Mons Kallentoft - Halálos nyár

Fordította HARRACH ÁGNES

2

MONS KALLENTOFT HALÁLOS NYÁR Libri Kiadó Budapest

3

© Mons Kallentoft, 2008 Hungarian translation © Harrach Ágnes, 2013

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült Sommardöden Natur och Kultur, Sweden, 2008 Puplished by arrangement with Nordin Agency, Sweden

4

Édesanyámnak. És Karolinának, Karlának és Nicknek.

5

PROLÓGUS

Östergötland július 25., vasárnap (Az utolsó szobában)

Nem öllek meg, kis nyári angyalom. Csak azt akarom, hogy újjászüless. Újra szűz leszel. Minden mocsok eltűnik az életedből, az idő becsapja önmagát, és csak ami szép volt, az uralkodik. Megpróbáltam nem ölni, de úgy képtelenség az újjászületés. Az anyag megmaradt, csökönyösen ragaszkodott a földi léthez, és a sok szégyen ott vibrált benned és bennem, mint valami forró, fekete féreg. Bebábozódott gonoszság. Szétszaggatott idő. Többféleképp is próbálkoztam, de nem találtam meg a megfelelőt. Sikáltam, mostam, sebet tisztítottam. Ti, nyári angyalaim. Hófehér csápokat láttatok, szaggató póklábakat és nyúlkarmokat. Figyeltelek, begyűjtöttelek és elkaptalak benneteket. És most megérkeztem. A férfi a kanapén ül. Hasa felnyitva, csillogó fekete kígyók tekeregnek belőle a padlóra. Látod? Már nem árthat többé. Mondd, hogy vissza akarsz és vissza mersz 6

jönni. Soha többé nem recseg a tölgyfa padló, soha többé nem fogja az alkoholszag felizzítani a félelmet a levegőben. Ezen a nyáron ég az egész világ. A fák fekete csonkokká változnak, sikertelenségünk mementói, képtelenek vagyunk szeretni egymást, és megérteni, hogy egymás vagyunk. Nagyon hasonlítunk egymásra, a tűz meg én. Pusztítunk, hogy új élet születhessen. Valaki befogott néhány viperát, bedobta őket egy olajoshordóba, leöntötte benzinnel és meggyújtotta. A néma állatok lángolva tekergőznek, hamvába holt kísérlet a fájdalomtól való menekülésre. Ne tekergőzz, kislány! Hamvába holt kísérlet. De ne félj. Te, aki most még te vagy. Mert hát erről van szó: senki nem tud félelemben, bizalom nélkül élni. Halál a büntetése annak, aki elrabolja valakitől a bizalom képességét. A szeretet szomszédja a bizalom, ugyanakkor szomszédja a halálnak és a fehér póklábnak is. Szükségünk volt rád, mindannak ellenére, amit velünk tettél, annak ellenére. Te uraltad a világunkat. Akárhogy szerettünk is volna, nem tudtunk menekülni, és néha mi mentünk hozzád, mert nem volt más választásunk. Egész életemben ez nyomasztott, ezek a kényszerű éjszakai látogatások. Most már tudom, hogy soha nem fogok tudni mást választani, mint hogy ártsak magamnak. De ha te újjászületsz, megszűnik rajtam ez az átok. Nemsokára mindennek vége. Minden tiszta és ártatlan lesz. Fehér és világos. És te is megérzed testedben a semmit, ahogy mi is. Reszketsz, tekergőzöl itt a földön. De nem kell félned. 7

Csak a szeretet fog újjászületni. Az ártatlanság. Aztán újra együtt biciklizhetünk a csatorna partján egy örökké tartó nyárban.

8

ELSŐ RÉSZ AZ ÚJJÁSZÜLETETT SZERELEM

1.

Július 15., csütörtök Mi ez a moraj? Csak nem dörög? Valami ki akar törni? Tán az eső jön. A vihar. Végre egy kis víz a szikkadt földekre. De Malin Fors érzi, tudja, az idei nyár nem kegyelmez, úgy döntött, hogy minden életet kiöl a földekből, és az eső még sokáig várat magára. A késő esti vendégek hangzavarán keresztül is jól hallja a légkondicionáló dübörgését, amely morog, prüszköl és tiltakozik, hogy ilyen hosszú és erőltetett műszakban kell dolgoznia, hogy ezen a nyáron vége nem szakad a túlórázásnak. A berendezés is közel áll a végkimerüléshez, recsegropog, s szinte sóhajt: „Elég, elég, elég. Ki kell bírnotok ezt a hőséget, vagy enyhítsétek a forróságot egy sörrel. Még egy gép sem bír ki akármit!” Itt az ideje hazamenni? Malin egyedül üldögél a bárpultnál. A szerdából csütörtök lett, már fél 9

kettő is elmúlt. A Puli & Bear egész nyáron nyitva tart, s az a tíz-tizenöt vendég, aki még mindig nem adta fel, bemenekült a kinti kínzó hőségből ebbe a hűsítő mennyországba. A tükrök előtti polcokon üvegek sorakoznak. Tequila. Hordóban érlelt. Rendeljen még egyet? Egy hatost vagy egy nyolcast? Párás poharak frissen csapolt sörrel. A füstmentes levegőben tisztán érződik az izzadság és a rég kilöttyent sörök savanyú szaga. Ahogy ott ül a zöld bőrhuzatú kanapén, az előtte és mögötte lévő tükrökből számtalan szögből látja visszaverődni saját arcát. Ezer és ezer tükörkép, mégis ugyanaz az arc. Bőre épphogy napbarnított, határozott arccsontját körbeölelő szőke apródfrizurája a nyári hőség miatt rövidre vágva. Malin akkor ment le a bárba, mikor véget ért a tévében az esti film, valami francia alkotás volt egy működésképtelen családról, ahol végül is az egyik lány mindenkivel végez. Pszichológiai realizmus, így konferálták fel, és ez igaz is lehet, még akkor is, ha a valóságban az emberek cselekedeteire ritkán akadnak oly egyértelmű és érthető magyarázatok, mint a filmekben. A lakást túl üresnek találta, s még nem volt elég álmos ahhoz, hogy lefeküdjön, viszont elég éber ahhoz, hogy érezze, a magány éppúgy csordogál a falon, mint az izzadság a blúza alatt. A nappali egyre nyúzottabb tapétája, az IKEA-óra a konyhában, melynek egy szép májusi napon egyszerűen lepottyant a másodpercmutatója, a tompa kések, melyek már rég megérettek arra, hogy megélezzék őket, s így újra veszélyt jelenthessenek az ujjbegyekre, Tove könyvei a könyvespolcon, a legújabbak takaros oszlopban a harmadik polcon. Bárki számára súlyos címek, és hihetetlenül nehezen emészthetők egy tizennégy évesnek. A tulajdonságok nélküli ember. A Buddenbrook ház. Hullámok hercege. Halló, Tove! Marian Keyes vár rád. Olvasás. 10

Mennyivel jobb, mint sok minden más, ami egy tizennégy éves gyereknek eszébe juthat. Malin kortyol egyet a söréből. Még nem érzi magát fáradtnak. És magányosnak? Vagy másmilyennek? A rendőrkapitányságon is uborkaszezon van, semmi feladat, ami eléggé kifáraszthatná, amiben elmerülhetne. Egész nap csak arra gondolt, hogy történjen már végre valami. De semmi sem történt. Nem került elő egyetlen holttest sem. Nem jelentették be senki eltűnését. Egyáltalán, semmi figyelemre méltó nem történt, kivéve a hőséget és a tjállmói erdőkben tomboló tüzet, ami minden oltási kísérletnek ellenáll, s minden nap újabb és újabb hektárnyi területeket nyel el a csodálatos erdőrengetegből. A tűzoltókra gondol, akik minden erejüket bevetve dolgoznak. Az önkéntesekre. A helyszínen néhány rendőrautó segít a forgalomirányításban, de kollégájának, Zeke Martinssonnak és neki magának nincs mit csinálnia. Amikor az erdő felől fúj a szél, érzi az erdőtűz füstjét, és ez remekül illik a helyzethez. Hisz a déli forró szelek miatt, melyek szinte lehorgonyoztak Svédország déli részén, mintha csak odazárta volna őket a terület körül tapasztalható magas légnyomás, egész Linköpinget pokoli forróság övezi, éjjel és nappal egyaránt. Emberemlékezet óta a legforróbb nyár. Asszonyemlékezet óta. Malin újra hörpint egyet a söréből. A kesernyés íz, a hűsítő korty csökkenti a testében felhalmozódott meleget. Az egész város töppedt, nappal is csak tompa barnásvörös, fakózöld és szürke. Linköping kiürült, csak azok maradtak itt, akiknek dolgozniuk kell, vagy nincs pénzük, vagy nincs hova menekülniük. Az egyetemisták is hazautaztak. Fényes nappal kihaltak a város utcái, s csak azok a boltok tartanak nyitva, amelyek kénytelenek, ha már egyszer nyári alkalmazottakat 11

szerződtettek. Mindössze egyetlen helyen nagy a forgalom: Bosse fagylaltbárjában, házi készítésű fagyi egy pici lyukban a Hospital utcában. Bosse ablaka előtt naphosszat emberek hosszú sora kígyózik. Tiszta rejtély, hogyan kerülnek oda, ha az utcán járva sosem láthatók. Olyan meleg van, hogy moccanni sincs kedve az embernek. Harmincnyolc, harminckilenc, negyven fok. Sőt tegnapelőtt megdőlt a város hőségrekordja is, a malmslätti mérőállomáson 43,2 fokot mértek. Rekordhőség! Megdőlt a korábbi csúcs. Ez a nyár semmihez sem hasonlítható. Az Östgöta Correspondenten, a helyi napilap harsány címei, melyek lendületessége nemigen vethető össze a hőség sújtotta város csigatempójával. Tiltakoznak az izmok, ömlik az izzadság, összekuszálódnak a gondolatok, az emberek árnyékot, enyhülést keresnek, a város szinte kábulatba merül, akárcsak lakói. S a levegőben ez a poros füstszag, és nem is csak az erdőtűztől, hanem a fűtől, mely lassan kiég, anélkül, hogy égne. Szent Iván-éj óta egyetlen csepp eső sem esett. A gazdák folytonosan katasztrófát jósolgatnak, s a Correspondenten mai számában egy interjút közölt Daniel Högfeldt szuperújságírójuk tollából az egyetemi kórház egyik professzorával, aki külön hangsúlyozta, hogy egy kétkezi munkásnak ebben a hőségben legalább napi tizenöt-húsz liter vizet kell innia. Kétkezi munkás? Van még ilyen Linköpingben? Csak diplomások. Mérnökök, számítógépes zsenik, orvosok. Legalábbis néha úgy tűnik. De ők aztán végképp nincsenek most a városban. Egy korty a harmadik pohár sörből végre meghozza a lazulást, pedig tulajdonképp egy kis energialöketre lenne szüksége. A söröző vendégei szép lassan hazaszivárognak. S Malin hirtelen érzi, hogy eluralkodik rajta a végtelen magány. Tove nyolc nappal ezelőtt az előszobában. Kezében bőrönd, tele 12

ruhával és könyvekkel, némelyiket csak a napokban vette. Mögötte a lépcsőn Janne, lenn az utcán Janne haverja, Pecka vár a Volvójában, készen, hogy kivigye őket Skavstára. Malin hazudott, mikor Janne néhány napja megkérte, vigye ki őket a reptérre. Azt mondta, dolgoznia kell, nem lehet. Pedig csak nem akart mindig mindenben Janne szolgálatára lenni, s ezzel is azt akarta jelezni, nem örül neki, hogy Janne ragaszkodik hozzá, hogy Tovét egészen Baliig cipelje, ennek az átkozott földnek a legtávolabbi pontjára. Bali. Janne a közalkalmazottak tomboláján nyerte ezt az utat. Első díj a hős tűzoltónak. Egy igazi nyári álom Tove számára. És Janne számára. Apa és lánya kettesben. Az első igazi közös útjuk, Tove első Európán kívüli útja. Malin aggódott egy kicsit, hogy Tove talán nem akar elutazni, hogy nem akar távol lenni barátjától, Markustól, vagy talán hogy Markus szülei, Biggan és Hasse nyári terveiben ő is helyet kapott. De Tove nagyon lelkesedett. „Markus elboldogul egyedül is” – mondta. „És én, én hogyan boldogulok nélküled?” „Te, anya? Tökéletesen megleszel. Annyit dolgozhatsz majd, amennyit csak akarsz, s nem kell, hogy rossz legyen miattam a lelkiismereted.” Malin szeretett volna tiltakozni. De minden, ami csak eszébe jutott, sutának, s ami még rosszabb, hazugnak tűnt. Hányszor kellett Tovénak egyedül vacsorát készítenie, egyedül lefeküdnie, csak mert valami bűnügy Malin teljes figyelmét követelte? Azok a búcsúölelések az előszobában jó egy héttel ezelőtt, az egymáshoz simuló testek. Majd Janne erősen megmarkolta a bőrönd fülét. „Óvatosak legyetek.” „Te is, anya.” „Úgyis tudod, hogy az vagyok.” 13

Viszlát. Három hangon egyszerre ugyanaz a szó. Bizonytalanság. Aztán a szokásos. Janne mindenféle idiótaságot mondott, és mire az ajtó becsukódott mögöttük, Malin megint felzaklatta magát, s újra itt vannak a tizenkét év előtti válásuk érzelmei, némaság, düh, s az a különös érzés, hogy a szavak nem elegendőek, és minden, ami elhangzik, valahogy rossz és hamis. Sem együtt, sem egymás nélkül. Az egyetlen átkozott szerelem. Egy lehetetlen szerelem. És még magának sem merte bevallani, mennyire igazságtalannak érezte az utazásukat, mint egy pöttömnyi kislány, akit pont azok hagynak el, akiknek a legjobban kéne szeretniük őt. „Találkozunk, mikor kimegyek értetek a reptérre. De addig is hívjuk egymást” – mondta még a zárt, szürke ajtónak. Aztán ott állt egyedül az előszobában. Még csak öt másodperce mentek el, de máris végtelenül hiányoztak. A távolság érzése elviselhetetlen volt, ezért egyenesen lement a sörözőbe. „És leittam magam, ahogy most is – villan Malin eszébe. Felhajtottam egy dupla tequilát, ahogy most is. Telefonáltam, pontosan ugyanúgy, ahogy most is.” Daniel Högfeldt érces hangja a telefonban. – Tehát a Pubban vagy? – Jössz vagy nem? – Nyugi, Fors. Jövök. Két egybefonódó test, Malin keze Daniel Högfeldt szőrtelen mellén, ujjbegyei izzadt bőrén. „Érezlek – gondolja Malin –, érezlek az ujjaimmal. Miért csukod le a szemed, nézz rám, nézz rám, betöltesz engem, és én széjjeltéplek, nyisd ki hát a szemed, zöld, óceán hideg szemed.”

