1
Paeli Suutari A Suutari-levelek Titkos levelek a párválasztásról és a szerelemről
Első kiadás. Budapest, 2005. augusztus
ISBN 963 218 916 7 Copyright © 2005 Minden jog fenntartva, különös tekintettel, a bármiféle módszerrel történő sokszorosítás vagy közlés jogára. A Suutari-szimbólum bejegyzett védjegy, használata engedéllyel történik. A könyv illusztrációit Miskolczi Katalin, a borítón felhasznált akvarellt Raskó Ágnes készítette. Felelős Kiadó: A SUUTARI-D KFT. ügyv. igazgatója 1113 Budapest, Bartók Béla út 152. Tel: 06-1-4819100 E-mail:
[email protected] Internet: www.suutari.hu Felelős szerkesztő: Csizmadia Zsolt Ákos Nyomdai előkészítés: Murcsó Károly Nyomda: Széchenyi Nyomda Kft., Győr Felelős vezető: Nemere Zsolt ügyv. ig.
2
Előszó a Kedves Olvasóhoz! Ezt a könyvet elsősorban a fiaimnak írtam, Tamásnak és Bálintnak, hogy nagyobb esélyt kapjanak az élet csapdáinak elkerülésére. – Emlékszem, mindig szerették, ha meséltem. Régóta úgy éreztem, jár Nekik egy különleges mese az életről, amitől nem alszanak el... Amitől, inkább „felébrednek”. Így született meg ez a történet. Valódi műfaja, számomra inkább „tanító regény”. Mások szerint egy „Párválasztási Kézikönyvhöz” áll a legközelebb, amit minden szülő nyugodt lélekkel odaadhat kamasz gyermeke kezébe. Igyekeztem úgy megírni, hogy igazi szellemi kaland legyen végigolvasni mindenkinek: fiataloknak és idősebbeknek, párkeresőknek és házaspároknak, lányoknak és fiúknak, nőknek és férfiaknak egyaránt. Ez a könyv egy különleges „erős” tükör. Ha belenéz, javaslom, nézzen szembe bátran azzal, amit lát. De kérem, olvasás közben hagyjon időt magának, hogy feldolgozza az új információkat. Néha tegye félre a könyvet! A regény fokozatosan „tanítani”fogja Önt, de ha túlságosan siet, esetleg zűrzavarba kerülhet a sok feldolgozatlan gondolattól. Ettől szeretném megóvni. Végül, had osszam meg Önnel, hogy van egy nagy álmom. Szeretnék olyan társadalomban élni, ahol a gyermekek újra megbízhatnak a szüleikben, a nők és a férfiak pedig egymásban. Őszintén remélem, hogy ez a könyv – a maga módján – hozzájárulhat ennek megvalósulásához. Paeli Suutari Tartalom 1A. „Egy férfi érése” – levél 1B. „Létezik az Igazi” – levél 2A. „A bögrék szabálya” – levél 2B. „Dolgozunk vagy összeillünk” – levél 3A. „A család célja” – levél 3B. „Olyan férfit szeress” – levél 4A. „A gyökerek” – levél 4B. „Csillagszórók” – levél 5A. „Szokások és mérték” – levél 5B. „Pénz és biztonság” – levél 6A. „A legfontosabb szokás” – levél 6B. „Szerelem” – levél 7A. „A szex és az Élet” – levél 7B. „Intimitás és orgazmus” – levél 8B. „Válás helyett” – levél 8A. „A nagy felismerés” – levél 9+„Suutari-szimbólum” – levél
3
Fiaimnak szeretettel... Paeli Kihinna Suutari. Szüleim nem sokat meséltek róla, pedig a nagyapám volt. Talán azért, mert 54 éves korában nősült másodszorra, vagy mert egy túl gyönyörű, indonéz doktornőt vett el feleségül. Nem tudom. Állítólag három évig leveleztek oslói találkozásuk után, majd később együtt utazták be a fél világot, amíg eljutottak a boldogító „igen” kimondásáig – persze Velencében, egy különleges gondolán. Erről már én is láttam a fotót. Csak annyit tudtam róla, hogy nagyon kedvel bennünket, hiszen érdekes módon – és apámmal ellentétben – sosem feledkezett meg a születésnapunkról, sem pedig a karácsonyokról. Már a postás kezében megismertük azt a különleges, okkersárga és kék színű csomagolópapírt, amelybe csak ő csomagolhatott ajándékot, tekintve, hogy a papír indián díszítése utánozhatatlanul egyedi volt. Mindig szerette az ősi kultúrákat. Az utolsó házassági évfordulójukon közös végrendeletet írtak, ami, persze, csak most derült ki. Nagyapa még két hónapig élt Ling mama temetése után. A két test kegyeleti porát közös urnába helyezték: ez volt a kívánságuk. Az oldalára, egy nagyapám által írt verset gravíroztak a végrendeletnek megfelelően: Rád várt a Hold évszázadok óta, S a Nap is Temiattad virradt rám, Engedte az Isten, hogy még maradjak, Tán, hogy a csókodat érezze a szám. Mindig éreztem, hogy különleges ember, ahogy az élete is különleges volt. Számomra ma is úgy tűnik, mintha valójában sosem fogott volna rajta az idő. Fiatalosan élt, és ilyen is maradt. Egészen Ling mama temetéséig. Akkor láttam őt először és utoljára. Emlékszem, hogyan játszotta a temetőben egy indián furulyán annak a Cherokee-szertartásnak fájdalmasan gyönyörű dallamát, amely még sokáig szólt az én lelkemben is tovább. Ez volt az ő utolsó erőfeszítése Ling mama halhatatlanságáért. A temetés után az idő lavina sebességgel vitte el. Nyolcvanegy évesen örökre elaludt a kerti napágyon, a nagy tölgyfa alatt, kezében bőrkötésű naplójával, amelybe még egy utolsó levelet írt Ling mamának...: „Drága Csingi! Kedvesem! Tudom, hogy itt vagy velem, de sajnos már nem hallom, amit mondasz. Tegnap még úgy éreztem igen, de ma délelőtt, ahogy újra megszagolgattam a pongyoládat, rájöttem, hogy ez már csak képzelődés..., és Te már távolodsz tőlem... Már nem akarom ezt az életet így, Nélküled folytatni, hiába kérted a kórházban, hogy ezt tegyem. Nem megy..., már nem megy..., túlságosan fáj, hogy már egyre kevésbé érzem az illatodat a fürdőszobai törülközőkön. Mindig tudtam, hogy ez egyszer még fájdalmas emléke lesz a szerelmünknek..., hát most bekövetkezett. Csak egy vigasztal kissé..., hogy én mindig azt gondoltam, az ember az élete végén leginkább azt bánja meg, amit nem tett meg, és most úgy látom, mi megtettünk mindent, amit akartunk. Mert jó volt várni Rád és keresni Téged elkerülve az élet túl drága kompromisszumait..., és végre – ötvenévesen – Rád találni ott az oslói katedrálisban. Fontos volt nekem, hogy Rád találjak, és soha nem adtam fel. Ha nem így tettem volna, biztos vagyok benne, hogy most – ezen a gyönyörű április napon, túl a nyolcvanon – nagyon bánnám. Így a szívem közepében boldog vagyok, mert ismerhettelek és szerethettelek huszonhét hosszú és csodálatos éven át. Ez valójában sokkal több, mint amennyi örömre negyvenévesen számítottam az életben. Tudod, mennyire szerettem volna én is, ha gyermekeink tragédiája semmivé foszlik, hiszen a saját életemet is odaadtam volna ezért; erre könnyes párnáink a tanúk. Emlékszem a zokogásodra, és ez már így marad..., de jövök utánad, Kedvesem, és hiszem, megtalállak ebben a galaxisban, hiszen nem lehet ez olyan nagy. Több, mint két évtizedig kávéztunk együtt, megannyi hűséges kávéfőző kíséretében..., és ezek az illatok, a reggel fényei, és azok a csodálatos lassú
4
számok, amelyekre reggelente minden áldott nap táncoltunk, felejthetetlenné varázsolták annak a közösségnek a hétköznapjait, amelyet Mi alkottunk: Te és én. Azt hiszem, ennyi közös év távlatából újra el kell mondanom Neked, hogy életem legnagyobb öröme Te voltál. Azt hiszem, hogy ezt Te is így élted át velem kapcsolatban. Annyira akartuk, hogy a másik boldog és elégedett legyen, hogy elfelejtettük legyőzni egymást. Emlékszem, ahogy a lényeddel körülöleltél, és megtanítottál újra a bizalomra. Sosem felejtem el Neked ezt, és az életed ajándékát sem: hogy megosztottad azt velem. Kérlek, gyere vissza értem, maradj itt!... Mindnyájan visszajövünk. Én, ígérem, megkereslek. Ezt soha ne felejtsd el! Találkozunk..., találkozunk...” A levelet már nem írta alá..., nem volt rá szükségük..., találkoztak. A temetésen kiderült, hogy a világ minden táján voltak barátai. A csodálatos indián furulya őt is elkísérte utolsó útjára, és amikor a dallamok elértek a végső csendességhez, a furulyát szertartásosan kettétörték és elégették. Sosem felejtem el. Az idő olyan titkokat tárt fel azóta a számunkra (azt hiszem, a testvéreim számára is), amelyek az ismeretlenség homályába vesztek volna el, ha a végrendelet nem említi meg őket. A gondosan elkészített okiratot Robert bátyám, Anna nővérem, valamint a szüleim előtt olvasta fel nekünk Karl nagybátyám. Mint a családunk ügyvédje igazán meghatóan teljesítette szívszorító kötelességét. Az nem volt furcsa, hogy egy végrendelet 2001-ben egy szekrénykéről is tartalmazzon utalást, de az igen, hogy bizonyos leveleket személyre szabottan hagynak örökül. Ebben az esetben nagyapám úgy rendelkezett, hogy a leveles szekrényke és teljes tartalma engem illet. Csak jóval később értettem meg ennek az okát. Azt tudtam, hogy Robert és Anna időközönként leveleket váltottak a nagyszüleimmel, de, tekintettel a köztünk lévő nyolc év korkülönbségre, ez a levelezés valójában elkerülte a figyelmemet. Amikor Karl bácsi felolvasta a végrendelet rám vonatkozó részét, én az érintettség zavarával néztem a testvéreimre, és meglepetésemre ők sokatmondó, sejtelmesen tisztelettudó mosollyal viszonozták ezt a – némi magyarázatért esdeklő – tekintetet. Két héttel a temetés után – mi hárman, testvérek – együtt utaztunk el Finnországba, a lappföldi Inari-tó költői kékségéhez, a kedves házhoz, a megörökölt csendhez, amely nagyapámékat befogadta. Már messziről látszott a külföldről hozott nagy tölgyfa, amelyről csodaszámba menő hírek keringtek, hiszen ezt az éghajlatot a tölgy elvileg nem bírja. A családi mendemondák szerint nagyapám különleges képességeinek és energetikai tudásának volt köszönhető, hogy az a fa életben maradt, és ebben nem volt okunk kételkedni, mert azonnal észrevehető volt a fa körül az a köralakban kitaposott gyűrű, amelyet thai-chi gyakorlatok hagytak hátra. Mégiscsak különös, hogy nagyapám fizikus létére ennyire sokféle ismeretet volt képes egyesíteni az életében. A nagy tornácos, vidéki házat, állítólag, együtt tervezték Ling mamával, akinek keze nyoma még szinte érintetlenül látszott az otthonosságon. A gondosan kivitelezett nádtető és az organikus építészet összetéveszthetetlen íves alakzatai, a sarok nélküli ablakok rendkívül látványos, barátságos hangulata azonnal hitelesítette nagyszüleim gondolkodásának összefogott eredetiségét. Megtiszteltetésnek éreztem, hogy láthatom ezt a házat, és kicsit részese lehetek érezhető harmóniájuknak. Ezek után az a 14 szabadalom és 4 védjegy sem tűnt furcsának, amelyeket szintén mi örököltünk, mint nagyapánk kreatív ötleteinek letéteményesei. Elsősorban abból élt, hogy társasjátékokat talált ki, és a forgalmazásukat egy amerikai cégre bízta, amely jutalékot fizetett neki – becsületes rendszerességgel. Érdekes, hogy ez a pénzkereseti megoldás nem szerepelt a Pályaválasztási Tanácsadóban, amikor tizenhárom éves koromban lázasan kerestem a számomra szükséges válaszok után. Ahogy a festészet sem... Volt a falon egy – látszólag – oda nem illő fekete-fehér fotó, amely alatt rövid
5
idézet díszelgett. A fotó Szilárd Leó időskori képe volt. Mivel mindig is szerettem a tudománytörténetet, ezért tudtam, hogy ez a magyar, Nobel-díjas fizikus méltó példaképe lehetett nagyapámnak, hiszen az emberiség részben neki köszönheti, hogy fennmaradt. Kevesen tudják. Az idézet nagyapám valamiféle mottója lehetett, legalábbis nekem úgy tűnt...: „A gyökerek fontosabbak, mint a szárnyak, de ha nem verhetek gyökeret, szárnyakat fogok használni.” Ling mama faliképén halványra száradt, indonéz virágfüzérek lógtak: a tisztelet, a barátság és az öröm jelképei a múltból. Éppen tizenegy évvel volt fiatalabb nagyapámnál. A nyugalom és az életszeretet úgy olvadt sugárzó harmóniává végtelenül meleg, barna szemében, hogy nem volt kétséges, mi nyűgözte le nagyapámat ott, a katedrálisban. A lehajtható írófelületű, stílusos, barna levelező kisszekrényt a dolgozószobában találtam, ahol nagyapám a végrendeletben említette. Szerintem azonnal barátságot kötöttünk egymással, mert amikor lenyitottam a szekrényke ajtaját, az kedves nyikorgással köszöntött, mintha régi barátot üdvözölne. A levelek rendezetten, élére állítva sorakoztak az erre a célra kialakított, poros illatú kis fakkokban, és a töltőtollhoz tartozó sötétzöld tinta is ott várt valakire, aki értelmet ad ennek a várakozásnak. Meghatott örökségem eme végtelenül személyes és ugyanakkor titokzatos jellege. Eszembe jutottak a végrendelet szavai...: "Szeretném, ha levelezőszekrényem és teljes tartalma, a bennlévő levelekkel együtt kizárólag legkisebb unokámé lenne, akinek tudnia kell, hogy azokat a leveleket - bár nem Neki címeztük Neki is írtuk." Azt hiszem, egy végrendelet valójában mindig ajándékozás, de amikor az ember olyan ajándékot kap, amely meglepetésként éri, akkor zavarba ejtően kiszolgáltatott pillanatok következnek. Azt hiszem, ilyen pillanatokat éltem át, ahogy a szekrényke enyv illatú bűvöletébe kerültem. Akkor, persze, még nem tudtam, hogy a leveleken keresztül egy előre eltervezett "beavatási szertartás" részese leszek, amely megosztja velem a felnőttek tudásának különleges terhét. Nem tudtam, hogy mi vár rám. - Paeli, gyere, indulunk! - ébresztett fel elragadtatásomból Anna. - Már egy órája itt ülsz a szekrény előtt? Ó, Istenem..., gyere már! Mi kisétáltunk a kert végéig, és képzeld, van egy másik kicsi házikó az erdőben, majd legközelebb megnézed. - Másik kicsi házikó? Hm..., akkor, azt hiszem, én maradok. Ott alszom, A kicsi házban. - közöltem szándékomat oly természetességgel, ahogy a gyermekek közlik a szüleikkel, hogy NÉGY gombócos fagylaltot kérnek. Némi intézkedés, homlokráncolás és helytelenítési próbálkozás után testvéreim tudomásul vették elhatározásomat, tekintettel arra, hogy tudattam velük: nagyapám szándéka az volt, hogy elolvassam ezeket a leveleket. Erre pedig a legjobb alkalom a mai éjszaka, különös tekintettel arra, hogy három nap múlva leszek tizennyolc éves. Már sötétedett, amikor elmentek. Nővérem anyai gondoskodásának köszönhetően az ágyam megágyazva - bár, mint kiderült, hiába - várt arra, hogy megismerje egyedülállóan dallamos horkolásomat. Bátyám életemben először felejtett az asztalomon egy bontatlan üveg Lacrima Lui Ovidiu-t és úgy nézett vissza rám, mielőtt beszállt az autóba, mintha egy gladiátortól búcsúzna a római Colosseum bejárata előtt – úgy 2000 évvel ezelőtt. Alig vártam, hogy elmenjenek, és én begyújthassam végre a kis házikó közepén álló nyitott tűzterű kandallót. Az a fajta volt, amely fél méter magasságban tartottam meg a fát a maga speciális – és körül ülhető – vasrácsán, és amely csak olyan embereknek való, akik órákig képesek élvezni a tűzről való gondoskodást. Azt hiszem, a házikót arra tervezték, hogy őszinte emberek beszélgetéseinek színtere legyen, akik hangosan kacagnak, szeretik a frissensült véres hurkát a koleszterinszintjüktől függetlenül, és képesek éjfélkor együtt könnyezni, ha
6
eléneklik a himnuszt. Odahúztam a tűz mellé a kényelmes karosszéket, a közelbe pedig a kis konyhaasztalt a legjobb román borral, szendvicsekkel, majd nagy érdeklődéssel fordultam a levelek felé. Pasztellsárga borítékokban voltak, párosával összekötözve, mintha csak fiúk és lányok lennének összepárosítva. A párok számozottak voltak és a címzésből úgy sejtettem, hogy a párosítás nem véletlen. A zöld tollal írt leveleket nagyapám írta Robertnek, a pirosakat Anna kapta meg Ling mamától, mintha egy okosan kitervelt, fondorlatos játék szereplői lennének. Minden boríték az eredeti levél indigómásolatát tartalmazta, így őrizték meg nekem a tartalmukat. Az ötlet kissé bizarrnak tűnt, de nem fért hozzá kétség, nagyapámék igencsak előrelátóak voltak. Már csak az volt különös, miért nem beszéltek erről soha a testvéreim. Izgatott lettem a tudattól, hogy olyan dolgok tárulnak fel előttem, amelyek eddig a titkok rejtett sötétjében vártak rám. Mégiscsak megtiszteltetés, hogy valami olyat tudok meg, amit nem szükségszerű megtudni. Mielőtt kinyitottam volna az első „páros” borítékját, felhívtam Clarát, kedves, gyönyörű és majdnem tizenkilenc éves barátnőmet. Megnyugtattam, hogy nem egy lánykollégiumban van az éjszakai szállásom, és igen, én is nagyon szeretem még mindig, és nagyon hiányzik. Megerősítettem elhatározásunkat, hogy a tanév végén, júliusban eljegyzést tartunk, és három nap múlva – a születésnapomon – már otthon leszek Vele, kettesben. Közben azon gondolkodtam, mi lehet az összefüggés a „zöld” és a „piros” levelek között, azaz ha írtak is nagyapámék a testvéreimnek, miért tartoznak össze a beszámozott „levélpárok”. Eszembe jutott, hogy a testvéreim eljegyzése egymástól függetlenül ugyanabban a hónapban volt. A levelek dátumából nyilvánvalóvá vált, hogy a levelezés az eljegyzések után kezdődött, tehát nagyapám elkezdett levelezni a bátyámmal, miközben Ling mama párhuzamosan Anna-nel vette fel a kapcsolatot. Néhány óra múlva már pontosan tudtam, hogy ez is nagyapám szeretetteljes találékonysága. A levelek tényleg összetartoztak: egy férfi és egy nő szempontjai voltak, egy férfi és egy nő számára -ugyanazokról a dolgokról. Ma már tudom, hogy talán a legértékesebb ajándékot kaptam meg azokban a napokban, amit csak unoka megkaphat a nagyszülőktől. Gondoskodó lelkük egy darabját adták nekem azokban a levelekben. Miután jól megraktam a tüzet, megkóstoltam a bort és elhelyezkedtem az ”olvasófotelben", elővettem az elsőnek számozott "páros" levelet, és eldöntöttem, hogy - mint komoly tizennyolc éves férfi - természetesen mindig a "zöld" levelekkel kezdem, és csak ezután olvasom el Ling mama aktuálisan "csatolt" levelét is. Nem akartam sietni. Átadtam magam ennek a kissé valószerűtlen, tünékeny éjszakának, amely óráról órára egyre mélyebben szivárgott a lelkembe, olyan világot tárva fel, amelynek megismeréséért egész életemben hálás leszek... Finnország, Inari1A. 2000. február9. Kedves Robert! Tudod, nagyon különös érzés, amikor az ember majd nyolcvanévesen megtudja, hogy már az unokája eljegyzése is megtörtént, és önkéntelenül eszébe jut, vajon mindent megtett-e azért, hogy a nemrég még hároméves kis unokája kitartóan állja majd az élet megpróbáltatásait. Amikor kezembe vettem a leveled, már tudtam, hogy valami nagy dologra szántad el magad; mélységesen megnyugtatott a tartalma, és boldoggá tett - sőt, őszintén szólva meg is hatott -, hogy ezt is megérhettem. Szívből köszönöm a hírt és gratulálok! Eszembe jutott az a tíz évvel ezelőtti nyaralás, amikor kamaszkorod legvadabb időszakában olyan hihetetlenül őszintén és nyíltan beszélgettük végig azt a négy
7
nyári hetet... Emlékszel? Én emlékszem, milyen büszke voltam Rád a nyílt és egyenes kérdéseid miatt, ahogyan mindent tudni akartál. Büszke voltam Rád, mert - most már férfiasán bevallhatom - nagyon szerettem volna, ha ilyen leszel. Ezt a kis vallomást talán most már megengedhetem magamnak, hiszen tény, hogy sok ember "élethazugságban" él: azaz inkább megfosztja magát az igazi ÉLETTŐL, minthogy szembenézzen az igazságok egyszerűségével. Különösen örültem, hogy az általad küldött képen a fiatal lány arcában nem láttam édesanyád vonásait. Tudod, azt szokták mondani, hogy egy férfi először az anyját veszi el feleségül, azután a nővérét, majd harmadik házasságában a feleségét...; ez, persze, viccnek tűnhet, de mi, öregek, már tudjuk, sajnos túl gyakran zajlik így az élet. Idő kell ahhoz, hogy egy férfi megérjen. Bár itt, Nyugaton, manapság már elfelejtették ezt. Mint ahogyan a paradicsomot sem hagyják megérni..., ezért esszük egész Európában ízetlenül a paradicsomot. Bezzeg az ógörögöknek még külön szavuk is volt arra, hogy „legmegfelelőbb pillanat valaminek a megtételére” ez volt a „kairos”; hol van ez már?! Veled kapcsolatban nyugodt vagyok, mert ismerlek, de azt hiszem, a fiúk általában kissé elhamarkodják, amikor jóval harmincéves koruk alatt házasságot fontolgatnak. Te tudod, hogy hová és miért sietnek? Szóval, kedves Robert, fogadd még egyszer őszinte gratulációmat! Azt csak remélem, hogy még lesz módunk személyesen találkozni, bár Ling mama is nagyon boldog lenne, ha vendégül láthatna Benneteket. Kérlek írj még..., levelezzünk egy kicsit! Szeretettel ölel öreg barátod, Nagyapád Azután elolvastam Ling mama első levelét is...: Finnország, Inari1B. 2000. február 9. Drága Anna! Igazán kedves Tőled, hogy meghívtál bennünket az eljegyzésetekre, és szívből sajnálom, hogy kérésednek nem tehettünk eleget. (Tudod, Nagyapátok köhécselt mostanában..., én pedig nem akartam, nem tudtam Őt magára hagyni...) Ugyanakkor remélem, időben érkezett meg Hozzád az általam küldött képeslap, hiszen tudod jól, mennyire örülök a nagy eseménynek! Ez a kis fehér hímzett zsebkendő legyen a Tiéd, ennek a nagy napnak az emlékére, hogy George eljegyzett téged, ahogy azt – mi, idősebbek, édesanyáddal együtt – már úgy vártuk. (Tudod, van telefon is..., és tudunk mindenről...) Ez a kis pelikán – ott a bal felső sarokban – nálunk, Indonéziában, az igazi, tiszta, odaadó nő szeretetének jelképe. Miközben hímeztem, Rólad gondolkodtam, és azt kívántam, tényleg sikerüljön EGGYÉ válnotok majd egyszer. Egy kapcsolat fejlődése olyan, mint a folyók egyesülése – fokozatosan történik meg, mielőtt a tengert elérik. Különbözőek a gyökereitek, ahonnét eredtek, de útközben bizonyos részeitek megtalálják egymást... azután, ahogy telnek az évek, újabb és újabb részek egyesülnek a lelketekben egyre nagyobb folyamokká. Soha többé nem lesztek már az a kicsi patak, aki voltatok..., de cserébe Tiétek az óceán. Szeretem ezt a hasonlatot, mert az én kedves nagymamám mesélte, és talán azért is, mert később igaznak találtam, megéltem. Érzem a leveledből és belül a szívemben, hogy ez Nektek is sikerül, Boldog vagyok ettől... Milyen jó szándék, ahogy írod is a leveledben, hogy „boldoggá akarom tenni Őt”. Ezt megnyugtató olvasni, hiszen mi, idősebb nők, már tudjuk, hogy a férfiak is milyen esendőek. Nem tudnak egyedül kiteljesedni. Ők sem. Szükségük van ránk, nőkre, és viszont. Az a nő, aki legyőzi férjét, az sosem jut el a tengerhez. Ha Te
8
boldoggá akarod Őt tenni, ez a legjobb szándék a saját boldogságodhoz, és főleg, ha olyan méltó rá, ahogy elbeszéléseid szerint George. Drága Anna! Annyira örülök, hogy ilyen megfontoltan döntöttél, és hogy alaposan ismered George-ot! Tudod, egy nő életének nincsen fontosabb döntése ennél. Őszintén megvallva aggódnék, ha csak annyit írtál volna indoklásul, hogy „szeretem George-ot és szerelmes vagyok”. Nem mintha kétségbe vontam volna az érzéseid tisztaságát, de, tudod, egy nő először figyeljen és használja a megérzéseit, azután engedje csak el magát. „A szerelem a „mennyország szemüvege” még a pokolban is” - ahogyan ezt egy nyolcvankét éves zöldséges néni fogalmazta meg nekem az itteni piacon. A szeretet, úgy vettem észre, mostanában már mindenkinek mást jelent. Sajnálom, mert úgy érzem, ezért az önkényes változtatásért a fiatalság még nagy árat fizet majd. A hentes nemrég mesélte nekem, hogy a fiai éppen azzal játszottak a barátaikkal a konyhaasztalnál, hogy összeírták egy papírra, hány olyan érvet ismernek, amiért egy fiatal nő férjhez megy manapság. Én megdöbbentem rajta, hány ilyen okot találtak: 14-et! Csak néhányat említek meg itt ezek közül: vagyont és kényelmet szerezni; elkerülni a szülők mellől végre; megtörtént leánykérés okán; félelem attól, hogy kifut valaki az időből; mert az „igazi” rá se néz, így hát bánatból; mert az „igazi” rá se néz, így hát féltékennyé kell tenni; mert vége az egyetemnek; mert ló nincs, de ott egy szamár; … és ami nekem legfájóbb: mert az „igazi” fogalma csak egy ábránd, valójában nem is létezik, nem is létezhet. Ne haragudj rám, talán nem kellett volna beleírnom ezt ebbe az ünnepi levélbe, de, tudod, Anna drágám, annyira felzaklatott ez engem. Hiszen, mint ahogy Te is tudod, én átéltem Nagyapáddal azt, amiről beszélek... Ezek pedig azt hiszik, nem is létezik... A mai fiataloknak tudniuk kellene, hogy igenis létezik a kölcsönösen nagy szerelem, amelynek megvannak a teherbíró alapjai is. Létezik az „igazi”, a FÉRFI, aki a lelkünket és a testünket is kiteljesíti, akivel nem mindig könnyű, de aki nélkül sokkal szegényebbek lennénk. Talán nem kellene olyan gyorsan feladni..., akkor több fiatal nő megtalálná. Mert ahogy a Biblia mondja: „Mindent lehet, de nem minden használ.” Drága Anna! Édesanyádnak is add át üdvözletem, ha beszéltek, Te pedig bocsásd meg egy vénasszony cserfelését, aki teljes szívéből szeret Téged, és csókoltat... Ling mama Na, azt hiszem, kezdem sejteni, hogy mi folyt itt a hátam mögött..., és mi vár rám a következő órákban...- gondoltam magamban, ahogy túljutottam az első két levélen. Azt hiszem, olyan érzés volt magamba szívni a levelek gondolatait, mintha tizenhárom évesen edzés után a tükör mögül figyeltem volna a tornászlányokat a tusolóban. Kicsit sokkolt a látvány, hirtelen nem volt könnyű feldolgozni. Egyszerre olyan komoly volt és ünnepélyes, szívhez szóló és nagyon is életszagú. Az ember ritkán beszélget a halottakkal, márpedig én úgy éreztem, hogy hozzám is beszélnek ezek a levelek..., nagyon is! Hirtelen nagyon feszült lettem, ahogyan rádöbbentem, ezek a levelek nem is olyan ártatlanok... - Már bocsánat, kinek mi köze hozzá, mikor akarom elvenni Clarát?! - kiáltottam fel ingerülten a bennem érezhetően növekvő feszültségtől, miközben nem bírtam ülve maradni, és nagyapám levelére gondolva sétálgatni kezdtem a szobában. - A francba! - tört ki belőlem újra és újra a tiltakozás. Túl sok volt ez nekem hirtelen. Olyan voltam, mint egy horogra akadt és a vízből kirántott hal, aki dühös a horogra, amely kissé megzavarta csendes étkezésében, miközben egyáltalán nem
9
volt betervezve ez a kétségbeesett helyzet. A néhány korty bor és a hűvös nyári este erdei változata lassan segített. Nem tudtam pontosan, mi történt velem, mi kapott belém ilyen hirtelen. Miközben olvastam a leveleket nem volt rossz érzésem..., csak furcsa volt és érdekes. De rájöttem, hogy olvasás közben még nem vonatkoztattam magamra az olvasottakat, csak utána. Úgy történt, mint amikor iszik az ember: belekortyol az italba, ízlelgeti, és csak kicsit később nyeli azt le. Na, hát én már lenyeltem... - Most jön az emésztés... - mondtam félhangosan, ahogy támaszkodtam a pici házikó külső verandakorlátján. Húsz perc múlva már kezdtem oldódni. Lassan átvette a helyét valami, amit máskor – mondjuk egy mérgezésnél – talán beletörődésnek hívnának, de én inkább valami halvány hajlandóságnak mondanám arra, hogy betöltsem a rám szabott küldetést, és ha már kifogtak, „rántott hal” legyen belőlem. Mivel esélyem sem volt arra, hogy nagyapám és Ling mama az én hatásomra „jobb útra térjenek” és megváltoztassák – az egyébként elég sikeresnek mondható – meggyőződéseiket, hajlandóságom rohamos ütemben fogadta el a tényt: két választásom van. Ezek közül az egyiket végérvényesen tolta félre bennem az emberi kíváncsiság. Úgy döntöttem, hogy méltóan nagyapám bizalmához és a magamról kialakított képhez, amelyben az igazságokkal való szembenézés – egyébként bátyámhoz hasonlóan – igencsak dobogós helyezést ért el, megkeresem, mi zaklatott fel valójában ebben az első két levélben. Azt gondoltam, jobb, ha ezt már most az elején tisztázom magamban, itt valami nem stimmel. Korábbi tapasztalataimból már tudtam, hogy ha nem lenne itt semmi olyan, amit én nem AKAROK látni, akkor nem is zavarna a dolog. Nem volt nehéz rátalálni... A korom – ez a tizennyolc életév – volt az a hal, amely igencsak ifjúi hévvel ugrándozott nagyapám levelének nagyon is reális horgán. Érintve voltam az ügyben, és ez leginkább és azonnal Clara miatt volt különösképpen letagadhatatlan. Éreztem, hogy nagyapámnak igaza van. Ez élesen szemben állt azzal a ténnyel, hogy én – fiatal korom ellenére – már eljegyzésre készültem Clarával. A helyzet két lesújtó felismerés formájában is dörömbölt a fejemben. - A legrosszabb, hogy be kellene ismernem, éretlenül döntöttem. Ez matematikailag éppen egyenlő a nulla kompetenciával a saját jövőmről szóló döntéseket illetően (már ami a nőügyeket illeti). A másik, hogy ez a két levél egy mozdulattal félresöpri drága barátnőm dédelgetett terveit egy közeli, romantikus esküvőről; és félő, hogy ami ez után következik, azt túl könnyű megjósolni. Micsoda nagyszerű kilátások! gondolkodtam hangosan a tűz mellett, miközben elhatalmasodott bennem a gondolat, hogy a két levél hatására milyen gyorsan öregszem. Elhatároztam, hogy a következő órákat nem arra szánom, hogy – min rántott hal – figyeljem, ahogy hamvas fiatalságom tizennyolc ropogós éve aranybarnára sül az élet serpenyőjében – ezzel is csak fokozva a megindult öregedési folyamatot -, hanem szembenézve a kihívásokkal, folytatom az olvasást. Túlélve a gyönyörűen előkészített igazságok első pofonját, azt hiszem, a többire is vágyni kezdtem. Tudni akartam nagyapám igazságait. Akkor még nem ismertem a mondást: „A megszelt friss kenyér hajlamos az elfogyásra.” Tehát – biztos, ami biztos -, ittam néhány korty bort, betakaróztam a kockás pokróccal, és – miután elég fát raktam a tűzre – kinyitottam a következő páros levélcsomagot a finn tücskök hangos ciripelése mellett... Finnország, Inari 2A. 2000. február 21. Kedves Robert! Nagy örömömre szolgál, hogy megtisztelsz a bizalmaddal, és ennyi kérdést intézel
10
hozzám a válaszleveledben. Igyekszem válaszolni, már amennyire tőlem – egy vén öregembertől – telik. Azt hiszem, először is le kell szögeznem valamit: arra a kérdésre nem áll módomban válaszolni, hogy „milyenek a nők?”, mint ahogyan arra a kérdésre sem lehet felelni, hogy „milyenek a férfiak?”. Ezt egyszerűen NEM LEHET megtenni. Azért nem, mert az élet lényeges jellemzője a változatosság, az egyediség. Így tehát sosem beszélgetsz a „nőkkel”. Mindig EGY nővel beszélsz – ha érted, mit akarok kifejezni. Veszélyes dolog a „nőket” és a „férfiakat” egy-egy nagy kalap alá venni és általánosítani. Nagyon meglepődnél, ha látnád, hogy a „nők” mennyire végletesen mások tudnak lenni, mint a sztereotip elvárások. Volt egy kedves ismerősöm, aki nagyon mérges lett a férjére, sőt, lenézte, ha az elkezdett mosogatni, és dühösen magyarázta, hogy „egy férfinek semmi keresnivalója a konyhában!”. De volt egy másik, aki már el is vált a férjétől, mivel a férfi nem volt hajlandó segíteni a konyhában és rendszeresen főzni. Mindegyiküket jól ismertem. Ha nem a saját szememmel látom, talán sosem hiszem el. Mindkettő létezik, és mellettük még millió és millió változat! Fiatalabb koromban, amikor egy ifjú hölgyet elvittem vacsorázni, játékból mindig megkérdeztem: „Ne haragudj a kérdésért, de Te szereted vagy nem, ha feladják Rád a kabátot?” - és magunk között megsúgom, 7:3 az arány! Van olyan, aki utálja a harisnyát, és van, aki mindig abban jár. Van, aki megsértődik, ha nem viszed el a meccsre, és van, aki gyűlölni képes érte, ha Te megnézed azt a tévében. Megszámlálhatatlan árnyalatban ismered majd meg az életet, mert majd minden nő „máshogyan” akarja még „ugyanazt” is. Természetesen nem állítom, hogy essünk át a ló túlsó oldalára. Vannak csoportosítható hasonlóságok is, de vigyáznunk kell a használatukkal, ha mi is azt várjuk el, hogy a nők is vigyázzanak. Valóban létezik a nők egy olyan csoportja, akik úgy viselkednek a házasságukban, mint az asztalra kiömlött pohár víz: fokozatosan, szépen lassan, de minden teret betöltenek. Addig terjesztik ki önmagukat – amíg csak hagyják Nekik. Minden irányítást átvesznek. De vannak olyanok is, akikre éppen ennek az ellentéte érvényes, és akik úgy sodródnak végig az életen a férfiak irányítása alatt rabszolgaként, mint egy szánalmas dráma. És még mennyi árnyalat van! Mindenesetre a sokszínűségnek van egy fontos következménye, amit szívesen a figyelmedbe ajánlok. Mindenki kell valakinek. Felesleges tehát olyannal lenned, akinek Te nem vagy elég jó. Valójában bőség van! Nagyon boldog vagyok, hogy a Te számodra ez már nem probléma, de azt hiszem, a fiatal férfiaknak (és a nőknek is) résen kéne lenniük, ha azzal találkoznak, hogy a szerelmük elkezdi megváltoztatni Őket. Tudod, Robert, ezt túl sokan csinálják és túl sokan engedik meg. Olyan ez, kedves unokám, mint a pöttyös bögre és a kristálypohár esete. Ha valaki mindig is pöttyös bögrét akart, erre vágyott, de nincsen a közelben egyetlen bögre sem, az ember hajlamos inni a kristálypohárból is. Azután, ahogy telik az idő, egyre jobban zavarja, hogy a kristálypohárból kell innia, így elkezdi rávenni a kristálypoharat, hogy legyen már bögre. Olyanokat mond, hogy „már háromszor megbeszéltük, hogy növesztesz ide oldalra egy kis fület!”, meg hogy „sokkal jobb volna mindenkinek, ha nem lennél ennyire átlátszó, kezd idegesíteni”... stb. Ahelyett, hogy keresne magának egy bögrét! Ha valaki bögrét szeretne, igyon abból, és hagyja, hogy más boldog legyen a kristálypohárral. Ez a bögrék szabálya. Örülök a választásodnak és annak, hogy Te nem érzel késztetést arra, hogy átformáld a Párodat. Így gazdagabb leszel, Akik nem látják ezt, azok olyan háborúba kezdenek bele, amelyet már azelőtt elveszítettek, mielőtt az igazából elkezdődne. Nemsokára írok még, de most zárom soraimat, mert a tölgyfám hiányol. Remélem, ezek a sorok addig is némi támpontul szolgálhatnak Neked. Öleld meg a
11
Kedvesedet helyettem is! Szeretettel, öreg Nagyapád A levelet elolvasva arra gondoltam, már csak azt kéne tudnom, hogy mégis mit csináltak (??!) a szüleim tizennyolc évig, amíg állítólag felneveltek, ha nekem ezeket a dolgokat a nagyapámtól MOST kell megtudnom. Nem felejtettek el véletlenül valamit azon kívül, hogy volt ételem, ruhám, otthonom... stb.? Ma már tudom, hogy kicsit igazságtalan voltam velük akkor, de kétségtelen, hogy a szülők legtöbbször nem tudnak arról, hogy feladatul lenne átadni minden nehezen megszerezhető tanulságot. Képzeljük csak el, a tudás micsoda fergeteges tárháza volna a gyerekek számára, ha ott állna a könyv a polcon ezzel a címmel: Ahogyan az életet én szedtem szét, és ahogyan én raktam össze. Írta: Anonymus Ős Suutari 1824-1889 Miközben behordtam néhány fahasábot a tűz mellé, azon gondolkodtam, miért nem írják le a szülők, amit az életről megtanulnak. Miért nem adják tovább? Arra jutottam, hogy az időhiány kiesik a tényezők közül, mint ahogyan az is, hogy nem tudják, szükségük lenne erre a gyerekeknek. Végül az tűnt a leginkább kézenfekvő válasznak, hogy félnek az igazságoktól, mert nem aszerint élnek. Az ember nem mond el a gyermekének olyat, amivel saját maga sem szívesen szembesül. Mégsem várható el egy nőtől, aki csak azért ment hozzá a férjéhez, mert nem volt ló, csak szamár a közelben, hogy arra tanítsa a kislányát, "Soha ne add fel és keresd meg az "Igazit"! Tudod, az apád is csak egy szamár volt." A gyerekek általában nem tudják meg a teljes igazságot... Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy ezek a gondolatok kezdődő öregségem jelei, vagy csak annak a felismerésnek köszönhetőek, hogy "kevesebbet tudok, mint gondoltam". Eddig azt hittem, "felneveltek". Ez a meggyőződésem azonban jelentősen megingott, mióta örököltem... Hirtelen "beszélhetnékem" támadt valakivel. Ránéztem a fali kakukkos órára, amikor a kakukk összetéveszthetetlen ritmusával a tudtomra adta, éjfél van. Elképzeltem Clarát, amint lesápad a kérdésemtől a telefonban: - "Drágám, megmondanád nekem, hogy én a Te életedben ló vagyok vagy szamár??!" Az volt az érzésem, ezt még át kell gondolnom néhányszor. De a legmeggyőzőbb érvem az volt, hogy a sápadtságot éjfélkor nem közvetíti a telefonvonal, így letettem róla. Valójában bizonytalan és szomorú lettem. Azt tudtam, hogy nagyapám jót akar, mégis úgy éreztem, egyre nagyobb körben vesz körül a tudatlanság tengere, amit át kell majd úsznom. Az a néhány stabil sziget, amit még láttam, az éppen nagyapám leveleiben volt. Elvette tőlem azt, amiről azt hittem, hogy tudom, és tulajdonképpen - adott cserébe néhány egyszerű fogódzót, ami nem tűnt soknak. A szüleim jutottak eszembe. Ahogyan elváltak. Egy bögre és egy kristálypohár háborúja. Egyikük sem jutott el a tengerhez. Útközben legyőzték egymást és kiszáradtak. Mi pedig végigszenvedtük "útjukat". Feltűnő volt, hogy hirtelen milyen tisztán látom, mi történt a családunkkal. Kitisztult a kép. Ekkor jöttem rá, hogy valójában mi történt velem: a szüleim nem mondták el nekem, hol vannak a szigetek, mert ők sem tudták, és elsüllyedtek. Én úsztam a nem-tudás tengerében, de nem tudtam még azt sem, hogy hol úszom. Nagyapám levelei palackpostán érkeztek hozzám, és életemben először éreztem talajt a lábam alatt. Ettől ijedtem meg, hiszen annyira szokatlanul stabil volt. Felháborítóan stabil és igaz volt. így most már vannak szigeteim, amelyeket soha nem vehet el tőlem senki. Már nem vagyok egyedül.
