brule nem aludt tegnap este, Kull pedig még azelőtt sem, amikor Ka-nu kertjében először nyert betekintést a rá váró furcsa eseményekbe. Az éjszaka hátralévő részében, miután visszatértek a titkos folyosókról a dolgozószobába, nem történt semmi különös, de egyikük sem mert vagy akart lepihenni. Kullal, akit a farkasok elnyűhetetlen vitalitása hajtott, vad ifjúkorában gyakran megesett, hogy napokig nem hajtotta álomra a fejét; ám a szakadatlan lázas gondolkodás és a tegnapi idegtépő tapasztalatok most igencsak kimerítették. Alvásra volt szüksége, de eszébe sem jutott aludni. És ha
eszébe jut, akkor sem kockáztatta volna meg. Volt ugyanis még valami, ami szerfölött nyugtalanította. Noha Bruléval végig szemmel tartották az őröket a dolgozószoba előtt, mégsem vették észre, mikor cserélték le őket; mert reggel a katonák mind el tudták ismételni Brule bűvigéjét és nem emlékeztek semmi szokatlan eseményre. Meg voltak győződve róla, hogy ugyanúgy őrségben álltak egész éjjel, mint máskor, és Kull óvakodott ellentmondani nekik. Nem kételkedett benne, hogy valódi emberek, de Brule teljes titoktartást tanácsolt, ő pedig megfogadta. Brule most a trónushoz hajolt, és lehalkította a hangját, hogy a legszemfülesebb szolga se tudja kihallgatni. – Azt hiszem, Kull, nemsokára lecsapnak. Ka-nu az előbb titokban jelzett nekem. A papok persze tudják, hogy a tervük megbukott, azt viszont nem, hogy mi mennyit tudunk. Fel kell készülnünk mindenre. Ka-nu a pikt főnökökkel hallótávolságon belül marad, míg így vagy úgy, de el nem dől a dolog. Hah, Kull: ha itt a pengék döntenek, Valúzia utcái és palotái vérben fognak fürödni! Kull zordan elmosolyodott. Bármiféle cselekvést ádáz örömmel fogadott volna. Ez a bolyongás a mágikus káprázatok útvesztőjében rendkívüli módon idegesítette. Kardok csengésére és villogására vágyott, a harc mámoros szabadságára. Ekkor Tu visszatért a trónterembe, a többi tanácsos kíséretében. – Király úr, itt a koronatanács ideje. Kész vagyunk követni felségedet a tanácsterembe. Kull fölállt. A tanácsosok utat nyitottak neki, térdre ereszkedtek, ahogy elhaladt előttük, majd kiegyenesedtek és követték. Néhány szemöldök a magasba szaladt, amikor Brule kihívón a király nyomába szegődött, de senki nem tett ellenvetést. A pikt a barbár betolakodók dacos pillantásával mérte végig a sima arcú tanácsurakat. A csapat átvágott a csarnokokon és bevonult a tanácsterembe. Az ajtót bezárták, ahogy a szokás előírta, a tanácsosok rangsor szerint elhelyezkedtek az uralkodói emelvény előtt. Brule a király mögött állt meg, eleven bronzszobor gyanánt. Kull egy gyors pillantással fölmérte a termet. Itt biztosan nem kell árulástól tartania. A tanácsurak tizenheten voltak, jól ismerte valamennyit;
mind őt támogatták, mikor kinyújtotta kezét a korona után. – Valúzia bölcsei… – kezdte a hagyományos megszólítással, aztán zavartan elhallgatott. A tanácsosok egy emberként álltak fel és indultak el feléje. Nem néztek rá fenyegetően, ám a viselkedésük egyáltalán nem illett az alkalomhoz. Az első már közel járt Kullhoz, mikor Brule, akár egy párduc, közéjük vetette magát. – Ka nama kaa lajerama! – Hangja korbácsként vágott a terem baljós csendjébe, a legelöl haladó tanácsúr hátrahőkölt, a köpenyéhez kapott. Brule olyan gyorsan mozgott, mint az elpattanó rugó; kardpenge villant, egy test bukott hátra az emelvény széléről; hanyatt zuhant és fekve maradt, miközben az arca elmosódott, majd hatalmas kígyófejjé változott. – Ölj, Kull! – recsegte a pikt hangja. – Kígyók mind! A többi véres zűrzavar volt. Kull ködpászmaként látta szertefoszlani az ismerős arcokat; helyükön szörnyű hüllőpofák tátogtak és sziszegtek, ahogy az egész banda támadásba lendült. Az elméje kába volt, a teste azonban nem hagyta cserben. Kardjának dala betöltötte a termet, s a feléje viharzó hullám vörös tajtékot szórva tört meg. Ám a kígyók újra rohamoztak, odadobták az életüket, csak hogy leterítsék a királyt. Szörnyű állkapcsok ásítottak rá; bestiális szempárok keresték a tekintetét; a levegőben förtelmes bűz terjengett – a fülledt kígyószag, amit Kull a déli őserdőkből ismert. Kardok és tőrök villantak felé, és homályosan érezte, hogy megsebzik. Ám Kull az elemében volt. Soha nem harcolt még ilyen hátborzongató ellenséggel, de ez nem számított: éltek, az ereikben vér folyt, amit ki tudott ontani, és ha roppant kardja széthasította a koponyájukat vagy keresztüldöfte a testüket, meghaltak. Vágás és szúrás, szúrás és vágás. És Kull mégis itt pusztult volna, ha nincs a másik férfi, aki mellette küzd, folyton hárítva és riposztozva. Mert a király őrjöngött, az atlantisziak félelmetes harcmodorában, amely halált keres, hogy halált osszon; meg sem próbálta elkerülni az ellenséges csapásokat, kitárt mellkassal csörtetett előre, tajtékzó agyában csak az ölés gondolata járt. Ritkán fordult elő, hogy a primitív harci düh így elnyomja benne a képzett kardforgatót, most azonban megpattant valami a lelke mélyén, és elragadta a vérszomj vörös áradata. Minden ütése végzett egy ellenféllel, ám azok lankadatlan hévvel ostromolták; és újra meg újra Brule volt az, aki időben eltérítette a gyilkos támadásokat. Tapodtat sem tágított Kull mellől, hideg precizitással védett és hárított, s nem széles, kaszaboló csapásokkal ölt, mint a király, hanem
visszakezes vágásokkal és pontos döfésekkel. Kull eszeveszetten felkacagott. A félelmetes hüllőpofák vörös forgatagban örvénylettek körülötte. Érezte, hogy acél hatol a karjába, és villámló ívben rántotta le a kardot, a szegycsontjáig kettéhasítva ellenfelét. Aztán a köd felszakadozott, s a király látta, hogy kettesben maradtak Bruléval; körülöttük karmazsinban ázó roncsok és torzók hevertek szerteszét. – Valka! Micsoda gyilkolás! – mondta Brule, kirázva szeméből a vért. – Kull, ha ezek harcosok lettek volna, akik tudják használni a fegyverüket, mi most halottak lennénk. Ezek a kígyópapok nem értenek a kardforgatáshoz, és még nem öltem olyan embert, aki könnyebben halt volna náluk. De azért azt hiszem, ha lettek volna még páran, más véget ér a dolog. Kull bólintott. Eszelős vérszomja elszállt, helyébe szédült fáradtság lépett. Vér szivárgott a sebekből a mellén és a vállán, a karján és a lábán. Brule, aki ugyancsak több sebből vérzett, némi aggodalommal nézett rá. – Kull király, menjünk a javasokhoz, hadd lássák el a sebeidet! Kull imbolyogva maga elé kaszált hatalmas karjával, és félrelökte. – Nem; előbb a végére járunk ennek az ügynek. Te viszont eredj és kötöztesd be magad – ez parancs! A pikt zordan felnevetett. – A te sebeid súlyosabbak, király… – kezdte, majd hirtelen elakadt a szava, ahogy belehasított a felismerés. – Valkára, Kull, ez nem a tanácsterem! Kull körülnézett, s egyszerre mintha másfajta ködök szálltak volna fel az elméjéről. – Nem, ez az a terem, ahol ezer éve megölték Eallalt; azóta nem használják és „Elátkozott”-nak hívják. – Az istenekre, szóval mégis túljártak az eszünkön! – fakadt ki Brule dühösen, és belerúgott a lábuk előtt heverő dögökbe. – Az orrunknál fogva vezettek minket! Varázslattal álcázták a termet… – Akkor folyik még itt más ördöngösség is – jelentette ki Kull –, mert ha Valúzia koronatanácsában vannak még igazi emberek, ők most az igazi tanácsteremben ülnek. Gyere gyorsan! Azzal az Elátkozott Termet hátborzongató új lakóira hagyták, és futva vágtak át a kihaltnak tűnő csarnokokon. Az igazi tanácsterem előtt Kull megtorpant, és végigszaladt rajta a hideg. Mert odabent egy hang beszélt,
és ez a hang az övé volt! Reszkető kézzel félrehúzta a függönyt, és belesett a terembe. Odabent ültek a tanácsurak – ugyanazok, akiket percekkel ezelőtt mészároltak halomra Bruléval –, az emelvényen pedig Kull állt, Valúzia királya. Kull hátratántorodott. Megfordult vele a világ. – Ez őrület! – suttogta. – Én vagyok Kull? Én állok itt, vagy az a másik Kull az igazi, én pedig csak árnyék vagyok, egy kósza gondolat? Brule vállon ragadta és durván megrázta, hogy észhez térjen. – Valka nevében, ne légy ostoba! Hogy bolondulhatsz meg így, azok után, amin keresztülmentünk? Nem látod, hogy azok bent igazi emberek, csak rászedte őket egy kígyófajzat, aki a te alakodat vette föl, ahogyan a többiek az övékét? Azóta már halottnak kellene lenned, hogy ez a szörny uralkodhasson a helyedben, a híveid pedig mit sem sejtenek az egészből. Menj és öld meg gyorsan, különben elvesztünk! A vörös vértesek, akik őrzik, igazi emberek és a Hét Királyság legjobb harcosai. Rajtad kívül senkinek nincs esélye, hogy átvágja magát és végezzen vele. Siess! Kull lerázta magáról csüggedt kábaságot, s a régi, dacos gesztussal vetette hátra a fejét. Hosszú, mély levegőt vett, mint a búvár, mielőtt a tengerbe veti magát; aztán félrecsapta a függönyt, és egyetlen hatalmas oroszlánugrással az emelvényen termett. Brule jól beszélt. A hasonmást vörös vértesek vették körül, párducgyorsaságú harcosok, mind készek meghalni uralkodójukért. Senki más nem jutott volna el élve a hamis királyig; Kull azonban megszólalásig hű mása volt a bitorlónak, a döbbenet egy pillanatra megbénította őket – és ez elegendőnek bizonyult. A szörnyeteg a fegyveréhez kapott, ám ahogy az ujjai összezárultak a markolaton, Kull kardhegye kibukkant a lapockái között; s a lény, akit az emberek a királyuknak hittek, lezuhant az emelvényről és elterült a földön. – Állj! – Kull fölemelt karja és parancsoló hangja csírájában fojtotta el a kitörni készülő kavarodást; s míg az emberek döbbenten álltak, ő a lábuknál heverő holttestre mutatott, melynek szétfolyó arca alatt egy kígyófej körvonalai rajzolódtak ki. Hátrahőköltek a látványtól; közben az egyik ajtón belépett Brule, egy másikon pedig Ka-nu. Kétfelől megragadták a király véres kezét, és Ka-nu így szólt: – Valúziaiak, a saját szemetekkel láttátok! Ez itt az igazi Kull, a legnagyobb király, aki előtt Valúzia valaha meghajolt! A Kígyó hatalma
megtört; ti mind valódi emberek vagytok. Parancsolj híveiddel, Kull király! – Fogjátok ezt a dögöt! – mondta Kull, és a testőrök engedelmeskedtek. – Most kövessetek! – szólt a király, és elindult az Elátkozott Terem felé. Brule aggodalmas homlokráncolással felkínálta neki a karját, Kull azonban félresöpörte. Az út a teremig szinte végtelennek tűnt a vérző király számára, ám végül ott állt az ajtó előtt, s ádázul és zordan fölnevetett, mikor meghallotta a tanácsurak iszonyodó kiáltásait. Parancsára a testőrök a többi közé vetették a hullát, aztán mindenkit kiküldött a teremből, s utolsóként távozva bezárta maga után az ajtót. Szédülés fogta el; megingott. Arcok fordultak felé, sápadtan és rémülten, majd kísérteties ködben kavarogni kezdtek körülötte. Érezte, ahogy a sebeiből szivárgó vér keskeny erekben végigcsorog a tagjain, és tudta, hogy vagy most cselekszi meg, amit akar, vagy soha. Kardja reszelős zörejjel csúszott elő a hüvelyéből. – Brule, itt vagy még? – Melletted, mint mindig! – Brule arca közvetlen közelről nézett rá a ködből, a hangja azonban mintha valahonnan nagyon messziről jött volna. – Emlékezz az eskünkre, Brule! Küldd hátra a többieket! Bal karjával helyet csinált magának, ahogy magasra emelte a kardot. Hatalmas testének minden fogyatkozó erejét beleadta a rettenetes döfésbe, amellyel a félfához szegezte az ajtólapot. A nagy kard markolatig szaladt a fába, örök pecsétet ütve az Elátkozott Terem sötét titkaira. Szétvetett lábakon, szédülten rogyadozva fordult a borzadó tanácsurakhoz. – Legyen ez a terem mostantól kétszeresen átkozott! Hadd málladozzanak odabent azok a csontvázak az idők végezetéig, a Kígyó letűnő hatalmának emlékezetéül. Itt, erre a teremre esküszöm, hogy üldözni fogom a Kígyó ivadékait szárazon és vízen; nem engedek nyugtot nekik, míg az írmagjukat is ki nem pusztítom; míg győzelemre nem viszem az emberi nemet a pokol förtelmes erői fölött! Ezt az esküt teszem… én… Kull… Valúzia… királya… Térde megcsuklott, ahogy az arcok vad körtáncba kezdtek körülötte. A tanácsurak már ugrottak is a támogatására, de mire odaértek, Kull a földre dőlt és fekve maradt, arccal fölfelé. A tanácsosok jajgatva és kezüket tördelve zsibongták körül elesett
királyukat. Ka-nu kemény ökölcsapásokkal, vadul szitkozódva kergette vissza őket. – Vissza, agyalágyultak! Azt a kevés szuszt is ki akarjátok szorítani belőle, amit a kígyók meghagytak neki? Mi van vele, Brule, meghalt vagy még él? – fordult a fekvő Kull fölé hajló harcoshoz. – Hogy meghalt-e? – fortyant fel Brule bosszúsan. – Egy ilyen embert nem könnyű megölni. A kialvatlanság meg a vérveszteség legyengítette… Valkára, tucatnyi mély sebet kapott, de egyik sem halálos! Küldd ezeket a visítozó bohócokat az udvari javasokért. Brule szemében ádáz, büszke fények gyúltak. – Valkára mondom, Ka-nu, nem hittem volna, hogy létezik még ilyen férfi a mi nyomorúságos korunkban! Pár nap múlva újra a nyeregben lesz; és akkor majd a világ kígyói megtanulják rettegni a valúziai Kull nevét! Valka! Micsoda nagyszerű vadászat lesz! Meglásd, nagy idők köszöntenek a világra, ha ilyen király ül Valúzia trónján! (Kornya Zsolt fordítása)
A skorpió oltára
A kígyó jegyében végén Kull király háborút hirdet a Valúzia árnyékában tenyésző kígyóemberek ellen; s úgy tűnik, e háborút az emberiség előtti korból fennmaradt többi sötét kultuszra is kiterjeszti. A hosszú hadjárat egyik epizódját beszéli el az alább következő rövid, de kerek történet, amelyben maga Kull csak háttérszereplőként jelenik meg – kitűnik viszont belőle, hogy egynémely ősi hatalmakhoz képest még a skorpióisten is jótét pártfogó lehet. Howard 1928 vége felé írta ezt a novellát, miután azonban a Weird Tales visszautasította, nem próbálkozott vele tovább, és nyugalomra helyezte a kézirattemetőjében. Csaknem negyven évet kellett várni rá, hogy feltámadjon haló poraiból.
A skorpió oltára
– Sötétség istene, segíts! Karcsú ifjú térdelt a sűrű félhomályban, fehér bőre elefántcsontként csillogott. A gazdagon erezett márványlapok hidegek voltak a lába alatt, szívét azonban még dermesztőbb hideg szorongatta. Magasan fölötte, félig beleveszve a fátylakra szakadozó árnyékokba, roppant lapis lazuli kupola borult a domborműves márványfalakra. Előtte színaranyból mintázott oltár emelkedett, rajta csillámló kristályszobor: egy hatalmas skorpió, melynek tökéletes élethűsége több volt egyszerű műremeknél. – Nagy Skorpió! – folytatta fohászát az ifjú. – Segítsd meg hűséges hívedet! Tudod jól, hogy a rég letűnt időkben Kardforgató Gonra, őseim legdicsőbbike, a te szentélyed előtt esett el, véres halomra ölve az oltárod gyalázatára törő barbárokat. Akkor a papjaid szájával azt ígérted, az idők végezetéig oltalmazni fogod Gonra nemzetségét. – Nagy Skorpió! Számos sarj fakadt azóta Gonra ágyékából, férfiak s nők egyaránt, de soha egyikük sem kérte számon rajtad a szavad. Most azonban, keserű szükségem órájában, könyörögve járulok eléd, hogy emlékezz a régi fogadalomra! Jusson eszedbe a vér, amit Gonra kardja megivott, s ami Gonra ereiből kiömlött! – Nagy Skorpió! Guron, a Setét Árny főpapja az ellenségem. Valúzia királya, Kull kilovagolt bíbortornyos városából, hogy tűzzel-vassal sújtsa azokat a papokat, akik dacolnak vele s még mindig emberáldozattal hódolnak a régi sötét isteneknek. Mire azonban a király ideérne a megmentésünkre, engem és a lányt, akit szeretek, meztelenül fognak kifeszíteni az örök sötétség templomának bazalt oltárkövére. Guron esküvel fogadta! Testünket vén és förtelmes torzszülötteknek fogja odavetni, lelkünket pedig a névtelen istennek, aki a Setét Árny mélyén lakozik.
– Kull, aki Valúzia trónusán ül, vágtatva közelít seregével, de ebben a hegyi városkában Guron az úr, és már a sarkunkban van, mindjárt utolér! Nagy Skorpió, segíts! Emlékezz Gonrára, aki az életét adta érted, amikor az atlantiszi barbárok karddal és üszökkel törtek Valúziára! A karcsú ifjú elcsigázva hajtotta le fejét, válla csüggedten meggörnyedt. A csillogó szobor az oltáron jéghidegen ragyogott a félhomályban, és semmi jelét nem adta, hogy a különös isten meghallgatta volna híve kétségbeesett fohászát. Az ifjú hirtelen talpra riadt. Futva közeledő lábak csattogtak kint a széles templomlépcsőkön. Egy lány szaladt be a kapuboltozat árnyékába, szellőszárnyon röppenő, fehér láng gyanánt. – Guron… jön! – zihálta, és szerelmese karjába vetette magát. Az ifjú arca falfehérre sápadt, szorosabbra vonta ölelését, és feszülten figyelte a bejáratot. Fenyegető léptek dobbantak lassan, súlyosan a márványon, s a kapunyílásban felkomorlott egy emberalak. Guron, a főpap ösztövér óriás volt, magas és szikár. Szeme két tüzes korongként izzott a boltozatos szemöldök alatt, szája keskeny hasítékát néma nevetésre húzta. Csak egy selyem ágyékkötőt viselt, melybe élesre köszörült, görbe tőrt tűzött, csontos kezében pedig nehéz, kurta szíjkorbácsot lóbált. Áldozatai összekapaszkodtak és tágra nyílt szemmel meredtek rá, mint madarak a kígyóra. És Guron lassú, hullámzó mozgásában, ahogy közelített feléjük, volt valami, ami a zsákmányát bűvölő kígyó csuszamlását idézte. – Vigyázz, Guron! – Az ifjú bátran beszélt, hangja azonban elcsuklott a keblét szorító borzadálytól. – Ha a királytól nem félsz és rajtunk sem esik meg a szíved, hát óvakodj kihívni a Nagy Skorpió haragját, akinek a védelme alatt állunk! Guron felnevetett, kevélyen és magabiztosan. – A király! – gúnyolódott. – Ugyan mit árthat a király nekem, aki hatalmasabb vagyok minden uralkodónál? A Nagy Skorpió? Hahaha! elfeledett isten, akire már csak a vénasszonyok meg a porontyok emlékeznek. Talán a Setét Árnyat akarod fenyegetni a skorpióddal? Bolond! Titeket már maga Valka, az istenek istene sem menthet meg! Mindketten el vagytok ígérve a Setét Árnyban honoló istennek. A reszkető fiatalok felé lendült és vállon ragadta őket, karomszerű körmeit mélyen puha, fehér húsukba vájva. Megpróbáltak ellenállni, ő
azonban csak nevetett, s hihetetlen erővel a levegőbe emelte őket; tehetetlenül kapálózva lógtak kinyújtott karjáról, mint két csecsemő. Fémes, csikorgó kacaja gúnyos-gonoszan visszhangzott a márványfalak között. Aztán az ifjút a térde közé szorítva, kezén-lábán összekötözte a szánalmasan nyöszörgő lányt, majd durván félrelökte a kőlapokra, és hasonlóképpen bánt el a kedvesével is. Hátralépett, hogy szemügyre vegye munkája eredményét. A csendet sokáig csak a lány rémült, görcsös zokogása zavarta. Végül a főpap így szólt: – Bolondok vagytok, ha azt hittétek, hogy elmenekülhettek előlem! A nemzetséged férfisarjai mindig szembeszálltak velem a tanácsban és az udvarban, kölyök. Most megfizetsz ezért, és a Setét Árny inni fog. Hahaha! Ma én vagyok a város ura, bárki címezi magát királynak! – A papjaim elözönlötték az utcákat, állig felfegyverezve, és senki sem mer ellenem szegülni. Ha a király most, ebben a percben törne a városra, akkor sem tudná elég gyorsan átverekedni magát a harcosaimon, hogy megmentsen titeket. Pillantása körbevándorolt a templomon, és megakadt az aranyoltáron meg a néma kristályskorpión. – Hahaha! Csak az ostobák vetik a hitüket egy olyan istenbe, akit rég nem imádnak már az emberek! Akinek egyetlen papja sincs, és templomot is csak azért szentelnek neki, mert még nem feledték el teljesen régi nagyságát! Akit senki sem tisztel a félkegyelműeken meg a buta vénasszonyokon kívül! – Az igazi istenek sötétek és vérszomjasak! Emlékezzetek erre, ha majd a fekete oltáron feküsztök, amely mögött a Setét Árny honol! Mielőtt meghaltok, megismeritek az igazi isteneket, a hatalmas és rettenetes isteneket, akik feledésbe merült világokból és az éjszaka tilalmas régióiból valók! Akik halott csillagzatokon születtek, kihunyt és eljegesedett napokon, túl az állatöv sápadtan derengő fénykörén! Megismeritek a Néven Nevezhetetlen iszonyatos valóját, amit emberi nyelven szavakba foglalni nem lehet – ám szimbóluma a Setét Árny, az örökkön éhező sötétség! A lány abbahagyta a zokogást; akárcsak a fiú, ő is borzadályos csendbe dermedt. Szörnyűséges szakadék sejlett föl a pap fenyegetései mögött, tele baljós árnyakkal, melyekhez képest az emberi képzelet alkotta ördögök vásári maskarákká sápadtak.
Guron közelebb lépett hozzájuk, lehajolt, és kinyújtotta karomszerű kezét, hogy megragadja és a vállára vesse őket. Fölnevetett, mikor látta, milyen kétségbeesetten próbálnak odébb vergődni. Ujjai a lány fehér bőrébe mélyedtek… Kiáltás szaggatta szét a csendet, mintha egy kristálygong robbanna ezer csörömpölő szilánkra. Guron a levegőbe vetette magát, majd arcra zuhant a márványlapokon, és üvöltve vonaglani kezdett. Valami parányi teremtés iszkolt el mellőle s tűnt el a kapubolt árnyékában. A főpap sikolyai éles, fejhangú visításba csaptak át, mely a legmagasabb hangnál hirtelen félbeszakadt. A csend halálos ködként ereszkedett a templomra. Végül az ifjú szólalt meg halkan, bizonytalanul. – Mi volt az? – Egy skorpió! – A lány hangja úgy reszketett, hogy alig lehetett érteni. – Végigmászott a meztelen mellemen, de nem bántott, és mikor Guron hozzám ért, megmarta! Megint csend lett. Egy idő múlva az ifjú tétován azt mondta: – Ebben a városban emberemlékezet óta nincsenek skorpiók. – A Nagy Skorpió ideszólított egyet a népéből, hogy segítsen rajtunk! – suttogta a lány. – Az istenek sosem felejtenek, és a Nagy Skorpió betartotta esküvését! Adjunk hálát neki érte! És úgy, ahogy voltak, kezükön-lábukon megkötözve, hasra fordultak az oltár előtt, hosszan hódolva a hideg márványon a nagy, néma, csillogó skorpiónak – míg a távolból fülükbe nem csengett a kardcsörgés meg az ezüstpatkók csattogása, bejelentvén a király érkezését. (Kornya Zsolt fordítása)
Az aranykoponya átka
Ez a rövid történet inkább lovecrafti tradícióban írt horror, mint fantasy – az első része azonban Kull király világán játszódik, és több érdekes, máshol elő nem forduló adalékot tartalmaz róla. Kull ezúttal is megmarad háttérszereplőnek, a szöveg csak egyszer említi; a szituáció azonban egyértelműen fedésbe hozható az engesztelhetetlen irtóhadjárattal, amit Valúzia királya a kígyóemberek és a többi inhumán kultusz ellen vezetett. A novellát – amely valamikor 1928–29 fordulóján született, és a Weird Tales visszautasította a közlését – általában nem szokás a szűkebb Kullkorpuszhoz sorolni, jómagam azonban úgy vélem, a föntebb mondottak miatt ott a helye.
Az aranykoponya átka
A varázsló halála A lemuriai Rotath haldoklott. A vér már megszűnt bugyogni a mély kardvágásból a szíve alatt, ám az érverés a halántékában üstdobként lüktetett. Rotath márványpadlón feküdt. Körös-körül gránitoszlopok magasodtak, s egy ezüstbálvány meredt rubinszemekkel a lábánál heverő férfira. A talapzatokon furcsa, faragott szörnyek ágaskodtak; a titokzatos szentély nyitott épületét bizonytalan sustorgás járta be. A körülötte burjánzó fák eltakarták és hosszú ágakat nyújtottak fölé, a különös levelek az ágakon halkan susogtak a szélben. Időnként nagy, fekete rózsák hullatták le sötét szirmaikat. Rotath haldoklott, s utolsó lélegzetével átkokat szórt gyilkosaira – a hitetlen királyra, aki elárulta őt, és a barbár vezérre, az atlantiszi Kullra, aki a halálos csapást mérte rá. A névtelen istenek kegyeltjeként haldokolni egy ismeretlen szentélyben, Lemuria legmagasabb hegyének lombokkal borított ormán… Rotath torzan vágott szeme iszonyú, hideg tűzzel izzott. Lelki szeme előtt ragyogó és dicsőséges díszmenet vonult el. A hívek éljenzése, az ezüstkürtök rivalgása, a titokzatos árnyak suttogása a hatalmas templomok mélyén, ahol roppant szárnyak suhognak a sötétben… aztán a cselszövések, a támadók hirtelen rohama… a halál! Rotath elátkozta Lemuria királyát – a királyt, akit ősi, félelmetes misztériumokra tanított a tiltott tudás legmélyebb és legsötétebb forrásából. Micsoda bolond volt, amikor feltárta titkait egy gyáva féreg előtt, aki – miután megtanult félni tőle – idegen királyokhoz fordult segítségért! Milyen különös, hogy ő, Rotath, a Holdkő és az Aszfodélosz beavatottja, varázsló és boszorkánymester, most a márványpadlón
fetrengve küzd a tüdejéből kifogyó lélegzetért, áldozatul esvén minden veszedelmek legalantasabbjának – egy élesre köszörült kardnak egy inas kézben. Rotath elátkozta a halandó hús korlátait. Érezte, ahogy az agya sötétbe borul, és elátkozott minden embert minden világon. Elátkozta őket Hotath és Helgor, Ra és Ka és Valka nevében. Elátkozta az összes embert, az élőket és a holtakat, és a majdan születő nemzedékeket egymillió évszázadig, Vramma és Jaggta-Noga és Kamma és Kulthas nevével sújtva őket. Az emberiségre szórt átkaihoz a fekete istenek szentélyét, a kígyónép földön hagyott nyomát, a majomurak véres karmait és Shuma Gorath vaspántos könyveit idézte pecsétül. Elátkozta a jóságot, az erényt és a fényt, olyan isteneket nevezve nevükön, akiket még a lemuriai papok is rég elfeledtek. A letűnt világok sötét árnyait szólította, a kihűlt fekete napokét, melyek örökké éhesen leselkednek a csillagzatok mögött. Az árnyék sűrűbbre gyűlt körülötte. Már nem sok ideje maradt. Érezte, ahogy az érkezését váró ördögök egyre szorosabb gyűrűbe vonják tigriskarmaikkal. Látta szurokkőből vésett testüket és szemük vörösen tátongó barlangjait. Mögöttük ott lebegtek a fehér árnyak, akik az ő oltárain pusztultak el, leírhatatlan szenvedések közepette. Véget nem érő seregük, akár ködpára a holdfényben; nagy, sugárzó tekintetüket szomorúan és vádlón függesztették rá. Rotathot félelem fogta el, s a félelem még harsányabbá tette átkait, még hátborzongatóbbá káromlásait. Őrjöngésének végső szenvedélyes rohamában átkot mondott a tulajdon csontjaira, hogy halált és iszonyatot hozzanak az emberi nemre. De még el sem hagyták ajkát a szavak, már rájött, hogy esztendők és korok fognak elmúlni, csontjai elporladnak majd az elfeledett szentélyben, mielőtt bárkinek a léptei megzavarnák a csendjét. Így hát összeszedte gyorsan fogyatkozó erőit egy utolsó mágikus művelethez, egy utolsó fohászhoz a rettenetes lények felé, akiket egész életében szolgált. Elhörgött egy vérfagyasztó varázsigét; megnevezett egy iszonyatos nevet. Érezte, hogy roppant őselemi hatalmak jönnek körülötte működésbe. Csontjai keménnyé és törékennyé kristályosodtak. Minden e világi fagyot meghaladó hideg borult rá; mozdulatlanná dermedt. A falevelek halkan susogtak, az ezüst isten rideg drágakőszeme nevetett.
Smaragdzöld közjáték Az évek századokká nyúltak, a századok korokká. Az óceánok föltámadtak, smaragdzöld hullámaik félelmetes lüktetésű eposzt írtak a történelembe. Trónusok dőltek le, az ezüstkürtök örökre elhallgattak. Az embernépek úgy múltak el, mint füstfoszlányok a nyár kebeléről. A jádezölden bömbölő tenger elnyelte a szárazföldeket, és minden hegy elsüllyedt, még Lemuria legmagasabb csúcsa is.
Halálos orchideák A férfi félrehúzta a liánok függönyét, és döbbenten meredt maga elé. Arcát sűrű szakáll borította, bakancsát vastag sárréteg. A trópusi őserdő fojtón és fülledten burjánzott körülötte. Orchideák lángoltak és reszkettek a nyirkos ágakon. A férfi tágra nyílt szemében csodálkozás ült. A csonkára hasadt gránitoszlopok között málladozó márványlapok látszottak. Vastag indák ölelték az oszlopokat zöld kígyók gyanánt, és kacskaringóztak hosszan a padlón. Egy különös bálvány feküdt közöttük, rég hanyatt bukva törött talapzatáról, s rezzenéstelen vörös szemekkel bámult a levegőbe. Kontúrjai már szinte felismerhetetlenné korrodálódtak, mégis volt valami bennük, ami önkéntelenül megborzongatta a férfit. Hitetlenkedve nézett a márványpadlón heverő másik tárgyra, és vállat vont. Belépett a szentélybe. Pillantása végigvándorolt a mogorva oszlopokat díszítő faragásokon, s bár nem igazán értette, mit lát, valahogy mégis zavarónak és kényelmetlennek találta őket. Az orchideák illata sűrű ködpermetként ülte meg a rommezőt. Ez a kicsi, mocsaras, burjánzó növényzettel benőtt sziget valaha egy hatalmas hegy csúcsa volt, vélte a férfi, és eltűnődött rajta, miféle különös emberek emelték hajdan ezt a szentélyt – és hagyták azt a szörnyű tárgyat a bukott bálvány előtt. Aztán a hírnévre gondolt, amit a fölfedezése hoz majd
neki – a gazdag egyetemek és befolyásos tudományos társaságok elismerésére. A földön fekvő csontváz föle hajolt, és megfigyelte az abnormálisan hosszú ujjperceket, a lábak különös hajlatát; a mély, barlangszerű szemgödröket, a kiugró szegycsontot, a nagy, boltozatos koponya furcsa domborulatait, melyek oly hátborzongatóan távol estek mindentől, amit emberinek ismert. Miféle rég elporladt mester alkotta meg ezt a műremeket ilyen hihetetlen ügyességgel? Közelebb hajolt, szemügyre vette a kopásokat az ízületek forgóin, a sekély bemélyedéseket a lapos csontfelületeken, ahol az izmok megtapadtak. És összerezzent, ahogy ráébredt a döbbenetes igazságra. A csontváz nem emberi kéz műve volt – valaha húsba öltözve élt és járt és beszélt. Ami képtelenség, súgta neki szédülő agya… hiszen a csontok tömör aranyból vannak! Az orchideák bólogattak a fák árnyékában. A szentélyt bíbor és fekete árnyak borították. A férfi hüledezve hajolt a csontok fölé, és a fejét ingatta. Honnan tudhatott volna a rég letűnt korok ősi varázserejéről, mely a halhatatlan gyűlölet szolgálatába állítva elég hatalmas ahhoz, hogy anyagi formát kölcsönözzön ennek a gyűlöletnek, és védelemmel vértezze föl az idő múlása ellen? A férfi a szentélyben az aranykoponyára tette a kezét. A nyomasztó csendet hirtelen halálsikoly törte meg. A férfi üvöltve talpra lódult, egyetlen imbolygó lépést tett az oszlopok felé, aztán arcra bukott és vonaglani kezdett a liánokkal beszőtt márványpadlón. Az orchideák bódító záporban hullottak le rá, vakon kaparászó keze haldoklás közben tarka foszlányokra szaggatta őket. Csönd szállt a romokra, és az aranykoponyából egy vipera tekergőzött elő lustán. (Kornya Zsolt fordítása)
A bárd jogán
A Kullról szóló történetek visszatérő motívuma a király megdöntésére szőtt összeesküvés. Miután Kull leszámol a kígyóemberekkel és osztályos társaikkal – bár nem maradéktalanul, hisz a kígyótemplom még mindig áll Valúziában, és Blaal bárója, az elpusztíthatatlan Kaanuub is rendületlenül szövi ármányait –, a helyzet csupán annyiban változik, hogy immár nem félhumán mágusok, hanem közönséges, ám nem kevésbé veszedelmes halandók törnek az életére. Ez a témája az alábbi elbeszélésnek, amit Howard 1929 tavaszán írt, Shakespeare Julius Caesar című drámájának ihletésére. Mivel a novella nélkülözte a természetfölötti elemeket, a Weird Tales helyett az Argosynak és az Adventure-nek küldte be, ám mindkét magazin visszautasította, alighanem a túl fantasztikusnak vélt háttérvilág miatt. Pedig A bárd jogán vérbő és sodró lendületű írás, a fókuszában Howard egyik legjobban sikerült akciójelenetével – nem is beszélve Ridondóról, az őrült kobzosról, aki ambivalensen árnyalt személyiségével (Howardnál ez nagy ritkaság) mély nyomot hagy az olvasóban. A szerző nem is hagyta veszni ezt a művét, bár arról letett, hogy eredeti formájában publikálja. Néhány év múlva alaposan átdolgozta, megváltoztatta a címét, Kull helyett kitalált hozzá egy új hőst – és a Weird Tales ezt a verziót már nem túl lelkesen ugyan, de elfogadta. Az 1932 decemberi számban jelent meg, A főnix a kardon címmel; ebben a történetben debütált a kimmériai Conan.
A bárd jogán
1. „Az én dalaim szögek a király koporsójába!” – Ma éjfélkor a királynak meg kell halnia! A férfi, aki ezt mondta, magas volt, szikár és sötét hajú; a görbe sebhely a szája sarkánál szokatlanul vészjósló külsőt kölcsönzött neki. A többiek bólintottak, a szemük villogott. Négyen voltak: egy alacsony, kövér emberke, ijedt képpel, lebiggyedő ajakkal és dülledt szemekkel, aki úgy nézett ki, mintha folyton kíváncsiság gyötörné; egy komor, tagbaszakadt óriás, dúsan burjánzó szőrzettel; egy sovány, hórihorgas férfi tarka udvaroncruhában, akinek halványkék tekintetében az őrület izzása bujkált; és egy zömök törpe, meghökkentően széles vállakkal és hosszan lógó majomkarokkal. A beszélő fagyosan elmosolyodott. – Fogadjunk hát most olyan esküvést, amit senki sem szeghet meg: a tűz és a kés esküjét! Természetesen bízom bennetek – már hogyne bíznék! –, de mégis jobb lenne, ha volna valami kölcsönös biztosítékunk. Úgy rémlik nekem, némelyeket itt a félelem árnya kerülget. – Te könnyen beszélsz, Ascalante – mondta a kis, kövér emberke. – Te már amúgy is törvényen kívüli vagy, akinek vérdíjat tűztek ki a fejére. Nincs veszítenivalód, te csak nyerhetsz az ügyön, mi viszont… – Ti sokat kockáztattok, de ha vállalkozásunkat siker koronázza, annál nagyobb lesz a jutalmatok is – felelte a kitaszított higgadtan. – Azért hívtatok ide a hegyi rablótanyámról, hogy segítsek megdönteni a királyt. Én kovácsoltam a tervet, én helyeztem ki a hurkot meg a csalétket, s most készen állok a zsákmány elejtésére is – de biztosnak kell lennem a támogatásotokban. Hajlandóak vagytok hát esküt tenni? – Elég az ostoba beszédből! – kiáltotta az izzó szemű férfi. – Igen, most nyomban esküt teszünk, és ma este egy király haláltáncához húzzuk majd a
talpalávalót! „Harci szekér dúlása keselyűszárny suhogtán…” – Tartogasd máskorra a dalaidat, Ridondo! – nevetett Ascalante. – Ma éjjel a kifent pengék fognak zengeni, nem az énekszó. – Az én dalaim szögek a király koporsójába! – kiáltotta a kobzos, s keskeny, hosszú tőrt rántott elő az övéből. – Szolgák, gyertyát ide! Elsőnek teszem le az esküt. Egy csöndes, komor rabszolga jelent meg egy hosszú viaszgyertyával, Ridondo pedig megkarcolta a csuklóját, vért fakasztva. A többiek, egyik a másik után, követték a példáját, óvatosan elszorítva a sebet, hogy a vér még ne buggyanhasson ki belőle. Aztán kézen fogták egymást az égő gyertya körül, s úgy fordították csuklójukat, hogy a forró-vörös cseppek a lángba hulljanak. Miközben az füstölögve és sisteregve fogadta a szokatlan táplálékot, ők sorra elismételték az esküszókat. – Én, Ascalante, hontalan földönfutó, véremre s a perzselő tűzre esküszöm, hogy cselekedni és hallgatni fogok. – Akárcsak én, Ridondo, a legjelesebb dalnok a valúziai udvarokban! – kiáltotta a kobzos. – És én, Volmana, Karaban grófja – mondta a törpe. – És én, Gromel, a fekete légió parancsnoka – mordult föl torokból a tagbaszakadt, szőrös férfi. – Végül pedig én, Kaanuub, Blaal bárója – fejezte be reszketeg hangon az alacsony, kövér emberke. A gyertya egy utolsó lobbanással kihunyt a ráhullajtott vércseppek alatt. – Így lobbanjon utolsót ellenségünk élete is! – mondta Ascalante, és eleresztette a többiek kezét. Gondosan leplezett megvetéssel tekintett végig rajtuk. Számkivetett lévén tudta jól, hogy minden esküt meg lehet szegni, még a vérrel pecsételteket is; de tudta azt is, hogy Kaanuub, akiben a legkevésbé bízott, nagyon babonás. A fontos az volt, hogy amennyire csak lehet, biztosítsa magát. – Holnap – törte meg a csendet –, azazhogy ma, mivel már hajnalodik, Lándzsás Brule, a király jobbkeze Ka-nuval, a pikt nagykövettel együtt útnak indul Grondarba. Nem csupán a pikt harcosok kísérik őket, hanem jó néhány vörös vértes is a királyi testőrgárdából. – Igen – mondta Volmana némi elégtétellel. – A tervet ugyan te eszelted ki, Ascalante, de én ütöttem nyélbe. Befolyásos rokonaim vannak a grondari főtanácsban, nem esett hát nehezemre rávenni Grondar királyát,
hogy ragaszkodjon Ka-nu jelenlétéhez. És mivel Kull minden tanácsosa közül Ka-nut tartja a legtöbbre, nem bocsátja útnak biztos védőkíséret nélkül. A kitaszított bólintott. – Úgy van. Gromel segítségével végre sikerült megvesztegetnem a vörös vértesek egyik kapitányát. Röviddel éjfél előtt el fog vonulni az embereivel a királyi hálóterem elől, valami gyanús zajra vagy hasonlóra hivatkozva. Az őrszemeket így vagy úgy, de kiiktatjuk. Aztán a tettek mezejére lépünk, mi öten, meg tizenhat elszánt zsivány, akiket a hegyekből hívattam ide és most a város különböző pontjain rejtőznek. Huszonegyen egy ellen… Fölnevetett. Gromel bólintott, Volmana elvigyorodott, Kaanuub falfehérre sápadt; Ridondo pedig összecsapta a tenyerét, és csengő hangon felkiáltott. – Valkára, az aranyhúrok pengetői emlékezni fognak erre az éjszakára! A zsarnok bukása, a bitorló halála – micsoda dalokat szerzek majd róla! Tekintete fanatikus tűzzel égett, s a többiek kétkedő pillantásokat vetettek rá, Ascalante kivételével, aki lehajtotta a fejét, hogy mosolyát palástolja. Aztán hirtelen kiegyenesedett. – Elég! Most térjetek haza, és se szóval, se tettel, se nézéssel ne áruljátok el, hogy mire készülünk. – Végigmérte Kaanuubot, és habozott. – Báró uram, a sápadt képed mindannyiunk árulójává válhat. Ha Kull találkozik veled és rád néz azzal a jégszürke szemével, végünk. Vonulj vissza a birtokaidra, és ott várj, míg üzenünk érted. Négyen is elegen vagyunk. Kaanuub csaknem összeroskadt megkönnyebbülésében; összefüggéstelenül dadogva búcsúzott. A többiek odabiccentettek a kitaszítottnak, és szintén távoztak. Ascalante kinyújtózkodott, mint valami nagymacska, és elvigyorodott. Hívására egy gonosz képű rabszolga jelent meg mellette, aki a tolvajok bűnbélyegét viselte a vállán, tüzes vassal húsába égetve. – Holnap – mondta Ascalante, átvéve tőle a felkínált kupát – kilépek Valúzia népe elé, hadd legeltessék rajtam a szemüket! Mióta ezek négyen hónapokkal ezelőtt lehívtak a hegyekből, úgy éltem itt, mint a patkány – a napfényt kerülve, az ellenségeim között bujdokolva, éjszakánként álarcosan lopakodva sötét sikátorokban és még sötétebb folyosókon. De közben megtettem, amire ők képtelenek voltak. Rajtuk és más ügynökökön
keresztül, akik közül sokan sosem látták az arcomat, békétlenséget és bomlást terjesztettem a birodalomban. Hivatalnokokat vesztegettem meg, egymás ellen uszítottam őket, elégedetlenséget szítottam a nép között – az árnyékban meghúzódva előkészítettem a talajt a napfényben trónoló király bukásához. Ó, barátom, amikor Kaanuub és Volmana értem küldtek, szinte elfeledtem már, hogy a száműzetésem előtt államférfi voltam! – Furcsa harcostársaid vannak, uram – mondta a rabszolga. – Gyönge emberek, de a maguk módján erősek – felelte a kitaszított mosolyogva. – Volmana okos, bátor, nem retten vissza semmitől, rokonai vannak magas körökben – de koldusszegény, ami kevés birtoka maradt, mind agyon van terhelve. Gromel félelmetes fenevad, erős és vakmerő, akár az oroszlán, nagy tekintélynek örvend a katonák között, máskülönben viszont hasznavehetetlen – túl buta. Kaanuub gyáva bolond, bár folyton intrikál és elég ravasz a maga alattomos módján – ellenben még a bőre alatt is pénz van, ami nagyon fontos a terveim szempontjából. Ridondo egy őrült kobzos, tele hajmeresztő tervekkel, bátor, de szeszélyes. A nép rajong érte, mert úgy tud játszani a szívükkel, mint a lanthúrokon. Ha elértük a célunkat, ő fog gondoskodni a népszerűségünkről. Ezek az emberek nélkülem semmire se mennének; én vagyok az erő, amely egybeforrasztja őket. – És ki ül majd a trónra? – Természetesen Kaanuub – legalábbis azt hiszi! Folyik az ereiben némi királyi vér – azé a királyé, akit Kull a tulajdon kezével ölt meg annak idején. Komoly hiba, ha engem kérdezel. Kull tudja, hogy a régi dinasztiának vannak még élő sarjai, mégsem öleti meg őket. Így hát Kaanuub a trónra tör. Volmana szeretne visszakerülni az előző király idején élvezett kegyekbe, hogy címe és birtokai visszanyerjék régi csillogásukat. Gromel gyűlöli Kelkort, a vörös vértesek parancsnokát, saját magát megfelelőbbnek vélné a posztra: a valúziai hadsereg főparancsnoka akar lenni. Ami pedig Ridondót illeti… bah… megvetem őt, de ugyanakkor becsülöm is. Igazi idealista. A kívülállót, a barbárt látja Kullban, a vérszomjas vadembert, aki azért kelt át a tengeren, hogy meghódítsa az ő gyönyörű, békés szülőhazáját. Egekig magasztalja a régi királyt, és megfeledkezik róla, milyen ocsmány zsarnok volt valójában. Elfelejti, micsoda szörnyűségeket kellett eltűrnie az országnak az uralma alatt, és elfeledteti a néppel is. Már mindenütt éneklik a Királysiratót, amelyben Ridondo valóságos szentnek állítja be a vén gazembert, Kullt
pedig „sötét lelkű barbár”-nak nevezi. Kull csak nevet ezeken a dalokon, és egy ujjal sem nyúl Ridondóhoz, közben meg csodálkozik, miért fordul ellene a nép. – De miért gyűlöli Ridondo ennyire Kullt? – Mert költő, és a költők mindig gyűlölik a hatalmasokat, a letűnt időkről szőtt vágyálmokba menekülnek. Ridondo az eszmények fennen lobogó fáklyája: hősnek látja magát, csillogó páncélú lovagnak, aki a gyűlölt zsarnok megbuktatására tör. – És te, uram? Ascalante elmosolyodott, és kiürítette a kupáját. – Nekem is vannak elképzeléseim. A költők veszélyesek, mert hisznek abban, amit megverselnek… legalábbis amikor megverselik. Nos, én abban hiszek, amit gondolok. És azt gondolom, hogy Kaanuub nem fog sokáig ülni a trónon. Pár hónapja még minden becsvágyam abban merült ki, hogy életem végéig falvakat és karavánokat fosztogassak. Most viszont… nos, majd meglátjuk.
2. „Akkoriban szabadító voltam – ma pedig…” Egy terem, amely furcsamód kopárnak hat a vastag szőnyegekhez és a falakat borító pompás kárpitokhoz képest. Egy kis íróasztal, amelynél egy férfi ül. Ez a férfi tízezrek közül is azonnal kitűnne. Nem rendhagyó testalkata teszi, magassága és széles válla, bár ezek a tulajdonságai kétségkívül erősítik a benyomást. Az arca az oka; ez az arc, mely komor rezzenetlenségével magára vonja a tekintetet, a keskeny, szürke szempár, mely jeges erővel zúzza szét a szembenéző akaratát. Minden mozdulata, még a legkisebb is, acélos izmokról és tökéletes összhangban működő agyról árulkodik. Semmi mesterkéltség vagy kiszámítottság nincs a viselkedésében – vagy teljesen mozdulatlan, mint valami bronzszobor, vagy olyan macskaszerű fürgeséggel mozog, hogy a szem is alig bírja követni. Ez a férfi most az íróasztalra könyökölt, állát roppant öklére támasztotta, s borúsan meredt az előtte álló harcosra, aki épp azzal volt elfoglalva, hogy becsatolja a mellvértje szíjait. Közben szórakozottan
fütyörészett – ami igencsak szokatlan magatartás volt egy király jelenlétében. – Brule – mondta a király –, ezek a kormányzati ügyek jobban fárasztanak, mint az összes eddig megvívott csatám. – Ez a játékhoz tartozik, Kull – felelte Brule. – Király vagy. Be kell tartanod a szabályokat. – Bárcsak veled mehetnék Grondarba! – sóhajtott Kull irigyen. – Egy örökkévalóság óta nem ültem már lovon; de Tu azt mondja, sürgős ügyek követelik a jelenlétemet. Legyen átkozott! – Hosszú-hosszú ideje már – folytatta egyre komorabban, mikor választ nem kapott –, hogy megdöntöttem a régi dinasztiát és elfoglaltam Valúzia trónját. Már kölyökkoromban is erről álmodoztam a törzsem szállásain. Ez könnyű volt. Ha most visszatekintek a hosszú, keserves útra, a sok megerőltetés, harc és nélkülözés mind olyan valótlannak és távolinak tűnik nekem, mintha csak álmodtam volna az egészet. Pedig micsoda mélyről hágtam milyen magasra! A vad atlantiszi barbár a lemuriai gályákra kerül, két évet tölt az evezőhöz láncolva; aztán felcsap rablónak a valúziai hegyekben, ahonnan a főváros tömlöcébe jut; viador lesz az arénában, katona a birodalmi hadseregben, tiszt, kapitány, főparancsnok – és végül király! – Az volt a baj, Brule, hogy nem álmodtam tovább. Csak a trón megszerzése lebegett előttem; hogy utána mi lesz, nem érdekelt. Mikor Borna király holtan hevert a lábam előtt, és én letéptem véres fejéről a koronát, legmerészebb álmaim is beteljesedtek. Azóta mintha útvesztőben tévelyegnék. Enyém lett a királyság, de nem tudok mihez kezdeni vele. – Mikor megdöntöttem Bornát, a nép harsányan ünnepelt. Akkoriban én voltam a szabadító – ma pedig morognak rám a hátam mögött és sötét pillantásokkal méregetnek. Ha azt hiszik, hogy nem látom, az árnyékomra köpnek. Bornának, annak a döglött disznónak szobrot állítottak a kígyótemplomban; leborulnak előtte és azon siránkoznak, hogy a nagy szent királyukat agyonütötte egy véres kezű barbár. Amikor diadalról diadalra vezettem a seregeiket, nem számított, hogy idegen vagyok; most nem tudják nekem megbocsátani. – A kígyótemplomban olyan férfiak gyújtanak füstölőket Borna emlékezetére, akiket az ő hóhérai vakítottak és nyomorítottak meg; olyan apák, akiknek a fiai az ő tömlöcében lehelték ki a lelküket; olyan férjek, akiknek az asszonyát az ő háreme nyelte el… Bah! Az emberek mind
bolondok. – Ez nagyrészt Ridondo műve – mondta a pikt, és egy lyukkal szorosabbra húzta a fegyverderekát. – Őrületbe kergeti a népet a dalaival. Köttesd fel a bohócruhájában a város legmagasabb tornyára! Hadd kovácsoljon rímeket a keselyűknek. Kull megrázta oroszlánsörényét. – Nem, Brule. Ő fölötte áll a hatalmamnak. Az igazi költő nagyobb minden királynál. Gyűlöl engem, pedig szívesen lennék a barátja. A dalai hatalmasabbak, mint az én jogarom, mert valahányszor énekelt nekem, a szívem majd' kiugrott a bordáim közül. Én meghalok és elfelejtenek; az ő dalai örökké élni fognak. A pikt vállat vont. – Ahogy akarod; király vagy, a nép nem tehet le téged. A vörös vértesek egy emberként állnak mögötted, az összes pikttel együtt. Mi mindketten barbárok vagyunk, bár életünk nagy részét ezen a földön töltöttük. Most elmegyek. Nincs mitől félned, hacsak nem egy tőrdöféstől a hátadba, ami úgyszólván kizárt, hisz éjjel-nappal egy szakasz vörös vértes őriz. Kull felemelte a kezét búcsúzóul, a pikt pedig csörgő páncéllal távozott. Most egy másik férfi érkezett kihallgatásra, emlékeztetve rá Kullt, hogy egy király nem maga rendelkezik az idejével. Városi nemesifjú volt, Seno val Dornak hívták. Nagy párbajhős és szoknyavadász hírében állt; ehhez képest ugyancsak nyomorúságos állapotban járult királya elé. Bársonysüvege gyűrött volt, s ahogy térdre ereszkedve lekapta a fejéről, a madártoll szomorúan kókadozott rajta. Tarka ruhája elpiszkolódott, mintha már jó ideje elhanyagolná a külsejét elkeseredésében. – Királyom, ó, király uram – mondta mély megrendüléssel –, ha családom dicső tettei és a magam töretlen hűsége érdemesít valamire, akkor Valkára kérlek, ne tagadj meg tőlem egy kegyet! – Mondd, mifélét. – Király uram, én szerelmes vagyok egy hajadonba. Nem élhetek nélküle; és nélkülem elsorvad ő is. Már enni és aludni sem tudok, mert folyton csak ő jár a fejemben. Szépsége éjjel-nappal kísért, napsütésként aranyozza be az életemet… Kull nyugtalanul fészkelődött. Sohasem volt szerelmes. – Hát vedd feleségül, Valka nevében! – Ah! – kiáltott az ifjú. – Ez itt a baj! Az én szerelmem rabszolganő, a
neve Ala, a gazdája pedig Volmana, Karaban grófja. Valúzia fekete törvénykönyveiben írva áll, hogy nemesember nem vehet el rabszolganőt. Mindig is így volt. Eget-földet megmozgattam, de nem kaptam más választ senkitől: „nemesek és rabszolgák nem házasodhatnak”. Rettenetes. Azt mondják, a birodalom hosszú történetében sohasem fordult még elő, hogy nemesúr rabszolgalánnyal akart volna frigyre lépni! És ha én vagyok az első, mit számít az? Utolsó reményemet helyezem király uramba. – Ez a Volmana nem hajlandó eladni őt? – Dehogynem, de ez nem változtatna semmin. Hiába lenne az én tulajdonom, attól még rabszolga maradna, és ugyanúgy nem vehetném el. Márpedig én a feleségemül kívánom őt. Minden más a szerelmünk megcsúfolása volna. Meg akarom mutatni Alát a világnak, díszruhában és felékszerezve, ahogyan az egy val Dor hitveséhez méltó! Ám ez csak akkor lehetséges, ha király uram segít nekünk. Ő rabszolgák ivadékaként született, az ősei több száz nemzedékre visszamenőleg rabszolgák voltak. Rabszolga marad ő is élete végéig, és rabszolgák lesznek a gyermekei is. Ezért nem mehet feleségül szabad emberhez. – Akkor add el magad te is rabszolgának! – javasolta Kull, résnyire húzott szemmel figyelve az ifjút. – Megpróbáltam – felelte Seno olyan őszintén, hogy Kull azonnal elhitte. – Elmentem Volmanához, és azt mondtam neki: „Van egy rabszolganőd, akibe beleszerettem. Feleségül akarom venni. Fogadj el rabszolgádnak, hogy együtt lehessek vele.” Borzadva utasította el a kérésemet. Bármikor ideadná nekem a lányt, akár ajándékba is, de engem nem hajlandó a rabszolgájává tenni. Atyám pedig a tűz és a kés esküjével fogadta, hogy megöl, ha ilyen gyalázatot merek hozni a val Dor névre. Nem, király uram, rajtunk már csak te segíthetsz. Kull hívatta Tut, és előadta neki az esetet. Tu, a főtanácsadó a fejét rázta. – A fekete vasba kötött könyvekben úgy van megírva, ahogy Seno mondta. Mindig is törvény volt, mindig is az marad. Nemesi család sarja nem kötheti össze a sorsát egy rabszolgáéval. – Miért nem változtathatom meg a törvényt?– kérdezte Kull. Tu letette elé az asztalra a kőtáblát, amelybe a törvény szövegét vésték. – Ez a törvény ezredévek óta van érvényben. Nézd, Kull: az első törvényhozók vésték kőbe, oly sok évszázaddal ezelőtt, hogy egész éjszaka számlálhatnád, akkor sem jutnál a végére. Sem neked, sem más királynak
nem áll hatalmában változtatni rajta. Kullt hirtelen ismét elfogta a teljes tehetetlenség émelyítő-bénító érzése, mely egyre gyakoribb vendég volt nála az utóbbi időben. Olybá tűnt neki, az uralkodás csupán a rabszolgaság egy másik fajtája. Egész életében karddal küzdötte le az útját álló akadályokat; de mit tehet az aggályos és tisztelettudó barátok ellen, akik hajlongva és hízelegve szállnak szembe minden újítással; akik az ősi hagyomány bástyái mögé sáncolják el magukat, és csöndben megtagadják tőle a jogot, hogy bármin változtasson a környezetében? – Menj! – mondta fáradt kézlegyintéssel. – Sajnálom, de nem tudok segítem. Seno val Dor lehajtott fővel, görnyedt vállakkal hagyta el a termet; tekintete kiüresedett, léptei csüggedten csosszantak a kőlapokon. Megtört ember lett belőle.
3. „Emberbőrbe bújt tigrisnek hittelek!” Hűs szél járta be az erdőt. A roppant fatörzseket szívós folyondárok és virágos indák hálója szőtte be; tövükben egy patak ezüstös szalagja kanyargott. Valahol dalos madár trillázott; a késő nyári nap lágy ragyogása átszüremlett a dús lombokon, s a fény és árnyék finom mintázatát varázsolta a fűre, fekete-arany selyemlepel gyanánt. Az idilli csendben egy rabszolgalány üldögélt a gyepen. Arcát hófehér karjára hajtotta, s oly keservesen zokogott, mintha kis szíve mindjárt meghasadna. Süket volt a madárdalra; a csermely vígan duruzsolt a fülébe, ám ő néma maradt; a nap csodaszépen sütött, de ő vakon meredt színpompájára. Számára az egész világ sötét szakadék volt, mely fájdalmat és könnyeket rejteget csupán. Így hát nem hallotta meg a halk lépteket, s nem figyelt föl a magas, széles vállú férfira, aki a bokrok közül lépett elő, és megállt mellette. Csak akkor ébredt tudatára a jelenlétének, amikor az letérdelt hozzá, és fölsegítette. Roppant keze olyan szelíd mozdulattal törölte le arcáról a könnyeket, mint a gyermekét cirógató anyáé. A rabszolgalány felnézett a sötét, rezzenéstelen arcba, a hideg, jégszürke szempárba, mely meglepően gyengéden viszonozta tekintetét. A
férfi külsején látszott, hogy nem valúziai, s ezekben a békétlen időkben nem sok jót ígért egy egyszerű szolgálónak, ha erdei magányában egy külhoni idegennel hozza össze a véletlen szeszélye; ő azonban most túl nyomorultul érezte magát hozzá, hogy bármitől megijedjen, ráadásul a férfi barátságosnak tűnt. – Mi történt, gyermekem? – kérdezte. A kétségbeesett nők hajlamosak kiönteni a szívüket az első idegennek, aki szánalommal és együttérzéssel fordul feléjük; így tett a kis rabszolgalány is. – Ó, uram, annyira boldogtalan vagyok! – hüppögte. – Egy nemesifjút szeretek… – Seno val Dort? – Igen, uram. – A lány meglepetten pillantott rá. – Honnan tudod? Feleségül kíván venni, és mert sehol másutt nem tudott engedélyt szerezni rá, ma a király színe elé járult. De a király sem akart neki segíteni. Árnyék suhant át az idegen sötét arcán. – Seno azt mondta, hogy a király nem akart segíteni? – Nem; a király hívatta a főtanácsosát, és egy darabig vitatkozott vele, de végül beadta a derekát. Ó – zokogta a kis szolgáló –, tudtam én, hogy hasztalan minden! Valúzia törvényeit az örökkévalóságnak írták. Nem számít, milyen kegyetlenek és igazságtalanok. Hatalmasabbak még a királynál is. A lány érezte, hogy az idegen karján megfeszülnek az acélos izomkötegek. Zord, reményvesztett kifejezés futott át a vonásain. – Igen – mormolta, inkább csak önmagának –, Valúzia törvényei hatalmasabbak a királynál. A szolgáló kicsit megkönnyebbült, hogy elsírhatta valakinek a bánatát, és felszárította a könnyeit. A kis rabszolgalányok hozzá vannak szokva a fájdalomhoz és a szenvedéshez, bár neki elég jól ment a sora a többiekhez képest. – Gyűlöli Seno a királyt?– kérdezte az idegen. A lány megrázta a fejét. – Tudja, hogy meg van kötve a keze. – És te? – Mire gondolsz, uram? – Te gyűlölöd a királyt? A kis szolgáló szeme döbbenten elkerekedett.
– Én? Ó, uram, ki vagyok én, hogy gyűlöljem a királyt? Soha eszembe sem jutna ilyesmi. – Ennek örülök – mondta a férfi fáradtan. – Mert a király, gyermekem, ugyanolyan rabszolga, mint te, csak súlyosabb láncokat visel. – Szegény! – mondta a kis szolgáló szánakozva, bár nem egészen értette a dolgot. Aztán dühösen kifakadt. – De a kegyetlen törvényeket igenis gyűlölöm! Miért nem lehet megváltoztatni őket? Az idő nem áll meg! Miért kell ma olyan törvények igájában nyögni, amiket évezredekkel ezelőtt hoztak barbár őseink? Hirtelen elhallgatott és ijedten nézett körül. – Ezt ne mondd el senkinek! – suttogta aztán, s kérő mozdulattal a férfi vállára hajtotta a fejét. – Nem illő dolog, hogy egy nő, ráadásul egy rabszolgalány, ilyen szemérmetlenül beszéljen főbenjáró ügyekről. Ha a gazdámnak vagy az asszonyomnak a fülébe jut, biztosan elvernek érte! A megtermett idegen elmosolyodott. – Ne aggódj, gyermekem! Magát a királyt sem sértené a véleményed; sőt, azt hiszem, titkon ugyanígy érez. – Te találkoztál már a királlyal, uram? – kérdezte a kis szolgáló; gyermeki kíváncsisága egy pillanatra felülkerekedett a bánatán. – Nem is egyszer. – Igaz, hogy nyolc láb magas?– kérdezte a lány csillogó szemmel. – És valóban szarvakat hord a koronája alatt, ahogy a népek bizonygatják? – Aligha – nevetett a férfi. – Először is, legalább két lábbal alacsonyabb. Ami pedig a testalkatát illeti, akár az ikertestvérem is lehetne. Egy hüvelyk különbség sincs kettőnk között. – És ő is ugyanolyan kedves, mint te? – Néha igen; ha nem bőszítik őrjöngésig az államügyek és a nép hóbortjai. – Valóban barbár? – Testestül-lelkestül. Atlantiszon született, ott nőtt fel a pogány barbárok között. Volt egy álma, és valóra váltotta. Király lett belőle, mert jól bánt a karddal, győzelmet aratott a csatákban, és megkedvelték a valúziai sereg zsoldosai. De harcos, nem politikus; most nem sokra megy a kardforgató tudományával, s vérrel szerzett trónusa inog alatta. – És nagyon boldogtalan. – Nem mindig – mosolyodott el a széles vállú férfi. – Néha, ha lop magának pár magányos órát az erdőben, szinte már boldog. Kivált ha
belebotlik egy csinos lánykába, mint például… A kis szolgáló rémülten felkiáltott, és térdre hullott előtte. – Ó, felség, felség, kegyelmezz! Én nem tudtam… te vagy a király! – Ne félj! – Kull megint letérdelt mellé, s ahogy átkarolta, érezte, hogy egész testét rázza a reszketés. – Az előbb azt mondtad, kedves vagyok… – Így igaz, felség – suttogta a lány elfúló hangon. – Annyi… annyi mindent beszélnek rólad… é-én emberbőrbe bújt tigrisnek hittelek, pedig jóságos vagy és kedves… d-de… te király vagy, én pedig… Zavarában és bűntudatában hirtelen felpattant, menekülőre fogta, és máris eltűnt a bokrok között. Néha ábrándozott róla, hogy egyszer talán messziről láthatja majd a királyt; a döbbenetes felismerés, hogy ő volt az a férfi, akivel megosztotta szánalmas kis gondjait, olyan szörnyű szégyenkezéssel töltötte el, amely már-már rettegésbe csapott át. Kull sóhajtott és felállt. Várták az államügyek. Vissza kellett térnie a palotába, hogy olyan problémáknak gyürkőzzön neki, amelyek természetéről csak homályos sejtelmei voltak, és elképzelni sem tudta, miféle megoldást találhatna rájuk.
4. „Ki hal meg elsőnek?” Húsz alak lopakodott az éji csöndben, mely nyomasztóan telepedett a palota folyosóira és csarnokaira. Puha bőr lábbelit viseltek, amely sem a vastag szőnyegeken, sem a márványlapokon nem csapott zajt. A falikarokban lobogó fáklyák fénye rőten tükröződött a csupasz tőrökön, a kardok pengéjén, az élesre köszörült csatabárdokon. – Halkan! Halkan, a mindenit! – sziszegte Ascalante, és egy pillanatra megállt, hogy hátranézzen a követőire. – Akárki fújtat olyan veszettül, hagyja abba! Strázsáktól nem kell tartanunk, az éjszakai őrség kapitánya elküldte vagy leitatta őket; de azért legyünk óvatosak! Egyetlen szerencsénk, hogy az átkozott piktek – azok a vérszomjas vadak – mind a nagykövetségükön mulatnak, vagy úton vannak Grondar felé. Pszt! Fedezékbe, itt az őrség! Eltűntek egy roppant oszlop mögött, melynek takarásában akár egy egész regiment elrejtőzhetett volna, és vártak. Pár pillanattal később tízfős
szakasz masírozott el mellettük – csupa megtermett, izmos férfi, vörös páncélzatukban ércszobrokhoz hasonlatosak. Állig fel voltak fegyverezve, néhányan kissé bizonytalan képet vágtak. A tiszt, aki vezette őket, sápadtnak látszott. Mereven nézett maga elé, és mikor elhaladtak a betolakodókat fedező oszloptörzs előtt, felemelte a kezét, hogy letörölje homlokáról a verítéket. Fiatal volt, nem ment számára könnyen a király elárulása. Az őrség egyre halkuló fegyver- és páncélzörgés kíséretében eltűnt az egyik folyosótorkolatban. – Nagyszerű! – kuncogott Ascalante. – Betartotta a szavát; Kull hálóterme őrizetlen! Igyekezzetek, nagy munka vár ránk! Ha a tett helyszínén kapnak el minket, végünk; de ha a király halott, ők is gyorsan felejtenek. Előre! – Úgy van, előre! – kiáltotta Ridondo. Átrohantak a csarnokon, és zihálva megálltak egy ajtó előtt. – Ez az! – csattant fel Ascalante. – Törd be, Gromel! Az óriás teljes súlyával az ajtónak vetette magát. Második nekifutásra a retesz kifordult a foglalatából, a deszkák recsegve széthasadtak, az ajtó megroskadt és betört. – Befelé! – bömbölte Ascalante, gyilkos láztól tüzelve. – Befelé! – rikoltotta Ridondo. – Halál a zsarnokra! Lépés közben torpantak meg. Kull állt előttük – nem a meztelen, álmából riadó király, nem zavart, fegyvertelen áldozat, hanem az éber és ádáz Kull, felerészt már a vörös vértesek páncélzatában, kezében hosszú karddal. Kullt álmatlanság gyötörte, és nem sokkal korábban fölébredt. Magához akarta kéretni a hálóterme előtt posztoló őrség tisztjét, hogy elbeszélgessen vele. Mikor kinézett az ajtóba vágott kukucskálónyíláson, csodálkozva látta, hogy éppen elvezeti az embereit. A barbár király, a maga örökké gyanakvó észjárásával, azonnal megtalálta a magyarázatot: árulás! A katonákat visszahívni eszébe sem jutott, hisz minden valószínűség szerint részesek voltak az összeesküvésben. A parancs nélküli elvonulásra semmi más okuk nem lehetett. Így hát, amikor Gromel első ízben rontott az ajtónak, sietve nekilátott felölteni a vértezetet, melyet mindig készenlétben tartott a magánlakosztályában. Egy szívdobbanásnyi ideig mintha mozdulatlanná dermedt volna az egész kép: a négy nemesi lázadó a küszöbön, mögöttük a tizenhat
orgyilkos – a királyi hálóterem közepén pedig a szótlan, csatára kész óriás, akinek rettenetes, zordan lobogó tekintete kiapasztja az élen állók szívéből a harci kedvet. Aztán Ascalante felkiáltott. – Befelé! Vágjátok le! Húszan vagyunk egy ellen, és nincs rajta sisak! Ez igaz volt: Kullnak erre már nem maradt ideje, mint ahogy arra sem, hogy lekapja a falról a hatalmas pajzsok egyikét. Mégis jobban fel volt vértezve, mint bármelyik orgyilkos, Gromel és Volmana kivételével, akik teljes páncélzatban néztek farkasszemet vele zárt sisakrostélyuk mögül. Az összeesküvők ordítása visszhangokat vert a kupolás mennyezet alatt, ahogy benyomultak a hálóterembe. Legelöl Gromel rohamozott, leszegett fejjel, akár a támadó bivaly. Pengéje halálos szúrásra lendült, a király alteste felé. Kull nem várta be támadását, dühöngő tigrisként rontott neki. Minden erejét, teljes súlyát beleadta a félelmetes kardcsapásba. A roppant penge szisszenő ívet írt le, és nekizúdult a parancsnok sisakjának. Sisak és kard egyszerre tört szilánkokra, s Gromel élettelenül roskadt össze, miközben Kull hátraszökkent, kezében a csonka markolattal. – Gromel! – mordult föl, mikor a szétpattanó fémpántok alatt megpillantotta az arc roncsait; aztán a falka maradéka megrohanta, tőrdöfést érzett megcsúszni a bordáján, s baljának egyetlen csapásával messzire röpítette a támadót. Egy másiknak úgy vágta a szeme közé pengéje csonkját, hogy az eszméletlenül, vérrel borítva rogyott a földre. – Négyen az ajtóhoz! – kiáltotta Ascalante. Attól félt, hogy a roppant erejű, párducsebesen mozgó Kull áttör a soraikon és elmenekül. Négy törvényen kívüli kivált a forgatagból, és elállták az egyetlen bejáratot. Kull ugyanebben a pillanatban hátraugrott a falhoz, és letépett róla egy régi csatabárdot, amely tán évszázadok óta lógott a tartószögeken. Egy pillanatig hátát a falnak vetve méregette őket, majd egyetlen nekirugaszkodással köztük termett. Sosem kedvelte a védekező harcmodort; ha harcolt, ő irányított. A bárd első csapása kettéhasította egy ellenfél vállát, a rettentő visszakezes vágás összezúzta egy másik koponyáját. Egy kard csengve széttört a mellvértjén, ami nélkül már rég halott lett volna. Így csak védtelen fejére kellett ügyelnie, meg a mell- és hátvas közti hézagokra – mert a valúziai páncélzat bonyolult volt, és nem maradt annyi ideje, hogy teljesen felöltse. Az arcán, a karján és a lábán már vérzett, de olyan gyorsan és magabiztosan mozgott, még a túlerő ellenében is, hogy az orgyilkosok haboztak kitámadni. Ráadásul túl sokan voltak,
egymást akadályozták a tolongásban. Az egyik pillanatban még vad csapásokkal szorongatták, a következőben elhátráltak tőle, szurkálva és parírozva gyűrűbe zárták – a földön heverő hullák néma bizonyítékul szolgáltak iménti rohamuk öngyilkos ostobaságára. – Gyávák! – harsogta Ridondo, magánkívül a dühtől; kalapját elhajította, szeme eszelősen izzott. – Féltek a harctól? Életben hagynátok a zsarnokot? Csülökre! Vad döféssel rontott előre; Kull azonban, aki felismerte őt, a balta szakállával befogta és szilánkokra zúzta a pengéjét, majd akkorát lökött rajta, hogy tántorogva hanyatt zuhant. Ascalante szúrását a bal karjával hárította, vállalva a sebesülést; és a kitaszított csak annak köszönhette az életét, hogy idejében lebukott Kull csatabárdja elől és villámsebesen hátraszökkent. Az egyik szőrös bandita Kull lábára vetette magát, hogy a földre döntse, s miután egy pillanatig mintha egy tömör vastoronnyal birkózott volna, még épp idejében kapta föl a fejét, hogy meglássa a lezúduló baltaélt – ám ahhoz már későn, hogy ki is térjen előle. Közben egy társa két kézre fogta a kardját, és olyan rettenetes erővel sújtott le, hogy baloldalt átvágta Kull király vállvértjét, s pengéje az eleven húsba mélyedt. A király páncélját azonnal elöntötte a vér. Volmana vad türelmetlenséggel gázolt előre, szétlökdösve a többieket, s kardjával a király védtelen feje felé vágott. Kull lebukott, hogy a penge nem sokkal fölötte süvített el, még le is nyeste néhány szál haját. Ilyen magasra nőtt embernek nem volt könnyű lehajolni egy Volmana-féle törpe csapása elől. Ki sem egyenesedve pördült körbe a sarkán, roppant ívben lendítve meg a csatabárdot, akár a préda torkának rugaszkodó csikasz. Volmana testének egész bal oldala tönkreszakadt a rettentő ütéstől, valóságos vérzáporban roskadt a padlóra. – Volmana! – zihálta a király. – A pokolban is megismerném a korcs fajzatodat! Kiegyenesedett, hogy fogadja Ridondo őrjöngő támadását, aki vadul és teljesen fedezetlenül rontott neki, egy szál tőrrel a kezében. Kull magasba emelt csatabárddal hátraugrott. – Ridondo! – kiáltotta élesen. – Vissza! Téged nem akarlak bántani… – Pusztulj, zsarnok! – rikácsolta az őrült kobzos, és rávetette magát. A király addig tétovázott a csapással, míg el nem késett vele. Csak
akkor sújtott le vad elszántsággal, mikor megérezte, hogy a csupasz acél a védtelen oldalába mélyed. Ridondo szilánkokra zúzott koponyával bukott hanyatt, Kull pedig lihegve nekitántorodott a falnak, szabad kezét a sebére szorítva; ujjai közül vastag sugárban vér patakzott. – Most vagy soha! Végezzünk vele! – ordította Ascalante, készen a támadás vezetésére. Kull a falnak vetette hátát és fölemelte csatabárdját. Félelmetes látványt nyújtott. Széles terpeszben állt, előreszegett fejjel; véres baljával a falnak támaszkodott, jobbjában a csatabárdot markolta; vonásai a gyűlölet vicsorába torzultak, szemének jéghideg lángja átsütött a vérfátylakon. A gyilkosok haboztak; a tigris talán közel jár a halálhoz, de még így is képes néhányukat magával rántani. – Ki hal meg elsőnek? – vicsorgott Kull véres, összezúzott szájjal. Ascalante farkasként vetette rá magát – aztán hihetetlen fürgeséggel torpant meg, szinte ugrás közben, s a földre hullva kerülte el a halált, amely egy véres baltaél képében süvített feléje. Sietve félregördült, biztonságba menekítve a lábát, ahogy Kull megfékezte a semmibe zúgó ütés lendületét, és nekiveselkedett a következőnek. A csatabárd ezúttal csak hajszálnyira hibázta el a bokáját, amint négy hüvelyk mélyen szaladt a fényezett fapadlóba. Ekkor egy másik orgyilkos is támadásba lendült, s a többiek félszívvel követték. Az első azt hitte, eléri és levágja Kullt, mielőtt az kiszabadíthatná a csatabárdot; ám vagy a királyt becsülte alá, vagy az elhatározással késlekedett egy szívdobbanásnyit, mert a baltaél felvillant és lesújtott, s a következő pillanatban egy emberalak véres torzképe hanyatlott a védtelennek vélt préda lábához. Ebben a pillanatban páncélos léptek sietős csörömpölése hallatszott a csarnokból, és az ajtót őrző banditák egyike felkiáltott. – Katonák! Katonák jönnek! Ascalante káromkodott; az emberei olyan sebesen hagyták faképnél, mint patkányok a süllyedő hajót. Kirohantak a csarnokba – vagy véresen kisántikáltak; odakint lábdobogás és dühös kiáltások fogadták őket; kezdetét vette az üldözés. Kull és Ascalante magukra maradtak a királyi hálóteremben, eltekintve a földön heverő holtaktól és haldoklóktól. Kull térde rogyadozott; nehézkesen dőlt a falnak, s az utolsókat ziháló farkas tekintetével figyelte a
kitaszítottat. – Minden elveszett, legfőképp a becsület – mormolta Ascalante. – A király viszont a végét járja, és… Csak az istenek a megmondhatói, miféle gondolatok jártak még a fejében, mert hirtelen nekirontott Kullnak, épp abban a pillanatban, amikor a király a bárdot markoló kezével a vért próbálta kitörölni a szeméből, és a kivont karddal szúró harcos gyorsabb a sebesültnél, akinek egy roppant csatabárd ólomsúlya húzza le fáradt karját. Ám épp amikor Ascalante gyilkos döfésre lendült, a hálóterem küszöbén Seno val Dor jelent meg, és elhajított valamit, ami felvillant, éleset szisszent, s röptét a kitaszított torkában fejezte be. Ascalante megtántorodott, elejtette a kardját, és Kull elé rogyott, elárasztva lábát az átvágott ütőeréből fecskendező vérrel – néma tanúbizonyságul, hogy Seno harci tudománya a tőrvetésre is kiterjed. Kull kábán meredt a halott törvényen kívülire, Ascalante szeme pedig szinte gúnyosan nézett vissza rá, mintha holtában is a királyok és banditák, az összeesküvések és ellen összeesküvések hiábavalóságát hirdetné. Aztán egyszerre csak Seno támogatta a királyt, a helyiség megtelt a nagy val Dor család egyenruháját viselő fegyveresekkel, és a szédülő Kullban tudatosult, hogy a másik karját egy aggódó rabszolgalány tartja. – Kull, Kull, csak nem haltál meg? – A nemesifjú arca falfehér volt. – Még nem – felelte a király rekedten. – Kössétek be a sebet a bal oldalamon! Ha meghalok, hát attól. Mélyre vágott – Ridondo búcsúdala –, a többi nem veszélyes. Csak rakjatok rá valami gyolcsot; még dolgom van. Csodálkozva engedelmeskedtek, és mikor a vérzés elállt, a halotthalványra sápadt Kull érezte, hogy az erejéből visszatér egy kevéske. Most már az egész palota talpon volt. Mindenfelé udvarhölgyek, nemesurak, katonák és tanácsosok szaladgáltak izgatottan. A vörös vértesek dühtől fortyogva gyülekeztek, készen álltak bármire; az őrjöngésig bőszítette őket, hogy szüksége órájában mások álltak a királyuk mellett. A fiatal tiszt, aki az éjszakai őrséget vezette, elmenekült a sötétben, és sem akkor, sem később nem bukkantak nyomára, bár nagy erőkkel keresték. Kull, aki konok módon még mindig nem volt hajlandó összeesni, fél kézzel a csatabárd nyelét szorongatta, a másikkal pedig Seno vállára támaszkodott. Odafordult a kezét tördelve elősiető Tuhoz, és ráparancsolt. – Hozd ide azt a kőtáblát, amire a rabszolgákról szóló törvényt vésték!
