„Utazás a félelem és elkeseredettség vad világába… Sokáig kísérteni fogja az olvasót.” Christopher Golden „A falkában nincs megállás. Zseniális és mélyen felkavaró regény, amit nem lehet letenni.
Egyszerűen végig kell olvasni.” Jonathan Maberry „Egyes thrillerektől borzongunk, másoktól libabőrösek leszünk. A falkától kiugrunk a bőrünkből… Cutter vizuális megoldásai súlyosan nyomasztóak és rendesen betalálnak. Nem szégyen csak jól megvilágított, forgalmas helyeken olvasni.” Kirkus Reviews
IMPRESSZUM Nick Cutter: The Troop Copyright © 2014 by Craig Davidson Hungarian translation © Tillinger Zsófia, 2016 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Nick Cutter: The Troop Gallery Books, Simon & Schuster, New York, 2014 Fordította: Tillinger Zsófia ISBN: 978-963-419-095-0 (epub) ISBN: 978-963-419-096-7 (mobi) Agave Könyvek Felelős kiadó: A kiadó ügyvezetője A borítót és a kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund Felelős szerkesztő: Velkei Zoltán Szerkesztő: Fejérvári Gergely, Rácz I. Péter Korrektor: Boncz Éva Műfaj: horror
Fivéremnek, Grahamnek
„A felnőttek elavult gyerekek.” Dr. Seuss „Ez a fej az állaté! Ajándék!” William Golding: A legyek ura (Déry Tibor fordítása)
ELSŐ RÉSZ
AZ ÉHES EMBER A Hátborzongató Hírek Hálózata online kiadásának október 19-i címlapja:
EGY ÉHES EMBER A SZIGETEN Szerző: Huntington Mulvaney Félelmetes híreket hozunk, kedves olvasók, az egyik legmagányosabb erődünkből, a Prince Edward-szigeti AlsóMontague aprócska halászközösségéből. A szigetről, ami alig több egy elhagyatott, baljós szikladarabnál az Atlanti-óceánban. Tökéletes helyszín valami ördögi tetthez, nem igaz? Az Önök legnagyobb örömére mi mindent látunk és mindent hallunk. Múlt éjjel az alsó-montague-i Diplomata vendéglő pincérnőjének, Sadie Adkinsnek legújabb Chevrolet típusú furgonját meglovasította egy természetellenesen lesoványodott tolvaj. Adkins tárcsázta ingyenesen hívható szerkesztőségi vonalunkat, mivel panaszát a helyi közterület-felügyelet rendészei kegyetlen és galád módon visszadobták, miután –
idézzük – „nevetségesnek” és „képtelenségnek” titulálták. – Tudom, ki lopta el a rohadt furgonomat – mesélte lapunknak Adkins. – Az a Bélpoklos Béla. Egy ismeretlen személyazonosságú, 38 és 44 év közötti, tüsire nyírt hajú, bő ruházatot viselő férfi lépett be a Diplomatába este kilenckor. Adkins elmondása szerint a férfi az alultápláltság kóros jeleit mutatta. – Sovány volt! De annyira, hogy nem is hinnék el – magyarázta igazságra szomjas, rettenthetetlen riportereinknek Adkins. – Soha életemben nem láttam még ennyire vézna embert. Viszont éhes volt. Adkins elbeszélése alapján az ismeretlen személyazonosságú férfi elfogyasztott öt tálca „Éhes férfi reggelije”-menüt – amely mindegyike négy tojást, három vajas palacsintát, öt csík szalonnát, kolbászkákat és pirítóst tartalmaz. – Kievett minket a tojásainkból – folytatta Adkins. – Csak tömte magába, és még többet kért. A hasa biztos megtelt, akár a duda. Mikor… szóval… mikor kivittem neki a harmadik vagy talán a negyedik tálcával, rajtakaptam, amint a szalvétákat eszi. Kitépkedte őket a szalvétatartóból, megrágta, és lenyelte őket. Aztán az ismeretlen személyazonosságú férfi fizetett, és elment. A röviddel ezután szintén távozó Adkins a terepjárójának csupán hűlt helyét találta – micsoda rémséges és méltatlan tett! – Nem mondanám, hogy túlzottan meglepett – vonta meg a vállát a pincérnő. – Ez a pasas annyira kétségbeejtőnek tűnt, amennyire csak lehetséges. Majd hirtelen hallgatásba burkolózott, mielőtt hozzátette volna az utolsó, elborzasztó részletet: – Hallottam valami hangot a belsejéből – úgy értem, a bőre alól. Tudom, hogy hülyeségnek hangzik. Az ismeretlen személyazonosságú férfi továbbra is szabadlábon van. Ki lehet ő? Honnan jött? Azok, akik tudják – és hűséges olvasóink bizonyára sejtik, kikről beszélünk: a kormány, a titkosszolgálat, a templomosok, az illuminatus rend, a szokásos, gyanús szervek –, nem rukkolnak elő semmilyen információval… de mi átkutatjuk a bokrokat, tisztára suvickoljuk a titkos aktákat, és minden hitelesnek tűnő tippet
kivizsgálunk, amely forródrótunkon beérkezik. Gonosz ólálkodik az álmos Prince Edward-szigeten. Senki emberfia nem lehet ennyire éhes.
Ha tetszett a cikk, akkor önnek ajánljuk: • SAJTBURGER ÖLTE MEG AZ ŰRLÉNYT! • DÉMONI LEGYET FOGOTT A RADARPÓK IRAKBAN! • ÁMOKFUTÁST RENDEZETT EGY KISBABA TUPELÓBAN! • EGY PARKBAN SZÍVTA KI A CSÖPPSÉG VÉRÉT A CHUPACABRA!
1 EGYÉL, EGYÉL, EGYÉL, EGYÉL! A csónak a hullámokon hányódott, miközben a motor zúgva röpítette át a Szent Lőrinc-öblön. A hold csonthorogként függött a tiszta októberi égen. A férfi vizes volt a csónak pereméről ráfröccsenő sós permettől. Testének körvonalai kirajzolódtak átázott ruhája alatt. Könnyen madárijesztőnek nézhették volna, amit nemtörődöm módon ott felejtettek a szántón, belsejét pedig dögevők tépkedték ki. North Pointnál, a Prince Edward-sziget legtávolabbi kiszögellésénél lopta a csónakot egy kikötőből, ahová egy vendéglő parkolójából elcsent furgonon jutott el. Jézusom, de éhes volt! Annyit evett abban az út menti etetőben, hogy szó szerint kipukkadt a gyomra – a belei tartalma ebben a pillanatban is a szétszakadt szövetein keresztül szivárgott a szervei közti résekbe. Ő maga persze mit sem tudott erről, de egyébként sem nagyon érdekelte volna jelenlegi állapotában. Annyira jó érzés volt kitölteni a belsejében tátongó űrt… ám mindez olyan volt, akár egy lyukas hordót vizzel feltölteni: bármennyi vödörrel is öntünk bele, hajszálnyit sem jutunk előrébb.
Ötven mérfölddel ezelőtt kiszúrt egy döglött mosómedvét az útszéli árokban, és megállt. Az állat teste szétnyílt, a gerince kikandikált a bundáján át. Hatalmas erőfeszítésbe telt, hogy ne tegye üresbe a váltót, másszon le az árokba és… Nem tette meg. Elvégre még mindig emberi lény volt. Majd megszűnik a hasogató éhségérzet, nyugtatta magát. A gyomra csak egy bizonyos mennyiség befogadására képes – ez nem valami tudományos igazság? Ugyanakkor ez az érzés semmihez sem hasonlított, amit valaha is tapasztalt. Akár egy vetítővásznon, úgy pörögtek a képsorok a fejében: a kedvenc ételei szemet gyönyörködtetően keringtek a szeme előtt, kívánatosan és púpozva, túlságosan is tökéletesen, mintha csak a Bon Appétit gasztromagazin csillogó lapjairól tépték volna ki őket – az étkek perverz paródiájaként hatott mindez, ijesztően szexuálisan, túldíszítve és buján. Cseresznyéket látott, amint egy omlós pitéből gördültek ki, mindegyik szédítően telt, akár egy tucat kikapott, bevérzett szemgolyó egy csúcsosodó tejszínhabtoronyra ömlesztve… Villanás. Egy szótárvastagságú finom bélszínszelet, a lábszárcsont kikacsint a zsírtól márványos húsból, amit tökéletesen ropogósra sütöttek; egy leheletnyi fűszeres vaj olvadozik a tetején, a hús már-már sóhajt, ahogy a kés áthatol rajta, és az átsült hús olyan könnyen, olyan akadálytalanul nyílik meg, mint egy frissen olajozott ajtó… Villanás. Villanás. Villanás. Mit nem enne meg most? Sóvárgott azért a mosómedvéért. Ha most itt lenne, letépné a megkeményedett inakat a koszlott bundájáról, széttörné a koponyáját, és a szilánkokon keresztül kihámozná az agyát, ami olyan ínycsiklandó lenne, akár egy gesztenye belseje. Miért nem ette meg csak simán azt a kurva dögöt? Vajon felkutatják? Bizonyára. Elvégre kudarcuk tanúja és bizonyítéka egyben – egy emberi bakiparádé –, ráadásul ismerte a titkukat is. És annyira, annyira mérgező volt. Legalábbis hallotta, ahogy ezt mondják róla. Senkit nem akart bántani. Összeszorult a szíve, ha arra gondolt, esetleg már mégis megtette. Mit is mondott Edgerton?
Ha ez innen kikerül, akkor Tífuszos Mary hozzá képest olyan ártatlan lesz, mint Mary Poppins. Nem volt gonosz ember. Egyszerűen csak csapdába esett, és azt tette, amit bárki más is tett volna az ő helyzetében: elmenekült. De eljönnek érte. Vajon megpróbálják elfogni, és visszavinni Edgertonhoz? Eltűnődött, hogy meg mernék-e tenni ezek után. Nem fog visszamenni. Elrejtőzik és megbújik. Előrebukott, és majdnem átesett a csónak peremén, miközben az éhségtőrök kitartóan marcangolták a torkát. Kipislogott néhány könnycseppet a szeméből, és meglátott egy táncoló fénypontot a horizonton. Egy sziget? Egy tábortűz?
KANADA TERMÉSZETI ERŐFORRÁSAINAK FÖLDRAJZI FELMÉRÉSE Beszámoló Falstaff-sziget, Prince Edward-sziget Tizenöt kilométerre található a szárazföld legészakibb kiszögellésétől. Legmagasabb pontja: 452 méter a tengerszint felett. Kerülete: 10,4 kilométer. Két óceánpart: egy a nyugatra néző kiszögellésen, egy pedig az északkeleti sziklaszirten. Gránitszikla uralja az északi partot, mely kétszáz méter magasan fekszik egy meredélyekkel tarkított öböl fölött. A területen honos növények a hidegtűrő perjefélék, cserjék, a csattanó maszlag, ecetfák és az alföldi fekete áfonya. A sziget víztáblájának magas sótartalma miatt a vegetáció csenevész. A talaj fedőrétegét erős szél és üledék koptatja. Számos madárfélének, tengeri állatnak, emlősnek, hüllőnek és rovarnak ad otthont. Pelikánok, sirályok és más tengerparti madárkolóniák tanyáznak az északi sziklaszirteken. A fő halállományt lazac, tőkehal, keszeg és farkassügér alkotják. Nyáron oroszlánfókák időznek a szigeten, kardszárnyú delfineket vonzva maguk után. Kis számban található a kemény
természeti viszonyokat is jól tűrő mosómedve-populáció, bűzös borz, sül és prérifarkas. Ezek a példányok szintúgy apróbb termetűek és vékonyabbak, mint a kontinensen élő fajtársaik. Egyetlen téliesített lakóház áll a szigeten, amely az önkormányzat tulajdonában van, valamint annak felügyelete alatt áll, és vészhelyzeti menedékként szolgál, vagy időről időre tanulmányi kirándulások számára biztosít szállást. A szigeten nincs állandó emberi jelenlét.
2 Tim „Őrsparancsnok” Riggs – ahogy a cserkész titulusa megkövetelte – átvágott a faház nappaliján a konyha felé, hogy kivegyen egy bögrét a szerkényből. A hátizsákját kicipzárazva megtalálta az üveg Glenlivetet. A srácok már ágyban voltak – nem aludtak, persze; fél éjszakán át fennmaradtak rémtörténeteket mesélni, ha megengedte nekik. És gyakran megengedte. Senki ne mondja rá, hogy ünneprontó! Meg egyébként is, ez volt az éves vakációhoz legközelebb álló dolog, amin a fiúk valaha is részt vettek. Tim szintúgy nyaralásként gondolt rá. Öntött magának egy jókora, gerincmerevítő adag whiskyt, majd kilépett a verandára. Falstaff szigete békés mozdulatlanságban pihent az éj leple alatt. Tajtékos hullámok csapódtak a sziklaszirtnek kétszáz méterrel lejjebb, az enyhe lejtőn; a vízostrom hangja olyan volt, mint egy földhöz láncolt mennydörgés. Szúnyogok zizegtek a hálóval védett veranda ajtaja előtt. Molylepkék verdesték poros testüket az egyetlen elérhető villanykörtéhez. A hűvös éjszakában a holdfény átsütött a ritkás ágak kerítésein. Egyik fa sem volt túl nagy – a sziget alapkőzetét az óceánból felszínre nyomott, nyers szikla alkotta, melyet vékony rétegben borított csak föld. A fák sajátosan torzultak, mint egy gipszágyba nyomorított gyermek. Tim megforgatta a whiskyt a szájában. Mivel ő volt az egyetlen orvos a Prince Edward-sziget északi partján, nem lett volna szerencsés, ha nyilvános alkoholfogyasztáson kapják. De itt, mérföldekre a munkájától és a vele járó kötelezettségektől egy ital természetesen, jobban mondva
szükségszerűen adta magát. Rajongott ezért az éves táborért. Egyesek talán furcsállták, miért: nem volt már így is eléggé elszigetelt, egyedül a zord cape-i házában? De ez másféle elszigeteltség volt. Ő meg a fiúk három napig egyedül lehettek. Egy faház, néhány ösvény. Egy csónak rakta ki őket az ellátmányukkal ma délután, ami vasárnap éjszaka tér majd vissza. Egy hajszálon múlt, hogy lefújják. A hétvégi időjárás-jelentés vihart ígért; az előrejelzések szerint az északi vizekről tartott befelé, és egyike volt azoknak a viharfelhő-szörnyetegeknek, melyek olykor végigsöpörnek a szigeten – félig vihar, félig tornádó, ami letépi a zsindelytetőt a házakról, és facsemetéket szór a földútra. De a legutóbbi Doppler-térkép szerint irányt változtatott kelet felé, az Atlanti-óceáni térség irányába, ahol majd kieresztheti haragját a hatalmas, üres víztömegen. Tim elővigyázatosságból ellenőrizte, hogy a hajózási sávú adóvevőjük teljesen töltve van-e; ha az ég képe fenyegetővé válna, rádión felhívná a főszigetet, hogy előbb jöjjenek értük. Az igazat megvallva, nem örült volna ennek a lehetőségnek. Szigorú szabályokat vezetett be ugyanis erre a kirándulásra. Se telefon, se hordozható játékok. Tim kiüríttette a srácok zsebeit a North Point-i dokknál, hogy megbizonyosodjon róla: egyikük sem hozott magával olyan készüléket, ami összekapcsolhatná őket a főszigettel. De az időjárást figyelembe véve a rövidhullámú rádió bizony szükséges rossz volt. Ahogy a cserkészek jelmondata is felhívja rá a figyelmet: Légy résen! Ugatásszerű nevetés hangzott fel az emeletes ágyakkal teli hálóhelyiségből. Kent? Ephraim? Tim hagyta, hadd nevessenek. Ebben a korban a fiúk iszonyatos energiával rendelkező lények voltak: tesztoszterontól és nyers adrenalintól fűtött gépek. Beronthatna, pisszeghetne, és megróhatná őket, figyelmeztethetné a csapatot az előttük álló hosszú napra – de minek? Jól szórakoznak, és az energia sosem volt alacsony szinten ebben a csapatban. Az igazság az, hogy Timnek ugyanannyira szüksége volt erre a túrára, mint a rábízott fiúknak. Egyedülálló és gyermektelen volt – hozzá negyvenkét éves és egy olyan kisváros lakója, ahol alig horgonyzott pár randipozitív partner; nem várta, hogy ez a helyzet meg fog változni. Ontarióban nőtt fel, és a
gyakornoksága után pár évvel költözött a Prince Edward-szigetre. Vett egy házat Cape-ben, megtanulta, hogy kell kifeszíteni egy homárcsapdát – Látjátok? Igazán próbálkozom! –, és felvette a szigetlakók ritmusát. A fenébe is, még a hanglejtése is hozzáidomult a helyi beszéd dallamához! Ám tudta jól, így is örökre úgy fognak tekinteni rá, mint egy „gyüttmentre”. Az emberek kifogástalanul barátságosak voltak vele, és tisztelték a tudását, de az ereiben kontinentális vér csörgedezett: Toronto bélyegét viselte, a „füstös város”-ét, a sznobok gazdagságát a szigetlakók kérges tenyerű szegénységéhez képest. Errefelé a kinek a fia-borja vagy ugyanannyira fontos, mint a honnan valósi vagy: a vérvonalak erősek, és a sziget megtartotta magának a sajátjait. Szerencsére a cserkészei nem törődtek vele, hogy „messziről jött”. Megtestesített mindent, amit egy vezetőtől valaha is kívánhattak: nagy tudású és nyugodt, magabiztosságot áraszt magából, miközben az övékét is növeli. Ismeri a helyi flórát és faunát, tudja, hogy kell rántóhurkos csapdát készíteni és egygyufás tüzet gyújtani, de ami a leglényegesebb, hogy tisztelettel bánt velük. Habár a fiúk nem voltak kifejezetten egy súlycsoportban vele, Tim folyton azt a benyomást keltette, hogy partnernek tekinti őket, miután átestek a szükséges férfias rituálékon. A szüleik bíztak Timben; a srácok családjai mind az ő körletébe tartozó betegek voltak North Pointban. A fiúk között szoros kötelék alakult ki, összetartoztak. Mind az öten együtt jöttek még farkaskölykökként, majd kiscserkészekként, és most cserkészekként, mint egy igazi falka. Tim már az első főhadiszállásbeli találkozás óta ismerte őket: egy ötévesekből álló kvintett, akik tétován szavalják a kiscserkész ígéretet: Ígérem, hogy Isten segítségével a jóra törekszem. De ez lesz az utolsó hajrájuk. Tim értette, miért. A cserkészet, hát… ciki volt. A mostani generáció fiataljai nem akartak bézsszínű uniformisban feszíteni, csomóra kötött kendőt hordani és kitüntetéseket szerezni. A jelenlegi mozgalom tömve volt társadalmi beilleszkedésre képtelen kis szarjankókkal vagy azokkal a buzgómócsingokkal, akiknek az ingét girlandként borították be az érdemrendek. De ez az öt srác Tim felügyelete alatt azért maradt cserkész, mert egyszerűen azok akartak maradni. Kent az egyik legnépszerűbb srác az iskolában. Ephraimet és Maxet is szerették. Shelley fura madár, az biztos, de senki nem nyugtalankodott miatta.
És Newton… na igen, Newt kocka volt. Jó srác, hihetetlenül okos srác, de nézzünk szembe a ténnyel: egy ivarérett kocka volt. Nem csupán a fiú túlsúlyossága volt az oka, az legyőzhető szociális akadály, nem rosszabb, mint nyúlszájúnak lenni, vagy pattanásosnak, vagy béna ruhákat hordani. Nem, szegény Newt kockasága veleszületett rendellenesség volt. Ha Tim ott lett volna, már a várószobában megérezte volna: megfoghatatlan esszencia, láthatatlan, de mégis mélyen érződik, ahogy feromonként kiáramlik az újszülött testéből. Tim látta maga előtt a szülészorvost, amint lemondó fejingatások kíséretében átadja Newtont kimerült anyjának. Gratulálok, Ms. Thornton, egészséges kockababának adott életet. Fantasztikus férfi lesz belőle, ha felnő, de a belátható jövőt tekintve első osztályú okostojás lesz, egy strébergyárból szalajtott pedálgép. Tim fölismerte a fiúkból kiáramló illatok fajtáit, és noha ezek nem kizárólagosan jellemezték hordozójukat, intenzív kisugárzásuk mégis áthatotta minden érzékét. Például ott volt a bunyósszag: savas és adrenalinnal telt, az a metsző szagfelhő, ami egy kupac régi autóakkuból árad. Vagy a sportosszag: lenyírt fű, szétmorzsolt kréta és az edzőmatrachalmok kiáramló bukéja az öltözőből. Kent Jenks hullámokban bocsátotta ki magából a sportosszagot, de a többi fiút, például Maxet és Ephraimet nehezebb volt meghatározni – Ephraim gyakran olyan illatot árasztott, mint egy magasfeszültségű kerítés; egy viharban felrobbanó transzformátor. És Shelley… Tim elgondolkozott a whiskyt kortyolgatva, majd rádöbbent, hogy a fiúnak egyáltalán nincs szaga – ha mégis valami, akkor egy sterilizált szoba párás, megfoghatatlan aromája egy olyan házban, amelyben régóta nem él senki sem. Ellenben Newton hetedik mennyországbeli kockaszagtól bűzlött: attól a csípős és összetéveszthetetlen esszenciától, amiben levegőtlen alagsorok és dohos könyvtársarkok keveredtek az egyszemélyes lakhatásra épített faerődökkel, egy személyi számítógép gyomrában kavargó porral, az asztmapumpa medvecukorbukéja és a finoman narkotikus hatású modellragasztó – az elszigeteltség és a visszafogott magány leírhatatlan aromája. Idővel a fiú teste is hozzáidomul: a vállai összerogynak, hogy tulajdonosuk még észrevehetetlenebb legyen, ahogy a védtelen állatok megváltoztatják a külsejüket a ragadozók elkerülése érdekében, miközben a szemeik zaklatottan, üldözötten járnak üregükben.
Newton nem tehetett róla. Ez a tulajdonság bele volt kódolva a DNS-ébe, és kimetszhetetlen volt a többi erénye közül – amiből sok volt neki, állapította meg keserűen Tim, de egyik sem értékes az ő korában. Newton a végletekig kedves és udvarias volt, könyveket olvasott, és nyilvánvaló igyekezetet tett, hogy jobb legyen – olyan hatékonyan, mintha egy légiriasztó sziréna szétharsogná a csöndes szomszédságban: Kockariadóóó! Kockariadóóó! Tim mindig védelmezőn lépett fel Newtonnal kapcsolatban, és szomorú volt, hogy képtelen segíteni neki. Ha egy felnőtt a szárnyai alá vesz egy fiút, a srác csak újabb élcek céltáblája lesz. Tim lelépett a verandáról, hogy lekapcsolja a generátort. A szúnyogok azonnal támadásba lendültek; érezte, ahogy a tarkóját ostromolják, mint egy csapat részeg, akik mohón próbálják oltani szomjukat. Lecsapott egypárat, miközben a faház hátulja felé igyekezett, az ujjai egyensúlyt keresve a gerendafalat súrolták – túl gyorsan itta meg azt a whiskyt… És már jöttek is az újabb vérszívók, rátelepedtek minden centi fedetlenül hagyott bőrfelületre, hogy belemélyesszék szívókáikat, és viszketést okozó mérget fecskendezzenek belé. Nekiütközött a generátornak, bevágta a sípcsontját a fémházba, és vakon tapogatózott a kapcsolóért, miközben csapkodta és hessegette a kis élősködőket; majd egy hihetetlenül őrjítő keresgélést követően – meg kellett állnia, hogy szétoszlasson egy légiónyi szúnyogtámadást – lekapcsolta. A tornác fénye kialudt. Az újonnan jött sötétségben, úgy tűnt, a szúnyogok exponenciálisan megszaporodtak; Tim mindenhol érezte őket, a vértelen lábaikat, ahogy a bőrén táncolnak, és papírszerű szárnyaik tébolyító vijjogása betöltötte a fülét. Vadul csapkodott, és alig tudta elfojtani a torkába gyűlő káromkodást. Félig szilárd fal képződött minden oldalon – zümmögő, csípő, mérges takaró. Ott voltak a fülében, az orrát csiklandozták, a szeme szélét ingerelték. – Átkozott vérszívók… Tim vakon rákulcsolta a kezét a tornácajtóra, feltépte, és beviharzott a szúnyoghálók adta biztonságba. Úgy söpörte le magát, akár egy cowboy, miután ledobta magáról a ló, megszabadítva magát az élettelen szúnyogtestek morzsáitól. Dühösen kifújta a levegőt, majd örömtelenül elnevette magát. A tenyere ragacsos volt a péppé lapított rovaroktól. Gulliverre gondolt, ahogy kis emberek ezrei lekötözik – egészen mostanáig nem ijesztette meg ez a
jelenet. De valójában az az eshetőség, hogy ezer vagy millió apró támadó szorongatja az embert, tulajdonképpen meglehetősen borzalmas. Az új keletű csöndben meghallott egy propellert, amint ütemesen forgatja a vizet – egy kívülre szerelt csónakmotor hangját. Vészhelyzet a főszigeten? Nem. Először rádión hívta volna fel valaki. Bement a házba és ellenőrizte a rövidhullámú készüléket. A rádióból áradó mély búgás tanúsága szerint a frekvencia szabad volt. A távolban a motor berregése felerősödött. Lámpást gyújtott, és kiült a tornácra. Megvakarta a kifehéredett puklikat a nyakán, a csuklóján és a kezén. Hideg futott végig a lábától felfelé egészen fájdalmasan összeszoruló torkáig, miközben a karja libabőrös lett. Idegesen felnevetett, és végigsimított narancshéjként dudorodó bőrén. A húgyhólyagja vizelettől telve megfeszült, miközben a nagyszerű whisky íze megkeseredett a szájában. Tagadhatatlan tény, hogy mások gonoszsága önnön gonoszságunkká válik, mert meggyújt valami pokolit a szívünkben. Carl Jung. Alapszakos pszichológia. Tim később megállapította róla, hogy fennhéjázó mániákus volt, és egyébként is, az elméleteinek elég csekély haszna van egy kisvárosi háziorvos számára, akinek a napi rutinjába influenza elleni védőoltások beadása és széltől cserzett arcú halászok benőtt nagylábujjkörmeinek eltávolítása tartozott. Mint ilyen, Tim elfelejtette, melyik Jung-könyvből való, és a professzora nevét is, aki tanította neki – de az idézet a maga teljességében jutott az eszébe, ahogy a szavak előmásztak emlékezete valamely sötét zugából. Mások gonoszsága önnön gonoszságunkká válik… Tim Riggs ott ült a szúnyoghálós verandán, valami leírhatatlan okból fakadó, tétova rosszérzéssel – a szél metsző süvítéssel fújt át a beteges fák között, míg egy másik, kevésbé meghatározható zaj araszolt felé az óceánpartról – és várta, hogy az ismeretlen gonoszság megérkezzen.
3 EGYÉL, EGYÉL… Sötétség. Végtelen sötétség.
Üresség. Korábban a fényt követte. Ahogy az éjjeli lepkéket vonzza magához a pisklákoló tüzek lángja. És a fény most eltűnt. Csak ez a tébolyító, üres szemgödörnyi sötétség… és az éhség. A férfi felmászott a köves part meredélyén, csúszkált a víztől simává csiszolt kavicsokon. A sziklák nyálkásak voltak a hideg, takonyszerű algától. Felmarkolta, és belapátolta a szájába, úgy szívta be ajkai között a zöld fonalakat, mint egy cérnametéltet szürcsölő gyerek. Valami mozog ott! A kitinváza megcsillant a holdfényben, ahogy végigiramodott a köveken. Egy rák. A marka rázárult – a rák óceáni hidege átszivárgott a bőrén –, és befalta. Érezte, amint szőröcskés lábaival motoz a nyelvén. Beleharapott. Sós ragaccsal telt meg a szája. Haldoklása közben a rák ollójával kétségbeesetten belecsípett a nyelve hegyébe, aminek következtében a vér fémes ízét is megérezhette; görcsösen lenyelte a rángatózó testrészeket. A tüskés kitinpáncél végigsebezte a torkát. Annyira vékonynak érződött már, semmi más, csak egy hússal bevont lefolyó maradt a nyelőcsöve helyén, amin krepp-papírként pattanásig feszült a nyálkahártya. Kitaposott ösvényt vett észre a derékmagas fűben. Egy fekete pók ücsörgött az egyik fűszál tetején. Ujjai közé csippentette, mielőtt elmenekülhetett volna, és befalta. Remek, igazán remek! Lédús. Felsandított. A hegyoldalban valami szögletes alakzat követelt magának figyelmet, árnyéka jócskán elütött az éjszaka formátlan sötétjétől. Túlságosan is tökéletes volt ahhoz, hogy ne ember alkotta dolog legyen. Halovány fénysugár világlott fel benne.
4 – Srácok, hallottatok már a gurkhákról? Ephraim Elliot arcát úgy világította meg az elemlámpa fénye, hogy akként hatott, mint a gömbjük fölé hajoló vásári jósok testetlen jelenése. A többi fiú a könyökére támaszkodva feküdt és feszülten figyelt. – Ők azok a különleges katonák Nepálból, vágjátok? Kis fickók, alig másfél méter magasak. Gyakorlatilag törpék. Eszelős faszik.
Csecsemőkorukban kezdik meg a kiképzésüket, csupán egy dolgra tanítják meg őket, de azt tökélyre fejlesztve – az ölésre. A gurkhák igazi mesterlövészek, hajszálpontosan céloznak. Száz méterről lekapják egy poszméh seggéről a pollent. A kherkivel is mesterien bánnak – az egy hosszú, görbe kés, amit brutálisan megéleznek. Ketté tudnak hasítani vele egy hajszálat is… pontosabban: háromba. – Komolyan, Efi? – kérdezte a párnától kócos fejű Newton Thornton. – Elhiheted – válaszolta komolyan Ephraim. – De amit nagyon kevesen tudnak, az az, hogy egy repülőgépnyi gurkha harcos lezuhant a partnál. Egy nagyon húzós küldetés után tartottak hazafelé – lövészárok-háború, nyársra tűzött fejek meg ilyenek. Ezek a fickók félőrültek voltak a vérszomjtól, vágod? A nepáli kormány valszeg megpróbálta elzárni őket valami fura helyre, hogy ne ölhessenek és csonkíthassanak meg senkit, de… soha nem értek haza. A repülőjük belezuhant az óceánba, pont itt a közelben. Shelley Longpre feszülten figyelt. Szemének megszokott szürkesége – ami általában koszos jégdarabkának tetszett – most megkeményedett, és érdeklődéstől csillogott. Ephraim folytatta: – Akár… itt is lehetnek. Ezen a szigeten. Elzárt, csendes. Alig jön bárki a Falstaff-szigetre, leszámítva a fura halászt vagy hát… minket. Az ötvenkettes számú cserkészőrs farkasait. Max Kirkwood három ujját feltartva magasba emelte jobbját, és ünnepélyesen elszavalta: – Fogadom, hogy mindig a legjobbra törekszem, hogy híven teljesítem kötelességeimet, amelyekkel Istennek és a királynőnek tartozom, és mindenkor betartom a Sas őrs törvényeit. – Soha nem találták meg a holttestüket – folytatta Maxre mosolyogva Ephraim. – Ha még mindig élnek, akkor mostanra totál mániákus őrültek lehetnek. De még ha itt is lennének, ezen a szigeten leselkednének, van egy módszer, hogy megmenekülj. A gurkhák az éj leple alatt támadnak, vágod? Mindig. Síri csöndben belopóznak a szobádba. Az ágyad fölé hajolnak, miután kitapogatták a cipőfűződet a bakancsodon, és ha alulról van befűzve… – itt Ephraim torokelmetsző mozdulattal végighúzta a hüvelykujját a nyakán. – De ha egyenesen van befűzve, ahogy a gurkhák fűzik a sajátjukat, akkor életben hagynak. – A fiú ásított. – Hát, jó éjt, srácok!
Az elemlámpa fénye kialudt. Röviddel ezután valami tompán puffant a padlón. Ephraim zseblámpájának újravillanó erős fénye glóriát rajzolt Newton köré, aki a bakancsa mellett kuporgott. Ephraim lecsapott: – Tudtam, hogy meg fogsz törni, Newt! Newton a térdeit dörzsölgetve, zavartan felült. Az elemlámpa adta világosságban a szokásosnál is kipirultabb volt az arca: a malacrózsaszín árnyalatát öltötte magára. – Jesszus, hát… – Newton lehajtotta a fejét és megdörzsölte a szemét. – Szégyellhetnéd magad, Efi, hogy ilyen hátborzongató sztorikat mesélsz… Kent Jenks felordított: – Newt, te ágyba pisilős! Shelley alig figyelt oda. Bagolyszerű volt a tekintete, ahogy sárgás árnyalatú szemei kikémleltek arca tejfehér oválisából. Nem mosolygott vagy nevetett a többiekkel – egy kitöltetlen tesztarc, amin nem igazán tükröződött semmi sem. – Srácok… hé! Most már elég lesz. – Riggy őrsparancsnok lépett a szobába. – Minden vicces meg buli, amíg valaki ki nem esik az ágyából. Úgyhogy eddig tartott az este, fiúk, rendben? Newton még mindig a szemét dörzsölgetve felállt, és fellökte magát az emeletes ágyra – de azért előtte még ellenőrizte, hogy a cipőfűzői megfelelően vannak-e befűzve. – Aludjatok, skacok! – mondta Riggs őrsparancsnok, és Newton úgy látta, mintha az arca megrándult volna: enyhén pánikszerű vonás költözött a szemébe. – Holnap hosszú napunk lesz. Az ajtó becsukódott. Szél söpört át a vízeken, és végigsüvített a faház oldalánál. A deszkák olyan melankolikus hangon nyögtek, mint egy habokon hánykolódó, régi spanyol gálya. A fiúk mély sóhajtásokat hallatva feküdtek az ágyukban. Ephraim még azért elsuttogta: – A gurkhák el fognak kapni, Newt.
5 Tim hallotta a férfit, mielőtt odaért volna. Hallotta, ahogy gyötrelmes csoszogással halad felé, akár a téli álmából ébredő, tájékozódását vesztett medve.
Tim nyugalmából kizökkenthetetlen ember volt – értékes tulajdonság ez egy doktor esetében, akinek a napja egy szimpla kanyarós kisfiú megnyugtatásától és kezelésétől kezdve könnyen fajulhat egy méhcsípéstől anafilaxiás sokkba került lány légcsövének felszabadításáig egy torkán ledugott csővel. Közel egy évet töltött Afganisztánban, az Orvosok Határok Nélkül segélyszervezet tagjaként – ha ijedős lett volna, nincs az a hatalom, ami ilyen hosszan maradásra bírta volna. Elméje ösztönösen a legvalószínűbb okokat feltételezte mindig, majd ezekből kiindulva hűvös logikával tárta föl a lehetséges következményeket. Első számú tény: kikötött egy csónak. Talán az egyik srác szülei lehetnek – Newton otthon felejtette volna az asztmapipáját? Nem valószínű, minthogy Newton ritkán felejtett el bármit is. Esetleg elsüllyedt egy hajó – például egy vonóhálós halászhajó borult fel, miközben tőkehalakat húztak föl az erős nyugati széllel szántott vízen? –, és a csónakban a megtépázott túlélők ültek. Tim agya azonnal egészségügyi osztályozásba csapott át: ha ez a helyzet, akkor azonnali orvosi ellátásra szorulnak; amennyiben szükséges, akár a parton stabilizálná őket, majd rádión kérné, hogy küldjenek egy sebesültszállító helikoptert. Vagy lehet, hogy valami iszákos csónakázott ide a főszigetről, aki az éjszakai horgászás közben elvétette az irányt. Míg Tim szülővárosában a részegek kufircolni mentek, miután bezártak a bárok, addig errefelé a jó öreg harcosok vízre szálltak ilyenkor. Egy nyitott motoros szkiffen hánykolódtak az óceánon, és úgy bőgtek, mint a bikák, mikor a hullámok megdobták őket. Vagy ezt csinálták, vagy békés nyugalomban, alacsonyan járatva a motort kivetették a halászhálójukat. Pár éve a borvirágos orrú szeszkazánt, bizonyos Lester Hammst jégbe fagyva találták a csónakjában; Jeff Jenks, North Point rendőrfőkapitánya fedezte fel hét mérföldre Capetől. A bőre kristályos volt a fagytól, akár egy darab kicsomagolatlan hús a fagyasztóban, a feneke hozzáfagyott az üléshez, és egy pár jégcsap meredt ki az orrlyukaiból. Lester csónakja még ekkor is haladt a vízen; nem kellett sok hozzá, hogy kiérjen a dagállyal a nyílt vízre – Tim elképzelte, amint a megfagyott holttest Grönland partjainál hányódik a csónakban, akár egy hátborzongató uszadékfa, és egy jegesmedve kíváncsian megszaglássza. Akárki is volt, Tim biztosra vette, hogy az érkező férfi vagy nő aligha jelent veszélyt… kilencvenkilenc százalékig biztos volt benne.
Kettes számú tény: ő és a fiúk egy szigeten voltak, egyórányira hazulról. A késeiken kívül semmilyen fegyverük nem volt – a pengéjük alig hosszabb nyolc centinél, ahogy a Cserkész kézikönyv kiköti –, csupán egy jelzőpisztolyuk. Éjszaka volt. Maguk voltak. Tim kitolta a veranda ajtaját a bakancsával. Az ajtó vékonyan nyikorgott – ííííí-íí-ííí –, mintha egy rozsdás szöget húznának ki egy nedves deszkából. Torkában zakatoló szívvel körbejárta a faházat. Szúnyogok lubickoltak gyöngyöző izzadságában. Magával hozhatta volna a lámpát, de mélyen a túlélésért felelős hüllőagyában egy sziréna azt harsogta: Semmi fény. Ne fedd fel magad! Kirántotta a zsebkését, és szorosan a combjához szorította – amire a józan esze azt mondta: ez nevetséges; tök hülye vagy, teljesen paranoiás. De a tudatalattijából feltörő elemi, ösztönös késztetés csupán ész nélkül zúgott, akár egy méhkasnyi afrikanizált méh. Szél söpört végig talajszinten, egy hangot sodorva magával a sziklák és a nyakigláb fák között: mély, motyogó hangot, akár egy kút mélyén suttogó remetéé. A hangtól Tim lábán felállt a szőr, belsejét megfagyasztotta. A fasor felé hunyorgott, és érezte, ahogy az árnyékok súlyt kapva és rendíthetetlenül összetömörülnek. Egy alak bontakozott ki a lombos fák kusza erdejéből. Tim mély levegőt vett. A szokatlanul ragyogó holdfényben egy olyan lényt pillantott meg, ami minden ízében a legsötétebb gyermekkori rémálmából lépett elő: egy tengerből kimászó, oszladozó szörnyet. Nem volt több, mint egy víz áztatta, izmokkal átkötözött csontváz, amiről szürke, csipkeszélű cafatokban lógott a bőr. Értelmetlenül magában motyogva vánszorgott felé. Tim lába a földbe gyökerezett a határtalan rémülettől. Ez a valami átcsoszogott a magas fűszálak közt táncoló, erős holdsugáron: a fényben a rémálom átalakult azzá, ami igazából volt – egy olyannyira iszonyatosan sovány férfi közeledett felé, hogy kész csoda, hogy még életben volt. Tim az ösztönös segítségnyújtástól indíttatva, gondolkodás nélkül kilépett a rejtekéből. – Hahó! Minden rendben? A férfi odafordította tűzben izzó tekintetét. A pillantásában az ész nélküli iszonyat és a kétségbeesett sóvárgás keveredett, de amitől igazán kirázta
Timet a hideg, az tekintetének lézerirányzékszerű összpontosítása volt: ez a férfi nyilvánvalóan akart valamit. Szüksége volt valamire. Az idegen közelebb botladozott, végigtapogatta az ingén a gombokat, és remegő kézzel átsimított zsíros, letapadt haján. Tim hirtelen megértette: a férfi jelképes erőfeszítéseket tesz, hogy szalonképessé varázsolja magát. – Van valamije… étel? – Öhm… talán igen – felelte Tim. – Egyedül van itt? A férfi bólintott. Nyál csüngött alá az ajkáról, majd lecsöppent. A bőre úgy feszült a koponyáján, akár a krepp-papír. Topográfiai térkép patakjaiként futottak végig a hajszálerek az orrán, széltében az arcán és a nyakán lefelé. A karjai úgy meredtek ki a pólójából, mint a hurkapálcikák. Az orsócsontja és a singcsontja körül összetöpörödött a bőr, amitől a könyöke úgy festett, akár egy kötélcsomó. – Ön egyedül van? – kérdezte a férfi. Biztonságosabb volt az idegent ebben a hitben hagyni. – Igen, bizonyos földtani méréseket végzek. A férfi felmarkolt egy kupac nyers földet, és a szájába tömte. Timnek úgy tűnt, olyan önkéntelen reflexként teszi, ahogy az ember pislog egyet. – Hóó! Hé, figyeljen, nem kell… nem kell ezt ennie – nyögte Tim, nyugalmat erőltetve a hangjába. – Van ennivalóm. A férfi elmosolyodott. Egy halálfej grimasza. Két vértelen szalag volt az ajkai helyén. Az ínye olyannyira visszahúzódott, hogy a fogai sárgás agyarakként csapódtak össze a szájában, sötét földdel a résekben. – Étel… igen. Nagyon kedves. Köszönöm. Orvosként Tim az emberi test összes visszataszító formájával találkozott már. Ürített sztómazsákokat. Látta, ahogy lüktető tumort vesznek ki egy gyomorból. De ez az ember… ez a férfi olyan természetellenes módon volt beteg, amilyet Tim még sosem látott. A színtiszta rettegés futott végig a gerincoszlopán. Tisztátalan, rikácsolta magában. Ez az ember tisztátalan… A férfi bűze elárasztotta az orrát. Édes, gyümölcsös rothadás ammóniás jegyekkel. Ketózis. A férfi szervezete elégeti a zsírsavait utolsó, elkeseredett erőlködésben, hogy a létfontosságú szerveket működtesse. Mikor elégnek, a keton gyomorforgatóan édes szaggal távozik – a saját magát elemésztő test reményvesztett bűze. A férfi szájából kiáramló bűz olyan volt, mint egy kosár napon felejtett, rohadó barack szaga. Tim próbált nem levegőt venni, mivel biztos volt benne, hogy azonnal
működésbe lépne a garatreflexe; ám a férfi egyensúlyát vesztve megtántorodott, Tim pedig gondolkodás nélkül átkarolta a derekát, hogy megtartsa… Hátrahőkölt. Mikor a keze a férfi inge alá csúszott, a gyomra fölött mozgást érzett. Valami gomolygott a bőre alatt. Ez abszurd, mondta magának. Csak gáz volt. Vagy talán egy lágyékgyűrű sérve a hasfalban. Isten csak a megmondhatója, mi a baja ennek az embernek… A racionális érvek ellenére sem tudott szabadulni az érzéstől. Ott maradt az ujjbegyein: egy alattomos rándulás a bőr alatt, mintha valami reagált volna az érintésére, majd újra elnyugodott. A férfi a faház és az égő lámpa felé csoszogott, éjjeli molylepkeszerű elszántsággal. A holdfényben megcsillanó szempár két kiégett izzóra emlékeztetett, ahogy belefúródott arca hústalan maszkjába. Tim nyers ösztöntől vezérelve tenyérrel előre kinyújtotta a kezét. Nem akarta, hogy ez a férfi a faházban legyen a fiúkkal. Még nem – vagy talán egyáltalán nem. – Várjon egy percet, hátrább az agarakkal! – Tim úgy címezte a férfinak a szavait, mintha egy hiperaktív gyerekhez beszélne. – Eltévedt? Tudja egyáltalán, hogy hol van? Soha nem láttam még errefelé. A férfi Tim tenyerének nyomta a testét, és finoman ringott, ahogy a nyomás erősebb lett, enyhült, majd megint erősödött. Tim úgy érezte, hogy a férfi tudja, mennyire visszataszítónak tartja őt – az ingadozó érintés, a férfi olajosan csurgó izzadsága, ami olyan volt, akár egy ősöreg forgattyús házon a fűtőolaj. Tim felnevetett, mintha ez az egész egy vicc lenne, valami furcsa félreértés; de a hangjába vegyült fagyos, üveges csilingeléstől tébolyult vihogásként hangzott. – Eltévedtem – suttogta a férfi –, eltévedtem és… nem vagyok jól. Csak egy éjszakát. Reggel elmegyek. Kérem… etessen meg! – Van családja? – Tim nem tudta megmagyarázni, miért érezte létfontosságúnak, hogy tudja: hiányzik-e bárkinek ez az ember? – Keresi önt valaki? A férfi újra megismételte a mondandóját: – Csak egy éjszakára. Ételt! Kérem. Tim fontolóra vette, hogy magára hagyja. Ki tudna hozni élelmet, hagyná, hogy megegye az erdőben (a szóválasztása zavarba hozta Timet, habár jogosnak érződött: ez nem olyan ember volt, aki be akart kapni
valamit – ezt az embert meg kellett etetni). Tim akár beparancsolhatná a fiúkat a körletükbe, és minden kapcsolatot kizár. A hippokratészi eskü majd’ minden tanának ellentmondott volna, hogy kint hagyja ezt az embert, de a jó orvoslás egyik aspektusa a helyes fontossági sorrend megállapítása. Nem lehet mindenkit megmenteni. Az élet szomorú igazsága. Úgyhogy a fiatalokat kell megmenteni, vagy azokat, akiknek a legnagyobbak a túlélési esélyeik. – Kérem. A férfi legnyomorultabb mosolyát villantotta. Kint tudná egyáltalán hagyni egyedül, éhezve, pár méterre a faháztól? Együtt tudna élni ezzel a bélyeggel a lelkén? Nem. Könnyen rájött erre. Minden szükséges óvintézkedést meg kell tennie, de menni fog. A férfi továbbra is kísérteties mosollyal nézett rá. Ez valamiféle Tim számára ismeretlen kór lehet – egy sorvadásos rendellenesség? Vagy csak egy tipikus betegség ámokfutása? – Pontosan azt teszi, amit mondok – utasította a férfit „nincs mellébeszélés, én vagyok a háziorvos” hangján. – ’gen – dünnyögte a férfi. – Ha nem, akkor nem jöhet be. A férfi testét Tim tenyerének döntötte – a vékony bőrön át érződő csontok keménysége egy ponyva alatt nyugvó, szétzúzott téglatörmelék képzetét idézte. – Akkor jöjjön velem!
6 Tim utasította a férfit, hogy feküdjön le a molyrágta bőrkanapéra, és felvette a lámpát a verandáról. A férfi még rosszabbul festett a lámpafényben. Semmi pigment nem maradt a bőrében. Tim agya furcsa képet vetített elé: olyan volt, mint egy műanyag poharas jégkása alján az utolsó kortyok, amikből mind kiszívták a színt, és csak az íztelen jégkristályok maradtak. A fickó nadrágját leírhatatlanul szorosra fogott, narancssárga hosszabbító zsinór tartotta. Mennyit nyomhatott egykor? Tim kifordította a
pólója nyakát. XL, állt a címkén. Jézus. A ruha, úgy festett, egy kupac mikádópálcikát takar, ami nagyjából emberi formává állt össze. A pólója alja felgyűrődött. A hasán egymásra ráncolódtak a bőrrétegek, amiről Timnek a shar peiek, a kínai harcikutyák jutottak eszébe. Azok az emberek néztek ki így, akiken drasztikus súlyveszteség után laparoszkópos műtétet hajtottak végre. Az ilyen beavatkozás után gyakran bőrfeszesítő eljárást javasolnak, amely során egy plasztikai sebész kimetsz a középrészről egy mosogatórongynyi bőrfelületet, majd összevarrja a végeket. Halk suttogás a hálóból. A fiúk bizonyára felébredtek. Timnek kézben kellett tartania a helyzetet; nem volt kedvére való az ötlet, hogy öt álomittas fiú kidörzsölje a csipát a szeméből, miközben rámerednek a kanapén fekvő emberi csontkollekcióra. – Fiúk, figyeljetek ide! – kezdte, miközben nyugodtan kinyitotta az ajtót, majd fürgén becsukta maga mögött, hogy megtartsa a határvonalat. – Valami történt. Semmi komoly – ugye? –, de az lesz a legjobb, ha itt maradtok az ágyaitokban. – Mi a baj, Tim? Kenttől érkezett a kérdés, aki mostanában Timnek kezdte hívni, elhagyva az őrsparancsnok titulust is. Kent az ágya szélén ült karjait összefonva, a vállait úgy görbítette, mint egy birkózó, aki várja, hogy a szőnyegre hívják. Kent – már a névben volt valami tolakodó, agresszív felhang. Egy alfahím keresztneve, a Tanner és Chet, valamint Brodie családból, az olyan nevek sorából, amiket a szülők azért ragasztanak a fiukra, mert már előre elképzelték, hogy védőügyvédek vagy lacrosseedzők lesznek. Egy szülő sem dédelget vágyálmokat egy érzékeny, művészlelkű gyermekről, ha azt a gyereket Kentnek kereszteli. – Egy férfi az – magyarázta az őrsparancsnok. – Nem idevalósi, soha nem láttam még. Egyszer csak fölbukkant. – Van sátra? – kérdezte Newt, állával végigszántva a matracon. – Kiránduló, vagy ilyesmi – egy kalandor? – Nem mondanám. – Tim a fiúk alkotta körbe térdelt. – Ő… betegnek tűnik. – Mi a baja? – suttogta Ephraim. Tim elgondolkodva az ajkát szívta. – Valami lázban szenved, vagy effélében. Nagyon vékony. Ételt kért. – Talán egy gurkha – találgatott Shelley, a fogai között sziszegve.
– Nem gurkha – válaszolt Tim megfeszült állkapoccsal, hogy visszafojtsa a rátörő émelygést – a férfi bűze átszivárgott az ajtó alatt, rohadóbarackszaggal körbelocsolva a szobát. – Ez a férfi… nagyon sok minden lehetséges, rendben? Járhatott egy idegen országban, mondjuk a világ egy távoli szegletében, ahol elkaphatott egy vírust, és magával hozta. – Fel kéne hívnunk a főszigetet, Tim – mondta Kent. Tim olyan keményen összeszorította a zápfogait, hogy megnyikordultak a fogínyükben. – Igen, Kent. Gondoltam rá, és igen, fel fogom hívni. Addig is szeretném, ha itt maradnátok, srácok. Világos? – Nem kell segítség? – Nem, Kent, nincs szükségem rá. – Nem törődött a fiú őrjítően kétkedő arckifejezésével, hanem tovább folytatta: – Orvos vagyok, értem? Jelen pillanatban én jelentem ennek az embernek a legnagyobb esélyt. De még nem tudjuk, mi a baj, így az lesz a legbiztonságosabb számotokra, ha itt maradtok. Tim kinyitotta az ajtót. A lámpás halvány fénye egy feszült, ideges arckifejezésű kvartettet világított meg – Shelley közömbösen pásztázta a pókhálók alkotta baldachint a plafonon. Az őrsparancsnok becsukta az ajtót, egy pillanatig tétovázott, majd odatolt egy széket, és beékelte a kilincs alá. Átvágott a nappalin a rövidhullámú rádióhoz, és a frekvenciák között kapcsolgatva kereste a fősziget vészhelyzeti sávját. Összesen egy kicicomázott elsősegélyládája volt, pár trükkös extrával jobban felszerelve, mint egy sztenderd erdei túlélőcsomag – a saját, személyes készletéből elhozott darabok. De ha rádión odaszólna, elküldenének egy mentőhelikoptert Charlottetownból és… – Rííííííáááágh! A férfi felpattant, és úgy dülöngélt Tim felé, akár egy viharban hánykolódó hajó matróza. Egyetlen mozdulattal kitépte a rádiót az asztali aljzatából, a feje fölé kapta, és földhöz vágta: hangos csörömpölés kíséretében tört darabokra. Szikrák cikáztak végig a szétrobbant dobozon, majd füstszag bűze kezdett terjengeni. A férfi őrült erővel ugrálni kezdett a maradványokon. Tim előrevetette magát, hogy megállítsa, közben azonban leverte a lámpást, és kioltotta a lángját. Dulakodni kezdtek a vaksötétben. Olyan volt, mint egy zsák kígyóval
vagy zsírral bevont acélkábelekkel birkózni: hideg, csúszós-ragacsos és visszataszító. – Az istenit, hagyja abba! A férfi vicsorgott; kegyetlen, acélos hangja úgy metszette át a sötétséget, mint egy fűrészpenge. Valamit felköhögött; nedves melegség fröccsent Tim arcába. Tim alig hallhatóan felnyüszített – nem tudta visszafojtani –, és dühödten megtörölte az arcát. A férfi teste hirtelen elernyedt. Tim erős késztetést érzett, hogy hagyja a földre zuhanni, ahogy egy zsírral bemaszatolt, heveskedő próbababát ejtene el az ember. Tisztátalan! TISZTÁTALAN! A hálószoba kilincse megnyikordult, majd az ajtónak támasztott szék veszett ugrálásba kezdett. Tim látta maga előtt Kentet, ahogy vállával az ajtónak rugaszkodva próbálja darabokra szedni. – Tim! Tim, nyissa ki az ajtót! A sötétben esetlenül tájékozódva Tim visszavezette a férfit a kanapéhoz. Kitapogatta a közelben a lámpást, és újra meggyújtotta. Elővette a mentőládáját. Feltépett pár csomag sterilizálókendőt, és eszelősen dörzsölni kezdte magát mindenütt, ahol csak a férfi hozzáért; különösen az arcát. Akármit is öklendezett fel, rajtamaradt Tim bőrén – érezte, ahogy szétterjed az arcán, ami olyan vörösre gyúlt, mintha felpofozták volna. – Tim! – bömbölte Kent. – Azonnal nyissa ki ezt az ajtót! – Maradjatok bent! – ordította, vagyis inkább rikácsolta Tim, ahogy a hangja egy vízforraló sípolásának magasságába emelkedett. – Próbáld meg csak még egyszer kinyitni azt az ajtót Kent Jenks, és az apád hallani fog rólad néhány dolgot, arról kezeskedem. Kent sértődött léptei hangzottak fel; az ágyrugók felnyögtek, ahogy visszabújt a takaró alá. Tim megtöltött egy fecskendőt száz milligramm doxylaminnal. A férfi ereit egyszerű volt megtalálni: kék csövekként kígyóztak mindkét könyökhajlatában. Az injekció után az idegen légzése stabilizálódott. Zöldes anyag csurgott le a szája oldalán. Ezt öklendezte fel? Tényleg a sziklákról habzsolta fel azt a nyálkát? Alga. Oké, ez csak alga. Az alga nem fertőző. Az alga csak… gusztustalan. Tim keze a férfi hasához ért – és megint érezte. A finom mozgást – egy fészkében tekergőző kígyó mozdulatai.
Csak perisztaltikus mozgás. A férfinak súlyos torlódás alakult ki a beleiben; amit érzel, az csak a húzódó izom, amint próbálja továbbjuttatni azt az akármit, ami elzárja az útját. Tim heréi görcsösen megfeszültek. Szinte elalélt a hirtelen rátörő, megmagyarázhatatlan félelemtől, a gyomra jeges gombóccá ugrott össze. Ki volt ez a férfi? Mi az isten baja van? Mégis mi a francért gondolta, hogy helyesen cselekszik, vagy hogy jó ötlet beengedni ide? A magánkórházak megtagadhatják a kezelést, ha egy ember állapota potenciális veszélyforrást jelent másokra nézve – az isten szerelmére, mit tett, miért változtatott egy magányos szigeten álló faházat traumás kórteremmé? Szörnyű megérzéstől vezérelve a férfi pólója felé nyúlt: fel kell húzni. De még a morbid kíváncsiság is visszakozott benne. Nem akarta látni, most, éjszaka, egyedül ebben a sötétben, nem! Vagyis egyedül talán még csak-csak, de így, velük, még kevésbé jó ötlet, nem igaz? A hálószoba ajtaja felé lengette a lámpást. – Minden rendben – Tim halkan belépett a fiúk körletébe. – Kérlek, feküdjetek vissza aludni! – Ki ez? – Kent hangjából kiveszett az indulat: a kérdést egy olyan fiú tette fel, aki félt, és túl messze volt hazulról. – Ahogy mondtam – egy idegen. Valaki, akinek segítségre van szüksége, úgyhogy megadom neki. Nem tudom, honnan jött. Még a nevét sem mondta meg. Alig tud beszélni. Most alszik. Tim látta, hogy a válaszával csak újabb tápot adott az aggodalmuknak, de képtelenségnek érezte, hogy bármi konkrétabbat is mondjon ennél. Olyan volt az egész, mint azok az orvosos tévésorozatok, amikben rejtélyes betegségekkel tolják be a pácienseket a klinikára – a hirtelenszőke hajú fiú, aki vércseppeket sír; a gimis bálkirálynő, akinek a feje strandlabda méretűvé duzzadt –, és csak a briliáns, gyógyszerfüggő doki tudja kibogozni a talányt: egy hajszálvékony repedés a szemgolyó csarnokvizében; egy parazita ikertestvér maradványa, ami mélyen a talamusz redői között pihen. A probléma az, hogy Tim csupán egy kisvárosi orvos volt, mindenféle rendkívüli képesség nélkül, és úgy általában kevés ambícióval, amik nélkül remekül megvolt – egészen mostanáig. – És mennyire beteg? – kérdezte Max. Tim nehezen tudott belenézni a gyanakvó és ijedt szemekbe, ugyanis
fogalma sem volt, mit is válaszolhatna erre. De ő volt itt a felnőtt, a tekintély – morál és egyéb –, és az ő felelőssége volt mondani nekik valamit, amivel egy kicsit is csillapíthatja a félelmüket, még akkor is, ha a sajátja eközben sűrűn gomolygott a lelkében. – Kezelhetőnek tűnik, srácok. Már láttam rosszabbat – olyan simán csúszott ki a száján ez a hazugság, hogy őt magát is megdöbbentette. – Eljuttatjuk egy kórházba, és ott majd foglalkoznak vele. – És a rádió? – Most még nem tudom – fordult Ephraimhez Tim. – Talán tönkrement. Kent felkiáltott: – Hogyan történt? Ez az egyetlen… – Egy csónakon jött ide, rendben? Ha vissza kellene mennünk a főszigetre, akkor kölcsönvesszük. Most pedig irány… az ágy. Tim sarkon fordult, és becsukta az ajtót. A férfi kínkeservesen vette a levegőt. Az arca földöntúli fénnyel világított, mintha foszfor folyt volna az ereiben. A vonásai olyan beteges fényben fürödtek, akár a szigetek nedves barlangjaiban növő mérgező gombák. Egy kép úszott be Tim szeme elé emlékezete legmélyebb rejtekéből. Egy férfi arca egy mélygarázsban. Az anyja magával vitte bevásárolni. Ötéves volt. Az alagsori parkoló szinte üres volt. Elhaladtak egy hatalmas betonoszlop mellett, amely súlytartó szerkezeti támasztékként szolgált, és megóvta a szupermarketet az összeomlástól, hogy ne temessék maguk alá a vásárlókat a kukoricasalátákkal és a Frosted Flakes gabonapelyhekkel teli polcok. Egy sziluett nehezedett neki. Talán egy szemeteszsák, ami megszívta magát vízzel? A kupac megremegett, oldalra mozdult, és egy arc bontakozott ki belőle. Tim azt mondta magának – a mai napigezt mondta magának –, hogy a férfi bizonyára közhelyes okok miatt süllyedt le, ivás, drogok és betegségek… de ifjonti szeme kisfiúként valami teljesen mást látott. A férfi arca fekete volt, de nyilvánvalóan nem születésétől fogva: egy gyümölcsöskosár alján felejtett banán üszkös, fonnyadt, elrohadt feketesége volt ez. Tim biztosra vette, hogy ha megérintené az arcot, az ujjai belesüllyednének. Az orra úgy festett, mintha hatalmas nyomásnak lett volna kitéve, vagy épp valami kiette volna: egy húsba vájt üreg volt csupán a repedezett, felpüffedt és felismerhetetlen anyaggal bevont ajkai fölött. Tim lélegzete elakadt, elkapta a tekintetét, és az anyjára pillantott, aki nyilvánvalóan szintén megijedt, és ez még inkább növelte a saját
félelmét. A férfi olyanformán volt beteg, ami nem tűnt lehetségesnek – semmi ezen a Földön, se járvány vagy vírus, se a természeti elemek, se egy másik ember nem tehette ezt vele. Olyan volt, mintha egy bosszúszomjas földönkívüli faj elrabolta volna, borzalmas dolgokat tett volna vele, valami elmondhatatlan módon megcsonkította, majd visszahozta volna a Földre, hogy megnézze, fajának többi tagja hogyan reagál rá. Megjárta a poklot, gondolta Tim gyermeki fejjel. A legrosszabb a férfi szeme volt – mindig a szemek, nem igaz? Nyugodtan figyelő barna szempár, és ami a legszörnyűbb, hogy még mindig volt bennük valami élet – mert normál esetben semmi nem marad, ugye? Legyőzötten, ködösen és értelem nélkül merednének, hasonulva a testhez. De ezekben a szemekben intellektus, tudatosság lakozott. Ez volt a legijesztőbb: ennek az embernek szembe kellett néznie saját testének pusztulásával. Tudatában volt önnön elenyészésének. Hogyan tudott egyáltalán megbirkózni ezzel? A férfi nem kéregetett. Egyszerűen csak nézett, az egykori arca helyén lévő tragikus maszkba ágyazott, hidegen vizsgálódó szemekkel, amíg el nem hajtották. Ahogy felidézte a jelenetet, a Timre boruló nyugtalanság fátyla fellibbent, és valami iszonyatos nézett vissza a másik oldalról – a félelem riadt, jajveszékelő arca. Annak a férfinak a rémálomszerű arca. Aztán eltűnt. Tim nyugtalan álomba szenderült. Valamikor hajnal előtt, anélkül, hogy igazán felfogná, mit tesz, felkelt a székből, és a szekrények felé botorkált.
Hírhasáb a Montague-i (Prince Edward-sziget) Szigeti Hírmondó október 21-i számában:
KORDONOKKAL ZÁRTÁK LE A NORTH POINT-I RAKPARTOT, REPÜLÉSI ÉS VÍZRE SZÁLLÁSI TILALMAT RENDELTEK EL Ma kora reggel a hadsereg megszállta a mindössze 5766 lelket
számláló apró települést, North Pointot. A lakosok arra ébredtek, hogy álmos utcáik csendjét páncélozott szállító harci járművek dübörgése veri fel. – Végigszántották az egész járdát – panaszkodik Peggy Stills, a Main Street-i Sziget kávézó tulajdonosa. – Az utca telis-tele van lyukakkal. A konvoj célja a North Point-i kikötő volt. Nyomban sorompót állítottak föl, lezárták a vízi útvonalakat, valamint a környező területeket. Jó pár Apache helikoptert is láttak többen, amint végigsöpörnek North Point vizei felett. Röviddel délelőtt tíz óra után hivatalos közleményt adtak közre, miszerint a szigettől északra a vízi közlekedés szigorúan tilos. Az üzenetet vészhelyzeti hajózási rádiós csatornákon is elküldték, figyelmeztetve a vízi járműveket; a North Pointtól távolabbi vizeken kereskedelmi halászhajók és időnként óceánjárók közlekednek. A kihelyezett katonai alakulat vezetője minden további információ közlését visszautasította. A Hírmondó megpróbált kapcsolatba lépni a hadsereg sajtószóvivőjével, ám idáig nem válaszoltak riporterünk hívásaira.
7 A fiúk az álmos hajnali félhomállyal ébredtek. A hold úgy csüngött nyugati oltárán, akár az utolsó, melankolikus vendég egy vacsorapartin, aki túl magányos ahhoz, hogy elmenjen. Egyikük sem aludt jól. Hallották, ahogy Riggs őrsparancsnok bejött a férfival – a férfi nem beszélt, de érezték a szagát: egy vidámpark kukáinak alján heverő gyümölcsleves dobozok szirupos bűze. Amint az őrsparancsnok kisietett a hálószobából, Kent felkönyökölt. – Jobb lesz, ha utánanézek. Kent Jenksnek mindig utána kellett néznie „valaminek”. Nem volt lényeges, hogy mi volt az a „valami”; Kentből áradt a megingathatatlan bizonyosság, hogy a dolgok megjavulnak, ha ő közbeavatkozik – mintha
puszta jelenlétének erejétől minden helyzeten úrrá tudna lenni. Farkaskölyök kora óta ilyen volt, és mivel ő volt a legmegtermettebb közülük, valamint a fenyegetettség érzetét keltette a környezetében, a többi fiú többnyire meghajolt az akarata előtt. Az iskolában sem volt más a helyzet. Kent volt az a kölyök, aki hátsóból lesz első az ivókútnál – szó szerint értve a hátsót, ugyanis egy finom fenék- és csípőbillentéssel bír rá, hogy elhúzz, mint a vadlibák –, és egy baráti hátba veregetés kíséretében még azt is megjegyzi: elsőbbségem van – egy teljes oktávval mélyebb hangon, mint ami bárkinek van. Ő az a srác, aki kikapja a szendvicsedet az anyukád csomagolta kis pakkból, eszméletlen nagyot beleharap, és tojássalátától maszatos szájjal csak annyit kérdez: ’em bánod? Azért persze nem volt egészen rosszindulatú. Max úgy gondolt rá, mint egy bernáthegyire: nagy, csorog a nyála, egy kicsit tuskó, és vak a saját erejét illetően, de a szíve általában a helyén van. Kent állandóan a másik arcába dobta a kesztyűt, és bizony legtöbbször egyszerűbb volt eggyel hátrébb kerülni a sorban, vagy éhesen hazamenni, mint elfogadni a kihívást. Kent legújabb szokása az volt, hogy a felnőtteket kezdte el tesztelni, vajon meddig mehet el náluk. Napsugaras mosollyal az arcán tette fel a kezét, és azt kérdezte a tanártól: egészen biztos benne? Elkezdte a tanárokat is a keresztnevükön szólítani. Az osztályfőnöki órát már nem Mr. Reilly tartotta, hanem „Earl”. A fiúk várták a napot, mikor Kent beszambázik a tanári ebédlőbe, harap egy falatot a tornatanár ebédjéből, és azt mondja: nem bánod, George? Mikor Kent kikelt az ágyból, és a hálót átszelve az ajtó felé tartott, egyedül Newton szólalt meg. – Nem kéne, Kent. Az őrsparancsnok… – Pofa be, hájdagály! – torkolta le Kent olyan természetességgel, hogy nem is lehetett sértőnek venni a hangnemet: inkább olyan volt, mintha egy csaholó kutyára szólna rá. – Ha kértem volna a véleményed, meg… – Tényleg, haver – vágott a szavába Ephraim. – Ne menj ki oda! Kent pislogott egyet, és a fejét oldalra billentve méregette társát. Ephraim volt az egyetlen fiú, aki aggasztotta – volt valami enyhén őrült Efiben, az az idegtől remegő, puskaporoshordószerűsége, amitől Kent kényelmetlenül érezte magát. – Mondj egy okot ember, hogy miért ne! Ephraim csak ennyit felelt:
– Csak. – Ennyi? Ez az okod, hogy csak? – Aham – válaszolt Ephraim. – Köszi, Efi – szólalt meg Newton. – Fogd be, malackaraj! Ezután jött be Riggs őrsparancsnok a szobába, és mondta, hogy jobb lesz, ha a seggüket visszatolják az ágyukba. Röviddel később kezdődött a felfordulás: az idegen sikolya – Rííííííáááágh! –, amit dulakodás és csörömpölés követett, végül a füst fanyar szaga, keveredve az édeskés rothadás gyomorforgató bukéjával. Kent kipattant az ágyból, és vadállatias dühvel támadt az ajtóra; az meg sem moccant, de ő szakadatlanul ostromolta a testével, ahogy mindig is tette – bármilyen jelenségnek nekilökte üresfejű testét azzal a sziklaszilárd bizonyossággal, hogy az egy idő után meghajlik. Csak akkor hagyta abba, mikor Riggs őrsparancsnok azzal fenyegetőzött, hogy felnyomja az apjánál; Kent úgy szedte a levegőt, mint egy bika, mikor ellépett az ajtótól, tágra nyílt és némileg ökörre emlékeztető szeméből tompa, szikár gyűlölet sugárzott. Hajnali négy óra felé Newton felült az ágyában, mintha csak rugók lökték volna. A fiút nyitódó és záródó szekrények hangja riasztotta fel, majd… csámcsogó hangok? Monoton, nyammogó, enyhén reszelős hangok. – Max? – suttogta. – Max, ébren vagy? – Aludj tovább, Newt! – mormogta Max az alsó ágyból, tompa félálomban motyogva szinte egyszerre préselve ki a szavakat: aludjtovábbnewt. Newtont megdöbbentette, hogy Max és a többiek képesek aludni úgy, hogy ilyen szagok és borzasztó hangok jönnek az ajtó mögül… talán Max csak színlelte az alvást, hogy ne kelljen beszélnie róla. Talán azt gondolta, hogy a napfény majd mindent orvosol. Órákkal később napsütés ragyogott át a pára lepte sárga ablakon, megcsillantva a lustán lebegő porszemeket az állott levegőjű szobában. A fiúk felkeltek, és csendben felöltöztek, belebújtak bő pulcsijukba, és megkötötték a bakancsaikat. Ephraim elkapta Max tekintetét, és szemöldökét kérdőn felvonva eltátogta a szavakat: Minden oké?
Max sápadtan mosolyogva vállat vont, és befejezte a dupla csomót a bakancsán. Csakúgy, mint a többiek, ő is érezte a másik szobából áramló émelyítő édességet, ahol az őrsparancsnok aludt… és hallotta a csámcsogó hangokat is. Max nagyapja farmer volt. Pár éve már nyaranként tizenhét dollárt fizetett naponta Maxnek és Ephraimnek, hogy csirkecsontokat öntsenek az „állkapcsokba”, a rozsdamentes acélból készült ipari darálógépekbe a csűrben. Egy summerside-i csirketenyésztő telepen vette a csontokat, egy zsákot egy dollárért. Hivatalosan „állati mellékterméknek” hívták, ugyanúgy, mint a tehénlepényt, a disznótrágyát és a tyúktollakat. Max és Ephraim felvágták a rostokkal sűrűn szőtt zsákokat, és beleöntötték a zörgő csontokat a daráló garatjába. Durva és enyhén felkavaró munka volt – szigeti munka, megviselő és melankolikus, és hozzá még úgy gondolták, hogy minden fiúnak élveznie kéne. Legalább együtt csinálhatták. Max és Efi a legjobb barátok voltak. Nem hivatalosan már évek óta azok voltak, de néhány hónapja kőbe vésték: mindketten finom vágást ejtettek a hüvelykujjukon Ephraim svájci bicskájával; egymáshoz nyomták vérző ujjbegyüket, és ünnepélyesen elkántálták: Mindörökké barátok. Ők ketten eggyel jobbak voltak, mint a legjobb barátok – ők mindörökké barátok voltak. Mikor a csontok a garatban voltak, Max nagyapja beindította a gépet. A fogaskerekek gyorsan tették a dolgukat; mikor a gyűjtőtartály kinyílt, finom fehér homok kavargott benne. Csontlakoma, mondogatta Max nagyapja. Ez a trükk, fiúk – semmi mástól nem nőnek olyan jól a zöldségek, mint a csonttól. Ezt hallva Max eltűnődött, vajon miért nem telepítik a farmerek a krumpliültetvényeiket temetők fölé… A válasz égi szikrájára nem kellett sokáig várnia. Előző este, csöndesen az ágyában feküdve Max azon tűnődött, vajon Ephraim is ébren van-e. Ő is hallja ezeket az őrlő, ropogtató hangokat? És ha igen, vajon ő is ugyanarra gondol, amire Max – hogy úgy hangzik, mintha aprócska, vékony csontokat porlasztanának el az állkapcsok acélfogai? Miután felöltöztek, a fiúk követték Kentet a konyhába. Tim sápadt, erőtlen mosollyal köszöntötte őket a nappaliban. Az idegen férfi ott feküdt a bőrkanapén, a testét takarók fedték. Csupán a férfi arcának kontúrját
láthatták: a beesett arcot, a szemgödröket és az elfehéredett pengeajkak között kikacsintó fogakat. Morzsák hevertek szerteszét a karosszék körül. Newton kiszúrta ugyanazokat a morzsákat Tim favágómellényén, habár majd’ mindet lesöpörte róla. Sós rágcsálnivaló jókora doboza lapult a szemetesben néhány celofángalacsinnal bélelt, üres kekszcsomag mellett. Tim elkapta Newton pillantását. – Na, igen… Támadásba lendült az éjféli torkoskodó, fiúk. Szemmel kell tartanom ezt a fickót. Newt végigpásztázta a konyhát. Nem tudta nem észrevenni a szétvert rádiót. A rémület tűhegyként szúródott a mellkasába. Mi van, ha az a vihar erre jön? Mit csinálnánk? Szisztematikusan felmérte a faházat – a szerkezet elég strapabírónak tűnt, de a tető öreg volt. Látta már, mire képesek ezek a késő őszi viharok. Pár éve egy ilyen vihar végigpusztított a szigeten, és betaszított egy kocsit az árokba. Newt Dan falatozójának ablakán át nézte végig az egészet a Philips Streeten. Egy ősöreg Dodge Dart volt, amit az öregfiúk csak úgy hívtak: „két tonna detroiti guruló vas”. A vezetője ugyanilyen vén volt: Elgin Tate, a rég nyugdíjba vonult zenetanár. Newt látta, ahogy elfehéredett bütykökkel és verítéktől lepett arccal ül a volán mögött, mikor a szél belevágott a kellős közepébe, két oldalsó kerekére állította, tengelyreccsenős hanggal leejtette, majd egy újabb rohammal megint felkapta, és módszeresen végighempergette a sávokon át az árokba. A Dart kerekei szó szerint füstbe mentek, ahogy Tate megpróbálta erőből visszakormányozni az útra a kocsit, de az autó hátsó része átbucskázott az árok szélén, első kerekei céltalan pörgéssel a levegőbe ágaskodtak. Miután a vihar elvonult, Tate kimászott az ablakon, és tántorogva elindult az úton. Ősz haja úgy meredt az égnek, mint egy kupac kócos dugóhúzó, a mosolya meg olyan ember mosolya volt, aki átverte a halált. Ördög és pokol!, kiabálta a semmibe. Ördög és pokol! – Mit fogunk csinálni? – tette fel a kérdést Newt. – Ezt próbálom kitalálni – Tim a hüvelykujjával az idegen felé bökött. – Ez a férfi nyilvánvalóan beteg. És ahogy látjátok, a rádiónkat is összetörte. Hogy miért, azt nem tudom. Talán bajban van – az is lehet, hogy a törvénnyel. Az biztos, hogy nem tudom, ki ő. – Mi a helyzet a pénztárcájával? – kérdezte Ephraim. – Megnéztem – Tim öntudatlanul tördelte a kezét, mint egy rajtakapott
kisfiú. – A zsebei üresek voltak. – Ő maga is üresnek tűnik – jegyezte meg lágyan Shelley. A fiúk pillantása vissza-visszaugrott a férfira, majd szinte azonnal el is kapták róla tekintetüket. Newt a fejét is elfordította, mintha a puszta látása is taszítaná. – Valszeg nem így nézett ki egész életében – húzta el a száját Kent. – Persze, hogy nem – mérgelődött Tim, mert felidegesítette Kent leplezetlen undora. – Elővigyázatosságból megkötöztem a kezét és a lábát. Ki tudja, mit akar megint szétverni. – Aha, jó ötlet – bólintott Shelley. – Úgy értem, simán megvadulhat. Mindannyiunkat lemészárolhat egy hentesbárddal. Tim elnézte a magas, karcsú, szürke szemű fiút. A szemöldökét összeráncolva válaszolt: – Kérdeznem kell valamit mindnyájatoktól. Azt szeretném kérni, hogy mondjátok az igazat. Megesküszöm, hogy nem leszek ideges. Mondjátok meg: hozott magával bármelyikőtök telefont? – Azt mondta, hogy ne hozzunk – felelte Newt. – Tudom, hogy mit mondtam, Newton. De ami azt illeti, azt is tudom, hogy a kamasz srácok nem mindig teszik azt, amit kérnek tőlük. – Ephraimre nézett. – Szóval? Ephraim megrázta a fejét. – Gondoltam rá, de… – Picsába! – sziszegte összezárt fogai között Tim. Különös édességet ízlelt a nyelvén, erős, szacharinos ízt. – Figyeljetek ide, fiúk! Minden rendben lesz. Tényleg. Ez egy váratlan helyzet, ennyi. Az egyetlen dolog, ami aggaszt, hogy ennek a fickónak, amilyen gyorsan csak lehet, orvosi segítségre van szüksége, és nekem nincsenek megfelelő eszközeim. – Azt mondta, hogy egy csónakon érkezett – vetette fel Kent. Tim már napfelkeltekor lement a partra. A csónak nem indult be. A gyújtógyertyák eltűntek. Talán ez az ember kicsavarozta őket, aztán… mit tett velük? Behajította az óceánba? Elrejtette őket valahol? Miért tett volna ilyet? – Igen, van egy csónak. – Tim egyelőre csak ennyit mondott. – A kinézetéből ítélve Oliver McCantyé. Tudjátok, mekkorák azok. Nem tudunk mindannyian visszahajózni rajta. – De páran igen – érvelt Kent. – Elmondhatnánk az apámnak, hogy mi történt. Kent apja volt Alsó-Montague rendőrfőkapitánya. „Nagy” Jeff Jenks:
197 centis kolosszus, a bűnüldözés több mint száztíz kilós, első osztályú bölénye. A legtöbb délutánon a szolgálati terepjárójának kormánya mögött lehetett látni (mondjuk Tim szerint úgy festett, mint egy konyhaszekrénybe gyömöszölt orangután), amint cirkál a városban. Ha bármi is tükröződött az arcán, az a szomorúság – talán azért, mert az istenek e mellé a herkulesi alkat mellé nem teremtettek a szigetre elég bűnözőt, akiken demonstrálhatta volna erejét. A nem éppen krimikbe illő történetek figurái közül Montague megyében még Slick Rogers, a helyi szeszcsempész állt a legközelebb a bűnelkövetőkhöz. Neki a legnagyobb dobása az volt, mikor a domboldalon „rejtőző” szeszkazánjai felrobbantak, egyholdnyi leégett bozótost hagyva maguk után. – Srácok, most szedelőzködjetek a kirándulásra, ahogy megbeszéltük! Amúgy is egyedül kell túráznotok, mivel ez része a jelvény megszerzésének. Úgyhogy csak gondoskodjatok magatokról szépen, és találjatok vissza! Nem kaptok segítséget tőlem. – Ez őrültség, Tim! – Kent virsliujjával az idegenre bökött. – El kell hárítanunk a fenyegetést – mondta az apja egyik kedvenc szófordulatával élve – vagy különben… vagy különben… Kent elnémult, a szavak a torkára forrtak. Tim Kent vállára tette a kezét. A fiú szeme azonnal összeszűkült – abban a pillanatban Tim biztosra vette, hogy a srác rögvest lesöpri a válláról a kezét; ám mikor ez mégsem történt meg, azt mondta: – Minden, amit tehetünk, hogy megőrizzük a nyugalmunkat, és tartjuk magunkat az eredeti tervhez. – De most már minden más. A terv… el van baszva. Newtonnak a döbbenettől elakadt a lélegzete. Senkinek nem szabad így beszélnie egy felnőtt előtt – az őrsparancsnoka előtt. Tim tekintete megkeményedett. A keze megfeszült Kent vállán, a körmei belemélyedtek az ing anyagába – eléggé, mégsem karmolva. – Hetes számú cserkésztörvény, Kent. Ismételd meg! – Kent izgettmozgott Tim kezének szorításában. A szeme sértettséget sugározva, de bűnbánóan meredt előre. – A cserkész… – kezdte lágyan Tim. – Gyerünk, mondd el! A cserkész… Newt szólalt meg: – A cserkész feljebbvalóinak jó… – Csend, Newt! – vágott közbe Tim. – Kent tudja, hogy szól. – A… cserkész… feljebbvalóinak… – nyögte Kent, minden szó fájdalmasan hangzott a szájából.
– A feljebbvalóinak mit csinál? – …engedelmeskedik… – És hogyan, Kent? – …készségesen engedelmeskedik. Még akkor is, ha olyan parancsot kap, ami nincs ínyére, úgy viselkedik, mint a katonák és a rend őrei; bármiképpen megteszi, mivel ez a kötelessége. – És miután elvégezte feladatát – folytatta Tim –, visszatérhet, és kifejtheti véleményét az utasítással kapcsolatban. De kötelező azonnal teljesítenie a parancsot. Ez a törvény. Tim marka felengedett; Kent a vállát masszírozva hátralépett. Tim rámutatott egy pár kézi adóvevőre az asztalon. – Ha pácba kerültök, hívjatok! Sok tájékozódási gyakorlatot csináltunk már együtt, nem igaz? Nem lesz kihívás. Szép reggel van, és semmi vészeset nem mondtak a mai előrejelzésben. A fiúk közül más nem fogalmazott meg ellenvéleményt az őrsparancsnok tervével szemben. Senki nem akart itt maradni ebben a faházban, ezzel a… dologgal. Mindannyiukban túláradt a boldogság, hogy segítségükre sietett a fiatalság azon különös kiváltsága, miszerint: hagyd, hogy a felnőttek elintézzék! A kamasz fejük számára oly bonyolult és ijesztő események, mikor a felnőttek átvették az irányítást, nagy füstfelhő közepette egyszerre csak eltűntek. A felnőttek voltak az Elintézők, a Megoldók. A fiúk ezek után is bíztak Timben, még Kent is. Úgyhogy elindultak a szikrázó őszi napfényben, a tüdejük megtelt friss levegővel; bunyózhattak, futhattak, nevethettek, és élvezhették, hogy megszabadultak ettől a különös felelősségtől, akármi lesz is a következménye. És mikor visszatérnek, akkor minden rendben lesz. Őszintén hittek ebben, mivel ez idáig létezésük minden pillanata igazolta ezt a szabályt. Tim eredetileg velük akart menni. De időt kellett nyernie, hogy rájöjjön, mi a franc baja lehet ennek a férfinak. Hozzátett az aggodalmához az is, hogy a csónakmotor gyújtógyertyái eltűntek – és nem csupán azért, mert így ittragadtak a szigeten. Milyen ember fosztaná meg magát a szabadulás egyetlen lehetőségétől? Esetleg egy körözés alatt álló ember, egy bűnöző? Vagy egy pusztulása előtt álló vírusgazda. Mikor a fiúk már messze járnak, Tim lemegy majd az óceánhoz, feltűri a nadrágját, és elkezdi keresni azokat az átkozott gyújtógyertyákat. Bármi is lesz, a srácok találékonyak. A sziget biztonságos. Több veszélyforrás van a főszigeten: sörétes puskák, krosszmotorok, Slick Rogers. Pár órát
túráznak, teljesítik a nyomkeresési próbájukat, és visszaérnek vacsorára – akkorra pedig már megoldotta ezt a káoszt. Ő maga is hitt a felnőttek erejében. Tim amúgy sem igazán érezte, hogy készen áll ma egy túrára. Gyors pillantást vetett a bőrkanapén fekvő emberre, és csak remélni tudta, hogy a fiúk nem vették észre a félelmet a szemében. Ahol az arcbőrére fröccsent a férfi szájából a váladék, féktelen hővel égett; elképzelte, ahogy áteszi magát a bőrén, egy tátongó lyuk lesz az arcán – az állkapcsa ízületei felfénylenének, a fémtömések kikacsintanának a fogaiból –, majd megrázta a fejét, és elhessegette a képet. Talán valamit elkaphatott. Egy láz? Etesd a náthád, koplald a lázad, nem igaz? Igen, egészen biztosan láz. Felkapta az egyik adóvevőt, és némi mérlegelés után végül Maxnek nyújtotta, mit sem törődve Kent bosszús pillantásával. Rövid üdvözléssel vált el a fiúktól: – Megkaptátok a parancsot, mehet a menet, táposok!
Az 52-es cserkészőrs A módosított lárva öröksége (A GQ magazin közlése nyomán; szerző: Chris Packer) Az éhes ember. A nullás számú beteg. Tífuszos Tom. Mielőtt még ismertté vált volna ezeken a neveken, a keresztségben kapott nevét viselte: Thomas Henry Padgett. Tom St. Catharinesben, Ontario államban látta meg a napvilágot, 1100 mérföldre Falstaff-szigettől, ahol harmincöt évvel később meghalt. St. Catharines-i anyakönyvi kivonatának tanúsága szerint Tom egészséges, négy kiló két dekás csecsemő volt születésekor. – Duci baba volt – meséli édesanyja, Claire Padgett. – Duci kisfiú, majd dagi tinédzser. A Hudson’s Bay-en a molett ruhás részlegre vittem mindig vásárolni. A hölgy a konyhájában ülve lapozgat egy fényképalbumot. Fia az időtlenségbe fagyva fekszik a laminált lapok alatt.
Kisbabaként a kádban ül, miközben az anyja sampont masszíroz a fejbőrébe. Óriási töknek öltözött totyogósként Halloweenkor. Tom szélesen vigyorgott rakoncátlan hajfürtjei mögül. Az egyik képen épp egy homokvárat épít a tengerparton, a hasa rálóg úszónadrágjának gumicsíkjára. – Szépen evett – folytatja Claire Padgett –, legalábbis gyerekként biztos. Aztán teltek az évek, és elkezdődött a cukkolás. Nem szeretett nagydarab lenni. Gyerekek, mi? Kitapintják a legfájóbb pontot, és el sem veszik róla a kés hegyét többet. Claire Padgett még távolról sem hasonlít a fiára. A külső megfigyelő számára olybá tűnik, hogy a puszta létezése a Player Light cigarettáktól függ – könyörtelen láncban gyújtja őket egymás után, minden katonát az előző cigaretta utolsó parazsáról. De ő maga karakán, csontos könyökű soványság – egy test, ami zsarnokoskodásra termett. – Kemény srác volt – mesél a fiáról. – Pár fiú azt gondolta, hogy mivel ilyen kövér, Tom biztos olyan, mint a mályvacukor. De meg tudta védeni magát. Miután beverte néhány srác orrát, a súlyára vonatkozó megyjegyzéseket már mindenki visszanyelte. És akármilyen kemények is lehettek az iskolás évei alatt elviselt csúfolódások, a fiát klasszisokkal kegyetlenebb jelzőkkel illették halála után. Gondoljunk a média által ráakasztott becenevekre! Az Ehető Ember. Mr. Vékonybél. Ő lett a férfi, aki a bubópestisnél is durvább járványt szabadíthatott volna el kezdő dominóként. Ne felejtsük el, hogy dr. David Hatcher, a Fertőző Betegségek Központjának feje egyenesen úgy nevezte: „a szökevény biológiai fegyver”! Tom Padgettet világszerte átkozták a tudósok és a politikusok – de miért is? Mert gyalog volt egy sakktáblán? Mert összeállt dr. Clive Edgertonnal, aki szintúgy kiérdemelte a saját becenevét: Josef Mengele 2.0? Mert egy utolsó, semmirekellő bűnöző volt, aki képes volt elfogadni Edgerton ajánlatát? Nem. Tom Padgettet azért utálják halálában, mert elmenekült. Mert nem fogta fel a valódi súlyát annak, amit hordoz, és
megfutamodott. De legfőképp azért a feltételezésért utálják Tomot, mert azt gondolják, valahogy legyőzhette volna a benne bujkáló szörnyeteget. Tom Padgettet még most, évekkel később is utálják, mert nem törődött vele, hogy már jóval azelőtt két lábon járó hulla volt, hogy Falstaff szigetére érkezett. Csak a teste nem kapta meg az értesítőt erről. – Asszem, sok ember viccesnek találhatja, hogy Tom duci gyerek volt – mosolyog Claire Padgett, bár mosolya mögött nyoma sincs jókedvnek. – Igen, azt hiszem, egyes emberek ironikusnak találhatják ezt, ha megnézzük, hogyan is alakultak a végén a dolgok.