14

Beszélgetésük a sörözőben, mindössze tíz perce. „Szomjas vagy?” „Nem. És te?” „Nem.” „Akkor mire várunk?” Már az előszobában megszabadulnak a ruháiktól. A konyhaablakban a templom tornya, mint egy fekete, dermedt kísértet. És a hangok. A harang kongása, mikor jelzi, hogy két óra van. És Malin lehámozza a férfiról a fehér, kopottas trikót, tiszta, durva pamut, meleg bőre a mellén, és szavai: „Csak lassan, Malin, csak lassan”, s egész teste felgyorsul, remeg, vágyakozik, fájni kezd, és azt suttogja: „Daniel, soha nem volt sürgősebb, mint most”. Ugyanakkor azt gondolja: „Azt hiszed, azért hívtalak, hogy piszmogj? Arra itt vagyok én is, mások is. Te, Daniel, te test vagy, ne próbálj meg félrevezetni, nem hagyom magam becsapni.” És a férfi bevezeti a konyhába, a megcsonkolt IKEA-óra tik-takol, tik-tak, s mögöttük a templom szürkésfekete, a fák ágai megdermednek a szárazságban. – Nos? – kérdi a férfi, s Malin némán széttárja lábait, és magához engedi, a férfi kemény és durva és meleg, s Malin hanyatt fekszik az asztalon, hadonászik a karjaival, s a reggelről maradt félig telt kávéscsésze lecsúszik, s szilánkokra törik a padlón. Ellöki magától a férfit. Szó nélkül bemegy a hálószobába. A másik utána. Malin áll az ablaknál, és kinéz az udvarra, a mögöttük lévő utcára, a házak ablakaiban felvillanó kevés, tétova fényre. – Feküdj le. A férfi engedelmeskedik. Daniel meztelen teste az ágyon, hímvesszője égnek mered. Az ablak mellett a fegyverszekrényben Malin fegyvere. Daniel lehunyja szemét, karját kinyújtja a fenyőfa ágy háttámlája felé, Malin vár egy kicsit, hagyja, hogy a 15

kínzó vágy fájdalomba csapjon át, s csak akkor mozdul a férfi felé, csak akkor engedi újra magához. Azt álmodom, hogy a kígyók újra tekergőzni kezdenek, valahol máshol. Hogy egy lány, annyi idős, mint te, Tove, fel-alá mászkál az éjszakában egy parkféleség vagy erdő zöldesszürke fái között, egy elhagyatott, fekete vizű tó mellett, vagy egy klórszagú, csillogó kék víznél. Ködös képet látok, ahogy lebeg az elsárgult fű felett, és messze, messze valami öntözőszerkezet maró vízcseppeket szór a frissen nyesett orgonasövényre. Tove, azt álmodom, hogy ez történik. Most történik, és én félni kezdek, megdermedek, s valami, valaki előkúszik a sötétség rejtekéből, a lány mögé oson, földre teperi, és a köröttük lévő fák gyökerei teste köré tekerednek, mélyen beléje fúrják magukat, mintha élő, meleg csúszómászók lennének, melyek kígyózó teste éhes, ősi lávafolyammal teli. És a lány felsikolt. De semmi sem hallatszik. A kígyók kiűzik egy tágas, nyílt síkságra, amely valaha bőven teremhetett, de most csak szűköl szétégett, hámló bőrével. A föld darabokra szaggatva, s a mély szakadékokban bűzös, forró kénsötétség bugyog, és rekedt hangon suttogja: „Elpusztítunk téged, kislány. Gyere. Elpusztítunk téged.” Felsikoltok. De semmi sem hallatszik. Ugye, ez csak egy álom? Tove, mondd, hogy ez csak egy álom. Kinyújtom a kezem a lepedőn, de az ágy üres. Janne, nem vagy itt, nincs itt forró meleged. És te is elmentél, Daniel. Magaddal vitted hideg meleged, és magamra hagytál álmommal és önmagammal ebben a lehangoló hálószobában. Azt hiszem, ez egy gonosz álom volt, vagy lehet, hogy jó?

16

17

2.

Tove és Janne épp sonkás tojást reggelizik egy hatalmas teraszon kilátással a Kuta Beachre, a terrorista bombák legapróbb nyoma sem látható már. Tove és Janne barnák és kipihentek, amikor mosolyognak, kivillan hófehér fogsoruk. Janne izmos, már megmártózott a szálloda melegített medencéjében. Ahogy kilépett a vízből, egy szépséges délszigeti lány várta frissen mosott és vasalt törülközővel. Tove úgy ragyog, akár a nap. Mosolya még ragyogóbb lesz, mikor megpillantja apját, és megkérdi: „Apa, ma mit fogunk csinálni? Mézes rizst eszünk mogyoróval egy vakítóan fehér buddhista szentélyben? Akárcsak az utazási prospektusok képein?” Malin egyik kezével megigazítja Ray-Ban napszemüvegét, Janne és Tove képe eltűnik. Aztán még jobban megmarkolja a bicikli kormányát, miközben elkerekezik a Sankt Lars utcai gyorsétkező előtt. A Füvészkert mellett elhaladva arra gondol, csak hadd szálljanak szabadon a gondolatai, elvezethetik akárhova, bárkivel elő tudnak varázsolni egy jelenetet, kifigurázhatják azt is, akit az ember a legjobban ismer, a legjobban szeret. Önfenntartási ösztön. Hagyd, hogy a tudatod parodizálja a vágyaid, a 18

nyugtalanságod és a féltékenységed. Még alig múlt negyed nyolc, Janne és Tove a legnagyobb valószínűséggel a tengerparton vannak. És Janne nem is szereti a mézet. Malin csak teker és teker, érzékeli az alig kivehető füstszagot, a város enyhén sárgás színét a napszemüvegén keresztül. Teste végre ébredezik. De máris tiltakozik. Mintha ma még melegebb lenne. Rá se akart nézni reggel a konyhaablakban lévő hőmérőre. A kerekek alatt az aszfalt olajos fényűvé válik, olyan érzése támad, mintha a talaj bármely pillanatban megrepedhetne, s kionthatna magából sok száz izzó férget. Biciklis nyár. A városban nincsenek távolságok. Nyáron mindenki kerékpározik Linköpingben, hacsak a hőség vissza nem riasztja őket. Malin jobban szeret autózni, de az újságok és a tévé folytonos környezetvédelmi papolása mégiscsak hatott rá. Gondolj az elkövetkező generációkra. Nekik is joguk van egy élhető bolygóhoz. A napnak ebben az órájában Malinon kívül egy lélek sincs az utcákon. A téren lévő H&M kirakatában leárazást hirdető táblák, hatalmas vörös betűk egy ismert modell fényképe felett, s Malin tudja, hogy ismernie kéne a nevét. Kiárusítás. Idén a meleget is kiárusítják. Hisz van belőle elég. Bőségesen. Megáll a Drottning utca sarkán, a McDonald’snál, mert piros a lámpa. Megigazítja drapp szoknyáját, végigsimítja fehér vászonblúzát. Nyári ruhák. Nőies ruhák. Egész jól használhatók, s ebben a hőségben sokkal kellemesebb a szoknya, mint a nadrág. Vékonyka pamutblézere alatt rejlik pisztolya a tokjában. Eszébe jut, mikor legutóbb Zekével a lőtéren jártak, szinte megszállottan adták le lövések sokaságát a fekete kartonfigurákra. A hamburgeres egy ötvenes évekbeli, szürke homlokzatú, fehér, 19

domború balkonrácsos kőház. Az út másik oldalán áll az a barna, századfordulós épület, melyben Viveka Crafoord pszichoanalitikus rendelője található. Agyturkász. „Egyszerűen átlátott rajtam.” Malinnak eszébe villan, mit mondott neki Viveka egy gyilkossági nyomozás utolsó szakaszában lezajlott beszélgetésük kapcsán. „És maga? Maga hogy van?” Aztán: „Ha beszélni akar róla, itt megtalál.” Beszélni. Így is túl sok a beszéd ezen a világon, és túl kevés a csönd. Sosem hívta fel Viveka Crafoordot a saját ügyében, de egy-egy nyomozással összefüggésben többször is, ha „pszichológiai inputra” volt szüksége, ahogy azt Viveka megfogalmazta. És egyszer-kétszer kávéztak is, ha véletlenül összefutottak a városban. Malin hátrafordul. Visszanéz a Fő térre, a formatervezett sövényekre, a mintákat formázó kikövezett sétányokra és a hőséggel viaskodó virágágyásokra, a vörösre vakolt épületre, melyben a vetőmagbolt és Schelin cukrászdája található. Egy barátságos kis tér, egy barátságos kisvárosban. Szépen vakolt homlokzat bizonytalan emberek előtt. Bármi megtörténhet ebben a városban, ahol a régi és az új találkozik, ahol szegények és gazdagok, tanultak és tanulatlanok folyton-folyvást keresztezik egymás útját, ahol az előítéleteket szinte nyilvánosan szellőztetik az emberek, akárcsak az ágyneműt. Múlt héten egy fiatal taxisofőrrel utazott, aki csak úgy öntötte magából a szitkokat a város bevándorlóiról: „Niggerek. Egy szalmaszálat sem tesznek keresztbe. Jó kis tüzelő lenne belőlük, akkor legalább valami hasznukat vennénk.” Malin legszívesebben kiszállt volna a kocsiból, felmutatta volna az igazolványát, s szemébe vágta volna, hogy te disznó, feljelentelek népcsoport elleni izgatásért, de néma maradt. Egy színes bőrű, zöld overallos férfi halad át a téren. Kezében hosszú 20

nyelű fogószerkezet, hogy ne kelljen lehajolnia a papírszeletekért és csikkekért. Az üvegeket és sörösdobozokat Kukás Gunnar vagy a város más ismert egyénisége már rég begyűjtötte. Malin előrenéz, szemével követi, ahogy a Sankt Lars utca nyílegyenes vonalként vezet ki a város központjából, s csak ott áll meg tekintete, ahol Ramshäll, a város legelőkelőbb lakóövezete kezdődik. Ott laknak Hasse és Biggan, Markus szülei. A kórházhoz közel, hisz mindketten orvosok. A lámpa zöldre vált, Malin továbbkerekezik. A tegnap esti sör és tequila nem hagyott rajta különösebb nyomot. Daniel Högfeldt sem. A férfi elillant, még mialatt Malin aludt, s ha jól ismeri, már rég a szerkesztőségben van, káromkodik a hőség miatt, s alig várja, hogy történjen már végre valami. Malin elkerekezik a juharfák lombja mögött megbúvó egészségügyi szakiskola előtt, s néhány száz méterrel távolabb, a Linné utca torkolatában felsejlik a Füvészkert. Az iskola épületével véget is ér a házak sora, s helyet ad egy parkolónak. A veszteglő autók mögött található a Hotel Ekoxen, sokak szerint a város legjobb szállodája. De Malin a másik irányba veszi útját, a Tinnerbäck fürdő bejárata felé. Az emberek csak Tinnis néven emlegetik, a parkolójában mindössze két kocsi áll. Egy piros Volvo kombi, egy régebbi modell, és egy felirat nélküli fehér furgon, talán egy Ford. Lepattan a bicikliről, lerakja a bejárat előtti tárolóban, s leveszi táskáját a csomagtartóról. Senki sem ül a forgó melletti pénztárfülkében. A foltos üvegablakon egy cédula: A fürdő hétkor nyit. Nyolcig a belépés ingyenes. Átmegy a forgókeréken. A nap épp felemelkedik a tribün fölé, pont a szemébe süt, s a reggeli viszonylagos hűvösséget néhány másodperc alatt kiszorítja az elviselhetetlen hőség. Malin maga előtt látja a huszonöt méteres medencét, a kihalt uszodát, a fürdőtavat és az azt körülvevő füves domboldalt. Mindenütt csak víz. 21

Vágyakozik a vízre. Az öltözőnek egyszerre van penész- és tisztítószerszaga. Felhúzza piros fürdődresszét, s közben arra gondol, milyen feszes a combja, hogy a rendszeres edzés kordában tartja az éveket, s nem sok harmincnégy éves lehet, aki jobb formában van nála. Aztán felegyenesedik, felhúzza fürdőruháját a mellére, s a mellbimbói megkeményednek a durva műszálas anyaggal való érintkezésre. Megrázza a karját. Táskájából előveszi az úszószemüvegét. Túl meleg van most a kapitányság edzőtermében. Jobb úszni itt egyet. Fogja a tárcáját, a pisztolyát és a mobiltelefonját, kimegy az öltözőből a szabadtéri medencék irányába. Elmegy a zuhanyzók előtt. Nem akar zuhanyozni, bár tudja, hogy kötelező. Azt szereti, ha az első víz, ami a testét érinti, ugyanaz, amelyben úszik is. Csak augusztus közepén megy szabadságra. A többiek, a legtöbb kollégája most élvezik a már nagyon is szükséges pihenésüket, kivéve Zekét és Sven Sjöman detektívfelügyelőt. Johan Jakobsson családjával együtt felesége szüleinek nyaralójában van valami tónál Nässjö környékén. Elég elkeseredett hangon beszélt Malinnak a rendőrkapitányság ebédlőjében a nyári terveiről. „Az anyósom és az apósom építtettek a telken két kisebb faházat, egyet nekünk, egyet Petráéknak, Jessica húgának. Minden van, konyha és fürdőszoba. Mindezt csak azért, hogy ne lehessen megfelelő indokunk arra, hogy ne oda menjünk. „Johan. Harmincöt éves vagy. Miért nem teszed azt, amit te akarsz?’’ „Jessica imádja azt a helyet. Azt akarja, hogy a gyerekeknek is legyenek oda fűződő gyerekkori élményei.” „És sok a veszekedés?” „Veszekedés? Arról szó sincs. Az anyósom a világ legpasszívabban agresszív embere, akit csak el lehet képzelni. Született áldozat.” Johan hörpintett egyet forró kávéjából, túlságosan is nagyot, s kénytelen volt kiköpni, nehogy megégesse magát. 22