– De, király uram… – Tedd, amit mondok! – förmedt rá Kull, és megemelte a bárdot. Tu sietve kisomfordált a helyiségből. Várakozás közben, mialatt az udvarhölgyek bekötözték a sebeit, és gyengéden, de hiábavalóan próbálták lefeszegetni vasujjait a véres szekercenyélről, a király Seno izgatott beszámolójára figyelt. – …Ala kihallgatta Kaanuubot és Volmanát… Egy kis fülkében húzta meg magát, hogy elsirassa a balsorsát… a balsorsunkat… amikor megérkezett Kaanuub, útban a birtokára. Reszketett félelmében, hogy a tervük meghiúsulhat, és még egyszer elismételtetett mindent Volmanával, hátha talál benne valami hibát, amire nem gondoltak. – Késő este távozott, addig Alának is várnia kellett, csak utána tudott kiszökni és elindulni hozzám. De Volmana palotájától hosszú az út a miénkig, különösen egy fiatal lánynak gyalogszerrel; hiába gyűjtöttem össze azonnal az embereimet, hajszál híján későn érkeztünk. Kull megszorította a vállát. – Nem fogom neked elfelejteni. Megérkezett Tu a törvénytáblával, és áhítatos mozdulattal az asztalra helyezte. Kull félrelökte a körülötte tolongókat, és egyedül állt fel. – Hallgassatok meg, Valúzia népe! – kiáltotta. Tucatnyi sebből vérzett, csupán vadállati vitalitása tartotta talpon; mégis emberfölötti erő sugárzott belőle. – Itt állok előttetek, én, a király. Megkörnyékezett a halál, nem először; de túléltem már ennél rosszabb sebeket is. – Halljátok hát szavam! Belefáradtam ebbe a hivatalba! Nem király vagyok én, hanem rabszolga! Akárhová nyúlok, meg van kötve a kezem – törvények, törvények és megint csak törvények! Sem a gonosztevőket nem tudom megbüntetni, sem a barátaimat megjutalmazni a törvények, a szokások, a hagyományok miatt. Valkára mondom, mostantól nemcsak névleg leszek király! – Itt áll az a két ember, aki megmentette az életemet. Mától fogva senki és semmi nem tilthatja meg nekik, hogy összeházasodjanak! Seno és Ala örömteli kiáltással omlottak egymás karjába. – De a törvény! – rikácsolta Tu. – Én vagyok a törvény! – ordította Kull, és lesújtott csatabárdjával. A nehéz baltaél ezer szilánkra zúzta a kőtáblát. Az emberek iszonyodva tördelték a kezüket, bénán várták, hogy a szörnyűséges szentségtöréstől a
fejükre szakadjon az égboltozat. Kull hátratántorodott, a szeme lángolt, forogni kezdett vele a terem. – Én vagyok a király, az ország és a törvény! – mennydörögte, és felkapta a pálcát formázó jogart, amely a közelében hevert az asztalon. Két darabra törte, és messzire hajította magától. – Ez az én jogarom! – Magasba lendítette a vöröslő csatabárdot; a sápadt udvaroncokra forró vércseppek záporoztak. Kull baljába ragadta a koronát, s hátát a falnak vetette. Csak ez tartotta vissza, hogy elessen; ám a karjában még most is egy oroszlán ereje szunnyadt. – Vagy király vagyok, vagy halott! – bömbölte; roppant izmai megfeszültek, szeme villámokat szórt. – Ha nem tetszik nektek, gyertek, vegyétek el tőlem a koronát! Bal kezével feléjük nyújtotta az ékköves diadémot, jobbjával pedig fenyegetően megemelte a csatabárdját. – Ez a bárd az én jogarom! Ez a királyságom jele! Ahogy tőlem telt, igyekeztem olyan bábkirály lenni, amilyet szerettetek volna, hogy a ti módotokon uralkodjak. Mostantól a magam módján teszem! Ha nem akartok harcolni, engedelmeskedni fogtok! Az igazságos törvények megmaradnak; amiken túllépett az idő, azokat ugyanúgy szétzúzom, mint ezt az előbb. Király vagyok! A sápadt udvaroncok és rémült dámák sorra egymás után térdre hulltak, ijedten és tisztelettudóan fejet hajtva a vérrel borított óriás előtt, aki lángoló tekintettel tornyosult föléjük. – Király vagyok, a bárd jogán! (Kornya Zsolt fordítása)
Az őrült kobzos dala
Ezt a verset nem szokás a Kull-korpuszba sorolni; 1931 márciusában jelent meg a Weird Talesben, tehát abban az időszakban, amikor Howardot már nemigen foglalkoztatta Kull király alakja. A megírás és a megjelenés között azonban jelentős átfutási idővel kell számolnunk, amely – mint más példákon láthattuk – még a szerző életében publikált műveknél is évekre terjedhetett. És Howard prózai munkáiban csak egyetlen őrült kobzos (mad minstrel) szerepel: az a Ridondo, akivel az előző elbeszélésben ismerkedhettünk meg. Ott mindössze egy meglehetősen suta verssort olvashatunk tőle, amelyet az összeesküvők fogadalomtétele közben idéz, továbbá egy másik költeménye címét, amelyre Ascalante hivatkozik. Ha az alábbi verset az ő művének tekintjük, nem csupán költői tehetségéről bizonyosodhatunk meg, hanem azt is rögtön megértjük, miért társult nevéhez a nem túl hízelgő jelző…
Az őrült kobzos dala
Vagyok tövis a talp alatt, vagyok szennyfolt a szemfedőn, Vagyok gyökér, mi elrohad, vagyok a tolvaj éjidőn. Vagyok patkány a fal megett, a leprás koldus vigyora; Vagyok gyalázat s gyűlölet, penésszel lepett vacsora. Vagyok kalászt rontó üszög, féreg, fertőzet, félelem, Lábadra pókhálót szövök, munkád gyümölcsét elveszem. Vagyok kiégett legelő, zsizsik és vérszopó nadály; Éjjel a rothasztó eső, nappal a perzselő aszály. Kiszáradt szájjal szomjazom mocsári mérgek mámorát; A pestist délről én hozom, és keletről a kolerát. Sötét boritalt fejtek ott, hol lótusz kelyhe bólogat; Kövér kígyókkal álmodok, szedem a sápadt szirmokat. Jártam csikorgó jégmezőn, hová varázslat híre vitt; Kutattam messzi hegytetőn mongol halottak titkait. Barlangokban vészeltem át hegyek között a hóvihart; Túrtam a sivatag porát, hol szörnyű sírokat takart. Kelő nap ki nem huny soha, bukó hold vérbe nem borul; De – észak és dél ostora – előttem minden sárba hull. Számon borzalmas bűvigék, iszonyt idéző dallamok; Pokolra szálltam értük én, bejártam sok holt csillagot.
Nem biztatott király, se pap, nem kísért áldás, szeretet; Nem járt arra ember, se vad, hová a léptem vezetett. Voltak vérvörös szurdokok, sötét szárnyak a víz fölött; Voltak vadul pergő dobok, s ki verte őket, röfögött. Voltak kripták, pecsétesek, mélyükön nyálkás múmiák; Voltak vért gőzlő fellegek, iszapban csúszó viperák. Voltak formátlan embriók egy üstben, amely bugyogott; Voltak csírázó milliók, meg nem született démonok. Kővé fagyott az agyvelőm s ólommá dermedt a szívem; De visszatértem vakmerőn, honnan előttem senki sem. Ha minden remény hátat ád, én vagyok az, ki megsegít; Méregpohárban nyújtom át az alvilág gyümölcseit. (Kornya Zsolt fordítása)
Delcardes macskája
Thulsa Doomot, a halálfejű varázslót hagyományosan Kull király gonosz nemezisének szokás tekinteni, ez azonban a hetvenes évek képregény-feldolgozásainak öröksége, ahonnan 1981-ben még a filmvászonra is bevonult, a változatosság kedvéért ezúttal Conan ősellenségeként. Pedig Howard eredeti írásai közül mindössze ebben az egyben bukkan föl név szerint, és ennek is érdekes története van. 1928 elején, miután a Weird Tales elfogadta tőle az első két Kull-novellát (A kígyó jegyébent és a Tuzun Thune tükreit), lelkesen nekiállt további történeteket írni Valúzia királyáról, nagy kedvvel, ám a rá máskülönben jellemző szerkezeti fegyelem nélkül. A Delcardes macskája két nekifutásra készült el, közben némi kihagyással; és Thulsa Doomot lényegében csupán a második munkafázisban találta ki. (A háttérből ármánykodó gonosztevő szerepét eredetileg valószínűleg Kuthulosra, a rabszolgára osztotta.) Az első részt viszont nem dolgozta át az új fejleménynek megfelelően, csak tessék-lássék hozzáigazította; így küldte be a kéziratot a Weird Tales szerkesztőjének, aki nem kis megütközésére visszautasította. A novellának – amit végül csak a hagyatékából adtak ki – vannak emlékezetes momentumai, ám egészében véve nem tartozik Howard legsikerültebb írásai közé: a cselekmény minduntalan ki-kicsap a medréből, és túl sok benne az előkészítetlen fordulat. Ami pedig Thulsa Doomot illeti, ő nem a Conan-történetekben folytatta karrierjét, hanem a Halálfej című elbeszélésben (Skull-Face, Weird Tales, 1929 október-december), ahol Kathulos néven riogatta a húszas évek londoni alvilágát, mint életre kelt atlantiszi múmia. (Ez a közepes színvonalú Fu Manchu-imitáció egyebek mellett arról nevezetes, hogy Howard ezért kapta életében a legnagyobb egy összegű honoráriumot: háromszáz dollárt.)
Delcardes macskája
Kull király útnak indult Tuval, a főtanácsossal, hogy megtekintse Delcardes beszelő macskáját. Mert jóllehet nem szokatlan eset, hogy egy macska királyt lásson, bizony nem sok király találkozhat olyan macskával, mint a Delcardesé. Így hát Kull egy időre elhessegette gondolataiból Thulsa Doom, a varázsló halálos fenyegetéseit, és elindult Delcardeshez. Kull kissé kétkedőn állt a dologhoz, az örök éber Tu pedig gyanakodott, bár nem tudta volna okát adni, miért. A hosszú évek, melyeket az udvarban folyó intrikák és összeesküvések között töltött, bizalmatlanná tették. Több ízben is kijelentette, hogy a beszélő macska csupán ámítás, szélhámosság vagy képzelődés lehet, és makacsul ragaszkodott a véleményéhez, hogy egy efféle szörnyeteg létezése az istenek nyilvános arculcsapása volna, akik a korok hajnalán úgy döntöttek, hogy valamennyi teremtményük közül egyedül az embert ruházzák fel a beszéd adományával. Kull azonban barbár ősei regéiből tudta, hogy a régmúlt időkben a vadállatok beszéltek az emberekhez. Ezért szkeptikus volt ugyan, ám nem teljesen elutasító. Delcardes minden tőle telhetőt megtett a meggyőzése érdekében. Ő maga is gyönyörű, nagyra nőtt macskára emlékeztetett, ahogy selyemdíványán heverészve fogadta őket, s hosszú, ívesen hajló pillák alól tekintett Kullra, melyek leírhatatlan csáberőt kölcsönöztek keskeny, ferdén metszett szemének. Az ajka telt volt és cseresznyepiros, általában kissé nyitva tartotta, titokzatos mosolyra húzva. Arannyal-drágakővel ékes selyemköntöse alig takarta hibátlan alakját. Kullt azonban nem érdekelték a nők. Bár ő uralkodott Valúziában, születésére nézve atlantiszi volt, alattvalói szemében tehát vérengző vadember. Ideje nagy részét a háborúk és a hódítások kötötték le, no meg a szakadatlan igyekezet, hogy megtartsa magát az ősrégi birodalom örökké ingó trónusán, nem is beszélve az önként vállalt feladatról, hogy minél
jobban kiismerje az általa kormányzott nép erkölcseit és gondolkodásmódját. Kull királynői jelenségnek találta Delcardest, csábosnak és titokzatosnak, akit az ősi bölcsesség és a mágia levegője leng körül. Tu számára egyszerűen egy nő volt, s mint ilyen, veszélyek és intrikák lehetséges forrása. Ka-nu, a pikt nagykövet és Kull legközelebbi bizalmasa, csak egy fiatal fruskát látott volna benne, aki túl komolyan veszi magát, és nagy kortyokban élvezi tulajdon képzelt fontosságát. Ámde Ka-nu nem volt jelen, amikor Kull felkereste a beszélő macskát. A macska a saját díványán feküdt egy puha selyemvánkoson, kifürkészhetetlen mélységekre nyíló szeme a királyt figyelte. Saremesnek hívták, és külön rabszolgája volt, aki most is ott állt mögötte, hogy minden kívánságának eleget tegyen: egy mogorva, szikár férfi, akinek arcát a szeme alatt mellig érő fátyol takarta. – Kull király – mondta Delcardes –, mielőtt Saremes megszólal és nekem el kell hallgatnom, egy kegyet szeretnék kérni tőled. – Beszélhetsz – felelte Kull. A lány csillogó szemmel elmosolyodott, formás kezét összekulcsolta. – Szeretnék feleségül menni a zarfhaanai Kulra Thoomhoz! Mielőtt Kull bármit válaszolhatott volna, Tu közbevágott. – Uram, ezt az ügyet már minden lehetséges fórumon megvitattuk. Sejtettem én, hogy nem hátsó szándék nélkül csaltak ide! Ennek a szaj… ennek a tiszteletre méltó hajadonnak az ereiben királyi vér folyik, ha csak pár cseppnyi is, és a leszármazás törvénye tiltja Valúziában, hogy főrangú asszonyok nemtelen idegenekkel házasodjanak össze. – De a király bármikor kivételt tehet – dorombolta a lány. – Király uram! – Tu bosszúsan maga elé emelte mindkét kezét, kifordított tenyérrel, mintha el akarna tolni magától valamit. – Egy ilyen házasság legalább száz évig tartó belviszályt idézne fel, zendüléseket és egyenetlenkedést támasztana mindenfelé. Már azon volt, hogy terjengős előadásba kezdjen erkölcsről, hagyományról és történelemről, Kull azonban leintette. Szűkre szabott türelme végére ért. – Valka és Hotath! Mi vagyok én, pap vagy kerítőnő, hogy ilyen semmiségekkel háborgattok? Rendezzétek el egymás között, és a jövőben ne gyertek nekem mindenféle buta házassági üggyel! Valkára, Atlantiszon
azt választják párjukul az emberek, akit akarnak – és senki mást. Delcardes kicsit duzzogott, s futó fintort küldött Tu felé, aki komor képpel viszonozta pillantását. Aztán sugárzó mosoly ült ki az arcára, s kéjes mozdulattal nyújtózott végig díványán. – Beszélj most inkább Saremesszel, Kull, különben még féltékeny lesz rám. Kull kissé bizonytalanul méregette a macskát. Hosszú, selymes, szürke bundája volt, keskeny szemében titokzatos fények égtek. – Fiatalnak tűnik, pedig hihetetlenül vén – mondta Delcardes. – Az ónép macskája ő, amely évezredekkel ezelőtt lakta ezt a vidéket. Kérdezd csak meg tőle, Kull király! – Hány éves vagy, Saremes? – tette fel a kérdést Kull szórakozottan. – Már Valúzia ifjúkorában is öreg voltam – felelte a macska tisztán érthető, bár különös csengésű hangon. Kull összerezzent. – Valka és Hotath! – szaladt ki a száján. – Ez tényleg beszél! – Beszélek, gondolkodom, tudok, vagyok – mondta a macska. – Királynők bizalmasa, királyok tanácsadója voltam, valúziai Kull, amikor Atlantisz fehér fövenye még nem ismerte a lábad súlyát. Láttam, amikor a valúziaiak ősei előrenyomultak kelet felől, hogy porba döntsék az ónép hatalmát; és már itt voltam, amikor az ónép megérkezett e partokra a tengerentúlról, oly sok évszázaddal ezelőtt, hogy az emberi elme beleszédülne, ha próbát tenne a megszámlálásával. Még Thulsa Doomnál is vénebb vagyok, akit kevesen láttak valaha színről színre. – Hatalmas birodalmak virágzásának és bukásának voltam tanúja. Láttam királyokat büszkélkedni aranycsótáros hadiméneken, és ugyanőket később, amint hidegen és sápadtan térnek haza, pajzsháton kinyújtóztatva. Volt idő, amikor még istenként is tiszteltek, úgy bizony: különös papok hajlongtak előttem, és rettenetes rítusokkal keresték a kegyeimet. Mert akik hajdan imával hódoltak az én fajtámnak, éppoly furcsák voltak, mint a cselekedeteik. – Tudsz olvasni a csillagokban? Jövendőt mondani? – Kull barbár észjárása azonnal a gyakorlati hasznot kereste. – A múlt s a jövő könyvei nyitva állanak előttem. Olykor kinyilatkoztatom az embereknek, amit tudniuk szükséges. – Akkor áruld el nekem – csapott le rá Kull –, hol hagytam tegnap Kanu titkos üzenetét!
– A tőröd mellé csúsztattad, és rögtön meg is feledkeztél róla – felelte a macska. Kull rámeredt, kirántotta a tőrét, és lefelé fordítva megrázta az üres tokot. Négyrét hajtott pergamenlap hullott ki belőle. – Valka és Hotath! – kiáltott fel a király. – Saremes, te macskabőrbe bújt boszorkány vagy! Tu, mit szólsz ehhez? Tu azonban elutasítóan szorította össze a száját, és sötét pillantást vetett az ártatlanul mosolygó Delcardesre, majd bosszúsan Kullhoz fordult. – Uram, gondold meg jól! Ez valamiféle szemfényvesztés. – Tu, senki sem látta, hová rejtettem az üzenetet. Még én magam is megfeledkeztem róla. – Királyom, bizonyára egy titkon lapuló kém… – Titkon lapuló kém? Ne légy nagyobb bolond, mint amekkorának születtél, Tu! Azt hiszed, hogy egy macska kémekkel figyeltet a tulajdon palotámban, hová dugom a bizalmas üzeneteket? Tu felsóhajtott. Minél öregebb lett, annál inkább nehezére esett palástolnia az ingerültségét a királyok előtt. – Uram, ne feledd az embert a macska mögött! – Tu nagyúr! – szólalt meg Delcardes, hangjában szelíd megrovással. – Megszégyenítesz engem és megsérted Saremest! Kullt kicsit bosszantotta a főtanácsos viselkedése. – Egyet akkor sem vitathatsz, Tu – szögezte le. – A macska beszél. – Szélhámosság! – kötötte az ebet a karóhoz Tu. – Csak az ember beszél, az állatok nem. – Ez nem így van, Tu – mondott ellent Kull, aki a maga részéről már hitt a beszélő macskában, és most védelmére kelt az igazának. – Egy oroszlán emberi nyelven szólt a nagy Kambrához; a hegyi törzsek vénjeinek pedig a madarak árulják el, merre találnak gazdag zsákmányt a vadászok. És azt senki sem tagadhatja, hogy a vadállatok beszélnek egymással. Sokszor előfordult már, hogy az erdős hegyoldalakon vagy a sztyeppén ütöttem fel a sátramat, és éjszaka hallottam, hogyan társalkodnak a csillagfényben bömbölve a tigrisek. Akkor meg miért ne tanulhatná meg egy állat az emberek nyelvét? Voltak idők, amikor mármár érteni véltem, mit üvöltenek a tigrisek. A tigris a totemem, ezért tabu számomra, hacsak rám nem támad – tette hozzá elkalandozva. Tu idegesen fészkelődött. Egy barbár főnöknél még érthető, ha totemekről és tabukról fecseg, de Valúzia királyának ajkáról igencsak
nyugtalanítónak találta az ilyen beszédet. – Uram – mondta mereven –, ez a macska nem tigris. – Jól beszélsz – helyeselt Kull bólogatva. – Sokkal okosabbnak tűnik. – Ez a színtiszta igazság – jelentette ki Saremes egykedvűen. – Kancellár úr, meg tudnálak győzni, ha beszámolnék róla, mi történik ezekben a percekben a királyi kincstárban? – Nem! – morogta Tu. – Úgy tapasztaltam, az ügyes kémek előtt nincs titok. – Senkit sem győzhetünk meg akarata ellenére – idézett Saremes nyugodtan egy régi valúziai mondást. – Ennek dacára tudatom veled, Tu, hogy a kincstárnok húsz aranytalentum többletet talált, és már útban van a futár, akit ez ügyben hozzád menesztett. Íme – a kinti folyosóról léptek hallatszottak –, már jön is. Egy karcsú udvaronc lépett be a királyi számvevőség tarka hivatali öltözékében, mélyen meghajolt, és engedélyt kért a szólásra. Mikor Kull megadta neki, azt mondta: – Felséges király úr és nagybecsű Tu! A királyi kincstárban aranytöbblet mutatkozik, egészen pontosan húsz talentumnyi. Delcardes nevetve tapsikolt, Tu azonban csak a szemöldökét ráncolta. – Mikor jöttetek rá? – Alig félórája. – Hányan kaptak értesítést? – Senki, uram. Egészen mostanáig csak jómagam tudtam róla, meg a főkincstárnok. – Hmf! – Tu savanyúan leintette. – Távozhatsz. Később majd foglalkozom az üggyel. – Delcardes – szólt Kull –, ez a macska ugye a tiéd? – Király uram – felelte a lány –, Saremes senkinek nem a tulajdona. Engem csupán megtisztel a jelenlétével: a vendégem. Egyébként a maga úrnője, már ezredévek óta. – Bárcsak átvihetném a palotámba! – mondta a király. – Saremes – fordult Delcardes tisztelettudóan a macskához –, a király szívesen vendégül látna téged. – Elkísérem Valúzia királyát – jelentette ki a macska méltóságteljesen –, és vele maradok a palotájában, míg kedvem nem támad máshová költözni. Mert tudd meg, Kull: én sehol sem maradok meg sokáig. Szeretek a világban kóborolni; zsúfolt utcákat járni, ahol hosszú-hosszú idővel ezelőtt
csak a lombok susogását hallottam; és fürdőt venni a sivatagi homokban, ahol hajdan pompás promenádokat koptatott a mancsom. Így került Saremes, a beszélő macska Valúzia királyi palotájába. Vele tartott a rabszolgája is; tágas lakosztályt kapott, puha díványokkal és selyemvánkosokkal. A királyi főszakács a legfinomabb ínyencfalatokkal kényeztette, s az udvaroncok és cselédek az egész palotában a csodájára jártak – kivéve persze Tut, akinek egyáltalán nem tetszett, hogy ekkora tisztelettel öveznek egy macskát, még ha történetesen beszél is. Saremes derűs lenézéssel bánt vele, míg Kullt méltóságteljesen elfogadta egyenrangú félnek. A rabszolgája, aki mindenhová elkísérte, gyakran vitte be őt selyemvánkoson a trónterembe; Kull azonban időről időre felkereste a lakosztályában is. Ilyenkor a kora hajnali órákig társalogtak. A macska sok történetet mesélt a királynak, és nagy volt az ő bölcsessége. Kull figyelmesen, érdeklődve hallgatta, mert kétség sem fért hozzá, hogy ez a macska okosabb az összes tanácsosánál, és többet tud a világról, mint mindannyian együttvéve. Mindig ködös prófétanyelven fogalmazott, jövendölései nem terjedtek túl a palota és az ország mindennapos ügyein. Thulsa Doomtól azonban, aki nemrégiben fenyegetést küldött a királynak, óva intette Kullt. – Mert én – mondotta volt –, aki több évet éltem, mint ahány percet te fogsz, tudom, hogy az embernek nem jó ismerni a jövendőt. Aminek meg kell történnie, az meg is fog, a halandók nem képesek sem elhárítani, sem megmásítani. Ha az egyetlen ösvény oroszlánbarlang mellett vezet, jobb a sötétben tapogatózni. – Nem hiszem, hogy a jövő változtathatatlan lenne… és mégis – mormolta Kull. – Ha az ember értesül róla, mit tartogat számára a holnap, s ez a tudat erősíti vagy gyöngíti a karját: vajon nincs-e ez is megírva a sors könyvében? – Csak ha úgy rendeltetett, hogy ne maradjon tudatlan – felelte Saremes, még jobban összezavarva Kullt. – Mindenesetre nincs minden út kőbe fektetve a fogantatás pillanatától kezdve; az ember legdrágább kincse a szabad akarat. Még az istenek sem mindig tudják, mi fordul meg a halandók fejében. – Ezek szerint nincs minden megírva – vélte a király –, ha az ember
több út közül választhat. És akkor hogyan lehet megjósolni, mi fog történni? – Az élet sokfelé ágazik, Kull – válaszolta Saremes. – Én a világ keresztútján állok, és minden ösvényről tudom, hová vezet. Nincs az az istenség, aki meg tudná mondani, hogy ha az ember válaszúthoz ér, melyiket fogja választani: a jobb vagy a bal felől esőt. Miután azonban döntésre jutott, nem fordulhat vissza többé. – Valka nevében! – kiáltotta Kull. – Rálépek hát egy ösvényre; miért nem árulod el, milyen veszélyek leselkednek rám rajta, s miféle előnyökkel kecsegtet? Így mindig ki tudnám választani a legalkalmasabbat. – Mert az én fajtám sem tehet meg mindent – felelte a macska. – Nem zavarhatjuk meg az isteni alkímia működését: nem lebbenthetjük föl teljesen a fátylat a halandó szemek előtt, nehogy az istenek megfosszanak minket a hatalmunktól és ártalmára legyünk az embereknek. Mert a kereszteződésből ugyan számos út vezet tovább, ám az ember csak egyet választhat közülük, s olykor az egyik semmivel sem jobb a másiknál. Előfordulhat, hogy valamelyiket a remény fáklyalángja világítja be, s az ember ezen indul el, noha éppen itt vár rá a legtöbb buktató. Mikor látta, milyen nehezen emészti Kull a hallottakat, folytatta. – A mi hatalmunk sem lehet korlátok nélkül való, király, különben túl erőssé válnánk, veszélyt jelenthetnénk akár az istenekre is. A múlt könyvét kedvünkre felüthetjük és böngészhetjük, ám a jövőbe csak futó pillantásokat vethetünk a fodrozódó ködfátylakon keresztül. Kullnak az volt az érzése, hogy Saremes magyarázata hézagos és logikátlan, s messziről lerí róla a boszorkányság meg a szemfényvesztés; ám ha egy pillantást vetett mély tüzű, kifürkészhetetlen szemébe, nehezére esett ellentmondani neki, hiába volt már nyelvén a csattanós replika. – Most pedig – szólt a macska – a kedvedért rövid időre föllebbentem a fátylat: engedd meg Delcardesnek, hogy hozzámenjen Kulra Thoomhoz! Kull kiegyenesedett, s ingerülten megvonta roppant vállát. – A pendelyügyek nem rám tartoznak. Tu majd foglalkozik velük. Másnap mégis megfordult fejében a gondolat, és mivel Saremes ravaszul beleszőtte a tanácsot filozófiai eszmecseréikbe, szilárd elhatározása napról napra gyöngült. Kull valóban különös látványt nyújtott, amint érdeklődve hajolt előre,
állát hatalmas öklére támasztva, s figyelmesen hallgatta a macska szavait, aki összegömbölyödve pihent hímzett vánkosán vagy álmosan nyújtózkodott a puha selymen, és titokzatos dolgokról beszélt. A szeme csillogott, de a száját alig vagy egyáltalán nem mozgatta, miközben Kuthulos, a rabszolgája szobormereven strázsált mögötte. Kull nagyra tartotta Saremes véleményét, s szinte minden államügyben kikérte tanácsát; ő hol óvatos visszafogottsággal nyilatkozott, hol meg sem szólalt. Ha mégis mondott valamit, válasza jobbára egybevágott a király elképzeléseivel, úgyhogy Kull néha már azon tűnődött, nem olvas-e a gondolataiban. Kuthulos határozottan zavarta állandó jelenlétével, merevségével és némaságával, Saremes azonban senki mást nem tűrt meg gondozóként. Kull megpróbálta kitalálni, mi rejtőzhet a fátyol mögött, mindhiába; bár a szövet hártyavékonynak tűnt, az arcnak még a körvonalai sem derengtek alatta. És Kull nem akarta megsérteni Saremest azzal, hogy ráparancsol a szolgájára: vesse le a leplet. Egy szép napon, amikor Kull Saremes lakosztályába lépett, a macska titokzatos tekintettel fogadta. A lefátyolozott arcú rabszolga szoborként magasodott mögötte. – Kull! – mondta Saremes. – Ismét megnyitom előtted a ködlepleket. Lándzsás Brulét, a piktet, Ka-nu harcosát és a te barátodat, az imént ragadta el a Tiltott Tó egyik szörnye. Kull felpattant, dühösen és riadtan szitkozódva. – Brulét? Valkára! Mit keresett a Tiltott Tónál? – Csak úszni akart egyet. Siess, akkor talán még megmentheted a tó alatt rejtőző elvarázsolt országból! A király az ajtónál termett. Megdöbbentette a rossz hír, de nem annyira, mintha mással történt volna; jól ismerte a vakmerőségig bátor piktet, Valúzia legerősebb szövetségeseinek főnökét, és ha valakiről el tudta képzelni, hogy pusztán dacból fittyet hány az évezredes tilalomnak, akkor róla. Kull katonák után akart kiáltani, Saremes azonban visszatartotta. – Nem, király úr! Jobb lesz, ha egyedül mész. Az embereid talán még a te parancsodra sem követnének az elátkozott tó vizébe; a valúziai törvények szerint ezért mindenki halállal lakol, a királyt kivéve. – Jó, akkor egyedül megyek – értett egyet Kull –, így legalább Brule sem lesz kitéve a népharagnak, ha megmenekül a szörnyek karmaiból.
Értesítsd Ka-nut! Az udvaroncok tisztelettudó érdeklődését Kull szótlan morgással hárította el: csataménje nyergébe lendült, és vágtában hagyta el Valúzia fővárosát. Egyedül lovagolt, és utasításba adta, hogy senki nem követheti. Amit tennie kellett, ahhoz nem volt szüksége segítségre, és nem akarta, hogy bárki lássa, amint felhozza Brulét vagy a holttestét a Tiltott Tó mélyéről. Elátkozta a pikt vakmerőségét és a tavat sújtó tilalmat. Ha kiderül, valaki vétett ellene, a valúziaiak között könnyen lázadás törhet ki. Az alkonypír már fölfelé kúszott a zalgarai hegyek lejtőin, amikor Kull megállította lovát a vízparton, egy hatalmas, zord erdőség közepén. A tóban első pillantásra nem volt semmi félelmetes. A víztükör kéken ragyogva feszült a fehér homokkal borított partok között, az apró szigetek smaragd és jáde rögökként rajzolódtak ki fodrozódó színén. Halványan csillogó páraköd szállt fel róla, még nyomasztóbbá delejezve az álmatag valótlanság hangulatát, amely az egész környező tájra rátelepedett. Kull homlokát ráncolva hegyezte a fülét, s egy pillanatra úgy tűnt neki, mintha távoli zeneszót hallana a zafírkék víztükör alól. Szitkozódva megborzongott: máris áldozatul esett volna a tó varázsának? Sietve levetette ruháját és drága díszeit, csak övét, ágyékkötőjét és kardját tartotta meg. Aztán belegázolt a csillogó kékségbe, mely hűsen nyaldosta körül a derekát. Mély levegőt vett, mert tudta, hogy a szilárd talaj mihamar ki fog fogyni a lába alól, és alábukott. Miközben a halvány zafírkék vízben úszott, eszébe jutott, hogy kissé elhamarkodottan cselekedett. Legalább azt meg kellett volna kérdeznie Saremestől, hogy a tavon pontosan hol támadták meg Brulét, és, hogy kedvez-e a sors rendelése a megmentésének. Lehet persze, hogy a macska amúgy sem árulta volna el neki. Brule kiszabadítása érdekében azonban akkor is megtenne minden tőle telhetőt, ha Saremes kezdettől fogva teljesen kilátástalannak ítélné a vállalkozást. Így vagy úgy, mindenképpen eljött volna. Szóval a macskának igaza van: valóban jobb az embernek, ha nem ismeri a jövendőt. Ami az összecsapás helyszínét illeti, a szörnyeteg azóta akárhová elhurcolhatta Brulét. Kull úgy tervezte, átkutatja a tófeneket, és… Miközben ezen törte a fejét, fakó árnyék suhant el mellette, bizonytalan borzongás a tóban rezgő jáde-zafír színek között. Nem sokáig maradt
magányos, az úszó király köré újabb árnyak gyűltek, bár az alakjukat nem tudta kivenni. Messze odalent megpillantotta a tó fenekét, amely furcsa fénnyel izzott. Aztán körülfogták az árnyak. Folyton változó mintázatú hálót szőttek köré, ezerféle színes csillámból. A víz ekkor már világos topáztónusban ragyogott, s a különös lények varázslatos pompában kavarogtak. Árnyékok árnyékainak tűntek, törékenyeknek és valótlanoknak – sápadt derengést árasztottak. Mikor Kull rájött, hogy nincs szándékukban rátámadni, nem törődött velük tovább, figyelmét inkább a tófenékre fordította. Könnyedén megérintette a lábával, de visszahőkölt, mert olyan benyomása támadt, mintha valami elevenre lépett volna. Meztelen talpa alatt ütemes lüktetést érzett. Az iszapágy mindenfelé halványan ragyogott körülötte, fakó derengése távolabb egybeolvadt a fénylő zafírárnyakkal. Tüzes szőnyegnek rémlett az egész tófenék, mely szabályos időközönként felparázslik, majd kihuny. Kull közelebb hajolt. A talajt valami moszatszerű bevonat borította, amely itt-ott fehér parázsként izzott. Mintha az egész iszapágyat szentjánosbogarak miriádjai lepték volna el, s mind egy ütemre verdesnének a szárnyukkal. És a moszattakaró élőlényként lüktetett Kull lába alatt. A király elrugaszkodott fölfelé. A tenger ölelte Atlantisz parti hegyei között nőtt föl, a víz a második életeleme volt. Ugyanúgy otthon érezte magát benne, mint bármelyik lemuriai; kétszerte hosszabb ideig bírt víz alatt maradni más búvároknál. Ez a tó azonban mély volt, s ő kímélni akarta erejét. Fölmerült, nagy levegőkortyokkal töltötte meg tüdejét, és újra alábukott. Az árnyak ismét körülrajzották, már-már elvakítva kísérteties csillogásukkal. Ezúttal gyorsabban tempózott, s amikor a tófenékhez ért, úszva megindult fölötte, amennyire a kacsokkal kígyózó vízi folyondárok engedték. A lángmoszat izzott és lüktetett, a tarka színlények némán kavarogtak körülötte, s válla magasából láthatatlan szörnyek roppant, lidércnyomásos árnyéka vetült a fénylő iszapágyra. A moszatleplen elszórva csontok és koponyák hevertek, hátborzongató mementójaként a tilalomszegőknek, akik a szigorú tabu ellenére a tóba merészkedtek. Egyszerre csak a víz zajtalan örvénybe kavarodott: valami hosszanti barázdát hasított belé, s egyenest Kullnak rontott. A király először kráknak vélte, mert tapadókorongos polipcsápok tekergőztek
körülötte; aztán megpillantotta az emberi lábakat meg a rút, félhumán arcot, mely a csonthíjasan lengedező fogókarok kusza erdejéből meredt rá. Kull nekikészülődött az összecsapásnak. Mikor a gyilkos polipcsápok korbácsként a testére fonódtak, kardját hűvös magabiztossággal a démoni pofába döfte. A szörny görcsös vonaglásokkal szenvedett ki a lábánál, s közben iszonyú, hangtalan sikolyokat hallatott. Vörös ködlegyezőként terjengett a vér. Kull sietve ellökte magát a fenéktől, és emelkedni kezdett. Amint fölmerült az alkonyi napsütésbe levegőt venni, a tó fodrokat hányó tükrén jókora test cikázott feléje: egy vadkan méretű vízipók, melynek szemeiben pokoli fény parázslott. Kull helyben maradva taposta a vizet, még szabad kezével is hozzásegített; mikor a pók odaért hozzá, magasba kapta a kardját, s kettéhasította. A félbevágott förtelem hang nélkül süllyedt a tóba. A király fülét halk nesz ütötte meg; amilyen gyorsan tehette, hátrafordult. Abból az irányból egy másik, még nagyobb pók támadott rá. Ragacsos szálú hálót vetett a karjára és a vállára, ami a bivalyerős barbáron kívül mindenki más számára a biztos véget jelentette volna; Kull azonban úgy szaggatta le magáról a szívós szálakat, mintha hitvány cérnaszálak lennének csupán. Aztán megragadta a gyilkos szörnyeteg lábát, s kardját újra meg újra megmerítette benne, míg végleg el nem ernyedt s odébb nem sodródott, szélesen vöröslő víznyomot hagyva maga után. – Valka! – mormolta a király. – Unatkozni, úgy látom, nem fogok. De ezeket a szörnyeket könnyű megölni – hogyan bírhatták le Brulét, aki a legjobb harcos utánam a Hét Királyságban? Ám Kullnak nemsokára rá kellett jönnie, hogy ezeknél sokkalta veszedelmesebb szörnyek is leselkednek a Tiltott Tó halálos mélyén. Megint lebukott; ezúttal csupán a színpompás árnyakat meg a holtak csontjait látta. Fölmerült lélegzetet venni, és negyedszerre is alászállt a tófenékre. Épp egy sziget közelében járt, s miközben lefele tempózott, azon tűnődött, mi minden rejtőzhet a sűrű, smaragdzöld növényzet mögött, amely áthatolhatatlan falként óvja a tenyérnyi szárazulatokat a kíváncsi tekintetek elől. Azt rebesgették, templomok és szentélyek bújnak meg rajtuk, melyeket nem emberkéz emelt, s bizonyos éjszakákon a tó lakói felszínre jönnek a mélyből, hogy titokzatos szertartásokat végezzenek. A támadás abban a pillanatban érte, mikor a lába megérintette a moszatszőnyeget. Hátulról jött, s ahogy Kull ösztönösen sarkon akart
fordulni, óriás rémalak görnyedt fölé s ragadta vállon roppant ujjaival – sem ember, sem állat, hanem a kettőnek valami hátborzongató keveréke. Kull vadul védekezett, ám a szörny valósággal satuba zárta kardforgató kezét, karmai mélyen megszaggatták a húsát. A királynak iszonyú erőfeszítéssel sikerült megfordulnia. Támadója roppant cápára emlékeztetett; a szeme alatt hosszú, hegyes, szablyaszerű csontkinövés sarjadt a koponyájából. Négy karja volt, formára emberiek, de sokkal nagyobbak és erősebbek, az ujjakon görbén hajló karmokkal. Két kar olyan keményen tartotta Kullt, hogy moccanni sem tudott, a másik kettő pedig egyre hátrébb feszítette a fejét, hogy gerincét törje. Az atlantiszi Kullt azonban még egy ilyen lidércnyomásos szörnyeteg sem bírta le egykönnyen. Vad harag lobbant benne, s emberfeletti erőt kölcsönzött neki. Lábát szeles terpeszben megvetette a moszattakarón. Hatalmas rántással kiszabadította bal karját a gyilkos szorításból. Macskasebesen megpróbálta baljába ragadni a kardot, s mikor nem sikerült neki, öklével sújtott ellenfelére. A zafírkéken hullámzó vízrétegek azonban lendületét vették az ütésnek. A cápaember leszegte a fejét, ám mielőtt megöklelhette volna a királyt, az bal kézzel szarvon ragadta. Most az erő és a kitartás próbája következett. A víz megfosztotta Kullt a fürgesége adta előnytől, így hát egyedüli esélyét a szörny átölelésében látta, hogy az se bírjon szabadon mozogni. Közben olyan elszántan igyekezett kiszabadítani kardforgató jobbját, hogy a cápaember kénytelen volt mind a négy kezével lefogni. Kull nem merte elengedni a szarvat, nehogy felnyársalják, a cápaember pedig a fegyvert markoló kart szorongatta konokul. Így birkóztak egymással ide-oda imbolyogva, és Kull tudta, hogy ha nem vet véget mihamarabb ennek a játéknak, elveszett. Sürgősen levegőre volt szüksége. A cápaember hidegen szikrázó tekintete arról árulkodott, hogy ezzel ő is tökéletesen tisztában van; nincs más dolga, mint víz alatt tartani ellenfelét, amíg meg nem fullad. Bárki más kétségbeesett volna ebben a helyzetben; az atlantiszi Kull azonban nem volt közönséges ember. Kicsiny gyermekkorától járta az élet kemény és véres iskoláját, melynek acélos izmait és rettenthetetlen vasakaratát köszönhette; e kettő együttesen szinte legyőzhetetlen harcossá tette. Ehhez járult még bátorsága, mely sohasem hagyta cserben, no meg a született ragadozók vadsága, mely olykor emberfölötti teljesítményekre
sarkallta. Így hát, amikor a közeli vég már a szeme előtt lebegett, kétségbeesett helyzetéhez illő döntésre jutott magában. Eleresztette a szarvat; amennyire csak bírta, hátrahajlította a testét, majd szabad baljával megragadta a szörny egyik karját. A cápaember azonnal döfött. Szarva feltépte Kull combját, és megakadt az övében. Mire kiszabadíthatta volna, a király minden erejét a bal markába összpontosította, s túlérett gyümölcsként morzsolta össze a nyirkos-hideg húst, az alatta rejlő csontokkal együtt. A cápaember hangtalan fájdalomüvöltésre tátotta pofáját, és vadul megöklelte ellenfelét. Kull kitért a szarv elől; a mozdulattól mindketten elvesztették az egyensúlyukat, a puha iszapágy kiszaladt a talpuk alól, felkapták őket a körülöttük kavargó, jádeszín hullámok. Birkózás közben a király kitépte jobbját a lankadó szorításból, s hosszú pengéjét a szörnyeteg testébe mártotta. A gyilkos viadal egészen rövid ideig tartott, a talajtól elrugaszkodó Kullnak mégis óráknak tűnt, mire a felszínre ért; feje szét akart hasadni, mellkasára szörnyű súly nehezedett. Mintegy ködfátylon keresztül látta, hogy a tófenék hirtelen emelkedni kezd előtte, ami csak azt jelenthette, hogy egy szigethez közeleg. Hirtelen életre kelt körülötte a víz. Valami óriási, nyirkos tömeg ölelte körül, amivel szemben még az ő roppant izmai is tehetetlennek bizonyultak. Minden elfeketedett körülötte. Homályosan érezte, hogy szörnyű sebességgel tovaragadják. Harangzúgást vélt hallani. Aztán hirtelen kibukkant a vízből, s elkínzott tüdeje ziháló kortyokban nyelte a drága levegőt. Áthatolhatatlan sötétség kavargott mindenfelé. Még egy mély lélegzetvételre maradt ideje, majd a hullámok ismét összecsaptak fölötte. Most mintha világosabb lett volna; messze maga alatt meglátta a lángmoszat lüktetését. Egy hatalmas kígyó tartotta fogva, eleven bilincsbe zárva, s hurcolta magával Valka tudja, hová. Kull nem védekezett. Kímélte az erejét. Amennyiben a kígyó nem tartja víz alatt fulladásig, még biztosan lesz egy esélye ellene, mégpedig akkor, amikor célhoz érve – vackán vagy akárhol – elengedi. Az izmos hüllőtest olyan csontrepesztő erővel szorította Kullt, hogy moccanni sem bírt. Meg sem próbálta kiszabadítani a karját; éppoly reménytelen volt, mint szárnyakat növeszteni. A kígyó, mely szédítő iramban száguldott vele a kék mélység felé,
fajtája leghatalmasabb példánya volt; legalábbis ő még sohasem látott nagyobbat. Óarany és jádezöld pikkelyekkel borított, gyönyörű mintázattal ékes teste legalább kétszáz láb hosszú lehetett. A merev szempár néha a királyra nézett; jeges tűz lángolt benne. Kull már sokféle csodadolgot megélt, ez a bizarr látvány azonban még őt is lenyűgözte: a roppant, zöldarany hüllőtest kígyózva iramlik a tó topázlángokra gyúló mélyében, s a csillanó színlények tarka örvényben kísérik. A drágakőként ragyogó iszapágy megint emelkedni kezdett – talán egy másik sziget mellett húztak el, vagy a part közelében –, s egyszerre csak hatalmas barlangtorok ásított előttük. A kígyó besiklott rajta. A lángmoszat elmaradt mögöttük. Kull feje ismét kibukkant a levegőre. Sötétség vette körül. A kígyó végtelennek tűnő ideig hurcolta zord sziklajáratokban, majd újra alámerült. Mikor ismét a felszínre emelkedtek, olyan fény ragyogta körül őket, amilyet Kull még sohasem látott: a sötét, rezzenéstelen víztükrön komor derengés játszott. Ekkor döbbent rá, hogy a Tiltott Tó alatt rejtőző elvarázsolt országba került; mert ez a fény nem származhatott erről a világról. Fekete volt, az éjszakánál is feketébb, mégis megvilágította a vészjóslón zúgó vizeket, az ember még a tükörképét is látta bennük. Az eleven bilincs hirtelen letekeredett Kullról. Azonnal úszni kezdett egy homályos, sötét sziluett felé, amely roppant, ágas-bogas árny gyanánt komorlott valahol előtte. Erőteljes tempókkal haladt, s közelebb érve látta, hogy egy hatalmas városhoz ért. Alapját óriási sziklafennsík képezte, a zord tornyok csúcsa pedig az áthatolhatatlan éjszakába veszett, túl a baljós derengés fénykörén. A király kimászott a hideg vízből, s nekivágott egy hosszú kőlépcsőnek, amit úgy alakítottak ki, mint valami mólót. Körülötte jókora, szögletes épületek emelkedtek, tömbösre hasított, bazaltszerű kövekből. Itt-ott roppant oszlopok magasodtak a láthatatlan égboltra. Az inhumán város nyomasztó homályát szikrányi földi fény sem enyhítette, a fekete ragyogás azonban lüktető hullámokban áradt a falakból és a tornyokból a vízpart felé. Kull előtt hirtelen tágas, szabad térség nyílt az építmények között; különös teremtmények gyülekeztek rajta. Hunyorogva próbálta hozzászoktatni szemét a szokatlan megvilágításhoz. A lények közelebb jöttek; a tömeg itt-ott fodrokat vetett, mint amikor az éji szél felborzolja a dúsan növő füvet. Vékony, árnyforma alakok voltak, halvány derengéssel
rajzolódtak ki városuk sötét hátterére. A szemük hátborzongató fénnyel izzott, akár a holt hamu alól kivöröslő zsarátnok. A király látta, hogy egy közülük megelőzi a többit; sokkal emberszerűbbnek tűnt náluk. Szakállas arcéle nemes metszésű volt, boltozatos homlokát azonban haragvó ráncok barázdálták. – Le sem tagadhatnád, miféle faj szült – szólalt meg ez a tólakó. – Vérmocskosan jössz a városunkba, karddal a kezedben. Kull dühösen felkacagott erre az igazságtalanságra. – Valka és Hotath! – mondta. – A vér legnagyobbrészt a sajátom, és ennek az átkozott tónak a szörnyei fakasztották! – A halál s a pusztulás párban jár a fajtáddal – folytatta a tólakó zordan. – Azt hiszed, nem tudjuk? Mi már akkor itt uralkodtunk a Kéklő Vizek Taván, amikor az emberi nem még az istenek álmában sem létezett. – Senki sem háborgat benneteket… – kezdte Kull. – Mert félnek tőlünk. Valaha rég a földi emberek megpróbálták meghódítani a mi sötét királyságunkat. Mi megöltük őket, és háború támadt a földlakók meg tólakók között. Elhagytuk a tavunkat, félelmet és borzadályt terjesztettünk a felszínen; mert tudtuk, hogy máskülönben halált hoznának ránk, és csak az ölés nyelvén értenek. Varázslatokat és bűbájokat szőttünk, széthasogattuk az agyukat, összetörtük a lelküket, míg végül békéért könyörögtek, és mi megadtuk nekik. A földlakók tilalommal sújtották ezt a tavat, amely alól csak Valúzia királya mentesült, így történt ez évezredekkel ezelőtt. Azóta egyetlen ember sem tért vissza az elvarázsolt országból, hacsak nem víz dobálta hullaként. Valúzia királya, vagy bárki légy is: utad végére értél. Kull dacosan vicsorított rá. – Nem jókedvemből jöttem az elátkozott királyságotokba. Lándzsás Brulét keresem, akit ti ragadtatok a mélybe. – Hazugság! – felelte a tólakó. – Több mint száz éve nem merészkedett ide senki. Kincsekért jöttél, vagy ölni és erőszakolni, a véres kezű fajtád szokása szerint. Most meghalsz! Kull láthatatlan varázserők sustorgását érezte maga körül. Itt is, ott is reszketés borzongott végig a levegőn, ködforma alakzatok dermedtek elő a homályból; pókhálófoszlányként úsztak a sötéten világító fényben, szertekígyózó csápjaik keskenyre szakadozva tapogatóztak a király felé. Ő azonban szitkozódva, puszta kézzel söpörte félre őket, hogy füstpászmaként illantak el a semmibe; mert a barbárok nyers elméje fölött
a dekadens mágiának nincs hatalma. – Fiatal vagy és erős – állapította meg a tó királya. – A civilizáció rothadása még nem vert gyökeret a lelkedben, s a mágiánk nem árthat neked, mert nem érted. Mással kell hát próbálkoznunk. A tólakók tőröket vontak elő, és megindultak Kull felé. Valúzia királya ekkor teli torokból felkacagott, egy oszlop elé állt, hogy ne kerülhessenek a hátába, s olyan erővel markolta meg a kardját, hogy jobb karján hatalmas kötegekben ugrottak ki az izmok. – Ezt a játékot jól ismerem, csahos szellemek! – nevetett. Az árnyemberek megtorpantak. – Hiába szegülsz a sorsod ellen – mondta a tó királya –, mert mi halhatatlanok vagyunk; emberkéz nem végezhet velünk. – Most te hazudsz! – vágta rá Kull, a barbárok agyafúrtságával. – Nem magad mondtad az előbb, hogy az emberek csak ölni és fosztogatni jöttek ide? Az meglehet, hogy magatoktól nem haltok meg, de az élesre fent acél azért belétek szakasztja a szuszt. Gondoljátok meg jól! Gyengék vagytok, puhányok, nem értetek a fegyverforgatáshoz; kész nevetség, ahogy a tőrt tartjátok. Én harcra születtem, arra neveltek. Biztosan megöltök majd, hisz több ezren vagytok, én meg egymagam; de a mágiátok csődöt mondott, és sokan el fogtok pusztulni, amíg lebírtok. Tucatjával kaszabollak le benneteket! Gondolkodjatok, tólakók: hány életet ér nektek az én halálom? Így beszélt Kull, aki meg volt győződve róla, hogy aki acéllal akar ölni, az el is hullik az acéltól; és nem félt. A halál és a pusztulás vészjósló bálványaként magasodott előttük, vérmocskosan és rémítően. – Gondoljátok meg jól! – ismételte. – Mivel jártok jobban? Ha idehozzátok Brulét, és engedtek minket visszatérni a felszínre? Vagy ha mind rám rontotok, és mire a csatazaj elül, mire nagy nehezen leterítetek, halomban állnak majd a halottaitok? A zsoldosaim között piktek és lemuriaiak is vannak; nekik semmit sem jelent a tabu, habozás nélkül követik a nyomaimat a Tiltott Tóba. Ha itt pusztulok, nem adok egy hetet, és belefullasztják az elvarázsolt országot a véretekbe. Nekik megvannak a saját tabuik, a civilizált népekével nem törődnek; az meg végképp nem érdekli őket, hogy mi lesz Valúziával. Csak én számítok nekik, mert barbár vagyok, akárcsak ők. – A régi világ feltartóztathatatlanul sodródik az enyészet és a feledés felé – komorodott el a tó királya. – Mi, kik oly hatalmasok voltunk egykoron, a tulajdon hazánkban kénytelenek vagyunk meghajolni egy
orcátlan barbár előtt. Esküdj, hogy soha többé nem gázolsz a Tiltott Tóba, s hogy gondod lesz arra is, a tabut senki más ne szegje meg. Ha megteszed, elengedünk. – Előbb hozzátok ide Lándzsás Brulét! – Nem tudjuk, kiről beszélsz. – Nem-e? Saremes, a macska azt mondta, hogy… – Saremes? Igen, őt ismerjük régről; úszva érkezett a zöld vizeken át, és évszázadokat töltött az elvarázsolt országban. Bölcsessége a korok bölcsessége, noha nem tudtam, hogy az emberek nyelvét is beszéli. Bárhogyan is legyen, itt nincs ilyen ember; megesküdhetek a… – Ne esküdj se istenekre, se démonokra! – szakította félbe Kull. – Férfi vagy; add a szavadat! – Már meg is kaptad – mondta a tó királya, és Kull hitt neki; mert valami megfoghatatlan, emelkedett fenség sugárzott belőle, amitől a király furcsamód kicsinek és faragatlannak érezte magát. – Én pedig – jelentette ki ünnepélyesen – szavamra mondom, amit soha meg nem szegtem, hogy többé senki nem fog dacolni a tilalommal, vagy bármi módon zaklatni titeket. – Hiszek neked, mert egyetlen földlakóra sem hasonlítasz, akivel valaha dolgom volt. Igazi király vagy… és igazi férfi. Kull köszönetet mondott neki, eltette a kardját, és a lépcsők felé fordult. – Tudod, hogyan jutsz vissza innen a külső világba, Valúzia királya? – Feltételezem – válaszolta Kull –, hogy ha elég sokáig úszok, majd csak kilyukadok valahová. Emlékszem, hogy a kígyó legalább egy, de talán több sziget alatt is átvonszolt, és hogy hosszú ideig úsztunk egy nagy barlangban. – Bátor vagy és rettenthetetlen – szólt a tólakó –, de az idők végezetéig bolyonganál a sötétben. Fölemelte a kezét, s a lépcsősor tövében egy vastag bőrű behemót merült föl a vízből. – Ádáz hátasod lesz – mondta a tó királya –, de biztonságban elvisz a felső tó partjáig. – Egy kérdést még! – kérte Kull. – Hol vagyok most? Valamelyik sziget vagy a szárazföld alatt? Vagy igazat szólnak a legendák, és ez az ország valóban a tófenék alatt rejtőzik? – Az univerzum középpontjában vagy, mint mindig. Tér és idő merő káprázat; csupán az emberi elmében léteznek, amelynek határokra és
korlátokra van szüksége, hogy felfogja a környező világot. Valóság csak egy van, de sokféle formában nyilatkozik meg, ahogyan a fenti tó is csak halvány mása a valódinak, az egyetlennek, itt a mélyben. És most eredj, király, mert igazi férfi vagy; még akkor is, ha veled köszönt be a civilizáció alkonya, s a te lépted az első a birodalmakat porba tipró barbár csizmák közül. Kull lenyűgözve hallgatta; bár nem sokat értett belőle, de a zsigereiben érezte, hogy ez a mágia legmagasabb foka. Kezet rázott a tó királyával, megborzongva kissé az érintésétől, mely húsból-vérből való volt ugyan, ám nem emberi. Még egy utolsó pillantást vetett a némán toronyló nagy, fekete épületekre s a köztük mormoló molylepkeszerű árnyakra; aztán a sötéten csillogó víztükör felé fordult, amelynek színét úgy fodrozta a fekete ragyogás, mintha kaszáspókok hada szaladgálna rajta. Lesietett a lépcsőn a víz széléhez, és a behemót hátára pattant. Vaksötét, visszhangos barlangok következtek; láthatatlanul zúgó örvények és katarakták; gerincet zsibongató sejtelmek lomhán úszó, gigászi testek futó közelségéről. A behemót hol vízen, hol víz alatt szállította a királyt, s egyszerre csak fellobbant körülöttük a lángmoszat, topázfénnyel égő kékség ölelte át őket, és Kull kigázolt a partra. A csataménje ugyanott várakozott türelmesen, ahol hagyta, a hold pedig még csak most kapaszkodott a Tiltott Tó fölé. Kull meglepetten elkáromkodta magát. – Valkára! Még egy órája sincs, hogy leszerszámoztam! Azt hittem, legalább fél nap telt el azóta! Nyeregbe lendült és Valúzia városa felé vette az irányt, azon tűnődve, hogy lehet valami abban, amit a tó királya az idő viszonylagosságáról mondott. Kull fáradt volt, dühös és zavart. A hosszú vízi utazás lemosta róla a vért, de a lovaglástól a combján kapott seb megint vérezni kezdett, az egész lába fájt és lemerevedett. Ám legfőképpen az foglalkoztatta, hogy Saremes hazudott neki, s akár jóhiszeműen, akár rosszindulatból, de kis híján a halálba küldte. Miért? Kacskaringósat káromkodott, mikor eszébe jutott, mit szól majd ehhez Tu. Biztosan nagy elégtétel lesz neki. Pedig néha még egy beszélő macska is tévedhet, nem muszáj rögtön mindenütt árulást szimatolni. Mindenesetre
a jövőben kevesebb súlyt fog helyezni Saremes tanácsaira. Kull belovagolt a vén főváros csöndes, holdsütötte utcáira; a kapuban strázsáló őrszem nagy szemeket meresztett az érkezésére, de elég okos volt hozzá, hogy ne kérdezősködjön. A palotában szörnyű felbolydulás fogadta. Szitkozódva csörtetett be a tanácsterembe, onnan pedig Saremes lakosztályába. A macska összegömbölyödve feküdt a vánkosán, és elégedetten dorombolt. Tu meg a többi királyi tanácsos izgatottan veszekedtek és lökdösődtek körülötte, igyekezve egymást túlkiabálni. Kuthulosnak, a rabszolgának nyoma sem volt. Mindenki azonnal kérdésekkel árasztotta el Kullt, ő azonban egyenesen Saremeshez sietett, és szúrósan rámeredt. – Saremes! – mondta. – Hazudtál nekem. A macska fagyos pillantással mérte végig, ásított egyet, és nem válaszolt. Kull tanácstalanul álldogált mellette, míg Tu karon nem ragadta. – Valka nevében, király uram, merre jártál? Hol szerezted ezt a sebet? Kull ingerülten lerázta magáról a kezét. – Hagyj békén! – mordult fel. – Ez a macska a bolondját járatta velem. Hol van Brule? – Kull! A király sarkon fordult, és Brulét pillantotta meg, amint épp belépett az ajtón. Porlepte öltözéke arra vallott, hogy kimerítő lovaglásból érkezik. A pikt bronzbarna arca rezzenéstelen maradt, szemébe azonban kiült a megkönnyebbülés. – A hét ördög nevében! – kiáltotta zsémbesen, hogy érzelmeit palástolja. – A lovasaim már égen-földön kerestek. Hol voltál? – A Tiltott Tónál, hogy megmentsem a mihaszna irhádat! – vágta rá Kull, és zord elégtétellel nyugtázva a pikt értetlenségét. – A Tiltott Tónál? – kiáltotta Brule barbár nyíltsággal. – Elment az eszed? Mit kerestem volna ott? Tegnap Ka-nut kísértem a zarfhaanai határra. Arra tértem haza, hogy Tu úgyszólván az egész hadsereget kizavarta a keresésedre. A lovasaim minden eldugott zugot felvertek utánad, kivéve persze a Tiltott Tó környékét; oda épeszű ember nem merészkedik… – Saremes hazudott nekem… – kezdte Kull. Szavai azonban belevesztek a szemrehányó hangok zsivajába, melyek mind arra emlékeztették, hogy egy király nem lovagolhat ki csak úgy a
pusztaságba, ha kedve szottyan rá; nem hagyhatja az országát ebek harmincadjára. – Csendet! – ordította Kull. Kezét a magasba emelte, szeme vészesen szikrázott. – Valka és Hotath! Talán bizony minden lépésemről beszámolni tartozom nektek? Tu, magyarázd el, mi történt! A király kifakadását követő hirtelen csendben Tu a torkát köszörülte. – Uram, az első perctől kezdve az orrunknál fogva vezettek minket. A beszélő macska, mint azt rögtön gyanítottam, közönséges szélhámosság volt, s hozzá csöppet sem veszélytelen. – De hát… – Király uram, sohasem hallottál még olyan emberekről, akik a távolból szólaltatják meg a hangjukat, mintha valaki más beszélne, például egy bábu vagy egy nem létező személy? Kull arca egyszeriben vérvörös lett. – Dehogyisnem! Valkára, micsoda bolond vagyok, hogy erről megfeledkeztem! Lemuriában csinált ilyet egy vén vajákos. De ki beszélt a macska helyett? – Kuthulos! – kiáltotta Tu. – Nagyot hibáztam, amikor nem ismertem föl azonnal! Rabszolga, igen; de egyben a Hét Királyság legtudósabb bölcse. Nemrégiben vásárolta meg Delcardes, az a nőstény ördög, aki azóta már a kínpadon vonaglik! Kull meglepetten felkiáltott. – Igen, király úr – szólt Tu zordan. – Mikor rájöttem, hogy elhagytad a palotát, és senki sem tudja, hová mentél, mindjárt gyanítottam, hogy árulás lehet a dologban, és gondolkodni kezdtem. Ekkor jutott eszembe, kicsoda Kuthulos, és hogy járatos a távolból szólás művészetében. És az is szöget ütött a fejembe, hogy a macska mindig csak jelentéktelen apróságokat jósolt, igazán nagy horderejű jövendölésbe sosem bocsátkozott; ha megkértük rá, mindig üres kifogásokkal hozakodott elő. – Nem volt többé kétség: Delcardes csak azért varrta a nyakadba ezt a macskát meg Kuthulost, hogy alattomban a bizalmadba férkőzzön és romlásba döntsön. Nyomban lefogattam és a kínzókamrába vitettem, hogy minden részletre kiterjedő vallomást csikarjanak ki belőle. Ravaszul kifundálta, meg kell hagyni! Saremes egy pillanatig sem bírt meglenni a rabszolgája nélkül – aki a macska szájával beszélt és fura bogarakat ültetett a füledbe. – Akkor hol van Kuthulos? – kérdezte Kull.
– Mire eljutottam Saremes lakosztályába, nyoma veszett, és… – Hahó, Kull! – harsant egy vidám hang a bejárat felől. Szakállas, manóképű alak lépett a terembe, egy igencsak rémültnek tűnő leányzó társaságában. – Ka-nu! Delcardes! Szóval nem kínoztak meg? – Ó, nagyuram! – A lány a királyhoz szaladt, térdre hullott előtte, és átkarolta a lábát. – Ó, Kull! – zokogta. – Borzasztó dolgokkal vádolnak! Elismerem, hogy félrevezettelek, de eszembe sem jutott ártani neked! Csak a beleegyezésed akartam megszerezni, hogy hozzámehessek Kulra Thoomhoz! A király fölsegítette. Kissé zavarba jött, ám Delcardes félelme és megbánása annyira nyilvánvaló volt, hogy nem tudta nem megsajnálni. – Nohát, Kull – mondta Ka-nu –, igazán szerencse, hogy idejében visszatértem, mielőtt Tuval kettesben magatok ellen lázítottátok volna az egész birodalmat! Tu szótlanul kivillantotta a fogát; mindig is féltékeny volt a pikt nagykövetre, aki szintén a király tanácsurai közé tartozott. – Mikor megjöttem, bolondokházát találtam a palota helyén. Az udvaroncaid fejvesztetten rohangáltak fel-alá, még véletlenül sem csináltak semmi értelmeset. Kiküldtem a felkutatásodra Brulét meg a lovasait. Aztán egyenest a kínzókamrába siettem; kézenfekvő lépés, ha Tu dirigál… A kancellár arcán megrándult egy izom. – Tehát a kínzókamrába mentem – folytatta Ka-nu, mintha mi sem történt volna –, ahol a pribékek éppen mindenféle csúfságokra készülődtek a mi drága kicsi Delcardesünkkel. Aki szívet tépően zokogott, és már harmadjára mondott el mindent, amit tudott, de süket fülekre talált. Naiv kislány ez még, Kull, bármennyire felnőttnek mutatja a szépsége. A biztonság kedvéért magammal hoztam. – Delcardes igazat beszélt, amikor azt állította, hogy Saremes csak a vendége, és vénségesen vén. Valóban az ónép macskája, bölcsebb minden más macskánál, és úgy jár-kel, ahogy a kedve tartja; de ettől még csak egy macska. Delcardesnek számos barátja volt a palotában, akik kellő időben értesítettek őt mindenféle hasznos apróságról; például az üzenetemről, amit elfelejtettél, meg a kincstárban mutatkozó aranytöbbletről. Közéjük tartozott a számvevőségi küldönc is, aki a jelentést vitte. Már jóval a főkincstárnok előtt felfedezte a fölös húsz talentumot, és beszámolt róla Delcardesnek. Ezek a műkedvelő kémpalánták egytől egyig hűséges
szolgáid, Kull király. Kizárólag olyasmiket fecsegtek ki, ami neked nem árthatott, Delcardes viszont a maga javára fordíthatta; mind szeretik őt, hisz tudják, hogy nincsenek gonosz szándékai. – Azt remélte, hogy Kuthulos révén, aki a macska helyett beszélt, a bizalmadba férkőzhet: apró-cseprő jövendölésekkel, meg néhány afféle dologgal, amivel mindenki tisztában van, például hogy óvakodnod kell Thulsa Doomtól. Így akartak lopva rávenni, hogy add beleegyezésedet Delcardes és Kulra Thoom házasságához, amivel leghőbb vágyuk vált volna valóra. – Akkor Kuthulos áruló lett – mondta Tu. Ebben a pillanatban zaj támadt az ajtó előtt. Néhány palotaőr lépett be: egy hórihorgas férfit kísértek közrefogva, akinek a kezét hátrakötözték, arcát pedig fátyol takarta. – Kuthulos! – Igen, Kuthulos – mondta Ka-nu; de gondterheltnek látszott, s tekintete nyugtalanul járt fel s alá a teremben. – Kuthulos, kétségkívül, aki fátyollal leplezte az ajka meg a nyakizmai mozgását, miközben Saremes nevében beszélt. Kull a szótlan férfit méregette, aki mozdulatlanul állt, akár egy kőszobor. Csend telepedett az egybegyűltekre, mintha jeges fuvallat suhant volna át a helyiségen. A levegőben szörnyű feszültség vibrált. Delcardes a néma alakot bámulta, s a szeme mind kerekebbre nyílt, miközben a palotaőrök beszámoltak róla, hogyan fogták el a rabszolgát, aki egy ritkán használt folyosón próbált menekülni. Aztán ismét mindenki elhallgatott, ahogy Kull kinyújtotta kezét az elfátyolozott arc felé, hogy letépje róla a leplet. A finom szövet fölött izzó szempár lángja szinte perzselt; keményen állta a király tekintetét. Senki sem vette észre, hogy Ka-nu egész testében megfeszül és ökölbe szorítja a kezét, mint aki nagy összecsapásra készül. Kull ujjai már csak hajszálnyira jártak az arcfátyoltól, amikor váratlan zörej törte meg a feszült csendet – mintha egy ember kopogna a kövön a homlokával vagy a könyökével. A hang egyenesen a falból jött. Kull egyetlen lépéssel ott termett, és a kárpitokra csapott. Egy rejtekajtó tárult fel; poros folyosóra nyílt, ahol egy gúzsba kötött férfi feküdt felpeckelt szájjal. A strázsák bevonszolták a terembe, talpra segítették, és megszabadították a kötelékeitől. – Kuthulos! – sikoltott föl Delcardes.