12
Ekkor megjelentek az arcomon az első könnycseppek, amelyek oly természetességgel gördültek alá, mint ahogy a víz megindul a hegyoldalon, hogy egyszer a tengerhez érjen. Örültem, hogy egyedül vagyok a házikóban és becsukhatom a szemem, és bár nem akartam, a zokogás forró hullámai csendesen a felszínre törtek. Hagytam, hogy a családi veszekedések régen . elfojtott fájdalma esetlenül, de utat találjon magának a torkomból, és a könnyeimen keresztül kifolyjon a testemből is... Fél óra múlva már szeretet volt bennem újra a nagyapám iránt, és hálát éreztem, amiért fontos voltam a számára. Bár késő volt, nem voltam álmos. Megittam a bor maradékát, visszakuporodtam a levelekhez, és olvasni kezdtem Ling mama második levelét... Finnország, Inari 2B. 2000. február 21. Drága Anna! Igazán megható, hogy ennyire tetszett Neked az a kis jegykendő, amit legutóbbi levelemben küldtem, és tényleg úgy van, ahogy Te is írod, egy kicsit a lelkemet is belehímeztem. Oly sok örömet jelent, ha az ember a fiatalok boldogságát látja. Nézni, ahogyan az élet újra és újra nekiindul a boldogság felé. Azt kérted, írjak a szeretetről, ami mindig is összetartott bennünket Nagyapáddal. Hát, megpróbálom összeszedni a gondolataimat... Bár nehéz erről írni, hiszen tudod, hogyan szeretünk mi, nők: végletesen. Vagy szeretünk, vagy nem. - Ha igazán szeretünk, akkor a teljes szívünkkel szeretünk, és a valóság másodlagossá válik. Úgy értem, ilyenkor sok nő a szívén keresztül lát és mérlegel. Mondhatsz neki bármit a realitásokkal kapcsolatban, ha egy nő szeret egy férfit, akkor a börtönben is szeretni fogja. Egy darabig. Sokáig. Azután egyszer a valóság mégiscsak üt egy pici rést a lelkünkön, és minden világos lesz. Már ha a lyukacskát nem tömjük be gyorsan! De néha már nem tudjuk betömni sem, és akkor, ott, összeomlik bennünk valami, összetörik a szívünk. Ugye, így van? A szeretet nekünk, nőknek, néha odaadás, néha ösztönös védelem, néha hála, néha hangulat és néha egyszerűen csak egy érzés, amely szivárványszínű. A szeretet motivál bennünket leginkább bármivel kapcsolatban. Ez a mi kiindulópontunk. Majd mindent ez alapján ítélünk meg. Azt hiszem, még a gyűlöletünket is a szeretet élteti. Ezt ennyi idős korban már beismerheti az ember..., és azt is, hogy a mi szeretetünk engedékeny, hajlékony, mint a nádszál. Ez persze nem minden esetben a legmegfelelőbb szeretet, de a nádat is arra használják, hogy óvjon, védjen, nem pedig arra, hogy tartson. Tudod, az eltelt hosszú évek alatt, azt hiszem, rájöttem, mitől olyan különleges a mi kapcsolatunk a Nagyapáddal. Szerintem a válasz talán túl egyszerűnek tűnik majd, de valójában mindent magában foglal ez a három szó: KEZDETTŐL ÖSSZEILLŐK VAGYUNK. Kérlek, Anna, ne nevess ki, megmagyarázom! Tudod, sok ember áltatja magát, aki boldog akar lenni, mert úgy gondolja, azt hiszi, így könnyebb lesz eljutni a célhoz. Néha annyira akarjuk a célt, és annyira csak erre koncentrálunk, hogy figyelmen kívül hagyjuk az ARAT, amit ezen az úton fizetnünk kell. A párválasztásnál mindegyik fél két irányban áltathatja magát: ÖNMAGÁVAL KAPCSOLATBAN és a
13
MÁSIKKAL KAPCSOLATBAN. Ez tehát - összesen - négy kísértés egyszerre. Amikor pl. mi, nők, megismerkedünk valakivel, és - miután leellenőriztük, hogy rendben van a frizuránk és a rúzsunk sincs elkenődve -azonnal fontolgatni kezdjük a kétoldali összeillőség esélyeit, persze nem feltétlenül teljes tudatossággal Egy idő után természetes engedékenységünk hangja kimondja: MÉG ÖSSZEILLŐK LEHETÜNK...! Amikor - még általában ebben a fázisban - a férfi "ellenállhatatlan hatásának" átengedjük magunkat, és "a remény általunk teremtett sötétlila ködében" búcsút integetünk a barátnőinknek, akkor már érzelmi veszteségek nélkül nem lehet kiszállni. Túl hamar eljutunk ebbe az állapotba. Ekkor - a változtatás szándékával néha ráerősítünk az altatásra: MAJD ÖSSZEILLŐK LESZÜNK...! Miközben idáig eljutunk, talán észre sem vesszük, de eltérünk az eredeti szándékunktól. Azon kezdünk el dolgozni egy kicsit idegen emberrel, hogy összeillők legyünk, ahelyett, hogy egymást gazdagítva és szeretve lubickolnánk egy olyan emberrel, aki valóban hozzánk illik. Mindig el kellene döntenünk, hogy „dolgozni” akarunk egy férfin, vagy boldogok akarunk lenni a párunkkal. Az út még az utóbbi esetben sem lesz feltétlen könnyű! Az ellentétek vonzzák egymást. Valóban. De nem tartanak össze két embert, és főleg nem hosszútávon. Minden a párjával illik össze. A párunk pedig olyan, mint mi vagyunk, abban az értelemben, hogy hasonló. S mennyire hasonló két cipő, amely egy pár? Lényegileg. A legfontosabb dolgokban megegyeznek. Azt hiszem, Anna, ezért vagyok én boldog a Nagyapáddal. Szerethettük egymást, mert kezdettől fogva összeillők voltunk. Nem kényszerültünk arra, hogy feladjuk önmagunkat. Közösek az értékeink és a céljaink nagy része is, így nem kellett lemondanunk róluk. Hogyan is mondhattuk volna, hogy „szeretlek”. Ha közben elvettük volna a másiktól az álmait, vagy ami igazán fontos a számára. Nem mondhatja senki, hogy szereti a virágokat, ha nem öntözi őket. Mi szeretetből önkéntes felelősséget vállaltunk egymás álmaiért. És nem felejtettük el betartani az ígéreteinket! Gyakran látok olyan házaspárokat, akiken látszik, hogy egyikük veszített, miközben a másik nyert. A vesztes túl nagy árat fizet. Egy igaz kapcsolat egészen biztos, hogy gazdagabbá tette volna a férfit és a nőt. Ha valaki egyre kevesebbé válik, egyre csak kisebb lesz egy kapcsolattól – az fontos tünet. A szeretetlenség és az áltatás tünete. Ha ezt látjuk, akkor érdemes feltenni a kérdést: megéri? Ez – nehogy félreértsd – természetesen nem Rátok vonatkozik, hiszen, ahogy mesélted, szerencsére Ti is összeillők vagytok. Látod, milyen jó, hogy már három éve ismeritek egymást... Drága Anna! Ennyire futotta ma tőlem, kicsit elfáradt a szemem, így most be kell fejeznem a levélírást. Kérlek, Te is írjál Magatokról ismét! Nyugodt vagyok felőletek, és ez még boldogabbá teszi a napjaimat, de erről a daliás fiatalemberről igazán küldhetnél még képeket... Csókollak! Nagyanyád Már a levél közepén tudtam, a leveleket Clarának is meg kell mutatnom. Hirtelen
14
annyi okom lett ezt gondolni, hogy bár „a kétség sirálya” lebegett még egy kicsit a homlokom előtt, de azután kénytelen volt valódi esélyeit tudomásul venni, és sietve tovatűnt. Persze a megvilágosultak elszántságával próbáltam azonnal közelebb kerülni saját „áltatásaimhoz”, de tíz perc múlva arra ocsúdtam fel, nem jutottam sehova. A zűrzavar kavargó, szürke felhője ereszkedett le a levél és a fejem közé. Egy idő után aztán összeszedtem magam és gondolkodni kezdtem: milyen szép gondolat, hogy „önkéntes felelősséget vállaltunk egymás álmaiért”..., de, vajon, tudom én, hogy mi az én álmom? Milyen kellemetlen volna, ha Clara úgy vállalna felelősséget az én álmaimért, hogy azt nem ismerheti meg, tudniillik én sem tudom...; na, persze, találgathat, meg kigondolhatja, de mi van akkor, ha mondjuk, nyolc év múlva hirtelen felkiáltok két gyönyörű gyermekem mellől: „Húúú! Azt hiszem, tudom már, mit akarok! - Háremet!” Ekkor jöttem rá, hogy mennyi mindent elrejtett Ling mama ebben a szóban: áltatás. Ott kezdődik, amikor nem tudunk valamiről eleget, mondjuk önmagunkról, de nagy szükségünk volna a tudásra egy döntéshez. Ekkor jön és „segít” mint a tudás pótléka. Azután jön a másik verzió, amikortudjuk, érezzük, hogy mi a helyzet, de olyan jó lenne nem tudni. Nem akarunk tudni. Frappáns megoldásunk: egy újabb áltatás, tudásunk eltorzítására. A kép kitisztult, a szürke felhő szétoszlott. Nemcsak azt értettem meg, hogy mi az áltatás, de rájöttem arra is, hogy a levelek összefüggnek. Felfedeztem, hogy kapcsolat van köztük. Hiszen, aki nem tudja, hogy mit akar valójában, az oda fog sodródni egy „kristálypohár” mellé, ahelyett, hogy megkeresné a „bögréjét”. Azért nem fogja megkeresni, mert nem tudja, hogy „bögrét” akar! Olyan ez, mint amikor valaki útelágazáshoz érkezik, és döntenie kell, csakhogy nem tudja, hová akar menni. A helyzet szánalmasan sodródó lesz, mivel biztosak lehetünk benne, hogy valaki – persze tele öntudattal (!) - arra jár majd, és „segít nekünk” dönteni: „Nem jössz ERRE velem? Na, gyere már!” Kezdtem sejteni, mit értett nagyapám azon, hogy „idő kell ahhoz, hogy egy férfi megérjen”, és miért írta, hogy harminc éves kor alatt el kéne felejtenem a házasságot. Megértettem, hogy ahhoz kell az idő, hogy hajlandó és képes legyek azt látni, ami vagyok, amit akarok, és ami van. Ezután pedig képes legyek észrevenni ki a másik, mit akar Ő valójában, és hogy összeillünk-e. Éreztem, ahogy újabb és újabb „szigetek” bújnak ki a tenger alól, növelve tisztánlátásomat, és egyre szabadabbnak éreztem magam. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy elindultam egy úton, amelyen a szabadság árát felelősségben fogják kimérni rám. Clarára gondoltam. Éreztem, hogy ez Őt is érinteni fogja. De azt is, hogy tovább kell olvasnom... Finnország, Inari3A. 2000. március 3. Kedves Robert! Érdekes megfigyelni, hogy jómagam mennyit töröm a fejem mostanában arról, amikről levelezni kezdtünk. Tudod, a házasság néha olyan, mint a reggeli kávé. Nem sokat gondolkodunk rajta, egyszerűen megcsináljuk. A kérdéseid nem hagytak nyugodni, így elmondok Neked valamit, amit én is csak hosszú évek alatt vettem észre. Tudod, Robert, ez a dolog annyira, de annyira kézenfekvő, annyira banális, hogy tényleg nehéz úgy beszélni róla, mintha ez valami fontos dolog volna. Az emberek házasodnak, elválnak, újraházasodnak, azután újra elválnak, és bár közben megtörténik, hogy semmi sem sikerül – csak a gyerekek jönnek szép sorban -, az emberek mégsem veszik észre, hogy a „küszöb” volt az, amiben mindig is elestek.
15
Arról van szó, amit a fiatalok gondolnak a házasság és a család céljáról. A legtöbb tizenkét éves úgy tartja, ahogy a mesében látta, hallotta gyerekkorában: „ a hetedhét országra szóló lakodalom után boldogan éltek, amíg meg nem haltak...”. Később ez ugyan sokat változik, de mégis mi az a lázas fény a házasulandók szemében? A néhány kivételtől eltekintve, láttál már valaha olyan párt, aki azt gondolta a házasság előtt, hogy nem lesz boldog? Vajon, amikor megnézzük a két éves házasokat, miért tűnt el a fény a szemükből? Olyan tömeges „fényvesztést” találunk, hogy ha nem lennének az ÚJ házasok, nappal is sötét borulna a városokra... Mielőtt nagyon megijednél, el kell mondjam, mi a dolog nyitja. Amilyen egyszerű a válasz, annyira fontos is. A legtöbb ifjú házas úgy gondolja, hogy a házasság célja az Ő boldogságuk. „Boldogok akarunk lenni! Boldogok vagyunk! Összeházasodunk!” - kiáltják a szüleiknek. Csakhogy a család és a házasság célja NEM AZ A BOLDOGSÁG, amiben a legtöbb ember hisz. Képzeld csak el, Robert! Valaki úgy gondolja, teljesen meg van róla győződve, hogy az a kézilabda csapat, amiben most kezdett játszani, azért jön össze, hogy a csapat tagjai jól érezzék magukat, kedvtelésből és a spontán mozgás öröméért. Remek! Ő is ezt akarja, ez a célja! De amikor az első edzés végén kiderül, hogy a hét minden napján van edzés, hiszen a csapat az olimpiai válogatott, akkor lehet, hogy az első két hétben még élvezi, de hamarosan rájön, Ő nem is ezt akarta. Felismeri, hogy tulajdonképpen Ő csak jól akarta magát érezni egy kis játéktól. Rájön, hogy számára túl sok terhet jelent készülni az olimpiára, elkezdi úgy érezni, mint akire rákényszerítenek valamit. Mert más a célja. Nem jobb, nem rosszabb, csak más. Hát ez történik a fiatal házasok jelentős részével is. Ha valaki azt hiszi, hogy a házasság és a családi élet arról szól, hogy egyéni igényeink végre olyan fokon elégülhetnek ki, amelyre mindig is vágytunk, nagyot csalódik. Pusztán azért, mert más cél lebeg a szeme előtt, mint ami a játék VALÓDI célja. Ha ezt felismerné, még az is lehet, hogy úgy gondolná, átverte valaki. Pedig csak arról van szó, hogy olyan játékkal kezd játszani, amelynek nem ismeri a célját, azaz nem arra való, amire Ő szeretné használni. Igen nagyot fog csalódni. A fény pedig eltűnik a szeméből. A történetnek ráadásul itt még nincs is vége. Valójában a tragédia csak most bontakozik ki. Mert vajon kit fog hibáztatni? Csak azt érzi, hogy nem boldog, és aki ebben megakadályozza Őt, az nem lehet más, csak aki ott van a közelében. Az elégedetlenség hurrikánja megszületett. Érdekes megfigyelni, hogy ritkán marad egyedül. A háború elkezdődött… Fel kell ismerni, hogy a család valójában SZOLGÁLATOT követel. Ez ugyan nem népszerű kifejezés, de kérdezz meg egy olyan családapát, akinek már két gyermeke megszületett. Ha egy férfi nem érzi a zsigereiben azt a belső késztetést, hogy valóban gyermeket, utódokat akar, akikről gondoskodni szeretne, akkor jobban tenné, ha még másik játékot választana. Teljesen mindegy, hogy erről a kedvese éppen mit gondol. Ezt nem az anyai ösztönnek kéne eldöntenie. Ez a férfi oldala. Egy férfi pedig később érik meg arra, hogy családfő legyen. Nagyon hamar visszaüt, ha egy nő gyermeket akar egy apaságra éretlen férfitől. A nő megszerezheti, amit akar, de az árat hárman fizetik majd érte. Semmi baj a szerelemmel, a boldogsággal és a házassággal – amíg nem keverik bele a gyerekeket! Tehát a házasság és a gyermekvállalás két egészen különböző játék. A házasság
16
játékos harmóniája még akkor is fájdalmas összecsiszolódással jár az első években, ha a pár összeillik. Ha ezt az összecsiszolódási folyamatot a gyermekáldás megzavarja, a folyamat lehet, hogy sosem fejeződik be. Amikor azt írtad a leveledben, hogy „elképzeltem, ahogy a gyermekeink nem hagynak aludni vasárnap reggel, és kedden reggel ismét az ingemen landol a fiam kakaós kiflije...”, elhatároztam, hogy elmondom ezeket, mert úgy látom, felkészültél erre a szolgálatra. Lehet, hogy igen. De lehet, hogy elgondolkozol, és majd vártok még, és akkor jobb, ha leírom Neked. Ezt csak Te tudod eldönteni, Robert. Mikor jön el az idő? Nehéz ezt megmondani. De ha nincsen hol felnevelni a gyerekeket, ha nincsen miből, ha nem lenne Rájuk közös idő a sok munka miatt, vagy ha még nem hiányoznak, akkor szerintem érdemes várni. Akkor is, ha a házasfelek nem bírják együtt a csendet. Mert akkor lehet, hogy nem összeillők. A gyermekeknek akkor kell megszületniük, ha a szülők már felnőttek Hozzájuk, azaz felelősséget akarnak és tudnak vállalni értük. A lapokban mostanában azt olvasom, milyen kár, hogy a gyermekek 30%-a már házasságon kívül születik. De én csak dühös leszek erre, mert nem ez a kár. Az a kár, hogy a párok nem összeillők és nem érettek meg a gyermekvállalásra. Az a baj – ha erről egyáltalán még érdemes beszélnie egy ilyen öregembernek -, hogy eltűnt a kultúránkból annak az ideája, ami a párválasztás, ami a házasság, ami a család és a családfő. A szavak mögül eltűnt a gondolat. Ez pedig nagy baj, Robert, mert ez azt jelenti, hogy a fiatalokat nem lesz mi vezérelje. Elkezdenek majd próbálkozni. Tömegesen. Mert valahogy pótolniuk kell a jól működő elveket. De kudarcot halmoznak majd kudarcra, és még akkor sem jönnek majd rá, hogy mit tesznek rosszul. Tudod miért? Mert arra nevelték őket, hogy a könnyebb utat válasszák. A megoldások pedig rendszerint nem arra vannak. Tudod, amire várni kéne, Ők majd elsietik, mert türelmetlenek. Amikor küzdeni kéne szenvedéllyel, és nem kellene törődni a tüskés ágakkal, akkor Ők feladják. Ha megszűnnek az ideák, megszűnnek az álmok is. És ha nincsenek álmaink, meghal a remény, amely az életet képes volt KULTÚRÁVÁ emelni. Nézd csak meg a japán és az indián kultúrtörténetet! Nemes eszmények, tiszta fogalmak, rend és fegyelem. A közösségeknek volt belső, jellemformáló ereje, tartása és kitartása, amely kikristályosította, pl. a szamurájok erkölcseit és életfilozófiáját. Annak a kultúrának a közepében ülve, amely a minél teljesebb egyéni szabadságot tűzte zászlajára, de amely nem képes már megmondani ennek a szabadságnak a feltételrendszerét sem, nem könnyű rátalálni a boldogság ösvényére. Én úgy találom, hogy a család eredeti célja az a védelem, erő, és szellemi-anyagi gazdagság volt, amely az összetartozás érzését és a felelősségvállalás eszméjét, magát a kultúrát közvetítette a következő generációk számára, akiket ellátott azzal a képességgel és tudással, amelyre a gyermekeknek szükségük volt. A probléma az, hogy ezt akkor lehet megtenni, ha a szülők tudását a gyerekek később a saját életükben valóban hasznosítani tudják. Ma a világ olyan gyorsan változik, hogy a szülők tudása hétévenként elavultnak tűnik, ami azt jelenti, hogy a szülők akkor teszik a legjobbat a gyermekeiknek, ha azt tanítják meg, hogyan maradjanak nyitottak, és hogyan tanuljanak gyorsan új dolgokat. Ez az élet sok területén segíteni fog a gyerekeknek. Például az édesapád, Robert, el nem tudta volna még képzelni, hogy házvezetőnőre volna szüksége a családnak. De én tudom – mert kiszámoltam -, hogy ha mindketten dolgoznátok a feleségeddel, és a gyermeketek kilencéves volna, akkor egy házvezetőnő vagy bejárónő hiánya hamar belső konfliktusokhoz vezetne. Ez egyszerű matematika, hiszen ha kiszámolod, mennyi időtök maradna a munka után arra, hogy sportoljatok, olvassatok, beszélgessetek, néha barátokkal is legyetek, tiszta legyen a lakás, és a vacsorakészítés mellett a gyermekeitekre is maradjon időtök úgy, hogy a hitvesi ágy ne mindig hullafáradtan lásson Benneteket, akkor, azt hiszem, nincs szükség további indoklásra.
17
Aki manapság családot alapít, úgy érezheti magát, mint aki háborgó tengeren épít tutajt az átkeléshez. Márpedig tízméteres hullámokon, süvítő szélben nem lehet jó tutajt építeni. Tehát, ma nagyobb szükségünk van egy talpalatnyi szárazföldre, ahonnan kiindulhatunk, mint bármikor. Egy új ügyvédi vagy orvosi praxis beindítása, egy új vállalkozás fejlesztése ezen a háborgó piacon, dübörgő konkurensekkel nem kedvez egy boldog családi hajókázásnak. Ha pedig még a célokat is összekeverjük, esetleg térképet sem viszünk, nem sok esélyünk van. A család régi ideája sokat segít tehát a zűrzavar enyhítésében, de a fiataloknak át kell tudniuk ültetni a mai élethelyzetek és körülmények közé. Az első legnagyobb hiba, amit elkövethetnek, az mégis az marad, ha sietnek és elfeledkeznek arról, hogy egy férfinak meg kell érnie, fel kell nőnie ahhoz a célhoz, amelyet a nők általában ösztönös adottságként birtokolnak. Az apacs indiánoknál, ha egy férfi felkészült arra, hogy családfő legyen és kiválasztotta a nőt, akit a törzsön belül jól megismerhetett, ez nem kor kérdése volt. Voltak tizennyolc éves fiúk, akik az általuk elejtett medve bőrével és harminc ló átadásával bizonyították rátermettségüket a lány szülei előtt, majd elvitték a lányt, és ezzel a dolog el volt rendezve. Akkoriban ez így volt. Ma ez nem ilyen egyszerű, de a CSALÁDFŐ ideája, aki elég ügyes és tapasztalt ahhoz, hogy biztonságot biztosítson a családja számára, talán soha nem fog elavulni. Azt hiszem, lehetetlen dolog az iskolapadban anyává vagy családfővé érni. Manapság egy iskolás fiú nem látja, hogy mit csinál és hogyan boldogul az apja; a kislányok pedig nem tanulnak meg főzni sem, mert anyu nem ér rá. A dolog tehát kifejezetten nehéz. A könnyebb „szingli-lét” tálcán kínálkozik majd az új nemzedéknek. Mit gondolsz, Robert, melyik utat választják majd? Csak reménykedem, hogy azt, amelyet mi jártunk be a Te Ling mamáddal. Mi olyanok voltunk, mint két gyertya lángja, amely eggyé válik. Sokáig kerestük egymást, de mindegyikünk őrzött egy álmot a szívében. Ő kötődni akart valakihez, akinek odaajándékozhatta az életét, akire rábízhatta az álmait és a biztonságát, és akit szerelemmel szerethetett. Én gondoskodni akartam Róla és megosztani Vele mindent, hogy az életünk feloldódjon egymásban. De ez nem sikerült volna, ha nem vagyunk ennyire őszinték önmagunkhoz és a másikhoz. Nem lennénk ilyen boldogok, ha ragaszkodnánk az elkülönültségünkhöz. Tudod, Robert, a titkok okozzák az elkülönültséget, amikor valaki már nem hisz a megértés erejében. De mi hiszünk – és ez erősebb a félelmünknél, amely a kiszolgáltatottság miatt néha bennünket is elfog. Nagyon szeretjük az életet, és még ma is szenvedélyesen keressük az igazságokat egymás lelkében. Csodáljuk egymás azokért az értékekért, amelyekről annyit beszélgetünk hosszú órákon át. Mindig beszélgetünk. Soha nem tűnik soknak. Hát ezt akartam Veled megosztani, kedves Robert. Nagyanyád éppen az előbb szólt be a szobámba, hogy a vacsora tálalva van. Már megint a kedvencemet főzte, a besameles rakott krumplit pirított kolbásszal. Képzeld, ezt az élvezetet a finnek nem ismerik! Nem is értem, hogyan lehet enélkül élni. Persze, mi meg nem ismerjük az igazi szaunát... (én mindkettőt élvezem, hála Csinginek!) Isten áldjon, fiam! Ölel Nagyapád Valahogy nem tudtam elképzelni magam, mint medveölő indián. Elképzeltem, ahogy a medve az én bőrömet viszi a szájában kedvesem apja elé, azaz így festett a dolog, amikor belegondoltam. El kellett ismernem, nem láttam édesapámat, hogyan lett sikeres a pénz világában, hiszen nem is volt az, úgyhogy leendő családfői minőségem egyre távolodott tőlem és az olvasófoteltől.