8 Maximilan Kirkwood és Ephraim Elliot kétéves koruk óta barátok voltak – habár Max eltűnődött, vajon ez pontosan igaz-e így. Egymás közelében voltak kétéves koruktól, ez biztos: Max anyja otthagyta őt Mrs. Elliot házában minden reggel; a gyerekvigyázói díjat örökösen készpénzben fizette, ahogy a sziget alvilági gazdasága diktálta. Mrs. Elliot azt mondta, Max és Efi a legeslegjobb barátok voltak – osztoztak az építőkockáikon, ugyanabból a szürcsölős babaüvegből ittak –, Max erre nem emlékezett, ahogy arra sem, hogy megszületett, vagy kihúzták az első fogát. Amikortól az emlékezete bekapcsolt – klikk!, mint egy lámpa –, Ephraim ott volt. Nem volt náluk különösebb páros. Ephraim a pillanat és a káosz teremtménye volt; hatvanhárom kiló sebesen rángatózó izomköteg belepakolva egy hosszú, puzdraszerű tokba. Efi karja és válla körül a levegő, úgy tűnt, káprázattal teli, ahogy egy kolibri szárnyai csillognak az elmosódott mozdulatban. Max testesebb volt – nem kövér, inkább szilárd –, és az ő korában szokatlan, természetfeletti nyugalommal bírt; nem volt nehéz elképzelni őt lótuszpózban North Point partján ülni, szemeit békésen lehunyva a teljes Zen állapotában. Nem kellett volna működnie – a fiúk személyisége közti különbség
miatt taszítaniuk kellett volna egymást, ahogy egymáshoz nem illő mágneses pólusokat sem lehet összeérinteni –, de végül az „ellentétek vonzzák egymást” törvény igaznak bizonyult. Nyári estéken Max és Ephraim felmásztak a Maxék háza mögötti meredélyre, át a hosszú, száraz füvön, ami fehérre fagyott az óceán sós permetétől. Felállítottak egy sátrat a csúcson, ahonnan Maxék otthonának fénye csak egy tűhegynek tetszett a sötétben. Hanyatt dőltek a végtelen égbolt alatt – annyival tágasabb volt így, mint egy városban, ahol az épületek belecakkoznak ugyanebbe az égbe, és a fényáradat, mint a lakkbenzin a festményt, elmaszatolja a csillagokat. Ismertek néhány csillagképet – Tim tanította nekik, bár csak Newton vette a fáradságot mindhez, hogy megszerezze a csillagászati jelvényt. A legegyszerűbb csillagképeket viszont meg tudták mondani: Nagy Göncöl, Nagy Medve, Kis Medve. – Nem igazán hasonlít egy medvére – állapította meg egyik este Max. – Miért kéne neki? – Ephraim dühösnek tűnt. – Ez van, amikor az emberek megpróbálják így besorolni a csillagokat a saját kedvükre. Azt hiszed, hogy a Nagy Fickó, a Hatalmas Teremtő, Buddha vagy a Repülő Spagettiszörny vagy akárki azt mondta: Hm, azt hiszem legjobb lesz, ha ezeket a lángoló gázgömböket úgy teremtem meg, hogy pont úgy nézzenek ki, mint egy medve vagy egy kibaszott kanál, hogy azok a hígagyú dinkák az 5079-es sziklán ne kérdőjelezzék meg? – Majd ajkát összeszorítva szellentést imitált. – Jahaaa, peeeeerszeee – nyújtották el a végét együtt. Olyan dolgokról beszéltek, amikről legjobb barátoknak kell. Hülyeségekről. A kedvenc édességükről (Max: Swedish Fish gumicukor, legfőképp a ritka, lila halak; Efi: Cracker Jack karamellás popcorn, ami Max szerint nem volt igazi édesség, de Efi úgy vélte, elég édes ahhoz, hogy annak számítson). Hogy kinek van nagyobb dudája, Sarah Mathesonnak vagy Triny Dunlopnak (mindketten egyetértettek, hogy Trinyé technikailag nagyobb, bár Ephraim tartotta magát ahhoz a sajnálatos módon nem tesztelt álláspontjához, miszerint Sarah-é puhábbak); hogy vajon Isten létezett-e (mindketten hittek egy felsőbb hatalomban, habár Efi úgy gondolta, hogy az egyházak bankautomatának nézik a hívőiket); és hogy ki nyerne egy harcban: egy zombi vagy egy cápa? – Egy zombi – jelentette ki Efi. – Nyilvánvalóan. Mivel már halott, nem? Nem fog megijedni egy… várj, milyen cápa? Egy homoki? Egy
fehérfoltú? Én nyernék egy homoki ellen! Max megrázta a fejét. – Nagy fehér. Az óceán leghatalmasabb fenevada. – Pfff! – húzta el a száját Efi. – A gyilkos bálnák köröket vernek a nagy fehérekre. De mindegy, még mindig a zombit mondom. Ha egyet bele tud harapni, megnyeri – a cápából zombi lesz! – Ki mondta, hogy a cápák át tudnak változni zombivá? – Minden át tud változni zombivá, Max-i-málisan. – Tök mindegy. Szerintem a cápa. Tudod, milyen kemény a cápabőr? Lent voltam a dokknál, mikor egy halászhajó befutott egy döglött makócápával. Ernie Pugg megpróbálta felhasítani, és beletört a filézőkése. Ember, mintha egy autógumiba akart volna vágni! Ki mondta, hogy a zombik rohadó vénséges fogai nem törnének ki rajta? És egyébként is, mi van, ha a cápa leharapja a zombi fejét? A zombik nem túl jó úszók, csak csapkodna a szétrohadt karjával. Efi fontolóra vette ezt. – Nos, ha leharapja a zombi fejét, és lenyeli, a fej a cápa gyomrában lesz – és még mindig él. Mármint a zombi él, ami már igazából halott, de mindegy. Szóval a zombi kiharaphatja a cápát belülről. – Ephraim győzedelmesen a levegőbe bokszolt. – A zombi nyer! A zombi nyer! – Ó, menj a pokolba! – mondta csalódott beismeréssel Max. – Jártam már a pokolban – morogta Ephraim clinteastwoodos reszeléssel –, és nem félek visszatérni. Néha – elég véletlenszerűen – a beszélgetéseik fontosabb témákra terelődtek. Egy este már mindketten az alvás előtti fátyolborította tudatállapotban voltak, amikor Ephraim megszólalt: – Meséltem már, hogy az apám eltörte a karomat? Kábé egyéves voltam, haver. Nem is emlékszem rá. Biztos sírhattam a babaágyamban, mikor bejött totál idegbetegen, felemelt, és a karom beakadt a babaágy rácsai közé, de ő csak húzott tovább, mire aztán a karom bemondta az unalmast. Eltört. Átfordult, felhúzta a pizsamaujját és megmutatta Maxnek a fehér heget a könyökhajlata alatt. – Pontosan itt jött ki a csont. Akárhogy is, három hónapra rá lecsukták. A karom még mindig gipszben volt. De most jön a legfurább rész, Max. Két éve meglátogattam a summerside-i börtönben. Anya is jött. Ott ültünk a látogatószobában, a székek és asztalok a padlóhoz rögzítve, a tévé egy
hatalmas kalitkában. Apa nem beszélt sokat – sohase szokott, nem igaz? –, de ránézett a karomra, meglátta a sebhelyet, és megkérdezte, hogy szereztem. Azt gondolta, hogy magamnak csináltam. – Keményen, ugatásszerűen felnevetett. – Erre anya mondja neki: Te csináltad, Fred. Eltörted a karját, mikor még kisbaba volt. És erre apám teljesen döbbent tekintettel néz rá. Én mondom neked, Max, istenre esküszöm, hogy nem emlékezett rá. Ott van az az üres rekesz a fejében, ahol ennek az emléknek kéne lennie. Arra talán emlékszik, hogy a karom be volt gipszelve, de az egyáltalán nem rémlik neki, miért, érted? Amennyire tudom, az emlékezete tele van ilyen ementáli sajt-szerű lyukakkal, ez juttatta rács mögé. Nem emlékszik egyik gázos dolgára sem, amiket művelt – az agya kitörli ezeket, úgyhogy csak megy, és újra megcsinálja. Így működnek a barátságok. Az apró pillanatokban, a megosztott titkokban. A fiúk őszintén hitték, hogy örökké legjobb barátok maradnak – igazából, ahogy a csónak áthozta őket Falstaff-szigetre, Max ránézett Ephraim tarkójára, és pontosan ezt gondolta: Örökké barátok, ember. Az idők végezetéig. Szakadozó felhőfoszlányok pettyezték az eget, mikor a fiúk nekieredtek az útnak, és elérték az ösvény elejét. Ugyanabban a sorrendben mentek, ahogy mindig: Kent vezette a falkát – nem is túl rég Kent még az őrsparancsnok elé is be akart furakodni –, aztán Ephraim, Shelley és Newt. Max zárta a sort hagyományos pásztorszerepében. Miután kikerült a látókörükből a faház, Kent Maxért intett. – Jobb lesz, ha odaadod az adóvevőt – mondta halálos komolysággal. Nem érte meg, hogy harcoljanak érte; ha Kenten múlik, bunyó is lehet belőle. De Kent nem ütött volna ököllel. Nem az ő stílusa. Satuba fogta volna Max nyakát, legyűrte volna a földre, és egyszerűen elveszi tőle az adóvevőt. Vagy ami még rosszabb, Max önkéntesen odaadná neki úgy, hogy a nyaka még mindig sajog a satutól. Kent pár hónappal múlt tizennégy, elég idős volt tehát ahhoz, hogy elveszítse a gyermeki kor jellegzetes gömbölydedségét. Remekül látni lehetett, milyen jó védő válhatna belőle, ha csak a vállak szélességét és terjedelmességét vesszük. A fiúk azon egyszerű oknál fogva követték, hogy ő volt a legnagyobb, a legerősebb, és egyébként is minden módon sugárzott belőle az elvárás, hogy követniük kellene őt. Nem arról volt szó, hogy ő rukkolt elő a legjobb ötletekkel – azokhoz a nyomok általában
Newtig vezettek. Nem is arról, hogy kifejezetten karizmatikus lett volna, mint Ephraim. Hanem arról, hogy a fiúk abban a korban voltak, mikor a fizikai erő és a határozottság volt a legmegbecsültebb vezetői tulajdonság. Kent megtanulta az apjától, hogy milyen keveset tud a vezetésről, ezért szakmai tanácsokkal látta el. Minden azon múlik, hogy adod elő magad, fiam. Húzd ki magad, és mutasd meg a teljes magasságodat! Dülleszd ki a mellkasod! Ha úgy tűnsz, mint aki minden választ tud, az emberek önkéntelenül feltételezik, hogy tudod is őket. Kent apja, „Nagy” Jeff Jenks, gyakran betuszkolta a fiát a rendőrségi terepjárójába, és ment vele egy kört a városban – közös járőrözésre, ahogy ő hívta. Kent imádta ezeket: az apja egyenesen, acélos tekintettel pásztázva az utcákat, ül a vezetőülésen, a napfény csillog a jelvényén, az autó rádiójából a legkényesebb információkat hallani, melyeket az apja, jaj, be’ szíves-örömest megosztott vele! Pár hete jött egy hívás rendőrségi segítségért, mondta, és rámutatott egy jól karbantartott Cape Cod-i nyaralóra, ami Kent matektanáráé, Mr. Conkwrighté volt. Családi erőszak. Zűrök a paradicsomban. Az asszonka kikacsintott – érted, hogy mondom? Mikor Kent megrázta a fejét, az apja tovább magyarázta: Megszegte a házassági esküjét. Egy másik csóka meleg ölelését élvezte, hm? Értjük egymást? És az a másik csóka történetesen George Turley, a tornatanárod. Kent elképzelte Gloria Conkwrightot, az iszonyatosan telt nőt a platinaszőke hajával és azokkal az emelkedő-lengő mellekkel, amik furcsa kívánást ébresztettek a mellkasában: ahogy a teste letottyan Mr. Turley-re, aki mindig fényes rövidnadrágokat viselt, két számmal kisebbeket a kelleténél. Mogyorófogók, ahogy az apja nevezte. Mellkasszőre kibodorodik pólója V-nyakánál; elképzelte Mr. Turley-t, ahogy megfújja az örökké nyakában függő sípját, a levegő jókedvű vijjogással távozik belőle, és Gloria teste leérkezik az övére. Nincs rosszabb sors, mint megcsalt férjnek lenni, mondta az apja. Nem hagyhatod, hogy valaki páros lábbal taposson a golyóidon – mert egyszer csak elkezded megszeretni. Ezeken a közös járőrözéseken, ahol az apja töviről-hegyire elsorolta városuk titkait és szégyenfoltjait, Kent ráébredt valamire: a felnőttek elbaszottak. Totálisan, teljes mértékben elbaszottak. Minden egyes dolgot megcsináltak, amiről azt mondták a gyerekeiknek, hogy ne tegyék: csaltak, loptak és hazudtak, haragot tartottak, nem pedig a másik orcájukat tartották oda, úgy fújtak egymásra, mint a menyétek, és ami a legrosszabb,
próbáltak kislisszolni a bűneikből – átpasszolták másnak a szaros pelenkát, és nem vállalták a tetteikért a felelősséget. Örökké valaki más volt a hibás. Kend rá a fickóra a füves dombon, a Dealy Plazán, mondogatta az apja, habár Kent soha nem értette igazán, mit jelent ez. Kent tisztelete fokozatosan csökkent. Miért kéne neki tisztelnie a felnőtteket – mert náluk van a hatalom? Miért van náluk, ha a kor nem párosul bölcsességgel? Kent rájött, hogy a felnőtteknek is ugyanúgy szükségük van az erős kézre, mint az ő korosztályának. Egyenrangú volt velük – sok tekintetben jobb is. Alkatilag már felnőtt volt: egy fejjel magasabb, mint a legtöbb tanára, és habár soha nem tesztelte le az elméletét, úgy hitte, hogy erősebb is. Morálisan bizonyosan. Ahogy az apja mondta: Fiam, mi vagyunk a juhászkutyák. A mi dolgunk, hogy tereljük a nyájat, belekapjunk a sarkukba, és rendben tartsuk őket. Ha szükséges, addig kapunk bele a sarkukba, amíg vérezni nem kezd. Vagy harapjuk át a térdinukat, ha nem engedelmeskednek. Először a birkák utálni fognak – elvégre is mi fogjuk be őket, mi akadályozzuk meg, hogy szabadjára engedjék eredendő természetüket –, de idővel tisztelni fognak, és nem telik bele sok idő, már nem is tudják elképzelni az életüket nélkülünk. Az apai elvek önigazolásától hajtva Kent Max felé nyújtotta a kezét. – Add oda az adóvevőt, haver! Tudod, hogy így kell lennie. Mikor Max odaadta neki, Kent rácsapott a hátára. – Ez a dolgok rendje, Max – mondta, majd előrelendítette a karját. – Hollárihó, irány előre! Max zsibbadó háttal visszasorolt eredeti helyére. Newton meghúzta a pulcsiujját. – Tudod, nem kellett volna odaadnod neki. – Nem érdekel. Nekem nem kell. – Oké, de Riggs őrsparancsnok neked adta. – Jaj, fogd már be, Newt! Max megbánta, hogy ilyen durván szólt hozzá, de volt valami annyira… irritáló Newtban. Ez a maradi eltökéltsége, hogy márpedig ragaszkodni kell a „szabályokhoz”. Mint ez a dolog az adóvevővel. Ki nem szarja le? Nem számít, hogy Riggs őrsparancsnok Maxnek adta – már messze jártak a felnőttektől. Más szabályok érvényesültek. A fiúk szabályai, ami tisztán kimondta: a nagy és erős elveszi a kicsitől és gyengétől, pont. Egyszerűen volt valami Newtban, amitől Max rá akart pirítani. Egy
puha, engedelmeskedő vonás. A szánalmasság szaga áradt ki Newt pórusaiból. Egy átlagos fiúnak olyan volt ez, mint a macskamenta. Max mélyebb és sokkal belülről jövőbb késztetést érzett, hogy komiszul bánjon Newttal ma reggel. Köze lehetett a különös emberhez a bőrkanapén, és a mellkasába költöző feszítő, kényelmetlen érzéshez, mikor rámeredt. Ami azért lehetett, mert volt valami természetellenes szögletesség az arcában, mintha a vonásait körzővel és vonalzóval karcolták volna belé, kegyetlen mértani pontossággal. Max agya felnagyította a részleteket, a képet pedig borzalmas horrorfilmmé alakította: a férfi arca most konkrétan elolvadt, úgy folyt le róla a bőr, akár a forró viasz a gyertya oldalán, hogy a bőrkanapé beigya magába, és feltárja elfehéredett koponyacsontját. Max agya eljátszott az apró részletekkel, úgy kutatott utánuk, ahogy az aftát keresi az ember a nyelvével: a szétzúzott rádió (miért verte szét?), a rágcsálnivalók összegyűrt dobozai a szemetesben (az őrsparancsnok ette volna meg?), és az őrsparancsnok arcán elterülő viszketeg, plasztikus mosoly, mintha egy horog húzta volna vigyorba a száját. Max elhessegette ezeket a gondolatokat. Riggs őrsparancsnok jól tette, hogy elküldte őket. Könnyebb volt idekint lenni: a szívósan ragaszkodó levelek száraz susogásában, a sziklaszirtnek verődő hullámok zúgásában. Newtra pillantott – széles valaga röhejesen dudorodott, mindkét gerezdje megfeszült a szűk cserkésznadrágban. Maxet a régi gyerekjátékra, a keljfeljancsira emlékeztette. A keljfeljancsi eldől, de sosem esik el… Newt soha nem esett el. Sztoikus eltökéltséggel állt ellen a fiúk kínzásainak, amitől mindaz sokkal egyszerűbb lett – Newt el tudja viselni, igaz? A Newttal való genyózás csökkentette a Max mellkasára nehezedő nyomást. Szörnyen önző dolog volt, de szörnyen igaz is.
9 – Mit csinálnál inkább – kérdezte Ephraim –, megennél egy gőzölgő tehénlepényt, vagy hagynád, hogy egy csöves az arcodba fingjon? Ez volt az egyik kedvenc játékuk, amivel csodásan el lehetett ütni az időt
a hosszú túrák alatt. Ha Riggs őrsparancsnok vezette volna a kirándulást, a játék kevésbé lett volna ennyire otromba – Mit csinálnál inkább: hagynád, hogy megharapjon egy veszett kutya, vagy lenyelnél egy darazsat? –, de most, hogy nem volt egy felnőtt se körülöttük, sokkal fűszeresebben lehetett játszani. – Milyenfajta csöves? – tudakolta Max. Megszokott volt, hogy minél több szempontból tájékozódjon az ember a választásokat illetően, mielőtt meghozza a döntést. – Hányféle csöves van? – kérdezett vissza Ephraim. – Hát, gondolom, egy olyan, mindenféle extrát nélkülöző, büdös öreg csöves, amilyenek a vasúti sínek környékén hesszelnek. – Mekkora tehénlepényről beszélünk? – kérdezte Kent. – Normál méret – felelte Ephraim. A fiúk bólintottak, mintha csak ennyit kellett volna mondania – mindannyiuk fejében tökéletesen meghatározta ezzel a hipotetikus tehénlepény méretét. – A csöves beteg, vagy ilyesmi? – kérdezte tovább Max. – Úgy értem, rohad a segge? – A világnézete beteges – mondta rövid gondolkodás után Ephraim. – De egészségügyileg tiszta. – Én megenném a tehénlepényt – jelentette ki Newton. – Ej, de kibaszott nagy meglepetés! – vágta rá Ephraim. Végül mindannyian egyetértettek abban, hogy a két forgatókönyv közül fölényesen győzött a tehénlepény beburkolása, szemben azzal, hogy egy idegen, bűzös pasas szőrös seggének farpofái közül az arcukra rottyantson egy nedveset. – Lepörkölné a szemöldöködet – mondta nagy nevetéseket bezsebelve Kent. – Végighasítaná a hajad, mint bálnafasz az iszapot! – Mit csinálnál inkább – kezdte Newton –, beszédet mondanál az egész suli előtt, vagy hagynád, hogy a fürdőgatyádat beszippantsa egy szivattyú az uszodában? Ephraim felnyögött. – Jaj, menj már a gecibe, Newt, ez annyira bééééénaaa! – Jó, de – motyogta Newton – meztelen leszel, nem? Kilóg a feneked. – A feneked? – gúnyolódott Ephraim. – A feneked, tényleg? A kis rózsaszínű popód? Ephraim kivett egy cigarettát a táskájából egy réz Zippo kíséretében. Megjáratta a cigit az ajkai között, majd lendületes mozdulattal
meggyújtotta: felhúzta a combján a Zippót, kipattintotta a kupakját, majd vadnyugati eleganciával újra végigfuttatta a nadrágján, szikráztatva a forgatókereket. A dohányhoz érintette a lángot, beszívta, majd megszólalt: – Nincs jobb, mint egy cigi a természetben. Ephraim volt az egyetlen fiú az osztályukban, aki cigizett. Új keletű hóbort volt ez nála. Négy-öt cigit vett alkalmanként egy Ernie Smegg nevű gimnazistától, aki keléses tésztaképével úgy nézett ki, mint egy kosár ingyen elvihető zsemle. – Hülyén cigizel – jegyezte meg Kent. – Tök hülyén tartod. – Mi van? – kérdezte Ephraim. Összecsípte a cigarettát a hüvelyk- és a mutatóujja között, ahogy a pipát szokás tartani. – Mi a gond? – Apám azt mondja, hogy csak a franciák cigiznek így – toldotta meg Kent. – És a homárok. Ephraim állkapcsa megfeszült. – Fogd be azt az ólajtó szádat, Kent! – Nem kéne dohányoznod – mondta aggodalmaskodva Newton. – Anyukám azt mondja, hogy olyan feketévé teszi a tüdődet, mint a széndarabok. Ephraim álla előreugrott. – Igen? Az anyád olyan egyszerű, hogy egész nap bámulna egy narancsleves dobozra, csak mert rá van írva, hogy: koncentrátum. – Hé! – horkantott rá Kent. – Ne szekáld az anyját, haver! Ephraim felhorkantott, de végül azt mondta: – Bocs, Newt. Szóval mit csinálnál inkább: kivernéd egy szamárnak, vagy megujjaznád Kathy Rhinebecket? Kathy Rhinebeck egy aranyos lány volt, aki az osztály ribanca titulust kapta egy pletyka után, miszerint rárántott Dougie Fezzt pöcsére a North Point-i mozi hátsó sorában – Dougie Fezzen kívül senki más nem erősítette meg ezt az állítást. Krisztus a kétkerekűn, lövése nem volt, mit csinál, mesélte Fezz egy horda kiugró szemű fiúnak a suli udvarán, a hangjában száraz megvetéssel. Komolyan, így tépi ki a gazt a kertben? – Mi az a megujjazás? – kérdezte előre sejthetően Newton. – Én kiverném a szamárnak – szólalt meg hirtelen Shelley. – Ki akarna lucskos lenni? Ez, ahogy a fiúk csöndben megállapították, pontosan az a válasz volt, amit Shelley Longprétől várna az ember – valahogy ki tudta szívni a játék velejét; igazából minden játékból.
Csöndesen másztak a sziget keleti oldala körül. Az ösvény egyre keskenyedett, végül nem maradt más, csak egy csík szakadozó agyagpala, oldalán tyúkhúrral és szúrós bogánccsal kiverve. Az út végül egy sziklás kiszögelléshez vezetett, amely a kékesszürke színű óceánra nyílt. – Ez az az út? – tette fel a kérdést Newton. – Melyik másik? – kérdezett vissza kihívóan Kent. – Tim nem nyuggertúrára küldött minket. Felküzdötték magukat a tetejére. Az agyagpala kemény gránittakarón feküdt, amelynek ugyanolyan rózsaszínes árnyalata volt, mint a kiszögellésnek. A bakancsaik alatt folyamatosan görögtek a kilazult kövek. Az út – ami elsőre elég szilárdnak tűnt – hamar átváltozott omlásveszélyes csapássá. Félúton járva úgy összeszűkült, hogy alig tudták letenni mindkét talpukat egyszerre. Alattuk a meredélyt szintén lágy agyagpala takarta. Nem volt megmászhatatlanul meredek, de ahhoz épp eléggé, hogy fájdalmasan lecsússzanak rajta, miközben a bakancsukkal fékezni próbálnak és a kezükkel megkapaszkodni valamiben. Ha nem képesek időben megállni, akkor beleesnek a hideg, szürke vízbe. Ephraim szólalt meg: – Még egyszer, kinek az okos ötlete volt ez? Mikor senki sem felelt – se kedvük, se energiájuk nem volt hozzá, mindannyian a feladatukra koncentráltak, ami hirtelen egészen baljóssá vált –, szeme összeszűkülve szegeződött a sziklákon ügyetlenül egyensúlyozó Kentre. A tiéd, te debella baromarcú idióta, gondolta Ephraim. Te síkagyú szardarab, te. A fiúk a kiszögellés felé fordították a fejüket, és bizonytalan, apró léptekkel araszoltak a sziklaszirten. Newton felkiáltott, ahogy az orra nekiütközött egy hegyesen kiálló gránitkiszögellésnek, és lehorzsolta róla a bőrt. Kusza gaz nőtt a csupasz sziklafalon, hervadt leveleik teteje fagyos volt a tengeri sótól. Hogy tud bármi is megmaradni egy ilyen helyen, hihetetlen szögben az óceán fölé dőlve? A fiúk körmei bogárlábakként kaparásztak a sziklán, miközben kétségbeesetten keresték a kapaszkodókat. – Fogd meg itt! – szólt Shelley-hez Ephraim, és a megfelelő helyre tette a kezét. – Ez a szegély itt. Érzed? Itt. Majd Ephraim megtámasztotta a csípőjét, és az egyik lábát kilengette,
ikszet formázva a testével: az egyik kezével a sziklát markolta, míg a másik a levegőbe lendült; fél lábát biztonságosan lecövekelte, a másikkal pedig a harminc méterrel alattuk dübörgő hullámverés felé rúgott. – A világ teteje, ha! – Hagyd abba! – visította Newton, remegő térdekkel könyörögve a sziklán. – Gyerünk, Efi – kérte Max, az ujjai karmokként kapaszkodtak a kőbe. Ephraim szeme résnyire szűkült, ami általában a közelgő vihar előszele szokott lenni, de aztán csak visszalendítette magát a sziklára. – Hidegvér, Newt! Nem kell szívrohamot kapni. Ephraim egyszerre meghallotta a saját légzésének hangját, ahogy őrülten visszafütyült a kövekről. A hullámok ritmusosan verték az alattuk fekvő szirtet, a víz habos gurgulázások közepette szivárgott vissza az óceánba. Remegtek a karjai. A sípcsontja mögött érezte, hogy mindkét vádlija ugrál. Meghalhatnánk itt – úgy hasított Ephraim agyába a gondolat, mint egy guillotine-penge. Az egyikünk elkezd zuhanni, a másik megpróbál segíteni neki – négyes számú cserkésztörvény. A cserkész minden cserkészt testvérének tekint, és minden lehetőt megtesz, hogy másokon segítsen. A cserkész örökké hűséges a társaihoz; jóban-rosszban kitart mellettük. Egyik a másik után, második a harmadik után, amíg mindenkit lehúznak, akár egy fűzérnyi papíremberke. Falkavezetői szerepének dicsőségéből kitekintve Kent egyszerre csak ráébredt, hogy ez nem lehet a helyes út. De kinek a hibája volt? Timé, mert egyedül elengedte őket. Tompa, fémes düh robbant Kent homloka mögött. A hülye Tim hibája, hogy Kent agya mozdulatlanná dermedt a félelemtől. Hülye, hülye, hülye… Az ösvény egy trükkös szirtszakasz másik oldalán kiszélesedett. Kent kinyújtotta a kezét, hogy átsegítse Ephraimot, majd Shelley-t, Newtot és végül Maxet. Csöndesen mentek egy alacsony emelkedőn, izzadtan, nehezen lélegezve. Az ösvény egy óceánra néző lapos sziklalappal ért véget. Ephraim mellkason taszajtotta Kentet. A nagyobb fiú visszahőkölt. – Nagy ötlet volt, lángész. – Én nem… nem direkt csináltam – habogott Kent elvörösödő arccal. – Mindenki jobban jár, ha soha nem kapsz indítókulcsot egy repülőhöz, ember. – Ephraim álla úgy felemelkedett, hogy majdnem Kentnek ütközött.
– A te tájékozódási képességeiddel mindenkit a Napba vezetnél. Ephraim keze ökölbe szorult. Kent tudta, hogy nem félne használni is. Efi már keveredett bunyóba, nem is egyszer. Kent nem annyira. Persze, gyűrt már le fiúkat, és satuba fogta a nyakukat, de sosem mentek egymásnak igazi ütésekkel. Soha nem volt rá szükség. Maga a tény, hogy nagyobb volt, egyszerre volt fenyegető és elrettentő is. De itt állt Ephraim, a hirtelen haragból és izomkötegekből font teremtmény, és kihívta őt. Kent haja nyirkos izzadságban tapadt a homlokához. A vére szaporán lüktetett a halántékán. Látta maga előtt, ahogy Ephraim az öklével behúz egy jobbhorgot az arccsontjába; látta, ahogy hátraesik, és az egyik lába fájdalmasan a teste mögé csavarodik. A képtől keserű nyál gyűlt a szájában. Ephraim megvetően ellökte magától. – Kibaszott nyuggertúra, mi? Hülyegyerek. Kent gyűlölte a hirtelen torkába nyilalló, fullasztóan szégyenteljes félelmet – utálta magát, hogy ezt érzi. A juhászkutya gyengén viselkedett – ő maga vált birkává. Beeeee. Apja gúnyolódó hangja szólalt meg a fejében. Beeeee. Beeeee. Kenty-barika, van egy kis gyapjúd? Igen uram, igen uram! Három teli zsákkal is… Kent ráharapott a nyelvére. Az apja hangja úgy kapcsolt ki, akár egy rádió, miközben a száját betöltötte a vér fémes íze. Köves hegyfokon álltak. A nehéz, sós szél lobogtatta és csapkodta a fiúk ruháját. A hátuk mögött feküdt az éjsötét erdő. Kent a hullámzó víz felé fordította a szemét. Talán egy mérföldre innen a fehér habok egy léket kapott teherhajó rozsdás csontjain csaptak át. A horizonton az ég és az óceán összeforrt. Kent képtelen volt különválasztani egyiket a másiktól: a víz és az ég válaszcsík nélkül olvadt egybe. Hirtelen hatalmas dörgés támadt. Egy helikopter kócolta össze a fák koronáját. Fekete és erőteljes helikopter volt: nem egy közlekedésrendészeti vagy városnéző darab. A fiúk arcán örömteli vigyor terült el. Integettek. A gép feljebb emelkedett az égen, leszegett orral körbefordult, majd hirtelen ereszkedésbe kezdett. Propellereinek kerregése fájdalmasan zúgott a fiúk koponyájában. Kent érezte a kenőzsír szagát, amivel a gépészek síkosították a rotorokat: egy kicsit olyan, mint a cseresznyés-mentolos Certs cukorkáé. A helikopter egy ragadozó kecsességével felemelkedett, körbelengett, és elszállt a nyílt víz felé. A
távolba hunyorogva Kent éppen hogy ki tudott venni egy sor zömök, sötét árnyat a gép útvonalán. – Hajók állnak ott kint – állapította meg Newton. – Úgy tűnik, hogy lehorgonyoztak. A hadsereg néha szokott itt manőverezni… de ez szörnyen sok hajó. – Talán bálnahalászhajók – tippelt Kent. – Jobb lesz, ha vigyázol, Newt – jönnek és megszigonyozzák a kövér seggedet. Ahogy a fiúk cinkos nevetése átzubogott rajta, Newt szeme újra a víz felé fordult. Kent jobban érezte magát; az egyensúly visszaállt, és újra ő volt a vezér – Newt mindig jó volt erre –, bár még mindig azt a keserű, lúgos ízt érzékelte a nyelvén, mintha csak egy öreg elemet szívott volna ki.
BIZONYÍTÉKNAPLÓ, ÜGYSZÁM: 518C T-09-ES DOKUMENTUM (Személyes indíttatások) Ephraim Elliot konzultációs naplója T körzetből bekérve (Elm Street 5, North Point, Prince Edward-sziget) Brian Skelly tisztviselő, jelvényszám: 908 Rendben, szóval Mr. Harley, itt van. Egy oldal, ahogy tetszett kérni. Ki hitte volna, hogy egy pszichológus ad nekem házifeladatot!!! Szóval azt kérte, hogy mondjak el egy történetet. Csak egy sztorit hogy néha, a semmiből, miért leszek dühös. De úgy igazán IGAZÁN dühös és aztán bunyókba keveredek. Miért akarok ököllel a falba ütni vagy valami hülye bunkónak az arcába. Először dühös lettem önre amiért azt kérdezi MIÉRT vagyok dühös. VICCEEEEEES! De aztán arra gondoltam, oké, csak a munkáját végzi (bocsánat a helyesírásért meg ilyenek). Na szóval itt van. Először is TUDOM hogy bedühödök. Anyukám azt mondja ez az apám vére. Az apám nagyon rossz fickó, oké? Az anyám fél hogy olyan leszek mint ő. Amitől dühös leszek (desokkoló!). Akárhogy is, PRÓBÁLOM megállítani a haragot. Például amikor nagyon ideges leszek megpróbálom néha kinyomni
magamból. Végigpiruettezni a bringámmal a vízparti falon vagy felmászni az iskolai tetőre. És oké ezek a dolgok VESZÉLYESEK, kitörhetem a hülye nyakam ahogy az anyám mondja… de a düh elpárolog. Talán a félelem űzi el? Nem tudom miért, nem vagyok tudós. Max vakmerőnek hív de nem erről van szó. Nekem ez inkább olyan mint egy ember aki bevesz egy pirulát mer fáj a feje, vagy azt a rózsaszin cuccot mer fáj a hasa. Gyóccer, igaz? De ez csak az hogy mit csinálok mikor dühös VAGYOK. Ön azt kérdezte MIÉRT vagyok az. Emlékszik hogy volt itt egy cirkusz? Talán két éve? A suliban mindenki begyulladt. SOHA nem jön ide. Szóval megvettük az összes jegyet és elmentünk és ez volt így a legszomorúbb dolog. Az állatok mind betegek voltak és csontésbőrök meg ilyenek. A szőrük csomókban hullott ki. Az elefántok lankadtak voltak, az orrmányuk a porban. Newton Thornton még el is SÍRTA magát, el tudja hinni? Mennyire NYOMINGER. Emlékszik hogy az egyik állat elszökött? Egy tigris. Kitört a ketrecéből és elszökött a mezők felé. Mindenki BEPARÁZOTT. Kent apja úgy vezetett hogy kilógott egy puska a járőrkocsijának az ablakából. A macsek mikor ment el úgy 3 napja? Az emberek elkeszték mondani hogy belefulladt az óceánba vagy ilyesmi. De egyik északa viszem ki a szemetet a hátsó udvarra és ott volt. A tigris az udvarunkban. Annyira szép volt. Kövérebb és több szőrrel mint aki jó dolgokat evett. HÚST. A szemei olyan fényesek voltak mint az üveggolyók, MACSKASZEMEK, vagy efféle. Ott bújkált a fészer mellett a bokorban de nem tudott elbújni, ez egy TIGRIS. Rám is nézett. Éreztem a leheletét. Ilyen nyers májas szaga volt, amit az anyukám otthagy a mosogatóban mikor hazaér a májpusztító északa után (pluszban: UTÁLOM a májat). Talán megöl? Erre gondolok. Szétmarcangol. De boldog is vagyok hogy látom. Vad és nagyon különleges. Sokkal különlegesebb mint a madarak vagy szarvasok vagy prérikutyák amik errefelé vannak. Nem TARTOZIK ide. Másféle vadon. És… oké doki, most jön az ahol az egész fura lesz, de maga KÉRTE… Éreztem hogy a tigris biztos érzi. Hogy így
ELVESZETT. Hogy így nem annyira illek erre a helyre… a földre? Talán csak North Pointra. És szeretem az anyukámat & a barátaimat. Legfőképp Maxet. De úgyérzem magam néha mint a tigris. Nem MINDEN nap, de néha. És ilyenkor van az hogy bekattanok. A tigris a szemembe néz és a LELKEMBE is aztán így ásít mint aki álmos és átugrik a kerítésen ahogy más átlép a járdaszegélyen. Reméltem hogy életben marad és boldog lesz és lesznek tigriskölykei. (HOGYAN? Nincsenek tigrisek a szigeten.) Ebben reménykedtem… de Kent apja lelőtte és meghalt. Kent kibaszott apja… sírtam. Asszem az oké volt akkor. Ugye?
10 – Jézusom… Jézus Krisztus… mi ez? Ez az öt szó recsegett át a Kent övére kapcsolt adóvevőn délután négy óra tájban. – Tim? – kérdezte Kent. – Tim, mi a baj? Veszi az adást? A fiúk laza körben állva vártak. – Semmi, fiúk – érkezett a válasz. – Csak véletlenül ráültem erre az átkozott vacakra. Kent szeme apró réssé szűkült. – Mi a baj, Tim? Gyerünk, Tim! Tim hangja – szaggatottan és frusztráltan: Miért van nálad az adóvevő, Kent? Maxnek adtam. Mindegy, hogy megy a túra? Megszerzitek az érdemrendeteket? Ephraim elmarta az adóvevőt. – Kent majdnem lesétáltatott minket egy szirtről. Kent az adóvevő után kapott; Ephraim a háta mögé dugta, az álla pedig újra kihívóan előreszegeződött. Csönd Tim oldaláról. Majd: – Remélem, vicceltél. Hol vagytok most? Newton megadta Timnek a koordinátákat. Ezután Tim így szólt: – Egy kicsit lejöttetek az ösvényről, de jók vagytok. Kövessétek az utat innentől végig, rendben?
A nap alacsonyan izzott a nyugati égbolton. Visszatükröződő sugarai lángoszlopokká változtatták a nyár- és tölgyfákat. A srácok lefelé menet megkerülték a szirtet a sziget északi oldaláról. Newton iránytűje segítségével nem keveredhettek el. – Az egész nem történt volna meg, ha Tim jött volna – szitkozódott Kent. – Ez a munkája, nem? – Ne szövegelj! – Ephraim kemény, ugatásszerű nevetést hallatott. – Szarkirályt akartál játszani, Kent. Hát, eljátszottad. Most pedig viseld is a szarkoronádat. Az izmok felugrottak Kent vállában – védekező, megrúgott kutya pozícióba. Csöndben ballagtak, amíg Shelley egyszer csak megszólalt: – Kentnek igaza van, az őrsparancsnoknak el kellett volna jönnie. Kent megsemmisült, hálás pillantással nézett Shelley-re. Eztán a sor elejére viharzott, amit most Ephraim vezetett, és lekönyökölte a nálánál kisebb fiút, hogy újra átvegye a vezetést. Shelley arcán mosoly suhant át, csupán az ajka rándult meg egy pillanatra – nem mintha bárki is észrevette volna. Megvolt ez a tulajdonsága, hogy állandóan árnyékban maradt, a látótérnek azon pontján, ahová sosem fókuszál a szem. A fiúk felértek egy szivacsos mohával takart, termetes szikladombra, és úgy döntöttek, hogy Hegyek királyát játszanak. Gyakran szórakoztak ezzel, de ma kivételes intenzitással – nem is játék volt, sokkal inkább küzdelem. Keményen játszottak, hogy kiűzzék a csontjaikat is eluraló idegességet, az érzést, melynek gyökerei a faházig nyúltak vissza. Ha lökdösődnek, birkóznak és izzadnak, talán idővel sikerül megtörni a bennük összesűrűsödött félelmet, ahogy egy jó vihar meg tudja törni egy nyári délután elviselhetetlen forróságát. Kent átvette az irányítást a domb felett, és kemény lökésekkel elhárította a fiúk csenevész próbálkozásait. Vállal kivédte Max vértelen kihívását, és befeszítette a bicepszét, megtermett, hátvédsorba illő teste védekező pozíciót vett fel. Az elhaló napfény sugarai átragyogtak a faágakon, és megcsillantak a fogszabályzóján. – Gyerünk, Efikém, most mutasd meg! Na, mibe, hogy nem mered! Ephraim a domb lábánál állt a mellkasán karba tett kézzel, a könyökét markolva. Vékony fiú volt – annyira vékony, hogy lecsorogna a lefolyón, ahogy az anyja szokta mondani –, de a végtagjait erőtől duzzadó, sebesen rángatózó izomkötegek fonták be, a könyöke és a térdkalácsa gyémántkemény volt. A mantrára gondolt, amit a konzultánsa, dr. Harley
mondott neki: Ne legyél a dühöd szolgája, Ephraim! Annyira nehéz volt. Úgy bugyogott fel benne, mint az a hülye gejzír a Yellowstone Parkban, az Öreg Hűséges – leszámítva, hogy a gejzír, nos, az hűséges volt: legalábbis ki lehetett számolni, mikor tör ki. Ephraim dühe a semmiből éledt fel, ez a szédítő elektromos telítettség, ami átcikázott a csontjain, és sokkolta a csontvelejét. Az indulat sötét felhő volt, amely eltakarta a pillanatokkal ezelőtt még napos és tiszta, kék eget. – Gyáva tollas kis csibe vagy, mi? – Kent csapkodni kezdett a karjával. – Tollas csibe, pi-pi-pi! Ephraim ajka a fogsora fölé húzódott, vadállatias morgás éledt a torkában, és felrohant a rakáson, hogy nekimenjen Kentnek. Látta Kent szemében a kétségbeesett, csupasz félelmet. Részben attól, hogy veszíteni fog, de attól is tartott, mennyire messzire megy el Ephraim. És Ephraim látta maga előtt, milyen egyszerűen megtörténhetne. Az ökle elsuhan Kent ügyefogyott karjai fölött, az ökle beledöngöli Kentet a mohás földbe, hozzálapítja vastag, nyálpettyezte ajkaihoz a fogszabályzóját, és kihasítja, miközben a nagy fiú elbukik, akár egy szennyeszsák, majd ő ráugrik, és propellerként cséplő karjaival öklözi tovább a földön, hogy elpusztítsa Kent Jenks szétbaszni való arcának nyers szimmetriáját… Ephraim látta mindezt abban a megnyúlt pillanatban, mikor mindketten a magaslaton voltak – valójában egy mohás sziklarakáson –, valamint az erőszak lehetőségét, a saját, oly könyedén mozgosítható kapacitását, ahogy mindezt megteszi – amikor egyszerre minden erő kiszállt a tagjaiból. Kent kihasználta az előnyt, és leküldte a földre a kisebb fiút. Testépítő pózt vett fel, befeszítette az izmait, az arca egy despotikus uralkodó karikatúrájába torzult. – Legyőzhetetlen vagyok! Ephraim megdermedt, és megdörzsölte a könyökét – a bőr felhasadt, és a vér lustán csorgott a csuklója felé. – Nem vicces. Ephraim meglátta, ahogy Newt mohát vakar le egy tuskóról. Newt folyton elkóborolt, hogy hülye leveleket préseljen a hülye füzetébe, és egy fekete, hegyes ceruzával katalogizáljon mindent. Ecetszömörce. Lobelia inflata. Úristen, annyira gáz! Ephraim feltápászkodott, hogy seggbe rúgja Newtot, de érzett némi bűntudatot – dr. Harley nem helyeselné; és az anyja sem –, úgyhogy egy finomabb rúgást irányzott elő a megszokottnál.
– Hol az elsősegély-felszerelés, gyíkarc? Newt megmasszírozta az ülepét. – Van fülem is, Efi. Nem kell megrúgnod. – Aszittem a füledet a seggedben tartod, Newt. Úgy néz ki, minden ott van – csak kipucoltam a fülzsírt belőle. Nem mondasz egy köszönömöt? Newt sóhajtva kiásta a felszerelést a hátizsákjából. – Ülj le, Efi! Ez volt szerepe szerint Newt: az ápoló, az anyáskodó. Természetes tehetsége volt hozzá, és a fiúk néhanapján elfogadták a pátyolgatását – elfogadták, majd újra őt tették meg kínzásaik alanyának. És Newt megengedte, mert mindig is így volt. Feltépett egy peroxidos gézköteget, majd rányomta a sebre Ephraim könyökén. Ephraim felszisszent, nyálas szörcsögéssel szívva be a levegőt a fogai között. – Csak pezseg – jegyezte meg Newt. – Nem kéne fájnia. Ephraim ellökte Newt kezét. – Csinálom én. Newton az égre emelte a tekintetét. Az orrlyukai kitágultak. – Mit csinálsz? – Azt hiszem, vihar közeleg – mondta Newt. – Ki lehet szagolni. Olyan lúgos szagú, mint amikor kibontasz egy zsák vízlágyító sót. – Nekünk nincs vízlágyítónk, hígagyú – vicsorgott gúnyosan Ephraim, látni engedve a fogsorát. – Mi szeretjük, ha a vizünk keméééééény. – Észreveheted a vízben is. Látod? – Newt az óceánra mutatott. – A víz mindig piros lesz vihar előtt. Nem egészen vérvörös, de majdnem. A levegőben összegyűlt elektromosság, ahogy a vihar nő, az apró kis planktonokat felemeli az óceánfenékről; ezek a miniatűr kis teremtények – kábé a legkisebb élőlények a Földön – felfújódnak az oxigéntől, és mélyvörössé változnak, majd ahogy betakarják a vízfelszínt, az is vörössé válik. Ephraim rácsapott egy lepkés sebtapaszt a könyökére. – Szent szar, haver! Túl nagy az agyad. Miért nem folyik ki a füleden? – A szeme szélesre tágult. – Igazából… bassza meg! Látom is, hogy épp most folyik ki! Ephraim megnyalta az ujját, és Newt füle felé közelített, hogy belefúrja – egy klasszikus Nedves Fütyi. Azonban az ujja gyorsan megállt, a nyál lecsüngött az ujjpercéről. Jól meggondolva, szívtelen dolognak tűnt ezt
tenni. Beletörölte a nyálkát a nadrágjába, talpra szökkent, és elsietett, hogy csatlakozzon a többi fiúhoz. – Megmentettem az életedet, Newt! Jössz eggyel! Az ösvény levezetett egy vízmosta kavicsos partra. A fiúk lerúgták a bakancsukat, és nadrágjukat felgyűrve nekivágtak a jeges októberi óceánnak. A bokájuk hamar malacrózsaszín lett. Vadászni kezdtek a legsimább kövekre, és kacsáztatóversenyt rendeztek, amelyet Kent nyert meg; állítása szerint tíz pattanással. – Hé, srácok – szólalt meg Ephraim –, ezt nézzétek meg! Egy hosszú, tengeri mohával keretezett mélyedéshez vezette őket a parti sziklák közt. A fiúk körbeálltak. Síkos és sikamlós, szikrázó bőrök siklottak a sekélyes fényben; ismeretlen formák egymás hegyén-hátán. Selymes, szillabikus s-ek – husssss, husssss. – Ez egy kígyógombolyag – állapította meg Newton. Hány kígyó volt? Lehetetlen megmondani. A testük összefonódott egyetlen vonagló zsinórhálózattá, mint egy kábelekből összegöngyölt labda. Sötét volt a testük – talán vízisiklók? –, és nedves, akár valami élő, hamuszín olajtócsa. Hüllőszaguk az orrukba furakodott: nyálkás és büdös volt, mint egy latyakos, eső áztatta mező, teleszórva tücsöktetemekkel. – Mit csinálnak? – kérdezte Ephraim. – Hát ööö… – Newt arca rózsaszínbe váltott. – Tudod… – Dugnak? – Ephraim nyeldeklő hangot hallatott. – Így basznak a kígyók, mind egyetlen labdává gömbölyödve? Mint egy… kígyóorgia? Kent és Max nevetett. Ephraim annyira perverz volt. Egy kígyóorgia. Ahogy számítani lehetett rá, valaki megpróbálta belenyomni Newtont a „kígyólabdába”, rávenni, hogy megfogja – ezúttal épp Shelley. Newt próbált kicsusszanni Shelley hosszú, majomszerű karjai közül, ki a rendületlen erejű szorításból – majdnem olyan volt, mintha polipkarok lettek volna, a szívókorongok nélkül –, és üvöltött, hogy hagyja abba. – Hagyd abba, Shel! Eressz el! A többi fiú lustán nézte. Volt valami nemtetszést keltő – jobban mondva gyomorforgató – a jelenetben. Kicsit olyan volt, mintha egy vak anakonda üldözne egy duci egeret egy ketrecben: a fogócska talán megy még egy darabig, de a kígyó makacs volt, és hozzá még született ragadozó is. Előbb vagy utóbb megeszi a dagadt kis szerencsétlent. – Hagyd abba, Shel! – mondta unottan Kent. – Megint be fog pisilni.
Shelley hirtelen megállt, elfordult, és a part felé indult. Newton visszasimította feltűrődött pólóját a domborodó pocakján, majd nehézkes mozdulattal Kent felé fordult. – Köszi, Kent… de csak egyszer történt meg velem, mikor hatéves voltam, és egy Monctonba tartó buszúton voltunk, ami egy örökkévalóságig tartott, és hát, túl sok McDonald’s-es narancslevet ittam, de… – Szájzár, tojásfej! – némította el Kent. – Ne izguld túl magad, mert bepisilsz, emlékszel? Míg a fiúk a környéken futkorásztak, Shelley egy nem túl mély partmenti mederben gázolt. Talált egy tengeri rákot. Tökéletesen elfért a tenyerében. Közelről tanulmányozhatta. Nagyon furcsán és viccesen nézett ki. Megpróbálta elképzelni, milyen lehet az élet ezeken a nyurga kocsányokon ülő, fekete mákszemekkel szemlélve. Milyen egy idióta teremtmény! Milyenek voltak a napjai – milyen volt az élete? Itt mászkál ebben a kietlen, iciri-piciri mederben, fulladozik a halszartól, hulladékot eszik. Gőze nem volt róla, milyen a világ ezen a mocskos tócsán kívül, nem igaz? A hülye úgy csinál, mint egy hülye, ezt mondaná az anyja – amit Shelley mindig is egy hülye kifejezésnek tartott, amit csak egy hülye ember mondana. Milyen érzés lenne, ha szétszedné a rákot? Nem arra gondolt, hogy érezné magát a rák – az nem érdekelte, és egyébként is, ezzel a csöppnyi agyával és a csökevényes idegvégződéseivel talán nem is érezne semmit. Shelley felületesen mérlegelte a lehetőségét annak, hogy ez a lény végignézné, amint cafatokra tépik, mint a papírt, és nem érezne semmit, egyáltalán nem törődne vele. Ó, ez volt a lábam. Semmi gond. És itt jön a másik is. Hoppá – most már nem látok. Akkor biztos eltűntek a szemeim. Shelley eléggé szenzuális volt. Ínyére volt az érintés, a tapintás, a nyomás. Milyen érzés lenne szétszedni ezt a lényt? Csipkedne az ollóival, mikor kihúzza őket? Vajon harcolna a megcsonkítása ellen – micsoda gyönyörűséges izgalom, ahogy kirántja az egyes végtagokat egy-egy cuppanó hang kíséretében. A rák harcolhat, igen – és Shelley homályosan még remélte is, hogy fog –, de nem számít: nem félt tőle, hogy megcsípi vagy belekarmol, ráadásul mennyivel nagyobb is ő! Ahogy az Shelley-vel lenni szokott, ha meg akart tenni valamit – és ha senki sem nézte –, akkor
egyszerűen megtette. Kiszúrta a rák egyik nevetségesen kis szemét. Bizsergetően selymes pukkanással szünt meg. Az állaga magvas volt, mint egy aprócska, szétmorzsolt törökmézlabdacs. A maradékok úgy ragadtak az ujjára, akár egy karácsonyi dísz egészen apró és sötét szilánkjai. A rák görcsösen vonaglott a tenyerében, az ollóit csattogtatta. Shelley-t megbabonázta a jelenet. A szemei kemény szürkeséggel csillogtak. Nyál gyűlt a szájában, és ökörnyálszerű csíkban ereszkedett alá remegő alsó ajkáról. Kiszakította a rák másik szemét. Óvatosan húzta ki az egyik ollóját, élvezve, hogy átjárja az izgalom feszültsége. Cupp! A rózsaszín-átlátszó végtag még akkor is nyílott-csukódott, mikor már elválasztották a testétől. A fiú leejtette, és nézte, ahogy kinyílik, összezárul, és elsüllyed. – Hé, Shel! – kiáltott át Ephraim. – Newt meggyújtja az egygyufás tábortüzet. Kellenél szélfogónak. Newton volt a tűzfelelős. A fiúk örültek, hogy átadhatják a kezébe az irányítást. Ő volt a legjobb szinte minden alapvető túlélési technikában: tűzgyújtásban, tájékozódásban és a bogyók azonosításában is. Meggyújtott egy kupac szakállbroméliát, és életben tartotta a felcsapó lángocskákat. A lángnyelvecskék felkúsztak az elfehéredett fára. A fiúk lekuporodtak a tűz köré, hogy magukba szívják a melegét. A napfény mézarany csíkokat festett a víz hullámaira. – A nagymamám rákban halt meg – szólalt meg hirtelen Ephraim. – Májrákban. – Mi van? – kérdezett vissza Max. Ephraim sokatmondó pillantást vetett rá: Csak hallgass végig! – A bőre sárga lett. Csak ezeket az ételhelyettesítő cuccokat tudta lenyelni, amiket az öregekkel itatnak. Hogy gondoskodjanak róluk. A haja mind kihullott a kemoterápiás kezeléstől, amin végigment, hogy megöljék a rákot. – Hosszan kifújta a levegőt, megtáncoltatva a fekete tincseket a homlokán. – Mikor láttam ezt a fickót ma reggel, a nagymamám volt az első dolog, ami eszembe jutott. Nem gondoltak közvetlenül a férfira, de egész nap a tudatuk perifériáján lebegett. A beteges arca. A gyufaszál karja és lába. A faház édes szaga. Ephraim nem szokványosan jóképű arcára ritka, elgondolkodó kifejezés ült. – Mit gondoltok, mi a baja?
Kent felkapott egy követ, és egy erős karlendítéssel a vízbe vágta. – Ki tudja, Efi? Ha rák, akkor rák, nem? Az emberek rákosak lesznek. – Kent vad ünnepélyességgel meredt a többiekre. – Vagy talán az a hogyishívjákja van… rottweilere, vagy mi az. – Alzheimere – javította ki Newton. – Afaszomtudjamije, Newt. Aza van. – Túl fiatal hozzá – rázta meg a fejét Newton. – Az az öregemberek betegsége. – Totál pólyás babák vagytok, srácok – gúnyolódott Kent, megnyújtva a szót: póóóólyáááás. – Az apám azt mondja, a legnyilvánvalóbb következtetés általában a helyes következtetés. Az esetek kilencvenkilenc egész kilencvenkilenc százalékában. – Akkor mi a legnyilvánvalóbb következtetés? – kérdezte Shelley, kifejezéstelen arccal Kent felé fordulva. – A bőre úgy nézett ki, mintha… olvadna. A fiúk elnémultak. – Szerintem a fickó csak beteg, és ennyi – szólalt meg egy idő után Max. – Sokat gondoltam rá. – Én is – bólintott Ephraim. – És én is – tette hozzá Newt. Kent felhorkantott. – Tim orvos, nem? Ez a munkája, nem? Mire visszaérünk, jobban teszi, ha már mindent megoldott. Szétrúgta a tüzet, lángoló uszadékfadarabokat szórva szerteszét. Mielőtt elindultak, Newton összeszedte a még mindig parázsló botokat, és bedobálta őket az óceánban. Hatos számú cserkésztörvény: A cserkész szereti a természetet, jó az állatokhoz, és kíméli a növényeket.
BIZONYÍTÉKNAPLÓ, ÜGYSZÁM: 518C E-11-ES DOKUMENTUM (Személyes indíttatások) Newton Thornton konzultációs naplója T körzetből bekérve (Skylark Road 34, North Point, Prince Edward-sziget) Brian Skelly tisztviselő, jelvényszám: 908 Kedves dr. Harley,
Azért fogalmazom meg ezt a szöveget levelként, mert nagyon sokat írok – vannak levelezőtársaim Ausztráliában, Angliában és Dubuque-ben is, Iowában. Ki nem szereti kinyitni a postaládáját, hogy várja-e ott egy levél egy barátjától, még akkor is, ha soha nem találkozott vele személyesen? Szóval… egy vallomás, igaz? Bizonyára úgy véli, hogy megtartom magamnak a dolgokat, és a vallomás jót tesz a léleknek. Igaz? Többet is beszélnék én, ha az embereket – az iskolában lévő többi gyerekre gondolok – akár egy cickafarknyit is érdekelné, hogy mi a mondandóm. A legtöbbször csak nevetnek, és kockának hívnak, gyíkarcnak, lekövéreznek, zsírfejű kockagyíkarcnak hívnak (ami kioltja önmagát, nem? A kocka és a gyíkarc az körülbelül egyazon dolog…). Szóval nem beszélek sokakkal, leszámítva a tanáraimat és az édesanyámat. És most Önt. Az a helyzet, hogy az ember másvalaki lehet a levelekben. Az interneten is. Mert ott te nem TE vagy. Oké, persze te te vagy, de nem a fizikai valód. Nem vagyok kövér (ami mirigyes eredetű), nem izzadok (szintén mirigyes eredetű), fura (North Point-i mércével mérve: nem szeretek íjjal vadászni vagy lándzsával halászni vagy megölni dolgokat, túl ügyetlen vagyok a softballhoz, és igazából tényleg szeretem az Anna-sorzatot… szóval, igen, fura!) és kínos és esetlen. És Ephraim Elliot szerint néha olyan a szagom, mint a rohadt kukoricának – mikor kiforgatod a csőből a szemeket, láthatóvá válik, hogy belül fekete. (Mellesleg hallottam, hogy Efivel is konzultál; nagyon jó munkát végez – már nem adott Nedves Fütyit, Kakaspöckölést vagy Bimbócsavarást kb. egy hónapja.) De online más ember vagyok. A legjobb énem lehetek. Anyukám szerint érzékeny fiú vagyok. És polihisztor, ami azt jelenti, hogy mindenről tudok valamennyit (ami oké, TÉNYLEG okostojás dolog). Online ott lehetek csak az agyammal, a testem nélkül. Szóval… a vallomás. Bocsásd meg, Uram… haha! Akárhogy is, Ön nem mondja el senkinek. Beteg-orvos titoktartás. Olvastam róla. Egy évvel ezelőtt Sherwood unokatestvérem meghalt.
Manitobában lakott. Elaludt egy mezőn, és egy kombájn átgázolt rajta. Felébredve megpróbált ugyan elszaladni, de ezek a kombájnok gyakorlatilag tizenkét méteres kaszaboló pengék. A temetésén a koporsó zárva volt. Szerettem Sherwoodot. Alig tudtunk találkozni – nincs túl sok pénzünk (azt sem tudom, Önt hogy engedheti meg magának anya), és Sherwood szülei gazdák. De nyaranta eljöttek meglátogatni. Elvittem Shert az óceánhoz. Egy fia óceán sincs Manitobában, nemde? Szuperül kijöttünk. Mikor meséltem neki egy-két dolgról, Sher őszintén érdeklődött. Sokat lógtunk a környező helyeken, azokon, amiket csak én ismerek. Nem akartam egy gyerekbe se belefutni a suliból – zsírtömlőnek és hájhordónak hívnának. Féltem tőle, hogy ha Sher ezt meghallja, soha többé nem bírna. Ami nem volt túl fair vele szemben. Sher segített volna, mert a vér nem válik vízzé, igaz? Sher magas volt, széles vállakkal és nagyon sok izommal – farmerkölyökizmok, ahogy hívta őket, és nevetve mesélte, hogy mindenkinek ilyen van otthon, nem igazán tűnik ki velük. De Sher IGENIS különleges volt. Jóképű (mondhatom ezt egy másik fiúra, ez nem fura), és az emberek… egyszerűen vonzódtak hozzá, azt hiszem, ez a megfelelő kifejezés. Ahogy egy mágnes vonzza az apró vasreszelékeket. Mindenki Sherrel akart lógni. Mikor meghalt ebben a buta és szerencsétlen balesetben, mindenki nagyon szomorú volt. A világ elvesztett egy csodás fénysugarat – mindenki ezt mondogatta. Eltűnődtem, vajon mit mondanának, ha én haltam volna meg? Igazából nem akartam találgatni. A temetés után előástam a fényképes dobozomat. Az anyukám vett nekem egy Polaroid gépet a szülinapomra, és nagyon sokat használtam. A legtöbbet Sherrel – én lőttem a képeket, plusz nem szeretem, ahogy a fotókon kinézek. Szerettem volna egy emlékfalat összerakni. A Facebookon, tudja? Valamit, hogy emlékeztessen Sherre. Őszintén, ez volt a szándékom. De aztán valahol útközben megváltozott a helyzet. Beszkenneltem a fotókat, és betettem egy mappába a gépemen. De ahelyett, hogy egy emlékfalat csináltam volna… nos,
kitaláltam egy személyt. Azt hiszem, így volt, aha. Alex Markson. Ez a srác neve. Nem tudom, honnan jött, de erős névnek hangzott – jól illett a fotókhoz. Alex Marksonnak Sherwood arca és teste volt. Alex Markson az én szavaimat használta, az én dolgaim érdekelték. Alex én és Sherwood egyesítése volt. Alkottam egy profilt. Tudtam, hogy rossz, amit csinálok. A szívem csak úgy kalapált, mikor Sher feje HOPP! megjelent a képernyőn. Olyan volt, mint egy… szentségtörés? Majdnem kitöröltem. Majdnem. Elkezdtem posztolni dolgokat. Először nem sokat. Csak olyan dolgokat, amik érdekeltek – azokat a cuccokat, amikért szekálnak az itteni srácok. Az én szavaim Sher testéhez illesztve. A legeslegfurcsább dolog, hogy… Alexet elkezdték ismerősnek jelölni. Úgy értem, RENGETEGEN. Olyanok, akikkel egyikünk sem találkozott. Nem is zűrös alakok. Normális, menő emberek. Korombeli fiúk (és lányok!). Először féltem visszajelölni őket – láttam, ahogy Sher a mennyből rázza a fejét –, de aztán egy idő után megtettem. Az emberek elkezdtek írni a falamra, én pedig Alexként az övékre. Sher arca csak úgy virágba borult idegen emberek Facebookoldalán. De az a helyzet, hogy Alex érdeklődési körei az enyémek voltak. És az emberek azt gondolták, hogy okos és vicces és… nos, MENŐ. Nem furcsa ez? Mikor én mondom el pontosan ezeket a dolgokat, akkor kocka, mert az emberek azt gondolják, kocka vagyok. Mint egy önbeteljesítő prófécia. Ezután – és ez nagyon kínos – bejelöltem pár embert ismerősnek. Max Kirkwoodot és Ephraim Elliotot és Kent Jenkst. Még Trudy Dennisonnak is elküldtem egyet, aki előttem ül osztályfőnökin, és aki a leggyönyörűbb, legviccesebb, úgy általában a legjobb lány az egész kerek világon. Nem mintha valaha is igazán beszéltem volna vele, leszámítva azt az alkalmat, mikor kölcsönkérte társadalomismeret órán az egyik ceruzámat… amit soha nem adott vissza, ha jobban belegondolok. Talán azt gondolja, hogy „kölcsönkérni” azt jelenti, „megtartani”, csakúgy, mint Kent… valószínűleg csak
elfelejtette. Tök mindegy, de tudja, mi történt? Visszajelölték ismerősnek, miközben soha nem találkoztak Alexszel. Hogy is találkozhattak volna, nem igaz? Csak azt gondolták, hogy jóképű és vagány és menő. Arra gondoltam: így is LEHETNE. Ha én nem lennék ÉN. Ha más testben léteznék, egy elfogadható testben, egy olyan testben, amit mindenki szeret. Ha nem élnék North Pointban, ahol olyan vagyok, mint egy vonat a síneken: tudom, hogy hova megyek, utálom, de nem változtathatom meg a pályát. Ez az, aki én lehettem volna, ha egy kicsit máshogy pattan vissza a labda, tudja? A saját Facebook-oldalamnak, Newton Thorntonnak, tíz követője van. Az anyukám, néhány unokatestvér és nagynéni, a nagymamám – „Vettem neked egy új farmernadrágot a molett részlegen a Simpson’s Searsben, Charlottetownban, Newtie!” – és néhány levelezőtársam… A dubuque-i levtársam törölt az ismerősei közül. Most jön a nagy vallomás, dr. Harley, a színarannyal telt lelőhely, a titok, ami, azt hiszem, mindent elmond: Alex Markson nem ismerőse Newton Thorntonnak. Nem az a Facebookon. Nem az, akárhol a Földön vagy ebben az életben. Tisztelettel, Newton Thornton
11 Sötét volt, mire visszaértek a faházhoz. Tűz pattogott egy sziklagyűrű közepén. Riggs őrsparancsnok a távoli végénél ült. A nyakán lévő izmok éles alakzatokban rajzolódtak ki: úgy festettek, mint egy befele növő fa. – Ne menjetek be! – mondta a fiúknak. – Bent van a meleg kabátom – szólt Kent. – A tűz meleg. Megleszel. – Inkább szeretném a kabátomat.
– Nem érdekel, hogy mit szeretnél inkább – válaszolta halálosan fagyos hangon Tim. – A bent lévő ember beteg. Beteg, mégpedig ilyen betegséggel még sohasem találkoztam, legalábbis itt nem tudom diagnosztizálni. A fiúk letették magukat a tábortűz körül. Newton szólalt meg először: – Milyen betegsége lehet? – Először rákra gyanakodtam. Orvosként mindig ez a legelső gondolat. De a rákot szinte mindig arról tipizálják, hogy a beteg elveszti az étvágyát, és… Tim nem látott egy észérvet sem, hogy elmesélje a fiúknak, miként éledt föl ma a férfi – felpattant, mint egy szíven szúrt vámpír a koporsójában. A szemeiben szétpattantak az erek… a nyelve egy íncsomó, mintha valami kiszívta volna a nyálat belőle… Belemélyesztette a fogait a bőrkanapéba, és vad harapásokkal tépte az anyagot. A tett esztelensége rémisztette meg Timet. Sikerült visszaaltatnia, mielőtt túl sokat lenyelt volna. Jó esély volt rá, hogy megfullad a bőrkanapé dohos, öreg szivacsától. Átölelte a férfit, és lefektette. A férfi feje hátracsuklott, az állkapcsa szétnyílt… Tim látott valamit. Akármi is volt az, egy fehér ujjperccsontnak nézett ki – egy zöldgallytörés csontja, leszámítva, hogy görbe volt, és csillogott. Csak egyetlen zavarba ejtő pillanatig látszott. A torkába ágyazva a gégefedője alatt. Finoman bordázott és valahogy kopoltyúszerű… Ezután a férfi bordakosara egy csontropogtató feszüléssel kidudorodott, ahogy valami leérkezett. – …és ez a férfi nagyon éhes – fejezte be Tim. – Akkor mit fog csinálni vele? – feleselt Kent. Tim figyelmen kívül hagyta a fiú szemtelen hangnemét. – Lehetséges, hogy valamilyen belső betegségben szenved. Mire a csónak visszajön, hogy felvegyen minket, úgy hiszem, meg fog halni. – Meg tudja operálni? – kérdezte Newton. – Felmetszeni? – tette hozzá Shelley. – Nem végeztem túl sok műtétet, de tisztában vagyok az alapokkal. Max, megkért édesapád valaha, hogy segíts neki munka közben? Max apja volt a megyei halottkém. Emellett preparátor is: ha bárki szerette volna büszke trófeaként feltetetni a kékúszójúját egy erezett tölgyfa táblára a falán, akkor hozzá kellett fordulni. Egy erősködő hang Tim fejében azt mondta neki, hogy ne keverje bele a fiúkat – tartsa őket
távol ettől. De egy új hang selymesen azt susogta, nem kell aggódni – minden rendben lesz. Ura vagy a helyzetnek, Tim… De nem volt ura – maximálisan tisztában volt ezzel a ténnyel. Ez az éjszaka sorsdöntő volt: a férfi vagy meghal, vagy tovább él… talán néhány órája van vissza az estéből. Ezért vált volna csapnivaló sebész Timből: hiányzott belőle a villámgyorsan bevillanó ösztön, a privát osztályozószoba a fejében. Tim gondolkodó típus volt – túlgondolkodó, a túlgondolkozás pedig háziorvosként ártalmatlan tulajdonság volt, de most, amikor gyorsan kellett cselekedni, érezte, ahogy darabokra hullik. – Segítettem az állatok kikészítésénél – válaszolt Max. – Miben segítettél pontosan? – Bélhúrt fűztem a tűkbe. Kifényesítettem az üvegszemeket meg ilyesmi. Ez egy szakmai gyakorlat, duruzsolta a hang Tim fejében. Gondolj rá úgy, mint egy korai rezidensi programra. Max szülei nem bánnák, nemde? Egy férfi élete forog kockán, nem igaz? Max okos. Max óvatos. És meg tudod védeni, ha bármi történnék is. Tim a többiekre mutatott. – Ti mind itt kint maradtok, nincs vita. Ez a férfi… Nem tudom, mi a baj. Talán ragályos. – Ragályos? – kérdezett vissza Ephraim. – El lehet kapni – magyarázta Kent. – Tudod, fertőző. – Biztos ebben, őrsparancsnok, kérem? – kérdezte Newt. – Úgy értem, Max még csak egy… Gyerek – a szó, amit Newton lenyelt. Csak egy gyerek, és Tim beviszi őt a faházba, amiben egy ismeretlen betegségben szenvedő férfi hever. Tim bal szeme tikkelni kezdett, az ideg dervistáncot járt. Plikka-plikkaplikka, mint a fényképező tükörreflexe. Lehunyta és összehunyorította a szemét, majd tízig számolt magában. Egy apró, kitartó, tébolyító hang az agytekervényei mélyén kérdésekkel ostromolta. Mit csinálsz, Tim? Egészen biztos vagy benne, Tim? A hideg, harsogó tónus Timet HAL 9000-re, a 2001: Űrodüsszeia számítógépére emlékeztette. Nem hagyta abba, csak tovább locsogott jeges bizonyossággal. Egész egyszerűen mit gondolsz, mit csinálsz, Tim? Homályosan megrémítette, hogy ez a józan ész hangja volt – a logikus hang, amelyre egész felnőttéletében hallgatott –, és most fokozatosan eltávolodik tőle. – Nem kell megtenned, Max – mondta Ephraim. A pillantása az
őrsparancsnokra esett. – Nem kell megtennie, igaz? Tim nyelt egyet. Már annyira kényszeresen kezdte csinálni – olyan volt, mintha egy kavics akadt volna a torkán. – Nem… nem. De nem hiszem, hogy egyedül meg tudom csinálni. És minden szükséges előkészületet megteszünk. – Biztonságos lesz? – kérdezte Max. Tim csak nyelt, nyelt… Biztos vagy ebben, Tim? Tényleg ez az, ami… Minden RENDBEN lesz. URA VAGY a helyzetnek. Egy új hang bitorolta el HAL 9000 fontoskodó, kioktató modorától a helyet. Egy hangosabb, jóval impozánsabb hang, ami egy tettre kész emberhez tartozott. Kitúrta az előző hangot, ami teljesen rendben volt – Tim belefáradt a hallgatásába. – Biztonságos – felelte Tim. Az új hang megjegyezte: Akárhogy is, amennyire lehet, biztonságos. Tim Max felé görbítette a hüvelykujját. – Akkor gyere!
12 Émelyítően édes volt a levegő a faházban. A szemét lehunyva Max el tudta magát képzelni, amint egy trópusi páfrányokból szőtt baldachin alatt fekszik, melyekről fürtökben lógnak a rohadástól megduzzadt gyümölcsök. Tim sósborszeszt öntött egy hosszú gézcsíkra. – Tartsd ezt a szád és az orrod elé! Akármi is történik, Max, ne vedd le! – Ön nem tesz fel egyet? – Nem tudom, hogy most már számítana-e egyáltalán. Tim szorgos volt. Már felállított egy botcsinálta műtőasztalt: öltőtűk, a szálak befűzve, szikék, injekciós fecskendők és fiolák, egy üveg whisky és egy forrasztópáka. – Oliver McCanty csónakjából halásztam elő – mutatott rá Tim a forrasztópákára. – Talán ki tudom égetni a nagyobb véredényeket vele. A szekrényajtó nyitva volt. Max észrevette az üres hot dogos
csomagolásokat és fánkos zacskókat a szemetesben. Egy hatalmas zsák zabpehely kihasítva feküdt, majdnem az egész eltűnt. A diákcsemegéjük… a szárított marhahúsuk… az egész hétvégére hozott elemózsiájuk. Tim megdörzsölte a tenyerével az arcát, félénken Maxre mosolygott, és rámutatott a narancssárga, műanyag hűtőládára. – Az abban lévő ételhez nem nyúltam. Kérlek, vidd ki! Most azonnal. Max így is tett, a belsejében növekvő bénultsággal. Hallotta, ahogy Newton azt mondja: – Mit fognak szólni ehhez a szüleink? És látta a kérdő tekinteteket cserkészpajtásai arcán; letetette a hűtőládát, hátrafordult, és nem törődve velük, visszament Timhez. Egy szélroham becsapta mögötte a faajtót. Lecövekelte magát – nem akart az idegenhez közelebb lépni. – Ékeld be a széket a kilincs alá! – utasította Tim, miközben egy fagylaltoskehelybe whiskyt öntött. – Nem akarom, hogy bejöjjenek. A faház fényében Max most meglátta, mennyire megváltozott az őrsparancsnok abban a néhány órában, amíg távol voltak. A mellkasa behorpadt, egészen addig, ahol a bordakosár két oldala összeér. A vállai lezuhantak, és a nyaka úgy meredt köztük, mint egy bambuszrúdra kapaszkodó kúszóbab. Pókszerű ujjai az üveg felé araszoltak. Maxnek eszébe jutott valami, amit az apja mondott Timről: dr. Riggsnek háziorvoskeze van. Igazi húskampók! Nem sebészkeze. A sebészek kézfeje furcsán finom. Mintha extra ujjperceik lennének. Nosferatu-kezek – sápadtak és ijesztőek, amiről el tudod képzelni, hogy kinyúlnak a sötétből, és elkapnak! Nos, Riggs őrsparancsnoknak most már sebészkeze volt. Tim elkapta a kérdést Max tekintetében. – Nos… azt hiszem, igen, öcskös. Valamit felköhögött rám tegnap este. Azt hittem, sziklára tapadt nyálka volt, de mióta leadtam… tíz kilót? Egy nap alatt? – révedezve beszélt, ámuldozó zavarodottsággal. – Legalább tízet. Minden perccel egyre többet. Max tisztán látta, hogy az őrsparancsnoka próbál higgadt maradni – és orvosként vizsgálni a helyzetet –, de megfogyatkozott teste remegett az elfojthatatlan, páni rémülettől. Egyetlen egy szó kerengett Max fejében: Fuss-Fuss-Fuss-Fuss-Fuss! De mégsem tette. Talán a hosszú, közös múltjukhoz lehetett köze, az ösztönös bizalomhoz, amelyet őrsparancsnoka iránt érzett. Esetleg pavlovi volt: mikor egy felnőtt segítséget kér, Max felajánlja. Egy férfi elég kétségbeesett lehet, ha megkér egy gyereket, nem?
Riggs őrsparancsnok fenékig lehúzta az italt, whiskycsermelyek folytak végig a szája két oldalán. Retekszínű szemmel meredt a fiúra. – Ezt nem csak értem tesszük, Max. Hanem érted és a többiekért is. Maxnek egy évekkel ezelőtti este jutott eszébe, mikor az apja megsérült a softball pályán. A csapata a helyi rendőrőrs ellen játszott, aminek Kent apja volt a csapatkapitánya. Max apja volt az elkapó, és a végjáték kilencedik részében, mikor a meccs kiélezett tíz-tízes döntetlenre állt, „Nagy” Jeff Jenks kilőtt a harmadik bázis körül, keményen küzdve egy hazafutásért. A külső védő átadta a labdát Max apjának jó kilencméternyire Jenks érkezésétől – a softball liga szabályai kimondták, hogy az elkapónak nem kell hozzáérintenie a labdát a bázishoz, így a világon semmi oka nem volt a futónak, hogy beleszáguldjon az elkapóba annak reményében, hogy az kiejtheti a labdát. De ez nem állította meg Jenkst abban, hogy a száztizenhárom kilójával felöklelje Max apját – aki csuromvizesen is legfeljebb hetvenhárom kiló volt –, és beledöngölje a hazai bázisba. Max hallotta a bájosan magas nyekk! hangot, ami ott keringett a párás halogénreflektorok alatt. Az apja kábultan állt, a karja furcsa szögben lógott: visszagörbült a könyökénél, az alkarja pedig úgy fityegett, mint egy főtt nokedli. A fények megvilágították, ahogy egy nedvesen csillogó csontszilánk türemkedett ki a könyökhajlatánál. A kettes védő bevitte őket a balesetire. Max hátul ült, az apja elöl. Szórakozottan mosolyogva dőlt az üléspárnának. Minden rendben, Maximilian. Ugyan, ez csak egy bolhacsípés! – mondta vissza az idézetet a kedvenc filmjükből. A kórházban Max apját egy elfüggönyözött ágyra ültették. Maxnek nem engedték, hogy vele várjon, mert, ahogy az apja mondta: Ez bizony nem lesz szép látvány. Úgyhogy csak hallotta az orvos tálcájának csörömpölését és a roppanós, vérnyomást az egekbe küldő klikket, amint apja törött csontját visszatették a helyére. Mikor elhúzták a fehér függönyt, ott volt ő, a karja sínben, az arcán fáradt, bebódult mosollyal. Jeff Jenks is felbukkant, hogy elnézést kérjen, de nem vitte túlzásba – Max rájött, hogy egyes emberek képtelenek az őszinte bocsánatkérésre; a természetükben valami meggátolja, úgyhogy balesetként állítják be a dolgot, félreértésnek titulálják vagy egy „sajnálom, hogy ilyen rosszkedvű vagy” típusú bemondással élnek, amivel finoman hibáztatják a másikat, hogy ilyen nagy ügyet csinál belőle. Kent is ott volt, és azt mondta
Maxnek, sajnálja, ami történt – ez sem igazán mondható bocsánatkérésnek. Max sosem felejtette el a Kent szemében megcsillanó büszkeséget. Ezután Max apja hazavezetett. Be tudnád állítani a sebváltót, fiam? Nem megy. Végigvezettek a sötétségbe vont utcák sorain, az apja a tenyerével tekerte a kormányt. Vénülök, kölyök. Mosolygott. És ebből a „ülök” része most elég nehezen megy. Hirtelen rátörő félelem kerítette hatalmába Maxet – a félelem és szomorúság olyan erős keveréke, hogy sírni tudott volan tőle. Egészen addig az éjszakáig Max őszintén hitte, hogy az apja legyőzhetetlen. Olyan erős volt, akár egy mamut; újra tudott zsindelyezni egy házat, és éles fejszével ki tudott vágni fákat. De azon az estén törékenynek, fáradtnak és enyhén kísértetiesnek tűnt.Sebezhetőnek – ez olyasmi volt, amit Max addig még sohasem látott. Rádöbbent, hogy minden test el tud gyengülni. Darabokra esnek, egyik meggyötört alkotóelem a másik után, és az embernek végig kell néznie, ahogy széthullik egészen. Maxnek ez jutott most eszébe, ahogy az őrsparancsnokra nézett, és kirázta a hideg. – Szükségem lesz a segítségedre, Max. Nagyon is szükségem lesz rá az elkövetkezendő néhány percben. – Öhm, és mit szeretne, mit tegyek? – kérdezte Max. Tizennégy évesként Max egy kicsit alacsonyabb volt az átlagosnál, de valamiképp szélesek voltak a vállai, és kemény volt a mellizma. A korabeli fiúknál szokatlan ruganyosság volt a mozgásában – a legtöbbjük térdekből és könyökökből állt össze, amiket a horzsolások tartottak egyben. Ecsetsörteként meredező vörös hajával és szeplőkkel megszórt arcával a régi rockwelliánus rajzok szentimentalista cserkészfiúira emlékeztetett. Összességében egy keménykötésű és izmos gyufafej volt. Amitől Max mégis különbözött a többi fiútól, az a hűvös távolságtartás és az önmérséklet gyakorlása volt. Tim nem hitte, hogy ezt az apja plántálta belé: Reggie Kirkwood jó ember volt, de könnyelmű, mint egy szálldosó kolibri, és ugyanakkora hajlama volt a pletykálásra, mint az ivásra. Tim ugyanezt a hűvös magatartást látta már néhány szaktársában az orvosin, akikből aztán a legpengébb sebészek lettek a John Hopkinson és a Beth Israelben. Nem kifejezetten a beképzeltségük miatt: inkább a pánik vagy a hezitálás hiánya következtében. Bíztak az ösztöneikben és a kezükben, hogy az ösztöneiket cselekvésbe tudják oltani.
Tim megpróbálja majd a lehető legkevesebbet kérni a fiútól az operáció közben – de már egyáltalán az, hogy megkérte, legyen itt, önmagában szörnyű kérés volt. HAL 9000-es őrjítően észszerű hangja visszhangozta ezt. Tim, szerintem kezded elveszíteni. Látta is képzeletbeli szemeivel HAL 9000-et: tükröződő üvegszem, nagyon sötét, egy vörös pont kiszélesedik, és összeszűkül, akár egy táguló pupilla. És most már egy gyereket is magaddal húzol a nyúl üregébe. Ne hallgass erre a hadoválásra, súgta a másik, jóval megnyugtatóbb hang. Orvosként ez a kötelességed – mert különben mit választanál, hogy csak végignézed, ahogy ez az ember meghal? És nem tudod egyedül végigcsinálni, nem igaz? Nem tudta. Ilyen egyszerű. Tim bekapcsolta a forrasztópákát, hogy felmelegedjen. – Benyugtatóztam. Nem volt rendes aneszteziológia – két széttört Vikodint talált a hátizsákja egyik elfeledett zsebében; még évekkel ezelőtt írták fel neki, mikor felépülőben volt egy érelmeszesedése a vádlijában. Már elég sok ideje le is járhatott, de a francokat is, jobb, mint a semmi! – Nem fog felébredni. – Tim megfogta a férfira terített takarót. – Készen állsz? Max bólintott. Tim pedig elhúzta a takarót. Max nem tudta elrejteni az arcára kiülő borzadást. Ösztönös volt, olyan, amit a legtöbben éreznének, mikor megpillantanák az emberi nem egy olyan torz egyedét, aki többé már nem néz ki úgy, mintha ehhez a nemhez tartozna. Az idegen már maga mögött hagyta az emberi külsőt. Inkább olyasféle alak volt, amit egy sötét lelkű gyerek rajzolna krétával. A teste egyenesekből állt. A karjai firkálmányvonalak. Az ujjai kalligrafált pókok. A bőr olyan iszonyatos intimitással tapadt a bordakosarára, hogy minden egyes borda körül láttatni engedte az izombarázdákat. A szegycsontja egy csomó, a medencéje egy hátborzongatóan felfüggesztett villacsont. Kopott, rézpatinájú arcbőre olyan feszesen szívódott be a koponyájába, hogy Max látta a szemgolyója körül tátongó csontkarikákat. A fülei korsófülekként álltak ki; olyan vékonyak voltak, mint egy megpörkölt papírszél.
– Hihetetlen. Istenem! Még a porcai is szétbomlanak – suttogta Tim ámuló szörnyülködéssel. Úgy néz ki, mint a legidősebb ember, aki valaha élt, gondolta Max. Az egyetlen robusztus dolog a férfiban a hasa volt. Egy feszesen duzzadó kupola. Úgy nézett ki, mint aki lenyelt egy röplabdát. – Most valami olyat fogok csinálni, amit úgy hívnak, gastrostomia – magyarázta Tim. – Kis bemetszést fogok ejteni a hasizmon. Szóval körülbelül itt. – Tim levitte az ujját a férfi legutolsó bordája alá. – Csak egy rövid kirándulást teszünk a gyomrába. Nagyon kevés belső vagy hasi zsíron kell áthatolnunk. – Van egyáltalán bármi zsír? Tim rápillantott. – A teste valószínűleg már egy ideje elkezdte felemészteni az izmait. A máj miatt kell aggódnom… de már most is többé-kevésbé látom. – Rámutatott a lágy kitüremkedésre a férfi oldalán. – Minden bizonnyal leálltak a funkciói. Az elhalás státuszában lehet, és villámgyorsan zsugorodik. – Meg tudja menteni? Max számára ez lehetetlennek tűnt. Ez az ember már kevésbé tartozott Max világához, az élők világához, mint az apja munkájához: a holtak mozdulatlan univerzumához a halottasházak boltívei alatt. – Nem tudom megmondani. Valamiféle vudu mágia, hogy még mindig él. De tennünk kell valamit, Max. – Tim vallatón nézett a fiú szemébe, a szemhéja vad plikka-plikka táncot járt. – Igaz? Max nem volt egészen biztos benne. Miért lenne az ő felelősségük? Talán magának csinálta ezt ez az ember – a rossz szerencse vagy a rossz döntések következménye mindez. – Biztos, hogy olyan jó ötlet? – kérdezte bizonytalanul. Tim próbált mosolyogni, de nem tudta egészen összehangolni az izmait: inkább tűnt egy őrült vigyorának. Az arcán folyamatosan váltották egymást a végletek a félnótás grimasztól a halálos rémületig – hatalmas erők munkáltak a felszín alatt. Max eltűnődött: vajon az őrsparancsnok tényleg meg akarja menteni a férfit, vagy csupán a saját állapotának tüneteit szeretné kideríteni? Épp ennek az opciónak az önzőségét mérlegelte, mikor a forrasztópáka apró füstspirálokat kezdett a levegőbe küldeni. – Mit gondol, mi a baja? – kérdezte lágyan Max. Tim felvette a szikét. Addig szuggerálta a kezét, amíg abba nem hagyta a
remegést. – Már felhagytam a találgatással, Max. Kicsit felnyitom. Csak egy kicsit, rendben? Tim visszaemlékezett egy orvosi sulis élményére, mikor egy orvos-oktató áthajolt a betege fölött, és így szólt: Ez most az isteni pillanat, fiúk. Ebben a percben mindent ti tartotok a kezetekben. Úgyhogy tiszteljétek a pengétek alatt nyugvó testet! Tim minden igyekezetével próbálta tisztelni ennek a férfinak a testét… már, ami maradt belőle. – Mehet, Max? A fiú bólintott. – Csak kövesd az utasításaimat! Ne ijedj meg, ha ordítok vagy parancsolgatni kezdek – nem te leszel a hibás! – Feszes, örömtelen mosollyal ajándékozta meg a fiút. – Igyekszem nem felemelni a hangomat. Tim a férfi bőre fölé helyezte a szikét, ami annyira feszült, hogy a férfi minden egyes pórusa külön-külön látszott: millió apró száj néma kiáltásba torzulva. Timben nem volt meg egy igazi sebész magabiztossága – azok a fickók, ha legmélyebb álmukból is felkelti őket az ember, majd belöki egy műtőszobába, és belenyom egy kést a kezükbe, azt mondanák: innentől átveszem, és lehajolnak a vágáshoz. Ez ritka ajándék volt. Timnek egy kisebb ajándék jutott osztályrészül, ezért végezte kisvárosi háziorvosként, és kezelt spatulákat meg vérnyomásmérő mandzsettákat. Soha nem is volt gondja ezzel, de amint a szike a férfi bőréhez közeledett, szívből kívánta, hogy neki is meglegyen az a rendíthetetlen önbizalma, ami orvosis szaktársainak. A férfi bőre úgy nyílt szét, mintha egy jacht szelte volna a tükörsima vízfelszínt. Az elvágott bőr V alakú vonala követte a penge útját, ahogy a bordák alatt kicipzárazta az elcsigázott szöveteket. A férfi belsejében minden kizárólag a fehér árnyalataiban létezett: a bordáira boruló ezüstös bőr, az izomrétegek. – A forrasztópákát, Max! Tim kiégette a sérült vénákat. Az orvosi műszerek gyakran csak precízebb variánsai voltak ugyanazoknak az eszközöknek, amiket a szerelők használtak. – Gézt! Tim felitatta a vért a másfél centi mély vágás körül, aztán oda sem
figyelve felitatta a saját homlokáról az izzadságot. Az idegen légzése változatlan maradt. Tim nem volt meglepve. Egy szem bébiaszpirin is elég lett volna, hogy KO-val kiüsse. Talán már éhségkómába is zuhant. Felhangzott HAL 9000 hangja: Timothy Odgen Riggs, biztos vagy benne, hogy jól döntesz? Szerintem abba kéne hagynod. Az új, ellenkező hang – az alsóhang, ahogy Tim magában elnevezte – visszakárált: Hogy tudnál megállni most, még akkor is, ha akarnál? Nem akarod tudni, Tim? Nem KELL tudnod? A penge átvágott a feszes ínkötegeken, hogy felfedje a gyomor redőit. Sápadt tejfehérek voltak, kék erekkel átfuttatva. Timnek skót nagymamájánál tett gyermekkori kirándulása jutott eszébe, és a főtt báránygyomor, amit kitett a konyhapultra, hogy haggist csináljon belőle: úgy nézett ki, mint egy kupac leeresztett, túlméretezett szülinapi lufi. Jézusom… Jóságos Jézusom! Tim olyan nagyon szerette volna, ha most egy kórházban lenne, sterilizált műtősruhában, ápolónőkkel és segítőkész méhekként döngicsélő személyzettel körülvéve. De mind közül a legkétségbeesettebben azt kívánta, bár ne az ő kezében lenne a penge! Nem kell így történnie, Tim, súgta lágyan HAL 9000. Csak tedd le a pengét! Fogd kézen Maxet – vagy inkább ne is érintsd meg a fiút, biztos, ami biztos! Varrd össze ezt a szegény embert, és húzzatok el ebből a faházból! Mindketten. Egyszerűen induljatok el! Majd jött az alsóhang, undokul gyötörve: Te kibaszott gyáva! Növessz már magadnak tököt a lábad közé, ember! Aki á-t mond, mondjon b-t is – és most már nyakig benne vagy az ábécében, kispofám! Tim a belek felé vezette a pengét. Förtelmes szürke lé szivárgott ki a vágás pereménél, akár a trágyalé. Aztán… még több fehér. Még egy réteg szétfeszült fehér hús. – Gézt… – szólt bizonytalanul Tim. Max egy négyzetes lapot tett a kezébe. Tim letörölte a meleg folyadékot. A szag borzalmas volt, akár az avas zsíré. Ennek nem volt semmi értelme. Belevágott a hasába, nemde? Nem számított rá, hogy egy sötét kamrát találjon a belsejében, de várt mondjuk egy üreget, egy túlnyomásos bélgázkitörést… valamit. Úgy tűnt, mintha egyszerűen csak bevágott volna egy második réteg gyomornyálkahártya-redőbe – ami képtelenség volt. Ennek az embernek olyan volt a gyomra, mint egy matrjoskababa; gyomor a gyomorban…
Valami nagyon nyugtalanító folyik itt, Tim, és most szó szerint! HAL 9000 hangja távoli és vizenyős volt. Valami borzalmasan, pokolian rossz… Tim szívét olyasféle félelem környékezte meg, amit azóta nem érzett, hogy külföldi segítőorvosként töltötte a szolgálatát Afganisztánban. Habár az ott lehúzott idő alatt szinte végig félt, az legalább koherens félelem volt: félelem attól, hogy egy rakéta fütyülve repül felé a krétás sivatagi égen, át a szükségponyvákkal szeparált kórtermének vászontetején, vagy félelem attól, hogy valami emberi bomba beviharzik a körletükbe, és kiold magán egy pöcköt. De a félelem, amit most érzett, gyermeki volt, álomszerű. Nem volt semmi megfogható oka. A férfi csak beteg volt, ennyi az egész. Nincsen többszörös gyomra. Kell lennie valamilyen racionális magyarázatnak erre az egészre. Természetesen komoly elzáródás volt… de nincs semmi oka, sem-mi o-ka, hogy a szeme rámeredjen arra a szalagos fehérségre a vastagabb fehérségen belül a gyomornyálkahártyáján; és az agyának sincs, hogy minden lehetőséget kizárjon… …Istenem, de éhes. Miért adta oda a fiúknak azt a sok ételt? Semmi bajuk nem lenne, amíg a csónak meg nem jön értük. De neki szüksége volt rá. Most. Ő pakolta össze, ő fizetett érte. Jogilag az övé. Tim a betegére meredt. A férfi ajka olyan vékony volt, hogy arca fagyos vigyorba dermedt. Mintha nevetne Timen. Gúnyolná az éhségét. Hé, haver, bukkant fel az alsóhang. Mit tennél meg egy Klondike szeletért? – Fogd be! – krákogta Tim. Hohó! Nem kell így felkapni a vizet. A hang aljas és mérgező volt. Megérdemelsz ma egy szabadnapot, komám. Két marhával töltött táska, házi szósszal, fejes saláta, sajt, bébiuborkák, hagymák, egy szezámmagos masni… – Riggs őrsparancsnok… Tim nem tudta levenni a szemét a férfi arcáról. Ott fekszik, mint egy vámpír. Mosolyog. – Őrsparancsnok? Riggs őrspar…! Tim! – Kábultan Max felé fordult. A fiú szemei kidülledtek, arca elfehéredett maszkjából. Az orrlyukai úgy tágultak, akár egy bikáé, mikor vörös posztóval ingerlik. – Mi…? És ekkor Tim érezte, hogy valami hozzáér a kezéhez. És ekkor lenézett.