Kull szeme tágra nyílt. A férfinak sovány, megnyerő arca volt, mint a bölcselőknek általában. – Úgy van, uraim és asszonyom – mondta. – Ez az ember, aki a fátylamat viseli, meglepett a rejtekajtó mögül, leütött és megkötözött. Itt feküdtem végig; hallottam, ahogy a biztosnak vélt halálba küldi Kull királyt; és nem tehettem semmit. – De akkor ez ki? – Minden szempár a fátylas alak felé fordult. Kull máris ott termett mellette. – Király úr, vigyázz! – kiáltotta az igazi Kuthulos. – Ő… Kull egyetlen rántással letépte a fátylat – és döbbent hördüléssel hátrahőkölt. Delcardes felsikoltott, a térde összecsuklott; a tanácsosok a borzadálytól sápadtan, egymást taposva hátráltak; a palotaőrök pedig tüstént eleresztették foglyukat, és iszonyodva léptek el a közeléből. A férfi arca csupasz, fehér halálfő volt, szemgödrében élénk lángok izzottak. – Thulsa Doom! – kiáltotta Ka-nu. – Sejtettem! – Igen, Thulsa Doom áll előttetek, bolondok! – A fekete mágus hangja üresen kongott, síri visszhangokat vert. – Minden varázslók legnagyobbika és a te halálos ellenséged, atlantiszi Kull. Ez az összecsapás a te javadra dőlt el. De jól vigyázz: nem ez volt az utolsó. Egyetlen megvető mozdulattal letépte magáról a köteleket, és megindult az ajtó felé; az emberek hátrahőköltek az útjából. – Vak vagy és ostoba, Kull – mondta. – Máskülönben sohasem tévesztettél volna össze ezzel a másik bolonddal, Kuthulosszal, álruha ide vagy oda. A király rájött, hogy igaza van; mert bár magasságra és testalkatra a két férfi hasonlított, a halálfejű varázsló húsa egy rég kiszáradt holttetemét idézte. Kullt nem bénította meg a felelem, mint a többieket, de annyira meglepődött az események váratlan fordulatától, hogy egy pillanatra a szava is elállt. Mikor végre előreugrott, mint aki álomból ocsúdik, Brule már támadásba is lendült, ádázul és nesztelenül, akár a vadászó tigris. Görbe kardja megvillant, villámcsapásként döfött Thulsa Doom bordái közé, s olyan erővel nyársalta föl, hogy a hegye kibukkant hátul a lapockái között. Brule gyors csavarintással kiszabadította a fegyverét, majd hátraszökkent és görnyedt tartást vett föl, hogy bármikor újra támadhasson,
ha szükségesnek bizonyulna. Aztán mozdulatlanná dermedt. A szörnyű sebből, mely bárki eleven emberrel ott helyben végzett volna, egyetlen csepp vér sem fakadt. A halálfejű felkacagott. – Nem ölheted meg, ami régóta halott! – gúnyolódott. – Nem, én majd akkor költözök át egy másik szférába, ha eljön az időm, egy perccel sem hamarabb! Nem vérzek, mert az ereim üresek; csak egy kis hideget érzek a seb körül, de elmúlik az is, mire – lám! – összezárul. Félre az útból, ostobák, a mester távozik; de visszatér majd, és akkor üvölteni és szenvedni fogtok, míg a halál meg nem könyörül rajtatok. Addig is, ég veled, király! És miközben Brule még dermedten tétovázott, Kull pedig megtorpant döbbenetében, Thulsa Doom kilépett az ajtón, és – mintha kámforrá vált volna – eltűnt a szemük elől. – Annyi haszon legalább származott a dologból, Kull – mondta később Ka-nu –, hogy az első csörte a halálfejűvel a mi javunkra dőlt el, ahogy azt maga is elismerte. Legközelebb éberebbnek kell lennünk, mert valóságos ördög, a fekete mágia nagymestere. Gyűlöl téged, mert a Vén Kígyónak hódol, akinek a hatalmát megdöntötted; olyan fokon ért a megtévesztés és a láthatatlanság művészetéhez, mint rajta kívül kevesen. Félelmetes és kegyetlen ellenség. – Nem félek tőle – mondta Kull. – Legközelebb felkészülten fogom várni, és a válaszom egy kardcsapás lesz, még ha nem is lehet megölni, amit őszintén szólva kétlek. Sebezhető pontnak még egy élőhalotton is kell lennie, csak Brule elsőre nem találta meg. – Aztán Tuhoz fordult. – Tu uram, úgy látszik, a civilizált népeknek is megvannak a maguk tabui, hiszen a Kéklő Vizek Tava rajtam kívül mindenki számára tilalmas. Tu mogorván válaszolt; bosszús volt, mert Kull engedélyezte a túláradó örömmel hálálkodó Delcardesnek, hogy ahhoz menjen feleségül, akihez akar. – Uram, ez nem afféle pogány tabu, amilyeneknek a régi törzsed hódol. Inkább politikai fogás, hogy megőrizzük a békét Valúzia és a varázserejű tólakók között. – A mi tabuink pedig arról gondoskodnak, nehogy fölöslegesen háborgassa valaki a tigrisek és a sasok láthatatlan szellemét – jelentette ki Kull. – Nem igazán látom a különbséget. – Bárhogyan is legyen, király uram – intette Tu –, Thulsa Doomtól óvakodnod kell; most eltűnt ugyan egy másik dimenzióban, és amíg odaát
lappang láthatatlanul, nem jelent veszélyt számunkra; csakhogy előbbutóbb vissza fog térni. – Ó, Kull – sóhajtott Ka-nu, a vén csirkefogó –, milyen nehéz az én életem a tiédhez képest! Zarfhaanában például módfelett leittuk magunkat Bruléval, a végén le is bukfenceztem valami lépcsőn, és kékre-zöldre zúztam a sípcsontomat. Neked meg semmi dolgod naphosszat, csak heverészel tétlenül uralkodásod hervadó babérjain! Kull szótlanul végigmérte, majd tüntetően hátat fordított neki, figyelmét a szundikáló Saremesnek szentelve. – Nem boszorkánymacska ez, Kull – mondta Lándzsás Brule. – Biztos nagyon bölcs, de az emberi szót nem érti. A pillantása mégis lenyűgöz a méltóságával; pedig csak egy macska, semmi több. – Meglehet, Brule – mondta Kull, és kedveskedő mozdulattal végigsimított Saremes puha, selymes bundáján. – Macskának macska; de világlátott, és igen-igen öreg. (Kornya Zsolt fordítása)
A Csend Koponyája
A Delcardes macskája elutasítása után Howard más megközelítéssel kísérletezett, és még 1928 első felében egy rövidebb, feszesebb szerkezetű, kevésbé cselekményes Kull-történetet kínált föl a Weird Talesnek. Valúzia királya – akinek kísérete ez alkalomra kiegészül Kuthulosszal, a rabszolga bölccsel – ismét természetfölötti veszedelemmel kerül szembe, amely ezúttal sokkal elvontabb formában jelentkezik, mint Thulsa Doom vagy a kígyóemberek. Ám Farnsworth Wrightnak, a szerkesztőnek ez sem nyerte el a tetszését: az alapötletet túl soványnak találta, a kifejtését túl bőbeszédűnek. A kézirat tehát újfent az asztalfiókban landolt, aminél azért jobbat érdemelt volna. Igaz, a cselekmény nagyot döccen az elején, szegény Kullnak elképesztő ostobán kell viselkednie, hogy beindítsa; a folytatásban azonban érzékletes képet kapunk egy emberi ésszel alig felfogható ellenfélről, no meg arról az atavisztikusan konok kitartásról, amellyel a vereségbe belenyugodni nem hajlandó Kull szembeszáll vele.
A Csend Koponyája
Foltos halál pettyezte testét, Tele volt vele keze-lába; Ő rácsapott a homlokára, És felkacagott, szörnyű hangon, Mintha megbomlana a vére – Egyenest a halál szemébe. Azt a bizonyos napot még manapság is úgy emlegetik, mint „amikor a király megismerte a félelmet”. Elvégre Kull, Valúzia királya is csak ember volt. Igaz, a legbátrabb mind közül, de a halandó erényeknek – így a bátorságnak is – megvannak a maguk határai. Természetesen Kull számára korábban sem volt ismeretlen a félelem, a rémület vagy a borzadály: megtapasztalta már valamennyit. Ám ezek az érzések addig a bizonyos napig csupán futó pillanatokra villantak föl benne, amikor valami váratlan, visszataszító vagy természetellenes dologgal került szembe – inkább az undorral álltak rokonságban tehát, semmint a rettegéssel. Valódi, hamisítatlan félelem olyan ritkán fogta el, hogy az emberek erről az eseményről nevezték el azt a napot, amikor végre ő is megtanult félni. Igen, ekkor pergett le az a néhány perc, melynek során Kull megismerkedett az igazi félelemmel, azzal a fajta csupasz, vad rettegéssel, amely veleje mélyéig megrendíti az embert és jéggé dermeszti az ereiben a vért. A valúziai ajkakon közmondásossá vált az eset, de nem gúnyolódnak rajta, s maga Kull sem szégyenkezik miatta. Mert a király ekkor hatalmas tettet hajtott végre és halhatatlan hírnevet szerzett magának. Történni pedig a következőképpen történt. Kull lustán üldögélt a trónusán, s szórakozottan hallgatta bizalmasainak
már-már vitába torkolló beszélgetését. Többen is részt vettek benne: Tu, a főtanácsos; Ka-nu, a pikt nagykövet; Lándzsás Brule, Ka-nu jobbkeze; és Kuthulos, a rabszolga, egyszersmind a Hét Királyság legtudósabb bölcse. – Minden káprázat csupán – állította Kuthulos –, az egyetlen valóság sokféle megnyilvánulása, amely kívül esik az emberi megismerés határain. Nincs ugyanis olyan viszonyítási alap, amelynek segítségével a véges elme fel tudná mérni a végtelent. Persze tekinthetjük kiindulópontnak az általunk ismert valóságot is; ám ezen az alapon semmi okunk nincs tagadni bármely természetadta délibáb vagy őrült képzelgés hasonló jellegű kizárólagosságát. Ezzel tökéletesen tisztában volt Raama, minden idők legnagyobb bölcselője, aki korokkal ezelőtt kiszabadította az emberiséget az ismeretlen démonok karmaiból, s a porból a fejlődés lépcsőjére emelte. – Hatalmas varázsló volt – mondta Ka-nu. – Nem volt bűbájos – rázta meg a fejét Kuthulos. – Legalábbis nem abból a fajtából, amelyik érthetetlen varázsigéket motyog és kígyómájakból jósol jövendőt. Raama nem tartozott a szemfényvesztők közé. Ő megértette a dolgok lényegét, kiismerte az őselemeket, megtanulta befolyásolni a természeti erőket, a természetes folyamatok természetes kihatásait. Azért keltették csodatévő hírét, mert oly módon használta a tudományát, ami számára magától értetődő volt, másoknak viszont megdöbbentő és felfoghatatlan. Mi is bármikor tüzet tudunk gyújtani, egyáltalán nem kerül különösebb fáradságunkba; barlanglakó őseink szemében azonban ez az egyszerű cselekedet isteni csodatételnek minősülne. – Akkor miért nem árulta el nekünk minden titkát? – kérdezte Tu. – Mert rájött, hogy nem jó, ha túl sokat tudunk. Raama tudásának birtokában bármelyik eszesebb gazfickó hatalmába keríthetné az egész emberiséget, sőt az egész világot. Nem, a mi fajtánknak lassan kell tanulnia, hogy közben a lelkünk és a szellemünk is megérjen a tudásra. – Szóval szerinted minden csak káprázat?– kanyarodott vissza Ka-nu a beszélgetés elejéhez. Amennyire jól kiismerte magát a politikában, annyira nem értett a filozófiához, és tisztelte Kuthulost a tudásáért. – Hogy lehetséges ez? Hát akkor mit látunk, mit hallunk, mit tapintunk? – Képek és hangok; mik azok? – vágott vissza a rabszolga. – Nem a csend hiánya-e a hang? És nem a hang hiánya-e a csend? Valaminek a tagadása önmagában nem érv, nem bizonyíték. Gyakorlatilag semmi. És kérdem én: létezik-e a semmi?
– Akkor hogy van az, hogy mégis léteznek dolgok? – kérdezte Ka-nu zavartan. – A dolgok, amiket mi érzékelünk, a valóság megnyilvánulásai. Vegyük például a csendet: valahol létezik a csend esszenciája, a lelke. Ez egy olyasfajta semmi, ami már valami; egy olyasfajta hiány, ami annyira átfogó jellegű, hogy anyagi formát ölt. Ki hallott már közületek tökéletes csöndet? Senki! Valahonnan mindig beszűrődnek halk neszek: a szél zúgása, rovarzümmögés, a folyó csobogása, távoli tengermoraj… Ha igazán odafigyel az ember, még a fű növekedését is hallja, vagy a sivatag homokjának suttogását. A csend középpontjában azonban egyáltalán nincsenek hangok. – Hosszú-hosszú idővel ezelőtt – vetette közbe Ka-nu – Raama bebörtönözte a csend szellemét egy hatalmas várkastélyba, amelynek kapuját az örökkévalóság végezetéig tartó pecséttel zárta le. – Igen, ez igaz – helyeselt Brule. – Magam is láttam azt a várat. Óriási, fekete épület egy magányos hegyormon, Valúzia egyik legsivárabb vidékén. Időtlen idők óta a Csend Koponyájának hívják. – Hah! – Kull érdeklődése felébredt. – Barátaim, szeretném szemügyre venni ezt a helyet! – Király uram – szólt Kuthulos intő hangon –, veszélyes dolog ám a tűzzel játszani! Raama bölcsebb volt, mint bárki ember előtte vagy utána. Azt tartják róla, varázshatalma segítségével fogságra vetett egy démont. Szerintem nem a varázshatalmát használta, hanem a természeti erőkre vonatkozó ismereteit; és amit bebörtönzött, az biztosan nem démon volt, hanem egy olyan őselem, amely veszélyt jelentett fajtánk létezésére. Hogy milyen rettentő hatalommal bírhatott, az már abból is kiviláglik, hogy Raama nem tudta elpusztítani, csak béklyóba verni. – Ebből elég! – Kull türelmetlen kézmozdulatot tett. – Raama már olyan régóta halott, hogy a gondolatába is beleszédülök. Indulok a Csend Koponyájához! Ki tart velem? A beszélgetés résztvevőin kívül egy század vörös vértes is elkísérte Kullt Valúzia legderekabb harcosai közül, amikor pirkadatkor elhagyta palotáját. Átkeltek a zalgarai hegyeken, majd többnapi lovaglás után egy magányos hegyoromhoz értek, mely zordan magasodott a kopár fennsíkon, csúcsát pedig egy sötét várkastély koronázta.
– Ez az – jelentette ki Brule. – Errefelé száz mérföldes körzetben egy lélek sem lakik, és nem is lakott soha. Úgy kerülik ezt a helyet, mintha átok ülne rajta. Kull megállította roppant csataménjét, és körülnézett. Mindenki hallgatott, és a király egyre inkább tudatára ébredt a hátborzongató, szinte elviselhetetlen csendnek. Mikor megszólalt, az emberek összerezzentek. Olybá tűnt neki, mintha a zord erődítmény halálos némaságot sugározna. A környéken nem csicseregtek madarak, még a szél sem motoszkált az elnyomorodott fák csupasz ágai között. Amikor a vörös vértesek fölporoszkáltak az emelkedőn, a lópaták dobogása tompán csengett a sziklás talajon, mintha valahonnan messziről hallatszana, és visszhangtalanul fulladt a nyomasztó csendbe. Megálltak a zord várkastély előtt, mely innen nézve ugrásra készen kuporgó szörnyetegnek tetszett. Kuthulos ismét megpróbálta visszatartani Kullt. – Királyom, gondold meg jól! Ha feltöröd a pecsétet, talán valami olyan borzalmat szabadítasz el, amelynek félelmetes dühöngését soha senki nem tudja megfékezni! Kull türelmetlenül leintette. Eluralkodott rajta a dac és a nyakasság – nem sok király mentes e két hibától –, s bár általában hajlott az okos szóra, most konokul kitartott amellett, amit a fejébe vett. – Valami régi írást látok a pecséten, Kuthulos! – utasította. – Fordítsd le nekünk! Kuthulos vonakodva leszállt a nyeregből. A többiek követték példáját, a katonák kivételével, akik bronz lovas szobroknak tetszettek a sápadt napsütésben. A várkastély gúnyosan vigyorgott le rájuk, szemgödrök nélküli halálfő gyanánt; mert ablakai nem voltak, csak egy roppant vaskapuja, elreteszelve és lepecsételve. Nyilván az egész épület egyetlen hatalmas helyiségből állt. Kull parancsokat osztogatott a lovasoknak, kissé bosszúsan, mert a szokásosnál jobban föl kellett emelnie a hangját, hogy a kapitányai meghallják. Válaszuk tompán és távolról érkezett, olykor szinte érthetetlenné torzulva. A király négy kísérőjével a kapuhoz sétált. A vasszárnyak mellett érckeretbe foglalva különös gong lógott. Első pillantásra úgy látszott, zöld jádéból faragták; mikor azonban Kull alaposabban szemügyre vette, már nem volt olyan biztos a színében, mert folyton változott és elmosódott a
szeme előtt; egyik pillanatban még úgy érezte, hogy szédítő mélységbe néz, a másikban már egyenletes, simára csiszolt síkot látott a helyén. A gong mellett egy ütő lógott, ugyanabból a furcsa anyagból. Kull leakasztotta, és óvatosan megsimította vele a gongot. Félig megsüketülve hőkölt hátra, mert iszonyatosan nagyot döndült – mintha a világ minden lármáját ebbe az egy hangba sűrítették volna. – Fordítsd le az írást, Kuthulos! – parancsolta ismét. A rabszolga áhítattal hajolt előre, mert ezeket a szavakat kétségkívül maga a nagy Raama véste kőbe a tulajdon kezével. – „Ami egyszer szabad volt, az újra leszaggathatja láncait – olvasta fennhangon. – Akkor pedig rettegés lészen úrrá mind az embernépeken.” Fölegyenesedett, arcán a félelem árnyával. – Ez figyelmeztetés! Magától a nagy Raamától! Hallgass a szavára, Kull! Hallgass a szavára! Kull megvetően horkantott, kardot rántott, és kettéhasította vele a pecsétet. Utána a vaskos vasreteszre sújtott le, újra meg újra, s valahol tudata legszélén könyvelve csak el, milyen kevés zajt ütnek hatalmas csapásai. A retesz egyszerre csak lehullott, s a kapu kitárult. Kuthulos felordított. Kull mozdulatlanná dermedt. Egy üres terem? Nem! Nem látott semmit, mert nem volt semmi látnivaló; mégis érezte maga körül a levegő lüktetését, amint valami roppant, láthatatlan hullámokban előhömpölygött az elátkozott várkastélyból. Kuthulos megragadta a király karját. Torka szakadtából üvöltött, a hangja mégis szánalmasan gyenge volt, alig több leheletnyi suttogásánál. – A csend! Az örök csend lelke! Minden nesz elhalt. A csatamének felágaskodtak, levetették a porba lovasaikat. Az emberek a fülükre szorították a tenyerüket és rémülten ordítottak, ajkukról azonban semmi hang nem fakadt. Egyedül Kullnak sikerült talpon maradnia, kezében a haszontalan karddal. Csend! Teljes, tökéletes csend! A néma iszonyat lüktető, zsibbasztó hullámverése! Az emberei vonítottak félelmükben, sebesre ordították a torkukat – mégsem hallatszott egy árva hang sem! A csend beszivárgott Kull koponyájába, hideg ujjakkal kapta marokra szívét, acélkarmokat mélyesztett az agyvelejébe. Rettenetes kínjában a homlokát ütötte szabad kezével. Úgy érezte, mindjárt szétpattan a feje. Ahogy mindent elsöprő áradatban tört rá a borzadály, szeme elé vérvörös ködfátyol ereszkedett, s egyszerre csak félelmetes látomása támadt: a
csend, amint körkörös hullámokban terjeszkedik a földön, s fullasztó palástjával lassan beteríti az egész világot! Az emberek hangtalanul sikoltozva szenvednek ki. A folyók zúgása, a tenger moraja, a szél süvöltése: minden elnémul, semmivé enyészik. Ez a csend a legapróbb neszt is elnyomja, rettenetes súlya szétrepeszti a koponyákat, minden életet megfojt a földkerekségen, majd a csillagok után nyúl hideg markával, hogy őket is örökre elhallgattassa. Ez volt az a pillanat, amikor Kull megtapasztalta az igazi félelmet, azt a fajta iszonyú rettegést, amelytől megdermed a lélek és megbénul az értelem. Mikor a szörnyű látomás elébe tárult, botladozva megtántorodott rémületében. Ó, istenek! Csak egyetlen hangot engedjetek még, egyetlen halk zörejt, egyetlen aprócska neszt! Kull szélesre tátotta száját, akárcsak némán vergődő kísérői, s tüdeje majd' beleszakadt az embertelen erőfeszítésbe, hogy kiüvöltse magából kínjait. A lüktető csend csúfot űzött belőle. Kardjával kétségbeesetten vagdalni kezdte a vas kapuszárnyakat. A csend mindegyre újabb hullámokban hömpölygött elő a várkastélyból, beleakaszkodott, ide-oda rángatta, hangtalanul gúnyolódott vele, mintha valami vérfagyasztó módon élne és gondolkodna. Ka-nu és Kuthulos mozdulatlanul hevertek a földön. Tu hason fekve vonaglott, mindkét kezét a fejére tapasztva, tátott és szederjes szájjal, akár a szárazra vetett hal. Brule sebhedett csikaszként fetrengett a porban, karommá görbített ujjaival a kardmarkolata után tapogatózott. Kull már-már látni vélte a borzalmas csendet, amint hosszú fogsága után előgomolyog dohos börtönéből, hogy szilánkokra repessze az emberek koponyáját. Rebbenő árnyékokba, áttetsző fátylakba sűrűsödve hullámzott és fodrozódott. Kinevette őt! Élt! Kull megtántorodott, elzuhant – és ökölbe szorított keze estében nekiütődött a gongnak. Hangot most sem hallott, de tisztán érezte, hogy a körülötte örvénylő láthatatlan áramlatokon különös bizsergés fut végig. Könnyed reszketés volt ez, testetlen zsibbadás, önkéntelen meghőkölés, ahogy az ember akarva-akaratlanul visszakapja kezét a perzselő parázstól. Szóval az öreg Raama holta után sem hagyta védtelenül a világot! Kull zaklatottan háborgó elméje hirtelen rálelt a titok nyitjára. A tenger! A zöld szín folyton változó árnyalataiban játszó gong a tengerre hasonlított: nem pihent meg egy pillanatra sem, hol mély volt, hol sekély, de sohasem csendes! A tenger! Éjjel-nappal morajlik és mennydörög – a csend ősi ellensége.
Kull megszédült, forogni kezdett vele a világ. Öklendezett a hányingertől, mégis sikerült megragadnia az ütőt. A térde kibicsaklott alóla, ám bal kézzel megkapaszkodott a vasalt ajtókeretben, miközben jobbja halálos görcsbe rándulva fonódott a nyélre. A csend rettenetes nyugalommal kavargott körülötte. Halandó, velem mersz szembeszállni, aki vénebb vagyok az isteneknél? Én már léteztem, mielőtt az élet első csírái megfogantak, s létezni fogok azután is, hogy utolsó pislákoló szikrái is kihunynak. Az első hang előtt az univerzumban halotti csend honolt; előbb-utóbb újra el fog jönni ez az idő. Szétáradok a kozmoszban, és minden kicsinyke neszt elfojtok… elfojtok… elfojtok… A csend suttogása elviselhetetlen hullámokat vetett Kull kínoktól lángoló koponyájában, miközben rogyadozva imbolygott a szárnyas kapu előtt, és lesújtott a gong lapjára egyszer… kétszer… háromszor… És a csend minden csapásra hátrált egy kicsit; előbb csak hajszálnyit, aztán ujjnyit, tenyérnyit, fél lépést… Kull izmaiba újult erő költözött. Most már hallani vélte a gong döndüléseit, hihetetlenül halkan, mintha végtelen messziségből visszhangoznának feléje a csend sötéten ásító szakadékain keresztül. Akkor hallhat ilyesmit az ember, ha valaki egy kopár, sík pusztaságban, a látómezeje legszélén, patkószöggel koppint egy ezüstpénzre. Ám a csend az ütő minden egyes lendülésére megremegett. Fojtogató csápjai sorvadoztak, hideg hullámverése megtört. Visszavonulót fújt. Hátrált, egyre csak hátrált, mind tovább és tovább, hangtalanul szűkölve és nyüszítve és sziszegve, menekült a gong lapjára zuhogó csapások elől, míg végül a láthatatlan árnyfátylak már a kapuboltozat alatt kavarogtak, s Kull mögött a kiüresedett szemű emberek nyögve és erőtlenül megpróbáltak feltápászkodni. Ekkor a király kitépte a gongot érckeretéből, és a kastély bejáratához támolygott vele. Számára a csatának csak akkor volt vége, ha visszavonhatatlanul eldőlt. Nem ismert engedményt, bocsánatot, megalkuvást; nem elégedett meg azzal, hogy visszazárja a kapuszárnyakat, majd kívülről újra elreteszeli és lepecsételi őket. Amíg az ellenfélnek van esélye felállni a porból, most, holnap vagy ezer esztendő múlva, addig nincs legyőzve. Megállt a kapuban, és nekifeszült a láthatatlan hullámoknak, folyamatosan verve a gongot. Az iszonyú őselem pokoli hatalma, melynek lám, utolsó mentsvárába is behatolt, szilaj örvényekben tombolt körülötte.
A csend visszaszorult az elátkozott csarnokba, s lépésről lépésre hátrált a gong fáradhatatlan döngése elől. E félelmetes szerszámba a világ minden zaját és lármáját belebűvölte a rég elporladt mesterkéz, mely hosszúhosszú idővel ezelőtt csendet és hangot egyaránt megzabolázott. Erődje szívében a csend még egyszer összeszedte minden erejét egy utolsó támadáshoz. Idegen poklok tátották Kullra rángó torkukat, néma fagyot és nesztelen lángokat okádva. Ellenfele lassan valóságossá és kézzelfoghatóvá sűrűsödött. A csend a hang hiánya, mondta Kuthulos – az a Kuthulos, aki most nyálát csorgatva rángatózott a földön és összefüggéstelenül vinnyogott. Ám a várkastély foglya több volt valaminek a hiányánál. Hiány volt, igaz, ám olyan teljes és tökéletes, hogy jelenléte megfoghatóvá vált; elvont káprázat, mely anyagi valóságot öltött. Kull vakon, némán, szinte érzéktelenül hánykolódott a kozmikus erők örvényében, melyek egyszerre próbálták szétszaggatni testét, lelkét, szellemét. Ahogy a csend beburkolta, a gong szava ismét a semmibe fúlt. Kull azonban nem hagyta abba a döngetését. Lángra lobbanó aggyal tántorodott meg, ám aztán megvetette lábát a küszöbön, és meglódult befelé. Tüstént ellenállásba ütközött; láthatatlan tűz zúdult rá roppant áradatban, lángnál forróbb, jégnél hidegebb. Nyomult tovább előre, s érezte, ahogy az akadály lassan ellankad, erejét veszti, szertefoszlik. Lépésről lépésre verekedte magát egyre beljebb a halálcsarnokba, maga előtt hajtva a csend szellemét. Minden mozdulat ördögi, gyilkos fájdalom volt, minden lépés maga a pokol. Leszegett fejjel, reszketve feszülő vállakkal tört előre, ólmosra zsibbadt karja vad ütemet vert a gong lemezén; homlokán kövér vércseppek ütköztek ki, és csíkba futottak busa szemöldökén. A háta mögött tántorogva, zihálva álltak talpra az emberek; még mindig szédültek az iszonyú csendtől, amely hullámokban szállta meg az elméjüket. Értetlenül meredtek a kastély kapujára, ahol uralkodójuk egymaga vívta gyilkos csatáját a névtelen borzadállyal. Brule vakon, négykézláb indult meg előre, kardját a földön húzta maga után; kába fejében még nyúlós köd kavargott, de ébredező ösztönei azt parancsolták neki, hogy kövesse királyát, akár a poklok poklára is. Kull ólomkoloncként rakta egyik lábát a másik után: mind hátrébb szorította a csendet, és érezte, ahogy gyengül, ahogy zsugorodik. A gong ugyanakkor egyre harsányabban szólt, érces zengése betöltötte a csarnokot,
a földet, az egeket. A csend visszariadt előle, menekülni próbált, összehúzta magát valami iszonytató alakba – Kull olykor látni vélte a körvonalait, s titkon remélte, hogy a szeme káprázik csupán. Már alig érezte a karját, de utolsó csepp erejét is latba vetette, hogy még hatalmasabbakat sújtson a gongra. A csend egy sötét sarokban vonaglott, percről percre kisebbre apadva. Még egy utolsó csapást! A világ összes zaja és lármája egyszerre tört ki az ütő alól, bömbölő, rikoltó, dübörgő, tomboló hangzavarban. A gong ezer apró szilánkra robbant szét Kull kezében. És a csend felsikoltott! (Kornya Zsolt fordítása)
A király és a tölgy
Howard egyetlen verset írt Kull királyról, amely műfajára nézve ballada, elbeszélő jellegét látomásos hangulati elemek árnyalják. Kulcsmondatának a hatodik strófa utolsó sora tekinthető, mely ugyanilyen vagy nagyon hasonló fogalmazásban visszatérő elem Howard költészetében: „Urak voltunk előttetek, s urak leszünk megint.” A szunnyadó inhumán kultúrák gonosz suttogása ez, melyek ideiglenesen vereséget szenvedtek és visszahúzódtak az emberiség árnyékába, ám vénségesen vének és türelmesek lévén, tisztában vannak vele, hogy egyszer még eljön az idő, amikor újra magukhoz ragadják a hatalmat, és rettenetes bosszút állnak. A költemény posztumusz jelent meg a Weird Tales 1939 februári számában, tisztelgésként Howard emléke előtt.
A király és a tölgy
Árnyék a fényt legyűrte már, hogy Kull nyeregbe szállt, Sötét erdőben útra kelt, övén hű kardja várt; Szelek susogták: „Kull király”, a fák közt, merre járt. A nap a rőt tengerbe fúlt a szürke árny kezén, A hold ezüst halálfeje kísért az éj egén, Fényében fölmagaslanak a fák, megannyi rém. Komor törzsek mindenfelől, sok néma szörnyeteg; Az ágaik karmok s karok, vedlettek, görcsösek, Lombjuk között felizzanak a rút, gonosz szemek. Kígyóként kúszik ág s gyökér, éjben recseg s ropog, Míg aztán egy óriási tölgy, mind közt a legnagyobb, Gödréből kél, s útját szegi a lovasnak legott. Így birkóztak egymással ők, a király és a tölgy. Ágak ragadták körbe Kullt, ám ajkán hang se költ; S vaskézzel szúrt a fába bár, a tőre beletört. S miközben dúlt a küzdelem, mint zordon kar, ha int, Zsolozsma kélt a fák között, hol szél zúg s lomb legyint: „Urak voltunk előttetek, s urak leszünk megint.”
Vénséges vén faj szólhat így, mely fűszálként hajolt A hangyahadnak nyomdokán, az embernép mi volt; Dalukban ősi fájdalom és gyűlölet honolt. Mint rémálmából szélütött, ocsúdott Kull király; Véres kezekkel öklözött egy csöndes, néma fát, S szelek suttogták őt körül, mikor nyeregbe szállt. (Kornya Zsolt fordítása)
A fekete város
Ez a rövid, mindössze három kéziratlap terjedelmű töredék 1929 elején íródott. A sok visszautasítástól kedveszegett Howardot minden bizonnyal az sarkallta újabb nekibuzdulásra, hogy Farnsworth Wright értesítette: az a két Kull-novella, amit a Weird Tales még 1927 végén elfogadott tőle, most már hamarosan megjelenik, sőt – talán még honoráriumot is kap értük. Stilisztikailag a szöveg a korai Kull-történeteket idézi, a Tuzun Thune tükrei nevezetes kivételével; ami keveset pedig a kibontakozás közben megszakadó cselekményből gyaníthatunk, az olyan későbbi Howardklasszikusok megelőlegezésének tűnik, mint A föld férgei vagy A végzet árnyéka. Nem tudjuk, mi lett volna belőle, ha a szerző befejezi – de kár érte.
A fekete város
Kull király hideg szeme elködösült az álmélkodástól, ahogy megpihent a férfin, aki oly hirtelen tört be hozzá, s most az indulattól reszketve állt előtte. Kull felsóhajtott; jól ismerte a barbárokat, akik szolgálták, hisz születésére nézve maga is atlantiszi volt. Lándzsás Brule, mielőtt otrombán berontott a király szállására, minden valúziai rangjelzést leszaggatott magáról, semmi nyoma nem maradt, hogy a birodalom szövetségese lenne. És Kull tudta, mit jelent ez a gesztus. – Kull! – vakkantotta a pikt, sápadtan a haragtól. – Igazságot követelek! Kull ismét sóhajtott. Voltak idők, amikor vágyott a békére és a csendre, és Kamulában mindkettőt megtalálni vélte. Ábrándos Kamula – miközben a haragvó pikt tirádáját hallgatta, Kull gondolatai az álomszerűen nyugodt napokon jártak, amiket ebben a magasan fekvő városban töltött, a pihentető örömök honában, melynek márványból és lapis lazuliból rakott palotái csillogó teraszokban övezték a város közepén emelkedő, kupola alakú hegyet. – A népem ezer éve szövetségben áll a birodalommal! – A pikt gyors, szenvedélyes mozdulatot tett ökölbe szorított kezével. – Micsoda dolog hát, hogy az egyik harcosomat az orrom elől ragadják el, a király tulajdon palotájában? Kull hirtelen kiegyenesedett a székén. – Miféle ostobaság ez? Milyen harcost? Ki ragadta el? – Azt neked kell kiderítened – morogta a pikt. – Az egyik pillanatban még itt volt, egy márványoszlopnak támaszkodott, a másikban pedig – szőrén-szálán eltűnt! Csak egy szörnyű kiáltást hallottunk, és valami gonosz bűz maradt utána. – Talán egy féltékeny férj… – tűnődött fennhangon Kull. Brule udvariatlanul közbevágott. – Grogar rá se nézett a nőkre, még a fajtánkbéliekre sem. Ezek a
kamulaiak pedig gyűlölik a pikteket. Abból látom, ahogy méregetnek minket. Kull elmosolyodott. – Képzelődsz, Brule; ezek az emberek túl puhák és élvetegek hozzá, hogy bárkit gyűlöljenek. Szeretkeznek, danolásznak, verseket költenek… mégis, mit gondolsz, ki rabolta el közülük a te Grogarodat? Taligaro, a költő; vagy Zareta, az énekesnő; vagy Mandara herceg az illatos vízben áztatott kezével? – Nem tudom és nem is érdekel! – vicsorította Brule. – De egyet mondok én neked, Kull: Grogar úgy ontotta a vérét a birodalomért, mint más a vizet, és ő a legjobb lovas íjász parancsnokom. Meg fogom találni, élve vagy halva, még akkor is, ha kőről kőre kell szétszednem érte egész Kamulát! Valkára, a lángok martalékául vetem ezt a várost, és vérbe fojtom a lángokat… Kull felállt a karosszékéből. – Vigyél oda, ahol utoljára láttad Grogart! – mondta, mire Brule abbahagyta az átkozódást és mogorván mutatta az utat. A királyi szállást egy belső ajtón hagyták el, majd váll váll mellett haladtak tovább egy kanyargós folyosón: külsőre oly különbözőek voltak, amennyire csak két férfi lehet, valahol mégis egyek a léptük ruganyosságában, a tekintetük éberségében, abban a megfoghatatlan vadságban, ami a barbárok sajátja. Kull magas volt, széles vállú, boltozatos mellkasú – masszív, de mozgékony. Arcát nap és szél cserzette barnára; sisak alá nyírt haja feketén fénylett, akár az oroszlán sörénye; szürke szeme hidegen csillogott, mint a jég alól kivillanó kardpenge. Brule középtermetű volt, ahogy a piktek általában, testalkata a párduc robbanékony felépítését idézte, bőre pedig jóval sötétebb árnyalatban játszott, mint a királyé. – A drágaköves teremben voltunk – morogta a pikt –, Grogar, Manaro meg én. A falakat ott domborműves féloszlopok díszítik. Grogar nekitámaszkodott az egyiknek – és a szemünk láttára eltűnt! Egy rejtekajtó nyílt meg a válla nyomására, és azonnal elnyelte – csak valami pokoli sötétséget pillantottunk meg mögötte, amelyből undok bűz csapott ki. Manaro, aki Grogar mellett állt, rögtön kardot rántott és a nyílásba döfte, úgyhogy az ajtó nem tudott teljesen becsukódni. Megpróbáltuk kifeszíteni, de nem engedett, ezért hozzád siettem, Manaróra hagyva a résbe szúrt kard őrzését.
– És miért tépted le a valúziai rangjelzéseidet?– kérdezte Kull. – Dühös voltam – mordult fel Lándzsás Brule mogorván, kerülve Kull tekintetét. A király némán bólintott válaszul. A felbőszült vadember ösztönös cselekedete volt ez, természetes ellenség híján, akin foggal-körömmel kiélhetné haragját. A drágaköves terembe értek, amelynek túlsó fala közvetlenül a Kamula közepén emelkedő hegy sziklakövéhez illeszkedett. – Manaro megesküdött, hogy valami halk sustorgást hallott, szinte már zenét – horkantotta Brule. – Ott is van, éppen hallgatózik, a füle a résen. Hé, Manaro! Kull elkomorulva látta, hogy a magas valúziai harcos nem fordul oda a kiáltásra, még a fejét sem emeli föl. Valóban a rejtekajtónak támaszkodott, jobbjával a beékelt kardot markolva, fülét a hasadékra tapasztva. Kullnak feltűnt, hogy a keskeny nyíláson szinte tapinthatóan türemlik ki a sötétség – mintha élő, gondolkodó lény lenne, amely szabadulni vágyik. Türelmetlenül közelebb lépett, és a katona vállára csapott. Manaro eldőlt, akár egy hasáb fa, és Kull lábához zuhant. Iszonyatba üvegesedett szeme mereven bámult fölfelé. – Valka! – szitkozódott Brule. – Leszúrták… Bolond voltam, hogy egyedül hagytam! A király megrázta oroszlánsörényét. – Nincs rajta vér; nézd az arcát! Brule engedelmeskedett, és elkáromkodta magát. A halott valúziai vonásai a rémület maszkjává dermedtek – az összhatás furcsamód olyan volt, mintha hallgatózna. Kull óvatosan megközelítette a rést a falban, aztán odaintette Brulét. Valahonnan a titokzatos átjáró túloldaláról vékony, panaszos dallam szüremlett a fülükbe, kísérteties fuvolaszóhoz hasonlatos. Olyan halk volt, hogy alig lehetett hallani, mégis ezer démon mérge és gyűlölete lüktetett benne. Kull megvonta roppant vállát. (Kornya Zsolt fordítása)
A varázsló és a harcos
Ez a töredék 1929 áprilisa körül keletkezett, nagyjából egy időben A fekete várossal, és jól példázza azt a jelenséget, amikor a szerző – írói zsargonnal élve – elveszti a kontaktust a hősével. Ahogy az Atlantiszi álomban a mellékalaknak szánt Kull a háttérbe szorította az eredeti főszereplőt, Am-rát, úgy kerekedik itt Brule, a kiegészítő karakter Kull király fölé. Howard rá is jött erre, nyilván ezért hagyta abba az írást. Brule fizikailag is átalakul – a szeme színe kékre változik –, és kísértetiesen kezd hasonlítani arra a hősre, aki 1930-tól átveszi Kull helyét a szerző alkotó képzeletvilágában, s akit Howard meg is tett az ő vér szerinti leszármazottjának: Bran Mak Mornra, a kaledóniai piktek királyára.
A varázsló és a harcos
Három férfi ülte körül a táblát, mélyen elmerülve a játékban. A nyitott ablak felől langy szellő suttogott, fodrokba borzolta a függönyfátylakat, s rózsák és liánok és mindenféle zölden tenyésző dolog illatával csiklandozta a játékosok orrát. Három férfi ülte körül a táblát. Egyikük király volt; a másik egy ősrégi nemesi ház hercege; a harmadik egy vérszomjas barbár nép főnöke. – Tessék! – mondta Kull, Valúzia királya, miközben odébb tolta az egyik elefántcsontból faragott figurát. – A varázslóm fenyegeti a harcosodat, Brule. Brule bólintott. Nem nőtt olyan nagyra, mint a király, inkább sűrű vérűnek látszott, mokánynak és mozgékonynak. Kull volt a tigris, Brule a párduc. Bőre sötét árnyalatban játszott, ahogyan minden pikté. Széles mellkasára súlyos vállak támaszkodtak, vastag nyakán kemény arcélű fej ült rezzenéstelen vonásokkal. Ez a testalkat, az izmos karokkal-lábakkal, jellemző volt a népre, amelyből származott. Egyvalamiben azonban Brule különbözött a testvéreitől, mert míg a többi pikt szeme általában fénytelen barna vagy fekete volt, az övé sötétkéken ragyogott. Valahonnan jutott pár csepp az ereibe a vad törzsek véréből, akik szétszórt jégbarlangokban éltek a sarkkör közelében. – A varázslókkal nehéz elbánni, Kull – mondta. – A játékban éppúgy, mint a valóságban. Volt egy eset, amikor az életem azon múlott, mire megyünk egymással, én meg egy piktföldi varázsló. Neki ott voltak a vajákolásai, nekem az élesre köszörült pengém… Szünetet tartott, hogy nagyot kortyoljon a könyökénél álló boroskehelyből. – Mondd el, hogyan történt, Brule! – unszolta a harmadik játékos. A Valúzia egyik legnevesebb családjából származó Ronaro atl Volante herceg karcsú és elegáns fiatalember volt, büszke fővel, okos-sötét
szemekkel és előkelő metszésű arccal. Vérbeli patrícius volt, a kifinomult arisztokraták legnemesebb fajtájából, bizonyos értelemben két társának antitézise. Ő palotában született; ami a többieket illeti, egyikük tapasztott falú kunyhóban, a másik barlangban. Ronaro családfája kétezer évre nyúlt vissza, szerteindázó ágain hercegek, lovagok, fejedelmek, államférfiak, költők és királyok sorakoztak. Brule pár száz évig tudta nyomon követni az őseit, akik között akadtak állatbőrökben pompázó főnökök és tolldíszestetovált harcosok; ujjpercekből font nyakláncot viselő sámánok, akik bölénykoponyából készítették a rituális álarcaikat; egy-két szigetlakó király, aki sárkunyhóban tartotta az udvarát; meg néhány legendás hős, aki holta után félisteni hírnévre jutott a baromi ereje miatt, vagy mert mindenki másnál véresebb mészárlást művelt az ellenség soraiban. Kullnak fogalma sem volt róla, kik lehettek a szülei. Ám ennek a három férfinak az arcáról az egyenrangúságnak az a fajtája sugárzott, amely túlnő a születés és a neveltetés korlátain: az Ember nemessége. Természetes arisztokraták voltak, ki-ki a maga módján. Ronarónak királyok voltak az ősei; Brulénak barbár főnökök; Kullnak – ki tudja? – talán rabszolgák vagy kitaszítottak. Ám mindhármukat a felsőbbrendűségnek az a meghatározhatatlan kisugárzása vette körül, amely a különlegeset elválasztja a közönségestől, és megcáfolja az ostoba téveszmét, hogy minden ember egyenlő. – Nos… – Brule tekintetére az emlékezés fátyla ereszkedett. – Fiatalkoromban történt, igen, az első portyázásomon. Ó, embert öltem már előtte is, a törzsi ünnepségeken, meg amikor összeverekedtünk a halászóhelyek miatt, de a harcossá avató vágásokat még nem érdemeltem ki. – Csupasz mellkasára bökött, ahol három kicsi, vízszintes forradás fehérlett, alig kivehetően a bornzbarnára sült bőrön. Ronaro élénk érdeklődéssel figyelte, ahogy beszél. Ezek az ádáz barbárok lenyűgözték az ifjú herceget szívós őserejükkel és nyers őszinteségükkel. Az esztendők, amiket a birodalom egyik legerősebb szövetségeseként töltött Valúziában, némileg megváltoztatták a piktet – meg nem szelídítették, de egyfajta külső mázzal vonták be kultúrából, műveltségből és udvariasságból. Ám e máz alatt ott szunnyadt a régi, vak, vérengző vadember, bármikor kitörésre készen. Hasonló, csak nagyobb mértékű változás ment végbe Kull esetében is, ki hajdan atlantiszi harcos volt, ma pedig Valúzia királya. – Te, Kull, és te, Ronaro, bizonyára tudjátok – mondta Brule –, hogy mi
szigetlakók egy vérből, de sok törzsből valók vagyunk, és minden törzsnek megvannak a saját szokásai és hagyományai. Mind elismerjük magunk fölött főkirálynak a tatheli Nialt, ő azonban csak távolról és mértékkel uralkodik. Nem szól bele, hogyan intézzük egymás között az ügyeinket, és nem is adóztat minket, ahogy a valúziaiak mondják, kivéve a nargikat meg a dánokat meg a bálnaölőket, akik az ő törzsével együtt laknak Tathel szigetén. Ezeket megvédi a többi törzstől, és ezért adót szed tőlük. Mi, bornik viszont nem adózunk neki, ahogyan sok más törzs sem. Akkor sem avatkozik közbe, ha a törzsek hadba vonulnak egymás ellen – hacsak nem a védelmét élvező három közül támadják meg az egyiket. Ha vége a háborúnak, elbírálja a vitás kérdéseket, és az ítélete ellen nincs fellebbezés: hány elrabolt nőt kell visszaszolgáltatni, ki tartozik kártérítéssel kinek, mekkora a vérdíjak összege, és így tovább. És ha a lemuriaiak vagy más kalózok vagy bárki idegen nép támad ellenünk, üzen az összes törzsnek, hogy tegyék félre a viszályaikat és küzdjenek egyesült erővel. Ami jó dolog. Ha akarna, uralkodhatna zsarnokként, mert a tatheli törzs nagyon erős, és Valúziával szövetségben nincs ellenfele a piktek között – de jól tudja, hogy hiába verné le a többi törzset, egyik lázadás a másikat érné, és nem lenne béke, míg egyetlen borni vagy sungara vagy farkasölő életben van a szigeteken. (Kornya Zsolt fordítása)
Egyetlen gongütés
Kull királynak, akárcsak Howard minden jelentősebb hősének, van egy zord, merengő, melankolikus arca is; ám arra valamennyiük közül csak ő mutat hajlandóságot, hogy időnként teljes passzivitásba süllyedve átadja magát a komor elmélkedésnek. Az obligát merénylet itt csupán apropóul szolgál számára, hogy látomásaiban elgondolkodjon rajta, mennyire nézőpont kérdése a valóság, és milyen jelentéktelen porszem az ember a hatalmas világegyetemben. A novellát Howard 1928 végén írta, s megelégelve a sok elutasítást, a Weird Tales helyett az Argosynak kínálta föl. Rossz döntés volt: Farnsworth Wright nem zárkózott el az ilyen hangulatú írások elől, korábban elfogadta a Tuzun Thune tükreit is. Az Argosyban viszont ez lett volna az első Kull-történet, és a koncepció nem igazán volt alkalmas arra, hogy egy új hőst mutasson be az olvasóközönségnek. Így hát a szerzőt ismét csalódás érte, az Egyetlen gongütés pedig a hosszú tetszhalálba dermedő kéziratok halmát gyarapította.
Egyetlen gongütés
A forrón vöröslő sötétségben valami lüktetni kezdett. Ütemes, hangtalan vibrálás volt, tisztán érzékelhető a nyomasztó csendben. A férfi megmozdult. Vakon tapogatózott maga körül, majd felült. Először azt hitte, egy fekete tenger hatalmas, közönyös hullámain sodródik, melyek tompa egykedvűséggel hömpölyögnek fel-alá, s ez a tudat szinte fizikai fájdalmat okozott neki. Megérezte a levegőben pulzáló lüktetést, és kinyújtotta a karját, mintha meg akarná ragadni. Hirtelen elbizonytalanodott: vajon a vöröslő űr lüktet körülötte, vagy a saját fejében fészkel a furcsa ritmus? Nem tudta megállapítani, s egy pillanatra döbbenetes gondolat suhant át az agyán: olyan érzése támadt, mintha a tulajdon koponyájába lenne bebörtönözve. A lüktetés egyre halkult, majd semmivé enyészett. Sajgó halántékára szorította tenyerét, és megpróbált emlékezni. Emlékezni? Mire? – Ez furcsa – motyogta. – Ki vagyok én? Mi ez a hely? Mi történt velem és hogy kerültem ide? Vagy mindig is itt voltam, csak nem emlékszem rá? Fölállt, és körül akart nézni. Áthatolhatatlan sötétség vette körül. Résnyire húzta a szemét, de sehol sem látta a leghalványabb fénysugarat sem. Kinyújtotta hát a karját, és óvatosan megindult előre, mint aki szeme világát vesztette. Fényt keresett, olyan ösztönösen, akár a magból csírázó növényke. – Ilyen egyszerűen nincs – morgolódott. – Kell itt még valami másnak lennie; de minek? Fénynek! Igen, tudom, hogy a fény létezik, csak nem emlékszem rá, hogy milyen. Az biztos, hogy nem ez az egyetlen világ, amit ismerek. Halványszürke derengést pillantott meg valahol a messzi távolban. Arrafelé vette az irányt. A derengés egyre terjedt, míg a férfit olyan érzés nem fogta el, mintha egy hosszú, folyamatosan szélesedő folyosón gyalogolna. Aztán egyszerre csak fakó csillagfény ragyogta körül, és hűs
szél legyintette meg az arcát. – Ez a fény – mormolta. – De ez még nem minden. Az a benyomása támadt, hogy szédítő magasságban van; emlékezett erre az érzésre. Fölötte, alatta, körülötte úgy szikráztak a hideg csillagok, mintha valami fenséges, kozmikus óceánban lebegne. Miközben a tündöklő pompát csodálta, töprengve ráncolta homlokát. Aztán tudatosult benne, hogy nincs többé egyedül. Bizonytalan, magas alak derengett föl előtte a csillagfényben. Ösztönösen a bal csípőjéhez kapott – s keze üresen hanyatlott le. Meztelen volt és fegyvertelen. Az alak közelebb jött. Görnyedt hátú férfi volt, szemlátomást nagyon öreg, bár a csalóka fényben alig lehetett kivenni az arcvonásait. – Most érkeztél? – kérdezte tiszta, mély hangon, mintha egy jáde gongot kondítottak volna meg. Szava emlékeket ébresztett a jövevényben; megelevenedő holtak seregeként rajzottak a homloka mögött. Zavartan dörzsölte az állát. – Most már emlékszem – mondta. – Kull vagyok, Valúzia királya. De mit keresek itt, csupaszon és a fegyvereim nélkül? – Ezen a kapun senki sem hozhat át semmit – felelte a másik titokzatosan. – Gondolkodj, valúziai Kull! Nem jut eszedbe, hogyan jutottál ide? – A tanácsterem bejáratában álltam – tűnődött Kull –, és emlékszem, hogy a külső torony őrsége gongütéssel jelezte az órafordulót. Ekkor éktelen lárma támadt, elnyomta a gong zengését. Minden elsötétült körülöttem, és egy pillanatra szikrák táncoltak a szemem előtt. Aztán valami barlangban vagy folyosón tértem magamhoz, és nem emlékeztem semmire. – Beléptél a kapun. A túloldalán mindig sötét van. – Akkor halott vagyok? Valkára! Nyilván orgyilkos bújt meg a palota egyik oszlopa mögött, és hátulról leszúrt, miközben Lándzsás Bruléval beszélgettem! – Nem mondtam, hogy halott vagy – felelte az alak. – A kapu talán még nem zárult be egészen. Nem ez lenne az első alkalom. – De hol vagyok? A mennyországban vagy a pokolban? Ez nem az a világ, ahol születtem. És ezek a csillagok; még sohasem láttam őket. A csillagképek sokkal fényesebbek és nagyszerűbbek. – A világoknak számolatlan sokasága létezik – jelentette ki az öreg. – És ez itt kétségkívül nem a tiéd.
– Szóval halott vagyok. – Mi más a halál, ha nem átkelés a kozmikus óceánon? De én egy szóval sem mondtam, hogy meghaltál. – De akkor hol vagyok, Valka nevében? – csattant fel Kull, türelme végére érvén. – Barbár elméd az anyag korlátaiba kapaszkodik – válaszolta a másik nyugodtan. – Mit számít, hogy hol vagy? Mit számít, hogy meghaltál-e? Bárhová is kerülsz, része maradsz az élet hatalmas tengerének, amely sokfelé mos különös partokat; és idővel vissza fogsz térni a forráshoz, amelyből minden élet fakad. Hidd el nekem: örök kötelék fűz ehhez a forráshoz, akárcsak a fákat, a köveket, a madarakat, a világokat. Hogyan nevezheted halálnak, amikor mindössze annyi történik veled, hogy elhagyni kényszerülsz jelentéktelen bolygódat és otromba alakodat? – A testem még megvan. – Mondtam már, hogy nem vagy halott, legalábbis nem abban az értelemben, ahogy te gondolod. Az is meglehet, hogy valójában még mindig ott vagy a te kis planétádon. Minden világ világok sokaságát rejti magában. Vannak dolgok, melyek kívül esnek az emberi megismerésen: túl nagyok vagy túl kicsik hozzá. Valúzia fövenyén minden egyes homokszem ezer meg ezer világot foglal magában, és ugyanúgy elmaradhatatlan része a nagy tervnek, mint az égbolton lángoló napkorong. És persze meglehet, valúziai Kull, hogy az általad ismert világ szintén homokszem csupán egy még hatalmasabb királyság tengerpartján. – Átlépted az anyagi valóság határait. Előfordulhat, hogy ez a világ, amelyben most vagyunk, egy drágakő csupán Valúzia koronázási díszpalástján; a tiédet pedig az a pókháló rejti a fűben, a lábaidnál. Tér, idő és nagyság mind viszonylagos fogalmak, nélkülözik a valós létezést. – Te isten vagy?– kérdezte Kull kíváncsian. – A tudás és a bölcsesség még senkiből nem csinált istent – felelte az öreg kissé türelmetlenül. – Nézd! Árnyhomályos karja a drágakőként sziporkázó csillagokra mutatott az égbolt sötét bársonyán. Azok hirtelen lüktetni, örvényleni kezdtek; némelyek elhalványultak, mások felragyogtak; csoportokba verődtek, szétrebbentek, felbomlottak és új alakzatokba rendeződtek. – A csillagokat öröknek és állandónak vélnéd, pedig a maguk időmértéke szerint ők is ugyanolyan gyorsan élnek-halnak, mint az emberek. Mialatt mi beszélgetünk, bolygóikon primitív élőlények másznak
elő az ősiszapból; rálépnek a gyötrelmesen nehéz ösvényre, mely a kultúrához és a bölcsességhez vezet; lehanyatlanak, szétzüllenek és elrohadnak a világukkal együtt. Számukra évmilliárdok telnek el, számunkra néhány pillanat. Ezt hívják életnek. Kull lenyűgözve figyelte, ahogy egyes csillagok hirtelen osztódni, szaporodni kezdenek, fénykoszorúkká és csillagképekké bomlanak, majd apadásnak indulnak, szétszóródnak, semmivé fakulnak, hogy aztán mások, újabbak vegyék át a helyüket. Ekkor koponyájában ismét vöröslő hullámokat vetett a forró sötétség, és kioltotta a csillagok világát. Valahonnan messziről kardcsörgés ismerős zaját vélte hallani. Aztán egyszerre csak a lábán állt, kábán tántorogva. A széles ablakokon olvasztott aranyként beáradó napfényben a királyi palota domborműves falait és roppant márványoszlopait pillantotta meg maga körül. Gyorsan végigsimított magán; ruhaszövetet tapintott, és kardmarkolatot az oldalán. Tetőtől talpig vér borította. A halántékán fájdalmasan lüktetett egy friss seb, de ez a temérdek vér nem folyhatott ki abból. Lába előtt karmazsinvörös tócsában egy összekaszabolt hústömeg hevert, amely nem is olyan rég még eleven, lélegző ember lehetett. Az iménti csatazajnak már csak gyorsan halkuló kísértetét visszhangozták a boltozatos falak. – Brule! Mi az? Mi történt? Hol vagyok? – Kis híján az árnyak birodalmában, királyom – felelte a pikt komor mosollyal, miközben véres pengéjét tisztogatta. – Ez az orgyilkos az oszlop mögött lapult, és amikor az ajtó felé fordultál, hogy mondj nekem valamit, párducként ugrott elő a leshelyéről. Bárki tervelte ki a merényletet, nagy hatalma lehet, ha rá tudott bírni egy embert, hogy a biztos halálba rohanjon. Ha a gazfickó kezében nem fordult volna lapjára a kard, akkor most nem panaszkodhatnál amiatt a karcolás miatt, hanem kettéhasított fejjel hevernél a holtteste mellett. – Mikor történt? – kérdezte Kull. – Hány órája? Brule fölnevetett. – Még nem egészen tisztult ki a fejed, királyom. A gyilkos rád ugrott, én levágtam; fél kezemen is meg tudnám számolni, hányat dobbant közben a szívem, azóta pedig legfeljebb kétszer ennyi idő telt el. Tu még nem ért vissza a kötözőgyolccsal, pedig tüstént rohant érte, amint téged elesni látott. – Igen, igazad van – felelte Kull. – Nem értem. Épp mikor lesújtott rám
a kard, hallottam, ahogy a gong a toronyban elüti a kerek órát; és mikor magamhoz tértem, még nem halt el teljesen a hangja. Brule, tér és idő nem létezik! Életem leghosszabb utazását tettem meg, évmilliók peregtek le előttem… s mindez egyetlen gongütés alatt! (Kornya Zsolt fordítása)
Kardok az éjszakában
Howard 1929 nyarán fejezte be az utolsó olyan elbeszélését, amelynek Kull király a központi hőse. Önmagában nézve becsülettel megírt munka, stabil szerkezeti vázzal, fordulatos cselekménnyel, erőteljes karakterekkel; ha azonban a Kull-korpusz egészének összefüggéseiben szemléljük, megváltozik róla a benyomásunk. Mintha a szerző kifogyott volna az ötletekből. Minden fontosabb motívum a korábbi írásaiból köszön vissza: a trón megdöntésére szőtt összeesküvés; a király magányos éjszakai viadala a merénylőkkel; a kalodává kövesült szokásjog, amely megakadályozza egy szép és befolyásos nemeshölgy szerelmi házasságát; még a névanyag jó része is reciklált, ami helyenként kimondottan zavarba ejtő. Különösen szembeötlik mindez, ha az írást A bárd jogánnal vetjük össze, amelynél legfeljebb egy hónappal keletkezett később, s úgyszólván egy kissé átdolgozott szövegvariánsának tűnik. Sem a vérbő fogalmazás, sem a Kull múltjáról és a Hét Királyságról közölt új részletek nem tudják leplezni, hogy a szerző önmagát ismétli. Nem az ihlete apadt el, csak a kontaktusvesztés folyamata lépett utolsó fázisába: Howard immár nem tud újat mondani Kull királyról – váltania kell. Ezt a jelek szerint ő maga is felismerte, mert a Kardok az éjszakábant egyetlen magazinnak sem kínálta föl megvételre; a kézirat a hagyatékából került elő.
Kardok az éjszakában
1. Összeesküvés zárt ajtók mögött Nyomasztó hallgatás telepedett Valúzia ősrégi székesfővárosára, akár beteg mellkasra a fullasztó lidérc. A hőség rezgő hullámokat vetett a csillogó tetőkön, a csiszolt márványfalak között. Az aranycsúcsba futó bíbortornyok gőzpára mögé rejtőztek. A széles, kövezett sugárutakon sehol nem szaggatta lódobogás az álmatag csendet, az a néhány polgár pedig, aki gyalogszerrel indult útnak, igyekezett mielőbb elvégezni a dolgát, majd újra eltűnni lakóházában. Mintha csak egész Valúzia kísértetvárossá vált volna. Kull, Valúzia királya félrehúzta a vékony függönyleplet, s az aranydíszes párkány fölé hajolva kinézett a palota belső udvarára. Szökőkút csobogott vidáman a gondosan nyírt sövények és visszanyesett lombú fák között; arrébb, a magas falon túl, látni lehetett a külső épületek üres ablakait. – Egész Valúzia zárt ajtók mögött szövi az összeesküvéseit, Brule – dörmögte kedvetlenül az uralkodó. Társa, egy középtermetű, izmos, sötét bőrű harcos, halványan elmosolyodott. – Túlságosan borúlátó vagy, Kull. Legtöbbjüket csak a hőség kergeti a házuk hűvösébe. – Hogy nyugodtan intrikálhassanak – kötötte az ebet a karóhoz Kull. Magas, széles vállú barbár volt, igazi harcos alkat – hatalmas mellkas, szikár horpasz, keskeny csípő. Sűrű, fekete szemöldöke alatt hideg, szürke szempár merengett. Vonásai elárulták származását: mert Kull, a bitorló atlantiszi volt. – Persze hogy intrikálnak! De a nép mindig intrikál, függetlenül attól, hogy éppen ki ül a trónon. És jelen esetben ez még érthető is, Kull.
– Igen. – Az óriás komoran összevonta szemöldökét. – Merthogy idegen vagyok. Az első barbár Valúzia trónján, az idők kezdete óta. Mikor még a hadseregük főparancsnoka voltam, nem igazán érdekelte őket, hogy Atlantiszon születtem. Most viszont egyfolytában a szememre hányják – legalábbis a sértett pillantásaikkal, no meg gondolatban. – Mit törődsz vele? Én ugyanúgy idegen vagyok itt, mint te. Idegenek uralkodnak Valúziában, mióta a nép túlságosan elpuhult és tüzét vesztette, hogy önmagát kormányozza. A trónon egy atlantiszi ül, akit szívvellélekkel támogat valamennyi pikt törzs, a birodalom legrégibb és legerősebb szövetségesei; az udvarban hemzseg a sok külhoni, a hadsereg tele van barbár zsoldosokkal; ami pedig a vörös vérteseket illeti – nos, ők ugyan valúziaiak, de a hegyi törzsekből, akik külön népnek tekintik magukat. Kull türelmetlenül rántott egyet a vállán. – Tisztában vagyok vele, mit gondolnak az emberek, és milyen dühös viszolygással tűrik az uralmamat a régi nagy valúziai családok. De mi a csodát akarnak? Borna alatt sokkal rosszabbul ment a soruk, hiába volt tiszta vérű valúziai, a régi dinasztia utolsó sarja. Ez az az ár, amit a hanyatló birodalmaknak meg kell fizetniük: jönnek az életerős, fiatal népek, és így vagy úgy, de felülkerekednek. Én új hadsereget állítottam ki, zsoldosokat toboroztam, és visszaadtam valamicskét Valúziának a régi dicsőségből. Az ember azt hinné, mégiscsak jobb egyetlen barbár a trónon, aki legalább összetartja a szanaszét hulló cserepeket, mint egyszerre százezer, akik öldökölve és fosztogatva dúlják végig az országot, és amerre vonulnak, ott kő kövön nem marad. Mert ha a drágalátos Bornájuk marad a trónon, ez már rég bekövetkezett volna. A birodalom szétmállott a jogara alatt, mindenfelől támadás fenyegette, a pogány grondariak hódító hadjáratra készülődtek… – De Borna meghalt, én öltem meg a tulajdon kezemmel, azon az őrült éjszakán, amikor a lázadók élére álltam. Ezzel persze szereztem magamnak néhány ellenséget, de hat hónapba sem telt, hogy szilárdan a markomba kaparintsam a hatalmat: a birodalmat egyesítettem, a Valúzia-ellenes hármas szövetséget szétvertem, és jócskán letörtem a grondariak harci kedvét. Most egész Valúzia békésen álmodozhat, legalább van idejük a megdöntésemre szövetkezni. Pedig mióta én viselem a koronát, nem volt éhínség, a gabonaraktárak mind színültig vannak, a kereskedőhajók vánszorogni is alig bírnak a sok rakománytól, a kalmárok erszénye
degeszre tömve feszül, a derék polgárok szép lassan elhíznak – és ennek ellenére morgolódnak, szidnak, az árnyékomra köpnek. Mit akarnak még? A pikt vadul, keserű gúnnyal elmosolyodott. – Egy másik Bornát! Egy véres kezű zsarnokot! Ne törődj a hálátlanságukkal! Nem miattuk hódítottad el a trónt, és nem az ő kedvükért kormányzol. Életed nagy álmát váltottad valóra, a korona biztosan ül a homlokodon. Csak morgolódjanak és ármánykodjanak nyugodtan. Te a királyuk vagy! Kull ádáz eltökéltséggel bólintott. – Úgy bizony, ennek a bíbor birodalomnak a királya! És az is maradok, amíg meg nem szűnök lélegezni, s lelkem útra nem kél a messzi árnyékvilág felé. Mi az már megint? Egy rabszolga lépett be, és mélyen meghajolt. – Delcartes, a dicső bora Ballin család leánya esedezik kihallgatásért, fenséges úr! Árnyék futott át a király homlokán. – Újabb próbálkozás, hogy megnyerjen az átokverte házassági tervének – mondta sóhajtva Brulénak. – Jobb lesz, ha most távozol. – Aztán a rabszolgához fordult. – Jöjjön be, várom. Kull bársonyhuzatú trónszékéről méregette Delcartest. A lány talán tizenkilenc éves lehetett: drága, de sokat mutató öltözéket viselt, a valúziai nemeshölgyek szokása szerint, és olyan elragadó látványt nyújtott benne, hogy varázsa alól még a barbár király sem tudta kivonni magát. Bőre csodálatosan fehér volt, amit részben a tejben és borban vett rendszeres fürdőknek köszönhetett, főleg azonban öröklött, természetes szépségének. Arcát halvány, rózsaszín pír árnyalta, telt ajka csábítóan piroslott. Vékony, szénfekete szemöldök húzódott a szelíd, sötét, kifürkészhetetlen tekintetű szempár fölött, s mindezt sűrű, fürtös, fekete haj keretezte, amit keskeny aranypánttal fogatott hátra a homlokából. Delcartes térdre hullott a király előtt, kardforgatástól kérges kezét karcsú, puha ujjai közé fogta, és nagy, esdeklő szemekkel nézett föl rá. Valúzia minden lakója közül Delcartes volt az egyetlen, akinek Kull kerülte a tekintetét, mert a szeme rejtélyes és csábos mélységekre nyílt. Ez az elkényeztetett, tejben-vajban fürösztött hajadon itt-ott már kezdte próbálgatni megejtő hatalmát, ám még túl fiatal volt hozzá, hogy teljesen tudatára ébredjen és latba vesse. Kull azonban jó emberismerő volt, s kissé feszengve döbbent rá, hogy ha Delcartes felnő, nem lebecsülendő hatalmi
tényezővé válhat az udvarban és a birodalomban, akár jó, akár rossz előjellel. – Ó, felséges úr – zokogta a leányzó, akár egy új játékszerért rívó kisgyermek –, kérlek, hadd mehessek hozzá a farszúni Dalgarhoz! Most már teljes jogú valúziai polgár, s magad jelentetted ki, hogy az udvarban is nagy megbecsülésnek örvend; semmi akadálya hát, hogy… – Mondtam már neked – magyarázta a király türelmesen –, hogy felőlem ahhoz mész feleségül, akihez akarsz; ehhez a Dalgarhoz, Bruléhoz vagy az ördög öregapjához! Apád viszont nem akarja, hogy egy farszúni kalandorral házasodj össze, és… – De te kényszeríthetnéd rá, királyi fenség!– kiáltotta a lány. – A bora Ballin család a leghívebb támogatóim közé tartozik – felelte az atlantiszi –, apád, Goron bora Ballin pedig bizalmas jó barátom. Mikor közönséges viador voltam, pénz és ismeretségek nélkül, önzetlenül felkínálta a pártfogását. Zsoldoskatona koromban pénzt kölcsönzött nekem, s habozás nélkül mellém állt, amikor kinyújtottam a kezemet a trón után. Ha a jobb karomba kerülne, akkor sem kényszeríteném olyasmire, ami ellenére van; a családi ügyeibe pedig végképp semmi beleszólásom. Delcartes még nem tanulta meg, hogy vannak férfiak, akiket nem lehet behálózni asszonyi praktikákkal. Könyörgött, hízelgett és duzzogott. Kull kezét csókolgatta, a mellére borulva zokogott, az ölébe telepedett, és százával sorolta a kényszerítő erejű okokat. Ezzel mindössze annyit ért el, hogy kissé zavarba hozta a királyt, döntésének megmásítására azonban nem bírta rávenni. Kull igazán sajnálta őt, ám elhatározása szilárd maradt. Minden kérlelésre, minden hízelkedésre csak egyetlen válasza volt: hogy az ügy nem őrá tartozik, hogy a lány apja bizonyára tudja, mi a jó neki, és hogy ő, Kull, semmi esetre sem fogja beleártani magát az ügybe. Delcartes végül feladta a harcot, s lehajtott fejjel, csüggedten magára hagyta a királyt. A fogadóteremből kilépve szembetalálkozott az apjával, aki éppen oda igyekezett. Goron bora Ballinnak nem esett nehezére kitalálni, miért kereshette föl lánya a királyt; nem szólt tehát semmit. A villámló pillantás azonban, amit feléje vetett, eléggé beszédes volt; zord arckifejezéséről pedig lerítt, hogy a dolog nem fog következmények nélkül maradni. Delcartes letörten szállt be a várakozó gyaloghintóba, s titkon elpityeredett kicsit a rút világ miatt, amely ennyi csapással sújt egy szegény, ártatlan hajadont. Aztán összeszedte magát, másféle érzelmek
törtek ki belőle. Szemében afféle csak azért is láng lobbant, s néhány kurta utasítást adott a hordszékvivő rabszolgáknak. Goron gróf időközben már a király előtt állt, szertartásos udvariasságot erőltetve vonásaira. Kull figyelmét ez nem kerülte el, és fájt neki. Mióta trónra lépett, legtöbb alattvalójától és szövetségesétől a formaságok bástyafallá magasodó korlátja választotta el, talán Lándzsás Brulét és Kanut, a pikt nagykövetet kivéve. Goron gróf esetében azonban ez a fajta merev szertartásosság újfajta vonás volt, és Kull az okát is rögtön kitalálta. – Járt nálam a lányod, grófom – mondta köntörfalazás nélkül. – Igen, felség. – A válasz udvarias, ám közömbös hangon érkezett. – Valószínűleg sejted, milyen ügyben. Feleségül szeretne menni a farszúni Dalgarhoz. A gróf méltóságteljesen megbiccentette a fejét. – Ha felségednek ez a kívánsága, egyetlen szavába kerül csupán. – Az arcvonásai megkeményedtek. Kull gondterhelten felállt a trónusáról, és az ablakhoz sétált. Megint kinézett a szendergő városra. Nem fordult meg, úgy beszélt tovább. – Ha a királyságom felét veszíteném el miatta, akkor sem ütném bele az orrom a családi ügyeidbe; és sohasem kényszerítenélek olyasmire, ami ellen szívből tiltakozol. A gróf a következő pillanatban mellette termett, szertartásosságát mintha elfújták volna, szeme minden szónál ékesebben ragyogott. – Felséges úr, méltatlanságokat gondoltam rólad! Tudnom kellett volna, hogy… Térdre akart hullani Kull előtt, ő azonban nem engedte, és elvigyorodott. – Ne aggódj, grófom! Nem az én dolgom rendet tenni a családodban. Én nem segíthetek neked, te viszont nekem igen. Összeesküvés lóg a levegőben. Kiszagolom én az ilyesmit, mint fiatal koromban a prédára leső tigrist az őserdőben, vagy a magas fűben megbúvó kígyót. – A kémeim átfésülték az egész várost, felséges uram – mondta a gróf; tekintete tettvágytól égett. – A nép morgolódik, mint minden uralkodó alatt… de… nemrégiben jártam Ka-nunál a követségen. Figyelmeztetni akar, hogy valami külső befolyás munkálkodik az utcákon, idegen pénzek forognak. Azt mondja, egyelőre nem tud semmi közelebbit, ám a piktjei kiszedtek egyet s mást a veruliai nagykövet egyik iszákos szolgájából – homályos célzásokat valamiféle kormányzati szintű akcióra.