18
Arra határozottan emlékeztem, ahogyan Clara két hónappal azelőtt arról beszélt nekem, hogyan fogja majd agyoncsókolgatni fiunk tappancsait, miután egy órán keresztül fürdik vele a kádban. Azt hirtelen nem tudtam volna megmondani, hogy én addig mit csinálok egyedül, de valahogy az volt az érzésem, látom a nevem egy színdarab plakátján mint főszereplő, csakhogy a próbákra elfelejtettek meghívni. Rájöttem, hogy Clara TÉNYLEG úgy tekint rám, mint leendő férjére. Egyszerűen láttam, hogy részese vagyok élete tervének – a céljának. De hát... - Ki beszélt itt gyerekről komolyan??! - fogalmaztam meg a felismerések gőzétől kilökődött spontán kérdésemet. Jobbnak láttam felkelni a parázsló fahamu jó illatú melege mellől, és ismét megraktam a tüzet. Persze, el kellett ismernem, hogy mintha tényleg én lettem volna ott Clara mellett az ágyban azon a meghitt estén..., ez végül is jelenlét, részvétel..., vagy mi, de... na jó, valóban, egy gyenge pillanatban az ember ábrándozik erről, arról, így például egy pici gyerekről is..., mert hát..., csak úgy. Mégiscsak kedves dolog erről szőni terveket. Már tudtam, hogy hibát követtem el. Persze a „légy kontra pók” perben vajmi kevés jelentősége van, ha az ember azzal védekezik, hogy ő mint légy csak repült, csak repült – ártatlanul. Végül is a pók – egyszerűen a természet Szirénjeinek selymesen csengő, lágy hangjait követte, és igaza lesz. Azután eszembe jutott a tanmese a skorpióról és a békáról. A skorpió át akart menni azon a kis tavon, ahol a béka lakott. Megkereste a békát, és azt mondta Neki: -Te, béka, szépen kérlek, vigyél már át a hátadon a túlpartra! -Dehogy viszlek! Dehogy viszlek, hogyisne! Azért, hogy a mérgeddel elpusztíts? Eszem ágában sincs! - válaszolta a béka. -Ugyan, ne mondd már, én nem csíplek meg, hidd el! Kérlek szépen, vigyél át a tavon! - kérlelte a skorpió. -Nem viszlek én! Olyan erős a mérged, hogy biztos bele is halnék! - utasította vissza a békánk az új jövevényt. Ez így ment estig, amíg a béka be nem adta a derekát, mert a skorpió már könyörgött neki, és a béka már nem bírta hallgatni. Azt mondta: -Na jó, gyere, mássz fel a hátamra, átviszlek, de nehogy megcsípj! A skorpió nagy boldogan felmászott a béka hátára, ahogy az mondta, majd átúsztak a tavon. Megérkeztek a túlsó partra, de mielőtt a béka egyet is szólhatott volna, a skorpió halálosan megmarta, és csak azután mászott le a hátáról. Szegény béka a haláltusáját vívta, de még megkérdezte: -De skorpió! Miért??! A skorpió pedig csak ennyit válaszolt: -De hát, béka, én egy skorpió vagyok! Hirtelen elszégyelltem magam, hogy saját felelősségemtől milyen messzire elkalandoztam, és valójában milyen nehezen áll rá a fejem arra a felnőtt gondolkodásra, ami már igazán elvárható lenne tőlem. Arra gondoltam, szegény Clarám milyen őszinte szeretettel és bizalommal mesélte el nekem az ábrándjait, miközben ujjaival a bőrömön játszott valahol a köldököm körül. Mindenesetre azon gondolkodtam, hogy megfogadom nagyapám tanácsait, és ezt a gyermekvállalási elképzelést újratárgyaljuk. Egy kicsit eltoljuk a gyermek születésnapját. Mondjuk úgy nyolc-tíz évvel..., Clara biztosan meg fogja érteni, hogy időre van szükségem. A nagy gondolkodásban eszembe jutott, hogy a gyomrom már egy órája szemezni kezdett a két szendviccsel az asztalon, így falatozni kezdtem és élveztem, ahogy felnőtté válásom lassan növekvő, megnyugtató bizonyosságával kellemesen elvegyül a jóllakottság érzése. Nem is vettem észre, hogyan, de már Ling mama újabb levele volt a kezemben... Finnország, Inari3B. 2000. március 3.
19
Drága Anna! Képzeld, a minap kicsit pakolgattam a lakás egyik limlomos szekrényét, (éppen egy régi cipőmet kerestem, amelyik utoljára az operában volt rajtam, de nem tudtam, hová tettem el...), amikor egy egészen kicsi dobozban megtaláltam egy régi barátnőm leveleit, aki, sajnos, már nem él. Persze azonnal elkezdtem újraolvasni őket – hiszen tudod, milyen ritkán veszi elő ezeket az ember, talán tapintatból, talán önvédelemből – és olyan érdekes, az egyikben éppen egy olyan kapcsolatáról írt, amely számodra is szolgálhat némi tanulsággal. Tudod, Ők szeretők lettek, és bár a kapcsolat nem sziporkázott, a barátnőm, még mindig ragaszkodott Hozzá, talán elsősorban azért, mert félt egyedül maradni. Valójában még egy kicsit féltékeny is volt a férfire. Mindez annak ellenére volt így, hogy korábban már megbeszélték, egymás számára Ők sosem lesznek az „igaziak”. Együtt voltak, de tudták, hogy egyszer vége lesz. Egyik este – erről szól a levél – a férfi (akit elárulhatom, hogy Richardnak hívtak), beszélgetést kezdeményezett a barátnőmmel. A levél elmeséli, hogy a beszélgetés témája a szakításuk volt, mert a kapcsolat lazasága miatt Richard úgy érezte, hogy a barátnőm féltékenysége sem nem jogos, sem nem egészséges, tehát ez így nem vezet semmi jóra. A barátnőm persze sírt, és sírva mondta Richardnak, hogy „De én szeretlek!”, amire – és ez az érdekes (!) a férfi a következőt mondta (már amennyire a barátnőm jól emlékszik a történtekre, hiszen tudod, hogy van ez ilyenkor...): - „Figyelj rám egy kicsit! Miért mondod nekem, hogy szeretsz? Ez nem lehet szeretet. Ha szeretnél, akkor elengednél. Pontosan tudod, hogy számomra ez a kapcsolat sosem lesz az, amire én vágyom, mert mi egymás számára nem vagyunk az „igaziak”. Te is tudod jól. Megbeszéltük. Emlékszel? Ha szeretnél, akkor azt akarnád, ami nekem a legjobb, azt akarnád, hogy menjek és találjam meg az igazi páromat. Ez szeretet lenne.” A barátnőm arról írt, hogy mennyire elgondolkodtatta ez a férfi – saját magáról. Rájött, hogy Richardnak mennyire igaza van, és hogy valójában mire is gondolt akkor, amikor azt mondta Neki: „De én szeretlek!”. A szó mögött – észre sem vette, de – az a gondolat volt, hogy: „De én AKARLAK, és kellesz nekem, mert nekem most jó Veled!”. Bizalmasan megosztotta velem, hogy nagyon megdöbbent önmagától. Visszagondolt a korábbi, tíz évig tartó házasságára, a kapcsolataira, amelyekbe a válás után keveredett, és végül rájött: MINDIG ezt tette. Így írta: „Azt akartam, hogy kielégítsék az igényeimet. Ezt neveztem „szeretetnek”. Ez az igazság. Nem Róluk volt szó, hanem rólam! Mindez olyan magától értetődő és természetes volt, mint ahogy elvárom, hogy egy férfi feladja a kabátot. Ha tudtam és tapasztaltam, hogy megteszik, amire vágyom, akkor úgy éreztem „szeretem” Őket; ha nem voltak elég ügyesek, akkor sértve éreztem magam, vagy elfordultam Tőlük.” A harmadik oldalon így folytatta: „Rájöttem, hogy (negyvenkilenc évesen!) gőzöm sincs arról, hogyan kell szeretni valójában egy férfit. Nem is tudom, hogy („azon” kívül...) mire vágynak, mire van igényük, egyáltalán olyan ismeretlenül idegen a világuk, mint egy buszsofőré. Kérlek, segíts! Mit jelent az, hogy SZERETNI egy férfit???!” Azt hiszem megbocsátaná nekem a barátnőm, hogy Veled – így névtelenül – megosztottam ezeket a döbbenetesen őszinte sorokat. Még most is borsózik a hátam, annyira szíven ütött, amikor olvastam. Nyilván látod, hogyan kapcsolódik ez a múltkori levelemhez, az áltatásokról. De tudod, Anna, nem volt Ő könnyű helyzetben. Én tudom, hogy a szülei az ital miatt váltak el, és Ő sosem látta csillogó szemekkel egymásra nézni a szüleit. Nem láthatta, hogy milyen volt, amikor az édesanyja még szerette az apját. A lányok gyakran nőnek fel úgy, hogy csak néhány mozzanatot látnak az apjuk életéből: eszik, sokáig dolgozik, ő vezeti az autót hullafáradtan is, pénzt és
20
ajándékokat hoz, este mindig fáradt, néha kiabál és dühében csapkodja az ajtót. Azt általában sosem látják, hogy az édesanyjuk megmasszírozná az apa vállát, homlokát vacsora előtt. Azt sem látják, hogy tévénézés közben az anya illóolajos lábmasszázzsal töltené föl férje energiáit. Az sem szokás, hogy a szombati ebéd desszertje mellé a feleség két jegyet szervírozna a vasárnapi teniszmeccsre, és közben a gyerekek előtt azt mondaná: „Azért kapod, mert szeretlek!”. A szokásos karácsonyi ötlettelenséget, amivel a férjeknek általában be kell érniük, most nem is részletezem, mert az már olyan látványos elhanyagolás, amely túlontúl hétköznapi. De van még egy fontos oka annak, hogy mi, nők, gyakran nem tudjuk, hogyan lehetne jól szeretni egy férfit. Ez pedig „a férfiaknak” az a természete, hogy hajlamosabbak azt mutatni, nincsen szükségük figyelmességekre, odafigyelésre, gyengédségre. Tudod, Anna, „a kemény, szívós férfitermészet, amely mindennel egyedül is megbirkózik”. Néha úgy TŰNIK, nincs szükségük szeretetre, pedig csak félnek tőle, és nem tudják elfogadni; és ha ez így van, akkor idővel kiszáradnak, majd fásultak lesznek, és akkor a helyzet már visszafordíthatatlan. A férfiak egy része hajlamos arra, hogy érzelmileg sivár, alapvetően magányos életet éljen. Néha ez szánalmassá válik, amely egészen különös boldogtalanságba taszíthatja a férfit, akit egykor szerettünk. Tartozom Neked egy vallomással. Édesanyám a következőt mondta, amikor észrevette, hogy a fiúk udvarolni kezdtek nekem: „Kicsi lányom, jegyezd meg jól, amit most mondok Neked! Figyeld meg jól a fiúkat és később a férfiakat! Ha boldog akarsz lenni, csak olyan férfit válassz, aki nem húzza el a fejét, ha mások előtt hosszan megcsókolod, és aki, ha fáradt, megengedi, hogy megmasszírozd a lábát. Mert a boldogságodhoz szükséged lesz arra, hogy a férjed hagyja, hogy szeresd – úgy, ahogyan Te tudsz szeretni. A boldogságotokhoz ez az elfogadás egyike a legfontosabbaknak. A szeretet lényege leginkább az ELFOGADÁS. Tartsd magad távol azoktól a férfiaktól, akikkel nem tudsz bármiről beszélgetni. Mert a házasság egy olyan oázis, amelyet a beszélgetés patakja éltet. Te lehet, hogy bírni fogod a szárazságot, de egyedül maradsz, ha a férfi kiszárad!” Még ma is hallom a hangját, és hálás vagyok Neki ezekért a szavakért. Sosem felejtettem el őket. Ő nem engedte meg nekünk, hogy összekeverjük a vonzalmat a szeretettel. Egyszer készített nekem egy bőr könyvjelzőt, amire ez volt írva:
21
„Olyan férfit szeress, akihez vonzódsz ÉS akivel összeillessz.” Aláhúzta nekem a három szót, nehogy elfelejtsem, hogy ezek különböző dolgok. Emlékszem, hogyan szerette Ő az apámat, és apám hogyan tette minden nap boldoggá őt. Azt hiszem, mindketten érzékeny és figyelmes emberek voltak; olyanok, akik sosem szűntek meg egymást tisztelni. Szinte szertartás volt, ahogyan mindent megbeszéltek a konyhaasztalnál, mi pedig mindig kértük Őket, hogy „Ne beszélgessetek már annyit!”, merthogy ilyenkor nem mi, gyerekek, voltunk a fontosak. Akkor még nem értettük, hogyan képesek ennyit beszélni...; valójában féltékenyek voltunk, de úgy tűnt, hogy egyikük sem dönt ilyenkor a mi javunkra. Ezek a hosszú esti beszélgetések „szent idők” voltak, amelybe nekünk, gyerekeknek, sem belátásunk, sem beleszólásunk nem volt. Szerencsére, ahogy véget ért, és kijöttek a konyhából, újra mi lettünk számukra a legfontosabbak, amit mi azonnal ki is használtunk. Ma úgy gondolom, hogy édesanyám arra mutatott nekünk példát, hogyan lehet egy nő teljes értékű anya és feleség. Soha nem játszotta ki e két szerepet egymás ellen. Mindegyiknek megvolt a maga ideje, amikor a figyelmét NEM kellett megosztania. Egyszer azt is mondta: „Az ember törődik a férjével, mert az ember törődik azzal, akit szeret. És soha ne felejtsd el, hogy egy nő élete során a gyermekek kirepülnek, de a férjed az, aki akkor is a társad marad.” Drága Anna, olyan jó volt megosztani Veled ezeket a – talán túl komoly – gondolatokat. Számomra egyben kicsit nosztalgiázás is volt ezekről a csodálatos évekről beszélni. Feltétlenül írjál Magatokról, mert tudod, mennyire kíváncsi vagyok, és hogy szurkolok Nektek, illetve a boldogságodért. Szeretettel ölel, Nagyanyád Kezdtem zavarba jönni. - „Végül is – mint tizennyolc éves férfi – határozottan érintve vagyok.” - gondoltam. Úgy érzetem magam, mint aki elbújt az asztal alatt, miközben gy nőtársaság kávézgatás közben kibeszéli a titkaikat. Az biztos, hogy a levelet visszafojtott lélegzettel olvastam végig. Eszembe jutott a szüleim házassága. Masszázsról szó sem volt – az biztos. Próbáltam visszagondolni, kutattam az emlékképek poros tárházában valami olyan esemény után, amelyből ki tudtam volna facsarni némi „szeretet” nevű, kristálytiszta ragasztóanyagot, amely megmagyarázta volna, miért volt értelme tizenhat évig együtt maradniuk. Miután a próbálkozásom sikertelennek bizonyult, be kellett érnem azzal a teóriával, hogy a „szeretet” igazából illóolaj, amely ilyen időtávlatból már nem kimutatható. Múltbeli képeimet nézegetve valahogy mindennek pénz-, egoizmus- és ármányszaga volt. Ling mama mindenesetre olyan oldaláról mutatkozott be, amely valójában lenyűgözött engem. Még sosem hallottam így beszélni valakit a szeretetről, de különösen egy férfi szeretetéről nem. Szépnek találtam, nagyon..., olyan..., hm..., azt hiszem, ezt hívják romantikának. Még sosem fogalmazta meg senki azt a számomra ismeretlen dolgot, amire igazából vágytam. Furcsa volt, hogy ezt éppen a nagyanyám tette meg. Zavarba ejtő volt, hogy egy jóval idősebb nő fogalmazta meg, amit még én sem tudok magamról. Az ember nem szereti, ha belelátnak a lelkébe, főleg írásbeli engedély nélkül.
22
Az döbbentett meg legjobban, hogy, valóban, mennyi mindent gondolnak az emberek szeretetnek! Nagyanyám levele mintha éppen a két végletet demonstrálta volna ezzel kapcsolatban, de számomra ezek a végletek korábban egyáltalán nem léteztek. Valahogy tényleg nem figyeltem erre. Nem volt fontos, hogy a párom mit képes nyújtani felém „szeretet” címszó alatt. Nem EZ volt fontos. Gondolkodás közben felismertem, azt hiszem, felfogtam az üzenetet, amelyet nagyapám akart a tudtomra adni a nagyanyám levelén keresztül. Sosem jutott eszembe korábban, hogy az a lány, akit én szeretni akartam, hogyan szeret majd engem. Mindig annyira el voltam foglalva azzal a boldogsággal, amit a lány „megszerzése” jelentett, és a szépség is annyira elbűvölt, hogy örültem, ha szerethettem a lányt. Ő azzal „szeretett”, hogy megengedte, hogy szeressem..., hm... A felismerésem ismét letaglózott. Baleknak éreztem magam, de legalábbis potenciális baleknak. Mint amilyen az apám volt. Sétálnom kellett, csak úgy, a tűz mellett. Kerestem az okát ennek a kicsit egyoldalúnak tűnő „kiszolgáltatottságnak”, miközben éreztem, hogy valami fondorlat kell legyen a háttérben. Újonnan felismert szerepem szánalmasnak tűnt előttem. Majd egy óráig tartott, mire kibogoztam a dolgot magamban. Világos lett, hogy a dolog fondorlatos titka a párkeresési játszmában betöltött hagyományos SZEREPEKBEN van elrejtve. Elkezdtem tehát hangosan megfogalmazni: - Szóval, a játszma úgy működik, hogy az egyik fél „az aktív-férfi”, a másik „a passzív-nő”, aki várja a megfelelő férfit. VÁRNI ebben az esetben azt jelenti, hogy a nő arra koncentrál, hogy mit tud majd KAPNI. MEGFELELNI akarni egy nőnek azt jelenti, hogy a férfi arra figyel, mit kell ADNIA ahhoz, hogy a nőt elvarázsolja, és a kegyeit megszerezze. Mivel ezt sok éven keresztül gyakorolják a nők és a férfiak, ez idővel meghatározza, lemerevíti a nézőpontjukat. A nő nézőpontja hajlamos lesz rögzülni leginkább azon, hogy mit kaphat, a férfi pedig hajlamos lesz rögzülni elsősorban azon, hogy adnia kell. A rögzültség annyit jelent, hogy a figyelem irányát nem képesek magukban könnyedén megfordítani. EZÉRT nem jutott eszembe arra figyelni, hogy Clara hogyan szeret engem. - fejeztem be rögtönzött monológomat. Miközben úgy állítottam be mindent, hogy „ifjú férfi egóm” tökéletes biztonságban legyen, azért eszembe jutott, mégiscsak túlontúl hízelgő a férfiakat úgy tekinteni, mint akik önként szúrják e magukat áldozati – és természetesen ártatlan – bárányként feleségük oltára előtt. Felrémlett bennem annak a lányismerősömnek a családja, akiknél az odaadó feleség – állítólag – mindent megtett a családjáért, de végül a pszichiátriai klinikán végezte begyógyszerezve, miközben férje a szeretőit vitte fel a lakásukba egy kis hancúrozásra. Végül, a mérleg nyelvét az billentette helyre bennem, hogy újraolvastam nagyapám egyik mondatát a korábbi leveléből: „Veszélyes dolog a „nőket” és a „férfiakat” egy-egy nagy kalap alá venni és általánosítani.” Még nekem is feltűnt, hogy – koromhoz képest – milyen elszánt magabiztossággal követtem el ezt a hibát. Egy kis ideig ízlelgettem még az új tapasztalatot, azután az olvasás vitorláját felhúzva új „szigetek” keresésére indultam... Finnország, Inari4A. 2000. március 18. Kedves Robert!
23
Úgy tűnik, felkeltettem az érdeklődésedet, mert annyit kérdezel, mint régen (csak sokkal okosabban!). Igazán nem számítottam rá, hogy egy öregember gondolatai ilyen hatással lesznek Rád, mindenesetre – azt hiszem – mindenki számára hasonlóan hízelgő lenne ez az érdeklődés. Mi, idős emberek, már csak ilyenek vagyunk... Kérdeztél több dolgot is a házasság és a jegyesség részleteivel kapcsolatban, de arra gondoltam, hogy mielőtt még „véletlenül meghalnék”, elmondok Neked valami fontosat, amit Peruban, egy öreg indián mondott nekem. Egy poros hegyi úton találkoztam Vele, amikor éppen másztam fel egy – különleges szépsége miatt fotózáshoz kiválasztott – hegyoldalra ebéd után. Nagyon meleg volt, és én szokásom szerint óvatlan voltam. Szédülni kezdtem, de Ő észrevette. Odajött hozzám, azután egy közeli fa hűs árnyékában – ahová elsegített – beszélgetni kezdtünk. Kiderült, hogy azt a fát, amely alá leültünk, tizenöt évvel azelőtt Ő Maga ültette. Elmondta, hogy naponta feljárt a kis fához, és öntözgette, amíg meg nem erősödött. Akkor ültette, amikor a fiai meghaltak egy tengeri viharban. Sokat mesélt a családjáról, és persze kérdezett is. Akkor még nem ismertem Csingit, csak kerestem, és úgy emlékszem, ezt Neki is elmondtam. Meséltem Neki az elrontott első házasságomról, és a fiam (apátok) elrontott házasságáról, és azután csend lett. A hallgatás végtelen intimitásának percei következtek, majd egy érzékeny emberhez méltó csendességgel a következőket mondta: „Egy ember olyan, mint egy növény. Égig érő fa lehet belőle, amelyik csodálatosan virágzik, és sok jó termést hoz. De ahhoz, hogy ezt elérje, szüksége van erős gyökerekre és vastag törzsre. A gyökerek a gyerekkor, a törzs pedig a jellem. Ez utóbbit – belülről kifelé – három réteg alkotja: a szándék, a szokások és a tudás. Ha Ön ezt megérti, akkor tudni fogja, hogy min múlik két fa násza – a házasság.” Azután még hozzátette: „Ne felejtse el, hogy nagyon fontos, MIKOR néz meg egy növényt. A picike magról még senki nem hinné, hogy valaha hatalmas óriásfenyő lesz. Minden fából csak annyit lát, ami MÁR megnyilvánult.” Nagyon sok idő eltelt azóta, és nincsen olyan hét, hogy ne jutna eszembe. Valójában mindig meghatódom, ha erre a bölcs emberre gondolok, aki oly sokat segített nekem akkor és azóta. Tudtam, hogy ezt egyszer még el fogom mesélni Neked, mert ez olyan igazság, amit az ember nem vihet magával a sírba. Ezeknek a jelentőségét csak fokozatosan érti meg az ember. Az ember elolvas egy mondatot, és azt hiszi, érti. Két év múlva újra elolvassa, és a homlokára csap, mert felismeri és megérti az értelem egy újabb, mélyebb rétegét. Ismét azt hiszi, hogy megértette. Azután eljön egy nap, amikor a szívébe hasít a mondat valódi jelentése. De megtörténhet, hogy akkor már őszülő halántéka mellől mosolyog az ember, különösen akkor, ha életében túl sokáig nem akarta látni a
24
valóságot. Ennek az embernek a mondatai rejtett utalást tartalmaznak arra, hogy az, ami fent történik, az lent kezdődik, és ami kívül van, az belülről ered. Ez azt is jelenti, hogy mivel minden az alapoktól indul, és mindent az alapoktól kell kezdeni, ezért ott mindent el is lehet rontani. Amikor valaki azt mondja, hogy „minden lánc olyan erős, amilyen a leggyengébb láncszeme”, akkor ugyanerről beszél. Amikor egy keresztény azt mondja, hogy „építsd sziklára a házadat, homok helyett”, akkor erre gondol. Amikor pedig Szilárd Leót olvasod, akkor Ő is azt mondja Neked: „A gyökerek fontosabbak, mint a szárnyak...”. Kedves Robert, vajon tudod-e, hogy valójában hová nyúlnak egy felnőtt ember gyökerei? Mit jelent az, hogy gyerekkor? Mire gondolhatott az öreg indián, amikor ezt mondta? Gondolkodj csak el ezen!... Érdemes... A megfejtést észreveheted, ha megfigyeled az életet. Egy ember gyökerei öt fő irányba ágaznak szét, öt fő területről szívják fel az életet vagy a halált. Mert nincsen csak úgy, általános értelemben „gyerekkor”. Hiszen vannak „fontos” és „nem fontos” dolgok. Nem foglak meglepni, hogy az első két területet a szülők jelentik. Mindenki az Ő személyiségükből szívja magába leendő győzelmei és leendő kudarcai esélyeit. Persze nem abszolút értelemben! De hogy ez mennyire igaz, arra bizonyíték, hogy ezt majd minden negyvenéves ember már így gondolja – tapasztalatból jönnek rá. Arra már kevesebben, hogy erről szól az a szólás is, hogy „nézd meg a anyját, és vedd el a lányát”. De arra már tényleg egészen kevesen figyelnek, hogy a párválasztásnál ez mennyire nélkülözhetetlen. Mindenki a virágokra figyel, a gyökeret pedig elfelejtik. Fontos megjegyeznem, Robert, hogy természetesen vannak kivételek. Hiszen a lottóban is nyernek néha. A nagyságrend hasonló. A szüleidnek köszönheted a beszédstílusodat, a konfliktuskezelési mintáidat, az erkölcseid alapjait, a szokásaid jelentős részét, a modorodat és még jó pár – hasonlóan fontos – dolgot. De nézzük, hová kúszik a harmadik főgyökér? Érzékeny, kíméletlenül eleven és csábító területre. Ők a kortársaid: lányok és fiúk egyaránt. A barátok, a „majdnem barátok”, az „ellenségek” és a többiek, akik nyomot hagynak bennünk. Mivel az elfogadásunk és az önbecsülésünk nagymértékben „rajtuk múlik”, a Velük kapcsolatos tapasztalatainkat borzasztóan komolyan vesszük. Amit „Belőlük iszunk”, igazán a vérünkké szokott válni, néha szó szerint. Emlékszem, ahogy kamaszként beszéltél Róluk... De néha mindenki „félistennek” hiszi a barátait, úgyhogy ez így rendjén is van. Az már kevésbé, hogy kedves ellenkező nemű társaink olyan sebeket ejtenek rajtunk, amelyeket életünk végéig hordozhatunk, hacsak az idő ki nem gyógyítja belőlünk. Szóval, most már tudod, merre keresd a harmadik területet... a negyediken minden a tudáshoz kapcsolódik. Innen szívod fel a tanulásról alkotott meggyőződéseidet is, különösképpen azt a hozzáállást, ahogyan a tanulásról, az új dolgokkal való szembenézésről vélekedsz. Ha láttál már olyan embert, aki nem képes változni, fejlődni, akkor olyan embert láttál, akinek ez az életterülete túl fájdalmas vagy sérült. Aki nem szeretne többet tudni, az nem akar és nem fog tudni. Viszont fontos dolgokról nem tudni veszélyes, érdekes dolgokról nem tudni pedig unalmas. Tehát – anélkül, hogy feltétlenül a fizikára vagy Picasso életrajzára gondolnánk – minden nyitott fiatalnak azt mondhatnánk: kerüld azt, aki nem olvas. Mert aki leáll, azt előbb -utóbb a környezete vinni kényszerül. Teherré válhat. Képzeld ez ezt egy házasságban, mondjuk, tizenöt év után, a mai információs kavalkádban! Maradt még egy „főgyökér”, ami a pénz, a munka és a szerzés területére vezet. Ez az értékek megszerzésének világa. Valaki innen szívja magába a munka szeretetét, becsületét és a hajlandóságot az erőfeszítésekre. Másvalaki olyan tapasztalatokat gyűjt, hogy a pénz magától vándorol a zsebébe, és nem kell érte sokat tenni. Lesz,
25
aki megtanulja, hogy a szegénység érték, és többre vágyni bűn, de nyilván olyan is lesz, aki milliomos akar lenni, mert észreveszi, hogy a biztonságosabb autók drágábbak, a főtt krumpli, pedig kissé már unalmas a fizetésnap előtt. Van, akinek legfőbb álma egy saját lakás. De van aki, egyszerűen sosem gondol rá. Nekik, kettőjüknek nem biztos, hogy össze kellene házasodniuk, bár kétségtelenül nem lenne unalmas életük. Más táplálékot szívtak föl ugyanazon a gyökéren keresztül. Ez nem baj. De tudniuk kellene helyesen mérlegelni ennek a JELENTŐSÉGÉT. Hát, íme a „gyerekkor”, amelynek legfontosabb öt fő területéről annyi minden hat ránk. Egy anya, egy apa (vagy a helyetteseik...), é a kortársak, kiegészítve két nagy átfogó és létfontosságú területtel. Persze, sok más aktív gyökér is van még és megannyi hajszálér, amely mind a múlt élményeibe kapaszkodik, és kialakítja, fenntartja az „Én” illúzióját. Ráadásul a gyökerek át meg átszövik egymást, nem függetlenek egymástól. Kedves Robert! Tudom, hogy a köztünk lévő „borsónyi” korkülönbség éppen elég ahhoz, hogy Te másképp lásd ezeket a dolgokat. De én – visszatekintve erre a hosszú életre – azt látom, hogy egy nőről majdnem minden fontos dolgot tudnál, ha jól ismernéd az édesanyját, és látnád a férjéhez való viszonyát, vagy a köztük lévő kommunikációt szélsőséges élethelyzetekben is; ha látnád, hogyan szereti (vagy nem) az apját és ezt hogyan képes kifejezni; ha ismernéd a sérüléseit, amelyeket a kortársai metszettek a lelkébe, a fiúk és a lányok; és ha tudnád mennyire tanulékony, illetve hogyan viszonyul a pénzhez: azaz mit adna fel és mire képes, hogy azt megszerezze. Azért vagyok nyugodt Felőletek, mert írtad, hogy milyen okosan választottál. Amikor megtudtam, hogy a jegyességetek előtt két hónapig tartó sátoros gyalogtúrára vitted Őt el az Alpokba (ha jól emlékszem valami baráti társasággal), akkor már biztos voltam benne, kamaszkori beszélgetéseink beírták magukat a lelkedbe. Egy ilyen túra nem lehetett leányálom. Tudtam, hogy jól megismerted Őt, mielőtt döntöttél. Egy ilyen túrán nem lehet „mosolyból és sminkből” megélni. Ennél már csak a házasság jobb próba, de akkor általában már késő. Ahogy írtad, a túra elég hosszú volt és nehéz, izzasztó és kényelmetlen. Tökéletes alkalom egymás megismerésére. Olyan büszke voltam Rád, és tényleg boldog voltam, mert olyan ritka, hogy valaki – és éppen az unokám (!) - ilyen tudatosan készüljön a házasságra. Hiszen minden művészet nehéz, sokat kell készülni rá, de a fiatalok az együttélés művészetére készülnek a legkevesebbet. Elképzeltem, ahogy a nehéz hátizsákoktól egy hét után már fáj a hátatok; a fáradtság, a meleg és a nélkülözés hatására az ingerelhetőségetek egyre magasabb szintre kúszik fel. A kisebb dolgok nagyra nőnek, és kiderül mindenki számára, hogy hol vannak a határaitok. A sátorban nem tolerálják már a horkolásodat, a sátort esőben is jól kell felverni, és a bakancs sem szereti már az illatod. Alkalmas pillanatok sorakoznak fel a zsörtölődésre, ha valaki hajlamos rá, és eljön az idő, amikor kiderül, hogy a vonzalom vagy a szeretet kötött-e össze Benneteket az út elején. Ez az, ami ilyen nyilvánvalóan sosem derülne ki három nap alatt egy kastélyszálló luxuslakosztályában. És ezt Te már tudod. Az életem nagy szerencséjének tartom, hogy – bár messziről, de – tanúja lehetek annak, hogy az unokám jó úton halad a célja felé. Az élet végén ez az egyik legnagyobb öröm, Robert. Tudni, hogy, akik a Te életedet folytatják – és akiknek az életében egy picit a halhatatlanságod sarki fényét láthatod -, azoknak az élete jó irányba halad. Kicsit elfáradtam, de később még folytatjuk, Robert... Szeretettel, Nagyapád Ültem az olvasófotelemben és szerettem volna, hogy ott legyen velem a tűz mellett. Csak azt akartam mondani neki, hogy: „Köszönöm!”. De csak a tűz ropogását hallottam, és néha az erdő fái összeütődtek a kinti,
26
nyárillatú szélben. Olyan egyedül éreztem magam abban a kis házban, olyan kicsi lettem az Életemmel szemben, hogy bármelyik kis szellő elfújhatott volna. A szavak mint száradt, őszi levelek kavarogtak a fejemben, és eszembe jutott egy versem, amit hasonló hangulatban írtam néhány évvel azelőtt... A kellemes, hűs csend aludni készül, s a szobában az óriás is pihenni tér, ki a Gondot képviselte azon nyomban, amint a Hold reggel nyugovóra tért. Feladatok szűk ruhája foszlik le szépen, szorgos arkangyal bontja szét, madárijesztő létünket összetörve veszi el önnön fontosságunk emelt fős hitét. Lassan a légy is visszanéz, a két ablak közt is csend pihen, s a méz a kanálon sem folyik már, mert minden alszik csendesen. Nagyapám hiánya olyan jóvátehetetlenül kézzelfogható volt ott a kis házikóban, hogy már-már igazságtalannak tűnt. Ő elment, mi itt maradtunk. Az egyetlen híd köztünk -a hagyatéka. Feltűnően nem kényszerít semmire. Olyan, mint egy használati utasítás, amit kidobhat az ember. Rájöttem, hogy szabad vagyok. Ijesztően szabad. Itt hagytak a „szigeteimmel”, és én azt teszek velük, amit csak akarok. El kellett ismernem, hogy én is csak a „szabadságom látszatára” vagyok érzékeny: ha az sérülni látszik, de a valódi szabadsággal nehezen tudok mit kezdeni. Mert, ugye, nagy különbség van a kettő között: az utóbbi valódi felelősséggel jár. Olyan ez, mint a választójog. Ha nincsen, akkor az utcára vonulunk, de ha „megadatik”, akkor nem jutunk el a szavazóurnáig, ami a szomszéd utcában van. Igen, ott és akkor rájöttem, hogy a hagyaték: felelősség. Mert a felelősség mindig gazdát keres. Persze, néha kényelmetlenül tolakodó. De végül is, az én életem az én felelősségem, nagyapa már nem viheti el a hátán. Mindenkire csak addig lehet ráosztani vagy „rágondolni” a felelősséget, amíg meg tudjuk ragadni a karját, a homlokára tudunk ragasztani egy matricát, és rá tudjuk írni: „FELELŐS”. Ha meghal valaki, az illető eltűnik a matrica mögül, és a matrica visszaszáll ránk a felelősséggel együtt. Ez a jó a halálban. Ha nem lenne, akkor a felelősség terhe mindig csak a balekok és a legjobbak hátát nyomná. Így azonban mindenkire sor kerül. Ezen az estén birtokba vettem a „szigeteimet”, nagyapám bölcsességeit, a leveleket, amelyek biztos talajként vették át a tenger helyét. Az enyémek lettek, mert felvállaltam őket. Mert az életünk is csak akkor lesz a miénk, ha felvállaljuk és rendelkezünk vele. Nem attól a miénk, hogy van. Az embernek lehet háza, kutyája, gyermeke, férje és felesége, de leélheti úgy az „életét”, hogy ezek a dolgok sosem lesznek valójában az Övéi. Ekkor ott láthatunk az ember körül egy elhanyagolt lakást, egy elhanyagolt kutyust, egy elhanyagolt családot, és a legvégén – egy elhanyagolt Életet. Elhatároztam, hogy élni fogok a levelekben megkapott szabadságommal, a tudással és a felelősséggel. Eldöntöttem, hogy tényleg elhalasztom az eljegyzésünket Clarával. Már tudtam, hogy alaposan meg kell vizsgálnom a szerelmünk és a jövőnk alapjait, illetve, hogy ez ugyan nem könnyű, de annál fontosabb. Gyorsan és világosan voltam képes erről gondolkodni. Meg is lepődtem, hiszen már nyoma sem volt bennem a korábbi melankóliának. Tudtam, hogy mit akarok és azt is, hogy amit teszek majd, az helyes. Újra fát raktam a tűzre, és nagy lelkesedéssel fogtam hozzá nagyanyám újabb
27
leveléhez, de már úgy, mint a „szigetek” tulajdonosa... Finnország, Inari4B. 2000. március 18. Drága Anna! Olyan aranyos vagy, hogy ennyi szép fényképet küldtél nekem Magatokról, igazán nagyon kedves Tőled!! Egyből be is tettem egy albumba, amelyben az unokák képeit tartjuk, és, persze, Nagyapádnak is megmutattam ám... Nagyon megható volt a levelednek az a része, ahogy beavattál azokba az érzéseidbe, amit George iránt érzel. Köszönöm ezt a bizalmat! Egyből arra gondoltam, hogy milyen boldoggá tennéd Őt, ha ezt tudná. Én azt javasolnám, hogy oszd meg Vele. Tudod, értem én, hogy mi, nők, gyakran úgy gondoljuk, hogy a férfiakat nem szabad sokat dicsérni, mert elbízzák magukat... Ismered Te is ezt a női elgondolást, ami – ha őszintén bevallanánk magunknak – valójában csak arra jó, hogy kevésbé érezzük magunkat kiszolgáltatva, (nem igaz?)... de én úgy láttam, hogy ettől a férfi, akit szeretünk, csak még inkább „lovaggá” válik, és boldogabb lesz tőle, kiteljesedik. Mindenesetre jólesett, hogy szépnek találtad édesanyám gondolatait is, és visszajeleztél ezzel kapcsolatban. Azt is kéred, hogy szeretnéd, ha mindent elmondanék ezekről a dolgokról, én pedig megpróbálok majd megfelelni a kérésednek, hiszen Te olyan vagy nekem mintha a lányom lennél! Elsőként az jutott eszembe, hogy még mesélek Neked arról, mi teszi a társunk szeretetét nehézzé azon kívül, amiket a múltkor leírtam. Tudod, ezt egy hasonlattal tudnám megmutatni Neked. Az ember lelke tele van olyan dolgokkal, gondolatokkal, igazságokkal, amelyek – jelképesen – olyanok, mint azok a különleges csillagszórók, amelyek kör, háromszög és rombusz alakúak, és alul kell meggyújtani őket, hogy két irányba, felfelé égjenek. Tehát teli van a lelked ilyen csillagszórókkal. Ezek állandóan a lelkedben égnek, ha egyetértesz velük. Azok a célok, értékek, gondolatok és igazságok viszont NEM égnek, amelyeket nem szeretsz, vagy elutasítod őket, vagy egyszerűen számodra ismeretlenek. Mindenkinek ilyen a világa: mindenről van csillagszórónk, ami vagy ég, vagy nem. Éghet kicsi szikrákkal és éghet nagyon hevesen, szenvedélyesen is. Akkor égnek a leghevesebben, ha két csillagszórót összeillesztünk, és ugyanolyan alakjuk van. Egymásba illenek. Ha valami nagyon fontos nekünk, akkor nagyobb csillagszórót növesztünk neki, ha kevésbé fontos, akkor kisebbet. Szóval, ha két ember találkozik és beszélgetni kezdenek, akkor egyre jobban belelátnak egymás lelkébe, és jobb esetben gyönyörködnek egymás csillagszóróiban, egymás lelkének igazságaiban. Ekkor ilyeneket mondanak: „Tényleg? Te is így gondolod? Ugye, hogy ez a legszebb könyv?! Nem hittem volna, hogy Te is olvastad! Jaj, de nagyszerű!” - ha éppen egy könyvről van szó. Ez tényleg nagyszerű élmény. Illesztgetik a csillagszórójukat... Csakhogy ugyanez a két ember rátalálhat más témára is, azaz más csillagszóró is szóba kerülhet. Ha ez – mondjuk – a politika, a fogyókúra vagy a perzsa macskák szőre, akkor előfordulhat, hogy az egyiküknél kör alakú csillagszóró lesz, amelyik pattogó szikrákkal ég, ugyanakkor a másik ember világában ezen a helyen háromszögű csillagszóró van, amelyet sosem gyújtottak meg, és olyan kicsi, hogy alig látszik. Hirtelen mindenki érezni fogja, hogy „hidegebb” é „sötétebb” lett. Ez már nem lesz a továbbiakban feltétlenül egyszerű helyzet. A férfiak és a nők világában nagyon gyakran máshol égnek a csillagszórók, és még véletlenül sem hasonló formájúak, nagyságúak. Ez okozza a legtöbb nehézséget.