„A pokolba, de forró”. Malin kilép a betonjárdára, ami elvezet a tribünhöz, mely lépcsőzetesen ereszkedik le a medencéhez. Érzi, hogy úszódressze mélyen bevágódik a combjába. Börje Svärd. Felesége, Anna az egyetemi kórház tehermentesítési osztályán fekszik. Három hete kellett elhagynia a villát, amit oly biztos ízléssel rendezett be, három hete kórteremben él, teljesen kiszolgáltatva idegen embereknek. Maga a kiszolgáltatottság nem újdonság számára, hosszú évek óta béna. Börje egy vadásztúrán van Tanzániában, régóta vágyott rá. Malin tudja, hogy évekig gyűjtögette a pénzt erre az útra. Azt is tudja Malin, hogy a férfi beadta kutyáit egy kutyapanzióba a Jägarvallennél, mert a kutyáiról mesélt, mikor júniusban egy péntek este kocsijával hazavitte őt. „Malin” – mondta akkor, és megremegett a bajsza. „Olyan rossz a lelkiismeretem, hogy itt hagyom a kutyákat.” „Börje. Minden rendben lesz. Nagyon jó a híre a jägarvalleni kutyapanziónak.” „De mégis. Az ember nem hagy csak úgy ott egy állatot. Tudod, olyanok, mintha családtagok lennének.” Az utazás előtti hetekben Börje teste szinte összezsugorodott az előre érzett megbánás súlya alatt. „Annával is minden rendben lesz, Börje” – mondta Malin, mikor megálltak az Á utcában a háza előtt. „Jó dolga lesz ott a kórházban.” „De hát még csak azt sem értik, hogy mit mond.” A nyelvén volt, hogy azt mondja, „ne aggódj”, de csendben maradt. Ehelyett inkább csak rátette kezét Börje karjára. És másnap, a szokásos reggeli megbeszélésen Sven azt mondta: „Utazz el, Börje. Jót fog tenni neked.” Börje, aki normális esetben dühös lett volna egy ilyen megjegyzéstől, hátradőlt a székén és széttárta karjait. „Ennyire látszik, hogy legszívesebben itthon maradnék?” 23

„Nem” – válaszolta Sven. „Az látszik, hogy utaznod kell. Utazz el Tanzániába, és lőj egy antilopot. Ez parancs.” Malin leért a medencéhez, orrát betölti a klórszag. Végigmegy a medence mellett, a félig lekopott pályaszámok fölött úgy sorakoznak a startkövek, mint a kockacukrok. A medence mögött szilfák sora, lombozatuk már kezd sárgulni. És még mindig egyedül van az uszodában, talán a város egyetlen más lakója sem képes ilyen korán felkelni? Karim Akbar. Rendőrfőnök. Nyaralásának módja kevésbé meglepő, mint pályaválasztása. Feleségével és nyolcéves fiával kibéreltek egy nyaralót Vástervik mellett. Három hét pihenés. Bár igazából nem is vakáció. Malinnak elárulta, hogy egy könyvet fog írni az integrációról, saját tapasztalataiból kiindulva, felesége és fia meg majd kirándulgatnak, és fürdenek a tengerben. Malin még azt is tudja, miről fog szólni a könyv: a kis kurd fiúról a túlságosan kis lakásban Sundsvall Nacka nevű elővárosában. Az apáról, aki kétségbeesésében, hogy nem tud beilleszkedni az új társadalomba, öngyilkosságot követ el. És a fiáról, aki elégtételt szerez azáltal, hogy jogot tanul, és Svédország legfiatalabb rendőrkapitánya lesz, az egész országban az egyetlen, aki bevándorló múlttal rendelkezik. Az újságokban megjelent cikkekről, a televízió vitaműsorában való részvételről. Azzal Malin feláll a startkőre. Szeret a medence közepén úszni, a szélső pályákon zavarják a visszaverődő hullámok. Lehajol, óvatosan leteszi a mobiltelefonját és a törülközőt a betonkőre, a frottírba rejti a pisztolyát, és felhúzza az úszószemüvegét, mielőtt nekikészül az ugrásnak. Degerstad szeptember elején jön vissza a stockholmi kiképzésről. Andersson még mindig betegállományban. Megtornáztatja a lábfejét, aztán nyújtóztatja a bokáját, majd egy hosszúnak tűnő, de gyors ellenőrzéssel tudatosan felkészíti a testét, minden szervét, izmát, minden sejtjét és minden csepp vérét arra a csodálatos érzésre, hogy felhasítja a vizet. 24

Izmai megfeszülnek. Rajt! Nem hallja, hogy megszólal a mobiltelefonja, ahogy dühösen világgá kiabálja, történt valami, Linköpinget felrázta valami a kényelmes nyári tespedésből. Egyik kar előre, másik hátra. Minden ötödik csapásra lélegzetvétel, nyolcvan hossz a huszonöt méteres medencében, ez a terv. Az első hossz után bukófordulás, élvezi teste válaszát, hogy érződik a rendőrkapitányság tornatermében végzett gyakorlatok eredménye, érzi, ő az úr a teste fölött, és nem fordítva. De ez persze csak egy illúzió. Hiszen mi az ember test nélkül? A test, mint valami golyó a vízben, az úszódressz, mint egy vércsík. A környező épületeket és fákat inkább csak sejti egy-egy lélegzetvételnél, semmi más nem létezik számára. Közeledik a medence végéhez, a negyven körből az első lassan véget ér, s már felkészíti testét az újabb fordulóra, de akkor egy hangot hall, fontosságot sejtet, de mégis nyugodt. – Elnézést, elnézést, elnézést… „Úszni akarok, nem akarok megállni, nem akarok senkivel sem beszélni, nem akarok kérdésekre válaszolni, csak a testemet akarom használni, távol lenni a gondolatoktól, mindentől, igen, mitől is? Lehet, hogy Tove volt. Vagy Janne.” Fordulás helyett lelassít, kezei a fémkapaszkodón. Gyors lélegzetvételei közt egy távoli, elmosódó hang, egy arc az ellenfényben. – Elnézést, de szólt a telefonja. – Köszönöm – mondja Malin, s próbál levegőhöz jutni. – Semmiség – mondja a hang, s a fekete, nagy alak eltűnik, szinte szétoszlik az ellenfényben. Malin kikászálódik a medencéből, leül a peremére, lábai a vízben. Kinyújtja kezét a törülközőn pihenő mobil után. Vízálló, mindent kibír. 25

A kijelzőn Zeke száma. Üzenete is érkezett. Nincs ereje meghallgatni. Zeke három csengetés után felveszi. – Malin, te vagy az? – Ki más lenne? – Füvészkert – mondja Zeke. – Gyere oda, amilyen gyorsan csak tudsz. A közelben vagy, ugye? – Mi történt? – Nem tudom pontosan. Érkezett egy hívás a kapitányságra. A játszótéren találkozunk a Djurgärd utca felőli oldalon, amint csak tudsz. A szavak hallatán kiszáll testéből a víz hűse. Napfény, hőség, Zeke hangszíne. Megnyílnak a föld rései. Elérkezett az izzó férgek ideje.

26

3.

Malin nyakában a törülközővel rohan az öltözőbe. A vizes lába után maradt nyomok elpárolognak a hőségben, még mielőtt eléri az épületet. Letépi magáról az úszódresszt, eszébe sem jut, hogy lemossa magáról a klórt, egy kis dezodor, és fütyül a fésűre. Felkapja a szoknyát, a fehér blúzt, a pisztolytartó hüvelyt és a blézert, majd a fehér, tornacipőszerű szandált. Ki a számlálóajtón. Fel a biciklire. Mély lélegzet. Most. Most történik valami. Mi vár rá a Füvészkertben? Valami történt, az biztos. Zeke szavai, mielőtt még letette volna. Gyorsan beszámolt a rendőrségre érkezett hívásról, ami egy negyedórája futhatott be. A központ kapcsolta, és a vonal másik végéről egy megállapíthatatlan nemű, izgatott, nehezen érthető hang azt mondta: „Egy meztelen nő van a Füvészkertben, a játszótérnél lévő nyári lakban üldögél. Valami szörnyűség történhetett vele.” Egy meztelen nő. A város legnagyobb parkjában. 27

Aki betelefonált, nem mondta, mennyi idős a nő, hogy él-e vagy meghalt, tulajdonképpen semmit. Bizonyára kinn van már a helyszínen egy járőr kocsi. Lehet, hogy vakriasztás? De Malin hallotta Zeke hangján, hogy biztos benne, valami komoly esemény kezdete ez, hogy újra mozgolódik a gonosz, a megfoghatatlan sötét áramlás végigvonul a tájon, minden emberit elsodor. Ki telefonált? Tisztázatlan. Egy lihegő hang. Sem Zeke telefonján, sem a telefonközpontban nem jelent meg szám a kijelzőn. Malin megáll a Füvészkert Hotel Ekoxen felőli kapujánál, elhalad a szálloda bárjához vezető kapu és a főbejárat előtt. Ilyenkor inkább német turisták vannak itt buszszámra, s ahogy Malin elkerekezik az étterem előtt, a büféasztal körül idős németeket lát nyüzsögni. A parkban levő színpad körül a gyepet magas tölgyfák övezik, nyár elején a gimnazisták részegeskedéssel együtt járó bulijainak helyszíne, Malin mintha még mindig érezné az alkohol, hányás és a használt óvszerek szagát. Jobbra lent a nyári lak, amit ott húztak fel, ahol réges-rég a Füvészkert étterem állt, míg le nem égett. A járőrkocsi mint valami fehér délibáb áll beljebb a parkban. Gyorsabban kezd tekerni. Érzi az erőszakot. Elég gyakran volt a közelében ahhoz, hogy felismerje szagának legcsekélyebb foszlányát is. A járőrkocsi a kis nyári laknál parkol a domb alján. Mellette egy mentőautó. A háttérben fehér bérházak hosszú, külső folyosóval, s a fák között egy sárga vakolatú ház is körvonalazódik. Kitámasztja a biciklijét. Befogadja a helyszínt. Mintegy magáévá teszi. A közelben néhány autógumi-hinta zöldre festett lécekből készült kerítés mögött. Egy mászóka, alatta homok, három kicsi, tehén formájú rugós 28

hinta. Egy homokozó. Két egyenruhás rendőr túlméretezett pilóta-napszemüvegben, a húsos Johansson és a pufók Rydström, fel-alá járkálnak a homokozó mögötti gyepen. Még nem vették észre, hogy közeledik, a rendőrautó eltakarja. Zombirendőrök. Hiszen hallaniuk kellett volna. Vagy észrevenni, hogy a mentősök köszöntötték a pad felől, ahol egy narancsszínű takaróba tekert csomag körül állnak. Egy idősebb, hatalmas férfi, Malin ismeri, Jimmy Niklassonnak hívják, és egy fiatal, szőke, úgy húszéves lány. Új lehet. Közismert, hogy a mentősök nehezen találnak női munkatársakat. A legtöbben elbuknak az erőnléti felmérőkön. Niklasson rápillant Malinra, lerí róla, hogy nyugtalan. A narancsszínű alak, lény kettőjük között a padon. Kórházi takaróba bugyolálták, átölelik. A nő feje becsavarva, lefelé néz, mintha a két mentős között lenne is valami, meg nem is. Malin lassan elindul a pad felé. Niklasson bólint feléje, a szőke is. Johansson és Rydström végre meglátják, egymás szavába vágva kiáltanak: – Szerintünk… – Bizonyára… –…megerőszakolták. És mikor ez a rettenetes szó kettéhasítja a levegőt, utat keres magának a játszótér és a Füvészkert fölött, a takaróba csavart lény felnéz, és Malin egy fiatal lány arcát pillantja meg. Vonásai eltorzultak a félelemtől, a felismeréstől, hogy az élet szolgálhat egy súlyos, fekete rejtéllyel, bárhol, bármikor. Barna szemek, Malint bámulják. Mintha azt kérdezné: „Mi történt? Mi fog most történni velem?” „Istenem – fut át Malin agyán a gondolat. – Nem idősebb nálad, Tove.” 29

– Csend legyen – kiált oda Malin a járőröknek. Hol van Zeke? A lány újra lehajtja a fejét. Jimmy Niklasson leveszi róla a karját, feláll. A szőke, új lány ott marad. Amikor Malin meglátja Niklassont maga felé közeledni, úgy érzi, jobb lett volna, ha Zeke ér először a helyszínre, hogy nyugalmat árasszon az első riadalomban, de ezt most neki magának kell megtennie. Zeke remekül tud nyugalmat teremteni maga körül. Igaz, vihart is. Johansson és Rydström odaérnek hozzá, hirtelen férfihúsból támadt fal állja útját. Rydström érdes hangja: – Ott találtuk, a nyári laknál, a fapadlón feküdt. Johansson: – Felsegítettük. De nem szólt egy szót sem, nem lehetett vele beszélni, aztán hívtuk a mentőt. – Jól van – mondja Malin. – Jól van. Hozzányúltak valamihez? – Nem – válaszolja Rydström. – Csak a lányhoz. Felültettük a padra. Ahol most is van. Rátettük a takarót, ami a kocsiban volt. A mentősök is hoztak egyet. – Van ott ruha a nyári lakban? – Nincs. – Vérzett az altestéből – mondja még Niklasson, és hangja testméretéhez képest meglepően lágy. – És ahogy látom, ütések érték az alkarját, és a lábszárát is. Mégis valahogy különösen tiszta, mintha lesúrolták volna. – Ez klórszag – fűzi hozzá Rydström. – Talán Klorin. Az egész lány hófehér. A karján és lábán levő sebeket is mintha kitisztították volna, méghozzá alaposan. – Vigyétek be a mentőbe – mondja Malin. – Ott nyugalma lesz.