És ekkor meglátta. És ekkor felsikoltott.
13 Max látta meg először. Egy fehér dudor türemkedett ki ott, ahol Riggs őrsparancsnok megejtette a bemetszést. Nevetségesen festett, leginkább egy lufira hasonlított: egy olyan hosszú, vékony fajtára, amiből a bohócok állatokat hajtogattak a Cavendish megyei vásáron. Max tavaly kapott egy ilyet – egy zsiráfot. A bohóc, aki csinálta, a Shetland póni simogató közelében ment oda Maxhez. Alacsony volt, és köpcös, ütött-kopott piros cipővel, aminek a lábujjrésze úgy ki volt lapítva, mintha egy elefánt taposott volna rá. A zsírfestéket ügyetlenül kenték el a bohóc borostás arcán; a piros körök a szeme körül megfolytak a melegben, amitől beteg beagle-nek nézett ki. Kétes tisztaságú bohócruhájának hónalján sárga foltok éktelenkedtek. Mikor mosolygott, Max látta a barna mocskot a fogai közt. Mikor felfújta a léggömböket, Max tisztán érezte a szagát: bűzös izzadságot és valami furcsábbat, ijesztőbbet – vasreszelékek jegye keveredett a szagba. A bohóc kegyetlen manőverekkel dolgozott a lufin szivarvégujjaival; a lufi visított, mintha fájna neki. A zsiráf csupa nyak volt: körteforma fej, hüvelykujjnyi lábak – Max elképzelte a szegény párát, ahogy cipeli magával a nyakát, át a Serengeti porán… Ami most kijött a férfi gyomrából, erre emlékeztette Maxet. Egy lufi. Vagy talán a férfi hasa felfújt egy mókás kis buborékot. Leszámítva, hogy ez a buborék szilárd volt – Max ezt azonnal megállapította –, tömör, és meglepően izmos. Akármi is volt, visszavonult a férfi testébe. A lufi vagy kábel, netán gumibelső – talán ez utóbbival volt a leginkább összevethető: egy vastag, fényes gumibelső; csak ez fekete helyett fehér volt, és nem levegővel volt teli, hanem valamiféle sűrű, pulzáló folyadékkal –, szóval ez a gumicső visszabújt a bemetszésbe. Tim és Max a borzalomtól teljesen megbénultan bámulták. A tekervény elkanyargott a férfi gyomrában; úgy tűnt, különböző részekből, több alkotóelemből áll össze – Maxet a kígyóorgiára emlékeztette, amit Efi mutatott délután. Több tucat kígyó
labdává csavarodva szexel. Párosodnak, ahogy a felvilágosításórát tartó tanáruk, Mrs. Fitzhue mondaná, jól megnyújtva a szót – páááá-róóóóó-sóóóóód-naaaaak. A dolog megfeszült, összehúzódott; a férfi gerince szintén meghajlott, mintha ennek a micsodának a részei mindenhol behálózták volna a testét. Iszonyatos volt arra gondolni, hogy ez a csőkígyó talán a férfi összes testrészében terjeszkedik. – Riggs őrsparancsnok… – suttogta papírvékony hangon Max, az elméje teljesen lekapcsolt a leírhatatlan borzalomtól. – Mi…? Tim nem válaszolt. Az egyetlen zaj a fapadló nyekergése volt. Néhány kiégetett ér kirepedt; sötét artériás vér csorgott le a férfi sápadt bőrén. A gumibelsőféleség irtózatosan megduzzadt, majd hirtelen lendülettel kinyomta magát a vágáson. Hihetetlen gyorsasággal bukkant elő, és tejes fehérséggel feszült előttük. Tim és Max ösztönösen az arcuk elé kapták a kezüket, rettegve attól, hogy felrobban, és beteríti őket idegen testének tartalmával – mi lehet egyáltalán egy ilyen dolog belsejében? A könnyed szövésű külseje mögött látszottak a belei: őrületes tekergőzésekkel és fantompulzálással – Max úgy érezte, hogy egy zsírpecsétes ablaküvegen át néz a… Istenem, mibe? A félelem olyan végletesen legyűrte, hogy már konkrétan érezte is: egy levágott csecsemőujjakból álló gömb csiklandozott belül a gyomrában. Ilyen a halálos félelem, döbbent rá Max. Apró ujjak csiklandoznak belülről. Az a valami egy pillanatra leengedett a férfi gyomrában, majd még jobban felfújódott, aztán megint leeresztett: a mozgás egy hatalmas tüdő be- és kilégzésére emlékeztetett. Csak pár homokszem pereghetett le, de Max úgy érezte egy örökkévalóság telt el. Mintha lassított felvételen látná a dolgokat… Ám ekkor egy brutális rándulással a világ ismét felgyorsult. A tömlőszerűség vad pulzálások sorozatával – vagy ahogy Max természettudomány-tanára, Mr. Lowery mondaná, perisztaltikus mozgással – kitekeredett a férfi belsejéből. Olyan alattomosan sustorgó hang kíséretében jött ki, mint mikor egy nagyon nedves agyagot szorít össze és csavar meg az ember. A lufi vagy tömlő vagy akármicsoda valami mássá változott. Csavarodott és széthasadt, vastag fehér hurokká lett: kicsit olyan volt, mint az U-mágnesek, amik körül Max előszeretettel táncoltatott vasreszelékeket Mr. Lowery óráján.
Lehet sérv? Max nagybácsijának, Franknek volt olyanja. Egy családi pikniken levette a sérvkötőjét, és megmutatta. Olyan volt, mintha egy ököl nyomulna belülről a hasa sima falának. Megpróbáltam két zsák cementet megemelni, Maximilian, mesélte neki Frank nagybácsi. Eggyel többet, mint kellett volna. A nyomás átpréselt egy iciri-piciri darabot a belemből egyenesen át az izmon. Frank nagybácsi mindezt a fingás hangját utánozva demonstrálta. Ki is csusszant, olyan sikamlósan, mint a libafos! Úgy kacsingat ki, mint egy bohócorr, mi? Látod itt? Kukucs, Maxxie, látlak! Frank nagybácsi kicsit meglapogatta a sérves belsőséget. Tü-tűűű! Ó! Érzem, ahogy átvonul az ebéd… egen, itt jön a kukoricás kenyér. Frank nagybácsit a rákövetkező években már nem hívták meg a piknikekre. De ez nem sérv volt. A józan ész ezt mondatta Maxszel. A sérvet csak az agya kovácsolta lázasan össze, hogy igazolni tudja, amit lát. A sérv nem mozog. A sérv nem pulzál így. Ez a valami… Ez a dolog… A hurokból egy körülbelül húsz centi hosszú, sápatag, bordázott tömlő lett. Vastagabb, mint egy kerti locsolócső, csak a végén volt kissé kúpszerű. Úgy festett, mint amit millimétervastag gyűrűkből raktak össze, egyiket a másik után. Mindegyik gyűrű finoman lekerekített volt a szélein. Gyöngyházfényű gömböcskék préselődtek a felszínére, úgy tapadtak a csőre, akár a homokszemek a vizes bőrre. – Lépj hátra! – lihegte Tim. – Max, kurvára lépj hátra… A tömlő megtorpant. Maxnek az a végtelenül különös érzése támadt, mintha bemutatná magát. A farsangi szezon legszebb első bálozója, éljen! A toldalékok aztán elkezdték ledobni magukat a törzsről. Maxet a jelenet arra emlékeztette, mikor egyszer látott kikelni egy madarat a tojásból, amint riadtan és magzatszerűen verdes valószínűtlenül csupasz szárnyaival, és mindent hálóként ölel körbe a nyák… ez is szinte így nézett ki – vagy mint egy svájci bicska, mikor kinyitják az összes pengéjét és egyéb kellékeit. Ezek az apróbb toldalékok egy gumiember lassú, látványos kecsességével bontakoztak ki; borzalmas, cuppanó hanggal tekeredtek le a faház halovány fényénél. Úgy néztek ki, mint egy trópusi növény húsos levelei – pozsgás, így hívják ezeket a növényeket. Max ezt is természettudományórán tanulta. A toldalékok legvége kettéhasadt, és lengedezve kinyílt. Max apró halszálkaszerű fogakat látott meredezni
mindegyik szájban – a látvány gyomorforgatóan szép volt. Kukucs, Maxxie, látlak. Van egy olyan érzés, ami az észlelhető, színtiszta rémület fölött működik. Ez az érzés az esztelen kutyasíp frekvenciáján vibrál. A létezésének felfedezése már önmagában iszonyatos: mintha egy rövidhullámú rádiót hangolnának az éjszaka közepén, és egyszer csak egy földön kívüli hullámhosszt venne az adó – a légköri zavarokon alig átérő, nehéz suttogás, hangok mormogása egy olyan erőszakos nyelven, amit ember soha nem tudna beszélni. Ahogy nézte a karcsú tömlőt, amint vak kígyóként az őrsparancsnoka felé tapogatózik, Max megütötte ezt a frekvenciát. – Tim Tim TIM! Orvosként Tim meglehetősen sok mindent látott már emberi gyomrokban: műanyag káddugót és játék kisautókat, vagy a balti államokból származó érméket – no meg jegygyűrűket. A legtöbbjüket egyszerű hánytatással vagy sós hashajtókkal vissza lehetett hozni. Az emberek kevés meglepetést tartogattak már számára. De mikor ez a fehér cső-izé kitekergett a vágásból, és felé araszolt, mintha csak képzeletbeli lépcsőkön haladna, Tim úgy visított fel, mint egy ijedt malac. Nem tudta torkon ragadni saját, hirtelen jött félelmét: átcsusszant agya biztonsági rácsain, és beletekergett – belesiklott – azokba az árnyékos sarkokba, ahol a rémálmok lakoznak. A szikéje vadul lesújtott, megfosztva az első ujjnyi darabjától a rebegő fehér csövet. Az amputált csonk Tim lába elé esett. A földön vonaglott tovább, és barna folyadék szivárgott elő belőle. Növényszerű, apró szájakban végződő toldalékai fuldokolva tátogtak. Tim karjai őrült szélmalomharcot vívtak a levegőben, ahogy hátrabukott, és tehetetlenül a fenekére zuhant. A cső maradéka visszaszívta magát a vágásba, akár egy spagettiszál száguld egy mohó kisgyerek szájába. Ostorszerűen csapkodva, bűzös barna permetet fröccsentve kígyózott vissza a sebbe. – Takard el a szád! – sikította Tim. – Ne engedd, hogy egy csepp is hozzád érjen! Öklök verték az ajtót olyan keményen, hogy por szitált a plafonról. A fiúk egymást túlharsogva ordítottak, Kenttel az élen. – Tim! Max! Mi folyik ott? Nyissátok ki az ajtót!
Az idegen teste egyik oldaláról a másikra ringatózott. A lábai lecsúsztak a bőrkanapéról, és hangos puffanással a földre zuhantak. A tömlőszerűség most egyenesen kilőtt a sebből, és irtózatos hullámzásban felágaskodott. Harminc centi. Még harminc. Közel méternyi siklott ki belőle a férfiból – a halott férfiból, imádkozott Tim, a halott férfiból, aki, kérlek, istenem, ebből nem érez semmit –, akár egy fej nélküli albínó kobra egy indiai fakír kosarából. Jobbra-balra dobálta magát, mint egy obszcén karikás ostor, miközben barna folyadék szivárgott ki belőle. Egy hosszú pillanatig remegve megállt, egyik oldalt a másik után cserkészte: olyan volt, mintha megízlelné a levegőt, vagy egy kisebb és gyengébb teremtményt keresne, amire a közelben lecsaphat. És ekkor az idegen felébredt. A szemhéja kipattant, majd a szeme elkerekedett – szélesebbre, mint amennyire az lehetséges lenne. Úgy tűnt, mintha a férfi egy rémséges álomból ébredne, csak hogy meglássa, az az iszonyat eltörpül az éber világ történései mellett. A férfi sikoltozni kezdett, ami artikulálatlan hörgésbe fulladt – majdnem úgy hangzott, mint egy rémült kutya morgása. – Menj innen, Max! – ordította Tim. – Menj hátra! Az idegen ösztönösen a belőle kinövő dolog felé nyúlt – ám a mozdulat hevessége elhalt, mielőtt elérhette volna, az ujjai lágy ölelésbe ernyedtek. A szeme sajnálatra méltóan fényes és éber volt, kiguvadt a színtiszta döbbenettől és borzalomtól: egy kisfiú szeme volt, aki szembenéz az ágya alatt rejtőzködő, névtelen rémalakkal. – Ug… – ezt az egyetlen szótagot tudta kipréselni a száján. Egy barlanglakó undorodó röfögése. – Ugg… ug… – Tim! – süvöltött Kent. – Nyissa ki ezt a kibaszott ajtót most azonnal! Egy fiú feje búbja bukkant fel a faház egyetlen, magas ablakában. Két kéz markolta a párkányt – Ephraim kezei; Efi kezeinek kell lennie – készen rá, hogy fellendítsék a tulajdonosukat egy bekukkantásra. Tim ráébredt, hogy egy ember halálát látja. Ő már természetesen látott ilyet – de Max nem. Itt volt egy ember, akiről egyikük sem tudott egy fikarcnyit se. És most, valahogy obszcén módon Max végignézi ennek a férfinak a legszemélyesebb pillanatát, amelyet egy ember valaha átélhet: a halálának a pillanatát. A férfi szeme befordult. Kilélegzett. És irgalom – lezárult a szeme. A tömlőlény úgy esett a férfi mellkasára, akár egy kötéldarab. Ernyedten, összetekeredve feküdt egy pillanatra, mielőtt rángatózni és
kúszni kezdett volna a férfi pólója alatt. Tim elképzelte, ahogy végigmászik a férfi nyakán, be a szájába. Leküzdené magát a torkán, és visszatérne a gyomrába, hogy összekapcsolódjon a maradék részével. A saját farkába harap – vagy a saját fejébe? A periferikus látómezején meglátta, amint Max a forrasztópákáért nyúl… – Ne! – kiáltott Tim. – Hozzá ne merj nyúlni, bazdmeg, Max! A lény körbecsavarodott a férfi madárvékony nyakán, és zsíros gyűrűkbe fonta. Kissé megnyúlt, amint a testét alkotó rengeteg gyűrű kegyetlen, céltudatos szorításban összeszűkült. Jézus úristen, összeszorítja, szűkölt magában Tim. Megfojtja. Próbált állva maradni, de a lába hirtelen begörcsölt a felgyűlő tejsavtól. Előrehúzta magát. A keze hozzáért a levágott ízülethez, ami olyan pépes volt a tenyere alatt, mint egy rohadt banán. A férfi arca egy napszítta parkolóóra kékjébe váltott. Timet megdöbbentette, hogy ennek a dolognak… Ez egy féreg, mondta az alsóhang. Egy kibaszott FÉREG ez a geci itt, és jobb lesz, ha felfogod a kis fejeddel haver, ó öreg komám – megvolt hozzá a kellő ereje, hogy azt tegye, amit éppen tenni akar. Előrevonszolta magát, és a szike után kutatott, ami beesett a bőrkanapé alá. Végigtúrt a porcicák és rovartetemek közt, miközben egy sűrű, reménytelen nyöszörgés gyűlt a torkában… Kent ökle csapkodta az ajtót, de a hang most nagyon távolinak tetszett – egy álomhang, amely nem tartozik e világhoz. A csőlény megfeszült. A férfi nyaka hirtelen természetellenes szögbe hajlott el. A teste megmerevedett, mielőtt összecsuklott volna. Jaj, ne, gondolta Tim. Jaj, hála a jó égnek, ez volt a következő gondolata. Az izé elengedte a férfi torkát, és még egyszer utoljára visszatért a vágásba. Tim megragadta a férfi pólóján keresztül. A gondolat, hogy közvetlenül hozzáérjen, agyzsibbasztóan visszataszító volt. Azt képzelte, olyan lehet a tapintása, mint egy megolajozott tengerészeti kötélnek. De mikor megmarkolta, a dolog meleg és pulzáló volt, és riasztóan, undorítóan lágy. Ostorszerűen hajtott teste már most megbénult és mintha egy tűszúrásnyi helyen szivárgott volna. A férfi pólóján át lesújtott a szikével, át a dolog testén. Pont mintha érett büdös sajton vágna át. Semmilyen erőfeszítésébe nem került.
Megláthatta a dolog belsejét. Nem volt semmilyen meghatározható anatómiája. Se gerinc, se szervek, semmi. Tele volt sűrű, barna trutyival. Valami masszív húsevő pióca. A sértetlen rész csigalassúsággal visszacsúszott a sebbe. A bőre továbbra is gyöngyszerű pattanásokat izzadt ki magából. A férfi hasa leeresztett. Barna mocsok bugyborékolt elő a sebből. A bőrkanapé szivacsának félig megemésztett darabjai a felszínre vetődtek. Ahogy rámeredt, Max azt hitte, lát valamit mélyebben a belsejében. Két tárgy? Hosszú és csillogó, az élei emberi kéz munkáját sejtették. Tim és Max mély levegőket véve álltak a faház halovány fényében. A tömlőlény lecsapott része lesiklott a férfi pólójának nyakánál, a padlóra esett, mint egy hatalmas kitömött sportzokni. A barna trutyi úgy csurgott végig Tim ujjain, akár a vizezett melasz. Eluralkodott rajta az ösztönös undor, és beletörölte az ujjait a nadrágjába – majd mikor ezt is túlzóan közel érezte magához, kigombolta, letolta, és kibújt belőle. Megtörölte a kezeit az anyagban, és bevágta a nadrágot a sarokba. Dideregve állt az alsónadrágjában. A combjai szinte elviselhetetlenül vékonyak voltak: bütykös botok az erdő avarjában. – Úristen – mondta sóhajtva, majd élesen Maxre nézett. – Lenyeltél bármit is ebből a dologból? Bekerült valamennyi is a szádba vagy a szemedbe? – Nem hiszem. – Ez nem elég. – Nem – mondta határozottabban Max. – Nem ment belém semmi. – Végig odatartottad a gézt a szád elé? – Igen. – Oké… oké, akkor jó. Tim az asztalhoz sietett, és meghúzta a whiskysüveget. – Ha whiskyt iszol, sosem leszel férges, Max. Kent engesztelhetetlenül püfölte az ajtót. – Tim! Tiiiiim! Az őrsparancsnok a mosdóhoz támolygott, és dörzsölni kezdte a kezét. Sokáig mosta: a kemény szigeti vízzel nehéz volt kellő szappanhabot keltenie a tenyerével. A lábai úgy remegtek, mint egy újszülött őzgidának. Mikor befejezte, a keze nyers karmolásoktól volt vörös. Számított már bármit is? Nem szólt Maxhez, beviharzott a hálóba, és pár másodperccel később nadrágban tért vissza.
Elrúgta a széket az ajtótól – háromszor is meg kellett rúgnia; úgy festett, nem volt elég energiája, hogy rendesen csinálja –, majd kitárta, hogy szembetalálja magát a vörös fejű, füstölgő Kenttel, aki épp egy újabb dörömbölésre emelte az öklét. – Menj el a kibaszott ajtótól, Kent! – Tim hangja valaki olyanhoz tartozott, akit nemrégiben ástak ki a sírjából. – Húzd el a beledet, de nagyon-nagyon messzire!
14 Tim letelepedett a tűzhöz, és elmagyarázta, amit el tudott. A java része teljesen értelmetlen volt számára is. – Egy féreg? – Igen, Newton: egy féreg. Nem egy földigiliszta, amit kiásol az édesanyád kertjében. Egy galandféreg. Tim találkozott már galandférgekkel. Mint minden háziorvos. Elég közkeletű baj volt. Az embert bárhol megfertőzhették. Olyan egyszerűen, hogy megsimogatta a kutyáját. Feltételezve, hogy a kutya egy nagy adag szart tolt ki magából korábban – ahogy a kutyák szokták –, a nevezett szar mikroszkopikus részecskéi az ujjára tapadnak, anélkül, hogy tudna róla. Ezer pete ragad az ujjbegy barázdáiba. És miután megsimogatta a jó öreg blökit, mondjuk, eszik egy marék popcornt, és lenyalja a sót az ujjáról. Bingó-bangó-bongó! Férges lett. Egy hónapban legalább egyszer látott egy gyereket a váróban, amint az alfelét vakarja a nadrágján keresztül, és ilyenkor azt mondta magának: férgek. Egyszer az egyik gyerek anyukája átnyújtott neki egy jégkrémes dobozt, benne a gyermek krétás székletével. – Gondoltam szeretne egy mintát – mondta ünnepélyesen a hölgy. – Bizonyítéknak. Tim szájon át bevehető orvosságot írt fel, és a galandféreg-kolónia pár nap alatt elpusztult. A galandféreg a legtöbb esetben csupán kellemetlenség volt. – Halott – jelentette ki egyszerűen Tim. – Férgektől? – kérdezte Ephraim. – Nem, Efi – egy féregtől.
Kent szólalt meg: – Hogy a francba tud megölni valakit egy galandféreg? Én férges voltam nyolcévesen. Kiszartam a kis mocskokat. – Tudom – sóhajtotta Tim. – Én adtam az anyukádnak a gyógyszert hozzá. De ennek a mérete itt egyetlen átlagos féreghez sem hasonlítható, gondolta Tim. Hallotta, hogy a simafejű galandférgek – azok, amiket a romlott vagy fertőzött hús fogyasztásával kaphat el az ember – elég nagyra is meg tudnak nőni. Hetven- vagy akár százcentisre is. Eszébe jutott egy esettanulmány, ahol egy orvos kihúzott egy ilyet egy marhatartó lábából. Az izomszövetek között gömbölyödött össze. A púp baseballlabda nagyságúra nőtt. Az orvos vágást ejtett az izmon, és úgy húzta ki a gazda lábából, mint ahogy fonalat gombolyít fel az ember. A féreg elképesztően vékony volt, akár egy szál cérnametélt. Csapkodott. A féreg maradék része az izmon belül elpusztult, és rohadni kezdett. A gazda majdnem elvesztette a lábát. De még így is, a leghosszabb férgek sem ennyire vastagok. – Mit csinált vele? – kérdezte Ephraim. Mit mondhat nekik Tim? Az igazat? Az igazság – amit még ő is el akart kerülni – az volt, hogy a féreg azt tette, amit a galandférgek tesznek: mindent megevett, amit a férfinak kellett volna elfogyasztania. Mintha teljes lángon be lenne gyújtva egy kemence a belsejében: bármi, amit bedob, elég. Nem marad üzemanyaga saját maga számára. Tim a férfi bőrének vértelen fehérségére gondolt, és rájött, hogy a féreg valószínűleg más dolgokat is elfogyasztott. A vérét és az enzimeit. Ettől leálltak a veséi, a mája és más szervei is… akár egy vámpír. De ezt nem mondhatta. Halálra rémítené a fiúkat. És amúgy is szinte majdnem elmondta nekik – a borzalmak megosztása tűnt az egyetlen módszernek, hogy akár minimálisan is enyhítsen saját szorongásán. De még csak gyerekek voltak! Most, hogy a fősziget és a kórházak, így a segítség annyira távolinak tetszett, Tim megértette saját felelősségét a fiúk és a szüleik felé. Vigyáznia kell rájuk. Cserkészbecsület. – Jól vagytok? – kérdezte Newton. – Ön és Max? Volt bármi is, ami… tudjátok, hozzátok ért? A fiúk Timre meredtek, valószínűleg mind ugyanarra gondoltak. Most, hogy így belegondol, Tim elcsodálkozott, miért tette. Nem magát a műtétet, hanem miért vonta bele Maxet. Azt mondta magának, hogy
segítségre van szüksége – egy sebész sem műt egyedül. De már egyáltalán nem volt biztos ebben. – Tim? – Kent szeme úgy fénylett, mint egy varjúé. – Hozzátok… ért… bármi… is? Húzz a gecibe, te tolakodó seggfej, köpött ki az alsóhang. – Nem hiszem – felelte Tim. – Minden nagyon gyorsan történt. Kent Maxhez fordult: – Rendben vagy, haver? Max szemét a földre szegezve bólintott. Tim ezt látva hideg, kemény követ érzett beékelődni a rekeszizmában. Hibát követtél el, Tim, jelentette ki HAL 9000. Nincs értelme tagadni. – Mi történt? Mondjátok el! – kérte Ephraim. Tim kényszeredetten rágcsálta az ajkát, mintha tudat alatti vágya lenne felfalni a saját húsát. Észrevette magát, betegesen elmosolyodott – a szemei világlottak a tábortűz fényében –, és belekezdett: – Belevágtam a férfi gyomrába. A féreg ott volt, ott fészkelt. A vágáson keresztül jött ki. Felkúszott a férfi mellkasán, majd a torkára csavarodott. És… – Nem tudott nem nyelni. – Megölte. – Felvágta? – kérdezett vissza hitetlenkedve Kent. – Mondtam nektek, annyira gyorsan történt. – Tim szája taplószáraz volt, kiszáradt belőle a nyál. – Olyan volt, mintha valami álom lenne. – Elképesztő. – Félreérthetetlen gúny érződött Kent hangjában. Nagyon is úgy hangzott, mintha a rendőrfőnök apukája szólat volna meg. – Féltem – suttogta Tim. Végignézett a tűz körül kuporgó fiúk arcán – mindegyiken ugyanaz a megcsappant tisztelet látszott –, és azt kívánta, bárcsak visszaszívhatná ezt az őszinte szót. – Aha, hát most nincs idő félni, Tim – mondta Kent. Tim pofán akarta vágni a szájaló kis szarost, de végzetesen elhagyta az ereje. Szúnyogok zümmögtek a fejük körül. Miért nem szállnak le rám? – tűnődött el Tim. Tiszta volt a keze, de mégis ragadósnak érződött a mocsoktól; érezte az ujjredőiben, a körömágyában – egy ősi, tekergőző viszketés. Behunyta a szemét, és látta maga előtt, ahogy ez a szmötyi kicsurog a féreg felhasított testéből. A tűz fénye a szemhéjaira világított, felgyújtva a bőre alatt fonódó kapillárisokat. – Szóval akkor elpusztult? – tette fel a kérdést Newton. Max biccentett.
– Riggs őrsparancsnok kettévágta. – Ténylegesen már ezelőtt halott volt – tette hozzá Tim. – Ha a gazdatest meghal, a parazita is elpusztul. – De miért tenne ilyet? – tűnődött Newton. – Körbetekeredik a férfi nyakán, és megöli? Ez olyan, mintha egy csecsemő megfojtaná az anyját, vagy ilyesmi. Tim reménytelenül megvonta a vállát. – A férgeknél nem beszélhetünk agyról. A férgeknek nem kéne ekkorára megnőniük. De ez történt. Láttuk. Az embernek meg kell bíznia a két szemével látott bizonyítékban. – Egyáltalán tudjuk a férfi nevét? – kérdezte Newton. A kérdése kalapácsként zuhant le. A férfi neve hirtelen életbe vágóan fontosnak tűnt. Az ötlet, hogy egy ember idegenként hal meg, tőrdöfésszerűen tragikus volt a fiúk szemében. – Szeretnék hazamenni – mondta lágyan Shelley. – Vigyen haza, őrsparancsnok! Kérem. A tűz fénye megvilágította Shelley esdeklő arcát – gúnyolódva esdeklő? A kifejezés üresen csengett, nem belülről jövőnek és valahogy ügyetlennek látszott, ahogy egy állat megpróbálja utánozni az emberi viselkedést: egy kerékpározó medve vagy egy tejesdoboz ukulelén játszó majom. Tim lázas elméjének úgy hatott, mintha a fiú szántszándékkal szítana félelmet a csapatban azzal, hogy olyat kér, aminek teljesítése meghaladja Tim képességeit. – Holnap, Shelley. Elmehetünk… – Miért nem ma este, Tim? – kérdezte Shelley, átvéve Kent gúnyos hangnemét. – Miért nem tud minket hazavinni ma este? Mert kurvára kibaszottul fáradt vagyok, te mocsadék kis szardarab. Fáradt – és pokolian éhes. – Holnap. Megígérem. Shelley Timre meredt – volt valami rovarszerű a nézésében. A feltámadó szél ferdén fújta a lángokat, és ebben a másodpercben Tim látta, ahogy Shelley arca forró viaszként szétfolyik, a bőr lecsorog, a csontok eltolódnak és átrendeződnek, akár a tektonikus lemezek, hogy valami elmondhatatlanul borzalmasabbá álljanak össze. – Látni akarom – jelentette ki Kent. – Mit? – kérdezte Tim. – A férget, Tim. Meg akarom nézni a férget.
– Nem. Kent kemény oldalpillantást küldött az őrsparancsnoka felé, sólyomorra felett úgy nézett rá, mint ahogy egy mesterlövész bámul a fegyverére. Egy szót sem szólva Kent felállt, és nagy léptekkel a faház felé indult. Tim rémülten állapította meg, hogy nincs hangja, amivel megállíthatná.
BIZONYÍTÉKNAPLÓ, ÜGYSZÁM: 518C B-13-AS DOKUMENTUM (Személyes indíttatások) dr. Clive Edgerton laboratóriumi feljegyzései A körzetből bekérve (Makepeace Road 220, Summerside, Prince Edward-sziget) Brian Skelly tisztviselő, jelvényszám: 908 122–126. oldal: 4. tesztalany. Béta sorozat. TENGERIMALAC (Zoologix Rt.; EE-76-2 tenyészet) Alany teszt előtti súlya: 1350 gramm /Dátum: 07. 19./ 07:00 A módosított lárva (Genetikus újraegyesítés M3-11) bejuttatása injekcióval. 100-250 posztembrionális fejlettségű pete bevitele liposzómás eszközzel. Alany éber és aktív. A szemek tiszták. Nincs külső jele nyugtalanságnak vagy fájdalomnak. 08:00 Alany változatlan. 09:00 Alany változatlan. 10:00 Alany változatlan. 10:13 Alany visítást hallat. 10:47 Alany dezorientált. Beleütközik a ketrecének rácsaiba. Észrevehetően élesebb hangon nyugtalan visítást hallat. 11:07 Alany a ketrecének rácsait rágja. 11:09 Alany ketrecének forgácsait fogyasztja. 11:15 Alany saját székletét fogyasztja. 11:22 A kiválasztótraktuson keresztül mérhető, lárva állapotú galandféreg távozik.
11:41 Alany kitartott, magas hangon visít, mielőtt abbahagyná. [teszt utáni jegyzet: az alany hangjelzései itt megszűntek] 11:56 Alany elfogyasztja bal elülső lábának egy részét. A szemek fényesek. A légzés gyors. Teljes testi kábultság. Alany vagy nincs tudatában a cselekvéseinek, vagy a fájdalma túlmutat rajta. A vérzés minimális. 12:03 Első gastrointestinális gyomorszakadás megfigyelhető. A transzmediális hasadéknál valósul meg. A repedés 0,3 centiméter. Nagy mennyiségű, ivarérett fejlettségű galandféreg távozik az alany testéből. 12:08 Alany végső stádiumú betegség jeleit mutatja. Ízületek észrevehetően megmerevednek, nehézlégzés, tejes hártya képződik a szemen. Alany szája ismételten kinyílik, majd bezárul. Úgy tűnik, a levegőt rágja. 12:16 Második gastrointestinális gyomorszakadás megfigyelhető. 1,2 centiméter az első repedés alatt. Nagy mennyiségű ivarérett galandféreg lökődik ki a gyomor hasadékán. 12:19 Alany/gazdatest elpusztult. 12:22 Fennmaradt galandférgek elpusztultak. Teszt vége. Teszt időtartama: 5 óra 22 perc Alany teszt utáni súlya: 490 gramm Teljes súlyveszteség: 860 gramm
15 Tizenöt perccel később Riggs őrsparancsnok bezárva fog reszketni a faház takarítószekrényében. Kent ötlete lesz. Azt javasolja a fiúknak, hogy zárják be az őrsparancsnokukat észszerű okból – de igazából csak azért teszi meg, mert megteheti. Van valami izgató abban, hogy ilyen óriási lázadásba vezeti az ember a többieket. Kent eltökélten felpattant a tűztől, és nekiiramodott. Gondolta, hogy Tim
talán megpróbálja megállítani, de egyre jobban úgy tűnt, hogy hiányzik belőle az elszántság. Tim félt. Ő maga mondta, kisírta a belét a tűz körül. Kent viszont nem félt. Ő aztán nem. Egy szikrányit sem volt része a személyiségének. Rendes vezetőre volt most szükségük, nem egy ijedős, öreg, gyáva nyúlra. A többi fiú követné. Kent biztos volt benne. Annyi kellett hozzá, hogy megtegye azt a bizonyos első lépést. Egyébként is, ki a francnak képzelte magát Tim? Az apja szemében Mr. Timothy Riggs egy magányos, középkorú széplélek volt. Nem pedo – Jeff Jenks előbb vágná le a saját golyóit, minthogy az erdőben hagyja a gyerekét egy olyannal. Nem, „Nagy” Jeff szerint Tim Riggs valószínűleg csak egy hórihorgas, szomorkás homár volt, aki egyedül lakott a nagy házában a meredélyen. Minden jogod megvan hozzá, hogy lásd, mi van abban a faházban, fiam – minden alanyi jogod! Kent hallotta, ahogy az apja hozzá intézi a szavakat. Ne hagyd, hogy ez a nudliöklű langyika hozza meg a döntést helyetted! Most ne, mikor ilyen nagy a kockázat! Nem látod, mit tett? A kis hápogi felvágott egy ismeretlen idegent – kibelezte, leterítette a szegény frátert, mint egy ötpontos bakot; ennyit már bevallott –, és most el akarja palástolni a tettét. Egy férfi halott, fiam! Rajtad múlik, hogy a kezedbe veszed-e a helyzetet. Mi, hogy Tim fog megállítani? – Figyelj, Kent, totál káosz van odabent – szólalt meg Max a háttérből. – Úgy értem, egy halott férfi. Nem vicces. Mi a francért akarod ennyire látni? – Én is akarom látni – jött Shelley hangja valahonnan a sötétből. Kent Max vállára tette a kezét, ahogy az apja szokta, mikor az egyik beosztottjára rájön a cidrizhetnék. – Max, látnom kell, oké? Ha nem látom, mi a probléma, hogy várod el tőlem, hogy kezelni tudjam? Max szemöldöke összefutott. – Ja, de… – Nincs de. Minden jogunk megvan hozzá. – Oké, de jobb lesz, ha gézt tesztek a szátok és a szemetek elé. – Miért? – Fertőzés. Kent komoran bólintott. – Aha. Okos ötlet.
Tim majdnem utolérte. Kent hallotta a férfi nehéz légzését, akár egy beteg palotapincsi. – Kent Jenks! Ha csak fél lábadat is beteszed abba a… Kent vállal utat tört magának az ajtóig. Úgy csapta meg a szag, mint egy gömbfejű kalapács. Édesen gyümölcsös felső jegyekkel, alatta bujkáló, avas rothadással. A férfi megkötözött kezekkel és lábakkal feküdt a bőrkanapén. A pólója kihasítva, fehér bőrén sárfoltok éktelenkedtek. Majdhogynem békésnek tűnt, leszámítva a hátrafeszült pengevékony ajkakat, amitől a szája borzalmas vigyorba dermedt. Úgy nézett ki, mint aki gyilkos titok hordozója. A féreg egy darabja ott hevert a padlón. Kentet annak az óvszernek a sokkal nagyobb változatára emlékeztette, amit ő és Charlie Swanson talált egyszer a focilelátó alatt Montague High-nál. Charlie megbökte egy bottal az óvszert. Lusta nyár végi legyek szálltak fel belőle, a zümmögésük betöltötte Kent fülét. Mi ez? –kérdezte. Charlie így felelt: Sose láttál még gumit? Ráhúzod a cerkádra, mielőtt megrántanál egy csajt, hogy ne kössön meg benne a gipsz. Charlie-nak két bátyja volt. Ő tudott dolgokat. Kent emlékezett rá, hogy kissé szégyellte magát az ártatlanságáért. Plusz egy kicsit rosszul is lett. De a férfi látványa most letaglózta. Halott volt. Kent arra számított, hogy olyan lesz, mint a nagymamájának a temetése: Nagyi békésen fekszik a mahagónikoporsóban egy bézsszín szalonban, miközben a zongorista a „Közelebb, közelebb, Uram hozzád”-ot játssza. Nyugodalmasan pihen csukott szemekkel, finoman kirúzsozott ajkakkal. Semmi fennköltség nem volt ennek az embernek a halálában. Lila, sebes sáv éktelenkedett a nyaka körül. Barna, szarszerű mocsok folyt ki az oldalából, az egyik szeme tágra nyitva, a másikon a szemhéj félárbocon, mint aki cinkosul kacsint. Gyümölcslegyek zizegtek a sebe körül, hogy feligyák az édes mocskot. A férfi szeretet és méltóság nélkül halt meg. Kent azt kívánta, bárcsak úgy tudna cselekedni most, ahogy az apja. Körbekerítené a területet, és hívna egy törvényszéki szakértőt. Megfogna egy bikatülköt, és nyugodtan beleharsogná: Emberek, kérem, oszoljanak! Nincs itt semmi látnivaló. De ez nem igaz, ugye? Jézusom, itt minden látnivaló volt! A félelem úgy lopakodott be Kent szívébe, mint egy besurranó tolvaj. Zavarba hozta az érzés – ő erőltette ezt a végkimenetelt, nem? –, de most,
ebben a pillanatban mindent vissza akart szívni. Azt kívánta, bárcsak a főszigeten lenne, biztonságban, az ágyában a labrador retrieverével, Argóval, aki békésen aludna mellette. Teste minden egyes sejtje erre áhítozott. Tim átszántott a fiúk sokaságán, sósborszeszt fröcskölve a fiúk pólójára. – Vegyétek a szátok és az orrotok elé! Hé, csináljátok! Most! A fiúk engedelmeskedtek. Felhúzott pólónyakuk fölött a fiúk tekintete ködös volt a megrázkódtatástól – leszámítva Shelley-t, akinek izgatott csillogás ficánkolt a szemében. Tim meglökte Kentet. Két kézzel taszította mellkason a fiút. Kent olyan erővel esett a földre, hogy a feneke visszapattant a padlóról. – Nem megmondtam, hogy átkozottul maradj kint, Kent? Tim az elzuhant fiú fölé tornyosult. Megfogta a vállát, és keményen megrázta. Kent teste rongybabaként imbolygott a szorításában. – Ez egy fertőzött hely! Most mindnyájatoknál fennáll a fertőzöttség kockázata! A padlóra gyűrte a fiút. Kent rosszul landolt, beverte a csípőjét a kemény padlóba, és a térdeit a mellkasához emelte. Tim végigszántott a haján, ami füst- és izzadságlepte tüskékben meredezett felfelé. A szája lihegő kutya módjára tátva maradt, a bőr szorosan feszült az arccsontjára. Irracionálisan viselkedsz, Tim, jegyezte meg hűvösen HAL 9000. Most kárt tettél egy gyermekben – és valóban ez volt ma este az első alkalom, hogy kárt tettél egy gyermekben? – A férgek testi kontaktussal terjednek – mondta, nem törődve a hanggal. – Ha eszel valamit, ami tele van férgekkel vagy féregpetékkel, akkor férges leszel. Nem tudsz mit csinálni, Kent. Kibaszottul nincs semmi, amit a kezedben tarthatnál. Ha az apád, a mindenható Jeff Jenks megpróbálná bejátszani a faszlengető intézkedéseit itt, akkor pont ugyanúgy végezné, mint az a férfi ott, érthető? Tim elképzelte a végzős Jenkst: a kék uniformisát, amint megfeszül a hasán, a gombok pattanásra készen várakoznak, szőrös bütykű kezeit az övébe támasztva epés pillantással körbetekint a helyszínen. Nahát, nahát, Dokikám, mi a kotta errefelé? – Ne beszéljen így az apámról! – motyogta erőtlenül Kent. – Pofa be! – Tim keményen az asztalra csapott. – Csak fogd… be!
Komolyan gondolom, Kent. Ha még egy faszságot csinálsz, úgy kitömlek, mint a karácsonyi pulykát. Tudsz akár egy rohadt dolgot is a fertőzésekről – vagy akármelyikőtök? Nem tudjuk, mivel van itt dolgunk. Talán szájon át terjed. Talán vízzel. Jézusom, akár a levegőben is. – Akkor miért nyitotta fel? – kérdezte Shelley; eltakart szájából a szavak kásásan hangoztak az ujjai között. – Miért vitte bele Maxet? Vagy minket? Tim körbenézett, egyik fiúról a másikra, és semmit nem látott abból, ahogy régen tekintettek rá: csupán megvetést és gyanakvást meg lassan kibontakozó indulatot. A bizalom, amelyen olyan keményen dolgozott, és olyan sokáig építette, évek hosszú munkájával, most odelett. A lehetőség, hogy az indulatok bármelyik pillanatban kipattanhatnak, páni félelemmel töltötte el. Rámutatott a padlón heverő levágott féregdarabra. – Ez semmi olyan, fiúk, ami a természetben fellelhető. Értetek engem? Ezeknek a dolgoknak nem kéne létezniük. Ez nem olyasmi, amit az Úr valaha alkotott. Úgyhogy rettenetesen óvatosnak kell lennünk. Nagyon finoman kell lépnünk. – Porig kéne égetnünk a faházat – suttogta Shelley. Tim megrázta a fejét. – Ezzel csak a levegőbe küldenénk a fertőzést. A következőt fogjuk tenni: kimegyünk. Letelepszünk a tűz mellett. – Tim a metszőfogával lerágta az egyik körme beszakadt szélét, és görcsösen lenyelte. – Várunk, hogy holnap megjöjjön a csónak. Ennyit tudunk tenni. Helikopter propellerének hangja suhant át a nyílt vízen. Úgy tűnt, mintha közvetlenül fölöttük lebegne. Érméket az égre festő fénypászmák – egy keresőfény ragyogása – hatoltak be a tető repedésein. A helikopter propellere óceánillatú levegőt lökött a faház gerendafáinak résein át. A fény váratlanul elhomályosult, ahogy a helikopter tovább folytatta útját az óceán felé. – Fog valaha is jönni a csónak, Riggs őrsparancsnok? – kérdezte Newton. – Persze. Mind hazamegyünk. A szüleitek borzasztóan örülni fognak, hogy látnak. Kiküldenek egy kutatócsapatot. Most pedig gyertek. Menjü…. menjünk… ki a h… ki a házból… Szédüléshullám csapta meg az őrsparancsnokot. Szúnyogszerű tüskék lepték el a látóterét. A homlokürege ózontól égett: ugyanaz a bekönnyezős érzés, mintha leugrana egy dokkról az öbölbe, és a sós víz fellőne az
orrába. Megnyalta fonalszerű ajkait. – Ki kell… Kent felhúzta magát. A szemében borzalmas éberség csillant. – Maga beteg – mondta remegő hangon. – Megfertőződött. Maga férges. – Én nem – gyermeki rosszullét fészkelt be Tim gyomrába: mintha túl sok vattacukrot evett volna az abbottsfordi karneválon, és utána felült volna a Break Dance játékra. – Nagyon fontos, hogy mi… – Karanténba kell zárnunk – fordult a többiekhez Kent. – Mindannyiunkat megbetegíthet. Ahogy ővele is történt. Kent eltökélt testtartással közeledett. Tim kinyújtotta a karját. Jézusom! Mint két bőrrel bevont dárda. Meglökte a fiút. A keze ütés nélkül belesüppedt a fiú mellkasába, ahogy Kent vállait leengedve tompította a támadást. Tim arrébb tántorgott; a lábait úgy csavarozták a csípőjéhez, mint egy pár gólyalábat. – Kérlek – könyörgött Tim. Megint meglökte, akár egy kismacska. Kent már mosolygott. Nem volt kedves arckifejezés. Ez a szabályáthágás már régóta készülődött Kentben, és hideg bizonyossággal töltötte el. Jogosan tesz valamit egy idősebbel szemben. Ha kiterjeszted az akaratodat, és erősen tartod magad az ezt követő tetteidhez, a dolgok elkerülhetetlenül működésbe lépnek. Minden ajándék, amellyel megáldott a sors – mint a törhetetlenül erős jellemű karakter –, jogosan kiérdemeltté válik. Meglökte az őrsparancsnokát. Tim komikusan zuhant el: karjai kitárva, a szája nyitva, akár egy tátogó partra vetett hal közvetlenül a pusztulása előtt. Gerincropogtató puffanással zuhant a padlóra. A belsőségei megugrottak gyomra meglazult kamrájában. Ekkor egy nagyon természetes, de iszonyatosan szerencsétlen dolgot tett. Tim szellentett. A magas, trombitáló hang lándzsaként döfte át a döbbent némaságot. Tömény bűzfelhő lengedezett át a szobán. – Sajnálom – dadogta Tim. – Én nem… – Maga bűzlik – kuncogott Shelley. Kent Timre irányította azt a bizonyos célzólézeres tekintetét. – Zárjátok be a szekrénybe! – Ne! – mondta Tim, a szó zokogásként hagyta el a száját.
A fiúk egy feszültséghullám kellős közepébe kerültek. Temérdek lehetőség ólálkodott lábujjhegyen a pattanásig feszült másodpercek hevében. A következő pillanatban már rajta voltak. Shelley volt az első. Kent követte. Leteperték az őrsparancsnokukat, ráugrottak, ordítottak, és megmarkolták. Ephraim következett, majd Max, egy mély, fájdalmas nyögéssel. Mindannyian csurig voltak a szédítően áradó energiával. Mind érezték – még Newton is, aki utolsóként szállt be, bűnbánóan ne, ne, ne-t motyogva még akkor is, mikor betársult a küzdelembe, mert képtelen volt harcolni az émelyítő pillanat ellen. Elsodorta őket a sűrű, sürgető és vak vágy tajtéka. Annyira simán történt. A nyomás, ami előző éjszaka óta egyre csak feszítette őket: kezdve a ripityára törő rádió roppanásától, a magasan felettük köröző fekete helikoptertől; a tekergő kígyólabdától a nyirkos sziklák között; a faházból kiszűrődő zajoktól, miközben Tim és Max megműtötték a férfit; de legesleginkább az őrsparancsnokuk borzalmas átalakulásától, a férfiból, akit szinte egész életükben ismertek, és aki most egy emberi anatómiarajzzá zsugorodott, egy döcögő csontvázzá. Felforrt bennük, a mellkasukban fortyogó feszültséggé tömörült, amit ki kellett engedni – valahogyan, akárhogyan –, és most, akár egy sötét felhőből alázúduló eső, kitört belőlük. A fiúk nem tudtak küzdeni ellene; nem igazán voltak önmaguk. Falkává váltak, és a falkaszellem átvette az irányítást. Ez csak egy játék, néhányuk ezt gondolta. Ez csak egy játék, amíg figyelmen kívül tudták hagyni a beteges pánikot őrsparancsnokuk szemében. Egy felnőtt gyámoltalan félelmét – ami egészében véve nem sokban különbözött egy védtelen csecsemő rettegésétől. Ez csak egy játék, amíg nem törődnek a halott emberrel, akiből a kanapén fekve csorog a barna lé. Egy játék, egy játék, egy játék… Betuszkolták Timet a szekrénybe. Tim metsző, szűkölő hangon sikított. Halálra rémisztette, hogy nem volt többé ura az eseményeknek – és hogy mindez milyen gyorsan történt. Rettegett attól a szekrénytől. De leginkább attól az akármitől rettegett, ami jó eséllyel most épp a belsejében van. – Kérlek, fiúk – nyöszörögte. – Kérlek, ne! – Segítségre van szükségem… Nem hallgattak rá. A hullám az őrület tetőfokára hágott. Könnyedén
felemelték az őrsparancsnokot. Ötük közt eloszlott a súlya, így nem nyomott többet, mint egy kisgyerek. Ephraim keze Tim pólója alá csusszant. Érezte a váratlan meredélyt, ahol a bőr megzuhant az utolsó bordája alatt. A teste megvetemedett és részekre osztódott. Ephraim keze Tim hasára esett… hátrahőkölt az ujjai alatt érzett izgatott ostorcsapásoktól. Shelley ajka a foga fölé ráncolódott. Úgy festett, mint egy csatamezőn a hullák között portyázó hiéna. Kent felrántotta a szerkény ajtaját. Pár vállfát eltekintve a szekrény üres volt. Hordóként gurították be Timet. Az őrsparancsnok reszkető ujjai még kinyúltak a csukódó ajtó résében, de Ephraim finoman visszatolta őket a szekrény sötétjébe. Nekifeszültek az ajtónak. Reszelősen kapkodták a levegőt. Kent a hálószobába csörtetett, majd visszatért egy zárkombinációs lakattal. A hevederpántra rögzítette, és bezárta. A fiúk egy csapásra visszaváltoztak önmagukká. Max és Ephraim ideges, mosolytalan pillantást váltottak. Az őrsparancsnokuk nyöszörgése még mindig hallatszott az ajtó alól. – Mikor engedjük ki? – kérdezte Newton. – Mikor ideér a csónak – válaszolta hidegen Kent. – Előbb nem. – És mi van, ha nem fog jönni? – Fogd be, Newt! – vetette oda Kent. Senki sem vette a fáradságot, hogy megkérdezze a zárkombinációt; tudták, hogy Kent úgysem mondaná el. Az üveg whisky nyitva állt az asztalon. Egy férfias ital. George Patton százados szokott inni egy feles olcsó whiskyt a csata előtt, így mesélte Kent apja, és egy üveg whiskyt a győzelem után. Mi volt ez, ha nem győzelem? Mikor holnap ideér a csónak, mindenki áldani fogja a villámgyors gondolkodását. – Gyerünk, Kent! – fordult hozzá Shelley. – Igyál egyet! – Ne, Kent, ne! – ellenkezett Max. De Kent már az ajkához emelte az üveget. A folyadék úgy csúszott le, akár az olvasztott fém. Kezével végigtörölt a száján. A grimasza vigyorrá szélesedett. – Minden rendben lesz, srácok.
Nathan Erikson a Szövetségi Nyomozó Hatóságnak eskü alatt tett vallomásából a Falstaff-szigeten történt események kapcsán: – Mr. Erikson, mondja el, hogyan került kapcsolatba dr. Clive Edgertonnal! – Épp akkor kerültem ki a suliból. Pár fickó, akik velem együtt végeztek, kisegítő profok lettek, de ők voltak a krémek krémje. Én inkább az uszadékfa voltam. – Elvarratlan szálak? – Így is fogalmazhatunk. Nem túl sok cég veszi hasznát egy elméleti molekuláris biológusnak, aki a doktori disszertációját „Az emberi öregedés folyamata a C. elegans férgek vonatkozásában” címmel írta. – C. elegans férgek? – Egy talajféreg. Körülbelül egy milliméter hosszú. Caenorhabditis elegans, de mindenki csak C. elegansnak hívja. Életútja nagyon sok hasonlóságot mutat az emberi öregedéssel: lassuló mozgás, ráncosodás, szövetelhalás, a szervezet gyengülése a betegségekkel való küzdelemben. Olyan géneket próbáltam lokalizálni, amelyekkel esetleg lelassítható az emberi öregedési folyamat. – Nemes cél. – Hát, igen. Elvakított a tudomány. – Mennyire ismerte önt Edgerton? – Rengeteg kutató szaglászott a program körül, igaz? Úgy gondolták, hogy magukhoz tudnak csábítani egy friss diplomást – valakit, aki elvégzi a piszkos munkát. – Szóval Edgerton megkereste önt? – Inkább kölcsönösen szükségünk volt egymásra. – Mi vonzotta őt önhöz? – Ahogy mondtam, a tény, hogy olcsón adtam magam, és nem volt túl sok választásom. De már dolgoztam C. elegans féreggel – ami megközelítőleg annyiban hasonlít a galandféreghez, mint egy fürge cselle a nagy fehér cápához. És egyik lény sem hasonlítható ahhoz, amit Edgerton tenyésztett. – Ő tenyésztette? Nem közösen dolgoztak a mutáns alanyon?
– Figyeljen ide… örökké magammal cipelem a bűntudatot. Elmondhatom önnek, hogy ez előre nem látható végkifejlet volt – hogy a tudományt hajszoltam –, és ha a leghalványabb sejtésem is lett volna arról, ami ezután történt, hamuvá égettem volna a labort. Mikor ennek az egésznek vége lesz, börtönbe fognak küldeni. Megérdemlem. Többet is érdemlek, de bizonyos bűnökre nem létezik megfelelő büntetés. A része voltam, de a kisebb része. Minden szinten. – Hogy érti? – Clive Edgerton egy zseni. Emellett teljesen hibbant is, és valószínűleg szociopata, de kétségkívül egy zseni. Habár az IQm könnyen lehet, hogy magasabb, mint a legtöbbeknek ebben a szobában, nem voltam több mint Clive laboratóriumi majma. Nem tudom úgy látni a biológiai folyamatokat, ahogy ő. Nem látom a láncolatokat, hogy meg tudjam törni és újra tudjam rendezni őket. Tehát tudtam, hogy mit csinálunk, igen – elméletben, persze –, de nem hoztam létre egy részét sem. Nem voltam képes rá. – De tudta? – Igen. – És nem mondta el senkinek? – Így van. – Miért? – Üzleti titok. Valami olyasmin dolgoztunk, ami ha sikerül, milliárddolláros vállalkozás lett volna. Edgerton egy gyógyszerészeti cég támogatásából dolgozott. A titoktartás létfontosságú volt. – Olyan létfontosságú, hogy életeket kockáztatott miatta? – Nem tudtuk, hogy életek forognak… A modern gyógyszerészet három Szent Gráljának az egyikéről beszélünk: az egyik a férfikopaszodás gyógyítása, a másik az öregedési folyamatok visszafordítása, és végül az energiabefektetés nélküli súlycsökkentés. Képzelje el, hogy valaki feltalál egy pirulát, amit ha az ember bedob este, reggelre eljátszhatná a „Hair” főszerepét, vagy eltűnnek a szarkalábak a szeme körül, esetleg ledob két kilót. Nem lehet megmondani, mennyit érnének. Clive ezt a régi mottót szokta ismételgetni: „Sosem lehetsz túl gazdag
vagy túl vékony.” Hozzátéve: „Ha a gazdagokat vékonnyá tudom tenni, akkor ők engem tesznek gazdaggá.”
16 Éjfél felé járt az idő, és Max a parton állt. Az eget távoli csillagok pöttyözték. A part csontszerű sávként kanyargott a víz mentén. Az óceán ütemesen szívó belélegzésekkel mosta a partot. Úgy hangzott, mintha egy hatalmas, fogatlan lény lenyelné a szigetet. Newton csatlakozott mellé. A keze Max csupasz karját kocogtatta. A félelme kitöltötte a testük közti űrt – amit Max is érzett. – Nem kellett volna ezt tennünk az őrsparancsnokkal. – Beteg, Newt. – Láttam. De ne egy szekrénybe. Nincs igazam? Nem így. – Te is besegítettél – mondta fáradtan Max. Newton nyelt egyet, és bólintott. – Igen. Talán olyasmi lehetett, amit az apukám pótcselekvésnek hív. Tudod, amikor egy helyzet súlyossá válik, csinálunk valamit, hogy javítsunk rajta. Vagy csak, hogy eltereljük a figyelmünket. Gondolod, hogy ez történt, Max? – Elszaladt velünk a ló, Newt. Ennyi az egész. Tavaly nyáron Max egy viharmadárcsaláddal osztotta meg a házukat – körülbelül a lundák jóval sebesebb röptű változatai voltak. Az Atlantióceán fölé nyúló sziklákon élnek a kolóniáik, és a sziklákon fészkelnek. De egy szaporulatrobbanásnak köszönhetően a viharmadarak elkezdtek North Point házaiban is fészket rakni. Szétszedték az épületek külső burkolatát, kilazították a habkartont és a rózsaszín szigetelést, hogy helyet csináljanak a fészküknek. Egy viharmadárcsalád befészkelt Max hálószobaablaka fölé. Reggelente kicsavarta a nyakát, hogy lássa a viharmadár-apuka fejét, amint kikukucskál a ház homlokzatán vájt lyukból, és minden irányba szétnéz, mielőtt kilőtt volna a víz felé halászni. Max apját azonban nem nyűgözték le. A kertet habkarton- és rózsaszín szigetelőcafatok borították. A madarak lecsökkentik a ház eladási értékét,
zúgolódott – annak ellenére, hogy az egész életét North Pointon élte le, és valószínűleg ebben a házban is fog meghalni. Elautózott a barkácsáruházba, és hozott egy szigetelő-tömítő habot. Felmászott egy létrán a fészekhez, elhessegette a madarakat, benyomta a tömítőpisztolyt a lyukba, és addig pumpálta a tömítőszert, amíg ki nem folyt a lyukon, és ropogós puffanccsá nem szilárdult. Önelégült mosollyal mászott le a létráról. De másnap a viharmadarak visszajöttek. Elhordták a tömítőszert, cafatokra tépték éles sarlócsőrükkel. A kertet most már habkartondarabok, rózsaszín szigetelőcafatok és tömítőanyag-törmelék borította. Max apja megismételte az eljárást, hátha a madarak beletörődnek. De a viharmadarak a postagalambok unokatestvérei – mindig visszajönnek. Le kéne lőnöm őket, szitkozódott Max apja, habár soha nem tett volna ilyet. De ennek ellenére dühös volt – az a különös fajta dühe ez az embernek, amit akkor érez, ha legyőzi a természet makacssága. Visszavezetett a barkácsáruházba, hozott még tömítőszert, és egy méter nehézsúlyú drótkerítést. Metszőollóval megközelítőleg a lyuk alakjára vágott köröket a drótkerítésből. Felmászott a létrára, és egyfajta réteges tortát csinált: egy réteg tömítőszer, aztán drótkerítés, tömítőszer, drót, tömítőszer, drót. Rendben, madarak, mondta. Na, ezt bogozzátok ki! Másnap iskolából hazajövet Max egy elpusztult viharmadarat talált a bokrokban. Az apuka – felismerte a sötét farktollairól. Ott feküdt, a nyaka borzalmas szögben kicsavarodott. A csőre eltört – az egyik fele hiányzott. A szemét ónos, szürke hártya borította. Nagy felfordulást csinált: tömítőszerszilánkokkal volt teleszórva a kert. De az apja keze munkája kitartott. A madárapuka biztosan kitörte a nyakát – vajon annyira nyugtalan volt, annyira őrült, hogy addig repült az akadálynak, amíg el nem tört a nyaka? Mikor Max apja meglátta az elpusztult madarat, megfeszült az állkapcsa, gyorsan pislogott párat, majd halkan annyit mondott: csak azt akartam, hogy más élőhelyet találjanak maguknak. Az éjszaka közepén Max csipogásra ébredt. A hang a falakból jött. Max halkan a szülei szobájához sietett. Az apja kitörölte a csipát a szeméből, és követte Maxet a hálószobájába. Mikor meghallotta a hangokat, az arca furcsa kifejezést öltött magára. Hajnali háromkor Max apja felmászott a létrán. A hálóköntösét csapkodta a sós szél. Egy csavarhúzóval és harapófogóval szétkapta a
tömítőszert és a dróthálót, olyan mániákusan dolgozva, hogy majdnem leesett. Mikorra sikerült széttépnie, a csipogás abbamaradt. Mélyen a lyukba nyúlt, az apró mélyedésbe, amit nem vett észre, hogy ott van. Amit talált, azt mély tiszteletadással a hálóköntöse zsebébe tette. Sokktól falfehér arccal a konyhában kitette őket az asztalra: a mamamadár és a két kicsinye. A mamamadár szárnya eltört. A fiókák aprók és szürkéskékek voltak, még mindig ragacsosak a tojás nyálkás folyadékától. Mindhárom mozdulatlan volt. Nem tudtam, Max apja csak ennyit tudott mondani. Ha tudtam volna, soha nem… Elszaladt velem a ló. Max most erre gondolt annak kapcsán, hogy mit tettek Riggs őrsparancsnokkal. Elszaladt velük a ló, ennyi. A felnőttekkel is megesik. Mikor kellőképpen dühös, frusztrált és ijedt az ember. Annyira, de annyira egyszerű hagyni ezt. – Sosem láttam még halott embert – mondta Newton. – A hörcsögöm elpusztult. Yodának hívták. Kimászott a ketrecéből, beszorult egy kinyíló szekrényajtó résébe, és eltörte a nyakát. Csak egy hörcsög volt, de a kezeim közt halt meg, ember. A nyaka olyan furcsán lógott. Nem tudtam abbahagyni a sírást. – Newton megdörzsölte a csuklójával a szemét, és vett pár mély levegőt. – Egy cipősdobozban temettük el a hátsó kertben. Csináltam neki keresztet jégkrémpálcikákból. Ez elég gáz. Íjjj. Ne mondd el a többieknek, jó? Új okot adna a szekálásra. Max apja is cipősdobozban temette el a madarakat. A halottasházból hazahozott, koporsók belsejében használt bársonnyal párnázta ki a dobozt. – Nem volt béna, Newt. Ez volt a helyes döntés, szerintem. – Tényleg? – mosolygott Newt, de az arca fokozatosan elsötétült. – Gondolod, hogy kiengedhetjük az őrsparancsnokot? – Csak Kent ismeri a zárkombinációt. A fiúk a fősziget tűhegyes fénypászmái felé hunyorogtak. Úgy tűnt, több van, mint szokott. Kisebb fények ingáztak előre-hátra az égbolton, akár egy neon hangyavárból kiáramló, fluoreszkáló hangyatömeg. Csekélyke nyugalom áradt végig Maxben. A Zen türelem érzése, még most is, mikor a teste minden maradék erejét elégette – mintha tudta volna már előre, hogy minden cseppjére szüksége lesz az elkövetkezendő napokban és órákban. Max halványan eltűnődött, vajon így érzik-e magukat az emberek egy háborúban. Még halványabban eltűnődött a szülein: bizonyára ágyban
vannak, békésen alszanak, és hangyányi fogalmuk sincs róla, mi történik. – Szerinted tényleg jönni fog a csónak? – Fogd be, Newt! Kérlek.
MÁSODIK RÉSZ
A FERTŐZÉS A CNN.com vezető híre október 22-én:
A FALSTAFF-SZIGET KARANTÉN ALÁ KERÜLT ISMERETLEN EREDETŰ BIOLÓGIAI INCIDENS MIATT Reggel hét óra tizenöt perckor a Prince Edward-szigettől 17,7 kilométerre fekvő parányi (18 négyzetkilométeres) Falstaffsziget hivatalosan is karantén alá került. A katonai attasé hivatalától érkezett tájékoztató az okot „ismeretlen eredetű biológiai incidensként” jegyzi. Ez utalhat járványra, gombás-fertőző megbetegedésre, parazitákra, esetleg vízben vagy levegőben terjedő vírusra, amely különös veszélyt jelenthet az emberi és állati populációra. A katonaság továbbra is North Point kisvárosában állomásozik. A forrásaink úgy értesültek, hogy a hadsereg a Közegészségügyi Hivatallal együttműködve jár el – azon belül is a Fertőző Betegségek Központjával. Ez idáig nem került ki információ sem a karantén konkrét okáról, sem a biológiai fenyegetés természetéről. A katonaság szerint jelenleg senki nem tartózkodik a szigeten.
17
Bezárták a szekrénybe. Az őrsparancsnokukat. A város egyetlen orvosát. Szinte teljesen hihetetlen, hogy ez történt. Összefogtak. Kent és Ephraim meg Shelley a csapágygolyó szemeivel. Még Newton és Max is becsatlakozott. Megérdemelted, Tim, ostorozta HAL 9000. Veszélybe sodortad a fiúkat. Tudatosan vagy sem, de ők akkor is a te felügyeleted alatt voltak. Emlékezz a cserkészfogadalomra! Hogy lehet az én hibám?, kérdezte magától Tim. Ő hívta a beteg férfit a szigetre? Gonosz céltudatossággal rakta volna le az események Kipusztulás állomásra tartó vonatának sínpárját? Nem, nem. Emberségből cselekedett. Azt tette, amit bármilyen figyelmes ember tett volna. Annyira keményen próbálkozott, olyan kétségbeejtő körülmények közepette, hogy meghozza a jó döntést – ki ő, hogy előre tudta volna, hogy ilyen szörnyen borzalmas fordulatot vesz az egész? Így végződött: bezárva a szekrénybe, egyedül a gondolataival. És az éhségével. És testének gyomorforgatóan édes bűzével. Beletörődött a ténybe, hogy örökké úgy fogják emlegetni, mint az őrsparancsnokot, aki ellen fellázadtak a saját cserkészei. Ennyi elég is lesz „Nagy” Jeff Jenksnek, hogy betegre röhögje magát. Tim a gerincét a szekrény falának vetve ült, a térdeit a mellkasához húzta. Minden egyes részt végigtapogatott, hátha talál egy gyenge pontot. Nem járt sikerrel. Tömör fa, hajlíthatatlan szögeléssel. Apró fénycsík kúszott be az ajtó alján. Tim végighúzta az ujjait az áttűnő fénytörésben. Rendkívül megnyugtató volt. Egy kapocs a szekrényen túli világgal. A főszigettel és annak bizonyosságával. A hideg kamrájával és a polcain sorakozó befőttekkel. A rendelőjében az üvegben sorakozó spatulákkal. Nehezeket lélegezve figyelt. Le tudna akasztani egy fogast, és átcsúsztathatná az ajtó alatt és… mi? Megütné valakinek a bokáját? Elgáncsolná az egyik fiút? Miért tenne ilyet? Talán megérdemelte, hogy itt legyen. Ez nem kérdés, Tim, tette hozzá HAL 9000. Csapdába esett. Lehetetlenül, mentőövek nélkül. Talán így volt a legjobb. Tény: valóban beteg volt. A fiúknak lehet, hogy igazuk volt, amikor bezárták. Iszonyatosan fájt, hogy ezt tették – egy hirtelen jött, vadállatias cselekedet, amellyel kigúnyolták az oly sok együtt töltött évet, a szorosra fűzött köteléket az irányítása alatt. És most, itt becsukva már nem
tud segíteni nekik – és ez mélységesen megrémítette. Tényleg segítettél nekik, Tim? Valóban? – Fogd be, HAL, krákogta olyan hangon, mint egy eltömődött lefolyócső. Nem vagy a barátom, HAL. Irracionális vagy, Tim. Ez a beszélgetés már nem szolgál további célt. Viszontlátásra. – Jó. Húzz innen! Szűnj meg! Tim gondolatai visszatértek a cserkészeihez. Öt elveszett fiú, aki teljesen megvadult. Volt akár a leghalványabb sejtelmük is a veszedelemről, amibe kerültek? Hogy is lett volna? A fiúk nem úgy dolgozták fel a félelmet, mint a felnőttek, különösképpen, ha betegségekről volt szó. A sebeik varázsütésre begyógyultak, a köhögésük egy éjszaka alatt elmúlt. De Tim ismerte az emberi test törékenységét; látta már, amint a legszívósabbakat is legyűrte a betegség és a halál. Nem is beszélve arról, hogy mindannyian hozzáértek, amíg véghezvitték a puccsot. Azt a félelemmel és betegséggel telt bűzös levegőt lélegezték be, amit ő kilélegzett. Talán rájuk is köpött. Édes istenem, komolyan ráköpött a fiúkra? Egy része – egy meglepően nagy része – rendben volt azzal, hogy itt van. Esetleg már alkalmatlan volt a vezetésre. Tény: megbénította az éhség. Rendre érezte, ahogy vattacukorillat áramlik felé valahonnan. Fékezhetetlenül pislogott. Egyre hallotta az anyját, aki már hat éve elhunyt, amint hazahívja vacsorára. Timmy, kész a halászlé! Egyél, mondta egy mókás kis hang. Nem a HAL volt vagy az alsóhang. Ez más volt – alattomos és kitartó, mintha patkánykölykök karmolásznának a fejében. De semmi ehető nincs itt, válaszolt a hangnak. Biztos akad. Mindenhol van valami ehető, kis buta. A patkányok csak karmoltak és karmoltak; nem telik sok időbe, és átkaparják agya lágy húsát, és szétkarmolják a koponyáját is. Tim látta maga előtt: a koponyája kidudorodik, a fejbúbja és a haja groteszk módon életre kel, a bőre egy rohadó kárpit hangján szétválik, ahogy szőrtelen, rózsaszín patkánycsemeték áradata örvénylik ki a nyílásból vértől és szürke agysejtektől csúszósan, élesen visítanak, amint takaróként beterítik az arcát, ügyetlenül végigtipegnek csukott szemhéján, botladoznak, és fülsértően sivítva rámásznak kifejezéstelen mosolyra húzott ajkára.
Oké, szólt a mókás, nyaggató hanghoz. De mit kéne ennem? Jaj, hát akármit, felelte hideg tárgyilagossággal. Bármit, amit találsz. A szekrényt tapéta borította. Ki a franc tesz tapétát egy szekrénybe? A papír vékony cafatokban lógott. Begöndörített egy darabot az ujjai közé. Imádnivaló, cipzáros sercenéssel leszakadt a falról. Rátette a tapétacsíkot a nyelvére. Az ősöreg ragasztó enyhén édeskés volt. Éhesen lenyelte. Csodálatos, dicsérte a hang. Egyszerűen csodálatos. Egyél még! Tim úgy tett, ahogy a hang kérte. Lehántotta, és ette, és letépte, és ette. Egyszerű volt engedelmeskedni a mókás kis hangnak. Nem kért sokat, és amit kért, az könnyen teljesíthető. Csak egyél! És egyél! És egyél! Egy test támaszkodott az ajtó másik felének. Tim végignyalta papírvágta ajkait; a nyelve megkeményedett, és ragacsos volt a tapétától. Odasuttogott: – Max! Te vagy az? Csönd. – Newt? Ephraim? Egy dal hangzott fel – csendesen, gúnyosan csicseregve: Ma senki nem szeret, Ma mindenki utál, Ma kimegyek a kertbe, kukacokat enni, kukacokat enni, Nagy kövér húsosakat, hosszú vékony nyálkásakat, Ici-pici, duli-fuli, iri-piri kis ku-kukacokaaaat. A hang gazdája elkezdte betömni a rést az ajtó és a padló között. Shelley? Tim drága fénycsíkja szívbe markoló, kínzó lassúsággal tűnt tova. – Ne! – nyögte – Mit csinálsz? Ne, kérlek, ne, kérlek ne… Kidugta az ujjait az ajtó alatt, hogy megállítsa, de az ujjbegyei akadályba ütköztek. Ezután jött a letépődő ragasztószalag hjekkk hangja. A fény legutolsó halovány tűhegye is tökéletesen eltűnt az ajtó alól. Tim teljes sötétségben ült.
Szólásra nyitotta a száját, hogy visszakönyörögje a fényt. Ez volt mindene, az isten szerelmére! A gyerekes rimánkodás elhalt az ajkán. Valahol mélyen a belsejében – igazából nem is olyan mélyen – érezte azt a kitartó vonaglást. A fogsora összezárt. EGYÉL! A hang többé már nem volt apró és mókás. Tim úgy tett, ahogy kérte. Nem is vette észre, hogy csendesen zokogni kezdett.
18 Shelley visszatette a ragasztószalagot a konyhafiókba. A szíve erősebben vert, mint szokott. A szeme forró és nedves volt a tompa izgalomtól. Az őrsparancsnok távolinak tűnő esdeklése hallatszott a szekrény belsejéből. Shelley nagyon erősen próbálta visszatartani a nevetését. Nem gondolta, hogy az őrsparancsnok hangja túl vicces volt – Shelley nem igazán talált bármit is viccesnek. Soha. Levegőt vett a sósborszesszel átitatott gézlapon keresztül, amit a szája és orra elé tartott. Felfogta a veszélyt – tulajdonképpen látta a mikroszkopikus peték gyűrűjét a whiskysüveg száján, amiből Kent előző este ivott. Látta a petéket lebegni a halott férfi feletti hűvös levegőben. Nem ijesztette meg. Ha bármit is csinált vele, akkor izgalommal töltötte el. Lenézett a szerkény alján végzett munkájára. Betömött két konyhai törlőrongyot a résbe, és beragasztotta őket. Most már semmi fény nem szökik be az őrsparancsnokhoz. Ha a fiúk megkérdeznék, miért tette, már megvolt a kifogása: hallotta az őrsparancsnok tüdőbajos köhögését, ezért tömített, hogy semmi esetre se kapják el azt, amiben Tim egyértelműen szenvedett. Kinyitotta a faház ajtaját, és csendben kislisszolt. Festői arany fénycsík futott végig a horizonton. A többiek még mindig a tűz körül aludtak. Körbement a faház mentén, és egy pókhálóra bukkant a keletre néző fal és az eresz között: a zavaros hexagonális szövevényen hajnali harmatgyöngyök csillogtak. Megpendítette a háló közepén az egyik finom fátyolszövetet, mintha a világ legtörékenyebb gitárján játszana. Egy pók mászott elő a deszka
egyik lyukából. Úgy nyomta ki a lábait a lyukból, mintha egy darabból állna, olyan szorosan összesimulva, mint egy becsukott esernyő bordázata. Shelley-ben egy földön kívüli virág nyílásának képzetét keltette. Termetes példány volt. Harang alakú teste akkora volt, mint egy Tic Tac cukorka. A színéről Shelley-nek a főtt belsőségek jutottak eszébe, amit anyja szokott adni a kutyájuknak, Shogunnak. A pók fürgén végigfutott a hálóján. Shelley finom pendítésére azt hitte, hogy egy csapdába esett rovar csapja a zajt. Shelley elővett egy karcsú gázgyújtót a zsebéből. Mindig volt nála egy. Egyszer a tanára, Mr. Finnerty rajtakapta, amint hangyákat éget iskola után a biciklitároló mellett. A kövér ácshangyák furcsa pop! hangot adtak, mikor kipukkantak: mint Shelley reggeli rizses Krispiese. Mr. Finnerty elkobozta a gyújtóját. Hideg, undorodó tekintettel nézett Shelley-re, mintha egy papucsában talált hernyóra pillantana. Shelley önelégülten mosolygott vissza rá. Egyszerűen vett egy másik gyújtót. Minden héten vett egyet a város különböző boltjaiban. Egér- és hangyacsapdákat is szerzett. Egy alkalommal az eladó megjegyezte: Nem a hamelni patkányfogóval élsz együtt véletlenül, fiam? Amennyi egércsapdát veszel. Ez egy kissé nyugtalanította Shelley-t, így elhatározta, hogy többé nem megy vissza abba az üzletbe. Nem bölcs dolog sémákat kialakítani. Felkattintotta a kapcsolót. Hullámzó narancssárga nyelv lövellt ki a gyújtó fémtetejéből. Shelley óvatosan dolgozott. Nem azért, hogy ízlelgesse – annyira sokszor megtette már, hogy a szívritmusa alig változott tőle. Pusztán csak természeténél fogva módszeres volt. A háló legfelső végéhez érintette a lángot. Elképesztően gyorsan égett – ahogy a lőporos csík cikázik a lőporos hordó felé –, narancssárga szálakat húzva maga után, ami füstös párává vált a levegőben. A pókháló úgy omlott önmagába, mint a legszebb csipke. A pók megpróbált elmenekülni összeomló hálójából, de nem ért vele semmit, mintha az ember egy olyan létrán akarna mászni, amit egyszerre borítanak lángok és zuhan egy víznyelőbe. Shelley lustán elmerengett, hogy a pók vajon megzavarodott-e, vagy érez-e bármi félelmet – egyáltalán vannak érzelmeik a pókféléknek? Valamennyire remélte, hogy igen, de nem lehetett megbizonyosodni róla. Meggyújtotta a pókfonat maradék horgonyait is. A háló úgy esett le, mint egy bársonyos ejtőernyő a közepén csapdába esett gazdájával.
Shelley még molesztálta kicsit a pókot a fűben, megcsipkedte a lángokkal. Azt szerette a legjobban, ha le tudott perzselni néhány lábat, vagy elolvasztotta a kitinvázukat, mivel így kicsorgott belőlük némi belsőség. Próbálta nem megölni őket. Jobban szerette alakítani őket. Sokkal érdekesebb volt. Tovább tartott a játék. Addig sanyargatta a pókot, amíg az beszaladt a faház alá. Mélyen kifújta a levegőt, és ólmosan pislogott. Hamarosan a pók vissza fog mászni, és épít egy másik hálót. A pókok nagyon kiszámíthatóak. Mikor végez vele, esetleg visszatér, és megcsinálja ugyanezt elölről. Elsimítgatta a talpával a hamut a fűben. A legjobb volt minden bizonyítékot megsemmisíteni. Csak az emléket vidd magaddal, mást itt ne felejts! Precízen dolgozott, miközben azt mérlegelte, hogy ez – amit csak most kezdett el az őrsparancsnokkal – valami egészen új volt. Valami rettenetesen izgalmas. A pókok nem tudnak beköpni; az egerek nem tudnak panaszkodni – vagyis tudnak… de Tim talán épp most mondja el a fiúknak, mit tett vele. Azonban Shelley-nek veleszületett készsége volt a befolyásolásra, egy hatodik érzék, ami eredendően adott volt számára; megértette, hogy alkuhelyzetekben az emberek kevésbé hitelesek. És még ha a fiúk hittek is Timnek, vagy legalább néhányuk – Max talán, Newt egészen biztosan –, nos, Shelley nem volt biztos benne, hogy számít-e már bármit is. A csontjaiban érezte a sziget húzását, az erős hullámot, ami idehorgonyozza. A nap felkapaszkodott a víz fölé, és Shelley érezte, hogy ez a még csak most induló nap talán egy örökkévalóságig fog tartani. A fiúk még nem ébredtek fel. Mikor felkelnek, elő fognak jönni a fárasztó beszédtémák: mikor jön a csónak, mennyire fognak a szüleik kiakadni, a faházban fekvő halott férfi személyazonossága. De leginkább arról fognak beszélni, hogy hamarosan biztonságban lesznek. Ám Shelley meg volt győződve róla, hogy a csónak nem fog jönni. Nem volt különösebben intelligens, legalábbis azon a skálán nem, amit a társadalom fejlesztett ki ennek mérésére. Gyatrán teljesített az IQ-teszten. Az iskolából ketteseket és hármasokat vitt haza. A tanárai ránéztek a himlőhelyes arcára, a meztelencsiga-szürkeségű szemére, és elképzelték tizenöt év múlva egy zsírfoltos overallban, ahogy megereszkedett és fakó kráterarcával felbámul az olajcsereműhely aljáról a Mr. Lube-féle autószerelő műhelyben. Tisztában volt a véleményükkel, de nem zavarta. Sőt, igazából még örült
is ennek a feltételezésnek. Sokkal könnyebben elmerülhetett így azokban az élvezetekben, amik örömöt okoztak neki – habár nem volt képes örömöt érezni úgy, ahogy az mások esetében megtörtént. Shelley nagyságrendekkel jobb megfigyelő volt, mint azt a legtöbben hitték. Szenvtelen arca volt a tökéletes álöltözet. Az arckifejezése változatlan maradt, mikor meglátta a halott embert a bőrkanapén, de gyakorlatias fejében azonnal létrejött a kapcsolat közte és a fekete helikopter között, ami átrepült fölöttük a túrázás közben. Ugyanígy összekapcsolta a férfiból kilógó vastag fehér kötelet azzal a vékony fehér kötéllel, ami a kutyájának a fenekéből jött ki pár évvel ezelőtt. Shogun, a család menhelyről örökbe fogadott kutyája romlott marhahúst evett az egyik szomszéd szemeteskukájából. Hetekkel később egy kétméteres férget nyomott ki magából. Shelley ekkor egyedül volt otthon. Hallotta Shogunt nyüszíteni a hátsó kertben. A rézvirágok közt guggolva akadt rá a kutyára. Egy fehér zsinór kígyózott kifelé a fenekéből, egy része már össze is tekeredett a kakaómulcson, amit az apja a virágágyásra terített. Shelley ámulatban lekuporodott. Lenyűgözve megbökte a fehér csövecskét. A dolog ficánkolni kezdett az érintésére. Shelley kuncogott. Megint megbökte. Shogun hátrafordult, és felé kapott. Shelley várt, majd megint hozzányúlt a vékony kábelhez. Csak finoman bökdöste és bökdöste egy ujjal. Csúszós volt a kutya emésztőnedveitől. Shogun szerencsétlenül vonított, és kinyújtotta a nyakát a hátsója fölött, hogy megbántott, reumás szemét Shelley-re emelje. Miután kiszarta, Shogun el akarta temetni a férget. Shelley beparancsolta a házba a kutyát. Tanulmányozni akarta. Nagyon gyorsan haldoklott. A fejének lapos, kanál alakja volt. Jó pár apróbb kanálforma ágazott el a nagy kanáltól: olyan volt, mint egy Vénusz légycsapója – az egyetlen növény, amit Shelley akár egy szemernyit is érdekesnek talált. Mindegyik kanálon volt egy vágás középen, melyeket áttetsző tüskék fogaztak ki. Biztosan így kapaszkodott a kutya beleibe… bámulatos. Shelley visszaemlékezett erre a napsütötte délutánra a kertben, Shogun panaszos csaholására, ahogy az a mohó kábel kitekergett a hátsójából. Még soha nem érzett bizonyosság járta át. A csónak nem fog jönni. Sem ma, sem egy jó darabig. Talán egyáltalán nem.
És Shelley-nek teljesen rendben volt így. Azt jelentette, hogy játszhatja a játékait. Sőt, ha elég türelmesen játssza őket, elég óvatosan, akkor talán ő lesz az egyetlen, aki megmarad, hogy üdvözölje a csónakot, mikor – ha? – ideér. Mákos adásszünet-arcát az új nap felé fordította. Meleg volt, de még nem bántóan. Az évszakhoz képest szokatlanul forró nap lesz. Új élet növekedhet ilyen napsütésben. Visszasétált a tűzhöz, hogy csatlakozzon a többiekhez.
19 Mire a fiúk felébredtek, a hűtőláda eltűnt. Benne volt minden élelmük, amit Riggs őrsparancsnok félrerakott. Virslik és zsömlék. Hatos csomag Gatorade üdítő. Egy csomag diákcsemege. Négercsókok. Minden, ami maradt, míg a csónak meg nem érkezik. Max múlt éjjel a tűz mellé tette. Mikor felébredtek, nem volt sehol. – Hol a francban van? – kérdezte dühösen Ephraim. Kidörzsölte a csipát a szeméből, és végigcsörtetett a táborhelyen. – Éhen halok, haver! A többiek lassan tápászkodtak fel. Az álmuk nem volt zavartalan, köszönhetően a tűztől messzebb ólálkodó vadon élő állatok delejes üvöltéseinek és alattomos kaparászásainak. – Eltűnt a hűtőláda – mondta Newt. – Nem mondod, Sherlock – replikázott Ephraim. – Melyikőtök vette el? Te voltál Newt, te sonkahegy? Newton megbántott tekintettel nézett Ephraimre. – Efi, miért vettem vo…? – Mert egy széles seggű dagadék vagy, azért – jelentette ki nemes egyszerűséggel Ephraim. – Newt egész este mellettem aludt – kelt a védelmére Max; tudta, hogy bölcsebb lesz lenyugtatnia a barátját, mielőtt „elveszti a fejét”, ahogy Efi anyja mondaná. – Ha megpróbálta volna elvinni a hűtőládát, hallottam volna. Shelley érkezett vissza a faház oldala felől. – Hol a picsában voltál? – ripakodott rá Ephraim, a kihívás egyértelmű
volt a hangjában. – Pisálnom kellett. – Mi történt a hűtőládával? Shelley lapos arcát Ephraimra emelte. – Nemtom, főnök. Ephraim ökölbe szorította a kezét. Be akart húzni egyet Shelley tehénszemei közé. De homályosan tartott tőle, hogy az ökle belesüllyedne Shelley arcának nyúlékony ürességébe. Olyan lenne, mint belesüppedni egy tál meleg tésztába, amit széttört villanykörte-darabokkal szórtak meg. És ami a legrosszabb: volt egy émelyítő érzése, miszerint Shelley nem is igazán bánná – és az arca megenné az öklét. Elolvasztaná valahogy, akár a sav. Ephraim mély levegőt vett, és eltökélte, hogy nyugodt marad. Az anyja azt mondta, pont olyan a vérmérséklete, mint az apjáé – az apjáé, akit Ephraim évek óta nem látott. Az apjáé, aki elment, hogy megnézze a délutáni futamot a charlottetowni ügetőn, és soha nem tért vissza. A faszfejé, aki eltörte a saját fia kezét, és még csak nem is emlékszik rá. Az apáé, aki jelenleg az Álmosvölgyi Büntetés-végrehajtási Központ vendége volt sorozatos kisbolti lopásokat követően – melyek közül az egyik elérte a fejedelmi öt dollár két centes összeget. Ő volt az az ember is, akiről sokan hitték, hogy Ephraim kétségkívül a nyomába fog lépni. Az alma nem esik messze a fájától, suttogták szerte a városban. Nem segített az sem, hogy Ephraim majdnem kiköpött apja volt: ugyanaz a fagyálló zöld szempár és nyílt pórusú, olajbarna bőr. És, Ephraim tudta, ugyanaz a vérmérséklet. Egy délután ő és az anyja elhaladtak egy építkezés mellett. Egy nyitott csatorna, amibe egy tucat vezeték futott lefelé. A munkások méretes visszatükröződő figyelmeztető jelzéseket raktak ki; azt a fajta „Építési terület – Illetékteleneknek belépni tilos” táblát, amin piros keretben egy piktogram előrenyújtja a tenyerét megálljt parancsolva, és a figura át van húzva. Azonban az áthúzás kissé szerencsétlenül sikerült, ugyanis a figura nyakát metszette végig a vonal. Valaki jól láthatóan ezt firkálta alá: NE VESZÍTSD EL A FEJED! Komolyan kéne venned ezt a figyelmeztetést, jegyezte meg az anyja. És Ephraim megpróbálta. De az emberek mindig megnyomták a gombjait – amik egyébként is inkább óriási pisztolyravaszok voltak.