28
Különösen egymás szeretetében. Hogyan értem ezt? A következőképpen: Mielőtt úgy döntesz, hogy boldoggá akarsz tenni valakit, értened kell az Ő csillagszóróihoz. Ez azzal kezdődik, hogy meg kell figyelned a lelkét. Meg kell ismerned a csillagszóróit, hogy hol vannak, mennyire fontosak a SZÁMÁRA, és hogyan égnek. Ha ezt elmulasztod, és csak próbálkozol Őt jól szeretni, magadból kiindulva, a magad módján, akkor csalódni fogsz, mert NEKI más lesz fontos, amit TE elfelejtesz megismerni. A férfiak és a nők egyaránt sokat panaszkodnak arról, hogy mennyi mindent megtesznek a másikért, de a másik nem értékeli kellőképpen a szeretetüket. Hát, íme annak a tünetegyüttese, amit csak egy a „Csillagszóró Akadémián” szerzett diploma hozhat helyre. Ha találtunk a másik lelkében egy olyan kicsi csillagszórót, amely nem ég, de nekünk nagyon fontos, megpróbálhatjuk egy ideig hozzáérinteni a saját lobogásunkhoz, hátha meggyullad. A tűz terjed ugyanis. Ilyen a természete. Igenis képesek vagyunk egymással megszerettetni új dolgokat, felcsigázhatjuk egymás érdeklődését a számunkra kedves dolgok irányában, de TUDNUNK KELL, hogy mikor elég és mikor reménytelen. Természetesen nagy harmónia csak akkor lesz köztünk, ha a legnagyobb, a legfontosabb csillagszóróink összeillenek, vagy nem zavarják egymást. Egy pár szeméből, ahogyan egymásra néznek, mindig kiolvasható, éppen mennyi csillagszóró világítja be lelkük közös részét. Vannak olyan emberek, akiknek a csillagszórói annyira hidegek, hogy a mi ragyogásunkat is képesek lehervasztani. Erre vigyáznunk kellene, mert szükségünk van önmagunkra, hiszen a csillagszóróink hozzánk tartoznak. Hát, eddig tartott a hasonlat, de talán sikerült egy kicsit átadnom abból, amit én tapasztaltam. Közben jutott eszembe, hogy volt egy barátnőm, akinek a példája szintén erről mesél. Ő mindig azt hitte, hogy finom, meleg vacsorával kell várnia a férjét, mert – a „Csillagszóró Akadémián” szerzett diploma híján – úgy gondolta, a férjének ez a legfontosabb, amire mindig vágyik. (Tudod, ez is egy „klasszikus női” elképzelés „a férfiakról” - ami néha tévedés.) Legnagyobb meglepetésére, amikor a férfi elköltözött, utolsó levelében a következőt írta csalódott barátnőmnek, aki elmondása szerint a lelkét is kitette ezért a férfiért: „Tudod, Drágám, én mindig nagyon becsültem, hogy Te minden nap ennyit főzöl, de én inkább arra vágytam volna, hogy elolvasd azt a néhány remek könyvet, amit mindig ajánlottam Neked az elmúlt nyolc évben, de Te sosem olvastad el. Többször elmondtam Neked, hogy számomra mennyire fontos lenne, hogy esténként beszélgessünk, de Te a mai napig azt hiszed, hogy nekem a vacsora és a tiszta konyha fontosabb, mint a beszélgetés. Ez, persze, nem így van. Még azt is megtettem néha, hogy beugrottam vacsoráért a sarki étterembe és elhoztam, hogy legyen időnk egymásra. Azt akartam, hogy vedd észre, milyen fontos lenne ez nekem, de akkor megint nekiálltál a mosogatásnak. Neked mindig fontosabb maradt az, amiről úgy HITTED, hogy engem boldoggá
29
tesz. Az igazság az, hogy az utolsó két évben már feladtam.” Szomorú történet, hiszen talán meg lehetett volna menteni a dolgot. Ugyanakkor talán emlékszel, Anna, hogy az összeillőségről már írtam Neked. Ez tulajdonképpen csak egy másik vonatkozása a dolognak. Nem visz mindig előbbre, ha azzal töltjük az életünket, hogy rendszeresen más csillagszóróit gyújtogatjuk. Néha szükség van rá, néha fontos és néha elkerülhetetlen. De a párunkkal való együttlétnek többről kellene szólni. Az élet más területein annyit kell harcolnunk másokkal, annyi nehézséget kell leküzdenünk. Szükségünk van arra, hogy a párunkkal alapvetően egyetértésben, egymást megerősítve, támogatva, összhangban éljünk. Nekünk a Nagyapáddal – szerencsére – sikerült. Azt hiszem – és bocsánat a hasonlatért, de ilyen idős korban már megengedheti magának az ember -, hogy ugyanez a helyzet a szeretkezésnél is. Nem az a fontos, hogy a férfi mit HISZ arról, hogy mi jó nekünk, nőknek. Az a fontos, ami tényleg az. És – őszintén szólva – minden huszonkét éves lány tudja, hogy milyen figyelmetlenek tudnak lenni egyes férfiak. (Az más kérdés, hogy mi pedig hallgatunk... és arra várunk évekig, hogy mindent kitaláljanak.) Most búcsúzom ismét, és sietek a konyhába... Csókollak Benneteket nagy szeretettel! Nagyanyád Ez volt az első levél, amelynek az elolvasása, már nem jelentett akkor „megrázkódtatást”. Úgy tűnt, kezdek hozzászokni az újabb és újabb „szigetekhez”, melyeken már ismerős érzés volt lépkedni. Ling mama – a fotókról ítélve – tagadhatatlanul gyönyörű nő volt, de most már kénytelen voltam azt is elismerni, hogy éppen olyan jól tájékozódott az érzelmek és a kapcsolatok dzsungelében, mint nagyapám. Az az érzésem támadt, mintha mindegyikük ugyanazt tudná, csak okosan beosztották volna egymás között, hogy ki miről ír a levelekben. Volt valami nagy hasonlóság, valami megmagyarázhatatlan szellemi összhang ezekben. Olyan volt olvasni Őket, mintha egy tengeri háromárbocos dülöngélne a szélben egyszer jobbra, azután a másik irányba, de mindig lehet tudni, hogy a vitorlák és árbocok ugyanazon hajóhoz tartoznak, amely egy határozott irányba halad. Belegondoltam, micsoda élmény lett volna mellettük élni, belehallgatózni a beszélgetéseikbe, részese lenni ennek a harmóniának, az Ő életüknek. Szerettem volna ott lenni a vacsoráikon, látni, ahogy ősz hajjal is megfogják egymás kezét az erdei séta közben, és hallani, ahogy mindegyikük másként meséli el, hogyan ismerkedtek meg ott, az oslói katedrálisban. A legérdekesebb az volt, hogy könnyedén el tudtam Őket képzelni. Olyan természetes módon lettek a fantáziám részei, hogy magam is csodálkoztam. Ekkor eszembe jutott, amit nagyapám írt az ideákról, és arról, ahogyan ezek manapság eltűnnek a reménnyel együtt. Rájöttem, hogy az Ő ideáik, az Ő álmaik, amiket meg is éltek, amikre példát mutattak, vakító fényű, hatalmas csillagszórókként égnek a lelkemben. A levelek meggyújtották bennem azokat a célokat és vágyakat, amelyeknek a létezéséről én még nem tudtam, de amelyek arra vártak, hogy felébresszék őket. Megértettem, hogy az Ő küldetésük és halhatatlanságuk valósult meg ezzel. Éreztem, hogy örökre a szívembe zártam Őket, az álmaikat, és nem tudtam mást tenni, csak behunytam a szemem és hagytam, hogy „lelkem karácsonyfája” fényárban ússzon... MÁSODIK NAP Tíz óra előtt pár perccel az egyik tavi hidroplán marcona pöfékelésére ébredtem. Nem volt nehéz rájönnöm, hogy még mindig az Inari-tó partján vagyok, a kis házikóban. Erre hívta fel a figyelmemet olvasófotelem kemény karfája is, amely elszántan és hideg határozottsággal akadályozott meg abban, hogy rutinszerűen a másik oldalamra forduljak. Továbbalvási szándékom csendesen dédelgetett
30
illúzióját véglegesen a kakukkos óra állandó lakója vette el, amikor ünnepélyes keretek között bejelentette a 10 órát. Nővérem hívó kiáltásai egyértelművé tették, hogy a hidroplán nem üresen érkezett. Kicsit zokon vettem, ahogy az élet kérdezés nélkül betört abba a meghittségbe, amely a házikó, a levelek és közöttem az éjszaka folyamán kialakult. Ez az érzésem azután gyorsan tovatűnt, amikor negyed óra múlva a reggeli kávé és a friss vajaskalács illata töltötte be a nagy ház étkezőjét, ahol már együtt ültünk, mi hárman – testvérek. Ezen a reggelen úgy tűnt, mintha a köztünk lévő nyolc év korkülönbség összezsugorodott volna. Úgy éreztem, hogy jobban, sokkal jobban közéjük tartozom, mint valaha. Persze gyorsan elhárítottam mindenfajta érdemi választ arra az érdeklődésre, hogy „Na, mi van? Mesélj már! Elolvastad őket?”. Nehéz lett volna bármit is mondanom. Minden kimondott szóval csak egyre jobban belebonyolódtam volna a felismert igazságok pókhálószerű összefüggéseibe. Azt hiszem, megértették. Bátyám felajánlotta, hogy reggeli után megmutatja nekem nagyapa kenuját, amivel vízre szállhatok, és kicsit barangolhatok a gyönyörű kis szigetek között, amelyek az Inari-tavat annyira vadregényessé teszik. A zuzmóval benőtt erdei sziklák, a sodrásmentes tiszta víz, az illatos fenyő- és nyírfaerdők igazán alkalmas terepet biztosítottak egy magamfajta kalandor számára. Hamar átláttam, hol fogom folytatni a levelek olvasását... mint önkéntes Robinson. A Nap ragyogóan sütött ránk, amit a vízparton csak napszemüvegben volt tanácsos élvezni. A kenu kopottas és kicsit fakó festékében visszaköszönt a jól ismert okker és kék színvilág; a díszítése is tagadhatatlanul indián ihletésű volt. Kis fészerben porosodott, közel a vízparthoz, ami kívülről egy régi szaunafülkének nézett az ember, talán az is volt korábban. A pókok valószínűleg azóta is visszasírják háborítatlan nyugalmukat, hiszen igencsak rájuk ijesztettünk a takarítás közben, ahogy a por enyészete alól elővarázsoltuk a kenu eredeti színeit. Visszamentem a kis házikóhoz és magamhoz vettem a leveleket. A hátizsákban elfért még némi ételféleség, amiről jobbnak láttam magam gondoskodni a karmából, hiszen akkor én már tudtam, hogy nem érek vissza ebédre. - Azért, mielőtt lemegy a nap és hideg lesz, találj haza! - kiáltott utánam bátyám, kifejezve ezzel, hogy érti, miről szól számomra ez az utazás. Fantasztikus érzés volt, ahogy a kenu szelte a sima víztükröt, és a verőfényben élveztem a hűs levegő áramlását az arcomon. Ezen a nagy tavon igazán szabadnak éreztem magam. Ligetes erdők a parton, kicsi bungalók, és az a csend, amely a tágas térben a tó felett lebegett, hangsúlyozva minden nesz jelentőségét, elvarázsolt. A kenu – amely ügyes kis „siklónak” bizonyult – stabilan szelte a vizet, és a kis hullámok csendes csobogással hagyták el a „hajó” orrát. Úgy döntöttem, egy kellően kicsi szigetecskét nézek ki magamnak, amely már csak méretéből adódóan is egyértelművé teszi mások számára, hogy a sziget foglalt. Így világos lesz, hogy nem kell és nem érdemes kikötniük rajta. Persze, szándékoztam integetni minden arra járó csónak ismeretlen utasának, távolról szeretve Őket. Valójában a hidroplánok fel- és leszállása is érdekelt, amit egy nagy sziget belsejéből nem láthattam volna, így választásom az általam „Szőrmók”-nak keresztelt kis szigetre esett, amely alig volt nagyobb egy teniszpályánál, viszont nagy parti szikláit is szürkéskék zuzmó fedte. Arra gondoltam, milyen szerencse, hogy errefelé nem nőnek kaktuszok, mert amilyen igénytelenségre vannak kárhoztatva ezek az északi növények, sok kicsi kaktusz is boríthatná a szigetemet. A partraszállás így sikeres volt, és boldog örömmel sajátítottam ki önmagamnak e talpalatnyi szárazföldet. Elhelyezkedtem a habszivacs matracomon és elővettem kincseimet. A nap kellemes melegen sütött, és én újra kielégíthettem tudásszomjamat a levelekből. Már „tudtam, hogy nem tudok” eleget, ezért már vágytam az újabb ismeretek után. Emlékeztem, hogy ez nem így volt az olvasás kezdetén, de most már biztos voltam benne, hogy mindarra szükségem van, amit ezek a levelek elmondhatnak nekem
31
az életről. Így tehát örömmel vettem kézbe és bontottam ki nagyapám következő levelét... Finnország, Inari5A. 2000. április 1. Kedves Robert! Ma a bolondok napja van, így – mint öreg bolond – ezt nem hagyhatom ki, írnom kell Neked. Mondjuk a bolondokról. Hiszen tudod, hogy a királyi udvarokban Ők voltak az egyetlenek, akik őszintén elmondhattál, amit gondoltak, azaz Ők őrizték meg valódi önmagukat egyedül. Azt hiszem, a legnagyobb bolondság, amit mi emberek szokásos módon elkövetünk, hogy nem maradunk bolondok. Pedig tényleg a legnagyobb hiba, ha úgy érünk el bármilyen célt, hogy közben meghal bennünk valami önmagunkból. Tudom, hogy miről beszélek, mert sokszor megtettem én is. A világ legrosszabb „üzlete”, Robert! Vigyázz vele! Légy bolond! Fontos dolgokban légy mindig önmagad! Ne légy árucikk semmilyen piacon, ne vidd a lelkedet a vásárra! Mert amikor már visszacsinálnád, akkor az árust már sehol sem fogod megtalálni. Szerintem ez az üzenete a bolondok napjának, és már csak ezért is örülhetünk, hogy fennmaradt. Na, erről ennyit, kedves unokám... Térjünk vissza az öreg indiánhoz? Legyen hát. Tudod, Robert, amikor a jellemnél az öreg megemlítette a szokásokat, ezzel kulcsot adott a kezünkbe. Mert a szokások mindig árulkodnak az emberben rejtőzködő meghatározó tulajdonságokról. Ez egy nagyon izgalmas téma! Semmi mást nem kell tenned, csak kinyitod a szemed és fülelsz. Szokásokat keresel. Például ilyen mondatokat keresel: -A vasalást nem én szoktam csinálni... -Nem szoktam sportolni, de néha elmegyek... -Nem szoktunk színházbérletet venni... -Mi ezt nem szoktuk megünnepelni... -Nálunk nem szokás az, hogy... -Nálatok így szokták?... -Én nem szoktam beszélni közben... -Nem hiszem, hogy szokást kéne csinálnunk abból, hogy... stb. Szóval, ha figyelsz az ilyenekre és összeállítod a mozaikképet, sokféle meglepetéstől megkímélheted magad. Az emberre jellemző, hogy mit szokott csinálni a szabadidejében, hogy milyen könyveket szokott olvasni, hogy milyen filmeket szokott megnézni... stb. Próbáld ki magadon, Robert! Írd össze egészen őszintén azokat a dolgokat, amelyeket rendszeresen megteszel. Meg fogsz lepődni, hogy mennyi mindent elmond Rólad. A megfigyelt dolgok általában hasonló irányba mutatnak. Megfigyelhetsz, felfedezhetsz irányultságokat, tendenciákat. Lehet, hogy éppen valaminek az állandó HIÁNYA a jellemző, és ezt kell észrevenned. Mindenesetre a „fa törzse” fontos. Ráadásul nagyon sokat elárul annak megítéléséhez, hogy valaki számodra „bögre” vagy „kristálypohár”. Általában komoly oka van annak, ha valaki soha nem jár táncolni, tz éve nem volt nyaralni, sosem szokott célokat kitűzni öt évre előre, nem szokott kacagni, nem szokott fogorvoshoz járni, vagy nem fejezi be, amit elkezdett. Ezek NEM jelentéktelen apróságok. Ezek világítótornyok! Összefüggéseikben kiadják a zátonyok vonalát. Majdnem mindig. Gyermekkoromban az egyik kedves barátom apja azt mondta nekem: „Ne feledd, fiam, hogy a szokások és a tények makacs dolgok!”. Persze mi akkor elintéztük ezt egy vállrándítással, és nem tartottuk magunkat ehhez. Később már nagy árat
32
fizettünk a tanulságért. „A felnőttek furcsák néha.” - mondja a Kis Herceg Saint-Exupéry híres könyvében. Nem is hinné el az ember, hogy mennyire. Hallottam egy fiatalemberről, aki az almacsutkákat és a szemetet rendszeresen a szekrény tetejére rakta fel, míg meg nem telt a nagyszekrény, és le ne nem gurult róla minden szemét. Új asszonya számára csak akkor derült ez ki, amikor házasságkötés UTÁN elmentek nászútra, és útközben először ugrottak fel a férfiú vidéki lakására! Volt egy szomszédom, akinek az volt a szokása, hogy minden jelentősebb házassági konfliktust úgy „oldott meg”, hogy öt napig nem beszélt a férjével, nem volt hajlandó beszélgetést kezdeményezni. Volt olyan, hogy hét napig meg se szólalt! Bár ez az őrültség elég magas foka, képzeld, még büszke is volt magára, hogy ezt meg tudja tenni. A szokások mögött mindig meghúzódik valamilyen sajátos elképzelés, hit vagy meggyőződés arról, hogy mi jó, mi rossz, mi fontos, mi nem az... stb. Erre is utalt az öreg indián. Mert ha jól megfigyeled, Robert, a saját életformádat mindig Te alakítod ki, a szokásaiddal együtt. Mindig Te egyezel bele az életed alakulásába. A szándékaid elkeverednek a lelkedben azokkal az információkkal, tapasztalatokkal, amelyeket felszívsz magadba, és idővel, a döntéseiden keresztül, lassan kikristályosodnak a szokásaid. Persze, mások hatnak Rád és befolyásolnak, de soha nem Tőled függetlenül. Van olyan férj, aki sose mond „Nem”-et egy hölgynek, mert már a gyermekkorában kialakították Benne azt a szokást, hogy mindig „szófogadó, jó fú” legyen, és mindig tegye meg, amit az anyja akar. Van olyan nő, akit szintén erre neveltek. Ők lesznek a családi társadalom „rabszolgái”. Ha nem kapnak észbe, egész életükben csak mások életét fogják kiszolgálni. Mert szokásukká vált, hogy úgy gondoljanak magukra, hogy Ők „nem léteznek”, egyszerűen nem számítanak. Persze, ennek az ellentéte is lehetséges. Néha elképzelhető, hogy harmincötnegyven éves koruk körül az emberek „átesnek a ló túlsó oldalára”. Miután valaki negyven évig egy bizonyos „szokásos” irányba menetelve ráeszmél, hogy nem a saját életét élte, néha hajlamos hirtelen sarkon fordulni, „otthagy csapot-papot”, és az ellenkező irányba indul, kizárólag önmagával törődve. Megpróbálja bepótolni a bepótolhatatlant, ahelyett, hogy a HELYES középúton haladna, a harmónia útján. Csak érdekességként jegyzem meg, hogy ez az „inga-effektus”, ami a teljes önfeladás és az egoizmus között hirtelen váltásokban néha megfigyelhető az életben, másképpen ugyan, de a táplálkozásban is fellelhető. Gondolj csak bele, hagy ha délelőtt sok édességet ettél, akkor délután biztos sós ételt fogsz kívánni. A keletiek egy teljes táplálkozási rendszert is felépítettek ezen végletek kivédésére, amely Nyugaton a makrobiotika névre hallgat. Még rákbetegeket is képesek gyógyítani vele, azáltal, hogy a kiegyensúlyozott harmónia gyógyító erejét hirdetik (pl. soha nem ajánlanak fogyasztásra nagyon édes ételt sós ellensúlyozás nélkül és fordítva). Ha finomat akarsz enni, Robert, majd próbáld ki a mazsolás, szegfűszeges, pirított hagymás lencselevest! Megéri... Nem csak azért tértem ki erre, mert éppen ebédidő van, és Csingi éppen valami különleges őzpörköltet készít (sült almával és currys rizzsel), hanem azért, mert szerintem a szokások legfontosabb, pozitív jellemzője az életben, ha azok MÉRTÉKLETESEK. Ez nem a szenvedély hiányát jelenti! Nem a valódi, teljes részvétel 50%-os hiányát jelenti. Nem! A mértékletesség csak annyit jelent, hogy elkerüljük a végleteket, azaz a túlzásokat, amelyek már nem támogatják az élet virágzását, hanem gyengítik. Ellentéte lehetne a mánia. Hiszen a mániákus ember nem tudja leállítani a pörgést egy irányba..., nem tudja. Hol a határ, és ezzel kárt okoz. Márpedig az élet mindig szabályozza önmagát. Az a sportoló, aki pl. mániásan fut, gyorsan tönkreteszi az ízületeit, így képtelen lesz folytatni tevékenységét. Ha azt látod, hogy valakinek az a szokása, hogy már három éve naponta kétszer edzésre jár, feltevődik a kérdés: vajon valójában miért? Hacsak nem az Európa-
33
bajnokságra készül... a MÉRTÉK tehát legalább olyan fontos jelzőbója, mint maga a szokás megléte vagy hiánya. Ha valaki nem költ éppen könyvre vagy színházra, az lehet éppen ésszerű. De ha soha sincs így, vagy – éppen ellenkezőleg – rendszeresen így van, az már egy olyan szokás, amelyre érdemes némi figyelmet szentelni, hiszen mögötte mindig valami „érdekes” meggyőződés vagy eltökéltség van. Fiatalabb koromban volt egy barátnőm, akinek szemmel láthatólag az volt a mániája, hogy nevelje és csiszolja a férfiakat. Ez azt jelentette, hogy folyamatosan le- és kiértékelte, amit tettem, vagy mondtam. A teniszpályán azt hallottam: „Hagyd azt a labdát, már kiment a pályáról! Na, pörgősebben játsszál már, elalszom!”, a táncparketten „Vedd már észre, hogy én hogyan tartom a kezem! Így tartsd!”, a konyhában „Miért mosogatsz, ha ilyen maradt itt ez a pohár! Istenem,még a mosogatást sem lehet Rád bízni!, amikor pedig az autómat vezettem,.. .hm, azt inkább a képzeletedre bízom. (Talán egy hétig bírtam...) Bár itt a stílus is leszerepelt, talán jó példa a rossz szokások, a jellem és a mérték problémájára. Az erőszakkal történő nevelés mániássá, kényszeressé tesz. Mennyivel egyszerűbb lenne az élet, ha a szülők - tudva a fentieket - nem tennék a gyermekeiket mániássá, egyoldalúvá vagy kényszeressé, miközben jó szokásokat alakítanak ki Bennük. Talán hasznosak lesznek számodra ezek a gondolatok, de most élvezd a tavaszt, kedves Róbert, légy szabad és szerelmes, mint ahogyan mi is ezt tesszük Csingivel. Isten áldjon, Fiam! Szeretettel, Nagyapa Ahogy ittam a napsütésben nagyapám szavait, eszembe jutott, hogyan figyeltük ki gyermekkoromban egy kedves süni „szokásait” a kertünk végében. Nagyon óvatosnak kellett lennünk, mert ha „Őkelme” észrevett bennünket vagy akár csak az árnyékunkat, mindjárt „viselkedni” kezdett. Arra gondoltam, ez az emberekre is igaz. Pihenésképpen hanyattfeküdtem, továbbra is élveztem a napsütést, és eljátszottam a gondolattal, hogyan fogom megfigyelni Clara szokásait. Csakhogy azonnal rájöttem, hogy elhibázom a dolgot, hiszen még gondolatban is kiköpettem Vele a rágót a színházban. Egyből „korrekciós kényszerem” támadt, mihelyt arra gondoltam, milyen rossz szokásai lehetnek majd. (Azt hiszem a fizikus Heisenbergnek volt igaza, amikor azt mondta, hogy a megfigyelő és a megfigyelés ténye befolyásolja a megfigyelés eredményét...) Felfedeztem, hogy egyáltalán nincs türelmem hozzá. Egyszerűen úgy éreztem, hogy a „világ jelen állapotában, amikor a dolgokat jobb irányba kell megváltoztatnunk...” nem engedhetem meg magamnak a szemlélődés luxusát és a megfigyelés „pótolhatatlan időveszteségnek” tűnik. Tudtam, hogy vesztésre állok, mert ennek a hozzáállásomnak az lesz az eredménye, hogy „Süni begubózik és tüskés lesz”, ráadásul sose tudom meg, hogy merre akart menni eredetileg, azaz valójában milyen szokások tarkítják tüskés személyiségét. Rádöbbentem, hogy a magam számára kell tudnom megválaszolni a következő egyszerű kérdést, ami megoldja ezt az egészet: Az a cél, hogy Süni EREDETI természetét és szokásait megismerd, vagy az, hogy Süni olyan szokásokat vegyen fel, ami neked tetszik? Aki ELŐBB dönt egy Süni sorsáról, minthogy megismerte volna, annak az az érdeke, hogy döntésének helyességét igazolja, tehát Süninek olyannak kell maradnia, vagy olyanná kell válnia, amilyennek Ő elképzelte. Ez viszont csak akkor lehetséges, ha csiszolni és idomítani kezdi, mert egyébként Süni VALÓDI arca egyszer csak
34
előtűnik, ami roppant kellemetlen volna. Kiderülhetne, hogy „a döntőbíró” tévedett. Így válik roppant fontossá, hogy a valóság még egy pillanatra se látszódjon a maga teljességében. Ebből viszont az következik, hogy az emberünk türelmetlen és valószínűleg kíméletlen lesz Sünihez. Ha azonban valaki előbb megfigyel, és csak ezután dönt, az megengedheti magának a VALÓSÁG megfigyelésének luxusát, hiszen nincs mit védenie. Ezen a ponton elégedett voltam a „megoldással”, annál is inkább, mert ez a nézőpont számomra is biztosított némi esélyt a párválasztási játszma megnyerésére; sőt mi több, új megvilágításba helyezte a „bögre vagy kristálypohár”- dilemma kialakulását. Ebben a pillanatban – becsukott szemem elől – egy hidroplán szárnypárja takarta el a Napot, amely 20 méter magasan, pöfékelve készült felettem a leszálláshoz, nem messze a szigetemtől. Ahogy elővettem a távcsövet a táskám mélyéről, még éppen jól láttam, amint a „madárka” két narancssárga tappancsa különleges surrogásával eléri a víz felszínét. Imádtam ezt a látványt. Mindig úgy gondoltam, hogy ez a világ azért ennyire szép és sokszínű, hogy tobzódhassunk a gyönyörben, amikor ránézünk. Hát, íme a hidroplán leszállása: a mérnöki pontosság, az emberi találékonyság és az arányos szépség szimfóniája. Úgy döntöttem, kissé árnyékosabb helyre költözöm. Az a néhány idősebb fa, amely a szigetet őrizte az olyan betolakodóktól, mint pl. én, kellő árnyékot biztosított az akkor már delelő Nap elől. Kettő közülük éppen olyan távolságra volt egymástól, hogy kiköthettem rá azt a függőágyat, melyet véleményem szerint nagyapám se véletlenül tartott a kenu orrában. Fejembe húztam a napellenzős sapkámat, nagy nehezen elhelyezkedtem a függőágyban, és mint aki a mennyországban sütkérezik a kényelem és a tudás istenének oltára előtt, ráérősen olvasni kezdtem nagyanyám újabb levelét... Finnország, Inari5B. 2000. április 1. Drága Anna! Azt hiszem, eljött az ideje annak is, hogy a romantika és érzelmek után a pénzről is ejtsünk néhány szót. Azért is kezdem egyből ezzel a levelemet, mert rosszul érintett, hogy egy nagyon régi, kedves jó barátnőm, Rosa, írt most nekem Indonéziából rossz híreket. Őszintén szólva felzaklatott, de, azt hiszem, Te is meg fogod érteni, hogy miért... Tudod, Rosa a szomszéd lány volt, akit édesanyám is nagyon kedvelt. Gyakran áthívtuk egymást és a szüleink is nagyon jóban voltak. Most írta meg az igazat az életéről, most, hogy elvált a férjétől. Nem tudom, hogy eddig miért nem osztotta meg velem ezt, de tudod, Anna, mi, nők, legtöbbször még a legjobb barátnőinknek se mondunk el mindent... Azt írja, hogy több mint ötven év után elvált, és mindenét elveszítette, pedig lángoló, nagy szerelem adatott Nekik. Tanúsíthatom. A fiú orgonaépítő volt és a szobrászathoz is értett. Emlékszem rá, amikor Rosa először mutatta be nekem. Gyönyörű férfi volt, lángoló, kedves és okos sötétbarna szemekkel. Gikkónak hívták. Az a fajta férfi volt, akire önkéntelenül is visszapillant az ember... De, sajnos, az üzlet stagnált és a fiú nem értett máshoz. Az esküvőre is úgy kértek már kölcsön. Rossz „ómen” volt. Az is, hogy a fiú gyűrűje elrepedt az esküvő utáni napon. A barátnőm szülei segítettek Nekik, amikor tudtak, de a papa kórházba került, és így másra kellett a pénz. Nem volt más választásuk, jelzálogba adták Gikko autóját. Egy darabig, kétszer-háromszor ez kisegített Őket, voltak alkalmi munkák, de csakhamar elúszott az autó. Ekkor jöttek az ékszerek. Most tudtam meg Rosa
35
leveléből, hogy azt a gyűrűt is beadták zálogba, amit még én ajándékoztam Rosának huszadik születésnapjára. Nem volt más választásuk, az infláció évi 20%osra emelkedett, és ott volt a munkanélküliség, az első gyerek, na és a szerelem. Két év telt így el, de a helyzet csak rosszabbodott. Az országban szó sem lehetett orgonaépítésről és a művészeteket sem támogatták. Nem volt megrendelés, és Gikko már régen egy fatelepen dolgozott, mint fizikai munkás. Ekkor megtették azt, amit sosem akartak megtenni: beadták záloghitelre fedezetként Rosa aranyfuttatásos porcelán edénykészletét, amely a szülői házból származott, a nagymama nászajándékaként. Beadták, és négy hónap múlva sem tudták kifizetni. Elveszítették. Rosa már tudta, hogy nagy bajban van. Amikor a gyermeknek gyógyszert kellett venni, mert belázasodott, és a doktort is kihívták, pénzt kellett szerezni. Gikko rosszul oldotta meg a helyzetet: sikkasztott. A gyermek és a család megmenekült a válságtól, de Gikko belül valójában összeomlott, és elveszítette az önbecsülését. Szerencsére a dolog jogi értelemben elsimult. Amikor Gikko fél év múlva egyik reggel elkérte Rosa – még megmaradt – karikagyűrűjét, hogy zálogba adja, az volt a vég. A pénztelenség felőrölte az egész életüket, az önbecsülésüket, a reményeiket, majd végül – a szerelmüket is. Rosa már csak tűrt és kitartott, Gikko pedig inni kezdett. Az utolsó húsz évet már ezen a lejtőn élték le. Rosa beteg lett, és öt évvel ezelőtt egy végső nőgyógyászati műtéten esett át. Később az egyik veséje is leállt. Amikor a második gyermekük is kirepült, Rosa depressziós lett, amit a pszichiáterek félrekezeltek, hipnózis alatt pedig több alkalommal megerőszakolták. Ez utólag derült ki, amikor két másik nő állapotos lett, és a vizsgálatok igazolták az orvos bűnösségét a bíróság előtt. Ha belegondolok, hogy szomszédok voltunk, és akár velem is megtörténhetett volna mindez, ha nem jövök külföldre tanulni..., borzasztóan megvisel még a gondolata is! Anna, ne haragudj rám, hogy ilyen szörnyű levelet írok Neked! Kérlek, ne haragudj rám! Tudod, azt minden nő tudja, hogy szüksége van arra, hogy a férje anyagi biztonságot nyújtson a számára, elsősorban a gyerekek jövője miatt. Természetesen a kényelmesebb élet lehetősége miatt is. De őszintén megvallva, én ezt a történetet nem azért mondtam el, hogy arra biztassalak, nézd meg jól George bankszámláját. Nem. Nem erre gondolok. Rosa tragédiájának szerintem más a tanulsága. Tudniillik Rosa nem volt jó tanuló! Ezért maradt otthon, és ezért nem jött ki velem külföldre tanulni. Sajnos nem tudta átvenni a családfenntartó szerepét, amikor szükség lett volna rá. Nem tudtak nyelveket sem, így ez is akadályozta Őket abban, hogy más országban boldoguljanak. Ezért, amit minden nőnek meg kellene tanulnia, az a következő tanulság: Egyetlen biztonság van: a SAJÁT TUDÁSOD ÉS A KÉPESSÉGEID. HA AZ „PIACKÉPES”. A mai világban egy férfi általában nem jelent biztonságot, mert a világ, a gazdaság olyan fokon vált labilissá és veszélyessé, hogy Ők maguk sem lehetnek biztonságban. Nincs ilyen, hogy „biztonságos állás”. Ez illúzió. Erről nem a férfi tehet, aki melletted él. Egyes repülők lezuhannak, a szállodákat néha felrobbantják, a nyaralást egy óriási szökőár teheti tönkre, az üzletet pedig globális konkurensek veszélyeztetik mindenhol. Sajnos elmúltak a régi szép idők. Új szelek fújnak, és nekünk nőknek kötelességünk felnevelni a gyermekeinket akkor is, ha az apák sorsa – ne adj Isten! - esetleg tragédiába torkollik. A férfiak minden jószándékuk ellenére sem istenek, és nem várhatjuk el Tőlük, hogy ezekkel a roppant gazdasági problémákkal mindig egyedül nézzenek szembe. Van, aki képes rá, de van, aki belerokkan. Mint Gikko. Mert a világ megváltozott! Rosa tanulsága az, hogy a nőknek kell tudniuk boldogulni a világban, és ehhez SOKAT kell tanulniuk. A tudás néha az egyetlen kiút. De minden más utat is csak
36