30

– Nem akarja – válaszolja Niklasson. – Már megpróbáltuk, de csak rázza a fejét. – Vajon tudja, hol van? – Eddig még egy szót sem szólt. Malin Rydströmhöz és Johanssonhoz fordul. – Senki más nem volt itt, mikor ideérkeztek? – Nem. Ki más lett volna? – kérdi Johansson. – Mondjuk, aki telefonált. – Nem, nem volt itt senki. Malin elgondolkozik. – Zárják le a helyszínt – utasítja a járőröket Malin. –Kezdjék lenn a szökőkútnál, és kerítsék be a területet egészen idáig. Malin szép óvatosan leül a padra. Nem tolakszik be a lány személyes terébe, megpróbál barátsággal közeledni. – Hallasz? – kérdi, és ránéz vakítóan fehér bőrére, a karján lévő, takaros kis szigeteknek látszó sebekre. Úgy néz ki, mintha a lány a nyári hőség ellenére egy jeges téli éjszakát töltött volna kinn meztelenül. Fehér bőréből árad az ártatlanság, mintha az ördöggel járt volna haláltáncot, de valahogy mégis túlélte volna. A lány továbbra is hallgat, néma. Malin orrát megcsapja a Klorin alig érezhető szaga. Hasonlít a medence vizének szagához. A lány másik oldalán ülő mentős nem szólal meg, úgy tűnik, nem zavarja, hogy Malin nem mutatkozott be. – El tudnád mondani, mi történt? – kérdi Malin a lánytól. Csend, mindössze egy kis oldalirányú mozdulat. – Fáj valamid? – Emlékszel valamire? – Nem kell félned. Semmi reakció, semmi válasz, semmi, semmi. – Maradjon itt mellette – szól oda Malin a fiatal mentősnek, és feláll. – 31

Ne hagyja magára egy pillanatra se. A két járőr lenn a szökőkútnál egy vastag fa köré erősíti a kordon szalagját. Niklasson a mentőautóban rendezkedik. A fiatal mentősnő hangja lágy, alkalmazkodó és megnyugtató. – Egyébként Ellinor vagyok. Ellinor Getlund. Malin kezet nyújt. – Malin Fors. Rendőrnyomozó. Még várni kéne egy kicsit, bár tudom, jó volna, ha már kórházba juthatna. Talán elkezd beszélni, ha kap egy kis időt itt a helyszínen. Addig körülnézek ott lenn. A nyári lak egy tölgyfa árnyékában. A blúz alatt izzadság. A mobiltelefon órája 08.17-et mutat. És máris olyan meleg van, mint a pokol egyik üstjében. A nyári laknak megvan a maga mikroklímája. Meglepő, nedves meleg csapja meg Malint, amikor óvatosan belép a nyitott térbe. Biztos legalább öt fokkal melegebb van itt, mint kinn, pedig nincsenek is falai, egy sor oszlop keríti körbe. Érthetetlenül meleg van benn. Mintha a légmozgás egyetlen helyre sűrítette volna össze az összes molekulát, mintha egy láthatatlan ördög táncolna a levegőben. A lába elé néz. Nagyon ügyel rá, hogy egyetlen nyomot se taposson el. Távolabb egy vértócsa, és körben kisebb vérfoltok, mintha egy testet formáznának. Mi ez? A lányból kifolyt vér. Egy fekete árnyék. „Mi a csudát kerestél itt éjjel? Nem lehetsz idősebb Tovénél. Idekeveredtél, pedig nem kellett volna.” Semmi ruha, semmi textilfoszlány, amit Malin szabad szemmel

32

észrevehetne. Megszólal egy mobiltelefon, Ellinor Getlund nyugodt hangja Malin háta mögött. A hang egyre közeledik. Csak nem hagyta magára a lányt? Malin leguggol. Mély levegőt vesz. Végigsimítja a nyári lak padlózatát, csak óvatosan, nehogy megnehezítse a helyszínelő és bűnügyi technikus, Karin Johannison munkáját. Vért lát a korláton a hely fölött, ahol a lány feküdt. Átdobta volna valaki a korláton? Vagy maga mászott át? A háttérben gyerekhangok. Nem szabad odafigyelni. Mit keresnek itt? Ilyen korán? Malin feláll, elindul a korlát felé. A túloldalon rengeteg nyom, cipőnyom, távolabb bokrok, ágaik barnák. Kicsit beljebb egy fa, egy hatalmas erdeifenyő. „Ott leselkedtél? Berángattad a lányt a bokrok közé? Vagy ez valaki másnak a nyoma? Teljesen független mindettől? Minden egész másképp történt?” A gyerekek. Sokan vannak. Nevetnek. – Rendőrautó, nénóautó – mondogatják. Aztán felkiáltanak, és visítozni kezdenek. Izgatott női lárma visszhangzik az egész parkon át, majd Niklasson hangja: – A francba! Malin hátrafordul. Tíz kis ovis sárga láthatósági mellényben. Még mindig visítanak. Két óvónő meglepett arccal. Egy meztelen, megvert, lesikált, valószínűtlenül tiszta lány megy feléjük a padtól. A gyerekek halálra rémültek, mintha egymást fertőznék félelemvírussal, ahogy az ismeretlen, ijesztő valami közeledik feléjük. Csak sikoltoznak, mintha megvesztek volna. – Azt mondtam, ne hagyja magára! – ordítja Malin. Ellinor Getlund a lány után ered, egyik kezében a mobil, a másikban a 33

pad mellett a földről felkapott narancsszínű takaró. A meztelen, üvegszerű lány átmászik a hintákat körülvevő kerítésen, nem törődik a karján és lábán lévő sebekkel, a combja belső oldalán megszáradt vérrel. Átmegy a homokos részen. Leül az egyik autógumira, és elkezd hintázni, előre-hátra, ingamozgás, görcsös kísérlet, hogy kilépjen a jelenből. Hófehér bőre szinte vakít, a combján lévő vér világít. Rydström és Johansson, mintha mi sem történt volna, a szalaggal babrál lenn a szökőkútnál. „Hol vagy már, Zeke? – gondolja Malin. – Szükségem van rád.”

34

4.

Zeke óvatosan lépked Malin mellett a nyári lakban. Rögtön azután érkezett, hogy a lányt leemelték a hintáról, betekerték a narancsszínű takaróba, és berakták a mentőautóba. Most már nem tiltakozott. Az ovisok azonnal távoztak a parkból. Mikor az első félelmük elmúlt, inkább tetszett nekik a meztelen néni a hintán, azt akarták, csak hintázzon még, és néhány gyerek határozottan elszomorodott, amikor Malin és Ellinor lesegítették őt onnan. Malin elmagyarázta az egyik óvónőnek, hogy a játszóteret bűntett helyszínének nyilvánították, de holnap már bizonyára játszhatnak újra itt is. Az óvónő meg sem kérdezte, mi történt, csak azzal volt elfoglalva, hogyan tudná a gyerekeket minél előbb elterelni onnan. Zeke futva érkezett az ösvényen a szökőkút és a nyári lak irányából. Kopaszra borotvált feje fel-le hullámzott, s a negyvenöt éves homlokán már felbukkanó ráncokban meggyűltek az izzadságcseppek. Világoskék ing, világoskék farmer, drapp vászonzakó, fekete sétacipő, ami ugyan túlságosan meleg ebben a hőségben, de annál hivatalosabb kinézetű. Malin nem tudott uralkodni magán, amikor Zeke lihegve odaért melléje. Addigra már a mentőautónál állt, s épp alaposan leszidta Ellinor Getlundot. „Egy bűntény helyszínén mindenki azt teszi, amit a nyomozás ügyeletes 35

vezetője mond. És én azt mondtam, hogy el ne mozduljon a lány mellől.” Ellinor Getlundban semmi meghunyászkodás, sőt: „Mikor indulhatunk végre? Kórházban a helye.” „Amikor én mondom.” „De…” „Csak semmi de.” Azzal Zekéhez fordul: „Hol a fenében voltál eddig?” „Kifogyott a benzinem. Szerencsére csak kétszáz méterre volt a legközelebbi benzinkút. Idejét nem tudom, mikor ürült ki a tank utoljára. Ez is ennek az átkozott hőségnek köszönhető.” „A hőségnek?” „Még az agyam is kihagy.” „Ühüm. Reméljük, a helyszínelésnél nem hagy ki túl sokat az agyunk.” Malin beszámolt mindarról, amit megtudott, amit látott a nyári lakban, majd együtt odamentek, és most Zeke itt áll mellette ebben a szellős házikóban, sovány arcára kiül a kétkedés. – Nem tudjuk pontosan, hogy megerőszakolták? – Nem, de szinte minden arra utal, vagy nem? – De igen. – És hogy ott történhetett, a bokrosban. Zeke bólint. – Vagy az a valaki máshol bántalmazta, és idehurcolta. A fenébe is, hogy itt benn milyen hőség van. Különös. – Szeretném, ha beszélnél vele – folytatja Malin. –Talán te szóra tudod bírni. Van egy olyan érzésem, hogy csak itt, ezen a helyen tudjuk elérni, hogy megszólaljon. A mentőautó hátsó ajtaja nyitva. Az egyik hordágyon egy narancssárga takaróba burkolt alak ül, szorosan mellette egy fiatal mentősnő, mintha soha fel sem akarna kelni

36

onnan. A lány feje is betakarva, tekintete továbbra is a földre szegezve. A kocsi belsejéből kórház és tisztítószer szaga árad, az oldalfalak mentén a lélegeztető gép csövei, s a plafonról kisebb tartályok lógnak sárga dugóval. A belső falra erősítve egy újraélesztő gép. „Vajon mentett már meg életet ez a lány?” – villan át Malin agyán. „Ezt a lánykát itt nem tudod megmenteni.” „És bárki más?” Először Zeke mászik be az autóba. Malin követi, int Ellinor Getlundnak, hogy álljon fel. Elhelyezkednek a lánytól jobbra és balra. Zeke odafordul hozzá. – Jó lenne, ha felemelnéd a fejed, és rám néznél. De ha nem akarod, úgy is jó. A lány meg sem moccan. – Mi történt itt az éjjel? – El tudnád mondani? Percekig tartó csönd. – Molesztált valaki? Zeke végigsimítja csillogó kopasz fejbőrét. – Ha nem akarsz szólni, nem kell. De jó volna, ha legalább azt tudnánk, hogy hívnak. – Josefin Davidsson vagyok– szólal meg a lány. Azzal újra elnémul. A mentő elindul a szökőkút irányába, még halványan látszik a féklámpa, ahogy a kocsi lekanyarodik a Linné utca felőli kijárathoz. Josefin Davidsson többet nem szólalt meg. Csak a nevét mondta meg. „Mi történt?” „Mit kerestél itt a parkban?” „És a ruháid? Hol vannak?” „Lemosott téged valaki?”

37

„Kik a szüleid?” „Hol laksz?” „És ki telefonált? Aki először meglátott? Vagy…” Hangjuk egyre kétségbeesettebb. Egyre inkább izgatja őket a lány némasága, fejükben egyre jobban nyüzsögnek a felgyülemlő szavak és kérdések. „Josefin Davidsson vagyok.” – És most? – kérdi Zeke, ahogy a mentő eltűnik a láthatáron. – Most várjuk Karint. – Johannisont? Malin szinte hallja Zeke hangjában a megvetést. És arra gondol: „Miért utálod annyira azt a nőt, Zeke? Mert szép? Mert okos? Vagy mert gazdag, és a gazdag egyben azt is jelenti, hogy előkelő. – Bali. A Bulgari Resortban fogunk lakni Uluwatu-ban – meséli Karin Johannison, miközben lekaparja a vérnyomokat a kerítésről. – Augusztusban megyek szabadságra, s akkor egy hónapig ott leszünk. Ilyenkor a legjobb arrafelé. – Janne és Tove most vannak ott. – De jó nekik. Hol? – Valami szállodában a tengerparton, azt hiszem, Kuta a neve. – Az a legszebb partszakasz, de tele van turistákkal. Malin arra gondol, milyen barna Karin, pedig nyilván benn kell dolgoznia a Bűnügyi Technikai Laboratóriumban egész nyáron. Most is ugyanoly arcátlanul friss és üde, mint mindig, kék szeme tele pozitív kisugárzással, bőre csillogóan jól ápolt. A ruhája méregdrága, rózsaszín anyagból készült rafinált szabású, csak még jobban megerősíti a felsőbb osztályhoz tartozás érzését. Karin már korábban átfésülte a nyári lak körüli bokrokat és a gyepet. Talált egy-két szemetet, amiket egyenként kis feliratos zacskókba rakott. – Megpróbálok ujjlenyomatot találni. De lehet itt akár több ezer is, vagy egy sem. A fa nem könnyű eset. 38

– Azt hittem, mindenről tudtok ujjlenyomatot venni – szólal meg Zeke. Karin nem válaszol neki. – Lehet, hogy úgy történt, ahogy te gondolod, Malin. Hogy a férfi ott erőszakoskodott vele a bokorban, majd idehurcolta, és átdobta a korláton. Majd meglátjuk, mit mond az orvos a sérüléseiről. – Még azt sem tudjuk, hogy megerőszakolták-e. És hogy az elkövető egyáltalán férfi-e. Zeke hangja durcás. – Ideje, hogy visszamenjünk a kapitányságra – vág elébe a további vitáknak Malin, s közben az jut az eszébe, vajon hol lehet Daniel Högfeldt. Ilyenkor már rég itt szokott lábatlankodni, vagy ő, vagy valaki más a Correspondententől. Persze az is lehet, hogy azok is szabadságon vannak, akik a rendőrségtől tippeket adnak nekik. Vagy az is elképzelhető, hogy túl ártatlanra sikerült a lányról szóló hír a rádióban. De Daniel nemsokára itt lesz. Ez olyan biztos, mint hogy nyár van. Itt a szezon legforróbb sztorija, még az erdőtűznél is forróbb. Megerőszakoltak egy lányt a Füvészkertben. A kordonon kívül gyülekeznek a kíváncsiskodók. Mindannyiukon könnyű nyári ruha, s mind azt szeretnék tudni, amit ők maguk is: Mi történt? Zeke otthagyja a kocsiját, majd valamelyik járőr elviszi a kapitányságra. Malin elmegy a kerékpárjáért, s mielőtt Zekével elhagyja a parkot, még egyszer lenéz a nyári lak irányába. Közben a nap is magasabban jár, fénye vonakodva töri meg a nyári lak homályát, mintha a napsugarak is megtántorodnának az ott történtektől, s különös játékukkal próbálnák elviselhetőbbé tenni az elviselhetetlent. Ez még csak a kezdet, talán ezt akarják mondani a fénysugarak, a nyár még forróbb lesz, még kegyetlenebb. Várjatok csak, nyomunkban a sötétség. – Jössz már, Fors? Zeke hangja egyszerre izgatott és higgadt. Végre valami komoly, végre munka. És nyár van. Hála istennek nincs 39

hoki. Malin tudja Zekéről, hogy fia, Martin, a város legnagyobb büszkeségét jelentő Linköping HC jégkorongklub csillaga most három hétig szabad, nincsenek edzései. Zeke gyűlöli a hokit, bár a fia miatt elmegy annak minden meccsére. De a nyár közepén még a Cloetta bevásárlóközpontban sincs egyetlen jelentéktelen meccs sem. A parkból kivezető gyalogutat, mely két lakóház között halad, virágágyások szegélyezik, a növények lekókadtak és színüket vesztették a hőségben. Kinn a Djurgärd úton elhalad a 202-es busz az egyetemi kórház felé. „A kapitányság alig 600 méter innen – gondolja Malin. – És itt, ennyire közel a törvény fizikai megjelenítéséhez megtámadnak és megerőszakolnak egy lányt.” A biztonság csak csalfa látszat. Elkerekezik mellettük négy felső tagozatos lány. A csomagtartón fürdőholmi. Útban a hűsölés felé. Tán a Glyttinge fürdőbe tartanak? Vagy a Tinnisbe? Csacsogás és kacaj. Nyári szünet és még valami, ami a fák mögött leselkedik a sötétben.