Mikor érezte, hogy kiáradnának az indulatai, követte az anyja tanácsát, miszerint lélegezzen mélyeket, és számoljon lassan tíztől visszafelé. 10… 9… 8… 7… 6… 5… 4… 3… – Biztos vadállatok cibálták el, amíg aludtunk – szólalt meg Kent. – Fel kellett volna akasztanunk egy fára, vagy ilyesmi. Kent egyáltalán nem hasonlított az előző esti világbajnokra. Mocskos izzadsággyűrű sötétlett a pólója nyakán; ugyanilyen sötét folt éktelenkedett a hóna alatt is. A szemei mélyen ültek a koponyájában, körülötte csinos ráncokba húzódott a bőr: kicsit hasonlított egy öreg sün lógó tokájára. – Baromság! – vágta rá Ephraim. – Miért nem hallottuk, ahogy az állatok elviszik? – Én eléggé ki voltam ütve – jegyezte meg Max. Ephraim Newtra mutatott. – Szerinted is a Maszkos Bűzös Borz vitte el? Newton megrándult. – Én is KO voltam tegnap este. Úgy értem, lehetséges… – Jó, basszus. Ha egyikőtök vitte el, csak valljátok be! – Ephraim hangja magas oktávon pörölt. – Mit gondoltok, mit fogok csinálni – bekattanok? Sorban kiütlek titeket? – Védekezően felemelte a kezét. – Nem tudtátok mindet megenni, ugye? Úgyhogy csak mondjuk azt, hogy megvolt a lakomátok, és hagyjuk ennyiben. – Állatok – krákogta Kent. Forró, égfehér indulat dübörgött Ephraimban. Az őrlőfogai olyan keményen összeszorultak, hogy hallotta a fejében: fogkoronák csikordultak egymásnak. Eloldalgott a tábortűztől a faház irányába… de széles sarlót írt le körülötte, és a ritkás erdő felé folytatta útját. Kivett egy vákuumzáras tasakot a zsebéből. Három cigaretta lötyögött benne. Azt remélte, hogy ellóghat Maxszel, és együtt elszívnak egy cigit a parton, miközben a csillagokat nézik. Max nem dohányzott, de Efi tervbe vette, hogy meggyőzi barátját, legyen a dohányzópajtása. Máskülönben csak ő volt egyedül, aki füstrakétákat ereget. Tüdőropival eteti a rákot. Ami igazából elég béna kép volt. Szájába lógatott egy cigit, megpöckölte a réz Zippót, és a dohányhoz érintette a lángot. Belélegzett, köhögött, ahogy a szürke füst betöltötte a torkát – elsőre olyan érzés volt, mint üvegszálat nyelni, azt a barkácsboltokban sorakozó rózsaszín fajtát –, majd kisziszegte a fogai
közt. Megpróbált füstkarikákat fújni, felpuffasztotta az arcát, de szél támadt nyugatról, és szétmaszatolta őket. A madarak fémes rííí-rííí-rííí hanggal csiripeltek, akár egy építési betonblokkon végighúzott rozsdás balta. Az idegvégződései belebizseregtek, ahogy a nikotin elérte a szervezetét. Maradj veszteg, fegyelmezte magát. És mi van akkor, ha az egyik seggfej megette a kaját? A saját asztalodnál fogsz ülni egy hatalmas adag kolbászos zöldségkeverékkel, mennyi is, kábé két óra múlva? Távol ettől a szigettől. Távol a… A halott férfitól. Ami, az igazat megvallva, jobban megrémisztette Ephraimet, mint bármi az életben. Látni, ahogy mereven ott fekszik, a végtagjai furcsa szögben állnak el, és a mellkasát barna sár teríti be – ez volt a legrosszabb rész: úgy halt meg, hogy tele volt mocsokkal. Ephraim alig tudta elnyomni az éles nyögést, ami ki akart szakadni belőle. Sosem látott még halottat. A legközelebbi dolog, amit látott, és akár csak egy hangyányit is hasonlított ehhez, az egy villanypóznán dolgozó villanyszerelő volt, akit egy áramütés eltaszított a póznától. A fickó több mint húsz méter magasan dolgozott egy kosaras emelőgépben. Bizonyára magasfeszültségű áram szaladt át az átalakítón. Ephraim emlékezett a férfi arcára és testére, ahogy július 4-i tűzijátékként kigyulladt. A villámlás annyira fényes volt, hogy mindent még vagy egy percig negatívban beleégetett Ephraim retinájába. A férfi úgy lőtt ki az emelőgépből, mintha dinamitot erősítettek volna a csizmájához. Zuhanás közben beleütközött egy facsemetébe; a ruganyos kis fa meghajlott a férfi súlya alatt, mielőtt recsegve eltört. Mire Ephraim odarohant, a férfi már talpon volt, és kábán keringett. Az elektromosság elolvasztotta a cipőtalpát: a lágy gumi úgy tekeredett a talprésznél, mintha fekete zselébe lépett volna. Ephraimnek nehezére esett levegőt venni: a kicsapódó áram savas szagot hagyott a levegőben. Füst csapott fel a férfi overalljából, át a durván szőtt narancssárga anyagon, és párás szárnyakkal felért a vállához. – Jaj, istenem! Jaj, istenem! – ismételgette a férfi újra meg újra, miközben merev, szaggatott léptekkel toporgott, mintha forró széntojásokon tapodna mezítláb. – Jaj Istenem Jaj Istenem Jaj Istenem Jaj Istenem… A feje tetején lévő bőr leolvadt a homlokára. Az áram valamiképpen
meglazította a bőrt anélkül, hogy kettéhasította volna. A gravitáció lehúzta az olvadt bőrt: végigvattázta a szemöldöke szélét, úgy nézett ki, akár egy törtbársony függöny, vagy egy még meg nem főtt húslé fazék szélére tapadt föle. A haja is vele jött. A hajvonala most a homloka közepén kezdődött. Nem úgy tűnt, mintha a férfi tudatában lenne mindennek. Csak ugrált, és azt mondogatta: – Jaj Istenem Jaj Istenem… A borzalmak higgadt szemlélése közben Ephraim minden részletet megfigyelt. Hogy a férfi fején lévő hajak miként olvadtak és szenesedtek el, akár egy kefe szálai, amiket túl közel vittek a nyílt lánghoz. Vagy a bőrt a férfi fején: kopaszon, áttetszően és rettenetesen szorosan feszült végig a fejbúbján – vékony kék erek szőtték át, akár egy újszülött csecsemő koponyáját. A furgonhoz rohant, és belegagyogott a CB-rádióba. Még akkor is segítségért dadogott, mikor a mentősök megérkeztek. Ephraimnek ez volt a leghalottközelibb élménye egészen tegnap estig. És az itt lévő halott férfi (ki a franc volt ő, amúgy?) ezerszer rosszabb volt, mert annyival véglegesebb volt. A halott férfi nem kaphatott bőrátültetést és hajbeültetést, mint a munkás. Minden, amije volt, az egy magányos lyuk a porban. És most Riggs őrsparancsnok is elég beteg lett, talán ugyanúgy, mint a halott férfi? Bezárták abba a hülye szekrénybe; Ephraim elég kényelmetlenül érezte magát miatta – elragadtatta magát, ennyi az egész. És most Kent úgy néz ki, mint akit vámpírdenevérek támadtak meg az éjszaka folyamán; egy gallon vért kiszívtak belőle és hamarosan… Mélyet lélegzett. Tartsd vissza! Engedd el! 10… 9… 8… 7… 6… 5… 4… 3… 2… 1… Dühös vagy, Efi? – szólalt meg az édesanyja hangja. Vagy megijedtél? Ephraim rájött, hogy ez a két érzés ugyanannak a pengeélnek a két oldalán táncolt. Az egyik oly egyszerűen bele tudott olvadni a másikba. Düh. Tartsd távol! Félelem… Tartsd távol? Mindig jó, ha az emberben van egy kis félelem, fiam, különösen a te korodban, hallotta az anyját. A félelemtől maradsz őszinte. A félelemtől biztonságban leszel. Ephraim elnyomta a cigarettát, ásott egy kis lyukat a földbe – egy kis sír a koporsószögemnek, gondolta örömtelenül –, és eltemette a csikket.
Zavaros gondolatokba merülve visszaindult a tábortűz felé.
Nathan Erikson a Szövetségi Nyomozó Hatóságnak eskü alatt tett vallomásából a Falstaff-szigeten történt események kapcsán: – Dr. Erikson, kérem, mesélje el a beszélgetést, amelyet az emberi tesztalanyok kiválasztásával kapcsolatban folytatott dr. Edgertonnal! – Nem igazán nevezném beszélgetésnek. Edgerton kijelentette, hogy megteszi, és beszállhatok a buliba, ha akarok. – És ön egyetértett? – Hogy egy félcentesért belevágok? De amúgy arra is gondoltam… hogy esetleg segíthetek valahogy. Kordában tarthatom a dolgokat. – Kordában tarthatta volna a dolgokat, ha tájékoztatja a rendőrséget. – Megtehettem volna. – De nem tette. Miért nem? – Nagyon nehéz ezt elmagyarázni. Most, hogy már távol vagyok ettől, a válasz annyira egyszerű. Az olyanok, mint Edgerton, megszállottak. A helyes vagy a rossz döntések érzete szörnyű módon át tud csapni érdektelenségbe az ilyen embereknél. Az egyetlen dolog, ami számít nekik, az a válasz. A haladás.Ajtókat kinyitni. És ha nem tudják kinyitni, akkor addig rúgják, amíg kinyílik. Azt hiszem, engem is beszippantott mindez. – Mesélje el, hogyan kezdett dr. Edgerton az első emberi tesztalany, Tom Padgett keresésébe! – Nem volt olyan nehéz, mint hinnék. Elképesztő, hány embert ér annyi sorozatos szerencsétlenség, hogy szinte bármilyen eléjük tett ajánlaton kapva kapnak. Edgerton bárokba járt. Nem az egyetemi bárokba, ahol a sugárzó arcú, rózsás jövő előtt álló gyerekek ittak. Hanem a városszéli csőcseléket kereste. Edgerton… horgászott; azt hiszem, ez a jó szó. Bedobta a vízbe a csaliját, és várta a kapást.
– Elmondta a tervét Padgettnek? – Nem azon nyomban. Fokozatosan csinálta. Nem ismerem a beszélgetésük pontos menetét. Edgertont kéne megkérdeznie. – Dr. Edgerton nem olyan ember, akitől egyszerűen lehet egyenes válaszokat kapni. – Edgerton csak egy estére vitte vissza Padgettet. A fickó úgy bűzlött, mint akit egy üveg Old Grouse whiskyben pácoltak. Edgerton mindent elmagyarázott nyugodtan és érthetően. Megkapná az injekciót, és ülne a szobában. Mi monitoroznánk. Ha a dolgok kicsúsznának a kezünk közül, orvost hívnánk – leszámítva persze a tényt, hogy a világon egy orvosnak sincs ellenszere arra, amit Edgerton beleszúr. Edgerton egy szép vaskos borítékot nyújtott át neki. Nem tudom, mennyi pénz volt benne. Azt hiszem, elég.
20 A hűtőládát kétszáz méterrel arrébb találták meg a part mentén. Nem volt semmilyen gyakorlati bizonyíték rá, hogy odavonszolták: nem voltak cikcakkos vonalak a lágy földben vagy letört gazok. Ez arra utalt, hogy a ládát felvették, és jelenlegi helyére hozták. Felfordulva feküdt egy lilásrózsaszín bozótban. De a durvaság, amivel szétcincálták az ételt, valóban állatra utalt. A hot dogos zacskókat kiszakították. Nyers darálthúscafatok hevertek a hűtőláda körül, megszámlálhatatlanul sok kései légy zsongta körül. Az M&M’s cukorkák úgy hevertek a földön, mint színes kis drágakövek. Ephraim port rúgott az egyik félig megrágott hot dogra. Az állkapcsát srégen kibillentette, a szeme elsötétült. – Bassza meg! A csónak mindjárt itt lesz. A fiúk lesétáltak a partra. Nem vitték a táskáikat – egyikük sem akart bemenni a faházba, habár nem mondták ki ténylegesen. A levegő friss volt, lágy, borsmentás mellékízzel, szinte harapni lehetett. Newt Timex Ironmanjének számlapja nyolc huszonhármat mutatott. A csónaknak nyolc harminckor kellett megérkeznie.
Kent lezuttyant egy mohával fedett vándorkőre, ami olyan volt, mint szőr a teniszlabdán. Mikor biztos volt benne, hogy senki sem látja, kicsippentett némi mohát, és betömte a szájába. Nem tudta, miért tett ilyet. Szégyenkezés és undor töltötte el magától. Csak annyira iszonyatosan éhes volt. Newton oldalazott felé. Óvatosan megkérdezte: – Minden rendben? – Megvagyok. – Egy kicsit zöld vagy. – Newton bennfentes mosollyal mutatott a vízre. – Mint én, mikor tengeribeteg vagyok. Az egész családom prímán megáll a tengeren, de én nem. Mikor a csónak elkezd imbolyogni, visszajönnek a sütik. Mindig kijön az aznapi ebéd. – Newt, szűnj meg! – Kent tekintete inkább volt rimánkodó, mint fenyegető. – Oké? Légy szíves! Elfordult, és meglátta, ahogy Shelley merőn bámulja. Ugyanaz a megdöbbent tekintet, mint máskor – vagy talán mégsem? Kent biztos volt benne, hogy a többiek alszanak, mikor felkelt múlt éjjel. A gyomorkorgása mély álomból riasztotta fel: fájó berregés, akár egy vég nélkül pörgő láncfűrész. Felült, a kezei reflexszerűen a hasát markolászták. Tekintete a hűtőládára esett. Ezután a többiekre pillantott, és figyelmesen megvizsgálta őket. Mind aludtak, Newton olyan hangosan horkolt, mint egy betonkeverő. A tekintetét menthetetlenül vonzotta a hűtőláda. Semmihez sem hasonlítható éhséget érzett. Túl a fájdalmon. Inkább követelésként. Hívásként. Egy nagy, sötét gödör tátongott benne – ami eredetileg egy tűhegynyi pontnak indult, de gyorsan örvénnyé duzzadt, akár egy dühös tornádó, csak ez ahelyett, hogy véletlenszerű tárgyakat kapna fel és húzna a tölcsérébe – fákat, postaládákat és fűnyírókat –, a saját belsőségeit szívta be; a máját, a veséjét, a tüdejét és a gyomrát egy gyári masina iszonytató nyomásával. Kent rettegett, hogy ha sokáig hagyja, a lyuk átszívja magát rajta. Csendesen felállt, és a hűtőláda felé lopakodott. A szíve szaggatottan vert a bordakosarában. A húgyhólyagja úgy feszült, hogy majdnem bepisilt. Koncentrált, hogy a légzése nyugodt maradjon – egyébként olyan sipákoló hang hagyta volna el a torkát, mint amilyet a madárfiókák hallatnak, mikor ételért csipognak. És mit esznek a fiókák? Kukacokat és férgeket. Az anyjuk kampós csőrében feldarabolja őket, és
visszaöklendezi. Férgeket, mint azt, ami még mindig ott fekszik a faház padlóján a halott férfi mellett. Leszámítva, hogy azok nem olyan nagyok. És nem olyan fehérek. Egymillió madár kéne, hogy megegyen egy olyan óriási férget. Keze a hűtőláda tetején motozott. A kristályos műanyagról a nyári piknikek jutottak eszébe. Egy jégággyal feltöltött hűtőláda, amiből kólásüvegek nyaka állt ki. Öt centi vastagra szeletelt dinnyefalatok. Átharapná a rózsaszín gyümölcshúst, és kiköpné a fekete magokat… a magokat, amik egy kicsit úgy néznek ki, mint a vértől megduzzadt kullancsok, ahogy így jobban belegondolt. A keze virslik, előrecsomagolt zsömlék és csokival bevont, ezüstcsomagolású csokicsókok között kotorászott. Ha egyet elvesz, biztos nem lesz baj, igaz? Egyébként is az övé volt. Az étel egyötöde őt illette. Úgyhogy mi van abban, ha meg akarja enni az ő részét az éjszaka közepén? Remegő ujjakkal kikotort egy négercsókos tasakot. Egy nyálcsík csillogó szalagként csüngött a tábortűz fényében. Gyorsan kibontotta a csokoládét, és bedobta a szájába. Rágott, és nyelt… Mielőtt az agya utolérte volna gépies kézmozdulatait, a tasak üres volt. Kent elvesztette a fonalat. Az ujjain és az ajkán barna csokimaszatok éktelenkedtek. Barna – ádámcsutkája az undortól hirtelen megemelkedett –, barna, akár a férfi gyomrából kifreccsenő trágya. Néma fürgeséggel levitte a hűtőládát a part közelébe. Az események innentől homályosak voltak. Kent csak pillanatnyi villanásokat és képeket tudott felidézni. Tépés és hasítás. Lapátolás és nyelés. Talán sírt is közben. Egy idő után felpillantott, és látta, ahogy Shelley nézi. Shelley, akinek aludnia kellett volna. Shelley, akinek az arca farkasszerű volt a holdfényben. Folytasd, tátogott Kentnek. Egyél csak! Élvezd! Mikor magához tért, a hűtőláda üres volt. A kitartó belső szívás tompa remegéssé csillapodott a hasában. Soha életében nem evett még ennyit. Ónos súllyal nehezedett rá a bűntudat. Elképzelte, ahogy az apja vádló szemmel körbenéz a helyszínen. Nem érted, apu, akart védekezni Kent. Nem tudod, min megyek keresztül. Én értem a gyengeséget, fiam. A börtönök tele vannak gyenge akaratú emberekkel. Utána Kent lelopakodott az óceánhoz, hogy lemossa a kezét és az arcát.
A hideg víztől rózsaszínek lettek az ujjai. Még ebben az órában is fény és mozgás látszódott a főszigetről. Vízzel teli kézzel visszasétált a hűtőládához, majd lemosta csokoládés ujjlenyomatait a fogantyúról. A tábortűz felé menet egy szomorúfűzfa árnyékában talált rá Shelley-re. Kent ökölbe szorította a kezét, és Shelley álla alá szegezte. – Ha beköpsz, a szart is kiverem belőled – suttogta. – Ha te mondod. Kent hátralépett. Volt valami Shelley nyájas arckifejezésében, amitől majdnem meghajoltak a térdei. – Tudod mit, Kent? – kérdezte Shelley. – Olyan büdös a szád, mint a szar. Mint a vattacukor, amire valaki rápisált. Nem érzed? Kent érezte. Azt a melaszos, édes bűzt azzal az ammóniás alsó jeggyel, amitől majdnem öklendezett. – Komolyan gondoltam, Shel. Tegyél lakatot a szádra! Visszacammogott a tűzhöz, és belebújt a hálózsákjába. De reggelre, annak ellenére, hogy megsemmisítette a hűtőláda egész tartalmát, a belenyilalló éhségtőrök már vissza is tértek. Newton újra rápillantott a karórájára: kilenc óra kettő. Reggie Watters szkiffjének már fél órája a rakparton kéne lötykölődnie. Nem vallott Mr. Wattersre, hogy késik. Nyugdíjba vonulása előtt ő volt a helyi Fedex depó logisztikai koordinátora; a pontosság gyakorlatilag beleivódott a vérébe. Watters kedvenc játéka volt társaságban, hogy ránézzen a csupasz csuklójára, mikor megkérdezik tőle az időt – Watters sosem hordott karórát –, és megmondta, percre pontosan. Durva. Mostanában talán egy vagy két perccel elvéti, de mégis, hogy fél órát késsen? Az bizony tényleg nagyon ritka alkalom volt. – Gondoljátok, hogy valami történhetett? – törte meg a csendet Newton. – Mr. Watters mennyi is, hetven? – Szerintetek vissza tudunk úszni? – nézett körbe Ephraim. Newton gúnyosan horkantott. – Meg vagy őrülve? Ezekkel az áramlatokkal? Itt rendezik az Atlanti Ironman Triatlont a Baker-öbölnél. – North Point felé mutatott. – Egyszer elmentem megnézni anyukámmal. A fickók kilőttek az óceánból. Annyira vacogtak a fogaik, hogy hallottam is. A legtöbbjük elhányta magát, annyira kimerültek. És azok atlétákvoltak. Felnőttek. És csak néhány kilométert úsztak. Innen a part majdnem húsz kilométer.
– És cápák is vannak – tette hozzá Shelley. A fiúk odafordultak. Shelley rókaképe a palaszürke víz felé fordult, az arckifejezése kifürkészhetetlen volt. – Na persze – hitetlenkedett Ephraim. Shelley megvonta madárijesztővállait. – Mondhattok, amit akartok. Az apám jó pár cápát látott. Mesélte, hogy egyszer néhány osztrigahalász fogott egy nagy fehéret Campbellton környékén. Beúszott a Cascumpec-öbölbe egy vihar után. Apa azt mondta, mikor az osztrigahalászok kihasították a gyomrát, két egész borosüveg csúszott ki belőle. Shelley apja alkalmilag osztrigahalászattal is foglalkozott, szóval ez akár igaz is lehetett. Ephraim ökölbe szorította a kezét, és végigszántott a combján. – Nem tudnánk építeni egy tutajt, vagy ilyesmit? – Oliver McCanty csónakjára mutatott. – Vagy megpróbálhatnánk beindítani azon a motort. Mit gondolsz, Max? – Miért nem várunk még? – kérdezett vissza Max. – Még csak fél órája késik. – Már majdnem háromnegyed órát – pontosított Newton. – Talán nincs semmi – vetette fel Max. – Talán csak székrekedése van. A beszóláson mindenki nevetett. – Az öreg Watters tényleg egy vén trottyos – tódította Ephraim. Viharfelhők gyülekeztek. A fiúk megigézve bámulták az eget. A szélvész végigsöpört a vízen, és önmaga visszhangja lett: a hang valahogy suhogó és életteli volt. A felhők lilás és koromfekete árnyalatokban játszottak, majd fehéresen izzottak, villámokkal telve felfuvalkodtak, akár egy hatalmas tüdő. Elszánt hadseregként szétterültek a vízen. Eső zúdult le az ólomszín felhőkből, hogy ködös szürkére fesse maga alatt a levegőt. – Talán az öreg Watters tudta, hogy vihar közeleg – tippelt Max. – Lehet, hogy ezért nem jött. – Akkor miért nem jött egyszerűen korábban? – szállt vitába Newton. – Tudta, hánykor kell jönnie. Miért hagyna itt minket egy erre közelgő nagy viharral? – Nem tudhatjuk, hogy nagy-e ez a vihar… – mondta bizonytalanul Max. Hamarosan kiszúrták az ezüstös takarót, amint ráborul a vízre – már ennek borongós színe volt. Fenyegető ponyvatetőként feszült az óceán fölé, arrébb tolta a kék eget, és kitakarta a napot. A víz mélyvörös színűre
váltott. – Basszus, ez nem néz ki jól – mondta tömören Kent. – Menedéket kell keresnünk. Felmentek a parttól a faház felé. Newton riadt pillantást vetett hátra a válla fölött. Az ezüstös lepel iszonyatos sebességgel közeledett. A kontúrjai kiélesedtek. Az áttetsző örvény összekötötte a vízfelszínt a kövér fekete viharfelhőkkel; jobbra-balra ringott, mint egy hulahoppkarikázó csípője. Egy ciklon. Newtonnak eszébe jutott, mikor egy ilyen pár éve lecsapott Abbotsfordra. Szétrobantotta a homokzsákok sorfalát a part menti sziklákon, és ízzé-porrá morzsolta őket. Felkapta a gazdag amerikai nyaralók millió dollárokat érő jachtjait, és úgy dobálta összevissza, ahogy egy hisztis kisgyerek csapkodja a játékait a játszószobában. – Be kell mennünk! – ordította túl a szirénázó szelet. – Vagy a föld alá. Gyorsan! Mire visszaértek a faházhoz, a zsindelyek – rideg rekk! rekk! hangokkal – már száraz csontokként zörögtek. Egy emberként álltak meg az ajtó előtt. A halott férfi bent volt. Riggs őrsparancsnok bezárva a szekrénybe. Olyan volt, mint visszatérni egy gyilkosság helyszínére – amiről közös megegyezéssel megesküdtek, hogy soha többé nem beszélnek. Villám lőtt ki egy sor gomolygó, lila felhőből, és élesen belehasított az óceánba. A vízből gomba alakú ragyogás támadt, mintha egy apró atombombát dobtak volna a tükrére. – Be kell mennünk. Most! – utasította a többieket Newton. – Menedéket kell találnunk, de nem odabent – ellenkezett Kent. Az arca olyan volt, mintha fehérítővel mosták volna ki, leszámítva az arccsontjai sárgás bőrpírját. – Nem akarom még egyszer látni azt az embert. Ephraim gúnyosan horkantott: – Te akartad annyira megnézni tegnap este, nem? – Az őrsparancsnok is bent van – tette hozzá Newton. Kent elállta a bejáratot. A triviális gesztusa olyan volt, mintha egy madárijesztőt tettek volna oda egy páncélterem őrzésére. A szél fullasztó fütyüléssel végigtépett a faház sarkain, olyan jajveszékelő hangon, mintha egy hegedű üveghúrjait recés vonókkal kínozták volna. – Betegek – mondta egyszerűen Kent.
– Betegek? – visszhangozta Newton. – Kent, az egyikük halott. – Akkor ő. Tim. Ő beteg. Az egész hely beteg. – Na, és mit szólsz ehhez, Kent? Mit szólsz, ha azt mondom, te vagy beteg. Shelley-től érkezett a hang. A fiúk szinte meg sem hallották: a szél lesöpörte a szavakat az ajkáról, és az általa leborotvált lombkoronák felé fújta. – Mi? – kérdezte Newton. – Ki beteg? – Nem nyilvánvaló? – mondta Shelley immár hangosabban. – Kent. Dögrováson van. Múlt éjjel láttam… – Fogd be! – Kent szinte zokogott. – Fogd be azt a mocskos szádat, Shel! – Múlt éjjel – folytatta Shelley, minden szót gondosan megnyomva – rajtakaptam Kentet, ahogy megeszi a kaját. Ellopta a hűtőládát, és levitte a vízhez. Mire odaértem, addigra már megette. És… Shelley folytatta volna, de Kent elé állt, és lekevert neki egy pofont. – Fogd be azt a kibaszott hazudós pofádat! Megöllek, te hülye kis faszkalap. Shelley csak ott állt. Vékony vércsík csorgott le kihasadt ajkáról, akár a sűrű nedv egy megcsapolt juharfából. Vajon észrevette, vagy érdekelte? Szemeinek üres kamráit párás fehérség lepte, amiben visszatükröződött egy partmeredély fölött becsapódó villám. Olyanok lettek, mint egy játék bohóc üvegszemei. – Ő tette – mondta lágyan Shelley. Már nem kellett olyan hangosan beszélnie: a fiúk csüngtek minden szaván. – Igen, ő tette. Minden kajánkat megette. Nem tudta türtőztetni magát – nem igaz, Kent? Ezért nem mondtam először semmit – sajnáltalak. Beteg vagy. Férges lettél. Kent az ajtónak támaszkodott. Úgy tűnt, a Shelley-nek kiosztott pofon az utolsó csepp maradék erejét is kiszívta. – Nem megyünk… be – mondta vontatottan. – Ide hallgass, Kent! – Ephraim hangja jeges volt, és fenyegető. Arca téglaszín árnyalatot öltött, ami lefelé kúszva rózsaszínre színezte a nyakát. – Megetted a kajánkat. Oké, tök mindegy, már megtörtént. De nem fogok itt állni, és azt várni, hogy mikor süt ropogósra egy villám. Szóval elmondom, mi lesz: gyorsan vedd számba a fogaidat a szádban! Készülj fel, hogy kábé a felének búcsút inthetsz, mert ha nem tűnsz el az utamból olyan két másodpercen belül, akkor fehér kis gyöngyöket fogsz köpködni a földre!
Meg sem várva a választ, Ephraim vállal nekiment Kent mellkasának. Kent úgy csuklott össze, mint egy kerti szék. Ephraim beviharzott a faházba. A gyomorforgató édesség kalapácsütésként csapott az arcába – egy elrohadt méhkaptárban lehet ilyen a levegő. Szél sikoltott át a fal résein – olyan hangon, mintha ezer teáskanna érte volna el egyszerre a forráspontot. A zsindely egy darabját letépte, hogy megmutassa a felettük dühöngő eget: villámcsapásokkal csíkozott sötétség borult rájuk. Betekergett az újonnan kelt nyíláson, hogy felkapja a véres gézdarabokat, és hátborzongató hópihékként pörgette körbe őket a szobában. – Le kell mennünk a pincébe! – ordította Newton. – Mi lesz az őrsparancsnokkal? – üvöltött vissza Max. Mind Kent felé fordultak, aki csak mostanra tudott feltápászkodni a padlóról. Villám ragyogott fel az égen, beáramlott minden repedésen, és behasított a faházba. – Ő beteg – mondta Kent. – Te is beteg vagy! – üvöltött rá Ephraim. – Én nem! – Kent kinyújtotta a kezét, de semmi nem bizonyította állítását. – Kurvára nem vagyok beteg! – Max – fordult hozzá Ephraim. – Kent beteg, vagy sem? – Szerintem talán igen – felelt Max. Nem azért, mert ezt szerette volna mondani, hanem mert egyszerűen nem lehetett másképpen. – Sajnálom, Kent. – Mekkora kibaszott nagy meglepetés! – vicsorgott Kent. A szél átmenetileg lecsillapodott. Ebben a halálos nyugalomban a fiúk meghallották Tim hangját a szekrényből. – Én beteg vagyok. Kent rámutatott az ajtóra. Önelégült lelkesedés terült el arcának feszesre húzott vásznán. – Látjátok? Most már látjátok? Max letérdelt a szekrényhez, és lehúzta a ragasztószalagot. Ki a franc tette ide? Elkezdte kiszedni az ajtó alá tömködött konyharuhákat, majd hirtelen megállt. Mi van, ha valami kimászik az ajtó alól? Az őrsparancsnok ujjai akár: vékonyak és boszorkányosan hosszúak, akár az éles végű vezetékek. – Nagy vihar közeleg – mondta az ajtónak. – Már itt is van. – Hallom, igen – Tim hangja furcsa volt. – A következőt kell tennetek:
szerezzetek néhány gyertyát és takarókat, és menjetek le a pincébe. – Mi lesz önnel? – Én… én azt hiszem, itt maradok, Max. Tim hangjának nyugodt reménytelenségétől hideg karmok fúródtak Max mellkasába. – Miért? – Tudod, miért, Max. A fiúk közül bárki is rosszul néz ki? – Aha, azt hiszem, Kent. – Nem vagyok beteg! – csikorogta szerencsétlenül Kent. – Befogod a szádat, vagy én fogom be! – vetette oda higgadt lenézéssel Ephraim. A szél még mindig csendesen fújt. Tisztán hallották Tim hangját. – Óvatosnak kell lennetek – mondta iszonyatosan fáradtan. – Akármi is ez, átterjed. Nem tudom, hogyan. De talán körbemegy mindenkin… körbe és körbe… annyira éhes vagyok, Max. Mennydörgés rázta meg fölöttük az eget, mintha két óriási fagerendát egymáshoz csaptak volna. A fiúk tarkóján lévő pihék égnek álltak. Egy vércsík csorgott ki a szekrényajtó alól. Max jéggé dermedt a látványtól. – Ön vérzik – suttogta. – Tényleg? – Tim nem hangzott meglepettnek vagy riadtnak. – Nem tudom, honnan jöhet. Egyáltalán nem érzem. Most pedig menjetek, Max! Menjetek le a pincébe! Gyerünk, siessetek!
BIZONYÍTÉKNAPLÓ, ÜGYSZÁM: 518C B-17-ES DOKUMENTUM (Személyes indíttatások) Dr. Clive Edgerton laboratóriumi naplója [Eredeti hangfelvétel után gépelt szöveg] A körzetből bekérve (Makepeace Road 220, North Point, Prince Edward-sziget) Brian Skelly tisztviselő, jelvényszám: 908 13. tesztalany. Alfa sorozat. CSIMPÁNZ (Marshall BioSzolgálat; RD–489 tenyészet) Életkor: 3 év 7 hónap. Nőstény. Alany teszt előtti súlya: 47,6 kilogramm
/Dátum: 09. 22./ MEGFIGYELŐ KUTATÓORVOS: DR. CLIVE EDGERTON 09:00 A módosított lárva [Genetikus újraegyesítés Y8.9-0] bejuttatása injekcióval. Alany éber és aktív. Élvezi a nagyobb, hintával felszerelt, acéltükrös és kismedencés szobát. Nincs külső jele nyugtalanságnak vagy fájdalomnak. 10:00 Alany változatlan. 11:00 Alany változatlan. 12:00 Alany változatlan. 01:00 Alany változatlan. 01:54 Alanyon a szenvedés jelei mutatkoznak. Járkál a ketrecében. Sorozatos hangokat hallat… éles, kutyaszerű nyüszítést. 02:13 A járkálás folytatódik. A hangok magasabb és feltehetően fájdalmas visítássá fokozódnak, majd elhalkul. Alany agresszívan vakarja a farokrészét. Kis mennyiségű vér megfigyelhető. 03:09 Alany a ketrecbe helyezett összes ételt elfogyasztotta. Megközelítőleg két és fél kiló hámozott és felkockázott gyümölcsöt, fél kiló közönséges lisztbogarat, 2,2 kiló gyökeres zöldséget. Az alany teljes testtömege tíz százalékának megfelelő ételt fogyasztott el kevesebb mint negyven perc alatt [02:29– 03:07]. Alany nem képes teljesen elrágni az élelmet. Alany karalábégumókon fulladozik. Alany felöklendezte az említett karalábékat. Röviddel később megint elfogyasztotta. 04:00 Alany továbbra is agresszívan vakarja a farokrészét. Még több vér. Két liter vérveszteség? Fennáll a végbélrepedés lehetősége. 05:00 A vakarás jócskán csökkent. Észrevehető behorpadás a bordák alatt. Gyors súlyveszteségre utal, habár talán egy kissé lassabb ütemben, mint ami a rágcsáló és macskaféle alanyokon megfigyelhető. A súlyveszteség még mindig túlságosan gyors a gyakorlati alkalmazáshoz. 05:23 Látható bőrredők gyűrődnek az alany medencecsontjánál. A szemek besüppedtek a koponyába. Nyilvánvaló
szövetcsökkenés. Alany viselkedése békés, és láthatóan zavartalan. A féregnek narkotikus hatása van? [későbbi jegyzet: lásd H. diminuta transzfekciós esettanulmány] 05:45 Egy nagy méretű féreg bukkan ki az alany végbélnyílásán. Körülbelül tizennyolc centiméter hosszú. Látható szövetkárosodás, duzzanat és vörösség jelentkezik a megjelenés helyén. Végbélsüllyedés lehetséges. Az alany nem mutatja a nyilvánvaló fizikai fájdalom jeleit. A féreg most kb. harminc centiméter a rögzítés időpontjában… hatvan… hetvenöt centiméter. 05:50 Alany járkál a ketrecében. A mozgása lomha és bizonytalan. A kibukkant féreg – immár százötven centiméter – kitekeredik az alany ánuszából. A féreg középtájt vastagabb: egy közepes méretű elektromos kábel átmérője lehet. 05:52 A féreg teljesen távozott az alanyból. Megközelítőleg három méter hosszúságú. Spirális orsóban fekszik a puszta betonon. Alany láthatóan nincs tudatában, hogy kitolta a férget. A szemek üvegesek és távoliak. A falakba ütközik. Dezorientáltság megfigyelhető. 06:12 Véres hab bugyog ki az alany szájából. Sűrű, krémes hab, olyan, mint a tejhab. Alany meglepő erővel löki ki magából a habot – elég erősen, hogy egyazon időben bőséges vér lövelljen ki az alany orrából. [teszt utáni eredmény: a hab elemzése kimutatta, hogy tele volt törpeférgekkel] Alany láthatóan nincs tudatában a traumának. 06:30 Megerősített végbélsüllyedés. Ököl méretű súlyos vérömleny tisztán kivehető a vastagbél alsó részén. Mélylila színű. Alany nem mutatja az egyértelmű nyugtalanság jeleit. 07:00 Alany nehézkesen egy szalmakupacra fekszik, és alszik. 08:00 Alany továbbra is alszik. Gyors tüdőemelkedés. 09:00 Alany továbbra is alszik. [teszt utáni eredmény: a ketrecen belüli hangokat rögzítő mikrofon hallható tekergésre utaló hangokat rögzített. A hang 09:13 és 09:16 között hallatszott. Hipotézis: a hang az alany belsejéből hallatszott?] 10:10 Alany hirtelen felébred. Szemei nagyon tágak. A látható fehér részeket elpattant vérerek hálózzák be. Az alany nagyon gondterhelt. Arcát és testét karmolja. Alany kontrollálatlanul
makog. 10:12 Alany megint nyugodt. Kedvetlenül lóg a hintáról. 10:14 Alany beleül a medencébe. Egykedvűen vizet spriccel magára. A külső sebek vörösre színezik a vizet. Az alanyon külsérelmi jelek láthatók. Duzzanatok a mellkason, a karokon és a lábakon. 10:16 Alany csomókban tépkedi a szőrét. Alany megdöbbent, és ködös arckifejezéssel nézi a szőrcsomókat. 10:17 Alany lenyeli a saját szőrét. Alany szőrt tép a karjából, hasából és nyakából. Alany még több szőrt nyel le. Vér látható… elég sok vér. 10:42 Alany kilép a medencéből. Nagyon nehézkesen mozog. A bordák kiugranak. Az alany koponyavonala látható a bőr alatt. Sok szőrt erővel tép le a testről és az arcról. 10:43 Alany az acéltükörre mered. Alany, úgy tűnik, magát vizsgálja. Finoman megtapintja a tükröt. 10:45 Alany megtámadja a tükröt. Nagy erővel nekiütközik. Alany vérnyomokat hagy az acélon. Az alany kaparja és kaparja, és üti az öklével a tükröt, mintha szeretné eltörni, mintha szeretné szétzúzni a tükörképét. 10:46 Alany elmegy a tükörtől. Alany lefekszik a betonra. Halk, nyöszörgő hangokat hallat. Ugyancsak sziszegő hangokat. 11:00 [dr. Edgerton elhagyja a megfigyelőszobát. dr. Nathan Erikson átveszi a megfigyelést] 11:15 Alany… al-al-alany… Jézusom. Jézus Úristen… az alany… az alany… az alany már nem alany többé. Úgy értem, szent isten, még az? Hogy lehetne? Az alany inkább áll csontokból, mint bármi másból. Az alany… Jézusom, szegény pára! Szegény szerencsétlen állat… Én csak… Clive, te szemét… ez… ó, Jézusom. Próbál mozogni. A-lany… a nőstény… próbál odamászni valamihez. Nem tudom, mih… mi a franc az? Az alany… jaj, Krisztusom! Jaj, ez nem lehet… az alanynak nyilvánvalóan végbélsüllyedése van. A féreg innen – most már meg tudom határozni féregként az összetekeredett formát a padlón – innen távozott a testéből. Az alany a féreg felé mászik. A féreg hosszú, fehér és olajos. Az alany testét és arcát duzzanatok borítják. Úgy néznek ki, mintha nagyon nagy és
borzalmas méhcsípések lennének. Néhány akkora, mint egy golflabda. Az alany szája kinyílik, és bezárul a semmin. A semmin. Átharapta a nyelvét. Az alany sziszeg – nem hiszem el, hogy ő maga adja ki ezt a hangot. Úgy hiszem, valamiképpen a férgek adják ki. Az alany elér a kibújt féregig. Az alany játszik a féreggel… pöckölgeti egy ujjal… a féreg… ó, édes istenem, édes istenem, ne csináld ezt… jaj… jaj… az alany… az alany megeszi a férget. Az alany betömi a férget a szájába. Megeteti magát a féreggel. Megette a férget. Az egészet. Eltűnt. Az alany nyivákol. Fulladozó kismacska hanggal. Nyivákol, és egy helyben fekszik. A duzzanatok pulzálnak… azt hiszem, látok… bazmeg, ne… Jézusom. Jézus Úristen… CLIVE! 11:23 [dr. Erikson elhagyja a megfigyelőszobát, dr. Edgerton visszatér.] 11:24 Úgy tűnik, a sebek felszakadnak az alany egész testén. Férgek szabadulhattak el a belső falakon. Bementek az alany izomrétegei közötti varratok réseibe. Jelen pillanatban távoznak a repedéseken keresztül, átrágják magukat az alany megduzzadt bőrén. Kisebbek, mint a végbélen keresztül távozott féreg. Cérnavékony példányok. 11:28 Jó pár nagyobb példány tör át az alany arcán. 11:32 Alany álló pozícióba rendezi magát. Alany körbe-körbe tekereg, és magát karmolja. Fertőzött bőrt tép le magáról. Puszta csont látszódik az alany bal könyökén. Alany felettébb nincs tudatában a testi pusztulásnak. 11:36 Alany hosszú csík bőrt tép le a homlokáról. A szemek szinte fehérek. Szürke hályog? Retinális elzáródás? A vér szabadon folyik. Az alany nem hallat fájdalomra vagy szenvedésre utaló hangokat. Módszeresen bőrt tépked. Több fehér cérna tekergőzik a homlok szétmarcangolt szövetei közt. 11:40 Két nagy méretű féreg áttör az alany szemlencséin. A férgek elárasztják a szaruhártyát. Hét és fél centiméter hosszúságú férgek, elég vastagok, kiugranak az alany szemgolyójából, igen elevenen tekeregve. 11:42 Alany vakon fogyasztja saját letépett bőrét. 11:47 Alany mozdulatlan. Férgek fonódnak egymásba az alany testén. Nemzőfolyamatot folytatnak?
11:50 Alany mélyet lélegzik. A mellkas nem emelkedik fel többé. 11:55 Alanyt elhaltnak nyilvánítom. A férgek továbbra is mozognak, habár nem olyan energikusan. 12:15 Külső féregmozgás elhalt. Alany alhasi része továbbra is finoman pulzál. 12:33 Nagy mennyiségű féreg lökődik ki az alany végbélnyílásán és száján. 12:40 Minden szerv elhalt. Javasolt a fertőtlenítés, valamint hulladékelszállítási folyamatok. Teszt vége. Teszt időtartama: 15 óra 40 perc Alany teszt utáni súlya: 20 kilogramm Teljes súlyveszteség: 27,6 kilogramm
21 Mielőtt lementek volna a pincébe, kitört a harc. Ephraim tűvé tette a ház szekrényeit, hogy megtalálja a gyertyákat és egy csomag gyufát. Fürgén megkerülte a halott férfit, akinek a végtagjai tragikus szögbe merevedve álltak el a testétől, és akinek a testén muslicák csillogtak. Newton elrohant a tűzrakó helyhez, és felkapta a hálózsákjaikat, közben riadt pillantást vetett az óceánra. A víz iszonyatosan háborgott. Az őt korbácsoló széltől úgy érezte, hogy a talpa már nem igazán érinti a talajt. Elsietett a faház mellett, hogy utolérje a többieket. Ephraim kivágta a pinceajtót, a furnérlemez remegett a szélben. Úgy lobogtak az ásító bejárat előtt lógó pókhálók, mintha a legfinomabb selyemből lennének. A föld erjedt aromája csapta meg az orrukat. Az ég vérhólyag színét öltötte magára – csak egy gyenge fénysarló sütött be a pincébe. Az első pár poros lépcsőfok még látható volt, de a lépcső többi része homályos árnyékba veszett. Ephraim Kentre mutatott. – Bocs, haver. Te nem jössz le velünk. Kent arca a sokktól a dühön át az elmondhatatlan rémületig
bukfencezett, ahogy felmerült a lehetőség, hogy egyedül kint hagyják. – Nem teheted… – Néma könyörgéssel széttárta a karjait. – Nem teheted csak így… Ephraim összefonta a karját. – Te megtetted az őrsparancsnokkal. Max látta az Ephraim arca mögött cikázó különös elektromosságot: kegyetlen feszültség reszketett a bőrében. – Az más volt – lehelte erőtlenül Kent. – Nem hinném. Szerintem okos dolog volt. – Ephraim amolyan színházi előadás utáni udvarias tapssal összecsapta a tenyerét. – Nagyon okos. – Nem hagyhatjuk csak így kint, Efi. Ephraim lecsapott Newtonra. – Te akarsz lenni a következő, aki elkapja? Ki akarsz osonni az éjszaka közepén, hogy megegyed mások összes kajáját? – Sajnálom – suttogta Kent. Ephraim a füléhez tette a kezét. – Mit mondtál? Nem hallottam. – Sajnálom – könnyek remegtek Kent szempilláin. A fiú esedezve előrenyújtotta remegő kezeit. – Csak engedd, hogy lejöjjek veletek! Kérlek. Ne hagyjatok itt kint! – Nem fog menni – felelte hidegen Ephraim. – Mit fogunk csinálni, Efi? – Max a viharra mutatott, ami már veszélyesen közeledett a szárazföldhöz. – Csak úgy itt hagyjuk? – Visszamehet a faházba – felelte Ephraim. – Már úgyse számí… És ekkor Kent megpróbált Ephraimet fellökve berontani a pincébe. Tegnap még ennek a konfrontációnak a kimenetele kétesélyes lett volna, akár egy feldobott érme szeszélyes pörgése. Most szánalmasan egyoldalú volt. Ephraim ösztönösen megtaszajtotta Kentet. Az arca hirtelen összerándult az undortól, ahogy arrébblódította a társát, mintha a fiú egy zsák zizegő bogár lenne. Kent elterült. – Efi, ne izélj… – kezdte Newton. Ephraim ajka lekonyult. – Te csak maradj ki ebből, te dagadt szarzsák! Kent feltápászkodott, és újra megindult. Egy pillanatig úgy tűnt, Ephraim félreáll – gyötrődő arckifejezése alapján az összecsapás és az elengedés között viaskodott –, ám végül az indulat győzött. Behúzott egy gyomrost Kentnek. Az ökle valami borzalmas módon süllyedt Kent
gyomrába: mintha a fiú teste Ephraim ökle köré rendezve üdvözölte volna a kézfejet. Kent hevesen lélegzett. – Maradj ott, ahol vagy! – utasította Ephraim. De Kent mégis felegyenesedett. Úgy festett, mint valami vértelen teremtény, amint épp felkel a sírjából. Sápadt fényű arca olyan volt, mint egy dengue-lázas betegé. A többi fiú csöndes gyűrűben állt Ephraim és Kent körül, ugyanabban a gyűrűben, ami természetes módon kialakul minden iskolaudvaron, mikor úgy fest, verekedés lesz. A zuhogó eső celofánként tapasztotta testükhöz hosszú ujjú ingeiket. Ephraim ösztönösen kitört Kent felé. Ha az anyja látta volna, észrevette volna azt a gyors, vakmerő dühöt a szemében, ami annyira az apjára emlékeztette. Efi ökle sebesen járt előre-hátra, mintha visszataszítaná Kent sárgás bőre. Röviddel ezután Kent homlokán tojás méretű púp nőtt, az orrából vércsík csordogált, és a bal szeme teljesen bedagadt – az a fajta seb volt, amire nem sokat kell várni, hogy befeketedjen. Kent kinyújtotta a karját, az ujjai görcsösen kiegyenesedtek és bezárultak. A bőre úgy nyílt szét, mint a krepp-papír, túl szorosan kifeszítve arca kemény körvonalaira. Vér csordult le a sebeiből, csakhogy az erős szél azonnal el is mosta. Kent szólni próbált, miközben Ephraim ökle ütemesen dolgozott rajta. – Sajnálom – dadogta bűnbánóan, a hangját szinte lehetetlen volt hallani a zengő viharban. – Sajnálom, sajnálom, sajnálom… Ephraim ökle szétzúzta Kent állkapcsát. Vér fröccsent az elektromossággal telt levegőbe. Ephraim bütykei kihasadtak. Egy örökkévalóságnak tetsző idő után végre megállt. A szeme még mindig vadul villogott, az orrlyukai kitágultak. – Kint maradhatsz vele – lihegte Newton felé. – Te döntesz. De ő nem jön le. A fiúk keményszívű része rájött, hogy Kent megérdemelte ezt. Ha az ember kér egy nótát, a dudást is ki kell fizetni, mikor az a fizetségét követeli. – Nem hagyhatjuk csak így itt, Efi! Ephraim Newton elé állt. – Itt hagyhatjuk, és itt is fogjuk. Vagyis én itt fogom – és Max is. És szerintem Shelley is. Shelley már félúton járt a pincelépcsőn. A többi fiú ott állt a zuhogó esőben, a villámok lándzsaként fúródtak be a fák fölött. Ephraim Maxhez
fordult. – Gyere, haver! Menjünk! Max követni kezdte Ephraimet… majd körbenézett. Sötét felhők gyülekeztek a fejük felett, éjszakát teremtve hirtelen. A villámok fénye megvilágította arcuk rángatózó kontúrjait. – Efi, hé, ember! – nézett rá Max. – Nem tudnánk legalább valami biztonságosabb helyet találni neki? A két fiú szemtől szemben állt egymással, vizes pólójuk hozzátapadt a mellkasukhoz, a szívverésüktől reszketett a bőrük. Valami elvonult közöttük – egy finom szakadás, egy nem elegáns búcsú. Talán szükséges volt, talán nem, de megtörtént. Mindketten érezték. Efi szólalt meg: – Van fogalmad róla, milyen hülye vagy, Max? – Ne zárd be az ajtót! – válaszolta Max, állva Ephraim pillantását. – Visszajövünk. Gyere, Kent! A három fiú körbejárta a faház oldalát. A szél olyan elemi erővel fújt, hogy mindenből sikoltást préselt ki, amihez hozzáért. A gerendák sikoltottak, ahogy a szél végigsüvített merev éleiken; a fák sikoltottak, ahogy a széllökések azzal fenyegettek, hogy gyökerestül kitépik őket a földből; még az üveg is sikoltott – vékony, borotvaéles füttyentéssel –, ahogy a szél az összes lap között végigtáncolt. Olyan keményen zuhogott az eső, hogy a fiúk úgy érezték, kihasad az arcuk és a karjuk: mintha papírvágó kések között járnának. Kent megbotlott, és a karjával kapálózott egyensúlyért. Max ösztönösen felé nyúlt – Newton a csuklójára kulcsolta a kezét. A fiú megrázta a fejét, és azt tátogta: Nem érhetsz hozzá. Kent kitépte magát a sáros pocsolyából, a bakancsai csúszkáltak – egyszerre csak túl nagynak tűntek, a lábfeje ide-oda úszott bennük –, és követte Newtont a farakás felé. A rakást betonblokkok és fasor vette körbe; a szél itt nem volt olyan elviselhetetlen. – Maradj itt! – Newtonnak kiabálnia kellett, hogy hallják. Kent térdre esett, túl fáradt volt vitatkozni. A fiúk összehajtották a ponyvát a farakáson, és Kent reszkető vállaira borították. Fülbemászók, ezerlábúak, fatetvek és kullancslegyek a vihartól megriadva fészkelődtek a halott fadarabokban. Csúsztak és rángatóztak a sárban, apró lábaikkal felmasíroztak a ponyván. Max odanyúlt, hogy lesöpörje őket, és habár visszataszította a gondolat, hogy hozzájuk érjen, az sokkal inkább
borzasztotta, hogy rátelepednek Kent bőrére és hajára. Newt megint megfogta a kezét. Kentet láthatóan nem zavarták. Kidülledt szemekkel követte a nyüzsgő bogárhadat. – Nemsokára visszajövünk érted! – mondta Newton. Kent feje elfordult. A mozdulat gépies volt, akár egy esőben felejtett játék kutyáé. Villám cikázott át az égen, és olybá tűnt, a húsába csap, és átvilágít rajta, akár egy csontvázszobron. Az ajka olyan vigyorra húzódott, hogy Maxnek libabőrös lett a tarkója. Egy fülbemászó tekergett Kent hallójáratánál, átmászott az arcán, és úgy lógott le a fiú alsó ajkáról, mint egy tekergőző esőcsepp. – Kent – lehelte Max, miközben a borzalom úgy markolászta a gerincét, mint egy kúszónövény. – Van egy… Kent nyelve átkígyózott a fogai közt, szeretetteljesen körbeölelte a fülbemászót, és a szájába húzta. A szemeit egy pillanatra sem vette le a fiúkról. Newt megmarkolta Max vállát. – Indulnunk kell. Most.
22 Mikor Ephraim nyolcéves volt, az édesanyja elvitte a kolumbáriumba, ahol a nagymamája holtteste nyugodott. Emlékezett arra a türelmetlen kíváncsiságra, amit előtte érzett. Akkoriban Ephraimben még egészséges kíváncsiság lakozott a halállal kapcsolatban. Emlékezett az enyhén fanyar szagra, ami megcsapta őket a gránitpódium bejáratánál. A halál sterilizált szaga. Nem a csatamezők légyszaros bűze azzal az édességgel, ami kis túlzással kellemesnek is nevezhető – talán grillezett sertésszelet? –, és ami az érzéki hasonlóságtól még gyomorforgatóbb volt. Ez fertőtlenített és tolerálható volt. Egy ammóniás molyirtószag, amely rátelepedett a finom oszlásra. Ephraim ugyanezt az átható szagot érezte, ahogy lemászott a faház pincéjének lépcsőin. A szíve nyugtalanul ficánkolt – mi halt meg itt lent? Ephraim nézte, ahogy Max és Newton a faház mögé viszi Kentet, és a
szél úgy cibálja a ruháikat a testükön, mint egy cafatokra szakadt, kint felejtett zászlót. A megbánás apró tűhegye fúródott a szívébe. Veszekedett Maxszel, hogy otthagyják-e Kentet – és ők sohasem veszekedtek. Harag dübörgött Ephraimben, a nyakát kiverte a forróság. Egy ököl sem lendült, de ennek ellenére ugyanúgy harc volt ez is. Nyugtalanította és összezavarta, ami történt. Ephraim eredendően éles igazságérzettel rendelkezett. Az apjától örökölte: azt kapod, amit megérdemelsz. Ez az egyetlen szólás, amire vissza tudott emlékezni tőle. És az apja most megkapta, a börtönben. Kent megérdemelte a betegségét, nem? Megkapta, amit megérdemelt. De ettől ő hova kerül? Egy pincébe Shelley Longprével – az utolsó felállás, amit valaha kívánt. Behúzta az ajtót, és belülről rátolta a zárnyelvet. A szél és az eső dühöngve csapkodta fölöttük a faházat. A csapott hátú lépcsőfokok nyögtek a talpa alatt. Hosszú, zilált nyúlványok lógtak finoman Ephraim arcába: olyanok voltak, mint egy természetellenesen hosszú házi kaszáspók lábai. Meggyújtotta az egyik gyertyát, amit a faházban guberált. A fény megvilágította Shelley arcát – a bőre úgy festett, a saját fényét sugározza, zsíros világosságot, mintha szentjánosbogarakat varrtak volna be a pórusaiba. A hullámzó gyertyafény formátlan szörnyalakok árnyékait festette a pince falaira. Fák és növények gyökérzete lógott le a plafonról. Ephraim végigjárta az üreget. Üres pusztaság. Egy dohos csónakponyva hevert az egyik sarokban. A kupac mintha kitágult és összement volna a szeszélyes fényben. – Ülj le, Efi! Shelley keresztbe tett lábakkal ült a földön. Ahogy hosszú végtagjai összekulcsolódtak, a térde és a könyöke egymásba ért, enyhén rovarszerű benyomást keltett, akár egy védekezően kuporgó krumplibogár, aminek csak a szürke kitinpáncélja látszik… vagy mint egy olyan csótány, ami feliszkol a lefolyócsövekben, mikor vihar van a szigeten – az a fajta, ami sziszeg, ha rácsap az ember. – Kösz, jó vagyok itt. – Igazad volt – mondta Shelley. – Kenttel kapcsolatban. Megérdemelte. Magának csinálta. Valami ledobta a láncait Ephraim mellkasában. Nem utálta Kentet – ez igazságosság kérdése volt, ennyi az egész. Azt kapod, amit megérdemelsz.
– Max megérti majd – búgta lágyan Shelley. – Még Newton is. Nem kell sok idő, és belátják, mennyire igazad volt. Volt valami furcsán andalító Shelley monoton, vontatott beszédében. Ephraim lomhának érezte magát, és egy kissé émelygett – az a boldogságérzet, amit akkor tapasztalt a gyomrában, miután lenyomott egy menetet a Break Dance-en a montague-i vidámparkban. – Gyere! – Shelley megpaskolta a földet. – Ülj le! Inkább hangzott finom utasításnak, semmint kérésnek. Ephraim leült. Shelley testéből melegség sugárzott, nedves és furcsán sós, akár egy vulkanikus tengeri barlangból szálló levegő. Átvetette egyik sápadt, ostorszerű karját Ephraim vállán – az olajos, sima, szőrtelen nyúlvány selymesen és súlyosan nehezedett rá, akár egy nehéz gumitömlő. Az ujjai Ephraim csupasz bőrén doboltak; Ephraim le akarta söpörni magáról, ízléstelen melegüktől enyhén felfordult a gyomra, de a rátelepedő narkotikus lomhaság megakadályozta ebben. Shelley karja kissé megfeszült – erősebb volt, mint amilyennek látszott –, amint közelebb húzta Ephraimet. – Most te vagy a főnök, Efi. Hát nem fantasztikus? Így kellett volna lennie az elejétől, nem? – Engem ez… ez most nem annyira érdekel. Shelley sokatmondóan mosolygott. – Persze, hogy nem. – Nem érdekel. Tényleg. – A felgyülemlő harag úgy égette Ephraim torkát, mint egy epekő. – Fogd be a kurva szádat, Shel! Shelley továbbra is kitartóan mosolygott. Egy idióta féktelen vigyorával. Apró fogai voltak – Ephraim ezt eddig még nem vette észre. Mint a kukoricaszemek. Sárga lepedék keretezte az összes fogát. Mosott már Shelley valaha is fogat? Egyáltalán valami olyan, mint Shelley, gondol az ilyen dolgokra? Valami olyan, mint Shelley?, gondolta Ephraim. Valaki. Arra gondoltam. Vala-ki. – Nyugi, Efi! A te oldaladon állok. Hova a francban ment Max és Newt? Ephraim pokolian kívánta, hogy bárcsak itt lennének most; minden jobb, mint itt kuporogni (csapdába esni?) ebben a nyirkos pincében Shelley-vel. Kint villámlott, a fénye bevilágított a pinceajtón egy felvillanó vaku vakító izzásával. Olyan erővel dörgött kint az ég, hogy úgy tűnt, letépi a pinceajtót fölöttük, amitől
Ephraim szíve vadul dörömbölt a szegycsontján. – Jézusom, Efi… Shelley Ephraimre meredt – a kezére. – Mi van? Shelley keze lecsúszott Ephraim válláról. Elhajolt, nagyot nyelt, a szemei Ephraim kezére szegeződtek. A kihasadt, véres kezére. – Mi a faszt nézel, Shel? – Semmit. Csak… nem, semmit. Ephraim karja előrenyúlt, hogy megmarkolja Shelley pólójának a nyakát. Shelley undorodva nyüszögött, a sarkaival a port rugdosta, ahogy hátrébb próbált iszkolni. Eldöntötte a gyertyát. – A körmeid! – köpködte bugyborékoló visítással. – Azt hiszem, láttam valamit mozogni a körmöd alatt, Efi. Ephraim keze lecsúszott Shelley pólójáról, az ujjai ökölbe záródtak remegő álla alatt. A sötétség fojtogatóan, fullasztóan körbezárta őket, és minden levegőt kipréselt a tüdejéből. A bőr a körmei alatt – a bőr, amire sosem gondolt úgy, mint diszkrét testrészére – most új, pokoli frekvencián kezdett szirénázni. – Mi-mit láttál? – Valamit – Shelley csak ennyit mondott. – Valamit. Newton ökle püfölte a pince ajtaját. – Efi! Nyisd már ki, haver! Ephraim megpróbált felállni. Nem ment. Minden erő elhagyta a testét. Gombóccá zsugorodva lekuporodott, a térdeit szorosan a hasához húzta. – Efi! Shelley egy hosszú pillanatig hezitált, mielőtt felmászott volna a pincelépcsőn. Newt és Max jött le, csöpögve és szélfútta külsővel. Ephraim szíve megdobbant a látványra. – Megvagy, ember? – kérdezte Max. Igen, gondolta hideg dühtől reszketve Ephraim. Nem volt ott semmi. Egy kibaszott dolog se. Faszkalap Shel. Megölöm. – Nem történt semmi, Efi – szólalt meg zsírosan vigyorogva Shel a sötétből. – Valszeg tévedtem. – Miről tévedtél? – nézett rá Newt. – Semmiről! – ordította Ephraim, és a következő másodpercben felhangzott egy recsegő-ropogó törés, ahogy a nagy tölgyfa majdnem
pontosan fölöttük kidőlt. BUMM! A pince levegője mintha összesűrűsödött volna, és hidegen szétáradt a fiúk tüdejében. A fa borzalmas puffanással lezuhant a földre, és még pattant is egyet. A pince plafonja szilánkosra tört – hideg fénypászmák világítottak át a szétzúzott zsindelyeken. Aztán fenyegetően lefelé púposodott. – Jaj, istenem! – suttogta Max. – Az őrsparancsnok… Bizonytalanság írta magát öles betűkkel a fiúk arcára. Ahogy az eső és a szél egy pillanatra lecsillapodott, meghallották Kentet a pinceajtó előtt. – Kérlek, kérlek! – könyörgött hisztérikus visongással. Úgy kaparta az ajtót, ahogy egy kutya nyüszít, hogy bejöhessen egy hideg éjszakán. Ephraim elkapta Max tekintetét, és állta a pillantását. Nem szóltak egy szót sem. Végül Ephraim lehajtotta a fejét, ráfújt a szemébe lógó hajtincsére, és eltökélt lépésekkel előresietett. A szívébe költöző félelem legalábbis egy időre valami mássá változott át – egyfajta megtörhetetlen elszántsággá. Ez tűnt a legjobb vagy talán az egyetlen módnak arra, hogy gátat vessen a rettegésének. Elhúzta a zárnyelvet, és kivágta az ajtót. Eső záporozott be a bejáraton. A villámlás megvilágította Kent rángatózó, borzalmas arcának körvonalait. – Gyere be! – mondta Ephraim. – De tőlünk távol kell ülnöd. Sajnálom. Kent szánalmasan bólintott, és bevonszolta magát a sarokba a csónakponyvához, amit magára terített. Max elkapta Ephraim pillantását, amint Kent sebeit nézi, majd a saját felhasított bütykeit. Nem volt nehéz kitalálni, mi járhat a fejében.
Nathan Erikson a Szövetségi Nyomozó Hatóságnak eskü alatt tett vallomásából a Falstaff-szigeten történt események kapcsán: – Mindenekelőtt tisztázzuk, miről is beszélünk most! Egy diétás kiegészítőn dolgoztak? – Egy pirulának készült. Ez a Szent Grál, nem? Egy pirula, amit lefekvés előtt bekap az ember. Egy kis fehér pirula. Ez volt az ötlet. – És ez a pirula miből is készült volna? – Szőlőcukor-sűrítményből. Ismeri azokat a szívecske alakú
cukorkákat, amiket Valentin-napon árulnak? Ugyanaz a cucc. Gyakorlatilag pneumatikus nyomással formába öntött cukor. – Úgy érti, placebo? – A cukorpirulákkal szokták hagyományosan tesztelni a placebohatást – de nem, ezek teljesen töltve voltak. – Akkor miért kellett a cukorpirula? – Bármilyen beviteli metódus működött volna – akkor miért ne legyen valami édes? A helyzet az, hogy a dr. Edgerton által kifejlesztett galandféreg mutagén törzse hihetetlenül kemény. Becsomagolható egy dextrózpirulába, és kilőhető az űrbe is. Ha egy emberszabású emésztőrendszerrel rendelkező lény megtalálná ezeket az űrben lebegő pirulákat ezer év múlva, és lenyelné, ezek a férgek lepetéznének és szaporodnának. A férgeknél semmi sem jobb a túlélésben. – Szóval ezeket a férgeket becsomagolták egy cukorpirulába. – A petéket. Liofilezéssel, ahogy a G. I. Joe képregények hátoldalán hirdetett Kagylórák játékot – fagyasztva szárított eljárással. Az alvó állapotú peték lárvákká növekednek, és később teljesen kifejlett férgekké válnak. – És az volt az elképzelés, hogy az emberek elég kétségbeesettek lesznek ahhoz, hogy elfogyasszák ezeket a pirulákat a fogyás reményében? Ezt várta dr. Edgerton és a csendestárs-per-mecénás gyógyszertársasága? – Az emberek máris elég kétségbeesettek. Nem hallott még a galandféreg-diétáról? Vannak emberek, akik romlott marhahúst esznek, hogy férgesítsék magukat. Közel sem olyan szokatlan, mint hinné – Észak-Amerikában illegális, igaz, de a mexikói étrendklinikák jól menő piacot bonyolítanak le ezzel. – Miért ajánlott volna jobb alternatívát az önök módszere? – Egy normál, simafejű galandféreg remek fogyókúrás segítség… ha az illető bélrendszerében marad. A gond az, hogy a férgek vándorok. Elkószálnak a testen belül. Kiúsznak a belekből – vagy tűhegynyire átszúrják a bélfalat –, és betokosodnak a májba, az agyba, a szembe vagy épp a gerincoszlopba. Egy agyba tokosodott férget rákként mutat ki egy CT-felvétel. És ugyanolyan károkat is tud okozni. De a módosított féreg, amin dolgoztunk, be lett volna zárva a
gazdatest beleibe. Tudja, mint azok a villanypásztorok, amiket a marhafarmokon szerelnek fel, hogy a rétjükön tartsák a teheneiket. Dr. Edgerton azon fáradozott, hogy újraépítse a féreg alapvető DNS-képletét, hogy azon nyomban elpusztuljon, amint átfúrja a bélfalat. A lényeg az volt, hogy legyengítse a természetes immunrendszerét, ami által sokkal fogékonyabb lenne a fehérvérsejtek támadásaira. A fehérvérplazmák úgy ennék át magukat dr. Edgerton férgein, mint a sav. Akárhogy is, ez volt az elképzelés. – És mikor az illető eléri a kívánt súlyt? – Egy szájon át bevehető antibiotikum pár nap alatt kisöpri a féregkolóniát. Egy kétpirulás megoldás, ahogy mi hívtuk. Az egyik, amitől megkapja a férgeket, a másik, ami kipucolja. – És mindeközben? – Áldásos kilókat veszt a vásárló. – De a féreg, amelynek a fejlesztésében ön is segített dr. Edgertonnak, nem a tervek szerint viselkedett, igaz? – Ez így enyhén szólva is finoman megfogalmazott állítás.
23 Idővel a szél elhallgatott. A vihar az északi tenger felé vette az irányt. Mindenhol víz csöpögött körülöttük; borzalmasan hangosnak tűnt, ahogy minden csepp ploccsanó visszhanggal ért földet. A fiúk remegve és átázva összebújtak a pincében – mind, leszámítva Kentet, aki tőlük elszigetelve ült a ponyva alatt. – Meg kéne néznünk az őrsparancsnokot – szólalt meg Newton. Ephraim bólintott. – Kent, te maradj itt! Kent arca sápadt és lidércszerű volt a csomagolóvászon alatt. Olyan volt, mint a Zoltár faarca, annak az automata jósnak, ami a Charlottetowni Vásár egyik oldalági látványossága volt: 25 cent, és megmondom a jövődet! És törmelékek akadtak a fogszabályzójába… rovarrészek? Igen. Lábak és antennák és torok lógtak ki szája fémrácsából. A dohos vásznat
rágcsálta. Úgy dolgozott a kopott sarkán, ahogy egy öregember próbál az ínyével elrágni egy répát. A tekintete a távolba révedt – akár egy csodálatos naplementébe is nézhetett volna ugyanígy. – Amúgy is egészen szeretek itt lent lenni. – Megvagy, Kent? – kérdezte Newton a torkára telepedő, mély undorral. – Persze – felelte halálfejvigyorral. – Soha jobban. Kollektív kényelmetlenség költözött a fiúkba – még Shelley-be is. Mennyi idő telt el? Kevesebb, mint tizenkét óra. Fél napja Kent Jenks egy volt közülük. A legnagyobb és legerősebb mind közül. A fiú, akinek mindenki nagy dolgokat jósolt North Pointban. És most itt van ő, egy pincében kuporog, rovarok szorultak a fogai közé, és ész nélkül csámcsog egy ponyván. Összetöpörödött és elsorvadt valami csúnya, rémisztő, meghatározhatatlan módon. Akármilyen baja is volt, ez a betegség ámokfutást rendezett a fiúban. Vándortársulatként végigsöpört a testében, és gyakorlatilag elemésztette. Newton megérezte ezt: Kentet belülről kifelé megeszi valami, a tömege rohamosan fogy, a húsát lenyúzzák a csontjairól, ahogy a teste összemegy a bőre alatt, amíg… amíg mi? Ez a betegség jottányit sem törődött Kenttel – a férfival, akivé válhatott volna, a fényes jövőjével, ami annyira biztosnak tűnt. Hanem kibelezi, és megakadályozhatatlanul elpusztítja. Lent hagyták. Ephraim bevágta az ajtót, és egy ágat ékelt a fogantyúk közé, hogy Kent ne tudjon elszökni. A szigeten még mindig látszott az átvonuló vihar. Ahogy a pincéből hallották, a hatalmas tölgy – egyike a Falstaff-szigeten található öt vagy hat igazán nagy fának – kidőlt, és rázuhant a faház összefűzött gerendafalára. A pont, ahol betört, olyan volt, mint egy szivarvég: furcsa szögben álltak ki belőle a fadarabkák, a levegőben nedves fa szaga terjengett. A faház felé tartva a fiúk beszívták a vihar utáni föld sajátságos illatát. A tető kettérepedt, és úgy omlott be, mint egy óriási, fogatlan száj. Az ajtó leszakadva lógott a szétzúzott pántokról. Ephraim kitárta. Tekintetével eközben tüzetesen megvizsgálta a körmeit. Shelley-re vetett egy oldalpillantást – a fiú higgadtan állta elkapott tekintetét. – Óvatosan odabent! – szólt figyelmeztetőleg Ephraim, és hangja kísértetiesen emlékeztetett Kentére. – Takarjátok el a szátokat, mint a múltkor!
A tető úgy omlott be, mintha egy kitörés előtti hullám szilárdult volna meg. A fiúk végigsétáltak a bezuhant tető alkotta árnyékos folyosón, és megtalálták Riggs őrsparancsnokot a szekrény deszkamaradványai alatt. A fa széttörte a kétszer négyes gerendákat, és palacsintává lapította a szekrény furnérlemezeit. A törzse Tim fején és vállán landolt. – Tim? – suttogta Newton halk, hitetlenkedő hangon. – Minden re…? Az utolsó szó – rendben? – az ajkára fagyott. Riggs őrsparancsnok határozottan nem volt rendben. A helyzet véglegessége gyomorszájon vágta Newtont. Benne volt, ahogy a fatörzs egy síkban feküdt a padlóval. Benne volt az őrsparancsnok tojáshéjszerűen széttört koponyájában, ami látható is volt – alig, de mégis szörnyen nyilvánvalóan – a kéreg alatt. Ott volt az egyenetlen lila vonalakban, amik végigfutottak az egész testén: a nyomás felfújta és kidurrantotta a vízhólyagjait. A bőre olyan volt, mint valami hátborzongató puzzle-tábla. Benne volt a testéből felemelkedő édes szagban és a halál sötétebb alsó aromájában: egy valamiképp rozsdás szag, gondolta Newton, mint ami egy kilyukadt motorháztetőből árad egy szemétlerakón. Ott volt a bakancsában, ami leesett a lábáról – jobban mondva lerepült róla, mikor a fa lezuhant, amitől a lábai egy görcsös mozdulattal felrándulhattak, és a bakancs elrepült róla. Benne volt az átlyukadt zoknin kikandikáló sápadt lábujjpercében. Ott volt a V-nyakú pólóján ülő tücsökben, ami most elkezdte összedörzsölni a lábait, hogy magas, zümmögő hangot csiholjon a csendbe. – Úgy néz ki, mint a boszorkány az Óz, a nagy varázslóban – szólalt meg Shelley. – Az, amelyikre ráesett a ház, nem az, amelyik elolvadt. – Fogd be a pofád, Shel! – mondta rekedten Ephraim. Newton szíve sebzett madárként csapkodott a mellkasában. Sikoltani akart, de a hang beszorult a tüdejébe. – Mit tegyünk most? – kérdezte. – Tényleg…? Lehetetlennek érezte kimondani. Meghalt. Maga a szó valahogy elérhetetlen volt. Letérdelt, és megérintette Riggs őrsparancsnok kezét. A test hideg volt, és nyirkos, akár egy sebes folyóban ülő szikla. – Nyugodj meg, Newt! – nézett rá Ephraim. – Biztosan gyorsan történt, tudod? Nem hiszem, hogy egyáltalán érezte. Newton lehajtotta a fejét. – Gondolod? Max őszintén remélte, hogy így volt. Borzalmasan érezte magát. Az
őrsparancsnoka – az egyetlen felnőtt, akit ugyanannyi ideje ismert, mint a szüleit – meghalt egy szekrényben. Az egyetlen ember, akinek a legjobb ötletei lettek volna arra nézve, hogyan mehetnének el erről a szigetről, most eltávozott, és öt béna, hugyos kis tacskóként rettegő gyereket hagyott hátra. – Eltemessük? – kérdezte Ephraim. Mielőtt akármelyiküknek is esélye lett volna felelni, Riggs őrsparancsnok gyomra mozgásba lendült. Először alig látszott; mintha gyenge ujjak tapogatnák belülről. Max tátott szájjal bámulta. A látvány gyomorforgatóan lebilincselő volt. – Mi… – lehelte Ephraim – …az? Egy törékeny fehér tömlő tört ki a felszínre, egyujjnyira az őrsparancsnok köldöke fölött. Kitartóan nyomakodott át, körbeforgott, mintha beleszimatolna a levegőbe. Ezután gyorsan jött utána még egy és megint egy. Hamarosan hét vagy nyolc lett: olyanok voltak, akár egy albínó pók lábai, amik próbálnak kikecmeregni egy lyukból. Mindegyik tömlőlény pöttyözött volt – mintha véset lett volna rajtuk. Max közelebb sandított. A pöttyök… jaj, istenem, a pöttyök szájak voltak. Apró szájak, akár egy szívóhalé. Az őrsparancsnok gyomra olyan hangtalanul hasadt szét az ágyéktól a bordakosárig, mint egy celofán. Férgek százai özönlöttek ki, mind sokkal kisebb kiadásai annak az egy masszív undorító példánynak, ami a másik férfiból jött elő – az idegenből. Egyesek olyan vastagok, mint egy henteszsineg, de a legtöbb vékony és gyenge, olyan erőtlenek, akár egy pókháló szinte láthatatlan szálai. Tekeregtek és kavarogtak, és lecsúsztak az őrsparancsnok papírszerű bőrén: vértelen és élettelen volt, akár egy ezeréves szúnyogháló. Max észrevette, hogy a férgek nem egyéni entitásokként léteztek. Inkább összefonódtak – egy pépes fehér labdává, amiben több tucat vagy több száz féreg volt. Olyan volt, mintha valami összegyűjtené és összekötné őket egy púposodó csomóvá, mint az a labda, amit tegnap láttak a szikláknál – egy csomó egymással baszó kígyó. Ezek a tüskés féreglabdák tekeregve és gomolyogva egymásra gurultak. Egy iszonyatos, mély sziszegés hangzott fel az őrsparancsnok mellkasából. – Ne! – nyögte Newton, a fejét egyik oldalról a másikra kapta. – Ne, ne, ne, ne… A sziszegő hang abbamaradt. Fájdalmas lassúsággal a férgek egyetlen
egységes darabba rendeződtek – mint egy szerveződő méhraj – Newton hangjának irányába. – Jézusom – suttogta Ephraim. Ekkor a férgek meglódultak az ő irányába. Egyes példányok fenyegetően megdagadtak, apró gyöngyök koronázták a fejüket. Alig hallható, játékpisztoly keltette kattogásszerűség hangzott fel. Lágy fonalak törtek át a levegőn, a napfény megvilágította szellemként hullámzó körvonalukat. Ephraim hátralépett. Reménytelen arckifejezéssel a fonalakra csapott. Rámeredt széthasított bütykeire, amelyekből még mindig lomhán csöpögött a vér a Kenttel lefolytatott verekedéstől. Max annyira jól ismerte Ephraimet, hogy szinte látta az őrült gondolatot formálódni a fiú fejében. Itt belém tudnak jönni. Ezek a sebek gyakorlatilag szélesre tárt ajtók a testemen… A beszakadt mennyezet nyílásán keresztül Max megpillantott egy darabka tökéletesen kék eget – az a szikrázó kékség, amely egy vihar sarkantyújával szokott érkezni – és alatta a fősziget egy apró, szürke szeletét. A szülei ott vannak. Miért nem jöttek még? Sem az ő családja, se Newté, se Efié, se Kenté, se Shelley-é? Kibaszott vénember Watters – ha ő nem pakolta fel azt a vénséges seggét a ladikjára, miért nem jönnek az ő szüleik? Kent apja használhatná a szolgálati csónakját – különleges rendelkezés, van ilyen, nem? Egy vészhelyzet. De nem, itt hagyják egyedül a gyerekeiket ezen a szigetnek nevezett mészárszéken. Már két ember meghalt, és Kent is nagyon rosszul fest. A halál fenyeget, ahogy Max anyja mondaná, leszámítva Kentet, akinek a halál talán megkönnyebbülés lesz. Iszonytató borzongás futott végig Max gerincén – már önmagában a gondolat, hogy Kent halott… a testét pedig megszállják ezek a dolgok… – Indulnunk kell – mondta. – Most.
PUSZTÍTÓ KONTRA HÓDÍTÓ FÉRGEK: A módosított féreglárva kettős természetéről Szemelvény dr. Cynthia Preston, a mikrobiológia és immunológia doktorának a 27. Nemzetközi Papillomavírus Konferencián és Klinikai Műhelymunkán (Bostoni Egyetem, Massachusetts)
előadott tanulmányából. A dr. Edgerton laboratóriumában talált bizonyítékok mind forradalmi eredményeit tekintve, mind pedig módszereinek kegyetlen célszerűsége miatt is lélegzetelállítóak. Edgertont kortársai patologikusan titkolózó emberként jellemzik. Az a néhány személy, akivel eltöltött némi időt, a vele való beszélgetésekről úgy számolt be, hogy azok szigorúan csak az ő vagy a riválisainak a munkájára koncentráltak. Edgerton egyke volt. Szülei gimnazista korában autóbaleset áldozatai lettek. Minden külső jel arra mutat, hogy Edgerton a munkájának élt. Kutatótársai úgy emlékeznek rá, mint keményvonalas kutatóra, akiről tudnivaló volt, hogy szeret gyorsan játszani, és engedékeny a tudományos etikával szemben. A gyakorta jelentett esetek közül egy – amely a Falstaff-szigeten lejátszódott események fényében különösen jelentős – arról a délutánról számol be, mikor Edgertont az egyetemi rendőrség fedezte fel az alma materében. Az ominózus délutánon egy lopott jelszóval besurrant a laboratóriumba, és mikor megtalálták, éppen az egyik legközelebbi vetélytársa, egy Edward Trusskins nevű végzős hallgató munkájának az elpusztításán fáradozott. Trusskins épp egy bőrátültetési technikán dolgozott egy laboratóriumi egéren. Edgertont véres kézzel kapták el, ahogy mondani szokás, kezében egy fecskendőnyi sztrichninnel. A szabálysértés ellenére, és annak dacára, hogy ez az eset egy igen labilis elmeállapot elhatalmasodását jelezte, Edgerton nem sokkal ezután egy másik intézményben folytathatta munkáját. Egyszerűen túl tehetséges volt. Valamint meggyőzően alakította a tisztelettudóan viselkedő tudóst, mikor a körülmények úgy kívánták. Sokan mondják, hogy a legjobb tudósok az őrület veszélyes pengeélén táncolnak. Eme definíció alapján dr. Edgerton a leghatározottabban világklasszis tudós volt. Edgerton munkája a féreggel vetekedett azzal, amit dr. Jonas Salk tett az immunológiáért az 1950-es években – nem az azonnali társadalmi hasznosság értelmében (amit Edgerton tulajdonképpen létrehozott, az az emberiség által valaha ismert
legalkalmazkodóbb és leginkább túlélésre termett parazita), hanem eme bolygó legegyszerűbb létformáinak genetikus manipulálásában elért sikereit tekintve. Vett egy egyszerű planáriaférget, és felfejtette a genetikai kódját. Eközben engedte a féregnek, hogy módosítsa az alapvető anatómiai és bélstruktúráját, melyről ez idáig mindenki azt gondolta, hogy semmilyen életforma sem képes. Lehetővé tette a galandféregnek, hogy a folyamat közben alkalmazkodjon a környezetéhez. Állítása szerint az volt a célja, hogy kilopja a férget annak természetes védekezőmechanizmusai hatásai alól, annak érdekében, hogy karanténba zárja a gazdatestben… azonban ennek szöges ellentettjét érte el. Kinyitott egy genetikus Pandóra-szelencét. Mikor a férge szembekerült egy sziklával, szárnyakat növesztett. Mikor szembekerült egy áthidalhatatlan tengerrel, kopoltyút növesztett. Az alkalmazkodóképessége szédítő mennyiségű mutációvariánst hozott létre. Akár a hópihéknél, dr. Edgerton férgei között sem volt két teljesen egyforma. A férgei két nagy csoportra oszthatóak. A megkülönböztetés érdekében hívjuk őket „pusztító férgeknek” és „hódító férgeknek”. Egyes galandféregfajok parazita szimbiózisban élnek a gazdatesttel; évekig képesek a gazdatestben létezni úgy, hogy csak annyit esznek, amennyi a túléléshez szükséges. De még a nem mutálódott férgek sem így viselkedtek: genetikai beállításuk a szaporodás volt, és az, hogy végül leigázzák a gazdatestet, lerohanják az immunhiányos rendszert, és lényegében halálra éheztessék. Ez nagyon ritkán történik meg; még a legrosszabb féregszaporulatot is ki lehet irtani a megfelelő kezeléssel. Azonban az Edgerton laborjában talált videó alapján feltételezhetjük, hogy a módosított féreg egyszerre hihetetlenül strapabíró és elképesztően agresszív: jóval gyorsabban rakja le petéit, sokkalta többet eszik, és lényegesen nagyobbra nő. Mint ilyen, egy kamikaze pilóta megfelelője: az étvágya felgyorsítja önmaga pusztulásának folyamatát. A mutálódott „pusztító” féreg két dolgot tesz: eszik és
szaporodik. Mikor a szaporulat eléri a kritikus tömeget, megkezdődik a gazdatest élő szöveteinek elfogyasztása – ez a viselkedés megkülönbözteti ezt a fajt az ismert galandférgektől, melyek képtelenek a salakanyagokon kívül mást megemészteni. A pusztító féreg elfogyasztja a proteineket, zsírokat, izomszöveteket, még a csontvelőt és a gazdatest szemének üvegszerű zseléjét is. Ez gyakorlatilag a gazdatest teljes kisemmizését jelenti: pár óra leforgása alatt olyanná válik, mint akit hosszú-hosszú ideig éheztettek. A pusztítást még növeli az a tény, hogy a féreg által elfogyasztott minden egyes tápanyag-molekula egyetlenegy célt szolgál: hogy önmagát szaporítsa. A pusztító féreg eszik, és petét rak. Nem szokatlan egy pusztító kolóniánál, hogy csupán néhány óra alatt elérje egy inkubációs szakaszban a kritikus stádiumot. Egész egyszerűen lehetetlen a gazdatest számára, hogy elegendő tápanyagot vegyen magához a pusztító kolónia kielégítésére – akármit is eszik a gazdatest, abból még több lény terem, amely még több tápanyagot akar…
24 Kent álmodott. Az óceánon volt az apjával. Sötétedett. A víz kísérteties simaságáról, a hullámok vagy fodrozódás teljes hiányáról döbbent rá Kent, hogy álmodik. Kent egy lányra gondolt az osztályukból. Anna Uniakra. Anna csinos volt és takaros, és biztos volt benne, hogy az apja rábólintana. Gyakran figyelte Annát a szeme sarkából – a suliban egy sorral előtte ült, tőle balra. A fény besütött az osztályterem ablakán, és játszott a kedves kis pihékkel az arcán. Olyan volt, mint az őszibarackon a bolyhok, gondolta Kent. Simán be tudná kebelezni Anna bőrét, csak úgy – mint egy barackot… Az eget furcsa felhők csíkozták. Fenyegető karmazsinvörös színben függtek nagyon mélyen a lenyugvó napba vérezve. Kent azt hitte, alakokat lát bennük – görbülő tekervényeket, mintha a felhők szétesnének az óceáni szélben, vagy életet adnának még továbbiaknak, esetleg valami másnak,
amit nem tudott megnevezni. Az apja a rendőrségi egyenruháját viselte. A jelvénye kacsintott a napfény zsarátnokszerű sugaraiban. Apja ingujjból kilógó csuklója lestrapáltnak tűnt, és az ujjai túl csontvázszerűek voltak. – Hosszú éjszaka lesz – mondta. – És az isten verje meg, de éhes vagyok. Egy madárcsapat – nem a mindig repkedő sirályok, hanem szénfekete, keskeny szemű hollók – repült el fölöttük, és árnyékot vetett a csónakjukra. Kent hallotta megkínzott visongásukat, és látta elrohadt csőrüket. Valami fehér, ólmos por szitált le a szárnyaik közül. Kis fehér szalagokban átzuhantak a légen, akár egy távírógép hosszú csíkjai. Félelem lopta be magát Kent szívébe. Azt kívánta, bárcsak ne lenne ennyire megrémülve – az apja megtanította rá, hogy a félelem haszontalan érzés. A félelem az, amikor a gyengeség távozik a szervezetből, mondogatta sok alkalommal Kentnek. De valami nem stimmelt az egész jelenettel: a fenyegető alakok a felhők között, a lehulló fehér dolgok… és az apja. Az apja… Lógott rajta a rendőrségi egyenruha. Kinyújtott karokkal Kent felé tántorgott – botkarokkal, amik teljesen illettek volna egy koncentrációs tábori fogolyhoz –, az ujjai pedig csak zörgő csontok voltak. Az arca csupán arccsont volt, meg kidudorodó szemöldök és pergamenvékony bőr, amely annyira feszült, hogy szinte már szétszakadt. – Hosszú éjszaka lesz! – rikácsolta ez a kiéhezett jelenés. – Hossszzúúú és éhes éjszaka! Nyam nyam nyam! Az apja Kent felé nyúlt, csontos kezével megmarkolta a vállait, belevájt, és kilyukasztotta a bőrét. Jeff Jenks előrehajolt, és a bőre most már valóban szétszakadt: repedések jelentek meg arca anyagán, olyan finom vonalak, mint egy csontkerámia törései, aztán ezek a repedések mind összetalálkoztak, és elkezdtek tekeregni, míg Kent azon kapta magát, hogy egy száz meg száz fehér fonálból összeálló, pulzáló arcba néz. – Ma senki nem szeret – énekelte féreg-apja szomorkásan. Vonagló alabástrom férgek potyogtak le az ajkáról a szájába, és elégedetten bezuhantak apja edami sajt nyelvébe. – Ma mindenki utál; ma kimegyek a kertbe téged megenni… Kent a csónak fenekére bucskázott, az apja pedig fölébe kerekedett. Az arca darabokra esett szét. Az utálatos részek leváltak, és végigtekeregtek az ingujján, és meleg esőcseppekként potyogtak Kent arcára. Apjáról
lecsorogva utat találtak a szájába, az orrába, a fülébe és a szemébe, mohón betöltötték mind. – Ez csak a félelem, ahogy behatol a szervezetbe – mondta az apja. Newton volt az egyetlen, aki javasolta, hogy készítsenek listát. Túlélőösztönei azt súgták, hogy ez a legbölcsebb, amit tehetnek. Mikor a világ az ember szeme előtt darabokra hullik, a legtöbb esélye akkor van, ha felállít néhány egyszerű feladatot, és arra koncentrál. Míg azokon a feladatokon dolgozik, esélyt ad az agyának, hogy megbirkózhasson a helyzettel. Ha túl tud jutni a kezdeti sokkon – a halál és a hirtelen elszigeteltség sokkjain –, talán majd eszébe jut később egy jobb terv. Ott álltak lent a parton: Ephraim, Max, Shelley és Newton. – Három dolog – kezdte Newton. – Egy: találjunk valami élelmet. Kettő: orvosságot szerezni Kentnek. – Miért? – kérdezett közbe Shelley. – Ugyanúgy fogja végezni, mint Tim. Newton rávillantotta a tekintetét. Fogd be, Shel! Fogd be, és menj innen! Gyalogolj bele az óceánba, és süllyedj el! – Ezt nem tudhatjuk. Egyáltalán nem tudhatjuk. Shelley csak mosolygott – szomorúan vagy mételyezően, lehetetlen volt megmondani –, és lesétált a part mentén. Ez az, gondolta Newton. Csak menjél, bunkoid! – Három: – folytatta Newton – tutajt vagy evezőt kell készítenünk a már meglévő csónakunkból. Ephraim arrébb tántorgott, térdre esett és a sziklákra hányt. A teste úgy vibrált, mint egy keményen megütött hangvilla. Így maradt egy darabig, nehezeket lélegezve, majd felállt, és megtörölte a száját. – Nem tudom – a többiekre meredt. – Nem tudom, mit kéne most tennünk. A pillantása a bütykeire esett. Megdörzsölte az ujjaival, és elkente a vért a csuklóján. Volt a mozdulatban valami megszállottság. – Minden rendben lesz – kezdte Newton, de Ephraim közbevágott: – Nincs minden rendben. Az őrsparancsnok halott. A… istenem, a gyomra kihasadt, és egy tonna féreg esett ki belőle. Férgek. Hogy a faszba kerültek oda? – Távol kell maradnunk a faháztól – mondta Max. – Tegyük, amit Newt mondott! Szerezzünk valami kaját! Csináljunk egy tutajt, vagy ilyesmit!