akkor veszünk észre, ha jól informáltak vagyunk. A szegénység megoldása is a tudásban, a hozzáértésben rejlik. Olyan dolgokat kell megtanulni, amelyek hosszútávon is lehetővé teszik, hogy boldoguljunk, hiszen az elavult tudással nem sokra megyünk. Emlékszel, amikor a házasság oázisáról írtam Neked? Azt mondtam, hogy a „házasság oázisát a beszélgetés patakja élteti”. Na, ebből az oázisból még legalább két patak hiányzott. Az egyik a szex, a másik a pénz. Ez olyan, mint egy háromlábú szék: ha az egyik lábat elveszed, a szék is elborul. Az én legőszintébb véleményem ezzel kapcsolatban a következő: minden nőnek képessé kellene válnia az anyagi függetlenség elérésére, legalább egy JÓL fizetett állással és két nyelvvizsgával a fiókjában, még mielőtt férjhez menne, és gyermekeket szülne a Kedvesének. Mert EZ A GYERMEKEK ÉRDEKE. Ez a felelőssége egy nőnek önmagáért és a gyermekeiért. Nagy felelősség, valóban. Az a nő, aki azt hiszi, hogy ez nem így van, és nem vállalja ezt a felelősséget IDŐBEN, az nagyon pórul járhat, HA magára marad a gyerekekkel. Az élet „a későn jövőknek” már nagyon kegyetlen feltételeket szab. Meggyőződésem, hogy a férfiak nem arra valók, hogy pénzautomatának tekintsék Őket. Valójában gyakran nem is alkalmasak erre – a kissé mechanikus – feladatra. Nem is tudom, egyik-másik nőtársunk honnan veszi a bátorságot, hogy élősködjön a férje vagyonán, mintha ehhez erkölcsileg joga lenne. Hiszen az a pénz NEM az Övé. Valójában az ilyen nő folyamatos családi SIKKASZTÁST követ el, amit, persze, sikongva és felháborodottan venne tudomásul, ha egy bíróság rábizonyítaná. Ha pedig egy nő azért megy hozzá valakihez, mert csak a férfi vagyona érdekli valójában, akkor ez közönséges CSALÁS. Ez az igazság. A férfiakat és a nőket NEM HASZNÁLNI, hanem szeretni és segíteni kell. Vannak férfiak, akik remek társak, barátok és igazi vezetők egy egész életen át. A legtöbb férfi természeténél fogva igyekszik segíteni a családjának, mint ahogy a legtöbb nő is. Az anyagi kérdések megoldásában ugyanúgy az együttműködés a kulcs, mint minden más területen az életben. A pénz természetesen fontos. Örömforrásokhoz segíti hozzá az embert, és lehetőséget nyújt arra, hogy az ember élvezhesse az életet, megvalósíthassa a család és a saját céljait, fenntartsa egészségét. De a pénz önmagában nem tesz boldoggá. Tudod, Anna, ha van, akkor nagyon hamar megszokja az ember, és természetesnek veszi. A pénztelenség hosszú távon megfojtja az életünk kiteljesedését, mert elvág bennünket a szabadságtól. Erről minden nyugdíjból élő ember tudna mesélni, de lehet, hogy meg sem kell szólalniuk, hogy lásd, hová jutottak. A fentiek azt is jelentik, hogy természetesen minden férfinak el kell tudnia tartani a családját, hiszen amikor a gyermekek kicsik, az egész család boldogulása a férfin múlik. Ez kiszolgáltatottá teszi a nőt és a gyerekeket egyaránt. Ezért keressük mi, nők, ösztönösen a biztonságot. Szükség van rá. Ezt a férfiaknak tudomásul kell venniük. Ez a nők ösztönös önzése az ÉLET érdekében. De itt is van egy középút, amely a pénz fontosságának felelőtlen leértékelése, illetve az élősködés KÖZÖTT vezet a nők számára. Mindegyik túlzásnak tragikus következményei vannak. Tehát bocsásd meg nekem, Anna, hogy Rosa tragikus történetének apropóján mondtam el mindezt. Tudom, hogy George igazán remek ember és két gazdasági diplomátok biztonságot jelent számodra is. Tényleg, nehogy félreértsd a szándékom! Talán jólesett egy kicsit írnom erről, azt hiszem, én is nyugodtabb lettem az írástól, biztosan megérted ezt. Hiszen tudod, mennyire szeretlek Benneteket... Szeretettel csókollak, Nagyanyád Elgondolkodtam, vajon mit tettem volna én Gikko helyében. Elvittem volna a családomat egy másik országba? Sikkasztottam volna én is? Az ember figyelmét néha teljesen lekötik a saját problémái, amikor azoknak a közepén csücsül.
37
Természetesen akkor már „nem látja a fától az erdőt”. Úgy döntöttem magamban, hogy vannak élethelyzetek, amiket már nem lehet teljesen optimálisan megoldani. Néha csak megelőzni lehet őket. Az embernek figyelnie kell a tágabb környezet alakulását, mert amikor a dolgok felgyorsulnak, és már mi is benne égünk a helyzetben, a választási lehetőségeink jelentősen csökkennek. Lehet, hogy idáig eljutva már csak két rossz közül választhat az ember. Végül is van egy olyan dolog, hogy: ELŐRELÁTÁS. A pénzügyekről eszembe jutott az a lány is, aki egy diszkóban „lefordult” a bárszékről és elment mellőlem, amikor megtudta, hogy csak egy tizenöt éves autóval járok. Ugyanakkor, amikor ezt elmeséltem a bátyámnak, Ő ezt mondta: - Rá se ránts! Mindig figyelj rá, hogy a barátnőd igenis kerüljön veled olyan szituációba, amikor elromlik az autód és éppen nincs pénzed három hétig. Másképp sosem derül ki, hogyan áll a dolgokhoz. Persze konstatáltam, hogy gőzöm sincs róla, hogy Clara hogyan áll a dolgokhoz..., csak azt tudtam, hogy egyelőre minden lány hagyjon békén a családalapítási szándékával. Szeretném elvégezni az egyetemet és úgy tűnt, szeretném megismerni a világot, még mielőtt semmi és senki mást nem látnék, csak Clarát. Még sosem gondoltam rá korábban, hogy milyen házat szeretnék, de ott a függőágyban az volt az érzésem, szívesen követném nagyapám példáját. Tisztán láttam azt az énemet, amely lassan éretlennek tűnt az elmúlt huszonnégy óra távlatában, és tudtam, hogy nagyon messze vagyok még attól, amit „férfinak” nevezhetnénk. Érdekes, hogy nem féltem ezt beismerni magamnak. Már nem. Azt hiszem, erre az állapotra mondja egy szent könyv, hogy „az igazság szabaddá tesz”. Azon kezdtem el gondolkodni, hogy mi lesz, ha Clara ezt az egészet nem fogja megérteni. Majd beláttam, hogy ez már az Ő bizonyítványa lesz előttem. Már tudtam, hogy az Ő felelőssége is, hogy ezekre a dolgokra figyeljen. Sőt! Hirtelen rájöttem, hogy olyan lányt szeretnék magam mellett tudni, aki örül annak, ha én így gondolkodom a jövőben. Mert, aki nem szereti azt, ahogyan gondolkodom, az veszélyes lehet rám, mivel nem néz szembe a valósággal. Ezt pedig rossz előjelnek véltem jövőbeni párkapcsolataim szempontjából... Nem ismertem magamra! Tudtam, hogy én vagyok ott a függőágyban, de azt is tudtam, hogy kívülről nézve ijesztően más lehetek, mint aki voltam. Megrántottam a vállam, mint aki mit sem törődik ezzel, majd – miközben belül csak mosolyogtam, csak mosolyogtam... - elővettem a következő levelet. Finnország, Inari6A. 2000. április 13. Kedves Robert! Képzeld el, mostanában nem hagy nyugodni a gondolat, hogy azokról a dolgokról, amelyekről Neked írok, másoknak is tudniuk kellene. Olyan nagyszerű fiatalnak lenni, az ember ilyenkor olyan hévvel veti bele magát az életbe, de annyi keserves csapdát nem ismer. Ez tény. Azon veszem észre magam, hogy hajnalonta, félálomban azon gondolkodom, miként lehetne segíteni a fiataloknak. Tudod, egy vén feltaláló sosem nyugszik... (a legjobb ötleteim mindig tusolás közben jönnek a fürdőszobában...). Na, majd meglátjuk, hátha kitalálok valamit... Te viszont nem ezt kérdezted, hanem azt, hogy melyik az a szokás, amelyik a legfontosabb. Hát íme... A legfontosabb szokásunk az kellene legyem, hogy a szavakat NE fegyverként használjuk! A legfontosabb szokás tehát, hogy fogjuk be a szánkat, ha ártunk vele,
38
de legyünk őszinték és pontosan érthetőek, ha a másiknak erre van szüksége. A feleség, aki rendszeresen megsértődik az apróságokon és két hétig meg sem szólal; a férj, aki rendszeresen ordít a családtagjaival, mintha a kocsmában lenne; a nagypapa, aki mindent magába fojt; és a nagymama, akinek állandóan csak igaza van, és ezt felháborodottan tudomására is hozza minden szomszédjának – hát Róluk beszélek. Ők azok, akik emiatt terhet jelenthetnek a környezetüknek, mert NEHÉZ Velük valódi kapcsolatot FENNTARTANI. Létezik hallgatás, amely rosszabb a szavaknál, és amelyet szándékosan „művelnek”. Ha ilyet látsz, Robert, szaladj onnan jó messzire, mert az illető valószínűleg hajlamos arra, hogy mindig akkor hallgasson majd el, amikor Re akarsz beszélni Vele. Láttam már, milyen az a pokol, amilyet egy ilyen „Ördög” képes teremteni..., persze, merő „jószándékból”. Van kényszeres kommunikáció is. Ez nem gyors feltétlenül, de erre mondjuk, hogy „be nem áll a szája”. Nagyon nehéz elviselni, és gyakran valójában agresszívfajta, amelynek képviselője általában meg van győződve róla, hogy a másiknak mit kellene magában észrevennie. Nehéz Vele dűlőre jutni. Ha valaki jót akar magának, Robert, olyan párt SZÜKSÉGES választania, aki képes hallgatni, meghallgatni, és tud beszélni... akkor, amikor azzal SEGÍTa helyzetek megoldásában. Ez ugyan nagyon egyszerűen hangzik, de a valóságban nem mindig könnyű feladat. A szerencse az, hogy ennek a képességnek a megléte vagy hiánya NAGYON gyorsan kiderül valakiről! Már, ha a másik figyel erre... De a legfontosabb itt is az, hogy kialakul-e a harmónia két ember között a hétköznapokban. Két csendesebb ember néha remekül elvan együtt, sőt, lehet, hogy Nekik van a legkönnyebb dolguk, feltéve, ha egyiküknek sincs igénye több beszélgetésre. Az más kérdés, hogy talán sokkal hosszabb ideig fog eltartani, hogy igazán megismerjék egymást. Van a kommunikációval történő félrevezetésnek néhány olyan, egészen hétköznapi, és széles körben elterjedt fajtája, amelyek hatásukat tekintve sokat tudnak rombolni egy szépnek induló szerelmi kapcsolaton. Ezek a megsértődés, a hisztizés, és a valódi vélemény elhallgatása. Nem ismerek olyan embert, aki – legalább néha – ne alkalmazná valamelyiket. De vannak emberek, akik ezzel zsonglőrködnek egész nap még a munkahelyen is. Na, és persze otthon. Rutinszerűen. Tapasztalatom szerint ezek mindegyike „szemfényvesztés”, és több kárt okoz egy kapcsolatban, mint hasznot. Ha valaki boldog akar lenni, jobban teszi, ha leszokik ezekről. Próbáltam megfigyelni kislányoknál, hogy milyen korban kezdik elsajátítani, pl. a sértődést, de nem tudtam elég fiatal korban megvizsgálni ezt ahhoz, hogy ne találjam meg. Olyan, mintha mindig ott lett volna. Hároméves korban már teljesen kifejlődve láthatod a megnyilvánulásait, amit egyes anyukák folyamatosan megerősítenek a lányaiknál. Nagy szerencse Robert, ha olyan nőt ismersz, aki nem alkalmazza ezeket arra, hogy rejtett módon befolyásoljon Téged. Persze a helytelen megoldásokat „ezen a térfélen” is megtalálod. Vannak férfiak, akik „bezárják” asszonyaikat a négy fal közé, mondván, hogy „túl szép a feleségem, nem engedhetem, hogy szabadon lófráljon”. Ismertem ilyen férfiakat, nem is egyet! Meg sem fordult a fejükben, hogy a feleségük ember volna. Úgy kezelték a feleségüket, mint egy „háziállatot”. A stratégia az, hogy – a gyermekszülés után – a gyönyörű és kedves asszony kényelmes élet utáni vágyakozását a férj úgy használja ki, hogy „bezárja”. Elvágja a barátságait, „nem kell” visszamennie dolgozni, így a nő lassan informálatlanná válik, tudása szakmailag elavult lesz, később kicsit elbutul és ellustul, munkahelye és üzleti gyakorlata természetesen nincs. Marad – jobb esetben csak tíz-tizenöt évig – egy készséges „háziasszony-rabszolga”, aki tudja, hogy otthon kell maradnia a kalitkában, és még örül is neki. Volt olyan ismerősöm, aki tizenhat év után jött rá erre. Meg arra is, hogy közben tizenkét éve megcsalja a férje.
39
Tehát az emberek néha durva játszmákat játszanak a kapcsolataikban, ahelyett, hogy őszinte és elfogadó szeretettel elérnék, hogy „az igazi találkozás” létrejöjjön közöttük. Itt sem figyelnek az ÁRRA, amit ezért fizetniük kell! Pedig az ár, a meghittség és a feloldódás hiánya lesz. Ami marad, azt úgy hívják még a legjobb esetben is, hogy ELKÜLÖNÜLTSÉG. Ekkor a párok már csak „használják” egymást. Ez afféle belső kirekesztettség, magány. Valószínűleg kicsit hasonlít a „pokolra”. Azt hiszem, hogy ezt kicsi korban kezdik el előkészíteni. Talán azzal ahogyan rákényszerítenek bennünket a szüleink, hogy azt tegyük, ami Nekik tetszik, és így feladjuk önmagunkat. Ez végül is büntetéssel történő idomítás, megértés nélkül. Néha – tévesen – nevelésnek is hívják. Hogy ezután mi történik, azzal kapcsolatban hallgasd meg újra a Pink Floydot..., talán még emlékszelA FAL című albumukra! Szerintem zeneileg és tartalmilag is remekmű... Eláruljuk önmagunkat, és azután később minden területen problémáink adódnak ebből. Eláruljuk az álmainkat, és meghal bennünk valami. Csak nem tudjuk, hogy MI haltunk meg. MI voltunk az a valami. A megoldás és a rehabilitáció eszköze az őszinte és teljes kommunikáció. Igazán annyira egyszerű, de annyi okot találunk ki magunknak, hogy miért ne tegyük meg. De ha jól megnézzük, valójában ezek az okok MIND hamisak. A nyílt kommunikáció vezet ki az elkülönültségből és a belső magányból. A „káros mellékhatásokkal járó megoldások” helyett el kell kezdeni felvállalni önmagunkat, és KIMONDANI azt, ami valójában bennünk van. Ez a nehezebb út, de tapasztalatom szerint egy napsütéses, virágos rétre vezet, ahol a boldogság virágait osztogatják. Hát, ennyit tudok mondani arról, mi a legfontosabb szokás. Kívánom, hogy sose hagyd abba a gyakorlását, és állj sorba a virágokért azon a réten a Pároddal együtt! Szeretettel, Nagyapád! Nem tudom, miért, de az volt az érzésem, hogy az Öreg nagyon fontosnak tarthatta ezt a levelet. Úgy tűnt, igencsak komolyra vette a figurát. Persze érthető, hiszen a számára legfontosabbról írt Robertnek. Belegondoltam, hogy valószínűleg azért, mert számára a „belső találkozás” volt a házasság személyes értelme, mint ahogy ez a korábbi levelekből és az életéből számomra kiderült. Ma is úgy gondolom, hogy számára e „találkozás” nélkül egy kapcsolatnak nem volt értéke. Egy kérdést fel kellett tennem még magamnak: Vajon miért félek annyira attól, hogy belém látnak? A válasz nem volt annyira nehéz: „Mert, ha meglátják, hogy milyen vagyok, és mit akarok valójában, akkor megbüntetnek érte, nem fognak szeretni és elfogadni”. Ez azt jelenti, hogy mindannyian olyan gyerekek vagyunk, akik vastag FALAK mögött rejtegetik önmagukat, és nem a saját életüket élik. Úgy halunk meg, hogy sosem éltünk. Ahogy a Pink Floyd kristálytisztán elénekelte – gondolkodtam. Azután eszembe jutott egy naplóbejegyzésem, amit egy világos pillanatomban írtam le: „Sosem értettem, hogy miért olyan veszélyes a szeretet. -----------Hát, mert a számunkra legértékesebb dolog, Amellyel megvesztegethetőek vagyunk,
40
És amiért a legkönnyebbe adjuk fel, És áruljuk el önmagunkat.” Végül is, ha ez megtörténik, érthetőek a következmények – gondoltam tovább. Ha elveszítjük önmagunkat, akkor a legfontosabb viszonyítási pontot veszítjük el a SAJÁT ÉLETÜNK szempontjából. De ha ez általánosan igaz, akkor egy társadalom-átvilágításnál az derülne ki, hogy miközben a többség önfeladásra épített kapcsolatokban él, azaz „mindenki” mást szeretne, mint akivel éppen él, valójában ennek semmi értelme, mert élhetne azzal is, akit megálmodott magának. Ha a fiatalok rászánnák a megfelelő időt és energiát, megtalálhatnák az igazi párjukat. Ez lehetséges. Persze, van itt egy létfontosságú SORREND: először önmagukat kellene elfogadniuk és felfedezniük, és csak ezután tudnák ŐK megkeresni a párjukat. Hirtelen kitárult a képzeletem előtt egy olyan világ, amelyben láttam a kortársaimat, ahogyan színes egyéniségként, ismerve önmagukat és hűen önmagukhoz éltek, illetve visszautasítottak minden olyan erőt, amely letérítette őket saját útjukról. Nem sodródtak, hanem céltudatosan haladtak a saját maguk által kitűzött egyéni és közösségi célok felé. A számukra létfontosságú dolgokban nem kötöttek kompromisszumokat, nem árulták el az álmaikat. Egyszerűen csak „Nem!”-et mondtak arra, hogy olyan megállapodásokat kényszerítsenek önmagukra, amelyekről TUDTÁK, hogy a szívük belehalna. Felszabadultan és nyugodtan éltek. A köztük létrejövő együttműködések, pedig megbízhatóak voltak..., így aztán a társadalomban helyreállt a bizalom. Mivel a férfiak és a nők újra megbízhattak egymásban, a nemek közötti háborúnak vége lett. Arra is rájöttem, hogy valószínűleg a párok egyike-másika azért lesz házsártos és érzékeny sok kicsi, apró dologra, mert a háttérben ott van az A NAGY árulása, hogy nem hű önmagához, eredeti szándékához. Ebből világosan következett a számomra, hogy VAN olyan „bögre-kristálypohár”- konfliktus is, amelynek a FŐ OKA, valójában, egy háttérben meghúzódó árulás, pl. egy fontos saját cél feladása. Végül is, arra neveltek bennünket, hogy „jók” legyünk. Elég kellemetlen elvárás, hogy most meg „légy önmagad”. Meglepődve azon, milyen súlyos kérdéseket tisztáztam magamban, arra ocsúdtam fel, hogy délután három óra is jócskán elmúlt, amit a kakukkos óra helyett most a gyomrom jelzett. De érdeklődésem nem lanyhult, így evés közben is tovább olvastam, éppen Ling mama egy különösen hosszú levelét... Finnország, Inari6B. 2000. április 13. Drága Anna! Nagyon köszönöm a születésnapomra küldött ágyterítőt! Amikor megláttam, hogy rá vannak stoppolva ezek az anyagra kinyomtatott fotók..., egyszerűen szóhoz sem jutottam, hogy ez mekkora ötlet!! Nem is tudtam, hogy a fotókat már vászonra is ki lehet nyomtatni..., és így rávarrva a terítőre..., hát..., nagyon-nagyon hálás vagyok Neked ezért a meglepetésért!. KÖSZÖNÖM! Pedig olyan rettenetes levelet írtam Neked a múltkor a pénzügyekről, hogy féltem, elijesztelek a tanácsaimmal, annak ellenére, hogy őszinte jószándékkal írtam Neked..., de, hála Istennek, nem értetted félre! Örülök neki! Biztosan érzed Te is, hogy mennyire nehéz ezeket a dolgokat megfogalmazni... Azt írod, hogy meséljek még sok-sok mindent, mert annyira tetszenek Neked a gondolataim, hogy még a gyermekeidnek is lefűzöd a leveleimet..., de meg kell mondjam Neked őszintén, mar nagyon kell keresgélnem, hiszen olyan sok mindenről írtam már. Úgy érzem, lassan ismételni kezdem magam, amit igazán nem szeretnék... De talán van itt Neked meg egy érdekes történet, azután nyugodtan kérdezzél
41
még... bátran. Nem meséltem Neked arról, hogyan találtam meg Nagyapádat abban a sokat emlegetett katedrálisban..., és persze azokról a dolgokról sem, amelyek megelőztékezt. Igazából azt szeretném megosztani Veled, hogyan találtam meg én a Páromat. Azt gondolom, hogy ez talán érdekelhet még Téged. Mint ahogy korábban már említettem, én olyan családban nőttem fel, ahol a szüleim szeretetben éltek egymással. Én minden nap és minden hétvégén láttam, hogy miként fejezték ki egymás felé a szerelmüket, és azt, hogy fontosak egymásnak. Ez természetesen nagy szerencse, hiszen így volt előttem egy minta, amire később támaszkodhattam. De volt ennek egy másik következménye is, amit csak most, ennyi idő távlatából tudok pontosan megfogalmazni, mégis, azt hiszem, nagyon fontos. Arról van szó, hogy mivel én élő példát láttam egy jó hazásságra, ezert én tudtam, hogy ez tényleg lehetséges. Visszatekintve az életemre, ez döntő volt. Mert annak a jelentősége, hogy valaki TUDJA, hogy nem egy illúziót kerget és tűz ki célul - felbecsülhetetlen! Kitartásra ösztönöz. Sok lány és nő azért adja fel igazi párja megkeresését, és megy bele erkölcsileg is vitatható kompromisszumokba, mert fél, hogy egyedül marad, és kicsinek látja annak az esélyét, hogy lehetséges megtalálni az „igazit”. Elhiszi, hogy jó hazásság nincsen, mert sosem látott ilyet! Ezért elsieti a döntést. A fenti sorok igazak ugyan, de szerintem látható, hogy itt három különböző dologról kell beszélni, és ezek valódi sorrendjéről, amely a fenti bemutatásnak pont az ellentéte. Az életben valójában úgy történik, hogy egy lány... 1. Elhiszi, hogy jó házasság nincsen és nem lehetséges, 2. Ezert minimálisnak látja az esélyét, hogy "igazi" létezik és meg lehet találni, 3. Ezek után már úgy gondolja, hogy ha tovább keres, csak eltelik felette az idő, így megragadja a kínálkozó lehetőséget, és hozzá megy EGY férfihez, tehát feladja az eredeti célját. Szomorú receptje ez sok nő hétköznapi és csendes tragédiájának. Sajnos minden ezzel az egyszerű dologgal kezdődik: nincs bizonyosság afelől, hogy igenis LÉTEZIK jó házasság. Nem lehet hibáztatni ezért a lányokat, hiszen nem reklámozzák a tévében a boldog Párokat, de a "játék" kedvéért megmutatom Neked, hogyan lehetne ez másként: 1. Tudja, biztos benne, hogy jó házasság, mély, igaz szeretetre épülő házasság – bizonyos feltételek teljesülése esetén - lehetséges. 2. Ezert eldönti, hogy milyen az a férfi, akit ő "igazinak" tudna tartani. Eldönti, hogy megtalálja Őt, és valóban mindent megtesz ezert... égen-földön, belföldönkülföldön is keresi..., keresi..., keresi, azaz pl. ismertté, elérhetővé, megszólíthatóvá teszi magát! Közben TUDJA, hogy mit keres. 3. Mindeközben sokat ismerkedik, flörtöl, tanulja önmagát és a férfiakat, de mindig visszautasítja azt, hogy hosszú időt, netán éveket (!) töltsön olyan férfiak társaságában, akikről az első órában ÉRZI, hogy nem Róluk álmodott. Nem áltatja magát és a másikat. Nem a könnyebb utat választja. Őszinte leszek Hozzád Anna. Én pontosan ezt tettem. Így találkoztam Nagyapáddal... Igen, sok férfi volt az életemben, de mindig az álmom volt az, ami vezérelt. Nagyon eltökélten tudtam, hogy SOHA nem fogom feladni. Tudtam, hogy léteznie kell annak a férfinak, akiről mindig is álmodoztam. De hidd el, nem illúziókból állt ez az álom. Ez fontos! Ez a két dolog nem ugyanaz! Az álmok olyan magasrendű, értékes célok, amelyekre az ember vágyik, de el is érheti őket, ha összeszedi magát. Az illúziók hamis célok, amelyek délibábok, és nem léteznek. Ahhoz, hogy ne sodorjon el a férfiak szenvedélye és erős szándéka, egy nagyon kegyetlen dolgot meg kellett meg tanulnom. Talán furcsa lesz első hallásra, de meg kellett tanulnom PUSZTITANI. Kötödéseket kellett elszakítanom, tudatosan
42
elvágnom, és ezzel kapcsolatokat lezárnom. Ezt én pusztításnak éltem meg. Ahhoz hasonlóan, ahogy a kertben gyomlálni szoktunk, néha pusztítanunk kell ahhoz, hogy valami más élni tudjon MAJD. A gyomlálást most kell elvégeznünk, de ennek gyümölcseit csak később élvezhetjük. Nemet kell mondanunk egy azonnali kisebb Öröm átélésére - egy későbbi nagyobb öröm elérése érdekében. Azt hiszem, ez az ára annak, ha az ember hű akar lenni önmagához. Nem igaz, hogy ez nem kíván erőfeszítést De legfőképpen azt kívánja, hogy nagyon-nagyon PONTOSAN tudjuk, hogy hova akarunk megérkezni és hova nem. Csak egyetlen helyre akarunk megérkezni ugyanis - és sok ezer másik helyre NEM. Tehát nem mehettem hozzá MINDEN férfihez, aki feleségül kért, mert én tudtam, hogy kit keresek. Most már elmondhatom: nyolc kérőm volt. Sokszor nagyon nehéz volt, nagyon fájt nekem is, de mindig azzal vigasztaltam magam, hogy MEGÉRI VÁRNI ÉS KERESNI, és nem elpazarolni az időt. Én nem másokat akartam szeretni, hanem azt a férfit, akit TELJES szívemből akartam. Nem akartam elpazarolni az időt és a szeretetet másokra. Mindig úgy gondolkodtam, hogy én azt az időt az "igazi Párommal” akarom eltölteni, és minél többet pazarlok el ebből az időből, annál kevesebb marad a közös életünkre. Persze, nekem is voltak olyan spontán és nagy szerelmeim, amikor úgy éreztem, hogy teljesen mindegy, hova kell követnem a férfit, megteszem. De mivel pontosan tudtam, hogy milyen társról álmodom, idővel mindig észrevettem, hogy hol van az a NAGY különbség, amely hosszútávon majd feloldja a harmóniát köztiink. Amikor ez világossá vált, én nem kezdtem el megváltoztatni a férfit, akit egyébként mindig - szerettem, hanem szépen, érthetően, de határozottan lezártam a kapcsolatot, átadva magam az élet új lehetőségeinek. Tudod, Anna, én legszívesebben azt mondanám a fiataloknak, hogy higgyenek a szemüknek, amikor párt választanak. Persze, ha valaki már nagyon sokszor csapta be önmagát, akkor ez nem fog egykönnyen menni De én mégis úgy gondolom, egy lány igenis tudja, hogy TISZTA SZÍVBŐL akarja-e azt a férfit, aki előtte áll, és az illető méltó-e a szerelmére. Ha ezt nem csak a következő három órára gondolja végig, hanem HOSSZÚTÁVRA mérlegel, akkor legtöbbször nem olyan nehéz dönteni. Nekem is idő kellett ahhoz, amíg rájöttem, hogy a szerelem édes mámora nem alkalmas a nagy döntésre. Egyszerűen nem alkalmas erre. A szerelem valóban az érzelmek hömpölygő áradata, melynek sodró ereje feloldja énünk hatarait, és hajlandóak vagyunk megszabadulni végre az elkülönültségünktől. Feloldódunk egymásban, mint kávéban a tej. Ez csodalatos tapasztalat és élmény. De a hasonlatnál maradva: sajnos az érzelmeknek semmi közük ahhoz, ha "családi kávénkat esetleg savanyú tejjel öntjük fel. Minden nőnek meg kell értenie, hogy később túl sokat veszíthet A CSALÁD MINDEN TAGJA, ha sodródni hagyja magát. Ezt fontos megérteni! Tudom, hogy kegyetlenül hangzik. Sajnos mégis igaz. A szerelem az újdonság varázslatos csábítása, a vonzódás feszültségének és a közelség gyönyörének tánca, amit élvezni kell, mert az élet különlegesen lenyűgöző délibábja, az érzelmek lenyűgöző és művészi önkifejezése. De a szerelem két ember kapcsolatának a dísze, nem pedig maga a kapcsolat, vagy annak lényege. Mint ahogy karácsony éjjelen a színes égőkkel feldíszített városi hidak is gyönyörűek, de egy embert sem bírna el pusztán a lámpasor. Ne felejtsük el: a művészet arra való, hogy valami SZÉP legyen, az eszünk pedig arra, hogy hosszútávon is JÓ maradjon. Mindkettőre szükségünk van, de nem szabad felcserélnünk őket. Ezzel nem akarom csökkenteni a szerelem jelentőségét, de, Anna, minden jel arra mutat, hogy a családjaink széthullanak, ha a szerelmi mámort párválasztásra használjuk. Nem erre való. A hazásságnak akkor jön el az ideje, ha a legfontosabb dolgokat már megfigyeltük, és helyesen, ésszerűen VÉGIGGONDOLTUK a dolgokat. Mondhatjuk - mi nők -, hogy ez így túl nehéz és kényelmetlen, de az igazság az, hogy ettől a valóság kegyetlen tényei nem változnak meg, és a gyermekeink
43
jövőjét tehetjük tönkre ezzel. Na, de visszatérve Nagyapádra... Az oslói katedrális főhajójában láttam meg jellegzetesen hullámos, már enyhén őszülő haját, ahogyan a jobb oldali bejárat felől besétált az oltárral egyvonalban. Meglepett, hogy a keletiek jellegzetes mozdulatával hajolt meg az oltár előtt, tehát feltűnően nem keresztény módon. Én egy padban ültem, mert csendre vágytam. Arra a csendre, amely csak az ilyen nagy és régi templomok sajátja. A kezében egy barna bőrkalapot tartott, amely már első látásra is remekül illett a szakállához, illetvea szarvasbőr zakóhoz is, amelyen egyértelműen indián jellegű díszítőcsíkok voltak. A csontszínű lezser vászonnadrág is olyan emberről mesélt, akinek van stílusa. Én mögötte ültem a jobb oldali padsorban, onnan vettem észre. Ahogy lassan megfordult, úgy nézett kőrbe,mintha Övé lenne az egész templom teljes tere, az arcáról pedig sugárzott a csodálat. Felfele nézett és fordult éppen, amikor hirtelen lepillantott és összeért a tekintetünk. Ő sem húzta el a fejét. Észrevettük egymást. Nem mosolygott, csak szelíden nézett. Sokáig. A tekintete olyan nyugodt-kék volt, mint az óceán vihar után, és annyi kedvesség, érdeklődés és tiszteletvolt benne, amennyivel egy egész leányiskolát le lehetett volna venni a lábáról. Én néha visszapillantottam Rá, Ő csak kedvesen nézett, azután lassan, mosolyogva kisétált a templomból. Azt hittem nem látom többé... Nemsokára a szállodám felé indultam, szintén az oldalsó bejáraton keresztül. A gyönyörű napsütésben talán csak 20 métert sétálhattam, amikor egy kb. tízéves kisfiú szaladt oda hozzám, a kezembe nyomott egy hatalmas rózsacsokrot, majd mosolyogva elszaladt. Nem is tudom, mi volt nagyobb: a meglepetés vagy az ijedtségem, de akkor már volt egy olyan érzésem, hogy más nem lehet a háttérben, mint az a „kalapos szakáll”. Különös tekintettel arra, hogy senkit nem ismertem Oslóban, hiszen csak átutazóban voltam. A csokorban egy kis borítékot vettem észre, éppen belefért egy névjegykártya, melynek a hátuljára zöld töltőtollal, szép kézírással Nagyapád a következő sorokat írta fel nekem: „Rád várt a Hold évszázadok óta? S a nap is Temiattad virradt rám? Engedte az Isten, hogy még maradjak, Tán, hogy a csókodat érezze a szám?” Kisasszony! Boldog vagyok, hogy láthattam Önt a templomban. Tudja, honnan-e vers? Remélem, hamarosan viszontláthatom... Körülnéztem, kerestem a tekintetemmel újdonsült hódolómat, de nem láttam sehol. A csokor hatalmas volt, csodálatos és nehéz, így nem volt mit tennem, lassan továbbindultam a napsütésben. A lelkem meglepetten izgatott volt, hiszen tudtam, hogy csak a kalapos idegen lehetett. Néha visszanéztem, de csak nem láttam Őt sehol. Már vagy 150 méterre voltam a templomtól és igazából kicsit szomorú voltam, hogy hódolómnak nincsen bátorsága elém állni, és ez lesz a vége a találkozásunknak, amikor egy – turistáknak városnézésre fenntartott – nyitott lovashintó állt meg mellettem, amiben természetesen Nagyapád mosolygott a szép szemeivel. Hihetetlen, hogyan tudott nézni azokkal a szemekkel! Ott ült a hintóban, a lábánál egy vödör vízzel, én ott álltam a járdán, kezemben a nehéz virágcsokorral. Leszállt a kocsiról, és kellemesen mélymeleg hangján – persze cinkos mosollyal – a következőt mondta: - Kisasszony, megengedné a virágjainak, hogy felfrissüljenek ebben a vödör vízben, ami véletlenül éppen itt van ezen a hintóm??! Tulajdonképpen oldoggá tenne, ha elfogadná a segítségemet, és kocsikázás közben elmesélhetném a vers keletkezésének körülményeit, arról nem is beszélve, hogy – szintén kocsikázás közben (!) – megmutathanám Önnek ezt a gyönyörű várost, amelyet én is csak fél napja ismerek. Láthatja, ez már három komoly érv, hogy igent mondjon... Könnyed volt, szimpatikus és magabiztos. A romantikáról nem is beszélve.