40

5.

„Fürdeni fogunk, fürdeni – kiabáljátok. – Anya, nem láttad a karúszómat, és a fürdőkarikát, hol van a fürdőkarikám? Anya, nem akarok elsüllyedni!” Én hallak benneteket. Itt vagytok valahol felettem, a sötétségemben, de nem tudom, hogy ti hallotok-e engem, halljátok-e, hogy kiáltok: anya, anya, apa, apa, hol vagytok? Gyertek ide, ide kell jönnötök, vigyetek engem el innen! És ti mind, ti kik vagytok? Ti, akik fürdésről, úszókarikákról, fagylaltról kiáltoztok? Érzem, hogy valami csepeg rám. Milyen szaga van a cseppeknek? Nem vízszaguk van. Talán vas? Vagy trágya? A lábaitok. Hallom, hogy rajtam taposnak. Fölöttem vannak. Azt hiszem, fekszem, de az is lehet, hogy én fürdök, lehet, hogy az engem körülvevő sötét és nedves valami víz. Biztos víz, szeretem a vizet. És most játszotok. „Anya, hol a labdám?” Elkapjam? De karjaim nem engedik. Mozdulatlanul fekszenek 41

mellettem, és én megpróbálom megmozdítani őket, erősen próbálom, de mintha betonba lennének öntve a testemmel együtt. Miért tapostok rám? Nem akarom, hogy rám tapossatok. Hol vagyok? És hol vagy te, apa? Tudok úszni, tudok lebegni, mégsem moccanok. Tudok úszni. De nem tudok levegőt venni. Be vagyok zárva. A bűnügyi nyomozóosztály tárgyalója előtti park túloldalán lévő óvoda nyári szünet miatt zárva. Nincsenek gyerekek a hintán vagy a pirosra festett csúszdákon, egyetlen hároméves kezecske sem túrja a száraz homokot. A hőség gyermektelen, a nyári város szintúgy. A kicsik helyett két festő látszik az óvoda ablakán túl. Mindegyikük egy-egy létra tetején, meztelen felsőtesttel. Egyenletes ütemben, sokkal gyorsabban, mint amilyennek látszik, rózsaszín festéket hengerelnek a falra. Vidám szín. Vidám gyerekek. Malin körbenéz a tárgyalóban. Világossárga textil-tapétás falak, fehér tábla az ajtó felőli falon. Tavasszal kaptak új székeket. A régi gyártási hibás volt, és az újak, formatervezett faváz és fekete műanyag borítású ülés, ha lehet, még kényelmetlenebbek, s ebben a hőségben odaragad az ember beléjük. A rendőrség légkondicionáló berendezése messze nem elegendő ahhoz, hogy kellemes hőmérsékletet tartson. A tárgyaló falán lógó óra 10.25-öt mutat. A reggeli értekezlet ma az átlagosnál sokkal később kezdődik a parkban talált lány miatt. Vajon hány fok lehet? Harmincöt kinn, harminc benn? Malinnal szemben egy szenvedő Sven Sjöman. A barna kockás inge

42

hónaljában megjelenő izzadságfolt egyre terjed a pocakja felé, ami a tavasz és a nyárelő során újabb két mérettel nőtt. Vigyázz, Sven, csak vigyázz! Az ilyen hőségben gyakori a szívroham. De bizonyára van annyi eszed, hogy csak óvatosan mozogsz. Ezt tudom. Ha valamivel jellemezni kéne téged, akkor az pont az óvatosság és megfontoltság lenne. Ötvenhárom éves vagy, harminchárom éve dolgozol a rendőrségnél, és te tanítottál nekem mindent, amit erről a szakmáról tudok. Legalábbis majdnem mindent. De a legfontosabb, hogy elhitetted velem, alkalmas vagyok a nyomozói munkára. „Malin, te vagy a legtehetségesebb rendőr, akivel valaha dolgoztam.” Sven, tudod, mit jelentenek számomra ezek a szavak? Nyilván, különben nem mondtad volna. Mellette Zeke. Homlokán és orra alatt izzadságcseppek. Malinnak is tiszta vizes a fejbőre, mintha edzésről jött volna. – Hát akkor most a nyáron mi vagyunk a bűnügyi osztály nyomozócsoportja – szólal meg Sven. – Tehát csakis hármunkon múlik, hogyan értelmezzük az éjszakai eseményeket, miképp próbáljuk kideríteni, mi történhetett ezzel a lánnyal, akiről csak annyit tudunk, hogy Josefin Davidssonnak nevezte magát. És van itt még valami. Ma reggel bejelentették egy lány eltűnését, Theresa Eckeved, tizennégy éves. A szülei telefonáltak. Mindkét esetben én leszek a nyomozás felelős vezetője. – Ejha, csupa kiscsaj – jegyzi meg Zeke. „Először nem történik semmi – gondolja Malin –, aztán megint nem történik semmi, aztán meg minden egyszerre.” – Eltűnt? – szólal meg Malin kétkedve. – Egy tizennégy éves? A legnagyobb valószínűséggel csak megszökött otthonról. – Bizonyára – válaszolja Sven. – Theresa Eckeved szülei elmondták, amit tudnak. De kezdjük Davidssonnal. – One thing at a time – mosolyodik el Zeke, s Malin észreveszi, hogy 43

visszatért az energia a hőség sújtotta, nyártól fáradt szürke szemekbe. Rettenetesen ellentmondásos helyzet, hogy az erőszak és a szenvedés adja nekik a munkát, és egyben a munka által érzett örömet. „Szabad ezt az örömet élvezni?” – villan át Malin agyán. Lehangoltság és öröm. Ha összekeverem ezt a két érzést, mit kapok? Ez is egy olyan nem nevesített érzés, amit egy rendőr érezhet. Egy érzés, amitől rossz lesz az ember lelkiismerete, és azt eredményezi, hogy kétkedni kezd az emberiségben. Nem is amiatt, amit lát és hall, hanem amilyen hatást ez okoz. Nemi erőszak. És máris beindulsz. Gyilkosság. És hirtelen lázban égsz. – Josefin Davidssont épp most vizsgálja egy orvos az egyetemi kórházban. Megállapítja, hogy megerőszakolták-e vagy sem, és odarendelték melléje az ügyeletes pszichológust, hogy támogassa lelkileg, és próbálja meg szóra bírni. – Utánanéztem – szólal meg Malin. – Csak Linköpingben százhúsz Davidsson van. Minden épkézláb embert rá kell erre állítani, hívjanak fel mindenkit, ha a lány nem szólalna meg, vagy ha nem jelentkezik senki. – És továbbra sem tudjuk, ki telefonált be, és jelentette, hogy ott tekereg a lány a parkban – fűzi hozzá Zeke. – Nem. Hát ez nehéz eset – veszi vissza a szót Sven. –A hívás egy kártyás telefonról érkezhetett. Ezt jól ismerjük. Lehetett egy arra járó, aki nem akar a rendőrség látókörébe kerülni. De lehetett olyan valaki is, aki részt vett a támadásban. És hozzátartozó sem jelentkezett – folytatja. – Sehol semmi. Végig kell járni a lakásokat a park környékén. És ha az orvosok és a pszichológusok elkészültek, megpróbálhatjátok kihallgatni Josefint. – Lehet, hogy idősebb, mint amilyennek látszik – gondolkodik Malin hangosan. – És egyedül volt otthon, amíg a szülei elutaztak. – És máris elérkeztünk Theresa Eckevedhez – mondja Sven. – A szülők 44

elutaztak Párizsba, s Theresa itthon maradt a stureforsi villában a fiújával. Malin megborzong, amikor meghallja a „villa” és „Sturefors” szavakat. Sturefors. Linköping elővárosa, ahol felnőtt. Képek százai, ezrei villannak át az agyán. Ahogy szülei egymást kerülgetve élik életüket, nem pedig egymás mellett. Ahogy járkál a szobákban, a kertben, s az az érzése, hogy nem tudja, hol van, hogy a valóság valamiképpen egészen más, mint ahogy ő megéli, és hogy minden sarok, bokor, szó és gondolat titkot rejt. A vágy, hogy végre felnőtt legyen, s a hiú remény, hogy akkor majd minden kitisztul, minden érthetővé válik. A lányszoba. A plakátok: Duran Duran. Nick Rodes. See them walking hand in hand across the bridge at midnight. Girls on film. – De mikor tegnap hazaérkeztek, Theresa nem volt ott. Felhívták a fiú szüleit, s az derült ki, hogy az egész család együtt volt a nyaralójukban, de Theresa nem tartott velük. „Markus. Tove. Talán nem hazudott a kapcsolatuk elején, de elhallgatta az igazságot, és próbált kibúvót találni, megfelelő helyet lelni a szerelmének, mert az hitte, haragudnék. Csak ennyire bízott bennem? Azt hitte, leszidnám? És mit tettem? Pont azt. Bebeszéltem magamnak, hogy ezzel téged védelek, Tove, de nem azt tettem: csak azt szerettem volna, ha nem követed el ugyanazt a hibát, amit én. De én már húszéves voltam, amikor teherbe estem veled. Nem bírnám elviselni, hogy ugyanabba az útvesztőbe keveredj, amibe én. Ugyanabba a kettős érzésbe, a szerelem és a sarokba szorítottság érzésébe. Nem bíztam benned, csak magamra gondoltam, és te eltitkoltad előlem az első szerelmed. Minek nevezhetnénk ezt? Anyai kudarc. Többé-kevésbé.” 45

– Egyszer sem beszéltek vele, amíg Párizsban voltak? Zeke hangja újra fáradtnak tűnik, újra jól hallatszik rekedtsége. „Nagyon megbánhatták az utazást” – gondolja Malin. – Minden bizonnyal – folytatta Sven. – A lány nem vette fel sem a mobilt, sem a vezetékes telefont, de a szülők ezt egyáltalán nem találták furcsának. – Hogyhogy? – Lázadó korban van, szerintük. Sokszor elhagyja a mobiltelefonját. – És mennyi ideig voltak Párizsban? – Hat napig. – Akkor lehet, hogy már egy egész hete eltűnt. – És a szülőknek fogalma sincs, hol lehet? – A beszélgetésből ítélve nem. Sven Sjöman megigazítja az ingét, mielőtt folytatja: – A Füvészkertben talált lányé az elsőbbség, egyelőre ő a fontosabb, de azért mégis kezdjétek azzal, hogy kimentek Stureforsba. Beszéljetek a szülőkkel, nyugtassátok meg őket, hivatkozzatok a statisztikára, minden bizonnyal előkerül. Aztán lediktál nekik egy címet. Mindössze egyutcányira a családi háztól, ahol Malin felnövekedett. Ugyanaz a kerület. Ugyanazok a hetvenes évekbeli álmok. Némelyik kertben medence. Olykor túlméretezett villák fa- vagy égetett tégla oromzattal, öntudatosan, kihívóan trónolnak a sűrű gyepen. Mióta szülei eladták a házat és vettek egy lakást a régi Infektion parknál, azóta nem járt ott. Aztán apja és anyja vásároltak egy lakást Tenerifén, odaköltöztek, s bár más években haza szoktak jönni nyárra, idén, hogy apját idézze: „Idén itt maradunk. Anyád elkezdett golfozni, és beiratkozott egy tanfolyamra. S ez nyáron sokkal olcsóbb, mint télen, az igazi szezonban.” „Öntözöm a virágokat, apa. Jó kezekben vannak.” 46

Valójában már csak egy-két virág vegetál a szülei lakásában, és az sem biztos, hogy ezek túlélik a nyarat. De mégis, mit gondoltak? Egy éve jártak utoljára itthon. Egyáltalán minek tartják ezt a lakást? Malin hirtelen odavágyik, a hűvösbe, amit ott mindig érez. De kellemes lenne ez most! – És a média? – kapcsolódik be Malin is. – Velük mit kezdünk? Előre tudható, hogy vérszomjas farkasként vetik magukat Theresa és Josefin esetére. – Minden bizonnyal – sóhajt fel Sven. – De egyelőre hallgatunk. Még nincs rá bizonyíték, hogy nemi erőszak történt, s talán még eltart egy darabig, amíg kiszimatolják, hogy eltűnt egy lány. Szerintetek? Talán lesz egy napunk nyugodt munkára. Aztán persze lehet, hogy mindkét esetben szükségünk lesz a lakosság segítségére. Majd meglátjuk, hogyan alakulnak a dolgok. Minden telefonhívást hozzám kapcsoltatok. Karim távollétében majd én küzdők meg a farkasokkal. – Úgyis bejön – jegyzi meg Zeke. – Ha már nagyon forrósodni kezd a helyzet. – Ebben biztos lehetsz – toldja meg Malin, s ekkor megszólal a telefonja. Mobilja előtte fekszik a szürke asztallapon, a hangszórójából áradó hang dühös, erőszakos, mintha arra akarná figyelmeztetni őket, hogy eddigi beszélgetésük mindössze elméleteken alapul, de most eljött a kőkemény valóság ideje. Malin rápillant a kijelzőn felvillanó számra. Felveszi. Hallgatja. – Adom Sven Sjömant. Most nyáron ő foglalkozik a sajtó kérdéseivel. Átnyújtja a telefont Svennek, felhúzza a szemöldökét és ironikusan elmosolyodik. – Daniel… Daniel Högfeldt a Correspondententől – közvetít Malin. – Szeretne többet megtudni a Füvészkertben megerőszakolt fiatal lányról meg az eltűnt stureforsi lányról, és hogy gyanakszunk-e összefüggésre a két ügy 47

között.