Jussunk haza valahogy! Shelley kiáltott vissza a partról. – Biztos vagy benne, hogy haza tudunk jutni? Lekuporodott a part mentén, és egy bottal kavargatta a vizet. Nekinyomta a végét egy kövér meztelencsigának. Lassú nyomással addig tolta, amíg a csiga teste szétrobbant, mint egy takonnyal töltött fürdőgolyó. A fiúk talán nem látták, mit csinált? Vagy számít ez már valamit is? Egy része – egyre növekvő része – le akarta rántani a maszkot, ami az igazi arcát takarta. Ettől a lehetőségtől szétáradó melegséggócot érzett a gyomrában. – Miről beszélsz, Shel? – kiáltott vissza Ephraim. A fiú rámutatott a zömök kontúrokra a horizonton. – Azok nem vonóhálós hajók. Nem is halászhajók. Azok ott igazi hajók – ilyen katonai cuccok. – És? – És akkor gondold végig, Efi! – folytatta. – Ez a fickó, aki tegnapelőtt este felbukkant. Mi volt az a dolog, ami kijött belőle? Aztán az őrsparancsnok, majd Kent. Akármi is ez, terjed, igaz? Ami azt jelenti, hogy ez egy betegség. Valami, ami egyik emberről a másikra ugrál. – Ephraim felé döntötte a fejét, aki folyamatosan nadrágja durva szőtteséhez dörzsölte az öklét. – Valahogy beléd kerül, és elkezdi… csinálni, amit csinál. Ephraim keze ökölbe szorult. Vér csordult le a nadrágján. – Miről beszélsz, Shel? – Azt mondom, hogy talán nem engednek minket elmenni, még akkor sem, ha építünk egy tutajt. Hogy itt tartanak minket, mert fertőzőek vagyunk. Fertőzöttek vagyunk. – Fogd be! – rivallt rá Max. – Ez totál baromság. Senki nem tartana itt egy maréknyi gyereket egy szigeten, Shel. A szüleink se hagynák. Ők felnőttek. A felnőttek nem csinálnak ilyet. Ahogy a szavai visszhangoztak a csöndben, Max ráébredt, hogy csupán néhány perccel ezelőtt a faházban pontosan ennek a szöges ellentettjét gondolta. Az agya már nem volt képes összpontosítani – összezavarodott, a legképtelenebb szélsőségek érintővonalain cikázott. – Meg tudod magyarázni azokat a hajókat? – kérdezte Maxtől reménykedve Ephraim. – Bármilyen hajók lehetnek. Csak annyit mondtam, hogy nem fognak
meggátolni minket a hazajutásban. – Akkor miért nem jönnek ide értünk? – tette fel a logikus kérdést Shelley. Max nem tudott felelni erre. – Millió oka lehet, hogy távol maradnak – szólalt meg Newton. – Ha ez a valami fertőző, akkor lehet, hogy van rá orvosságuk. És akkor ripszropsz itt lesznek. De Maxnek igaza van – ők felnőttek. Biztos vagyok benne, hogy jó oka van annak, ha megváratnak minket. Addig is gondoskodnunk kell magunkról. Ami nem lesz olyan nehéz, ugye? Cserkészek vagyunk, nem igaz? – Oké, akkor mit fogunk enni? – kérdezte Max. Newton készen állt a válasszal. – Vannak bogyók és gombák. És tudnánk fogni is valamit, nem gondoljátok? Az őrsparancsnok megmutatta, hogyan kell hurokcsapdát csinálni, és van kötél a faházban. – És te fogsz bemenni azért a kötélért? – kérdezte kétkedve Shelley. – Ha muszáj, igen – felelte egyenesen a szemébe Newton. – És mi legyen Kenttel? Ha beteg… – kezdte Ephraim, de Shelley közbevágott. – Ha? Kent beteg. – Ha nem fogod be, átnyomom a fejedet egy fán – közölte Ephraim. – Tartalékold az erődet, Efi! – mondta selymesen lágy hangon Shelley. – Kentnek mindent ki kell hánynia – jelentette ki Newton. – Ez a legjobb módja, hogy kijöjjön belőle az, ami benne van. Vannak növények, amikkel elég biztonságosan meg lehet csinálni. Benne vannak a terepnaplómban, ami még mindig a faházban van. Szóval jobb lesz, ha… Egy csónak motorzúgása hallatszott a sziget legdélebbi csücskén fekvő parti sziklaszirtek mögül. A fiúk alig tudták kivenni a feléjük tartó jármű körvonalait. – Hé, nézzétek! Ez Mr. Walmack rakétahajója! – kiáltott fel Ephraim. Calvin Walmack egyike volt a város néhány szezonális lakójának. Minden júniusban megjelent mahagóni színűre barnulva, kifehérített fogsorral és a hárpia feleségével, Tippyvel. Mr. Walmacknek volt egy régi, cigarette típusú rakétahajója, ami lent dokkolt a mólónál. A hajók Ferrarija, ahogy Max apja nevezte: igazából az egész egy iszonyatosan nagy motor polírozott tíkfacsíkokhoz erősítve. Mr. Walmack hajója hasított a vízen, a hullámok veszélyesen meg-
megdobták. Olyan volt, mintha már-már hidroplánná változna. Két másik hajó volt a nyomában: megrakott, piszkosfeketére festett darabok. Mindkettő orrán lövegtorony magasodott. A rakétahajó átugratott egy hatalmas hullámon, és hangos reccsenéssel érkezett a vízre. A motor lefulladt. Vékony füstszalag szállt fel belőle, és feketére mocskolta az eget. Newton két férfit pillantott meg a hajóban, de túl távol voltak, hogy kivegye az arcukat. Mindketten a karjukat lengették. A nyomukban haladó naszádok ollózó alakban a rakétahajó elé vágtak. Férfialakok mozogtak fürgén a fedélzeten. Ephraim látni vélte, ahogy a nap ragyog a karjukon – megcsillant a kezükben tartott fegyvereken. A hajók fel-le ringtak a hullámokon. A fiúk kezükkel a szemüket árnyékolva nézték. A fekete naszádok visszaindultak arra, ahonnan jöttek. A rakétahajó még mindig ott lebegett, de üresnek tűnt. Mikor a fekete hajók már eléggé eltávolodtak, apró robbanás rázta meg Mr. Walmack hajóját. Lángnyelv csapott fel a motorháztetőből, majd egy puskalövésszerű hang rázta meg a levegőt. – Mi a franc? – Ephraim arckifejezése valahol félúton volt a zavarodottság és a félelem között. – Egészen pontosan mi volt ez most? Senki nem tudott felelni – nem csak arra, hogy mi történt Mr. Walmackkel vagy a hajójával, de úgy semmire sem, ami azóta történt, hogy az idegen férfi kimászott az óceánból két nappal ezelőtt. Többé semminek sem volt értelme. Minden átlépte a logika határait. A rakétahajó süllyedni kezdett, majd pár másodperc alatt elnyelte a víz.
25 Mielőtt nekivágtak volna az erdőnek, Newton bement a faházba. Szüksége volt a terepnaplójára és a kötélre. A szíve tamtamot vert a mellkasában. Már azelőtt kövér izzadsággyöngyök pettyezték a homlokát, mielőtt egyáltalán átlépett volna a kitört ajtókereten. Ne csináld, szólalt meg édesanyja vészharanghangja a fejében. Kérlek. Ez nagyon-nagyon veszélyes, Newt. Newton anyukája mindig is védelmezte az ő egyetlen fiacskáját. Elizabeth Thorntont egy nappal az után koronázták Miss Prince Edward-
szigetnek, hogy teherbe esett Newtonnal. Nagyon megszokott volt a szigeten a „teherbe esett” kifejezés: mintha a helyi asszonyok folyamatosan leesnének valahonnan – sámlikról, létrákról, sziklákról –, és zuhanás közben felcsinálnák őket. A férfi, aki ebben az esetben felelős volt, stylistként dolgozott: egy szerencsétlen flótás, aki tudatlan versenyzőket mentorált. Egy bizonyos összegért megtanította nekik, hogyan vazelinozzák a fogsorukat gyöngyházfényűre vagy miként szigszalagozzák körbe a melleiket a kívánt push-up hatásért. Az ilyen fickók őgyelegnek a gyerekszépségversenyeken, ahogy a sirályok köröznek egy rákhalászhajó felett, hogy megkaparintsák a maradékokat. Ez a bizonyos stylist bedugta a kenyerét Elizabeth kemencéjébe egy estével a charlottetowni krumplifesztivál előtt. Másnap már messze járt, akárcsak a vándor krumpliszedők, akik úgy szállták meg a szigetet ősszel, mint egy sáskahad, csak azért, hogy azután az első téli szél visszafújja őket a kontinensre. Newton soha nem kérdezősködött az apjáról. Az anyja és ő tökéletes kis kört alkottak, és Newton boldog volt ennek hatósugarában – és azokat a mesterségeket, melyeket egy apa tán megtanított volna neki, nos, erre ott volt Riggs őrsparancsnok, aki olyan volt Newt életében, akár egy ezerszer jobb (pót)apa, amilyenné egy stylist sohasem válhatna. A szülés közbeni komplikációk miatt az anyja méhfala súlyosan megsérült. Newton volt az egyetlen gyermek, akinek Elizabeth valaha is életet adhatott. A népeknek errefelé rengeteg gyerekük van, mondta a fiának. Mintha folyton azért próbálkoznának, hogy megcsinálják a tökkkkéletes gyereket. Hát, nekem elsőre sikerült! Azt hiszem, az Úr így közölte velem finoman, hogy nem kell többé próbálkoznom. Mindig találhatok másik férfit, de soha nem találnék még egy gyereket. És ó, igen, Elizabeth tudott találni másik férfit. Annyit kellett tennie érte, hogy kilépett az ajtón, és füttyentett: már rohantak is felé a szélrózsa minden irányából virágokkal és szívecske alakú bonbonosdobozokkal kérges markukban. Elizabeth Thornton született bombázó volt. Egy másik helyi szólás, miszerint „a szigeti nők olyanok, mint a karácsonyfák: senki nem kíváncsi rájuk 25 után”, nem vonatkozott rá – a kor túlvilági ragyogással írta magát az arcára, ami csak fokozta a szépségét. Még az sem riasztotta el az udvarlóit, hogy potyautasként ott figyelt az életében egy tinédzser – még akkor sem, ha ez a tini olyan fura jószág volt, mint Newton.
Azonban minden közeledést visszautasított, és egyedül élt a fiával egy kis házban a város szélén. Boldog volt. A fia is boldog volt. De Elizabeth örökké aggodalmaskodott. Newton legnagyobb bosszúságára, az anyja buborékfóliában akarta a világba küldeni. Még a cserkészetbe sem egyezett bele. Viszont ez volt az egyetlen szociális kikapcsolódás, amelyben a fiának része volt – a kölykök a suliban annyira kegyetlenek tudtak lenni; a homárhalászok és krumplitermesztők fiai nem értették meg az ő érzékeny fiát. A cserkészet mégis csak jobb volt, mint hogy Newt délutánonként egyedül kószál az erdőben, és páfrányokat meg gumókat katalogizál. – Vigyázz magadra! – köszönt el tőle az anyja, mielőtt a csónak elvitte volna őket Falstaffra. Csókot nyomott a homlokára, és összekócolta a haját. – Ne egyél fura gombákat, és ne kergess olyasmit, ami megcsíphet! – Anya, kérlek! – motyogta megsemmisülten Newton. A hangja még most is a fülében csengett, örökké jelenvalón, ahogy átvágott a viharvert faházon. Newt – jaj, Newt, kicsi fiam, ez nagyon nem jó ötlet! Volt más választása? Itt voltak a könyvei. A kötél is. Ezek nélkül talán éheznének. És Kent talán meghalna, ahogy az őrsparancsnok. Egy kósza pillanatra Newtont rabul ejtette egy nagyon nem newtonos álomkép: elképzelte magát, ahogy belép egy csapat jóakaró körébe, cserkésztársai hálásan ülnek Oliver McCanty csónakjában, amit Newt megszerelt, és visszakormányzott a főszigetre. Ezután a polgármester egy kitüntetést tűz Newt mellére egy ceremónia keretein belül a városházán, Riggs őrsparancsnok portréja aranyozott keretben kiállítva, az anyja a tömegből integet, Max és Ephraim biztonságban vannak, és hálásan néznek rá – és most már a barátai –, Newt komoly szerénységgel hallgatja, amint a polgármester igazi hősnek nevezi, és csak annyit mond rá: „Csupán a cserkészkötelességemet teljesítettem, uram.” Majd kissé zavarba jött ettől a buta, öntömjénező fantazmagóriától. A faház teteje szétmállott boltívként hajolt a földig – vagyis majdnem a földig. Még mindig maradt egy rész, ahova nem ért el: egy recés hasadék, ahol a gombás kérgű zsindely nem ért teljesen hozzá a padlódeszkákhoz. Newton tudta, hogy ennek a hasadéknak a másik oldalán – talán egylépésnyire – fekszik Riggs őrsparancsnok teste. És mikor legutóbb látta Timet, a testén vonaglottak a… Newton nem akart rágondolni. De a rettegés első igazi fonalai most kezdtek el tekeregni a gyomrában.
Borzalmas csönd nehezedett a mellkasára – ugyanazt a rettenetes csendet tükrözte, ami a tető másik oldalán lakozott, ahol az őrsparancsnok feküdt. Vagyis tényleg teljesen csend volt? Newton szinte biztos volt benne, hogy hall valamit. Newton, jaj, kicsim, menekülj innen, rohanj el innen, de azonnal! Sherwoodra gondolt, az unokatestvérére. A magas, tagbaszakadt Sher, egy farmon felnőtt fiú izomkötegeivel. Ettől aztán Alex Markson jutott eszébe, a srác, akit megteremtett Facebookon – aki egy fúzió önmaga és Sherwood között. Mit tenne Alex Markson? – tűnődött el Newton. A fejében mozaikszóvá zsugorította a kérdést: MTAM? Szóval… MTAM ebben a helyzetben? Alex nem félne – nem, Alex tutira félne, mert Alexről teljes bizonyossággal állítható, hogy egy józan ítélőképességű ember, a megfelelő önfenntartási ösztönökkel. De Alex azt tenné, amit tenni kell. A jó dolgot cselekedné. Hogy lehetnének életben a férgek, miután a gazdatest meghalt? Nem lehetséges, igaz? Newton a zsindely és a padló közti hasadékra meredt. Tűnő fényfoszlány csillant a szélén… Igen, ott, esküdni mert volna rá, hogy mozgást látott. Aprócska, hullámzó árnyékok táncoltak a fényben. Aztán hangokat hallott, akár egy tál nem túl szilárd kocsonyában futkározó és rángatózó csótánykupac. Érezte a megnövekedett nyáltermelődést a szájában, keserű és bűzös, mint egy viaszos levélben a klorofill. Ájulás környékezte a félelemtől. Hideg áradt szét a gyomrában, ahogy a heréi az alhasának feszültek. Menekülj innen AZONNAL! Ezt már nem az anyja mondta – a hüllőagya beszélt hozzá a túlélés parancsoló, hideg hangján. Zselés lábakon ment tovább: úgy érezte, a csontjai velőlevessé cseppfolyósodtak. Színtiszta félelem uralkodott el rajta, és hátborzongató képekből rendezett karnevált a fejében. Tisztára rágott koponyákat látott, és üres szemüregeket, óriási fehér férgek gyűrűztek ki lángoló alagutakból, akár egyenesen a pokol szájából kiszáguldó vonatok, hosszú, csőszerű kezek nyúltak ki az árnyékvilágból, hogy… hogy… Borzadó nyögés szakadt ki Newtonból. Az arca elé tette a kezét, és visszatántorgott. A feneke nekiütközött a faház falának, mire meglepetten felkiáltott.
– Newton! – kiabált be Max. – Minden oké? Newton nehezen nyelt egyet. Annyira jó volt Max hangját hallani – emlékezni rá, hogy ez a világ nagyobb, mint ez a faház a beomlott deszkáival és a földöntúli hangjaival, amiktől Newton minden porcikája sikoltott. – Minden rendben! Csak maradjatok ott! Egy perc, és kint vagyok. Newton rádöbbent, hogy tényleg elmehetne a francba innen – az egyik előnye, hogy gyerek valaki, nem? A gyerekek nyugodtan otthagyhatnak bármit, amikor csak akarják, igazán súlyos következmények nélkül. A fal mentén végigoldalazott a hálószobájukig. Ott is vannak a könyvei a távolabbi sarokban! Egy hálózsák hevert másfél méterre tőle jobbra. Lekuporodott, és négykézláb elindult felé. Távolról hallotta azokat a játékpisztoly-kattogásszerű hangokat – Pfft! Pfft! Pfft! –, és elképzelte, amint azok a súlytalan szalagok felé úsznak a levegőben. Gyorsabban kúszott tovább, miközben kétségbeesett jajveszékelés feszítette a mellkasát. Elérte a hálózsákot, és a feje fölé húzta. Épp mielőtt felemelte volna, látta, ahogy a levegő ragyogó vibrálással megremeg körülötte. A zsák alá feküdt, és belélegezte tulajdonosának illatát: áporodott izzadság és fenyőgyanta keveredett az illegálisan elszívott cigaretták bukéjával, úgyhogy ez bizonyára Efié. Newton felkelt, a zsákot eligazgatta a fején. Pfft! Pfft! Pfft! Irányba állította magát, miközben a torkát fojtogatta a félelem – mintha egy szilvamag akadt volna meg a nyelőcsövében –, és a szekrény felé csoszogott, pajzsként maga elé tartva a hálózsákot. A tekergésre utaló zörejek mostanra felhangosodtak, még a hálózsák anyagán keresztül is; egyszerre hangzottak meggyötörtnek és mohónak. Habár a szíve elég erősen vert ahhoz, hogy az összes csontját széttörje a testében, és adrenalinban gazdag izzadság csapódott ki minden pórusából, Newton mégis türelmesen és óvatosan haladt előre. Istenem, a férgek valahogy még mindig éltek, még mindig hallatták pfft! hangú sortüzüket. Newton úgy vélte, valószínűleg spórák vagy peték vagy valami hasonlók lehetnek – olyasmi, amivel a férgek a messzi távolból is képesek megfertőzni az embert. Látóterének perifériáján észlelte az ellibbenő, bizarr szalagot. Ne lélegezd be őket, egyáltalán ne lélegezz, menekülj innen most most MOST MOST MOST! A lábujja beleütközött a szétesett szekrény szélébe. Riggs őrsparancsnok
mutatóujjának vége pont a jobb lába mellett volt. Leengedte a hálózsákot, és őrült gyorsasággal visszalépegetett, ahogy a hálózsák szétterült az őrsparancsnok testén. A pfft!-öket letompította a hálózsák. Az őrsparancsnok karja kilógott alóla. Természetellenes szögbe dermedve hevert, az ujjak akár a partra mosott, kérges uszadékfa darabjai. Newton a hátizsákjához sietett, és megbizonyosodott róla, hogy még mindig benne van a műanyag kötél. A terepnaplója kicsit megpuffadt, miután teleitta magát esővízzel, de még mindig ép és használható volt. Gyorsan ellenőrizte, hogy van-e valamijén akár csak egyetlen szalag is. Nem, Newton tiszta volt. Betömte a könyvet a hátizsákjába, még egyszer utoljára körbenézett, és kisietett a faházból.
Hírrészlet a montague-i (Prince Edward-sziget) Szigeti Hírmondóból, október 22-én:
KÉT FÉRFIT LETARTÓZTATTAK, MIUTÁN ÁTTÖRTÉK A KARANTÉNZÓNÁt Egy kilométerekre North Point legészakibb partjától lezajlott incidenst követően két férfit őrizetbe helyeztek. Az Alsó-Montague-i negyvenöt éves Reginald Kirkwoodot és negyvenhárom éves Jeffrey Jenkst őrizet alá helyezte a katonai rendőrség ma reggel, nem sokkal tíz óra után. Mindkettőjüket különösen nagy értékű lopás vétségével vádolják, továbbá a kihirdetett rendkívüli állapottal szembeni szándékos ellenszegüléssel. A hivatalos vád legalább öt év letöltendő szabadságvesztés lesz a kanadai Büntető törvénykönyv értelmében. A szemtanúk elmondása alapján Jenks – a helyi rendőrfőnök – és Kirkwood, a megyei halottkém ellopott egy Mr. Calvin Walmack tulajdonában lévő hajót. Mr. Jenks kormányzásával a főszigetet és Falstaff szigetét összekötő, közel húsz kilométeres szakasznak indultak neki, amelyet ez idáig karantén alá helyeztek
a lehetségesen fennálló, ismeretlen természetű biológiai eredetű veszély miatt. A pontos részleteket nem hozták nyilvánosságra, azonban az elérhető bizonyítékok arra utalnak, hogy hajójukat technikai nehézségek akadályozták meg a továbbhaladásban. A hajót két katonai járőrhajó tartóztatta fel, és mindkét férfit őrizetbe vették. A sziget közelsége és a fennálló biológiai transzfekció veszélye miatt a hajót egy gyújtóbombával elsüllyesztették. Az őrizetbe vett két férfi Kent Jenks és Maximilian Kirkwood édesapja. Mindkét fiú tagja az 52-es számú cserkészőrsnek – melynek további tagjai Shelley Longpre, Newton Thornton és Ephraim Elliot. A tizennégy éves cserkészekből álló csapatot őrsparancsnokuk, a North Pointban háziorvosként tevékenykedő, negyvenkét éves Tim Riggs kísérte a szigetre múlt péntek délután egy hétvégi tereptúrára. Miután a karantént felállították, az említett személyek Falstaff szigetén rekedtek, elzárva a külvilágtól. A lap nyomdába kerülésének időpontjában a katonai attasé hivatala nem válaszolt a sajtó megkeresésére.
26 Röviddel dél után vágtak neki az erdőnek. Három fiú: Max, Ephraim és Newton. Max előtte ránézett Kentre. Még mindig a ponyva alá bújva kuporgott a pincében – úgy tűnt, mintha a teste eggyé vált volna a pince falával, beleolvadt a kemény kövekbe, mintha a fal szájat növesztett volna, és úgy fogyasztaná el Kentet, ahogy egy pók végez a léggyel: maró mérget fecskendez belé, ami cseppfolyósítja a beleket, majd hosszú, tűvégű szívókájával mindent kiszív belőle. – Hamarosan visszajövünk – mondta neki Max. A pincepadló előtti utolsó lépcsőfokon állt, megtartva a távolságot. – Találunk valamit, amitől jobban leszel, jó? Kent nem szólt semmit, csak száraz és kőkemény szemekkel nézett rá.
Shelley eltűnt. Párszor nem túl nagy lelkesedéssel szólongatták, de nem érkezett válasz. – Menjünk nélküle? – vetette fel Newton. – Miért ne mennénk? – felelt kérdéssel Ephraim. Ha a fiúk éreztek is valami homályos nyugtalanságot Shelley hollétével kapcsolatban – egyre inkább az tűnt a legokosabbnak, ha a szemük előtt tudják őt –, az eltűnése jó kifogás volt, hogy nélküle induljanak el. Mégis mi bajuk lehetne belőle? Talán tényleg belegyalogolt az óceánba, gondolta Newton némi reménykedéssel, majd gyorsan megszidta magát érte. Newton vette át a vezetést. Max és Ephraim nem kérdőjelezték meg újdonsült státusát. Miután látták, ahogy kijön a faházból izzadtan és közel delirálva a félelemtől, a hátizsákja diadalittasan lóg a vállán… nehéz volt nem másképp nézni Newtonra. Napos, de hűvös volt a délután. A legtöbb ruhájuk a faházban maradt, nyirkosan és hordhatatlanul. Ephraimnek volt egy széldzsekije. Newtonnak egyetlen száraz pólója. Lesétáltak a sziget déli szoknyája körül a part mentén. Hínárfonalak mosódtak a szikláknak; olyanok voltak, mintha testetlen zöld kezek kapaszkodnának ki az óceánból. Ephraim lehúzott egy fonalat, és kérdőn Newtonra nézett. – Igen, ehető, Efi. Ephraim a szájába vette a végét. – A rohadt életbe, Newt! – Azt mondtam, ehető – magyarázkodott Newton. – Nem azt, hogy jóízű. Max is lehúzott egy fonalat az egyik lapos szikláról. – Hé, nem is rossz! – állapította meg rágcsálás közben. – Sós, mintha szárított marhahús lenne a tengerből. Ephraim még egyszer beleharapott, és morózusan csámcsogott. – Tök mindegy. Elég éhes vagyok, hogy megegyem egy medve segglyukát. Röviddel az után, hogy ezt kimondta, rosszkedvű hallgatásba burkolózott. Még mindig a nadrágjába dörzsölte a bütykeit. – Oké vagy, haver? – nézett rá Max. Az egyik kezét a vállára tette. Ephraim megrázkódott, mintha egy pók iramodott volna le a hátán. Max először arra gondolt, hogy a pince előtt lezajlott események miatt – az a szörnyű törés kettejük között, amit legeslegbelül érzett. De ez nem volt az,
ugye? Könnyű hideg zuhanyként öntötte el a megkönnyebbülés, csak hogy azonnal félelem költözzön a helyébe. Talán Efi…? Aggódó pillantást vetett Newtonra, ahogy a keze lecsúszott Ephraim válláról. – Nagyon furán érzem magam, ember – Ephraim hangja olyan volt, mintha egy kút mélyéről szólna. – Mintha nem lennék egészen önmagam. – Aha, hát egyikünk se – biztosította róla Max. – Maxnek igaza van, Efi. Mindezek után, ami az őrsparancsnokkal és most Kenttel történt… csak egy kicsit még össze kell tartanunk, ennyi az egész. Ephraim egyszerre csodálkozó és kissé döbbent pillantást vetett Newtonra. – Newton Thornton, a profi buzdító szónok – mondta zordan. Felkapaszkodtak egy domboldalon, ami egy enyhén taréjos emelkedő után sziklákkal és tömött bozótossal tűzdelt lapos rétben végződött. Sós levegő fújt feléjük a sziklatábláról. A talajt kráterszerű lyukak tarkították. Mindegyik lyuk szűk hattyúnyakban nyúlt a földbe, ami elrejtette lakóit a kíváncsi szemek elől. – Prérikutyák? – tűnődött Max. – Miért, prérin vagyunk? – dobta vissza a kérdést Ephraim. – Hol vannak a cowboyok, Tex? – Fogd be! – szólt vissza ingerlékenyen Max. – Cowboyok amúgy sem csak a prériken vannak. Ephraim nevetett, és megvakarta a könyökét. Átlyukasztotta a széldzsekijét. Max észrevette a széthasadt nejlonról csöpögő vért. – Nem prérikutyák – zárta le a vitát Newton. – Hanem madarak. Olvastam róluk. Ahelyett, hogy a fákon raknának fészkeket, inkább a föld alatt fészkelnek. – El tudunk kapni egyet? – kérdezte Max. Newton kétkedve nézett rá. – Sosem láttam még hurokcsapdát madarakhoz – azokhoz dróthálós dobozcsapda kell. Nem hiszem, hogy megérné. A madarakon nincs sokkal több, mint csont és toll, nem? Max azokra az elpusztult viharmadarakra gondolt a konyhaasztalon, és azt mondta: – Inkább hagyjuk akkor, oké? – Akármit is fogunk a vadonban enni, biztosra vehetitek, hogy kissé fura lesz – szögezte le Newton. – Szóval erre kell felkészülnünk. – Majd
játékosan elmosolyodott. – Csak képzeljük azt mindenről, hogy csirke, vagy ilyesmi! Átvágtak a fennsíkon, és egy óceánra néző gránitteraszhoz érkeztek. Megcsapta az orrukat a szikla tiszta, ásványi illata. Napfény lógott a vízbe, és színaranyra festette a hullámok közti óceánt. Fehér halászsasok rugaszkodtak el sziklaoldalba vájt fészkeiktől, és a víz fölött keringtek. Ephraim átrúgott egy követ a szikla szélén. A kő lebucskázott, és majdnem összetörte az egyik csipkézett szirten ülő halászsasfészket. Ephraim rámutatott a barna pöttyös tojástrióra. – Le akarunk mászni azokért? Elbírnék egy háromtojásos omlettet. Newton szkeptikusnak tűnt. – Sehol sem tudjuk kibiztosítani a kötelet. Ha leesnél, még elég sok lenne alattad. Ephraim a felső ajkához támasztva a nyelvét még mindig mérlegelte a lehetőséget. – Meg kéne osztanom a tojásokat a hájas seggeddel, Newt, ugye? Én végezném a piszkos munkát, te meg belapátolnád a jutalmat. – A tiéd lehet – mondta mereven Newton. – Csak szerintem nem éri meg, hogy bárki megsérüljön miatta. Miután kútba dőltek a tojásbeszerzéssel kapcsolatos kilátások, a fiúk leereszkedtek egy koromfekete lejtőn, ami egy sós lápban ért véget a szirttől keletre. Az óceán vize itt egy elhajolt fákkal és beteges kinézetű buckákkal tarkított, piszkos földnyelvet mosott. Rothadt bűz gőzölgött fel a Newton által különösen rühellt hosszú gazból: fogazott szélű fajta, ami végigcsipkézi a sípcsontot, ha az ember rövidnadrágban vág át rajta. Átvánszorogtak a lápon, és közben próbáltak nem csuromvizesek lenni. A bakancsukon ropogtak az epeszínű sógombolyagok, amik úgy néztek ki, mint egy lábos főtt hús fölött rotyogó hab. Kései szöcskék lökték el magukat a fűtől, és fűrészes lábaikkal beleakadtak a fiúk ruháiba. Newton minden alkalommal megrándult, mikor egyikük-másikuk a csípőjén koppant. A pillantása vissza-visszatért azokra a buckákra. Félig elmerült rágcsálókra emlékeztettek – hatalmas vakondok, amiknek plutóniumban gazdag víz volt az anyatejük, és valahogy a normál méretük négyszeresére nőttek. Úgy pontozták végig a lápot, mint valami szőrös jéghegyek, melyeknek legveszedelmesebb részük a víz alatt bújik meg. Newton elképzelte, vajon mi leselkedhet a felszín alatt: hosszú, keskeny pofák és
vékony, fekete ajkak, telis-tele éles patkányfogakkal, amik kitört üvegszilánkokként meredeznek kifelé… gyűrűs rózsaszín farkak söpörnek a mocskos vízben, és csak azt várják, hogy mikor csavarodhatnak rá egy gyanútlan bokára. Elértek egy korhadt fatuskóig. Newton előásta a terepnaplóját, átpörgette a lapokat, és letörölte az egyik passzust. Megfogott a tuskón egy darab lazán lógó kéregdarabot, és felrántotta. A kéreg poros puffanással letört. A fiúk letérdeltek, és a belsejére meredtek. Mindenféle lények tekeregtek a letört, pépes fadarabon. Úgy vonaglottak, mint a férgek. – Hernyók – jelentette be Newton. Kinyitotta a könyvét, és felolvasta a vonatkozó részt. – A farontó lepkefélék hernyói a nagytermetű, fehér, faevő molylárvák. A hernyókat fehér pettyek borították, külsejük pedig olyan ráncos volt, mint egy alma héja, ami túl sokáig feküdt a gyümölcsöskosárban. A testük akkora, mint egy babaujj, és úgy álltak össze, akár egy nyakláncon a gyöngyök. A hátsó fertályuk dudorodó nyílásban végződött. Eszeveszett rohamban vonaglottak: olyan lényeknek tűntek, amelyek örökké a születés pillanatát élik meg. – Nyersen fogyasztva a faevő molylárvák mandulaízűek – olvasta tovább Newton. – Megsütve a bőrük olyan ropogós, mint a roston sült csirke, míg belsejük halványsárgává válik, akár a tükörtojás. Max elsápadt. – Jesszus! Most viccelsz, ugye? – Nem megmondtam, hogy minden fura lesz, amit enni fogunk? – Oké, de… nem ehetsz meg egy hernyót, haver – rázta a fejét Max. – Megfosztanád ezt a fiatal molylepkét élete céljától, hogy egész este villanykörtéknek csapódhasson? Newton kiemelt egyet a tuskóból. Úgy dobálta magát a tenyerében, mint egy szelet béltraktus, ami megpróbál kipréselni magából egy makacs ételdarabot. – Nem mered – nézett rá Max. – Duplán fogadok, hogy nem mered, haver. Newton bedobta a szájába. Ahogy őrlőfogai között rágta, a hernyó tisztán hallhatóan cuppant egyet. Vizes, genny színű folyadék szivárgott ki a fogai közt. – Hát ezt nem hiszem el, hogy megcsináltad – mondta döbbent bámulattal Ephraim.
– Fúúj! – öklendezett Newton. – Keserű. Nem mandulás! – Leejtette a könyvet, ami tépett szárnyú madárként repült át a lápon. – Egyáltalán nem mandulás! Ephraim és Max gurultak a nevetéstől. Newton nem köpte ki – úgy tűnt, képes legyűrni a gusztustalan ízű hernyót. Makacs elszántsággal rágta, és ökölbe szorított kézzel lenyelte. – Várj egy percet! – mondta Max, ahogy a vidámság helyét átvette a nyugtalanság. – Azt mondtad, olyan íze volt, mint a keserű mandulának? Az nem valami méreg? Newton a szemeit forgatta. Egy hernyódarab még mindig az ajkára ragadt. Olyan volt, mint egy cafat paradicsomhéj. – Nem, az a cianid. Ennek egyáltalán nem volt mandulaíze. Inkább olyan volt, mint a keserű… szar. Egy keserű szarrög. – Honnan tudod, milyen íze van a szarnak? – kérdezte Ephraim a könnyeit törölgetve. – Mi lenne, ha befognád? – vágott vissza Newton, miközben lehajolt a terepnaplójáért. – Én legalább próbálkozom, Efi. – Kitárta a karját, és körbemutatott a tájon. – Látsz valahol egy Burger Kinget errefelé?
27 Shelley megvárta, amíg a fiúk megkerülik a sziget déli mólóját, mielőtt komolyan belefogna a játékaiba. A faház keleti oldalán növő magas bokrok közé bújt. A fiúk nem túl nagy meggyőződéssel kiabálták a nevét. A nap rézsútosan sütött át egy ezüstös pengeélszínű felhőcsoporton, és kellemetlenül csiklandozta a bőrét – Shelley-t nem érdekelte a nap. Kedvenc napszaka az alkonyat volt, az a szürke interregnum állapot, mikor az árnyékok hosszúra nyúltak. Az ujjai az ajkán doboltak, ahol Kent felhasította. Mivel dörzsölgette a sebet, a feltépett hús csak félig gyógyult be. Vér buggyant ki belőle, és lecsorgott a bütykein. Shelley nem érzett sokat belőle. Newton hangját hozta felé a szél. – Menjünk nélküle? Igen, gondolta Shelley a vérrel játszva. Csak menjetek! Irány előre!
Élvezzétek a kirándulást! Követte Newtont, Maxet és Efit a déli partra, az ösvény alsó oldalán lévő bokrok mögött lopakodva. Nagyon jól álcázta magát – Shelley született kaméleon volt; csupán egyike a fiú nagyon alulbecsült képességeinek. Felkeltette a kíváncsiságát Newton hasa és hátsója. Úgy öntött ki a háj a nadrágjának derékrésze fölött, akár egy csavart lágyfagylalt a tölcsér szélein. Eltűnődött, vajon hogy festene, ha a dagadt fiú elkapná a férgeket. Maga előtt látta, ahogy egymásra gyűrődnek a vajas bőrrétegek, mint azokon a csúnya kutyákon – hogy is hívják őket? Shar pei. Newtonnak Shar pei-teste lenne. Abban a több négyzetméternyi üres bőrben a csontjai úgy zörögnének, mint az aprópénzek egy befőttesüvegben. Apám, ez már valami lenne! Mikor a fiúk elmentek, Shelley visszasétált a faházhoz. Izgatott volt. Jaj, annyira izgatott! Nagyon meredek történések kellettek ahhoz, hogy áthatoljanak a Shelley érzelmi központját takaró teflonborításon, és elég hatásosak legyenek ahhoz, hogy bármit is érezzen. De ma oly sok minden felkeltette az érdeklődését. A halott férfiak a ripityára tört faházban. A túlparton állomásozó hajók és a fejük fölött néha-néha átcikázó, fekete helikopter. A puszta tény, hogy kilométerekre nem volt senki, akinek a felügyeletében a tettek következményekkel járhattak. Nem kellett olyan szorosan viselnie az álarcát. Kilazíthatta a madzagokat, és szabadjára engedhette alóla azokat a dolgokat, melyeket eddig nem ért napfény. De legfőképp itt volt Kent Jenks – a Focis Kivagyi, Mr. Nagy Dobás, North Point koronázatlan királya – bezárva a gyökerek alatti pincébe. Ó, istenem, micsoda mókában lesz részük! Legutóbb Shelley azon a délutánon volt ilyen emelkedett hangulatban, mikor megölte Trixyt, a verandájuk alatt talált kiscicát, akit az anyja örökbe fogadott. Shelley ekkor már egy ideje gyilkolt – habár tegyük hozzá: nem gondolt rájuk gyilkosságként. A többi lény, még az emberek is, természetesen üres vázak voltak. Persze nem fizikailag üresek: minden élő dolog tele volt pakolva belekkel és csontokkal és vérrel, ami vehemensen fröccsent a levegőbe, ha elvágták a vénát. De egynek sem volt lényegileg… hát, lényege. Csak két lábon járó bőrzsákok voltak. Ennyi az egész. Shelley őszintén nem érzett több megbánást, miután darabokra szaggatott egy élőlényt, mintha egy marionettbábu végtagjait tépné ki.
Bogarakkal kezdte. Talált két nagy szarvasbogarat a hátsó kertben álló juharfa tövében, amik épp egymással vívtak a territóriumukért. Felnyalábolta őket, és némi felkészülés után kitépte a legtöbb lábukat és az antennáikat – az anyja csipeszét használta erre a finom munkára, ugyanazt, amivel a szemöldökét szedte –, és betette a bogarakat egy gyufásdobozba. Meglepődött és örvendezett, mikor felfedezte, hogy a szarvasbogarak kannibálok: mikor néhány nap múlva kinyitotta a skatulyát, az egyiket tehetetlenül a hátára fordulva találta, míg a másik felfalta annak nyúlós belsőségeit. Serényen megtöltötte a gyufásdobozt anyja körömlakklemosójával, és egy gyufával meggyújtotta. A bogarak szervei pattogtak és ropogtak fekete kitinpáncéljukban, miközben megsültek. Nem telt sok időbe, hogy továbblépjen a nagyobb és sokkal érdekfeszítőbb kíméletlenségek felé. Ragacsos csapdákkal őzegereket fogott, és folyékony szódabikarbónába mártott, vattás fültisztítóval bekente a szemgolyójukat – lebilincselő volt nézni, ahogy fekete szemeik összeaszalódnak, és sercegnek, mint a zsírszalonna a tábortűzön. Shelley felfedezte, hogy az állatok sokkal jobban alkalmazkodtak a testük károsodásához, mint az emberek. Ha kiégetné egy ember szemét, az sikítana, és jajveszékelne, persze, majd pedig kéne neki egy fehér bot meg egy vakvezető kutya egész siralmas, nyomorgó életének hátralévő napjaira. Egy egér csupán pár percig tántorog összevissza fájdalmában, tappancsával tapogatja a kiégett szemgödröket, cincog, megrándul az orra, majd folytatja ugyanazt, amit előtte csinált. Az állatok ebből a szempontból hihetetlenül rugalmasak voltak. Shelley azon a délutánon kezdett el Trixyn dolgozni, mikor a szülei elmentek egy csendes árverésre a templomukba. A konyhaasztalnál ült, és jégkrémet evett. Trixy zoknis lába körül rótta a nyolcasokat, és hozzádörgölőzött a vádlijához. – Szia, cica! A kismacska felugrott az ölébe. Apró karmai bemélyedtek a mackójába, és puhán masszírozták a combját. Shelley a jégkrémpálcikát rágcsálta, miközben simogatta a cicát, aki a hátát púpozva fogadta a lágy cirógatást. A szőre olyan pelyhes volt, mint a babahaj. Shelley érezte az apró, vékony csontokat a szőrtakarója alatt. Felvitte az emeletre. Elég hangosan dorombolt a karján – milyen erőteljes, elégedett hangok egy ilyen apró jószágból! A teste úgy árasztotta
magából a hőt, mint egy erőmű. Shelley anyja még nem ivartalanította. Bement a fürdőszobába, és bezárta az ajtó. Letette Trixyt a vécétetőre, ahol elkezdte dagasztani a makramé borítást. Az anyja azt mondta, ez a különválasztás utáni nyugtalanság jele – a cicák az anyukájuk pocakját masszíroznák, hogy tejet préseljenek ki, és szopjanak. De a kiscicák, akiket túl korán választottak el, bármit dagasztani kezdtek. Pulcsitól kezdve a díszpárnákon át a vécéülőkéig – mintha egyiknek is lenne rá érkezése, hogy tejet fröcsköljön. Shelley anyja szerint össze volt zavarodva. Igazán szívszorító, tette hozzá. Shelley csak bólintott, mint aki ugyanígy érez. Megtanulta, hogy ha bólint – lassan, mélyen, az állát majdnem a mellkasához érintve, hogy őszintének hasson –, az emberek azt hiszik, osztozik az érzéseiken. Ez egyike volt azoknak a trükköknek, amiket elsajátított, hogy elvegyüljön; hasznos képesség rejtve maradni mások elől. Bedugta a fürdőkádat, és elkezdte engedni a vizet, miközben visszapillantott a vécére. Trixy még mindig ott dorombolt. Jó. Ahogy telt a kád, a keze benyúlt mackónadrágjának gumis szegélye mögé, és öntudatlanul a nemi szervével kezdett játszadozni. Nem lepte meg az erekciója – a lüktető és sürgető keménység, ami úgy tűnt, kiszív minden vért a kezéből és a lábából, és mindet a péniszébe koncentrálja. Zavartan állt ott, a szemében elmondhatatlan izgalom csillogott, és olajos izzadság permetezte hosszú, iszamos testét. Kinyitotta a mosdótál alatti szekrénykét, és felvette az ajaxos doboz melletti hosszú nejlonkesztyűket: az anyja takarításra használt kesztyűit. Az ujjbegyei hidegek voltak, míg teste többi része kitartó mohósággal izzott. Leültette Trixyt a kád szélére. A cica kerek, sárga szemeivel felbámult rá, míg mancsaival a porcelánon csúszva próbált megkapaszkodni. Még egy dolog az állatokról: képtelenek voltak az őket etető teremtményről feltételezni, hogy akár kárt is okozhat bennük. Hatos számú cserkésztörvény: A cserkész jó az állatokhoz… Shelley megmarkolta a tarkójánál Trixyt, és a víz alá nyomta. Olyan volt, mintha nyers elektromos áramot vezettek volna Trixy testébe: a végtagjai megmerevedtek, és a porcelánt kaparták. Majdnem kilőtt a kezéből, de megmarkolta a torkát – a keze könnyen rázárult nyaka szőrös lefolyócsövére –, és visszanyomta. Húsz másodperc múlva a kapálózása csillapodni kezdett. Egy perc után már elernyedt a teste. Shelley még adott neki pár másodpercet, csupán,
hogy biztos legyen a dolgában. Elengedte a cica mozdulatlan testét. Száraz, poros íz töltötte be a száját – mintha lenyelt volna egy nagy kanál krétaport abból a fajtából, amivel a baseballpályát felrajzolják. De az emelkedettség máris megcsappant. Olyan gyorsan vége volt. A cica szinte alig küzdött, miközben… Trixy egyenesen kilőtt a vízből. Bőréhez tapadt, elázott szőrével olyan átkozottul csenevésznek tűnt. Shelley majdnem felnevetett. Trixy nyivákolva kapaszkodott fel a fürdőkád csúszós peremén. Shelley érte nyúlt, és szeretetteljesen batyuba fogta négy aprócska lábát egyetlen kezében. A cica erőtlenül beleharapott kis tűfogaival a kesztyűjébe. Kétségbeesett rííííáááúúú hangot hallatott, és tragikusan összezavarodott szemekkel nézett rá. Lenyomta a vízbe. Az arca még mindig kifejezéstelen volt, de már izzadság áztatta a pólóját. A pénisze fájdalmasan kemény volt, és érezte a gyötrelmes, de valahogy mégis kéjes ingert, hogy pisiljen. Kihúzta Trixyt a kádból. A feje komikusan ingott a vállai között. Még egyszer alámerítette, oda se figyelve, ahogy egy vénasszony mártogatja az Earl Grey filterét a teáscsészében. Talán még él, gondolta. Fontolóra vette, hogy életben hagyja. Az érdekes lenne. Shelley feltételezte, hogy Trixy úgy viselkedne, mint Timmy Higgs, aki kisfiúként a bójákon túlra úszott, és majdnem megfulladt. Manapság Timmy egy öreg hintaszékben töltötte a napjait a Hasty vegyeskereskedés előtt, és mindenkit „Szia! Szia! Szia!” köszönéssel üdvözölt: vevőket, járókelőket, fuvarszállító furgonokat, galambokat, a tiszta, kék eget. Egyszer Shelley megvárta, amíg senki nem néz arra, és rátett egy szegecset Timmy hintaszékére, míg gazdája elment vécére. Timmy reakciója bámulatba ejtette és megdöbbentette: keményen ült a széken, egy doboz Yoo-hoo kakaót szürcsölt, csak hintázott, és hintázott, és halandzsázott: „Szia! Szia! Szia!” Egyáltalán nem vette észre. Shelley ott maradt, és kíváncsian várt, majd mikor Tim felállt, meglátta a kimeredő réz véget Timmy széles, lapos fenekében, a körülötte lévő anyag pedig vértől sötétlett. Shelley sajnálkozva úgy vélte, egy ügyefogyott kiscica láttán az anyja felvonná a szemöldökét. A legbiztosabb megoldás amúgy is sokkal inkább csábította. Mikor végzett, leengedte a kád vizet, és leellenőrizte, hogy mindent alaposan letörölt-e a szárítóról vett törölközővel. Visszatette a
nejlonkesztyűket az Ajax mellé. Leballagott a földszintre, elővett egy narancssárga szemeteszacskót, és beletette a cicatetemet. Trixy előtt Shelley soha nem ölt meg olyasmit, ami hiányozna valakinek is. Végül arra jutott, hogy elégeti. Betömte a testet a pinceszinten lévő kályhába. Trixy fehér lángokkal távozott a rács mögött. Shelley némiképp aggódott az égettszőr-szag miatt, ami esetleg felszökik a szobákba a szellőzőkön keresztül, és belengi a házat, de minden gyanúsnak mondható buké rég elszállt, mire a szülei hazaértek. Ekkor felragyogott Shelley fejében az isteni szikra: a tökéletes megsemmisítés szolgált önmaga alibijeként. A kiscica eltűnt. Nem kellett, hogy szükségszerűen halott legyen. Talán elszaladt. A macskák folyton ezt csinálják. A macskák ostobák és hálátlanok. Mikor Trixy eltűnt, az anyja teljes letargiába zuhant. A ház körül kóválygott, és kétségbeesetten bámult a hátsó udvarra – ami nagyban megnehezítette Shelley életét, mivel az üzelmeit a kert végében folytatta, és nem akarta, hogy az anyja rajtakapja munka közben. – Hát nem szörnyű ez Trixyvel? – kérdezte. – Szegény kis jószág. Shelley mélyen, őszintén bólintott, az álla a mellkasához ért. Néhanapján meglátta, ahogy az anyja nézi őt – nem egészen vádlón, inkább… kérdően. Mintha a fiút, akinek életet adott, egy éjszaka orvvadászok lelőtték volna, majd egy hasonmással helyettesítették. Ez a hasonmás a fia hangján beszélt, és utánozta a fia intellektusát és képességeit, de volt valami aggasztó ebben az új példányban. Ez a valaki – valami? – egy lépéssel az emberiségen kívül állt, ahová bekukkantott. Vajon tetszett neki, amit látott? De ha az anyja érezte is ezt, sosem mondta ki hangosan. A szülők belső késztetése ez, hogy higgyenek leszármazottaik lényegi jóságában – elvégre a gyermekeik önmaguk közvetlen tükörképei voltak. Egy héttel Trixy meggyilkolása után Shelley az ágyban feküdt. A hideg holdfény sugarai bevilágítottak a függönyön át a fiú hosszúkás, darázsszerű arcára. Újrajátszotta a jelenetet a fejében: a teljesen átázott, vad szemű Trixy kilő a kádból. A gondolattól újra csiklandozó érzés költözött a hímtagjába – a takaró sátor alakban kicsúcsosodott az ágyéka fölött –, de az érzés szánalmasan lecsökkent, csupán egy áttetsző utánzata volt annak a galvanikus löketnek. Latolgatni kezdte, hogy ha ilyen lökést érzett egy olyan szánalmas dologtól, mint egy kiscica, akkor milyen lehet ez valami nagyobbal, erősebbel és sokkal intelligensebbel? A kockázat pedig csak növelné az eufóriát, nem igaz?
Shelley elsétált a tábortűz maradványai mellett, és a faház oldalánál átvágva a pince felé vette az irányt. Leguggolt, és finoman megkocogtatta a pinceajtót. – Kent – duruzsolta énekelve. – Hé, Keeeeeeent! Valami kapirgászni kezdett a lépcsőkön a hívására – úgy hangzott, mint egy hatalmas, vak rák. Majd felhangzott a csontok üres koccanása a faléceken. Por szitált a zsanérokból. Shelley belélegezte a kiáradó édes levegőt, ami úgy bűzlött, mint a megrohadt lépes méz. Egy pillanatra Shelley meglátott egy lényt a pinceajtó rései közt: a valami kiéhezett vonásokból és borzalmas csontokból állt, arcának nyers kontúrjai borotvaélesen álltak ki. Ujjak nyúltak ki az ajtók fahasadékán. Semmihez sem hasonlítottak, aminek egy emberi lényhez kéne tartoznia: olyan megdöbbentően vékonyak voltak, és olyan szörnyen kiszáradtak, mint egy vénséges répa, amit oly sokáig ottfelejtettek egy hideg és sötét hűtőben, hogy minden pigment kiveszett belőle. Egyiken sem volt köröm – csupán véres sarlók szegélyezték a széttépett felhámcafatokat. Shelley feltételezte, hogy Kent megette őket, egyiket a másik után. Ez elment vadászni, ez meglőtte, ez hazavitte, ez megsütötte, és ez az icike-picike mind… – Annyira éhes vagyok. A hang is ugyanolyan vénséges volt. Shelley maga előtt látott egy leírhatatlanul öreg férfi-fiút a lépcsőkön görnyedni: egy hófehér hajú, ráncos borzalmat elképesztően vén szemekkel, amiknek a fehére beteges sárga színt öltött, mint egy macskaszem – mint Trixy szeme? – Még mindig éhes vagy? – kérdezte Shelley. – Miután minden kajánkat megetted? – Megrovóan ciccegett. – Szerinted ki kéne, hogy engedjelek? – Nem tudom – felelte zavartan Kent. Egy durcás kisgyerek hangja. – Szerintem megérdemled, hogy ott maradj. Nincs igazam, Kent? Miattad zártuk be az őrsparancsnokot. Úgyhogy most téged is bezártunk. Így fair, nem? Csönd. – Kérdeztem valamit. Így fair, igaz, Kent? – Igen – felelte sértődötten Kent. – Szemet szemért, igaz? – Igen. – Az őrsparancsnok halott.
Megint csend. – Ez kinek a hibája, Kent? Továbbra is csend. – Figyuzz! – csiripelte vidáman Shelley. – Emlékszel a helikopterre? Ledobott egy segélycsomagot. Ételt. Szaftos húst és vajas kenyeret és cukrokat és… – Kérlek. Shelley még soha nem hallott egy szót elzokogni. De Kent pontosan ezt tette. Kent konkrétan elzokogta a szót: kérlek. – Mire kérsz, Kent? – Kérlek… etess meg! – Meg tudlak. De először is, Kent, válaszolnod kell a kérdésemre. Újból felteszem: kinek a hibája, hogy az őrsparancsnok halott? – Az… az enyém. Minden az én hibám. De nem akartam… soha nem akartam, hogy… – Nem érdekes, hogy mit akartál, Kent. Csak az számít, ami történt – fűzte a szót selymes lágysággal Shelley. – Gondold csak végig! Nagyon csúnya halált halt. Tudod, ráesett egy fa a fejére. A koponyája úgy szétroppant, mint a tojáshéj. Tehát, Kent, igen, ez tényleg igazán, teljesen és totálisan csak a te hibád. Gyönge, csodálatos zokogás. Shelley úgy itta magába a hangot, ahogy egy sarjadó növény magába szívja a napot. Az állkapcsa furcsán megnyúlt; az alsó része legalább egyujjnyival hosszabb volt, mint a felső, így láttatni engedte fogsora nedves taréját. Olyan volt, mint egy kiterített lazac. – Köszönöm, hogy válaszoltál a kérdésemre, Kent. Most pedig, mit szeretnél enni? – Bármit. Bármit. – Úgy értem, annyira sok minden van. Nem tudok mindent ide hátracipelni. Úgyhogy meg kell mondanod. Van almás piténk és csokimázas fánkjaink, meg hatalmas steakjeink és… – Húst. Húst! – Várj meg itt! – mondta Shelley, mintha Kentnek lett volna választása. – Mindjárt visszajövök. Beslisszolt a faház széttört ajtaján. Kora délutáni napfény szitált a beomlott tető rácsozatán, és mézszínű csíkokkal színezte a padlót. A tető épp előtte ereszkedett meg. Kicsavarozott egy régi üvegburát, ami most szemmagasságban feküdt – döbbenetes módon nem tört szét a vihar
alatt. A deres üvegtálban több tucat rovartetem hevert. Leginkább legyek, valamint pár szitakötő és moly. Kirázta a törékeny maradványokat a tenyerébe, és visszasétált a pincéhez. – Megjött az első fogás, Kent. Ami… mogyorógrillázs. Letette a kiszáradt szitakötőtetemet Kent ujjaira. Az ujjak eltűntek a sötétségben. Mohó ropogtatás hangjai hallatszottak, majd az ujjak újra megjelentek. – Még! A tenyeréből etette Kentet a halott bogarakkal, mintha csak egy kecskének adna elemózsiát az állatsimogatóban. Evés közben Kent szánalmas, szürcsölő hangot hallatott. Shelley nem tudta elhinni, micsoda szerencséje van. A sziget, az elszigeteltség, ez a nyugtalanító betegség – a legideálisabb játszótér. A szemgolyója ízléstelenül kiguvadt az üregéből, a nyelvén száraz, sós íz telepedett meg. A pénisze keményen megugrott a nadrágjában; a tenyere végével a combjához dörzsölte a szédítő, bódulatittas élvezetért. Hagyd abba a zsebhokizást! – rivallt volna rá Mr. Turley, ha rajtakapná Shelley-t tornaóra közben. De Mr. Turley nem volt itt, ugyebár. Egyetlen felnőtt sem volt itt – leszámítva a halottakat a faházban –, ami azt jelentette, hogy azt csinálhatott, amit akart… de óvatosnak kellett lennie. Olyan egyszerű hibát véteni – „elbaltázni”, ahogy az apja mondaná –, és elrontani ezt a csodálatos játékot. Nem szabad elragadtatnia magát. – Még! – suttogta Kent. – Mind elfogyott – felelte Shelley. – Nincs több. Mindet megetted. – Kérlek. – Meséld el nekem, milyen érzés, Kent! Meséld el, és akkor adok neked még valamit. – Üres. Van egy lyuk, ami egyre nagyobb és nagyobb és nagyobb lesz. Örökké, és még tovább, és azután is. Akar engem, Shel – és téged is. Mindenedet akarja. Shelley egy pillanatra leguggolt, és a szája belsejét rágcsálta. Ez nagyon rosszul hangzott – igazán rosszul. Bogárbaszó egy bolond, ahogy a szigeten mondják. A nyugtalanság csírája kúszott belé; először nem tudta, mi az, mivel nem úgy élt át érzéseket, ahogy más emberek. Egy nyugtalan birizgálás volt ez a hasa tájékán, akár éhes egércsemeték. Visszatért a faházba. A halott férfi, vagyis ami maradt belőle, leesett a kanapéról a vihar alatt. A végtagjai cövekegyenesen álltak a halál utáni
merevségtől. A lába egyenesen felfelé meredt, a lábujjai az égbe mutattak. Világoszöld gombafoltok virágoztak a szemgolyói körül és a szája szélén. A férfi orra beesett az arcába. Shelley elnézte, ahogy egy bogár kimászik a besüllyedt orrüregből. Elmászott az egyik orrcimpa karimájának tetejére – amit csupán egy megkeményedett porcogórés jelzett, mintha egy kis csatornanyílás lenne a férfi arcán –, és imbolyogva megállt rajta. Összefonódó kitinpáncélja széttárult. Magasnyomású sziszegést hallatott: olyan volt, mintha a messzi távolban kiengedtek volna egy gőzszelepet. A bogár kettétört, és kinyílt. Shelley vonagló fehér dolgokat pillantott meg a belsejében. Valamilyen nyers érzelem alfaja – nem félelem, de valami annak a mezsgyéjén tanyázó dolog – póklábakon fészkelte be magát a mellébe. Letérdelt a nagy, döglött féreg mellé a padlóra. Megkeményedett, és összesűrűsödött, mint egy járdán heverő, kiszáradt földigiliszta nyáron. Felkaparta a kése élével. A belseje még mindig pépes és zselészerű volt. Tejsodósárga nedv préselődött ki a bőre résein. Egy új, rettenetesen hívogató ötlet öltött testet Shelley fejében. Visszatért a pincéhez. Kent ujjai a rések közt rángatóztak. – Vacsora tálalva, Kent – jelentette be Shelley. Az elpusztult féreg bőrszerű csíkja eltűnt a hasadékban. Hirtelen erőszakos rántással a féreg átcsúszott a falécek között egy levegőért kapkodó, ziháló sziszegéssel. Ezután: szürcsölő hangok. Békés babaszuszogás. Az ujjak ismét megjelentek, rajtuk sárga nyálkacsíkokkal. – Sajnálom – mondta Shelley, habár egész életében soha nem sajnált egyetlen dolgot sem. – Nincs több kaja. Kent, mindet megetted. Te falánk disznó, mindent megettél! Elsétált. Ráunt Kentre, akinek torokhangú kotkodácsolása végigkísérte a tűzrakó helyig. – Megígérted! – sikoltotta Kent. – Azt ígérted, hozol húst! Gyere vissza! Kéééérlek! Shelley leült a kialudt tűz mellé, és egy bottal elkezdte kavargatni a hamvakat. Agytekervényeket rajzolt. Az elme férgei, bizonyára. Úgy érezte magát, mint azok a cirkuszi mutatványosok, akik bambuszrudakon pörgetnek tányérokat. Sok vasat tart az öreg a tűzbe, ahogy az apja mondaná. A soron következő küldetés: Ephraim. A hülye, indulatos Efi. Efi, az
apátlan különc. Efi, a kakukkmadár, aki Mr. Harley irodájába jár, hogy az érzéseiről halandzsázzon. Mikor Shelley osztályfőnöke azt javasolta, hogy esetleg számára is hasznos lehetne egy vagy két találkozó dr. Harley-val – az után javasolta ezt, hogy rajtakapta Shelley-t, amint az osztály hörcsögét, Pugginst döfködte egy lelkiismeretesen tűhegyesre faragott ceruzával –, az anyja megvető gúnnyal reagált felháborodására. A fiamnak nincs szüksége egy átkozott agyturkászra, köszönömszépenviszonlátásra. Korábban, még a pincében Shelley észrevette, hogy Efi a kezeit bámulja. A bütykein szétnyílt a bőr, mikor behúzott Kentnek – Shelley borzasztóan élvezte az incidenst, mivel azt jelentette, hogy a csoport dinamikája átalakul. A változásoktól az emberek bizonytalanná válnak, különösen az ő korabeli fiúk, mivel a rutin fontos berögződés volt. Ha a rutin elvész, minden összekuszálódik. És Shelley szerette a kuszaságot, mert az átláthatatlan hálók közt bármi megtörténhet. Könnyen átlátta, hogy Ephraim attól fél, hogy a Kentben bujkáló akármi most az ő testébe is beférkőzött – átúszott egy vércsíkon a testük között, Kent ajkáról egyenesen a kezére. Tudta, hogy Ephraim megijedt, és előre látta, milyen hatalmas hasznot tud magának kovácsolni, ha szépen táplálja ezt a félelmet. Sima ügy lesz. Ephraim annyira kiszámítható volt – olyan kiszámíthatóan ostoba. Természetesen ekkor Shelley semmilyen icike-picike férget sem látott – de megértette a betegséget, akármi is volt, hogyan hatol az emberbe, és falja fel belülről az áldozatát. Ettől volt annyira ijesztő. Nem egy medve, vagy egy cápa, vagy egy pszichopata baltás gyilkos; ezek is rosszak voltak, persze, de ezek elől el lehet menekülni. El lehet bújni. Hogy lehet elbújni egy gyilkos elől, aki a bőröd alatt lakozik? A vihar után, mikor bementek a faházba, és látták az őrsparancsnok rohadó testét és azokat a fonalszerű férgeket tekeregni a mellkasában – Shelley egyszerűen nem hitte el. Minden olyan pazarul összejátszott. Most már pusztán csak annyi a dolga, hogy tovább pörgesse mindegyik tányért. Megvoltak a módszerei, hogy rátapintson a dolgokra, és olyan ajtókat nyisson ki másokban, amiket nagyon nem kéne. Ritkán használta ezt az adottságát – bajba kerülhetett volna miatta. De kikémlelte a gyenge pontokat, ahogy egy szobrász meglátja a hasadékokat egy gránittömbben; egy koppintás a megfelelő ponton, és a tömb azonnal kettéhasad. Láttam valamit, Efi.
Egész egyszerűen ennyi kellett. A legparányibb csíra – egyetlen apró vágást ejtett Ephraim bőrén, és becsúsztatta a magocskát. Ha még egy kicsit gondozná és ápolná, nos, talán a kis mag beúszna Ephraim ereibe, elszörfölne a szívéig, és valami gyönyörű virágot hozna. Vagy iszonytatót. Shelley-nek nem számított, melyik. Benyúlt a zsebébe, és előhalászta az adóvevőt. A másikat berejtette Ephraim hátizsákjába ma reggel, amíg a többiek készülődtek a túrára. Eljátszadozott a gombbal, de még nem állt egészen készen rá, hogy megvalósítsa tervét. Elvégre is, mennyire lehet egy fiú szerencsés?
28 Kora délután felé járt az idő, mikor Ephraim leült, és nem akart továbbmenni. – Ennyi, kész, nem gyalogolok többet. Egy lucfenyőcsoporthoz érkeztek. A levegőt sűrűn betöltötte a fenyők illata: az autók visszapillantó tükréről lógó légfrissítők szaga ilyen. Ephraim leült egy mohás kőre, az ujjait összekulcsolta az ölében. A testhelyzete pontos mása volt annak a híres görög szobornak, amit Newton egy történelemkönyvben látott: a Quirinale-ökölvívó. Ephraim maga is kissé szoborszerű volt. A bőre sima és alabástrom színárnyalatban játszott, leszámítva az ajkát és az orrcimpái környékét, ahol inkább kékesszürkének tetszett. Newtont baljós előérzet kerítette hatalmába: ha itt hagyják Ephraimet, és évekkel később visszatérnek, a fiú teste ugyanebben a pozícióban lenne – egy elmeszesedett csontszobor. – Gyerünk már, Efi! – mondta kedvesen Newt. – Minden rendben lesz. Nemsokára találunk valami kaját. – Nem vagyok éhes – felelt tömören Ephraim. – Na, hát ez egész jó hír. Azt jelenti, hogy nem vagy beteg, igaz? – Semmit se jelent – fortyant fel fenyegetően Ephraim. – Nem tudunk semmi biztosat, vagy igen? – Tovább kell mennünk, haver – fordult hozzá Max. – Ha találunk egy jó helyet a csapdának, akkor…
– Akkor mi lesz, Max? – Ephraim álla a megszokott, kihívó szögben állt előre. – Elkapunk egy bűzös borzot? Remek! Pompás! Vályúhoz mindenki, megjöttek a bűzösborz-burgerek, amiknek olyan az íze, mint a borzsegg! – Nem adhatjuk fel csak így – jegyezte meg Newt. – Figyu, srácok, ti azt csináltok, amit akartok. Nem tartalak fel titeket. Newton Maxre pillantott, hogy mondjon már valamit. Végül is a legjobb barátok voltak – Ephraim anyján kívül Max volt az egyetlen személy North Pointban, aki megbízhatóan le tudta nyugtatni Efit, és rá tudta venni, hogy ne viselkedjen irracionálisan. De Max maga is egyre inkább képtelennek érezte magát, hogy leállítsa Ephraim növekvő őrületét. Ephraim még mindig a bütykét dörzsölte az ujjaival. A nyers sebek körül a bőr lángvörös volt. – Látsz valamit? – kérdezte, senkinek sem címezve igazán a szavait. – Mit, haver? – kérdezett vissza Max. – Semmit. Nincs semmi. Max és Newton nyugtalan oldalpillantást váltottak. Egyikük sem akarta otthagyni Ephraimet, de tudták, hogy nem erőltethetik, hogy velük jöjjön. Ha túlságosan erősködnek, még kitör, és akár kárt okoz valamelyikükben. A falka minden nem létfontosságú tagja lemorzsolódott, és a rosta után úgy festett, elég szokatlan mag maradt. – Mit csinálnál inkább? – kezdte Max. – Túráznál tovább, és találnál valami kaját, vagy inkább itt maradnál egyedül ülve egy kövön – duzzogni? Ephraim felpattant, összeszorította az öklét, és a mellkasával nekifeszült Maxnek; annyira közel álltak, hogy az álluk és még az orruk hegye is egymáshoz ért – olyan közel, hogy Max érezte Efi leheletét, ami rosszízű volt, igen, de nem édes: csak egy fiú átlagosan epés és gyomorsavas szaga, aki már napok óta nem étkezett rendesen. Látta az ismerős tüzet Ephraim szemében: nem annyira láng, inkább apró, kék elektromos szikrák pattogtak az íriszében; Maxet arra a plazmagömbre emlékeztette, amit a Tudományos Központban látott. Ephraim ökle hirtelen fürgeséggel a levegőbe emelkedett, majd Max állának csapódott. Nem volt igazi jobbhorog, de elég kemény volt hozzá, hogy a fiú fogai jól hallható kattanással összecsattanjanak. Nem ütötte ki Maxet, még csak a lábai sem remegtek bele – Ephraim nem adott bele apait-anyait –, de akárhogy is, behúzott neki. Ephraim eltolta Maxet, mintha a közelsége talán megint arra csábítaná,
hogy kitörjön. Max szíve vadul vert a mellkasában. Érezte legjobb barátja bütykeinek lenyomatát az álla alsó részén: a három tökéletes pont még mindig izzott a bőrén. Ephraim álla rángatózott, a fogai egyik oldalról a másikra őröltek; úgy tűnt, mindjárt elsírja magát. – Sajnálom. Tudod, hogy nem akartam, Max. Max megdörzsölte az állát. Eddig még sosem húztak be neki. – Tudom, Efi. Semmi baj. Ephraim megrázta a fejét. – Nem, ez nem oké. Nem oké. A három fiú ott állt a zöldes, klausztrofób fényben. Ephraim leroskadt a kőre. – Indulnunk kell, Efi – mondta lágyan Newton. – Biztos vagy benne, hogy nem akarsz… – Nem megyek sehová. – De akkor… pontosan itt maradsz? – kérdezte tétován Newton. – Nem megyek sehová – ismételte Ephraim. – Oké. Akkor nemsokára visszajövünk. – Azt csináltok, amit akartok. Max és Newton otthagyták. Átbújtak a lucfenyők sűrű levelei alatt, és elindultak a mögöttük megbúvó tisztás felé.
29 Miután magára hagyták, Ephraim mozdulatlanul ült. A szél felborzolta a lombkoronákat, és tobozokat sodort le az ágakról. Kikotorta a maradék két cigarettáját a zsebéből, és rágyújtott az egyikre a Zippójával. Gusztustalanul édes íze volt, mintha a dohány avas szirupban ázott volna. Megszállottan csipkedte a bütykei körül bedagadt bőrt. Összeszorította, és addig csavarta, amíg friss vér buggyant ki a sebből. Lecsöpögött az ujjbegyein, és halkan koppant a barna tűleveleken. Tüzetesen átvizsgálta a cseppeket, hátha meglát valami tekergést. A fájdalom éles volt, de elviselhető. Remek érzés volt. Igazából szükséges is. Hanyagul, nem igazán figyelve, hogy mit is csinál, úgy
fordította a cigijét, hogy az égő parázs közel érjen a csuklójához. Érezte a hőt, de nem riadt meg tőle. Ahogy hozzáért a bőréhez, a parázs úgy sercegett, mint egy csík szalonna a serpenyőben. Égett szőr bűze keveredett a megperzselődött bőr enyhén cukros szagával. A parázs megfeketedett tőzegkocka-nyomot hagyott a testén, ahonnan úgy áradt szét a fájdalom, ahogy egy gyerekrajz napsugarai szétágaznak. Endorfin- és adrenalinhullám söpört végig a testében, ami némiképp lenyugtatta, de az érzés nem tartott sokáig. Benne voltak. Valahogy egyszerre tudta és nem tudta ezt az elkerülhetetlen tényt – vagy tudta, de mégis hitének minden cseppjével remélte, hogy téved. Láttam valamit, Efi. A körmöd alatt. Shelley szavai befúródtak a fejébe, és megbillogozták az agyát. Hogyan láthatott Shelley akármit is? A pincében sötét volt, a vihartól rázkódott a föld. De Shelley szavai csak megerősítették Ephraim hitét: belé férkőztek. A matek egyszerű: Kent beteg volt. Behúzott Kentnek. Összefolyt a vérük. Ephraim ennyi erővel kitárhatott volna egy ajtót, és elkiálthatta volna magát: Üdv a buliban! Először csak egy volt… egy pinduri, fehér, éhes vendég tekergett elégedetten körme félholdjában. És Ephraim megengedte volna, hogy ott éljen a körmében, ha megígéri, hogy ott is marad a köröm alatt, mint egy üveggömbben tartott háziállat. Ephraim nagylelkű volt – ennyit hajlandó volt feladni a saját testéből. Még akár meg is mutatná a barátainak, hogy kiakassza őket: Nézzétek, srácok, van egy új pajtim. Az egész ujját is odaadná neki, ha arról van szó; rengeteg ember ujjhiányos a szigeten – gyártósoron csapták le, vagy épp egy traktor fogaskerekei cincálták szét –, szóval semmi vész, nem nagy veszteség. De ezek a dolgok nem érték be csupán a körömmel, az ujjal, a kézzel vagy a karral. Az egész hústekercset akarták. Ephraimnek eszébe jutottak azok a kis fehér csövecskék, amik felé hajlongtak a faházban. Ott állt, transzba esve, a félelemtől zsibbadtan, ahogy azok a csillogó szálak felé szálltak. Szívébe alig jutott vér, úgy érezte, az erein keresztül gyorsan száradó betont pumpál a teste. Egy centit se mozdult. És semelyik fiú nem lépett közbe, hogy megmentse. Négyes számú cserkésztörvény: A cserkész minden cserkészt testvérének tekint. A nagy lófaszt. Őt teljesen cserbenhagyták cserkésztársai, még az úgynevezett örökké legjobb barátja is.
De nem igazán haragudott rájuk. Vajon ő közbeavatkozott volna, ha azok a cérnalények Newton felé lebegtek volna, vagy akár Max felé? Ephraim magát hibáztatta, amiért csak úgy bámult, mint borjú az új kapura. A befelé forduló düh erőszakká kristályosodott, majd elég hirtelen félelemmé alakult át. Életében még soha nem rettegett ennyire. Valami volt benne – most már majdnem teljesen biztos volt ebben. Bezárva a bőre alatt. És abból a valamiből valamik lesznek, megsokszorozódnak, és esznek, és szaporodnak. Nem így gyarapodik minden élőlény? Szexelnek a testében, mint azok a gusztustalan kígyók a sziklákban. Ebben a szent másodpercben dolgok basznak a bőre alatt. Ő maga még sohasem szexelt. Persze a keze járt már Becky Scott szoknyája alatt a Lions Club baseball-lelátója mögött. Még mielőtt a lány ellenkezett volna a jó keresztény nevelésére hivatkozva – miközben természetesen ő húzta oda a fiú kezét először, és tette, ahova kell. Ephraim rájött, hogy a lányokat nem lehet úgy megérteni, ahogy a fiúkat, de mégis, nagyon várta, hogy megint megérintsen egy lányt, hogy újra átélje azt a könnyű, lebegő érzést, mikor a szíve testének minden porcikájában reszket. De ez már nem tűnt túl valószínűnek. Az idegen és az őrsparancsnok miatt. És Kent miatt. És most saját maga miatt? Alattomos vonaglásuk betöltötte a fülét. A bőre remegett, ahogy alatta mozogtak – vagy csak a napfény pettyezi a karját? Nem: ott voltak. De ravaszul rejtőzködtek. Úgy vájtak járatokat a testében, akár a patkányok a falban. Átrágják magukat a szigetelésen, és kiharapják a talapzatot. Rámeredt a könyöke csúcsára. Egy kövér kék ér dübörgött alatta. Rányomta a hüvelykujját, hogy megállítsa a véráramot. Úgy érezte, a vér ritmusa a vénájában nincs összhangban a szívverésével. Mintha valami más diktálná az ütemet. Osztozhatunk, küldte el a kétségbeesett kérést a testének, mint egy szellemadó rádiójelzései. Osztozzunk RAJTAM – a testemen. Rendben? De úgy, hogy nem csinálhatjátok azt velem, amit Riggs őrsparancsnokkal tettetek. Azt tényleg nem kellett volna. Talán nem tudtok uralkodni magatokon? Megértem. Nekem is vannak kontrollproblémáim. Talán – mi a jó szó rá? Szóval így együtt élhetnénk. De ne… jobb, ha nem… ne egyetek meg, bazmeg! Ephraim felordított – olyan hangon, ahogy egy szöget kihúznak egy nedves fahasábból. Micsoda egy kibaszott, kolosszális idióta. Próbál
egyezkedni ezekkel a dolgokkal? Ennyi erővel a dagállyal is alkudozhatna vagy egy kurva szalamandrával. Eltűnődött, vajon az őrsparancsnok is eljutott-e idáig – a végső órákban és percekben vajon zokogva könyörgött-e a kegyelemért. Mi a faszt számítana? Ephraim azt kívánta, bárcsak simán eltűnnének. Ki tudná öblíteni őket? Ki tudná ásni őket? – Efi?… Ephraim? A neve, méghozzá a hátizsákból. Felhajtotta a száját, és megtalálta az adóvevőt. Kábultan beleszólt: – Na? – Elmentetek nélkülem, srácok. – Nem találtunk, Shel. – Semmi baj, nem vagyok mérges. Hogy megy a dolog? – Egyedül vagyok. Max és Newt elmentek. Hallgatás. Majd: – Tényleg? Ephraim horkantott. Az orrüregei úgy tele voltak, mint mikor régen sírt – nem emlékezett, mikor sírt legutóbb. Esetleg mikor látta azt a villanyszerelőt, amint kirepült az emelőkocsiból az áramütéstől? – Elmentek kaját szerezni. Feltartottam őket. A levegő statikusan recsegett. – Az igazi barátok nem hagytak volna ott. Bocs, hogy ezt mondom Efi, de ez az igazság. – Te leléptél volna, Shel? Megint csönd. Azután: – Én nem vagyok igazán barát, Efi – ugye? Ephraim a mutatóujjára meredt. A tejes félhold a körme alatt – a lunula, így hívták ezt a részt. Vajon ezt honnan tudta? – Nem, Shel. Asszem, te valami más vagy. – Hogy vagy? Nem tetszik a hangod. Volt valami iszonyatos, valami förtelmesen és lélekfacsaróan szörnyű Ephraim jelenlegi helyzetében: egyedül, tele dolgokkal, az egyetlen bennfentese egy spekuláló, mérgező fiú – Rémisztő Shel, ahogy a lányok a suliban hívták; Horroroid; a Hozzáérős – egy recsegős adóvevőn. A reménytelenség érzése mélyen, a csontvelejéig átjárta Ephraimet. – Efi, még itt vagy? – Jah.
– Éhes vagy? Ó, hogy BASZNÁD MEG magad, Shel! Harag gyújtotta fel a nyelőcsövét – majd azon nyomban a torkára is fagyott olyan színtiszta félelemmel, hogy az izzadság gyöngyözve ellepte a szemöldökét; pop-pop-pop – mint valami sós légpuskagolyók. Szorosan átkarolta a testét, a mellkasa rángott, miközben egyik oldalról a másikra dülöngélt. Leghőbb vágya volt, hogy otthon lehessen, biztonságban az ágyában, az anyja lent dudorászik főzés közben: húsgolyókat, kolbászt és paprikát, vagy akár homárt készít, amit Ephraim utálatos tengeri herkentyűnek tartott. De a bizonyosság és a biztonság, anyja hangjának nyugodt dallama – igen, ez most rettenetesen hiányzott neki. A dolgok. Érezte őket. Ott tömörülnek a szemgolyója mögött. Elárasztják a szaruhártyáját, és csavarodnak a szemcsarnokában. Megszállják a homloküregét tekergőző, fehér sokaságban, és úgy nyomják át magukat szeme csarnokvizén, mint a könnycseppek. Végigzubognának az orrán, le a torka belsejében, millió meg millió hizlalná fel magát – az ő testét falva! Ephraim már sírt – habár alig vette észre. – Segíthetek neked, Efi. Ephraim felszívta a taknyát. – M-m-mi? – Azt mondtam – figyelsz rám? Tényleg, igazából figyelsz? Azt mondtam, segíthetek. – H-hogyan? A sziget erdeinek mozdulatlan nyugalmában, a lombkoronák közt finoman neszező szél alatt Shelley beszélni kezdett. A szavai lágyak voltak, mézesek, úgy áramlottak Ephraim felé, akár egy trópusi szellő. Az egész annyira logikus volt. Ephraim előhúzta a svájci bicskáját a zsebéből. Az anyja vette neki. Nem a születésnapjára vagy karácsonyra – csak úgy adta neki. Soha nem csinált ilyet. Sosem volt elég pénz a malacperselyben. Ott ült az ágyán, és hitetlenkedve nézte. Beékelte a hüvelykujjkörmét a sarló alakú vájatokba, és mindegyik pengéjét és tartozékát kihúzogatta. Imádta a roppanó sznikk hangot, mikor visszapattantak a helyükre. – Csinálod? – kérdezte Shelley. A hangja távoli, elhanyagolható volt. – Igen – reccsent rá ingerülten Ephraim. – Fogd be, csak fogd már be egy percre!
Óvatosan kihúzta a konzervnyitó pengét. Rezzenéstelenül ült, a kegyetlenül görbülő penge fél centire lebegett a bőrétől, néhány centire a cigivel égetett sebtől. A bőre mintha ugrálna és remegne – mintha valamik a húsában futkároznának, akár a csótányok a takaró alatt. Szemétládák. Bemélyesztette az éles ezüstsarlót felpuffadt bütykeibe, és végighúzta a kéztőcsontjáig a kézfején. A penge egész könnyen felhasította a bőrét, tompa, sistergős fájdalomcsíkot hagyva maga után. Egy pillanatra a vágás sápadtfehéren csillogott, akár egy kicsontozott pisztráng húsa. Ezután rózsaszínbe váltott, mielőtt vörösre festette volna a vér. Az ereiben cikázó düh a vér feltűnésével semmivé foszlott, vele együtt a félelem egy része is – éppúgy, ahogy Shelley megjósolta. Ami jó volt. Nagyon jó. – Látod már, Ephraim? Már biztos látod, igaz? Ephraim nézte, amint a vér lecsordul a kézfején. Rákancsalított. Biztos volt benne, hogy lát valami tekergést, ahogy a konzervnyitó kihasította a bőrét: egy villanásnyi cirkalmas, tekergőző fehérség, pont, ahogy Shelley előre megmondta. Ha következőleg mélyebben vág be, és gyorsabban, vajon el tudja kapni? Elcsípni és kihúzni? Lehet, hogy nagyon nagy lesz. Nem akkora, mint ami kijött az idegen férfi gyomrából, de a lényeg, hogy nagy. Fel kell tekernie az ujjaira, mint a horgászzsinórt, majd nagyon óvatosan húzni. Elképzelte, amint azt a végét húzza, ami a kezéből jön ki, és érez egy gyenge, másodlagos rántást lent a talpánál, ahol a feje beékelte magát. Trükkös féreg. Ha elszakadna, mielőtt a feje kijött, akkor csak izegne-mozogna tovább, és újraalkotná önmagát. El kellett érnie a fejet. Ha az megvan, össze fogja préselni a hüvelykujja és a mutatóujja közt. Megremeg majd a gyönyörűségtől, amint egy húsos placcsanással szétrobban. – Csináld, Ephraim! Csináld! Ne félj! Nincs mitől félni. Már majdnem ott vagy. A fülében zúgó tekergés tébolyító volt. Kihúzta a bicska dugóhúzó részét. Oda sem figyelve a füléhez emelte, és a hallójáratába dugta a végét. A hideg fém csiklandozta az érzékeny pihéket a fülében – a csillókat, így hívták őket, emlékezett még természettudomány-óráról. Lunula, igen, erre is onnan emlékezett – Isten áldja a természettudomány-órát! Ephraim elképzelte, milyen lenne benyomni a dugóhúzót a fülébe, és egyet vagy kettőt finoman tekerni rajta, ahogy az anyja csinálja, mikor
kinyit egy üveg olcsó spanyol vöröset. Elég sokat fogyasztott belőle, miután az apja elhagyta őket. Látta maga előtt, amint kihúzza a dugóhúzót, amire rátekeredett egy vastag, fehér tömlő. Megvagy. De mondjuk, más dolgok is lehetnek a spirálon. Mégis, talán megér egy próbát. Az emberi agynak igazából nincs semmilyen érzékelőreceptora – még egy okosság, amit termtud. órán tanult. Beledöfhetsz egy húsvágó kést a csupasz agyba, és a tag még csak nem is érezné. Lehet, hogy összepisilik magukat, vagy hirtelen elfelejtik a legjobb barátjuk nevét – de nem éreznének semmilyen fájdalmat. Shelley hangja eggyé vált a széllel: – Mit csinálnál inkább, Efi? Elviselnél egy kis fájdalmat, vagy hagynád, hogy a férgek kiegyék a szemedet? Mert tudod, ezt csinálják – a szemeket hagyják utoljára. Ephraim kihúzta a dugóhúzót a füléből, visszahajtotta a zsebkésbe, és letette az ölébe. Ott feküdt: a hosszú, piros, lekerekített téglatest a svájci kereszttel. Egy ember elég egyszerűen szét tudná szedni magát egy ilyen késsel, gondolta. Mindegyik tagját felhasználhatja rá, hogy vágja, tépje, húzza, felfeszítse a saját lázadozó húsát, míg darabokra nem hullik. Pokolian fájna, leszámítva az agyat, persze – de talán megéri. Ephraim ott ült a lucfenyők alatt a halványuló délutáni fényben. Az adóvevő elhallgatott. Lemerült az elem? Máris hiányolta Shelley segítőkész hangját. Ujjaival végigcsipkedte a karját, és tépkedte a pihés szőröket. Apró, félszeg mosoly ült az arcán. Ködös tekintete üresen révedt a semmibe – mintha a szemei egyáltalán nem kapcsolódtak volna az agyához, csak ültek ott lustán a szemgödreiben, mint egy pár zöld üveggolyó. Mit csinálnál inkább? Rángatózó ujjai szórakozottan elindultak. Lassan, és nem is teljesen tudatosan, Ephraim újra a kés felé nyúlt.