44
Úgyhogy mosolyogva azt mondtam: „Rendben. Ám legyen..., mivel a virágjaim valóban szomjasak..., a vers pedig igazán szép. Köszönöm!” – azzal felszálltam a hintóra, Ő udvariasan felsegített, a kocsis lovai pedig végigvittek bennünket a város legszebb utcáin, amelynek gyönyörűségeiről természetesen Nagyapád sem tudott semmit. Soha többé nem váltunk el egymástól a szívünkben, pedig még évekig nem éltünk együtt, csak leveleztünk, és néha-néha találkoztunk, évente két-három alkalommal, egyre hosszabb időkre. Valójában már ott Oslóban, azon a csodálatos szikrázó napsütésben beleszerettem. Éreztem, hogy MEGTALÁLTAM azt a férfit, akire egész életemben vártam. Az idő szerencsére igazolta ezt. A négysoros versről – ahogy sejtettem – hamar kiderült, hogy Ő írta nekem, amikor kiment a templomból, és elindult a legközelebbi virágos bódé felé... A kis névjegykártyáy azóta is őrzöm a verseskötetek egyikében, melyeket később szintén Tőle kaptam. A mai napig összesen 962 vers – nekem, rólam, rólunk. Hidd el, Anna, ha semmi mást nem kaptam volna Belőle egész életemben, akkor is boldoggá tenne a tudat, hogy része, illetve részese lehettem az Ő világának, és bepillantást nyerhettem a lelkébe... Most megyek és átölelem a Nagyapádat, ezt a kedves dörmögő mackót, akit én annyira megszerettem, Te meg nyugodtan kérdezzél még és írjál. Szeretettel, Nagyanya - Végül is egyszerű: figyelj ezerféle dologra, légy tökéletesen tisztában magaddal és a „jelölted” jellemének szokásokban megnyilvánuló „érdekességeivel”, közben fogd is vissza magad, nehogy a „süni-effektus” megváltoztassa szegény „megfigyeltet”, és ha eközben arra eszmélnél, hogy szerelmes lettél, semmi nem ment meg Téged a rossz párválasztástól...; na, itt van az a pont, ahol kezd most már elegem lenni kedves őseim bölcsességéből – mormogtam dühösen magamban, mint Robinson a szigetén, amikor nem vették észre a hajók. Közben – a hanyatt esést kockáztatva – megpróbáltam kikászálódni függőágyam andalító rabágából, és folytattam a kifakadást: - Vajon hány dologra kéne egyszerre figyelnie az embernek, mennyi tényezőt kellene még figyelembe vennie ahhoz, hogy „Őfelsége Első Suutari Királykisasszonyt” nagy nehezen becserkéssze??! Mégiscsak sok nekem, hogy az az egyszerűnek tűnő kis probléma, hogy a diszkóban éppen melyik csajt viszem haza, most akkora problémává terebélyesedik, hogy azt sem tudom, hol áll a fejem! Majd nyitok egy magánegyetemet, és öt évig oktatom ezeket a leveleket a „Felsőfokú Párválasztási Szakértő Szakon”. Kiemelem a felvételi tájékoztatóban, hogy „BOLDOGTALAN ÉS ELVÁLT SZÜLŐK GYERMEKEI ELŐNYBEN (!), különösen akkor, ha a matematikai variációelméletben ÉS a párválasztási valószínűség számításban ÉS a kombinatorikában is jeleskednek!”. FELVÉTELI NÉLKÜL veszem fel azokat, „akik elfogadhatatlanul döbbenetes párválasztási tapasztalataik ellenére egyetlen percen belül oldják meg a tizenöt-ismeretlenes egyenleteket, természetesen fejben”... Mivel a Nappal együtt a jókedvem is elbújt a sűrüsödő felhők mögé, jobbnak láttam gyorsan mindent összepakolni és hazafelé venni az irányt. Mivel még igencsak hűvös szelek fújtak „finn honban”, kirándulásom végét athatotta az enyhe didergés. Bátyám már messziről látszott, ahogy a mólónál várt egy pulcsival a kezében, és természetesen aggódott egyetlen öccse sorsa miatt. Kifejezetten jólesett a törődése, de leginkább arra vágytam, hogy megosszam Vele ismét növekvő dühömet és zűrzavaromat, hiszen biztos voltam benne, hogy Ő is keresztül ment ezen. Keresztül KELLETT mennie. Akkor még nem tudtam, hogy valójában Ő éppen erre várt. A kenut együtt emeltük ki a vízből és vittük vissza a fabódéba. Ő látta rajtam, hogy valami történt velem, és rákérdezett, de én elhárítottam a válaszadást, mert nem akartam belekezdeni. Úgy éreztem, még szükségem van egy kis időre. De megbeszéltük, hogy – mivel ma éjszaka ők is itt maradnak – vacsora után átjönnek
45
hozzám, a kis házba, egy üveg Tokaji Aszúval. Amikor beléptünk a nagy házba, Nővérem már éppen leszűrte a gőzölgően forró, frissen főtt spagettitésztát. A milánói szósz fűszeres illata és a kellemes otthonosság melege egyszerre csapott meg bennünket. Mint régen otthon. Ritka jóleső érzés töltött el, ha arra gondoltam, hogy a testvéreim mindig mellettem álltak. Ők olyanok voltak nekem, mint az elefántcsordában a nagy öregek, akik az ormányukkal mindig terelgetik a kis elefántokat. Valamelyikük mindig megborzolta a fejem búbját, ha valami félresikerült. A legjobb, és a számomra legértékesebb mindig az volt a kapcsolatunkban, hogy ők mindig elfogadtak engem anélkül, hogy nagy őrültségekben a cinkosaimmá váltak volna. Ők mindig JÓL szerettek. Nem tudom, hogy miattuk vagy az étel miatt, de háborgó lelkem is megnyugodott. Jókedvünk lett vacsora közben, hiszen közösen elevenítettük fel, hogyan szívtuk-szürcsöltük gyerekkorunkban mindhárman a spagettitésztát, és hogyan kötöttük össze őket „horgászcsomóval” majdnem egyméteresre. Egyetértettünk abban is, hogy ezek azok az élmények, amiért fontos, hogy az embernek legyenek testvérei, és amiért annyira jó gyereknek lenni. A vacsora után én hamarabb visszamentem a kis házba, és begyújtottam kedvenc kandallómba. Amikor a kakukkos óra elütötte a hét órát, a tűz már ropogva égett, és a nagy hasábok is megadták magukat a forróságnak. Volt időm rendet is rakni, mire a bátyám megérkezett a borral. - Micsoda lakájosság ilyen kis helyen! – köszönt be, az ajtóban állva. - Na, gyere már beljebb, ez az én kis birodalmam. – fogadtam, mint akinek tényleg valamiféle különleges jogcíme lenne erre. - Ezt nevezem! Akkor, ha nem tévedek már csak egyedül Clara hiányzik ebből a királyságból, hogy ünnepélyesen átvegye a királynő trónját... – mondta a bátyám sokatmondó mosollyal a szája sarkában, hiszen mindig is kiváló dramaturgiai rzéke volt ahhoz, hogyn térjen elegánsan a lényegre. - Hát persze! Meg egy „Használati Utasítás” a mellényzsebedből ehhez a labirintushoz, ami ezekben a levelekben van. – válaszolt belőlem egy „durcás kölyök”. - Jól van, jól van. Mesélj! - Nézd, most tartok a tizenkettedik levélnél, most fejeztem be. De ha a fejemet látnád belülről, akkor éppen egy óriási csatatér kellős közepén találnád magad, ahol százötvenféle „tévedés” harcol százötvenféle állítólagos „bölcsesség” ellen, miközben az az icike-picike problémám van, hogy gőzöm sincs, hogy ki van velem, ki ellenem, és mi az igazság. Mondhatnám úgy is, hogy az ÖSSZES HARCOS MINDKÉT TÉRFÉLEN UGYANABBAN A RUHÁBAN VAN! Érthető a probléma? Ha Clara felhívna – ami tulajdonképpen bármelyik pillanatban megtörténhetne, ha bekapcsolnám a telefonomat -, azt sem tudnám, hogy mégis mit mondjak Neki!? Ma még nem beszéltem Vele, mert nem vagyok biztos abban, hogy azzal az emberrel beszélne, aki idejött! - Ha jól értem, ezek a levelek teljesen felforgatták a meggyőződéseidet önmagadról, a párválasztásról és a nőkről... - Igen, jól érted. Tudod, olvastam a leveleket, és először teljesen kiakadtam rajtuk, mert szemben álltak azzal, ahogyan én gondolkodtam még tegnap. Clarával már esküőről beszéltünk, nagyapa pedig kijelenti, hogy ne nagyon fontolgassam ezt ilyen fiatalon, ezért meg ezért meg ezért... Akkor akadtam ki először. Azután persze láttam, hogy nem hülye az Öreg, és igencsak elgondolkodtatott. Tudtam, hogy igaza van, és minden szava mögött élettapasztalat van. Persze ez ciki. De túléltem, és igazán sok mindenre rájöttem..., tulajdonképpen, azt hiszem, felnyitotta a szemem. Olyanok ezek a levelek, mintha valami tükröt tartana az ember elé. De ezt Te is tudod, igaz? - Igen. Igaz. - Azután jött ez a mai nap, és azt hiszem sok lett hirtelen. Amikor Ling mama
46
arról mesélt, hogy „a családjaink széthullanak, ha a szerelmi mámort párválasztásra használjuk”, akkor, azt hiszem, elegem lett. Mi a fene ez??! – gondoltam magamban. Hát semmi nem marad meg abból, amiben hittem eddig? Mondd, Robert, mi marad meg??! – kérdeztem elkeseredetten a bátyámat. - A csillagszóróid. A csillagszóróid mind megmaradnak, tesó. Senki nem veszi őket el tőled. – válazolta csendesen. Én pedig elkezdtem zokogni, mert az elkeseredés utat tört magának a szememen keresztül, akárhogy szégyelltem. Úgy folyt a könnyem, mintha évek óta erre a sírásra gyűjtögettem volna..., azt hiszem, iszonyú feszültségek halmozódtak fel bennem a levelek hatására úgy, hogy nem is vettem észre. Bátyám átnyújtott egy csomag papír zsebkendőt, ami addig az ablakpárkányon pihent, de amikor felpillantottam, láttam, hogy őt sem hagyta hidegen ez a pillanat, bár tartotta magát. - Tudod, a saját csatatereden Te döntesz. Te vagy a kapitány. Tehát TE mondod majd meg azt is, hogy ki van Veled. Te döntöd el, hogy számodra mi igaz. – folytatta a magyarázatot testvérem. - Hogy érted ezt? - Úgy értem, hogy a csillagszóróid felett is TE rendelkezel. Igaznak tarthatsz szinte bármit, és az a csillagszóród égni és ragyogni fog a TE számodra. Nagyapáék levelei „csak” arról szólnak, hogy szerintük vedd majd figyelembe a Tőled független valóságot is, jól figyeld meg az életet, és ne tagadd le magad előtt azt, amit megfigyeltél. Mert vannak olyan dolgok, amik NEM a Te csillagszóróidtól függnek. És ez néha sajnos csak IDŐVEL válik egyértelművé, mivel egy darabig nem akarjuk ezt látni. Ők megfogalmazták nekünk mindazt, amire idős korukig rájöttek. De ezek a dolgok SZÁMODRA csak akkor lesznek a Te égő csillagszóróid, ha saját magad figyeled meg őket az életben, és saját magad DÖNTESZ a sorsukról. Csak attól kerültél zűrzavarba, hogy MÉG nem döntöttél. Érted? - Hm..., azt akarod mondani, hogy hirtelen „felhajtottam egy nagy korsó” új csillagszórót, amelyek eddig nem léteztek a számomra, de annyi erejük még gyújtatlanul is van, hogy dübörögve követeljék elhelyezésüket a fejemben, miközben ezzek megkérdőjelezik – a már korábban meggyújtott – égő csillagszóróim létjogosultságát? Csak ez okozza ezt a feszültséget? - Pontosan. Hiszen nézd meg az első és utolsó levél között eltelt időt! Hónapok teltek el! Volt idő feldolgozni. Amikor én megkaptam egy levelet, kb. Egy hét múlva válaszoltam nagyapának, és nagyjából egy újabb hét volt, mire megkaptam a következőt. Én ez alatt az idő alatt – általában á TÍZSZER is elolvastam egy levelet! Te pedig két nap alatt majdnem az egész paksamétát elolvastad! Jó reggelt! – mondta nekem megváltó szavait, miközben barátságos mosollyal jelezte, hogy érti milyen nagyságrendű slamasztikában csücsülök éppen. - Hát ez remek – nyugtáztam – szóval túllőttem magam... Két nap alatt elvégeztem nagyapám Párválasztási Egyetemét. - Valahogy úgy. Tehát a megoldásod is következik a fentiekből: végy EGY csillagszórót, gyújtsd meg, HA akarod, azután ne felejts el gyönyörködni benne! Amikor kigyönyörködted magad, jöhet a következő. Ha lehet, ne gyújts meg EGYSZERRE ötven csillagszórót! - Jól van, már értem. Tehát el kell döntenem, hogy mit ogadok el nagyapáék leveleiből, ehhez újra kell majd olvasnom őket, és el kell tudnom helyezni a világomban az Ő bölcsességüket, egyesével. A fentiek értelmében ez nem öt percig fog tartani. Ráadásul össze kell vetnem őket a saját tapasztalataimmal és megigyeléseimmel, hogy saját döntésem legyen róluk. Tényleg! – és ekkor hirtelen eszembe jutott az a korábbi gondolatom, amelyet nagyapám első néhány levele ihletett: „...ahhoz kell az idő, hogy hajlandó és képes legyek azt látni, a,mi vagyok, amit akarok, és ami van.” Megértettem végre. Ezután már lassan visszatért belém a derű, és újra visszatért az életkedvem. Nem lehetett volna könnyen eldönteni, hogy ki örül neki jobban, a
47
bátyám vagy én. A nővérem is megjelent a kis ház ablaka előtt, és mi örömmel fogadtuk, mint akiknek semmi más dolguk nincsen, mint ÜRES borospohárral a kezükben a tüzet nézni. Aznap a levelek már nem kerültek szóba, de a tűz mellett borozgattunk majdnem éjfélig. Beszélgettünk nagyapámékról, és a testvéreim elmesélték, milyen volt Velük nyaralni. Ez volt az a nyaralási lehetőség, amellyel én sosem éltem. Aznap este értettem meg, hogy igenis vannak olyan döntések, amelyeket sosem lehet jóvátenni. HARMADIK NAP Fura dolog úgy ébredni, hogy az ember tizennyolc éves. De ha az embernek két idősebb testvére van, biztos lehet benne, hogy ezt a napot nem fogja elfelejteni. A szemem még csukva volt, amikor az ágyam mellett énekelni kezdték a kétszólamú köszöntő éneket, a hatalmas torta tizennyolc gyertyájának lángja pedig úgy ficánkolt, mintha ez megmentette volna Őket az elfújástól. Hát tévedtek! Amikor a gyertyák füstjét is elhessegettem, az ajándékozás következett. A szépen becsomagolt, hatalmas dobozban – amit a nővérem tett le elém – egy gyönyörű, nagy méretű, valódi bőrkötésű naplót találtam, kiváló minőségű üres lapokkal tele. A lapok mindegyikének közepén az én monogramom látszott, vízjelként. Mellette egy dobozban egy üveg „nagyapaféle” zöld tinta és egy töltőtoll várt rám, amibe két szó volt gravírozva: „Szeretettel nagyapádtól...”. hirtelen a nővéremre néztem, majd a bátyámra, és megértettem, hogy igen, ez az Ő tolla volt. Ezzel írta az összes levelét nekünk, és ezzel írta utolsó levelét Csinginek is... a naplójába. Megható és zavarbaejtő pillanat volt. Ugyanakkor tudtam, hogy ha nővéremék így döntöttek, akkor ezt alaposan átgondolták, és ez az Ő végleges döntésük. Végül csak annyit tudtam kinyögni: „Köszönöm Nektek.” Hogy oldja egy kissé az emlékezés és a meghittség súlyát, bátyám felbontotta az odakészített pezsgőt, és ezzel – azt hiszem – igencsak jót tett mindegyikünkkel. Koccintás után felém nyújtotta a tortaszelőt és megkért, hogy vágjam fel a tortát. Különösen kihangsúlyozta, hogy magammal kell kezdenem az osztást, azon a ponton, ahol a torta szélén egy pici 18-as szám is van, és ők addig nem esznek egy falatot sem, amíg végig nem nézhetik, hogyan habzsolom be KÉZZEL a tortaszeletemet. Megadtam magam, és mit sem sejtve nagy élvezettel kezdtem el falni a tortámat. Azt soha nem gondoltam volna, hogy egy kulcsra fogok ráharapni, ami olyan ügyesen volt elrejtve, hogy a vágásnál semmit nem vettem észre. -Hát ez meg mi?! – kérdeztem, miközben kivettem a számból a meglepetést. - A Te robogód kulcsa, ami itt áll a ház előtt! Nézd csak meg! – nézett rám sokat sejtetően a bátyám, miközben kinitotta a kis házikó ajtaját, és az ágyamból valóban megpillanthattam egy vadonatúj motort. Kipattantam az ágyból, kirepültem a verandára, és nem hittem a szememnek. Kétszemélyes, acélkékre festett, olasz robogó várt kint, feldíszítve. Felejthetetlen pillanat volt. Annak is tervezték. Még órákon keresztül köszöngettem az ajándékokat a testvéreimnek, hiszen annyira váratlanul értek a meglepetések, hogy folyton úgy éreztem, még mindig tartozom Nekik a hálám kifejezésével. Délután három óra volt már, amikorra – természetesen hangos kurjongatások közepette – végigmotoroztam a környék erdei útjait. Azután megebédeltünk, és mindenki elcsendesedett, elvonult a saját kis világába – pihenni. Én már visszamentem a kis házba, és mivel láttam, hogy már csak néhány levél van hátra nagyapáméktól, úgy éreztem, hogy eljött az idő, hogy bevégezzük, amit közösen elkezdtünk. Kiültem az árnyékos verandára, kényelmesen elhelyezkedtem, és újra belemerültem az olvasásba... Finnország, Inari7A 2000. április 28. Kedves Robert! A kérdésed nyílt és egyértlemű, és én is igyekezni fogok, hogy végül
48
hasonlóképpen válaszoljak. Semmi okom nincs arra, hogy elkerüljem a szexualitás témáját, ami annyira mélyen a természet része, hogy ki se lehetne irtani onnan. Nem is volna hasznos. Először is le kell szögeznem, hogy a szexualitásról érdemes, tudni, hogy NEM HOZZÁD tartozik, hanem a TESTEDHEZ. Mondhatnám azt is, hogy a testünk néhány évtizedig tartó FESZTIVÁLT rendez az Élet tiszteletére, amelyre – kötelező jelleggel – TÉGED is meghív mint díszvendéget. Valójában föl sem állhatsz a székedről, annyira marasztal – különösen az első húsz évben. A Program elég feszesen indul, néha hormonokat is felszolgálnak, azután következik a meghívott Szirének csábos tánca – évezredek óta. A Program régóta nagyon sikeres, és az Élet folyamatosan tapsol a díszpáholyban – ünnepli saját halhatatlanságát. Ne haragduj az Életre ezért, hiszen a legnagyobb bohém, akit valaha ismerni fogsz! Imádja a változatosságot, a pompás megjelenést, a mulandó szépséget és néha a pazarlást is. Ráadásul van négy kiemelt kedvence: a színház káprázata, a bőség biztonsága, a fiatalság álarca és a halál rafinált segítsége. A szexualitásod ennek a fényűző rendezői zsenialitásnak az ESZKÖZE, amellyel az Élet megszerzi készséges együttműködési hajlandóságodat, hiszen Te is megkapod a részed, ami AZ ÉLVEZET. E nélkül soha nem lennél hajlandó ennyi áldozatra és ennyi árulásra. Különösen nem lennél hajlandó ennyi mindent megtenni egy nő kedvéért, aki annyira más, mint Te, hogy amikor ez először kiderül a számodra, legszívesebben hanyatthomlok elfutnál. Tehát mindenképpen ki kellett valamit találni arra, hogyan tartson össze az Élet egy nőt é egy férfit. A megoldás – a cél szempontjából létfontosságú első években – zseniálisan működik. Az élvezet segít eljuttatni a Férfit a megállapodásig, rábírja a Feleket az együttműködésre, a gyermekek pedig – édes gügyögésük örömével együtt – hosszútávú feladatot adnak a szülőknek. Az anya örül, mert soha nem kell feltennie magának ilyen „buta” kérdést „mi az élet értelme?”, a gyerek örül, mert élhet, boldog és gondoskodnak Róla, az Élet örül, mert a Program sikeres, és a Nagyszülők is örülnek a szomszédokkal együtt, az Államról nem is beszélve! Mindenki örül, mint a mesében... A férfi is. Egészen addig, amíg úgy tapasztalja, VAGY hiszi, hogy Ő is nyert a játékban valamit, ami tényleg az Ővé! Ez nagymértékben a nő – mint Társ – valódi szándékán, bölcsességén és cselekedetein múlik. A tragédia kezdetét sokszor az okozza, hogy a nő – leginkább és hangsúlyozottan – a gyermek születésétől kezdve, észrevétlenül „elhagyja” a férjét, és az Élet érdekeinek képviselőjévé VÁLTOZIK. Ez egy praktikus szerepváltás, amiben az a csapda, hogy a „főszereplő” nem öltözik át! A felületes szemlélőnek úgy tűnhet, hogy minden változatlan, miközben a valóságban jelentős hangsúlyeltolódások történnek a Hölgy „fejében”, amelyek fokozatosan meg is jelennek a színpadon. Néha lehetséges, hogy ezt még Ő maga sem veszi észre. Ezzel összefüggésben az „anyai ösztön” szerepét nem szabad lebecsülni. Képes elhitetni a nővel, hogy a gyermek a férje számára is ugyanazt jelenti, mint Neki, és hogy a férfinek is van családcentrikus „apai ösztöne”. Mire a nő rájön a valóságra, ami „kissé” eltér ettől, jelentős elégedetlenség halmozódhat fel Benne a férje iránt. Ebből az elégedetlenségből születik azután néhol a dráma főszereplője: a „Házisárkány”. Az Élet színházában ez nem mindig szabadon választható műsorváltozat. Tudnod kell, Robert, hogy a szexualitás olyan, mint a nap járása az égen: van madárcsicsergős hajnala, perzselő delelése, és csendes búcsúzása az ég alján alkonyatkor. De ez az a Nap, amelyik, ha egyszer lemegy, soha többé nem látod. Amikor az ember annyi idős, mint Te, még nehezen tudja ezt elképzelni. De később a vágyak elveszítik mohóságukat, egyre ritkábban élednek fel, negyven év felett már Te is érezni fogod, mire gondolok... Amikor pedig annyi idős leszel, mint én vagyok, és az Életnek már nem lesz akkoea szüksége Rád, mint most, akkor leveszi Rólad a szexualitás bilincsét, és visszanyered a szabadságodat.
49
Mindenesetre, mint férfinek érdemes vigyáznod arra, hogy az Élet nagy színjátékában két dolgot sose veszíts el: az egyik a becsületed, a másik a céljaid, amelyek fenntartják a képességed, hogy maradandóan nagy dolgokat hozz létre. Feltehetnéd a kérdést, hogy miért. Azért, Robert, mert ha a hosszú út végén rájössz, hogy a feleséged sosem volt a Tiéd, a gyermekeid kirepülnek, és ismét borotvahabot kapsz csak Tőlük zületésnapodra, ha a vágyak tüze alábbhagy és a huszonegy évesek sem kacsintanak már vissza Rád, vagy ha a régi barátaid sorban elhagynak..., akkor ez a két dolog még mindig a Tiéd marad: valódi önmagad teljessége és az álmaid. Mindkettő kell a boldogságodhoz! Ezt persze nem tanítják a férfiaknak. De nézz bele egy hatvan éves üzletember szemébe, ahogy a pirosnál ül a Jaguárjában, és meglátod, hogy milyen ÁRAT fizetett EZÉRT. Hol van már ilyenkor a szexualitás, hol van már a gyönyörű feleség, és vajon hol vannak a gyerekek!? Pedig fogadok, hogy erőfeszítéseinek javarészét – bár az is lehet, hogy az egészet – ÉRTÜK tette. Ha a negatív forgatókönyv szerint alakul az élet, és a férfi a két legontosabb dolgot is elveszíti, akkor igazán szánalmassá válik, mert tényleg nem marad semmije. Ilyenkor a naplemente már nem gyönyörű lesz, hanem szomorú. De nézzük most újra az élet naposabb oldalát! Számomra a szex a közelség és az összetartozás legbensőségsebb játéka. Nem szeretem azt a szót, hogy „örömszerzés”, mert egy kicsit olyan, mintha munkáról beszélnénk. Márpedig, ha a szex olyanná válik, mint a munka, akkor ott valaki sokat veszít. Valójában a nők olyanok, mint a kiskutyák: játékra, simogatásra és jó szóra vágynak. A játék csupa ismeretlen meglepetés, a simogatás gyengédséget és szeretetet közvetít, a szavk, pedig tele vannak izgató csábítással és romantikával. Egy különbség azért mégis van! A kiskutyák nem igénylik a SZENVEDÉLYT. A nők igen! Ők egy igazi férfit akarnak, nem egy kiskutyát. Minden látszat ellenére – ezt nem érdemes elfelejteni. Természetesen, ha Te ezt még zenével, tánccal, ajándékkal, illatokkal és gyertyafénnyel, vagy ezek bármilyen kombinációjával meg is fűszereznéd, hát kezdenélek félteni, amilyen jóképű vagy... A szeretkezés így is, úgy is hullámlovaglás. Van, amikor sikerül egymás mögött haladni, van, amikor valamelyikőtök elvéti a hullám csúcsát, és van, amikor egyszerre értek fel. A KÖZÖS ÉLMÉNY számít, amely intim közelségben lesz a Tiétek. Persze nem árt, ha értünk a másik nyelvén é tudunk néhány alapvető dolgot „a hullámlovaglásról”. Érdemes jó könyveket olvasni róla, majd MEGLEPNI tudásunkkal a másikat. Én akárhányszor olvastam erről, mindig tanultam valami újat. (Csingi mindig észrevette az „újításokat”... a nők meglepően jó megfigyelők az ágyban IS!) Az olyan nőnek igazán nincs könnyű dolga, akinek a Párja egyszerűen tudatlan ezen a téren. (... és az ilyen férfiak szokták leggyakrabban megkérdezni a végén: „Na, jó volt?”) Arról is kérdeztél, Robert, hogy létezik-e „össze-nemillőség”. Mondhat nekem bárki bármit, de az én tapasztalatom szerint igen, kétféle értelemben is: az igény gyakoriságában és méretben. Ez utóbbi szerencsére nagyon ritka, de az előbbivel vannak problémák. Ha az egyik fél SOKKAL aktívabb, a kialakuló szituációk mindkettőjük számára terhet jelenthetnek egy idő után. De az ilyen helyzeteknek mindig van egy kulcstényezője: vajon a „Felek” ismerik-e annyira önmagukat, hogy reálisan meg tudják ítélni, valójában mennyire lesz létfontosságú ez a különbség a számukra – hosszútávon. Húszéves korban vigyáznék a döntéssel... Vannak Párok, akiket szex terén a Jóisten is egymásnak teremtett. Egyből minden remekül működik köztük, és valóban, egyszerűen tökéletesen egymásra vannak hangolódva... egy orgazmus itt, egy orgazmus ott, és így tovább... (ilyenkor érdemes a falakat hangszigeteleni...). De, ha – véletlenül – nem ilyenek lennétek, NE HALLGASSÁTOK AGYON A DOLGOT. Mit veszíthettek? Csak „a láncaitokat...”.