48

6.

Összefüggés? Egy lány eltűnt. Egy másik lányt megtámadtak, talán megerőszakoltak a Füvészkertben. Erőltetett lenne kapcsolatot keresni? Aligha. Nem kizárt. Az idő, a nyomozás majd megmutatja, van-e összefüggés az esetek közt. De egyelőre a tárgyilagosság a legfontosabb. A kocsi ablakán keresztül a Brokind főút látható, a mellette futó kerékpárút üres. A levegő meg sem moccan, fojtóan csillog, rájuk telepszik a kúszó, szagtalan forróság. A búzamezők teljesen lekókadtak a szárazságtól, mintha egy óriás ökle csapott volna oda, s nyomta volna a kalászokat a földbe: nehogy azt higgyétek, hogy élhettek, ezen a nyáron aztán nem, ez az esztendő egy elátkozott év. Zeke keze a Volvo kormányán. Biztosan. Mint fia, Martin keze a hokiütőn. Az évad végén Martin ajánlatot kapott a Toronto Maple Leafs csapatától, de visszautasította. A barátnője gyermeket vár, s itt, Linköpingben akarja megszülni. S a két főtámogató, a Cloetta csokoládégyár és a Saab összefogtak, s letettek az asztalra néhány milliót, hogy Martin maradjon. 49

„Most aztán dúsgazdag ez a kölyök – így szólt Zeke kommentárja. – És még gazdagabb lesz, ha elköltözik az USA-ba.” És mindez úgy hangzott, mintha Zeke azt szerette volna, hogy csak költözzön el, mintha a hoki, a dicsőség, megtiszteltetés és a pénz már mind a könyökén jönne ki. „Hoki, micsoda barom sport.” Malin erre megkérdezte, milyen érzés majdnem nagypapának lenni. „Biztos izgulsz is, de büszke is vagy” – de Zeke válaszként csak morgott valamit az orra alatt. Malin nem folytatta a kérdezősködést, biztos volt benne, ha majd karjába veszi a csöppséget, elolvad, mint a vaj. S majd ha a pici megsimogatja Zeke leborotvált fejét, „szúj, szúj” Zeke imádni fogja. Sturefors. Némán haladnak, s lassan elérik a település szélét. Malin lehunyja a szemét. „Ha a kinti hőség szagtalan, milyen szag van a kocsiban? Wunderbaum és Aramis férfiparfüm. És milyen illat van még a kertekben? Milyen illat volt régen? Frissen nyírt fű. Meztelen lánykalábak lépegetnek óvatosan a fűben, szinte lebegnek. Egyedül a kertben. Apaszag van. Anyaszag. Hallom, ahogy anya papol, követ mindenüvé a házban, panaszkodik, és apa meghunyászkodik, pedig azt akarom, hogy apa védelmezzen meg engem, mondjon ellent anyának, adja tudtomra, hogy én is érek valamit. De apa csak áll sután anya mellett, szája szólásra nyílik, ahogy anya folyton szid engem, de kétkedő tiltakozása bennreked a szájában, ahogy anya csak darálja, darálja kitartóan. Hajam fújja a szél, ahogy végigkerekezem a településen, végig az utcákon egészen az iskoláig. Aztán lábam szinte száll a futópálya felett. Ez egy verseny. Minden verseny.

50

Aztán az éjszaka, amikor azt hittétek, alszom, mikor a küszöbötökön feküdtem, és eszembe jut, most jut először eszembe, ahogy itt ülök a légkondicionált autóban, eszembe jut, hogy mit mondtatok: „Soha nem tudhatja meg. Ennek örökre titoknak kell maradnia” Anya éles hangja. Egy olyan ember hangja, aki sosem találta meg önmagát. „Apa, mi az, amit nem tudhatok meg?” A fiúk focimeccsei az iskola vörösbarna faépülete mögött. A hazai csapat piros meze. Testek, forró testek. Esti fény. Bankeberg SK, Ljungsbro IF, LFF, Saab. Mindkét csapat, fiúk és lányok egymás mellett a takaró alatt, lenn a pincében, és mi van, ha bejön valaki? Orgonabokrok. Zöldre festett fakerítés. Családok, akik igyekeznek családok lenni. Gyerekek, akik gyerekek. Akik fürdenek, s tudják, azért jöttek, hogy „átvegyék a stafétabotot.” Sturefors. A Stáng folyó mellett alacsony bérházak és villák. A legtöbbjük a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején épült. Némelyiküket maguk a családok építették, mesteremberek, akik tudták, hogy saját otthonukat építik, más házakat mérnökök, tanárok, közalkalmazottak vásároltak meg. Akkoriban itt még nem laktak orvosok. De most már bizonyára igen. Az időközben megnőtt, de most sárguló sövények mögött sárga és fehér téglaházak vagy vörös faházak, bennük orvosok és mérnökök. Nyíratlan pázsit. A fák lassan gyümölcsöt hoznak, s minden háznál apró virágágyás kiált víz után, vagy már teljesen ki is égett. A Stureforsban lakó emberek többségének magától értetődő, hogy nyáron itt hagyja a várost. De egyáltalán nem ugyanolyan természetes ez az Ekholmenben lakó bevándorlók tízezreinek. Kifelé elhaladnak az ötvenes évek egymilliós

51

lakásprogramjának tömbházai mellett. – Itt kanyarodj be, majd a második utca lesz az – szólal meg Malin. – Ennyire kiismered itt magad? – Igen. Zeke egy pillanatra leveszi szemét az útról, figyelemre sem méltatja az egyik fehér kőfalra kirakott „Vigyázat, gyerekek!” táblát. A sebességjelző harmincötöt mutat, öttel többet a megengedettnél. – Az hogy lehet? „Még a legközelebbi kollégám sem tudja – gondolja Malin –, de nem is kell tudnia. Eszem ágában sincs elmesélni, hogy itt nőttem fel egy közeli utcában, hogy a szülőszobáról egyenesen idekerülve itt laktam egészen addig, míg önálló életet nem kezdtem élni, itt laktam ebben a kissé előkelő, egyre zártabb Stureforsban. Eszem ágában sincs mesélni Stefan Ekdahlról, hogy mit csináltunk anya és apa ágyában azon a napon, négy hónappal a tizenharmadik születésnapom után. Eszem ágában sincs mesélni arról, hogy minden lehet egyszerre jó és szomorú. Mert tudod, Zeke, fogalmam sincs róla, hogyan lehetséges ez, hogyan működnek a dolgok a világban. És még kevésbé tudom, hogyan válhat valami ilyenné. Janne. Tíz éve már, hogy elváltunk, de nem tudjuk elengedni egymást. Anya és apa ősidők óta házasok, de talán sohasem voltak még csak közel sem egymáshoz.” – Csak úgy tudom – válaszolja végül Malin. – Szóval titkolsz előlem valamit, Fors? – Talán jobb is így – hangzik Malin válasza pont abban a pillanatban, ahogy Zeke leállítja az autót egy fehérre festett, alacsony betonkerítéssel körülvett hófehér téglavilla előtt. – Theresa Eckeveds otthona. Parancsoljon, kisasszony.

52

A háttérben egy medence csillog. Körülötte szépen nyírt, rezgő nyárra hasonlító bokrok, a virágágyásokban szemmel láthatóan friss virágföld. A tíkfa asztalon kávé és bolti fahéjas tekercs vár rájuk, a hátuk mögött kényelmes kék párnák. A fedett terasz plafonjáról, a falba épített kandalló mellett surrog egy ventilátor, s kellemes hűvöset áraszt. A kávéskanna mellett jégkockás vödör. „Hátha a kávéjukat con hielo kérik – mondta nekik Agneta Eckeved, mielőtt mindannyian leültek volna az asztalkához.” – Melegen kérem – válaszolja Zeke az asztal túloldaláról. – De köszönöm a figyelmességét. Aztán Sigvard Eckeved szavai, éppoly felháborodottak, mint nyugtalanok. – Nem tudom megérteni, miért kellett becsapnia minket. Szavaiból egyben árad annak tudata, hogy már nem sok mindenben dönt a lánya életében, ha egyáltalán dönt valamiben. A fahéjas tekercsek illata szinte fojtó ebben a hőségben, a kávé túl forró, megégeti a nyelvet. Sigvard Eckeved hangja lágy, de keserű visszhang marad utána, ahogy elmeséli, amit már úgyis tudnak. Párizsban voltak, és azt hitték, Theresa és a fiúja együtt vannak, ehelyett a fiú a szüleivel a család nyaralójában volt Valdemarsvikben, Theresa tárcája és mobiltelefonja sincs itt, és így tovább. Hagyják, hogy végigmondja, csak felesége szakítja meg néha itt-ott, hozzáfűz valamit a szavaihoz, magyaráz. Az ő hangja határozottan nyugtalanabb. „Tud valamit – érzi Malin –, valamit, amit nekünk is tudnunk kéne.” Mikor Sigvard Eckeved befejezi mondandóját, Zeke veszi át a szót: – Lenne néhány képük Theresáról? Szükségünk lenne rá, s szétküldhetnénk az ország többi rendőrkapitányságára is, ha a helyzet majd azt kívánja. Agneta Eckeved feláll, egyetlen szó nélkül elmegy. – Ugye csak megszökött – kérdi Sigvard Eckeved, mikor a felesége eltűnik a házban. – Ugye csak erről lehet szó? Nem valami másról? 53

– Épp ezt szeretnénk kideríteni – válaszolja Malin. –Bizonyára megkerül. A statisztikai adatokat nézve szinte száz százalék, hogy előkerül. De magában azt gondolja Malin: „És ha nem kerül meg, mit kezdesz a reményt adó szavaimmal? Akkor az lesz a legkisebb problémád, ami elhangzik itt. De most a szavaim többet segítenek, mint ártanak.” Agneta Eckeved egy halom színes fényképes borítékkal tér vissza. Leteszi őket az asztalra Malin és Zeke elé. – Nézzék meg, s vegyék ki, amelyiket jónak látják. Mindenki azt mondogatja, hogy aranyos kislány vagyok. De hogy higgyek nekik? Honnan tudjam, hogy nem csak mondják? És különben sem akarok aranyos lenni. Ki a fene akar aranyos lenni? Legyen más aranyos! Én már felnőtt vagyok. És te egészen másképp szóltál hozzám, elpirultam, de a víz hideg volt, így senki semmit nem vett észre. Piszok. Piszok van itt? És honnan jönnek a fényképek? Hogy lehet, hogy látom azokat? Nem értem. Szinte mindegyiket láttam már. Idén készültek, anya megszállottan fényképezi a családot. Anya, hagyd már abba a fotózást! De gyere. Gyere értem! Félek, apa. A tengerpart Mallorcán, tavaly nyáron. Tél Sankt Anionban, napsütés, kék égbolt, tökéletes hó. Karácsony és húsvét. Hogyan láthatom a fényképeket és hallhatlak benneteket, amikor nem is vagyok ott?

54

És a víz? Milyen víz? De miért ilyen ragacsos, rideg, mintha fagyott lenne, mikor melegnek és selymesnek kéne lennie? Anya, add ide az úszógumim! „Nagyon aranyos kislány, ugye?” Aztán egy női hang, kicsit öregecske. Nagyon aranyos, ugye, Zeke? Zeke? Az meg kicsoda? Olyan fáradt vagyok, apa. Valami fényes, ragadós van a testemen. Miért nem szólalsz meg? Látlak a teraszon az asztalnál, látom, hogy a medence vizén megcsillanó fény színes árnyékot vet az arcodra. De itt, ahol én vagyok, itt sötét van, hideg és magány. Nedvesség. Nem lehetek itt. Ennyit értek. Nem akarok itt lenni. Ott akarok lenni veletek, hiszen látlak benneteket, de olyan, mintha nem is lennétek, mintha én nem lennék. Nem vagyok? Ha erre gondolok, félek, úgy félek, mint még soha. Ha rád gondolok, apa, meleget érzek. De félelmet is. Miért nem jössz? Malin kiválaszt egy képet, amin jól látszik Theresa Eckeved arca: apró, duzzadt ajak, kerekded, serdülő pofi, élénk, sötét, szinte fekete szem, félhosszú sötét haj. Meg sem érdemes kérdezni, milyen ruhában lehetett. De annyit talán igen, hogyan szokott öltözni. – Farmer. És ing. Sohasem vett szoknyát. Szerinte az olyan öregasszonyos – válaszolja Agneta Eckeved. – A képeken lányosnak tűnik. – A látszat csal. Egy igazi belevaló fiatal, egy vadóc – mondja Sigvard Eckeved. – Van valami fogalmuk róla, hol lehet? Esetleg valami barátnál?