30 Max és Newton majdnem egy órát mentek, mielőtt belebotlottak volna egy vadáfonyákkal tarkított erdőrészbe. A gyümölcsöket termő bokrok egy
sziklás mellvéd árnyékában nőttek. Sok bogyó annyira fonnyadt volt, hogy majdnem úgy festettek, mint a fagyasztva szárított gyümölcsök; még ennél is több pedig kékes bodrokban rothadozott. De néhány bokor biztosan későn virágzott – ezeken nőttek a túlérett, de még ehető áfonyaszemek. A fiúk remegő kézzel szedték őket; nem hittek a szerencséjüknek. Addig tömték magukba az áfonyákat, míg a szájuk és az ujjaik is mind világoskék foltosak nem lettek. Ezután hátukat a mellvédnek vetve leültek. Newton hangosan böfögött, és kissé szégyenkező pillantást vetett Maxre. Az inge megfeszült a hasán; köldöke úgy meredt ki a szűk anyagból, mint egy világtalan szem. Newton a melléhez húzta a térdét, és átölelte a karjával. Behunyta a szemét, és ott találta magát a faházban, ahol felfedezték Riggs őrsparancsnokot. Amint nézte azokat a férgeket előre-hátra hullámzani azzal a pfft! pfft! hanggal, biztos volt benne, hogy a dolgok csak még rosszabbra fordulnak. Elég erőteljesen elpártolt tőlük a szerencse, nem? De eszébe jutott valami, amit egyszer az édesanyja mondott: Az egyetlen módja, hogy igazán megismerd az embereket, az, ha válsághelyzetben látod őket. Az emberek a legrosszabb dolgokat is képesek megtenni a másikkal, Newton. Egyszerűen a legrosszabbakat. Barátság, család, szeretet és testvériség – mind repül ki az ablakon… És habár minden porcikájával kívánta, hogy otthon lehessen, valahol a tudata mélyén rájött, hogy a megmentésük nem lesz azonnali. Valami rossz történt, és ők a kellős közepében csapdába estek. Annyit tehettek, hogy erőnek erejével kitartanak, míg a felnőttek kitalálják, mi a teendő. Newton ráeszmélt, hogy ez a túlélés leghangsúlyosabb része: fenntartani a legjobb forgatókönyvbe vetett reményt. Ha a legrosszabban kezd el hinni az ember, akkor befellegzett neki. A fiúk összeszedtek még néhány maroknyi bogyót, hogy visszavigyék Ephraimnek. Max felgöngyölte az áfonyákat egy zsebkendőbe, és betette Newton hátizsákjába. A talaj egyenletesen süllyedt. Finom ereszkedőn vezetett le egy szűk völgybe. Fenyőfák hajoltak hosszú árnyékokat vetve a szakadék fölé. A hanyatló nap melegség nélkül sütött le az alaktalan, fémszínű felhők rejtekéből. Hideg fuvallat söpört végig a természetes szélcsatornán, hogy felborzolja a karjukon a szőrt. Newton leguggolt egy villámsújtotta fa mellé. A rönköt légyölő galócák gyűrűi vették körül. Vöröses-narancsszín kalappal ültek ott, mindegyik
foltjuk olyan volt, akár az apró jávorszarvasagancsok. – Korallgombák – jelentette ki Newton. – Ehetőek, de erősen hashajtó hatásúak. – Az mit jelent? – Szarnod kell tőle. – Nem mérgező? – Az ágacska formájúak rendben vannak. Azok tényleg ágacskáknak néznek ki, nem? Max rásandított. – Aha. Newton szedett párat, és betette a táskájába. – Ha visszaérünk a táborba, megfőzhetjük őket, és csinálhatunk belőlük teát. Aztán megitatjuk Kenttel. Azonnal kimossa. – Azt mondod? – Miért, van jobb ötleted? Max elmosolyodott. – Oké, azért ne ugrálj a kalapodon! – Mi van? – Ez egy vicc, amit Mr. Walters mesélt természettudomány órán. Miről lehet felismerni egy mérges gombát? Ugrál a kalapján. Lassú mosoly bontakozott ki Newton arcán. – Á, értem… Nem úgy mérges, hogy mérgező, hanem hogy ideges. Ez tényleg nagyon vicces volt! Max lefagyott, Newtont pedig szörnyű érzés kerítette hatalmába. Ismét sikerült tönkretennie a poént. Igazi humorvámpír volt. A Facebookalteregójára, Alex Marksonra gondolt. A menő, jóképű, sármos Alex Marksonra. Mit tenne Alex Markson – MTAM? Biztosan nem azt, amit most Newton. Max megszólalt: – Mr. Walters mesélt még egy viccet, amiért aztán elég nagy bajba került. – Mi volt az? – Mi a közös a nőben és a pizzában? – Mi? – A sonkás jobb, mint a gombás. – Nem értem. – Én sem. De Shelley elmesélte otthon az anyjának. Utána pár napig
komoly szarban volt Mr. Walters. Max a fatönktől olyan tíz méterre fekvő területet kémlelte. Kitaposott ösvény vezetett végig a füvön. – Állati ösvény – állapította meg. Csupán harminc centi széles, vagy annyi se, úgyhogy nem taposhatta ki túl nagy állat. Inkább egy róka vagy egy nyest, esetleg egy tarajos sül. – Egyáltalán, hogy kerültek állatok erre a szigetre? – tűnődött hangosan Max. – Szerinted valaki fogta magát, és épített egy bárkát? – A vadállományért és vadvédelemért felelős osztály dobhatta le őket itt – tippelt Newton. – Valószínűleg felmérték a terepet, és, tudod, kitalálták, milyen fajok élnének itt a legjobban. – Milyen érzés egész nap ezt a bazi nagy agyat cipelni mindenhová? Newton szeme elsötétedett. – Ne köszörüld rajtam a nyelved, Max! Ne most! – Nem is… – De igen. Legalábbis az biztos, hogy elkezdted. Csak állj le, oké? Newton szipogott egyet, és a kézfejével végigtörölte az orrát. Mindjárt elsírná magát? Max sosem látta Newtont sírni. Még a legkegyetlenebb cukkolószeánszok után sem, még a végtelen „Tartsd távol” körök alatt sem, amit a cserkészsapkájával műveltek – a játék gyakran érdektelenségbe fulladt: valaki szimplán ledobta Newton barettsapkáját, és a gúnyolódó kör szétoszlott, magára hagyva a sapkájáért rózsaszínű arccal porba nyúló Newtont. – Ne legyél seggfej, Max! – Newton lángoló szemekkel nézett rá kivörösödött szemgödreiből. – Ne most! Max hátrált egy lépést, mintha Newton fizikailag nekiment volna. Mindkét kezét a magasba emelte, bűnbánó, bocsánatkérő szándékát jelezve. – Newt, komolyan, nem… Az ezt követő szóáradat úgy szakadt ki Newtonból, mint egy felrázott, kupakját messze lövő szénsavas üdítős üvegből a cukros lé. – Szeretem a fura dolgokat, oké? És akkor mi van? És kövér vagyok. Természetesen tisztában vagyok vele. Szeretném, ha nem lennék, de ez nem azért van, mert úgy eszem, mint egy disznó. Úgy értem, persze, szeretem a fagyit, ahogy rengeteg más srác is. Anyukám azt mondja, hogy a mirigyek miatt van. Lassú metabolizmus. Még rendelt is nekem egy „Minden napra egy fogás”-kártyacsomagot attól a flittersortos fickótól a tévében.
Max szóhoz sem jutott az elképedéstől. Newton soha nem beszélt így vele – vagy akárkivel. – Tudod mi a rohadt vicces? – ment tovább Newt. – Sovány kisbaba voltam. Olyan belehalhattam volna sovány. Nem tudtam hízni. Egy totál csökevény. Anyukám azt mondta, négy százalékot vesztettem a súlyomból. A gyerekorvos azt javasolta, hogy vajjal etessen – tiszta, meleg vajjal. Max bocsánatot akart kérni. Mindennél jobban el akarta mondani neki, hogy ez nem igazán Newton hibája. Max és a többi fiú nem azért szívóztak vele, mert lenézték… inkább arról volt szó, hogy a fiúknak kellett valaki, akit kiközösíthettek. Egy felhizlalt borjúáldozat. Kellett valaki, akit a létra utolsó fokára lehetett lökni, hogy ne nekik, maguknak kelljen elfoglalniuk ezt a helyet. A srácok nem voltak túl találékonyak; a legegyszerűbb hiba is elég volt. Selypítés. Kapafog. Fogszabályzó. Dagiság. Ha ehhez még járul néhány égbekiáltó különcség – például valaki egy okostojás könyvmoly, akit elbűvölnek a gombák –, voilà!, kész is a megrendelt áldozati bárány. Max óvatosan, együttérző tekintettel nézett Newtonra. – Bocsánat, oké? Nem akartam… tudod… nem akartam így seggfej lenni, vagy ilyesmi. Newton feltolta az állkapcsát, és az ajkát az orrához érintette. – Jó. Felejtsük el! Semmi baj. Sokkal nehezebb volt elkészíteni a csapdát, mint hitték. Newton megtalálta a „felcsapódó facsemete csapda” ábráját a terepnaplójában. Azt állította, hogy épített egyet a hátsó kertjében – Riggs őrsparancsnok át is jött megnézni, és megfelelőnek találta, ezért kitüntette Newtont a túlélési fortélyokért járó érdemrenddel. De a hátsó kertjükben lévő facsemeték ruganyosabbak voltak. A vadcsapás mellett álló fák öregek voltak, vagy korhadtak: amint a fiúk meghajlították őket, máris eltörtek. Mikor végre találtak egyet, ami megfelelő lehetett volna, megpróbálták lehajlítani a csapda „felcsapódó” részét, de a természetes nyomás egyszerűen túl nagy volt. – Ez akár jó lenne egy farkascsapdának – rázta meg a fejét Newton. –, de egy kisebb állatot a fellegekbe katapultálna. Visszatértek a vadcsapás fölötti meredélyhez. Leültek, a lábukat lelógatták a sziklákról. Karbolsav érződött a levegőben. A felhők szürke függönyökként ereszkedtek lejjebb. – Nem érzed magad betegnek, ugye? – szólalt meg Newton.
– Nem tudom, milyen érzés lehet betegnek lenni. – Éhes. – Hát jó, oké, azért éhes vagyok. – Oké – mondta Newton –, de annyira éhes azért nem vagy, igaz? – Asszem, nem. Kibírható. Newton megkönnyebbültnek tűnt. – Helyes. Úgy értem, ha igazán, annyira éhesek lennénk – olyan nagyon őrülten –, azt éreznénk… ugye? Max megvakarta az állát, és eltűnődött, vajon Ephraim ökle felsértette-e a bőrét – majd még komorabban elgondolkozott, vajon élne-e elég ideig, hogy az a seb begyógyuljon. Newt kérdése a levegőben maradt. Mit kellett volna mondania rá? Ha az a bizonyosfajta éhség rájuk törne, az az őrült éhség, akkor már semmi sem számítana többé. Rég túl késő lenne. Éjszakai madarak énekeltek a fák között kísérteties, melankolikus dallammal. Newton talpa elzsibbadt. Felállt, hogy kisétálja az ólmos bizsergést, és elkószált a völgy széléhez, ahol a föld egy lapos palában ért véget. Finom hullámok mosták a partot. A víz elhalt fogra emlékeztető szürkesége belefolyt az ég monoton szürkeségébe. Newton egy árapály vájta medencére meredt. Valami kibukkant a békés víztükörből. Akármi is volt, a külseje egzotikus madártojás színében virított. Megint eltűnt. – Max! Gyere ide! Lekukucskáltak, és levegőjüket visszafojtva vártak. És jött is – bármi is volt, megint felbukkant. Buborékok pukkantak ki körülötte. Majd köddé vált. – Egy teknős – állapította meg Newton. A parthoz lopakodtak. A dagálymedencét méhsejt alakban kivájt sziklák keretezték. Hogy került oda a teknős? Talán volt egy lyuk a víz alatti sziklákban. Vagy – ami sokkal valószínűbbnek tűnt – kisodródott az árral, és a sziklák közt csapdába esett, míg nem jött megint a dagály. – Megehetjük? – kérdezte Max. A hangja reszelős volt az izgalomtól. – Meg – felelte Newton ugyanazzal a nyugtalan rekedtséggel. Volt valami elképesztően vonzó abban, hogy húst ehetnek – még ha teknőshúsról is van szó. Ledobták a bakancsaikat, kibújtak a zoknijukból, és feltűrték a nadrágjukat a térdük fölé. Enyhe szél borzolta a vizet, sós permetet szórva
csupasz lábukra. A dagálymedence meredeken lejtett, a mélységét lehetetlen volt meghatározni. A teknős páncélja akkora volt, mint egy tálca – csupán a kontúrjait pillantották meg, mikor a teknős felbukkant a vízfelszínen. A feje vibráló, sárga színben játszott, rajta sötét, nyolcszögű rajzolatokkal. A szeme olyan sötét volt, mint egy madáré. Volt valami bölcs és megfontolt benne, ami elég tipikus a teknősöknél. A fiúk kitapogatták a késüket a zsebükben. Maxnek egy katonai svájci bicskája, Newtonnak egy hét és fél centis pengéjű Gerber vadászkése volt. – Hogy csináljuk? – suttogta Newton az izgatottság és a rosszullét határán táncoló mosollyal. – Gyorsan kell csinálnunk. Megragadjuk, kirántjuk és megöljük, gondolom. Amilyen gyorsan csak tudjuk. – Vajon harapnak? – Nem tudom. Harapnak? Newton összeszorította az ajkait. – Lehet, ha nem vagyunk elég óvatosak. Hangtalanul belegázoltak a medencébe. Az óceán annyira hideg volt, hogy kipréselte a levegőt a tüdejükből. A víz a térdkalácsukig ért. A teknős az amúgy is sötét vízben egy még sötétebb folt volt. Lustán, közömbösen ringatózott. Ahogy felemelkedett, a fiúk meglátták a páncélját: tompa zöld patináját rózsaszín erezet csíkozta. Tengerimoszatszálak lógtak le róla, mint egy virágkarneválos kocsira akasztott szalagok. A teknős zavartalanul feléjük úszott. Talán kíváncsi volt – vagy esetleg ő is éhes, és arra gondolt, a fiúkból könnyű lakoma válna. Átúszott Newton terpeszbe tett lábai között. A fiú reszketett – a hidegtől és a félelemtől, hogy a teknős esetleg belekap a combjába. De végül támadás nélkül, békésen átúszott. A két mellső úszójának hosszú, sarló alakja volt, kicsit olyan, mint egy repülő szárnyai. A hátsó pár úszója pedig, mint két madárkarom, leszámítva, hogy ezeket kemény kötőszövetháló fedte. Mind a négy úszója irizáló sárgában játszott, rajta fekete rovátkák. Csodaszép teremtény volt. Max fogait csikorgatva a vízbe mártotta a kezét. Az ujjai rázárultak a teknős algaszerűen csúszós páncéljának végére. Az állat erélyesen kirúgott – elképesztő ereje volt. Hirtelen Max a térdén találta magát a fagyos hullámokban. A sziklák összekarcolták a sípcsontját. A teknős apró ében
karmai a combjába fúródtak. Ordításra nyitotta a száját, de mikor kijött volna a hang, egy hullám csapott át rajta. Max prüszkölt és fuldoklott. A teknős kicsúszott a markából. A fiú vakon utánakapott. – Newt! Kapd el, mielőtt elszökik! Newton elsántikált arrafelé, ahol a teknős a dagálymedence szélének dobálta magát. Megragadta az egyik hátsó úszóját. Csúszós volt, és kemény, mint egy mosószappannal átdörzsölt radiálgumi. A teknős körbelendült, és vadul Newton felé kapott. A feje sokkal jobban kinyúlt ráncos nyakából, mint azt Newton valaha el tudta képzelni: az Éhes vízilovak nevű játék jutott róla eszébe. Newtont megcsapta a teknős leheletének sóssága, és egy másik, sokkal intenzívebb szag is: nyers volt, és hormonális. Hátrálni kezdett, és majdnem arccal a vízbe zuhant. A teknős visszaúszott, hogy megint a szikláknak vetődjön. Max nehezen szedte a levegőt összeszorított fogai közt. Víz sziszegett a repedések között durva hsszt! hanggal. A félelem keserű íze töltötte be Newton száját. A mostani helyzet rettenetes eshetőségeket tartogatott számukra, habár nem volt benne biztos, hogy jutottak el idáig. – Te megfogod az egyik úszót – lihegte résnyire húzott szemekkel Max –, én a másikat. Kihúzzuk a partra. A földön nem lesz olyan nehéz. Megfogták a hátsó úszóit, és a partra vonszolták. A teknős evezőköröket írt le hasztalanul pedálozó mellsőjével, és bőséges vizet fröcskölve dobálta a fejét. Max elfehéredett ajkai szabadon hagyták az egész fogsorát – inkább volt elvarázsolt kastélyba illő vicsorgás, mint mosoly. Borzongató diadal csillant a szemében. Kiemelték a teknőst az esőtől lyukacsos homokszirtre. Megpróbált visszairamodni a víz felé, de a meredek pala elállta az útját. A fiúk kezükkel a térdükre támaszkodva próbáltak levegő után kapkodni, a térdeik vörösen égtek a hidegtől. Az ég besötétedett: jeges kamraként tátongott, melyet itt-ott távoli csillagok pöttyöztek. A körömnyi holdsarló pengevékony fénysugara terült el az óceánon. – Tüzet kéne rah-rah-raknunk – didergett Newton összecsattanó fogakkal. – Először meg kell ölnünk. Max mellkasát fájdalmas szorítás feszítette: a nyomás akkora volt, mint egy teljesen összepréselt, óriási rugó. Haragudott a teknős néma eltökéltségére, hogy élni akar, és a saját szükségével szembeni
ellenállásáért. Frusztrálta, hogy megijedt a teknőstől. Meg kell ölnie, hogy ez a bűnös érzés elmúljon. A teknős feléjük fordult. A fejét védekezően behúzta a teknőjébe. Az első úszóival mászni kezdett a dagálymedence felé. Max elé lépett. A teknős feje előretört, hogy belekapjon a lábujjába. Max elfojtott rikoltással arrébb húzta a lábát. A teknős V alakú harapást ejtett a nagylábujján: a seb két-három milliméternyire hatolt a húsába, és majdnem a körmébe is. Max nem igazán érezte a fájdalmat – a lábujjai még mindig zsibbadtak voltak, és a szervezetében dübörgött az adrenalin –, de amint a vére kifröccsent a homokba, testének minden idegszála egy helyre fókuszált, megfeszült, és acélos céltudatossággá állt össze. Megöli ezt az állatot. Halottnak akarta látni. Max talált egy darab uszadékfát, és beékelte a teknője alá. A teknős csapkodva és forgolódva lehántolt majdnem tíz centi korhadt fát belőle. Max benyomta a maradékot a mellső úszója alá, és kíméletlenül felemelte. A teknős a hátára fordult. Szerencsétlen hangon vijjogni kezdett, ami Newtont túlságosan is egy kisgyerek sírására emlékeztette. – Tessék – zihálta Max. – Tessék, te kurva kemény legény, nesze! Remegő ujjával kipattintotta a svájci bicskája legnagyobb pengéjét; a holdfény végigfutott a kifent élen. A dühe és a félelme teljesen egymásba fonódott. Az események felgyorsultak, és mégis minden megállt a tisztánlátás kristályos buborékjában: a dagály ezüstös takaróval simította ki az esőlyuggatta homokot; a fölöttük köröző sirályok visongása mintha csak őt sürgette volna, hogy megcselekedje immár elhatározott, vadállatias tettét. Belenyomta a kést a teknős bézsszínű hasába – olyan színe volt, mint a gumis tapadó szőnyegnek otthon a fürdőkádjában. Mintha a saját belső hangját követné, a hegye becsúszott a teknős páncéljának egyik barázdájába. Max soha nem ölt meg semmit. Jó, talán rovarokat – de azok számítottak? Soha nem szúrt le semmit, ez biztos. Newton hideg foszforfényű szemekkel meredt rá. Max azt kívánta, bárcsak elnézne. Lejjebb fúrta a kést, először bizonytalanul, majd egyre határozottabban. Ahogy még több erőt bele akart adni, a penge megcsúszott, és végigkaristolta a teknős hasát; tejfehér vonalat húzott a páncélján. A teknős nyivákolt. Az úszói tébolyultan eveztek. Helyzetének kilátástalanságában
ostobán és komikusan festett. Max azt csinált vele, amit akart. Visszahajtotta a kést, és kihúzta a bőrlyukasztó árat: csak egy sima fémtüske. Mindkét kezével rámarkolt, mintha egy detonátor T alakú fogója lenne. Sacc per kábé megtippelte, hol lehet a teknős szíve, majd összehúzta a vállait, és teljes súlyát beleadva lesújtott. A tüske olyan hanggal lyukasztotta át a teknőst, ahogy egy háromrészes papírlyukasztó kilyuggat egy sűrű papírköteget. Olyan sötét vér ömlött ki a szabályos, kör alakú lyukból, amit Max álmában sem hitt volna. A teknős hátsó úszói görcsösen összehúzódtak, majd szétnyíltak. Valami kibugyogott az úszók között: lágy szappanbuborékokra hasonlító, gyöngyházszínű haltejféleség. Max még egyszer lesújtott a bőrlyukasztó árral. A teknős teste összepréselődött a súlya alatt, a mellrésze úgy horpadt be, mint egy lenyomott műanyag szemetesfedő. Az úszói reménytelenül kalimpáltak a levegőben. Vér bugyogott fel a sebből, riasztóan szirupos fröcsögéssel. A szag színtisztán sós volt, mintha a teknős szerveit sóba forgatták volna. Újra és újra lesújtott a tüskével… és újra. A teknős hörgött, aztán ingerült, hebegő hangot hallatott: ikka-ikka-ikka, mintha egy szörnyű csuklóroham jött volna rá. Max nyöszörgött, és a szemei elé húzta a karjait – úgy kezdett el sírni, hogy észre sem vette –, és könnyben úszó szemekkel nézte a teknőst. Mindenhonnan vér folyt belőle. A teknős kétségbeesetten őrjöngve dobálta magát egyik oldalról a másikra. Halk, mérges sziszegés jött a szúrásokból; olyan volt, mintha a teknős szervei gőzzé váltak volna, és minden ezeken a friss lyukakon keresztül akarna kipárologni. – Kérlek – nyögte Max. Megint beledöfte a tüskét. Most már olyan átkozottul könnyen áthatolt rajta, hogy azt lehetett hinni, a teknős bőre feladta jogát a szembeszegülésre. – Csak halj meg, kérlek! De nem halt meg. Makacsul, kínok között kapaszkodott az életbe. A feje daruként felemelkedett, hogy megnézze a saját testéből maradt véres roncsot. A szemét ráncok keretezték, Max egyetlen érzést sem tudott megnevezni, ami esetleg tükröződött benne. Az élethez való ragaszkodása rémisztő volt, mivel a könnyű halál képzete ellen ágált. Miért tette ezt – miért? Jaj, istenem, Jézusom. A tévében mindig olyan gyors és egyszerű volt, szinte vér nélküli: a detektív lelövi a gyilkost, aki a szívét markolva összeesik. Vagy belemártanak valakibe hangtalanul egy kést, és a fickó a hasát
markolássza, meg szomorú sóhajok közt lehel egy utolsót – Ííuuuuhhh –, mielőtt meghal. De a való életben ez nem így működik. Max hirtelen megértette azokat a szörnyű történeteket, amiket a híradóban látott, mikor a bemondó komor hangon mesél valami szegény emberről, akit negyvenszer leszúrtak, vagy ilyesmi. Talán aki leszúrta, leállt volna egyetlen döfés után, ha ennyivel kész is lenne. De a legtöbb élő dolog nem akar meghalni. Nagyon sok kell ahhoz, hogy valami meghaljon. Az események elfajulnak. Az ember egyszerre csak a puszta szükségszerűségből sújt le. Azt reméli, hogy ha elég lyukat vág egy testbe, az élet majd kiszáll belőle, és hamar jön is a kegyes halál… – Newt – könyörgött –, Newt, kérlek! A fiúk vizesen, reszketve térdeltek a homokban. A talpukhoz homokszemek tapadtak. Max rázkódott és zokogott. Soha, soha az életben nem tudna elég éhes lenni ahhoz, hogy megöljön valamit, ha ezt jelenti. A teknős még mindig csuklott, de a hangot most rikácsoló pííípek is tarkították, mintha egy madárfióka sírt volna a fészekben. Newton vakon a teknős fejéért nyúlt. Vadul vágott a késével, megpróbálta elmetszeni a torkát. De a teknős visszahúzódott a páncéljába, és Newton kése csak egy mély árkot vágott az állkapocscsontjába. MTAM? Alex sosem tett volna ilyet. Newton szeméből patakokban tört elő a könny. – Sajnálom – sírta, a mellkasa megállíthatatlanul rázkódott. – Azt hittem, hogy ez lesz a legsimább. Tudod, levágni a fejét, mint egy guillotine-nal. Borzalmas dolog, de még mindig jobb, mint… A teknős kikémlelt a bőrrel futtatott barlangból, ahová behúzta a fejét. A szemei lassan pislogtak. Úgy tátogott, mint egy atléta a maraton végén. Vér töltötte meg a páncélja alsó teknőjét, és a homokra csöpögött. Továbbra is csak kukucskált és kukucskált. A fiúk ott térdeltek összehúzott vállakkal, amíg a teknős végül teljesen kivérzett. Annyira, de annyira sok időbe került. A feje még utoljára kinyúlt a páncéljából. Vérben ázó szemével úgy tűnt, reménykedve körbekémlelt, vajon a kínzói megunták-e a játékukat, és magára hagyták-e. Talán azt gondolta, hogy még mindig visszamehet a dagálymedencébe, és a hullámok majd újra elviszik az óceánba. Az állatok soha nem adják fel a reményt, igaz? De üveges szemei meglelték őket, egyszer pislogott velük, és megadóan visszabújt páncélja sötétjébe. A dagály nagy hulláma már beljebbre mosott. A víz megemelkedett. A habok a fiúk csupasz talpát nyalták. A teknős úszói mind egyszerre
merevedtek meg, majd elernyedtek. Apró, fénylő lények, amik leginkább fülbemászókra hasonlítottak, kimásztak bőre mély redői közül, hogy legördüljenek kihűlő testén. Vízi paraziták, amiknek most új otthon után kell néznie. – Már n-n-nem vagyok éhes – vacogott Newton. – Én sem. – Az anyukám a-a-azt… m-m-mondta… hogy sosem szeretheted magad igazán, ha bántasz egy állatot. – Én nem akartam. Nem így. Ha tudtam volna… – Tudom. Már amúgy is vége van. A víz szörnyű erőtlenséggel mosta a lábukat. A sirályok élesen visongtak a magasban. A szél olyan nyelven fújt, amit nem tudtak megnevezni. Eltemették a teknőst a part mindent felejtő homokjában.
PUSZTÍTÓ KONTRA HÓDÍTÓ FÉRGEK: A MÓDOSÍTOTT FÉREGLÁRVA KETTŐS TERMÉSZETÉRŐL Szemelvény dr. Cynthia Preston, a mikrobiológia és immunológia doktorának a 27. Nemzetközi Papillomavírus Konferencián és Klinikai Műhelymunkán (Bostoni Egyetem, Massachusetts) előadott tanulmányából. A „hódítónak” keresztelt másik féregtenyészet sokkal érdekesebb, mint a „pusztító”. Mivel nincs jobb terminusunk rá, „okos” féregként írható le. Mint azt jól tudjuk, egyes galandférgek képesek megváltoztatni gazdatestük fizikai struktúráját. Vegyük például az afrikai H. diminuta férget! Gazdatestei elsősorban ganajtúró bogarak, melyek gyakran táplálkoznak féregtojásokkal fertőzött patkányürüléket. Amint a H. diminuta belép a gazdatestbe, első dolga, hogy felkutassa a nemzőszerveket, és erős enzimet bocsásson ki, mellyel sterilizálja a bogarat. Miért? Azért, hogy a bogár így ne fektessen felesleges energiát a szaporodásba, ekként a H. diminuta tovább
használhatja a bogár anyagcserekészletét. Ez a példa is ékesen rávilágít a szalagférgek manipulatív mechanizmusaira. Dr. Edgerton hódító férgei a pusztító férgekkel harmóniában végzik tevékenységüket – avagy pontosabban mondva: tápot adnak a pusztító férgek hatalmas étvágyának. Mikor a mutálódott féreg belép a gazdatestbe, kolóniát alakít ki annak bélrendszerében. Amint letelepedett, egy hódító féreg kiemelkedik a csoportból. Az ennek a hátterében álló biológiai kiválasztódás pontos mechanizmusa ismeretlen; elméletben hasonló elven működik, ahogy egy méhkolónia kiválasztja a királynőjét. A hódító féreg látványosan nagyobb, mint pusztító fivérei. Perforálja a bélfalakat, és eljut a gerincoszlopig. Innen feljut az agytörzsig. Egyes hódító férgek feltekerednek a gazdatest gerincére, ahogy egy kúszóborostyán kapaszkodik fel a boltívre; egyesek beszivárognak magába az oszlopba, átcsusszanva a csigolyalemezek között, és elérnek a gazdatest agygerincvelőfolyadékáig. Kapaszkodása közben a hódító féreg lepetézik. Akár úgy is mondhatnánk, hogy ezek biztosítják az utánpótlást, amennyiben a jelenlegi királynő elpusztul. A hódító férgek lárvái beúsznak a gazdatest véráramába, és megfertőzik izomszöveteinek külső rétegeit. Amik dr. Edgerton számos tesztalanyánál „méhcsípéshez” hasonlító dudorként jelentkeztek, azok tulajdonképpen fészkelő hódító férgek voltak. Emellett ez a teljesen kifejlődött, végső stádiumú fertőzöttséget is jelzi. Amint a hódító féreg eléri a koponyaboltozatot, erős neurotranszmittereket fecskendez a gazdatest törzsdúcaiba. A cél egyszerű: a gazdatest étvágyát a végletekig felfokozni. Képzeljünk el egy autót, aminek egy téglát tesznek a gázpedáljára: ugyanilyen csillapíthatatlan éhséget generál a hódító féreg a gazdatestben. A hordozónak egyetlen céljává az evés válik. Egy idő után már nem érdekes számára, mit is eszik. A hordozó már nem mérlegeli, hogy vajon tápanyagban gazdag-e, vagy hívhatjuk-e egyáltalán a köznapi értelemben vett módon „ételnek” azt, amit
fogyaszt. A dr. Edgerton laboratóriumáról szóló anekdoták arra engednek következtetni, hogy a hódító féreg neurotranszmittere esetleg további más hallucinogén és pszichotrop hatással is bír. Edgerton videofelvételein a kísérleti állatok hihetetlenül furcsán viselkednek; néha olybá tűnik, mintha nem fognák fel, mi történik velük. Talán életbe lép egy „álarc”-effektus: a hordozó egészségesnek látja magát – talán még egészségesebbnek, mint azelőtt –, míg a pusztító férgek felfalják a testét. Így a hordozó pozitív hozzáállása megmarad, amitől jóval produktívabb lesz, ezért sokkal több ételt vesz magához, amitől meghosszabbítja a férgek életét. Különben esetleg egyszerűen feladnák, és meghalnának. A hódító féreg legértékesebb tulajdonsága a kolónia számára, hogy biztosítja a hordozó pozitív magatartását – minél tovább hiszi azt a hordozó, hogy túlélheti, annál tovább lakmározhat a testén a kolónia. A Falstaff-szigeten történt tragédia egyetlen túlélőjének vallomása is megerősíteni látszik ezt a hipotézist. A fiú azt állította, hogy megfertőzött cserkésztársai, idézem: „Erősebbnek (…) és boldogabbnak tűntek még akkor is, mikor már teljesen szétestek. Nem annak látták magukat, amivé igazából váltak.”
31 – Efi… Efi, itt vagy még? A kés kicsúszott Ephraim kezéből. Még mindig csúszott. Nem tudta rendesen megragadni. Az a sok vér. A keze zsíros volt tőle. A holdfényben úgy csillogott az ujjain, mint a motorolaj. Látta. Kielégítően mély sarlót vágott a könyökcsontja körül – és megpillantotta az alattomos mozgást. Alig érezhető pulzálás, amit bármikor máskor észre sem vett volna az ereiben lüktető erős szívveréstől – de ma nem így volt.
Túl mélyre vágott. Azonnal tudta. A keze túlságosan remegett az izgalomtól – a vágytól, hogy megtalálja. A bőre selymes sóhajjal felnyílt, mintha egész életében arra várt volna, hogy elvágják, és vérezhessen. Belül zúzmarásan fehérnek látszott, mielőtt a vér ömleni kezdett a sebből. Abban a pillanatban – meglátta. Az iszony jeges marokkal szorította össze a szívét. Tagadhatatlanul benne volt. Lakmározott rajta. Úgy tekergett a csontjain, mint egy baseballütőn a drótkötél. De a rémületével együtt különös megkönnyebbülést érzett. Igaza volt. Pontosan úgy volt, ahogy Shelley megígérte. Nem volt őrült. – Shel? – köhögte. Karbolos ízű nyálat érzett a szájában, az arcüregében és a tüdejében; a kátrányos aroma beitta magát a csontvelejéig. – Hova mentél? – Végig itt voltam, barátom. Nem emlékszel? – Uggh – ennyit tudott kipréselni magából Ephraim. Meleg, meztelencsigára emlékeztető paca vonult át az ajkán, majd nedves placcsanással a fenyőtüskék szőnyegére esett. Ephraim nem látta, mi volt az – nem akarta látni. – Láttad, Efi? – Urrg. – Hogy nézett ki? Csak egy villanást látott. Vastagabb volt, mint azt Ephraim valaha is elképzelte. Olyan kövér, mint egy makarónitészta. A feje – megtalálta a fejét – négy különböző toldalékban ágazott el. Szivacsosnak, de mégis ragadozónak tűntek, mint a virágzó lótusz szirmai vagy egy kígyó feje, mikor lecsapni készül. Úgy rándult hátra, mint egy földigiliszta, mikor az ember felhajtotta a fűtakarót, hogy megtalálja a sötét földben tekergőzve; a teste őrülten csapkodott, ahogy visszabújt izomszöveteinek óvó rétegei közé. – Na, ne, ne merészelj! – sziszegte Ephraim. Belemélyesztette az ujjait a sebbe, és az ujjbegyei közé csípte. Érezte a könyökcsontja csupasz darabkáját – olyan hideg volt, mint egy jégkocka. Az ujjai a féregre zárultak, biztos volt benne… majdnem biztos. A szétnyílt seb szélei gumiszerűek és csúszósak voltak, enyvesek a még mindig intenzíven ömlő vértől. Megfogta, ha csak egy kicsit is. Egy tökéletesen al dente főtt spagetti (ahogy az anyja mondaná): pépes külső, benne a legvékonyabb szilárd
fonállal. Van a férgeknek gerincük? Talán ennek itt igen. Összeszorított ujjai közt megpróbálta a körmeit is összecsippenteni, és azért imádkozott, hogy lefejezze az ocsmány lényt. Ezután úgy okoskodott, hogy ki tudná húzni a megmaradt testcsonkot a svájci katonai bicskájának a csipeszével. Ha nem sikerülne, akkor arra tippelt, hogy a maradék egyszerűen elrohadna benne. Talán vérmérgezése lenne tőle. A belsőségei tele lennének fekélyes kelésekkel és gennyes elváltozásokkal. Talán a fájdalomtól ordítva, de legalább üresen halna meg, és nem fertőzötten. Teljesen egyedül menne a halálba. Ekkor arra gondolt: tényleg ezt akarom, hogy egyedül haljak meg? Hol van Max és Newt? Már majdnem teljesen besötétedett, és megígérték, hogy visszajönnek. Ehelyett magára hagyták. Max, a legjobb barátja egyedül hagyta. Mindörökké barátok? Nagy szart. Ephraimnek egyetlen barátja maradt széles e világon. Megragadta – az ujja hegye rácsippentett az utálatos valamire. Egy másodpercig ingerülten dobálta magát az ujjbegyei közt… legalábbis Ephraim szinte biztos volt benne. De túl gyorsan húzta meg. Kilőtt az ujjai között. Kétségbeesetten megint utánanyúlt. Eltűnt. Megvolt a lehetősége, és hagyta elveszni. Újra biztonságban, a testében volt. – Elbhszöghödd, Shel – bugyborékolta a szájában összegyűlt meleg sziruptól Ephraim csüggedt, gyermeki nyafogással. – Tovább kell próbálkoznod. Vagy gyenge vagy… egy kis anyámasszony katonája, ahogy mindenki mondja? Mi? Ki merészelné ezt – senki nem mondott ilyet. Ugye? Elképzelte őket a suli udvarán – egy csapat fiút, ahogy hátralesnek a válluk mögött, és gúnyosan nevetnek. Látta Maxet, ahogy nevet rajta. Harag feszítette a halántékát. Valami tövises és túlhevített dolog nyomta a koponyáját olyan erővel, hogy félő volt, szétroppantja. – Folyton ezt hallom, barátom. A suliban, a szertár mögött, ahol a nagyfiúk bagóznak. Azt mondják, hogy Ephraim keménykedik, de igazából töketlen. Totál zakkant – az anyucija elcipeli egy agyturkászhoz, mert totál zűr van a fejében… Ephraim pillantása a gyomrára esett. A pólója felgyűrődött, alatta kilátszott a feszes bőr. Úgy fodrozódott, mintha valami hullámzana alatta. Őrjítő, gúnyolódó, bújócskázó valami. Felemelte a kést. A penge még mindig éles volt.
Milyen mélyre tud vágni? Minden egy dologtól függött. Milyen mélyen lakozott az ellenség? Mit csinálnál inkább…?
Az 52-es cserkészőrs A módosított lárva öröksége (A GQ magazin közlése nyomán; szerző: Chris Packer) „Nagy” Jeff Jenks, ahogy a helyiek hívták, már nem annyira nagy. A Falstaff-szigeten történt eseményektől összement, ahogy ő maga is elismerte – és egy olyan férfitól, mint Jenks, aki még most is egyfajta „mindenkinél nagyobb vagyok” énképpel rendelkezett, ez bizony elég nagy vallomás. – Egy ideje már nem eszem itt – meséli, ahogy North Point nyugodt utcáit rójuk a terepjárójával. – Valahogy nem jött meg az étvágyam. Pedig előtte minden műszak előtt elkanyarodtam Sparky falatozójába, és átrágtam magam a reggeli bőségtálon: tojás, szalonnaszelet, palacsinta, pirítós, rengeteg kávé. Mindezt az után, hogy a feleségem reggelit csinált otthon. Manapság Jenks alakja a legnagyobb jóindulattal is leginkább a „használható” szóval írható le – habár könnyen eszembe jutott róla a cérnavékony szó is. Régi rendőrségi egyenruhája lóg rajta. Az XXL-es ingujjból kimeredő karok láttán egy, az apja ruháit felpróbáló gyerek képe ugrik be. Mikor kihajol az ablakon, hogy krákogva slejmet köpjön, meglátom a frissen ütött lyukakat az öreg övben, hogy a bőrdarab illeszkedjen összement derékvonalához. – Ez volt a legkeményebb dolog, amit valaha tennem kellett – mereng el. – Csak ülni a fenekemen, és várni. Ez nem én vagyok, érti? Mikor valamit meg kellett tenni, én mindig felálltam, hogy elintézzem. Errefelé az én szavam törvény. De idejöttek ezek a katonai rendőrök és magas rangú, pöffeszkedő kivagyik a hadseregtől, és azt mondják, hogy nem mehetek el a saját átkozott gyerekemért. – Csendbe burkolózik, mielőtt folytatja. –
A szeretetem nem mentheti meg őt. Emlékszem, hogy ez járt a fejemben. Szerintem mindannyian – a szülők, tudja? – ugyanezt gondoltuk. A szíved minden szeretete, az összes cseppje, ami benned van… egy fabatkát sem ér. Habár elismeri, hogy Calvin Walmack hajójának elkötése butaság volt, mégis kitart a tette mellett. – Most mondja meg nekem, a legtöbb kötelességtudó, szerető apa isten kék ege alatt nem ugyanezt csinálta volna? Na most, amit a katonaság nem vallott be, és fogadok, hogy soha nem is fog, az az, hogy ezek a katonai rendőrök elég durván elagyabugyáltak minket Reggie-vel, miután elkaptak. Felhúzza a pólóját, és mutat nekem egy hosszú, kötélszerű heget, ami a csípőjétől a bordái aljáig húzódik. – Olyan keményen ütöttek a gumibottal, hogy felszakadt a bőröm. Ott helyben, a hajó fedélzetén. És nem is mondtak egy szót se közben. Csak egy hosszú, néma verés. Regnek is ugyanígy ellátták a baját. Nem ütöttünk vissza. Mindnek fegyvere volt – a hangja itt megkínzott suttogássá halkul. – A helyzet az, hogy én soha nem vertem meg senkit ennyire. Soha, senkit. Mindig én voltam az, aki elhárította az ilyen dolgokat… Csak akkor járt el a kezem, ha kénytelen voltam közbelépni. Felhajtottunk a Cape Cod-i nyaralók során, a házakat a partról fújó sópermet színezte fehérre. Gyönyörű városka ez, Anna a Zöld Oromból-hangulatúan kedves. Olyan hely, mintha egy Norman Rockwell-festményről lépett volna ki. – A hivatalos közlemény szerint senki nem tudja pontosan, mi történt a fiammal – mondja Jenks. – De megmondom magának, hogy az a fiú született túlélő volt. Annak neveltem. Nem lehetsz Jeff Jenks fia, ha nincsenek a helyén a tökeid. De most, amiről beszélünk – az ellenség, asszem, így kéne hívni. AZOK.Úgy értem, hogy lehet harcolni valami ilyen ellen? Ujjával a kormányon dobol, a nyakán megfeszül egy hatalmas ér. – Soha nem találták meg, soha nem hozták haza a fiam testét, hogy eltemethessük. Hogy a feleségemmel le tudjuk zárni, érti? Kent hivatalosan még mindig „eltűntként” van nyilvántartva – így szól a terminus. És megmondom magának, ember, hogy az
eltűnt sokkal rosszabb tud lenni, mint a halott. Az eltűnt az olyan, mint mikor kitépik egy könyv utolsó lapjait, vagy egy filmnek hiányzik az utolsó tekercse. Az eltűnt azt jelenti, hogy az ember sosem tudja igazán, hogyan ér véget a történet. Úgy fest, mintha megtörne, de aztán összeszedi magát. – Tehát, gondolom, sosem fogom igazán megtudni, mi történt – szólal meg egy idő után. – Nincs sok bizonyíték, amin elindulhatnánk, nem igaz? De mondok magának valamit: a fiam nem adná fel harc nélkül. Erre mindenemet feltenném.
32 Kent egy vadállat volt. Ölni tudna. Egy darabig ott lent máshogy gondolta. Mikor a többi fiú otthagyta a pincében – a sorsára hagyták, mint egy kivert kutyát –, megijedt. Annyira rettenetesen megijedt. Érezte, ahogy elhagyja az ereje, mint egy lyukas gumit az elszökő levegő. A benne élő dolgok borzalmasan éhesek voltak. Tudta, hogy ott voltak. Lefeküdt a poros földre, és érezte, ahogy csúszkálnak a belsejében. Lágy suttogás lopakodott a fülébe: milliónyi tekergő kígyó a sima homokban. Belehasított a gondolat: meghalhatna itt. Nem tűnt túl valószerűnek. Még csak tizennégy volt. Nem úgy van, hogy Isten a részegekre és a gyerekekre vigyáz? Az apja mindig ezt mondta. Egyszer Shelley odajött a pinceajtóhoz, és megetette. A mogyorós grillázs egy fikarcnyit sem csillapított az étvágyán. De az a valami, amit Shelley ezután adott neki – kemény és gumis külsejű, belül meleg puhasággal –, na, attól remekül érezte magát. De Shelley ennek ellenére is rossz fiú volt. Shelley húst ígért. És Kent hamarosan megszerzi, ami jár neki. Friss energia járta át. A vérében dübörgött az adrenalin. Mintha megevett volna egy nyers steaket – Shelley-nek steaket kellett volna hoznia nekem; mindig be kell tartani a szavadat Shelley, te szemétláda –, és más
vérének a szagát lélegezte be. Kent erős volt. Ó, igen! Görbe vállakkal állt a pincében. Érezte, hogy új csontok nőnek a hátára. Átrágták magukat az izmokon és az inakon, mielőtt áttörték a bőrt mindkét vállán. Teljesen fájdalommentes volt: úgy képzelte, ezt érezheti egy hernyó, amint kikel a bábjából, és gyönyörű lepke válik belőle. Újonnan jött erő hasított át rajta. Kilónyi friss izmok dudorodtak a karján és a lábán. A mellkasa kettétört és kiszélesedett, akárcsak keményedő és terebélyesedő vállai. Se fájdalmat, se félelmet nem érzett többé. Vajon így érzi magát egy szuperhős – vagy egy isten? Azzá válik most? Gyenge fénysugár világított át az ajtófedél hasadékain, és vadonatúj sziluettjére esett. A teste sebesen rángatózó izomkötegekké és sűrűn erezett bőrtömeggé vált. Felnevetett mély baritonná vált hangján. Át tudná ütni a pinceajtót, ha akarná. Megtalálná a fiúkat, akik bezárták ide, és darabokra szaggatná a testüket, mint a papírbábukat. Felkutatná Ephraimet, annak a rosszéletű börtöntölteléknek a fiát, és szilánkokká zúzná a koponyáját. Talán megteszi. Vagy talán kegyes lesz. De egyelőre vár még. Nemsokára meglátják. Habár lehet, hogy a látványtól a nyúlszívük kiugrana a helyéről. Mikor a fiúk nem értek vissza sötétedéskor, Shelley elhatározta, hogy megöli Kentet. Ez történik, ha ilyen sok tányért pörget az ember – elkerülhetetlen, hogy az egyik leessen a rúdról. Azonban annak a lehetősége, hogy végignézheti, miként törnek szét ezek a tányérok, végtelenül izgatta Shelley-t. Egy döglött birkafejű halat talált a parton. A délutáni dagály mosta partra, megrohadt testébe holdhalak kaphattak bele. Feltűzte egy kihegyezett karóra, és magával vitte a tábortűzhöz. Már majdnem sötét volt, mikor körbement a pincéhez a döglött hallal. Nehezen vette a levegőt, mint egy harcra kész, leszegett fejű jávorszarvas. Nyirkos pézsmaszag áradt ki a pórusaiból: keserű adrenalin keveredett benne valami mással, valami visszataszítóval. Kihúzta a pincefedél fogantyúi alól az ágat, és szélesre tárta az ajtót. Az alkonyat szemcsés fénysugarai leúsztak a lépcsőn. Árnyékok rángatóztak a megvetemedett fán. Shelley óvatos lépést tett előre, és figyelte, mozdul-e valami a félhomályban.
– Kent? Áldozata megkínzottan vonszolta magát a lépcsőkön; egy koporsójából kimászó szörnyszülött volt. Egy másodpercig Shelley azt hitte, nincs bőre: csupán egy csoszogó Kent-csontváz közeledett felé. Ahogy közelebb ért azonban, észrevette, hogy egy vékony bőrréteg még mindig fedi Kent tönkrement testét. Amit dudoros kelések borítottak: olyanok voltak, mintha félbevágott golflabdákat tömtek volna a bőre alá. A szeme szó szerint beesett volt: Shelley alig tudta elhinni, hogy nem esik ki a gödréből, és fityeg a látóidegeken… …Kent diadalittasan kimászott a pincéből. A megkoronázott, új király. A teste acélként csillogott a holdfényben. Erő és energia járta át. Megállíthatatlan volt. Lassan lépkedett, ízlelgette az érzést. A lépcsőn távoli mennydörgésként visszhangoztak a léptei. Ökölbe szorított kezén nézte, amint hőt nem adó villámok ropognak és pattognak bütykei közt. Bárkit meg tudna ölni a tekintetével – egy puszta gondolattal. Megette egy istenség fejét, és most övé az ereje… …Shelley lenyűgözötten hátralépett. Nem tudta felfogni ép ésszel, hogyan képes Kent még mindig mozogni. A fiú szeme sárga volt és beteges. Az ajka belesüllyedt ösztövér arcába. Beteges mozgással kicsoszogott a pincéből; vidám marionett egy görcsös bábozó kezében. A cérnagilisztaszerű húsdarabok, amik egykor az ajkai voltak, hátrafeszülve láttatni engedték szájüregének szédítően groteszk képét: az ínye hátraaszott a fogsoráról, és egyetlen fog – a bal első metszőfoga – kivételével mind meglazult, és kiesett az ínyből, de Kent fogszabályzója még odarögzítette. Szürke fogai úgy sorakoztak rajta, mint a gyöngyök egy hátborzongató karkötőn; kattogtak és csattogtak a fiú sötét kamraként ásító szájában, belekapaszkodva abba az egy szem makacsul kitartó fogba… ami aztán, ahogy Shelley nézte, cuppanós, nyálas hanggal kicsúszott Kent ínyéből. A fogsor-karkötő legurult az ajkán, az állán, majd elpattogott a pincelépcsőkön. Kent rálépett, a figyelmét teljesen elkerülte a tény, hogy a fogai úgy törnek ripityára a lába alatt, mint az ünnepekre készített házi pillecukrok. – Miiih ’éééészeel? – krákogta a fiúszerűség. Mit nézel? – Szinte semmit – felelte színtiszta ámulattal Shelley. A Kent-dolog kinyújtotta uszadékfa karjait, hústalan ujjai a Shelley kezében tartott rohadt hús felé nyúltak…
…A gyáva kukac, amint meglátta, máris lapít! Shelley rápillantott Kent vadonatúj szépségére és erejére, s reszket a félelemtől. Helyes. Shelley, ez a manipulatív szerencsétlen tökfilkó, remegő kezzel nyújtja felé a neki szánt ajándékot. Egy nagydarab, lédús, dinsztelt húst. Talán Kent kegyes lesz. Talán Shelley-t megkíméli… …Shelley elvezette a tűz mellett a Kent-dolgot. A lény ügyetlenül csoszogott, megállt, összeesett, majd megint felkaparta magát. Szottyogó, nyálas hangok törtek föl belőle, mint egy visszataszító, éhes csecsemőből. Nyálcsík csorgott le remegő ínyéről, és mocskos cserkészegyenruháján landolt. Holdfény ragyogott vérfoltos koponyájának kupoláján. Úristen, biztosan kitépte a saját haját, és megette. – Gyere, Kent! – turbékolta Shelley. – Ez az, jó fiú… A Kent-dolog magas, makogó vihogást hallatott. Éjszakai madarak vijjogtak a part menti fák ágvégein. Leértek a vízhez. Shelley belegázolt. A Kent-dolog bénán cammogott utána, a sziklákon csúszkált, míg ő beteges ámulattal bámult rá. – Mi vagy te? – kérdezte. Behajította a döglött halat a hullámverésbe. A Kent-dolog utánakapott. A rohadt hús fennakadt csontszerű ujjain. Fogatlan szájával kitépett belőle egy bűzös darabot. – Eee hinoooom… köszöööm… eee hinoooom… Shelley letérdelt a Kent-dolog mellé. Tisztában volt a veszéllyel, de nem tudta türtőztetni magát: sóvárgott a közelsége után. Meglapogatta a fejét, mintha egy kutyát simogatna. Kőkemény pénisze sürgetően feszült nedves nadrágjának. Egy szívós hajcsomó maradt a kezében – ellenállás nélkül hullott ki, mintha macskaszőrt söpört volna le egy velúr díszpárnáról. – Mutasd meg! – szólt lágyan. Kent felé fordult. Rohadt haldarabkák csüngtek az állán. A szája kérdőn elnyílt. – Möh…? Shelley megragadta Kent fejét, és lenyomta a vízbe. Nem kellett túl sok erőt belevinnie a mozdulatba. Ahogy a víz alá bukott, még elkapta Kent döbbent arckifejezését. A karjai kapálóztak. Lábával erőtlenül rugdalózott. Légbuborékok nyomultak a vízfelszínre, és cseppfolyós pukkanásokkal kidurrantak. Az egyenruhája felúszott a hátára. Shelley látta a gerincoszlopa mellett lüktető tömlőtestet – olyan volt, mint egy borzalmas második gerinc.
Kent egyre gyengébben viaskodott. Shelley felrántotta a fejét. A Kentdolog szeme ködben úszott. A nyakát dühösen vonagló fehér férgek lyukasztották át. – Mutasd meg! – mondta nyugtalanul Shelley. – Látni akarom… …Az illúzió hirtelen semmivé lett. Az agyában felhúzott eszményállvány ledőlt, és Kent meglátta magát olyannak, amilyenné igazából vált. Mikor ez megtörtént, a fiú imádkozott – heves, buzgó imát mondott –, hogy hadd őrüljön meg a látványtól. Jobb megtébolyodni, mint józan ésszel végignézni testének pusztulását. Látni, ahogy a bőr pergamenként feszül teste meghajlított csontjaira. A testén óriási púpok dudorodtak, melyekből őrülten tekeregve áramlottak ki a fehér férgek… – Mutasd meg! – ismételte meg Shelley. A Kent-dolog szemhéjai félárbócon lógtak. Nyomorultul köhögött. Valami kibugyogott a szájából, miközben finom párát lehelt Shelley arcába. Rezgő zizegést érzett az orrán és az ajkán, mint egy molylepke szárnycsapásai. Shelley önkéntelenül kinyújtotta a nyelvét, hogy lenyalja – és valahol, agyának egy homályos szegletében felfogta, milyen iszonyatos veszélyben van, de a félelmet elmosta a saját szörnyű, hatalmas vágyának hullámverése. – Mutasd meg! Nem volt teljesen biztos benne, mire vár. Azt akarja látni, ahogy Kent lelke elhagyja a testét? Vajon a Kent-dolog szemének konvex hajlatán keresztül távozna, ahogy a füst egy üvegtálból? Közönyösen visszadugta Kent fejét a vízbe. Hamisan dúdolgatott egy dalt, míg Kent reménytelen ellenkezéssel dobálta magát. Shelley makacs tekergőzést érzett a nyelvén, és nyelt egyet anélkül, hogy igazán felfogná. A Kent-dolog végtagjai elernyedtek. Shelley megfordította, hogy a fiú arca az ég felé nézzen. A szemei üvegesen meredtek ki a sós víz alól. …Vagy Kentet csapták be, vagy ő verte át saját magát. Rámeredt az óceán fölött feszülő, levegőtlen mennyországra. A csillagok fehér melegségben fénylettek, köröttük fátyolszerű koronák. Milyen meseszép! Az egész dolog igazságtalansága teljes súlyával rázuhant. Sohasem mondhatja el egy lánynak, hogy szereti. Sohasem láthatja újra a szülei arcát. Soha többé nem fog végigsprintelni a Lions Club pályáján egy keményen megütött labda után. Ez a tény folyamként tört fel belőle. A világ nem egy igazságos hely. Az apja hazudott – vagy csak simán nem törődött vele. Soha nem láthatja újra az apját, hogy megmondhassa neki,
mekkorát tévedett. Soha, soha, soha… …Rettegés és veszteség érzete írta magát a Kent-dolog arcára. Shelley szíve megremegett. Csodálatos kéjhullámok mostak át rajta. Igen. Igen! Pontosan ezt akarta látni. Shelley egyik tenyerét Kent mellére tette, és abban a reményben nyomta le, hogy ez az arckifejezés ráfagy az arcára. Buborékok szálltak fel Kent orrlyukából, és felbugyogtak. Egy nagyobb buborék az ajka mellett lebegett fel, és pukkant ki nedvesen a vízfelszínen. A végső pillanatokban Kent arca nyugodt és üdvözült kifejezésben állapodott meg. Az élvezet úgy töltötte ki Shelley mellkasát, mint egy üveggömb. Ujjai Kent vízzel telt uniformisába túrtak, miközben egyre mélyebben gázolt az óceánba, magával húzta a bizarrul úsztatható Kentet a víztörő gát mentén. Megragadta az ostoba dolgot a hajánál – már meghalt, és a halott dolgok lemondanak a nevükről –, és a hullámveréshez vonszolta. Szinte semmi súlya nem volt. A sós víz a felszínen tartotta; a sarka beleütközött a tizenegy-két méteres sziklákba, de mikor Shelley elég távol került a parttól, szabadon lebegett tovább, mint egy darab fa. A dagály mohón a testért nyúlt. Shelley hezitált, nem akarta még elengedni. Dühös volt – az indulat erőszakos hullámokban tajtékzott benne. Annyival többre számított. Valamiféle kinyilatkoztatásra. Hogy meglátja a világ nyugodt anyaga mögött munkálkodó fogaskerekeket – egy pillantást vethet a felszín mögött forrongó tébolyra. De nem. A végén csak gúnyos rezignáltságot – és a legvégső pillanatban üdvözülést látott. Tovább húzta magával a halott dolgot. Ha jobban figyelt volna – és általában jobban is figyelt; Shelley eredendően éber fiú volt, hidegen megfigyelt mindent a környezetében –, látta volna a dolog skalpját, amint leválik a koponyájáról. A bőrből nem maradt más, mint egy rongyszerű anyag, ami olyan könnyedén jött le, mint egy nyírfa papírszerű, lehántolt kérge… Ha nem foglalta volna le annyira a saját révülete, hallotta volna, amint a halott dolog fejbőre leszakad a csontról: vizes, cuppanós hanggal, kis buborékok pukkantak, amint az óceán beáramlott alá, hogy csókot nyomjon a csupasz koponyára… Ha nem lett volna vak és figyelmetlen, biztosan látta volna a fehér fonalak ezreit, amint kiburjánzanak a halott dolog fejéből – a koponyájából, melyet az elvékonyodott és kilazult koponyalemezek közti
varratok hálóztak be. Köszvényes hópelyhekként jöttek ki belőle, megszámlálhatatlan sokaságban áramlottak ki, és vették körbe hullámzó felhőként Shelley csípőjét. Csak akkor tért magához révedezéséből, mikor a bőréhez értek. És abban a pillanatban rádöbbent, hogy ez az a pillanat, amikor már nem számít igazán semmi többé. – Ó! – kiáltott fel Shelley. Felugrott a vízben – butácska, lányos, apró szökkenéssel. – Nyálkás! – finnyáskodott. Azt hitte, hogy egy holdhal vagy sósvízi angolna súrolta a combját. De mikor lenézett, és látta, ahogy Kent koponyájából tekergőzve kiözönlenek… gumiszerű arca nem megszokottól eltérő kifejezésbe torzult: iszonnyal vegyes undor tükröződött rajta. Elbűvölten meredt rájuk. Annyira aprók voltak. A holdfény játszott a testükön, szinte átvilágított rajtuk. Hullámzásuk hipnotikus és andalító volt. Majdnem elnevette magát – nem azért, mert vicces volt a látványuk, hanem mert nem is egészen tűntek a létezés igazi részének. Mókásak voltak, mert nem voltak egészenvalóságosak… Játékos rajzolatokban villództak körülötte. Annyira sokan voltak! Az egyik a másikba gabalyodott, pajkosan és flörtölve. Érzett valamit a bőre körül játszani, de az érzés távoli és felejthető volt. Egy csípés a kezén. Könnyű, égető érzés, mint egy darázscsípés, csak sokkal kevésbé intenzív. Ezután jött még egy és még egy és… Shelley-t hirtelen jövő adrenalinlöket járta át. Az ujjai elengedték Kent haját. Kétségbeesetten, görcsösen csapkodta a vizet a tenyerével. Az ágyéka megemelkedett. Mindenhol ott voltak, és valahogy belé kapaszkodtak. Éles, orrhangú nyüszítéssel adott hangot heves undorának: – ííí! ííííÍÍÍÍ! A cérnaszálak felélénkültek. Kiömlöttek a halott dolog koponyájából, tejes csíkot húzva maguk után a sötét vízben – olyan volt, mint egy hátborzongató július negyediki virágos kocsin lebegő szalagorgia. Shelley nadrágjába tekeregtek, és lágyan nyaldosták a bőrét. Próbálta elhessegetni őket, a karja a vizet söpörte. A félelme nem hasonlított semmihez, amit valaha tapasztalt: kétségbeesetté tette. Víz bugyogott fel, minden cseppje vonagló, fehér elevenség, amik a karján, a nyakán és az ajkán landoltak. Sós víz töltötte be az orrjáratait, amitől köpködni kezdett. Érezte őket az alsónadrágjában. Egyes példányok olyan vékonyak
voltak, hogy egyenesen átúsztak a nadrágja anyagán, tűhegyként befúródtak, és megtalálták a makkján feszülő érzékeny bőrt, a kis lyukat, ahonnan a vizelet érkezett. Kent teste kilebegett a víztörő gáton kívülre. Még mindig dőltek belőle a cérnafonalak, és szitáltak át a vízen. A csillagok fémes fénye csillámlott a hullámokon. Kentet ezüstös sziluettbe öltöztette a hold ragyogása. Kisebb árnyékok – kíváncsi halak – tódultak a testéhez, és játszani kezdtek az ujjaival és a hajával. Shelley a partra vonszolta magát. Bizonytalan léptekkel felcsoszogott a parton. Lazán lelógó alsó ajkán egy nyálcsepp gömbölyödött. A buborék addig feszült, míg ki nem szakadt, és le nem fröccsent a sziklákra. Apró fehér valamik dobálták magukat a nedvességben. Visszatért a tábortűzhöz, és rámeredt a kihunyt zsarátnokokra. Az adóvevő ott volt, de az Ephraimmel játszott játék már csak homályosan érdekelte. Majd folytathatja, mikor Ephraim visszatér… amennyiben visszatér. Szürke függöny ereszkedett Shelley gondolataira – de alatta és a szélein dolgok zizegtek és lapítottak. Kezével nyugtalanul gyúrta az ágyékát. A kéj, amit korábban Kent kapcsán tapasztalt, mostanra semmivé lett. Most viszketett és égett a terület. Lehet, hogy bogaras a bögyörő. Shelley hallotta, ahogy egy munkás ezt mondta a haverjának, miközben bánatosan vakarta az ágyékát. Shelley több mint biztos volt benne, hogy nem szeméremtetvek voltak – ez a már benne lévő érzés égető volt, és fájdalmas. Felszáguldott a húgycsövén, mint a meggyújtott puskapor, éles és eleven fájdalom járta át, ami különös hümmögéssé halkult a bőrében. Most már érezte, ahogy lassú, zengzetes hullámokban szétterjed a belsejében. Az ajkába harapott. Hibát követett el. Ezúttal nagy hibát. Hagyta, hogy magával ragadja a játék. Figyelmen kívül hagyta a veszélyt. De csak egy másodperc volt, nyüszített egy hang a fejében. Csak egy szívdobbanás. Összekulcsolt lábakkal ült a földön. Az égető érzés lecsillapodott. Ahogy teltek a másodpercek, egyáltalán nem érezte olyan rosszul magát. Kényelmes zsibbadtság járta át a végtagjait, az ereiben valami csodálatos, meleg nektárt érzékelt. Na de a gyomra! Az zúgolódott, felbolydult, és felüvöltött.
A markába szorított egy halom földet. Anélkül, hogy észrevenné vagy igazán érdekelné, betömte a szájába a felragadott mocskot. Módszeresen rágott. Homokkő- és kagylószilánkok csikorogtak a fogai közt. Úgy hangzott, mintha egy falatnyi apró csontot enne. – Blöá – fintorgott, és hagyta, hogy egy félig megrágott földcsomó kiessen a szájából. Megfeketedett gyökér volt a nyelve helyén. Olyan volt, mint egy zombi, ami kirágta az útját egy koporsóig. – Ma senki nem szereeeeeet, ma mindenki utál, ma kimegyek a kertbe kukacokat enni, kukacokat enni… Shelley nevetni kezdett. Magas, rikoltó hangon, mint egy sirály vijjogása. A kacagás átszállt a víz fölött, de egyetlen ember füléhez sem ért el. Shelley moccanatlanul ült pár órán keresztül. Nem szólalt meg. Meg sem rezdült – leszámítva egy rövid ciklust, mikor csillapíthatatlanul rázkódni kezdett, és nem tudta megzabolázni a végtagjait. Mikor az ég a legmélyebb ébenszínben pompázott, komolyan nekilátott az evésnek.
33 Newton tüzet rakott a parton az uszadékfákból, amit ő és Max gyűjtöttek. Elég sok időbe telt begyújtani: nagyon remegtek az ujjai. Mikor végre lángra kapott, lekuporodtak a homokba; a válluk finoman egymáshoz ért. Mindketten trikóra és alsónadrágra vetkőztek – Newton terepnaplója azt tanácsolta, hogy ne maradjanak nedves ruhában. Mikor megszáradtak, fehér sókristályok ragyogtak csupasz bőrükön. Belső hőmérőjük higanyszála újra emelkedni kezdett. Még a tűzrakás előtt eltemették a teknőst, azóta egyikük sem szólalt meg. Pillantásuk időről időre a part azon részére esett, ahol remegő tenyerükkel elegyengették a homokot. A tűz fölött Newton tekintete megtalálta Maxét. – Szerinted a mennybe fog jutni? – A teknős? – Max válla alig láthatóan megemelkedett. – Igazán nem
tudom. Lehet. Ha van mennyország, akkor oda kell kerülnie, nem? Mit tett volna az a teknős, hogy ne jusson a mennybe? Newton vállai elernyedtek, majd megint megfeszültek, ahogy aggodalmas kifejezés ült az arcára. – És mi a helyzet az őrsparancsnokkal? Max lefagyott. – Miért engem kérdezel? – Az apukád a megyei halottkém. Papokkal és lelkipásztorokkal dolgozik, nem? Azt gondoltam, ő tudná. Akármilyen okos is volt Newton, olykor elképesztően fafejű tudott lenni. – Nem tudom, Newt. Nem én döntök ezekről a dolgokról, vili? Senki se tudja igazán. Se az apám, se a lelkipásztorok, se senki. Asszem, mikor meghalunk, majd megtudjuk, kinek volt mindenről igaza. – De Riggs őrsparancsnok jó ember volt. Max elfújt egy hajtincset a homlokáról. – Persze hogy az volt. Orvos volt. Segített az embereken. Szerintem… igen. A mennybe fog jutni. – Szerinted most ott van? És lenéz ránk? – Attól függ, mennyi ideig tart felérni. Talán volt közben egy-két megálló. – Max látta a rettegést Newton arcán, és hozzátette: – Igen. Fent van. Már boldog. – Eddig még sosem láttam halott embert, Max. – Ilyen halott embert még én sem láttam soha. – Féltél? Max bólintott. – Nem tűnt úgy. – Hát, pedig igen. Az éjszaka sötétje telepedett a végtelen óceánra – lehetetlenül csendes volt, amitől félelem kúszott Max szívébe. Vajon a halál ilyen lenne? Végtelen, folyékony csönd? Newton levett egy fadarabot a rakásról, és megvizsgálta a tűz fényénél. Egy fekete pók tipegett át rajta. Newton hagyta, hogy az ujjára másszon. – Óvatosan! – figyelmeztette Max. – Mi van, ha mérgező? – A mérgezőeknek piros harang van a hasi részükön. Ez itt tiszta fekete. Lemászott az ujjbegyéről. Newton álmodozó tekintettel nézte, ahogy elszalad.
– Régebben lakott egy pók anyukám kocsijában – mondta. – Leparkolta a kocsit a felhajtónknál álló tölgyfa alá. Minden egyes alkalommal, mikor használta a kocsit, talált egy pókhálót a szélvédő és az oldalsó visszapillantó tükör között. Lesöpörte. Mikor következőleg a kocsihoz ment, megint ott volt. Végül olyan messzire billentette a visszapillantó tükröt, amennyire csak tudta, és benézett a mögötte lévő részbe. Egy aprócska fehér pók élt benne. Minden este kimászott, és kifeszítette a hálóját. Anya kijött, és lesöpörte. Úgyhogy újra megépítette. – Megölte végül anyukád? – kérdezte Max. – Dehogyis – ellenkezett hevesen Newton. – Kinek ártott? Innentől kezdve még ott is hagyta a hálóját. De egyik nap autóztunk, és kiszúrtam a pókot a szélvédőn. Kábé olyan százhússzal repesztettünk az autópályán Charlottetownba. Megpróbált új hálót szőni – ott, útközben, mikor a kocsi száguldott a sztrádán! Azt hittem, elfújja a menetszél. Láttam, ahogy csillog a napfény a szálakon, amit addig szőtt. Őrület, nem? Anya félreállt. Megfogtuk a pókot, és kitettük egy almafára az út mellett. Az új otthonára. Newton elmosolyodott. Max látta, ahogy újraéli az emléket: az út mentén egy nyirkos tavaszi napon a tücskök kríí-kríí hangon ciripelnek a hosszú fűszálak közt, ahogy az anyja engedi, hogy a pók lecsússzon az ujjáról a rózsaszín virágokkal borított almafára. Kedves kép volt. – Mikor megint az úton voltunk, anya azt mondta: „A rovarok szinte bárhol képesek otthont építeni. Azt mondják a csótányokról, hogy ha globális katasztrófa ütne be, ők maradnának egyedül életben. Alkalmazkodóképességben nincs jobb a bogaraknál.” Szerintem az emberek is ilyenek lehetnek – nem gondolod, Max? Ha igazán muszáj, akkor szinte bárhol túl tudjuk élni. A korhadt faágak pattogtak a tűzben. Max füle egy másik zajra is felfigyelt: lázas, ropogó hangok jöttek a sziklák és a part találkozása közti sötétségből, közel ahhoz a helyhez, ahol eltemették a teknőst. – Hallod ezt, Max? – Mit? Newton felállt, és a zaj irányába lopakodott. Az agya nem túl derűs, inkább igen abszurd képet vetített elé: az újraéledt tengeri teknős kiássa magát homokos sírhelyéből, vér csöpög szúrt sebeiből, csontos szája csattogva eszi a nedves homokot. A tűz tűnő fénytakarót vetett a sziklára. A ropogó hangok felerősödtek. A zajhoz más hang is társult: suhogó szárnycsapások a szirteken.
– Uramisten! Egy halom, az óceán patinájával csillogó sápadtzöld tojás hevert a homokban. Feleakkorák voltak, mint egy csirketojás. Eddig finom homok takarta őket. A fiúk figyelmét eddig tökéletesen elkerülte. Időről időre hol az egyik, hol a másik tojás rezgett aprókat. Parányi héjszilánkok törtek ki. Ismeretlen teremtmények cseppnyi végtagjai nyomták ki magukat rajta. – Mik ezek? Nem kellett sokat várniuk a válaszra. Mikor az első úszó kibukkant, Newton elsuttogta: – Teknősök. Max fejében lepergett a forgatókönyv: a mamateknős felúszik a dagályon, hogy lerakja a tojásait. Beragad egy dagálymedencébe. Ezután egy pár borzalmas, kétlábú dolog gázol a vízbe, kirángatják őt a homokba, és… A teknősfiókák nem néztek ki igazán teknősöknek, ahogy az asztalon a viharmadárfiókák sem tűntek kifejezetten madárnak. Nem volt igazi páncéljuk, csak egy áttetsző teknő takarta szőlőszem méretű testüket. Olyan átlátszó volt, mint egy zsíros gyorséttermi tasak: láttatni engedte gerincük sötét csonttűjét és a szerveik különös mozgását. Másodperces koruk ellenére mégis elmondhatatlanul öregnek tűntek. Max odanyúlt, hogy megfogjon egyet. Newton megragadta a csuklóját. – Nem foghatod meg! Ha emberi szag lesz rajta, a mamájuk nem fogadja be őket. Kellett egy pillanat, hogy leessen a tantusz. – Csak tegyük be őket a vízbe! – szólt lágyan Max. Newton bólintott. – Asszem, az rendben van, ha emiatt érünk hozzájuk. A fiúk végtelen gyengédséggel a kezükbe fogták a kis teknősöket, és átvitték őket a homokon. Óvatosan leszedegették a tojáshéjdarabkákat a testükről. Letérdeltek a partszélen, és útjukra bocsátották őket. Az úszóik tepertek, ahogy egyenesen elindultak a nyílt óceán felé. Az ég nyugtalan szárnycsapásoktól és haragos vijjogástól volt hangos – meghiúsították, hogy a teknőcök a felettük köröző denevérek és sirályok egyszerű eledelei legyenek. A fiúk gondoskodtak róla, hogy mindegyik teknős biztonságosan a vízbe érjen. A madarak hajmeresztő lebukásokat hajtottak végre: szárnyaik az óceánba csapódtak, amint kétségbeesetten próbálták elkapni a fiókákat,
mielőtt alámerülnének. – Hagyd békén, te szemét! Max a karjait lengetve bebotorkált a vízbe. Árnyékként követte a teknősöket a mélyebb vízig, mellettük gázolt, ahogy a víz felszínén lapátoltak, és finoman terelgette őket a kezével. – Menjetek! Ússzatok csak, ússzatok! Amilyen gyorsan csak tudtok! A víz a hasáig emelkedett. Amint az erős dagályhullámok szívni kezdték a lábát, vonakodva visszaindult a partra, csöpögve és reszketve. Visszamentek a tűzhöz. Newton halványan elmosolyodott, és egy pipát rajzolt az éjszakai égbe. – Ez volt a mai jó cselekedetünk.
Az 52-es cserkészőrs A módosított lárva öröksége (A GQ magazin közlése nyomán; szerző Chris Packer) Akárcsak Tom Padgett, dr. Clive Edgerton is kiérdemelte a maga beceneveit. Dr. Mengele 2.0. A Haláldoktor. Aztán ott vannak azok a mezei jelzők, amiket a széles körű nyilvánosság az ilyen emberekre szokott használni. Megalomániás. Őrült tudós. Pszichopata. Aztán ott van az az elnevezés, amihez maga Edgerton ragaszkodik – igazából a helyzet az, hogy az interjúnk egyik feltétele is az volt, hogy így szólítsam –, a titulus, amit jogosan szerzett, mikor a legnagyobb elismeréseket bezsebelve lediplomázott a keleti part legjobb orvosi oktatóintézetében: Doktor. – Dr. Edgerton, nagyon úgy fest, elmeháborodott – nyilatkozik róla kezelőorvosa, dr. Loretta Hughes. – Ha végignézünk a tettein, amiket elkövetett – majd hozzátesszük, hogy ezekkel kapcsolatban szinte semmilyen megbánást nem érez –, nem
tehetünk mást, mint hogy levonjuk ezt a következtetést. Levezet a Kingston Fegyház zordon folyosóin, krepptalpú cipői sustorognak a borszöld csempéken. Egdertont letartóztatásától kezdve ide, a mentálhigiénés szárnyba különítették el. Az előzetes tárgyalás médiaszenzáció lett: Edgerton dacosan ült a médiavihar kellős közepén. Leborotvált fejével és felháborító jeleneteivel a vizsgálat közben – a nagyotmondásaival és a kirohanásaival – olyan volt, mint egy szellemi ébredési mozgalom papja. A riporterek és szakértők hónapokig lakmároztak Edgerton naponta felszolgált véres, vörös húsából. – De talán nem őrült – fordul hozzám Hughes. – Lehetséges, hogy az elméje egyszerűen feltérképezhetetlen. Hihetetlenül intelligens. Utálom az olyan kliséket, mint a „páratlan elme”, de… a helyzet az, hogy a modern tudomány nem igazán tud megítélni egy az övéhez hasonló intellektust. Ugyanez lenne a helyzet Leonardo da Vincivel. A zsenialitást és az őrületet elválasztó vonal igen vékony, és ugyanakkor átjárható is – ezért lesz olyan sok géniuszból félnótás. Mikor megjegyzem, hogy Edgerton zsenialitása elképesztően pusztító volt, Hughes amolyan mellékesen hozzáteszi: – Da Vinci tervezte meg az első szárazföldi aknát. Elég sok vér tapad az ő kezéhez is. Edgerton ötször öt méteres cellájának szürke téglafalai közt egyetlen matrac és egy rozsdamentes acélból készült priccs található. Mint a fegyház leghírhedtebb lakója, Edgerton nem osztozik mással a cellán. A falakat füzérekben borítják a táblázatok és képletek, valamint da Vinci Vitruviustanulmányánakhatalmas posztere. – Da Vinci rukkolt elő a szárazföldi akna ötletével – köszöntöm amolyan bemutatkozásképp. – Tudta? – Természetesen – felelte abban a szúrós hangnemben, ami mindenkinek ismerős lehet, ha látta a kihallgatásának tévés közvetítését. Közelről nézve sokkoló, mennyire antiakadémikusnak néz ki Edgerton. Nagydarab. Magas. Tagbaszakadt. Deltás válla keskenyebb derékban végződik. Interjúnk alatt minden előzetes
figyelmeztetés nélkül kétszer is lenyomott pontosan ötven fekvőtámaszt, majd visszatért a beszélgetéshez. Volt a megjelenésében valami, ami a futballsztár, majd színész Joe Namathra emlékeztetett: Broadway Joe pár évvel diadalmenete után már kevés nagy dolgot fog letenni az asztalra, mégis megmaradt benne valami régi játékos napjainak dicsőségéből és gyorsaságából. Két dologban azért kimeríti a tudós-sztereotípiát. Az első a feje, amit szeret borotváltan hagyni; hagyma alakú, vénákkal átszőtt feje tojásdad, és kissé ufonautaszerű. A másik a szemüvege: vastag lencse, fekete, négyzetes kerettel. A szemüvegét zsírpecsétek és csipadarabkák borítják: olyan, mintha Edgerton nem venné a fáradságot, hogy letörölje. Fagyálló zöld szemei, úgy tűnik, egyenesen rám merednek a zsíros lencsék mögül. Azok a szemek! Nem normális szemek. Úgy döf át a pillantása, mintha üvegből lennék, és a mögöttem lévő élettelen téglákra meredne. – Hallott már valaha az ázsiai óriásdarazsakról? – fordul felém hirtelen. – Az ázsiai óriásdarázs az egyetlen rovar a Földön, ami szórakozásból öl. Ezek a darazsak egyszerűen gigantikusak. Öt centiméter hosszúak. Imádják gyilkolni a poszméheket. Egész kolóniákat pusztítanak el. Az egész néhány percig tart. Megfogják a méhet, és lenyisszantják a fejét az óriási csáprágójukkal, mintha egy pitypang virágát vágnák le. Mintha egy hatalmas mutáns szabadulna el egy csecsemőotthonban, és halálra tiporná a kisbabákat. Ok nélkül. Csak mert élvezi ezt tenni. Rákérdezek, hogy a darazsak vajon ugyanolyan érdekesek-e számára, mint a férgek. – Ó, nem – ingatja a fejét. – A férgek sokkal, de sokkal érdekesebbek. A férgek nem válogatósak, tudja? Bármit megesznek a vízilótól kezdve a levéltetvekig. A férgek olyanok, mintha örökké csimpaszkodó gyerekek lennének: átkulcsolják a válladon a karjukat, és úgy is maradnak. Pokoli vendégek: ha egyszer beengeded őket, soha többé nem szabadulsz tőlük. A férgeké az egyik legrégibb faj a Földön. Épphogy kihűlt a kéreg,
már férgek úsztak az őslevesben. Az első lénynek, ami kipenderült egy dagály vájta medencéből a szárazföldre, volt féreg a testében, ezt garantálom magának. Üresen mosolygott. – Azt mondják, hogy a csótányok lesznek az utolsó élőlények a Földön egy nukleáris armageddon után. Ne higgyen nekik! Az utolsó dolog a Földön egy féreg lesz azoknak a csótányoknak a belében, és szárazra aszalja őket. Megáll, mintha összeszedné magát. A beszélgetésünknek megvolt ez a sajátos dinamikája: kihagyások, visszalépések, elhaló befejezések. – Azt mondják, csak a delfinek és a disznók dugnak az állatok közül puszta szórakozásból – meséli nekem. – Rajtunk kívül, persze. A férgek saját magukat dugják. A saját bőrükbe raknak le tojásokat. Mikor egy féreg elég hosszúra nő, egy szegmens leválik róla, hogy új féreggé váljon. Tényleg igazi anyabaszók, ha megbocsátja a szóviccet. Semmi élvezet nincs benne számukra. Sem kielégülés, sem teremtés, csupán saját maguk végtelen létrehozása. Hughes szavait mintegy alátámasztva, Edgerton nem mutatja a bűntudat jeleit a Falstaff-szigeten történtekkel kapcsolatban. Ha bármi is látszik rajta, mikor az 52-es cserkészőrs tagjainak a lehetséges végzetét elemzi, az zsigerileg dermesztő. – Hogy halnál meg inkább – kérdezi magától –, egy baltától vagy egy kis pengétől? Egy olyan apró pengétől, ami a létező legvékonyabb cérnavágást ejti. Csak annyira vág meg, hogy egy kis vérgyöngyöt csikarjon elő a bőrből. De vág, és vág, és vág, és vág. Nem hagyja abba a vágást. Napokig tart. Könyörtelen. Nem számít, milyen nagy, erős vagy találékony az ember: előbb vagy utóbb az a kis penge miszlikbe aprítja. És ez nemcsak egy penge, hanem milliónyi az ember testében, amint kifelé nyeszetelnek, sokszorosítják magukat, vágnak, és szeletelnek, és feldarálnak – vagy lassan lefarigcsálnak, ahogy egy szike hasogatna szét finom forgácsokban egy óriási cédrusfenyőt. Látod, ahogy elváltozol. A lassú folyamat eredményeként. Látod, ahogy elszáll az erőd, amint a tested iszonytató, új paraméterekbe rendeződik. Az elméd bizonyára jóval hamarabb megborul, mint hogy a tested felfogná. Jómagam? A baltát
választom. Végső soron a kérdés, vajon őrült-e Edgerton, vagy sem, vita tárgyát képezi. Edgerton egy szociopata. Nem kell orvosi képzettség, hogy megértsük ezt. Ugyanannyira könyörtelen, és ugyanannyira nem gondolkozik, mint az ő imádott férgei. – Szeretné tudni, hogy mi a legjobb, leghatékonyabb fertőzéstranszmitter, ami az ember számára ismert? Ezt kérdi tőlem Edgerton, miközben mindkét íriszében tűhegynyi őrült fény táncol. – A szeretet. A szeretet a tökéletes gyilkos. A törődés. Az emberi jóság teje. Az emberek olyan keményen küzdenek, hogy megmentsék a szeretteiket, hogy ők maguk is elkapják a fertőzést. Vigasztalnak, segítséget nyújtanak, és mindeközben megfertőződnek. Majd ezekről az emberekről is gondoskodnak valakik, és ők válnak fertőzöttekké. És ez így megy tovább – vállat von. – De ilyenek az emberek. Túlságosan törődnek a másikkal. Mindenáron szeretnek. És ezért a végén megfizetik a végső, legnagyobb árat.
HARMADIK RÉSZ
RAGÁLY BIZONYÍTÉKNAPLÓ, ÜGYSZÁM: 518C R-44 DOKUMENTUM (Személyes indíttatások) Reklámtervezet a Thestomax számára (a dokumentum csak belső használatra készült; nem publikálták) F körzetből bekérve (Ariadne reklámügynökség, Bay Street 364, Toronto, Ontario) Stacey LaPierre tisztviselő, jelvényszám: 992
34
„Ég a város, ég a ház is, / Nem is egy ház, hanem száz is, / Tűz! Tűz! Tűz! Tűz! / Jaj, de messze a kanááális…” Shelley visszahúzódott a faházba, és bebújt a széttört ágykeret alá. Ernyedt sátoralakba rendezte az átázott matracokat, és énekelgetve feküdt a penészes sötétségben. Hallótávolságon belül mindenkinek feltűnt volna bájos hangja. Tisztán énekelte ki az összes hangot. „Kumbaya, Uram, kumbaya? Kumbaya, Uram, kumbaya? Kumbaya, Uram, kumbaya… Ó Uram, kumbaya…” A hangja gyenge csicsergéssé halkult. Elcsendesedett. A teste megfeszült. Megkínzott nyögés szakadt ki belőle – egy beteg állat nyüszítése. Az arca elé emelte a kezét. Betört körmei belevájtak a homlokán gyűrődő ráncokba. Lassan végighúzta az arcán, mély árkokat vájvak a bőrébe. Vér csorgott le a sebekből, de épp csak egy kevés. A csigalassúságú szivárgás gyorsan elállt, akár egy elzárt sörcsapból kibukó utolsó cseppek. A némaságban hallotta őket. Feszülő, síkos hang, mint mikor egy vazelinnal bedörzsölt kötél csúszik a markokban. Belőle jött. A dolgok igen rosszra fordultak. Shelley sokkal inkább volt realista, mint a többi fiú. Megértette, hogyan működik a világ – rossz dolgok történnek a jó emberekkel, míg a rossz emberek boldogan halnak meg az ágyukban. Mindennapos dolog. Akkor minek vesződni a jósággal? Már magához a fogalomhoz egy sor olyan viselkedési forma tartozott, ami legjobb esetben is pusztán absztrakció. Az ember semmit sem nyer azzal, ha jó. Nem mintha Shelley-nek lett volna választása. Amilyen régre csak vissza tudott emlékezni, így látta a világot. Az emberek azért voltak, hogy használják őket: lenyúzzák, felnyissák, durván felboncolják, majd kidobják. Minden lény ezen a Földön ugyanezen hideg vizsgálódás alá esett a számára. Fiú a Holdról. Ez volt Shelley beceneve; egy délután meghallotta, hogy a tanárai így hívják, mikor a társalgójuk körül őgyelgett. Habár egy ideje más névvel illették: ő volt a Tapizós. Gúnynevét onnan kapta, ahogy az órák közti szünetekben viselkedett, mikor az udvar szélénél ólálkodott. Nézte, ahogy játszanak a lányok. Néha odaoldalgott egyikük mellé – Trudy Dennison volt az egyik kedvence –, és kinyújtotta a karját, hogy az ujjai közt játsszon a lány hosszú, lágy hajával.
Nem izgult fel tőle. Shelley-t alig indította be valami. A lányok nem izgatták őt úgy, ahogy a legtöbb korabeli fiút. A fiúk sem izgatták Shelleyt. Legalábbis biztos, hogy nem a hagyományos értelemben. Mikor a lányok megérezték ujjait a hajukban kotorászni, a tekintetük színültig telt undorral. Ezt az undort gyakran nyugtalanság árnyékolta be, melyben ott lapult a torokszorító félelem: mintha azt gondolnák, hogy a világ talán egy jobb és biztonságosabb hely lenne, ha ő, Shelley Longpre nem lenne a része. Shelley tisztában volt a viszolygásukkal, de nem bánkódott miatta. Igazából élvezte is – annyira, amennyire egyáltalán bármit is képes volt élvezni. Tavaly Trudy Dennison bepanaszolta. Le kellett ülnie az igazgatóval, Mr. Levesque-kel. Az éppen akkor gumiabroncsértékesítőként dolgozó apja szintén ott volt. És az anyja is, hullámos selyemruhában. Szigorúan megfeddték, miszerint valakit megérinteni annak engedélye nélkül rossz dolog. Shelley bólintott sivár, üres mosollyal. Az irodából kifelé menet hallotta, amint az apja még ezt mondja az igazgatónak: – Nem fog újra megtörténni. Shelley csak… csak tompa. Senki nem csinált nagy ügyet belőle. Az érintés csak Shelley heppje, ahogy a takonyevés Neil Caruso heppje, suttyomban cigizni a szertár mögött Ephraim heppje, és zsebhokizni a trambulin alatt pedig Benjamin Rimmer heppje. Minden fiúnak megvolt a maga beteg dolga, és az egész tablót tekintve Shelley-é nem volt olyan szörnyű – habár utalhatott a jövőbeli szélsőségesebb torzulásra, egy „jelzőtábla” volt, ahogy az a sarlatán dr. Harley mondaná. De per pillanat ártalmatlan hepp volt csupán, ha egy kissé aggasztó is. Cserkésztársai nem hánytorgatták fel. Először is azért nem, mert sokuk valószínűleg szintén meg akarta fogni Trudy Dennison szálló, mézillatú haját – egyszerűen csak nem tették meg a következő, logikus lépést. Másodsorban a fiúk nem keresték az alkalmat, hogy belekössenek Shelley-be, abból a leírhatatlan, de mégis megfogható érzésből fakadóan, ami azt sugallta, hogy a fiú talán valami nagyon csúnyát tenne megtorlásképp. A legdurvább jelző, amivel valaha illették Shelley-t, az alamuszi volt. Alamuszi nyuszimuszi, ahogy Efi mondaná… vagyis mondta régebben. Shelley olyan boldog volt ezzel a megítéléssel, amennyire valaki hozzá hasonló képes a boldogságra. Gondolja csak mindenki fondorlatosnak!
Nézzék csak a karót nyelt testét és a tohonyán lógó végtagjait, és ne érezzenek semmit valami távoli irtózáson kívül, amit nem tudtak igazán hova tenni! „Valaki kacag, Uram, kumbaya? Valaki kacag, Uram, kumbaya? Valaki kacag, Uram, kumbaya? Ó Uram, kum-ba-yaaa…” Anélkül, hogy tudatosan felfogta volna, mit tesz, szája rátapadt a kezeletlen fenyőpadlóra. Rágni kezdte. A fogai szkrííííícs hangon reszelték a fát. Mélyen az ínyébe fúródtak a szálkák. Vér folyt le a szájából. Habár ő volt a Tapizós, most viszont őt tapizták. Köszönhetően a vonagló-tekergőző dolgoknak a belsejében. Amik otthonra találtak a testében. „Halld meg sirámom, halld kacagásom, Uram, kumbaya – trillázta. – Halld meg sirámom, halld kacagásom, Uram, kumbaya… Ó Uram, kumbaya…” Majd sírni kezdett. A szeme szegletéből kifacsaródó könnyek hamar elálltak. A teste annyira dehidratált volt, mint egy szárított banánchips. Előző nap a faház oldalára vizelt. Csupán apró, forrásvíztiszta cseppek jöttek ki belőle. Még a leghalványabb sárga árnyalata sem volt – a sárga szín az extra vitaminokat és ásványi anyagokat jelentette volna. De most megértette, hogy a benne élő dolgok kiszolgálták magukat mindezzel az extrával – és még többel is. Gyönge holdfény borult a lerombolt tetőre, átsütött az elázott matracokból épített szörnyű fészken, hogy rávilágítson a testére. Lehúzódott nadrágjából kilógott a fenékvájata. A pólója feltűrődött. A gerinccsigolyái mind tisztán láthatóak voltak. Ha bárki is figyelné, megláthatta volna, amint a gerincét fedő bőrréteg emelkedni kezd. Valami átfúrta magát rajta – át, felfelé. Felmászott a gerinccsatornáján, dugóhúzófejével egyre feljebb és feljebb haladt. Ekkor alig hallható durranások zaja hallatszott, mintha gyenge petárdákat lőnének: beszorult levegő pukkant ki Shelley csigolyái közt. A fúródó dolog szorosan feszítve körbeölelte a gerincet, beásta magát a szövetek és izmok csipkekötésébe, megint áthurkolódott, újra és újra. Shelley nem ordított. Meg sem mozdult. Egy alkalommal hátranyúlt, és megvakarta a hátát, mintha abban a hitben lenne, hogy egy szúnyog csípte meg. – Ugh – szakadt ki belőle a Neander-völgyi megnyilvánulás. – Ug… uhug.