50
Mert ugyebár: mi értelme van folytatni, ha megbeszélni sem lehet? Tudnotok kell, hogy a másik mire vágyik, és mitől olvad el, és vajon hogyan tudjátok meg, ha nem beszéltek róla, és nem figyeltek oda rá? Egyébként a szex majd mindig olyan jellemzőket hordoz, mint maga az egész kapcsolat. Úgyis mondhatnám, hogy „a részben látod az egészet”. Mi például soha nem szeretkeztünk néma csendben Csingivel, de az egész kapcsolatunkra és a hétköznapjainkra is igaz, hogy mi mindenről beszélgetünk. Ugyanakkor vannak, akikre nem ez a jellemző. Szerintem itt is a hitelesség és az őszinteség a fontos, hogy az ember önmaga legyen, felszabadultan. Ha ebből csend következik, akkor rendben van, de ha ez egy rossz kompromisszum vagy a bensőségesség hiányának tünete, akkor nincs rendben. Vannak, akiknek fontosabb a szexuális telejesítmény, mint az élmény átélése vagy az átélt élmény. Ilyen hozzáállás a nők és a férfiak között egyaránt előfordul. Szerintem boldogabbak lehetnének, ha megtanulnának 3 dolgot „az ágyra” vonatkozóan: 1.Jobban szeretni és elfogadni önmagunkat, 2.Lazítani és valóban kikapcsolódni, 3. Megérteni, hogy a kielégülés NEM CÉL, hanem következmény, tehát a kielégülés nem kötelező, mert a szex nem munka. Itt, Nyugaton, amikor a sikerorientált emberek összejönnek, nehezükre esik a napi teljesítménykényszer után „átkapcsolni” az ágyban, és hajlamosak összekeverni a szenvedélyt az erőfeszítéssel. Pedig akkora a különbség köztük, mint a „spontán” és a „mesterséges” között. Óriási! Ezt érdemes figyelembe venni, már csak azért is, mert ami este még egy óra elteltével is csak „mesterséges”, az lehet, hogy reggelre „spontán” módon tíz perc alatt megtörténik. Ez utóbbi esetben – egyetlen átgondolt döntéssel – két „bonuszt” is nyertek: egy SZÉP estét és egy JÓ reggelt. Hát nem megéri? Van olyan is, amikor egyetlen rossz döntéssel, több életet befolyásolsz károsan, mint ahogy szeretted volna. Amikor védekeznetek kell, mert – még vagy már – nem szeretnétek gyermekeket, akkor jobb, ha úgy állsz hozzá, Robert, hogy EZ A TE DOLGOD. Mindegy, hogy hogyan kontrollálod a folyamatokat, de a fogamzásgátlás igenis a TE felelősséged. Óriási tévedés, hogy ez csak a nők dolga volna. Természetesen az Övék is. De jegyezd meg, Robert: minden dolog a Te felelősséged, ami befolyásolhatja az életedet. És egy kisgyermek igencsak ilyennek tűnik a számomra. Ezt egyszer kell JÓL végiggondolni! Lehetőleg időben. Például MOST. Amíg Te gondolkool, én addig ismét elbúcsúzom. Így van időd gondolkozni... De szeretném, ha tudnád, Robert, hogy nagy öröm ezeket a dolgokat megosztani Veled. Szeretettel, Nagyapád Valójában – a levél első fele alapján – még arra számítottam, hogy valami különösen elvont filozófiai megközelítésben lesz részem, de a levél azután sajátos ordulatot vett. Azt hiszem a felét sem értettem meg akkor annak, amit mai fejemmel már igaznak és hitelesnek látok. Nagyobb tapasztalat nélkül még inkább csak érdekesség volt a számomra. Ahogy végigolvastam a levelet, kerestem a pótlapokat, amelyeken esetleg a szerelem és a szeretkezés összefüggéseit taglalná, de nem találtam semmit. Ma már értem ennek az okát. Nagyapám számára az Ő kapcsolatuk minősége már olyan „evidencia” volt, a szerelmes szeretkezés intimitása olyan magától értetődő volt a hétköznapokban, amelyről csak a versei meséltek, amikor később megtaláltuk őket... Nemsokára Nemsokára meghalok, s a szomorúág félhomálya jő el... Még tavasz van. Az utolsó, a végső szerelem zenéje suttog fülembe halkan:
51
-Úgy vágytam Rád! Megérintettelek, és Te hozzám bújtál. Az utolsó tűz, melyben teljesen összeég a szánk, melyben teljesen összeforr a csontunk. Maradok Te, és örök szerelem. A verseiből árad a ragaszkodás, a szerelem és az intim összetartozás érzése, amelyről ugyan nagyon keveset írt a bátyámnak, de megkapó versei mindent elmesélnek. Melyik az a nő, akinek a szívét nem járja át melegség, ha hetente ilyen apró verseket kap... A zenét akarom lélegezni örökké, melyet hajad barna tánca az ujjaimhoz kísér, s örökre szemeid meleg otthonába bújni, ahol – mint a mesék Hercegét – megtalál végre a szerencsém. Vagy ilyet... Ha itt lennél, felfalnálak boldog együgyűségben, gondolván: „Isten vagyok”, boldogító mosolyomból s utolsó sóhajomból pedig mindenki tudná: hogy Én – már Te vagyok. Később, ahogy a könyvespolcon böngészve megtaláltam Martin Buber rongyosra olvasott csodálatos filozófiai műveit „az Én és a Te találkozásáról”, megértettem azt is, honnan ered nagyapám meggyőződése arról, mi egy kapcsolat lényege. Ez a verseiben is jól tükröződik... Mindenesetre kíváncsi lettem, vajon mit találok Ling mama következő levelében, és nem is csalódtam... Finnország, Inari7B. 2000. április 28. Drága Anna! Hálás vagyok Neked, hogy ilyen kedvesen kérdezel rá érzékeny dolgokra. Valóban, nem írtam még a „házasság oázisának” harmadik patakjáról, a művészetről, amelyet szeretkezésnek hívunk, de – ha őszinte vagyok, el kell ismernem – már vártam ezt a kérdést. Köszönöm, hogy rákérdeztél, mert azt hiszem, erről másképp nem írtam volna Neked, ez talán nem lett volna illő tőlem..., tudod... Amikor egyik korábbi levelemben azt mondtam, hogy „mi kezdettől fogva összeillők vagyunk”, ez minden fontos dologra vonatkozott. Igen, valóban, mi ezen a téren is nagy összhangban élünk. Azt hiszem ez a szó, hogy ÖSSZHANG, jól kifejezi azt, amit több mint huszonöt éve megélünk egymással, még a hálószobában is. Én ezt mindig úgy tekintettem, mint a kettőnk sorsának beteljesülését. Mindig úgy éreztem, hogy mi egymásnak lettünk rendelve, és az életünk nagy ajándéka, hogy testünk minden porcikája is mosolyog egymásra. Ez kezdettől fogva így van. Ugyanakkor egyértelműen közrejátszik ebben, hogy mi tényleg teljes önmagunkat odaadtuk egymásnak. Szerelmi együttléteink ennek az ajándékozásnak „csak” a folytatásai voltak. Azt hiszem, ez tényleg fontos. Ezért élhettük át oly sokszor, hogy „egy test, egy lélek” lettünk.
52
Mi mindketten egész életünkben egymásra vártunk, és mivel jól döntöttünk, elégedettek voltunk egymással a hétköznapokban. Ezért a hálószobában is megengedhettük magunknak és egymásnak, hogy sebezhetőek legyünk. Igen, azok. Mert, amikor valaki annyira feloldódik, hogy a legbensőbb vágyainak és ösztöneinek átadja magát, kiszolgáltatottá, sebezhetővé válik. Amikor képes vagy megengedni magadnak, hogy átadd az irányítást a testednek és a Párodnak, olyan ajtók nyílnak ki a tested mélységeiből, melyek ismeretlenek számodra. Ha félsz, hogy nem fogadja el, akkor elzárod magad az extázistól. Csak megköszönhetem a sorsnak, hogy egy olyan művész kezében lehettem hangszer, aki úgy értett hozzám, ahogy senki más. Nem használt kottát. Lenyűgözően improvizált. Mindketten boldogok oltunk ettől, és mindig meg is kerestük rá a módot, hogy ráérősen adjuk át magunkat a szeretkezés örömeinek. Mi mindig élveztük egymás testi közelségét, az érintéseket, a kedves összebújásokat és a forró öleléseket. Általában nem éreztük szükségét, hogy sietnünk kellene bárhová is. Ez amolyan visszafojtott, izgató szenvedély volt köztünk, ami – de ezt csak Neked súgom meg – még 2000 km távolságból, a telefonon keresztül is „működött”. Mi izgatóak voltunk egymás számára kezdettől fogva, és azok is maradtunk. Sokat tanulmányoztuk együtt a taoista szerelmi iskola, a tantrikus szeretkezés keleti szemléletét. Mély, belső szabadságban szeretkeztünk, átölelve egymást szerető és izgató energiákkal egyszerre. Engem midig is érdekelt, hogy Ő hogyan él át dolgokat, és mivel oly nagyszerű pontossággal tudta magát kifejezni, abban a kivételes helyzetbe kerültem, hogy olyan mélyen érezhettem és érthettem meg Őt, a férjemet, a férfit szexuális értelemben is, hogy „beavatottnak” éreztem magam a világába. Ez természetesen kölcsönös olt. Ha egy nő bezárkózik egy álomvilágba, és bizonyos dolgokról nem akar még hallani sem, akkor a valósággal együtt kirekeszti a férfit is, akit állítólag szeret. Csakhogy nem szerethetjük azt, amit nem ismerünk. Ez valójában önámítás. Ráadásul a férfi ilyenkor magára marad a vágyaival, a félelmeivel, és hidd el nekem Anna, hogy előbb-utóbb akad egy külső nő az életében, aki észreveszi ezt és orvosolja. A gátlásokat néha úgy sikerül levetkőzni, hogy először is eldöntjük, hogy levetkőzzük, azután elkezdünk beszélni róla, majd fokozatosan megtesszük a kis lépéseinket. De ha egyáltalán nem merünk beszélni róla a Párunkkal, akkor lehet, hogy nem a gátlás a valódi problémánk, hanem a Párunk. Az a nő, aki rendszeresen visszafogja magát a Párja előtt, és visszatartja magát attól, hogy MEGISMERHETŐVÉ váljon, az ne várja, hogy a boldogság mikor ereszkedik le a hálószobára, mert nem fog. Ha egy nő nem akar ezen változtatni, mondd meg Neki, Anna, hogy keressen magának egy fát. A fák csendesek és érzéketlenek. A férfiak – általában – és minden ellenkező híresztelés ellenére – érző lények. Tudom jól, hogy az a nő, aki sokat csalódott, úgy érzi, nem engedheti meg magának, hogy őszinte legyen egy férfihez. Az ágyban különösen nem. Ez megérthető. A barátnőim sokat meséltek a kudarcaikról. De mindegyiküknek tudnia kell, hogy senkinek sincs joga ellopni egy másik ember életét azáltal, hogy megakadályozza Őt abban, hogy TELJES ÉRTÉKŰ kapcsolatban éljen, és abban oldódhasson fel. Valójában mindenki tartozik ezzel önmagának és a társának. Nekünk, nőknek, meg kell tanulnunk végre felelősséget vállalni önmagunkért. Tulajdonképpen kezdhetnénk akár a saját orgazmusunkkal is. Tudod, Anna, ezen a téren sok problémát elmesélnek nekem, talán azért is, mert egy orvosban megbíznak az emberek. De amikor megkérdezem Őket, hogy ha saját magukat simogatják, akkor van-e orgazmusuk, kiderül, hogy sosem szokták magukat simogatni „úgy”. Én ezt nem értem. Az embernek ismernie kell a saját testét és a saját orgazmusait ahhoz, hogy egyáltalán gondolkodni tudjon bármilyen megoldáson. Hogy gondolják a nők, hogy a férfiak tudnak „kezelni” valamit
53
Bennük, amit Ők maguk sem ismernek? Először nekünk, nőknek, KELL tudni, hogyan jutunk el legkönnyebben az orgazmusig ahhoz, hogy a szerető férfi, akivel együtt élünk, jó partnerünk lehessen ebben. Ha nem megy másként – kísérleteznünk kell. Miért ne? A nőknek érezniük kellene ezt, és el kéne felejteni, hogy mi „illik” az ágyban és mi nem. Nincs ilyen szabálykönyv. Például senki nem mondta, hogy szeretkezés közben csak attól lehet orgazmusunk, amit a férjünk tesz a testünkkel. Mindent össze lehet kötni mindennel. Ahelyett, hogy egy nő várná az áhított orgazmusát, teljes körű szabadsággal kellene élveznie a testek játékának élményrepertoárját. Mi Nagyapáddal így élünk, és mindig is így gondolkodtunk erről. És igen, egy nőnek néha fel kell élesztenie magában az „ősi csábító” ösztönös szellemét is. Ez a gésák és a hastáncosok ősi tudása, amellyel az erotika vérpezsdítő világát szolgálták. A nőkben – általában – igenis ott élnek ezek a varázslatos képességek, mégpedig azért, mert a férfiaknak szükségük van ezekre, és igénylik tőlünk. Ezt Keleten mindig is tudták, csak itt, nyugaton felejtettük el a tűsarkú cipőben. Nőnek lenni eredetileg azt is jelentette: érteni a férfiak gondolkodásához és vágyaihoz. Újra meg kellene tanulnunk élni ezekkel a képességekkel, nem visszaélni. Mint ahogy a férfiaktól is zokon vesszük, ha visszaélnek a testi erejükkel. Mi így vagyunk védtelenek, Ők úgy. Meg kell tehát találnunk azt a férfit, aki méltó a bizalmunkra, hogy újra sebezhetőkké válhassunk. Drága Anna, remélem ez Neked is sikerült. Szeretettel ölel, Nagyanyád Ahogy elolvastam a levelet, furcsa, szokatlan érzés kerített hatalmába. Valószerűtlen érzés volt nagyszüleim halálának időpontjához és helyszínéhez ilyen közel az élet dolgairól olvasni. Belegondoltam, hogy mennyi életszeretet és kedvesség van ebben a levélben, miközben aki írta, már egy másik játéknak a részese. Úgy éreztem magam, mint aki a fény oldaláról nézve meglátja az árnyékot. Meghökkentő volt, hogy az élőket mennyire tanítani kell arra, hogy ÉLJENEK. Furcsa, hogy az emberek bármi másért jobban képesek küzdeni, mint a saját boldogságukért. Az emberek mindent megtesznek a pénzért, a karrierjükért, a gyermekükért vagy a „főnökük” kedvéért, átgondolják a cég ügyeit, ahol dolgoznak és a gyermekük jövőjét, miközben oly gyakran nem gondolják végig a saját boldogságukat és a saját jövőjüket. Arra jutottam, hogy ha ez volna A MUNKÁJUK, akkor biztosan megtennék. Talán fizetni kéne az embereknek, hogy törődjenek, pl. a saját orgazmusukkal..., hm... Érdekesnek találtam, hogy amikor közeledik a halál, mindenkinek eszébe jut, hogyan kellett volna élnie. Azután rájöttem, hogy ez azért lehet, mert már gyermekkorban meggyőznek bennünket arról, hogy ne a saját boldogságunkkal törődjünk. Hozzászoktatnak ahhoz, hogy a kötelességeinkre koncentráljunk, a feladatokra, aminek elvégzését valaki elvárja tőlünk. Annyiszor döntünk önmagunk ellen, hogy egy idő után nem is emlékszünk arra, hogy valaha mit szerettünk volna. Az álmaink a múlt homályába vesznek. Amikor jön a halál, már nem lehet tovább eltolni magunktól a boldogságot a távoli jövőbe. Már nem tudjuk azt mondani, hogy „boldog leszek majd, ha...”. Ekkor visszanézünk és rájövünk, hogy elszúrtuk. Az idő szorítása vesz rá bennünket, hogy lássunk. Rádöbbentem ott a karosszékben, a verandán, hogy én sem tudom megfogalmazni már, hogy mit jelent SZÁMOMRA A SAJÁT BOLDOGSÁGOM, miközben tizenhat éves koromban még így írtam erről – egy gitáros ének formájában – a naplómba: Vajon fontos-e az, amit épp teszel? Vajon fontos-e az, amit épp veszel? Vajon fontos-e az, amit épp eszel? Vajon fontos-e az, akit épp ölelsz? Vajon fontos-e az, és mennyi ideig?
54
Vajon nem hazudsz-e neki, és önmagadnak is? Vajon szeretet és hűség, mit jelent Neked? Vajon idővel az éle nem kopik-e meg? De ha lekopik, akkor mi marad? Hová lesz az élet, hová lesz a mag? Elrohan az élet, mint futószalag, Elrohan az élet, mint futószalag, Elrohan az élet, mint futószalag, Ki állítja meg?! Csak Te – önmagad. Persze örömmel vettem tudomásul, hogy – koromnál fogva – én még a futószalag elején vagyok, és ez némi lehetőséget biztosít a számomra a saját utam kigondolására boldogságom felé. Ugyanakkor érezni kezdtem egyfajta zavart magamban, hiszen egyértelműen ellentétesnek tűnt, hogy az ember megvalósítsa önmagát és a saját boldogságát, miközben egy másik emberrel párkapcsolatban él, ami természetesen alkalmazkodást igényel. Ahogyan néztem ezt a problémát, olyan erdőnek tűnt, amely túl sűrű és túl tüskés volt ahhoz, hogy szívesen belemásszak. Egyszerűen megoldhatatlannak tűnt. Az ember egy kapcsolatban vagy önmaga, vagy alkalmazkodik, és ez utóbbi esetben felad magából dolgokat. Hogyan is lehetne ennek az egyenletnek megoldása? - gondolkodtam. Azután mégis találtam egy egészen keskeny ösvényt ebben az erdőben. Eszembe jutott ugyanis nagyanyám egy korábbi levelének néhány sora... „Minden a párjával illik össze. A párunk pedig olyan, mint mi vagyunk, abban az értelemben, hogy hasonló. És mennyire hasonló két cipő, amely egy pár? Lényegileg. A legfontosabb dolgokban megegyeznek. Azt hiszem, Anna, azért vagyok én boldog a Nagyapáddal. Szerethettük egymást, mert kezdettől fogva összeillők voltunk. Nem kényszerültünk arra, hogy feladjuk önmagunkat. Közösek az értékeink és a céljaink nagy része is, így nem kellett lemondanunk róluk.” Ahogy ízlelgettem ezeket a mondatokat, számomra egyre jobban „megoldásízük” volt. Egy másik élményem is eszembe jutott, ami osztályfőnökünkhöz kötődik. Egyik órán, amelyen az élet nagy kérdéseiről beszélgettünk, a következő szavakkal búcsúzott tőlünk: „Hölgyeim és Uraim, tanuljanak meg már „is-is”-ben gondolkodni „vagy-vagy” helyett, mert az életben szükségük lesz JÓ kompromisszumokra! Jegyezzék meg, mit mond a népi bölcsesség a jó házasság titkáról: „A lényegesekben egység, egyebekben békesség.” Most, hogy már mindent tudnak, vége az órának.” A sűrű erdő hirtelen békés nyírfaligetté változott bennem, mert felfedeztem, MIT JELENT VALÓJÁBAN A JÓ KOMPROMISSZUM. Amikor az ember helyesen választja meg a párját, akkor biztosítja magának a jó kompromisszumok lehetőségét. De amikor valaki rosszul választ, akkor már nincsenek jó kompromisszumok, csak önfeladás és áldozat.„Az ember abból tud főzni, amije van” - szól a mondás. A JÓ kompromisszum azt jelenti, hogy – nem kényszerből, hanem együttműködés eléréseérdekében (amely mindenkinek hasznára van), odaajándékozzuk a Párunknak azt a lehetőséget, hogy önmaga lehessen, azaz nem ragaszkodunk ahhoz, hogy minden dolog felett a mi „egónk” rendelkezzen. Feladunk olyan dolgokat, amelyek számunkra NEM létfontosságúak. Így közösen olyan álmainkat is megvalósíthatjuk, amelyeket egyedül nem érhetnénk el. Ezt kapjuk cserébe az élettől azért, hogy mi is engedünk. EZ AZ a jutalom, ami közös célok és értékek nélkül soha nem lesz a miénk.
55
Boldog voltam, ahogyan ezek a gondolatok tisztán kirajzolódtak előttem. Elővettem az ajándékba kapott új naplómat, felírtam a dátumot a második lap tetejére, majd nyomtatott nagybetűkkel a következőket írtam fel a lap közepére: A PÁRKAPCSOLATI BOLDOGSÁG VALÓJÁBAN AZ EGYÜTTMŰKÖDÉS MEGVALÓSÍTÁSÁNAK JUTALMA. AZ EGYÜTTMŰKÖDÉS TITKA A JÓ KOMPROMISSZUMOK MEGKÖTÉSÉBEN REJLIK. A JÓ KOMPROMISSZUM LEHETŐSÉGE A JÓ PÁRVÁLASZTÁSON MÚLIK. Egészen elégedett voltam „alkotásommal”, és úgy éreztem, új naplóm is büszke lehet rám, nagyapám tolláról nem is beszélve. Bár valóban nagyon keskenynek tűnt ez az ösvény, és egyből nyilvánvalóvá tette egy halom egyéb út járhatatlanságát, én mégis nagyon boldog voltam, hogy ráleltem, mert ésszerű logikája kikezdhetetlen volt, és mert úgy éreztem, képes leszek majd járni rajta. Elégedettségemben teljesen elfelejtkeztem a szexről, de mivel furdalta a kíváncsiságomat ez a téma, elhatároztam, hogy kivételesen ismét Ling mama levelével folytatom. Lenyúltam a táskámért, hogy kivegyem a következő kis csomagot, de meglepetéssel vettem tudomásul, hogy bizony, Ling mama utolsó levele következik. Kutattam a táskámban, de rá kellett jönnöm, hogy sajnos lassan a levelek végére érek. Láttam, hogy nagyapámnak lesz még egy utolsó önálló levele, de a kezemben tartott páros csomag után nem következik újabb. Kíváncsian vártam tehát nagymamám utolsó bölcsességeit... Finnország, Inari8B. 2000. május 14. Drága Anna! Már megint elhalmoztál a kedvességeddel, hiszen olyan hálás dicséreteket kaptam Tőled a minap, amire nem szolgáltam rá, de mégis különösen jólesett. Kicsit megfáztam a szaunázás után, de remélem gyengélkedésem nem tart soká, így mihamarabb eljöttök hozzánk. Nyáron egy-két hétre is maradhatnátok, csak szóljatok előre, hogy megfelelően felkészülhessünk a fogadásotokra. Legutóbbi levelemhez fűzött kérdésedre válaszolva meg kell említenem, hogy a szex és a szerelem vonatkozásairól nem érdemes többet mondani, mint hogy mindenki MEGFIGYELHETI az igaz szerelem vagy mély szeretet nélküli szexuális élet „kopárságát”, a testi-lelki egyesüléshez viszonyítva. Ha az ember őszinte, akkor ezt tudja. Véleményem szerint a valódi szeretet és odaadás nélküli szeretkezés olyan, mintha akkor is ünnepelnénk, amikor nincs okunk rá. Persze, minden nő el tudja dönteni, hogy mire van valójában szüksége. Sajnos, a betegség miatt most lehet, hogy egy darabig nem tudok írni, de mindenképpen el akartam mondani Neked még valamit a válásokról. A kapcsolatok néha elromlanak ugyan, és bizonyára vannak menthetetlen kapcsolatok is, de egyet ne felejts el Anna: Az a kapcsolat, amely hazugságokra, áltatásokra
56
vagy alapvető tévedésekre épül fel, soha nem romolhat el, mert valójában soha EL SEM KEZDŐDIK! Ezzel csak azt akarom mondani, hogy ha valamelyik barátnőd olyan helyzetbe kerül, hogy válni akar, és nagyon-nagyon hibáztatja a férjét, akkor jobban teszed, ha megmutatsz Neki a leveleimből egy-két dolgot arról, amit úgy hívunk, hogy: őszinteség. Mindig meg lehet találni, hogy AZ ILLETŐ mit hibázott el. Nem a férje, hanem Ő! És ez még nem jelenti azt, hogy a férjét védem, vagy hogy a férfi hibátlan. Ezek a dolgok mindkettőjükre vonatkoznak. Mielőtt valaki tűzre vetné az „Élete Párját”, jobban tenné, ha rájönne, HOGYAN lehetne teljesen őszinte. Bizonyára találhat a múltban olyan helyzeteket, amikor saját maga HOZZÁJÁRULT ahhoz, hogy a kapcsolat pusztulásnak induljon. Általában ennek a levét isszuk. De ezt talán el kéne ismernünk – elsősorban önmagunknak, azután a Párunknak. Az az ember, akinek rejtett titkai vannak, soha nem lesz olyan boldog, mint amilyen akkor lehetne, ha ezeket a titkokat kimondaná. Mert mindig TUDNI fogja, hogy örökre elzárta a lelkének egy részér, ami azt jelenti, hogy a lelkének az a része mindig rab marad. Márpedig mindannyian arra vágyunk, hogy teljesen szabadok legyünk és TELJESEN megosszuk önmagunkat, még ha ez maradéktalanul nem is lehetséges. Itt is létezik egy ésszerű korlát. Ha megkérdeznéd, hogy milyen titkokat rejtegetnek az emberek, akkor ilyesmiket tudnék sorolni, hogy... - végül is, még mindig a húsz évvel azelőtti szerelmüket szeretik valójában, aki nem lett a férjük; - valójában elhatározták, hogy megbüntetik a férfiakat a férjükön keresztül; - igazából le akarták mondani az esküvőt, csak rábeszélték Őket; - tulajdonképpen naponta szeretnének szeretkezni, de ezt nyolc éve nem merik elmondani... stb. szóval, hasonló „apró, kicsi titkocskákról” beszélek, amikor azt mondom, hogy legyünk őszinték. Lehet, hogy a kapcsolatuk eddig is kizárólag csak a színészi képességeik miatt „működhetett”. Egy válásnak SEMMI ÉRTELMEa boldogságunk szempontjából, ha még őszinték sem tudunk lenni. Egyszerűen csak tüneti kezelés. Gyakran úgy látom, hogy aki elválik a társától, az nem lesz szabadabb, csak úgy tűnik. Valójában viszi magával a láncait, a börtönkulcsokról és a rossz szokásairól nem is beszélve. Nem arról van szó, hogy nem létezik „össze-nemillőség”, de legalább próbáljuk meg őszintén élni az életet, azaz nem úgy, hogy a másikat hibáztatjuk mindenért. Ha ezt nem tesszük meg, akkor nem adtuk meg a kapcsolatnak azt az esélyt, ami jár neki. Ha még nem próbáltuk ki a kapcsolatot teljes őszinteségben, akkor még azt sem tudhatjuk, hogy van-e jövője. Tehát meg kell próbálni, mert sikerülhet. Ugyanakkor arra azért oda kéne figyelnünk, hogy hogyan adjuk mindezt a párunk tudtára... Eredményes lehet az is, ha egy harmadik – de valóban független – személy segítségét is igénybe vesszük, aki nem pártoskodik egyik irányba sem, és EGYSZERRE hallgat meg mind a kettőnket. Ez természetszerűleg nem lehet az édesanyánk... Ha nem vagyunk hajlandóak arra, hogy meglássuk, hogy MI MAGUNK hol hibáztunk, akkor jobb, ha neki sem állunk. A sértődés és a hiszti módszerét pedig tartogassuk máskorra, ha meg tudjuk tenni. A boldogság útjáról soha ne felejtsük el, hogy az mindig a TELJES igazság útjából ered, tehát nem feltétlenül arról az útról ágazik le, amelyhez mi ragaszkodunk. Ugyanakkor, amennyiben A TÉNYEK azt mutatják, hogy a csillagszóróink több létfontosságú területen is alapvetően különbözőek, és a próbálkozások sorozata után sem sikerül közelíteni egymáshoz őket, és még akkor sem, amikor már MINDENT MEGTETTÜNK ezért, akkor előfordul, hogy az útjainknak el kell válniuk. De a Kis Herceg (Saint-Exupéry) erre mondaná, hogy felelősek vagyunk azokért,
57
akiket egyszer megszelídítettünk. Tehát a SORREND: 1. Légy teljesen őszinte önmagadhoz. 2. Légy teljesen őszinte a Társadhoz. 3. Kérdezz eleget ahhoz, hogy a szeretetedtől, az elfogadásodtól és az odafigyelésedtől a Másik biztos lehessen benne, hogy mindent elmondhat Neked, ami az Ő szívét nyomja. 4. Értsd meg (!), amit hallasz. 5. Ha szükségesnek látod, köss olyan ÚJ megállapodásokat és JÓ kompromisszumokat, amelyek mindkettőtöknek megfelelnek. 6. Tegyél meg MINDENT, hogy afentieket betartva megmentsd a kapcsolatot, azaz VÁLTOZTASS a dolgokon a KÖZÖSEN MEGHATÁROZOTT irányba. Elválni nagyon könnyű ahhoz a kitartáshoz képest, amire egy kapcsolat megmentéséhez van szükség. De IGENIS VAN olyan életre szóló összetartozás, amely egy közösen átvészelt viharos időszak túlélése UTÁN lesz csakA TIÉTEK. Néha a békét háború előzi meg, de az ember értékelni szokta és megóvja azt, amiért megküzdött. Ez néha a mi jellemünk próbája. Ha idő előtt feladjuk, csak a bizonyítványunkat állítottuk ki – önmagunkról. Még sosem történt olyan, hogy nagy dolgokat problémák nélkül és roppant könnyűszerrel hoztak volna létre. Egy jó házasság NAGYON értékes. Így hát, mi, nők, sem gondolhatjuk, hogy a házasságunkban nem lesznek mélypontok, és nem kell változtatnunk néhány rossz szokásunkat is! Sokan a barátnőim közül azt gondolták, hogy ha a férjük nem beszél a kapcsolatuk problémáiról, azok nem is léteznek. Azt gondolták: „Majd ha akar valamit, úgyis elmondja! Egyszer megkérdeztem, de nem válaszolt. Akkor vessen magára. Én nem erőltetem!”. Azután elmagyaráztam Nekik, hogy ez a felelőtlenség könnyű útja, aminek idővel kemény büntetése lehet. Meg kellett tanítanom Őket arra, hogyan kell KITARTÓAN és JÓL kérdezni. Mindegyikük meglepődött, hogy EZUTÁN mennyi mindent tudtak meg a Párjuktól, miközben eddig azt hitték, hogy minden rendben van. Amíg nem vagyunk hajlandóak megfelelően kérdezni és meghallgatni, addig ne akarjunk válni, mert nagy az esélye, hogy a következő kapcsolatunkban is ugyanezzel a problémával fogunk találkozni. Drága Anna! Tudod, az ember ilyen idős korában, ahogy visszanéz az életére, azt bánja leginkább, amit NEM tett meg. Így a fiataloknak csak azt tudom mondani, hogy van, amikor azt kell megtenni, hogy kitart az ember, és mindent megtesz, amit tud, de van, amikor „pusztítani” kell, hogy más valami élni tudjon. Ezek a döntések komoly előrelátást igényelnek. De nem felejthetjük el, hogy az ember is megbánhatja, amit megtett. Azok a tapasztalatok, amiket leveleimben leírtam, segíteni fognak Neked, hogy megtaláld a helyes utat. Most egy időre elbúcsúzom Tőled, de tudhatod, hogy lelkem legmélyebb szeretetével gondolok Rád és megnyerő Lovagodra. A leveleimet nyugodtan megmutathatod bárkinek, ha úgy érzed, hogy segítesz ezzel. Nagyapád már említett nekem valami új ötletet, amivel Ő is segíteni szeretne a fiataloknak, de erről majd később írok, ha már érdemes. Sajnos most is emelkedik a lázam, és egyre csúnyábban köhögök, úgyhogy Nagyapád már főzi nekem a hársfateát, és gyorsan az ágyba kell bújnom. Sose felejtsd el, Anna, hogy az élet olyan, mint a tenger: lenyűgözően csodálatos, mindig tartogat váratlan meglepetéseket, de mindig erősebb nálunk. Ezért ne haragudj magadra túlságosan, ha egy-egy hajód elsüllyed. A halál is az élet része. A Te feladatod, hogy soha ne add fel, amíg meg nem találod a boldogság szigetét. Szeretettel csókollak! A Te Nagymamád Vajon érezte-e Ling mama, hogy ez a betegség valóban az „Élet” győzelmét hozza a számára? Én akkor úgy éreztem, és szomorúan elővettem e levél párját...