55

Mindkét szülő a fejét rázza. – Nincs túl sok barátja – mondja mélán Agneta Eckeved. – Vagyis úgy értem, sok mindenkit ismert, de nem sok közülük az igazi barát. – Szeretnénk megkapni a fiúja telefonszámát – folytatja Malin –, és mindazokét a barátaiét, akikét tudják. És talán még néhány telefonszámot, olyanokét, akik sokat jelentenek neki. Talán egy edző, egy tanár vagy ilyesmi. – Nemigen érdekli a sport – szólal meg Sigvard Eckeved. – De volt egy lány, néha fürdött itt, egy új ismerős a városból. Agneta, emlékszel rá, hogy hívják? – Nathalle. De a vezetéknevéről fogalmam sincs. – A telefonszáma? – Sajnos nem tudom. De Nathalle a neve. Ez egészen biztos. – Ha eszükbe jut, kérem, szóljanak – mondja még Malin. – Van Theresának számítógépe? – kérdi Zeke. – Igen, fenn a szobájában. De nemigen használja. – Elvihetjük? Meg szeretnénk nézni az e-mailjeit és egyet-mást. – Természetesen. – Köszönjük – válaszolja Zeke. – A medence vitathatatlanul csábító – fűzi még hozzá. – Fürödjenek, ha kedvük tartja – mutat oda Sigvard Eckeved. – Dolgoznunk kell. – Kellemesnek látszik – mondja Malin is –, hűsítőnek. Hagyjátok már abba ezt a csevegést! Inkább találjatok meg engem. Hisz eltűntem. Már értem. Így kell lennie. Hiszen másképp már eljöttél volna értem, apa. Ugye, apa? Azt hiszitek, önszántamból vagyok itt?

56

Bevettétek, hogy a fiúm. De hiszékenyek vagytok! El akarom mondani, hogyan is van valójában. Kiabálok, de mégsem halljátok. És csengés. A telefon hangja ott fenn. Ne tapossatok rám. Hagyjátok abba! – Igen, Fors. Malin Eckevedék gondosan karbantartott hetvenes évekbeli álomházának lépcsőjén állva bányászta ki mobiltelefonját a táskájából, harmadik csöngésre vette fel. Mellette Zeke, hóna alatt Theresa laptopja, egy Toshiba. – Sjöman. Bemehettek a kórházba, tízes osztály. Az orvos megvizsgálta. És a lány kicsit jobban van. Magáról is mesélt. – Josefin Davidsson? A hőség izzó hálóként vonja körbe az agyát. – Ki más, Fors? Ki más? – Honnan tudjam? – Tizenöt éves, és Lambohovban él a szüleivel. Mikor Malin leteszi, visszanéz a házra, s látja Sigvard Eckeved körvonalát a bejárati ajtó zöld üvegbetétjén át, látja, ahogy nyugtalanul járkál fel-alá az előszobában.

57

7.

Sigvard Eckeved és az évek Későn érkeztél hozzánk, Theresa. Én negyvenkét éves voltam, édesanyád negyvenegy. Elvégeztek minden vizsgálatot, s az orvosok azt mondták, lehet, hogy valami probléma van veled. De te egy késő februári napon minden gond nélkül szépen megérkeztél, te voltál maga a tökéletesség, emlékeztetve arra, hogy a világ alapjában véve jó. Számomra éjszakánként te vagy az illat, az érzés, a hang, a lélegzet hatalmas ágyunkban. Odamászol mellénk, hozzánk simulsz. S mi vagyok én a te számodra? Ugyanaz, mint te az én számomra. Mi egymás vagyunk, Theresa. Azt szokták mondani, a gyerek az átadás jelképe, hogy lássuk, van folytatása az életünknek. Hogy téged odaadjunk az egész világnak, és neked adjuk az egész világot. Megborzongok ennek hallatán. Te az enyém vagy. 58

Én te vagyok, Theresa. És ketten együtt mi vagyunk a világ. Egy gyerek a felfelé ívelést jelenti, hogy érzékeinkkel megtapasztaljuk, mi, emberek, egyek vagyunk. A gyermek a legfontosabb megjelenítése ennek a mítosznak. A saját gyerek. Aki én vagyok. Kétéves vagy, és szaladgálsz a nappaliban, most sajátítod el a nyelvet, csapkodsz a kezeiddel, mutogatsz, falod a világot, együtt faljuk a világot. Néha ugyan megszidlak, de mégis hozzám jössz, bennem keresed a világot. Négy és fél éves vagy, dühödben megütsz. Aztán végigszaladsz az éveken, egyre távolabbra tőlem, ugyanakkor egyre közelebb, de továbbra is egy érzés vagy bennem. Tizenkét éves vagy. Szeretettel osonok be éjjel a szobádba, megsimogatom az arcod, belélegzem hajad illatát. Mi vagyunk a megtestesült jóság. Te, én, anya, az álmaink, és az élet, amit együtt, egyként élünk meg. A világ teáltalad világ. Tizennégy éves vagy. Határozott, makacs, kísérletező, dühös, mégis maga vagy a kedvesség. Te vagy a legszebb, akit ez a világ valaha látott. Megértelek, Theresa. El kell hinned. Ne hidd, hogy mit sem sejtek. Csak nem akarok előrerohanni. Ugyanaz az érzés vagyunk, te meg én. A végtelen szeretet érzése.

59

8.

Egy sötét bőrű takarító széles mozdulatokkal húzkodja a felmosófát jobbra-balra a sárga mintás linóleumpadlón. Az árnyékból napsugár lesz, amely újra árnyékká változik, ahogy hatalmas alakja ide-oda mozog a folyosó legvégén lévő napsütötte ablak előtt. Amikor odasüt a nap, a folyosó padlózata mintha megemelkedne. Tisztítószer és izzadság enyhe szaga csapja meg orrukat, a nyugalomban lévő testből áradó lassú izzadás szaga. Tízes osztály. Belgyógyászat. A magas kórházépület hetedik emeletén. Egyes kórtermek ajtaja tárva, a szürkülő, valaha sárga falakon világos festmények. A termek ablakán át Malin látja a várost, napégetett, néma, lihegésében is hangtalan, rákényszerített sivárságában. A betegek az ágyaikon pihennek. Némelyikük zöld vagy vizeletsárga kórházi viseletben, mások saját ruhájukban. Itt benn a kórházban nincs meleg, úgy látszik, itt elég az a sok ventilátor. De mégis, mintha az itteniek is lojálisak lennének a világgal, mintha a betegek betegebbek lennének, mintha azok, akiknek a nagy nyári melegben is dolgozniuk kell, nem tudnának megbirkózni a sok munkával, ami rájuk hárul. Az egyik ajtónyílásban megjelenik egy nővérke teljes életnagyságban. 60

Vörös, dús hajzat, kerek arcának nagyobb részén sűrű szeplőáradat. Nagy, zöld szemével rábámul Malinra és Zekére. – Szóval maguk jöttek a rendőrségtől? – szegezi nekik a nyilvánvaló kérdést. – De jó, hogy ilyen gyorsan ideértek. Malin és Zeke megállnak a nővérke előtt. „Ennyire látszik rajtunk” – töpreng Malin, majd megszólal. – És a kislány, Josefin Davidsson? Őt hol találjuk? – A tizenegyes kórteremben. Most itt vannak a szülei is. De beszéljenek először Sjögripe doktorral. Menjenek be ide, mindjárt jön. Azzal a vörös hajú nővérke odamutat a szobára, ahonnan éppen kilépett. – Öt perc múlva itt lesz. A folyosó falán lévő óra 12.25-öt mutat. Ebédelniük kellett volna útközben. Malin gyomra remeg az enyhe rosszulléttől. Becsukják maguk mögött az ajtót. Leülnek egy-egy faszékre az íróasztal előtt, melynek szürke mintás lapját reklámújságok és mappák, valamint sárga irattartók borítják. A mellettük levő ablak egy sötét légaknára nyílik. Az íróasztal mögötti falnál álló könyvespolcon további név nélküli irattartók. Itt melegebb van. A plafonra szerelt, szív alakú ventilátor csikorog. Vajon megerőszakolták a lányt, vagy máshonnan jött a vér? És miért van Klorin-szaga? Miért hófehér? Azok a kitisztított sebek. Nyílik az ajtó, s belép Sjögripe doktornő, fehér köpenyben. Talán ötvenöt éves, rövidre vágott ősz haj keretezi arcát, s ettől az arccsontja, az orra és a szája élesebbnek látszik, mint amilyen valójában. Nyakában átlátszó műanyag keretben olvasószemüveg lóg. Szeme csillog. Intelligens, magabiztos a tekintete, jellegzetesen egy olyan emberé,

61

aki születésétől fogva mindent megkapott. Malin is, Zeke is felpattan a székéből, mintha villám-csapás érte volna. Mi mást tehetnének? Sjögripe. Östergötland tartomány legnevesebb nemesi családja. Kisa közelében fekvő családi birtokuk a kastéllyal Sjölunda, a tartomány, sőt egész Svédország egyik legjelentősebb gazdasági vállalkozása, legjövedelmezőbb mezőgazdasági birtoka. – Louise Sjögripe. Kézfogása határozott, de nem kemény, nőies, ugyanakkor nyomatékos. Sjögripe doktornő helyet kínál nekik, mielőtt maga is leül az íróasztal mögé. Malinnak fogalma sincs róla, milyen pozíciója van a doktornőnek a családján belül, de nagyon kíváncsi lenne rá. Megkérdezni azért persze nem akarja. Ez csak kíváncsiskodás, gondolnia kell arra, miért vannak itt. – Josefin Davidsson a körülményekhez képest most már jól van – kezdi Louise Sjögripe. Különös módon, megfontoltan ejti ki a szavakat, s ettől olyan, mintha rekedt lenne. – Mit tudna mondani az esetről, mert ugye ön vizsgálta meg a lányt? Zeke kissé irritált hangon teszi fel a kérdést, de ez a hallgatók fülét elkerüli. Louise Sjögripe elmosolyodik. – Igen, én vizsgáltam meg a beteget, és dokumentáltam a sérüléseit. El is fogom mondani, mit gondolok az esetről. – Hálásak leszünk érte, akarom mondani, örülünk – köszöni meg Malin, s megpróbál a doktornő-nemes-asszony szemébe nézni, de annak magabiztossága láttán el kell fordítania tekintetét, s inkább kinéz az ablakon. – Minden valószínűséggel bántalmazták. A lábán és karján lévő sebeket nem okozhatta önmagának, és nem is védekezési sérülések, azok nem szoktak ilyen, hogy is mondjam, szabályosak lenni. Sokkal valószínűbb, hogy a sebeket valaki más ejtette rajta egy éles tárggyal, majd mindegyiket 62

gondosan kimosta és kitisztította. – Miféle tárggyal? – kérdez közbe Malin. – Lehetetlenség megállapítani. Egy késsel? Talán igen, talán nem. – És a hüvelyéből kifolyó vér? – Felszakadt a szűzhártyája egy penetráció során, és megrepedt a hüvelyének érfala. Ez okozta a vérzést. De az első behatolásnál ez egy normálisnak számító vérzés, úgyhogy feltehetően egy puha tárgyat használtak, bizonyos óvatossággal. Louise Sjögripe egy nagy lélegzetet vesz, de mégsem akkorát, hogy úgy tűnhetett volna, nehezére esett kimondania a szavakat. – Nem találtunk benne spermanyomokat. Ugyanakkor az sem valószínű, hogy a tettes óvszert használt volna, nyomát sem találtam síkosító szernek. Viszont találtam kék, nagyon apró, szinte mikroszkopikus méretű, műanyaghoz hasonló forgácsokat. Mintha Josefin Davidssonba inkább valami tárgy hatolt volna, nem pedig egy hímvessző. – És… Zeke megpróbál közbeszúrni egy kérdést, de Sjögripe doktornő egy kézmozdulattal elhárítja. – Már beküldtem a forgácsdarabkákat a bűnügyi technikai laborba. Ismerem a rutint. Vettem a lánytól vérmintát, és összevetettem a combján található vérrel. Megegyeztek, tehát csak a saját vére volt a combján is. Itt rövid szünet következik. – Nyugodtak lehetnek, a szüleinek nem meséltem a sérüléseiről. Mindezek egy bűnténnyel függnek össze, tehát ezt átengedem önöknek. Én csak az orvosi helyzetről beszélek velük. Malin és Zeke egymásra néznek. – Tehát semmiképp sem okozhatta ezeket a sérüléseket saját magának? – kérdi végül Malin. – Nem. Ez szinte kizárt. Túlságosan nagy fájdalmat jelentett volna. – És a penetráció? Feltehetően azt sem ő tette. 63

– És a vérpróbák mit mutattak? – folytatja Malin a kérdezést. – Esetleg valami eltérés? Nem lehet, hogy bedrogozták? – A gyorsteszt semmit sem mutatott ki. De ezeket is átküldtem a laboratóriumba alaposabb elemzésre, így majd megtudjuk, volt-e idegen hatóanyag a vérében. De számtalan szer nagyon gyorsan eltűnik, rövid idő elteltével szinte egyáltalán nem mutatható ki. – Tisztára volt sikálva. Klorin-szaga volt. – Így igaz, valaki alaposan lesikálta. Mintha tökéletesen meg akarta volna tisztítani. Nem találtunk rajta egyetlen hajszálat sem, semmit, ami egy esetleges tetteshez köthette volna egy DNS-teszttel. – Meg lehet esetleg állapítani a nyomokból, hogy milyen tisztítószerrel súrolták le a testét? – Minden bizonnyal igen. Hámmintát vettem a hátáról és a combjáról. Ezeket is átküldtem a laborba. – És mit gondol, hogy van most? Beszél már? A tett helyszínén alig szólalt meg. – Beszél, úgy tűnik, jól van. De a jelek szerint semmire sem emlékszik. – Semmire sem emlékszik? – Nem. Az ilyen traumatikus eseményeknél nem ritka, hogy mentális blokkolás lép fel. És talán jobb is így. A nemi erőszak a mai világ egyik legnagyobb rejtélye. Mintha terjedne a normák hiánya. A más ember, leginkább a nők teste iránt tanúsított mindennemű kulturális tisztelet hiánya. Arra akarok utalni, hogy csak itt Linköpingben két csoportos nemi erőszak történt három év alatt. „Úgy beszél, mintha egy vitairatból olvasná” – gondolja Malin, majd azt kérdezi: – Mikor kezdett el beszélni? – Amikor megvizsgáltam. Fájdalmat okoztam neki, erre feljajdult, s ezzel valahogy vissza is tértek a szavai. Addig egy szót sem szólt. Csak a nevét mondta meg, és az órát bámulta a falon. De miután feljajdult, megkérdezte, mit keres a kórházban, majd hozzátette, a szülei biztos 64

aggódnak. – El lehet érni valahogy, hogy emlékezzék? – Ez már nem az én asztalom, Fors felügyelő. Orvos vagyok, nem pszichológus. Egy pszichológus már beszélt vele, de Josefin semmire sem emlékezett. A tizenegyes kórteremben van a szüleivel. Most menjenek oda. Úgy ítélem meg, hogy kihallgatható. Azzal Sjögripe doktor felcsap egy dossziét, felteszi a nyakában lógó szemüveget és olvasni kezd. A tizenegyes kórterem a fehérség mintaképe lehetne, tiszta, meleg fény világítja meg. A levegőben porszemek szállnak, ide-oda táncolnak az egyágyas helyiségben A Davidsson szülők az ágy szélén ülnek, Josefin két oldalán. A lány egy piros-fehér virágos, rövid nyári ruhában, sebein a kötés fehér, bőre pedig szinte ugyanolyan hófehér. „Akár én is lehetnék az, aki ott ül az ágyon” – villan át Malin agyán a gondolat. Mindhárman rájuk mosolyognak, mikor kopogtatnak, majd belépnek Zekével. Még fülükbe cseng Josefin vidám hangja: – Szabad! – Malin Fors, rendőrfelügyelő. – Zacharias Martinsson, dettó. A szülők felállnak. Kezet nyújtanak. Birgitta. Ulf. Josefin ülve marad, mosolyog rájuk, mintha mi sem történt volna az éjjel. „Pont azt csináltam, mint te – gondolja Malin. – Sétálni indultam egy szép nyári estén, teljesen egyedül. De velem semmi rossz nem történt.” Tizenöt éves. Csak egy évvel idősebb Tovénél. „Te is lehetnél az, aki itt ül az ágyon, Tove. S melletted én, és Janne, az