A dolog feliramodott a gerincén, Shelley lapockáinak éles szárnyai között. Mikor elérte a nyakát, elkeskenyedett, úgy tűnt, viaskodik – majd görcsösen meggörbült, és dudorodó gömböt képezett Shelley tarkójának tetején, horgas feje megdagadt a hajvonalánál… – UGH – nyögte levegőért kapkodva Shelley. A szája elnyílt. Alvadt vérgöngyöleg feketéllett a fogai között. Elérte a koponyaboltozatot. Shelley-t azonnal megnyugtató melegség járta át. Sóhajtott, és még mélyebben bekuckózott. Lehunyta a szemét. Később egy ismerős álomból riadt fel – ugyanazon a palettán mozogtak ezek az álmok: váltakozó barnák és feketék és olajzöldek, félig alakot öltött formák, egyik a másikba olvad –, reszketett és lázas volt, nadrágja sátorként dudorodott a kőkemény erekciótól. Egy dörgő hanggal búcsúzott tőle az álomjelenet: Induljon a tánc, Shelley komám – ÍGY kell ezt zabálni! CSAKIS így kell ezt zabálni.
35 Max és Newton az álmos, hajnali félhomállyal ébredtek. A nap narancsos görbülete emelkedett az óceán fölé, pislákoló melegével a tűnő sötétség elejébe ment. Max nem aludt jól. Folyton azt érezte, hogy különös, némiképp fenyegető árnyékok szökkennek a tűzkör szélén. A csuklója körül csupaszra dörzsölődött a bőr, ami valahogy összetöpörödött az utóbbi napokban. Nagyot húzott a kulacsából, és megborzongott a víz poshadt vasízétől. Megtapogatta az előző este kiteregetett ruhákat. Egész jól megszáradtak. Newton nem sokkal utána kelt fel. Csöndben belebújtak a nadrágjukba, felhúzták a zoknijukat és a bakancsukat. Az óceán fölött virradó új napra sandítottak. Furcsa hajók sötét fémtestei pontozták a vizet North Point felé. – Vissza kell mennünk Efiért – jelentette ki Max. – Talán visszament a táborba – vetette fel Newton. – Mit gondolsz? – Jobb lesz, ha megnézzük.
Megkeresték a csapást, ahonnan jöttek. Egy tisztás mellett haladtak el, ahol a fény jégcsap-briliánsokként csüngött, és ezernyi zöld selyemhernyó lógott a faágakról. – Ebből csinálják a selyemingeket? – tűnődött Newt. – Hogy maradnak egyáltalán együtt? Olyan lehet, mint pókhálóval varrni. Fényes és meleg nap volt, a levegőt kápráztató napsugarak csíkozták. Mélyen ülő félelem motoszkált a gondolataik határmezsgyéjén. Rémültek voltak, de ez az érzés mostanra már ismerős vendégként ült a mellkasukon. Megtalálták előző napi lábnyomaikat a fűben, és követték őket egészen a lucfenyőkig, ahol is a földön fekve találták Ephraimet, a teste körül tűleveles vérfoltokkal. – Efi, mi…? – nyögte Max, mivel képtelen volt megérteni, mit is lát. Mikor tavaly a vidámparkosok ellátogattak Charlottetownba, Max és Ephraim elmentek megnézni a kínálatot. Max apja vitte el őket, és mindkettejüknek vett zsetonokat – a kedvességet Ephraim anyja sztoikus hálával fogadta. Felültek a Cipzárra, és a gerincüket üdítően helyrerakta a Kométa, az ősöreg fa hullámvasút, amit egy homlokán pókhálótetkós férfi irányított – a tetováláshoz tartozott egy, az orrhegyére varrt fekete pók is, ami egy olyan kék és áttetsző fonalon függött az orrán, hogy könnyen érnek lehetett nézni. Miután megtömték magukat fagyival és süteményekkel, megláttak egy szörnyszülöttműsort egy kisebb, kék-fehér csíkos sátorban. Fejenként három zsetont kellett adniuk, hogy beléphessenek egy szűkös, sötét helyiségbe, ami lócitromtól és valami más, megnevezhetetlen szagtól bűzlött. A szörnyszülöttek a színpadra vonultak a helyi suttyó közönség eleinte ámuló csendje, de leginkább undorodó úúú-jai kíséretében. Szörnyszülöttek, Max emlékezett, hogy erre gondolt. De miért engednék, hogy így hívják őket? Nem voltak annyira szörnyszülött kinézetűek. Tetováltak és piercingesek, persze, de semmi olyan, amitől felvonná az ember a szemöldökét, ha az utcán szembejönne vele. Azonban amit az előadóművészek csináltak a testükkel, az valóban igazolta a szörnyszülöttséget. Az egyik fickó megfogott egy fúrógépet, és tizenöt centire belefúrt a hallójáratába, olyan mélyre, hogy az eleje biztosan birizgálta az agytörzsét, átnyomott egy fémkampót – azt a fajta húskampót, amin a kibelezett csirkék lógnak a hentes kirakatában – ugyanezen a lyukon, majd kihúzta a száján.
Egy másik tag villanykörtéket rágott szét, és hosszú acéltűket szúrt át a karján – úgy felnyársalta magát, mint egy tűre szúrt bogár. Max elborzadt – ami, feltételezte: a kívánt hatás volt. Ellenben Ephraimet megbabonázta a látvány. Max már látta ezt a tekintetet; Ephraim volt végtére is a fenegyerek. A srác, aki az óceánparti meredélyen addigaddig ugratott a bringájával, amíg csúnyán elvétette az időzítést, és kitörte a lábát. Max utána ott ült vele; Ephraim lába lehetetlenül ferde szögben fityegett – Maxnek még a szeme is belefájdult, ha csak ránézett. Ephraimet ennek ellenére lenyűgözte a dolog. Nézd meg, Max, ismételgette, különös mosollyal az arcán. Nézd meg… Maaax! Amint levették a gipszet a lábáról, Ephraim visszament a meredélyhez, hogy még egyszer nekimenjen. Az anyja bizonyára dührohamot kapott ettől, de Efi mindig is ilyen volt. Max arra gondolt, hogy az őrült mutatványok feltehetően kivéreztették Efi haragját – a kiszorítás törvénye, ahogy bemutatták természettudományórán. A probléma az, hogy Isten egyetlen testet ad az embernek. Mindenkinek a saját dolga, mihez kezd vele, de Max úgy látta, az igazság az, hogy az ember nekiugrik a világnak a testével. A világ meg visszaüt. A világ nyer. Úgyhogy nagyon vigyázni kell arra, amit Isten adományozott. Efi sosem kapta meg ezt az üzenetet. Mikor kiértek a napsütötte tisztásra, Max eleinte azt gondolta, hogy Ephraimet meggyilkolták. Valaki vagy valami itt találta egyes-egyedül, és haragosan nekirontott. De aztán meglátta a sebeket – vágásokat és hasításokat, de nem döféseket –, és Ephraim kezét, ahogy még mindig a svájci katonai bicskáját szorongatja. Azt kérdezte magától: hogy képes ezt művelni magával bárki is? De nagyon jól ismerte Ephraimet. Jobban ismerte őt, mint bárki ezen a Földön. Így hát tudta. A két fiú lekuporodott a falkatársuk mellé. Newton megtapintotta Ephraim mellkasát, ami gyengén emelkedett és süllyedt, fel és le. Jókora szabálytalan, mély vágások éktelenkedtek Ephraim kezén és lábán. Ragacsos vér tapadt az oldalán tátongó, tizenöt centis, félhold alakú seb köré. A vágás félszegen kezdődött, majd fokozatosan mélyült, mintha elkövetője felbátorodott volna, mikor folyni kezdett a vér. A legrosszabb a hosszú, cikcakkos hasítás volt az arcán: a homloka szélénél, ahol a csont finoman behorpad, és egyenesen levágott a járomcsontján át, olyan mély hasítást ejtve az arcbőrében, hogy a kés hegye bizonyára hozzáért a szája belsejéhez, majd kijött, és lefelé tartott az állkapcsán, mielőtt véget ért
volna az álla közepén. A vágás röppályája önmagában is brutális és iszonyatos látvány volt. Az őrület védjegye. Newton olyan hevesen kapkodott levegőért, hogy közel állt a hiperventilláláshoz. – Ki tette ezt? – Ő – mondta szinte levegő nélkül Max. – Efi csinálta. Magának. – Miért? Ephraim szemhéja megremegett. Gyengén köhögve ezt mondta: – Bennem vannak. Vagy… vagy talán csak egy van. De ott van. Agyafúúúrt… Max reménytelen pillantást vetett Newtonra. – Semmi nincs benned, Efi. – Tévedsz – lehelete úgy bűzlött, mint egy napon megrohadt máj. – Láttam. Nagyon… – Megnyalta az ajkát. Iszonytató módon Max látta a nyelve végét mozogni az arcán ejtett vágáson át. – …okos. Engedi, hogy éppen eleget meglássak belőle, hogy akár meg is érintsem, mielőtt eliramodik. De ha elég lyukat ejtek, akkor tudjátok mit? Sehol nem tud elbújni. A hangjában csengő, tébolyult bizonyosságtól megfagyott Max gerincén az izzadság. Tekintete az adóvevőre esett – a műanyag borítása vértől csillogott. Visszakapta a szemét Ephraimre, aki követte a tekintetét, majd azonnal elfordult, hogy ne nézzen Max rámeredő szemébe. Tekintetében olyan érzelmek tükröződtek, melyeket Max nem tudott ösztönösen hová tenni: gyász és bűntudat és valami másnak a keveréke – valami sokkal sötétebbnek. – Kivel beszéltél? – kérdezte Max. Mikor Ephraim nem válaszolt, Max folytatta. – Nem lettél vékonyabb. Ugyanúgy nézel ki, Efi. Majdnem ugyanúgy, tette hozzá magában émelyegve. A helyzet az volt, hogy Ephraim többé-kevésbé úgy nézett ki, mint mikor a csónak kitette őket. Leadott jó pár dekát, de Newton és Max szintúgy. – Bennem van – suttogta Ephraim. – Hogy tudhatod biztosan? – kérdezte Newt. – Egy kis madárka csicseregte, oké? – Ephraim színtiszta vért köpött. – Tudom. Volt valami végső stádiumú elfogadás Ephraim hangjában; akár azt is mondhatta volna nekik, hogy agyrákja van. Max rájött, hogy nincs értelme
harcolni vele. Ahogy az apja mondta: nem lehet vitatkozni valakivel, aki már a fejébe vett valamit. Sokatmondó pillantást váltott Newtonnal; néma szövetség alakult köztük. Ha ebben hitt Efi – hogy van benne egy féreg –, rendben, egyelőre elfogadják. Bármit, csak ne vagdossa tovább magát. Newton előhalászta az elsősegély-felszerelést a táskájából. Peroxidos és jódos tamponáló textilek, nem nagyobbak, mint a nedves törlőkendők, amikkel egy vandál étkezés után letörlik az asztalt; pillangó formájú sebtapasz, egy gézguriga, nem nagyobb, mint egy rolni huszonötcentes. Igazán szánalmas készlet, mikor egy ilyen szintű fizikai pusztítást kell ellátni. Max megpróbált egy sebtapaszt tenni az Ephraim arcán húzódó vágásra. Efi felordított – döbbent bégetéssel –, olyan hangosan, hogy Max riadtan elhúzta az arcától a kezét. – Mit akarsz, Efi? Ephraim könyörgő tekintete Maxébe fúródott. – Hogy kijöjjön belőlem. – Hogyan? – Newt, neked jobb késed van, mint az enyém. Mélyen beásta magát. Hosszabb penge kell. Newton a szája elé kapta a kezét. Nem tudta elképzelni, hogy Efi testébe hatol valami olyasmit keresve, amit biztosan nem talál ott – nem, a teknős után végképp nem. Egyáltalán, sohasem. – Nem tudom megtenni, Efi. – Gyáva – Ephraim úgy köpte ki a szót, mintha méreg lenne. – Max, az apád felvág embereket, igaz? Segítettél az őrsparancsnoknak. Te meg tudod csinálni. Max úgy vélte, a legjobb taktika az, amivel meg tudják gátolni Ephraimet, hogy még több kárt tegyen magában. Akármit mond neki, amit hallani akar. – Meg tudom csinálni, Efi. De nem itt. Tisztább hely kell. Megfertőződhetsz. – Már meg vagyok fertőződve. – Oké, de ha tényleg mélyre vágok, és elkapjuk, akkor is össze kell varrnunk téged. Van egy orvosi segélyláda a táborban. – És találtam néhány gombát is – tette hozzá Newt. – Ami hánytatni fog és… tele fogod szarni a nadrágod. Talán ki tudjuk szedni anélkül, hogy vágnánk.
Ephraim lehunyta az egyik szemét, mintha egy teleszkópba sandítana. – Gondolod? Max becsúsztatta Ephraim svájci katonai bicskáját a zsebébe. – Visszaviszünk a táborba, és megpróbáljuk a gombákat. Ha nem sikerül, akkor használom a kést. Áll az alku? Ephraim összeszorítva lehunyta a szemét. Hosszú, vastag erek lüktettek a homlokán. Istenem, gondolta Max, tényleg férgeknek néznek ki.
36 A táborba visszaérkezve, konstatálták, hogy Kent eltűnt. Majdnem három órába telt, amíg – félig vonszolva, félig támogatva Ephraimet –, odaértek. A sebei rendre széthasadtak, és véresen kifakadtak. A vér rozsdás szaga a ruháikra tapadt – vajon így meg tudja fertőzni őket? Csak akkor, ha ő maga is fertőzött volt, de ezt se Max, se Newton nem tudta igazán elhinni. Mire visszaértek, már hamuszürke délutáni fény játszott a fák között. Lefektették Ephraimet a faház melletti piknikasztalra. Newton körbement, hogy ránézzen Kentre. A pinceajtó tárva-nyitva állt. – Kent? – szólt le Newton. – Kent! Megvizsgálta az ajtószárnyakat. Nem látta rajta a feszegetés nyomait. Talán az ág, amit Ephraim beékelt a kilincsek közé, eltört, vagy kiesett a szélben? Ez azt jelentette, hogy Kent elszökött. Talán ott van a vadonban. És Shelley-nek szintén nyoma veszett – a tény, hogy nincs a közelben, egyfelől megnyugtató volt, másfelől viszont mélyen aggasztó is, mivel egyik fiú sem akarta fontolóra venni, vajon mit forgathat a fejében látótávolságon kívül. – Láttad Shelt? – kérdezte Maxtől Newton, mikor visszaért a piknikasztalhoz. Max megrázta a fejét. – Szerinted történt valami? – Valaminek történnie kellett, nem? Hála a jó égnek, a vérveszteség és a sokk együttes hatásaként, Ephraim elvesztette az eszméletét. Egy időre otthagyták, a hátukra az ólomsúlyú
nyugtalanság kapaszkodott fel, ahogy leértek a partig – enyhén meghajolva közlekedtek, a vállukat egy fantomszél ellenében összehúzták. – Mi van, ha Kent elment? – kérdezte csendesen Newton. – Hova ment, Newt? Hogy érted? Igazából Newton nem tudta. Egy képzet vetette meg a lábát agyának központjában – nem több puszta megérzésnél. A körvonala homályos volt ugyan, de ki tudta venni a szívét: sötét és baljós sziluett a nagyobb feketeség közepén, ami kacsintott, és vonaglott, és játszani akart. – Szerinted lehet, hogy megpróbált visszaúszni? Max belerúgott egy kavicsba. – Őrült lenne, ha megpróbálná… Ez nem azt jelenti, hogy ne tudnám elképzelni. – Szerinted meg tudná csinálni? Ha tényleg megcsinálta, Max biztos volt benne, hogy Kent mostanra már halott. A víz fagyos volt, az örvények halálosak – plusz élt a gyanúperrel, hogy Kentet esetleg nem fogadnák tárt karokkal, még ha valahogy el is érne a partig. Max egyelőre elűzte Kentet a fejéből. Könyörtelen céltudatosság uralta el gondolatait. Ephraimnek segítségre volt szüksége, és neki lehetősége is volt arra, hogy megkapja. Kent eltűnt, így rajta nem lehetett segíteni. Max eltűnődött, hogy maradtak Newtonnal épelméjűek az utóbbi pár napban. Ez a gondolat teljesen a semmiből ötlött föl benne. Még mindig rendben voltak, annak ellenére, amit láttak, melyben mind, Ephraim és Kent, Riggs őrsparancsnok és talán Shelley is összeroppantak. Nem tudta megmondani, pontosan miért volt ez… Nem arról volt szó, hogy ne érezné ugyanazt a félelmet. Az emberi lények működésképtelenné válnak a tökéletes és folytonos terror állapotában, nem igaz? A testük zár alá kerül, mint egy kocsi, aminek cukrot raktak az üzemanyagtartályába – az agy lekapcsol, ahogy a bénultság beissza magát a csontjaikba. A konstans, véget nem érő iszonyat meghajlítja a szellemet; az agy elvékonyodik, porózussá válik, és szétroppan – pontosan így képzelte Max: egy trillázó roppanás, mint mikor egy jégcsap leesik az ereszről egy olvadásos februári napon. Bárkivel megtörténhet. Efivel is megtörtént, nemde? Azonban minden ember különböző toleranciaküszöbbel születik, és mindenki csak abban a pillanatban ismeri meg a saját töréspontját, mikor elérkezik hozzá. Hogyan tudta Max kordában tartani ezt a szétroppantó félelmet? Nem
igazán tudta – talán ez volt a trükk? Esetleg az, hogy a csendes percekben el tudta engedni. Mélyeket lélegezve érezni, ahogy elhagyja a testét szinte észrevehetetlen fokozatokban. Talán Newtonnak is megvolt a maga stratégiája – vagy lehetséges, hogy ez nem olyasmi, amire stratégiát lehet gyártani. A lényegi kérdés egy ember elméjének a rugalmassága. A képesség, hogy állja a sarat a borzalmak közepette, és visszapattanjon, akár egy vadonatúj befőttesgumi. Egy kemény elme széttörne. Ebben a vonatkozásban örült neki, hogy nem volt felnőtt. Egy felnőtt agya – még az olyan rendes emberé is, mint Riggs őrsparancsnok – nem rendelkezett ezzel az elasztikussággal. A világból minden misztikumot eltűnettek, és ezekkel a misztikumokkal távoztak a borzalmak is. A felnőttek nem hittek az öregasszonyok meséiben. Nem látni egy felnőttet sem, aki átugrálná a járda repedéseit babonából. Sehol az égvilágon nincs olyan felnőtt, aki elhiszi, hogy ha háromszor „Véres Máriát” mond egy sötét szobában a tükör előtt, valamilyen vérre áhítozó, sötét entitást idéz meg. A felnőtteket más dolgok aggasztották: a munkájuk, a hiteleik, hogy a „megfelelő emberekkel” barátkoznak-e, vagy szeretni fogja-e még őket bárki is valaha. Ezek az aggodalmak elhalványultak egy gyermek félelmeihez képest – az ágy alatt bujkáló bohócokhoz és a pincefényben táncoló, nyálkás szörnyekhez vagy bármilyen, csillagokból alászálló, arctalan szörnyhöz viszonyítva. Nincs semmilyen tizenkét lépcsős- vagy önsegítő csoport, ami az ilyenfajta félelmeket kezelné. Vagy talán van: csak fel kell nőni. És mikor ez megtörténik, az ember feladja azt a fajta képzelőerőt, amivel hinni tud az ilyesféle dolgokban – de ezzel együtt azt is, hogy tudjon velük mit kezdeni. Így mikor a felnőttek egy olyan helyzetben találják magukat, hogy erre a képzelőerőre lenne szükség… nos, nem tudják előhívni. És széthullanak: megháborodnak, pánikolnak, szívrohamot kapnak, és aneurizmájuk alakul ki az ijedségtől. Miért? Mert egyszerűen nem hiszik el, hogy ezek a dolgok megtörténhetnek. Ebben mások a gyerekek: ők mindenről elhiszik, hogy megtörténhet, és maximálisan számítanak is rá. Max tudta, hogy abban a korban van, amikor elkezd gyökeret verni a hitetlenség. Folyamatos erózió. Először a Mikulás tűnt el, aztán a szörnyek a szekrényben. Hamarosan úgy fog hinni dolgokban, ahogy a szülei. Racionálisan.
Most azonban épp eléggé hitt még, és talán ezért nem háborodott meg. Épp ezt rakta össze szórakozottan magában, mikor felhangzottak a sikolyok.
Nathan Erikson a Szövetségi Nyomozó Hatóságnak eskü alatt tett vallomásából a Falstaff-szigeten történt események kapcsán: – Kérjük, egyértelműen tisztázzon egy kérdést a hatósági testület előtt, dr. Erikson! Amennyire ön tudta, ön és dr. Edgerton egy diétás tablettán dolgoztak? – Mire gondol? – Kifejezetten a támogatásról szeretnék tudni, melyet dr. Edgerton kapott. – A gyógyszerészeti kamarától, igen. – Ez volt az egyetlen anyagi forrás, amelyet Edgerton laboratóriuma kapott? – Igen. – Nem. – Kérem? – Nem, nem ez volt az egyetlen támogatás, amit a laboratórium kapott, dr. Erikson. – Elnézést, de miről…? – Dr. Erikson, egy olyan ember, aki azt állította, hogy magasabb intelligenciahányadossal rendelkezik, mint szinte mindenki ezen a mai meghallgatáson, ne lett volna tisztában annak a kísérletnek a végső céljával, melynek ő maga is részese volt? – Már megmondtam maguknak. Egy fogyókúrás tablettán dolgoztunk. – Dr. Erikson, szeretnék önnek mutatni valamit. [dr. Eriksonnak egy papírlapot nyújtanak át] – Meg tudja mondani nekünk, mi ez? – Ez egy számlatörténet. – Ez dr. Edgerton bankszámlájának kivonata. Azé a bankszámlaszámé, melyen a laboratóriumának a működési
költségei szerepelnek. – Értem, igen. – Nos tehát, ha lepillant, láthatja a gyógyszertársaság által utalt összegeket. – Itt vannak, igen. – Látja azt a másik egyszeri utalást, amelyet január másodikán folyósítottak? – Igen. – Meg tudja mondani nekem, milyen összegről szól az utalás? – Hárommillió dollár. – Egész pontosan? – Hárommillió és ötvenezer-ötszáz dollár. És negyvenkét cent. – Meg tudja mondani nekem, hogy ki folyósította az összeget? – Ez most egy írás-olvasás felmérő? A T. N. O. Printz Mauritz. – Tudja, mivel foglalkozik ez a cég, dr. Erikson? – Fogalmam sincs. – A cég egy katonai kutatóintézet. – Értem. – Három évvel ezelőtt az intézet teljes körű bírósági vizsgálaton esett át. A társaságot ipari kémkedéssel vádolták, valamint azzal, hogy különböző javakat adott el külföldi diktátoroknak, melyekkel bábállamaikat tudták erősíteni. – Nem vagyok naprakész ezekben a dolgokban. – Cégként nem a legtisztább a kezük. – Ha ön mondja! – Dr. Erikson, ha dr. Edgerton olyan géniusz, ahogy ön lefestette nekünk, vajon miért nem tudta ott tartani a férgeket, ahová valók – az alany béltraktusaiban? – Ahogy említettem, még a férgek is összetett organizmusok. Borzalmasan összetettek. – De – és kérem, bocsássa meg a tudatlanságomat – a legtöbb galandféreg alaptermészeténél fogva nem a belekben akar maradni? – Általánosságban véve, de. – Dr. Erikson, a lényegre térek. Tisztában volt ön azzal, hogy dr. Edgerton valójában konkuráló támogatásokat kapott? Egyet a gyógyszerészeti társaságtól, és a másikat a katonai
kutatóintézettől? A cégek közül az egyik egy fogyókúrás tablettát remélt. A másik pedig, dr. Erikson, egy biológiai fegyvert. – Nem. – Megdöbbenne, dr. Erikson, ha megtudná, hogy a birtokomban van egy dr. Edgerton és a T. N. O. Printz Mauritz vezérigazgatója közt zajlott levelezés pontosan erről? – Elég súlyosan megdöbbentene, uram. – Át tudja látni, hogy egy ilyen teremtény, bizonyos esetekben, ideális hadviselési módszer lenne? Természetesen, ha félretesszük az emberiességet és az etikát. – Hát… hát azt hiszem, igen. – Visszakövethetetlen lenne. Rapid módon terjedne: ha egy szemcseppnyit belecseppentenek egy nyilvános víztározóba, már el is érné a kívánt hatást, nem igaz? – Jaj, Jézusom! Édes istenem! – Nem kéne sok idő, hogy darabokra szaggasson egy országot, igaz? Tömeghisztériához vezetne, destabilizációhoz, burjánzó fertőzéshez, felkelésekhez, félelemhez, vérontáshoz – variálja a sorrendet, ahogy szeretné. Ez mind szövegében, mind pedig szándékában a Genfi Egyezmény ellen való volna – de ez csak egy ultrafertőző féreg, nem igaz? Senki sem tudja, honnan jött. Az ezerarcú anyatermészet újabb látványos módon éli ki haragját, nemde? – Fogalmam sem volt róla. Hinnie kell nekem. – Dr. Erikson, nem az én hatásköröm, hogy ilyesmit tegyek. Az itt jelen lévő testület dönt róla, hisznek-e önnek.
37 Shelley megvárta, amíg Max és Newton lemennek a partra, azután kimászott a pincéből. A habkönnyű délutáni fény úgy szúrta a szemét, mint egy koktélkardocska. A mostani sötétség sokkal kedvérevalóbb volt. Előző este feküdt a pincébe, és azt álmodta, hogy a sötétség ellepi a világot. Elnéző sötétség: akármit lehetett tenni ebben a fajta feketeségben,
és senki nem kapná rajta. Mindenki csak érezné a másikat. A piknikasztalon fekve találta Ephraimet. A látvány elégedettséggel töltötte el. Azt jelentette, hogy a játéka kiválóan halad. Igazából úgy látszott, hogy elérte a végső állomását. Álmodozó tekintettel ingott könnyedén előre-hátra. – Ma senki nem szeret – csicseregte –, ma mindenki utáááál… Végighúzta az Ephraim arcán ejtett bemetszésen az ujját. Mikor a fiú meg se rezzent, benyomta az ujjbegyét a sebbe. A körmei elnyesték a ragadós vart. Az ujja a sebbe hatolt. Enyhe morgások közepette még keményebben benyomta. Az ujjbegye áthatolt Ephraim arcán, át a szájába – egy rettenetesen izgalmas pillanatig érezte a fiú fogán lévő lágy zománcot. Ephraim szeme kipattant. Shelley visszahúzta az ujját. Nyúlós, ragacsos hanggal cuppant ki, mint mikor az ember kihúzza az ujját egy vödör tapétaragasztóból. – Shel? Nem nézel ki valami jól. Shelley feltételezte, hogy nem. Valamikor múlt éjszaka kimászott a pincéből, hogy mezei komócsint egyen. Négy lábon, mint egy kérődző tehén. Ma reggel egy kövér galambot kergetett a parton, ordítozva, habzó szájjal. Az ajkán lecsurgó hab fehér – és az előző esti fűtől zöld – színű volt; olyan, mint a North Point-i mólót ostromló tajték. Nem kapta el a galambot, habár később, mikor elaludt, azt álmodta, hogy igen. Álmában letépte a tollas fejét – de csak az után, hogy kiette fekete gyémántként csillogó szemeit, miközben a galamb tébolyultan vergődött a kezében –, nevetett és sziszegett, ahogy a madár feje különvált a testétől. Mikor felkelt, lenézett duzzadó hasára, amely mintha az álmot igazolta volna. A bőre tele volt épülő hangyavárakra emlékeztető dudorokkal. – Láttad, ugye? – kérdezte tompán Shelley. – A férget. Észrevette a sárgás élt Ephraim szemében. Olyan volt, mintha agyának olajos őrülete lecsorgott volna a szaruhártyájába. Ephraim felső ajka megremegett. Az álla olyan gödröcskés lett, mint egy golflabda. – Még mindig bennem van, Shel. – Valóban? – Nem látod, bazmeg? Nem látod? A fiú hangjában érződő könyörgés zene volt Shelley füleinek. Összevonta a szemöldökét, és feszülten figyelt – majd hirtelen hátralépett.
Szomorú és ünnepélyes gesztussal ingatta a fejét. – Attól félek, látom. Még mindig ott van. Nem csináltad azt, amit mondtam? Ephraim szája haragos vicsorgásba rándult; majd gyorsan fojtogató pániknak adta át a helyét. – Megpróbáltam! Pontosan azt csináltam, amit mondtál! Neked kell kivenned belőlem. – Miért nem tudtad megcsinálni? – Shelley ráébredt, hogy valakinek a pszichéjében kést forgatni ugyanolyan mókás, mintha élő húsba mártaná. – Azért, mert gyenge vagy, ahogy mindenki mondja? Ephraim csöndben zokogva megragadta Shelley-t. – Nem tudom megcsinálni. Ravasz… – Az egyik oldalára hajolva kiköpött egy nagy adag mocskos vért a fűbe. – Nem tudom… nem… Shelley továbbra is higgadt – vagy akár hezitáló – arckifejezéssel nézett rá, de a szeme mélyén tébolyult fény táncolt. – Szeretnéd, hogy kivegyem neked? – Van késed? Shelley bólintott. – Persze. Volt egy több mint tizenkét centis pengéjű Buck kése – ami bő négy centivel hosszabb volt, mint a cserkészeknek hivatalosan megengedett méret. – Tényleg látod, Shel? A férget. Egy szívdobbanásnyi idő után Shelley válaszolt: – Láttam, Efi. Egy pillanatra ott volt a szemed mélyén. Egy hullámzó fonal a fehérjéd mögött. Efiből feltört a legnyomorultabb, legfantasztikusabb hang, amit Shelley valaha hallott. – Ki kell szedned belőlem. Nem bírom elviselni. – Rendben, Efi – mosolygott Shelley, akár egy boldog táborozó. A fogai sokkal nagyobbnak tűntek, ahogy az ínye a szájába sorvadt. – De először mondanod kell valamit. – Mit? – Azt kell mondanod: kérlek. – Kérlek – nyöszörögte Ephraim, Shelley nadrágszegélyét markolva. – Kérlek! Shelley-nek el kellett fojtania a kuncogását – ami úgy tört fel a
gyomrából, mint a pezsgő szódabuborékok, és hisztérikus hullámokban árasztotta el a torkát. A jelenetből semmit nem talált igazán viccesnek; egyáltalán nem. Ephraim ritka ajándékot ajánlott neki. A legritkábbat. Shelley-nek annyira nehéz volt áthatolnia az érzéketlen zselén, ami burokként körbevette az agyát – annyira nehéz volt érezni. De most oly rettenetesen sokat érzett – fényszilánkok hömpölyögtek a képzeletében, földöntúliak és tiszták, akár egy csapás a mennyországba. Kipattintotta a Buck pengéjét. – Megteszem, de csak azért, mert barátok vagyunk. Szánalmas hála íródott Ephraim arcára. – Igen – lehelte –, szedd ki! Shelley a szeme sarkából a partra pillantott. Newtnak és Maxnek nyoma sem volt. Még a tábor előtti éjszakán megélezte a pengéjét. Kínosan aggályos volt az ilyen kérdéseket illetően. Egy játék baba haját is el lehetett volna vágni ezzel a pengével. Odatartotta a halefet Ephraim arcához. Körívben végighúzta a hegyét a fülcimpáján és fel a fülkagylója szegélyén. A bőr könnyen felhasadt, de csak a felhám első rétege. Vércseppek préselődtek ki a vágás mentén. – Láttad? – kérdezte Ephraim. – A füledben, igen. Egy pillanatra kikukucskált. Láttam, ahogy tekereg – felelte Shelley. Ephraim ujjai elfehéredtek az asztal széleinél. – Jaj istenem. Kérlek, Shelley, nem bírom ki, hogy bennem van! – Mm-hmm – hümmögte Shelley, közben szenvtelenül táncoltatta a pengét Ephraim fülkagylóárkában. Az acélpenge hegye megcsiklandozta a belső fület védő mikroszkopikus pihéket. – Fordítsd el a fejed! – utasította szigorúan. – Bele kell néznem. Ephraim az oldalára fordult. Szeme üvegesen rámeredt Shelley megduzzadt hasára. Néhány gomb lepattant Shelley ingéről. Ephraim látta a kidudorodó bőrt a résen át. A gyulladt hangyavárak, úgy tűnt, mozognak és lélegeznek. Szabad kezével Shelley megfogta Ephraim állát. Milyen érzés lenne belemártani a kést Ephraim fülébe? Vajon ellenállásba ütközne, vagy olyan lenne, mintha egy hideg vajkockába döfné a pengét? Elképzelte, ahogy Ephraim felpattan, a kés markolata kiáll a füléből, és üdvözült mosollyal elkiáltja magát: Kiszedted? Kiszedted? KISZEDTED? Ehelyett szórakozottan felvitte a kést Ephraim fejéhez, egész a sűrű
hajvonaláig. A bőr varázslatosan szétnyílt. Egy pár vörös ajak a sötét sörényben. Shelley-nek a Vörös-tengert szétválasztó Mózes jutott eszébe. A bemetszés közepén meglátta a koponyacsont erekkel átszőtt hasadékát. Endorfin járta át Ephraim szervezetét; a neuronjai úgy gyulladtak fel, mint egy flippergép lámpái. Ephraim nem ordított fel. Ehelyett rettenetesen erős érzelemrohamban remegve azt suttogta: – Köszönöm. Annyira köszönöm. Shelley bevágott egy félholdat Ephraim fejébe. Megdöbbentően élénkpiros vér zúdult le a fiú arcán. – Köszönöm – dadogta tovább szánandó hálával, miközben vér bugyogott a szájánál. – Látod? Jaj, kérlek, találd meg! Köszönöm, köszönöm, köszönöm… Shelley halványan undorodott Ephraim viselkedésétől, de emellett le is nyűgözte a dolog. Efi elmezavara furcsán bódító hatást tett rá. Eltűnődött: vajon ha körbevágja a fejét addig, míg elér a legelső bemetszéshez, fel tudja tépni a skalpját? Épp ahogy az indiánok csinálták. Ha igen, vajon érdekelné Ephraimet egyáltalán? A gondolat, hogy órákig itt lehet, vájkálhat egy önként jelentkező áldozatban, hogy lépésről lépésre szétszabdalhatja Ephraimet, túláradóan izgalmas volt… és ha a dolgok állása neki kedvez, nem kell megszabadulnia a holttesttől, ahogy Trixy esetében kellett. Miután kiélvezte Ephraim halálát, és kinyerte belőle a titkokat, melyet Kent megtagadott tőle, és miután Max és Newton is meghaltak – a feladatot ijesztőnek találta, de még mindig kivitelezhetőnek –, a testük mind az övé lesz. Elrendezheti őket a tűz körül, beállíthatja a végtagjaikat, és a hüvelykujjával olyan érzéseket rajzolhat megmerevedett arcukra, melyeket nem is igazán tudott megérteni. Játszhat a testükből melaszként csordogáló vérrel… vagy darabokra vághatná és újrarendezhetné őket – más fej van más testen –, a halálukban is bántaná őket azzal, hogy meggyalázza a holttestüket, ami vicces lenne, iszonyúan vicces, annyira vicces, hogy a kuncogás megint elkezdett felbugyogni a torkában. Ezután otthagyná őket a rovaroknak: a testük menedéket és táplálékot nyújtana a szarvasbogaraknak meg a meztelencsigáknak – és a férgeknek. Igen, féregeleség lenne belőlük. De óvatosnak kellett lennie – a másik kettő hamarosan visszatér. Mintha zajokat hallott volna a tűzrakó hely közeléből. Elgondolkozva az ajkába
harapott. Végül ezt mondta: – Várj meg itt, Efi! Mindjárt visszajövök. Elcsoszogott a generátorhoz, és beindította, hogy megnézze, maradt-e benne gáz. Maradt. Leereszkedett a pincébe, és talált egy üres befőttesüveget. Azután felpattintotta a generátor szelepét, és gázolajat folyatott az üvegbe. Visszatért Ephraimhez. – Nem tudom kivágni, Efi. Túl ravasz. Az egyetlen módja, hogy elpusztítsuk, az, ha kiégetjük. Ephraim szeme nagyon fehér és kerek volt arca véres maszkjában. Shelley szavai úgy hatottak rá, mint egy kinyilatkoztatás. Ezek voltak a legészszerűbb szavak, melyeket valaha is kiejtett a száján. A tűz mindent megtisztít. – Ki kell égetni, Ephraim. Ez az egyetlen módja, barátom. – Shelley nagyon gyengéden végigsimított a rángatózó arcon. – Te is tudod, nem? Te vagy a legjobb barátom. Ephraim nyelt egyet. Egy pillanatig úgy tűnt, elpofozná Shelley hernyószerű ujjait – de azok saját elhatározásukból húzódtak arrébb. Shelley átnyújtotta Ephraimnek a gázgyújtót. – Hagyd csak! – Ephraim kivette a zsebéből a Zippóját. – Van sajátom. Felemelte a befőttesüveget, és a feje fölé tartotta. Egy pillanatig ott lebegett. Az arca megborzongott, mintha mély belső erők hajtanák, majd elernyedt. – Köszönöm, Shelley – lehelte. – Te vagy az egyetlen, aki megérti. Ephraim keze megbillent, hogy átitassa a testét gázolajjal.
38 Mire Newton és Max visszarohantak a faházhoz, Ephraim teste lángokban állt. Lángtölcsértorony zárta magába a fiú testét, aki hirtelen kicsinek, töpörödöttnek és csapdába esettnek látszott. Nekiiramodtak a tisztásnak, de úgy bukdácsoltak a láthatatlan akadályokban, mintha derékig vízben kellett volna gázolniuk. A borzalom
okozta tehetetlenség. Ephraim lángokban állt. Egy pillanatok alatt szenesedő képmás volt. Agyuk együttesen sikoltott rájuk, hogy tegyenek valamit, de Isten az égben, mit tudtak tenni? Az ötlet, hogy ráordítsanak: hagyja abba, vesse magát a földre, és hemperegjen, furcsán abszurdnak tetszett. A lángok narancsszín szárnyakként nőttek ki Ephraim vállából. Ragyogásában kérészéletű volt: talán felemelkedik a földről, akár egy tűzrakásról felröppenő zsarátnok. Lángoktól ölelt karjai esetlenül kalimpáltak. Levegőben ollózó lábainak hangja olyan volt, mintha egy elsőrangú selyemruhát szakítanának szét. Vérfagyasztó módon Max még azt is látta, hogy a fiú tüzet lélegzik be: a tűz lemászott a tüdejébe, és lángra lobbantotta. Ephraim összegyűrődött a földön. Úgy rugdosott a lábával, mintha egy alacsony akadályon próbálna átlépni. Mikor a fiúk végül cselekedtek, már túl késő volt – volt egyáltalán olyan, mikor nem lett volna túl késő? Max kilőtt a faházba, nem törődve a bent fekvő halott férfiakkal, megfogott egy hálózsákot, visszarohant, és ráborította Ephraimre, aki csak feküdt összegömbölyödve egy gazkupacon. Sűrű, húsos füst szállt fel a hálózsák széleinél. Ephraim egyik lába rúgott egyet a zsák alatt. A cipőtalpa egyetlen fekete csillogássá olvadt, akár egy tükörsima, gyorsulási versenyen használt autógumi. Egyetlen zsarátnok táncolt a bakancsa orrán. Mikor lehúzta a hálózsákot, első látásra egyértelmű volt, hogy Ephraim meghalt. A testét körülvevő hőtől olyan volt, mint mikor az ember bedob egy celofáncsomagot a tűzbe: a combjai magzatpózban szorosan a mellkasához szorultak. A térdkalácsai láthatóan hozzásültek a homlokához. A ruhái vagy elégtek, vagy valami szörnyű alkímiai folyamat következményeképpen a bőrére olvadtak. Egész testében elszenesedett, mint mikor valamit túl sokáig hagynak a sütőben. A vonásai úgy kitörlődtek, mint egy próbababának, ha forrasztólámpát nyomnak az arcába. – Jaj istenem – nyögte Newton. – Jaj, Efi, Efi… Kegyetlen vascsatok szorították Max mellkasát. Felületesen, fűrészes szakadozottsággal vette a levegőt. A sokk akkora volt, hogy csak a testet tudta nézni, lyukat fúrva belé a szemével. – Hol a francban van Shelley? – kérdezte Max.
Bal szemhéja furcsa tikkelésbe kezdett: az izmok összeszorultak és elernyedtek; olyan volt, mintha pislogni próbálna, de nem igazán tudja rávenni az arcát, hogy együttműködjön vele. Érezte, hogyan tör ki belőle a düh – ami mindig így történik, gondolta. A nyomás átváltoztatja a félelmet haraggá, olyan biztosan, ahogy a szénből nyomás hatására gyémánt lesz. A félelem belülről fakad, és többnyire bezárva is marad az emberben. Ki kell engedni. Éppen ezért kell a haraghoz fordulni, mivel ez a legesleginkább kifelé irányuló érzés. Az egyetlen dolog, amire a dühnek szüksége volt, az a tárgy, melyre ráirányíthatja – talán így ment végig Efi az életen; küzdött a dühével, ami kisöccse volt a tiszta őrületnek? Shelley megkerülte a faházat. Amint meglátta, Max csuklott egyet a hirtelen sokktól – hikk! Max arra gondolt, Shelley úgy fest, mintha valaki megtalálta volna a hátán végigfutó, titkos cipzárat, lehúzta volna, és lefejtett volna cirka tizenöt kiló húst a csontjairól, mielőtt visszacipzárazta volna a petyhüdt kültakarót. Nem tudta nem észrevenni a vért a kezén. – Hé, srácok! – integetett pajtáskodóan Shelley. A hangjában enyhe gúny érződött. – Te! – Max egy ujjal rámutatott. – Hol voltál? – Erre-arra. Shelley tekintete Ephraimre esett. Ha bármilyen érzés is megnyilvánult rajta, az a csontszáraz undor: ahogy egy elhaladó motoros rátekint egy elgázolt, döglött állatra. – Hol a faszban… – zihálta elemi dühvel Max – …voltál?! Shelley zsebre tette a kezét: nemtörődöm, őrjítő mozdulattal. Óriási, cseresznye méretű kelések lüktettek a nyakán, ahol a manduláinak kellett volna lennie. – Maradj távol tőle! – suttogta Newton Maxnek. – Megfertőződött. De Max dühe mindent elemésztő volt. Gázolaj bűzét hozta a szél Shelley felől. Csinált valamit. – Mit tettél, Shel? Max ekkor arra gondolt: mit tud bármelyikük is igazán Shelley-ről? Hórihorgas, alamuszi fiú volt, aki megtartotta magának a dolgait titkolózással és a válaszok előli kitéréssel. A többi fiú megtűrte, de egyikük sem hívta a barátjának. Nem szálltak rá – és nem azért, mert nem lett volna gúnyolható eltátott, vastag ajkú szájával és annak a képességnek
a döbbenetes hiányával, hogy megértse akár a legegyszerűbb viccet is. – Maradj távolt tőle! – szólt Newt Maxnek egy kicsit hangosabban. Max még közelebb ment hozzá. Még sosem verekedett igazán. Efi volt az, aki mindig bunyókba keveredett. És jó is volt benne. Nem ismert félelmet – és már nem is fog. Ó, istenem! Maxnek ez a helyzet többnek tűnt, mint egy verekedés; az ereiben forrongó savas érzés ezt mondta neki. Shelley-ért nyúlt. Mindkét kezét a torkára kulcsolná, és addig fojtogatná, amíg a légcsöve teljesen el nem zárul. Nem volt egy felnőtt sem, aki megállította volna – és egyébként is, ki mondta, hogy egy felnőtt nem viselkedne pontosan ugyanígy? Shelley egyik kezét kihúzta a zsebéből. Egy gyors, ezüstös villanás. Majd fájdalom, ami végigsistergett Max szegycsontjától egészen a csípőcsontja tetejéig. Mindketten lenéztek. Shelley Buck késének egynegyede Max hasában volt. Max kérdőn nézett rá, kábultan ezt gondolta: na, most ez nem való ide. A legfurcsább dolog a világon, ha megkéselnek. De tényleg megkéselték – vagy Shelley egyszerűen csak védekezően kinyújtotta a kését, és engedte, hogy Max karóba húzza saját magát? Shelley-re pillantott olyan pánikszerű vigyorral, ami túl sok fogat engedett láttatni. Olyan vigyor volt, ami azt kérdezte: Ez baleset volt, igaz? A dolgok nem fordultak ennyire rosszra, ugye? De Max látta az avas ürességet Shelley szemében és saját maga sajtfehér tükörképét a másik kitágult pupillájában – és tudta, hogy igen, a dolgok ennyire rosszra fordultak. Shelley karja észrevétlenül megfeszült. Max elrántotta magát, de a penge még így is centi mélyen vágta az izmait. Shelley tekintete kifejezéstelen volt, ha nem enyhén kíváncsi. Akár egy sülthússzeletet is vághatott volna vagy egy ecetes lében áztatott disznót boncolhatott volna természettudományórán. Egy fadarab süvített feléjük, és lesújtott Shelley koponyájának hátsó részére. Finom hjukk! hanggal puffant – azzal a hanggal, ami a baseballlabda sajátja az ütővel való találkozásakor. A kés kiesett Shelley kezéből. A térde összecsuklott. A szemei úgy befordultak a fejébe, hogy Max látta a reszkető fehérjét. A fadarab kiesett Newton remegő kezéből. – Meg kellett tennem – lihegte. – Meg akart ölni, Max.
39 Shelley felpattant. Tyúktojás méretű púp nőtt a fején: akkora volt, hogy a fején megfeszült hajszálak közt látni lehetett az erekkel átszőtt bőrt. Tébolyult, fagyos fény gyulladt mindkét íriszének mélyén. Egy lépést tett előre, úgy szédelgett mintha egy vihar tépázta hajó fedélzetén állna, és azonnal seggre esne. Felnevetett – vékony, trillázó vihogással, ami végül zümmögéssé laposodott. – Me-megöllek – gurgulázta két nevetés között. Nem volt igazi fenyegetés a hangjában. Ennyi erővel a napi beosztását is elmondhatta volna. – Megöllek mindkettőtöket… Egy zsák dübörgő indulat robbant fel Max mellkasában. Vér folyt a szúrt sebből, vörösre festette alsónadrágja tetejét. – Megölsz minket, mi? Ez az, amit akarsz, mi, te őrült geci? – Shelley felé lépett. – Mi van, ha én öllek meg először, hm, Shel? Mi van, ha én öllek meg téged? Shelley oldalra billentette a fejét. Ragadozógesztus volt – vajon csalogatja Maxet? Felszívott egy adag slejmet, és turhát krákogott fel. Kinyitotta a száját, és megmutatta az osztrigaként végigterülő, sűrű taknyot a nyelvén. Max látta: őrült tekergés folyik odabent. Shelley szája mosolyra görbült, miközben jobbra-balra játszatta a takonytakarót. – Beteg vagy, Shelley – mondta Newton. Max érezte, hogy nem is csak a férgekről beszél. – Találtunk gombákat. Megeheted őket. Talán kihajtják belőled. Shelley feje egyik oldalról a másikra billent, mint egy inga – azután kiköpött. Max félreugrott; a köpés a lába mellett repült el. A földbe csapódva felkavarta a port. Vonaglik, Jézusom, a köpése vonaglik! Max elemi reakciója az lett volna, hogy úgy rátapos, mint egy visszataszító bogárra, de leküzdötte az ösztönös ingert. Hátrálni kezdtek, miközben Shelley alig tudott talpon maradni. Max biztos volt benne, hogy addig köpködne rájuk, amíg el nem találja őket – vagy ha nem sikerül, megharapná, akár meg is nyalná őket. Megfertőzné őket a puszta játék kedvéért. Max sarka a tűzrakó hely szélének ütközött. A kört formázó kövek közül
nem mind volt olyan nagy. Egyes kövek öklömnyiek voltak, mások még kisebbek. Felkapta az egyiket, méregetve a súlyát. Jó érzés volt a markában tartani. Gonosz érzés volt. Shelley közeledett. Max elhajította a követ. Az izmok megfeszültek a felsőtestén, amitől a hasán éktelenkedő vágás még inkább felhasadt. A kő kiütötte Shelley térdét. Max azt hitte, lát valamit összegyűrődni és megereszkedni a nadrágja alatt, és eltűnődött, vajon Shelley szétzúzott térdkalácsa volt-e – és ebben a pillanatban nagyon remélte, hogy igen. Shelley rikoltva elesett, a lábát markolászva. Max felkapott egy másik követ. – A következőt az arcodba fogod kapni, Shel – szólt hideg, tárgyilagos hangon, véres keze azonban reszketett. Shelley rájuk sziszegett – konkrétan sziszegett, mint egy vámpír, akinek keresztet tolnak az arcába. A fiú szinte eliramodott a faház mögötti poros csapáson, négykézláb, mint egy oldalazó hiéna. Max üldözőbe vette, és addig követte Shelley-t, amíg a csapás a fenyvesbe nem vezetett. Ekkor megállt – lehetséges, hogy Shel valahol itt rejtőzködik? Vonakodva megfordult, és visszatért Newtonhoz. – Hol van? – Az erdőben – felelte Max. – Csúnyán bicegett. Talán eltörtem valamijét – fontolóra vette ezt a lehetőséget, és az ajkai kemény, egyenes vonallá álltak össze. – Helyes. Remélem is. – Mi van, ha visszajön? – Nem tudom, Newt. Fogalmam sincs. Ephraimre fordították a tekintetüket. A szél visszafújta a hálózsákot a testére, ami apró könyörületesség volt részéről. – El kell temetnünk, Newt. – Igen – felelte Newton. – Kötelességünk megtenni. Ez az egyetlen módja, hogy a mennyországba juthasson. Már besötétedett, mikor Ephraimet a földbe tették. De előbb Newton bekötözte Max sebét. A vágást alvadt mocsok szegélyezte – Newton amennyire tudta, kitisztította a partról hozott sós vízzel, és átkötözte az elsősegélycsomagban lévő gézzel. A kötés szinte azonnal átvérzett, mikor a géz a sebhez ért. Be kellett érnie ennyivel. Az elsősegély-csomag szinte üres volt. A tábortűztől délre eső partrészre temették Ephraimet. A föld itt lágyabb
volt, szinte homokos. Egy összecsukható ásót használtak, amit még Newton vett egy katonai boltban. Miután a fogója kipattant, a kezüket használták. Mikor megásták a sírt, odahúzták Ephraimet. A hálózsák neoprén borítása ellenkezés nélkül csúszott a földön. Először megrémültek, hogy a lyuk nem lesz elég mély, és úgy kell még tovább ásniuk, hogy Ephraim teste közvetlenül mellettük fekszik. De elég mély volt. Földet borítottak rá, és elegyengették, hogy ne vonzza oda az állatokat, amik kikaparhatnák. Newton egy rövid imát mondott, amit gyakran hallott az anyjától. Nem igazán tudta, hogy mire vonatkozik pontosan, de ez volt az egyetlen, amit kívülről tudott. Dicső Atyám, halld meg imám, Öleld híved kebledre, Áldd meg minden tetteimet, S legfőképp szeretteimet. Ámen Az ima után mindkettejük szeme forrón, szárazon égett. Max sírni akart, hogy legalább egy kis nyomás legördüljön a mellkasáról. De a teste nem engedte ki a könnyeket, a szelleme nem hagyta. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy Efi abba a földbe ásott lyukba került. Előző héten Max versenyzett vele a csimpaszkodón szünidőben. Efi nyert. Utána leültek a baseballpálya árnyékánál, és megették az ebédjüket. Efi anyja csomagolt nekik ropogtatnivalót; teletömték a szájukat a száraz lapocskákkal, és megnézték, ki tudja gyorsabban elmondani az ábécét. Sóskekszdarabokat köpködtek, és iszonyatosan röhögtek. Eif ezt a játékot is megnyerte. Efi igazából kábé mindent megnyert, amiben Kent nem vett részt. Max és Ephraim soha többé nem fognak felmászni a házuk mögötti sziklaszirtre, hogy nézzék a csillagokat, miközben a viharmadarak a szirt mentén vijjognak; soha nem fognak lányokról beszélni, és a kedvenc édességükről és az álmaikról, és hogy ki nyerne egy bunyóban, Batman vagy James Bond. Megfogadták, hogy örökké barátok lesznek, de az örökké annyira, annyira rövid idő… Max nyomorultul összegömbölyödött a sír mellett. Efi meghalt. Mindenki meghalt, vagy eltűnt, vagy megőrült. A faház darabokban volt, és minden más is darabjaira hullott. Ami annyira nem volt fair.
Hol vannak a felnőttek? Max nem tudta elhinni, hogy még mindig nem jött értük valaki. A szülei örökké nyaggatták, hogy sose késsen, hogy felelősségtudó legyen, és gondoljon másokra is. És akkor most mi a fasz van? A szülei kurvára hazudtak. Máskülönben itt lennének. És Kent szülei – beleértve a „minden szart megoldok” rendőr apját – és Newté és Efié is. Miért szarnak a fejükre? Talán mind bűnrészesek. Egy terv, mindannyian benne vannak. Engedjük ki őket mind a szigetre, és vágjuk el a menekülési útvonalukat! Hagyjuk, hogy a természet elvégezze a dolgát! Nem. Ez ostobaság. A szülei sosem tennének ilyet. Maga a tény, hogy nem voltak itt, önmagáért beszélt: rávilágított, milyen borzalmas a helyzet. Mert ez nem volt természetes, igaz? Ez valami más volt. Azok a dolgok. Ahogy terjesztik a fertőzést – ahogy terjednek. Newton tüzet rakott. A meleg segített, hogy a düh és a zavarodottság kiolvadjon Max agyából; kimerültségnek adta át a helyét. Úgy érezte, hogy egy olyan nehéz ólommellényt visel, mint amit a fogászaton dobnak át a vállán, mielőtt röntgenképet készítenek. Leheveredett a tűz mellé. Szinte azonnal mély álomba merült.
40 EGYÉL, EGYÉL, EGYÉL, EGYÉL… Shelley az éjszaka közepén vadászatra indult. Talált egy hűvös, sötét búvóhelyet. Sérült térdét markolászva vonszolta magát az erdőben. Kis idő múltán meglátott egy barlangot a sziget sziklaágyába temetve. Az üreg mély volt, szűk és sószagú. Talán egy óceánra nyíló, föld alatti víztározó húzódott meg alatta. Lefeküdt a védelmet nyújtó sötétségbe, és hallgatta a sziklán legördülő vizet. Megfelelő hely volt. Csodálatos hely a szüléshez. A fiúk. Max és Newton. Vékony és dagi. Stan és Pan. Azt hitték, beteg. Nem is tévedhettek volna nagyobbat. Nem volt beteg. Pusztán csak valami teljesen újjá alakult át. Érezte a belsejében: mérhetetlen sötétség, koromfekete, és úgy bontja ki a szirmait, mint egy éjszaka nyíló virág. Fájni fog. Ó igen. De a változás
mindig fáj. Az utálatos fiúk megsebesítették. Talán bántották a gyermekeit is – de nem, érezte, ahogy békésen tekeregnek a testében. Hála a jó égnek. A fiúknak meg kell halniuk. Shelley amúgy is úgy tervezte, hogy megöli őket. Mostanra már nem volt biztos benne, hogy ugyanolyan mókás lesz-e, habár talán meghozza ugyanazt a lebegő izgalmat, amit Kent megfullasztásakor tapasztalt: azt a pezsgő, sziszegős buborékfürdős érzést az ereiben. De most már egyszerűen elvi okokból öli meg őket. Bántották őt, ami azt jelentette, hogy – véletlenül vagy sem, bántották a gyermekeit. És egy apa mindig megvédi a sarjait. Kilépett a barlangból. Az éjszaka betakarta. Hiszen része volt, méghozzá ugyanolyan sötét része. EGYÉL, EGYÉL, EGYÉL… Ó, egek, hát nem mohók? Olyan éhesek. Annyira sokat kérnek tőle, ahogy minden gyerek teszi… de Shelley a legboldogabban teljesítette a kérésüket. Útjába esett egy beteg szilfa. A tönkje tele volt apró furatokkal. Letépett egy darab kérget – irdatlan ereje volt! –, és betolta a korhadt fába. Mikor kihúzta, a kezén nyüzsögtek a fatetvek. Pástétommá lapította őket. Rángatóztak a nyelvén, és csiklandozták a torkát, mikor lenyelte őket. Rekedten kuncogott, miközben leszopogatta a pár megmaradt tetvet az ujjairól. JÓ, JÓ, EGYÉL MÉG, MÉG, MÉG… Shelley meglátta a tükörképét egy holdfényes tócsában. Kísértetiesen ráncos volt. Úgy nézett ki, mintha vékony, acélhálós pókok feszítették volna szét a bőrét, meghajlítva és összeszorítva mély árkokat húztak az arcára. A hasa olyan volt, mint egy duzzadt lopótök. Kilógott az ingéből, rá a nadrágszegélyére. Sápadt kerületén kék erek feszültek, és veszélyes, izgalmas súlytól ringott… …agyának nyirkos kamrájában – mondhatni a tudatalattijában – egyfajta néma félelem csavarodott a gondolataira. Ez nincs rendben, mondta a hang. Élve felfalnak. Savas melegséghullám mosott át ezeken a gondolatokon, és elégette őket. Jaj, annyira sokat kérnek tőle! Fárasztó volt etetni ennyi éhes szájat. És a
szájak csak egyre több új szájat növesztenek, és még több szájat és még és még és… Shelley lecsúszott a lejtőn a táborhely felé. Pattogó tűz fénye táncolt a faház széttört szélei körül. Távolról odalopakodott, és szemügyre vette a tűzrakó helyet. Max aludt. Elképzelte, ahogy a hajánál fogva arccal belecsapja a forró-fehér szénbe. Látta maga előtt, ahogy az ostoba fiú arca úgy olvad el, mint egy halloweeni maszk. A dagadt Newton éppen őt nézte. A szíve megugrott a mellkasában: ba-dámm. Newton a tűz távolabbi oldalán ült. A lángok a szeme előtt játszottak, amitől úgy tűnt, közvetlenül őrá mered. EGYÉL, EGYÉL, EGYÉL, EGYÉL… Csak egy perc, gondolta. Először meg kell ölnöm őket. Azután egyedül leszek. És akkor békében szülhetek. És akkor majd mindannyian játszhatunk. De hogy csinálja? Elvesztette a kését. Newton tényleg őt nézi? – Látlak, Shelley. Newton előhúzott egy kést a zsebéből. Az ő kését. Óvatosan kinyitotta, és beledöfte a csúcsát egy fadarabba. A kés rezgett a fában. Felhívás keringőre? – Menj el! Tűnj el innen! Most! – suttogta Newton. Hideg, csúszós angolna úszott át Shelley szívkamráiba, és erősen megtapadt ott. Visszavonult, mint egy csúszómászó állat. Annyira rettenetesen akarta a halálukat, de… de… de olyan éhes volt. Shelley gyomra vadul kilengett, ahogy oldalazva sántikált, lágyan nyöszörgött, mikor a hasa hozzásúrlódott a faház széléhez – egy pillanatra úgy érezte, hogy netalán leválik, és felrobban, mint egy vizes lufi az erdő talaján. Akkor elveszítene mindent. A gyermekeit. A drága kisbabáit. Shelley újra az erdőt járta. Az éjszaka ráterítette ében köpönyegét. Az éhség pokoli volt, elmondhatatlan, de az embernek szenvednie kell azokért, akiket szeret. Végigbotorkált az erdőn, közben bármit megevett. Csak villanásokra emlékezett. Az egyik pillanatban egy fadarabról falta fel a tojásokat, talán termesztojások, amiknek a zsákocskái úgy pukkantak ki a fogai közt, mint valami albínó zselés drazsék… …majd bokáig a fagyos tajtékban találta magát a part mentén, amint épp
valamilyen oszlásnak induló lény páncélján csámcsog, ami szebb időkben az óceánban tempózott. Nagyon is ízletesnek érezte, ám az hirtelen kicsúszott zsibbadt ujjai közül, és Shelley összeesett a habokban. Miközben visított, mint egy malac, még mindig karmolva tépte újrafellelt bűzös nyereményét… …később, sokkal később, Shelley lefeküdt a sötétségbe, a hidegen csorgó szikla mellé. Ordított vagy sírt, nem tudta megmondani. Volt itt lent valami vizes visszhang, amitől mókásan eltorzult a hangja. Amúgy sem számított már. Az otthona, a hülye szülei, a tanárai, a rengeteg eltemetett befőttesüveg a hátsó kertben, tele a játékaival, mindegyik az oszlás különböző fázisában – ez a régi élete volt; nevetséges, felejthető élet. Nagyszerű apuka lesz. A legjobb.
Stonewall Brewer a Szövetségi Nyomozó Hatóságnak eskü alatt tett vallomásából a Falstaff-szigeten történt események kapcsán: – Kérjük, igazolja a nevét és a rangját, uram! – Stonewall Brewer, admirális, Kanadai Haditengerészet. – Stonewall? Ez a keresztneve: Kőfal? – Mindig mondom az embereknek, hogy az édesanyámnak bizonyára volt valami előérzete. – Nagyon előrelátó a hölgytől. Admirális, mikor értesült a Falstaff-szigeten történt eseményekről? – Olyan három-nulla-nullakor. Nem tudom megmondani a pontos időt, amit az ágyam melletti ébresztőóra mutatott – habár a hívást rögzítették, így meg tudom önnek szerezni ezt az információt, ha szükséges. – Miről tájékoztatták? – Arról, hogy egy meg nem nevezett fertőzés, mely halálos fenyegetéssel bírhat, kiszabadult annak tárolóegységéből. – Tisztában volt a fertőzés természetével? – Ekkor még nem. – Fogalma sem volt róla?
– Rá fog jönni, barátom, hogy nekem csak egyszer kell feltennie egy kérdést. Az első válasz lesz az a válasz, amit minden egyes alkalommal újra hallani fog. – Csupán szeretnék tisztázni bizonyos kérdéseket a testület számára, admirális. Milyen tapasztalatai voltak – amennyiben rendelkezik ilyennel – egy fertőzés terjedésével és semlegesítésével kapcsolatban? – Ha semmi tapasztalatom nem lett volna, úgy hiszem, nem az én telefonom csörgött volna az éjszaka közepén. Én álltam az élére a SARS-koronavírus megfékezését szorgalmazó erőfeszítéseknek, ami 2002-ben tört ki Torontóban. – Ha jól emlékszem az esetre, az említett járványban negyvennégy ember vesztette életét. – Sokkal több is lehetett volna. Ez volt az első rodeóm. – És minden, amit tudott a North Point-i fertőzésről, az… – …a katonai hírszerzés által ekkor elérhető információk birtokában vetettem be magam. Egy fertőzéses esetünk volt… – Ez bizonyára Tom Padgett lesz. – Így van, a tengerimalac. Tífuszos Tom. Az ilyenkor szokásos szabványeljárást alkalmaztuk: karantén alá vontuk a területet, őrizetbe vettük az összes lakost, felállítottuk a fertőzési zónát. Semmi nem jöhet be, és ami a legfontosabb, semmi nem jöhet ki. Mindig így kezeljük a jéghegyeket. – Jéghegyeket? – Így hívjuk magunk között az ilyen típusú fenyegetéseket. A lényeg az, hogy egy jéghegynek csupán a tíz százaléka látható. A maradék kilencven százalék a víz alatt van. Innen a név: mikor olyan fenyegetéssel állunk szemben, melynek nincsenek meghatározott paraméterei, de óriási is lehet, azokat jéghegynek hívjuk. – Elengedhetetlen volt az elzárás? – Mindig az, de ebben az esetben annál inkább. Az a hír jutott a fülünkbe, hogy triplahurkos baj lehet: olyan vírus, ami testi kontaktussal, levegőben és vízben is terjedhet. A halálos hármas. – Milyen parancsokat kapott? – Nem kezelem szabályként a parancsokat. Az a kötelességem, hogy apránként kivitelezzem őket.
– Értem. Tehát? – Az utasítás mindenre kiterjedt. Teljes körű semlegesítés. Karantén alá vonni a szigetet és annak minden létformáját. Semmi se be, se ki. Foganatosítanom kellett néhány igen súlyos intézkedést. – Mint például? – Először is nem tehettünk semmit a gyerekekkel. Kemény volt, hazudnék, ha mást mondanék. De nem kockáztathattuk meg. – Bármi más? – Mikor azt mondtam, se ki, se be, komolyan gondoltam. Ha egy sirály felröppent arról a szigetről, és megpróbált a szárazföld felé repülni, utasítanom kellett egy mesterlövészt, hogy szedje le. Vegyvédelmi ruházatot viselő katonai személyzetet kellett az óceánba küldenem, hogy halásszák ki a tetemet a vízből. Miután a sziget kiürült, tizenötmillió liter kék Anotec vegyszert rendeltem, hogy a szigetet körülölelő vízbe engedjük. Csak Kék Halálnak hívjuk ezt a cuccot: válogatás nélkül mindent megöl. A tengeri élőlényeket, növényeket, planktont, véglényeket. A járványvédelmi központ okostojásai azt mondták, hogy még egyszer végig kell mennem rajta, biztos, ami biztos. Néhány földanyaimádó meg David Suzuki típusú zöld arcnak meg bevágott a bugyijába ez az intézkedés. Leborotváltuk a szigetet is. Négy különböző napalm légicsapást mértünk a szigetre – tudja milyen nehéz napalmot találni? A kivonuló katonáknak azt a parancsot adtam, hogy biológiailag sterilizálják a Falstaff-szigetet: egyetlen élő dolog sem maradhat. Talán még úszkál néhány amőba. Állandóan megdöbbent, mennyire makacsul szívós minden élet ezen a bolygón. De ha bármi is él még azon a szigeten, az nem azért van, mert én nem tettem meg minden tőlem telhetőt.
41 Max azt álmodta, hogy a halottasházban van az apjával. Néhanapján csak itt
tudott találkozni vele. Nem arról volt szó, hogy olyan gyakran meghalnának emberek North Pointban, hanem szerettek vadászni és halászni, ami rengeteg elvégzésre váró kitöméses munkát jelentett az apja számára. A preparátor szakma, természetéből adódóan – megőrizni az állatok külalakját, mielőtt oszlásnak indulnának – olyan munka volt, ahol az idő létfontosságú. Természetesen ugyanez vonatkozott az emberi testekre is. Az apja egy fehér csempés szobában dolgozott a bíróság épülete alatt. A sarokban álló légtisztítóból metsző, szenes szag keveredett a levegőbe. A polcok és berendezési tárgyak mind rozsdamentes acélból készültek. A szoba közepét egy hatalmas acéltábla uralta. Max nézte az apját munka közben. Hosszú fehér köpenyt viselt – azt a fajtát, amit a gyógyszerészek szoktak –, és egy fekete, vulkanizált gumikötényt. Mindig fütyörészett munka közben. Ma az „Ó, az öreg deres kanca” volt a soros. – Ó, az öreg deres kanca, nem olyan, mint régen volt, nem olyan, mint régen, nem olyan, mint régen… Egy nő teste feküdt az asztalon. Nagyon öreg volt már, mikor meghalt. Fehér lepedőt terítettek rá a csípőjéig, de a mellkasát fedetlenül hagyták. A mellei hosszú, csőszerű tömlők voltak, mintha valami kirántotta volna őket az eredeti alakjukból. Üres szemgödrei olyan aszottak voltak, mint egy kibelezett tök két fele, amit napok óta a konyhapulton felejtettek. Apja Maxnek háttal tevékenykedett. Felvett egy szemészeti szívócsészét. – Tudod, az történik – mesélte Maxnek furcsa, éneklős hangon –, hogy a halálod után a szemgolyó beszívódik a fejedbe. Tudtad ezt, Maxxy? Az apja sohasem hívta Maxxynek. Beillesztette a szemcsészét a nő szemgödrébe. A csészén apró kampók csatlakoztak a nő csupasz szemgolyójához. Meghúzta. A szemgolyó egy sűrű sárból kirántott bakancs cuppanásával visszaugrott a gödrébe. – Máris jobb… Az apja megint fütyörészett. Fröcsögő, ziháló hangon – olyan volt mintha valami teljesen más nyílás adná ki ezt a hangot. Félelem hasított Max gyomrába. Az apja hátrafordult. Max először azt gondolta, hogy a feje hatalmas nyomásnak lett kitéve: lapos volt, megnyúlt, és palacsintaként összelapult. Felfelé nyúlt, és úgy kanyarodott saját magára, mint egy lótuszszirom. – Ó Maxxy, Maxxy, Maxxy…
Egy féreg feje bukott ki apja laborköpenyéből. Olyan piszkosfehér volt, mint egy gyilkos galóca. Mérgező folyadék csapódott ki bordás testén, és csorgott le a köpeny nyakán lévő, habkőszerű morzsalékokról. – Óóó, te öreg deres kanca, nem olyan vagyol, mint régen… A hang a féreg feje közepén lévő nyílásból jött: kör alakú és elmondhatatlanul sötét volt, mint egy bányaakna. A gödörben végig áttetsző fogak sorakoztak, mint a selyempapír agyarak. – Óóó, te öreg deres kanca…– énekelte inogva féreg-apja, közben ragacsos anyagot böfögött fel. Egy pár sárga pont csillogott a gödör kellős közepén, mintha egy autó az óceán mélyéről felvilágló két első lámpája lenne. Mielőtt felébredt, Max esküdni mert volna, hogy még egy hangot hallott, a féreg legmélyéről – a saját apja szakadatlan sikolyát, valahol odabenn, csapdába zárva. Arra ébredt, hogy Newton rázza. – Max! Max! Felpattant. A napfény szúrta a szemét. Az álom sűrű leve csorgott végig a koponyáján, és irányíthatatlan hidegrázás és rángatózás közepette elhagyta a testét. – Jól vagy? Ordítottál álmodban – nézte Newton aggódó arccal. – Aha. Csak egy rossz álom. Reggel volt. Nem tudta megmondani, mennyi ideig aludt. A gerincében csomókat érzett, és a gyomra keserű ízt lökött a szájába. Elsétáltak a parthoz. A hajók még mindig ott sorakoztak a távoli horizonton. Úgy néztek ki, mint a vibráló délibáb az autópályán: mindegy, milyen gyorsan vezet az ember, úgysem jut hozzá közelebb – de távolabb se. Max rájuk akart ordítani – de minek? Csak pazarolná egyre csökkenő energiáját. Newton kidörzsölte a csipát a szeméből, és Oliver McCanty csónakja felé sétált. Meghúzta a motor szakadt madzagját. A motor ugyanazt az elbátortalanító vúú-vááh hangot hallatta, mint mikor először megpróbálták pár napja. Newton megint meghúzta. Megint. Megint. Eszébe jutott a poszter a természettudomány-teremben – Albert Einstein áramütéses hajjal, kinyújtott nyelvvel, fölötte az idézet: „Az őrület definíciója az, ha ugyanazt a dolgot újra és újra megtesszük, és eltérő eredményt várunk tőle.” Legyőzötten elengedte a zsinórt, hátratántorodott, megbotlott, és a fenekére pottyant. Két tenyerét a szeme elé kapta, a fejét a térde közé húzta,
és sírni kezdett. – Hé! – ment oda hozzá Max. – Hé, Newt, ez… De Newton már túlságosan belelovalta magát. A zokogás elemi erővel szakadt ki a torkából. A legmegkínzottabb hang volt, amit Max valaha hallott. Fél karjával átkarolta Newton vállát, és érezte a feszültséget: mintha vonatsíneket ragadna meg, amin a távolban robog egy lokomotív. Nem mondta, hogy minden rendben lesz, mert nem volt – és sosem lesz olyan, mint ezelőtt volt. A múltban olyan tökéletesség lakozott, amelyet a jövő nem tartogathat már. Max hagyta, hadd sírjon. A zokogás lassan abbamaradt. Néhány csuklós levegővétel után Newton Maxhez fordult: – Bocs, Max. Ez nem volt túl… – Csuklott kettőt, majd keményen kifújta a levegőt. – Nem volt túl meh-menő tőlem. MTAM? – kérdezte inkább magától, mint Maxtől. – Biztosan nem sírna, mint egy bőgőmasina. – Nem hiszem, hogy a menőség igazán számít már, nem? Newton még egyszer, reszketősen kifújta a levegőt. – Nem. Asszem, nem. Max a csónakhoz ment, és felnyitotta a motortetőt. Két apró lyuk volt a belsejében, ahol a gyújtógyertyáknak kellett volna lenniük. Az álmára gondolt – a két sárga pontra, ami a sötét gödörből nézett fel rá… A fogaskerekek fordultak egyet. Két felismerés kapcsolódott össze a fejében akár egy puzzle darabkái. – Megette őket. – Mi? – értetlenkedett Newton. – Ki evett meg mit? – A gyújtógyertyákat – felelte lágyan Max. – A férfi. Az idegen. Lenyelte a gyertyákat. Megette őket. – Megette? Miért tett volna ilyet? Newton a férfira gondolt – amilyen hullaszerűen festett, és hogy olyan vékony volt, mint egy zseníliadrót. – Megette, mert éhes volt, mi? Max megvonta a vállát. – Lehetséges. Vagy nem akarta, hogy megtalálják. A gyújtógyertyák nélkül nem indul be a csónak – stimmt? Talán arra gondolt, hogy a legjobb hely, ahol elrejtheti őket, a saját teste. – Honnan tudod? – Onnan, hogy láttam őket, Newt. Mikor az őrsparancsnok felnyitotta,
hogy kiszedje a férget. Láttam, ahogy ott fénylenek a… hát, a gyomrában, azt hiszem. – Biztos vagy benne? – Teljesen. Tíz perc múlva már a halott idegen fölött álltak a faházban. Igyekeztek nem nagyon figyelni a testére. Valahogy nem érezték helyesnek – mintha meggyaláznák a tekintetükkel. Próbáltak absztraktan tekinteni a férfira: mint egy kirakósra vagy egy rejtvényre. A lehető legegyszerűbb módon kell megoldaniuk. Mégis, nem tudtak nem rámeredni. A könyökét és a térdét kiette valami. Ez volt a legnyilvánvalóbb. Állatok, rovarok? Habár, hogy történhetett volna meg mindez ilyen gyorsan? Vagy talán annyira vékony volt a bőr, hogy a csontok maguktól használódtak el, ahogy az ember térde lerongyolódik egy olcsó farmernadrágban. Az arca teljesen bezuhant. Zavaró látvány volt – nem tudták elkapni róla a tekintetüket. Newton egy törlőrongyot terített rá. – Szerinted mindegyik féreg elpusztult? Max bólintott. – El kellett pusztulniuk, igaz? Ezt mondta az őrsparancsnok. Ha a gazdatest meghal, a férgek is meghalnak. Newton még mindig bizalmatlannak tűnt. – És mi van a petékkel? Azok még ott lehetnek, nem? A petéknek nem kell táplálék, ugye? Max finoman hozzáérintette az ujjbegyét a férfi csuklójához. – Hideg. Már sok ideje meghalt. – Oké, de tegyél először valamit a kezedre! Találtak egy pár mosogatókesztyűt. Newton továbbá két üres kenyeres zacskót is kerített. – Először jönnek a kesztyűk. Aztán rá a kenyeres zacskók. Utána hozzácelluxozom az ingujjadat a zacskóhoz, hogy semmi ne tudjon bemenni. – Jó ötlet. A nap fényesen sütött a beszakadt tetőn át; a sugarak megcsillantak a test körül zümmögő rovarokon. A sziget máris átvette az uralmat a faház fölött. Penész futott fel a falon, a repedésekben gombák nőttek. Nem kell
sok idő, és az alap elrohad, majd szétbomlik. Talán így lesz a legjobb, gondolta Max. – Próbálj nem túl mélyeket lélegezni! – intette Newton. – Jó, persze. Halálra rémítesz. Newton elképedve nézett rá. – Max, szent szar – mindjárt bele fogsz nyúlni egy halott fickóba. Jobban teszed, ha halálra rémülsz! Max a seb pépes széleibe vájta az ujjait, át a kocsonyássá vált vér vékony membránján, be a halott férfi gyomrába. Hideg zabkása, mondta magának. Csak egy tál hideg zabkásában turkálsz. A férfi belsőségei folyóssá és szemcséssé váltak; nem volt meghatározható külalakjuk többé, se szervek, se belek – a keze nagydarab, hideg szöveten át nyúlt be, ami egy kicsit banánpürére emlékeztette. Akkor legyen banánpüré! Gyújtógyertyákat keresel egy nagy kupac banánpürében. Max keze egy szortyogó zsebbe nyúlt. Undok szellentés hallatszott. A levegő megtelt rohadt, kénes, mocsárgázos bűzzel. Maxnek felfordult a gyomra, de semmi nem jött ki – csak egy száraz öklendezés, amitől a szája megtelt keserű epével. Kezével megmarkolt valami keményet. Kihúzta. – Jóságos ég – suttogta Newton. A gyújtógyertya ott feküdt Max tenyerében. Rózsaszínes-szürke túrófoltok tarkították, de tisztán ki lehetett olvasni a Champion szót az oldalán. Még egy percbe telt Maxnek, hogy megtalálja a másodikat. Jócskán be kellett nyúlnia érte – majdnem a könyökéig –, át kellett törnie pár gusztustalan gumis tömlőn a férfi gyomrában, hogy megszerezze: csőszerű dolgok, amik úgy szakadtak ki, mint a North Point-i öböl sekélyes gázlójában termő hajszálágú köles. Mikor sikerült, a gyújtógyertyák, mint kiterített vadak, egymás mellett hevertek a padlón. A fiúk egymásra vigyorogtak. Ez volt minden bizonnyal a legnagyobb ajándék, amit valaha kaptak. Egy halott ember belsején kellett átmenniük hozzá, hogy megszerezzék, de mégis. Mindkettőjüket olyan érzés kerítette hatalmába, amit napok óta nem tapasztaltak igazán: A remény.
42 Levitték a gyújtógyertyákat a partra. Max annyira izgatott volt, hogy nem vacakolt a kesztyűk levételével. Megpillantották az óceánt a sziklás kőtörmelék fölött. Amennyire vissza tudtak emlékezni, ez a látvány most először nem csüggesztette el őket, és először nem érezték olyan mérhetetlenül távolinak North Pointot. Newton felpattintotta a motorház fedelét. Megdermedt. – Szerinted csavarozzuk be csak így? Hogy tele van ezzel a… tudod mivel. – Szerinted ez számít? – Számíthat. Először le kéne tisztítanunk. – Nem fogja tönkretenni őket? – kérdezte nyugtalanul Max. Max a gyertyák oldalán futó apró, zölddel írt szavakra mutatott: Tengerészeti szabvány – olvasták a feliratot. – Ez azt jelenti, hogy vízállóak. Lemosták a rózsaszín-szürke mocskot a fagyos vízben. Annyira óvatosan csinálták, hogy az egy több száz éves freskó restaurátorának is becsületére vált volna. Mikor tisztára mosták őket, Newton letette a gyertyákat egy nagy, lapos kőre száradni. Newton kifejezetten azért választotta ezt, mert nagy volt, lapos, és rózsaszín gránitpettyek tarkították. Nagyon egyedi szikla. Azért ezt választotta, mert teljesen biztos akart lenni benne, hogy később újra megtalálják a gyújtógyertyákat. Max megkocogtatta a motor olajtartályát. Ujjbegyei dobolására kongó vhonk hang válaszolt. – Szinte teljesen üresnek hangzik. – Mi a helyzet a generátorral? – vetette fel Newton. – Abban kell lennie olajnak. Visszatértek a táborhelyre. A generátor gázolajtartályának hiányzott a kupakja. A föld körülötte kiömlött gázolajtól csillogott. Max megrázta a generátort. Semmi sem lötyögött benne. A reménytelenség pallosa zuhant rájuk. Az univerzum egyöntetűen összefogott ellenük. Miért? Maxbe belehasított, hogy a világegyetemnek jobb célpontot kéne találnia. Elég sok pszichopata és csavargó van mindenfelé, nem? Miért egypár gyerekre kell pikkelni? Az univerzum
néha igazán seggfej tud lenni. – Mi van a vészhelyzeti marmonkannával? – kérdezte Newton. – Az őrsparancsnok a pincében tartotta. A lépcsők nyögtek, ahogy lementek a pincébe. Fénysugarak sütöttek át a faház padlójának repedésein. A helyiség kísértetiesen tiszta volt: sehol egy pókháló vagy egy betegesen szürke gomba, amiket korábban Max kiszúrt a sarkokban. Istenem, Kent biztosan megette őket, gondolta iszonyodva. Max felemelte a marmonkannát. A kanna örvendetesen nehéz volt. – Legalább egy gallon van benne! – lelkendezett. Talán a világegyetem végső soron mégsem akkora seggfej. De az hétszentség, hogy ádázul meg kellett küzdeni nála mindenért. Ezt alátámasztandó: mikor visszatértek a csónakhoz, a gyújtógyertyák eltűntek. A rózsaszín pettyes szikla teljesen csupasz volt, leszámítva a két nedves pontot, ahol a gyertyák voltak. Newton konkrétan elnevette magát – a hitetlenkedés fojtogató kacajával. – Itt voltak – mondta erőltetett mosollyal az arcán, miközben rázta a fejét. – Nem, nem, itt vannak valahol, biztos vagyok benne. Hol a francban lennének máshol? A fiúk begázoltak a fagyos tajtékba, és kétségbeesetten tapogatóztak a sziklák körül. Talán egy nagy hullám felcsapott a partra, és behúzta őket az óceánba. De ez nem történhetett meg – a sziklák olyan szárazak voltak, mint egy sós keksz. A bokájuk először rózsaszínre, majd kékre váltott. Max kicsörtetett a vízből. – Most viccelsz? Hol a faszban vannak, Newt? – Honnan tudjam? Itt hagytam őket. – El kellett volna tenned a zsebedbe. – Szóval az én hibám? Ez most komoly? Szerinted mi történt? Kiugrott egy halacska, és lenyelte őket? Elszállt velük egy madár? – Oké, mi van, ha egy madár tényleg felkapta őket? Mondjuk egy pelikán, mint azok, amik ott a Barker kikötő bójáin ülnek. Az apám szerint üdítősdobozokat is lenyelnek. – Úristen. Ne legyél már ennyire hülye! – Newton felsőbbséges hangot ütött meg – mintha egy első osztályoshoz beszélne, aki most jelentette ki, hogy a fogtündér létezik. – A pelikánok part menti madarak.
– És akkor szerinted ez az egész itt mi, Newt? – Max kitárta a karját. – Ez egy part. Vagy lehet, hogy csak egy nagy dagadt barom vagy? – A pelikánok kontinensen élő parti madarak. Ez egy szíííígeeet. A kontinensen élő, parti madarak nem repülnek át egy szíííígeeetre. Ezt érted? Vagy rajzoljak neked egy térképet…? Max két lépést tett előre, majd mellkasba lökte Newtont, aki kemény puffanással landolt a földön. Max arra számított, hogy ott is marad, ahogy szokott – de ehelyett Newton kilőtt a sziklákról, és vállal egyenesen beleütközött Max gyomrába, minden levegőt kiszorítva a fiúból. Egymást csapkodva átbukfenceztek a parton. Az ütéseik nem csattantak nagyot, ellenben kegyetlen szándékkal gyepálták egymást. Newton ökle Max orrába csapódott, a koccanás erejétől Max koponyája úgy zúgott, mint egy templomi harang. Max vicsorogva odagurult, és belekönyökölt Newton álla alá. Ijesztően világos vér fröccsent a reggeli napfényes égbe. Eltávolodtak egymástól, és nehezen kapkodták a levegőt. Max orra szétnyomott bogyóvá változott. Vérmocsok borította az arcát. A hasán lévő seb ismét szétnyílt. Newton álláról csöpögött a vér. Óvatosan méregették egymást, próbálták belőni, vajon vége van-e a verekedésnek, vagy ez csak egy félidős szünet, mielőtt az erőszak új erőre kap. – Végeztünk? – morogta Max. – Aha, végeztünk – felelte szemlesütve Newton. Csöndben ültek, amíg kiégett a szervezetükből az adrenalin. Végül tompa megkönnyebbülést éreztek. Olyan volt, mintha kiengednék a szelepet egy gőznyomásmérőn: könnyebben lélegeztek, és világosabban tudtak gondolkozni. Max Newton felé nyújtotta a kezét. Newton megfogta. Max felhúzta a fiút. – Ez nagy idő- és energiapazarlás volt – állapította meg Newton. – Igen. – Nem tudom, miért csinálják ezt a fiúk. Szarul érzem magam. Véríz van a fogaim között. – Bocsánat. Newton vállat vont. – Én is benne voltam – mondta félszeg mosollyal. – Fogadok, hogy ezt nem láttad előre, mi? MTAM! – Mi? – Semmi. Rendben van az orrod?
Max megfogta az orra hegyét, és óvatosan megrázogatta. – Fáj, de nem hiszem, hogy eltört. Elnéztek az óceán felé. – Shelley volt – mondta Max. – Igen – bólintott komoran Newton. – Ugyanerre gondoltam. – Szerinted behajította a gyújtógyertyákat a vízbe? – Nem hiszem. – Akkor azt hiszed, magával vitte őket? – Ahh-haa. – És szerinted azt akarja, hogy megtaláljuk? – Ahh-haa. Bújócskázik. Kapd el fiú, kapd el! Max sóhajtott. Körülbelül százévesnek érezte magát. – Adj, király, katonát… add az őrült seggfej Shelley-t! – Aki bújt, aki nem, mehet! – Gyere! – intett Max. – Meg kell találnunk.
43 Röviddel dél után indultak Shelley keresésére. – Tavaly megkaptam az állat-nyomkeresői jelvényt – mesélte Newton, hogy oldja a feszültséget. – De tudod, embernyomkeresői kitüntetéseket nem osztogatnak. Elhatározták, hogy a fő csapás körül kezdik a keresést. Shelley nem mehetett túl messzire. Mielőtt elindultak, megették az utolsó adag bogyót, amiket Efinek tettek félre. Keserűek voltak, de szükségük volt az energiára. Newton bepakolta a terepnaplóját a hátizsákjába a sziget térképével, valamennyi kötéllel és egy elemlámpával együtt. Max letört egy szilfaágat. Vastag volt, és hosszú, mint egy felmosórúd. Az egyik végét tűhegyesre fente. – Nem akarom, hogy a közelünkbe jöjjön, Newt. – Máskülönben hogy szerezzük meg tőle a gyertyákat? – Talán rávehetjük, hogy lökje oda nekünk. – Gondolod? – Newt kétkedőn ingatta a fejét. – Nem hiszed, hogy lenyelte őket, ugye?