Kull felhorkant. – A veruliaiak kétszínűsége közmondásos. De Gen Dala, a nagykövetük, minden gyanún fölül áll. – Annál jobb álcázásnak; ha semmit sem tud róla, mit terveznek a gazdái, még jobban elaltatja a gyanakvásunkat. – De mi haszna volna ebből Veruliának? – kérdezte Kull. – Amikor megdöntötted a régi dinasztia hatalmát, Borna király egyik távoli rokona, Gomlah hozzájuk menekült. Ha te meghalsz, Valúzia szétesik. A hadserege felbomlik; minden szövetségese elhagyja, a piktek kivételével; a zsoldosok, akiket csak te tudsz kordában tartani, ellene fordulnak; könnyű préda lesz az első erősebb szomszédnak, aki hadat üzen neki. Gomlah csak ürügy lesz a bevonulásra, aztán bábkirály a valúziai trónon… – Ezzel tisztában vagyok – mordult föl Kull. – A háborúhoz ugyan jobban értek, mint a politikához, de azért felismerem a veszélyt, ha látom. Az első lépés tehát az én kiiktatásom lenne, igaz? – Igen, felség. Kull elmosolyodott, és megtáncoltatta roppant karján az izmokat. – Úgyis unalmas néha ez a királykodás. – Ujjai megsimogatták a nagy kard markolatát, amelytől soha nem vált meg egyetlen percre sem. – Tu, a királyi főtanácsos és Dondal, az unokaöccse – jelentette be éneklő hangon egy rabszolga, és két ember lépett a trónterembe. Tu középkorú és -termetű, pohosodó férfi volt; inkább kereskedő, semmint udvari tanácsúr benyomását keltette. A haja már ritkult, a ráncai megszaporodtak, arcán örökké gyanakvó kifejezés ült. A kor és a felelősség súlyosan nehezedett Tura. Alacsony sorból származott, rendkívüli ravaszsággal és intrikus szellemmel verekedte föl magát jelenlegi posztjára. Kull előtt már három királyt szolgált, s ez nem múlt el fölötte nyomtalanul. Unokaöccse, Dondal karcsú, ficsúros külsejű ifjú volt, sötét szemekkel és barátságos mosollyal. Legfőbb erénye abban állt, hogy tudott parancsolni a nyelvének, és soha semmit nem adott tovább, amit az udvarban hallott. Ezért volt bejárása olyan helyekre is, ahová máskülönben a Tuval való közeli rokonság sem segítette volna be. – Jelentéktelen ügyről volna szó, király uram – mondta Tu. – Engedély egy új kikötő létesítésére a nyugati parton. Itt lesz szíves aláírni felséged… Kull az irat alá kanyarította a nevét, Tu pedig előhúzott a ruhája alól egy
pecsétgyűrűt, melyet vékony láncon viselt a nyakában, s belenyomta a forró viaszba hitelesítésül. Gyakorlatilag ez a gyűrű volt a királyi szentesítés. Még csak hasonló sem akadt hozzá az egész világon, és Tu éjjel-nappal magánál tartotta. A trónteremben lévőkön kívül talán ha négy olyan személy létezett, akik tudomással bírtak a rejtekhelyéről.
2. Rejtély és árulás A nappal csendje szinte észrevétlenül ment át az éjszaka némaságába. A hold még nem kelt föl, s az aprócska, ezüstös csillagok alig adtak valami világosságot, mintha fényüket elnyelte volna a hőség, amely még mindig fátylas-forrón gőzölgött a talajból. Egy néptelen utcán magányos ló patadobogása hallatszott. Ha a házak ablakaiból netán óvatos szempárok figyelték az éjszakai lovast, nyíltan nem mutatkoztak. Semmi nem árulkodott róla, hogy rájöttek volna: a farszúni Dalgar az. Az ifjú farszúni teljes vértezetben volt. Ruganyos, izmos testét könnyű páncéling védte, fején sisakot viselt, s igencsak olyan benyomást keltett, mint aki tud bánni a hosszú, keskeny, drágakő díszes markolatgombú karddal az oldalán. A piros rózsával ékített kendő páncélozott mellén semmiképp nem rontotta le férfias megjelenését. Ügetés közben még egy pillantást vetett az összevissza gyűrt cédulára a markában, melyen a következő szöveg állt valúziai írásjelekkel: „Éjfélkor, szerelmem, az Elátkozott Kertekben, a falakon túl. Együtt szökünk.” Drámai üzenet, drámai szavakkal. Dalgar ajka halvány mosolyra húzódott, ahogy újra átfutotta. Nos, egy fiatal leányzónak igazán nem lehet felróni, ha olykor romantikus túlzásokba esik, annál kevésbé, mivel az ilyesmire a farszúni ifjú maga is hajlamos volt. Alig várta már az áhított találkát. Pirkadatra leendő mátkájával rég túljárnak már a veruliai határon. Akkor aztán tombolhat Goron bora Ballin gróf, ahogy akar, a nyomukba uszíthatja akár az egész valúziai sereget; ekkora előny birtokában sem őt, sem Delcartest nem fenyegeti veszély. Túlcsorduló, vadregényes érzelmek kavarogtak a kebelében, szívét hevesen megdobogtatta a fiatalság bátorsága és tennivágyása. Még órák voltak hátra éjfélig, páncélozott
sarkának könnyed nyomásával mégis beterelte hátasát egy szegénynek hírlő városnegyedbe, a sötét, szűk sikátorok köze, hogy kissé lerövidítse az útját. – „Ezüstös hold, ó, éjszaka lelke, te!” – Épp az őrült dalnok, Ridondo egyik szenvedélyes szerelmes versét dúdolta maga elé – a lángszavú s -szívű poétát nemrégiben ölték meg, rajtavesztett egy merényleten –, amikor lova hirtelen fújtatva félreriadt. Két ház között, egy sötét benyílóban, homályos alak mozgolódott nyöszörögve. Dalgar kivonta pengéjét, könnyeden lecsusszant a nyeregből, és a nyögdécselő fölé hajolt. Közelebb görnyedve látta, hogy egy férfi az. Kivonszolta a viszonylag világosabb nyílt térségre, és meggyőződött róla, hogy még lélegzik. Közben ujjai meleg, ragacsos folyadékba nyúltak. A férfi kövérkés volt, s szemlátomást elég idős, mert haja meggyérült, szakállába ősz szálak vegyültek. Koldusrongyokat viselt, ám Dalgar figyelmét még a sűrű sötétségben sem kerülte el, hogy a keze a sok kosz alatt puha és fehér. Csúf halántéksebéből vér szivárgott. A szemét csukva tartotta, s időről időre felnyögött. Dalgar tépést szaggatott a mellkendőjéből, és elkötötte a sebet; egyik gyűrűje közben beleakadt a bozontos szakállba. Türelmetlenül rántott rajta egyet, mire a szakáll mindenestül levált, szabaddá téve egy középkorú férfi simára borotvált, ráncos arcát. Dalgar fojtott kiáltással hátrahőkölt. Felpattant, lelke mélyéig megrendülve. Egy pillanatig zavartan és döbbenten állt, a nyöszörgő emberre meredve. Aztán egy párhuzamos utcáról sietős lódobogás hallatszott, s ez kizökkentette megrökönyödéséből. Átrohant a szűk összekötő sikátoron, és odakiáltott a közelgő lovasnak. Az megrántotta a kantárszárat, s szinte ugyanezzel a mozdulattal a kardja után kapott. Az állat acéllal vasalt patái szikrákat szórtak a kövezeten, amint nyihogva hátsó lábaira ágaskodott. – Mi van? Ó, te vagy az, Dalgar? – Brule! – kiáltotta az ifjú farszúni. – Gyorsan! Tu, a főtanácsos vérbe fagyva hever odaát az utcán. Nincs eszméletén… talán meg is ölték! A pikt tüstént leugrott a nyeregből, kardja megvillant a kezében. A kantárszárat a ló nyakába vetette, s otthagyta szoborként állva az utcán, míg ő maga futva követte Dalgart. Együtt hajoltak az eszméletlen tanácsúr föle, és Brule gyakorlott kézzel végigtapogatta a testét.
– Csontja nem tört, úgy látom – dörmögte a pikt. – Biztosra azért nem mondanám. A szakálla már le volt tépve, mikor megtaláltad? – Nem, én húztam le véletlenül… – Akkor nyilván valami közönséges gazfickó műve, aki föl sem ismerte őt. Legalábbis remélem. Mert ha a támadója tudta, hogy kivel van dolga, akkor Valúziában a legsötétebb árulás folyik. Mindig mondtam neki, hogy veszélyes álruhában mászkálni a városban – no persze, egy tanácsadónak nem lehet tanácsokat adni. Váltig állította, hogy így mindenről idejében értesül. Kitapintja az ország érverését, szokta hajtogatni. – Csakhogy egy útonálló – vetette közbe Dalgar – nyilván kirabolta volna. Itt az erszénye, benne pár rézgaras. Egyáltalán, kinek jutna eszébe kifosztani egy koldust? Lándzsás Brule szitkozódva bólintott. – Igaz. De Valka nevében, ki tudhatta róla, hogy ő Tu? Mindig más álruhát visel, Dondal meg az egyik rabszolgája segít neki átöltözni. És aki leütötte, mit akarhatott tőle? Mindegy, Valkára; ha tovább ácsorgunk itt, összevissza fecsegve, a végén még meghal nekünk. Segíts, emeljük a lovamra! A főtanácsos hamarosan ájultan imbolygott a nyeregben, kétfelől Brule erős karja tartotta átölelve. Az éjszakai utcákon a palotához vágtattak. A döbbent strázsák azonnal bebocsátották őket, s az eszméletlen öreget selyemmel húzott díványon helyezték kényelembe egy szellős helyiségben, ahol a rabszolgák és udvarhölgyek gondos ápolása jóvoltából hamarosan ocsúdni kezdett. Végre felült, és nyögve a fejéhez kapott. Ka-nu, a pikt nagykövet, akiről úgy tartották, a legravaszabb államférfi az egész királyságban, homlokát ráncolva hajolt fölé. – Tu! Ki ütött le? – Nem tudom – motyogta a főtanácsos kábán. – Semmire sem emlékszem. – Voltak nálad fontos íratok? – Dehogy! – Elvettek tőled valamit? Tu bizonytalan mozdulatokkal kotorászni kezdett a ruhájában; fátyolos szeme tisztulni kezdett, majd hirtelen ijedség lobbant benne. – A gyűrű! A királyi pecsétgyűrű! Eltűnt! Ka-nu öklével a tenyerébe csapott és elkáromkodta magát.
– Ennek előbb-utóbb be kellett következnie; hiába intettelek, hogy ne cipeld mindenhová magaddal! Gyorsan, Brule, Kelkor, Dalgar! Árulás történt. Gyerünk a királyi lakosztályba! A királyi hálóterem ajtaját tíz válogatott harcos strázsálta a vörös vértesek közül, Kull legtöbbre tartott katonai alakulatából. Ka-nu sietősen elhadart kérdéseire azt felelték, hogy a király körülbelül egy órája vonult vissza, azóta senki sem kereste, és semmi gyanús zajt nem hallottak odabentről. Ka-nu bezörgetett az ajtón. Nem kapott választ. Rémülten vetette neki magát, de zárva volt belülről. – Törjétek be! – rikoltotta; hangja eltorzult a feszültségtől, sápadt arcán verejték gyöngyözött. Két vörös vértes, valóságos óriások, teljes testsúlyukkal az ajtónak vetették magukat, ám az bronzzal pántolt, nehéz tölgyfából készült, és állta a rohamot. Brule félrelökte a két katonát, és karddal esett neki. Az éles penge erőteljes csapásai alatt a deszkák szétforgácsolódtak, a fémveretek sorra elpattantak; egy idő múlva a pikt vállal az ajtóba öklelt, s az recsegve engedett. Brule a szilánkosra hasadó roncsokon keresztül bebotladozott a helyiségbe, s éles kiáltással megtorpant. Ka-nu, aki közvetlenül a nyomában volt, kétségbeesetten markolt a szakállába. A királyi ágy vetetlen volt, mintha valaki aludt volna benne, magának a királynak azonban nyomát sem találták. A hálóterem üres volt. Csupán a nyitott ablakból lehetett egynémely következtetésre jutni. – Fésüljétek át az utcákat! – bömbölte Ka-nu. – Forgassátok fel az egész várost! Kettőzött őrséget minden kapuhoz! Kelkor, azonnal riaszd a vörös vérteseket, mind egy szálig szükség lesz rájuk! Brule, gyűjtsd össze a piktjeidet; ha muszáj, addig fognak lovagolni, míg le nem fordulnak a nyeregből. Siess már! Dalgar… A farszúni azonban eltűnt. Hirtelen eszébe jutott, hogy lassan éjfélre jár az idő, s a király felkutatásánál sokkal fontosabbnak ítélte, hogy Delcartes bora Ballin az Elátkozott Kertekben vár rá, két mérfölddel a városfalakon túl.
3. A pecsét jele Ma este a király korán visszavonult. Lakosztálya küszöbén régi szokása szerint megállt néhány percre, hogy elbeszélgessen az őrálló strázsákkal, öreg katonatársaival, s közösen felidézzék a régi szép időket, amikor még maga is a vörös vértesek páncélját viselte. Aztán elbocsátotta szolgáit, és belépett a hálóterembe. Lefekvéshez készülődvén felhajtotta ágyán a takarót. Szokatlan dolog volt az ilyesmi egy királytól, de Kull sokáig a zsoldosok nélkülözésekkel terhes életét élte, és előtte sem ment különbül a sora, a barbár atlantiszi törzsek között. Képtelen volt hozzászokni, hogy mindent mások csináljanak helyette; sokszor persze megalkuvásra kényszerült, de legalább a saját hálószobájában megkövetelte szolgáitól, hogy hagyjanak békét neki. Éppen azon volt már, hogy elfújja a helyiséget megvilágító gyertyát, amikor valami zajt hallott az ablakpárkány felől. A kard tüstént a kezében termett; nesztelenül átosont a termen, mint egy hatalmas párduc, és óvatosan kikémlelt a szabadba. Az ablak a palota belső udvarára nézett. A fakóezüst csillagfényben bizonytalanul derengtek a sövények meg a díszfák körvonalai. A szökőkutakat is inkább sejteni, mint látni lehetett, halk csobogásuk után tájékozódva. A járőröző éjszakai strázsákat nem látta sehol. A könyökénél azonban valami meglepőt fedezett föl. A palota falát behálózó, szövevényes repkénybe egy alacsony, girhes emberke kapaszkodott, aki úgy nézett ki, mint valami lerongyolódott koldus a szegénynegyedből. Pipaszár karjával és majomképével meglehetősen ártalmatlannak tűnt, Kull azonban mogorván meredt rá. – Úgy látszik, őrszemet kell állítanom az ablakom alá; vagy talán jobb lesz, ha leszaggatom ezeket a repkényeket – állapította meg. – Hogy jutottál idáig észrevétlenül? Az emberke szótlanul az ajkára illesztette vékonyka mutatóujját, majd majomügyességgel becsúsztatta kezét az ablakrácson át a szobába. Egy pergamentekercset nyújtott oda Kullnak. A király átvette tőle, kigöngyölte, és félhangosan mormogva felolvasta. – „Kull király, ha kedves az életed és a szíveden viseled országod sorsát, akkor kövesd ezt a futárt, bárhová vezet. Senkinek ne szólj; az őreid sem tudhatnak a dologról. Árulók furakodtak közéjük. Ha meg akarod tartani az életedet és a koronádat, kövesd az utasításaimat. Az üzenet
átadójában tökéletesen megbízhatsz.” – A pergament „Tu, Valúzia kancellárja” írta alá, és a királyi pecsétgyűrű lenyomatával hitelesítették. Kull komoran összevonta a szemöldökét. Egyáltalán nem tetszett neki a dolog. De felismerte Tu kézírását a nevet lezáró jellegzetes, apró hurokról, erről az egyedi megkülönböztető jegyről, amit semmi mással nem lehetett összetéveszteni. Meg aztán ott volt a pecsét is, melynek csupán egyetlen példánya létezett. Kull felsóhajtott. – Rendben – mondta. – Várj, míg felfegyverkezem. Hamarosan úti ruhában és könnyű sodronyingben tért vissza az ablakhoz. Két kézzel megragadta a rácsot, megfeszítette roppant izmait, s érezte, hogy a vastag fémrudak meghajlanak. Addig tágította közöttük a nyílást, míg az ő széles válla is kifért rajta, ha üggyel-bajjal is. Aztán kimászott az ablakon, és marokra kapta a szívós repkényt. Ugyanolyan fürgén és könnyedén mászott le a falon, mint a kis koldus. Odalent Kull karon ragadta kísérőjét. – Hogy kerülted el az őröket? – suttogta a fülébe. – Ha felfedeztek, megmutattam nekik a királyi pecsét jelét. – Kevés, azzal nem jutunk ki észrevétlenül – dörmögte Kull. – Maradj mögöttem! Én ismerem a beosztásukat. A következő húsz percet azzal töltötték, hogy a díszcserjék takarásában kivárják a járőrök elhaladását, villámgyorsan az árnyékba húzódjanak, s nesztelenül lopakodjanak fedezékről fedezékre. Végül elérték a külső falat. Kull derékon kapta vezetőjét, és felemelte, míg tapogatózó ujjai a falszegélyre kulcsolódtak. A koldus fentről kezét nyújtotta a királynak, hogy fölsegítse, Kull azonban megvetően legyintett csupán. Rövid nekifutást vett, elrugaszkodott a gyepről, kinyújtott karral megragadta a fal tetejét, s egyetlen könnyed, olajozott mozdulattal átlendült a túloldalra. A palotán kívül aztán a különös pár fürge léptekkel eltávolodott a faltól, és hamarosan elnyelte őket a sötétség.
4. „Készen állok a harcra!” Delcartest, a bora Ballin család leányát félelem és nyugtalanság töltötte el. Őszinte szerelme és romantikus reményei erőt adtak neki, hogy ne bánja
meg döntését és elkapkodott indulását, de nagyon szerette volna már maga mellett tudni kedvesét: keservesen hiányolta az izmos karok ölelését, a biztonságot ígérő mosolyt. Eddig nem ütközött nehézségekbe. Mivel túl feltűnő lett volna, ha sötétedés után hagyja el a várost, már röviddel naplemente előtt kilovagolt hazulról, és azt mondta édesanyjának, hogy az egyik barátnőjénél fogja tölteni az éjszakát. Szerencséjére Valúziában az asszonyok szokatlanul szabad életet éltek, nem zárták őket börtönhöz hasonlatos szerájokba, mint a keleti királyságokban: ez a szokás még az özönvizet is átvészelte. Delcartes bátran kiporoszkált a keleti kapun, s innen egyenesen az Elátkozott Kerteknek vette az irányt, melyek két mérföldre voltak a várostól, keleti irányban. Hajdan ez a terület egy nemesúr birtoka és díszparkja volt, ám aztán mindenféle kósza híresztelések kaptak lábra, kegyetlen kicsapongásokról és hátborzongató szertartásokról. Kisgyermekek tünedeztek el a környékről, egyre nagyobb számban; végül a felháborodott nép összecsődült egy fáklyafényes éjszakán, megrohamozták a kerteket, és a nemesurat felakasztották az udvarháza kapujára. Amikor átkutatták a birtokot, olyan kimondhatatlan szörnyűségeket találtak, hogy undorukban és iszonyatukban leromboltak minden lerombolhatót: a nyári lak nagy részét, a pavilonokat, a lugasokat, a grottókat, még a falakat is. A zaklatott tömeg dühének meg a romboló időnek csak az bírt ellenállni, amit elpusztíthatatlan márványból emeltek. Most, száz esztendővel később, az omladozó falmaradványok között kisebbfajta őserdő tenyészett, benőve és jótékonyan eltakarva a romokat. Delcartes elrejtette a lovát egy félig összedőlt pavilonban, letelepedett a feltöredezett márványpadlóra, és megkezdte a várakozást. Az elején nem esett nehezére. A lenyugvó nap simogatóan lágy fénye aranyszín ragyogásba vonta a tájat, amelyben minden békésnek és barátságosnak látszott. Ábrándozva nézegette a körülötte zöldellő lombtengert, melyet csak itt-ott törtek meg a márvány falcsonkok és a beomlott tetők fehér foltjai. Mikor azonban leszállt az éjszaka és megsűrűsödtek az árnyak, Delcartest nyugtalanság fogta el. Az éji szél titokzatos dolgokról suttogott az ágak és a széles pálmalevelek között, lopva közelgő ragadozóként neszezett a magas fűben; a csillagok hidegen és részvétlenül sziporkáztak. A lánynak eszébe jutottak a régi, elfeledett történetek, és mindenféle zajokat képzelt maga köré, szíve heves kalapálásán kívül; láthatatlan szárnyak sötét suhogását, félelmetes titkokat mormoló hangok
kísértetkórusát. Az égiekhez fohászkodott, hogy jöjjön már az éjfél, és vele Dalgar. Ha Kull most veszi őt szemügyre, nyomát sem látta volna szemében a kifürkészhetetlen mélységnek, mely oly fényes jövőt ígért neki a valúziai udvarban: Delcartes ijedt kislánnyá zsugorodott, aki alig várja már, hogy valaki átölelje, erős karokkal magához szorítsa, s megnyugtató szavakat súgjon a fülébe. Ám a távozás gondolata meg sem fordult a fejében. Az idő mintha mézharmatba ragadt volna, valahogy mégis telt-múlt. A láthatár szélén végre sápadt derengés támadt, az ébredező holdvilág előhírnöke; és Delcartes tudta, hogy hamarosan elérkezik az éjfél. Hirtelen távoli zajt hallott, és talpon termett. Szíve a torkában dobogott. Valahol az elhagyott kertekben kiabálás és fegyvercsörgés verte föl az éjszaka csendjét. Egy kurta, velőtrázó sikolytól a vér is majd' megfagyott az ereiben. Aztán ismét hallgatás borult a tájra, finom pókselyemből szőtt fátyolháló gyanánt. Dalgar… Dalgar! – hasított kábult agyába a kétségbeesett gondolat. A szerelme eljött érte, és a sötétben valaki – vagy valami – megtámadta! Kilopózott rejtekhelyéről, fél kezét vadul kalapáló szívére szorítva; úgy érezte, mindjárt kiugrik a bordái közül. Elindult egy gyommal felvert ösvényen; a susogva bólogató pálmalombok szellemujjakként simítottak végig a testén. Sötétség ásított körülötte, lüktető árnyakkal elevenen, névtelen gonoszsággal telítve. Halotti csend volt. Felmagasodott előtte a düledező nyári lak; majd hirtelen két férfi toppant elé hang nélkül. Csak egyet sikoltott; aztán béklyót vetett nyelvére az iszonyat. Megpróbált menekülni, ám a lába felmondta a szolgálatot. Mielőtt akár egyetlen lépést tehetett volna, az egyik magához rántotta és a hóna alá kapta, mint valami kisgyereket. – Egy nő – csikorogta valami rossz hangzású nyelven, amit Delcartes alig értett, de veruliainak gyanította. – Add a kést, gyorsan… – Erre most nincs időnk – mondott ellent a másik, valúziaiul. – Lökd be a másikhoz, majd együtt elintézzük őket; de Gonda előbb látni akarja a fickót, hogy kivallassa. – Semmi értelme – morogta a veruliai óriás, társa nyomába szegődve. – Nem fog beszelni, nem az a fajta. Mióta elkaptuk, csak azért nyitotta ki a száját, hogy átkokat szórjon ránk. Delcartes tehetetlenül lógott az óriás karján, s valósággal megdermedt a
félelemtől, a gondolatok azonban egymás sarkára hágtak a fejében. Ki lehet ez a „másik”, akit ki akarnak vallatni, hogy utána megöljék? A rettenetes bizonyosság, hogy csakis Dalgarról lehet szó, elnyomta benne a félelmet, s kétségbeesett, vad haraggal töltötte el. Rúgkapálni és vonaglani kezdett, de csak annyit ért el vele, hogy a veruliai csattanós nyaklevest kevert le neki, amitől felsikoltott és könnyek szöktek a szemébe. Belenyugodott hát a helyzetébe, és csüggedten tűrte, hogy nem sokkal később durván belökjék valami sötét nyíláson; megbotlott, elesett és kimerülten fekve maradt. – Ne kötözzük meg? – kérdezte az óriás. – Minek? Úgysem szökhet el. És őt sem tudja kiszabadítani. Igyekezz már, dolgunk van! Delcartes felült, és reszketve körülnézett. Egy kicsiny helyiségben volt, melynek sarkait pókhálók takarták. A padlót vastag porréteg borította, ittott kupacokba gyűlt rajta a roskatag falakról lehulló márványtörmelék. A tetőnek egy része beomlott, s a nyíláson keresztül bekandikált az egyre magasabbra hágó holdkorong. Sápadt fényénél észrevett egy alakot, aki a padlón hevert, a túlsó fal tövében. Ijedten hátrahőkölt, az ajkába harapott; borzalmas előérzete támadt. Ám a következő pillanatban végtelen megkönnyebbülés fogta el: a másik fogoly túl megtermett volt ahhoz, hogy Dalgar lehessen. Négykézláb közelebb mászott hozzá, és az arcába nézett. A tagbaszakadt férfi kezét-lábát összekötözték, a szája ki volt peckelve. Haja verítéktől csapzottan lógott a homlokába; alatta szürke szempár parázslott hidegen. – Kull király! Delcartes mindkét kezét a halántékára szorította; megfordult vele a szoba. Ám a következő pillanatban karcsú, erős ujjai már a pecket feszegették. Percekig fáradozott, mire szabaddá tudta tenni a király száját. Kull megkönnyebbülten mozgatta az állkapcsát, s hosszan és kiadósan káromkodott az anyanyelvén; még ebben a helyzetben is ügyelt rá, nehogy megbotránkoztassa a durva beszédhez nem szokott leányzót. – Király uram, mit keresel te itt?– tördelte a kezét Delcartes. – Vagy a főtanácsosom áruló, vagy én vagyok bolond! – morogta Kull. – Futár érkezett hozzám, és üzenetet hozott Tu kézírásával, még a királyi pecsét is rajta volt. Követtem a fickót, ahogy Tu kérte, végig az egész városon egy titkos kapuig, aminek a létezéséről se tudtam. Nyilván csak az összeesküvők ismerik; mindenesetre nem őrizte senki. Odakint
felszerszámozott lovakkal vártak, és nyaktörő iramban vágtattunk eddig az átokverte kertig. A lovakat a fal túloldalán hagytuk, én meg szépen bemasíroztam a kelepcébe, mint kandisznó a böllérkés alá. – Mikor beléptem a kapun, tüstént nagy csatahálót vetettek rám, bele is gabalyodott a jobb kezem a karddal. Aztán tucatnyi gazember rontott rám mindenfelől. Szerintem azt hitték, könnyebb dolguk lesz. Ketten a jobb karomra akaszkodtak, úgyhogy a pengémet nem bírtam kiszabadítani, de az egyiket oldalba rúgtam, hogy bordái törtek; a bal kezemet meg sikerült kivágnom a hálóból, és a tőrömmel kibeleztem egy másikat. Úgy üvöltött, mint a kárhozatra szálló lelkek, amikor kiszenvedett. – Valkára, túl sokan voltak! Végül sikerült letépniük rólam a sodronyinget, és megkötöztek. – Delcartes látta, hogy a király egy szál ágyékkötőben van. – Megpróbáltam kibújni a kötelekből, de ezeket a bogokat maga az ördög sem tudná megoldani. Az egyik csirkefogó matróz lehetett, tengerészmódra hurkolta a csomókat. Megismertem azonnal, nemhiába voltam évekig evezős rabszolga. – Mit tegyünk most? – nyöszörgött a lány a kezét tördelve. – Először is keress egy nagyobb darab márványt, és pattints le róla egy éles peremű szilánkot! – magyarázta Kull gyorsan. – Aztán próbáld meg levágni rólam a gúzst… Delcartes engedelmeskedett, és némi bajlódás árán sikerült is lepattintania egy kagylóhéj alakú márványszilánkot. Ívesen hajló szegélye olyan éles volt, akár egy csorba pengéjű kés. – Attól tartok, királyom, fel fogom sérteni vele a bőrödet – mondta bocsánatkérően, mikor nekilátott a kötelek elnyiszálásának. – Felőlem csontomat is törheted, csak szabadíts ki végre! – reccsent rá Kull. A szeme lángolt. – Vakon és hülyén sétáltam a csapdába! Ó, én együgyű barom! Valka, Honen és Hotath! Ha egyszer a kezem közé kapom azokat a nyomorult gazembereket… te meg hogy a csodába kerültél ide? – Ezt inkább később beszéljük meg, király úr! – mondta Delcartes; a lélegzete kihagyott. – Most sietnünk kell… Csend telepedett rájuk, ahogy Delcartes ajkát beharapva tépte-vagdosta a gúzst az élesre pattintott márványdarabbal. A saját kezére egyáltalán nem ügyelt közben, úgyhogy csakhamar véresre szabdalta és horzsolta magát. A kötelek lassan, szálanként szakadoztak el, de még mindig erősen tartották foglyukat, amikor nehéz léptek hangzottak fel a bejárat előtt. A lány mozdulatlanná dermedt. Egy férfihang szólalt meg az
éjszakában: – Odabent fekszik, Gonda, megkötözve és kipeckelt szájjal. Egy kis valúziai szuka is van vele, akit a kertben találtunk. – Akkor készüljetek föl egy fiatal kakasra is – mondta egy másik hang; kemény, nyers csengése arról árulkodott, hogy gazdája parancsoláshoz szokott ember. – Valószínűleg találkára várt valami ficsúrral. Még jó, hogy itt a barátunk, aki… – Hagyjuk a neveket, hagyjuk a neveket, derék Gondám! – szakította félbe egy selymes hang valúziai nyelven. – Ne feledd a megállapodásunkat! Amíg Gomlah a fejére nem illeszti a koronát, én egyszerűen az álarcos vagyok. – Rendben – dörmögte a veruliai. – Ma este jó munkát végeztél, álarcos. Megszerezted a királyi pecsétet és levelet hamisítottál Tu kézírásával; erre senki más nem lett volna képes. A vénembert megölted? – Mit számít? Ha nem ma hal meg, hát aznap, amikor Gomlah trónra lép. Most az a legfontosabb, hogy hatalmunkba kerítettük a királyt. Kull fülének ismerősen csengett az áruló hangja, de akárhogy törte a fejét, nem bírt rájönni, ki lehet az. Ami pedig Gondát illeti… Ádáz haraggal vicsorította ki a fogát. Az összeesküvés valóban elképesztő méreteket öltött, ha Veruliából a birodalmi hadak főparancsnokát küldik a piszkos munka elvégzésére. A király jól ismerte Gondát, többször is vendégül látta már az udvarában. – Menj és hozd ki! – mondta Gonda. – Átvisszük a régi kínzókamrába. Volna egy-két kérdésem hozzá. Az ajtó kinyílt, s egy férfi lépett be rajta: az óriás, aki foglyul ejtette Delcartest. Az ajtó becsukódott mögötte, ahogy átvágott a helyiségen, ügyet sem vetve a lányra, aki az egyik sarokba kuporodott. A gúzsba vert király fölé hajolt, és átnyalábolta, hogy fölemelje – ám ekkor éles csattanás hallatszott, ahogy Kull minden erejét megfeszítve széttépte magán a megmaradt köteleket. Nem kötözték meg annyira régen, hogy a vérkeringése leálljon és a tagjai elgémberedjenek. Keze, akár a prédára csapó kígyó, kapott az óriás torkához, és acélsatuként zárult össze rajta. A férfi térdre hullott. Fél kézzel Kull szörnyű markát próbálta letépni magáról, a másikkal a tőre után tapogatózott. Ujjai keményen vájtak a király csuklójába, a tőr kicsusszant az övére szíjazott tokból; ám ekkor a szeme kidülledt, szederjesre vált nyelve kibukott a száján. Karja erőtlenül
lehanyatlott, a fegyver kiesett rángatózó ujjai közül; aztán összecsuklott, mint valami rongybaba. A rettenetes fojtófogás szó szerint szétmorzsolta a gégéjét. Kull egy rántással kitörte a nyakát. Miközben óvatosan leeresztette a padlóra a holttestet, kihúzta hüvelyéből az övén lógó kardot; a tőr Delcartesnak jutott. A küzdelem pár szívverésnyi ideig tartott csupán, s Kull nem csapott több zajt, mint amikor az ember megemel és a vállára vet valami súlyos terhet. – Igyekezz már! – kiáltotta odakint Gonda türelmetlenül. Kull derékból meggörnyedt, akár a támadni készülő tigris; agyában egymást kergették a gondolatok. Tudta, hogy a kertekben legalább húsz összeesküvő lapul; az ajtó előtt azonban a hangokból ítélve nemigen állhattak két-háromnál többen. Ez az üres helyiség nem védhető jól, nincs mivel elsáncolnia magát; és most már bármikor bejöhetnek megnézni, hol késlekedik az emberük. Gyorsan döntésre jutott, és azonnal cselekedett. Intett a lánynak. – Amint kint vagyok, jössz utánam; balra fordulsz, és fölszaladsz a lépcsőn. – Delcartes reszketve bólintott, Kull pedig biztatóan megveregette a vállát. Aztán sarkon fordult, és egyetlen rúgással kidöntötte az ajtót. Az odakint várakozók a veruliai óriásra számítottak, vállán a magatehetetlen királlyal. A váratlan látványra a lélegzetük is elakadt. A küszöbön a félmeztelen Kull állt ugrásra készen, akár egy emberbőrbe bújt tigris, szemében ádáz lángok lobogtak, arcát vad vicsorra torzította a harci düh. Ütésre lendülő kardja ezüst félkörívet írt le a holdfényben. Kull Gondát látta, két veruliai katonát, meg egy karcsú férfit fekete álarcban – de csak egy pillanatig, aztán már köztük is termett, és kezdetét vette a haláltánc. Első csapásával a veruliai főparancsnokot terítette le: kettéhasította a sisakját, s a koponyát is alatta, egészen a fogakig. Az álarcos kardot rántott és szúrt, az acélhegy vért fakasztva szántott végig Kull arcán; az egyik katona lándzsával döfött Kull felé, ám fegyverét félreütötték, s a következő pillanatban holtan bukott a parancsnokára. A másik visszahőkölt és futásnak eredt, torka szakadtából kiáltozva bajtársai után. Az álarcos parírozva hátrált a szilajon rárontó király elől; könnyedén, csuklóból forgatta pengéjét. Ő maga nem tudott ellentámadást indítani, Kull vad rohama teljesen védekezésbe szorította. A király egyik csapást a másik után zúdította rá, akár az üllőn kalapáló kovács, s többször is hajszálon múlt csupán, hogy nem loccsantotta szét érett dinnyeként a
koponyáját. Az álarcos azonban boszorkányos ügyességgel vívott, s hiába záporoztak rá a pontosan irányzott kardvágások, keskeny valúziai pengéjével mindig sikerült az utolsó pillanatban hárítania őket. Nem kapkodott, nem hadonászott, nem esett pánikba; tapasztalt harcos módjára takarékoskodott az erejével. Ekkor Kull a szeme sarkából megpillantotta a bozótosból előrontó veruliai katonákat, meghallotta páncélzatuk zörgését, dühös kiáltásaikat. Ezen a nyílt terepen könnyűszerrel gyűrűbe fognák és nyársra tűznék, mint valami patkányt. Még egy utolsó csapást mért hát a hátráló valúziaira, majd sarkon fordult, és felrohant a lépcsőn, amelynek tetején Delcartes már várt rá. Odafönt aztán megállt, s egy pillantással felmérte helyzetüket. Egyfajta mesterséges hegyoromra kerültek a lánnyal. Lépcső vitt a csúcsára, amely hajdan lefelé is folytatódott a túloldalon, de az a fele már rég beomlott. Kull látta, hogy zsákutcába jutottak. Igaz, a színfalat domborműves faragványok borították, alkalmatos kapaszkodóul szolgálva kéznek-lábnak, ám az üldözők már a nyomukban csörtettek, öngyilkosság lett volna nyaktörő mászómutatványokba fogni. Legyen hát – gondolta Kull. – Szóval itt halunk meg; de nem egyedül. A veruliaiak a lépcső tövében csapatba verődtek a titokzatos, álarcos valúziai vezetésével. A város felől harangszó kondult. Kull fogást váltott a kardján, és hátravetette fejét; önkéntelen mozdulat volt ez a régi időkből, amikor a haja még hosszú, loboncos oroszlánsörényként bukott a vállára. A szabadság féktelen mámora töltötte el, és oly messzehangzó örömmel kacagott föl, hogy a katonák odalent tátott szájjal meredtek rá. Sohasem félt a haláltól, most sem tette; egyetlen oka volt csupán, hogy ne fogadja régi jó barátként az ereiben felparázsló harci lázat, az utolsó viadal ádáz gyönyörét – a lány az oldalán. Ahogy reszkető alakját, halottsápadt arcát nézte, hirtelen döntésre jutott. Egy pillanatig küzdött önmagával. És akik lekicsinyelnék az áldozatot, melyet meghozni készült, azoknak jusson eszükbe, hogy Kull atlantiszi volt, hogy egész életében a dicső halált várta a harc forgatagában, hogy népe végső gyalázatot látott a halál minden más fajtájában. És ez a férfi, aki Valúzia királya volt, és több közönséges királynál, most magasba emelte a kezét és lekiáltott a vérére szomjazóknak. – Hé, veruliaiak! Készen állok a harcra! Sokan fognak ma meghalni közületek. De ha megígéritek, hogy bántatlanul elbocsátjátok a lányt, akkor
nem fogok ellenállni; agyonüthettek, mint egy birkát. Delcartes tiltakozva felsikoltott, az álarcos pedig fölnevetett. – Halottakkal nem alkuszunk! A lánynak is pusztulnia kell; nem ígérek olyat, amit úgyis megszegnék utána. Előre, emberek, végezzetek velük! A halál fekete hullámaként özönlöttek fel a lépcsőn, fagyos ezüstben villogtak a kardok az éjszakában. Egyikük messze megelőzte a társait, egy tagbaszakadt óriás, aki roppant csatabárdot lengetett. Gyorsabban mozgott, mint Kull hitte volna; egyik pillanatban még öles ugrásokkal viharzott előre, a következőben már fenn is volt a tetőn. Kull előrelendült, a csatabárd lesújtott. A vastag, nehéz nyelet a bal karjával akasztotta meg – rajta kívül kevés ember lett volna képes erre –, s ugyanakkor rettenetes kardcsapást mért oldalról ellenfelére; a penge átvágott vértet, izmot, csontokat, végül megakadt a gerincoszlopban és szilánkokra tört. Nyomban eleresztette a haszontalan markolatot, s mielőtt a haldokló harcos hanyatt zuhant volna a lépcsőn, kitépte ernyedt kezéből a csatabárdot. És Kull kurtán, zordan felnevetett. Mikor a szétroncsolt tetem közéjük gördült, a veruliaiak tétován megtorpantak, noha az álarcos harsányan buzdította őket hátulról. Szemlátomást elfogta őket a bizonytalanság. – Gonda halott! – kiáltotta egyikük. – Miért tűrjük, hogy egy valúziai parancsolgasson nekünk? Az a férfi odafönt nem ember, hanem ördög! Tűnjünk el innen, míg tehetjük! – Bolondok! – förmedt rájuk az álarcos. Valósággal fújtatott dühében. – Hát nem értitek, hogy amíg a király él, sehol sem lesztek biztonságban? Ha ma kudarcot vallotok, a világ végéig is utánatok megy, és hiába bújtok meg a hazátokban, rátok uszítja egész Valúziát! Előre, ostobák! Lesz, aki meghal közületek, de még mindig jobb, ha most hullotok el páran a király csatabárdja alatt, mint ha holnap mind együtt száradnátok a bitófán! Aki lehátrál ezen a lépcsőn, azt én fogom megölni, a tulajdon kezemmel! – És fenyegetően fölemelte hosszú, keskeny kardját. A húsznál is több harcos elkeseredetten fordult szembe Kull acéljával; féltek a vezérüktől és tudták, hogy igazat beszél. Miközben a végső rohamhoz készülődtek, Delcartes valami mozgásra lett figyelmes a lépcsőszirt tövében. Egy árnyalak vált ki az árnyékok közül, s indult meg majomügyességgel fölfelé a meredek kőfajon, a mélyen vésett domborműveket használva kapaszkodónak. Ezt az oldalt nem sütötte be a hold, így a lány nem tudta kivenni a vonásait, kivált mivel nehéz sisakot
viselt, mely eltakarta az arcát. Nem szólt Kullnak, aki magasra emelt csatabárddal várakozott a lépcső tetején, hanem a meredély széléhez osont, és lekuporodott a régi mellvéd málladozó maradványai mögé. Innen már látta, hogy a titokzatos idegen teljes harci vértezetet visel, az arcát azonban továbbra sem tudta kilesni. Egyre szaporábban szedte a levegőt; keményen markolta a zsákmányolt tőrt, s közben minden erejével küzdött a rátörő rosszullét ellen. Mikor aztán egy páncélozott kar nyúlt át a falszegélyen, fürgén és nesztelenül kiperdült fedezékéből, akár a kölykeit védő nőstény tigris, és megcélozta tőrével a védtelen arcot, mely hirtelen feléje fordult a holdfényben. Már lendületet vett a döféshez, nem tudta visszafogni, csak egy kétségbeesett, rémült sikolyra telt tőle – mert a szédítő mélység pereméről kedvesének, a farszúni Dalgarnak az arca tekintett rá.
5. Csata a lépcsőn Miután feltűnés nélkül távozott a Ka-nu körül zsibongó izgatott gyülekezetből, Dalgar sietve lóra kapott és a keleti kapuhoz nyargalt. Hallotta, mikor Ka-nu utasításba adta, hogy zárják be a kapukat és ne bocsássanak ki senkit; őrült vágtába hajszolta hát a lovát, hogy megelőzze a parancsot. Éjszaka egyébként is körülményes volt kijutni a városból, és Dalgar, aki jó előre megbizonyosodott róla, hogy a kapukat aznap nem a megvesztegethetetlen vörös vértesek őrzik, úgy tervezte, a csengő érmék meggyőző erejére hagyatkozik majd. Most azonban minden azon múlt, mennyire fog beválni ravasz elgondolása. Verítékben fürödve érte el a keleti kaput, s már messziről kiabált a strázsáknak. – Nyissatok kaput! Még ma este a veruliai határon kell lennem! Gyorsan! A királynak nyoma veszett! Eresszetek ki, és őrizzétek a kaput! Senki sem követhet! A király nevében! – És mikor az őrök haboztak, rájuk förmedt: – Gyerünk már, bolondok! A király halálos veszélyben forog! Nem halljátok? Messze zengő zúgással szárnyalt a város fölött a palota nagy bronzharangjának öblös kongása, melyet csak akkor szólaltattak meg, ha
veszély fenyegette az uralkodót. A strázsák megélénkültek. Tudták, hogy Dalgar nagy tekintélynek örvend az udvarban, és hittek neki. Meghajolva határozott fellépése előtt, szélesre tárták a roppant vas kapuszárnyakat, ő pedig villámcsapásként szökkent át közöttük, tüstént beleveszve a kinti sötétségbe. Vágta közben Kullra gondolt, s őszintén remélte, hogy nem esett nagyobb baja, mert ezt a bárdolatlan barbárt sokkal jobban kedvelte, mint bármelyik kifinomult, vérszegény alakot a Hét Királyság többi trónusán. Más körülmények között segített volna megkeresni, de Delcartes várt rá, és ő már így is késésben volt. Mikor az ifjú nemes belovagolt az Elátkozott Kertekbe, az a különös érzése támadt, hogy ez a félreeső, rossz hírű hely ma minden, csak nem néptelen. A következő pillanatban acélcsörgést hallott, futó léptek dobogását, ádáz kiabálást valami idegen nyelven. Lecsusszant a lova nyergéből, kivonta kardját, s addig lopakodott a sűrű bozótban, míg fel nem bukkant előtte az omladozó nyári lak. Itt furcsa látvány tárult a szeme elé. Egy romos lépcsősor tetején félmeztelen, vérmocskos óriás állt, akiben kissé meglepetten ismerte föl Valúzia királyát. Mellette egy fiatal lány reszketett, s Dalgarnak csak az utolsó pillanatban sikerült elfojtania az ajkára toluló kiáltást. Delcartes! Körmei a tenyere húsába mélyedtek, ahogy ökölbe szorította kezét. Kik ezek a sötét ruhás alakok, akik szemlátomást a lépcső megostromlására készülnek? Bárkik is, nyilván Kull és Delcartes halálát kívánják. Ekkor meghallotta Kull érces hangját, mikor felkínálta életét a lányéért cserébe, s szívét forró hálaérzet töltötte el. Aztán szemet szúrtak neki a kőfalba vésett domborművek. Szempillantásba sem telt, és már kapaszkodott is rajtuk fölfelé, hogy védelmére keljen szerelmének, és ha nincs más kiút, a király oldalán harcolva essen el. Delcartes eltűnt a látóteréből, de mászás közben nem mert körülnézni, hogy megkeresse. A kövek csúszósak voltak, itt-ott igencsak bizonytalan támasztékot nyújtottak. Kedvesét csak akkor látta viszont, mikor elérte a szirttetőt, és fel akart húzódzkodni – ekkor ugyanis éles kiáltással perdült elé a semmiből, finom kis keze Dalgar arca felé csapott, s valami fémesen megvillant benne. A farszúni ösztönös mozdulattal lekapta a fejét, és sisakjával fogadta a tőrdöfést. A penge tőből letört, és a következő pillanatban Delcartes a karjaiba omlott. Kull magasra emelt csatabárddal pördült sarkon a lány kiáltására – majd
megtorpant. Felismerte Dalgart, és azonnal megértett mindent; rájött, mit keres itt az ifjú pár, s bár lentről a halál közelgett felé, arcán kedélyes vigyor suhant át. A második roham lendülete kissé alábbhagyott, amikor a veruliaiak még egy fegyveres férfit pillantottak meg a tetőn, ám végül megemberelték magukat, és tovább nyomultak fölfelé az egyenetlenre kopott fokokon. Kardok villogtak a holdfényes éjszakában, ádáz szempárok tüzeltek a gyűlölettől eltorzult arcokban. Kull az elsőnek érkezőt hatalmas, felülről lefelé ívelő csapással fogadta, mely tojáshéjként loccsantotta szét sisakos koponyáját. Dalgar mellette termett, kardja villanva nyesett át egy veruliai torkot. Így vette kezdetét a csata a lépcsőn, mely azóta halhatatlanná vált a költők és kobzosok ajkán. Kull farkasszemet nézett a halállal, és véres kézzel osztogatta. A védekezéssel alig törődött. Csatabárdja gyilkos ívben villogott körülötte, s ahová lesújtott, ott acél csikordult, csontok hasadtak, vér fröcskölt, kínordítás harsant. A feljárót hamarosan tetemek borították, ám a hátul jövők átgázoltak bajtársaik vérző hulláin. Dalgarnak nemigen nyílt lehetősége szúrni és vágni, de azonnal látta, miben áll most a feladata: Kullt kell védenie, aki ugyan valóságos pusztító gépezet, ám így, vértezetlenül bármelyik pillanatban eleshet. Így hát Dalgar, minden ügyességét latba vetve, acél védőpajzsot szőtt a király köré. Hol pengéjével ütött félre egy Kull szívének tartó vashegyet, hol páncélozott karjával akasztott meg egy gyilkosnak ígérkező csapást. Két ízben a sisakjával fogott föl egy-egy ellenséges vágást, amit a király védtelen fejének szántak. Nem könnyű dolog úgy vívni, hogy az ember saját maga mellett a társát is védi. Kull számtalan karcolásból vérzett az arcán és a mellén, egy vágásból a halántékán, egy szúrásból a combján és egy mély sebből a bal vállán. Egy lándzsadöfés behorpasztotta Dalgar mellvértjét és megsebezte az oldalán; érezte, hogy az ereje egyre jobban lankad. Az ellenség utolsó, őrjöngő rohama földre döntötte. Félájultan hanyatlott Kull lába elé, s a következő pillanatban tucatnyi villogó penge tört az életére. A király rekedt oroszlánbömbölést hallatott, és izomszakasztó mozdulattal lendítette meg véres csatabárdját; roppant félkörívben vágott rendet a támadók között, majd védelmezőn az elesett ifjú elé ugrott. Egy veruliai ronccsá zúzott koponyával bukott hanyatt, egy másik beszakított mellkassal zuhant a tátongó mélységbe, a harmadik nyakaszegetten roskadt a kőfokokra; ám
a megmaradtak tovább nyomultak előre. Ekkor patadobogás hallatszott, s egy sereg vad lovas rontott az Elátkozott Kertekbe, farkasként üvöltözve a holdfényben. Nyílzápor zuhogott a lépcsőre; férfiak hanyatlottak el fájdalmas ordítással, vagy rángatták a mélyen testükbe fúródó vesszőszárakat. Az a maroknyi túlélő, akit nem terítettek le sem az íjak, sem Kull csatabárdja, lemenekült a lépcsőn, melynek tövében a piktek görbe kardjai várták őket. Itt estek el mind ezek a bátor veruliai katonák, az utolsó leheletükig harcolva, egy cselszövő király bábjaiként. Becstelen ügyben járva buktak el, emléküket nem őrzik hősénekek – de férfiként haltak meg valamennyien. Egyikükre azonban nem várt halál a lépcső tövében. Az álarcos az első gyanús zajokra menekülőre fogta, s egy gyors ló nyergében vágtatott át a kerteken. Már majdnem elérte a külső falat, amikor Lándzsás Brule, a piktek főnöke elébe vágott. A lépcsős meredély csúcsáról a véres csatabárdjára támaszkodó Kull tisztán látta összecsapásukat a holdfényben. Az álarcos feladta a visszavonulás taktikáját. Mintha nem is forogna halálos veszélyben, olyan higgadt mozdulattal vont kardot a piktre, aki a maga részéről ugyanígy fogadta támadását. Mindketten kitűnő lovasok voltak. A két nemes állat kitáncolt, befordult, oldalazott, felágaskodott, ahogy a feszülő kantárszár vagy a combok enyhe nyomása utasította őket. És közben mindvégig acél csengett acélon, ezüstívek villantak a holdfényben, ahogy a két küzdőfél lélegzetvételnyi szünet nélkül szúrt, vágott és hárított. Brule – nem úgy, mint törzsének többi harcosa – a keskeny, egyenes valúziai kardot használta. Az álarcos sem ügyesség, sem tapasztalat terén nem maradt el mögötte. Kull többször is visszafojtott lélegzettel harapott az ajkába, mikor már-már úgy tűnt, hogy egy meglepően ravasz csuklócsel után a pikt lefordul a nyeregből. Nem eszeveszett vagdalkozás volt ez, hanem két gyakorlott vívó párviadala. Szúrásra hárítás következett, gyors riposzt, majd újabb szúrás. Egyszerre csak úgy tűnt, mintha Brule elveszítené az érintkezést az ellenséges pengével. Túl nagy lendülettel parírozott, s ezzel rést kínált ellenfelének, aki hátasa véknyába vágta a sarkát a támadáshoz; kard, lovas és ló egyetlen testként szökkent előre. Brule derékból félrehajolt, hagyta lecsúszni a hosszú döfést mellvértje oldaláról, saját pengéje viszont előrevillant. Váll és könyék, markolat és hegy töretlen vonalat alkotott. A két ló összeütközött és felborította egymást. Egy pillanatra semmit sem lehetett látni a nagy kavarodásban. Aztán Brule emelkedett ki sértetlenül a
rúgkapáló paták zűrzavarából, az álarcos pedig fekve maradt a fűben: a pikt kardja pontosan a szívét járta át. Kull mintha kábulatból ocsúdott volna; a piktek veszett farkasokként üvöltöztek körülötte, míg fölemelt kézzel csendre nem intette őket. – Elég legyen! Mind nagy hősök vagytok! De most kötözzétek be Dalgart, súlyos sebet kapott. És ha vele megvagytok, nézzetek meg engem is. Brule, hogy a csodába találtál rám? A halott álarcos fölött álló Brule odaintette magához a királyt. – Egy koldusasszony látta, hogy átmászol a palota falán, és merő kíváncsiságból követett a titkos kapuig, ahol elhagytad a várost. Éppen a városfal meg a kertek között húzódó réteket fésültük át, mikor meghallottuk a csatazajt. De nézd, ki lehet ez? – Vedd le róla az álarcot! – mondta Kull. – Bárki is volt, ő hamisította Tu kézírását, ő kaparintotta meg tőle a pecsétgyűrűt, és… Brule letépte a halottról a fekete álarcot. – Dondal! – kiáltott fel Kull. – Tu unokaöccse! Brule, Tunak ezt nem szabad megtudnia! Maradjon meg abban a hitben, hogy Dondal veled lovagolt, és a királyáért harcolva esett el. Brule meg volt rökönyödve. – Dondal? Áruló? Valkára, hány éjszakát boroztam vele végig, és hányszor aludtam ki az ő házában a mámoromat! Kull bólintott. – Kedveltem Dondalt. Brule letisztogatta pengéjét, majd dühös mozdulattal lökte vissza a hüvelyébe. – A szükség bárkiből gazembert csinálhat – mondta komoran. – Úszott az adósságban, Tu pedig fukarul bánt vele! Mindig azt hajtogatta, hogy a sok pénz csak megrontja a fiatalokat. Dondal büszkesége nem engedte, hogy alább adjon a látszatból, így az uzsorások karmai közé került. Az én szememben Tu az igazi áruló, mert a szűkmarkúságával árulásba kergette a kölyköt. Talán jobb lett volna, ha őt szúrom le Dondal helyett. Ezzel a pikt fogcsikorgatva sarkon fordult, és zord képpel távozott. Kull visszatért a félájultan fekvő Dalgarhoz, akit a seborvosnak sem utolsó pikt harcosok vettek gondjaikba. Mások a királyt látták el; s miközben a sebeit tisztogatták, varrták és kötözték, Delcartes lépett oda hozzá lesütött szemmel. – Felség! – nyújtotta felé tegnap még kecses kezét. Most vér száradt
rajta, és csúnyán össze volt vagdalva. – Talán most megesik rajtunk a szíved, és teljesíted a kérésemet… – hangja elcsuklott – ha Dalgar életben marad. Kull kétfelől vállon ragadta a karcsú hajadont, és megrázta gyötrő tehetetlenségében. – Valkára, te lány! Kérj tőlem bármit, csak olyat ne, amit nincs hatalmamban megadni! A királyságom fele kell, vagy a jobb karom? Tessék, a tiéd, egy szavadba kerül! Megkérdem Goront, nem egyezik-e bele mégis a házasságotokba… mit megkérdem, megkérem… de kényszeríteni nem fogom! Délceg lovasok gyülekeztek a kertben, pompás páncélzatukban kiríttak a kötésig meztelen, farkasképű piktek közül. Egyikük, egy tekintélyes külsejű férfi, leszállt a nyeregből, és futva indult meg a kis csoport felé, két lépés után felcsapva sisakrostélyát. – Atyám! Goron bora Ballin megkönnyebbült sóhajjal ölelte keblére lányát, majd a királyhoz fordult. – Felség, hiszen te súlyosan megsebesültél! Kull a fejét rázta. – Nem súlyosan, legalábbis ha engem kérdezel, bár mások most talán rosszul éreznék magukat az én bőrömben. De amott fekszik az az ember, aki ma éjjel elriasztotta tőlem a halált, aki a sisakom és a pajzsom volt, és aki nélkül Valúziának holnap új király után kellene néznie. Goron sarkon pördült, és a mozdulatlan ifjúra nézett. – Dalgar! Meghalt? – Nem sok híja – morogta egy inas pikt, aki még mindig a farszúni sebeivel foglalatoskodott. – De acélból és bálnacsontból van ez az ember. Ha gondosan ápolják, előbb-utóbb lábra áll. – Azért jött ide, hogy találkozzon a lányoddal és megszöktesse – mondta Kull, mire Delcartes szégyenkezve lehajtotta a fejét. – A bozót takarásában közelebb lopózott, és meglátott engem a lépcső tetején, amint az életünkért harcolok. Elmenekülhetett volna, nem gátolta semmi. Ehelyett felmászott a meredek falon a biztos halálba, és ugyanolyan vígan verekedett mellettem, ahogyan mulatozni szokott – pedig születésére nézve még csak nem is az alattvalóm. Goron keze ökölbe szorult, majd elernyedt. Ahogy a gyermekére nézett, tekintete ellágyult, furcsán csillogni kezdett.
– Delcartes – mondta szeretetteljes hangon, és páncélos karjába zárta a lányt –, még mindig feleségül akarsz menni ehhez a mihaszna, pökhendi csirkefogóhoz? A lány nem válaszolt, de pillantása elég beszédes volt szavak nélkül is. Kull utasításokat osztogatott a Dalgar körül sürgölődő pikteknek. – Emeljétek hordágyra, de óvatosan, és vigyétek egyenest a palotába! A legjobb ápolást fogja kapni, ami… Goron közbeszólt. – Felség, ha szabadna kérnem, vitessük inkább az én kastélyomba. A legjobb orvosokat fogadom meg a betegágya mellé, ha pedig felépül… Nos, amennyiben felséged is egyetért, talán tovább emelhetnénk az esemény fényét egy menyegzővel, nemdebár? Delcartes felsikkantott örömében, összecsapta a tenyerét, megcsókolta előbb az apját, utána Kullt, majd mintha forgószél ragadta volna el, Dalgar hordágya mellett termett. Goron elégedetten elmosolyodott, nemes vonású arca földerült. – Így születik egy vérrel és borzalmakkal terhes éjszakából öröm és boldogság! A barbár király elvigyorodott, és vállára vetette kicsorbult, véres csatabárdját. – Ilyen az élet, gróf uram. Ami egyeseknek átok, az másoknak áldás. (Kornya Zsolt fordítása)
Tuzun Thune tükrei
Ha keletkezésük sorrendjét tekintjük, ez a második befejezett Kulltörténet; Howard 1927 őszén írta, miután értesült róla, hogy a Weird Tales elfogadta publikálásra A kígyó jegyébent. Farnsworth Wright a Tuzun Thune tükreit is átvette tőle, 20 dollár tiszteletdíj fejében (amit persze csak jóval később, 1929 szeptemberében fizettek ki neki, mikor az írás végre napvilágot látott a magazin hasábjain). A mindössze huszonegy éves Howard nagy lelkesedéssel fogadta a hírt, s máris terveket kezdett szőni egy hosszú, összefüggő elbeszélésfüzérről. Aligha gondolta volna ekkor, hogy az ő életében már nem fog megjelenni több Kull-novella. Jóllehet korai írásról van szó, mégis összeállításunk végén kapott helyet. Kull király ugyanis – bár ez explicite sehol nincs kimondva – érezhetően öreg benne. Öreg, fáradt és depressziós. Cselekvés helyett az élet nagy kérdésein mereng, egyre melankolikusabb kedéllyel, s végül kis híján áldozatul esik egy körmönfont varázslónak, aki sokkal ijesztőbb és veszedelmesebb ellenfél a vásári pojácát idéző Thulsa Doomnál. Maga Howard nem volt megelégedve ezzel az írásával – úgy vélekedett róla, túl mély értelmet akart belevinni, s a merítés sekélyre sikerült –, az olvasók többsége azonban tetszéssel fogadta, akkoriban éppúgy, mint ma. Talán mert nem a mélyenszántó mondanivalót keresték benne, hanem azt a jellegzetes, borongósan zord hangulatot, amely oly gyakran lengi be Howard legsikerültebb műveit, s amelynek ez volt az első kiforrott jelentkezése.
Tuzun Thune tükrei
Még a királyok számára is eljön egyszer a nagy fásultság ideje. Ilyenkor a trón aranyozása sárgarézzé fakul; a palota ragyogása megkopik; a korona drágakövei fénytelenül csillognak, akár a fehér tenger jege; az udvaroncok beszélgetése hasonlatossá válik a bolond csörgősipkájának zagyva csilingeléséhez. A valótlanság különös érzése telepszik az emberre. Még a napkorong is hitvány rézgarasként gurul az ég ívére, s a zöld tenger leheletéből kivész a frissítő erő. Kull Valúzia trónusán ült, és megadta magát a fásultságnak. Végtelen körképként forgott körülötte minden: asszonyok, férfiak, papok, események, események árnyai, látni- és tennivalók. Szellemként jöttekmentek mind, nem hagytak maradandó benyomást maguk után, csak valami szörnyű csüggedést. És Kull mégsem fásult el teljesen. Heves vágy élt benne az önmagán és a valúziai udvartartáson túli dolgok iránt. Nyugtalanság töltötte el; éjjelente különös álmok nyúltak a lelke után, melyeket hiába igyekezett elfelejteni. Magához hívatta Lándzsás Brulét, a harcost és bajtársat, aki a nyugati szigeteken, a piktek vad földjén született. – Királyom, belefáradtál az udvari életbe. Jöjj velem a hajómra, bízzuk magunkat egy ideig a hullámok kegyére! – Nem. – Kull komoran roppant öklére támasztotta az állát. – Mindenbe belefáradtam. A városok untatnak, a határokon minden csendes. Már nem hallom a hullámok zenéjét, mint régen, kölyökkoromban, amikor Atlantisz fövenyén heverésztem, s a sziporkázó csillagokat néztem a fejem fölött. Még a zöldellő erdők sem csalogatnak úgy, mint azelőtt. Különös vágyak támadtak bennem, életen túli vágyak. Eredj! Brule gondterhelten magára hagyta, és Kull mogorván üldögélt tovább a trónusán. Ekkor odaosont hozzá egy fiatal udvarhölgy, és a fülébe suttogta: – Nagy király, keresd fel Tuzun Thune-t, a varázslót! Ő ismeri élet és halál valamennyi titkát, minden csillagot az égen, az összes földet a
tengeren. Kull a lányra nézett. Haja, akár a csurgatott akácméz, ferdén vágott szeme ibolyaszínben ragyogott. Szép volt, ám szépsége Kullnak nem sokat jelentett. – Tuzun Thune – visszhangozta. – Ki az? – Egy varázsló az ónépből. Itt él Valúziában, a Látomások Tavánál, az Ezer Tükör Házában. Minden kérdésre ismeri a választ, királyom. Holtakkal társalkodik, s az Elveszett Vidékről felidézett démonokkal. Kull felállt. – Meglátogatom ezt a csodatévőt, de szót se róla senkinek, megértetted? – A rabszolgád vagyok, ó, királyom! – A lány alázatosan térdre hullott, ám a mosolya, amit Kull fentről nem láthatott, ugyanolyan ravaszkás volt, mint a szeme nézése.
Így került Kull Tuzun Thune házához, a Látomások Tavánál. Kéken és ragyogón nyújtózott a tó csillámló víztükre, partján nem egy pompás palota emelkedett. Sirályforma bárkák sodródtak békésen habjain, fedélzetükről lágy zeneszó szüremlett a szelekbe. Az Ezer Tükör Háza nagy volt és tágas, de nem hivalkodó. A roppant szárnyas kapu nyitva állt, így hát Kull felhágott a lépcsőfeljárón, és bejelentés nélkül belépett az épületbe. Egy csupa tükör falú teremben találkozott Tuzun Thune-nal, a varázslóval. A férfi vénebb volt a zalgarai hegyeknél, cserzett képét ráncok pókhálója szőtte be, ám szürke szeme hidegebben villogott a kardok acéljánál. – Valúziai Kull, az én házam a tiéd is. – Tisztelettudóan meghajolt, s hellyel kínálta Kullt egy trónszékszerű fotelben. – Amint hallom, varázsló vagy – mondta Kull minden köntörfalazás nélkül. Megtámasztotta jobb öklén az állát, és zordan meredt az öregre. – Tudsz csodákat tenni? A varázsló kinyújtotta karját, ujjai szétnyíltak, összecsukódtak, akár ragadozómadár lábán a karmok. – Ez talán nem csoda, hogy az oktalan hús engedelmeskedik a szellemnek? Járok, lélegzek, beszélek. Nem csodák-e ezek mind? Kull tűnődve méregette. – Démonokat idézni tudsz?
– Igen. Bármikor felidézhetek egy szörnyű démont, mely félelmetesebb a szellemvilág minden titkos hatalmánál – ha arcul ütlek. Kull pislogott egyet, aztán bólintott. – Mi van a holtakkal? Tudsz velük beszélni? – Folyton holtakkal beszélek. Most is. A halál kezdete a születés, s mindenki haldoklik, attól a perctől fogva, mikor világra jött. Már most is halott vagy, Kull király, hisz megszülettél. – És te? Te öregebb vagy az embereknél. A varázslók halhatatlanok? – Akkor halunk meg, ha eljött az óránk. Sem előbb, sem utóbb. Az enyém még messze van. Kull elgondolkodott ezeken a szavakon. – Vagyis Valúzia leghatalmasabb varázslója nem egyéb közönséges halandónál, és én bolond voltam, amiért megkerestem? Tuzun Thune a fejét rázta. – A halandók halandók, de a legnagyobb emberek azok, akik a leggyorsabban tanulják meg az egyszerű dolgokat. Nézz a tükreimbe! A mennyezetet éppúgy tükrök borították, mint a falakat, s ez a sok tükör mind-mind különböző méretű és alakú volt, bár mesteri módon illeszkedtek egymáshoz. – A tükör maga a világ, Kull – mormolta a varázsló. – Tekints a tükreimbe, és tanulj bölcsességet! Kull találomra körülnézett. Az átellenes falakon elhelyezett tükrök visszaverték és megsokszorozták egymást, s Kullnak egy kurta pillanatra az a benyomása támadt, hogy hosszú, kivilágított folyosót lát, mely tükörtől tükörig húzódik. Valahol a folyosó legvégén aprócska alak mozgolódott. Beletelt egy időbe, mire rájött, hogy ez az alak az ő képmása. Megkörnyékezte a parányiság, a jelentéktelenség érzése. Úgy tűnt, mintha ez lenne az igazi Kull, mintha a pöttöm figura mutatná a valódi arányokat. Gyorsan félrelépett hát, egy másik tükör elé. – Nézd meg jól, Kull! – hallotta a varázslót. – Ez a múlt tükre. A míves keretben szürke homály kavargott, roppant ködpászmák dagadoztak és gomolyogtak. E fátylak mögött Kull gyorsan változó, csodálatos, mégis iszonyú képeket látott. Hol állatok vonultak el előtte, hol emberek, hol pedig olyan lények, melyek sem egyiknek, sem másiknak nem voltak nevezhetők; hatalmas, egzotikus virágkelyhek rajzolódtak ki a szürke háttérre; magas, trópusi fák toronylottak a bűzhödt mocsarak fölé, a rothadó sárban szörnyeteg hüllők dagonyáztak; rettentő sárkányok
szárnyaltak a levegőben, a békétlen tenger szakadatlan hullámveréssel ostromolta az iszapos partokat. Az ember még nem létezett, legfeljebb az istenek álmában, ám a sűrű, párahányó őserdőben lidércnyomásos árnyak lopakodtak, bizonytalan félelmet riasztva, melyet mindmáig őriz a rágcsálóemlékezet. Támadás és védekezés és ijesztő nemzőaktusok, amerre csak a szem ellát. A halál mindenütt jelen volt, mert élet és halál kéz a kézben jártak. A világ lápvidékei fölött szörnyek bömbölése reszkettette a levegőt, s a folyton szakadó záporeső függönye mögött leírhatatlan alakok rajzolódtak ki. – Ez pedig a jövő. Kull szótlanul követte a varázsló tekintetét. – Mit látsz? – Egy idegen világot – válaszolta Kull nehézkesen. – A Hét Királyság porrá omlott és feledésbe merült. Atlantisz fenséges bércei fölött tenger hullámzik, mérföldnyi rétegekben; nyugaton Lemuria fennsíkjai szigetekké váltak egy ismeretlen óceánban. Különös vademberek vándorolnak a régi földeken, s új földek emelkednek ki titokzatos módon a mélyből, meggyalázva a régi szentélyeket. Valúzia eltűnt, és a mostani idők többi országa is. A holnap emberei idegenek, mit sem tudnak rólunk. – Múlik az idő – felelte Tuzun Thune nyugodtan. – Mi ma élünk. Kit érdekel a holnap és a tegnap? Forog a kerék, birodalmak születnek és buknak el; változik a világ, az emberek visszahanyatlanak a barbárságba, és elölről kezdik a hosszú kapaszkodást. Valúzia vénebb Atlantisznál; az ónép pedig vénebb Valúziánál. És persze mi is rég elfeledett néptörzseken tiportunk keresztül, útban a fölemelkedés felé. Te, aki Atlantisz tengerillatú hegyormai közül érkeztél, hogy véres kezed kinyújtsd az ősi Valúzia koronája után, talán azt hiszed, az én fajtám öreg, mert ezeken a tájakon volt az otthonunk, mielőtt a valúziaiak ránk törtek volna keletről, abban a réges-régi korban, mikor a szigeteken nem éltek még emberek. Pedig mikor az ónép kilovagolt a pusztaságból, talált ezen a vidéken őslakókat; és előttük is élt itt valaki, egyik törzs követte a másikat. A népek elmúlnak és elfelejtik őket, mert az emberekre ez a sors van kiszabva. – Igen – sóhajtotta Kull. – Hát nem szörnyű, hogy mindaz a szépség és dicsőség, amit az ember megteremt, foszló füstfodorként enyészik tova? – Miért lenne az? Hisz a végzet rendelte így. Én nem gyötrődöm fajtám letűnt nagyságán, s nem akarom valamikor a jövőben új életre kelteni. Mindig a mának élj, Kull, a mostnak! A halottak halottak, a meg nem
születettek még nem élnek. Mit törődsz vele, hogy az emberek nem fognak emlékezni rád, amikor magadat is elfelejted majd a halál csöndes világaiban? Tekints a tükreimbe, és tanulj bölcsességet! Kull ismét egy másik tükörbe nézett. – Ez a nagy varázslat tükre; mit látsz benne, Kull? – Csak magamat. – Nézd meg jobban, Kull. Valóban te vagy az? – A tükör elé állok – mondta Kull töprengve, s állát az öklére támasztotta –, és életre keltem odaát azt az embert. Ezt nem értem, mert először egy eldugott tengerszem vizében láttam Atlantiszon, később meg Valúzia aranykeretes tükreiben. Itt van ő, az árnyékom, a részem. Életet lehelhetek belé vagy megfoszthatom tőle, ahogy kedvem tartja; és mégis… – Elhallgatott, elméje mélyén furcsa gondolatok cikáztak, árnydenevérek egy roppant barlang visszhangos homályában. – Hová tűnik, ha éppen nem állok tükör előtt? Szabad-e egy embernek ily könnyelműen megalkotni és elpusztítani önnön életének s létezésének e vetületét? Honnan tudjam, hogy valóban semmivé lesz-e, ha elfordulok a tükörtől? – Valkára, melyikünk az igazi: ő vagy én? Ki a másik árnyéka kettőnk közül? Talán ezek a tükrök ablakok egy másik világra? Ő is úgy lát engem, ahogy én őt? Puszta tükörkép vagyok csupán számára, ahogy ő nekem? És ha én vagyok a képmás, akkor miféle világ rejtezik a tükör túloldalán? Milyen hadseregek vonulnak ott csatába? Milyen királyok uralkodnak? Az én világom az egyetlen, amit ismerek. Hogyan ítélhetem meg, ha egyetlen másikról sem tudok, ha nincs semmi alapom az összehasonlításhoz? Bizonyára odaát is vannak zöldellő dombok és zúgó hullámok és tágas síkságok, ahol harcra fegyverkeznek a katonák. Varázsló, te bölcsebb vagy a legtöbb embernél; mondd meg hát nekem, léteznek-e más világok? – Az embernek azért van szeme, hogy lásson – válaszolta a varázsló. – Aki pedig látni akar, annak előbb hinnie kell.