58
Finnország, Inari8A. 2000. május 14. Kedves Robert! Talán emlékszel rá, hogy április 13-i levelemben említettem, hogy erősen gondolkodom azon, miként lehetne a fiataloknak segíteni a párválasztásban. Azóta is sokat gondolkodtam rajta, és jutottam némi eredményre. Tudod, Robert, nagyon szokatlan dolog egy tigristől, ha nem tanítja meg a kölykeit vadászni. Ilyet természetesen csak egy beteg tigrisnél látnál, mert egy egészséges állat mindig megóvja a jövőt, és sosem hagyja cserben a kölykeit. Bár az ember NEM állat, de ennek a világnak mégis Ő a „csúcsragadozója”. Számomra úgy tűnik, hogy az ember cserbenhagyja a gyermekeit azáltal, hogy nem tanítja meg, hogyan kell helyesen párt választani. Az ember ugyanakkor MÁS dolgokkal ellátja a gyermekeit! Ma már – itt, Nyugaton – a tízéves gyerekek mobiltelefont és DVD-lejátszókat kapnak ajándékba, és ha egy gyerek beül a Micimackó c. filmre, akkor tíz perc után odasúgja az apja fülébe, hogy: „Apa, ez unalmas..., nem elég izgalmas a film!”. A kamasz gyerekek saját tévét, hi-fi berendezéseket, digitális kamerákat, motorkerékpárokat és végül – az érettségire – egyesek autókat kapnak ajándékba a szülőktől (ha addigra azok még nem váltak el). Az egyetemistáknak jómódú szüleik gyakran vesznek lakást, hogy megspórolják az albérletek díját. Tehát a szülők – különböző, szükségesnek ítélt eszközökkel – próbálnak gondoskodni gyermekeik jólétéről. Mégis, ha megkérdeznél egy felnőttet, hogy mire volna szüksége az életben személyes problémái megoldásához, akkor nem azt mondaná, hogy „tudod, egy pompás 850-es hi-fi torony kisegítene a bajból!”. Az embereknek a következő dolgokkal van a legtöbb problémájuk az életben: - a pénzügyi biztonsággal, - egy jó munkahely megszervezésével, - a párválasztással, - a szexszel és az együttéléssel, - a gyerekneveléssel, - és az adó- és egyéb törvényekkel. Ahhoz, hogy ezeket sikeresen megoldja valaki, értenie kellene a pénzügyekhez, tudnia kéne jól tanulni és kommunikálni, tudnia kéne hogyan válasszon párt magának, hogyan legyen jó apa és feleség (az ágyban is), és a gyerekneveléshez tudnia kéne valamit az elfogadásról, a szeretetről, a türelemről, a helyes motiválásról és a fegyelemről. Az erkölcsökről és a törvényekről most nem is beszélve. De gondold meg, Robert, ezek egyikét sem tanítják az iskolában az érettségiig! Miért? Mert az iskola úgy gondolja, hogy ez a szülők feladata, miközben a szülők azt hiszik, hogy az iskola helyettük is felkészíti a gyermekeiket az életre. Mindkét oldalon nagyot tévednek! Ezeknek háttere, ami Téged is érint, Robert, és aminek az elmúlt hetekben alaposabban is utánanéztem, talán így foglalható össze: A szülők azért nem adnak a gyermekeiknek Párválasztási Kézikönyvet, mert SIKERES párválasztási módszerről egyszerűen még nem tudnak. Nekem úgy tűnik, hogy azért nem tudnak róla,
59
mert NINCS ilyen. Attól félek, hogy a „modern ember” ezt a „technológiát” elfelejtette kidolgozni, miközben minden más technológiát tökéletesített. Ezért van az, hogy százféle módszerünk van a kávéfőzésre, a narancsfacsarásra, a fűnyírásra és a sportolásra, de nincs módszerünk a párválasztásra, (bár a szerelmet sokan annak hiszik). Mivel tehát nincs módszer, ezért nincs is mit megtanítani. Mivel, minket, szülőket sem tanítottak meg erre, mi egyszerűen NEM TUDJUK, hogy mire kellene megtanítani saját gyermekeinket. Így bár látjuk, hogy a fiaink és a lányaink hogyan kínlódnak a párválasztással, valójában nem tudunk segíteni Nekik. Ez az igazság. Sajnos manapság sokan vannak, akik tévét néznek, ahelyett, hogy gondolkodnának, vagy élnének. Eközben, ha megkérdeznéd őket, hogy mit jelentenek ezek a fogalmak, hogy felelősség, családfő vagy boldogság, egyszerűen nem tudnák megmondani. Mert sosem tanították meg Nekik. Mindenesetre, örömmel jelenthetem be Neked, hogy kitaláltam egy részleges megoldást, ami segíthet majd az új nemzedékeknek boldogulni. Kitaláltam olyan tanfolyamokat, amelyek talán a következő összefoglaló néven fognak megjelenni: - SUUTARI PÁRVÁLASZTÁSI ISMERETEK Sokat beszélgettem erről Ling mamával, és arra jutottunk, hogy felhasználva a Nektek írt leveleket és kettőnk egyéb tapasztalatait, kifejlesztek egy tanfolyamsorozatot, melyet ismerkedő párok, a barátaid vagy bárki felhasználhat arra, hogy tanulmányokat folytasson a párválasztás területén saját maga, a gyermekei és családja boldogsága érdekében. A tanfolyamok és a bennük szereplő sok-sok gyakorlat segíteni fog végre a fiataloknak. De a szülők számára is tartogat meglepetéseket, mert végre megtudhatják, amit eddig senki nem mondott el Nekik. Remélem Te sem bánod, ha a tapasztalatainkat - ezen keresztül – megosztjuk másokkal is. Feltétlenül írjál, kérlek, hogy Te milyennek találod ezt a tervet! Vajon Te hogy látod, hasznos lenne ez? Kedves Robert, nagyon szeretném olvasni a véleményedet! Előre is hálásan köszönöm! Szeretettel, Öregapád
60
- Bingó!! - kurjantottam el magam, hiszen a magam részéről az ötletet azonnal támogattam, mert eszembe jutott a „Párválasztási Egyetem” gondolata, amiről a Bátyámmal beszéltünk. Elképesztő volt olvasni, ahogy nagyapám felvezette ezt az ötletet. Amikor én beszéltem róla, én nem gondoltam ennyire komolyan... Hirtelen azon kaptam magam, hogy ábrándozom... ...milyen volna, ha Clarával egyszerűen csak beülnék egy-két tanfolyamra, és hipphopp, a bölcsesség máris kirügyezne az arcunkon, virágba borítaná a szerelmünket, és persze orgazmikus gyönyörfelhőbe burkolná az ágyunkat..., és ha ez éppen ebben a kis házban lenne, a kakukk annyira elpirulna, hogy nem is merne előbújni a faliórából... Nem tudom, mennyi idő telhetett el, mire magamhoz tértem a gyönyörfelhőben tett erotikus kalandozásomból, sőt azt sem tudom, hogy nagyapán szolid ötlete miért éppen ebben az irányba indította be a fantáziámat, de mindenesetre nem volt hatástalan. Amikor már újra tisztán tudtam gondolkodni, hirtelen kíváncsi lettem, vajon befejezte-e nagyapám ezeknek a tanfolyamoknak a kidolgozását. Kutattam az emlékezetemben, kerestem gondolatban bármilyen erre utaló nyomot, amikor eszembe jutott, hogy ahogy a kis szekrényke előtt ültem és nézegettem örökségem tartalmát, kezembe került több nagy vastag boríték, melyre ezek a betűk voltak felírva: S.P.I.. akkor nem tűnt fontosnak, ezért visszatettem a helyére őket, de a levél olvasása után arra gondoltam, hogy talán ebben vannak a „kincsek”. A finn „szürkület” éppen elkezdett észrevétlenül a fák lombjai közé lopózni, amikor egy gyors elhatározással felpattantam a székről, és sietősen elindultam a nagy ház felé. Úgy döntöttem, most azonnal utánanézek a dolognak, és ez újfajta izgalommal töltött el. Lehet, hogy kiderül, hogy örököltem valamit, amiről eddig nem is tudtunk... - gondoltam magamban. Ahogy kinyitottam az ajtót és sietve átmentem a lakáson, nővérem kiáltott le az emeletről: - Mindjárt megyünk le! Tudom, hogy éhes vagy, de még nincs vacsora! Ha sejtette volna, hogy milyen messzire elkerült az éhség, azt hiszem, meglepődött volna. Én közben odaértem a szekrénykéhez, és gyakorlott mozdulattal lehajtottam a nagy ajtaját, amely egyben írófelületként is használható volt, ha alulról kitámasztottam az ember. Leültem, és a baloldalon meg is találtam a borítékokat, amelyen nagyapám kézírása díszelgett. Az első boríték nyitva volt; mintha valaki nyitva felejtette volna a kincsesládikóját. Lassan kivettem a teljes tartalmát, és amikor megláttam az ábrákat egy „Párválasztási Mátrix” névvel ellátott összehajtott kartonlapon, mér tudtam, hogy egy kincs szentélyéhez értem. Az első „csomag” tartalmazott egy különleges eszközt önmagunk és a „leendő Párunk” céljainak kiértékeléséhez, a másik „Csak férfiaknak!” felirattal volt ellátva és egy teljesen kidolgozott tanfolyami anyag volt. Voltak szituációs játékok, gyakorlati feladatok is, amit párokban kellett megcsinálni, és sok – a levelekből mg nem ismert – párválasztással kapcsolatos bölcsesség. Öt nagy borítékot, és több mint háromszáz oldalnyi írást, ötletet és feladatot tartottam a kezemben. Fantasztikus érzés volt. Nagyapám mindent kidolgozott. - Gyertek le gyorsan! Találtam valamit! - kiáltottam föl a testvéreimnek, akik persze azonnal lesiettek az emeletről, és a konyhaasztalnál körülállták talált kincsemet. - Ezek teljesen kidolgozott párválasztási tanfolyamok tervei! Nézzétek! A Nektek írt levelekben szereplő tanácsaikat nagyapa kiegészítette ezekkel! Ez hihetetlen...! folytattam lázasan a bemutatást, miközben kitettem eléjük mindent. A következő egy órában rádöbbentünk, hogy a leveleik, amelyeket nagyapám rám hagyott, a hagyatéknak csak töredékét jelentik. Én is átláttam, hogy a tanfolyamok olyan ötletesen vannak kitalálva, olyan mélységben mutatják meg valódi énünket, illetve a döntéseink labirintusából kivezető utat, hogy teljes mértékben megfelelnek a levelek mély szellemiségének.
61
Azt hiszem, egy kicsit mindannyian meghatódtunk, amikor ránk tört a felismerés, hogy mennyire egyedül maradtunk ezzel a hagyatékkal ott, abban a nagy házban. Nagyapáék hiánya olyan fájdalmas lett annak az órának a végén, annyi kérdést szerettünk volna feltenni neki, hogy nővérem fel is ment a szobájába... Nem bírta elviselni, hogy már nem ölelheti meg Őket ezért a csodálatos ajándékért. A nagy csendben kisvártatva bátyám szólalt meg először csendesen: - Látod, nagyapáék úgy mentek el, hogy itt hagyták Neked az Ő égő csillagszóróikat, ezt a csodálatos születésnapi hagyatékot; és ezek olyan csillagszórók, amelyek még sok ember lelkét világítják majd be, ha Te is akarod. Azt hiszem, abban a percben megértettem, hogy nagyapa sejthette, hogy bár Neki ugyan nem lesz ideje közzétenni a felfedezéseit, de én meg fogom találni a szekrénykében. Ezáltal valójában rám bízta, hogy gondoskodjak álmai megvalósulásáról. Rájöttem, hogy az Ő igazi öröksége: egy „tigris” példamutatása, aki nem hagyja cserben a „kölykeit”. Amikor összeszedtük magunkat, visszapakoltam a nagy borítékba a tanfolyamok anyagait és visszamentem a kis házhoz. A fenyőillatú verandán hűségesen várt székem, de bizonyára meglepődött azon, hogy úgy huppantam bele, mint aki még sosem ült. Régen éreztem magam ilyen kiszolgáltatottnak, kavargó érzésekkel a fejemben. Az eltelt három napban annyi mindent kellett megértenem az életről, annyi meglepetés ért és annyi fájdalommal vegyes örömöt éltem át, hogy igazán elfáradtam. Olvastam valahol, hogy egyes indián törzseknél ilyenkor azt mondják: „Most megállunk és megvárjuk a lelkünket, amíg utol nem ér.” Pontosan erre vágytam én is... Tudtam, hogy ott vár a táskában nagyapám utolsó levele, de én csak néztem a fákat, a finn „éjszaka” szürkületi világosságát, a tó végtelenbe tűnő tükrét, és élveztem, ahogy a természet csendjének hűs nyugalma szétterjed a lelkemben. Ebben a hangulatba eszembe jutott egy régi vers... apámtól... Mint mikor a cseresznyefa rügyei kipattannak, S csak az éjszakai hold fénye látszik, Oly csendesen jön el a jövő, a gyereknek, Ki ma már a verandán pipázik. Mint a pipafüst, amely összefolyik az éggel, S gondolatfüzéreket kísér hozzánk, Úgy szelídítjük magunkhoz az életet, S folyik át rajtunk medúzaként az idő, - nyári éjszakán. Kortyolgatjuk az élmények tengerét, Át magunkon – egy életen át..., S néha, álmunkban gyöngykagylók leszünk, Hogy a fájdalomról tudhassuk: Vagyunk ám! Életünk kerékpárján az idő lánca – vasmarok. Csend és élmények – két kerék... Együtt forognak, örülnek és sírnak, Míg csak el nem tűnnek, a déli égbolt szép egén. Csendes pihenésem melankolikus állapotát a telefonom zümmögése szakította meg, ahogyan ez – valójában – már várható volt. Clara neve világított a kijelzőn. Tudtam, hogy magyarázattal tartozom Neki, amiért nem beszéltem Vele két napja,
62
de azt is tudtam, hogy ezt a rengeteg okot nem lehet telefonon keresztül elmondani. Felvettem. Természetesen esélyem sem volt, hogy félrebeszéljek. A hangjában érdekes, női hangsúlyok fejezték ki az aggódás, a félelem és a gyanakvás ősi érzéseit, de én megnyugtattam, hogy nincsen semmi baj, csak annyi különös dolog történt, amit majd el kell mesélnem... Az volt az érzésem, hogy a felét se hitte el annak, amit mondtam, de amikor húsz perc múlva letettem a telefont, pontosan tudtam, hogy semmit sem tudok biztosan. Arra gondoltam, hogy ha itt lenne, nagyapám biztos azt mondaná: „Ne aggódj, fiam! A rendrakás a rendetlenséggel kezdődik...” és bár ettől sem éreztem sokkal jobban magam, nekiálltam nagyapa utolsó levelének, amely egyedül árválkodott a táskámban. Legnagyobb meglepetésemre, a borítékra az én nevem volt felírva, és talán arra a pillanatra várt, hogy megpillantsam... Finnország, Inari 9+ 2001. április 26. Kedves Paeli! Legkisebb Unokám! Talán kicsit igazságtalannak érzed, hogy a többi levél között - melyeket feltétlenül olvass el, mielőtt ezt a levelet továbbolvasod (!) - csak egyetlen levél van. amelyiket Neked írtam. Kérlek, ne vedd ezt zokon tőlem, hiszen tudnod kell, hogy nagyon-nagyon sokat gondoltam Rád. miközben Róbertnek írtam a leveleimet. Valójában leginkább Neked szólnak, hiszen mi sosem találkozhattunk személyesen. így Veled nem tudtam beszélgetni, őszintén sajnálom. Nagymamád, az én drága egyetlenem, sajnos nagyon beteg lett, és valahogy az a homályos érzésem támadt, hogy mostanában nem fogom befejezni egy nagy és fontos tervemet. Miután elolvastad a leveleinket, amelyeknek másodpéldányát gondosan összegyűjtöttem Neked(!). találsz majd több nagy borítékot is itt. a szekrénykében. Az van írva rájuk, hogy "S.P.I.". Kérlek, fogadd el ezeket tőlem! Legyen ez az én ajándékom - Neked. Egyetlen kérésem volna csupán, de ez igazán csak egy kérés. Kérlek, viseld gondját annak, amit a borítékban találsz. Tudod, a borítékokon található három betű a Suutari Párválasztási Ismeretek kifejezés rövidítése. Tőlem telhetően összeállítottam néhány eszközt és tanfolyami anyagot - elsősorban Nektek, fiataloknak. Mindazt beleírtam, amit életem során megfigyeltem a párkapcsolatok és a párválasztás buktatóiról, és megpróbáltam azt is megfogalmazni, hogy mit lehetne tenni egy harmonikusabb, boldogabb közös élet érdekében. Teljesen kidolgoztam, igazából csak ki kellene adni, és máris használni tudnák a fiatalok az egész világon. Azt is megosztom Veled, hogy miért..., bár tudom, hogy az utolsó, nyolcadik levelemben már valószínűleg olvastál erről néhány dolgot. Tudod, Paeli. azt még sose meséltem el Nektek, az unokáimnak, hogy az én szüleim is elváltak. Ez nem tette fényessé a gyermekkorunkat a húgommal. Később - talán nem is meglepő - a húgom is elvált. A sor velem folytatódott, hiszen én is túl vagyok egy korábbi sikertelen házasságon. Azt hiszem, kitalálod, hogy ki volt a következő... Igen. a fiam is elvált, a Ti édesapátok. Sajnos Ti sem kerültétek el ennek a kudarcnak a hatásait. Amikor ez jó pár éve megtörtént, nekem azért fájt ez különösen, mert úgy éreztem, én is felelős vagyok ezért. Tudod, a szülők már csak ilyenek: mindig a saját kudarcukként élik át a gyermekeik botlásait. Ez így rendjén is van. De azt senki nem tudja, hogy mennyit gondolkodtam azon, hogy valójában MIÉRTtörténik ez. Hogyan lehetséges, hogy a hírekben már azt mondják, a házasságok fele felbomlik az első hat évben? Képzeld el, Paeli, én majd negyven év óta, ezen gondolkodom. Mindig úgy gondoltam, hogy itt valami NAGY ismeretlen
63
tényezőnek kell lennie, nem egy kis semmiségnek. Valami alapvető dolgot kihagyunk a számításból, és nem figyelünk rá. Ahogy elkezdtem írni a leveleket Robertnek, lassan felismertem, hogy NEM EGYETLEN NAGY OKA van a válásoknak, hanem egy tucat. De arra is rájöttem, hogy az okok nem egyformán fontosak. Elkezdtem sorba venni őket, és megpróbáltam meghatározni a jelentőségüket, miközben észrevettem, hogy kategóriákba is sorolhatók. Ekkor találtam rá arra, amit már a leveleimből megismerhettél, hogy az egyik legnagyobb hiányosság: NEM LÉTEZIK JÓ PÁR VÁLASZTÁSI MÓDSZERTAN. EGYSZERŰEN HIÁNYZIK A TUDÁSUNK ERRŐL. Amikor felismertem ezt, könnyezett a szemem a boldogságtól, és úgy éreztem, talán megtaláltam végre a válások egyik nagyon fontos okát. Végiggondoltam, hogy azok, akik a mi családunkban elváltak, lehet, hogy megmenthették volna a kapcsolatuk jövőjét, ha lett volna a kezükben egy módszer - a helyes vagy legalábbis jobb párválasztásra. Az, hogy NEM VOLT, igazi tragédiákat szült. Az a fájdalom, amit a rossz házasságok okoztak a családunknak, képes volt maradandó sérüléseket okozni bennünk és a gyermekeinkben. Ez lett az ára a tudatlanságnak. Szeretném, ha ennek a jelentőségét egy másik oldalról is megvilágíthatnám Neked, tekintettel a következményekre. Mivel az emberek nem ismerik a válásoknak ezt az egyik FŐ okát (az olyan többiről most nem is beszélve, mint pl. az elmezavarok, vagy egy háttérből manipulálni képes anyós, vagy após...), hibáztatni kezdik EGYMÁST és magát A HÁZASSÁGOT. Amikor a kapcsolatok tömegesen romlanak el egy társadalomban, akkor az emberek között fokozatosan kialakul egy közmegegyezés arról, hogy a házasság ES A FÉRFI-NŐ KAPCSOLAT olyan dolog, ami több fájdalmat okoz mindenkinek, mint amennyire hozzájárul a boldogsághoz. MIKÖZBEN IGAZÁBÓL EZ CSAK EGY TÉVEDÉS, EGY TÉVES KÖVETKEZTETÉS. Egy hibás diagnózis a helytelen PÁRVÁLASZTÁSI GYAKORLAT következményei alapján. AZ IGAZSÁG EGYSZERŰEN CSAK ENNYI: AZ EMBEREK AZÉRT DÖNTÖTTEK ROSSZUL, MERT KEVESET TUDTAK, ÉS MERT TÚL SOKAT ÁLTATTÁK MAGUKAT ÉS EGYMÁST. Vajon hibás egy "bögre" csak azért, mert füle van és nem átlátszó? Vajon hibás a skorpió a békás mesében, amikor a saját természetét követi (azon kívül, hogy hazudik)? Vajon tényleg hibáztatható egy prűd vagy pazarló asszony, akinek a férje ki nem állhatja ezért? Valóban vétkes volna az a sikertelen furulyaművész, akit majdnem agyonüt a felesége, mert nem keres elég pénzt? - Én nem hiszem. Inkább meg kell fordítani a kérdéseket: Miért választasz "bögrét", ha úgyis tudod, hogy füle van? Miért hiszel a skorpiónak, amikor ismerhetnéd a természetét, ha megfigyelnéd? Miért vetted el a lányt, ha az világéletében pazarolt? Ugyan, miért
64
mentél hozzá egy furulyaművészhez, amikor "mindenki tudja, hogy a művészek gyakran éhen halnak"? Rájöttem, hogy meg kellene tanítani a gyermekeinket, a fiatalokat, hogy ne áltassák magukat. Nekem nincsen már időm, hogy mindent megtegyek ennek érdekében, de ezek a tanfolyamok, amiket a borítékban megtalálsz, gyakorlatias segítséget jelenthetnek. Talán ezzel helyrehozhatnánk - mi ketten, közösen valamit a világon, hogy a fiatalok szeme újra csilloghasson a reménytől. Én is csak remélni tudom, hogy segítesz. Idefestek Neked tussal egy olyan indián szimbólumot, amely az álmokhoz való hűséget a kitartást és az őszinteséget jelképezi. Boldog lennék, ha ez a jelkép rajta lehetne a tanfolyami anyagokon, persze, csak ha Te is egyetértesz ezzel. Tudod, ez a jelkép nagyon érdekes. Először is, ha megfigyeled, egy olyan növényt ábrázol, amely mindent megmutat magából, és nem fél attól, hogy meglátod a gyökerét. Valójában az a szándéka, hogy észrevedd: "meztelen". Azt szeretné, hogy teljes valójában lássák Őt. Ez a növény őszinte akar lenni. De észreveheted, hogy a növény mellett van egy madár is. Olyan, mintha a növény egyik levele éppen levált volna a gyökerekről, és madárrá változott volna. Ez azt akarja tanítani, hogy ha kitartasz az álmaid mellett, azok megvalósulnak. Egy növény legnagyobb álma, hogy repülhessen, és a szimbólum arról mesél, hogy ez a növény elérte a célját, mert kitartó volt. Nagyon érdekes, hogy az indiánok milyen mélyen voltak képesek látni az igazságot. Tudniillik, csak az az ember képes arra, hogy kitartóan kövesse az álmait, aki elég őszinte ahhoz, hogy amikor letér a saját útjáról, akkor ezt beismerje önmagának. Csak így tudja korrigálni a rossz döntéseit. Az ember másképpen nem jut el eredeti céljához. Ezért mondják az indiánok, hogy ennek a képnek a címe: "A kitartás és az őszinteség jutalma" Ugye szép? Olyan ez a kép, mintha a lelkem egy darabja volna. Amikor a Cherokeerezervátumban rátaláltam egy fali díszen, tudtam, hogy ez az ÚT, amit mindig is kerestem. Azonnal úgy éreztem, nekem szól, és arra tanít engem, amire igazán szükségem van. Kedves Paeli! Nagyanyád nagyon beteg és én is elég vén vagyok már ahhoz, hogy tudjam, lassan lejár az időnk. Az Élet nagy játszmája folytatódik, és bár mi is visszajövünk, nem biztos, hogy még adódik lehetőség arra, hogy megöleljelek. Én tudom, hogy milyen ez, hiszen Csingivel mi is elveszítettük két szeretett gyermekünket. Tehát én jól tudom, hogy milyen, amikor szeretsz valakit, de már nem ölelheted meg többé. Ha nem találkoznánk, emlékezz rá, hogy számunkra, Ling mamával Te is mindig fontos voltál. Azokba a kis karácsonyi csomagokba, amit minden évben elküldtünk Nektek, sosem felejtettük el belecsomagolni a lelkünk szeretetét - Neked is. Az Élet nem mindig kegyes hozzánk, de mindig tartogat egy kiutat arra, hogy hű maradj önmagadhoz. Ezekkel a levelekkel és a tanfolyamokkal igyekeztünk hozzájárulni ahhoz, hogy férfiként boldog lehess és a legnagyobb csapdákat elkerüld. Nem tudom, hogy sikerül-e Neked vagy sem. Nem tudom, hogy végigmész-e majd az Úton. De őszintén kívánom, hogy amikor annyi idős leszel, mint én, büszke lehess magadra, amiért megpróbáltad. Isten áldjon! Örök szeretettel ölel, Nagyapád Nem telik el hét, hogy ne jutna eszembe életemnek ez a három különleges napja. A leveleket természetesen elkezdtem újraolvasni, de már lassabban és alaposabban. Hónapokat töltöttem naplóírással, és aztán még éveket. Igen, évekig tartott, amíg nagyjából sikerült feldolgoznom magamban ezeket a leveleket. Talán még most is tart. De megtanultam, hogy mindig nekem kell döntenem az életemről
65
és arról, mit gondolok a saját tapasztalataimról. Más ember lettem. Egyre ritkábban történik meg, hogy áltatni kezdem magam arról, amit megfigyelésem alapján -valójában már TUDOK. Jobban hiszek saját magamnak. Igen, ez nekem is furcsa: történik valami, ránézek a dologra, és már nem másítom meg azt, amit látok. Néha még beszélek is magamhoz, és valami hasonlót mondogatok: "Hé, Paeli! Látod, hogy mi a helyzet, ne próbáld megmagyarázni..., és nehogy elkezd megint átnevelni ezt a lányt is...! Jaj Istenem! Már megint ugyanaz! Tudod nagyon jól, hogy O "bögre", akkor meg zárd már le ezt a beszélgetést Vele, és menj tovább..., na végre! Megy ez neked!". Igen, szabadabb lettem és távolabbra nézek. Néha segítek a barátaimnak, akik a levelek olvasása után úgy tekintenek rám, mint valami "sámánra", aki lenyelte a bölcsek kövét. Néhányszor még "felolvasó estet" is tartottam a szűkebb baráti körnek..., és megdöbbentett, hogy Őket is mennyire érzékenyen érintették ezek a levelek. Olyan dolgokat mondtak el az életükről, a kapcsolataikról, amit egyébként sosem osztottak volna meg velem... Ma már sok dolgot én is jobban értek. Például, hogy az igazság kimondása nemcsak szabadabbá tesz, hanem hihetetlenül képes megnövelni a bizalmat két ember között. Azt hiszem azért, mert az őszinteség mindig tiszteletreméltó. Valójában mindenki nagyra értékeli. Talán azért, mert ritka. Ez Clarával is így volt. Nagyon sokat beszélgettünk. Ugyanakkor már csak három hónapot töltöttünk együtt. Mindegyikünk tudta, hogy ennek így kell lennie. Ő is elolvasta a leveleket, de már akkor augusztusban elváltak útjaink. Talán nem meglepő, hogy ez egy svájci hegyi túrázás után történt. Néha még ma is írunk egymásnak, de azt hiszem, hogy a lelkünk soha nem is kapcsolódott össze valójában. Vele, sajnos, nem sikerült a "találkozás". Persze én sem voltam "a régi". Stabil, boldog és együttműködő családról kezdtem el álmodozni, olyanról, amilyenben gyermekkorunkban nem volt részünk. Egy családról, ahol közösek az értékek és a célok, és ahol így lehetővé válik az ELFOGADÁS. Azt hiszem, jól megtanultam a leckét. De arra is rájöttem, hogy legelőször a legnehezebb lépést kell megtennem: tudnom kell, hogy ki vagyok, mit akarok és hogy mi fontos nekem valójában. Tudnom kell, hogy melyek azok a célok és értékek, amelyekben ÉN hiszek. S tudtam, hogy időt kell adnom magamnak, hogy megtudjam. Ma úgy hiszem, hogy a gyermekeknek jár, hogy megbízhassanak a szüléikben. Persze tudom, hogy nekünk, férfiaknak és nőknek, még méltóvá kell válnunk a bizalomra. Remélem, mire megnősülök -sikerül. Talán a bátyámnak már sikerült is. Feleségül vette azt a csodálatos lányt, Jennifert, aki igazán nagy szeretettel veszi körül, és aki már akkor is a menyasszonya volt. Megszületett első gyermekük is, így mostanában kicsit kevesebbet látom Őket. Nővérem - alig két héttel az után, hogy eljöttünk a háztól - felbontotta eljegyzését George-dzsal, de nekem úgy tűnik, hogy azóta megtalálta a Párját az Internet segítségével. Olyan bizalmas leveleket ír nekem, hogy néha belepirulok. Amikor olvasom, mindig érzem azt a ki nem mondott, titkos szövetséget, amely nagyapám bölcsességén keresztül összeköt bennünket. Valójában cinkosai lettünk egymásnak a párválasztásban. Egy nyelvet beszélünk, és ez nagy élmény. Olyan, amilyet korábban soha nem tapasztaltam. Sajnos a nagy tölgyfa követte nagyapámat. Akkor tavasszal már nem is virágzott és nem hozott termést. Nagy bánatában elpusztult. Két év múlva vágtuk ki, de az anyagából készíttettem egy Cherokee-furulyát az Egyesült Államokban. Ma is megvan és szolgálja nagyapám emlékét. Ez lett a tölgyfa halhatatlansága. A nagy házat végül nem adtuk el. Én költöztem ide. Itt vezetem a céget, amely az egész világon szolgáltatja nagyapám tanfolyamait. Azóta továbbfejlesztettem ugyan, de még ma is kapható nagyapám öt eredeti tanfolyama, úgy, ahogyan Ő álmodta meg. Az a hála, amely mind a mai napig a fiataloktól árad felé, egyszerűen leírhatatlan. Levelek tömegeit kapjuk, amelyben életsorsukat írják meg az emberek, hogyan változtatta meg az életüket nagy apámék bölcsessége.
66
Minden évben kiosztjuk a legjobb dolgozónak járó díjat is, melynek neve, nem véletlenül: "A kitartás és őszinteség jutalma." Miután a díjat átadom, testvéreim mindig mesélnek valami személyes élményt nagyapáékról, vagy azokról a felejthetetlen közös nyarakról. Ezután három, embernyi magasságú, óriási zsákból, tízezer -már feldolgozott és elolvasott köszönőlevelet borítunk ki az emlékpark füves udvarára, amelyek mindegyike az előző évben érkezett. Minden munkatársunk húz egy levelet, majd hangosan felolvassa (ha még bírja, mert vannak közöttük olyan szívszorító köszönetnyilvánítások, amelyeket senki nem bír végigolvasni). Azzal zárjuk az ünnepséget, hogy a hatalmas levélhalmot - a Cherokee-furulya lágy dallamát hallgatva - mi hárman, testvérek, meggyújtjuk. Mindig sokáig nézzük, ahogy a hatalmas tűzből a szeretet, a tisztelet és a hála füstjelei az égbe emelkednek, és mindannyian Rájuk emlékezünk... Biztos vagyok benne, hogy nagyapa tudja, sosem felejtjük el sem Őt, sem a kitartását, sem az álmait...
Kedves Olvasó! Megtiszteltetésnek tartom, hogy végigolvasta a könyvemet. Ha most vagy később bármikor úgy dönt, hogy megosztja velem a gondolatait, a véleményét, vagy akár az élettapasztalatát mindazzal kapcsolatban, amit olvasott ebben a regényben, akkor őszinte érdeklődéssel várom a levelét a következő címek bármelyikén:
Levél: SUUTARI KÖZPONT Paeli Suutari 1113 Budapest, Bartók Béla út 152. E-mail:
[email protected] Minden levelet sajnos nincs időm megválaszolni, de igyekszem valamennyit elolvasni. Tisztelettel, a Szerző
67