Ezzel a nem túl reményteli végszóval útnak indultak. A nap bizonytalanul derengett a hamuszürke felhők mögött. A hőmérséklet jócskán csökkent. A napfény máris eltűnni látszott. Minden porcikájukban fáradtak voltak még azelőtt, hogy nekivágtak volna a meredek, hajtűkanyaros útnak. – Tudod, láttam tegnap este – jegyezte meg Newton – Shelt. Odajött, mikor aludtál. – Várj, mi van? Miért? – Max önkéntelenül megborzongott. – Mit csinált? – Csak ott kuporgott. Így figyelt, tudod. Ahogy Shelley szokott. – És csináltál valamit? Newton megrázta a fejét. – Csak a szemébe néztem. Őszintén, azt hiszem, nem lenne olyan rossz dolog, ha meghalna a vadonban. Tudom, hogy szörnyű, de… Newton állta Max tekintetét, miközben kimondta ezt. Max pislogott – az utóbbi pár napban nem először – attól a sziklaszilárd határozottságtól, ami Newtonból áradt. Váratlan volt ez olyasvalakitől, aki általában elzúgott, és rengve lógott ki a puha pocija a feszülős pólókból. Ha valaki megkérdezte volna Maxtől, vajon ki maradna még mindig életben mindezek után, Kentet vagy Efit mondta volna. De Newtonban megvolt ez a túlélő szemlélet. Nem a megszerzett jelvényekről szólt, vagy a tényről, hogy ő tudott a legjobban tüzet rakni. Newtonnak belső tartalékai voltak, amikkel a többi fiú egyszerűen nem rendelkezett – még maga Max sem. Ha egész életében szekálnak valakit, az bizonyára elég kemény kérget növeszt magára. – Nem úgy értem, hogy bántanunk kéne – tette hozzá Newton. – Mikor visszatérünk a főszigetre, el kell mondanunk a rendőrségnek, hogy még mindig itt van betegen, és talán ők tudnak vele csinálni valamit. – Tudom. – Csak azt mondom, hogy ha nem érnek ide időben… – Ne beszéljünk erről, oké, Newt? – Akkor miről beszéljünk? – Nem tudom. Talán kajáról? Newton elvigyorodott. – Jó. Az összes kedvencüket felsorolták. A Frieda falatozójából a barackos kosárkát, amit mindig egy gombóc éppen csak olvadó vaníliás
jégkrémmel szolgáltak fel. Az omlós steakszeleteket, melyeket Max apja sütött az éves barbecue-partin; öt centi vastag és gazdag, olvadós zsírréteg márványkoronája fedi. Sammy pizzázójának a pitéi Tignishben – plusz öt dolcsit kellett fizetni, hogy kiszállítsák North Pointra, de annyira megérte aztán, mikor az ember átvágott az egyik kissé rágós szeleten, csípős pepperóni- és mozzarellasajt-feltéttel. – Ú, ú, ú! – kiáltotta izgatottan Newton. – A cannolo tésztarolád Stella pékségében. A legjobb. – A magasba emelte a kezét, jelezvén, hogy részéről ez a végszó: mintha egy kőkemény nézeteltérés dőlt volna el ezzel a vitán felül álló ténnyel. – Kívül ropogós, tele édes sajttal és csokiszirmokkal a belsejében. Kettétörnek a szádban, és az a töltelék egyszerűen… – a nyelve kikandikált a szájából – …szétömlik. Konkrétan szétömlik az ízlelőbimbóidon. Most egy ültő helyemben kábé egymilliót meg tudnék belőle enni. Max előregörnyedt, és a hasát markolászta. Kissé megszédítette Newton rapszódiája. – A francba. Talán valami másról kéne beszélnünk. Találtak egy bűzösborzodút – a szaga alapján üres volt –, és valamit, ami akár egy róka nyoma is lehetett, de Shelley-nek híre-hamva se volt. Megvitatták, hogy elbújt-e, vagy bujkál-e egyáltalán. – Lehet, hogy követ minket – vetette fel Max, és ennek eshetőségétől mind a ketten iszonyatosan lúdbőrössé váltak. – Az orrunk után kéne mennünk – tanácsolta Newton –, mint Sam, a tukán abban a reklámban, tudod, aki mindig kiszagolta az édességet. Az idegen és Riggs őrsparancsnok, még Kent is – mind elkezdtek ilyen édesen bűzleni, nem? Olyan émelyítően édesen. Max bólintott. – Aha, ez a megrohadt-fajta, nem? Mintha valaki hányt volna, miután megevett két pálca vattacukrot a vidámparkban, és felült a Cipzárra. – Asszem, igen, olyan. Szóval, ha ezt érezzük… – Akkor tudjuk, hogy Shelley közel van. Oké. A nap lejjebb kúszott nyugati oltárán. Alkonyi fény gyűlt a horizonton éjsötét csíkokban. A fiúk összehúzták a vállukat a felélénkült szélben. Newton nevetve Maxhez fordult: – Tudod, az anyám meg fog ölni, miután ennek az egésznek vége lesz. Max imádta, hogy Newton még mindig így tudott gondolkozni – hogy még mindig látta azt az időt, mikor ennek vége lesz. Mikor otthon lesznek,
biztonságban. – Miért, Newt? Miért tenné? – Az egészért. Hogy belekeveredtem. – Semmi sem a te hibád, ami itt történt, Newt. Ez csak pár rettenetes dolog, ami megtörtént. – Tudom, tudom. De az anyám néha egyszerűen ilyen. Túl sokat aggódik, tudod? Beleőrül. Emlékszel arra a lisztbabafeladatra, amit technika- és életvitelórára csináltunk? Persze hogy emlékezett rá. A tanáruk mindannyiuknak adott egy zsákocska lisztet, amire úgy kellett vigyázniuk, mint egy kisbabára. Néhány diák nem vette komolyan. Efi elhajította az ő lisztbabáját az iskolai szertár mögött, és kurjongatott, mikor az becsapódott az ugróiskolapályán. Kent az egészet körbeszigszalagozta, hogy ne szakadjon ki. A tanáruk igen helytelenítette az eljárást. Nem szigszalagoznál be egy igazi babát, ugye? – kérdezte Kenttől. Biztos benneeeee? – kérdezett vissza sanda mosollyal Kent, amivel bezsebelte az osztály cinkos kuncogását. – Én tényleg próbáltam jó gondját viselni annak a lisztnek – mondta Newton. – Arcot rajzoltam a zsákra meg minden. De az van, hogy izzad a tenyerem. Ez egy tünet. A hónaljam és a talpam is izzad. Nem tudok vele mit csinálni. Mindig, mikor hozzáértem, nedves lett a zsák. Elkezdett szétesni. Mondtam magamnak, hogy ne babráld, de mégsem tudtam megállni. Folyton hozzáértem, hogy megbizonyosodjak róla, ott van, és semmi baja. Egy kicsit meghasadt, és aztán megint egy kicsit, amíg végül teljesen szétnyílt. A lisztbabám… hát, meghalt. Azt hiszem, megöltem. – Csak egy zsák hülye liszt volt, Newt. Newton olyan arccal nézett rá, ami azt mondta: Nem érted, ember. – Csak azt mondom, hogy néha minél jobban törődsz valamivel, annál több kárt okozol. Nem szándékosan, persze. Végül elkezded bántani a dolgokat, amiket szeretsz, csak mert annyira nagyon próbálkozol. Néha ezt csinálja velem az anyám. Biztonságban akar tudni, és a végén, fura módon, sérülök emiatt. De megértem, tudod? A legnehezebb dolog lehet a világon törődni valakivel. Biztosítani, hogy ne érje baj. Az ég csontig hatolóan mély seb színében játszott, mikor Maxet először megcsapta az élesen édes bűz. – Érzed ezt? – suttogta Max. Newton bólintott.
– Honnan jön? Felszegték az orrukat, és egyre közelebb óvakodtak a szag lehetséges eredőjéhez: egy agyaggal szórt domboldalba vájt barlang felé vitte őket az orruk. Hallótávolságon kívülre mentek, hogy kidolgozzák a tervet. – Kiabáljunk le neki? – tanakodott Max. – Talán alszik. Miért ébresztenénk fel? Csak csenjük el tőle a gyertyákat. – Ki a zsebéből? – Ha ott tartja őket, akkor igen, ezt kell tennünk. – Oké, rendben – Max vett pár szapora levegőt. – De mi van, ha ébren van? És ha visszatámad? – Azt kérded, bántsuk-e? – Nem tudom. Asszem. Úgy értem, te már beverted egyszer a fejét, szóval… Newton az ajkába harapott. – Reménykedjünk abban, hogy alszik. Kő, papír, olló, hogy ki megy be először? Newton keze ökölbe szorulva landolt. Maxé kiterítve. A papír befedte a követ. – Felejtsd el! – legyintett Max. – Lemegyünk egymás mellett. Newton megrázta a fejét. – Túl keskenynek tűnik, és amúgy is, ami fair, az fair.
44 Az üreg alja közvetlenül a barlang szája után süllyedni kezdett, és a fiúk a sötétségbe merültek. Ragadós, alvadt sötétség, ami úgy telepedett a bőrükre, mint az olaj. Mintha a csapok és pálcikák a szemükben egyszerre csak egy kattanásával lekapcsolódtak volna: klikk! Newton ment elöl, két kezében szorongatva a Max által készített, durva faragású lándzsát. Arra gondolt, hogy bizonyára ez az a feketeség, ami az óceánfenéken lehet – a koromsötétség, amiben világtalan lények portyáztak, amiknek a bőre olyan fakó és zselés, hogy látni engedi a testük belső működését. Rémálomtestű dolgok, melyeket, ha napfényben látna az
ember, biztosan felsikoltana a borzalomtól: csenevész szárakon dudorodó vak szemek, akkora gumis szájak, amik keresztbe le tudnának nyelni egy terepjárót, bennük vékony, tűszerű fogsorral. Az ilyen lények csak a mélyben élik túl: a testük nem tudott védekezni a nap ellen – a bőrük megsülne, és péppé esne szét még azelőtt, hogy elérnék a felszínt. De megtanultak alkalmazkodni a vakságukhoz. Lökdösődtek, és beleütköztek a többi, fénysáv alatt élő lénybe, időnként támadásba lendültek a tüskéikkel, a tapadókorongjaikkal vagy a fogaikkal. MTAM? – kérdezte magától Newton. A válasz gyorsan érkezett: Alex Markson úgy félne, hogy teleszarná a gatyáját. Bárki a világon úgy félne, hogy teleszarná a gatyáját. A fiúk szinkronban vették a levegőt, lélegzetük forrónak érződött. Bakancsaik nyomán apró földcsuszamlások indultak meg, és leiramodtak az üreg lejtőjén. Valahol lent víz csorgott a sziklákon – egy óceán után kutató csermely. A levegő nehéz volt a romlás édes bűzétől. Max marka szorosan feszült Newton elemlámpáján. Még nem kapcsolta fel. Newton mondja majd, mikor. A sötétség a szemgolyójának nyomult. Kitartó félelem lüktetett mögötte: szörnyű nyomásként tömörült a szeme mélyén. Ahogy a sötétség kívülről, úgy a félelem belülről nyomta, Max rettegett, hogy a szeme szét fog robbanni, mint egy satuba fogott szőlőszem. Ez volt a legnyilvánvalóbb bizonyíték, hogy valami iszonyatosan nincs rendben Shelley-vel: egyetlen épeszű ember sem akarna elbújni itt lent. Kinyújtott karokkal learaszoltak a lejtőn, hogy ne fussanak bele arccal a sziklákba. A barlangüreg fala nyálkás volt valami nyúlós anyagtól: talán alga? Max apró albínó rákokat képzelt maga elé, amint a ragacsos trutyiban rohangálnak, az ollóik ták-ták-tákk hangokkal nyílnak és zárulnak. Látta maga előtt, amint milliónyi rák csattogó esernyővé válik a fejük fölött. Az arca hozzáért a nyálkás szikla széléhez: olyan érzés volt, mint egy óriási, érdes nyelv. Apróbb csodával ért fel, hogy nem kiáltott fel félelmében. Teljesen elveszejtette őket a sötétség. Semmi nem tudott horgonyt vetni benne: még a lélegzetük sem, ami, úgy tűnt, csak azért száll el, hogy beleütközzön valami láthatatlan akadályba, és visszapattanjon rájuk. Egy ember egyszerűen már attól megőrülhetne, mennyire felemészti ez a sötétség: bemászik a szájába és a fülébe, fel az orrán, majd át a szemei mögé; minden porcikájába behatol, amíg eggyé nem válik vele.
A fiúk egyre mélyebbre hatoltak a néma barlangban… és ekkor meghallották. Azt a borzalmas zajt, ami csupán Isten a megmondhatója, miből jött. Shelley hallotta, hogy jönnek. A hallása nagyon éles volt. Ó igen. Bizony, nagyon éles. Még nem látta a fiúkat. A fiúkat, akik jöttek begyűjteni a kis nyereményüket. A buta kis fiúk, akik vissza akartak térni a buta otthonukba, a buta életükhöz. Nem látta őket – de hamarosan érezni fogja őket. EGYÉL, EGYÉL, EGYÉL… Ó igen. Shelley enni fog. Először a dagadtat, aztán a vékonyat. Kieszi a szemüket, hogy ne lássanak. Megeszi a lábukat, hogy ne futhassanak el. Maga lesz a paradicsom. Egy csodálatos, új világ. Mindenki annyival boldogabb lesz itt lent. Szükséges némi kiigazítás, természetesen. De hasznosak lehetnek. Belőlük is lehet apa. Igen, mindannyian apák lehetnek. Micsoda pompás ötlet. A hangoktól Newton szíve összeszorult. Kézzelfoghatóan érezte, ahogy fájdalmas szorításban összenyomódik. Nyújtott, cseppfolyós hangok: slllllrp… slllllrp… sllllrp… – Lámpát! – mondta Newton. A szó úgy préselődött ki belőle, mint egy összetömörített hangrög. Max felkapcsolta. Ragyogó fehérség töltötte be a barlangvájatot. Slllllrp… slllllrp… sllllrp… A fiúk arca elefántcsontfehér volt: mintha a félelem lecsapolta volna az összes vért a bőrük alól. A karjuk és a nyakuk végig libabőrös volt. A nyirkos szikla annyira körbezárta az édes bűzt, hogy a fiúk megszédültek tőle. Egy aprócska csarnokban álltak. A szikla egyik üreges mélyedésében. – Ott – mutatott előre Newton. A gyújtógyertyák ott hevertek egy sekély, sós vizű pocsolyában az üreg közepén. Lehetséges, hogy ennyire egyszerű lenne? Max tüzetesen szemügyre vette a pocsolyát, lát-e benne fehér tekergést. Tiszta volt. Elindult felé, megfogta a gyújtógyertyákat, és reményteljes mosollyal Newton felé fordult.
A kezében szorongatott elemlámpa fénye a másik fiú mögötti sziklára esett. Elkapott egy alattomos, ránduló mozdulatot Newton derekától balra. A gyújtógyertyák kicsúsztak megbénult kezéből. Newton összeráncolta a homlokát, amint Max keze felemelkedett, és egyik reszkető ujjával rámutatott a mögötte lévő pontra. Hirtelen megpördült a tengelye körül, megbotlott, és iszonyodva nézte, ami előmászott. Az a dolog, ami egyszer hajdanán még Shelley Longpre néven élt a világban, most kibontakozott a szikla egy sötét kelyhéből. Pókként mászott ki búvóhelyéről, és olyan látványos kecsességgel csavarta ki hosszú, holtsápadt végtagjait, mint egy kígyóember. – Eeeeessssssszzasssssssszzzz… – selypítette sziszegve, mint egy támadásra készülő, delejesen tekergőző vipera. – SsssssszzzeeeeeEEEEesssszasssszz… Hosszan elnyúló testéhez nagy pókhas tartozott. Meztelen volt és áttetsző, a testét végig kígyózó kék erek hálózata fonta be. A karja és a lába nem volt több mint egy vékony bőrhüvelybe csomagolt csontszár. A rettegés csapdájába esve Max azon kapta magát, hogy a múlt karácsonyra gondol. A szülei vettek neki egy harsonát. Becsomagolták, és odatették a fa alá. Persze Max tudta, mi az: a csillogó papírba csomagolt harsona tulajdonképpen pontosan ugyanúgy nézett ki, mint egy be nem csomagolt harsona. Így néztek ki a lény lábai: mintha csontokat csomagoltak volna bőrszínű karácsonyi csomagolópapírba. – eeeeeeEEEEEEsssssSSSZaaaaasssz… A hangja olyan volt, mint egy magányos remete visítása. Négykézláb lopakodott feléjük förtelmes vidámsággal, förtelmes éhséggel, förtelmes kívánással. A bal szeme teljesen fehér volt: valami kiszívta a pigmentet a szemgolyóból, ahogy egy kisgyerek kiszívja a piros szirupot a töltött nyalókából. A jobb szeme összeaszalódott borsszemmé száradt; fehér cérnák nyalogatták és csapkodták a széles, nyers szemgödröt suhogó vuisss hanggal, mint mikor a szél végigfúj egy gazda búzaültetvényén. Meztelenségében Max észrevette, ahogy a gyomra obszcénul lóg lefelé. A strandlabda méretű gömb rezgő, várakozó tömegével himbálózott a lábai között. A bordái szörnyujjakként meredeztek előre. Hatalmas bőrcsomók voltak végig a vállain, melyekből sűrű mocsok szivárgott, a
csípőjét végig fekélyes kelések csipkézték. Max fejében, mint a sportmérkőzések lassításai, pár nappal korábbi képek sorjáztak – nemrégen ez a dolog egy fiú volt, nem sokkal másabb, mint ő maga. Sllllrppp… sllllrppp… Az ajka úgy lógott le, mint egy öreg lóé. Egy foga sem maradt; az ínye fehéres rongycafatként csüngött a szájában, mint egy tökben a szárbél. Hihetetlenül hosszú ujjaival Newton felé kapott. Az ujjbegyéről végig lerágta a bőrt. A hang elvesztette a sziszegősségét, ahogy tébolyult rikoltássá emelkedett. – Íííííííííí! Kábultságából kizökkenve Newton lesújtott a dárdával. A lény arca közepébe döfött, akinek bőre fátyolos roncsokká szakadt szét. Nyomorultul visítva rákként eliramodott a barlang szélénél, a sziklákon vonszolva a beleit. A hasán szétterülő bőr megfeszült, és hajszálvékony csíkokban kirepedezett. Maxet elborzasztotta az eshetőség, hogy esetleg szétrobban. Mégis, mi az isten haragja ömlene ki belőle? – Futás! – üvöltötte Maxnek Newton. Max hátát a falnak támasztva megpördült. A Shelley-dolog bütykös gyökeret formázó nyelve kilőtt a szájából. Max eltűnődött, vajon az illatát próbálja-e megízlelni, ahogy a kígyók teszik. Vérfagyasztó sebességgel és vadállatiassággal Max felé iramodott. Egy másodpercre megpillantotta a hátát. Valami körbetekeredett a gerincén, mint egy elektromos vezeték. Az egyik csontos karma bilincsbe zárta a bokáját, és Max húgyhólyagja nem bírta tovább. Meleg nedvesség csurgott le a lábán. Úgy látszott, a Shelley-dolog is megérezte – felnézett alabástrom szemével, szörtyögött és nyöszörgött a vádlijánál. Max sikoltva elrúgta magától. Az elemlámpa kiesett a kezéből, és lustán forgott a földön. Max megragadta Newton karját, és magával húzta az üreg szája felé. Az agya hisztérikusan skandálta: nemsokára lezárul ez az iszonyat… Az elemlámpa megállt a pörgésben. A fénye rávilágított Newton őrülten hátráló lábára – majd a Shelley-dolog kilőtt a sötétségből, olyan magas hangon visítva, mint egy malac, ami épp most bukkant szarvasgombára, és rákapott Newton jobb lábára. – Engedj el! – sikoltotta. – Szállj le rólam! Továbbra is visított, és mászott felfelé Newton testén. Newton érezte a lény gigantikus hasának meleg súlyát a saját combjai közé szorulva. A
szortyogó hangokon túl tekergőzés hangjai is megcsapták a fülét – melyek a dolog nyirkos szájának fekete lyukából jöttek. – Jaj istenem Max, ez meg fog… A Shelley-dolog gyomra nedves, reccsenő hanggal szétszakadt. Newton combján és ágyékán végigzúdult az összeaszalódott szervek és apróra töpörödött belek húslevese, a vonagló, apró lények elmondhatatlan sokasága. Newton halálra vált undorral sikoltott, ahogy a Shelley-dolog arca túlvilági nyugalomban elernyedt. Newton kiszabadította magát, és átvetette a sarkát a csúszós sziklán. A Shelley-dolog arccal előre a barlang aljának esett. Visszataszító reccsenéssel ért földet, amitől az összes megkínzott csont szétesett az arcában.
Stonewall Brewer a Szövetségi Nyomozó Hatóságnak eskü alatt tett vallomásából a Falstaff-szigeten történt események kapcsán: – Brewer admirális, szeretném a Tim Riggsszel és az öt fiúval szemben alkalmazott módszereiről kérdezni, akik a Falstaffszigeten tartózkodtak, mikor Tom Padgett megérkezett. – Ki vele! – Szeretném tudni, hogy miért nem próbált kapcsolatba lépni Mr. Riggsszel az elzárás egész időtartama alatt. Vagy hogy az ő halála után, miért nem lépett kapcsolatba a fiúkkal. – Miért kellett volna? – Hogy elmondja nekik, mi történik. Hogy tudassa velük, ha mást nem is, hogy a szüleiket erővel tartották távol tőlük, nem pedig szándékosan hagyták őket ott. – Ezt a lehetőséget alapos megvitatás után elvetettük. Úgy éreztük – úgy éreztem –, hogy a leghelyesebb a „nézzük, de ne érjünk hozzá” stratégiát alkalmazni. – Ledobhattak volna egy segélycsomagot. Ételt és orvosságot. Vagy pár sort a szüleiktől. Az nem lett volna „hozzáérés”, ahogy ön fogalmazott, igaz? – Ha megnézi a mai beszélgetésünkön rögzített anyagot, akkor
visszatekerhet arra a sorra, mikor azt mondom: Semmi nem megy be, semmi nem jön ki. – De ez információra is vonatkozik, admirális? Egy vírus nem tud információval terjedni. – De a hisztéria igen. A tudás nem mindig hatalom. Az információ ugyanolyan könnyen tud sérülést okozni, mint a tudatlanság. Tegyük fel, hogy elmondjuk azoknak a fiúknak, mivel állnak szemben, rendben? Elképzelhető, hogy mind – elnézést a szóhasználatért – totálisan megzakkantak volna. – Nem ért egyet abban, admirális, hogy az eseményekkel kapcsolatos jelenlegi bizonyítékaink birtokában levonhatjuk a következtetést, hogy néhány fiú ennek ellenére is megzakkant? – Utólag könnyű okosnak lenni. Igen, egyetértek. Figyeljen, az ilyen meghallgatásokat az olyan emberek miatt tartják, mint én. – A vizsgálat előmenetele érdekében, kérem, ismertesse velünk, milyen egy „olyan ember, mint ön”, admirális! – Az olyan emberekről beszélek, akik meghúznak egy vonalat, és tartják magukat hozzá. Egyesek azt gondolják, hogy ettől az olyan emberek, mint én, hajlíthatatlanná válnak. Keménnyé. A legrosszabb esetben embertelenné. Igaz, hogy a döntések, amiket olyan emberek hoznak, mint én, külső szemszögből nézve embertelenek lehetnek. Az emberek örökké megkérdőjelezik a magamfajtát. Miért kellett azoknak az embereknek meghalnia? Annak a negyvennégynek az SARS-járványban? Azoknak a gyerekeknek a szigeten? Ez rendben is van így, mindezt elfogadom – úgy értem, a megkérdőjelezést, nem a tényt, hogy minden járványban számolni kell a lehetséges elhalálozással. Mind célom, mind pedig reményem, hogy egy-egy ilyen eset egyetlen halálos áldozatot se követeljen. De a helyzet az, hogy ha a magamfajta emberek nem hoznák meg ezeket a döntéseket, a következmények egészen mások is lehetnek. Ahelyett, hogy azt kérdeznék, miért kellett annak a negyvennégynek meghalnia, azt kérdik, miért halt meg az az ötmillió. Miért kellett az egész keleti partnak elpusztulnia? Ekkor már senkinek sem jár ki az a luxus, hogy bíróság elé állítsák. Ekkor mindenki csak veszettül próbál nem megbetegedni. – Tehát azt állítja…
– Azt állítom, hogy a hozzám hasonló emberek határozott döntéseit, mindig meg lehet utólag kérdőjelezni, mindig lehet visszamenőleg találgatni. Mivel mi találgatunk elsőként. És néha ebből áll az egész: találgatásból. Nem tudjuk, mennyire súlyosbodhat. Felmérjük a kockázatot, megállapítjuk, mennyi lehet a járulékos veszteség, megpróbáljuk a lehető leginkább minimálisra csökkenteni, ezután tartani magunkat ehhez az irányhoz. Nem azt mondom, hogy nem lesz tőle néhány álmatlan éjszakája az embernek. De ezt kell tenni. – Admirális, szeretnék eltérni a tárgytól. – Ez a maga műsora. Ön vezet a táncban. – Csodás. Nos, admirális, tudott ön dr. Clive Edgertonról és a módosított galandféreggel folytatott kísérleteiről? – Mindezek előtt? Nem. – Kérem, emlékeztessen: ön is ott volt a Biztonsági Testület ülésein a Fertőző Betegségek és Járványtani Kongresszusok alkalmával? – Igen, mivel kötelességem részt venni rajta. – Ezért igen furcsának találom, hogy… – Igen? – Furcsának találom, hogy nem hallott dr. Edgertonról. Azért mondom, mert a testület előtt – a testület előtt, melynek ön is a tagja – nagyon is ismert dr. Edgerton. Két évvel ezelőtt felbukkant a neve jó néhány másik doktoréval egyetemben. A testület véleménye szerint, ezeknek az orvosoknak a munkáját jóval mélyrehatóbb és szigorúbb ellenőrzés alá kellene vonni, mivel a kutatásaik igen nagy kockázatot jelenthetnek. – Nem megyek el minden találkozóra. – De elküldik önnek az összesítőt? – Igen. Olyan alaposan végigolvasom őket, amennyire tudom, de sűrű az időbeosztásom. – Admirális, mit gondol a módosított féreg hatékonyságáról a hadviselés tekintetében? – Úgy vélem, rettenetes. Ez egy rettenetes kérdés. – Igen, attól félek, az, de fel kell tennem ilyen kérdéseket is. Azt mondja, rettenetes. – Úgy van.
– Nem ezt kérdeztem, admirális. – Úgy sejtem, hatékonyan működhet fegyverként. Bizonyos nagyon gondosan előírt feltételek mellett. – Mint például egy szigeten? – Hogy hívják? – [név cenzúrázva] – Nos, [név cenzúrázva], ha arra utal, hogy fogtam magam, és valahogy kihasználtam ezeket a gyerekeket – mint miket? Tesztalanyokat? Ha ezt sugallja… – Admirális, ismerősen cseng a Claude Lafleur név? – Nem. Miért kéne ismernem? – Claude Lafleur másodosztályú altiszt, az ön egyik embere volt. – Az egész tengerészet az én emberem. – Claude Lafleur másodosztályú altiszt ugyanazon a bázison állomásozott, ahonnan ön adta az utasításait. Lafleur lánya gyakran vigyázott az ön gyermekeire. Azt mondja, nem ismeri Claude Lafleurt? – Így van. – Mielőtt belépett a haditengerészethez, Claude Lafleur lakatos volt. – Felpörgetné egy kicsit? – Ahogy már helyesen megállapította az imént, ez az én műsorom, admirális. Én választom meg a tempót is. Rövid idővel ezelőtt Claude Lafleur négynapos kimenőt kapott, felső utasításra. A kimenője egy nappal azelőtt kezdődött, hogy Tom Padgett elszökött dr. Edgerton intézetéből. – Igen. És? – Tisztában van vele, hogy ön aláírta Claude Lafleur eltávozási papírjait, admirális? – Rengeteg eltávozási papírt írok alá. A fél napomat papírok aláírásával töltöm. – Tisztában van vele, admirális, hogy Claude Lafleur ujjlenyomatait megtalálták dr. Edgerton laboratóriumának hátsó kijáratán? – Valaki mással kell erről beszélnie. – Tisztában van vele, hogy jelen pillanatban Claude Lafleur
őrizetben van nálunk? Valamint azzal vajon tisztában van, hogy Lafleurnek van néhány igen terhelő mondanivalója? – Erről a feletteseimmel kell beszélnie. – Admirális, kik az ön felettesei? [Tanú nem válaszol] – Azt mondja, hogy még az admirálisok is kapnak parancsokat valakitől? [Tanú nem válaszol] – Admirális, szeretnék visszatérni egy kifejezéshez, amit az imént használt. Rettenetes. Talán egyetért velem, Brewer admirális, hogy rettenetes dolog lenne szándékosan kiszabadítani egy fertőzést. És ha Tom Padgett lenne ez a fertőzés, admirális, akkor nem hangzana logikusan, hogy Falstaff szigetére úgy tekinthetünk, mint egy óriási Petri-csészére? A benne lezajlott tragédia pedig nem volna több, mint egy törvénytelen kísérlet – gyerekeken? [Tanú nem válaszol] – Nem lenne teljességgel rettenetes, admirális? Nem ez lenne a valaha elképzelhető legembertelenebb tett? [Tanú nem válaszol]
45 Beköszöntött az éj, mikor a fiúk kibotorkáltak a barlangból. Az ezüstös holdfényben Newton látta, hogy deréktól lefelé alvadékban ázik. Szédítő hullámban tört rá a kétségbeesett undor. Mikor Max egy maréknyi falevéllel felé közeledett – mindent összeszedett, amit talált, hogy Newton letisztíthassa magát –, Newton feltartotta a kezét. – Ne gyere közelebb! Túl késő – mindenhol ott vannak rajtam. Érezte őket a nadrágja belsejében, ahogy különös hévvel piszkálják a bőrét. Ott tekeregtek a szőrökben, amik csak most kezdtek sarjadni a lágyékán. – Mit csináljunk? – kérdezte Max.
– Menjünk vissza a táborba! Lemosom magam az óceánban. Nézzük meg, hogy az segít-e! Elemlámpa nélkül vágtak át az erdőn. Ijesztő zajok reppentek fel a magas fák ágai közt: huhogás és dulakodás és őrült kotkodácsolás, ami egyre magasabb és magasabb volt, míg egyszerre csak kitartó zümmögéssé halkult, mint egy esőtározóban csapdába esett, óriási kolibri. Akármi is csapta ezt a zajt, semmivel sem lehetett rosszabb, mint a Shelley-dolog ott a barlangban. Mikor visszaértek, Max tüzet rakott a faház tetejéről lefújt zsindelyekből. Newton lement a vízhez megmosakodni. Max éppen hogy ki tudta venni a sziluettjét a holdvilágos parton. A fiú keresztbe tett lábbal ült a tajtékban, és csak dörzsölte, és dörzsölte magát. Mikor visszatért, csak az alsónadrágja volt rajta, ami nedvesen lógott a csípőjéről. Volt valami legyőzöttség leszegett vállában, ami halálra rémisztette Maxet. – Éhes vagyok, Max. – Én is éhes vagyok, Newt. – Azt hiszem, én éhesebb vagyok, mint te. Valahogy sikerült elaludniuk. Az éjszaka közepén Newton egyenesen felült. A belseje életre kelt, és forrongott. Addig harapta az ajkát, amíg vérezni nem kezdett. Egy órával később Max arra ébredt, hogy Newton a mérges szömörcés bozótosban hányt. A fiú az oldalára fordulva feküdt, és zihálva kapkodta a levegőt. – Bevettem a gombákat – nyögte. – És hatásosak. Newton egy hányástócsára mutatott. Nem volt több, mint egy sovány, folyékony, lilás folt a bogyóktól, amiket ettek. A tócsa tele volt tekergőző fehér cérnákkal. – Gondolom, az egyik szemétláda felúszott a… a pisilőmön. Rájött, hogy van erre egy jobb, egy tudományosabb szó, amit biztosan tudott valamikor, de túlságosan kimerült volt, hogy eszébe jusson. És egyébként is, a pisilő tökéletesen összefoglalta a dolgot. Pisil-ő. Newton magában kuncogott. Hah! Valamilyen oknál fogva roppant viccesnek találta. Pisilő. Oooooltáááári! MTAM? Ő is nevetne a pisilőn, mert ez a legviccesebb szó a világon! Talán már delirált. Vagy pedig ezeknek a gombáknak volt hallucinogén
hatása. Kitépett egy csomó mérges szömörcét, és végigdörzsölte a lábát. – Mit csinálsz? – nézett rá döbbenten Max. – Elterelem a figyelmem, hogy valami másra koncentráljak. Hülyére fogom vakarni magam. Newton megette a maradék gombát, és riasztó hevességgel megbetegedett tőle. Olyan erővel hányt, hogy a szem- és az orrcsatornái is megeredtek. Mire felkelt a nap, Newton mosott rongy kinézetéhez olyan gyötrő soványság társult, mintha a zsigereit kicsavarták volna, akár a nedves felmosórongyot. Együtt feküdtek a tűz mellett. Akármikor Max közelebb akart menni, Newton fáradtan elhessegette. – El fogod kapni – figyelmeztette. – Már nem érdekel. Melegség táncolt Newt szemében. – De érdekelnie kell. Ne legyél hülye! Érdekeljen! Max sebzetten elhúzódott, habár nem tudta igazán megmondani, mi bántotta meg. Valamivel később egy fekete helikopter cikázott át a képeslapszerűen tiszta égen. Lesüllyedt zakatoló forgólapátokkal, és tett egy kört körülöttük. Olyan közel jött, hogy Max látta a pilóta sisakrostélyán megcsillanó napfényt. – Segítsenek! – ordította, ahogy a rotorok minden szemetet felkaptak körülötte. – Beteg! Nem látják? Segítségre van szükségünk! A pilóta arca szenvtelen maradt. Max felkapott egy szikladarabkát, és elhajította – a kő szánalmas röppályát írt le. Még csak a közelébe se ment. A helikopter dél felé fordult, és elindult vissza, North Point felé. – Basszátok meg! – üvöltötte utána távozóban. – Menjetek, és basszátok meg magatokat! Ezután összeesett. A felnőtteknek azt kellene tenniük, amivel a gyerekek érdekeit leginkább szolgálják. Tudniuk kellett, mi történt. És mégis, makacsul nem csináltak semmit, csak lustán ácsorogtak. A felnőttek elégedetten nézték, ahogy meghalnak. – Vajon ki építette őket? – motyogta Newton. Max megtörölte a szemét. – Mit építettek?
– A férgeket. – Nem értem, miről beszélsz. – Úgy értem – magyarázta Newton –, túl tökéletesek. – Egyáltalán nem tűnnek tökéletesnek, Newt. Hanem kábé ezek a legrosszabb dolgok a világon. – Asszem, pont erre gondolok. Hogy talán tényleg ezek a legrosszabb dolgok a Földön. Amihez tökéletesnek kell lenniük, nem? Abban, amik, és amit csinálnak. A tökéletes gyilkosok. – Nem öltek meg senkit. Nem tudjuk, mi lett Kenttel. Newton szeme a horizontot pásztázta. – Remélem, még életben van. Tényleg, nagyon remélem. – Vissza is úszhatott. Max a palaszürke vizet nézte, és eltűnődött, vajon tényleg hiszi-e. – Ha bárki is képes rá, az Nagy Kent – bólintott rá Newton, ha csak Max kedvéért is. – Talán beszél a felnőttekkel. És végre eljönnek értünk. – Bármi megtörténhet. Dél körül Newton elpanaszolta Maxnek, hogy nehezen lát a bal szemével. – Tökre bolyhos a két oldalán – a nevetését csipkeszélű indákkal fonta át a hisztéria. – Mintha egy barack belsejéből nézném a világot, vagy ilyesmi. Max odahajolt, és megvizsgálta Newton szemét. – Egészségesnek tűnik. Newton megvakarta a mérges szömörce okozta lila foltokat a lábán. Egész reggel vakarózott. A bőr egyes helyeken kihasadt, és pontokban vérzett. – Igen? Oké, fuh… Jézus, de fáj! Vagy talán nem a szemem. Nem hiszem, hogy vannak idegek egy szemgolyóban. Talán inkább mögötte. Szerinted? Max közelebb térdelt. Egyre fokozódó rettegés növekedett a mellkasában. – Húzd szét a szemhéjadat az ujjaddal! Megnézem. – Oké – mondta szórakozottan Newton. – Aha. Jó ötlet. Max az egyik kezét a homlokához emelte, hogy beárnyékolja a saját szemét, és közelről rásandított. Csak véreres fehérség. – Semmi baja, Newt. Nem látok… – Elakadt a lélegzete. – Nem látok… – Mi? Mi az?
Semmi sem volt. Csak egy induri-pinduri fodor. Nem nagyobb, mint egy icipici karom egy újszülött egér tappancsán. Ott ült Newton szeme mélyén. Talán csak a fény játéka, vagy egy árpa, vagy ilyesmi – amíg meg nem mozdult. – Mi az, Max? Érzem. A parányi, vonagló féreg egyik oldalról a másikra csapdosott, mintha kinyújtózna új vájatában. Max benyúlt, hogy elkapja. Talán ki tudja szedni Newton szeméből, ahogy az apja szokta kihúzni az almaférgeket az almából… aztán Max rádöbbent, hogy a féreg Newton szemében van. Úszik a kocsonyában. Ne! A szó végtelenül egymásba hurkolódva dübörgött a fejében. Ne, ne, ne, ne… Hirtelen megmerevedett. Majd úgy tűnt, Max felé nyúl – mintha tudta volna, egyetlen hitvány atomjával, amit agynak hívott, hogy figyelik. – Mi az, Max? Mondd meg! Mondd meg!
46 Egy óra múlva Max megint a barlangban volt. Newton kérte, hogy ne menjen. Könyörgött neki. Mi lesz, ha történik valami, Max? Akkor mindketten egyedül maradunk. Max egyszerűen kivárta, amíg Newton elaludt – ez volt a legapróbb kedvesség, amire most futotta az erejéből. Talált egy jelzőfáklyát a faházban. Amiket Riggs őrsparancsnok hozott, mind eláztak a viharban, de ez az egy – amit Newton maga hozott a patentos tasakjában – talán még mindig működik. Max rimánkodott, hogy működjön. Ha nem, az azt jelentette, hogy teljes sötétségben kell lemennie oda, ahol még mindig ott van a Shelley-dolog. Vakon kéne tapogatóznia a gyújtógyertyákért. És mi van, ha véletlenül azt érinti meg? Max boldogan otthagyta volna a gyertyákat, és megpróbált volna valami más utat választani a menekülésre, de most, hogy Newton ennyire beteg lett, nem volt más választása. Figyelj, nem nagy szám, öntött gondolatban bátorságot magába. Lemész,
megfogod a gyertyákat, és elhúzol a francba rémálomföldéről. Nincs is olyan mélyen lent: csak tegnap tűnt olyan hosszúnak, mert sötétben voltál. Valószínűleg nem sokkal van lejjebb, mint otthon az alagsori lépcsők. A nap néhány fokkal közeledett a horizonthoz. Fényes sugarai áthatoltak a fák ágain, be a barlang szájába. De akármilyen világos is volt, pár méter után a napfény fotonjaira esett szét, és az irdatlan sötétségnek adta át a helyét. Letépte a fáklya dörzsgyújtós fejét. A láng olyan váratlan hővel lobbant fel, hogy megperzselte a szőrt a karján. De nem csak a karján, hanem a tarkóján is megpörkölte a pihéket. Fél lábbal belépett a barlang száján. A kinyúló szikla árnyéka végigfutott a bakancsán. Megpróbált még egy lépést tenni – de a lába nem engedelmeskedett. Ennyi erővel akár a földhöz is ragadhatott. Az izomszövetei bénultan rángatóztak: a bőre alatt érezte a szabálytalan vibrálást. – Gyerünk! – suttogta. – Gyerünk már! Színtiszta koncentráció és akaraterő kellett hozzá, hogy megmozdítsa a másik lábát is. Végül sikerült maga elé lendítenie egy marionettfigura ügyetlen botlépésével, amitől majdnem lebucskázott a vájat meredek lejtőjén, de még időben megtalálta az egyensúlyát. – Ne legyél nyuszi! – mondta magának Max, habár a világon minden oka megvolt rá, hogy úgy viselkedjen. Hármas számú cserkésztörvény: A cserkész ahol tud, segít. És kötelességét mindenekelőtt teljesíti, még akkor is, ha feladja saját örömét, kényelmét és biztonságát. Amint belépett a barlangba, a hőmérséklet tíz fokkal csökkent. A levegő rövid, pattogó zihálásként jött ki belőle – majdnem úgy hangzott, mintha csuklana, vagy egy kiadós sírás kerülgetné. A félelem a tetőfokára hágott benne: a levágott babaujjak a gyomrában kitartóan csiklandozták a belsejét. Egyik lábat a másik után, utasította magát. Bármikor elszaladhatsz. Úgy kilőhetsz innen, mintha meg lenne gyújtva a segged. Elámult rajta, hogy a hang a fejében – magabiztos és viccelődő hang – olyannyira különbözik a totálisan beszart fiútól, akiben lakott. Legalább volt egy fáklyája. Jóval könnyebben tudott tájékozódni a fénnyel a kezében. Só csillogott az óceánvájta sziklákon, amit vérvörösre festett a fáklya fénye. A sziklás falakat betegesen sárga moszatfoltok tarkították. Hatalmas,
fehér gombakolóniák meredeztek őrült szögekben a barlang oldaláról; húsos fülekként csüngtek, az alsó részüket lágy gallérok csipkézték – vagy néhány esetben tüskés fogak. Max nyaka nekisúrlódott az egyiknek, mikor megkerült egy éles kanyart az ereszkedéskor; rémesen nyirkos és duzzadt volt, mintha egy vízzel megtöltött testhez ért volna hozzá, amit felköhögött az óceán. A levegő még mindig édes volt, de már nem tűnt olyan émelyítőnek. Max gond nélkül lélegezte be. Hallotta, ahogy a vér dübörög a fülében. A jelzőfáklya pislákolni kezdett. Ne aludj el, gondolta Max – vagyis inkább imádkozta. Ne merészelj elaludni! A terem szájához ért. A szag furcsán hívogató volt: sóba forgatott édes szilva. A víz csöpögésén túl a levegő nyüzsgött a különösen alattomos zajoktól. Feltartotta a fáklyát. A terem plafonját ugyanaz a sárgamoszat takarta; hajszálágú kölesfonalak csüngtek alá. A moszattakaró szivacsos rétegei között kapaszkodva tengeri teremtmények hadserege menetelt: rákok és húsos meztelencsigák, és olyan hatalmas, világtalan bogarak, amiket Max ezelőtt még sohasem látott. Az ollóik és különböző rágóik csattogása valószínűtlen zajt csapott a feje felett. A Shelley-dolog a terem oldalánál feküdt. A végtagjai bizarr szögben álltak el; mint egy kilapított, döglött pók egy szótár lapjai között. Olyan csökött módon. A halál miatt, igaz? Mindent összezsugorít. Ugyanabban a testtartásban hevert, mint tegnap… ugye? Már nem volt benne annyira biztos. Talán arrébb volt pár arasznyival a barlang falától – de hogyan lett volna erre képes? Maga előtt látta, ahogy a Shelley-ben lévő dolgok… valahogy elhúzzák az élettelen testet végig a barlang alján. Max eltűnődött, hogy a teremhez vajon csatlakozik-e egy természetes víztározó, ami az óceánhoz vezet. Talán becsapott a dagály, és elárasztotta az üreget. Ez megmagyarázná a tengeri lények sokaságát a plafonon: nem emlékezett rá, hogy legutóbb is ott lettek volna. Szintén megmagyarázná, miért mozdult el a Shelley-dolog: a testet felkapta a dagály, átbucskáztatta az üregen, odanyomta a falaknak, és teljesen átitta magát tengervízzel, mielőtt a dagály végeztével a padlón állapodott volna meg. Vajon kiúszott néhány féreg is a dagállyal? Max elképzelte, amint tekergőznek a vízben, rátapadnak egy lazacra, amit megesz egy fóka, amit aztán megesz egy cápa, amit elkapnak egy mélytengeri halászhálóval,
kihúzzák a hajójuk fedélzetére, felhasítják a dokknál, és a milliárdnyi féreg kiárad belőle a megzavarodott legénység szeme előtt… Vagy talán Shelley teste pontosan ebben a helyzetben volt. Sötét és tébolyult pillanat volt. Igen, gondolta Max. Ugyanott van. Igen. Körbesandított a szikrázó fáklya sugarában. Mozgott bármi más is? Azt hitte, villódzó fénycsíkokat lát lebegni – de nem, nem, ez csak a közeli tengerágy párás kondenzcsíkja volt. Hallotta, amint az óceán átsziszeg a sziklán. A fáklya már igen halványan pislákolt – ez nem normális, igaz? Talán túl régi volt már. A fénye riasztóan tompulni kezdett. Egy lábbal az üreg belsejébe lépett. A lába úgy nyúlt ki, mintha húsból gyúrt gumi lenne, és az egész testét maga után rántotta. A torka vattaszáraz volt, és a szikla ózoníze töltötte be. A perifériás látása iszonyatosan kiszélesedett – szinte a háta mögé is látott. A pupillái olyannyira kitágultak, hogy feketeségük betöltötte a szaruhártyát. Ellépkedett Shelley teste mellett. Törékeny köleshajszálak csiklandozták Max tarkóját. Elharapott egy sikolyt, de egy apró, levegőtlen nyögés mégis elhagyta a száját. És ekkor észrevette őket. Ott voltak a boton – a hosszú boton, amit tegnap hegyezett ki, és amit Newton az őrület közepette otthagyott. Bizarr szögben állt ki Shelley teste alól. Végig a nedves fa mentén apró kelések éktelenkedtek. Fehér csomókba tömörültek, amitől úgy néztek ki, mintha kicsi albínó szőlőszemek lennének. Több tízezer. Egyes példányok nagyobbak voltak. Úgy pettyezték a botot, mintha fehér cukormázcirádák lennének egy süteményen. Egy tengeri meztelencsiga pottyant le a plafonról, és hallható plöttyenéssel a bot melletti egyik pocsolyába esett. A fehér csomók egyszerre felbolydultak. A nagyobbak letekercselődtek, és mereven álltak. A tengeri meztelencsiga kievickélt a pocsolyából. Szemei lustán forogtak kocsányukon. A nagy férgek visszataszító sóvárgással levetették magukat a botról. A csigára telepedtek, és fürgén körbehálózták. Ezután a kisebb gumók iramodtak neki: ragyogó hajórajként megszállták a csigát. Csupán kocsányon lógó szemei maradtak láthatóak az orsóként köréfonódó fehérségben; de hamarosan azok is bebábozódtak. Max érezte, hogy valami ki akar törni belőle, borotvapengékkel és horgászkampókkal meg széttört villanykörteszilánkokkal megpakolt
félelembuborék lüktetett hullámzó mellkasában. A falat ölelve körbearaszolta a Shelley-dolgot. Jó néhány nagy testű féreg megmerevedett – úgy követték a mozgását, mint egy iránytű a mágneses északot, de nem ugrottak le a botról. A gyújtógyertyák nem voltak ott, ahol remélte – megesküdött volna, hogy előzőleg a test mellett látta őket. De ugyebár a test talán megmozdult… Vagy valami megmozdította a testet… Vagy valami más elvitte a gyújtógyertyákat. Egy pillanatra elfogta a borzalmas eshetőség gondolata: hogy valami más is van vele a barlangban. Egy kép rajzolódott ki a fejében: valami óriási, lüktető, puhán bordázott fehér dolog vonaglik mögötte, és lágy, cuppogó hangokat hallat, akár egy anyatejért nyöszörgő, fogatlan újszülött. Ott vannak. Hála istennek, pont ott vannak. Kiszúrta a gyertyákat az üreg egy mélyebben fekvő medencéjében. Max bizonyára odahajította őket, mikor a Shelley-dolog érte nyúlt. Óvatosan araszolt tovább, a feneke a nedves sziklának nyomódott. Árgus szemekkel figyelte az esetleges veszélyforrásokat az egyre soványabb, füstös fényben – már mind körülötte voltak. A fáklya forrón izzott a kezében: a foszfor utolsó tartalékait égette át a kartoncsövön. A gyertyák egy furcsa taréjjal körbevett medence alján hevertek: úgy festett, mint egy óriási kagylóhéj fosszíliája. A gyertyákért nyúlt, majd hirtelen visszahőkölt. A pocsolyában ringó sötét, rothadó váladékban – hajszálágú köles- és hínártakaróban – fehér tüskék sorakoztak. A férgek izgatottan megfeszültek, ahogy a keze a gyújtógyertyákért nyúlt. Honnan tudták, hogy pont ezt az egy tócsát kell körbevenniük? De ahogy Max körbejártatta a tekintetét az apadó fényben, rádöbbent, hogy mindenhol ott vannak. Mind köré gyűltek: fehér tüskék fészkeltek a sárban, lógtak a fölötte magasodó sziklákról és végig a két oldalán. Mindenhol. A csontvelőig hatoló félelem, attól tartott, menten kettészakítja. Már érezte is a csiklandozást a koponyájában: a kis ujjak, amik próbálják eloldani ép eszének horgonyait. Majdhogynem szórakozottan eresztette le a jelzőfényt, megperzselve a
pocsolya széleit. A sártömeg sistergett; a férgek apró pukkanásokkal szétrobbantak. A tócsába nyúlt, és megragadta az egyik gyújtógyertyát – a jelzőfény kialudt. Max szíve megfagyott a rémülettől. A fény szikrákat köpködve újra felviláglott. A vége nedves volt, foszforos víz csöpögött róla a pocsolyába. A másik gyertyáért nyúlt, köré csavarta az ujjait – a fény megint kialudt. Valami lepottyant a plafonról, és a tarkóján mászott és csattogott. Max elfojtott undorral felnyögött, mielőtt a fény megint újraéledt. Lesöpörte a lényt a nyakáról. Az egyik óriási bogár volt. Amint lepottyant a földre, máris fehér fonalak lepték be. Max az üreg száját kereste, és… A láng kialudt. Jézusom, jaj, Jézusom, ne – vakon állt, majd megbotlott, és elcsúszott egy nyálkafolton a sötétben. Hátratántorodott, és majdnem elesett – a karja egyensúlyért kutatva beleütközött valamibe, ami leginkább egy magát vízzel megszívott hátszalonnára emlékeztetett… A fáklya megint meggyulladt. A vérvörös világosságban látta, hogy a Shelley-dologhoz ért hozzá. Az ujjai belesüllyedtek a hátán lévő húsba. A bőre petyhüdt volt, zsíros, és valami megnevezhetetlen, veszedelmesnek látszó anyag szivárgott belőle. A bőr kissé megrepedt a Shelley-dolog gerincénél. Max látta, amint valami megfeszül benne. Megfordult, hogy eliramodjon. A levegő megtelt lebegő fonalakkal. Kétségbeesetten meglengette a fákylát, és párat el is kapott: úgy perzselődtek meg, mint egy rövidzárlatos biztosíték. Iszonytató, bőrt kaparó hangot hallott. Hasadó, szétrepedő valami zaját. Megdermedt. Elképzelte, hogy a Shelley-dolog adja ki a hangot, amint összekaparja magát. Annak a hangja volt, ahogy a teste elemelkedik a szikláktól, tárva-nyitva álló mellkasgödréből szirupos vérkötegek lógnak, és féregként csapkodnak, miközben szája azt selypíti, Eeesssszzasssssszz… Max nem mert hátrafordulni. Attól félt, hogy ha megtenné, és meglátná azt, minden elveszne. A rémület forró tüskés röggé kristályosodna ki az agyában. Talán igazából jobb lenne csak úgy megőrülni, és jóval-rosszal végezni egy életre. Összeszedte minden bátorságát, és lassan mégis hátrafordította a fejét. A Shelley-dolog mozgott, de a mozgás a belsejéből jött. Egyik láb a másik után, Max. Max nem a saját hangját hallotta a fejében: hanem Newtonét.
Csak öt lépés. Esetleg négy, ha hosszúakat lépsz. Indulj el! Minden rendben lesz. Max engedelmeskedett, fürgén és csöndben mozgott, minden idegszála megfeszült, és az agyában lévő összes szinapszis azzal fenyegetett, hogy szétreped, de sikerült végigaraszolnia az üreg fala mentén, míg a feneke a barlang szájához nem ért. Az utolsó dolog, amit Max látott a köpködő jelzőfény tüzében, mielőtt feliramodott volna az emelkedőn, hogy a Shelley-dolog hátán lévő bőr kihasad. Óriási fehér tömlőlény bújt belőle elő, éppolyan, mint ami az idegen testéből mászott ki egy emberöltővel ezelőtt. A csillogó gerincoszlop körül csapkodott: mintha egy rúd végére erősített zászlót lobogtatott volna egy erős szélroham. Max végignézte, ahogy lassú eleganciával legombolyodik a gerincről, és a sötét levegőbe emelkedik. Mereven állt, mint egy vadászkutya farka, vérében forrón dübörgő gyilkos indulattal.
47 Mikor max visszatért, Newton ébren várta. Egy ügyetlenül rögzített gézdarab takarta a fél szemét. A másikkal baljóslatúan nézte Maxet. – Elmentél – mondta szemrehányóan. – Megszereztem a gyújtógyertyákat. – Ez, asszem, jó hír. Newton máris vékonyabbnak tűnt. Megrázó látványt nyújtott: Newton Thornton, a legducibb srác a suliban, akinek különleges arccsontja úgy nézett ki, mintha bazaltból faragták volna. Bő ruháit táncoltatta testén a szél. – Kinek kellenek a „minden napra egy fogás” kártyák – szólalt meg, elkapva Max tekintetét. – Richard Simmons egy… – Newt kényszeredetten elmosolyodott – …egy pipogya faszfej. Egy sziklán ült, és egy dallamtalan nótát dúdolt, miközben Max a csónak motorjával ügyködött. Máris közeledett az éjszaka; a hideg beúszott az ingnyakuk alá, és jeges ujjaival simogatta a gerincüket. – Olyan éhes vagyok, hogy el sem hinnéd, Max.
– Próbálj meg szopogatni egy kavicsot! Az anyukám azt mondta, hogy az indiánok így tartották kordában az éhségüket. Mikor terepszemlére mentek, vagy ilyesmire. Newton felemelt egy kavicsot a partról, és a szájába vette. – Sós – állapította meg. – És kőízű. Röviden elnevették magukat. Max újra a motorhoz fordult. Becsavarozta a gyújtógyertyákat a lyukakba, és rápattintotta a fedeleket. – Lenyeltem a kavicsot – mondta Newton. – Hoppáááá. – Szopogass egy másikat! – javasolta Max, nehezen őrizve meg a könnyed hangnemet. A gázolajjal teli marmonkanna ugyanott volt, ahol előző nap hagyták. Kicsavarozta a motor olajtartályának fedelét, és engedte, hogy a gázolaj glug-glug hanggal megtöltse a tankot, miközben ügyelt rá, hogy egy csepp se menjen félre. A válla mögött daráló-őrlő hangokat hallott. Nagyon tartott attól, hogy a zajok Newtontól erednek, aki egy kövön csámcsogott. – Szedjük össze, ami kellhet! – mondta, és nem mert hátranézni. – Hamarosan indulnunk kéne. – Honnan tudod egyáltalán, hogy be fog indulni a motor? – sóhajtotta fáradtan Newton. – Valószínűleg nem fog. – Miért mondod ezt, Newt? Miért ne indulna be? Miért nem reméled, hogy beindul? Max hátrafordult, és látta, hogy Newton szomorú szemekkel néz rá. – Csak azt akarom mondani – kezdte Newton, leszegett állal a földet bámulva –, hogy még ha be is indul, egyedül kéne menned. – Micsoda hülyeség! Miért tennék ilyet? – Mert beteg vagyok, Max. És ha én beteg vagyok, akkor talán téged sem engednek hazamenni. Mert azt hiszik, hogy te is beteg vagy. – Kik nem engednek? Newton vállat vont. – Ne legyél már ilyen értetlen! Bárki, aki ott kint van. A rendőrség. A katonaság. A fickók a helikopterben. Akárki, akik miatt senki nem jött megmenteni minket. – Jó, lehet, hogy már én is beteg vagyok. Kit érdekel? Meg tudnak gyógyítani. Newton sokatmondóan megrázta a fejét. – Ha beteg lennél, azt éreznéd. Max odament, és Newton vállára tette a kezét. Hő sugárzott a ruháin
keresztül. Az a szörnyű, édes szag, ami kiáramlott Newtonból, nem volt annyira rossz. Kicsit olyan volt, mint a Toll House csokiszirmos sütemények. – Félek, Max – mondta lágyan Newton. – Én is félek, Newt. Max tartott tőle, hogy ha Newt nélkül menne el, akkor azok ott kint – akárkik is voltak azok – nem engednék, hogy visszajöjjön érte. Ami egyenlő volt Newton halálos ítéletével. Itt halna meg, talán a faházban összegömbölyödve vagy a pincében, mint egy állat, aki keres egy sötét helyet, hogy elpusztuljon. Fájdalmak közepette halna meg, de ami még fontosabb, és nagyságrendekkel rosszabb: egyedül halna meg. Newt nem ezt érdemelte. Newt jó ember volt. Hosszú életet kéne végigélnie. Meg kellene házasodnia, és gyerekeket kellene nevelnie. Meg kellene tanítania nekik az összes kocka dolgot, amit tudott. Boldognak kéne lennie. Ez így nem volt valami fair végkimenetel. Ha Newt nélkül indul útnak, biztos volt benne, hogy soha többé nem látja viszont. A félelem, hogy magára hagyja Newtot, tán kevésbé volt zsigeri, de sokkalta színtisztább volt, mint amit még a barlangban tapasztalt: ha Newton meghal, az azt jelenti, hogy minden borzalom és frusztráció és indulat, amit közösen átéltek, a semmiért történt. Ha nem mehetnek el együtt, akkor miért csinálták végig ezt az egészet? – Te ülsz az orrába, oké? – utasította Max. – Én a másik végébe. Nem érünk egymáshoz. Nem lesz semmi okuk rá, hogy ne vigyenek engem magukkal. Newt hálásan mosolygott. – Ez így nagyon jó tervnek hangzik, Max.
48 Sötét volt, mikor Max ellökte a csónakot a parttól a mozdulatlan óceán felé. Jó pár erős rántásba telt, hogy elindítsák a motort. Füst szállt fel a gépházból. Egy szívdobbanásnyi pillanatig úgy tűnt, a csapágyak kisülnek,
és a motor talán beragad… de néhány durva fordulat után ritmikus zúgásban állapodott meg. Max gázt adott, és North Point távoli fényei felé irányította a csónakot. Már vezetett csónakot: a nagybátyja osztrigahalász volt, és gyakran megengedte, hogy Max fogja a kormányrudat, miközben ő a hálóval foglalatoskodott. Sokkal egyszerűbb, mint autót vezetni, magyarázta Maxnek. Az óceán csak egyetlen nagy sáv, elég sok hely van mindenkinek. Newton az orr-résznél ült. Felvette a cserkészvállszalagját, tele az érdemrendekkel, amiket megszerzett. Nem tudta igazán megmondani, miért tette fel – talán meg akarta mutatni azoknak, akik vártak rájuk, hogy ő egy felelősségtudó ember. Egy értékes individuum. – Hé, Max! – kiáltotta Newt a motor zúgásán át. – Eghen? – Álmodtam ma valamit. Amíg elvoltál. Elég fura volt. – Aha, mondjad. Szél korbácsolta fel a vizet. Newtonnak majdhogynem ordítania kellett, hogy Max hallja – az erőlködés teljesen kimerítette. – Szóval, az anyukámmal voltam. Egy úton. Nem ismertem a várost. Ott voltunk egy hotel várójában. Nagyon felvágós hely volt, ami fura, mert nincs annyi pénzünk, hogy egy burzsuj hotelben lakjunk. De átmentünk azokon a forgóajtókon – amúgy mindig féltem kicsit azoktól az ajtóktól; attól tartok, hogy beszippant az üvegek közé, és összenyom –, és ott volt kint egy vitatkozó pár. Egy férfi és egy nő. Ahogy távolodtak a parttól, a hullámok egyre nagyobbak lettek. A csónak repült rajtuk; sós permet nyaldosta az arcukat. Max az éjszakai vízbe hunyorgott. A horizonton különös alakzatok derengtek. – A férfi ütlegelni kezdte a nőt. Ott, a nyílt utcán. A nő feje hátranyaklott. Vérfoltos volt az arca. Aztán megállt egy furgon a járdán. Férfiak szálltak ki belőle, és ordítozni kezdtek a másik fickóval, hogyan tehet ilyet. A fickó erre azt mondja, nem igazán bántotta a nőt, csak megtanított neki valamit. És erre összekulcsolja a kezét a nő nyaka körül, olyan demonstrációképpen, és elkezdi fojtogatni ezeknek a fickóknak a szeme láttára… Az alakzatok kezdtek kontúrt kapni. Laza csatárláncban egy hajócsapat bontakozott ki ott, ahol a víz találkozott az éjszakai égbolttal, eltakarva otthonuk fényeit. – Az egyik fickó a furgonból satuba fogja a pasas nyakát. Elcibálják a
nőtől a furgonjukig, mintha mindjárt bedobnák. Hirtelen rengeteg ember özönlik ki a házakból és az irodaépületekből. Asztalosok és ügyvédek és fuvarozók. A nő, akit fojtogattak, elkezd ordítozni a furgonos fickókkal, hogy hagyják békén a pasast, aki az előbb őt fojtogatta. Ekkor az egyik furgonos pasas bepancsol egyet a fojtogatónak. Úgy összeesik, mint egy zsák, és már azelőtt elájul, hogy a földnek ütközne. Emlékszem, hogy bő nadrág volt rajta, ami esés közben kissé lecsúszott, úgyhogy láttam a kék és lyukas alsónadrágját, amit mintha egér rágott volna. Naszádok. Zömök fajták, amik elfogták Calvin Walmack rakétahajóját. Valamiféle speciális fekete festékkel kenték be, amitől nem tükröződött rajtuk se a hold, sem pedig a csillagok fénye. Némán, mozdulatlanul lebegtek. – A dolgok felgyorsultak. Mindenki vagy ütött, vagy őt ütötték. Az egész utcában kitört a verekedés. Emlékszem, hogy egy triciklist elütött egy autó. Aztán a fojtogató pasas, akit kiütöttek, feláll, körbenéz, és tök zavarban azt mondja: – Jaj, a pokolba, ne! És felkapja a nadrágját, majd beleveti magát ebbe a hatalmas, óriási verekedésbe – ami ekkorra már minden képzeletet felülmúl. És tüzek égtek a felhőkarcolók tetején, mindenhol szirénák harsogtak, és biztos vagyok benne, azon a fura módon, ahogy az álmok megsúgnak dolgokat, az erőszak mindenhol ott volt. Mint egy vírus, Max. Mindenhol. A csónak közelebb ért a lebegő testekhez. Max leállította a motort, és engedte, hogy az áramlatok vigyék. Alakok gyülekeztek a fedélzetükön. Newt halkabban folytatta, mikor a szél elcsendesedett. – Az anyukám a vállamra tette a kezét. Leráztam magamról. Nem akartam, hogy hozzám érjen. És ha vissza akarta volna tenni a kezét a vállamra – és azt hiszem, megtette volna, Max, ugyanazért, amiért én le akartam rázni –, akkor talán eltaszítottam volna. Vagy leharapom az ujjait. Erőszak volt a levegőben, Max. Mind azt lélegeztük. Kutatólámpa gyulladt, és hideg fényével rájuk fókuszált. A fiúk lassan felemelték a kezüket, mint egy széf kiürítésének kellős közepén rajtakapott bankrablók. – Segítsenek! – kiáltotta Max. Nem érkezett válasz. – Jól vagyunk! – megpróbált mosolyogni. Mocskos ruhái lobogtak a szélben. – Megcsináltuk. Mondd meg nekik, Newt! Mondd meg nekik, hogy jól vagyunk!
Newton úgy tűnt, nem egészen tudja, hol van. Egyik szeme üresen, felismerés nélkül meredt előre. Felnevetett – furcsa, hisztérikus nevetéssel, ami visszapattant a vízről, fel az ég üres tárnái közé. Max arra gondolt: Jaj, ne, jaj, kérlek, ne nevess így, Newt… Newton felállt a csónakban. Két karját esedezve a fénybe nyújtotta. – Jól vagyok! Oltárian vagyok! De van egyvalami. Ne, Newt… – Nagyon… Ne Newt, ne Newt… – …annyira nagyon… Ne, ne, nenenene… A szél sikoltássá erősödött, ami lesöpörte az utolsó szavakat Newton szájáról. Egy lyuk jelent meg Newton tarkóján. Egy apró lyuk, mintha a semmiből varázsolták volna oda. Tádámm! Széttépett bőrszélei egy tökéletes kis tengeri csillag alakjában visszapöndörödtek. Newton átdőlt a csónak peremén. Egy másodpercig még a vízfelszínen feküdt – mint a molnárpoloskák, azok a bogarak, amik a víztükrön táncolnak –, mielőtt az óceán magához hívta; Newt orrnehezen merülni kezdett, buborékok szitáltak föl a torkán tátongó új lyukból, ahogy sebesen süllyedt a csónak alatt. Maxnek szinte ideje sem volt felüvölteni. A saját mellkasán lebegő, fényes piros pontra meredt.
Frank Ellis tizedes a Szövetségi Nyomozó Hatóságnak eskü alatt tett vallomásából a Falstaff-szigeten történt események kapcsán: – Éhes vagyok. – Igen, uram. – Ezt a két szót hallotta Newton Thorntontól, mielőtt lelőtte? – Igen, uram. Azt mondta, hogy éhes. – Csak így egyszerűen ezt mondta? – Nem, uram. Azt hiszem, kicsit halkabban mondta. És voltak szünetek a beszédében. Valami olyasmit mondott, hogy: Nagyonnagyon… éhes vagyok.
– Ha annyira halkan mondta, biztos benne, hogy egyáltalán kimondta? Éjszaka volt, az óceánon. Az időjárás-jelentések szerint erős szél fújt azon az estén. – Ez így igaz, uram. Szeles és ingadozó volt az idő. De a Nagy Fülek tisztán és érthetően vették a hangját. – Megbocsásson…? – Úgy hívjuk, hogy Nagy Fülek. Ez egy parabola hangvevő készülék: gyakorlatilag egy nagy csésze. Külsőre olyan, mint egy parabolaantenna. Nagy kiterjedésű akusztikus rögzítésre használjuk, ami tulajdonképpen csak egy hangzatos kifejezés arra, hogy ez a dolog segít meghallani olyasmit is, amit természetesen nem tudnánk. – És a Nagy Fülek azt mondták önnek, hogy Newton Thornton azt mondta: Éhes vagyok? – Így van. – És akkor mi van? – Kérem, ismételje meg még egyszer, uram! – Azt mondtam: És akkor, mi van? Éhes volt. Napok óta ott tartózkodott a szigeten. Semmi ételük nem volt. Nem lett volna logikus és érthető, hogy a fiú esetleg éhes lehet? – Igen, uram, talán az lehetett. Azt hiszem, abban volt valami, ahogy mondta. – Ahogy mondta? – Igen, uram. Ahogy mondta, az valahogy úgy hangzott, mintha több mint pusztán éhes lenne. Nem úgy, ahogy ön vagy én értjük. Talán azok az éhező gyerekek, akiket a jótékonysági szerepvállalós tévéműsorokban mutatnak, talán ők ismerik ezt a fajta éhséget. De még ebben sem vagyok biztos. Úgy hangzott, mintha megenné a saját karját is, ha rávenné magát, hogy átlépje ezt a határt. – Bocsásson meg, Ellis tizedes, de ez elég paranoiásan hangzik! – Lehetséges. Azt hiszem a többségünk nagyon ideges volt. Folyamatosan hallottuk a dolgokat. – Kint a naszádon? – Nem, úgy értem, belső körökben. Pletykákat. A dolgok elkezdtek kiszivárogni annak a pszichopata orvosnak a
laborjából. Találtak néhány borzalmas videót. Azt a videót arról a szegény gorilláról, vagy miről. Idegesek voltunk. Az ilyen cuccokra nem lehet csak úgy rácélozni egy puskával, és megsemmisíteni. – De ön megtette. – Igen, megtettem. De a fiú kimondta az egyik kulcsszót. – Magyarázza meg! – Parancsokat kaptunk. A főaltiszt bejött a mesterlövészek bázisára, és azt mondta nekünk, hogy ha bárki is kijön arról a szigetről, és kimondja az egyik kulcsszót, jogunkban áll tüzet nyitni. Az éhes volt az egyik szó. – Mi volt a többi szó? – Nem egészen emlékszem. Féreg. Biztos vagyok benne, hogy ez volt az egyik. Fertőzés. – Tehát mivel egy nagyon éhes fiú egy csónakban azt mondta, hogy éhes, lelőtték. – Fertőzött volt, uram. Ennyit sikerült letisztázni az utólagos vizsgálat során. És amit hallottam néhány másik fiúról, a golyó könnyű halálnem volt. – Nem válaszolt a kérdésemre. – A legnagyobb tisztelettel megjegyezném, hogy ön nem kérdezett. Ön állított, uram. Elmondok önnek valamit: mikor katonai mesterlövésznek képeztek ki, soha sem gondoltam, hogy egy nap lelövök egy fiatal fiút egy csónakban. Nem ezért csatlakoznak a katonasághoz az emberek. Elméletileg Istenért és a hazáért kéne tennünk, és… Jézusom. Még mindig kísért. Hallottam már másoktól is ezt a kifejezést, de soha nem értettem igazán. Őszintén szólva azt gondoltam, hogy kissé színpadiaskodó. De most már értem. Tudom, milyen, ha kísérti valami az embert. Annak a fiúnak az arca kísért engem uram, és fog is addig a napig, amíg elhagyom ezt a világot, bármi is várjon a túloldalon rám.
Az 52-es cserkészőrs A módosított lárva öröksége
(A GQ magazin közlése nyomán; szerző Chris Packer) Max Kirkwood a legöregebb külsejű tizenöt éves, akit valaha a hátán hordott a Föld. A szemei mélyen ülnek az arcában, széleit ráncok barázdálják. A haja megtépázott és egérszürke. Mikor leül, teste hangsúlyosan meggörnyed: csapott vállai olyan testtartást eredményeznek, amit a legtöbben az idősebbekhez kapcsolunk. Úgy fest, mint akit elképzelhetetlen nyomás alá helyeztek, de annak ellenére, hogy a nyomás elmúlt, a teste még mindig viseli annak súlyát. Emlékeztetnem kell magamat, hogy Max egy kamaszfiú. De olyan kamasz, aki százszor többet látott, mint a legtöbb kortársa. Egy áthatolhatatlan üvegfalon keresztül beszélgetünk a klinikán. Nem sokban különbözik attól, ahogy a foglyok beszélnek a kedvesükkel a börtönben. A plexifal mindkét oldalán telefonok vannak felszerelve. Miután befejezzük, egy kórházi alkalmazott erős bacilusirtóval letörli a telefonok kagylóit. A klinika a legmesszemenőkig elővigyázatos. Hónapokig tartó perlekedés és egyezkedés kellett ahhoz, hogy biztosítsanak egy rövid interjút Maxszel. Maga a klinika egy óriási dobozépítmény távol bármilyen lakott területtől. A klinikán található dolgok potenciálisan halálosak lehetnek az emberiségre nézve. A lakói nem, ám ami bennük tenyészhet, az nagyon veszélyes. A vírusok és fertőzések, a paraziták. A férgek. Max ma jó kedvében van. Papírból készült ruhát és papucsot visel. Elmeséli nekem, hogy elővigyázatosságból mindent elégetnek, miután rajta volt. – Ha az ember mindennap új ruhatárat kap, asszem, az a legésszerűbb, hogy papírból varrják – mondja savanyú mosollyal. Max Kirkwoodot életben hagyták. Cserkésztársát, Newton Thorntont nem. Miért? Ez a kérdés a mai napig megválaszolatlan maradt. Az új keletű felfedezések, melyekre Stonewall Brewer admirális – a Falstaff-szigeten történt események idején ő volt a felelős taktikai parancsnok – tárgyalásából lehet következtetni, azt sugallják, talán az volt a mögöttes gondolat, hogy Max jó alany lehet további tanulmányozásra. Fennáll az eshetőség, hogy
azért hagyták életben, mert ha megölték volna, senkin sem lehetett volna a féreg hatékonyságát felmérni. Döbbenetes szembesülni azzal, hogy a katonaság legfelsőbb köreiben így vélekedhetnek emberek. Max mára már maga mögött hagyta mindezt. Igazából, úgy tűnik, nagyon kevésre emlékszik a Falstaff-szigeten szerzett „élményeiből”. Természetesen abszolút fennáll a lehetősége, hogy nem akar emlékezni – hogy békére törekvő elméje egyszerűen kidobta ezeket az emlékeket. Ha ez a helyzet, ugyan ki hibáztathatná érte? Rövid, szaggatott mondatokban beszél a többiekről. Ők az egyedüli aspektusai a megpróbáltatásoknak, melyekről azt mondja, hogy igazán fel tudja idézni, és visszaemlékezéséből odaadás, gondoskodás és szeretet árad. Tim Riggsről, az őrsparancsnokáról: – Dr. Riggs volt a legkirályabb felnőtt, akit valaha ismertem. De nem próbált erőből király lenni. Igazából kicsit sem volt király, ahogy öltözködött, meg ahogy aggódott néha. De király volt, mert úgy viselkedett velünk, mintha felnőttek lennénk. Ephraim Elliotról: – Efi volt a legjobb barátom. Számíthattál Efire. Mindig kiállt az emberért. Nagyon nagy szíve volt. Azt hiszem, a szigeten valami belemászott a fejébe, és nem tudott megszabadulni tőle. Kent Jenksről: – Még mindig nehezen hiszem el, hogy meghalt. Úgy értem, ő volt Superman – tényleg. Ha bárki is vissza tudott volna úszni North Pointra, az Nagy Kent. Shelley Longpréről: – Valami baj volt vele. Nem vagyok túl szomorú Shel miatt, hogy őszinte legyek. Szar dolog ezt mondani, de tök mindegy. Newtonról: – Newt nagyszerű apa lett volna. A legjobb, biztos vagyok benne. Annyira sokat tudott. Ő volt köztünk a legerősebb. Annyira sajnálom, hogy annyit cukkoltuk! Mikor megkérdem, hogy mire emlékszik még, az arckifejezése távolságtartóvá válik, mintha a tudata azonnal eliramodna a kérdésemtől. – Volt egy teknős – mondja végül. Ezután elcsendesedik. Majd megdöbbentő módon ömleni kezd
belőle a szó. – Tudja, hogy mennyire nehéz megölni valamit? Semmi nem akar meghalni. A dolgok minden reménytelenség ellenére őrült módon kapaszkodnak az életbe. A vég mindig ott van, az ember nem tudja elkerülni, de a dolgok annyira, annyira keményen küzdenek, hogy ne lépjék át ezt a végső vonalat. És mikor végül megteszik, minden elvész. A testük, a boldogságuk és a reményük. A dolgok egyszerűen nem tudják, mikor kell meghalniuk. Bárcsak tudták volna. Bárcsak a barátaim tudták volna. Kábé, úgy értem. De örülök, hogy megpróbálták. Ez része annak, hogy az ember ember, igaz? Bármilyen élő dolognak a része. Addig tartod magad az élethez, amíg ki nem tépik belőled. Még akkor is, ha téged is ízekre szednek. Csak kitartasz. Elnémul. Lehorgasztja a fejét. Mikor megint felnéz, kivörösödött a szeme körül, és közel van ahhoz, hogy elsírja magát. – Megöltem egy teknőst – mondja egyszerűen. Olyan, mintha ez lenne a legnyomorultabb beismerés, amit valaha tett. Ki akarok nyúlni, és meg akarom ölelni – de nem lehet, mert a vastag fal megakadályozza, és egyébként is, még talán lehet valami Maxben, ami megölhet. Röviddel ezután az egyik dolgozó kikísér. Maxet túl sok inger érte. Le kell nyugodnia. Kisétálok a kocsimhoz. A szürke ég esővel fenyeget. Megpróbálom magam Max helyébe képzelni azon a szigeten. Elképzelem, ahogy szembetalálom magam az éhség arctalan fenyegetésével, aminek természetét soha nem értette meg igazán. És elámulok rajta, hogy ő – és az összes fiú – milyen keményen összetartott. Nem hagyták el egymást – talán sosem jutott eszükbe, hogy megtehetnék. Ezzel a lehetőséggel a felnőttkor beköszönte után élünk, annak minden kegyetlenségével együtt.
Címzett: Alex Markson Tárgy: Szia… Üzenet: Szia, Alex! Nem
is
ismerjük
egymást
igazából, szóval ez elég fura lehet. De nem tudom, mi történt veled – eltűntél a Facebookról! Remélem, nem örökre mentél el. :( Hiányoznak a tök jó posztjaid. Nagyon fura, tudom, mert tkp. idegenek vagyunk egymásnak. De mégsem ezt érzem. Asszem, csak azért gondoltam rád, és talán egy kicsit aggódok is érted, mert mostanában annyi minden történt a kisvárosban, ahol élek. Őrület volt. Nem jófajta őrület. Ijesztő őrület. Mindegy, ez hülyeség. Biztos vagyok benne, hogy csak nyaralsz, vagy kicsit offline vagy. De akkor is, remélem, minden rendben. Üdvözlettel (ez fura?), Trudy Dennison.
49 Néha éjszakánként Max Kirkwood felkapaszkodott a North Point határában magasodó szirtekre, és elnézett a vízen a Falstaff-sziget felé. Ez már mindenek után történt. Az éhes férfi érkezése után; a szigeten lévő téboly után. Az után, hogy ott állt Oliver McCanty csónakjának az orrában a ragyogó vörös ponttal – egy mesterlövész lézercélzójával – a mellkasa közepén. A katonai fertőzéselhárítás után elszállították egy elszigetelt klinikába. Elvégre mérgező volt. Megfertőződött. Vagy talán nem. Döfködték és szurkálták, literszámra csapolták belőle a vért, endoszkóppal vizsgálták, megröntgenezték, mágneses rezonanciavizsgálatot végeztek, és feltérképezték a koponyáját, minden vakcinát megkapott, ami létezik ezen a Földön. Mindezek után azt a döntést hozták, hogy Max tiszta. Furcsa volt visszatérni North Pointra. Minden ugyanaz volt, de mégis
minden más lett. A cserkésztársai meghaltak. Azok, akik egykor a barátai voltak, most tartották a távolságot. Az emberek máshogy viselkedtek vele. A legtöbben szánták őt. Néhányan azonban azt gondolták: bizonyára borzalmas dolgokat tett azon a szigeten, hogy túlélte. Mások átmentek az utca másik oldalára, mikor elsétált. Váratlan időközönként egy fekete furgon bukkant fel a házuknál. Vegyvédelmi ruhákba bújt emberek szálltak ki belőle. Még több teszt. Még több tű. Steril tasakokban összegyűjtötték a vérét, a testnedveit és a szilárd mintavételeket. Maxnek nevetnie kellett arra a gondolatra, hogy azok a tudósok a fehér laborköpenyükben csipesszel szedik szét a szarát, homlokukat ráncolva ciccegnek, miközben nyomokat keresnek benne – vagyis, majdnem elnevette magát. Maxnek rossz álmai voltak. Már csak ezek az álmok maradtak számára – a legtöbb éjszaka csak feketeség volt. Lehunyta a szemét, és bumm. Feketeség. Nyolc órával később a feketeség véget ért. Felébredt. Ezek voltak a jó éjszakák. A rossz éjszakákon az álmai ugyanúgy feketék voltak. De ezt a feketeséget zajok lepték el. Tekergés zaja. Mindig ennek a tekergésnekvonaglásnak a hangja a fekete ürességben. És mikor felébredt, Max úgy nyáladzott, mint egy kisbaba. Az anyukája mostanában a homlokát puszilta meg lefekvéskor. Régebben a szájára kapta a puszit. Próbált visszatérni az eddigi életéhez, de az egész egyszerűen nem létezett többé. Nem engedték vissza az iskolába. Rengeteg diák szülője nem érezte helyesnek, hogy Max ugyanabban a légtérben tartózkodjon, mint az ő gyerekeik. Semmi személyes Max ellen. Max jó srác volt. Egy túlélő. De a dolgok, melyekkel Max a szigeten találkozott, szintén túlélők voltak. A szülők olvasták az újságokban. Dr. Edgerton egyik videóra rögzített kísérlete kiszivárgott, és bejárta a világhálót. Mindenki tudta, hogy mire képesek ezek – legalábbis tudni vélte. Mindenki látott dolgokat, steril körülmények között, de azok a dolgok nem értek hozzájuk. Semmilyen módon. Tehát az emberek tudták az agyukkal, de nem a bőrük alatt, és e kettő közt volt a különbség. Mindenki azt hitte, hogy tudja, mi történt azon a szigeten. Mindenki szakértő volt a témában. De nem tudták igazán. Amit hittek,
borzalom volt. Ami igazából történt, az milliószor rosszabb. Max otthon tanult. A tanárok papírborítékokban küldték neki a házi feladatokat. A válaszait e-mailben kellett visszaküldenie, mivel a tanárok aggodalmukat fejezték ki azzal kapcsolatban, hogy Max konkrétan benyújtsa a papírokat, amikhez hozzáért. Egyik reggel egy plakátra bukkant a bejárati ajtajukon. Úgy nézett ki, mint a vásárokat hirdető falragaszok – mint az, ami a Szörnyszülött sátrat propagálta. A hihetetlen Féreg Fiú – harsogta a lefolyó vért mintázó, öles szalagcím. Egyik este az anyja édes-savanyú sertéshúst készített vacsorára. Az illat annyira ismerős volt Maxnek – az az erős, bűzlő édesség –, hogy sikoltozni kezdett. Addig nem is hagyta abba, míg az apja ki nem hajította a húst egy hókupacra odakint. Ez eltartott egy darabig, mivel igen csúnyán sántított; a katonai rendőrség tagjai szétzúzták a térdkalácsát, miután Kent apjával ellopták Calvin Walmack rakétahajóját. Max magába zárkózott. Nem volt igazán más választása. Az erdőket járta, és az óceánpartot. A barátaira gondolt: Kentre és Efire, és legfőképp Newtonra. A legfurcsább, legtriviálisabb dolgok jutottak eszébe, mint egyik este a cserkész Cub Kar kisautós raliversenyük. Valamelyik évben az ő kocsija vesztett Kentével szemben – leszámítva, hogy mindenki szerint Kent apja segített összerakni az autót. A kerekei olyan vékonyak voltak, mint egy pizzavágó korong. Efi anyja csalásnak ítélte. Newt anyja egyetértett. Eléggé felcsaptak az indulatok. Kent apja odavágta a McDonald’s-ben a narancslevét, majd kiviharzott. Efi anyja kikerekedett szemmel azt mondta: És ez az ember a rendőrkapitányunk. Maxnek annyira hiányoztak mind. Furcsa volt. Mindannyiuknak voltak más barátaik. De most Maxnek egy barátja sem jutott eszébe, aki ennyit számítana. Bármit megadott volna, hogy csak még egy napot velük tölthessen. Még egy olyan elvesztegetett napot is, amilyet cserkészként töltöttek el: az erdőket járni egy őszi napon, a bakancsaik alatt ropogó, lehullott levelek füstös illatával. A Hegy Királyát játszani és Mit csinálnál inkább?-ot, míg kocka Newt mintákat gyűjtött valami hülye érdemrendért vagy kitüntetésért. Elszökni Ephraimmel, és nézni a csillagokat, és álmodni az őrült álmaikat. És ugyanúgy lennének, mint előtte. Nem vékonyan vagy
éhesen, vagy úgy, hogy a másikat próbálnák bántani. Semmi nem volt, amit Max ne adott volna meg, hogy ezt megkaphassa. Csak még egy napot. És Shelley? Hát, Shel nem volt benne ezekben az álmodozásokban. Ha Shel egyáltalán felbukkant, akkor a rémálmaiba úszott be. Maxnek pszichológusa volt – ugyanaz, akihez Newton és Ephraim is járt. Mikor elmondta dr. Harley-nak, hogy azt kívánja, bárcsak még egy napot eltölthetne a régi barátaival, a férfi azt tanácsolta, hogy ne kívánjon olyasmit, ami nem történhet meg. Harley negatív projekciónak hívta ezt. Max pedig idiótának hívta magában Harley-t. Ha egy dolgot biztosan el akart volna mondani elveszett barátainak, az az lett volna, hogy rengeteg felnőttnek gőze sincs semmiről. Ez volt az egyik legszomorúbb tény, amivel kezdenie kellett valamit. A felnőttek ugyanolyan ostobák tudnak lenni, mint a gyerekek. Egyes esetekben még ostobábbak, mivel nem kellett senkinek sem számot adniuk a tetteikről. Természetesen Harley arcmaszkot viselt a találkozásaik ideje alatt. Ugyanazt, amit egy orvos viselne műtét közben – ugyanolyat, amilyet valószínűleg Riggs őrsparancsnok hordott. Max néha arra gondolt, letépni róla, hogy beleköhöghessen abba az idióta harcsaképébe. A hihetetlen Féreg Fiú újra támad!
50 Egy késő délutánon Max kölcsönvette a nagybátyja csónakját, és Falstaffsziget felé kormányozta. A szíve szaporán verni kezdett, ahogy a sziget egy felszínre úszó bálna hátaként felbukkant a horizonton. Koromfekete volt. Semmi más, csak egy bizarr, szétégett fa állt ki a földből. A víznek olyan steril, klóros szaga volt, mint egy uszodának. A legsivárabb hely volt, amit valaha látott. A látvány visszhangot vert a belsejében lakozó sivársággal. Az ürességgel… Az ürességgel? Max mindkét kezét a csónak peremére tette. Névtelen éhség gyült benne. A belein csámcsogó fogak a nevén szólították.
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Szeretném megköszönni az apámnak, aki elolvasta a kéziratot, és azt mondta: „Fiam, talán van ebben valami. Nem tudom, mi az a dolog, hogy őszinte legyek, de van benne valami.” A fenegyerek ügynökömnek, Kirby Kimnek, aki nem találta annyira visszataszítónak a témát, hogy visszakézből elutasítsa. Még talán mondott is valami olyasmit, hogy: „Szerintem itt lehet valami… valószínűleg.” A szerkesztőmnek, Ed Schlesingernek, aki átnyomta a szöveget a képletes faaprító gépen, összeszedte a forgácsokat, és segített, hogy újra összerakjam, majd azt mondta: „A pokolba is, talán tényleg van itt valamink.” Scott Smithnek, aki volt olyan kedves, és elolvasta a szöveget, majd adott néhány fantasztikus javaslatot, melyeket aztán felhasználtam. Szeretném megköszönni Stephen Kingnek, aki nem olvasta ezt a könyvet, és valószínűleg soha nem is fogja, de akinek először megjelent regénye, a Carrie, hatalmas inspirációt jelentett számomra írás közben. Az újságcikkforma használata, az interjúk és magazinanyagok beemelése nem csak a Carrie-ben bizonyult tökéletes szerkezeti megoldásnak, hanem A falkában is, ahol annyi információ ismeretlen a főszereplők számára, de az olvasónak mégis fontosak. Miután láttam, hogy mennyire művészien építette be King ezeket az eszközöket, úgy gondoltam, hogy… öhm, kölcsönkérem… ezt a struktúrát. Lopás lenne? Uram az égben, remélem, nem! Mondjuk azt, hogy a Carrie narratív váza tökéletesen passzolt a céljaimhoz, és ráfektettem a saját történetemet. Ha elolvastad a regényt, Kedves Olvasó, és most ezt a szöveget böngészed, remélhetőleg egyetértesz, hogy a Carrie cselekménye – egy telekinetikus képességekkel rendelkező lány egy nagyon rossz anyával, aki halált és pusztulást enged szabadjára a begyöpösödött kisvárosában – és A falka történései körülbelül annyira különböznek egymástól, ahogy két könyv csak különbözni képes. Miután ezt kijelentettem, szeretnék tisztelettel adózni a Mesternek. Így, tisztelet leróva. Végül szeretném megköszönni Colleennak, életem szerelmének (nyálas, persze, de az a helyzet, hogy ez a szó szerinti igazság), és fiunknak, Nicholasnak. Volt idő, amikor szinte csakis magamnak írtam. Többé nem. A családomnak írok, és mélyen hálás vagyok, hogy ezt tehetem.
A SZERZŐRŐL Craig Davidson Torontóban nőtt fel, és napjainkban is ott él. 2005-ben a Rozsda és csont című novelláskötettel hívta fel magára a figyelmet, amit Clive Barker, Bret Easton Ellis és Chuck Palahniuk is rendkívüli módon méltatott, a címadó novellából pedig Jacques Audiard forgatott többszörös díjnyertes filmet. Davidson később még egy novelláskötet és két regényt írt a saját neve alatt, majd 2014-ben felvette a Nick Cutter álnevet, és az új, többnyire horror műfajú műveit már ekként írja. Clive Barker továbbra is nagy rajongója, és többen is a horror egyik új nagy tehetségének tartják, a The Troop című regényéért megkapta a rangos James Herbert-díjat is. A következő könyve 2016-ban várható Little Heaven címmel.
A SZERZŐ EDDIG MEGJELENT MŰVE AZ AGAVE KÖNYVEK GONDOZÁSÁBAN Mélység
Table of Contents IMPRESSZUM ELSŐ RÉSZAZ ÉHES EMBER 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 MÁSODIK RÉSZA FERTŐZÉS 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31
32 33 HARMADIK RÉSZRAGÁLY 34 35 36 37 38 39 40 41 42 43 44 45 46 47 48 49 50 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS A SZERZŐRŐL A SZERZŐ EDDIG MEGJELENT MŰVE AZ AGAVE KÖNYVEK GONDOZÁSÁBAN