Teltek-múltak az órák, és Kull még mindig Tuzun Thune tükrei előtt ült; azt bámulta merengve, amelyik az ő képét verte vissza. Néha laposnak és simának vélte látni, máskor szédítő mélységeket fedezett föl benne. Tuzun Thune tükre a tengerhez hasonlított, amely áthatolhatatlannak tűnik, ha ferdén esnek rá a napsugarak, s a hidegen pislákoló csillagfényben
egyetlen szem sem képes a mélyére fürkészni; ám ha a napkorong egyenesen fölötte áll, szörnyű szakadékok tárulnak fel a vízfelszín alatt, sötét vermek torka ásít éhesen, lélegzetelállító panorámák nyílnak köröskörül. Ilyesféle volt az a tükör is, amely olyannyira lenyűgözte Kull királyt. Végül sóhajtva felállt, és búcsút vett házigazdájától, még mindig mélán tűnődve. És Kullnak nem ez volt az utolsó látogatása az Ezer Tükör Házában; nap mint nap eljött, és órákig üldögélt a tükör előtt. A foncsorozott ezüstlemezről az ő szeme tekintett vissza rá, olykor mégis mintha árnyalatnyi különbséget érzett volna; tán egy olyan valóság sodródó törmelékeit, amely nem tőle ered, hanem más forrásból való? Óráról órára meredt a tükörbe különös konoksággal, a képmás pedig óráról órára viszonozta a tekintetét. Az államügyeket, a tanácsosokkal folytatott megbeszéléseket elhanyagolta. Az alattvalók morgolódtak. Kull csataménje türelmetlenül toporzékolt az istállórekeszben, Kull harcosai kockavetéssel és mindenféle szerencsejátékkal ütötték el az időt. Kullt mindez nem érdekelte. Előfordult olykor, hogy úgy érezte, nagyon közel jutott valami fontos talány megfejtéséhez. A tükörképet immár nem csupán önmaga árnyékának tekintette, hanem saját személyiséggel ruházta fel; külsőleg ugyan hasonlítottak, valójában azonban oly távol estek egymástól, akár a sarkpólusok. A király gyanította, hogy képmása önálló létező, s éppoly kevéssé függ az itteni Kulltól, mint az őtőle. Napról napra bizonytalanabbá vált, hogy most voltaképpen melyik világban is él: talán ő a képmás, az odaátról sugárzó akarat kiszolgálója? Talán nem a másik, hanem ő él képzelt korban és országban, a roppant árnyékban, amit a valódi világ vet? Kull azon kapta magát, hogy szeretne kis időre helyet cserélni hasonmásával a tükör túloldalán, csak körülnézni kissé, hátha érdemes. Fölvetődik persze a kérdés, hogy ha netán sikerülne, vissza tud-e térni valaha? Olyan világba csöppenne, mely pontról pontra megegyezik azzal, amit itt hagyott? Vagy olyanba, amelynek az övé kísérteties lenyomata csupán? Mi hát a valóság és mi a káprázat? Olykor Kull azon törte a fejét, hogy a csodába foganhattak meg az ő elméjében efféle gondolatok és ábrándok. Néha már abban is kételkedett, hogy egyáltalán tőle erednek-e. Gondolatai az ő kizárólagos tulajdonát képezik, kívülről senki sem vethet kantárt rájuk; hisz akkor idézi fel őket, amikor kedve tartja, vagy talán nem? Mire is hasonlítottak a múltkor? Felalá cikázó denevérekre, amik nem az ő akaratának engedelmeskednek,
hanem… hanem kiének? Az istenekének? A Sors fonalait szövő asszonyokénak? Kull nem jutott eredményre, mert ahogy gondolatmenetét fűzte, minden újabb lépéssel egyre mélyebbre tévedt a látszatfeltevések és önellentmondások kusza dzsungelében. Egyvalamit azonban bizonyosan tudott: időnként furcsa látomásai támadtak, hontalan szellemek gyanánt táncolták körül, melyek kéretlenül rajzanak elő a nemlét üres szakadékaiból. Korábban soha nem töprengett ilyesmin, most azonban ébren és álmában egyaránt ezek a kérdések foglalkoztatták, úgyhogy néha nappal is kábán kóválygott fel s alá, esténként pedig borzalmas lidércnyomások gyötörték. – Áruld el nekem, varázsló – mondta egyszer, miközben megbűvölten ült a tükör előtt –, hogy léphetek át ezen a kapun? Mert őszintén szólva már abban sem vagyok biztos, létezik-e egyáltalán mindaz, amit látok. – Láss és higgy! – tanácsolta a varázsló. – Ha el akarsz érni valamit, hinned kell benne. A forma árnyék, az anyag káprázat, a valóság álom; az ember azért létezik, mert hisz önmagában; pedig nem egyéb az istenek álmánál. És mégis azzá válhat, amivé akar. A forma és az anyag képlékeny árnyék csupán. A szellem, az én, az isteni álom magja – csak az valódi, csak az halhatatlan. Láss és higgy, ha el akarsz érni valamit, Kull! A király nem igazán fogta fel, mire céloz; tulajdonképpen sohasem értette a varázsló rejtélyes kijelentéseit, valahol legbelül mégis reagált rájuk. Így hát nap mint nap Tuzun Thune tükrei előtt ült. A varázsló pedig, árnyékként mellé szegődve, mindig társasággal szolgált neki.
Bekövetkezett a nap, amikor Kull lehunyt szeme előtt ismeretlen tájak villantak föl futólag, s agyában homályos gondolatok és felismerések támadtak. Mind kevesebb szál fűzte már a külvilághoz. Minden egyre valótlanabbnak, egyre kísértetiesebbnek tűnt neki, csak a tükörmás öltött mind határozottabb alakot. Kull most már meggyőződéssel hitte, hogy magasztosabb világok kapujához közelit; néha gyönyörű látványok nyíltak meg előtte futó pillanatokra; a valótlanság ködfátyla itt-ott ritkulni kezdett. – A forma árnyék, az anyag káprázat; képlékeny ködpára csupán – suttogta a fülébe tudata valamely eldugott zugából egy távoli, nagyon távoli hang. Eszébe jutottak a varázsló szavai, s úgy rémlett, mintha már majdhogynem értené őket. Forma és anyag; nem arról lenne szó, hogy ha
megtalálja a kulcsot ehhez a kapuhoz, tetszése szerint változtathatja őket? Vajon miféle világokba zárt világok várják a küszöbön innen és túl a vakmerő felfedezőket? Határozottan az volt a benyomása, hogy a tükörképe biztatóan mosolyog rá. Minden ködbe burkolózott, a másik Kull hirtelen elsötétült. Sajátos szédület fogta el, mintha változna, feloldódna, átalakulna valami mássá… – KULL! – A harsány kiáltás tízezer élesen vibráló szilánkra zúzta a csendet. Hegyek omlottak össze, világok fordultak ki a sarkukból, ahogy a kétségbeesett kiáltás által visszarántott király, már-már emberfeletti módon, minden erejét latba vetette. Minek, mire, miért – arról fogalma sem volt. Csörömpölés hallatszott, és Kull Tuzun Thune termében találta magát, a törött tükör előtt, zavaros fejjel, szinte vakon a kábaságtól. Előtte hevert holtan az öregember, akinek lám, végül eljött az órája; a tetem fölött Lándzsás Brule állt, vértől csöpögő kardot markolva, iszonyattól tágra nyílt szemekkel. – Valka! – szaladt ki a száján. – Kull, az utolsó pillanatban érkeztem! – Igen… de hogyan… de mi történt voltaképpen? – keresgélte a szavakat a király. – Ezt az árulót kérdezd! – A pikt egy ferdén metszett szemű lányra bökött a kardjával, aki rettegve kuporgott a király lábánál. Kull látta, hogy az ifjú udvarhölgy az, aki Tuzun Thune-hoz küldte. – Mikor én ideértem, már csak annyit láttam, hogy lassan szertefoszlasz a tükörben, akár a szél tépázta füstfelleg. Valka! Ha nem láttam volna a saját szememmel, el se hinném! Már majdnem eltűntél, amikor a kiáltásom visszahozott. – Igen – mormolta Kull –, ezúttal kis híján átléptem a kapun. – Agyafúrtan végezte a dolgát ez a csirkefogó – mondta Brule. – Most már látod, Kull, micsoda mágiából szőtt hálót vetett ki rád? A blaali Kaanuub összeszűrte a levet ezzel a varázslóval, hogy megszabaduljanak tőled; az udvarhölgyeid között is találtak egy árulót, ezt a ringyót itt, az ónép balkézi fattyát. Ő csempészte a fejedbe a gondolatot, hogy ide gyere. Ka-nu ma értesült az összeesküvésről. Nem tudom, mit láttál ebben a tükörben, de Tuzun Thune béklyót kovácsolt belőle a lelked köré, és kis híján sikerült köddé varázsolnia a pogány mesterkedéseivel! – Vagy úgy. – Kull még mindig kába volt kissé. – De hisz varázsló volt,
korszakos tudományok beavatottja; fölötte állt már az arany, a hírnév, a rang csábításának. Mit tudott kínálni neki Kaanuub, amiért árulóvá alázta magát? – Aranyat, hírnevet és rangot – dörmögte Brule. – Minél hamarabb rájössz, Kull, hogy az emberek mindig emberek maradnak, legyenek bár varázslók, királyok vagy rabszolgák, annál jobb uralkodó válhat még belőled. A lánnyal mi legyen? – Semmi, Brule – felelte a király, mikor az udvarhölgy nyöszörögve a lába elé vetette magát. – Ő csak eszköz volt mások kezében. Állj föl, gyermekem, és eredj utadra; senki sem fog bántani. Mikor kettesben maradtak Bruléval, Kull még egy utolsó pillantást vetett Tuzun Thune tükreibe. – Az meglehet, hogy ármányt szőtt ellenem és bűbájossággal szedett rá – nem, nem kételkedek a szavad igazában –, de arra azért kíváncsi volnék, hogy valóban az ő varázslata változtatott-e köddé, vagy én bukkantam rá egy nagy titok nyitjára. Vajon mi történt volna velem, ha nem rántasz vissza a kapuból? Feloldódok a semmiben, vagy új világokat találok a küszöb túloldalán? Brule végigmérte a tükröt, majd ideges mozdulattal vállat vont, mintha borzongását próbálná palástolni. – Igen, Tuzun Thune belebűvölte a tükreibe a poklok minden bölcsességét. Menjünk innen, Kull, mielőtt engem is megbabonázna! – Úgy bizony, menjünk – mormolta Kull, és váll váll mellett hagyták el az Ezer Tükör Házát, ahol – ki tudhatja azt – talán béklyóba vert lelkek sikoltoztak segítségért a foncsorozott üveg hideg tömlöcéből.
Mostanában senki sem néz már Tuzun Thune tükreibe. A kirándulóbárkák kerülik azt a partszakaszt, amelyiken a varázsló háza áll; eleven ember régóta nem járt már abban a teremben, ahol az aszott tetem fekszik a káprázat tükre előtt. Az épületet elátkozottnak tartják, nagy ívben elkerülik, s ámbátor legalább ezer évig állni fog még, a falai már nem visszhangoznak lépteket. Kull király azonban, ékköves trónusán ülve, gyakran gondol az Ezer Tükör Házában lappangó titkokra és furcsa bölcsességre; és ilyenkor kérdések rajzanak fel az agyában, amelyekre nem ismeri a választ.
Mert ő tudja, hogy vannak világok a világokon túl, s akár alattomos bűbájjal, akár puszta szavakkal babonázta meg őt Tuzun Thune annak idején, annak a különös kapunak a túloldalán idegen tartományok nyíltak meg előtte. És mióta Kull Tuzun Thune tükreibe nézett, kevésbé biztos a valóságban. (Kornya Zsolt fordítása)
Lovaglás a napkeltébe
A keletkezés időrendjét tekintve ez szintén egy korai Kull-történet; Howard 1928 első hónapjaiban kezdte írni, A kígyó jegyében és a Tuzun Thune tükrei elfogadásán felbuzdulva. Mivel a cselekmény több egymásra következő helyszínen bontakozik ki, az egész korpuszból ez az elbeszélés nyújtja a legrészletesebb betekintést Kull világába; az obligát szerelmiházassági bonyodalom új látószögből jelentkezik, s a Valúzia királyát körülvevő szereplőgárdából végre közelebbről megismerkedhetünk Kelkorral, a vörös vértesek parancsnokával is, akinek másutt csak a neve fordul elő. Az elkészült részekből ítélve a történet meglehetős nagy lélegzetűnek ígérkezett, ami valószínűleg azt jelenti, hogy Howard – mint arra egy levelében utal is – folytatásokban szándékozta publikálni, írás közben azonban valahogy fogást veszíthetett rajta, mivel egy kulcsfontosságú fordulóponton abbahagyta, és másik novellába – a Delcardes macskájába – kezdett helyette. A félretett kéziratot aztán nem is vette elő többé; így lett a Lovaglás a napkeltéből a Kull-korpusz legterjedelmesebb, tantaloszi távlatokkal kecsegtető töredéke. Összeállításunk végére azért került, mert méltóképpen búcsúzhatunk vele Kull királytól: a valóság és a mitikus világ határán, dacosan és büszkén, amint eposzi nagyságrendű veszedelmekkel készül megmérkőzni maroknyi hűséges bajtársával, sértett önérzetének védelmében…
Lovaglás a napkeltébe
– Ekképpen történt hát – mondta Tu, a főtanácsadó –, hogy Lala-ah, Fanara grófnője megszökött szeretőjével, a Felgar nevű farszúni kalandorral, szégyenbe hozva vőlegényét és Valúzia országát. Kull bólintott, állát az öklére támasztva. Különösebb érdeklődés nélkül hallgatta végig, hogyan hagyta faképnél Fanara ifjú grófnője a Meramaszentély lépcsőjén várakozó valúziai nemest, s szökött meg egy olyan férfival, akit ő választott magának. – Igen – szakította félbe türelmetlenül Tut –, értem. De mi közöm nekem egy szédült leányzó szerelmi kalandjaihoz? Nem hibáztatom, amiért nem kellett neki Ka-yanna – Valkára, a fickó ronda, mint a rinocérosz, és a modora még rosszabb. Szóval miért traktálsz engem evvel a történettel? – Nem, Kull, nem érted – mondta Tu azzal a fajta türelemmel, amellyel egy rangos hivatalnok tartozik a királyának, aki történetesen barbárnak született. – Az ország szokásai nem a te szokásaid. Mikor az oltár előtt hagyta cserben Ka-yannát, amely az egybekelésüket szentelte volna meg, Lala-ah botrányosat vétett Valúzia hagyományai ellen – és az országon esett sérelem a király sérelme is, Kull. Már pusztán ezért vissza kell hozni és megbüntetni. Ráadásul grófnő, és nálunk az a szokás, hogy a nemeshölgyek csak az állam engedélyével mehetnek hozzá külhoniakhoz. Ilyen engedélyt pedig nem kapott, mivel nem is kért. Ahány nemzet csak van, mind Valúzián fog nevetni, ha ölbe tett kézzel hagyjuk, hogy más országokból való jöttmentek elragadják tőlünk az asszonyainkat. – Valka nevében! – morogta Kull. – Szokások és hagyományok… hogy ti mennyit óbégattok emiatt! Egyebet se hallok, mióta elfoglaltam Valúzia trónját. Az én földemen a nők ahhoz mennek feleségül, akihez akarnak. – Igen, Kull – mondta Tu csitítólag. – Csakhogy most Valúziában vagyunk, és nem Atlantiszon. Meglehet, hogy ott minden ember szabad és független, még a nők is; a civilizáció azonban bonyolult dolog, a szokások
és a precedensek útvesztője. És még valamit az ifjú grófnőről: van pár csepp királyi vér az ereiben… – És mit érdekel az engem?– kérdezte Kull ingerülten. Tu sietve beintett a terembe egy nemesifjút, aki az ajtó előtt várakozott. – Ez a harcos Ka-yannával lovagolt, mikor üldözőbe vették a lányt. – Igen – mondta a fiatalember. – És üzenetem van számodra Felgartól, király uram. – Felgartól? Soha életemben nem láttam a fickót. – Nem is, ám ő a lelkére kötötte egy zarfhaanai határőrnek, hogy szó szerint ismételje el ezt az üldözőinek: „Mondjátok meg a barbár disznónak, aki meggyalázott egy ősi trónust, hogy sehonnai bitangnak nevezem. Mondjátok meg neki, hogy egy napon visszajövök, női ruhába fogom öltöztetni a gyáva dögöt, és a harci kocsim után kötöm dísznek.” Kull tagbaszakadt alakja feltoronylott, karosszéke csattanva zuhant a padlóra. Egy pillanatig szavavesztetten állt, aztán olyan félelmetes üvöltésben tört ki, hogy Tu meg a nemes riadtan hőköltek hátra tőle. – Valka, Honen, Holgar és Hotath! – bömbölte teli torokból, úgy keverve az istenségeket a pogány bálványokkal, hogy Tu haja égnek meredt a szörnyű káromlás hallatán. Hatalmas karja a magasba emelkedett, s roppant ökle olyan erővel sújtott le az asztallapra, hogy a vastag lábak papírként csuklottak össze. A sápadt Tu, szinte letaglózva e bestiális dühkitöréstől, a falnak hátrált, nyomában a fiatal nemessel, aki sokat kockáztatott, mikor átadta Felgar üzenetét. Kull azonban túlságosan barbár volt hozzá, hogy a sértést összekapcsolja a hírhozó személyével; udvaroncokon bosszút állni a civilizált uralkodók előjoga. – Lovakat! – ordította. – Nyeregbe a vörös vértesekkel! Hol van Brule? Letépte királyi palástját és a terem túlsó végébe hajította, majd felragadott a törött asztalról egy drágamívű vázát, és a földhöz vágta. – Siess! – zihálta Tu, az ajtó felé tuszkolva a nemesifjút. – Kerítsd elő Brulét, a piktet… gyorsan, mielőtt mindnyájunkat lemészárol! Tu az előző királyok alapján ítélte meg a mostanit; Kull viszont még nem hágott elég magasra a civilizáció lépcsőjén, hogy felséges haragját ártatlan alattvalókon élje ki. Mire Brule megérkezett, vad tombolását hideg, acélos düh váltotta föl. A pikt nyugodtan sétált be; mikor meglátta a király őrjöngésének nyomait, ajkát ádáz mosolyra húzta. Kull éppen a lovaglóruháját húzta magára, mikor Brule belépett. Fölnézett rá, szürke szeme hidegen szikrázott.
– Kilovagolunk, Kull? – kérdezte a pikt. – Úgy ám, Valkára; méghozzá hosszan és messzire! Előbb Zarfhaanába, onnan talán tovább, a hómezőkre, a sivatagba vagy a pokolba! Állíts ki háromszázat a vörös vértesek közül! Brule szilaj örömmel elvigyorodott. Sötét bőrű, izmos, középtermetű férfi volt, szeme csillogva ült rezzenéstelen vonásai között. Leginkább egy bronzszoborra hasonlított. Szó nélkül sarkon fordult és elhagyta a termet. – Király uram, mit művelsz? – kockáztatott meg egy közbeszólást Tu, aki még mindig reszketett a rémülettől. – Felgar után megyek – felelte Kull fojtott haraggal. – A királyság a te kezedben van, Tu. Nem térek vissza, míg kardot nem kereszteztem ezzel a nyomorult farszúnival! – Nem, ne! – kiáltotta Tu. – Ez oktalanság, uram! Ne törődj vele, mit mondott az a névtelen kalandor! Zarfhaana császára sohasem egyezne bele, hogy ekkora haderővel vonulj az országába! – Akkor a zarfhaanai városok romjain fogok átlovagolni – jött Kull zord válasza. – Atlantiszon a férfiak maguk bosszulják meg, ha sértés éri őket; s bár Atlantisz kitaszított, és most Valúzia királya vagyok, attól még – Valkára! – férfi maradtam! Felcsatolta nagy kardját és lendületes léptekkel megindult az ajtó felé. Tu döbbenten bámult utána. A palota előtt négyszáz férfi ült nyeregben. Háromszázan közülük vörös vértesek voltak, Kull lovassága, a földkerekség legkiválóbb harcosai. Többségüket a valúziai hegylakók közül toborozták, a hanyatló faj legerősebb, legszívósabb törzséből. Soraikat száz pikt egészítette ki: szikár, keménykötésű vademberek Brule törzséből, akik kentaurként ülték meg a lovat és démonként verekedtek, ha a szükség úgy kívánta. Ezek a férfiak mind hódoló tisztelgéssel köszöntötték a palota lépcsőin lesiető Kullt, kinek szemében ádáz fények gyúltak. Már-már hálás volt Felgarnak, amiért ürüggyel szolgált neki, hogy egy időre hátat fordítson az udvar unalmas életének és belevesse magát a cselekvés forgatagába – bár az érzései ettől még nem váltak barátibbá iránta. A lovasok arcvonala előtt Brule várt rá, Valúzia legfélelmetesebb szövetségeseinek főnöke, meg Kelkor, a vörös vértesek parancsnoka. Kull kurta intéssel viszonozta a tisztelgést, és nyeregbe lendült. Brule és a parancsnok kétfelől felfejlődött mellé. – Vigyázz! – csattant Kelkor vezényszava. – Kopját fel! Előre!
A menet könnyű ügetésben indult meg. Valúzia polgárai kíváncsian méregették őket az ajtókból és az ablakokból, az utcán tolongó tömeg feléjük fordult, ahogy az ezüstpatkók csattogása átütött a forgalom és az alkudozás lármás zűrzavarán. A lovak fonott sörényüket rázták; a harcosok bronzvértje ragyogott a napsütésben, kopjáik hegyén büszkén lengtek a lobogók. A piactéren nyüzsgő emberek egy pillanatra abbahagyták a zsinatolást, amint a pompás menet elvonult mellettük, s szájtáti csodálkozással vagy gyermeki rajongással pislogtak rá. Aztán a lovasok alakja kicsivé zsugorodott a hosszú, fehér sugárutakon, a patkócsattogás elhalt a távolban, s a város népe ismét visszatért mindennapos elfoglaltságához – ahogy azt már a nép tenni szokta, bárhová és bármiért lovagolnak a királyok. A király és kísérete végighaladt Valúzia széles, fehér utcáin, át a külső városnegyedek tágas kertbirtokokkal övezett, úri palotái közt; egyre tovább és tovább, míg Valúzia aranytetői és zafírtornyai ezüstös csillogássá folytak össze a hátuk mögött, előttük pedig lélegzetakasztó látványként felmagasodtak Zalgara zöld hegyei. Az éjszaka fent a kaptatókon érte őket. A hegylakók, sokan közülük a vörös vértesek rokonai, étellel-itallal megrakodva rajzottak a táborukba, a harcosok pedig levetkőzték a büszke tartózkodást, amely elkülönítette őket a városi tömegektől: beszélgetésbe elegyedtek velük, régi dalokat énekeltek és régi regéket meséltek egymásnak. Kull azonban elhúzódott tőlük, kívül a tábortüzek fénykörén, hogy elmerülhessen a titokzatos szirtek és szurdokok szemlélésébe. A meredélyek ívét sűrűn zöldellő lombozat tompította, a völgyek árnyas varázstartományokká mélyültek, a csúcsok tisztán és élesen rajzolódtak ki a hold ezüst fényében. Kullt mindig lenyűgözte a zalgarai táj. A látvány a hófödte atlantiszi hegyeket idézte emlékezetébe, melyeket nemegyszer megmászott ifjúkorában, mielőtt kivonult volna a nagyvilágba, hogy nevét beírja a csillagok közé és elhódítson egy ősi trónust. Persze voltak különbségek is. Az atlantiszi havasok csupaszok és ösztövérek voltak, meredek oldalukban semmi nem nőtt, sziklafalaikat szél köszörülte töredezettre. Az idő múlása nem lágyította el az erejüket. A zalgarai hegyek antik istenekként emelkedtek, ám vállukon zölden zúgó lombtakaró tenyészett, kontúrjaik puhán és gömbölydeden domborodtak. A kor, a kor gondolta Kull; sok-sok lepergő évszázad koptatta el zord pompájukat, a történelem nyájassá és a szemnek tetszővé bűvölte őket.
Ezek a vén hegyek alusznak és rég letűnt királyokról álmodnak, kiknek a lába nyomát már csak az ő emlékezetük őrzi. Felgar gyalázkodása jutott az eszébe, s a gondolat vörös hullámként söpörte el merengését. Dühödten ökölbe szorított kézzel egyenesedett ki, hogy farkasszemet nézzen a hold hűvös tekintetével. – Helfara és Hotath taszítsa a lelkem örök kárhozatra, ha nem állok bosszút Felgaron! – vicsorogta. A fák között feltámadt az éji szellő, mintegy válaszul a pogány esküvésre. Mire a skarlátszín hajnal kibontotta rózsaszirmait a zalgarai hegyek fölött, Kull serege már a nyeregben ült. A nap első fénye felragyogott a kopjahegyeken, a pajzsokon és a sisakokon, ahogy a menet folytatta útját a zölden hullámzó völgyeken s a hosszan kígyózó hegygerinceken keresztül. – A napkeltébe lovaglunk – jegyezte meg Kelkor. – Igen – válaszolta Brule komoran. – És lesznek közülünk, akik még azon is túl. Kelkor vállat vont. – Legyen. Ez a harcos sorsa. Kull a parancsnokra nézett. Kelkor szálfaegyenesen ült a nyeregben, robusztusan és rezzenéstelenül, akár egy vasszobor. A parancsnok mindig fényes-keményre edzett acélpengére emlékeztette a királyt. Ebben az erőtől duzzadó, testben-lélekben hatalmas férfiban a legfélelmetesebb a tökéletes önuralma volt. Szavait és tetteit mindig jéghideg nyugalom jellemezte. A koronatanács heves és indulatos vitáiban éppúgy hűvös maradt, mint a csaták vad forgatagában, és sohasem jött zavarba. Kevés barátja volt, és nem is igyekezett újakat szerezni. Kizárólag a képességei révén emelkedett ki a közönséges zsoldosok soraiból, s vált névtelen harcosból Valúzia rangban második hadvezérévé – ahonnan följebb, születése miatt nem hághatott. A szokás ugyanis úgy diktálta, hogy a hadsereg főparancsnoka valúziai legyen, Kelkor pedig lemuriai volt. Ám ahogy most a lován ült, szikáran és izmosan, sokkal inkább tűnt valúziainak, mivel a legtöbb lemuriait messze túlmagasodta. Örökségéről csak furcsán vágott szeme árulkodott. A következő nap reggele a keleti előhegyekben érte őket, ahonnan leereszkedtek a Kamun roppant, lakatlan sivatagába. A végeláthatatlan, sárga homoktengerben nem nőttek fák, még cserjék sem, és víz sem folyt sehol. Egész nap lovagoltak, csak délben álltak meg egy kis időre enni,
hogy az állatok megpihenjenek, bár a hőség szinte elviselhetetlen volt, még ezekből az edzett katonákból is kiszívta az erőt. Az egyhangú, száraz zörejt, ahogy a lópaták a mély homokot kavarták, csupán a fegyverzörgés és a nyergek nyiszorgása törte meg. Még Brule is a kápájára akasztotta a mellvértjét. Kelkor azonban egyenesen és rezzenéstelenül viselte a nehéz páncélzatot, mintha a többieket elcsigázó hőség őt meg sem érintené. Acél, merő acél, gondolta Kull elismerően, s titokban azon tűnődött, képes lesz-e ő valaha oly tökéletes fegyelmezettséggel uralkodni magán, mint ez a férfi – aki szintén barbárnak született. Két nap múlva kijutottak a sivatagból a Zarfhaanát határoló lankás dombok közé. Az országaikat elválasztó mezsgyén két zarfhaanai lovas állította meg őket. – Kull vagyok, Valúziából – mondta nekik a király kurtán. – Az áruló Felgart üldözöm. Ne álljatok az utamba! Felelek a tetteimért a császárotoknak. A két lovas félrehúzódott, hogy elengedje a menetet, s ahogy a patadobogás elhalt a távolban, az egyik odafordult a másikhoz. – Megnyertem a fogadást. Valúzia királya maga lovagolt ki. – Igen – felelte a másik. – Ezek a barbárok saját kezűleg bosszulják meg a sértéseket. Ha a király valúziai lenne, akkor – Valkára mondom! – veszítettél volna. Zarfhaana völgyei visszhangoztak Kull lovasainak vonulásától. A vidék békés lakói kirajzottak falvaikból, álmélkodva bámulták az ádáz harcosokat, s az ajkukról felröppenő hír csakhamar bejárta mind a négy világtájat: a valúziai Kull keletre lovagol. Nem sokkal a határon túl a király, miután fogadta a zarfhaanai császár követét és biztosította őt békés szándékairól, tanácsot ült Bruléval, Kayannával és Kelkorral. – Több nap előnyük van hozzánk képest – mondta Kull –, nem vesztegethetjük az időnket nyomozgatással. Ezek a falusiak hazudni fognak nekünk; magunknak kell kiszagolni a zsákmányt, ahogy a farkasok az őzet. – Hadd vallassam ki én a fickókat! – kérte Ka-yanna, s duzzadt, érzéki ajka csúf mosolyra húzódott. – Biztosíthatlak róla, hogy igazat fognak mondani. Kull érdeklődve nézett rá. – Megvannak a módszereim – dorombolta a valúziai.
– Kínzás? – horkant fel Kull, vonásain leplezetlen megvetéssel. – Zarfhaana baráti ország. – Ugyan, mit törődik a császár néhány nyomorult paraszttal? – kérdezte Ka-yanna. – Ebből elég! – Kull hamisítatlan atlantiszi undorral söpörte félre az ajánlatot, Brule azonban felemelt kézzel kért figyelmet. – Kull – mondta –, nekem éppoly kevéssé tetszik az ötlet, mint neked, de még egy disznóval is megesik, hogy okosat röfög. – Ka-yanna dühösen villantotta ki a fogát, ám a pikt ügyet sem vetett rá. – Hadd lovagoljak ki néhány emberemmel a falvakba, kikérdezni őket. Csak rájuk ijesztek, nem bántok senkit. Máskülönben hetekig kutakodhatunk hiába. – Így beszél egy igazi barbár – bólintott Kull, a baráti csipkelődés szellemében. – És te a Hét Királyság melyik nagyvárosában születtél, király uram?– vágott vissza Brule csúfondáros bókkal. Kelkor türelmetlen kézlegyintéssel vetett véget a közjátéknak. – Itt a helyzetünk – mondta, s kardhüvelye csúcsával elnagyolt térképet hevenyészett a tábortűz hamujába. – Északra Felgar aligha megy – ha feltételezzük, hogy nem akar Zarfhaanában maradni –, hisz ott Zarfhaanán túl csak a tenger várja, ami kalózoktól és martalócoktól hemzseg. Délre sem indulhat, mert arra Thuránia van, Farszún esküdt ellensége. Szerintem folytatni fogja az útját egyenesen keletnek, valahol Talúnia környékén elhagyja Zarfhaanát, és megpróbál eltűnni a grondari pusztákon. Onnan valószínűleg délre fordul majd, hogy a Thurániától délre fekvő kis fejedelemségeken keresztül jusson el Farszúnba – amely Valúziától nyugatra esik. – Sok itt a feltételezés, Kelkor – mondta Kull. – Ha Felgar Farszúnba igyekszik, akkor Valka nevében, miért indult pont az ellenkező irányba? – Mert – amint azt te is tudod, Kull – ezekben a zaklatott időkben minden határunkat szigorúan őrizzük, a keletit kivéve. Sosem jutott volna át rajtuk alapos magyarázat nélkül, a grófnővel még kevésbé. – Szerintem Kelkornak igaza van, Kull – mondta Brule. Tekintete türelmetlenül táncolt; szeretett volna már nyeregben lenni. – Az érvei legalábbis logikusak. – Ez is van olyan jó terv, mint bármi más – felelte Kull. – Irány tehát kelet. És keletnek lovagoltak tovább, hosszú napokon át; valahányszor
megálltak, a jámbor zarfhaanai nép gazdagon megvendégelte és szórakoztatta őket. Puha és lusta ország ez – gondolta Kull –, kacér leányzó, aki ölbe tett kézzel vár valami durva lelkű hódítót. Így merengett Kull, miközben seregének patadobogása visszhangot vert az álmos völgyekben és zöldellő erdőkben. Ám keményen hajtotta az embereit, nem hagyott pihenőt nekik, mert a vérmocskos dicsőségről és vad hódításokról szőtt birodalmi ábrándjain túl ott komorlott a gyűlölet árnya, a vadember engesztelhetetlen gyűlöletéé, amely elől minden más érzelemnek meg kell hátrálnia. A városokat és nagyobb településeket messze elkerülték, mivel Kull nem akart alkalmat adni szilaj harcosainak, hogy kérkedésből vagy félreértésből összetűzésbe keveredjenek a lakosokkal. Már közel jártak Talúniához, az utolsóhoz a Zarfhaana keleti határát őrző erődvárosok közül, mikor a császári követ visszatért hozzájuk messzi északon székelő uralkodójától, és meghozta a hírt, hogy gazdája örömmel engedélyezi Kullnak az országán való áthaladást; egyben kéri, hogy visszafelé jövet keresse föl az udvarában. Kull zord mosollyal fogadta a helyzet iróniáját: mire a császár megküldte neki jóindulatú beleegyezését, ő az embereivel már mélyen bent járt a birodalomban. Kull harcosai pirkadatkor érték el Talúniát, egész éjszakás lovaglás után; mert a király úgy vélte, Felgar és a grófnő talán eléggé biztonságban érzik már magukat, hogy elidőzzenek kissé a határvárosban, és elébe akart vágni jövetele hírének. Kull a falaktól biztos távolságban ütött tábort az embereivel, a városba csupán Brulét vitte magával. A kapuk tüstént megnyíltak előtte, amint felmutatta Valúzia uralkodói pecsétgyűrűjét meg a zarfhaanai császár által küldött békejelet. – Gyere ide! – intette közelebb a kapuőrség parancsnokát. – Felgar és Lala-ah a városban vannak? – Nem biztos, uram – felelte a katona. – Jó néhány napja ezen a kapun engedtem be őket, de hogy azóta nem álltak-e odébb, azt nem tudom. – Akkor figyelj! – mondta Kull, vaskos csuklójáról lehúzva egy drágaköves karperecet. – Ma csak egy utazgató valúziai nemes érkezett Talúniába a pikt kísérőjével. Senkinek nem kell tudnia, hogy ki vagyok, értetted? A katona mohón méregette a drága ékszert. – Úgy lesz, király úr; de mi van az erdőben táborozó embereiddel?
– A lombok elrejtik őket a város szemei elől. Ha meg holmi paraszt zörget a kapudon, kérdezd ki, és ha kint táborozó katonákról beszél, fogasd le valami ürüggyel holnap reggelig. Addigra megszerzem az információt, amire szükségem van. – Valka nevében, király úr, miféle hamisságra biztatsz? – háborodott fel a katona. – Nem hiszem ugyan, hogy árulást forralnál, de akkor is… Kull taktikát változtatott. – Talán nem vagy köteles engedelmeskedni a császárod parancsainak? És nem mutattam föl neked az imént az ő jelét? Esküszegésre vetemedsz? Valkára, te vagy itt az áruló, nem én! Ez végső soron így igaz, gondolta a katona – nem, nem, szó sincs megvesztegetésről! Elvégre a parancsot egy királytól kapja, akit az ő császára hatalmazott fel… Ahogy Kull átnyújtotta neki a karperecet, csak az ajkán játszó halvány mosoly árulkodott a megvetésről, melyet a lelkiismeretét vágyainak engedve elaltató férfi iránt érzett; az ilyen emberek még önmaguknak is hazudnak, mikor nem hajlandók elismerni, hogy vétenek a saját erkölcseik ellen. A kapun túl a király és Brule a reggeli utcákra jutott, ahol az új napra ébredő árusok most kezdtek mozgolódni. Kull roppant termete és Brule bronzszínű bőre vonzotta a kíváncsi tekinteteket, bár nem jobban, mint két ilyen feltűnő idegen esetében elvárható. Kull már bánta, hogy nem Kelkort vagy valamelyik valúziai vértesét hozta magával, mert Brule nem tudta álcázni a származását, s mivel a piktek ritkán vetődtek el ilyen messze keletre, ez bizony szemet szúrhat, és a prédájuk is könnyen értesülhet róla. Kerestek egy szerény fogadót, ahol szobát vettek ki, majd letelepedtek az ivóban, hátha hallanak valami érdekeset. De telt-múlt az idő, és senki nem említette a két szökevényt, az óvatos kérdezősködés sem hozott eredményt. Ha Felgar és Lala-ah még mindig Talúniában voltak, nem kürtölték szét a jelenlétüket. Kull azt hitte, egy gáláns széptevő ficsúr meg egy királyi vérből való, csodaszép hajadon biztosan kelt némi feltűnést a városban, a jelek szerint azonban tévedett. Kull elképzelése az volt, hogy éjszaka nyakukba veszik a várost, szükség esetén némi keménykedéstől sem riadva vissza; és ha így se mennek semmire, másnap reggel fölfedi magát a kormányzó előtt, akitől követelni fogja a szökevények kiadatását. Ádáz büszkesége azonban tiltakozott a terv ellen. Ez tűnt a legésszerűbb megoldásnak, s ha csupán
valami diplomáciai vagy politikai bonyodalomról van szó, minden bizonnyal így is járt volna el. Most viszont felhorgadt benne a dacos önérzet; nem kívánta mások segítségét kérni bosszúja beteljesítéséhez. Már sötétedett, mikor a két útitárs kilépett az utcára, melyet fáklyák világítottak meg a sarkokon, s még mindig sűrű tömeg tolongott rajta. Egy sötét sikátor mellett elhaladva rekedt hang állította meg őket. A nagy épületek közti homályból egy karomszerű kéz intett nekik. Gyors pillantást vetettek egymásra, majd közelebb léptek, elővigyázatosan meglazítva hüvelyében a tőrüket. Az árnyékból egy vénségesen vén, toprongyos, púposra görnyedt szipirtyó sántikált elő. – Nohát, Kull király, mit keresel te Talúniában? – A hangja metsző suttogás volt. Kull ujjai megszorultak a tőre markolatán, ahogy óvatos szóval válaszolt. – Honnan tudod a nevemet? – A piacterek beszélnek és hallanak – felelte a vénasszony fojtott, gonosz kuncogással. – Egy ember ma meglátott és fölismert a fogadóban, s a hír azóta szájról szájra jár. A király halkan elkáromkodta magát. – Figyelj rám! – sziszegte a szipirtyó. – Elvezethetlek azokhoz, akiket keresel, ha kész vagy megadni az árát. – Arannyal töltöm meg a kötényedet – ígérte Kull sietve. – Jó. Hallgass ide! Felgar és a grófnő értesültek az érkezésedről. Most készülődnek a szökéshez. Kora este, mikor hírét vették, hogy itt vagy, elrejtőztek egy házban, amit nemsokára el fognak hagyni… – Hogyan jutnak ki a városból? – szakította félbe Kull. – A kapukat napnyugtakor bezárják. – Lovak várják őket a vízi kapunál, a keleti falon. Az őröket megvesztegették. Felgarnak sok barátja van Talúniában. – Most hol bujkálnak? A vénasszony kinyújtotta aszott kezét. – Jelét adnád a jóindulatodnak, király uram?– kérdezte hízelegve. Kull a markába nyomott egy pénzdarabot, amit a szipirtyó foghíjas vigyorral és groteszk pukedlivel köszönt meg. – Jöjj utánam, király úr! – Azzal fürgén elbicegett a félhomályban. A király és társa homlokráncolva követték a kacskaringós, szűk
sikátorokban, míg egy hatalmas, kivilágítatlan épülethez értek a város egyik nyomornegyedében. – Az utcai kapu egy előszobára nyílik, ahonnan lépcső vezet föl az emeletre, király uram. Ott rejtőznek, az első ajtó mögött. – Ezt meg honnan tudod? – kérdezte Kull gyanakodva. – És miért egy ilyen koszos odúban lapulnak? A vénasszony csendesen felkacagott, előre-hátra himbálva magát a sarkán. – Ó, tegnap még egy pazar udvarházban laktak! Én azonban, király úr, amint megtudtam, hogy Talúniában vagy, nyomban siettem hozzájuk a hírrel, és felajánlottam nekik, hogy biztos búvóhelyre vezetem őket! Hehehe! Jó pénzt fizettek érte! Kull szótlanul meredt rá. – Valkára – mondta végül –, nem tudtam, hogy a civilizáció ilyen penészes gyümölcsöket is teremhet. Vénasszony, vidd Brulét a kapuhoz, ahol a lovak vannak; Brule, menj vele és várj meg; nekem itt lesz gondom rá, nehogy Felgar kereket oldjon. – De, Kull – tiltakozott Brule –, egyedül akarsz bemerészkedni abba a sötét házba? Gondold meg, csapda is lehet! – Felgart elárulta ez a nő, de engem nem mer. – A szipirtyó összerezzent a zord válaszra. – Igyekezzetek! Ahogy a két alak eltűnt az árnyékok között, Kull belépett a házba. Míg macskaszeme hozzászokott a vaksötéthez, tapogatózva kereste meg a lépcsőt, aztán tőrrel a kezében hágott fel rajta, óvatosan rakosgatva a lábát, nehogy nyikorgó fokra lépjen. Hatalmas termete dacára a király oly könnyedén és hangtalanul mozgott, akár a párduc, s az őrszem a lépcső tetején akkor sem igen neszelt volna föl a közeledtére, ha történetesen ébren van. Mivel azonban aludt, csupán a száját betapasztó vasmarok szorítására riadt föl; aztán egy roppant ököl sújtott az állára, és ájulatba taszította. A király egy pillanatra áldozata fölé kuporodott, s minden idegszálát megfeszítve fülelt, nem árulkodik-e valami zaj róla, hogy meghallották. Teljes volt a csönd. Kull az ajtóhoz osont. Éles füle itt már hallott valamit – zavart hangok suttogtak odabent, óvatos mozdulatok neszeztek –, mire tétovázás nélkül az ajtónak rontott és berobbant a szobába. Nem állt meg mérlegelni az esélyeket; felőle akár egy sereg orgyilkos is fogadhatta volna.
Minden egyetlen pillanat alatt történt. Kull egy bútorozatlan helyiséget látott, melyet az ablakon át beáramló holdfény világított meg; a holdfényt két alak takarta ki, egyik a másiknak a vállán, amint épp kifelé iparkodtak az ablakon; egy sötét, kihívó szempár villant vissza rá egy egzotikus szépségű arcból; a másik arc, hetyke és vakmerő, oldalvást fordulva nevetett… Ennyit fogott fel Kull egyetlen kurta pillantással, miközben tigrisugrással rugaszkodott át a szobán, vadállati üvöltéssel tiltakozva zsákmánya menekülése ellen. Az ablak már üres volt, mikor dühösen bömbölve a párkányon termett, s odalent még épp elcsípte a látványt, ahogy két alak eltűnik a sikátorok sötét labirintusában; ezüstös gúnykacaj szállt vissza hozzá, s egy férfihang is nevetett, mélyebben és csúfondárosabban. Kull átvetette magát a párkányon, le az emeletnyi mélységbe, rá se hederítve az ablakból lógó kötéllétrára. Semmi esélye nem volt rá, hogy követni tudja őket az utcák homályos útvesztőjében, melyet kétségkívül jobban ismertek nála. Mivel azonban tudni vélte, hová tartanak, egyenest a keleti városfal fele rohant, amely – ha a szipirtyónak hinni lehetett – nem esett túl messze innen. Ám így is beletelt némi időbe, míg odaért a vízi kapuhoz, ahol nem talált mást, csak Brulét meg a vén boszorkát. – Nem – mondta Brule –, a lovak itt vannak, de senki sem jött értük. Kull vadul káromkodott. Felgar végül mégis rászedte őt, és az öregasszonyt is. Megszimatolta az árulást, az ide készített lovak csak elterelésül szolgáltak, ő nyilván egy másik kapun szökött ki a grófnővel. – Gyorsan! – kiáltotta Kull. – Vissza a táborba, nyeregbe mindenki! A nyomukba eredünk. Azzal az egyik ló hátán termett, és már el is porzott. Brule felült a másikra és követte, bár kevésbé nyaktörő iramban. A vén szipirtyó gonoszul kuncogva nézte távozásukat. Egy idő múlva lópaták súlyos dobogását hallotta, ahogy a sereg elhaladt a város mellett. – Hehehe! A napkeltébe lovagolnak – és ki tér vissza a napkeltéből? Kull egész éjszaka lovagolt, hogy csökkentse a farszúni előnyét. Tudta, hogy nem mernek Zarfhaanában maradni a lánnyal, s mivel északra a tenger terült el, délre pedig Thuránia, Farszún ősi ellensége, nem maradt más választásuk – csak Grondar felé mehettek. A csillagok már kifakultak az égről, mikor a király előtt komoran kirajzolódott a keleti hegyek bástyafala; és napfény lopódzott a füves pusztára, mikor Kull fáradt csataménje nekivágott a szoros meredek
kaptatójának. A szökevények csak itt kelhettek át, mert a hosszú szirtfal végigkísérte a zarfhaanai határt, és a legközelebbi rés sok-sok mérfölddel északabbra nyílt rajta. A zarfhaanai őrség a hágót felügyelő kis toronyban tisztelgett a királynak, ő azonban csak kurtán odaintett nekik és továbblovagolt. A szoros legmagasabb pontján megállította hátasát. Itt kezdődött Grondar. A szirtfal ugyanolyan hirtelen szökött fel a keleti oldalon, mint a nyugatin, tövéből füves lapály nyújtózott a végtelenbe. Amerre a szem ellátott, magas fűtenger hullámzott, látszatra lakatlanul, a vadonban kóborló bölény- és antilopcsordáktól eltekintve. Pír futotta el a keleti horizontot, s ahogy Kull a lován ült, a nap falánk futótűzként lobbant végig a síkságon, mintha mardosó lángok harapóznának el rajta. A harcosok számára, akik csak most értek a hágó szurdokfalai közé, ló és lovasa sötét szobornak tetszett a hajnal vöröslő háttere előtt; aztán eltűntek a szemük elől, ahogy Kull megeresztett kantárszárral nekivágott a lejtőnek. – A napkeltébe lovagol – mormolták. – És ki tér vissza a napkeltéből? A nap már magasan járt az égen, mikor utolérték Kullt; a király megállt tanácskozni a társaival. – A piktek szóródjanak szét – mondta Kull. – Felgar bármikor délre fordulhat a grófnővel; csak egy bolond merészkedik mélyebbre Grondarban, mint feltétlenül szükséges. Talán ebben a percben is azon mesterkednek, hogy elosonjanak mellettünk és visszatérjenek Zarfhaanába. Így hát nyílt alakzatban lovagoltak tovább, Brule piktjei éhes farkasokként portyáztak előttük északon és délen. Ám a szökevények csapája nyílegyenesen futott. Kull gyakorlott szeme azonnal felismerte a nyomaikat, ahol a lovak patája letaposta a magas füvet és kiforgatta a göröngyöket. A grófnő és szeretője a jelek szerint egyedül menekültek, kíséret nélkül. Ekképpen nyomultak mind mélyebbre Grondar vad országában, üldözők és üldözöttek. Hogy miként sikerült Felgárnak megtartani az előnyét, Kull nem értette; ám míg az ő katonái kénytelenek voltak túlhajszolni a lovaikat, Felgar tartalék hátasokat is vitt magával, időnként cserélgetve, s így viszonylag jó erőben tartva őket. Kull nem küldött követet Grondar királyához. Grondart vad, félig civilizált nép lakta, akikről a külvilág vajmi keveset tudott azon kívül, hogy portyázó csapataik olykor kicsaptak a fűmezőkről, s karddal és
üszökkel söpörtek végig Thuránia meg a kisebb országok gyepűin. Nyugaton a határaikat gondosan megvonták, számon tartották és őrizték – mármint nem ők, hanem a szomszédaik –, azt viszont senki sem tudta, meddig terjed a királyságuk kelet felé. Általában úgy vélték, Grondar egészen a hatalmas, lakatlan pusztaságig ér, amit a mondákban Világvégének hívtak; de nincs kizárva, hogy az is hozzátartozik. Kemény lovaglással telt el néhány nap, mialatt sem a szökevényeket nem látták, sem más teremtett lelket; aztán egy pikt felderítő délről közelítő lovascsapatot pillantott meg. Kull megállította a seregét, és várt. Amazok is megálltak, némi távolságra tőlük: körülbelül négyszáz grondari harcos, ádáz és szikár férfiak, bőrruhában és primitív vértezetben. A vezetőjük kiléptetett a sorból. – Idegen, mi dolgod ezen a földön? – Egy engedetlen alattvalót keresünk, aki a szeretőjével szökött meg tőlünk, és békével járunk – felelte Kull. – Nincs viszályunk Grondarral. A grondari megvetően felhorkant. – Akik hívatlanul jönnek Grondarba, a jobb kezükben tartják az életüket, idegen. – Akkor, Valkára mondom – fortyant fel Kull türelmét veszítve –, az én jobb kezem olyan pajzs, amin elvásik Grondar összes fegyvere! Félre, vagy a földbe tiporlak! – Kopját szegezz! – hallatszott Kelkor kurta parancsa; a lándzsaerdő mintegy varázsütésre vízszintesbe süllyedt, a harcosok előredőltek nyergükben. A grondariak meghátráltak a félelmetes látvány elől; jól tudták, hogy nyílt terepen semmi esélyük a páncélos lovasság rohama ellen. Félrehúzódtak, mogorván gubbasztva hátasaikon, ahogy a valúziaiak eldübörögtek mellettük. A vezetőjük utánuk kiáltott. – Menjetek csak, bolondok! Aki a napkeltébe lovagol, nem tér vissza többé! Attól fogva lovas járőrök cirkáltak körülöttük, biztos távolságban, akár a vércsék, Kelkor pedig megkettőzte az őrséget éjszakára; ám a grondariak nem merészkedtek közelebb, és a felderítőiket sem háborgatták. A végtelen fűmezők tovább nyújtóztak, egyhangúságukat egyetlen domb vagy erdőfolt sem törte meg. Néha gyomverte, besüppedt romok mellett haladtak el; ennyi maradt egy-egy elfeledett városból, ama véres
idők néma mementójaként, amikor a messzi múltban a grondariak ősei előbukkantak a semmiből és uralmuk alá hajtották ennek a földnek az őslakóit. Lakott városokat nem láttak, még paticsfalú grondari kunyhókat sem, mivel útjuk az ország egy különösen vad és néptelen vidékén vezetett át. Nyilvánvalóvá vált, hogy Felgar nem szándékozik visszafordulni; egyenest keletnek tartott, akár valami menedéket remélt ezen a lakatlan tájon, akár csak az üldözőit akarta kifárasztani. Hosszú, kimerítő lovaglással töltött napok után egy hatalmas folyóhoz értek, mely szélesen elterpeszkedve kanyargott a síkságon. A partján hirtelen vége lett a fűmezőnek; a túloldalon kopár pusztaság húzódott a láthatárig. Egy aggastyán állt a folyóparton, ahol a mogorva hullámok egy jókora, lapos fenekű bárkát ringattak. Öreg volt, de szálfatermetű, akárcsak Kull király. Vedlett rongyai ugyanolyan vénnek tűntek, mint ő maga, megjelenése mégis tiszteletet parancsolt. Hófehér haja a vállát verdeste, torzonborz szakálla csaknem a derekáig ért. A busa, ősz szemöldök alatt parázsló nagy szemek fényét nem homályosította el a kor. – Idegen, aki királyként állsz előttem – szólította meg Kullt mélyen zengő hangon –, át akarsz-e kelni a folyón? – Át, igen – felelte Kull –, ha azok is átkeltek, akiket keresünk. – Tegnap reggel egy férfit és egy lányt tettem ki odaát – jött a válasz. – Valka nevében! – csapott a tenyerébe Kull. – Kezdem tisztelni ennek a bolondnak a bátorságát! Milyen város van a folyón túl, révész? – Semmilyen – felelte az aggastyán. – Ez a folyó Grondar határa… és a világé. – Hogyan?– kiáltotta Kull. – Már ilyen messze járunk? Azt hittem, a világvégi pusztaság Grondarhoz tartozik. – Nem, Grondar itt véget ér, ahogyan a világ is. A túloldal a titkok birodalma, a varázslaté és a borzalomé és az ismeretlen dolgoké. Ez itt a Stagus folyó, én pedig Karón vagyok, a révész. Kull ámultan nézett rá, mit sem sejtve róla, hogy akit most lát, annak emlékezete fenn fog maradni a századok homályában, míg a mítosz és a legenda elmossa az igazságot, és Karónból, a révészből Hádész csónakosa lesz. – Te nagyon öreg vagy – mondta Kull kíváncsian, miközben a valúziaiak lenyűgözve figyelték az aggastyánt, a piktek pedig babonás borzadállyal meredtek rá.
– Igen. Az ónépből származom, akik a világot uralták, amikor Valúzia még éppúgy nem létezett, mint Grondar vagy Zarfhaana. Át akartok kelni a folyón, lovasok a napnyugtából? Sok harcost vittem már át, és sok királyt. Ne feledjétek: aki a napkeltébe lovagol, nem tér vissza! Senki a sok ezerből, aki átkelt a Staguson. Háromszáz év telt el, mióta a világra jöttem, Valúzia ura. Én szállítottam át Hódító Gaar király seregét, mikor a világvégi pusztaság ellen vonult az összes bátor harcosával. Hét napig tartott az átkelésük, de egyikük sem tért vissza. Úgy ám, napkeltétől napnyugatig csengtek a kardok és harsogott a csatazaj; mire azonban a hold rányitotta a szemét a pusztaságra, minden ugyanolyan csendes volt, mint azelőtt. Jegyezd meg jól a szavam, Kull: senki nem jött még vissza azok közül, akik a Stagus túlpartjára merészkedtek. Névtelen borzalmak tanyáznak odaát; a vér is megfagyna az ereidben, ha látnád, amit én látok olykor a szürkületi homályban. Figyelmezz a szavamra, Kull! Kull hátrafordult a nyeregben, és végighordozta pillantását az emberein. – A parancsnokságom itt véget ér – mondta. – Ami engem illet, én akkor sem tágítok Felgar nyomából, ha a pokol legmélyére vezet; de senkitől sem várom el, hogy ezen a folyón túl kövessen. Engedélyezem nektek, hogy hazatérjetek Valúziába; bármi történjen velem, titeket nem terhel érte felelősség, a becsületetek folttalan marad. Brule felzárkózott Kull mellé. – Én a királlyal lovagolok – mondta kurtán; a piktjei harsány kiáltással csatlakoztak. Kelkor kiugratott a vörös vértesek közül, és szembefordult velük. – Aki vissza akar fordulni, egy lépést előre! – mondta. A vasba öltöztetett hadsor mozdulatlan maradt; a páncélok meg sem zördültek. – Nem hagynak magadra, Kull – villantotta ki a fogát Brule. Ádáz büszkeség dagasztotta a király barbár kebelét. Csak két szót mondott, ám ez a két szó jobban tűzbe hozta a harcosait bármi buzdító szónoklatnál. – Férfiak vagytok. Karón átszállította őket, ide-oda ingázva a két part között, míg az egész sereg át nem jutott. S ugyan a bárka nehéz volt és az aggastyán egymaga kezelte az evezőt, az ormótlan alkotmány fürgén szelte a vizet, gazdája pedig nem volt fáradtabb az utolsó forduló után, mint munkája kezdetén. Kull odafordult hozzá.
– Ha olyan sok vad bestia él a pusztaságban, hogyhogy nem kelnek át az emberek földjére? Karón a folyóra mutatott, s Kull szemöldökét összevonva látta, hogy nyüzsögnek benne a kígyók és az édesvízi cápák. – Ezt a folyót senki sem ússza át – mondta a révész. – Se ember, se mamut. – Előre! – kiáltotta Kull. – Kapjátok sarkantyúba a lovakat; vár minket a világvége! (Kornya Zsolt fordítása)
A hybóriai kor
Howard 1932-ben alkotta meg leghíresebb hősalakját, a kimmériai Conant, aki azonban korántsem Pallasz Athéné módjára pattant ki az agyából, teljes fegyverzetben és előzmények nélkül. Mint láthattuk, az első Conan-történet – A főnix a kardon – nem más, mint A bárd jogán című Kull-novella átdolgozott változata. Ezt még 1932 elején két további elbeszélés követte Conannal a főszerepben, az Ymir leánya és az Isten a szarkofágban (amelyek egyébként nem találtak kedvező fogadtatásra a Weird Talesnél, és csak évtizedekkel a szerző halála után láttak napvilágot). Howard, aki írásaihoz a legkülönfélébb irodalmi és kultúrtörténeti forrásokból merített alapanyagot, ekkor kezdte szükségét érezni, hogy a koherencia megőrzése érdekében jegyzeteket készítsen Conan fiktív világáról. Ezekből a jegyzetekből nőtt ki A hybóriai kor című híres esszéje, amelyet élete végéig bővítgetett és csiszolgatott, s legalább négy különböző fogalmazványa ismeretes. Mivel maga is érezte a kontinuitást a két hős között, Kull világát a szerző megtette a Conan-féle világ őstörténetének. A hybóriai kor tehát annak a mitikus időszaknak a bemutatásával kezdődik, amelyben Kull király élt és tevékenykedett, s számos olyan adalékkal árnyalja az összképet, amely csak innen ismeretes, a Kull-elbeszélésekből nem. Értelemszerűen ide tartozik a Hét Királyság végső bukásának leírása; ezt a barbárság hosszú évszázadai követik, amit a hybóriai népvándorlás zár le, egy új civilizáció felvirágzásának nyitányaként. Igazodva a fiktív kronológiához, az esszét két részre bontva közöljük. Az alább következő első rész mintegy határkő gyanánt szolgál kötetünkben; előtte a Kull-novellák a Hét Királyság hanyatló korszakában játszódnak, utána az Allison-történetek pedig a hybóriai népvándorlás idején.
A hybóriai kor
Első rész Az alább következő írás semmiféleképpen nem szándékozik a történettudomány álláspontjával összeegyeztethetetlen elméleteket megfogalmazni vagy népszerűsíteni. Pusztán fiktív háttér gyanánt szolgál egy sor fiktív elbeszéléshez. Mikor néhány éve elkezdtem novellákat írni Conanról, azért dolgoztam ki részletesen a kor „történelmét”, amelyben él és tevékenykedik, hogy nagyobb hitelességet kölcsönözzek alakjának és kalandjainak. És írás közben úgy találtam, hogy ha ragaszkodok e történelem „tényeihez” és szelleméhez, sokkal könnyebben tudom őt valódi, hús-vér személyiségként elképzelni (s ezáltal bemutatni) – nem pedig, mint holmi készterméket. Amikor beszámoltam kalandozásairól a különféle hybóriai királyságokban, sohasem tértem el az alábbiakban lefektetett „történelem” „tényeitől” és szellemétől, hanem ugyanolyan hűségesen igazodtam hozzájuk, mint a történelmi elbeszélések szerzői a valódi történelem menetéhez. Ezt a „történelmet” használtam kalauznak az összes novellához, amit róla írtam. Arról az időszakról, amit a nemédiai krónikások a kataklizma előtti kornak neveznek, az utolsó szakaszát kivéve igen keveset tudunk, s az is jobbára a legendák ködébe vész. Az ismert történelem a kataklizma előtti civilizációk hanyatlásával kezdődik, melyek közül Kamélia, Valúzia, Verulia, Grondar, Thule és Commoria királyságai voltak a legjelentősebbek. Ezek a népek mind hasonló nyelven beszéltek, ami közös eredetre vallott. Voltak más királyságok is, ugyanilyen civilizáltak; ezeket azonban más, minden bizonnyal ősibb fajok lakták. A korszak barbárjai a piktek voltak, akik elszórt szigeteken éltek,
messze kint a nyugati óceánban; az atlantisziak, akik egy kisebb földrészen laktak a pikt szigetek és Thuria, a főkontinens között; és a lemuriaiak, akik egy terjedelmes szigetláncot népesítettek be a keleti féltekén. A régi világban hatalmas feltáratlan régiók voltak. A civilizált királyságok, noha nagy területeket öleltek át, viszonylag csekély hányadát foglalták el az egész bolygónak. A thuriai kontinensnek Valúzia volt a legnyugatibb királysága, Grondar a legkeletibb. Grondar kultúrája nem volt annyira kifinomult, mint a rokon királyságoké; keletre tőle sivár és barátságtalan pusztaságok nyújtóztak. A pusztaság kevésbé kopár foltjain, az őserdőkben és a hegyvidéken primitív vademberek éltek elszórt klánokban és törzsekben. Messze délen egy titokzatos civilizáció virágzott, mely nem állt kapcsolatban a thuriai kultúrával, s gyökerei az emberiség előtti időkbe nyúltak. A földrész távol-keleti partjait egy másik rejtélyes rassz lakta, emberek ugyan, de nem thuriaiak; a lemuriaiak időről időre érintkeztek velük. Minden jel szerint egy sötét és névtelen kontinensről érkeztek, amely valahol a lemuriai szigetektől keletre terült el. A thuriai civilizáció roskadozott; hadseregeiben jórészt barbár zsoldosok szolgáltak. Piktek, atlantisziak és lemuriaiak voltak a tábornokaik, az államférfiak, gyakran a királyaik is. Az egyes országok marakodásairól, a Valúzia és Commoria közötti háborúkról, az atlantisziak hódító hadjáratáról – melynek eredményeképpen királyságot alapítottak a földrészen – inkább csak a legendák emlékeznek meg, mint a hiteles történetírás. Aztán bekövetkezett a kataklizma, mely megrendítette a világot. Atlantisz és Lemuria elsüllyedt, a pikt szigetek pedig kiemelkedtek a tengerből, egy új kontinens hegycsúcsaiként. Thuria számos régiója eltűnt a hullámok alatt, mások lesüllyedtek, beltengereket és hatalmas tavakat alkotva. Tűzhányók törtek ki és rettenetes földrengések döntötték romba a birodalmak tündöklő városait. Egész nemzetek tűntek el a föld színéről. A barbárok valamivel jobban vészelték át a viszontagságokat a civilizált fajoknál. A pikt szigetek lakói elpusztultak, ám egy népes kolóniájuk – amelyet azért telepítettek le Valúzia hegyes déli határvidékén, hogy felfogják a külső inváziókat – érintetlen maradt. Az atlantisziak kontinentális királysága hasonlóképpen megmenekült az általános romlásból, és süllyedő földjükről ezrével hajóztak át hozzájuk a testvéreik. Számos lemuriai vergődött ki Thuria keleti partvidékére, amit viszonylag kevéssé érintett a kataklizma. Itt rabszolgaságra vetette őket az ott lakó ősi
nép, s történetük innentől kezdve ezredéveken át a brutális elnyomás története. A kontinens nyugati részén a környezeti feltételek megváltozása az állati és növényi élet furcsa formáit hozta létre. Sűrű őserdők burjánzottak el a síkságokon, hatalmas folyamok vágtak utat a tengerhez, vadregényes hegyormok emelkedtek ki a lapályokból, a termékeny völgyekben mély tavak borították el a régi városok romjait. A lesüllyedt területekről bestiális vadak megszámlálhatatlan sokasága özönlötte el az atlantisziak kontinentális királyságát – állatok és emberek egyaránt. Az atlantisziaknak azonban szakadatlan élethalálharcba kényszerülve is sikerült megőrizniük hajdani barbár kultúrájuk maradványait. A fémektől és az ércektől megfosztva a kő iparosaivá váltak, hasonlatosan rég letűnt őseikhez, s e téren már mesteri fokra fejlesztették képességeiket, mikor csírázó civilizációjuk érintkezésbe került a hatalmas pikt néppel. A piktek szintén visszatértek a kovakőhöz, ám nekik gyorsabban gyarapodott a népességük és a harci tudományuk. Az ő természetükből hiányzott az atlantisziak szépérzéke; nyersebbek, gyakorlatiasabbak és szaporábbak voltak náluk. Ők nem hagytak hátra barlangfestményeket és elefántcsont faragásokat, mint az ellenségeik; figyelemre méltóan hatékony kovakő fegyvereket viszont annál nagyobb számban. A kőkorszaki királyságok összecsaptak, s egy sor véres háború eredményeképpen az atlantisziak a vadság állapotába zuhantak vissza, a piktek fejlődése pedig megtorpant. Ötszáz évvel a kataklizma után a barbár királyságok eltűntek a föld színéről. Immáron csak egy horda vadember – a piktek – hadakozott szakadatlanul néhány falka másik vademberrel – az atlantisziakkal. A piktek oldalán volt a számbeli fölény és az egység, míg az atlantisziak szervezetlen klánokra hullottak szét. Így festett a helyzet abban az időben nyugaton. A távoli keleten, amit a kataklizma óta gigantikus hegyláncok és hatalmas tavak sora zár el a világ többi részétől, a lemuriaiak a névtelen ősnép rabigájában robotolnak. A messzi délt továbbra is a titkok ködfátyla borítja; ezt a vidéket nem háborgatta föl a kataklizma, érintetlenül hagyván az emberiség előtti korok örökségét. Thuria civilizált nemzetei közül egy nem-valúziai nép maradványainak – a zhemriknek – sikerül gyökeret ereszteniük a lankás délkeleti hegységekben. Itt-ott szétszórva majomszerű vadak törzsei vándorolnak a világban, mit sem tudva a nagy civilizációk tündökléséről és bukásáról. Ám a távoli északon lassan kezdetét veszi egy
új nép kialakulása. A kataklizma napjaiban egy maroknyi vadember, akiknek fejlettségi szintje nem sokkal haladta meg a Neander-völgyiekét, északra menekült az általános pusztulásból. A hómezőket lakatlanul találták, egy vérengző majomfajtól eltekintve – e hatalmas, fehér bundás bestiák szemlátomást őshonosak voltak errefelé. Megküzdöttek velük és a sarkkörön túlra űzték őket; a végzetükbe, mint vélték. A majmok azonban alkalmazkodtak az új környezethez, s a kedvezőtlen természeti viszonyok dacára hamarosan elszaporodtak. Miután a csírázó kőkorszaki kultúra elpusztult a pikt–atlantiszi háborúkban, egy újabb, kisebb kataklizma ismét átformálta a régi földrész képét: óriási beltengerben egyesítette a nagy tavak láncolatát, még hathatósabb válaszfalat húzva nyugat és kelet közé. Az átalakulást kísérő földrengések, szökőárak és vulkánkitörések beteljesítették a barbárok romlását, amely a törzsi háborúkkal kezdődött. Ezer évvel a kisebbik kataklizma után a nyugati világ elvadult vidék képét nyújtja, dzsungelekkel és tavakkal és habzó-zúgó folyamokkal. Északnyugaton, az erdő borította hegyekben bandákba verődött majomemberek kóborolnak: nem ismerik sem a beszédet, sem a tüzet, sem a szerszámok használatát. Ők az atlantisziak leszármazottai: visszasüllyedtek az őserdei bestialitás visongó káoszába, ahonnan távoli őseik hosszú-hosszú idővel ezelőtt oly nagy fáradsággal emelkedtek ki. Délnyugaton elkorcsosult, barlanglakó vadak szétszórt nemzetségei tanyáznak; az elképzelhető legprimitívebb nyelvet beszélik, ám továbbra is őrzik a „pikt” nevet, amelynek a jelentése időközben egyszerűen „ember”re szűkült – így hívják önmagukat, megkülönböztetendő az igazi vadállatoktól, akikkel az életért és az élelemért versengenek. Ez az egyetlen kötelék, mely hajdani valójukhoz fűzi őket. Sem a nyomorúságos pikteknek, sem a majomszerű atlantisziaknak nincs kapcsolatuk más törzsekkel vagy népekkel. Messze keleten a lemuriaiak, akiket bestiális szintre züllesztett az évezredes elnyomás, föllázadtak uraik ellen és elpusztították őket. Most pőre vadakként tengetik életüket egy idegen civilizáció romjai között. A civilizáció túlélői, akik megmenekültek rabszolgáik dühöngése elől, nyugatra vándorolnak. Megrohanják és megdöntik a titokzatos déli királyságot, ám nem nyesik el teljesen emberiség előtti gyökereit, csupán rájuk telepítik a saját kultúrájukat, mely számos ponton módosul az
érintkezések következtében. Az új királyság neve Stygia; az ősi fajt kiirtják, ám civilizációjuk némely elemét több-kevesebb változtatással átveszik, sőt – vallásos tisztelettel övezik. Itt-ott a világban a fejlődés jelei mutatkoznak a vademberek kisebbnagyobb csoportjaiban; ezek elszórtak és besorolhatatlanok. Ámde északon a törzsek egyre gyarapodnak. Hybóriaiaknak hívják magukat, vagy hybóriknak, ami a nyelvükön annyit tesz: Bóri gyermekei. Bóri az istenük – hagyományaik szerint hatalmas főnök volt a messzi-messzi múltban, még annál a királynál is régebben, aki északra vezette őket a nagy kataklizma idején, amelyre a törzsek már csak elmosódott, ködös regékben emlékeznek. Időközben benépesítették egész északot, és lassú iramban terjeszkednek dél felé. Egyelőre még nem kerültek kapcsolatba más népekkel; háborúikat egymással vívják. A zord északon töltött ezerötszáz esztendő sudár, homokszín hajú, szürke szemű emberfajtát nevelt belőlük; szívósak és harciasak, ugyanakkor határozott hajlamot mutatnak a művészetekre és a költőiségre. Még mindig jobbára vadászatból élnek, ám a déli törzsek néhány évszázada már átváltottak a nomád pásztorkodásra. Elszigeteltségük falán eddig csak egyetlen rés támadt, mikor egy vándor azzal a hírrel tért vissza a messzi északról, hogy a néptelennek hitt jégmezőkön fehér embermajmok élnek, méghozzá igen nagy számban; meg volt győződve róla, hogy azoknak a bestiáknak az ivadékai, akiket a hybóriaiak ősei űztek ki a lakhatóbb földekről. Erős sereget kell a sarkkörön túlra küldeni – unszolta a főnököket –, hogy mielőbb kiirtsák ezeket a fenevadakat, mivel a legjobb úton járnak felé – esküdött meg rá –, hogy emberré fejlődjenek. Kinevették és kicsúfolták; a kalandvágyó ifjú harcosok maroknyi csapata követte őt északra, de senki sem tért vissza közülük. A hybóriai törzsek azonban dél felé terjeszkedtek, és ahogy a népesség gyarapodott, a mozgalom mind szélesebb kereteket öltött. A következő korszak a vándorlások és hódítások kora volt. Népek és néptöredékek sodródtak és keveredtek a világtörténelem folyton változó panorámájában. Nézzük a világot ötszáz évvel később! Homokszín hajú hybóriai törzsek vonulnak délre és keletre, útjuk során számos kisebb, névtelen klánt meghódítva és megsemmisítve. Az alávetett népekkel való elvegyülés jegyei kiütköznek az élcsapatok leszármazottain, mialatt az óhazából újabb, tiszta vérű csoportok rajzanak ki, ádáz támadásokat intézve ellenük;
elsöprik őket, pártatlanul és részrehajlás nélkül, s a nagy zűrzavarban a rasszok savója és salakja még kiismerhetetlenebbül összekeveredik, egyetlen hatalmas, erjedő elegyet alkotva. A hódítók még mindig nem kerültek kapcsolatba a régibb népekkel. Délkeleten a zhemrik leszármazottai, friss vért és erőt merítve egy névtelen törzzsel való keveredésből, nekilátnak életet lehelni ősi kultúrájuk halovány árnyékába. Nyugaton a majmokká korcsosult atlantisziak ismét elindulnak az emelkedés küzdelmes ösvényén. Bejárták a lét teljes körforgását; rég elfeledték, hogy valaha emberek voltak; most szabadon vághatnak neki a meredek kaptatónak, nem segítik és nem gátolják őket emberi emlékeik. Délen a piktek vadak maradnak, nem fejlődnek és nem hanyatlanak, mintegy dacolva a természet törvényeivel. Még délebbre Stygia ősi, titokzatos birodalma álmodja sötét álmait. Keleti határai mentén szilaj nomád nemzetségek vándorolnak; ekkoriban már Shem fiaiként emlegetik őket. A piktek szomszédságában, a Zingg sziklás hegyekkel védett, széles völgyében egy névtelen nép – amely talán a shemitákkal áll rokonságban – a primitív vadászó életmóddal szakítva letelepedik, és fejlett öntözéses mezőgazdaságot alakít ki. A hybóriai népvándorlás lendületét még egy tényező fokozta. Az egyik törzsük fölfedezte a kőből építkezés titkát, létrehozva az első hybóriai királyságot – a nyers és barbár Hyperboreát, melynek kezdeteit az ellenséges lovasrohamok visszaverésére emelt otromba sziklaerődök jelentették. Lóbőr sátraiból ez a törzs csakhamar kezdetleges, de masszív kőlakokba telepedett át, melyek védelmében gyorsan megerősödött. Kevés drámaibb esemény van a történelemben, mint Hyperborea váratlan felbukkanása, amelynek lakói úgyszólván egyik napról a másikra fordítottak hátat a nomád vándoréletnek, hogy habarcs nélkül egymásra rakott tömbökből roppant falakat és palotákat emeljenek – még alig láboltak ki a csiszolt kőkorszakból, mikor a véletlen szeszélye rávezette őket az építészet tudományának alapelveire! A királyság megalakulása számos törzset bírt továbbvonulásra, akik vereséget szenvedtek a harcokban, vagy nem voltak hajlandók fejet hajtani kastélylakó rokonaik előtt, inkább hosszú vándorutakra keltek, melyek messze vetették őket hazájuktól, olykor a világ túlsó felére. Az északon maradt klánokat pedig nagyjából ekkortájt vad, szőke óriások kezdték zaklatni, nem sokkal fejlettebbek a majomembereknél.
A következő ezer év története a hybóriaiakról szól, akiknek harcias törzsei uralmuk alá hajtják a nyugati világot. Hyperborea példáját követve barbár királyságok sora ölt alakot, egyik a másik után. A homokszín hajú hódítók találkoznak a piktekkel, és a nyugati pusztaságokba űzik őket. Nem fedezik föl viszont egyelőre az atlantisziak ivadékait északnyugaton, akik a majomlétből időközben a primitív vadak fokára vergődtek. Messze keleten a lemuriaiak különös félcivilizációt fejlesztenek ki önerőből. Délen a hybóriaiak megalapítják Koth királyságát, a Shem földjének hívott füves síkság határán; az itt pásztorkodó nomádok kezdenek kiemelkedni a barbárságból, részben a hybóriai befolyás miatt, részben Stygia szomszédsága révén, amely évszázadok óta gátlástalanul kizsákmányolja őket. A sarkkör közelében a szőke vademberek egyre gyarapodnak számban és erőben, úgyhogy az északon maradt hybóriai törzsek megindulnak dél felé, rokonaikat maguk előtt hajtva. Egyikük elfoglalja Hyperborea ősi országát, de nem ad neki új nevet, hanem megtartja a régit. Hyperboreától délkeletre létrejön egy zhemri királyság, Zamora néven. Délnyugaton egy pikt törzs elözönli a Zingg termékeny folyóvölgyét, aláveti az ott élő földművelőket, majd közéjük telepszik. Ezt a kevert vérű népet aztán néhány évszázad múlva meghódítja egy vándorló hybóriai törzs, és ezekből a vegyes elemekből alakul ki Zingara királysága. Ötszáz évvel később már tisztán kirajzolódnak az országhatárok. A nyugati világot a hybóriai királyságok uralják – Aquilónia, Nemédia, Brythúnia, Hyperborea, Koth. Ophir, Argosz, Korinthia és a Határkirályság. Zamora tőlük keletre, Zingara délnyugatra fekszik – mindkét nép kreol bőrű és egzotikus szokásoknak hódol, ám máskülönben nem rokonai egymásnak. Messze délen szunnyad Stygia, mentesen minden idegen hódítástól, de Shem lakói időközben lecserélték a stygiai igát a kevésbé keserves kothira. A füstös képű rabszolgatartók már nem merészkednek a nagy folyam északi partjára, amit Styxnek vagy más néven Nílusnak hívnak, és a birodalom sötét hátországában ered. Innen előbb jó darabon északnak folyik, aztán csaknem szabályos derékszögben nyugat felé fordul, átvág Shem zöldellő legelőin és beletorkollik a nagy tengerbe. Aquilóniától, a legnyugatibb hybóriai királyságtól északra élnek a kimmériaiak, ez a vad és vérengző nép, amely nem hajtott fejet a hódítók előtt, ám hála a velük való érintkezésnek, rohamléptekkel fejlődik; ők az atlantisziak leszármazottai, és jóval előbbre járnak a haladásban, mint régi ellenségeik, a piktek az Aquilóniától keletre fekvő vadonban.
Újabb öt évszázad, és a hybóriai civilizációt oly sugárzóan egészséges virágzásban találjuk, hogy a befolyása szinte kiragadja a barbárság mocsarából mindazon népeket, akikkel érintkezik. A leghatalmasabb királyság Aquilónia, de mások is versengenek vele erőben és vérkeveredésben; az ősi rasszhoz a gunderek állnak a legközelebb Gunderföldön, Aquilónia egyik északi tartományában. Ám ez a keveredés nem gyengítette meg a hybóriaiakat. Ők a nyugati világ urai – noha a zord tájakon tanyázó barbárok ereje egyre gyarapszik. Őshazájukat, északot a hybóriaiak már csaknem teljesen elvesztették. Maradék törzseiket aranyhajú, kék szemű barbárok – az óriás sarki vademberek leszármazottai – űzték ki a hómezőkről, Hyperborea ősi királyságát kivéve, mely konokul ellenáll a rohamaiknak. A barbárok országát Nordheimnek hívják, és két részre tagolódik: Vanaheimben a rőt hajú vanirok uralkodnak, Asgardban a szőke aesirek. Ekkor tűnnek föl újra a történelem színpadán a lemuriaiak, ezúttal mint hyrkánok. Már évszázadok óta kitartóan nyomulnak előre nyugati irányban; most egy törzsük délről megkerüli a nagy beltengert – a Vilayetet –, és a délnyugati parton megalapítja Turán királyságát. A beltenger és a hybóriai világ keleti gyepűi között végeláthatatlan kiterjedésű sztyeppék nyújtóznak, illetve messze északon és délen sivatagok. Gyéren lakott vidék ez, a hyrkánok érkezése előtt csak elszórt pásztornemzetségek vándoroltak rajta nyájaikkal: északon különféle bennszülöttek, délen jobbára shemiták, egy kevés hybóriai beütéssel, a kóbor hódítók örökségeként. Korszakunk vége felé más hyrkán törzsek északról kerülik meg a beltengert, és ismételten összetűznek Hyperborea keleti határvédjeivel. (Kornya Zsolt fordítása)
A jel
Ez a bizonytalan keltezésű vers – amit kereken negyven évvel Howard halála után adtak ki a hagyatékából – Atlantisz pusztulásáról szól, így hát kézenfekvő lezárása kötetünk középső részének. A hangvétele meglehetősen komor, mint a szerző költeményei általában; az olvasónak az a benyomása támad tőle, hogy Kull király sikerei a kígyóemberek ellen viselt háborúban nem bizonyultak maradandó érvényűnek. Az őrült istent, akit a vers többször is említ, de nem nevez meg, Poszeidónnak hívják. (Aki a bővebb részletekre is kíváncsi, lapozzon kicsit tovább, a befejező rész nyitónovellájához…)
A jel
Atlantisz ős hajnalkora komor királyok rabja volt, Furcsa és szörnyű dolgokat látott a sápadt éji hold: Bazalt bástyák fűrészfogát, mi csillagok közé harap, Füstöt hányó szentélyeket, hol élő hús az áldozat. Kígyófejét a mágia sziszegve rázta, s körbemart, Míg egy őrült isten szava rázúdított vizet s vihart. A királyok látták dühét, mely mindent hullámsírba ránt, S egy dombon roppant oszlopot emeltek intő jel gyanánt. Sötét szentélyek, templomok merültek mélyre, messze lenn; S hol tegnap álltak még, amott a tenger tükre végtelen. Ám kurta az emlékezet, a rostáin hamar kihull, Hogy mi szunnyad a víz alatt – holtan, de nem álmatlanul. Sírvermüket hínár lepi, az ős királyok alszanak. Várják az órát, mely ha jő, lerázhatják béklyóikat, S a dzsungelben, egy dombtetőn, mely miazmás párába vész Egy oszlop áll, mint sors jele, rajta a figyelmeztetés.
A gyilkos nap, ha tűz le rá, a leprás hold, ha mosolyog, A kőbe vésett rúna csak bazaltfogakkal vicsorog. Az emberi nem végzetét csikorgó gőggel hirdeti: Vakon bolyong e földtekén, sorsát el nem kerülheti. Mert ez áll írva a kövön, mélyen bevésve, szó szerint: ,,Urak voltunk fölöttetek, s urak leszünk egyszer megint.” Az őrült isten rég halott, haragja emlék s köd csupán; És a jel újra felragyog az ős királyok homlokán. (Kornya Zsolt fordítása)
III. ALLISON, AZ EMLÉKEZŐ
Embert öltem, nyolcezer éve már; Patak partján vártam rá hosszú lesben, Csöndes völgyben, hol levél se lebben, Csak víz csobog s a barna béka jár. Hegyormok felől kék ködpára száll. Az ösvényen jött, s én dárdát vetettem, Vérszomjúan s kígyónál sebesebben – Átjárta őt a gyilkos lándzsaszár. Ma is, ha kéken ködlik egy folyó, S szellő hoz a tengerről hangokat, Sóhajtás kél, komor halotti szó, Megborzongok az árnyas fák alatt; Sápadt szellem, meghalni nem tudó, Rám néz, s ujjával vádlón rám mutat. (Kornya Zsolt fordítása)
Út a Valhallába
Howard elbeszélő ciklusai mind torzóban maradtak, részben korai halála, részben a pulp-magazinok publikációs viszonyai miatt, a James Allison-sorozatra azonban különösen rájárt a rúd. A szerző életében mindössze egyetlen darabja jelent meg; összefüggő kritikai feldolgozása és kiadása mindmáig várat magára. Ebből következőleg mi is csak ízelítőt tudunk nyújtani belőle, megítélésünk szerint a legérdekesebb írásokkal. Ezt a ciklust Jack London Kóbor csillag című regénye ihlette (The Star Rover, 1915), amelyben egy ártatlanul életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt rab önhipnózisba menekül a szadista fegyházigazgató kínzásai elől, és újra átéli korábbi reinkarnációinak fordulatos kalandjait. Howardra igen nagy hatást tett ez a könyv, és a főhős – Darrell Standing – mintájára alkotta meg James Allisont, a halálos beteg texasi nyomorékot, aki a lélekvándorlás láncolatát visszafűzve találja meg azokat az élményeket, amelyeket a sors ebben az életében megtagadott tőle. Az Allison-történetek irodalmi előképüktől eltérően nem mozognak széles történelmi skálán; Howard mind a régmúltba helyezte őket, pontosabban az általa kreált hybóriai korszak hajnalára, a thuriai civilizáció bukása és a hybóriai felvirágzása köze. Kronológiailag tehát mintegy előtanulmánynak tekinthetők a Conan-ciklushoz. Az Út a Valhallába a legkorábbi Allison-novella, amelyben a főhős egy megrázó találkozás révén először ébred tudatára elmúlt életeinek. A szerző 1932 tavaszán küldte be a Weird Talesnek, Farnsworth Wright azonban nem fogadta el publikálásra. A kor elvárásait tekintve ez teljesen érthető. A történet Howard egyik legkeserűbb és legsötétebb írása: nemcsak a hepiend hiányzik belőle, hanem az optimizmus árnyéka is. Talán éppen ezért tarthat számot a mai olvasó érdeklődésére.
Út a Valhallába
Az ég visszataszítóan borús volt, fémesen fakó kékjébe tompa karmazsin fodrok vegyültek. A zavaros pírra alacsony dombok rajzolódtak ki: valóságos hegyormok e kopár pusztaságban, a tölgyirtásokon sarjadó bozót és a homokfúvások között, itt-ott sovány szántókkal tarkítva, ahol részesbérlők robotoltak nap mint nap, meddő munkában és keserves ínségben. Fölsántikáltam egy kiszáradt irtásföldekkel övezett dombhátra, amely kiemelkedett a többi közül. Az elém táruló látvány nyomasztó sivársága hamuízűvé keserítette a lelkemet. Lerogytam egy félig elkorhadt fatönkre; az egyhangú vidék kínzó melankóliája súlyosan nehezedett rám. A vörös nap alacsonyan állt a porfátylak és a szálkás felhők takarásában, alig tenyérnyivel a nyugati látóhatár fölött. Ám a homoktorlaszokon tenyésző szikkadt bozótost az alkonyat sem szépítette meg; komor izzása csak kiemelte a táj hátborzongató sivárságát. Aztán hirtelen észrevettem, hogy nem vagyok egyedül. Egy nő bukkant elő a sűrű bozótból, megállt, és engem nézett. Csöndes csodálkozással viszonoztam tekintetét. A szépség olyan ritka vendég volt az életemben, hogy alig ismertem fel, de azt rögtön tudtam, hogy ez a nő gyönyörű. Karcsú volt, de ragyogó alakú, se túl magas, se túl alacsony. A ruhájára nem emlékszem; benyomásom szerint elegánsan, ám mértéktartóan öltözött. Emlékszem viszont az arca különös szépségére, ahogy kirajzolódott a félhomályban; a szeme belülről fénylett, sohasem láttam még hasonlót. Mikor megszólalt, furcsa lejtésű hangja idegenül csengett a fülemben, akár a távoli harangjáték. – Min tépelődsz, Hjalmar? – Összetéveszt valakivel, kisasszony – feleltem – Az én nevem James Allison. Talán keres valakit? Lassan megrázta a fejét.
– Azért jöttem, hogy még egyszer lássam a földet. Nem hittem volna, hogy itt talállak. – Nem értem, miről beszél – mondtam. – Most látom magát először. Idevalósi? A beszéde nem vall texasira. Ismét nemet intett. – Nem. De régről ismerem ezt a földet, nagyon-nagyon régről. – Annyira nem tűnik öregnek – feleltem nyersen. – Megbocsát, ha nem állok föl. Mint látja, csak fél lábam van, és hosszú volt az út idáig, le kellett ülnöm pihenni. – Az élet keményen bánt veled – mondta lágyan. – Alig ismertelek meg. A tested úgy megváltozott… – Nyilván még ép koromból ismer – mondtam keserűen –, bár esküszöm, hogy én nem emlékszem magára. Alig múltam tizennégy, mikor rám esett egy musztáng, és olyan csúnyán összetörte a lábam, hogy amputálni kellett. Bárcsak a nyakam lett volna! Így beszélnek a nyomorékok a vadidegenekkel – nem részvétet várnak, csak a lelküket mérgező fájdalom fakad fel belőlük. – Ne csüggedj! – mondta lágyan. – Az élet elvesz, de cserébe ad is. – Ne szónokoljon nekem belenyugvásról meg apró örömökről! – fortyantam fel ingerülten. – Ha tehetném, megfojtanám a világ összes derűlátó bolondját! Mégis, minek kellene örülnöm? Van más választásom, mint ülni és várni a halált, míg végez velem a gyógyíthatatlan betegség? Nincsenek vidám emlékeim, és jövőm sem, legfeljebb néhány fájdalmas év, aztán a végső feledés sötétje. Egész életemet ebben a vigasztalan pusztaságban töltöttem; nem volt benne semmi szép. Hallgatásom gátja átszakadt, s előtörtek a mögé rekesztett keserű álmok; cseppet sem találtam furcsának, hogy egy különös, sosem látott nőnek öntöm ki a szívem. – A földnek is vannak emlékei – mondta ő. – Vannak, de én nem osztozok bennük. Élhettem volna gazdag és teljes életet, mielőtt a telepesek koldusszegény tanyavidékké változtatták a nyílt mezőket. Lehettem volna bölényvadász, felfedező, indiánölő – még itt is. De későn születtem, és a sors még ennek a satnya kornak az örömeit is megtagadta tőlem. Elmondhatatlan keserűség itt ülni, bénán és tehetetlenül; érezni, ahogy a forró vér kiszárad az ereimben, ahogy a ragyogó álmok kifakulnak az agyamból. Nyughatatlan, harcos fajtából származom. A dédapám Alamóban halt meg Davy Crockett mellett. Nagyapám Jack
Hayesszel és Bigfoot Wallace-szel lovagolt, és együtt veszett oda a Hoodezred háromnegyedével. Az idősebb bátyám Wimy Ridge-nél esett el a kanadaiak elleni harcban, a fiatalabb pedig az Argonne-nál. Apám is nyomorék, naphosszat a karosszékében szunyókál, ám az ő álmai tele vannak nagyszerű emlékekkel, mert neki golyó törte el a lábát, amikor fölfelé rohamozott a San Juan-hegyen. De miről ábrándozzak én? – Emlékezned kellene – mondta halkan a nő. – Az álmoknak még most is kísértenie kellene az éjszakáidat, távoli lantok visszhangjaként. Én emlékszem rá, hogyan csúsztam hozzád térden, és a mennydörgő robajra, ahogy beomlott a föld… Mondd, ember, sosem álmodod azt, hogy vízbe fúlsz? Összerezzentem. – Honnan tudsz te erről? Álmomban néha az az érzésem támad, mintha tajtékzó víztömeg magasodna fölém, zöld hegyfal gyanánt; aztán fuldokolva és kapálózva ébredek – de ezt honnan tudod? – A test változik, a szunnyadó lélek soha – felelte sejtelmesen. – Még a világ is átalakul. Sivár pusztaságnak nevezed ezt a földet; pedig olyan emlékeket őriz, melyek ősibbek és csodásabbak Egyiptoméinál. Álmélkodva ráztam a fejem. – Vagy te vagy őrült, vagy én. Texasnak dicső emlékei vannak háborúról és hódításról; de hogyan mérhetnénk ezt a pár száz évet Egyiptom ősi múltjához? – Mi ennek a földnek a legkülönösebb vonása? – kérdezte. – Nem egészen értem, mire célzol – feleltem. – Ha földrajzilag gondolod, talán az benne a legfurcsább, hogy széles táblákból áll, amelyek a tenger szintjéről több mint négyezer láb magasságba emelkednek, akár egy gigászi lépcső fokai, erdős hátságokkal szabdalva. Az utolsó töréspont a Caprock, utána a Nagy Síkság következik. – A Nagy Síkság hajdan egészen az Öbölig nyúlt – mondta a nő. – Réges-régen az a föld, amit ma Texasnak hívnak, hatalmas, összefüggő fennsík volt; lankás ívben lejtett a tengerpart felé, nem olyan töredezetten, mint ma. Aztán egy hatalmas kataklizma letörte a földlemezt a Caprocknál, dübörögve betódult az óceán, és a Caprock lett az új partszegély. Később, ahogy telt az idő, a víz visszahúzódott, szabadon hagyva a prérit, amilyen most, így alakítva ki azokat a bizonyos lépcsőfokokat. Közben azonban sok-sok különös dolgot sodort magával az Öböl mélyére… Ember, tényleg nem emlékszel? A hatalmas síkságra, amely az alkonyattól a csillámló
tengert strázsáló szirtekig nyúlt? És a városra, amely a szirtek fölött emelkedett? Zavartan meredtem rá. Hirtelen közelebb hajolt, s idegen szépsége elakasztotta a lélegzetem. Megszédültem. Keze különös mozdulatot írt le az arcom előtt. – Látni fogsz! – kiáltotta élesen. – Mit látsz? – Homokfúvásokat és kiszáradt bozótot – feleltem lassan, mint aki transzban beszél. – Alkonyodik… – Hatalmas síkságot látsz, egészen a csillogó szirtekig! – kiáltotta. – Látod a város tornyait és aranykupoláját, ahogy felragyognak a naplementében! Látod… Mintha hirtelen leszállt volna az éj, sötétség borult rám, és valami különös valótlanság, amelyben nem létezett más, csak a nő hangja, éles, sürgető, parancsoló… Olyan érzésem támadt, mintha kifakulnék térből és időből… mintha határtalan mélységek fölött pörögnék kozmikus szelek szárnyán… aztán hirtelen fénylő fellegeket láttam örvényleni, lassan-lassan furcsa tájjá kristályosodva, melyet egyszerre találtam ismerősnek és fantasztikusan idegennek. Hatalmas, fátlan síkság nyújtózott a ködfátylas horizontig. Messze délen roppant fekete város emelte az égre küklopszi tornyait; mögötte kéken ragyogott a tenger nyugodt víztükre. És a közelben emberalakok sora vonult a tágas pusztán. Megtermett férfiak voltak, lensárga hajjal és hideg, kék szemekkel, pikkelyvértben és szarvas sisakban, karddal-pajzzsal fölfegyverezve. Egyikük különbözött a többitől, mert alacsony volt, bár csupa izom, és sötét bőrű. A mellette lépkedő szőke harcos pedig… egy futó pillanatra a kettősség furcsa érzése fogott el. Én, James Allison a huszadik századból, láttam és felismertem ezt az embert, aki én voltam azon az idegen földön és rég letűnt időben. Az érzés szinte azonnal elenyészett, és attól fogva Hjalmar voltam a szőke népből; nem tudtam semmiféle más életről, sem a múltban, sem a jövőben. Ahogy azonban most elbeszélem Hjalmar történetét, helyenként óhatatlanul a mai énem szemszögéből tolmácsolom, amit látott és amit tett. Olvasóim figyelmét ez bizonyára nem fogja elkerülni. De ne feledjék közben, hogy Hjalmar Hjalmar volt, és nem James Allison; hogy sem többet, sem kevesebbet nem tudott, mint amennyit a saját tapasztalataiból
leszűrt, a saját élete keretei között. Én James Allison vagyok, és valaha Hjalmar voltam, Hjalmar viszont sohasem volt James Allison; az ember visszanézhet év-tízezredek távolába; ám előre soha, egyetlen pillanatra sem. Ötszázan voltunk, s tekintetünket a tenger és az égbolt kékjére feketén kirajzolódó tornyokra szegeztük. Egész nap hozzájuk igazítottuk lépteinket, mióta a hajnal első pírja föltárta őket csodálkozó szemünk előtt. Az ember messzire ellát a füves, sík lapályon; először azt hittük, a város közel van, de reggel óta talpaltunk, és még mindig mérföldekre jártunk tőle. Eleinte ott lappangott bennünk a gyanú, hogy ez is szellemváros – abból a fajtából, amely gyakran kísértett minket hosszú vándorutunkon a sivár és poros nyugati sivatagban, ahol a perzselő ég tükrében csendes, pálmafákkal övezett tavakat láttunk, és kanyargó folyamokat, és népes városokat… de ahogy közelebb értünk, mind semmivé foszlott. Ám ez itt nem porból, csendből és napsütésből fogant délibáb volt. A sötétedő esti égbolt háttere előtt tisztán láttuk a roppant tornyokat és a zord bástyákat; a fűrészfogas pártázatokat és a titáni sáncokat. Hogy miféle elfeledett korban meneteltem én, Hjalmar a törzsemmel azon a síkságon a névtelen város felé? Nem tudom. A népem még Nordheimben élt, és nem árjáknak hívták őket, hanem vörös hajú vaniroknak és aranyhajú aesireknek. A nagy vándorlás, amely a világ minden zugába elvitt minket, még nem indult meg; de a szétszóródás, kisebb, névtelen erecskékben, már megkezdődött. Mi évtizedekkel korábban vettünk búcsút északi hazánktól; tengerek és szárazföldek választottak el minket tőle. Ó, az a hosszú-hosszú vándorút! Soha más ehhez foghatót, még a többi árja törzs között sem, akiknek a kóborlásairól eposzokat költöttek. Körbevitt bennünket az egész világon – a havas északról le a határtalan síkságra és a termékeny völgyekbe, ahol békés, barna bőrű emberek művelték a földet – tovább a fojtó levegőjű, forró őserdőkbe, melyek rothadástól bűzlöttek és hemzsegve tenyészett bennük az élet – át a nyers, primitív színekben lángoló keleti tájakon, ahol pálmalombok bólogattak és ősrégi népek éltek kőből faragott városokban – ismét föl az örök hó és jég birodalmába, keresztül egy befagyott tengerszoroson – majd le a hófödte pusztaságba, amelynek zömök lakói
fókazsírt ettek és visítva menekültek a kardjaink elől – délre és keletre, ahol a hegyek és az erdők oly zordak és hatalmasak és kihaltak voltak, mint az Édenkert a kiűzetés után – át a sivatag perzselő homokján, a határtalan fűmezőkön, míg végül, a néma, fekete város mögött újra meg nem pillantottuk a tengert. Emberek öregedtek meg ezen a vándorúton; én, Hjalmar pedig férfivá értem. Ifjú csikaszként indultam el, és kipróbált harcos vált belőlem: kemény karú, széles vállú, érces torkú, vasszívű. Nagy emberek voltunk mind – valóságos óriások, felfoghatatlanok a satnya utókor számára. Nincs ma olyan férfi a földön, aki erőben fölérne közülünk a leggyengébbel; és izmaink gyorsaságához képest a legkiválóbb modern atléta is lomhának és nehézkesnek tűnne. Több volt ez puszta fizikumnál; a vándorlás hosszú évei során annyit küzdöttünk az emberekkel, az állatokkal és az elemekkel, hogy lelkünk telítődött a vadon szellemével – azzal a megfoghatatlan erővel, amely ott lappang a szürke farkas vonításában, az északi szél bömbölésében, a zajló folyók tombolásában, a jégeső metsző süvítésében, a sas szárnyának surrogásában és a lakatlan régiók zord csendjében. Mondtam, hogy furcsa vándorlás volt a miénk. Nem egy egész törzs kelt útra, szőke asszonyokkal és pőre gyermekekkel. Mi mind férfiak voltunk, született kalandorok, akik még a harcias nomádok életét is túl szelídnek találták. Így kerekedtünk fel, így kóboroltunk, fürkésztünk és hódítottunk; őrülettel határos kényszer űzött minket, hogy lássuk, mi rejlik a horizont mögött. Kezdetben több mint ezren voltunk; most alig ötszázan. A többiek csontjai világölelő vándorutunk mentén fehérlettek. Sok vezérünk volt; meghaltak sorra egymás után. Ekkor már Asgrimm vezetett minket, egy mogorva, ösztövér harcos, aki beleöregedett a végtelen vándorlásba, és folyton a szakállát rágta, mely erősen deresedett. Különböző klánokból származtunk, de mind az aranyhajú aesirek közül, kivéve azt az embert, aki mellettem haladt. Ő Kelka volt, a kardtestvérem, a piktek népéből. Egy távoli föld őserdő borította hegyei között csatlakozott hozzánk; ez volt a legkeletibb vidék, ameddig a népe eljutott, tamtam dobjaik szakadatlan pufogása érverésként lüktetett a fülledt, csillagfényes éjszakában. Zömök volt, vaskos, és veszedelmesebb egy vadászó leopárdnál. Mi, aesirek barbárok voltunk, Kelka viszont igazi vadember, a sötéten gőzölgő dzsungel őskáoszából. Lopakodó lépteiben a
tigris párnázott mancsa kísértett, fekete körmű kezében a gorillamarok szorítása; ugyanaz a láng égett a szemében, mint a párducéban. Ó, könyörtelen horda volt a miénk, nyomainkat sok földön kísérte kiontott vér és füstölgő üszök. Föl sem merem idézni, mennyi mészárlás, fosztogatás és erőszak állt mögöttünk, nehogy olvasóim elborzadjanak. Ti, egy puhányabb és szelídebb kor szülöttei, nem értenétek meg azokat a vérvörös időket, amikor farkasfalka marcangolt farkasfalkát, s az erkölcsök és az élet szabályai éppúgy különböztek a mostaniaktól, ahogy a vad szürke ordas különbözik a tűzhely előtt szundikáló, kövér ölebtől. Ezt a hosszadalmas magyarázatot azért iktattam ide, hogy olvasóim megértsék, miféle emberek vonultak azon a síkságon a város felé; mert enélkül Hjalmar története csak sívó káosz lenne, minden rendszer és értelem nélkül. A város látványa nem nyűgözött le minket. Nem egy hasonló helyet borítottunk már vérbe és üszökbe a tengerentúli földeken. Számos csatában tanultuk meg, hogy ha csak lehet, kerüljük az összetűzést a túlerővel, félni azonban cseppet sem féltünk. Harcra és baráti lakomára egyaránt készen álltunk, ahogy a város lakói döntenek. Észrevették minket. Elég közel jártunk már, hogy kivehessük a várost övező szántók, szőlők és gyümölcsösök körvonalait, a falak felé menekülő munkásokkal. Láttuk a lándzsahegyek csillogását a bástyákon, és hallottuk a harci dobok élénk pufogását. – Harc lesz, testvér – mondta Kelka mély torokhangon, és megigazította bal karján a pajzsot. Feszesre húztuk az övünket és megmarkoltuk a fegyvereinket, melyek nem rézből és bronzból készültek, mint odahaza a távoli Nordheimben, hanem éles acélból – hála egy fortélyos népnek, akik behódoltak nekünk a pálmafák és az elefántok földjén, miután legázoltuk acélvértes harcosaikat. Csatarendbe álltunk a síkságon, nem messze a hatalmas, fekete falaktól, amelyeket gigászi bazalttömbökből emeltek. Asgrimm kilépett a sorainkból, fegyvertelenül, kezét kifelé fordított tenyérrel feltartva, hogy tárgyalási szándékát jelezze. Ám az egyik toronyból nyílvessző csapódott a földbe a lába mellett, így hát visszahúzódott közénk. – Harc, testvér! – sziszegte Kelka, vörös lángokkal sötét szemében. Ebben a pillanatban kitárultak a hatalmas kapuszárnyak, és harcosok masíroztak ki köztük tömött sorokban; tollas fejdíszek bólogattak az emelkedő lándzsahegyek csillogásában. A lenyugvó nap tüzet csiholt
kifényesített rézsisakjaikból. Magasak voltak és szikárak, a bőrük sötét – bár se nem barna, se nem fekete –, az arcuk sólyomszerű, tisztán metszett vonásokkal. Bőrvértjüket rézpántok fogták össze, kerek pajzsukat fényes cápabőr borította. Lándzsáik, keskeny kardjaik és hosszú késeik bronzból voltak. Hibátlan alakzatba fejlődtek, mind az ezerötszázán; bólogató tolldíszek és szikrázó lándzsák hullámverése. Mögöttük a falakon bámészkodók gyülekeztek. Másodjára nem próbálkoztunk tárgyalással. Ahogy felénk nyomultak, a vén Asgrimm felüvöltött, akár a vért szimatoló toportyán, és szembetámadtuk őket. A csatarendünk felbomlott; farkasként rontottunk rájuk, és mikor közelebb értünk, láttuk az arcukon a megvetést. Nem voltak íjaik, és mi sem vesződtünk nyilazással vagy dárdavetéssel. Minél előbb kézitusát akartunk kezdeni. Mikor dobótávolságba értünk, lándzsazáport zúdítottak ránk, amely nagyrészt lepattant pajzsainkról és vértjeinkről; aztán a rohamunk rekedt bömböléssel csapódott be az alakzatukba. Ki mondta, hogy egy elpuhult civilizáció katonai fegyelme fölér a barbárok vad tombolásával? Ők csapatban harcoltak, mi külön-külön: nekirohantunk a lándzsáknak, eszeveszetten kaszabolva. A teljes első hadsoruk elhullt csapásaink alatt, a többi meg egymásra torlódva ingott meg, ahogy megérezték a roham rettenetes erejét. Ha kitartanak, átkarolhattak volna minket, aztán elnyomnak a túlerőjükkel és lemészárolnak. De nem tudtak kitartani. Keresztülgázoltunk rajtuk a csattogó kardok viharában, áttörtünk a vonalaikon, földbe tiportuk az elesettjeiket, ahogy megállíthatatlanul özönlöttünk tovább. Alakzatuk összeroppant, egyenként próbálták felvenni velünk a harcot, és a csata vérfürdővé változott. Ember ember elleni küzdelemben nem voltak számunkra ellenfelek. Úgy vágtuk őket, mint a gabonát; úgy arattuk, mint az érett asztagot! Ó, mikor felidézem magamban ezt a csatát, James Allison mintha átadná helyét a hatalmas és haragvó Hjalmarnak, agyában a harci őrülettel, ajkán harci dallal! És ismét megrészegülök a kardok énekétől, a forrón fröcskölő vértől, és a gyilkolás vad zajától. Megtörtek és megfutottak, a lándzsáikat eldobálva. Szorosan a sarkukban voltunk, futtában kaszabolva őket, egész a városkapuig, amin az elöl haladók beözönlöttek, aztán bevágták az orrunk előtt, kizárva a sereghajtónak maradt nyomorultakat. Egylépésnyire a menedéktől, ezek
szűkölve verték és kaparták a rideg fát, míg kardélre nem hánytuk őket. Utána mi kezdtük döngetni a kaput, míg a magasból sziklák és gerendák nem zúdultak ránk, három harcosunknak szakítva be a koponyáját; akkor biztonságos távolba húzódtunk vissza. Hallottuk az utcákon sikoltozó nőket; a férfiak a falakon felsorakozva nyilaztak ránk, nem túl ügyesen. A halottak széles sávban borították a síkságot, a két sereg összecsapásának helyétől egészen a város küszöbéig; és ahol egy aesir elesett, fél tucat tolldíszes harcos hevert körülötte. Leszállt az est. A kapu előtt ütöttük fel hevenyészett táborunkat, és egész éjjel hallgattuk a siránkozást meg a jajveszékelést, ahogy a falak túloldalán elsiratták a hullákat, melyeket kifosztottunk és valamivel odébb halomba dobáltunk. Hajnalban fogtuk a csatában elesett harminc aesir tetemét, és – íjászokat hagyva hátra a város szemmel tartására – a szirtekhez vittük őket, amelyek ezerötszáz láb hosszan buktak a mélybe a világos fövenyig. Találtunk lefelé vezető vízmosásokat, és levonultunk terhünkkel a tengerpartra. Itt hatalmas tutajt készítettünk a szárazra húzott halászcsónakokból, és gazdagon megraktuk uszadékfával. A tetejére fektettük a halott harcosokat, páncélosan, fegyverrel a derekukon, és elvágtuk a hadifoglyaink torkát, és bekentük a vérükkel a kardpengéket meg a tutaj oldalát. Aztán meggyújtottuk a máglyát és ellöktük a parttól. Messzire úszott a kék víz tükröző színén, míg vörös ragyogása egybe nem mosódott pirkadattal. Később megmásztuk visszafelé a vízmosásokat, és csatadalokat kántálva felsorakoztunk a város előtt. Felajzottuk az íjainkat, és egyik ember a másik után zuhant le a tornyokból, hosszú vesszőinkkel a testében. A külső kertek gyümölcsfáiból ostromlétrákat készítettünk, és a falaknak támasztottuk őket. A magasba hágtunk rajtuk, dacolva a nyilakkal, dárdákkal és kövekkel. Forró ólmot zúdítottak ránk, és úgy égették el négy harcosunkat, mint a lángra kapó hangyákat. Visszahúzódtunk, és addig lőttük őket, míg egyetlen tolldíszes fej sem mutatkozott a gyilokjárókon. Íjászaink fedezete alatt ismét felállítottuk a létrákat. Ahogy a döntő rohamra készülődtünk a falak ellen, az egyik kaputoronyban egy alak jelent meg; és valamennyien egy emberként torpantunk meg a látványtól. Egy nő volt az, amilyet sok-sok éve nem láttunk már – aranyhaja szabadon lengett a szélben, bőre tejfehéren csillogott a napon. A mi nyelvünkön kiáltott le hozzánk, akadozva, mintha rég nem használta volna. – Várjatok! A gazdáim szólni kívánnak veletek!
– A gazdáid?– köpte ki a szót Asgrimm. – Kit nevez egy aesir asszony a gazdáinak, ha nem a saját törzséből való férfiakat? A nő szemlátomást nem értette, de válaszolt. – Ez a város Khemu, és Khemu urai a gazdái ennek a földnek. Arra kértek, hogy mondjam meg nektek: harcban ugyan nem érnek föl veletek, de nem sok hasznotok lesz a város bevételéből, mert amint a falakra hágtok, ők saját kezűleg gyújtják fel a palotáikat, majd vágják el asszonyaik és gyermekeik torkát, úgyhogy semmit nem nyertek a győzelemmel, egy halom megperzselt kövön kívül. Ha viszont megkímélitek a várost, aranyat és drágaköveket küldenek nektek ajándékba, nemes borokat, ritka ételeket és egész Khemu legszebb leányait. Asgrimm a szakállát borzolta, előre élvezve a fosztogatást és a vérontást; ám a fiatal harcosok kiabálni kezdtek: – Kíméld meg őket, vén medve! Különben megölik a nőket, és mi már hónapok óta kóborlunk nő nélkül. – Ostoba kölykök! – vicsorogta Asgrimm. – A csók emléke hamar elenyészik, de a kardnak minden csapása új dalt zeng a fülbe! Mi kell nektek – a nők csalfa bűvölete, vagy az ölés friss öröme? – A nők! – üvöltötték a fiatal harcosok, kardjukkal verve a pajzsukat. – Küldjék a lányokat, és békén hagyjuk a nyamvadt városukat! A vén Asgrimm keserű gúnymosollyal sarkon fordult, és felkiáltott az aranyhajú asszonynak a toronyba. – Ha rajtam múlna, porig rombolnám az összes tornyotokat, a port pedig megöntözném a gazdáitok vérével – mondta –, de a kölykeim bolondok! Küldjetek nőket és ennivalót – meg a főnökök fiait túsznak! – Úgy lesz, uram – felelte a lány, mi pedig fogtuk az ostromlétrákat és visszatértünk a táborunkba. A kapu csakhamar szélesre tárult, és aranyedényeket cipelő, meztelen rabszolgák menete vonult ki rajta, olyan ételekkel-italokkal megrakodva, amelyeknek még a létezéséről sem hallottunk. Egy karvalyképű férfi vezette őket élénk színű tollpalástban, elefántcsont pálcával a kezében; a halántékán összetekeredett kígyót formázó rézpántot viselt, amelynek a feje elöl, a homloka fölött felágaskodott. Öltözékéből kitűnt, hogy valamiféle pap lehet; többször elismételt egy nevet – Shakkaru – és közben magára mutatott. Fél tucat selyemnadrágos ifjú jött vele, drágaköves csatokkal és tarka
tollakkal felékszerezve; valamennyien reszkettek a félelemtől. A szőke lány újra kiállt a toronyba, és lekiáltotta nekünk, hogy ezek a főemberek gyermekei, és Asgrimm megkóstoltatta velük a bort meg az ételt, mielőtt közülünk bárki egy ujjal is hozzáért volna. Asgrimmnek a rabszolgák aranyporral töltött borostyánedényeket hoztak, egy karmazsinvörös selyemköpenyt, egy cápabőr övet drágaköves aranycsattal, és egy fényesre csiszolt réz fejpántot, amin hatalmas tollak lengedeztek. Ő morogva rázta a fejét. – A pompa nem egyéb a hiúság poránál, mely fényét veszti, ahogy az évek menetelnek; az ölés öröme azonban sohasem tompul el, és a frissen ontott vér szaga kedves az öregember orrának. De azért felvette a fényűző öltözéket, és mikor megérkeztek a lányok – csupa karcsú, ruganyos, sötét szemű teremtés, lenge selyemruhában – a legszebbet választotta ki közülük, mogorva képpel, mint aki citromba készül harapni. Sokszor megfordult már a hold, mióta utoljára láttunk nőt, eltekintve a fókazsírevők tömzsi, füstszagú asszonyaitól. A harcosok kiéhezetten ragadták el a rémült lányokat – az én lelkem azonban az aranyhajú idegen látványától mámorosodott meg, és rajta kívül nem maradt hely másnak a gondolataimban. Asgrimm a túszok őrzésével bízott meg, azzal az utasítással, hogy kíméletlenül vágjam le őket, ha a bor vagy az étel mérgezettnek bizonyulna, vagy ha a város lakói meglepetésszerűen kicsapnának ránk a falak oltalmából. De csak azért jöttek elő, hogy összegyűjtsék a halottaikat, majd fura szertartásokkal elhamvasszák őket egy tengerre néző meredélyen. Aztán újabb menet járult elénk, hosszabb és díszesebb az előzőnél. Kétfelől a seregvezérek lépkedtek, fegyvertelenül, vértjüket selyemtunikára és palástra cserélve. Az élen Shakkaru haladt, elefántcsont pálcáját magasra emelve; a sorfalak között drágakövekkel kirakott, baldachinos, fényezett mahagóni hordszék ringatózott, fiatal rabszolgafiúk vállán, akik csupán kurta papagájtoll köpenyt viseltek. A gyaloghintóban egy sovány férfi ült, magas, hosszúkás fején különös koronával. Mellette sétált a fehér bőrű lány, aki a toronyból beszélt hozzánk. Odaértek elénk, és a rabszolgák letérdeltek, a hordszéket továbbra is a vállukon tartva; a sorfalat alkotó nemesurak pedig félrehúzódtak és követték a példájukat. Csak Shakkaru és a lány maradt
állva. A vén Asgrimm farkasszemet nézett velük, ösztövéren, ádázul, éberen; ráncokkal vésett arcát árnyékba borította a fölötte bólogató fekete tolldísz. És arra gondoltam, mennyivel királyibb jelenség ő, amint karddal a kezében áll óriás harcosai között, mint ez az ember, aki ernyedten heverészik a rabszolgái által cipelt gyaloghintóban. Tekintetem azonban a lányon időzött, akit most láttam először szemtől szembe. Csak egy rövid, ujjatlan, kék színű, mélyen kivágott selyemtunikát viselt, amely tenyérnyivel a térde fölött végződött, a lábán pedig puha, zöld bőrszandált. A szeme kerek volt és tiszta, a bőre fehérebb a legfinomabb tejnél, a haján aranyfodrokban játszott a napfény. Karcsú alakjában volt valami lágyság, amilyet egyetlen aesir nőn sem láttam soha. A mi lenszőke asszonyaink szépek és szilajok, ő viszont szilajság nélkül volt szép. Nem a könyörtelen északon nőtt fel, ahol nap mint nap harcolni kell az életért, férfiaknak és nőknek egyaránt. De nem gondoltam én végig ezeket igazán; csak álltam, megbűvölve ragyogó szőkeségétől, miközben lefordította a király szavait, majd Asgrimm torokhangon elmorgott válaszát. – Az én uram azt mondja nektek: „íme, én vagyok Akkheba, Istár papja, Khemu királya. Legyen köztünk barátság. Hasznát vesszük egymásnak, mert a varázserőm megmutatta nekem, hogy ti találomra kóboroltok a puszta földeken; Khemu városának pedig szüksége van éles kardokra és erős karokra, mert a tenger felől olyan ellenség fenyeget minket, akivel nem bírunk egyedül. Maradjatok nálunk, hadd húzódjunk a fegyvereitek védelmébe; hálánk jeléül fogadjátok el ajándékainkat, és a leányainkat feleségnek. A rabszolgáink dolgoznak majd rátok, és nap mint nap olyan asztalhoz ülhettek, amely roskadozik a hús, a hal, a fehér kenyér, a gyümölcs és a bor terhe alatt, fényűző ruhákat fogtok viselni, és márványpalotákban laktok, selyemdíványok és csörgedező szökőkutak között.” Mármost Asgrimm értette ezt a beszédet, mert a pálmalombos földeken volt már dolgunk városokkal; kék szeme azonban akkor csillant föl, amikor ellenségről és kardcsörgésről esett szó. – Itt maradunk – felelte, és mi torkunk szakadtából helyeseltünk. – Itt maradunk, és ha ellenség támad rátok, kihasítjuk a szívét. De a falakon kívül fogunk táborozni, és a túszok éjjel-nappal velünk lesznek. – Legyen – mondta Akkheba, méltóságteljesen meghajtva hosszúkás fejét; Khemu nemesei pedig letérdeltek Asgrimm előtt, és meg akarták
csókolni lábszárszíjas szandálját. Ő azonban káromkodott és dühösen elkergette őket, mialatt harcosai nyers derűvel hahotáztak. Aztán Akkheba visszatért a rabszolgái vállán ringatózó hordszékbe, mi pedig barátkozni kezdtünk a hosszú pihenés gondolatával, viszontagságos vándorlásaink után. Pillantásom az aranyhajú tolmácson csüngött, míg a város kapui be nem zárultak mögötte. Így hát a falakon kívül telepedtünk le, és az emberek minden nap ételt meg bort hoztak nekünk, és küldtek új lányokat is. Félelemre nem lévén több okuk, a munkások visszatértek megművelni a kerteket, a földeket és a szőlőket, a halászok pedig újra kifutottak a tengerre, ívelt orrú, keskeny bárkákon, csíkos selyemvitorlák alatt. És végül elfogadtuk a király meghívását; közrefogtuk a túszokat, kardot szegeztünk a torkuknak, és szoros alakzatban bevonultunk a vasrácsos kapun a városba. Ymirre, Khemu hatalmas volt! Uralkodói bizonyára istenek ágyékából fakadtak, mert ki más emelhette volna azokat fekete bazaltfalakat, amelyek nyolcvan láb magasak voltak, és a tövükben negyven láb szélesek? Vagy azt a roppant aranykupolát, amely ötszáz lábnyira magasodott a márványköves sétányok fölé? Ahogy karddal a kezünkben végigvonultunk az oszlopokkal szegélyezett főutcán, ki a széles piactérre, kíváncsi arcok jelentek meg az ajtókban és az ablakokban, egyszerre ijedtek és izgatottak. Jöttünkre a piactér zsivaja hirtelen elcsitult, az emberek visszahúzódtak, hogy helyet csináljanak nekünk a boltok és a bódék körül. Éber ragadozóként lestük minden lépésüket; a legkisebb félreértés is elég lett volna, hogy véres őrjöngésben törjünk ki. De Khemu lakói bölcsek voltak és óvakodtak ingerelni minket. Megérkeztek a papok, meghajoltak előttünk, és a nagy királyi palotához kísértek, egy kolosszális, fekete márványépülethez. A palota mellett tágas, nyitott udvar terült el, márvánnyal kikövezve; innen tízembernyi széles lépcsőfokok vezettek egy emelvényhez, amelyről a király időnként beszédet szokott intézni népéhez. A palota egyik szárnya az udvar mögé nyúlt; ennek a falára támaszkodott a lépcsősor. Ezt a szárnyat régebben építették, mint a palota többi részét; furcsa faragásokkal ékes, meredek kőtetejét az egész városban csupán az aranykupola magasodta túl, bár a széle csak néhány lábbal húzódott az emelvény fölött. Hogy mit rejtett a tető, azt soha egyetlen aesir sem tudta meg; némelyek szerint Akkheba háremét.
Az udvaron túl az alacsonyabb rangú papok oszlopdíszes homlokzatú kőházai sorakoztak egy széles, márványlapos utca mentén; aztán a szédítő aranykupola következett, amely Istár roppant templomát koronázta. Köröskörül zafírkéken csillogó tornyok emelkedtek, a fenséges kupola azonban valamennyit túlragyogta – ahogyan Istár dicsősége is túlragyogja a halandó emberekét, mondta nekünk Shakkaru. Igen, Shakkaru; mert a táborunkban töltött idő alatt a nemesifjúk elég jól elsajátították a mi egyszerű, darabos nyelvünket; és az ő tolmácsolásukkal, no meg némi mutogatással, a khemui papok szót értettek velünk. Fölkísértek minket a templom díszes kapujához, ám miután a roppant oszlopsorok között néhány pillantást vetettünk az épület félhomályos belsejébe, csapdától tartva megtorpantunk és kint maradtunk. Én közben mohón kerestem az aranyhajú lányt, de nem láttam sehol. Tolmácsként fölöslegessé vált, s elnyelte a titokzatos város csendje. Első látogatásunkat – ami után visszatértünk táborunkba a falakon kívül – később mind sűrűbben megismételtük, eleinte népes csapatokban, aztán ahogy gyanakvásunk alábbhagyott, kisebb társaságban vagy egyenként. Aludni azonban sohasem aludtunk a városban, noha Akkheba biztatott minket, hogy verjük fel sátrainkat a piactéren, ha már az általa felkínált márványpaloták nincsenek ínyünkre. Egyikünk sem lakott soha kőből rakott házban vagy magas falak között. A mi népünk cserzett bőrsátrakban élt, vagy paticsfalú kunyhókban, és hosszú vándorútjaink során gyakran háltunk a csupasz földön, farkasmódra. De minden nap bejártunk a városba, megbámulni a csodáit. Az üzletekből elvettük, ami megtetszett, a kereskedők legnagyobb kétségbeesésére; a palotákba óvatosan merészkedtünk be, mivel azonban senki nem állta utunkat, kiélveztük a nemeshölgyek társaságát, akik szemlátomást féltek tőlünk, mégis vonzódtak hozzánk. Khemu népe csodálatos gyorsasággal tanult; csakhamar ugyanolyan jól beszélték a nyelvünket, mint mi, bár a mi barbár ajkunk nehezen boldogult az övékkel. Mindez persze időbe telt. Az első látogatásunkat követő napon néhányan újra bementünk a városba, és Shakkaru megmutatta nekünk a magasabb rangú papok palotáját, Istár templomának közvetlen szomszédságában. Amikor beléptünk, megpillantottam az aranyhajú lányt; egy pocakos rézbálványt fényesített egy marék selyemmel. Asgrimm az egyik nemesifjú vállára ejtette nehéz kezét. – Mondd meg a papnak, hogy azt a nőt akarom! – mordult föl; ám
mielőtt Shakkaru válaszolhatott volna, vörös düh borította el az agyam, és úgy léptem Asgrimm felé, ahogy a tigris teszi, ha vetélytársat lát. – Ha bárki elviszi ezt a nőt, Hjalmar lesz az – morogtam, és Asgrimm macskaként pördült szembe velem, megérezve hangomban a gyilkos vastag dorombolását. Feszülten méregettük egymást, kezünk a kardmarkolaton; Kelka farkasvigyorral araszolni kezdett Asgrimm háta felé, loppal kivonva hosszú kését; ám ekkor megszólalt Shakkaru, a túszon keresztül. – Nem, vitéz urak, Aluna nem lehet sem a tiétek, sem senki másé. Ő az istennő szolgálója. Kérjetek bárki mást a városból, és megkapjátok, akár a király kedvenc ágyasát is; de ez a nő Istárnak van szentelve. Asgrimm horkantott egyet, és nem erőltette tovább a dolgot. A templom tömjénillatú titkai még az ő féktelen lelkét is megérintették, és bár mi aesirek nem tartjuk túl nagyra más népek isteneit, nem kívánt fölösleges kockázatot vállalni egy lány miatt, akit ilyen szoros kapcsolat fűz egyikükhöz. Bennem viszont az Aluna iránti vágy legyűrte a babonaságot. Újra meg újra visszatértem a papok palotájába, s noha nemigen tetszett nekik a jövés-menésem, nem akartak – vagy nem mertek – kiutasítani; én pedig apránként nekiláttam az udvarlásnak. Mit mondhatnék széptevői tehetségemről? Más nőt talán a hajánál fogva vonszoltam volna a sátramba; Aluna körül azonban még a papi tilalom nélkül is volt valami, ami visszatartott az erőszaktól. Úgy udvaroltam neki, ahogy az aesir lányoknak szokás – a hősiességemmel dicsekedtem, elhalmoztam a válogatott vérfürdők történetével. És túlzás nélkül, őszintén állíthatom – nincs az a szeszélyes nordheimi hajadon, akinek a szívét meg ne hódítottam volna az öldöklések és rablóportyák e végeláthatatlan sorozatával. Csakhogy Aluna érzékeny volt és szelíd; templomban nevelkedett, nem a jégmezőkön! Vérengző kérkedésem megijesztette; nem értette, mit akarok. És a természet furcsa fintoraként épp ez az értetlenség tette őt még vonzóbbá számomra – aminthogy őt taszította ugyan a vadságom, mégis jobban felkeltette a figyelmét, mint az elpuhult khemui férfiak. Ám beszélgetéseink során legalább megtudtam, hogyan került Khemuba; és a története ugyanolyan különös volt, mint Asgrimmé meg a mi csapatunké. Hogy hol töltötte a gyermekkorát, arról földrajzi ismeretek híján nem sokat tudott mondani, de valahol messze keleten lehetett, túl a tengeren. Emlékezett egy hullámok korbácsolta, kopár partszegélyre;
néhány roskatag, sárból tapasztott kunyhóra, és a bennük lakó szőke emberekre. Azt hiszem, egy olyan aesir törzsből származhatott, amely az összes többinél nyugatabbra vetődött vándorútján. Kilenc- vagy tízéves korában sötét bőrű emberek ütöttek rajta a faluján egy evezős gályával. Hogy kik lehettek, nem tudta, és erre nézve a történelem sem szolgál támpontokkal, mert a föníciaiak ebben az időben még nem szálltak tengerre, ahogy az egyiptomiak sem. Talán valami ősi nép sarjai voltak, egy letűnt korszak túlélői, mint Khemu lakói – akik elpusztultak és feledésbe merültek az ifjabb fajok fölemelkedése előtt. Mindenesetre elrabolták a kislányt, aztán egy vihar napokig kergette őket nyugat és dél felé, míg a gálya zátonyra nem futott egy ismeretlen szigeten, ahol festett bőrű kannibálok özönlötték el a partot, lemészárolva a túlélőket. A sárga hajú gyermeket megkímélték, valami kiismerhetetlen szeszélyből; beültették egy hatalmas kenuba, vigyorgó koponyákkal az oldalán, és addig eveztek vele, míg meg nem pillantották Khemu tornyait a magas szirtfalon. Itt eladták a khemui papoknak, Istár szolgálójául. Először azt hittem, ez valami szent és nagy tisztelettel övezett hivatás, ám hamarosan rá kellett jönnöm, hogy nem. Lelkem mélyén mozgolódni kezdett a gyanakvás férge a khemuiak iránt, ahogy a szavaiból rádöbbentem, milyen kegyetlen, keserű megvetéssel tekintenek az ifjabb fajokra. Aluna helyzete a templomban nem volt sem kiemelt, sem megbecsült; bár az istennőt szolgálta, ez semmilyen előjogot nem biztosított számára, leszámítva azt, hogy a papokon kívül egyetlen férfi sem érinthette. Lényegében közönséges cseléd volt, kiszolgáltatva a karvalyképű papok kegyetlenségének. Ők nem látták szépnek; világos bőre és csillogó aranyhaja alsóbbrendű származásról árulkodott. És bár én ritkán terheltem az agyamat elmélkedéssel, még bennem is fölmerült a homályos gondolat, hogy ha egy szőke lányt ilyen mély megvetéssel sújtanak, aligha lehet őszinte az a tisztelet, amit a vele egy vérből való férfiak felé mutatnak. Khemuról egy keveset Alunától tudtam meg, valamivel többet pedig a papoktól és a nemesifjúktól. Népük ősrégi volt; a félig-meddig mitikus lemuriaiaktól származtatták magukat. Városaik hajdan koszorúban vették körbe az öblöt, amelyre Khemu nézett. Egyeseket azonban elnyelt a tenger; másokat a festett bőrű vademberek prédáltak fel; megint mások polgárháborúknak estek áldozatul – úgyhogy Khemu immár közel ezer éve egyedül uralkodott magányos fenségében. A külvilágból csak a szeszélyes,
festett bőrű kannibálokkal álltak kapcsolatban, akik nagyjából egy évvel ezelőttig rendszeresen felkeresték őket hosszú, magas nyakú kenuikon, hogy ámbrát, kókuszdiót, cetfogat és korallt kínáljanak eladásra a saját szigeteikről, továbbá mahagónit, párducbőrt, nyersaranyat, elefántcsontot és rézércet valami ismeretlen, trópusi szárazföldről messze délen. Khemu népe hanyatló korszakát élte. Bár lélekszámuk még mindig ezrekre rúgott, sokan közülük rabszolgák voltak, több száz nemzedékre visszamenőleg. Csupán az árnyékát őrizték fajuk hajdani dicsőségének. Még néhány évszázad, és csendes agonizálással kihalnak; ám a déli tengereken, túl a látóhatáron, váratlan veszedelem ütötte fel a fejét, mely gyors és azonnali pusztulással fenyegette őket. A festett bőrű nép beszüntette a békés kereskedelmet. Most harci kenukon jöttek, lándzsájukkal verve bőrpajzsukat, ajkukon barbár csatadalokkal. Egy király emelkedett ki közülük, akinek sikerült egyesítenie a viszálykodó törzseket, és Khemu ellen uszította őket. Nem féltek a várostól, mert sohasem voltak az alattvalói; az ősi birodalom, amelyhez Khemu tartozott, rég összeomlott már, mikor ők eljutottak a szigetekre a távoli kontinensről, ahol fajtájuk bölcsője ringott. A királyuk nem hasonlított rájuk; fehér bőrű óriás volt, akárcsak mi, őrült kék szemekkel és vérvörös fürtökkel. Khemu népe látta egyszer. A festett vademberekkel megrakott harci kenuk éjszaka érkeztek, a partszegély mentén lopakodva. Virradatra a szigetlakók lemészárolták a halászokat – akik akkor még kunyhókban laktak a csónakjaik mellett –, megmászták a szirtfalban nyíló vízmosásokat, lekaszabolták a munkába igyekvő földműveseket, és megrohanták a városkaput. A nagy falak azonban kitartottak, a támadók véres fővel takarodtak el alóluk. De a vörös hajú király kiállt a kapu elé, hajánál fogva meglengette egy nő levágott fejét, és szörnyű esküvést tett. Akkora hajóhaddal fog visszatérni – ígérte –, hogy a harci kenuk elsötétítik a tengert, és a véráztatta porba dönti Khemu tornyait. Ő volt az ellenség, akivel meg kell majd küzdenünk, mi pedig vad türelmetlenséggel vártuk az érkezését. És várakozás közben egyre jobban hozzászoktunk a civilizációhoz, már amennyire a barbárok ilyen rövid idő alatt képesek erre. Továbbra is kint táboroztunk, és a falak között a kezünk sose tévedt messze a kardmarkolattól; ám ez inkább ösztönös óvatosság volt, mint az árulástól való félelem. Még Asgrimm is hagyta biztonságba ringatni magát, miután
Kelka részegen megölt három khemuit, akik borral itatták a piactéren – és a rokonaik sem vérbosszút nem hirdettek, sem váltságot nem követeltek értük. Legyűrtük babonás félelmünket, és hagytuk, hogy a papok körbevezessenek minket az idegölő sötétségbe burkolózó épületbarlangban, ami Istár temploma volt. Még a belső szentélybe is bementünk, ahol szent tüzek égtek tompa lánggal az illatos félhomályban. Itt egy sikoltozó rabszolgalányt áldoztak fel a hatalmas, fekete, vörössel erezett oltárkövön, a márványlépcső tövében, mely a fejünk fölött a sűrű sötétségbe veszett. A lépcső Istár lakóhelyére vezet, mondták nekünk; ezen megy föl az áldozat lelke, hogy a szolgálatába álljon. Ami alighanem így is van, véltem, mert miután az oltárra terített test utolsót vonaglott, s a kórusban kántált ima vérfagyasztó suttogásba fúlt, messze fentről zokogás zaját hallottam, és tudtam, hogy a lecsupaszított lélek nyöszörög úrnője színe előtt. Később megkérdeztem Alunát, látta-e már az istennőt, őt pedig reszketés fogta el, és csak annyit felelt, hogy ez a holtak kiváltsága. Ő, Aluna, a lábát sem tette soha a márványlépcsőre, ami az istennő otthonába visz. Bár Istár szolgálójának hívják, ő a karvalyképű papok parancsait követi, meg a gonosz szemű, meztelen nőkét, akik elmosódott árnyként suhannak az oszlopok között, a bíbor félhomályban. De a harcosok soraiban elégedetlenség támadt, ráuntak a jólétre és a fényűzésre, meg a sötét bőrű lányokra is. Mert az aesirek furcsa lelkében csak a vérszomj és a vándorkedv nincs kitéve a változásnak. Asgrimm minden nap az ősi múltról beszélgetett Shakkaruval és Akkhebával; engem Aluna tartott a bűvkörében; Kelka pedig rendszeresen addig vedelt az italmérésekben, míg eszméletlenül össze nem esett az utcán. A többiek azonban zúgolódni kezdtek az unalmas élet miatt, és folyton Akkhebát faggatták, hogy hol marad az ellenség, akit megígért nekik? – Legyetek türelemmel! – válaszolta Akkheba. – El fognak jönni, a vörös hajú királyukkal együtt. Hajnalpír vonta be Khemu csillogó tornyait. A harcosok rákaptak, hogy a nappalok után az éjszakákat is a városban töltsék. Este Kelkával rúgtam be, és mellette horkoltam az utcán, míg a reggeli szellő ki nem fújta a bor gőzét a fejemből. Aluna keresésére indultam a márványlapos sugárutakon,
és betértem Shakkaru palotájába, amely közvetlenül Istár templomához kapcsolódott. Áthaladtam a tágas külső termeken, ahol papok és nők szenderegtek e korai órán, és hirtelen, egy zárt ajtó mögül csupasz bőrre mért ütlegek csattogása ütötte meg a fülemet. Szánalmas zokogás vegyült beléjük; egy ismerős női hang könyörgött kegyelemért. Az ezüst berakásos mahagóni ajtó el volt reteszelve belülről, de úgy törtem be, mintha gyújtósból lett volna. Aluna felhajtott tunikával kuporgott a földön egy baltaképű pap előtt, aki hideg rosszindulattal verte egy kurta szárú szíjkorbáccsal, mely vörös barázdákat hagyott meztelen bőrén. Ahogy berontottam, a pap megfordult, s az arca hamuszínűre sápadt. Mozdulni sem maradt ideje; olyan gyilkos erejű ökölcsapást mértem rá, amely nemcsak a koponyáját zúzta be tojáshéjként, hanem a nyakát is kitörte. Az egész palota vörösben úszott őrjöngő tekintetem előtt. Nem is annyira a fájdalom miatt, amit Alunának okozott – a fájdalom mindennapos dolognak számított azokban az ádáz időkben – inkább azért, ahogyan magáévá tette: mintha a tulajdona lett volna, az övé meg a többi papé. A férfi igazi énje abban mutatkozik meg, ahogy a fajtájukbéli nőkhöz viszonyul: ez a faji öntudat egyetlen valódi próbája. Ha idegen nőt visz az ágyba vagy idegen férfival lakomázik egy asztalnál, nem érzi, hogy különbözne tőlük. Ám ha azt látja, hogy egy idegen az ő véréből való nővel erőszakoskodik, nyomban tudatára ébred a fajtájukat elválasztó szakadéknak. Ezért fogott el engem – aki sosem válogattam az asszonyok ölelése között, és vértestvére voltam egy pikt vadembernek – eszeveszett düh a látványtól, hogy egy khemui puhány kezet emel egy aesir nőre. Azt hiszem, ez vonzott először Alunához: a lassú harag, hogy egy idegen faj rabszolgájaként kellett látnom őt. Mert a szerelem a gyűlöletben és a keserűségben gyökerezik. És az ő szokatlan lágysága és kedvessége kikristályosította az első bizonytalan érzelmeket. Most komor képpel meredtem rá, ahogy a lábaim előtt nyöszörgött. Nem öleltem át, nem töröltem le a könnyeit, ahogy egy civilizált férfi tette volna. Ha fölmerül bennem a gondolat, undorodva vetettem volna el, mint harcoshoz nem illőt. Ahogy ott álltam, hirtelen arra lettem figyelmes, hogy valaki a nevemet kiabálja. Kelka rontott a szobába vadul harsogva. – Jönnek, testvér, ahogy a vénember mondta! A szirtfalon posztoló
őrszemek hozták a hírt! A tenger hadicsónakoktól sötétlik! Egy pillantást vetettem Alunára, hasztalan próbálva kifejezni összefüggéstelen érzéseimet, majd távozáshoz fordultam. A lány azonban talpon termett és futva indult felém; arcán könnyek patakzottak, karját könyörgésre nyújtotta. – Hjalmar! – zokogta. – Ne hagyj itt! Félek! Félek! – Most nem jöhetsz velem – mordultam rá. – Háború lesz, és nagy mészárlás. De ha vége, elviszlek innen, és az istenek összes papja sem tud megállítani! Gyors lépést tettem felé, kezem kinyúlt utána – majd rögtön lehanyatlott, nehogy fájdalmat okozzon meggyötört testének. Egy pillanatig némán álltam, keblemet heves vágy szaggatta, az ismeretlen érzés egyaránt bilincset vetett nyelvemre és izmaimra. Aztán elszakítottam magam tőle, és követtem a türelmetlen piktet az utcákra. A kelő nap fényében meneteltünk a karmazsinban izzó szirtfal felé, nyomunkban a khemui csapatokkal. A városban viselt tarka ruhákat és fejdíszeket elhajítottuk. Napsütés szikrázott szarvas sisakjainkon, kopott láncingeinken és csupasz kardjainkon. A tétlen dorbézolással töltött hónapok feledésbe merültek. Lelkünk megmámorosodott a szilaj izgalomtól, hogy végre harcolni fogunk. Úgy vonultunk a csatába, mint egy ünnepélyre; kardunk mennydörgő ritmust vert a pajzsunkon, s közben Njörd diadalénekét zengtük, aki nyersen falta fel Heimdul gőzölgő szívét. Khemu harcosai döbbenten néztek minket, a városfalakra gyűlő emberek pedig értetlenül rázták a fejüket és összesúgtak. Így értük el a szirtfalat, és láttuk, hogy Kelka igazat szólt – a tenger ívelt orrú, koponyadíszes harci kenuktól feketéllett. Sokat közülük már a partra húztak, mások a hullámok taraján iramlottak felénk. Harcosok táncoltak és kurjongattak a fövenyen, zajongásuk a szirttetőig hallatszott. Sokan voltak – legalább háromezren, de alighanem többen. A khemuiak elsápadtak, a vén Asgrimm viszont úgy nevetett, ahogyan már hónapok óta nem, és a kora úgy hullott le róla, mint egy félrelökött palást. A szirtfalról fél tucat nyiladék vezetett le a partra; a támadóknak ezeken kellett feljönniük, mert a sziklák körös-körül megmászhatatlanok voltak. Csatarendbe álltunk a torkolatoknál, mögöttünk Khemu harcosai. Nem sok részük volt az ütközetben; ők képezték a tartalékot, de nem volt szükségünk a segítségükre. A kántáló, festett bőrű harcosok felözönlöttek a szorosokon, és ekkor
végre megláttuk a királyukat, ahogy a hullámzó hadsorok fölé tornyosult. A reggeli nap rőt lobogásra gyújtotta haját; hahotája úgy harsogott, akár vihar a nyílt tenger fölött. Az egész hordában egyedül ő viselt sisakot és páncélt; roppant kardja ezüst villámokat szórt a kezében. Igen, vándorló vanir volt, vörös hajú nordheimi rokonaink közül. Kalandjairól és hosszú kóborlásáról semmit sem tudok, de története alighanem még az Alunénál vagy a miénknél is furcsább és viszontagságosabb volt. Hogy lelkének miféle őrültsége emelte királlyá e vérszomjas vadak között, találgatni sem tudom. Ám amikor meglátta, miféle emberek néznek vele farkasszemet, bömbölésébe új düh költözött, s biztatására a harcosai acéltarajos hullámokként indultak meg fölfelé a nyiladékokon. Íjakat feszítettünk, s nyilaink surrogó felhőkben ereszkedtek a vízmosásokra. Az első sorok semmivé olvadtak, a horda megingott, aztán megemberelte magát és új lendületet vett. Egyik rohamot törtük meg a másik után, ők azonban újra meg újra vak elszántsággal vágtak neki a kaptatóknak. Nem viseltek páncélt, és hosszú nyílvesszőink úgy ütötték át bőrpajzsaikat, mintha vászonból lettek volna. Ők nem értettek az íjászathoz, ha elég közel jutottak, záporesőként zúdították ránk a lándzsáikat, és közülünk néhányan meghaltak. De kevesen közelítettek meg minket lándzsahajításra, és még kevesebben érték el a szorosok torkolatát. Emlékszem egy hatalmas termetű harcosra, aki kígyóként kúszott fel az ösvényen, ajkát vérhabos nyál verte ki, a testéből mindenütt tollas végű vesszők meredeztek. Veszett kutyaként vonított, és utolsó harapásával letépte a szandálom sarkát, mikor véres salakká tiportam a koponyáját. Néhányan átvergődtek a gyilkos nyílzáporon, de nekik sem termett sok babér. Kézitusában erősebbek voltunk náluk, és a páncélunk ellenállt a lándzsáiknak, míg a mi kardjaink és csatabárdjaink úgy szakították be az ő pajzsaikat, mintha papírból lettek volna. Ám olyan sokan voltak, hogy ha a terep nem nekünk kedvez, minden aesir a szirtfalon halt volna, és a lenyugvó nap sugarai csak füstölgő romokat találnak Khemu helyén. Egész nap tartottuk a szirttetőt, míg a tegzeink kiürültek, az íjaink húrja elvásott, és a szorosok megteltek festett bőrű tetemekkel. Akkor aztán eldobtuk az íjakat, kardot rántottunk, és benyomultunk a nyiladékokba, közelharcba bocsátkozva az ellenséggel. Úgy hullottak, mint a legyek, de még így is rengetegen maradtak, és a dühük lángját jottányival sem apasztották meg a nyilakkal teletűzdelt testek a talpunk alatt.
Egyre csak jöttek és jöttek, hullámverésként mennydörögve, döfködő lándzsákkal és sújtó csatabunkókkal. Mi acél forgószélben fogadtuk őket, koponyákat hasítva szét, mellkasokat zúzva be, végtagokat és fejeket csapva le, míg a szorosok mészárszékké nem változtak, ahol az ember alig tudta megvetni a lábát a vértől iszamós, hullákkal borított ösvényeken. A lenyugvó nap hosszú árnyékokat vetett a szirtfal tövébe, mikor a csata forgataga a szigetlakók királya mellé vetett. Egy olyan szakaszon állt, ahol a terep egy darabig vízszintesen futott, hogy aztán meredek szögben folytatódjon tovább. Nyilak és kardok hagytak véres nyomokat a testén, ám tekintetének őrült lobogása nem homályosult el, mennydörgő hangon biztatta rohamra tántorogva ziháló, kimerült harcosait. Bár a többi szorosban vad csata tombolt, őt holtak garmadája vette körül, csak két hatalmas vadember állt mellette; lándzsájukon vér és agyvelő száradt. Kelka a sarkamban volt, mikor nekirontottam a várúrnak. A festett bőrű harcosok már ugrottak volna, hogy utamat állják, Kelka azonban megelőzött. Kétfelől kapták közre, szomjasan szisszenő lándzsákkal; ahogy a farkas tér ki a halálos csapás elől, úgy kerülte el a pengéiket. A három alak egy pillanatra összeütközött, aztán az egyik harcos kizsigerelve hanyatlott el, a másik pedig félig átvágott nyakkal esett keresztül rajta. Ahogy a vörös hajú király felé ugrottam, egyszerre sújtottunk le. Az én kardom letépte a sisakot a fejéről; az övé beszakította a pajzsomat és szilánkokra tört. Mielőtt nekiveselkedhettem volna az újabb csapásnak, elhajította a csonka markolatot, és medveölelésbe zárt. Eleresztettem a kardom, ilyen közelről úgysem vettem volna hasznát; összekapaszkodva imbolyogtunk a lejtő tetején. Az erőnk nagyjából egyforma volt, ám az övét számos kisebb seb apasztotta. Zihálva, fogcsikorgatva birkóztunk; éreztem a pulzusom lüktetését a halántékomban, láttam a vastag ereket kidagadni az övén. Aztán egyszerre csak engedett; felborultunk, és gurulni kezdtünk lefelé a lejtőn. Az elkeseredett küzdelemben egyikünk sem mert a tőre után nyúlni. Ám ahogy vadul marakodva hemperegtünk, lankadni éreztem acélos szorítását, s vulkánkitöréshez hasonlatos erőfeszítéssel fölébe kerekedtem, ujjaimat izmokkal kötegelt nyakába mélyesztve. Vér és veríték homályosította el a látásomat, sípoló kortyokban szedtem a levegőt, de egyre mélyebbre és mélyebbre vájtam az ujjaimmal. A vanir marka meglazult rajtam, mozdulatai elbizonytalanodtak; ekkor utolsó erőtartalékaimat felemésztve tőrt rántottam, és újra meg újra a testébe
döftem, míg mozdulatlanná nem dermedt alattam. Mikor tántorogva talpra kászálódtam, reszketve és félig vakon, Kelka le akarta vágni a király lejét, de én félrelöktem. Hosszú, panaszos kiáltás hullámzott végig a támadók sorain; elszántságuk megingott, a nap folyamán most először. A királyuk volt a tűz, amelynek heve a végzetükbe kergette őket. Egyik pillanatról a másikra megtörtek és fejvesztett menekülésbe fogtak, mi pedig futás közben vágtuk le őket. A nyomukban voltunk egészen a parti fövenyig, és olyan mészárlást rendeztünk közöttük, mint a vágóhídon szokás. A kenuk felé igyekeztek, hogy a vízre lökjék őket, mi pedig nyakig begázoltunk utánuk a tengerbe, hogy csillapítsuk tomboló vérszomjunkat. Mire az utolsó túlélők őrülten lapátolva biztonságos távolba értek, a homokszegély megtelt mozdulatlan alakokkal, és a partot nyaldosó hullámverés tucatszám himbálta a tetemeket. A parton és a sekély vízben csak festett bőrű hullák hevertek, de fönt a szorosokban, ahol a legádázabb volt a küzdelem, hetven aesir maradt holtan. A túlélők közül pedig nagyon kevesen vészelték át a csatát sértetlenül. Ymirre, micsoda vérengzés volt! A nap a látóhatár felé ereszkedett, mire visszatértünk a szirtfalról, fáradtan, porosan és véresen. Éneklésre már nem maradt levegőnk, ám a szívünk csordultig telt örömmel, hogy ilyen haditettet vittünk végbe. Khemu népe énekelt helyettünk. Ujjongó, lelkendező tömegben rajzott ki a városból, és selyemszőnyegeket terítettek a lábunk elé, aranyporral és rózsaszirommal felhintve. Mi hordágyakon hoztuk a sebesültjeinket. Előbb azonban az halottainkat vittük le a partra, hatalmas tutajt építettünk nekik a szétszedett hadikenukból, felhalmoztuk rá a tetemeket, és lángba borítottuk. A támadók vörös hajú királyát pedig a vezéri kenujában helyeztük nyugalomra, legbátrabb főnökeivel együtt, hogy szolgálják majd a szellemvilágban, és ugyanolyan végtisztességet adtunk neki, mint a saját harcosainknak. Mohón kerestem Alunát a tömegben, de nem láttam sehol. A súlyos sebesültjeink számára sátrakat állítottak a piactéren; khemui gyógyítók sürgölődtek körülöttük, akik bekötözték a mi sebeinket is. Akkheba fényűző győzelmi lakomát rendezett nekünk a nagycsarnokában; úgy vonultunk be, ahogy voltunk, sár- és vérmocskosan. Még a vén Asgrimm is éhes farkasként vigyorgott, mikor letörölte az alvadt vért bütykös kezéről, s felöltötte a számára előkészített díszruhát.
Én még elidőztem egy darabig a sátraknál, ahol azok a sebesültek feküdtek, akik sem a saját lábukon, sem hordágyon cipelve nem bírtak részt venni a lakomán, hátha Aluna keresni fog. Ő azonban nem mutatkozott, s én végül a többiek után menteni a király nagycsarnokába, ami előtt khemui katonák álltak díszőrséget – háromszázan, hogy megadják a kellő tiszteletet a bátor szövetségeseknek, amint azt Akkheba mondta. A csarnok háromszáz láb hosszú volt, és félennyi széles. Fényezett padlóját vastag szőnyegek és párducbőrök borították. A faragásokkal ékes, bársonnyal kárpitozott kőfalakat boltíves mahagóniajtók tagolták, s a fejünk fölött szédítő magasságban futottak össze. A csarnok végében Akkheba ült a trónusán, tolldíszes testőrök sorfala között, emelvényről szemlélve a mulatókat. A hatalmas asztalnál, amely az egész csarnokon végighúzódott, az aesirek vedeltek, zabáltak és hahotáztak, viharvert páncélban és poros ruhában, sokan véres kötésekkel, a rabszolgák és rabszolganők sürgés-forgása közepette. A város előkelői és harcos-nemesei elvegyültek a szövetségeseik között fényesre csiszolt vértezetükben, és úgy láttam, minden aesirre legalább három-négy lány jut, aki kacarászva és tréfálkozva tűri a nyers becézgetéseket. Nevetésük metsző élességgel rítt ki az ünnepi hangzavarból. Az egész jelenetben volt valami furcsa – egyfajta erőltetett, kényszeres vidámság. Alunát azonban itt sem láttam, így hát sarkon fordultam, találomra kiválasztottam az egyik mahagóniajtót, átvágtam egy selyemfüggönyökkel díszített szobán, és benyitottam egy másikba. Alig volt megvilágítva, s a félhomályban kis híján összeütköztem a vén Shakkaruval. Visszahőkölt; úgy tűnt, valamilyen oknál fogva felzaklatta a találkozásunk. Észrevettem, hogy megmarkol valamit a díszköntöse alatt, amit a papok Akkheba szerint a mi tiszteletünkre öltöttek fel aznap este. Egy gondolat jutott eszembe, s mindjárt hangot is adtam neki. – Beszélni szeretnék Alunával – mondtam – Hol van? – Pillanatnyilag lefoglalják a kötelességei; nem találkozhat veled – mondta. – Gyere el a templomba holnap. Elhátrált tőlem, és volt valami a sötét arcbőre alatt lappangó sápadtságban, a hangja bizonytalan remegésében, ami megsúgta nekem, hogy halálosan fél tőlem és szeretne minél előbb szabadulni. Felvillant bennem a barbárok ösztönös gyanakvása. Egy pillanat műve volt, hogy torkon ragadjam, s kicsavarjam kezéből a hosszú pengéjű kést, amit a
köntöse alól húzott elő. – Hol a lány, te sakál? – vicsorogtam. – Mondd meg, különben… Rongybabaként lógott a markomban, a lába a levegőben kalimpált, a feje csaknem roppanásig hátrafeszült. Halálfélelem ült ki a tekintetébe, a nyaka vadul megvonaglott; lazítottam egy kicsit a szorításon. – Istár szentélyében! – nyögte. – Feláldozzák az istennőnek… kíméld meg az életem… mindent elmondok… az egész tervet, a titkos… Én azonban eleget hallottam. Fordulatból a falhoz vágtam és kiloccsantottam az agyát, majd átugrottam a külső ajtón, és egy oszlopsoron keresztül kirohantam az utcákra. Néma csend volt, mintha az egész város visszafojtaná a lélegzetét. Nem ünnepelték örömittas tömegek a gyűlölt ellenség pusztulását. Az ajtókablakok zárva voltak, fény csak elvétve pislákolt mögöttük, még egy árva őrszemet se láttam sehol. Minden különösnek és valótlannak tűnt; a néma szellemvárosban az egyetlen hang a természetellenes tivornya fülsértő lármája volt a király nagycsarnokában. A piactér felől, ahol a sebesültjeink feküdtek, fáklyafény szűrődött. Láttam a vén Asgrimmet az asztalfőn, alvadt vértől pecsétes kezekkel, a selyemköntös alatt viselt ütött-kopott páncélban; ösztövér vonásait beárnyékolta a fején bólogató fekete tolldísz. Körös-körül fiatal lányok ölelgették és csókolgatták a félrészeg aesireket, segítettek nekik megszabadulni a nehéz vértektől és sisakoktól, ahogy a bor felhevítette a vérüket. Az asztalvégen Kelka kiéhezett farkasként marcangolt egy jókora ürücombot. Néhány kacarászó lány incselkedett vele, a kardjáért hízelegve, míg végül megelégelte az okvetlenkedésüket, s a kezében markolt cubákkal akkora ütést mért az egyikükre, hogy holtan vagy eszméletlenül rogyott a padlóra. Ám az éles hangú nevetés nem maradt abba, a vad mulatság zavartalanul folytatódott. Hirtelen olyan érzésem támadt, mintha csupa vámpírt és csontvázat látnék, akik porból és hamvakból lakmároznak. Végigsiettem a néma utcán, át a díszudvaron, a papok házai mellett; elhagyottnak tűntek, a rabszolgákat leszámítva. Berontottam a templom gőgös oszlopsorokkal ékes főkapuján – vakon tapogatózva rohantam át a nyúlós, fülledt sötétségen – kitörtem belőle a belső szentély félhomályába – és kővé dermedtem a látványtól. Alacsonyabb rangú papok és meztelen nők állták körül az oltárt: hódolatteljes hangon kántálták az áldozati
éneket, aranyserlegekben fogva fel a kőbe vésett barázdákban csordogáló vért. És az oltáron, haldokló őzsutaként nyöszörögve, Aluna feküdt. Sötét volt a tömjénfüst, ami árnyékba borította a szentélyt; tűzvörös az a köd, ami a tekintetemre telepedett. Vadállati ordítással lendültem előre, mely szörnyű visszhangokat küldött a boltozatos mennyezetig, és koponyák hasadtak szét az őrület dalát zengő kardom alatt. Erről a mészárlásról csak zűrzavarosan kavargó emlékeket őrzök. Eszeveszett sikolyok rémlenek föl, az acél sziszegése és a gyilkos csapások zuhogása, csontropogás, fröcskölő vér, páni félelemben szaladgáló alakok, akik a hajukat tépve rimánkodnak segítségért az isteneikhez – és az én néma, könyörtelen dühöngésem, mint vérszomjas farkasé a birkák között. Sokan voltak; néhánynak sikerült elmenekülnie. Az őrület vörös ködén keresztül tisztán emlékszem egy karcsú, meztelen nőre az oltár mellett, kővé dermedve a rémülettől. Egy serleget emelt az ajkához, a szeme izzott; bal kézzel kaptam el, és olyan erővel vágtam a márványlépcsőhöz, hogy minden porcikájának össze kellett törnie. A többi elég homályos. Őrjöngésem rövid volt és bestiális; mire véget ért, a szentély megtelt megcsonkított holttestekkel. Aztán egyedül álltam a mészárszékké vált szentélyben a halottak között; a sötét, csiszolt kőpadlót vér és emberi maradványok borították, förtelmes tócsákban, csomókban és kupacokban. A kard kihullott zsibbadó ujjaim közül, ahogy lassan megindultam az oltár felé. Aluna szemhéja fölrebbent, mikor lenéztem rá, bénán lógó karokkal, magamba roskadva. – Hjalmar! – mormolta. Aztán a szeme lecsukódott, a hosszú pillák árnyékot vetettek fiatal arcára. Szőke fejét halk sóhajjal félrehajtotta, és úgy feküdt ott előttem, mint egy alvó gyermek. Megkínzott lelkem sikoltani szeretett volna, de a szám néma maradt; a barbárok nem értenek az érzelmek kifejezéséhez. Térdre rogytam az oltár mellett, és tétován karomba zárva a karcsú testet, ügyetlen csókot leheltem hűlő ajkára, mint valami tapasztalatlan kamasz. Ez az egy érintés – ez az esetlen csók – volt az egyetlen gyengéd cselekedet Hjalmar, az aesir kemény életében. Lassan kiegyenesedtem a halott lány fölött, s ugyanolyan lassan és gépiesen nyúltam a kardom után. A markolat ismerős érintésére elborította az agyamat a népem vörös dühe. Rettenetes ordítással ugrottam a márványlépcsőkre. Istár! Felküldték
Aluna reszkető lelkét az istennőhöz; de szorosan a nyomában érkezik a megtorló is! A lányért magának a vérszomjas úrnőnek kell megfizetnie! Az én hitem egyszerű, barbár hit volt. A papok azt mondták nekem, Istár valahol odafönt lakik, ahová a lépcsők vezetnek. Homályos elképzelések derengtek bennem a csillagok és árnyak ködös honáról. De fölhágtam rajta, egyre szédítőbb magasságokba, míg a szentély a fények és árnyékok bizonytalan játékává zsugorodott alattam, és semmi nem volt körülöttem, csak sűrű sötétség. Aztán egyszerre csak megérkeztem – nem az istenek határtalan csillagbirodalmába, hanem egy aranyrácshoz, ami mögül női zokogás hallatszott. De nem Aluna lecsupaszított lelke jajgatott holmi mennyei trónus előtt, mert élve vagy holtan, az ő sírását megismertem volna. Őrjöngő haraggal ragadtam meg a rácsot, amely meghajlott a markomban és kifordult a keretéből. Szalmaszálként löktem félre, és beugrottam a nyíláson; torkomban már ott vibrált a gyilkos üvöltés. Az egyetlen szál fáklya imbolygó fényében, mely magasan a fejem fölött égett egy fülkében, láttam, hogy egy kör alakú, kupolás teremben vagyok, amelynek mennyezete és falai aranyszínben csillognak. Bársonydíványok voltak itt, meg selyemvánkosok, és köztük egy síró, meztelen nő. Fehér bőrét csúf forradások barázdálták, melyekben korbácsütések nyomaira ismertem. Zavartan torpantam meg. Hol van Istár, az istennő? Ezt alighanem fennhangon is kimondtam – ennyire azért ismertem Khemu nyelvét –, mert a nő felemelte a fejét és rám nézett sötéten fénylő, könnyben úszó szemével. Valami különös szépség sugárzott belőle, annyira egzotikus és idegen, hogy a hátam borzongott tőle. – Én vagyok Istár – felelte. Hangja lágy és dallamos volt, távoli harangjátékhoz hasonlatos, bár a sírás megérdesítette kissé. – Te…? – döbbentem meg. – Te, Istár? Khemu istennője? – Igen – térdepelt föl, fehér kezét tördelve. – Ó, ember, akárki vagy… könyörülj rajtam, ha létezik még könyörület a világon! Üsd le a fejem, és vess véget ennek a hosszú szenvedésnek! Én azonban hátraléptem, és leeresztettem a kardomat. – Azért jöttem, hogy egy vérszomjas istennőt öljek meg – mordultam föl –, nem egy pityergő rabszolgalányt. Ha te vagy Istár, akkor kicsoda…? Hol…? Ymir nevében, miféle őrület ez? – Hallgass meg és elmondom! – zokogta, miközben térden csúszott oda hozzám, és megragadta a páncélingem szegélyét. – Hallgass végig, aztán
tedd meg, amire kérlek, és add meg nekem a kard kegyelmét! – Istár vagyok, királylány a letűnt Lemuriából, amit réges-régen elnyeltek a haragvó vizek. Gyermekkoromban eljegyeztek Poszeidónnal, a tenger istenével, és nászunk titokzatos éjjelén, amikor sértetlenül lebegtem az óceán kebelén, az uram örök élettel adományozott meg… ami átokká vált számomra keserves rabságom évszázadaiban. – Ám akkor még a bíbor Lemuriában éltem, szépen és fiatalon, mialatt a játszótársaim megöregedtek és megőszültek körülöttem. Aztán Poszeidón ráunt Lemuriára és Atlantiszra. Fölágaskodott, megrázta tajtéksörényét, és hószín paripái átnyargaltak a falakon és a templomokon és a bíbortornyokon. Engem azonban gyengéden a keblére emelt, és sértetlenül letett egy messzi földön, ahol sok-sok évszázadig éltem egy különös, szelíd nép között. – Aztán egy balvégzetű napon felszálltam egy gályára a távoli Kitájból, ami viharba került ezen az elátkozott vidéken, és elsüllyedt. Ám az uram, Poszeidón most is vigyázott rám, és partra küldött a paripái hátán, ahol a papok rám találtak. Khemu lakói Lemuriából származnak, de korcs nyelven beszélnek, mert az őseik rabszolgák voltak. Amikor a magas nyelven szóltam hozzájuk, kihirdették a népnek, hogy Poszeidón egy istennőt küldött nekik, ők pedig leborultak előttem, hogy imával hódoljanak. De a papok akkor is ugyanolyan álnok kígyók voltak, mint most, hullamágusok és ördögidézők; semmiféle istent nem tiszteltek, csak a külső űr démonait. Bebörtönöztek ebbe az aranykupolába, és kegyetlen kínzásokkal kicsikarták tőlem a titkomat. – Ez a nép több mint ezer éve imád engem. Néha megmutatnak nekik egy-egy pillanatra, ahogy a márványlépcső tetején állok a tömjénfüst fellegében; vagy hallani engedik a hangomat, mint ősi nyelven szóló orákulumot. A papok viszont – ó, Mu istenei, mennyit szenvedtem a kezüktől! A nép istennője – a papok rabszolgája! – Miért nem pusztítottad el őket a varázserőddel?– akartam tudni. – Nem vagyok varázslónő – felelte –, bár te talán annak hinnél, ha megosztanám veled a titkokat, amiket az idők múlása feltárt előttem. Csak egyetlen varázslatot ismerek… egy félelmetes, mindent elsöprő átkot… ha kiszabadulhatnék ebből a börtönből… ha kiállhatnék meztelenül a hajnalfénybe, és szólíthatnám Poszeidónt… Éjszakánként hallom a morajlását a szirtfalon túl, de alszik és nem hallja, hogy kiáltok hozzá. Ha látna engem és úgy szólítanám, akkor meghallana és segítene rajtam. A
papok agyafúrtak… elzártak tőle, nehogy fölébresszem… több mint egy ezredéve már, hogy nem láttam a nagy kék szörnyet… Hirtelen mindketten összerezzentünk. Messze alattunk, a városban valami különös, vad zajongás támadt. – Árulás! – kiáltotta Istár. – A népedet gyilkolják az utcákon! Elpusztítottátok az ellenséget, akitől féltek – többé nincs szükségük rátok! Szitkozódva rohantam le a lépcsőn, egy utolsó kétségbeesett pillantást vetve a néma, fehér alakra az oltáron, és kirontottam a templomból. Lent az utcán, a papok házain túl, fegyvercsörgés hallatszott: halálsikolyok, dühödt ordítozás, az aesirek mennydörgő csatakiáltásai. Nem egyedül haltak meg. A khemuiak gyűlölködő diadalüvöltésébe a félelem és a fájdalom hangjai keveredtek. Az utcák már nem voltak csendesek és kihaltak, mint idefelé jövet: csatázó emberalakok kavarogtak rajtuk. Az üzletekből, kunyhókból és palotákból rikoltozva özönlöttek a felfegyverzett városlakók, segíteni a sárga hajú idegenekkel hadakozó katonáknak. Tucatnyi tűz lángjai csaptak magasra, nappallá változtatva a tébolyult éjszakát. Ahogy a királyi palotával szomszédos díszudvarhoz közeledtem az ordítozó emberekkel teli utcákon, egy aesir tántorgott felém, a távolabb dühöngő csata hordaléka. Nem volt rajta páncél, szinte kétrét görnyedt, s bár a bordái közül egy nyílvessző meredt ki, üres kezét mégis a hasára szorította. – A bor mérgezett volt – nyögte. – Végünk, elárultak minket! Sokat ittunk, és részeg fővel hagytuk, hogy a nők elszedjék tőlünk a kardunkat meg a páncélunkat. Csak Asgrimm nem engedett nekik, meg a pikt. Aztán a nők egyszerre csak kámforrá váltak, az a vén keselyű Akkheba kivonult a lakomáról – minket meg elővettek a görcsök! Ó, Ymir, úgy érzem, mintha csomóra kötötték volna a beleimet! Az ajtókban íjászok jelentek meg, és elárasztottak minket nyilakkal… a khemui harcosok kardot rántottak, és nekünk estek… a papok, akik mindenütt ott nyüzsögtek, előhúzták a késeket a köntösük alól. Hallod a kiabálást a piactér felől, ahol most vágják el a sebesültek torkát? Ymir, a hideg acélt az ember kikacagja, de ez… ez… ó, Ymir! A kövezetre bukott, íjként meggörbülve; a száját hab verte ki, a tagjai görcsösen vonaglottak. Berontottam a díszudvarra. A túloldalán, a királyi palota előtt egymással harcoló alakok kavarogtak. Sötét bőrű, páncélos katonák serege csatázott félmeztelen, szőke
óriásokkal, akik sebzett oroszlánként téptek és marcangoltak, bár a szájuk habzott a zsigereiket szaggató fájdalomtól, és nem volt más fegyverük, csak a törött padok és a puszta kezük, vagy amit a haldokló ellenség markából csavartak ki. Ymirre esküszöm, nem egyedül haltak meg; lábuk összetört tetemeken tiport, és úgy küzdöttek, mint a tomboló vadállatok, öldökölve az utolsó csepp vérükig. A nagy lakomacsarnok lángokban állt. A tűz fényében megpillantottam a vén Akkhebát: a lépcsősor tetejéről figyelte a mészárlást, eliszonyodva saját árulásának következményeitől. Egy fokkal előtte két marcona testőr ügyelt a biztonságára. A küzdőfelek szétszóródtak a díszudvaron, és én megláttam Kelkát. Részeg volt, de ugyanolyan félelmetes, mint józanon. A vagdalkozó katonák csomóba gyűltek körülötte, s hosszú kése villogott a lángok fényében, ahogy torkokat vágott át és hasakat metszett fel, vérrel és zsigerekkel terítve be a márványlapokat. Mély, gyomorból jövő bömböléssel rontottam a harc sűrűjébe, s egy pillanat múlva ketten álltunk a hullák gyűrűjében. Rám villantotta farkasvigyorát; a foga görcsösen össze-összekoccant. – Az ördög volt a borban, Hjalmar! Úgy marja a gyomrom, mint egy vadmacska – gyerünk, öljünk még meg párat közülük, mielőtt meghalunk! Nézd, az Öreg utolsó csatája! Gyors pillantást vetettem a lángoló csarnok előtti térségre, ahol Asgrimm ösztövér alakja magasodott a forgatagban. Láttam a kardja villanását, és a körülötte elhulló férfiakat. A fekete tolldísz még egyszer, utoljára kiemelkedett a támadók hadából – aztán eltűnt, ahogy az újabb hullám átcsapott fölötte. A következő pillanatban már rohantam a lépcsősor felé, Kelkával a nyomomban. Mennykőcsapásként zúdultunk az alsó fokokon álló katonáknak, és áttörtük a sorfalukat. Tüstént összezártak mögöttünk, hogy lerántsanak, de Kelka sarkon pördült, és hosszú pengéje halálos táncba kezdett közöttük. Mindenfelől megrohanták, és itt halt meg, ugyanúgy, ahogy élt: néma őrjöngésben osztva a halált, nem adva és nem kapva kegyelmet. Felviharzottam a lépcsőn; a vén Akkheba felvisított a közeledtemre. Törött kardomat egy katona szegycsontjában hagytam. Puszta kézzel estem a két testőrnek az utolsó fokon; ők egy-egy kemény döféssel fogadtak. Az egyiküknek elkaptam a lándzsaszárát, és lependerítettem a lépcsőn, olyan
erővel, hogy betörte a fejét a tövében. A másiknak a fegyvere áthatolt a páncélingemen, és vért fakasztott a sodronyszemek közül. Mielőtt kiszabadíthatta volna a következő szúráshoz, a torkához kaptam és feltéptem az ujjaimmal. Aztán kirántottam és félrelöktem a testembe fúródott lándzsát, és Akkhebára rontottam, aki sikoltva felugrott, és elkapta a kőtető faragott szegélyét a lépcső fölött. A tébolyult félelem erőt és bátorságot adott neki. Majom módjára mászott följebb a meredek tetőn, és közben úgy vonított, mint a kivert kutya. Én pedig követtem. Az élet lassan folyt ki belőlem a seben keresztül, a páncélingem alatt. A mellem vérben úszott, de barbár vitalitásom még nem hagyott cserben. Az öregember nyüszítve kapaszkodott felfelé, egyre magasabbra a város fölött, míg végül a tetőgerincen egyensúlyoztunk, ötszáz lábnyira az őrjöngő utcáktól. És ekkor megdermedtünk mindketten, vad és vadász egyaránt. Különös, kísérteties kiáltás szárnyalta túl az odalent dúló pokoli zűrzavart és Akkheba kétségbeesett sivalkodását. A roppant aranykupola tetején, magasan a többi bástya és torony fölött, egy meztelen alak rajzolódott ki a hajnalpírban; a szél belekapott a hajába és szétterítette. Istár volt az; a karját lengette, és furcsa szavakat kiabált a szélbe valami ismeretlen nyelven. Halványan bár, de a mi is hallottuk őket. Megszökött az aranybörtönből, aminek én törtem be az ajtaját. Most a kupolán állt, és Poszeidónt szólította, atyái istenét! Nekem azonban megvolt a saját bosszúm. Felkészültem az ugrásra, amely mindkettőnket a halálba ránt, félezer láb mélyen – és a roppant kövek meginogtak a talpam alatt. Akkheba sikoltozásába újfajta rettegés költözött. A távoli szirtfal mennydörgő robajjal a tengerbe omlott. Hosszú, mélyen morajló, félelmetes dübörgés hallatszott, mintha vége lenne a világnak, s döbbent tekintetem előtt az egész hatalmas fennsík hullámokba gyűrődött, megroskadt és borulni kezdett dél felé. Nagy hasadékok nyíltak a megbillenő síkságon, és hirtelen Khemu egész városa megmozdult, eget-földet rázó csikorgással, mely leírhatatlan robajjá erősödött, ahogy a falak összedőltek és a tornyok beroskadtak! Egy óriási, kaotikus romhalmazban csúsztam a tenger felé, amely bömbölve emelkedett föl, hogy elnyelje. A földindulás iszonyatában bástyák csapódtak egymásnak, megroppantak és leomlottak, vörös salakká morzsolva a sikoltozó emberparányokat, porrá zúzva őket a hulló kövek alatt. Ahol pár perce még egy rendezett várost láttam, falakkal és
oromzatokkal és háztetőkkel, ott most a ropogó-robajló kő eszeveszett káosza kavargott, lidércnyomásos alakzatokba gyűrődve; tornyok imbolyogtak részegen a romok lavinája fölött, mielőtt végzetüknek engedve belehanyatlottak volna. Az aranykupola meglovagolta a szörnyű hullámot, a fehér alak a tetején még mindig kiabált és gesztikulált. Aztán a tenger félelmetes bömböléssel kilépett a medréből, és hegymagas tajtékot hányva zúdult a mélybe csúszó romokra, mind magasabbra kapaszkodva, míg az összezúzott város egész déli fertálya eltűnt a zölden örvénylő habok alatt. Az ősrégi tetőgerinc, amin egyensúlyoztunk, egy pillanatra a káosz fölé emelkedett, bizonytalanul őrizve pozícióját. Én pedig ebben a pillanatban ugrottam és megragadtam a vén Akkhebát. Halálsikolya a fülembe nyüszített, ahogy a húsa rohadt gyümölcsként mállott szét vasujjaim alatt, az inak leszakadtak a csontjairól, és maguk a csontok szilánkokra törtek. Koponyámban a világvége dübörgése visszhangzott, körülöttem zöld vizek csaptak magasra; de miközben az épület szétmállott a lábam alatt, és a robajló dagály magával sodort a hullámsírba, az utolsó gondolatom az volt, hogy Akkheba az én kezemtől pusztult el, mielőtt a tenger bosszúálló dühe utolérte volna. Kiáltva riadtam föl, magam elé kapott kézzel, mintha a bömbölő hullámokat próbálnám távol tartani. Megszédültem, kábán a döbbenettől. Khemu és a régmúlt eltűnt. Ismét a dombháton voltam, a nap tenyérnyire állt az irtásföldeken tenyésző bozót fölött. Csak másodpercek telhettek el, mióta a nő azt a furcsa kézmozdulatot tette a szemem előtt. Most engem nézett, arcán titokzatos mosollyal, amelyben több volt az együttérzés, mint a gúny. – Mi ez? – kiáltottam szédelegve – Én Hjalmar voltam… én James Allison vagyok… a tenger volt az Öböl… a Nagy Síksággal egész a partig ért, és ott állt Khemu elátkozott városa. Nem! Nem hiszek neked! Nem hiszem el, amit láttam! Hipnotizáltál… álmot küldtél rám! A nő megrázta a fejét. – Pontosan így történt, Hjalmar. Hosszú-hosszú idővel ezelőtt. – Akkor mi lett Khemuval? – kiáltottam. – A romjai az Öböl kék víztükre alatt szunnyadnak, ahová a földindulás óta eltelt évezredek sodorták őket, mielőtt a tenger visszahúzódott innen,
hullámzó prérit hagyva maga után. – És mi lett Istárral, az istennőjükkel? – Talán nem volt Poszeidón jegyese, aki meghallotta a hívását és elpusztította a gonosz várost? Ő mentette ki kebelén, sértetlenül. Haláltalan volt és örökkévaló. Sok földet bejárt és sok népnél lakott, de megtanulta a leckét, és úrnője lett a papoknak, akiknek egykor rabszolgája volt. Khemuban kegyetlen csalással álcázták istennőnek; később a saját jogán vált istennővé, az ősi tudás hordozójaként. – Ő volt Istár az asszíroknál, és Astorcth a föníciaiaknál; ővolt Mylitta és Beht a babilóniaiaknál, és Derketo a filiszteusoknál. Igen, és ő volt Izisz Egyiptomban, és Astarté Karthágóban; és ő volt a szász Ereya, a görög Aphrodité és a római Vénusz. Minden nép más nevet adott neki, és sokféle módon imádták, ő azonban egy és ugyanaz, és az oltárain ma sem alszik ki a tűz. Ahogy beszélt, rám emelte tiszta, sötéten fénylő szemét; a hanyatló nap búcsúsugarai átjárták, beragyogták dúsan hullámzó haját. Az éjfekete fürtök keretezte arcról valami különös szépség sugárzott, annyira egzotikus és idegen, hogy a hátam is beleborzongott. Önkéntelen kiáltás szakadt fel az ajkamról. – Te! Te vagy Istár! Szóval mégis igaz! És haláltalan vagy… az Örök Nő… a teremtés gyökere és rügye… az örök élet szimbóluma! Én pedig… én voltam Hjalmar… messzi tájakat jártam be, büszke harcos voltam, ismertem a háború dicsőségét… – És ismerni fogod újra, ó, megfáradt vándor – mondta lágyan –, amint egy kis idő múlva leveted az elgyötört húsnak ezt a torz álcáját, és új ruhát öltesz magadra – olyan fényeset és csillogót, amilyen Hjalmar páncélja volt! Leszállt az éj. Nem tudom, hová tűnt el és mikor, de egyedül ültem a gazzal fölvert dombon; az esti szellő előbújt a homoktorlaszok mögül, és a régi tölgyek emlékéről suttogott az irtásföldön sarjadó bozótban. (Kornya Zsolt fordítása, Nagy Gábor nyersfordítása alapján)
A Féreg völgye
A Féreg völgye az Allison-ciklus legismertebb novellája, egyben az egyetlen, amelyet a szerző nyomtatásban láthatott, a Weird Tales 1934 februári számában; az összes többit a kéziratos hagyatékából publikálták, hosszú évekkel a halála után. Az előző íráshoz hasonlóan ez is az emberiség mondakincséből merít: a haldokló James Allison – aki immár tudatos és tapasztalt emlékezőként lép elénk – az első sárkányölő hős történetét meséli el nekünk, prehisztorikus közegbe ágyazva, erős lovecrafti színezettel. Itt jegyezzük meg, hogy az Allison-sorozatot egyes szakértők későbbre datálják a fiktív howardi kronológiában, a hybóriai időszak és a történelmi ókor közé. A kérdés merőben akadémikus, mivel a szóban forgó elbeszéléseket a szerző a korai Conan-novellákkal egy időben írta, amikor a hybóriai világról alkotott elképzelései még csupán alakulófélben voltak. A Conan-korpuszban több helyütt olvashatunk az aesirek szőke, kék szemű népéről. Mi az ő őseiknek tekintjük Hjalmart és Njördöt, ezért találtunk helyet nekik ebben a kötetben. Ám ha olvasóink között akadnak olyanok, akik inkább az utódaiknak vélik őket, a magunk részéről nem fogunk vitába szállni velük.
A Féreg völgye
Njörd és a Féreg történetét mondom el nektek. Sok formában hallhattátok már ezt a legendát, a hős neve lehetett Tyr, Perszeusz, Siegfried, Beowulf vagy Szent György. Pedig az igazság az, hogy Njörd volt az, aki megküzdött a démoni rettenettel, amely egyenesen a pokol fenekéről kúszott elő. Az ő találkozásuk ihlette mindezeket a hősi regéket, amelyeket annyiszor meséltek el a korok folyamán, hogy az igazságnak már az írmagja is kiveszett belőlük, és eredetijük a halott mítoszok temetőjében pihen. Én azonban még tudom a valót, hisz magam voltam Njörd. Itt fekszem, várva a halált, amely vak pondróként kúszik felém. A fényes múlt képei peregnek előttem álmomban, hősi tettek játszódnak szemem előtt. Nem James Allison szürke élete jelenik meg álmaimban, hanem az előtte volt és utána eljövendő korok dicsősége. Egy szemvillanás és már nem is őt, hanem a mögötte haladókat látom, hosszú soruk, akár egy menetoszlopé. Az elöl haladók mintha csak egy távoli hegyre tartanának, sziluettjük kirajzolódik az égen. Engem rejt minden álca, maszk és forma, magam vagyok az a rejtélyes és anyagtalan szellem, amely egykoron volt, létező és az eljövendőben élő megtestesülése rövid ideig a James Allison nevet viselte. A világon minden férfi és nő hasonló teremtmények és alakok karavánjának részét alkotja, ám nem emlékeznek minderre, elméjük nem képes áthidalni a bizonytalan körvonalú árnyakat elválasztó sötétséget, amelyben a lélek, egyén vagy ego tölti idejét olyankor, amikor nem takarják a reszketeg húsmaszkok. Emlékszem. Hogy miért, az a legfurcsább történet mind közül; de amint itt fekszem és a halál fekete szárnyai szélesre tárulnak felettem, minden előző életem halovány alakja megjelenik előttem. Sok formában és alakban látom magam. Ott a kérkedő, a kevély, a szenvedélyes, a bolond… Az összes férfi, aki valaha voltam, és
aki valaha leszek. Sok nemzet fiaként, sok helyzetben voltam a férfi, de furcsa módon reinkarnációim mind egyetlen szálon futnak; soha nem voltam más nemzet tagja, csak a nyugtalan vérű északié, amelyet egykor nordheiminek, később árjáknak neveztek, habár ma számos ágra szakadtak és sok néven ismerik őket. Az ő történetük az enyém is, az első szőrtelen, sápatag lénytől kezdve, amely öntudatra ébredve felvonyított a sarkvidéken, egészen a végső civilizáció degenerált korcsáig, amely egy távoli, bizonytalan jövőben jön majd létre. Neveztek már Hjalmarnak, Tyrnek, Braginak, Brannak, Horsának, Ericnek és Johnnak is. Vértől vöröslő kézzel jártam Róma kihalt utcáit a szőke sörényű Brennus nyomában, tapostam a meggyalázott szántóföldeket Alarik és gótjainak seregében, miközben a lángoló villák fénye nappallá változtatta az éjt, és a birodalom haldoklóként vonaglott szandálos talpunk alatt. Karddal a kezemben álltam Hengist gályájának fedélzetén, amikor Anglia a vér és erőszak orgiájában megfogant. Szőke szakállamba tépett a szél Szerencsés Leif mellett a sárkányhajó orrában, miközben egy új világ partjait szemléltük a távolból, máskor acélsisakban és láncingben rohamoztam meg Jeruzsálem magas falait, Bouillon Gottfried keresztes lovagjaként. Most azonban más történetet mondok el. Olyan régi időkről mesélek majd, amelyekhez képest Brennus és Róma története mintha csak tegnap történt volna. Nem évszázadokkal vagy évezredekkel ez előtti korban történt, amiről beszélek majd, hanem eónokkal régebben, az idő kútjának oly mélységében, hogy még a legmerészebb filozófusok is beleszédülnek, ha alápillantanak. Messzire, nagyon messzire hatolunk a régmúltba, mielőtt elérkeznénk azokig az időkig, amikor fajtám, a kék szemű, szőke vándorok, gyilkosok, szeretők, erőszaktevők és utazók népe még nem létezett. Ez Njörd férgének legendája, a fenevadé, amelyről szólani fogok. Eddig nyúlik minden, máig elevenen élő hősi mítosz gyökere. Innen ered minden hamissá torzult történet, amely sárkányokról, szörnyetegekről és sátáni lényekről mesél. Nem egyedül Njörd szól most a számmal, épp annyira vagyok most James Allison, mint Njörd. Amint kibontom a történetet, nem tartom majd titokban modern énem gondolatait, álmait és cselekedeteit sem, így Njörd története nem lesz érthetetlenül kaotikus a ti számotokra sem. Az ő vére a
te véred, hisz magad is az árják gyermeke vagy, de korok végtelen köde választ el titeket Njördtől, így álmai és tettei oly idegeneknek tűnhetnek szemetekben, akár az oroszlánok járta őserdő a fehér falú városok lakóinak. Njörd furcsa világban élt, szeretett és harcolt oly régen, hogy az eónok hosszú útján már én magam sem ismerem fel a korfordulók mérföldköveit. Megváltozott azóta a föld felszíne is, nem egyszer, de többször. Kontinensek emelkedtek ki az óceánból és süllyedtek alá, tengerek változtatták meg alakjukat, folyók vágtak maguknak új medret, gleccserek születtek és enyésztek el, mi több, a csillagképek sem azok már, mint akkor. Rég volt már, amikor népem szülőföldjét Nordheimnek nevezték. Népem legendás vándorlása azonban már a kezdetét vette, a kék szemű, szőke sörényű harcosok kirajzottak dél, kelet és nyugat felé, évszázados útjuk során furcsa vidékeken és vad, veszedelmes helyeken hagyták ott nyomaikat és csontjaikat. Magam is egy ilyen portya során váltam gyermekből férfivá. Északi szülőföldemről csak homályos emlékképeket őrzök, amelyek oly elmosódottak, akár az ébredés előtt megjelenő álomképek, jégmezők és hófödte síkság. Állatbőr sátrak között mormoló lángkörök, szőke tincsek a szélben. A felkelő nap vérvörös árnyéka a felhőkön, amely bíborszínre festi a letaposott hóra vetülő árnyakat. Az utolsó emlékem tisztább, mint a többi. Amint évekkel később elmondták nekem, Jötunnheim mezejének nevezték a helyet, ahol megvívtam a csatát, amely nem volt más, mint az ászok Armageddona, amelyről korok hosszú során keresztül születtek hősi énekek, és amely ma is él a Ragnarök és a Götterdämmerung halovány árnyaként. Csecsemőként láttam azt a csatát, de nem nevezem meg a kort, amelyben sor került rá, hisz őrültnek neveznének. Historikusok és geográfusok ráznák felém az öklüket bősz igyekezetükben, hogy megcáfolják szavaimat. Nordheimről azonban csak kevés, halovány emléket őrzök, amelyek mind arról a hosszú útról tanúskodnak, amelyet életem során megtettem. Nem egyenesen haladtunk, de többnyire a déli irányt követtük. Időnként egy termékeny felföldi völgyet, néha pedig buja, folyókkal szabdalt síkságot vettünk célba, de hamarosan ismét az eredeti irányba tartottunk, és nem csak azért, mert éhínség vagy aszály köszöntött ránk. Néha vadban és gabonában gazdag vidékeket hagytunk magunk mögött, hogy terméketlen talajú, kihalt földekre érkezzünk. Vég nélkül vándoroltunk, nyughatatlan
szeszélyünk hajtott előre. Vakon követtük a kozmikus törvényt, amelynek természetét fel nem foghattuk, ahogy a vadludak sem értik mi irányítja röptüket, amellyel a világot kerülik meg. Végül elértük a Féreg Földjét. Ott folytatom a történetet, ahol elértük a rothadástól bűzlő és eleven élettől lüktető dzsungelt, ahol szakadatlanul szóltak a vadak tamtam dobjai a fullasztó éjszakákon. A törzsek alacsony, erőteljes felépítésű emberei eljöttek hozzánk, hogy beszéljünk nekik arról, hogy éljük életünket. Vad, festett arcú, fekete hajú, de egyértelműen fehér bőrű emberek voltak. Piktek. Tudtuk, hogy vérvonaluk ősi, és minden idegen törzs közül ők a legádázabbak. Már találkoztunk fajtájukkal a sűrű rengetegekben és a felföldek völgyeiben, a tavak mellett, de azóta sok holdciklus múlt már el. Azt hiszem, a törzs, amely utunkba akadt, a piktek legkeletibb ágához tartozott. Primitívebbek és vadabbak voltak mindenkinél, akikkel azelőtt találkoztam. Már felvettek olyan tulajdonságokat, amelyek a dzsungelek fekete vadembereire emlékeztettek, habár még csak pár generáció óta éltek itt. Az őserdő mélysége lassan magába olvasztotta őket, eltorzította tiszta jellemüket és a maga szörnyűséges formájára alakította a törzset. Fejvadászokká lettek és alig egy lépésnyire voltak tőle, hogy emberevőkké alacsonyodjanak, de úgy vélem, mielőtt kihaltak volna, még lealjasultak akár addig is. A rengetegnek ilyen a természete; a piktek nem a fekete emberektől tanulták ezt az ocsmányságot, hiszen azok akkor még nem éltek ott. Csak később érkeztek meg délről, akkor pedig a piktek először rabszolgáikká tették őket, majd elkeveredtek velük. Ez azonban nem tartozik Njörd történetéhez. Elérkeztünk hát erre a förtelmes vadsággal és éjsötét egyszerűséggel duzzadó, durva dombvidékre. Mindannyian ott voltunk – az egész törzs gyalog menetelt, a hosszú szakállukkal, göcsörtös tagjaikkal farkasra emlékeztető vének, az erejük teljében lévő, hatalmas harcosok, a menetoszlop mellett mezítelenül szaladgáló gyermekek, a kócos, szőke fürtű asszonyok hátukon a csak fékevesztett, vak dühükben síró gyermekekkel. Nem emlékszem rá, hányan lehettünk, csak arra, hogy talán ötszáz harcosunk volt – és harcos alatt az összes férfit értem, a gyermektől, aki épp csak annyira volt még erős, hogy felemelje íját, egész a legöregebb vénségig. Abban az őrült, vad korban harcosok voltunk mindannyian. Sarokba szorítva az asszonyaink is anyatigrisként küzdöttek, és láttam, amint egy kisgyermek, bár túl fiatal volt még, hogy tagoltan beszéljen, elfordította fejét, és kicsiny fogát az életét eltaposó lábba mélyesztette.
Micsoda harcosok voltunk! De hadd beszéljek Njördről. Büszke vagyok rá, és minél többet gondolok James Allison megtört, gyenge testére, annál nehezebben viselem el ezt a most viselt, gyenge álcát. Njörd magas volt, széles vállú, keskeny csípőjű, erős tagú férfiú. Az izmai hosszan, keményen duzzadtak, éppúgy árulkodtak kitartásról és gyorsaságról, mint erőről. Nem fáradt ki akkor sem, ha egész nap futott, és olyan ügyes volt, hogy a mozdulatai vakító gyorsasággal mosódtak össze. Ha hűen beszámolnék testi erejéről, hazugnak bélyegeznének. De manapság nem él már a földön olyan ember, aki akárcsak meghajlítaná az íjat, amelyet Njörd könnyedén megfeszített. A feljegyzett leghosszabb lövés egy török íjászé: 482 yard. A törzsemben a suhancok is bármikor könnyedén túlszárnyalták volna a teljesítményét. Amint a dzsungel vidékére értünk, hallottuk, hogy tamtam dobok puffanása tölti be a durva dombok közt szunnyadozó, titokzatos völgyeket, és egy széles, nyílt fennsíkon megütköztünk ellenségeinkkel. Nem hinném, hogy ezek a piktek akár csak a legendákból ismerték volna a nevünket, máskülönben nem rohannak le minket olyan nyíltan a legelején, hiába voltak túlerőben. De meg sem próbáltak tőrbe csalni minket. Kiözönlöttek a fák közül, táncoltak, dalolták harci énekeiket, barbár fenyegetéseket üvöltöttek. A fejünk majd a bálványkunyhójukban csüng, és sárga hajú asszonyaink nekik szülnek fiakat. Ha! Ha! Ha! Ymirre mondom, akkor Njörd nevetett, nem James Allison. Mi, aesirek is nevettünk fenyegetőzésük hallatán – mély, mennydörgő kacaj kelt széles, hatalmas mellkasunkból. Vér és parázs mutatta utunk számtalan vidéken át. Mi voltunk a mészárosok, a megrontók, bronzkardunkkal kezünkben gázoltunk át a világon, dalunk úgy harsogott, mint a hegyek közt őrjöngő vihar szava. Nyílzáport zúdítottak ránk, mi visszalőttünk. Nem vehették fel a versenyt íjászmesterségünkkel. Vakító felhőben csaptak le rájuk nyílvesszőink, úgy hullottak, mint az őszi levél, aztán ordítani kezdtek, és habzó szájjal, mint a veszett kutyák, belerontottak a kézitusába. Minket megvadított a harc öröme, ledobtuk íjainkat, és rohantunk találkozni velük, mintha csak szeretőink elé szaladnánk. Ymirre mondom, őrjítő csata volt, megrészegített minket a mészárlás és a harag. A piktek éppolyan vadak voltak, mint mi magunk, de mi erősebbek voltunk, okosabbak, fejlettebb volt harcos agyunk. Nyertünk, mert mi voltunk a felsőbbrendű faj, de nem volt könnyű győzelem. Holttestek tarkították a véráztatta földet, de végül csak megtörtek, és rendet
vágtunk köztük menekülés közben, egész a fák széléig üldöztük őket. Pár csupasz szóval írhatom csak le a küzdelmet. Nem tudom megfesteni az őrületet, a vér és a verejték áradó bűzét, a zihálást, az izomszakasztó erőfeszítést, a hatalmas csapások alatt szétforgácsolódó csontokat, ahogy téptük és szaggattuk a tudattal bíró, remegő húst, és az egész harc kegyetlen, förtelmes vadságát, ahol nem voltak szabályok, sem rend, és mindenki úgy harcolt, ahogy csak tudott. Ha le tudnám írni, talán iszonyodva húzódnának el: még tulajdon modern énem is, bár tudja, milyen közeli rokonságban állt ama letűnt időkkel, döbbenten hallgatná, miként szemléltetem ezt a mészárszéket. A kegyelem még nem született meg, csak egyéni hóbort dolga volt, a háborúzás szabályairól senki még csak nem is álmodott. E korban minden ember, minden törzs születésétől haláláig foggal-körömmel harcolt, és nem adott és nem is várt soha kegyelmet. Levágtuk hát a menekülő pikteket, és az asszonyaink kisereglettek a csatamezőre, hogy a sebesült ellenség fejét kövekkel verjék szét, vagy rézkéseikkel vágják át torkukat. Nem kínoztunk. Nem voltunk kegyetlenebbek, mint amit megkövetelt az élet. Akkor a kíméletlenség volt az élet törvénye, de ma sokkal több az önkényes kegyetlenkedés. Nem a puszta vérszomj vezetett minket, amikor lemészároltuk a sebesült és a fogságba esett ellenfeleket. Egyszerűen tudtuk, hogy a túlélésre való esélyünk minden megölt ellenséggel egyre nő. De néha így is volt helye az egyén kegyelmének, és nem esett ez másképp ebben a harcban sem. Lekötött a párharc egy különösen hősies ellenfelemmel. Sűrű, fekete boglyába kócolt haja alig ért az államig, de kőkemény, acélruganyos izmai voltak, a villám sem lehetett nála sokkal fürgébb. Vaskardot és bőrrel fedett pajzsot forgatott. Nálam bütykös fejű buzogány volt. Ahogy vívtunk, az még csatára vágyó lelkemnek is gyönyörűséget okozott. Tucatnyi felszínes sebből véreztem, amikor egyik utolsó rettenetes csapásom kartonpapírként gyűrte össze a pajzsát, és egy szemvillanással később a fegyverem lepattant védtelen fejéről. Ymirre! Még most is ámulva nevetek fel, hogy milyen kemény volt annak a piktnek a feje! Az akkoriban élő embereket alighanem durvább tervek alapján rakták össze! Annak az egy ütésnek úgy kellett volna szétfreccsentenie az agyát, mintha csak vízbe csaptam volna! Így is csúnyán felsértettem a fejbőrét, és eszméletlenül omlott a földre. Otthagytam, azt hittem halott, és csatlakoztam a menekülő harcosok lemészárolásához.
Amikor vértől és verejtéktől bűzölögve visszatértem, a fegyveremen ocsmány mód kezdett már megkötni a vér és az agyvelő. Ekkor vettem észre, hogy ellenfelem kezd eszméletére térni, és hogy egy anyaszült meztelen, kócos lányka épp agyon készüli verni egy akkora kővel, hogy kis híján nem tudta felemelni sem. Hősies hóbort tört rám, nem hagytam, hogy meghaljon. Élveztem a párbajunkat, és lenyűgözőnek találtam kőkemény koponyáját. Nem messze onnan vertünk tábort, és hatalmas halotti máglyán hamvasztottuk el halottainkat. Miután kifosztottuk ellenfeleink tetemét, átvonszoltuk őket a fennsíkon, és ledobtuk egy völgybe, hadd hízzanak rajtuk a már gyülekezni kezdő hiénák, sakálok és keselyűk. Aznap éjjel szigorú őrséget állítottunk, de nem támadtak meg minket, bár a dzsungel messzeségében tüzek vörös fényét láttuk, és ha a szél úgy fordult, halványan hallottuk a tamtamok távoli lüktetését és a démoni sikolyokat és ordításokat – az elesettekért szóló siratót vagy a puszta, állati düh megnyilvánulásait. Nem támadtak meg minket az ezt követő napokban sem. Bekötöztük foglyunk sebeit, és hamar elsajátítottuk primitív nyelvezetét, amely azonban oly igen különbözött a sajátunkétól, hogy nem tudom elképzelni sem, hogy a két beszédnek valaha is közös forrása lehetett. Grom volt a neve, és azzal dicsekedett, hogy nagy vadász és nagy harcos. Szabadon beszélt, nem volt benne harag, szélesen vigyorgott, kivillantotta agyarszerű fogait, dülledt szeme elővillogott az alacsony homlokára omló, fekete kócsörény alól. A végtagjai szinte már majomszerűen vaskosak voltak. Rettenetesen érdekelték foglyul ejtői, bár azt sehogy sem volt képes megérteni, miért kíméltük meg az életét: ez végig felfoghatatlan rejtély maradt a számára. A piktek még az aesireknél is szigorúbban betartották a túlélés törvényeit. Gyakorlatiasabbak voltak, amint azt rögzültebb szokásaik is mutatták. Sosem vándoroltak olyan messzire vagy olyan vakon, mint mi tettük. De mégis minden vonásunkban mi voltunk a felsőbbrendű faj. Gromot olyannyira lenyűgözte az intelligenciánk és harci képességeink, hogy jelentkezett, bemegy a dombság szívébe, és békét köt nekünk a népével. Számunkra mindez érdektelennek tűnt, de hagytuk, hadd menjen. A rabszolgaságot akkor még elképzelni sem tudtuk. Grom tehát visszament a népéhez, és mi elfeledkeztünk róla, attól
eltekintve, hogy én kissé óvatosabban vadászgattam onnantól kezdve, minden esetben számoltam vele, hogy esetleg lesben vár, és ha alkalma nyílik rá, hátba lő. Aztán egy nap meghallottuk tamtamok csörgését, és Grom jelent meg a dzsungel szélén. Az arcát kettészelte gorillaszerű, széles vigyora, és mögötte ott sorakoztak a klánok festett, meztelen, tollakkal ékesített főnökei. Nem voltak képesek megérteni hanyagságunkat; úgy vélték, túl kevésre tartjuk őket ahhoz is, hogy csökkentsük létszámukat azzal, hogy megöljük, aki a kezünkre került. Nagy, látványos békekötés lett hát a vége, és számtalan különös szertartást és esküt tettünk rá – mi Ymirre esküdtünk meg, és egyetlen aesir sem törte meg ezt a fogadalmat. De ők az elemekre esküdtek, a fétiskunyhóban gubbasztó bálványra, ami előtt mindig égtek a tüzek, és egy aszott vénasszony püfölte a bőr fedte dobokat álló éjszaka, és egy másik lényre, amely ahhoz is túl szörnyű volt, hogy megnevezzék. Aztán mindannyian letelepedtünk a tűz köré, húsos csontokat rágtunk, és a vad magvakból főzött, tüzes italt kortyolgattuk, és kész csoda, hogy az ünnepség nem torkollott tömegmészárlásba, mert abban az italban ördögök lakoztak, és hatására mintha nyüvek kezdtek volna ficánkolni az agyunkban. De mégsem lett baj a részegségünkből, és onnantól fogva békében éltünk barbár szomszédainkkal. Sok mindenre megtanítottak minket, és ők maguk még több mindent tanultak tőlünk. De ők okítottak ki a vas megmunkálására, amelyre azért kényszerültek, mert az itteni dombságok nem dúskáltak rézben, és hamar felülmúltuk őket ebben a mesterségben is. Szabadon jártunk a falvaikban, a dombtetői irtásokra sárból tapasztott falú kunyhók kis csoportjaiban, az óriásfák árnyékában, és mi is hagytuk nekik, hogy szabadon bejöjjenek a mi táborunkba, a csata helyszínéül szolgáló fennsíkon sorakozó bőrsátrak közé. A mi legényeinket nem érdekelték dülledt szemű, alacsony, zömök asszonyaik, és nyurga, karcsú tagú leányaink hamvas, szőke hajukkal nem vonzódtak a szőrös mellkasú vademberekhez. Az évek során megszoktuk volna annyira egymást, hogy mindkét oldalon megkopjon az undor, és a két faj egybeötvöződjön, egyetlen hibrid népet alkotva, de az aesirek már jóval korábban felkerekedtek és továbbálltak, belevesztek a kísértetjárta dél rejtélyes ködébe. De ez előtt a kirajzás előtt esett meg a Féreg felbukkanása. Grommal vadásztam, és elvezetett a komor, lakatlan völgyekbe, és fel a csend kísértette dombokba, melyeket előttünk nem tapodott még emberi
láb. De volt egyetlenegy völgy, valahol a délnyugat labirintusszerű vidékének mélyén, ahová nem volt hajlandó lemenni. A völgy alján szétzúzott oszlopok csonkjai, egy elfeledett civilizáció emlékei álltak a fák között. Grom megmutatta őket nekem a titokzatos völgy száját őrző sziklákon állva, de nem volt hajlandó lemenni közéjük, és engem is lebeszélt, amikor egyedül akartam nekivágni az útnak. Nem beszélt nyíltan az odalenn rejlő veszedelemről, de jobban rettegett tőle, mint a kígyóktól vagy a tigrisektől, vagy akár a délről időnként mindent elpusztító csordában felkószáló, trombitáló elefántoktól. Az állatok közül, magyarázta el Grom torokhangú anyanyelvén, a piktek csak Sathától, a nagy kígyótól féltek, és kerülték a dzsungel azon részét, ahol lakott. De volt még valami, amitől rettegtek, és ez a maga módján kapcsolódott a Törött Kövek Völgyéhez, ahogy a piktek az omladozó oszlopok vidékét hívták. Egykor régen, amikor az őseik először ide érkeztek, lemerészkedtek ebbe a komor völgybe, és egy egész klánjuk odaveszett, hirtelen, rettenetes halállal, mindenféle magyarázat nélkül. Grom legalábbis nem adott nekem magyarázatot. A rettenet valamiféleképp a földből tört elő, és nem volt jó beszélni róla, mert úgy hitték, pusztán azzal is meg lehet idézni, ha beszélnek róla – bármi volt is az. De Grom hajlandó volt bárhová máshová eljönni velem vadászni, mert ő volt a pikt vadászok legnagyobbika, és számtalan félelmetes kalandon mentünk együtt keresztül. Egyszer a saját magam kovácsolta vaskarddal ejtettem el minden vadállatok legrettenetesebbikét, a vén kardfogút, melyet manapság tigrisnek hívnak az emberek, mert minden létező lény közül a tigrisre hasonlít legjobban. De a valóságban inkább egy medvére emlékeztetett a testfelépítése, épp csak a feje volt jellegzetes macskafej. A kardfogú végtagjai hatalmasak voltak, erősek, a teste alacsony, hatalmas, nehéz, és azért tűnt el a világból, mert túlságosan is borzalmas harcos volt még abban a kegyetlen korban is. Ahogy az izmai és a vadsága növekedett, az agya összezsugorodott, és végül kiveszett belőle az önfenntartás legutolsó szikrája is. A Természet azonban efféle dolgokban mindig az egyensúly őre, és elpusztította, mert ha páratlan harci képességei intelligens aggyal párosultak volna, minden más életformát kiirtott volna az egész földön. Beteg kitérő volt az evolúció útján – nála kisiklott a szerves fejlődés, és csak a fog és a köröm, a mészárlás és a pusztítás érdekelte.
Arról a harcról is külön legendát lehetne írni, amelyben elejtettem a kardfogút, és utána hónapokon át félig önkívületben hevertem – olyan rettenetes sebeket kaptam, hogy még a legkeményebb harcosok is csak a fejüket ingatták a láttukon. A piktek azt mondták, hogy még soha egy ember sem ölt meg egy kardfogút egymaga. De mindenki megdöbbenésére talpra álltam. Miközben én a halál küszöbén feküdtem, levált a törzsből egy kisebb csapat. Békés elválás volt, az efféle gyakran megtörtént, és nagyban hozzájárult, hogy sárga hajú törzsekkel népesítsük be a világot. Negyvenöt fiatal legény egyszerre vett maga mellé párt, és elvonultak, hogy megalapítsák a maguk klánját. Nem volt lázadás, faji szokásunk volt ez, minden eljövendő korban meghozta gyümölcsét, ahányszor csak az egy tőről származó törzsek találkoztak, akár több évszázados távollét után, és örömteli könnyedséggel vágták át egymás torkát. Az árják és a pre-árják általában az egység hiánya felé hajlottak, a klánok lehasadtak a fő törzsről és szétszóródtak. Ezek a fiatal legények hát egy bizonyos Bragi nevű fegyvertársam vezérletével fogták az asszonyaikat, délnyugat fele vonultak, és a Törött Kövek Völgyében ütöttek tanyát. A piktek tiltakoztak, halvány célzásokat tettek a völgyet kísértő, rettenetes borzalomra, de az aesirek csak nevettek. Mi már magunk mögött hagytuk a démonainkat és a kísérteteinket a messzi kék észak jeges pusztaságain, és más fajok ördögei nem hatottak meg minket. Amikor az erőm teljesen visszatért, és a szörnyű sebek helyén már csak hegek fehérlettek, felcsatoltam a fegyvereimet, és átvonultam a fennsíkon, hogy meglátogassam Bragi klánját. Grom nem kísért el. Hosszú napok óta nem járt már az aesir táborban. De én tudtam az utat. Épp elég jól emlékeztem még a völgyre, a sziklákra, ahonnan lenéztem, és láttam a felső végében csillogó tavat, és az alsó végében erdővé sűrűsödő facsoportokat. A völgy oldalát sima, meredek sziklafalak szegélyezték, mindkét végén meredek, széles vonulattal. Teljesen el volt vágva a környező vidéktől. A völgy alját az alsó vagy délnyugati vége felé pettyezték sűrűn ledőlt oszlopok; némelyik még a fák fölé magasodott, mások zuzmó fedte kőhalmokba roskadtak össze. Senki sem tudta, miféle faj emelhette őket. De Grom félve utalt valamiféle szőrös, majomszerű förtelemre, ami ocsmány táncát járta a hold alatt a rettegést és őrületet keltő, démoni sípszóra.
Átvágtam a fennsíkon, ahol a táborunk állt, leereszkedtem a lejtőn, keresztül haladtam a növényzet fojtotta völgyön, megmásztam egy emelkedőt, és bevetettem magam a hegyek közé. Számtalan mérföldön át nyomát sem láttam emberi életnek. A piktek települései sok-sok mérföldre keletre feküdtek. Felkapaszkodtam a hegyvonulat gerincére, és lenéztem a kék tóval a szívében alvó, komor szikláktól sötétlő völgyre, a fák közül előszürkéllő, törött oszlopokra. Füstöt kerestem. Nem láttam sehol sem, de a tóparton álló sátrak csoportja fölött keselyűk köröztek. Óvatosan ereszkedtem le a meredélyen, és megközelítettem a csendes tábort. Amikor beértem a sátrak közé, iszonyodva torpantam meg. Nem voltam érzelgős alkat. A halál számtalan formáját láttam már, és vagy elmenekültem előle, vagy részt vettem vörös mészárszékén, és magam is vízként ontottam a vért, és tetemekkel leptem be a földet. De itt valami olyan szerves pusztítással néztem farkasszemet, hogy az letaglózott, undorral töltött el. Bragi fióka-törzséből senki sem maradt életben, és nem találtam egyetlen ép holttestet sem. A bőrsátrak némelyike még mindig állt. Mások a földön hevertek szétzúzva, mintha valami szörnyűséges súlyt vonszoltak volna végig rajta, úgyhogy eleinte azon merengtem, nem lakhatnak-e kétéltű szörnyek a tó feneketlen mélységről árulkodó, sötétkék vize alatt. Aztán megláttam a pusztító nyomát. Olyasféle nyom volt, mint amit egy gigászi féreg hagyna maga után, több yard széles volt, visszakanyargott a völgy mélye felé. A fű lepréselve hevert, amerre elhaladt, a bokrok és a kisebb fák a földre zúzva, és mindent vér és zöldes nyák förtelmes egyvelege borított. Pusztító haraggal vontam ki a kardomat, és követni kezdtem a nyomot, ám egy kiáltás megállított. Sarkon pördültem, és láttam, hogy egy alacsony, zömök alak siet felém a hegyről. Grom, a pikt volt az, és amikor belegondolok, hogy miféle bátorságra lehetett szüksége, hogy leküzdje a hagyományos tanítások és a személyes tapasztalat belé plántálta rettegést, megértem, milyen mély barátságot táplált irántam. A tóparton guggolva, lándzsával a kezében elmesélte nekem, miféle rettenet támadt Bragi táborára a hold fényében. Fekete szeme folyamatosan félve fürkészte a völgy fák borította, komor részeit. De először elmesélte azt a történetet is, amit még az őseitől hallott. Egykor régen, amikor a piktek először ide jutottak az északnyugatról idáig vezető, hosszú-hosszú úton, és elérték a dzsungel fedte dombvidéket, megálltak, és sárból tapasztott falú településeket emeltek, mert itt végre bővében volt a vad és a
gyümölcs, és nem voltak ellenséges törzsek sem. Néhányan, a népes törzs egy teljes klánja a Törött Kövek Völgyében ütött tanyát. Megtalálták az oszlopokat, és a fák között egy hatalmas, romba dőlt templomra is leltek, és a templomban nem volt sem oltár, sem szentély, csak egy akna szája, amely messze a koromfekete föld mélyébe nyílt, és amelyben nem volt az emberek által használható lépcsőnek nyoma sem. A piktek falvat építettek a völgyben, és éjszaka, a hold fényében rájuk tört a rettenet, és nem maradt más utánuk, csak a bedőlt falak és pár nyákkal lepett húscafat. Akkoriban a piktek semmitől sem féltek. A többi klán harcosai összegyűltek, és eldalolták harci énekeiket, eljárták harci táncaikat, aztán követték a vér és nyák jelölte utat a templomban tátongó akna szájáig. Dühödten ordítottak, és hatalmas köveket hajítottak a mélybe, de nem hallották, hogy bármelyik is földet ért volna. Aztán éles, démoni sípolást hallottak, és a kútból előugrándozott egy förtelmes, emberformájú alak; a torz kezében tartott síp különös dallamára táncolt. A megjelenését átitató förtelem egy pillanatra megdöbbentette, megdermesztette a vad pikteket, és nem sokkal a táncoló alak után hatalmas, fehér tömeg emelkedett ki a föld alatti sötétségből. Az akna szájából nyáladzó, őrült rémálom kelt, amit átszúrtak nyílvesszőik, de meg nem állították, vágott a kardjuk, de leteríteni nem tudták. Fröcsögve vetette magát a harcosokra, vérvörös péppé zúzta őket, úgy szaggatta testüket apró cafatokra, ahogy egy polip tépi szét a kis halakat, kiszívta a vért megnyomorított tagjaikból, és elnyelte őket, miközben még küzdöttek sikoltozva. A túlélők elszaladtak, de a rettenet egészen a hegygerincig űzte őket; a meredek sziklafalon láthatóan nem tudta felvonszolni hatalmas, remegő tömegét. Onnantól kezdve senki sem mert lemenni a hallgatag völgybe. De a halottak ellátogattak a sámánjaikhoz, és különös, rettenetes titkokat árultak el nekik. Egy ősi, ősi, félemberi fajról regéltek, akik egykor benépesítették a völgyet, és a maguk különös, megmagyarázhatatlan céljaira emelték a később romba dőlt oszlopokat. A verem mélyén lapuló, fehér szörnyeteg volt az istenük, a fekete rög alatti, elképzelhetetlen, mérhetetlen, éjsötét mélységből idézték meg az ember fiai által nem ismert varázspraktikákkal. A szőrös, emberforma alak a szolgája volt, az isten szolgálatára teremtették; mélyből előidézett, húsbörtönbe zárt, formátlan elemi szellem, szerves, de az emberi értelmen túli világból származó. E hajdani nép azóta
rég visszaolvadt abba a káoszba, ahonnan a világegyetem fekete hajnalán előmászott, ám szörnyeteg istene és embertelen rabszolgája tovább élt. De a maga módján mind a kettő szerves volt, meg lehetett sebesíteni őket, bár még nem találtak egyetlen, emberkéz alkotta fegyvert sem, ami elég erős lett volna az elpusztításukra. Bragi és a klánja heteken át lakoztak a völgyben, mielőtt lecsapott volna rájuk a rettenet. Grom az előző éjjel a sziklák fölött vadászott – már ezzel is nagy bátorságról tett tanúbizonyságot – és megdermedve hallotta a démonsípok vékonyka hangját, aztán az. emberi sikolyok őrjítő hangzavarát. Arccal borult a földre, a fűbe rejtette elkínzott fejét, és nem mert megmozdulni még akkor sem, amikor a sikolyok helyét már az ocsmány lakmározás fröcsögő, taszító zaja vette át. Hajnalban egész testében remegve lekapaszkodott a sziklákon, és lenézett a völgybe, és a pusztítás nyomai még messziről nézve is olyan iszonyatot keltettek benne, hogy eszét vesztve menekült messze a dombok közé. De egy idő után végül eszébe jutott, hogy figyelmeztetnie kéne a törzs többi tagját, és visszatérve, a fennsíkon emelt táborunk felé tartva látta, ahogy lemegyek a kihalt völgybe. Imigyen szólott Grom, miközben én ültem és komoran merengtem, államat hatalmas öklömre eresztve. Modern szavakkal le nem tudnám írni az akkoriban minden férfi és nő életét létfontosságú, eleven kapocsként összefogó törzsi összetartozást. Egy olyan világban, ahol mindenki foggal és körömmel harcolt, és az emberek mindenki ellen ököllel indultak, kivéve, aki saját klánjuk tagja volt, a törzsi ösztön nem csak a mai üres frázis volt. Éppúgy az ember része volt, mint a szíve vagy a jobb keze. Erre szükség is volt, mert csak az így egybekötött, széttörhetetlen csoportokban élhette túl az emberiség a primitív világ rettenetes körülményeit. Most tehát a Bragi és a többi nyúlánk tagú, fiatal legény, és a nevetős, fehér bőrű lányok veszte fölött érzett személyes gyászba még mélyebb fájdalom és düh fonódott. Szinte már kozmikus volt mélységében és erejében. Komoran ültem, miközben a pikt idegesen guggolt mellettem, a tekintete hol rám vetült, hol a völgy baljós mélyére, ahol az átkozott oszlopcsonkok úgy szürkéllettek elő a hullámzó erdősávok közül, mint a kárörvendően kacagó banyák repedt fogai. Én, Njörd nem használtam túl sokat az agyamat. A test világában éltem, ahol a törzs vénjei gondolkoztak helyettem is. De annak a fajnak a tagja voltam, amelyet a sorsa arra ítélt, hogy ne csak testileg, de szellemileg is a
többi fölé emelkedjen, és nem csak egyszerű, izmos állat voltam. Ahogy ott ültem, hát először tompán, aztán egyre tisztábban körvonalazódott bennem egy gondolat, és kurtán, vadul felnevettem. Felkeltem, és megkértem Gromot, hogy segítsen. Száraz fából, a sátrak tartópóznáiból és törött lándzsaszárakból máglyát emeltünk a tóparton. Aztán összeszedtük a Bragi egykori klánjából megmaradt, förtelmes cafatokat, és a farakásra tettük, aztán kovával és acéllal szikrát csiholtunk. A szomorú, sűrű füst kígyóként kapaszkodott fel az égre. Én Gromhoz fordultam, hogy vezessen el engem a dzsungel azon részére, ahol a pikkelyes rettenet, Satha, a nagy kígyó lapult. Grom eltátott szájjal hallgatta a kérésemet: még a piktek legnagyobb vadászai sem eredtek a hatalmas sikló vad nyomába. De akaratom olyan volt, akár a szél, sok vad útra elsodorta már, és végül ezúttal is vezetőmmé szegődött. A felső végén hagytuk el a völgyet, átvágtunk a hegygerincen, megkerültük a magas sziklákat, és bevetettük magunkat a déli sűrűségbe, ahol nem lakott más, csak a dzsungel komor vadjai. Mélyen behatoltunk az erdőségbe, míg végül egy alacsonyan fekvő részre nem értünk. Sötét volt, dohos a kúszónövények terhe alatt roskadozó fák tövében, a lábunk mélyen a szivacsos iszapba süppedt, csak a rothadó levélzet tartott meg, de felfelszivárgott alóla így is a nyákos nedv. Ez az a hely, mondta Grom, ahol Satha, a nagy kígyó vadászni szokott. Hadd szóljak most Satháról! Ma már semmi hozzá hasonló nem él a földön, és nem is élt megszámolhatatlan korok óta: miként a húsevő dinoszaurusz, miként a vén kardfogú, ő is túl borzalmas volt a létezéshez. Már akkor is csak egy sokkal zordabb kor túlélője volt, amikor az élet és minden formája még durvább és ocsmányabb volt. Akkor már nem élt sok a fajtájából, bár lehet, hogy talán nagy számban lakták a még délebbre húzódó, mocsaras óriásdzsungel bűzös nyáktengerét. Nagyobb volt a modern világ bármelyik óriáskígyójánál, és a fogairól csöpögő méreg a királykobráénál is ezerszer halálosabb volt. A tiszta vérű piktek sosem imádták, bár a feketék később isteníteni kezdték, és ezt a mély tiszteletet átmenekítették a négerek és a fehér hódítók keveredéséből származó, hibrid fajba is. De minden más ember szemében a gonosz szörnyetegek legrosszabbika volt, és a róla szóló meséket a démonokról szóló történetekbe torzították, úgyhogy később Satha lett a fehér fajok ördöge, és a stígiaiak először imádták, aztán, amikor egyiptomiak lettek belőlük, rettegték, mint Széth, az Ős Kígyó, a
szemiták körében pedig lett belőle Leviathán és Sátán. Elég iszonyatos volt ahhoz, hogy istenség legyen belőle, maga volt a sikló halál. Láttam, ahogy egy kifejlett elefántbika holtan esett össze Satha harapásától. Láttam, ahogy rettenetesen tekeregve átsurran a sűrű dzsungelen, láttam, ahogy elejti zsákmányát, de még sosem vadásztam rá. Túl kegyetlen volt még a vén kardfogú elejtőjének is. De most vadásztam rá, egyre mélyebbre hatoltam a dzsungel forró, fojtó bűztengerébe, akkor is, amikor az irántam érzett barátság sem tudta már még messzebbre űzni Gromot. Azt mondta, fessem be a testemet és énekeljem el halotti dalom, mielőtt továbbmegyek, de én meg sem hallgattam, csak törtem egyre előre. A fölül összehajló fák közt természetes ösvényt leltem, és csapdát állítottam rajta. Találtam egy jókora fát, lágy volt, szivacsos a törzse, de a koronája sűrű és nehéz, és a földhöz közel belevágtam erős kardommal. Úgy rendeztem, hogy zuhanás közben az ágai beleakadjanak egy kisebb fa lombozatába, és keresztbe dőljön az ösvény fölött – az egyik vége a földön nyugodott, a másik fennakadt a kisebb fán. Aztán az alsó felén levágtam az összes ágat, és egy karcsú, de erős facsemetét legallyaztam, és betámasztottam a kidőlt fa alá. Aztán kivágtam a kisebb fát, amely addig támasztotta, és úgy igazítottam a hatalmas törzset, hogy azon az egy karcsú fácskán egyensúlyozzon, a fácskához pedig egy csuklóvastag indát kötöztem. Aztán átvágtam egymagam az ősi alkonyatba burkolódzó dzsungelen, míg csak orromat borzalmas bűz nem kezdte csavarni, és előttem a rothadó növényzetből fel nem emelte Satha az ocsmány fejét. Halálos lassúsággal ingatta jobbra-balra, villás nyelve ki-be járt, hatalmas, szörnyű, sárga szeme jeges tűzzel égett, ott sugárzott benne az ember születése előtti sötét, ősi világ minden gonosz bölcsessége. Elhátráltam, nem éreztem félelmet, csak a gerincemen felfutó jeges zsibbadást, és Satha könnyedén utánam csusszant, csillogó, nyolcvan láb hosszú hordóteste megbabonázó csendben hullámzott végig a rothadó növényzeten. Ék alakú feje nagyobb volt a leghatalmasabb ménénél is, a teste vastagabb volt, mint egy felnőtt férfi teste, és a pikkelyei ezernyi változó fényben szikráztak. Olyan voltam Satha előtt, mint egy egér a királykobra előtt, de nekem olyan éles fogam volt, mint egy egérnek sem. Bármilyen gyors voltam, tudtam, hogy nem kerülhetném el a hatalmas, háromszögletű fej villámgyors csapását, így hát nem mertem túl közel engedni magamhoz. Óvatosan végigszaladtam az
ösvényen, és a hátam mögött úgy surrogott az óriási, hajlékony test, mintha csak a fűben motozó szél dalát hallottam volna. Nem volt sokkal mögöttem, amikor átviharzottam a kidöntött fa alatt, és ahogy hatalmas teste felcsillant a csapda alatt, két kézzel megragadtam az indát, és kétségbeesetten rántottam egyet rajta. A vaskos törzs nagy csattanással zuhant rá Satha pikkelyes testére, úgy hat lábbal ék alakú feje mögött. Abban reménykedtem, hogy eltöröm a gerincét, de azt hiszem, nem jártam sikerrel, mert a hatalmas test összetekeredett, csomóba rándult, a rettentő farok csapkodott, vonaglott, gigászi ostorként tarolta le a bokrokat. A zuhanás pillanatában az óriási fej hátracsapott, és iszonyatos erővel mart a fába, a borzalmas méregfogak kardként hasították át a kérget és a fát egyaránt. Most viszont mintha Satha rájött volna, hogy élettelen ellenfélre támadt, szembefordult velem. Nem ért el. Pikkelyes nyaka rángott, ívbe görbült, a pusztító állkapocs tátogott, és az egy láb hosszú fogakról alácsorgó méreg a követ is átégette volna. Azt hiszem, hogy elképesztő erejével Satha végül csak kitekergett volna a fa alól, ha egy törött ág nem fúródott volna mélyen a húsába, az tartotta fogva, mint egy óriási tüske. Sziszegése betöltötte a dzsungelt, és a szeme olyan tömény gyűlölettel meredt rám, hogy önkéntelenül is remegni kezdtem. Tudta, tudta bizony, hogy én ejtettem csapdába! Most közelebb merészkedtem, és hirtelen lendülettel eldobtam a lándzsámat: átszúrtam a nyakát tátogó szája alatt. Hozzászögeztem a fához. Aztán nagy merészséget tettem, hisz még közel sem volt halott, és tudtam, hogy egy szemvillanás múlva kitépi a húsából a lándzsát, és újra képes lesz rám lecsapni. De abban az egy szemvillanásban berohantam, és teljes erőmmel lendítettem a kardomat, és levágtam az iszonyatos fejét. Az eleven, de csapdába esett Satha vergődése és tekergése semmiség volt ahhoz képest, amit fejetlen teste holtában művelt. Hátrébb vonultam, egy görbe bottal húztam magam után a gigászi fejet, és a csapkodó, repkedő kígyófaroktól biztonságos távolságban munkának láttam. A csupasz halállal dolgoztam akkor, és élő ember nem munkálkodott még akkora odafigyeléssel. Mert kivágtam a hatalmas fogak tövében rejlő méregzacskókat, és a förtelmes méregbe áztattam tizenegy nyílvessző fejét, ügyelve arra, hogy csak a bronz hegy érjen a folyadékba, mert máskülönben szétmarta volna a kemény fanyelet is. Miközben ezzel voltam elfoglalva, Gromot visszahajtotta mellém a barátság és a
kíváncsiság. Idegesen osont át az erdőn, de amikor megpillantotta Satha fejét, leesett az álla. Órákon át áztattam a nyílvesszőket méregben, míg csak rettenetes, zöldes szutyok nem vonta be őket vastagon, és aprócska kis rozsdapelyhek nem mutatták, hol ette magát bele a méreg a tömör bronzba. Akkor széles, vastag, gumiszerű levelekbe csavartuk őket, és bár leszállt közben az éj, és ezerféle vadállat tombolt mindenfelé, visszamentem a dzsungel borította dombok közé, Grommal az oldalamon, és hajnalhasadáskor ismét elértünk a Törött Kövek Völgye fölött komorló magas sziklákhoz. A völgy szájánál kettétörtem a lándzsámat, és kivettem az összes meg nem mérgezett nyílvesszőt a tegezből, és kettétörtem őket. Befestettem az arcomat és a végtagjaimat, ahogy az aesirek akkor szokták, amikor a biztos pusztulásba mentek, és elénekeltem halotti énekemet, miközben a nap a sziklák fölé hágott, sárga sörényem dúsan lobogott a reggeli fényben. Aztán íjjal a kezemben lementem a völgybe. Grom nem tudta rávenni magát, hogy kövessen. A hasán hevert a porban, és haldokló kutyaként vonyított fennhangon. Elmentem a tó és a csendes tábor mellett, ahol még mindig parázslott a halotti máglya, és beértem mögötte a megsűrűsödő fák közé. Felsötétlettek körülöttem az oszlopok, formátlan kőhalmokként hirdették az elmúlt korok letaglózó pusztítását. A fák egyre sűrűbbek lettek, és a hatalmas, lombos ágak alatt a puszta levegő is alkonysötét volt és gonosz. Mintha esti félhomályba burkolódzva láttam volna meg a romba dőlt templomot, küklopszi sikolyokban törtek föl előttem a pusztuló kőműves remekek, a lehullott kőkupacok. Vagy hatszáz yarddal előtte egy hatalmas oszlop ágaskodott egy nyílt tisztáson; nyolcvan, kilencven láb magas is lehetett. Annyira elvásta, kicsipkézte az idő és az elemek, hogy a törzsemből a legkisebb gyermek is könnyedén megmászta volna. Alaposan megnéztem, és megváltoztattam a tervemet. A romokhoz értem, és láttam, hogy a gigászi, omladozó falak egy jókora kupolát tartanak. Ezernyi kő leomlott már belőle, olyan érzés volt, mintha valami mitikus szörnyeteg zuzmó benőtte csontváza alatt állnék. Titáni oszlopok szegélyezték az üresen tátongó kaput: tíz elefánt könnyedén átfért volna rajta egymás mellett. Egykor talán vésetek és hieroglifák boríthatták az oszlopokat és falakat, de már réges-rég lekoptatta őket az idő. Odabenn, a hatalmas teremben jobb állapotban fennmaradt oszlopok gyűrűje sötétlett. Mindegyik oszlopon hatalmas, lapos emelvény
magaslott, és tompa, ösztönös emlékképeket idézett fel az árnyékba merült korokról, amikor őrülten peregtek itt a fekete dobok, és a világmindenség fekete hajnalában gyökerező, megmagyarázhatatlan szertartásokat végző, ocsmány szörnyeteg fajok kuporogtak az emelvényeken. Nem volt oltár – csak egy hatalmas, kútszerű akna ásított a kőpadló közepén. A nyílás peremét különös, obszcén faragványok szegélyezték. Jókora kődarabokat téptem ki a rothadó padlóból, és lehajítottam őket a tökéletes sötétbe vesző, ferde aknába. Hallottam, ahogy pattognak a kút oldalán, de nem hallottam, hogy a mélybe értek volna. Egyik követ a másik után dobtam le, izzó szitkokat ordítva mindegyik után, és végül meghallottam valamiféle neszt a zuhanó kövek puffanásán túl. A kútból különös, démoni sípszó úszott fel. Az őrület szimfóniája. A sötétség mélyén, messze, messze megpillantottam valami hatalmas fehérség halvány, iszonytató derengését. Ahogy erősödött a sípszó, hátrébb vonultam, kihátráltam a széles ajtónyíláson. Kaparászó, surrogó hangot hallottam, és az akna mélyéből, a gigantikus oszlopok, a tátongó ajtó közül elképzelhetetlen alak ugrándozott elő. Egyenesen tartotta magát, akár egy ember, de szőr borította, és ott volt a legvastagabb a gyapja, ahol az arcának kellett volna lennie. Ha volt is füle, orra vagy szája, én nem vettem észre egyiket sem. Csak egy égővörös szempár lángolt elő a szőrálarc mögül. Torz mancsaiban különös sípot tartott, abból áradt a hátborzongató hang, miközben groteszk ugrásokkal és tánclépésekkel szökdécselt felém. Mögötte undorító, obszcén hang kelt, ahogy előcuppant az aknából a remegő, rezgő, hatalmas test. Akkor a húrra tettem egy nyílvesszőt, megfeszítettem az íjat, és útjára bocsátottam a surrogó nyílvesszőt. Egyenesen a táncoló szörnyeteg szőrös mellkasába vágódott. Úgy rogyott össze, mintha villám csapott volna bele, de legnagyobb iszonyatomra a sípszó nem halt el, bár a síp kihullott a rém torz kezéből. Akkor sarkon fordultam, fürgén az oszlophoz szaladtam, és felkapaszkodtam rá anélkül, hogy hátranéztem volna. Amikor elértem a csúcsra, lenéztem, és olyannyira meglepett és megdöbbentett az elém táruló látvány, hogy kis híján leszédültem magas rejtekemből. A templomból a sötétség szörnyű szülötte türemkedett elő. Bár számítottam rá, hogy rettenetes lesz, földi gondolkozásom nem készülhetett fel erre a rémálom szülte alakra. Nem tudom, miféle föld alatti pokolból vonszolhatta elő magát annak idején, nem tudom, miféle fekete
kort képviselhetett. De a szó ember ismerte értelmében véve ez nem vadállat volt. Féregnek mondom, mert nincsen rá jobb szavam. Egyetlen földi nyelvben sem létezhet erre szó. Csak annyit mondhatok, hogy inkább emlékeztetett egy féregre, mint egy polipra, egy kígyóra vagy egy dinoszauruszra. Fehér volt, pépes, és féregmozgással vonszolta végig a földön rezgő testét. De széles, lapos csápjai is voltak, és húsos tapogatói, és egyéb kitüremkedései, amelyeknek képtelen lennék beszámolni a rendeltetéséről. És volt egy hosszú fullánkja is, amelyet elefántormányként tekert ki-be. Negyven szeme iszonytató körbe rendeződött, mindegyik több ezer lapocskából állt, és ezer színnel villogva, változva csillogott rajtuk a fény. De a színek és fények játéka közt is átfénylett a villódzó síkok mögött rejlő gonosz intelligencia – se nem emberi, se nem állati intelligencia, az a fajta éjszülte, démoni intelligencia, amelynek halovány, titáni lüktetését az álmodó ember érezheti az anyagi világot ölelő, fekete űrben. Méretét tekintve a dög hegymagas volt; eltörpült volna mellette egy masztodon is. De miközben remegtem a szörnyeteg kozmikus iszonytatóságától, a fülem mellé húztam egy tollas nyílvesszőt, és surrogva útjára engedtem. A förtelem letaposta a füvet, a bokrokat, ahogy eleven hegyként felém vonszolta magát, de én egyik nyílvesszőt a másik után küldtem bele, borzalmas erővel és halálos pontossággal. Ekkora célpontot el sem tudtam volna hibázni. A nyílvesszők a tollukig belesüppedtek, vagy egészen belevesztek a rezgő hústömegbe; mindegyiken annyi méreg volt, hogy attól egy kifejlett elefántbika holtan rogyott volna össze. De a förtelmes szörnyűség csak tovább közeledett, és láthatóan nem törődött sem a nyílvesszőkkel, sem az őket átitató méreggel. És mindez idő alatt folyamatos, őrjítő sípszó festette meg a jelenetet, torzan vinnyogott elő a földön érintetlenül heverő hangszer lyukaiból. Megingott a magabiztosságom; még Satha mérge is haszontalan volt ez ellen a különös lény ellen. Az utolsó nyílvesszőmet már kis híján a lábam alá kellett belelőnöm a remegő, fehér hegybe, olyan közel volt a rém a búvóhelyemhez; aztán hirtelen megváltozott a színe. Kísérteties, kék hullám öntötte el, és a hatalmas tömegen földrengésszerű remegések futottak át. Iszonytató lendülettel csapódott bele az oszlop alsó részébe, a kő szilánkesőben robbant szét. De az ütés ereje ellenére is messzire elugrottam, átzuhantam a levegőn, és egyenesen a szörny hátára estem. A szivacsos bőr megnyílt a lábam alatt, és markolatig a dögbe vágtam a
kardomat, átrángattam a pépes húson, iszonyatos, yard hosszú sebet vágtam rajta. Zöldes nyák szivárgott belőle. Aztán egy kábelszerű csáp lepöccintett a titán hátáról, és háromszáz láb hosszú repülés után nekicsapódtam egy óriási facsoportnak. Az esés alighanem eltörte a csontjaim nagyobbik felét, mert amikor megpróbáltam újra megragadni a kardom, és visszakúszni a küzdelembe, nem tudtam megmozdítani sem a kezemet, sem a lábamat, csak tehetetlenül vonaglottam, eltört a gerincem. De innen is láttam a szörnyet, és tudtam, hogy győztem, még ha legyőzettem is. A hegymagas test hullámzott, püffedt, a csápok vadul csapkodtak, remegtek, csomóba görbültek, és a hányingerkeltő sápadt, ocsmány zöldbe váltott. A dög nagy nehezen megfordult, és visszarángatózott a templom felé, úgy dobálta magát, mint a viharos szél a súlyosan sérült hajót. Fák törtek pozdorjává, ha csak nekik ment. Sírtam végtelen dühömben, hogy nem tudok felkelni, és karddal a kezemben odarontani, hogy hatalmas csapások közepette, berserker őrjöngésem teljében pusztuljak el. De a féregisten halálos sebet kapott, és nem volt szüksége haszontalan kardomra. A földön heverő démonsípok tovább visongtak, mintha csak a rémség halotti dalát zengenék. Aztán ahogy a szörny megfordult és ide-oda imbolygott, láttam, hogy felkapja csápjaival szőrös rabszolgája tetemét. A majomszerű alak egy pillanatig a levegőben lebegett, a derekánál fogva tartotta a fullánk, aztán olyan erővel a templom falához vágta egykori gazdája, hogy alaktalan masszaként csúszott a földre. Ekkor a sípok rettenetes hangon felsivítottak, aztán örökre elhallgattak. A titán megingott az akna peremen, aztán újabb változáson ment át – ijesztő változáson, de még most sem tudnám leírni a természetét. Még most is, ha megpróbálom tisztán visszaidézni, csak a kaotikus tudat marad, hogy valami istenkáromló, természetellenes átalakuláson megy át a forma és az anyag, az egész leírhatatlan, döbbenetes. Aztán a különös mód megváltozott test átbukott az akna száján, és visszagurult a végső sötétbe, ahonnan jött, és tudtam, hogy halott. És ahogy eltűnt a kút mélyén, a romos falak recsegő, ropogó nyögéssel remegtek meg az alapoktól a kupola tetejéig. Fülsiketítő rezgéssel hajoltak befelé, az oszlopok megrepedtek, és földrengető robajlással leomlott maga a főkupola. Egy pillanatra mintha az egész levegőt elfedte volna a törmelék és a kőpor sűrű fátyla, épp csak átsejlett rajta a vadul vergődő faágak tömege. Mintha vihar vagy
földrengés rázta volna őket. Aztán ismét minden kitisztult, kiráztam a szememből a vért, és csak bámultam. Ahol az előbb még egy templom állt, mostanra csak kőtörmelék és sziklazúzalék hevert, és a völgy összes oszlopa szétporladó szilánkokra omlott. Az ezt követő csendet nem törte meg más, csak Grom. Halotti éneket zengett fölöttem. Megkértem, hogy fektesse a kezembe a kardomat. Megtette, és közel hajolt, hogy hallja, mit mondok, mert erőm fogytán voltam. – A törzsem ezt sose feledje el – mondtam lassan –, regéljék el ezt a mesét egyik faluban a másik után, egyik táborban a másik után, egyik törzsben a másik után, hogy mindenki tudja, sem ember, sem állat, sem ördög nem prédálhatja fel büntetlenül Asgard aranyfürtű népét. Emeljenek nekem sírdombot, fektessenek bele kezemben íjammal és kardommal, hogy örökre védhessem ezt a völgyet, hogy ha újra feljönne a mélyből a ma megölt istenség kísértete, a kísértetem örökké készen álljon csatába szállni vele! És miközben Grom ordítva verte szőrös mellkasát, rám szállt a halál a Törött Kövek Völgyében. (Sellei György fordítása)
Halál az ásatáson
Az alább következő rövid töredék hősét Allisonnak hívják ugyan, de vitatható, hogy azonos-e James Allisonnal, az emlékezővel. Sokkal aktívabb szerepben találkozunk vele, mint korábban; nem esik említés róla, hogy beteg vagy nyomorék lenne, és Howard elég gyakran használta föl ezt a nevet, például a western- és bokszolónovelláiban is. Másfelől a történet kétségkívül a hybóriai korszakról szól, modern időkeretbe ágyazva, vagyis teljes mértékben megfelel az Allison-ciklus sémájának. Mi is ide soroljuk tehát, Robert M. Price példáját követve, aki egyenesen a sorozat záródarabját látja benne. Az Allison-töredékek közül azért éppen ezt válogattuk be kötetünkbe, mert más szempontból is érdekes: Howard ebben a szövegben hozza a legegyértelműbb összefüggésbe az általa teremtett hybóriai világot Lovecraft Cthulhu-mítoszával.
Halál az ásatáson
A lázas égre kirajzolódó nap verőfényében bennszülött munkások izzadtak és robotoltak. A jelenet beillett volna a sivárságról készített képtanulmánynak – a kéken izzó égbolt, a minden irányban a látóhatárig nyújtózó, borostyánszín homok, melynek egyhangúságát csupán néhány pálmafa fodra töri meg, egy közeli oázis jeleként. A hatalmas, napsugarakkal átjárt ürességben az emberek barna hangyáknak tűntek, szorgosan munkálkodva egy óriási, szürke kupola körül, melyet félig elborított a homok. Alkalmazóik nem csupán utasításokkal segítették őket, olykor maguk is megragadták a szerszámok nyelét. Allison zömök volt és fekete szakállú. Brill magas és szikár, gyömbérszín bajusszal és hideg, kék szemekkel. Napbarnított külsejük olyan emberekre vallott, akik életük nagy részét a szabad ég alatt töltik. Allison kiverte a pipáját a csizmasarkán. – Nos, mit szólsz hozzá? – Ahhoz a buta fogadáshoz?– Brill meglepetten nézett rá. – Komolyan gondolod? – Igen. Fölteszem a legjobb hatlövetűmet a nyerged ellen, hogy ebben a sírban nem egy egyiptomit fogunk találni. – Hanem kicsodát? – kérdezte Brill csodálkozva. – Valami helyi sejket? Vagy tán egy hükszosz királyt? Elismerem, hogy egy sírboltra se hasonlít, amivel eddig dolgom akadt, de az látszik rajta, hogy sokkal régibb a török
kornál meg az arab hódításnál – de még a hükszoszoknál is. Előttük pedig ki más volt Egyiptomban? – Mire kirámoljuk a sírt, megtudjuk – felelte Allison meglehetős komoran. Brill fölnevetett. – Azt akarod mondani, hogy létezett egy nép az egyiptomiak előtt, amelyik elég civilizált volt hozzá, hogy ilyesmiket építsen? Gondolom, ők emelték a piramisokat is? – Úgy ám – jött a higgadt szavú válasz. Brill megint nevetett. – Te ugratsz! Allison furcsán nézett rá. – Olvastad az Unaussprechlichen Kultent? – Az meg mi az ördög? – Egy Névtelen kultuszok című könyv, egy Von Junzt nevű őrült némettől – legalábbis úgy tartják róla, őrült volt. Sok egyéb mellett írt egy rég letűnt korszakról is, amelynek a nyomait állítása szerint ő fedezte föl – egyfajta történelmi űrben. Hybóriai kornak nevezte el. Sejtjük, hogy mi volt előtte, és tudjuk, hogy mi jött utána, de maga ez az időszak vakfolt a tudásunkban – nem maradtak róla se legendák, se krónikák, csak néhány elszórt név, amelynek eredeti értelme az idő múlásával megváltozott. – A történelmi számításainkat az borítja fel, hogy nem tudunk erről a korról; ezért hisszük mítosznak Atlantiszt. Von Junzt azt mondja, hogy Atlantiszt, Lemuriát és a többi ősi földrészt rettenetes kataklizma pusztította el – kivéve itt-ott pár elszórt maradványt –, a ma Afrikaként ismert kontinens azonban érintetlen maradt, bár összeköttetésben állt velük. Egy vad törzs a sarkkörön túlra menekült a vulkánok elől; belőlük fejlődött ki az a nép, akiket Von Junzt hybóriaiaknak hív. A civilizáció magas fokára emelkedtek, és uralmuk alá hajtották a világ nyugati részét, ezt az országot kivéve. Itt egy kataklizma előtti nép élt, a stygiaiak. Tőlük eredt Stygia görög mondája; a Nílus volt a legendás Styx folyó. A hybóriaiak sohasem tudták meghódítani Stygiát, s végül ők maguk is áldozatul estek az északról leözönlő barbároknak – a mi őseinknek. Stygiában az uralkodó családok tiszta vérűek maradtak, az alsóbb néposztályok ereiben azonban a stygiai vér szemitával és hybóriaival keveredett. – Amikor megindult a barbárok népvándorlása, egy vörös hajú nordikus
törzs átverekedte magát délre és megdöntötte az ősi stygiai birodalmat. A tiszta vérű stygiaiakat legyilkolták vagy elűzték, majd uralkodó kasztként rátelepedtek a korcs alsóbb néprétegekre, akikkel idővel elkeveredtek; ezektől a kalandoroktól meg az alattvalóiktól származtak az egyiptomiak. A piramisokat és a Szfinxet a stygiaiak építették. És ha nem tévedek, ebben a sírboltban egy stygiai fekszik. Brill hitetlenkedve fölnevetett. (Kornya Zsolt fordítása)
A hybóriai kor
A hybóriai civilizációra ugyanaz a sors vár, mint korábban Atlantiszra, Lemuriára és a Hét Királyságra: lassú hanyatlás, drámai bukás, feledés. Esszéje második részében Howard ezt a folyamatot vázolja, a fókuszában Arus és Gorm történetével, amely példázat a civilizált és a barbár lét örök konfliktusáról. Az apokaliptikus végkifejlet után lekerekítésül átvezet minket a történelmi időkbe, kapcsolatokat és leszármazásvonalakat teremtve a hybóriai világ és az ókori kultúrák között. Innen csupán egy lépes a történelmi fantasy, amelynek szerzőnk szintén avatott tollú művelője volt… ez azonban már túlmutat jelen kötetünk keretein.
A hybóriai kor
Második rész Vessünk egy futó pillantást a felsorolt országok lakóira! A vezető szerep a hybóriaiaké, de már nem olyan könnyű megkülönböztetni őket a többiektől. Mióta elkeveredtek más népekkel, korántsem mindannyian homokszín hajúak és szürke szeműek. Kothban határozott shemita jegyeket mutatnak, sőt némi stygiai beütés is megfigyelhető rajtuk; kisebb mértékben ugyan, de vonatkozik ez az argosziakra is, jóllehet ők a shemiták helyett inkább a zingaraiakkal keveredtek. Kelet-Brythúniában az olajbarna zamoraiakkal házasodtak össze, Dél-Aquilóniában pedig annyira elvegyültek a zingaraiakkal, hogy Poitainban – a legdélibb tartományban – a fekete haj és a barna szem vált jellegzetessé. Hyperborea régi királysága elzárkózóbb a többieknél, de az ő ereikben is bőségesen csörgedezik idegen vér, a külországi rabnők – hyrkánok, aesirek, zamoraiak – jóvoltából. Az ősi hybóriai rassz csupán Gunderföldön maradt fönn tisztán, ahol az emberek nem tartanak rabszolgákat. A barbárok viszont romlatlanul megőrizték a vérvonalukat; a kimmériaiak mind szálasak és erőteljesek, sötét hajjal és kék vagy szürke szemekkel. A nordheimiek testalkata hasonló, a szemük szintén kék, ám ehhez sápadt bőr és aranyszőke vagy rőtvörös haj társul. A piktek olyanok, mint mindig is voltak – alacsonyak és nagyon sötét bőrűek, fekete szemmel és hajjal. A hyrkánok bőre egy árnyalattal világosabb, gyakran olajos színben játszik. Ők általában sudárak és karcsúak, noha mind gyakrabban felbukkannak közöttük zömök, ferde szemű egyének is; ez egy különös – értelmes, de elkorcsosult – emberfajtával való keveredés következménye, akiket a Vilayettől keletre fekvő hegyekben hódítottak meg nyugati vándorlásuk során. A shemiták többnyire középtermetűek – bár olykor, ha stygiai vér is folyik az ereikben,
idomtalan óriássá nőnek –, széles vállúak, izmos alkatúak; horgas orruk van, sötét szemük és kékesfekete hajuk. A stygiaiak magasak és arányos felépítésűek, füstös bőrrel és markáns vonásokkal – legalábbis az uralkodó osztályban. A kizsákmányolt alsóbb néprétegek korcs hordájában mindenféle vér keveredik: stygiai, shemita, délvidéki, még hybóriai is. Stygiától délre a kushiták országai terülnek el, a hatalmas fekete királyságok és Zembabwei hibrid birodalma. Aquilónia és a pikt vadon között húzódik a bossoniai gyepű, ahol egy őshonos rassz leszármazottai laknak, melyet egy hybóriai törzs igázott le még a nagy vándorlás első szakaszában. Ez a keverék nép sohasem jutott el a tiszta vérű hybóriaiak kulturális szintjére, akik a civilizált világ legszélére szorították. A bossoniaiak középtermetűek, a bőrük világos, de nem sápadtfehér, a szemük barna vagy szürke. Főként földművelésből élnek, fallal körülvett nagy falvakban, és Aquilóniához tartoznak. Mezsgyéik északról délnyugatra a Határkirályságtól Zingaráig terjednek, ilyenformán ütközőzónát képezve Aquilónia számára mind a kimmériaiak, mind a piktek ellen. Konok, kitartó harcosok, akik évszázadok óta háborúskodnak az északi meg a nyugati barbárokkal, s eközben olyan védekező taktikát fejlesztettek ki, amit szinte lehetetlen áttörni közvetlen támadással. Ötszáz évvel később a hybóriai civilizáció romokban hevert. Bukása egyedülálló volt a történelemben, amennyiben nem belső bomlás idézte elő, hanem a barbár népek és a hyrkánok gyarapodó ereje. A hybóriai országok úgy omlottak össze, hogy életerős kultúrájuk a virágkorát élte. Ezt az összeomlást Aquilónia mohósága váltotta ki, jóllehet nem közvetlenül. A határokat kiterjeszteni vágyó királyok hadat hirdettek a szomszédaik ellen. Zingarát, Argoszt és Ophirt egyszerűen bekebelezték, Nyugat-Shem városállamaival együtt, akik keleti rokonaikkal karöltve csak nemrégiben rázták le Koth igáját. Magát Kothot adófizetésre és segédcsapatok küldésére kötelezték, akárcsak Korinthiát és a keleti shemita törzseket. Hyperboreát ősrégi viszály idegenítette el Aquilóniától, és most mozgósította seregeit, hogy leszámoljon gyűlölt riválisával. A Határkirályság síkja szolgált színteréül a véres és vad csatának, amelyben az északi hadak teljes vereséget szenvedtek, s visszavonultak behavazott erődjeikbe, ahová a diadalmas aquilóniaiak nem üldözték őket. Nemédia, amely évszázadok óta sikeresen dacolt a nagyra törő birodalommal, ekkor szövetséget szervezett a megbuktatására, nyilvánosan Brythúnia és Zamora, titokban pedig Koth részvételével. Mielőtt azonban a hadseregek
összemérhették volna fegyvereiket, új ellenség tűnt fel keleten; a hyrkánok első ízben tették komolyan próbára a nyugati világot. A turáni lovasok, akiknek sorait a Vilayeten túlról érkező kalandorok is gyarapították, végigsöpörtek egész Zamorán, felprédálták Kelet-Korinthiát, majd Brythúnia mezőin találkoztak az aquilóniaiakkal, akik csúnyán megverték és hazakergették őket. Tőlük tehát egyelőre nem kellett tartani; ám egyúttal a szövetség gerince is megtörött. Nemédia, noha folytatta a háborút, a továbbiakban védekezésbe kényszerült, csak időnként kapott segítséget Brythúniától és Hyperboreától, no meg titokban – szokás szerint – Kothtól. A fényes győzelem mindenkinek megmutatta Aquilónia igazi erejét, amelynek seregében a hybóriaiakon kívül nagy számban harcoltak külhoni zsoldosok is: barbár piktek, földönfutóvá lett shemiták, furcsa szokásoknak hódoló zingaraiak. Zamorát visszavették a hyrkánoktól, de a nép hamarosan rájött, hogy csak a keleti urat cserélték le nyugatira. Aquilóniai katonák szállták meg a kizsigerelt országot, nem csupán védelmi céllal, hanem azért is, hogy ráncba szedjék a berzenkedőket. A hyrkánokat mindenesetre nem tudták elrettenteni; gyors egymásutánban három további invázió zúdult Zamora és Shem határaira. Az aquilóniaiak sorra visszaverték őket, noha mindegyik turáni sereg nagyobb volt az előzőnél, ahogyan kelet felől végeláthatatlan áradatban özönlöttek az acélba öltöztetett lovashordák, a beltenger deli csücskét megkerülve. Ámde az az erő, amit a sors Aquilónia büszke királyainak megdöntésére rendelt, nyugaton növekedett. Északon, a kimmériai határ mentén szakadatlan marakodás dúlt a hollóhajú harcosok meg a nordheimiek között; az aesirek a vanirok elleni háborújuk szüneteiben megmegtámadták Hyperboreát, és mind hátrább szorították a gyepűt, egyik várost a másik után rombolva le. A kimmériaiak részrehajlás nélkül harcoltak a piktekkel meg a bossoniaiakkal, néhány ízben még Aquilóniába is betörtek, ám ezek a vállalkozások inkább rablóportyák voltak, mint hadjáratok. A piktek viszont döbbenetes iramban gyarapodtak számban és erőben. A sors furcsa fintora, hogy a birodalomalapításhoz vezető úton javarészt egyetlen ember – ráadásul egy idegen! – fáradságos munkája indította el őket. Ez az ember Arus volt, egy nemédiai pap, abból a ritka fajtából, akit őszinte, önzetlen küldetéstudat fűt, s mindamellett még esze és tehetsége is van hozzá. Hogy mivel érdemelték ki a figyelmét éppen a piktek, nem tudjuk, ám egyvalami bizonyos. Arus szilárdan eltökélte, hogy kivonul a
nyugati vadonba Mitra szelíd tanait hirdetni, jobb élethez segíti szegény pogányokat, és megpróbál finomítani durva erkölcseiken. Ismerte a hátborzongató történeteket az előtte járó felfedezők és kereskedők rút végzetéről, de nem rettent vissza. Egyedül kelt útra, fegyvertelenül, s a vakszerencse kegyéből megtalálta, akiket keresett – mi több, nem szúrták le azonnal. A pikteknek, noha ádázul ellene szegültek, javukra vált a hybóriai civilizációval való érintkezés. Így például elsajátították a vörösréz és az ón megmunkálását; előbbi itt-ott előfordult a földjükön, utóbbiért pedig portyákat vezettek a zingarai hegyekbe, vagy prémeket, bálnacsontot, rozmáragyart és más hasonlókat ajánlottak érte cserébe, csupa olyasmit, amivel egy vad törzs kereskedni tud. Már nem barlangokban és gallyból font szárnyékokban laktak, hanem bőrsátrakban és kezdetleges kunyhókban, amiknek a készítését a bossoniaiaktól lestek el. Továbbra is főleg vadhúson és halon éltek, hiszen erdőik és folyóik éppúgy gazdag zsákmányt kínáltak, mint a közeli tenger; de földet művelni is megtanultak, bár csak ímmel-ámmal fanyalodtak rá, inkább elszedték a termést Bossoniában meg Zingarában a szomszédaiktól. Klánjaik örökösen torzsalkodtak egymással, egyszerű szokásaik pedig vérszomjasnak és teljességgel megmagyarázhatatlannak tűntek egy civilizált ember számára, amilyen a nemédiai Arus volt. Nem álltak közvetlen kapcsolatban a hybóriaiakkal, mivel a bossoniaiak elválasztották őket egymástól. Arus azonban képesnek vélte őket a fejlődésre, és a későbbi események ezt be is igazolták – noha nem egészen úgy, ahogyan ő gondolta. Arus szerencsés volt, amiért a sors egy átlagosnál eszesebb főnök útjába vetette, aki a Gorm névre hallgatott. Gorm olyan jelenség, amire éppúgy nincs magyarázat, mint Dzsingisz kánra, Oszmánra, Attilára vagy bármely más történelemformáló személyiségre, aki a rideg vadonban született, bárdolatlan barbárok között, mégis rendelkezett a hódítás és a birodalomépítés ösztönével. A pap egyfajta kerékbe tört bossoniai tájszólásban a főnök értésére adta szándékát; Gorm pedig, noha fölöttébb meghökkent, fölkoncoltatás helyett végül engedélyezte neki, hogy a törzzsel maradjon – egyedülálló eset a pikt nép történetében. A nyelv elsajátítása után Arus munkához látott, hogy kigyomlálja a piktek mindennapi életéből a kifogásolhatóbb tartozékokat – például az emberáldozatot, az örökletes vérviszályt és a hadifoglyok elevenen történő elégetését. Vége-hossza nincs szónoklatokkal ostromolta Gormot, akinek
személyében érdeklődő, bár nem túl fogékony hallgatóságra lelt. A képzelet újjáteremti előttünk a látványt – a fekete hajú főnököt, tigrisbőr ágyékkötőben és a nyakláncán zörgő emberfogakkal, amint a gyékénykunyhó döngölt földpadlóján kuporog, és figyelmesen hallgatja a beszédét zengzetesen cifrázó papot… aki alighanem egy bőrrel borított, faragásokkal ékes mahagónituskón ül, melyet külön az ő tiszteletére készítettek. A nemédiai papok selyemköntösét viseli, és élénken gesztikulál karcsú, fehér kezével, miközben az örök igazságokról értekezik, amiket a nagy Mitra nyilatkoztatott ki az emberiségnek. Bizonyára undorodva mutat a kunyhó falait díszítő koponyafüzérekre, és arra buzdítja Gormot, bocsásson meg inkább az ellenségeinek, ne talmi cicomaként hasznosítsa, ami ennyi év után megmaradt belőlük. Arus magasrendű kultúrlény, egy ösztönös szépérzékkel bíró nép gyermeke, akinek ízlését korának legfejlettebb civilizációja csiszolta finomra. Gorm mögött a vérengző vadság százezer éves öröksége áll – lopakodó léptében a tigris mancsa neszez, inas karjában a gorilla szorítása szunnyad, szemében ugyanaz a láng lobban, mint a vadászó párducéban. Arus gyakorlatias elme volt. A főnök kapzsiságára és nagyravágyására apellált; sűrűn példálózott a hybóriai királyságok hatalmával és pompájával, melyet Mitra kegyéből élveznek, kinek tanai és törvényei fölemelték őket. Városokról beszélt és termékeny földekről, márványfalakról és vasszekerekről, ékköves tornyokról és csillogó páncélban csatába rúgtató lovagokról. Gorm pedig a barbárok csalhatatlan ösztönével eleresztette a füle mellett az istenekről és tanításaikról szóló részeket, ám gondosan emlékezetébe véste mindazokat, melyek a világi javakat ecsetelték élénk szavakkal. Ebben a gyékényfalú, sárpadlós kunyhóban, ahol a selyemköntösű pap beszélt és a tigrisbőrös főnök hallgatta, fektették le az eljövendő birodalom alapjait. Arus, mint már mondottuk, gyakorlatias elme volt. A piktek között élve számos ötlete támadt, hogyan szolgálhatná az emberiség javát – még akkor is, ha ez az emberiség tigrisbőrökben jár és nyakláncra fűzi felebarátai kitördelt fogait. Mint a Mitra-papok általában, ő is sok mindenhez értett. Rájött, hogy a pikt hegyek gazdag vasércteléreket rejtenek, s megtanította vendéglátóit a nyers fém kitermelésére, kiolvasztására és feldolgozására. Abban a jótékony hitben persze, hogy majd földműves szerszámokat kovácsolnak belőle. Más újításokat is bevezetett, de ezek voltak a legfontosabbak: elültette Gormban a vágyat a mesés külországok iránt;
megtanította a pikteket a vas megmunkálására, és rést tört konok elzárkózásuk bástyafalán. A főnök kérésére néhány harcosával együtt kivezette őt a csillogó külvilágba, a bossoniai gyepűn keresztül, ahol a derék falusiak döbbenten bámulták a kis csapatot. Arus kétségkívül sikeresnek hitte térítői tevékenységét, hiszen a piktek megbabonázva hallgatták és nem verték agyon a rézbaltáikkal. Csakhogy ez a nép nemigen tudta komolyan venni az olyan tanításokat, amik arra intették, hogy bocsásson meg ellenségeinek és cserélje föl a hadiösvényt a becsületes robottal. Úgy tartják, hiányzott belőlük a szépérzék; természetüknél fogva hadakozásra és öldöklésre hajlottak. Mikor a pap a civilizált nemzetek dicsőségéről szónokolt, sötét bőrű közönségének nem vallásos ideálok lebegtek a szeme előtt, hanem az a temérdek zsákmány, amit önkéntelenül is belefoglalt a gazdag városokról és mesés országokról szőtt beszámolókba. Mikor elmesélte nekik, hogyan segített győzelemre egyes királyokat Mitra ellenségeikkel szemben, vajmi keveset törődtek az isteni csodatételekkel, ám annál mohóbban csüggtek a csatarendek és a páncélos lovagok leírásán, az íjászok és dárdások hadmozdulatainak ismertetésén. Szúrós, sötét szemekkel és kifürkészhetetlen arccal figyelték, beszéde végén szó nélkül szétszéledtek; később aztán megható buzgalommal hallgatták magyarázatait a vasművességről és más rokonmesterségekről. Arus érkezése előtt rézből kalapálták ki kezdetleges fegyvereiket, vagy a bossoniaiaktól és a zingaraiaktól loptak acélból valókat. Most új világ nyílt meg előttük, az egész ország üllők és pörölyök csengésétől visszhangzott. Gorm pedig, élve az új tudás kínálta lehetőséggel, nekilátott kiterjeszteni uralmát a többi klánra, részben erőszakkal, részben fondorlattal és diplomáciával, mely utóbbi téren minden más barbárt fölülmúlt. A piktek immár szabadon jártak-keltek Aquilóniában, s az uralkodói menlevelek oltalmában szorgalmasan hordták haza a páncél- és kardkovácsoktól ellesett mesterfogásokat. Mi több, még a korona által pénzelt zsoldoscsapatokhoz is elszegődtek, a keménykötésű bossoniaiak kimondhatatlan utálkozására. Aquilónia királyai egy ideig foglalkoztak a gondolattal, hogy kijátsszák a pikteket a kimmériaiak ellen, ily módon esetleg – ha kölcsönösen megtizedelnék egymást – két legyet ütve egy csapásra; ám túlságosan lefoglalták őket hódító terveik délen és keleten, hogysem különösebb figyelmet szentelhettek volna az alig ismert nyugati
vidéknek, ahonnan mind nagyobb számban rajzottak zsoldosezredeikbe a zömök, sötét bőrű harcosok. Ezek a harcosok, mikor szolgálati idejük leteltével visszatértek zord hazájukba, nem csupán a külvilági hadviselésről szerzett tapasztalataikat vitték magukkal, hanem a civilizáció iránt táplált megvetést is, amely a vele kötött szorosabb ismeretségből fakadt. Dobok szóltak a hegyekben, gyülekezőtüzek füstöltek a magaslatokon, barbár kardkovácsok verték az acélt ezernyi üllőn. Temérdek ármány és fondorlat révén, melyek túl számosak és szövevényesek, hogysem részletezhetnénk őket, Gorm a főnökök főnöke lett – nem egészen a piktek királya, de közelebb hozzá, mint ezredévek óta bárki. Sokáig várt; már túlhaladt élete delén. Most azonban megindult a határok felé, nem kereskedni, hanem háborúzni. Arus túl későn látta be hibáját; nem tudta megérinteni a pogány vezér szívét, melyben a régmúlt idők rideg vérszomja szunnyadt. Mesteri ékesszólása föl sem fodrozta az öreg pikt lelkiismeretét. Gorm tigrisbőr helyett immár ezüstveretes sodronyinget viselt, legbelül azonban nem változott – megmaradt örök barbárnak, akiről lepereg minden teológia és filozófia, s csalhatatlan ösztön vezérli az öldöklés és a fosztogatás felé. A piktek tűzzel-vassal törtek a bossoniai gyepűre, nem tigrisbőrökbe bújva és rézbaltákat lengetve, ahogy régen, hanem pikkelypáncélban és éles acélfegyverekkel. Ami Arust illeti, neki egy részeg pikt loccsantotta ki az agyvelejét, miközben kétségbeesett erőfeszítéssel igyekezett megfékezni a tomboló áradatot, melyet ő maga szabadított el merő jóindulatból, fél emberöltővel ezelőtt. Gormtól nem volt idegen a hála; a gyilkos koponyáját saját kezűleg helyezte el a pap sírhalmának tetején. A világegyetem zord iróniája, hogy az Arus tetemét rejtő kőrakásra a barbárság e végső tanújele került emlékmű gyanánt – egy olyan ember fölé, aki semmitől sem undorodott jobban, mint az erőszaktól és a vérontástól. Az új kardok és vértek azonban nem bizonyultak elegendőnek a gyors győzelemhez. A bossoniaiak jobb fegyverzete és konok kitartása, szükség esetén az aquilóniai korona által küldött segéderőkkel megtámogatva, még évekig féken tartotta a támadókat. Közben jöttek és mentek a hyrkánok, a birodalom pedig bekebelezte Zamorát. Aztán váratlan árulás törte meg a bossoniai védővonalakat, olyan részről, ahonnan senki sem számított rá. Mielőtt előadnánk ezt a történetet, érdemes lesz egy futó pillantást vetni a birodalomra! Aquilónia sohasem
volt szegény ország, a hódítások megindulása óta azonban valósággal dúskált a zsákmányolt kincsekben. Ez persze nem maradt következmények nélkül: a lakosok mind nagyobb számban hagytak föl az egyszerű, tevékeny életmóddal, s tértek át a hivalkodó fényűzésre. Nem mintha a királyok vagy a nép elpuhultak volna a nagy kényelemben: posztó és lenvászon helyett ugyan selyembe és aranybrokátba öltöztek, ám ez egyelőre nem lankasztotta el őket sem testben, sem lélekben. A baljós változás más téren jelentkezett: önérzetük fokozatosan fennhéjázássá torzult. Kezdtek megvetéssel tekinteni a kevésbé hatalmas népekre, a behódolókat pedig egyre elviselhetetlenebb adókkal sújtották. Argoszt, Zingarát, Ophirt, Zamorát és a shemita városállamokat leigázott tartományként kezelték, amit különösen a büszke zingaraiak éreztek megalázónak; gyakran föl is lázadtak, a brutális megtorlások dacára. Koth gyakorlatilag adófizető volt, Aquilónia „védelmét” élvezte a hyrkánokkal szemben. Nemédia azonban szívósan őrizte függetlenségét, és ismételten visszaverte a nyugatról indított inváziókat – bár győzni csak védőharcokban tudott, rendszerint jelentős hyperboreai támogatással. Korszakunkban Aquilóniának mindössze három vállalkozása fulladt kudarcba: nem sikerült alávetnie Nemédiát; egy hadseregét véres fővel kergették vissza Kimmériából; egy másikat pedig az aesirek koncoltak fel szinte az utolsó szálig. Amikor a szőke barbárok lesből rajtuk ütöttek a behavazott szurdokok között, az aquilóniai nehézlovasság éppúgy csődöt mondott a kézitusában, mint ahogy a hyrkánok sem bírtak ellenállni az ő félelmetes lovasrohamuknak, mikor a brythúniai lapályon szemből legázolták őket. Aquilónia tanult a leckéből, s nem háborgatta tovább a kopár és jeges északot; a termékeny és bővizű délen viszont egész a Nílusig tolta ki hódításait, ahol egy stygiai hadsereg szörnyű vérfürdőben vereséget szenvedett, és Stygia királya – példátlan eset! – hadisarc fizetésére kötelezte magát, hogy elhárítsa országa felől a fenyegető viharfelleget. Brythúniát egy sor szélsebes hadjáratban tönkreverték, majd nekiláttak az előkészületeknek, hogy végre leszámoljanak a régi riválissal – Nemédiával. A dicsőséges aquilóniai sereg, melynek sorait nagyszámú zsoldos is gyarapította, hadba vonult az ősi vetélytárs ellen, s minden jel arra vallott, hogy ez a hadjárat fogja eltiporni Nemédia függetlenségének utolsó foszlányait. Ekkor azonban súrlódások támadtak az aquilóniaiak és bossoniai segédcsapataik között.
A birodalmi terjeszkedés óhatatlan következményeként az aquilóniaiak gőgössé és türelmetlenné váltak. A háborúba menetelő seregekben szükségképpen felgyülemlik a feszültség, amit minden katonának oldania kell valahogyan; most sokan a bossoniaiak kicsúfolásában találták meg a módját. A két csoport viszonya mindjobban elmérgesedett. Az aquilóniaiak lenézték a bossoniaiakat, akik rossz néven vették ezt a gazdáiktól… mert az aquilóniaiak már nyíltan így hívatták magukat, és viselkedésükkel sem cáfoltak rá az elnevezésre. Jobbágyként bántak a bossoniaiakkal; elviselhetetlen adókat vetettek ki rájuk; besorozták őket a hadseregbe, hogy hazájuktól távol háborúzzanak a birodalom kövérre hizlalásáért… mely utóbbiból, mellesleg szólván, nekik vajmi kevés hasznuk származott. A gyepűn alig maradt annyi harcos, hogy biztosítsák a szolgálatot a kulcserősségekben, és amikor a bossoniaiak hírét vették, hogy távollétükben pikt martalócok törtek be szülőföldjükre, nem egyenként kezdtek elszökdösni, hanem szervezetten. Egész regimentek hagyták faképnél a nemédiai hadjáratot, szigorú katonai fegyelmet tartva, élükön a tisztikarral. Erőltetett menetben vonultak a nyugati határra, ahol a pikt főnökök már felkészülten vártak rájuk, szétszórtan portyázó csapataikat összevonva. A hazatérők ütközetbe bocsátkoztak velük, és ádáz harc után megfutamították őket. A bossoniai segédcsapatok távozása, amennyiben rendezett körülmények között történik, önmagában nem gyengítette volna meg túlzottan az aquilóniai fősereget, a tömeges dezertálás azonban óriási zűrzavart okozott – és a mindenre elszánt nemédiaiak, akik hazájuk és szabadságuk védelmében forgatták a fegyvert, nem haboztak kihasználni az alkalmat. A dicsőséges aquilóniai sereg csúfos vereséget szenvedett, az ősi rivális megleckéztetése – ki tudja, hányadszor? – ismét meghiúsult. A birodalmi terjeszkedés legfőbb zászlóvivői – akik, híven e magas poszt hagyományaihoz, kegyetlenek és korlátoltak voltak – a bossoniaiakat okolták a kudarcért, s egyéb kézre eső célpontok híján minden dühüket rajtuk töltötték ki. Titokban aquilóniai ezredeket vezényeltek a gyepűmellékre; a bossoniai főnököket nagygyűlésbe hívták; a piktek ellen tervezett büntetőhadjárat ürügyén fölvonultattak egy zsoldosbandériumot, amelyben villógó szemű, szófukar shemiták szolgáltak, és egyenként vagy párosával bekvártélyoztak őket a gyanútlan falusiakhoz, arányosan elosztva a települések között. A fegyvertelen főnököket lemészárolták, a shemiták fáklyákkal és kardokkal rontottak döbbent házigazdáikra, a
páncélos birodalmi lovasok kíméletlenül legázolták a szabadba menekülőket. Az aquilóniai seregek északtól délig végigdúlták a gyepűt, irgalmatlan alapossággal, senki emberfiának nem kegyelmezve; mikor több mint egy hét múlva elvonultak, csak füstölgő romok és temetetlen holtak maradtak utánuk. Így nézett ki a határvidék, amikor elemi erővel nekizúdult a pikt invázió. Ez nem holmi rablóportya volt, hanem egy egész törzsszövetség aprólékosan kidolgozott és összehangolt támadása. Olyan főnökök vezették, akik tiszti rangban szolgáltak az aquilóniai seregben; a haditervet pedig maga Gorm készítette, a főparancsnok. Öregember volt már, de ádázul lobogó becsvágya nem hűlt ki a korral, most is ugyanolyan forrón lángolt a szívében, mint valaha rég, tigrisbőrös ifjúként. Ezúttal nem állták útját árkok, töltések és cölöpfalak, keménykötésű íjászokkal a mellvéd mögött, akik feltartják a rohamot a birodalmi hadak érkezéséig. A bossoniaiak roncsai, akik valami csoda folytán túlélték hazájuk pusztulását, szemvillanás alatt eltűntek a történelemből, s a vér szagától megvadult barbárok gyilkolva és gyújtogatva özönlöttek be Aquilóniába. Kedvükre tombolhattak a védtelen tartományokban, mert a csillogó ezredek megint Nemédiával hadakoztak, s bár azonnal hazarendelték őket, nem értek vissza idejében. Zingara megragadta az alkalmat, hogy lerázza magáról az aquilóniai igát, példáját pedig csakhamar követték a shemita városok és Korinthia is. Egész zsoldosbandériumok és segédregimentek tagadták meg az engedelmességet, s kíséreltek meg hazatérni a szülőföldjükre, útközben rabolva és fosztogatva. A piktek feltartóztathatatlan áradatban törtek kelet felé, egyik sereget a másik után tiporva le. Bossoniai íjászaik nélkül az aquilóniaiak tehetetlenek voltak a barbárok félelmetes nyílzáporával szemben. A birodalom valamennyi tartományából visszahívták az ezredeket az anyaország védelmére, miközben a vadon egyre-másra ontotta az újabb és újabb hordákat, látszólag kimeríthetetlen forrásból. És ebben a dühöngő káoszban leviharzottak a hegyekből a kimmériaiak, betetézve a rombolás művét. Kifosztották a városokat, feldúlták a földeket, majd zsákmánnyal megrakodva visszahúzódtak a sziklás szurdokok közé; a terület, amit lerohantak, pikt megszállás alá került. És az aquilóniai birodalom tűz- és vértengerbe hanyatlott. Aztán a kéklő keletről újra elővágtattak a hyrkánok. A jel, ami fölbiztatta őket, a birodalmi ezredek visszavonása volt Zamorából. Zamora könnyű prédának bizonyult számukra, és a hyrkán király az ország
legnagyobb városát tette meg székhelyének. Ezek a hódítók Turán ősi hyrkán királyságából jöttek, a beltenger mellékéről, ám a krónikák megemlékeznek egy északi betörésről is, amit egy szívósabb és vadabb hyrkán törzs intézett, összehasonlíthatatlanul viszontagságosabb útvonalon. Acélvértes lovashad nyargalta körül a beltenger északi nyúlványát; átkeltek a jégmezőkön, a gleccserek hátán leereszkedtek a gyéren lakott sztyeppére – ahol a bennszülöttek holtra rémülten menekültek előlük –, és megrohanták a nyugati királyságokat. Ezek a jövevények eleinte nem tartottak szövetséget a turániakkal, velük is ugyanúgy össze-összecsaptak, mint a hybóriaiakkal. A pusztai harcosok régi, új és újabb hullámai hosszú évszázadokon keresztül folytatták viszályaikat és csatározásaikat, időnként összetorlódva és egymás sarkára hágva, míg végül támadt közöttük egy hatalmas vezér, aki valamennyiüket egyesítette az uralma alatt. Nyeregből hódoltatta az útjába eső törzseket és országokat; lovaglását a keleti óceán partján kezdte, és még nem volt nagyon öreg, amikor harcosaival megjelent a hybóriai királyságokkal határos sztyeppéken. Nem lévén már aquilóniai seregek, akik megmérkőzhettek volna velük, legyőzhetetlenek voltak. Beszáguldottak és leigázták Brythúniát, felprédálták Korinthiát és Hyperborea déli tartományait. Még a kimmériai hegyekbe is betörtek, maguk előtt kergetve a fekete hajú barbárokat, ám a sziklás meredélyek között, ahol a terep nem kedvezett a lovasharcnak, a kimmériaiak ellenük fordultak, és a reggeltől estig tartó véres küzdelem végén a hyrkánokat csupán a rendezetlen sorokban történő visszavonulás óvta meg a teljes pusztulástól. Mialatt ezek az események zajlottak, a shemita városállamok közös erővel meghódították Koth országát, ahonnan a régi időkben oly hosszú ideig kormányozták őket; majd sikerükön felbuzdulva támadást indítottak Stygia ellen is, ezzel azonban csúfos kudarcot vallottak. A vereség után Koth alapos alávetésével vigasztalódtak, ám alig melegedtek meg uralkodói posztjukon, amikor lerohanták őket a hyrkánok, és a birodalmi vágyálmokat dédelgető shemiták sokkal keményebb rabigát kaptak a nyakukba, amilyen a hybóriaké valaha volt. Időközben a piktek korlátlan urak lettek Aquilóniában, ahol gyakorlatilag mindenki mást kiirtottak. Következő lépésként elárasztották Zingarát, s a mészárlás elől Argoszba menekülő zingaraiak ezrével adták meg magukat a hyrkánok kényére-kedvére, akik Zamorában telepítették le őket szolganépként. Mögöttük, ahogy menekültek, Argosz elmerült a pikt
hódítás láng- és vértengerében, az őrjöngő gyilkosok pedig továbbnyomultak Ophirba, és ádázul összecsaptak a nyugat felé törő hyrkánokkal. Ez utóbbiak Shem elfoglalását követően a Nílusnál megvertek egy stygiai sereget, és elözönlötték az egész országot, a messze délen fekvő Amazóniáig; ennek a fekete királyságnak a lakóit ezerszám hurcolták el rabszolgának, és a shemiták között telepítették le őket. Alighanem befejezték volna Stygia meghódítását, ezzel az ősi földdel is megtoldva szédítő méreteket öltő birodalmukat, ha nyugati terjeszkedésük nem akad el a piktek gyilkosan kegyetlen ellencsapásain. Nemédiára, amely hajdan sikeresen dacolt a fénykorát élő Aquilóniával, mostanság keservesebb idők jártak: ide-oda tántorgott a keleti lovasok meg a nyugati kardforgatók között, ahogyan hol egyik, hol a másik irányból kapta az ütlegeket. A helyzet akkor változott meg, amikor egy aesir törzs érkezett az országba, délre vándorolván havas hazájából, és a király – előrelátásból, sugallatra avagy szeszélyből, de mindenképpen szerencsésen – a zsoldjába fogadta őket. Nagyszerű harcosoknak bizonyultak: nemcsak a hyrkánokat verték vissza, de a piktek keleti előretörését is megállították. A világ képe ebben az időben nagyjából a következő: Északon a vanaheimi partoktól Zingara legdélibb csücskéig a roppant pikt birodalom, amely vad, durva és barbár. Kelet felé magában foglalja egész Aquilóniát, a legészakibb tartományt, Gunderföldet kivéve, amely különálló hegyi királyságként túlélte a birodalom bukását, és azóta is őrzi függetlenségét. A pikt birodalomhoz tartozik ezenkívül Argosz, Ophir, Nyugat-Koth és Shem legnyugatabbra nyúló csücske. Ezzel a barbár birodalommal áll szemben a hyrkán birodalom, amelyet északon Hyperborea megtépázott gyepűje határol, délen pedig a Shem földjeitől délre húzódó sivatagok. Zamora, Brythúnia, a Határkirályság, Korinthia, Koth területének zöme és egész Kelet-Shem ennek a birodalomnak a részét képezi. Kimméria határai nem változtak; sem a piktek, sem a hyrkánok nem bírtak ezekkel a harcias barbárokkal. Nemédia, ahol egyre erősebb az aesir zsoldosok befolyása, minden külső támadásnak ellenáll. Északon Nordheim, Kimméria és Nemédia elválasztja egymástól a hódító népeket, délen azonban Kothból csatatér lett, ahol szakadatlan háború dúl a piktek és a hyrkánok között. Időnként a keleti harcosok teljesen kiszorítják az országból a barbárokat; máskor a városok és földek mind a nyugati hódítók kezén vannak. Lenn délen Stygia még nem heverte ki a hyrkán invázió megrázkódtatását, a nagy fekete királyságok pedig, élve az alkalommal, sorra elragadják tőle a
határtartományait. Fönn északon a nordikus törzsek mind nyugtalanabbak, folyton hadakoznak a kimmériaiakkal és portyákat vezetnek a hyperboreai gyepűre. Gormot Hjalmar ölte meg, a nemédiai aesirek főnöke. Nagyon öreg volt már, közel százéves. Hetvenöt esztendő telt el, mióta először hallotta Arus ajkáról a mesés birodalmak történetét – hosszú idő egy ember életében, egyetlen átfordított lap a népek krónikájában. E hetvenöt esztendő alatt ő is alapított egy birodalmat – torzonborz, erdőlakó vademberekből, akik nem ismertek különb díszt ellenségük koponyájánál, a haladás netovábbját pedig a rézfejű balta jelentette számukra –, és megdöntött egy másikat, amelynél sem nagyobb, sem erősebb, sem fejlettebb nem akadt a világon, mert egy büszke és ősrégi rassz kultúrája tetőzött benne, mintegy nemes párlataként valamennyi általa teremtett értéknek. Az egyik birodalomról mindenki azt hitte, hogy még kigondolni is képtelenség – kivéve őt, aki fölépítette a semmiből –, a másikról pedig azt, hogy sohasem merülhet feledésbe – kivéve őt, aki az emlékét is eltörölte. Ő, aki egy sárfalú, gyékénytetős kunyhóban jött a világra, vénségére aranytrónuson marcangolta a húst a marhafartőről, amit pucér rabnők nyújtottak át neki aranytálon, csupa született királylány. Bármennyi hatalmat és kincset harácsoltak össze, a piktek nem változtak; az eltiport civilizáció üszkeiből nem emelkedett ki főnixmadár módjára egy új kultúra. A sötét bőrű kezek, melyek összetörték a leigázott népek műremekeit, sohasem próbálták meg utánozni őket. Hiába trónolt lerombolt paloták csillogó romjain, hiába bújtatta inas testét felkoncolt királyokról lehúzott selymekbe, a pikt így, diadala teljében is örök barbár maradt, vérengző és ősvilági, akinek nincs gondja másra, csak alapvető, elemi szükségletei kielégítésére; aki ösztönösen öl és rabol, nem gyűlöletből vagy kapzsiságból, és akitől idegen mindenféle művészet, kultúra és haladás. Nem így a Nemédiában megtelepedő aesirek. Ők életmódjukban és szokásaikban hamar hasonultak civilizált szövetségeseikhez; törzsi örökségük nyers ereje és idegensége azonban átütött e külső mázon. Egy átmeneti időszakban piktek és hyrkánok acsarogtak egymásra az általuk meghódított világ romjai fölött. Aztán kezdetét vette a jégkorszak, s vele a nagy nordikus népvándorlás. Az északi törzsek a terjeszkedő jégmezők előtt haladtak, megfutamítva az útjukba kerülő rokonnépeket. Az aesirek eltörölték Hyperborea ősrégi királyságát, majd romjai fölött birokra keltek a hyrkánokkal. Nemédiából közben ugyancsak nordikus királyság
lett, élén az aesir zsoldosok leszármazottaival. A nordikus népvándorlás áradatának sodrásában a kimmériaiak is fölkerekedtek, velük pedig senki sem bírt, sem a nyílt mezőn, sem az erődök sáncain. Elözönlötték és teljesen elpusztították Gunderföld királyságát, majd átvonultak a régi Aquilónián, utat mészárolva maguknak a pikt hordák között. Megverték a nordikus nemédiaiakat és kifosztották néhány városukat, de nem álltak meg. Tovább meneteltek keletre, Brythúnia határán legyőzve egy hyrkán hadsereget. Nyomukban rőt és aranyhajú törzsek rajzottak elő északról, s a pikt birodalom megrendült a csapásaik alatt. Nemédia elbukott, a félcivilizált aesirek elmenekültek vadabb rokonaik elől, üresen és romokban hagyva városaikat; a régi királyság nevét azonban megtartották, s továbbra is nemédiaiaknak hívták magukat. Vándorlásuk során Koth ősi földjére jutottak, ahonnan kiverték mind a pikteket, mind a hyrkánokat, majd segítettek Shem lakóinak lerázni a hyrkán igát. A piktek és hyrkánok szerte a nyugati világban megroppantak az ifjabb és ádázabb népek rohama alatt. Egy aesir törzs elűzte Brythúniából a keleti lovasokat, letelepedett a meghódított országban, és fölvette a nevét. A szőke hordák, melyek eltiporták Hyperboreát, oly vérengző vadsággal estek keleti ellenségeiknek, hogy a lemuriaiak sötét bőrű ivadékai a sztyeppékre hőköltek előlük, véres fővel hátrálva a Vilayet felé. Időközben a délkeletre vonuló kimmériaiak elpusztították Turán ősi hyrkán királyságát, és letelepedtek a beltenger délnyugati partjain. A keleti hódítók hatalma megtört. Mielőtt a nordheimiek és a kimmériaiak rohama végleg elsöpörte volna őket, lerombolták minden megmaradt városukat, lemészárolták azokat az alattvalóikat, akik nem bírták volna ki a hosszú menetelést, majd a beltengert északról megkerülve hazalovagoltak a titokzatos keletre, rabszolgák ezreit terelve maguk előtt. Így tűntek el a nyugati világ történelméből, ahová csak hosszú-hosszú idő múlva tértek vissza, mikor ismét előnyargaltak szilaj lovaikon hunok és mongolok, tatárok és törökök képében. A nagy úton sok ezer zamorai és zingarai tartott velük, akiket együtt telepítettek le messze keleten; az ő kevert vérű utódaikból lettek a cigányok. Mialatt mindezek történtek, egy kalandvágyó vanir törzs végigvonult a pikt tengerparton, feldúlta a régi Zingarát és eljutott Stygiába, mely egy kegyetlen nemesi kaszt önkényuralmát nyögte, délről pedig erősen szorongatták a fekete királyságok. A rőt hajú vanirok általános
rabszolgalázadást robbantottak ki, megdöntötték az uralkodókat, majd hódítókként a helyükre telepedtek. Leigázták a legészakibb fekete királyságokat, és hatalmas déli birodalmat építettek ki, amit Egyiptomnak neveztek el. E vörös hajú hódítókra vezették vissza származásukat az első fáraók. A nyugati világot immár nordikus barbárok uralták. A piktek megtartották Aquilóniát, Zingara egy részét és a nyugati tengerpartot; ám tőlük keletre egészen a Vilayetig, a sarkkörtől Shem földjéig mindenütt csak nordheimi törzsek kóboroltak, a régi Turán helyén letelepedett kimmériaiakat kivéve. Városok csupán Stygiában és Shemben maradtak, az összes többi romba dőlt és elnéptelenedett az egymást követő pikt, hyrkán, kimmériai és nordikus inváziókban. A hajdan oly hatalmas hybóriaiak eltűntek a föld színéről, vérük alig hagyott nyomott a hódítók ereiben. A barbárok mindössze néhány ország, törzs és város nevét őrizték meg, a hozzájuk tapadó legendás emlékekkel együtt, amik azonban az évszázadok során egyre elmosódottabbá és zavarosabbá torzultak, míg végül a hybóriai korszak egész történelme beleveszett a mítoszok és képzelgések ködfellegébe. Így a cigány nép mondavilágában tovább éltek Zingara és Zamora meseországai; a Nemédiában uralkodó aesirek utódai, akik később fontos szerepet játszottak az ír történelemben, Nemed fiainak hívták magukat; a Brythúniában letelepedett törzseken pedig rajta ragadt a brythún név, mely utóbb brythonra, britonra és britre változott. Egységes nordikus birodalom nem jött létre. Ahogyan ősidők óta mindig, az egyes törzsek a saját főnökeiket és vezéreiket követték, és szenvedélyesen hadakoztak egymással. Hogy miféle sors várt volna rájuk, örök titok marad, mert a földkéreg újabb vajúdó görcsei, miközben kialakították a világ ma ismert képét, ismét káoszba döntöttek mindent. A nyugati part hatalmas szakaszai elmerültek; Vanaheim és Nyugat-Asgard – ekkor már mindkettő évszázadok óta lakatlan gleccservidék – eltűnt az óceánban. A Kimméria nyugati hegyláncait körülfolyó habokból lett az Északi-tenger, a hegyekből pedig azok a szigetek, amiket ma Anglia, Skócia és Írország néven ismerünk; a hullámok tovább dübörögtek, és elmosták a pikt őshazát meg a régi bossoniai gyepűt. Északon kialakult a Balti-tenger, félszigetekre szabdalva Asgard maradékát, a mai Skandináviát; messze délen pedig Stygia elszakadt a világ többi részétől, a Nílus nyugati folyása mentén. Argoszt, Nyugat-Kothot és Shem nyugati részét elöntötte a kék tenger, amit a környékén lakó népek később
Földközinek neveztek el. És míg mindenütt máshol elsüllyedtek a földek, Stygiától nyugatra hatalmas új szárazulat emelkedett ki a habokból, roppant félkaréjt toldva nyugaton Afrikához. A földmozgások óriási hegységeket gyűrtek fel az északi kontinens középső részén. Számos nordikus törzs kipusztult, a többiek pedig keletre húzódtak. A lassan kiszáradó beltenger térségét nem érintette az átrendeződés, s a nordikus népek itt áttértek a nomád pásztorkodásra, többé-kevésbé békességben élve a kimmériaiakkal, akikkel fokozatosan elkeveredtek. Nyugaton a piktek maradékai, akiket a katasztrófa ismét visszavetett a legsötétebb kőkorszakba, fajtájuk hihetetlen életerejével újra terjeszkedni kezdtek, sorra betelepítve a lakatlan vidékeket, míg a nordikus-kimmériai népek nyugati vándorlása el nem söpörte őket. Ez már egy későbbi korban történt, oly hosszú idővel a földkéreg átalakulása után, hogy a hajdanvolt birodalmakról már csak zavaros legendák regéltek. Ez a népmozgás már az írott történelem látókörébe esik, így hát fölösleges részletezni. Alapvetően a népesség növekedése váltotta ki a beltenger térségében – amely egyébként később, jócskán összezsugorodva, a Kaszpi-tó nevet kapta. A sztyeppék annyira zsúfolttá váltak, túl eltartóképességük határain, hogy a szükség a népfölösleg levezetését parancsolta. A törzsek délre, északra és keletre vándoroltak, azokra a földekre, amiket ma India, Kis-Ázsia, Közép- és Nyugat-Európa néven ismerünk. Új hazájukba érkezve mindenütt árjáknak nevezték magukat. Ám e primitív árják között sokféle árnyalat volt; némelyeket mindmáig számon tartanak, mások rég feledésbe merültek. A szőke akhájok, gallok és britek például tiszta vérű aesirek ivadékai voltak. Nemed sarjai, akikről az ír mondák regélnek, a nemédiai aesireké; a dánok tiszta vérű vaniroké; a gótok pedig – a többi skandináv és germán törzs ősei, az angolszászokat is beleértve – egy keverék népé, amely egyaránt tartalmazott aesir, vanir és kimmériai elemeket. A gaelek – az írek és a felföldi skótok ősei – tiszta vérű kimmériai klánoktól származtak. Britannia kymri törzsei nordikuskimmériai keverék nép voltak, akik a tisztán nordikus britek előtt költöztek a szigetekre, ezért kiálthatták ki később magukat őshonosnak. Ugyanebből a vérből származtak a Rómával háborúzó kimberek; a görög forrásokban szereplő kimmerek; és Gomer fiai, akikről a Biblia emlékezik meg. Más kimmériai klánok a kiszáradó beltengertől keletre kalandoztak, és néhány évszázad múlva hyrkán vérrel az ereikben tértek vissza, mint szkíták. A
gaelek őseiről kapta nevét a Krím-félsziget. Az ókori sumerokat nem fűzte kapcsolat a nyugati népekhez. Keverék nép voltak, hyrkán és shemita vérből, akiknek őseit nem hurcolták keletre a hazavonuló hódítók. Shem számos törzse megmenekült ettől a sorstól; tőlük származtak – hol tisztán, hol némi hybóriai és nordikus beütéssel – az arabok, az izraeliták és a legtöbb sémi nép. A kánaániták shemita ősei a fekete rabszolgákkal keveredtek, akiket hyrkán gazdáik telepítettek közéjük; jellegzetes példával szolgáltak erre az elámiak. A vaskos, zömök etruszkok, akik lefektették a római civilizáció alapjait, egy olyan néptől származtak, amelyben stygiai, hyrkán és pikt elemek vegyültek össze, és eredetileg Koth ősi királyságában élt. A kontinens keleti régióiba húzódó hyrkánokból fejlődtek ki később a tatár, hun, mongol és török törzsek. A mai világban élő többi nép eredetét hasonlóképpen nyomon lehet követni; történelmük szinte minden esetben jóval régebbre nyúlik vissza, mint gondolnák – az elfeledett hybóriai kor homályába… (Kornya Zsolt fordítása)
Néhány szó a hybóriai kor népeiről
Howard kitartóan – bár nem túl szisztematikusan – foglalkozott a hybóriai világ kidolgozásával, csaknem élete végéig. Az alábbi rövid jegyzeteket kiegészítésül fűzte A hybóriai korhoz, a magyar nyelvű kiadásokból azonban mindeddig kimaradtak. Mivel sok érdekes információt tartalmaznak – többek között az egyetlen Howard tollából származó összefoglalást a kimmériai népről – kötetünkben érdemesnek véltük pótolni ezt a hiányosságot.
Néhány szó a hybóriai kor népeiről
Aquilóniaiak: Ez egy többé-kevésbé tiszta vérű nép volt, bár mutatott némi keveredést a zingaraiakkal délen és – kevésbé mélyrehatóan – a bossoniaiakkal nyugaton és északon. Aquilónia, a hybóriaiak legnyugatibb szállásterülete, olyan hagyományokat őrzött a honfoglalás korából, mint rajta kívül csak a jóval ősibb Hyperborea és a Határkirályság. Három legfontosabb tartománya Poitain volt délen, Gunderföld északon és Attalus délkeleten. Az aquilóniaiak általában magasra nőttek, átlagos termetük megközelítette a két métert, alkatilag pedig a szikárságra hajlottak, bár utolsó nemzedékeikben a városlakók elkényelmesedtek és kigömbölyödtek. Bőr- és hajszínük szűkebb lakóhelyük szerint változott. Így a gunderföldiek szinte mind szőkék és szürke szeműek voltak, míg a poitainiak majdnem ugyanolyan kreolok, mint zingarai szomszédaik. Valamennyien a hosszúkás koponyatípushoz tartoztak, kivéve a parasztság egy részét a bossoniai határ mentén, ahol elkeveredtek e másfajta néppel; és itt-ott az ország primitívebb zugaiban, ahol magukba olvasztották az embertanilag nehezen besorolható őslakosság elszórt zárványait. A kultúra és a kereskedelem terén Attalus büszkélkedhetett a legfejlettebb állapotokkal, bár Aquilóniában a civilizáció általában véve is irigylésre méltó színvonalon állt. Nyelvük hasonlított a többi hybóriai nyelvhez, legfőbb istenségként pedig Mitrát tisztelték. Hatalmuk tetőfokán a vallásuk kifinomult és mélyenszántó volt, az emberáldozat gyakorlata kezdettől fogva hiányzott belőle. Háborúban főleg nehéz vértezetű lovagokból álló lovasságukra támaszkodtak. Szálfegyveres gyalogságuk javarészt a gunderföldiek közül került ki, íjászaikat pedig a bossoniai határvidékről toborozták. Gunderföldiek: Gunderföld régebben független ország volt, amely nem
hódítás, hanem szerződéses alku révén olvadt be a nagyobb királyságba. Lakói sohasem tekintették magukat igazán aquilóniaiaknak, és Aquilónia bukása után tartományuk néhány nemzedéknyi időre újra önállósult. Bár hybóriai szokások szerint éltek, ezt nyersebb és primitívebb módon tették, mint az aquilóniaiak; legfőbb engedményük civilizáltabb déli rokonaiknak abban állt, hogy elfogadták istenségnek Mitrát az ősi Bóri helyett – akinek kultuszához azonban a közös királyság bukását követően visszatértek. A hyperboreaiak után ők voltak a legnagyobb termetű hybóriai nép. Remek katonák voltak, s e minőségükben hajlamosak a messzi kóborlásra. Valamennyi hybóriai ország hadseregében szép számmal szolgáltak gunderföldi zsoldosok, akárcsak Zamorában és a jelentősebb shemita városállamokban. Kimmériaiak: Ez a nép az ősi atlantisziaktól származott, noha ők maguk nem voltak tudatában ennek, önerőből emelkedvén fel a tompa agyú majomemberek szintjéről, ahová távoli elődeik süllyedtek. Nagy termet és erőteljes testalkat jellemezte őket, még az asszonyaik is gyakran megközelítették a kétméteres magasságot. Fekete hajúak voltak, szürke vagy kék szeműek, hosszú koponyájúak és sötét bőrűek, bár nem annyira, mint a zingaraiak, a zamoraiak vagy a piktek. Ezt a harcias, barbár népet sohasem hódították meg, jóllehet a hybóriai kor vége felé a délre vándorló nordikus törzsek kiszorították őket a szállásterületükről. Komor, melankóliára hajlamos emberek voltak, istenként Cromot és ivadékait tisztelték. Nem hódoltak az emberáldozat szokásának, mert hitük szerint az isteneik nem törődtek a halandók sorsával. Többnyire gyalogszerrel harcoltak, s rendszeres rablóportyákat intéztek a szomszédaik ellen keleten, északon és délen. (Kornya Zsolt fordítása)
Kimméria
A kimmériai Conan már a szerző életében Howard legnépszerűbb, emblematikus hősalakja volt. Kissé furcsa hát, hogy egyetlen róla szóló elbeszélés sem játszódik Kimmériában, mi több – kimmériaiak sem szerepelnek bennük (mármint rajra kívül). Howard nagyon keveset írt erről az országról, alighanem azért, mert inkább egyfajta hangulatnak fogta föl, mint konkrét helyszínnek. Ékes példa erre ez a vers, amely 1932 februárjában született, egy téli erdőben tett látogatás ihletésére. A szerző itt ismét a lélekvándorlás motívumához nyúl, s mivel egyes szám első személyben fogalmaz, akár úgy is képzelhetjük, hogy James Allison, az emlékező búcsúzik tőlünk az alábbi sorokkal.
Kimméria
Emlékszem… Sötét erdőkkel hullámzó hegyoldal, Ólomszín égbe dermedt fellegek; Árnyas homályba enyésző patakzaj, Szurdokok öblén suttogó szelek. Hegy hágott hegy nyomába, bérc a bércre, Komor menetben, szirt a szirt után. Ez volt a földünk. Fürkész szem, ha nézte, Nem látott mást az égbolt hajlatán, Csak erdőt, ormot, völgyet, újra ormot, Bérc hátán bércet, akármerre forgott. A sápadó nap ritkán látogatta; Túl zordak voltak titkos álmai – Az ágzörgés a szélben, és alatta Az erdőmély magányos árnyai. Ködökben kószálók, a fényt kerültük, A földet, ahol éltünk, úgy neveztük: Kimméria, a sötétség hona. Oly régen történt, olyan messzi tájon, Hogy elfeledtem, ki voltam s mikor. Kőbalták súlya kísérti az álmom, Portyázó léptem gallyakon tipor.
Köröttem csönd és erdők és hegyek, Szürkén toronyló, néma fellegek: Kimméria, a sötétség hona. A lelkem itt fogant e zord vidéken, A fénytől búvó szellemek között, S mindegyre őrzi emlékezetében, Akárhányszor új testbe költözött. Túl ezredéveken, túl száz halálon, Szívem mélyére nézek, s ott találom Kimmériát, a sötétség honát. (Kornya Zsolt fordítása)
Kiadja a Delta Vision Kft. Felelős kiadó: Terenyei Róbert Nyomdai előkészítés: Ádám Krisztina Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft., 2011-ben – 110304 Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató Megjelent 2011-ben, Budapesten 26,5 ív terjedelemben ♣