65

apád, kétségbeesetten. Micsoda szörny tehette ezt, és hogyan tudnám elkapni? A férfit? A nőt? Vagy őket?” – Mi nyomozunk Josefin ügyében – kezdi Malin. –Szeretnénk feltenni néhány kérdést. A szülők bólintanak. Aztán Ulf Davidsson átveszi a szót. – Tegnap este lefeküdtünk, Birgitta meg én, nem is vettük észre, hogy Josefin még nincs otthon. Reggel meg azt gondoltuk, hogy szokás szerint még alszik, nem akartuk felébreszteni, és egyikünknek sem tűnt fel, hogy a biciklije nincs a ház előtt… – Semmire sem emlékszem – szakítja félbe Josefin. – Az utolsó emlékképem az, hogy biciklivel elindulok otthonról. Moziba akartam menni. Egyedül. Az X-Men 3 késői vetítésére. – Aha, Lambohovban lakunk. Kerékpárral szokott bemenni a városba. Malin és Zeke egymásra néznek, aztán a szülőkre. Tudják, kinek mi a dolga. – Beszélhetnék önökkel a folyosón, amíg a kolléganőm feltesz néhány kérdést a lányuknak? – kérdi Zeke. A szülők tétováznak. – Rendben? – kérdezi Malin is. – Fontos, hogy mindenkivel külön is beszéljünk. Kezdhetem veled, Josefin? – Rendben – válaszol Birgitta Davidsson. – Gyere, Ulf – mondja, és már indul is az ajtó felé, miután alaposan végignézte a lányát. Malin leül az ágy szélére. Josefin odébb fészkelődik, pedig van hely bőven. Ugyanaz a lány, aki ma reggel a padon ült, a hintán, és mégsem. – Hogy vagy? – Jól. Kicsit fájnak a sebeim. De a doktornő adott fájdalomcsillapítót, így aztán nem nagyon érzem. – És semmire sem emlékszel? – Nem, semmire. Csak arra, hogy biciklivel elindulok otthonról. A Füvészkertben nem volt semmiféle bicikli. Vajon hova lett? 66

– Találkozni akartál valakivel? – Nem. Erre biztosan emlékszem, mert ez még előtte volt. – Eljutottál a moziba? Josefin megrázza a fejét. – Nem tudom. Mintha mindent kitöröltek volna. Egészen addig, amíg itt felébredtem, amikor a doktornő megvizsgált. Akkor láttam, hogy kórházban vagyok. „Rám sem emlékszik. És a parkra sem, reggel” – állapítja meg Malin. – Megpróbálnál emlékezni? A kedvemért. A lány lehunyja szemét. Ráncolja a homlokát. Aztán felnevet. Kinyitja a szemét, és azt mondja: – Olyan, mintha egy hatalmas fehér papírt látnék. Értem, arról van szó, hogy valaki bántott engem, de én csak egy nagy fehér papírt látok, s nincs ebben semmi rémisztő. Nem akar emlékezni. Nem tud. A szervezet védekezik. A képeket, hangokat, zörejeket a tudat egy távoli pontjára rejti, hogy elérhetetlenek legyenek a gondolatok számára. De az emlékek ott tovább élnek, nőnek, fájdalmat okoznak, s apró, észrevehetetlen jeleket sugároznak a testnek, amiben lassan fájdalom, dermedtség, kétségek és nyugtalanság alakulnak ki. – Arra sem emlékszel, hogyan szerezted a sérüléseket? Vagy hogy valaki lemosott volna? – Nem. – És a biciklid? Az hova lett? – Nem tudom. – Milyen biciklid van? – Egy piros, háromsebességes Crescent. – Nem voltál kapcsolatban valakivel a neten? Valakivel, aki furcsának 67

tűnt? – Nem érdekel az ilyesmi. MySpace? Csetelés? Dögunalom. A folyosó felőli falon dörömbölés. Malin már várta. Zeke szavai egy pillanattal azelőtt: „A lányukat megtámadták, s valami tompa tárgyat vezettek fel a vaginájába. Minden valószínűség szerint erőszakkal.” És Ulf Davidsson most a falat rugdossa, keze ökölbe szorul, motyog valamit, amit Zeke nem ért. Birgitta Davidsson némán áll férje mellett, mereven bámulja az ajtót. Aztán megszólal. – De ő nem emlékszik semmire. Akkor az olyan, mintha nem is lett volna. Vagy nem? Akkor nem is történt meg mindez, ugye így van? Ulf Davidsson összeszedi magát, lenyugszik, odalép a feleségéhez, átöleli a vállát. – Nem – válaszolja –, akkor nem is történt meg. A család újra együtt, az ágyon. Az imént feltett kérdések még a levegőben lógnak. A válaszok körülöttük keringenek, akárcsak a levegőben szálló porszemek. – Mindenki más elutazott, de mi itthon vagyunk nyáron is. – Esetleg valamelyik barát telefonszáma, akivel jó lenne, ha beszélnénk? – Nem, nincsenek ilyen barátok. – Igen, a városban maradtunk. Takarékoskodunk, télen Thaiföldre szeretnénk menni. – Ez biztos nem érdekli… – Fiúja van? – Nincs. – Valaki más, akinek köze lehet ehhez? 68

– Fogalmam sincs róla. – Senki a közelben? A családban? – Senki – mondja Ulf Davidsson. – A rokonaink máshol élnek. És különben is, egyikük sem tenne ilyet. Két fiatal lány. Theresa. Josefin. És mindketten olyanok, mintha nem is léteznének. A városi por árnyai csupán, láthatatlanok, névtelenek, félig felnőttek, csak sejthetőek, mint az erdőtűz füstje. Kopognak. S nyílik az ajtó, még mielőtt mondhatták volna, hogy „szabad”. Egy felmosófa. Egy hatalmas termetű színes bőrű férfi egy túlságosan kicsi kék köpenyben. – Kell takarít – mondja, mielőtt tiltakozni tudnának. A lift felé menet a folyosón szembetalálkoznak egy középkorú, szőke nővel, akin narancsszínű szoknya van, Malin a méregdrága Gudrun Sjödén márkára tippel. Malin ujja a lift hívógombján. – Biztos ez a pszichológus – súgja oda Zeke. – Mit gondolsz, ki tud belőle szedni valamit? – Semmi esély rá – sóhajt egyet Malin, s arra gondol, ha valami csekély reményük van arra, hogy ezt az esetet megoldják, akkor az csakis úgy lehet, ha Josefint mégis rá tudják bírni, hogy emlékezzék. Vagy ha felbukkan egy tanú, aki látott valamit, vagy Karin Johannison és kollégái találnak valami nagyon használhatót a bűnügyi technikai laboratóriumban. „Hipnózis – villan be Malinnak. Hipnózis alatt bárki bármire vissza tud emlékezni. Vagy mégsem?”

69

9.

Fél kettő van. Malin körül egy sereg hiperaktív kisgyerek nyüzsög. A légkondicionáló száraz, hideg levegője beáramlik a torkába, tovább a tüdejébe, szinte sokkolja a testét, szervezetét arra ösztönzi, hogy védekező állásba helyezkedjék, pedig az élmény kellemes. Élénk színek, szinte viszket tőle a szem: sárga, kék, zöld. Egy bohóc, ártáblák, ételszag. De itt benn hűvös van. És Malin éhes. A színezett üvegek elviselhetővé teszik a kinti éles fényt, és végre nem kell feltennie azt az átkozott napszemüveget. Az egész világ ködbe burkolózik mögötte, és ezt úgy utálja. De kinn szükség van rá. A fény ma olyan vakító, mintha kihallgatási lámpával világítanának az ember szemébe, a fénysugarak frissen élezett késként hatolnak a lélekbe. A gyerekek előtt Happy Meal. A kórház bejáratától a hatalmas parkoló közepén, a tűző napon álló kocsijukig tartó út kétségeket ébresztett bennük, lehet-e ebben a hőségben egyáltalán a szabadban tartózkodni. Aztán az autó, biztos volt hatvan fok fojtogató belsejében, mint egy szaunában, aztán a köhögő motor, a forró olajszag, majd a ventilátor szele, először meleg, majd hűvös, és végre hideg, 70

hideg, hideg. Az éttermi vendégek fele gyerekes család. Néhány fontoskodó bevándorló lány civakodik egymással, vihorászik a pult mögött, s lopva rájuk-rájuk pillantanak. – Semmi módon nem tudjuk kideríteni, ki telefonált, hogy ott van Josefin? – teszi fel Zeke váratlanul a kérdést. – A technikusok szerint lehetetlen. Kártyás telefon. Tovább kell dolgoznunk ezzel a kérdőjellel. Csak reménykedhetünk benne, hogy az illető újra hallat magáról. Malin megint harap egyet a McFishéből. – És a bicikli? – Talán egyszerűen csak ellopták. Vagy ott hever valahol. Lehet, hogy máshol támadták meg, s csak utána vitték a Füvészkertbe. Ezt lehetetlenség kideríteni, ha ő nem emlékszik rá. Szólnunk kell, hogy mindenki keresse azt a biciklit. Zeke bólint. – Legelőször is felhívjuk Theresa Eckeved fiúját – mondja Malin, s közben újat harap az olajban sült halból. – Te vagy én? – Majd én hívom. Te csak egyél. – Köszönöm. Ha éhes az ember, ez a szar is milyen jólesik. Martin megőrülne, ha látná, hogy ezt a vackot eszem. – De nem látja – vágja rá Malin, és zsebéből előhalássza a noteszt, amibe Theresa Eckeved barátjának a telefonszámát írta. A fiú a negyedik csengetésre veszi fel. – Peter. – Peter Skölddel beszélek? Durva serdülőhang, zabos, szkeptikus. – Igen, ki más lenne? Legjobb tudomásom szerint ez az én számom. „Legjobb tudomásom szerint?” Így beszél egy mai serdülő? Persze lehet, hogy Tove is használná ezt a kifejezést. Olyan felnőttes, 71

rafinált. – Malin Fors vagyok. Nyomozó a linköpingi rendőrkapitányságon. Szeretnék feltenni néhány kérdést Theresa barátnődről. Tudsz most válaszolni? A kagyló túloldalán nagy csend, mintha Peter Sköld azon törné a fejét, hogyan úszhatná meg a kérdéseket. – Nem tudna később telefonálni? – Jobb szeretnék most feltenni néhány kérdést. Újabb csend. – Mi történt Theresával? A szülei hívtak, és kérdezték, hogy itt van-e. Hangjában enyhe nyugtalanság. – Bejelentést tettek a rendőrségre. Eltűnt, és a szüleinek azt mondta, hogy veled van. De ezt már biztosan tudod. – Hetek óta a vidéki nyaralónkban vagyunk. Úgy volt, hogy akkor találkozunk, amikor újra visszamegyünk a városba. – De a barátnőd, nem? – Hogyne. A válasz túl gyorsan érkezik. Most kell egy kicsit rámenősnek lenni, Malin. – Mikor találkoztatok utoljára? – Mielőtt kijöttünk a nyaralóba. Az Ekholmen üzletközpontban. – Nagyon csinos kislány ez a Theresa. Hol ismerkedtetek meg? – Megismételné? – Hol ismerkedtetek meg? – Hát… szóval… Peter Sköld megint elhallgat. –… az iskoláink közös táncestet rendeztek, ott találkoztunk. – Melyik iskolába jársz? – Ekholmen. – Hányadikos vagy? – Most kezdem majd a kilencediket. Elmúltam tizenöt. 72

– És hol volt az a táncest? – Az Ekholmen iskolában. Az aulában. Mi ez az egész? Kihallgatás? – Még nem – válaszolja Malin. „Hazudsz – gondolja ugyanakkor. – De vajon miért?” – Tényleg a barátnőd, szóval a csajod? – Mondtam már. – És Nathalle? Őt ismered? – Nathalle Falckra gondol? – Theresa barátnőjére gondolok, akit Nathalle-nak hívnak. – Falck. Ismerem. Velem párhuzamos osztályba jár. Nem vagyunk közeli barátok, de ismerem. – Nathalle és Theresa jó barátok? – Hogyne. – Megvan neked a száma? – Várjon. A telefonban gombnyomogatás hallatszik. – 070 315 20 23. Bocsánat, de épp horgászni készültünk az apámmal. Sokáig tart ez még? Meg kell jegyezni a számot. Aztán: – Mit gondolsz, miért mondta azt a szüleinek, hogy veled lesz? – Honnan a fenéből tudjam? Aztán hirtelen az apja hangja a telefonban. Türelmetlen. Fáradt. – Szóval eltűnt a lány? Aha. A szülők elég nyugtalannak tűntek. Nem lehet ezeket a mai fiatalokat kordában tartani. Szó sem volt róla, hogy együtt töltenék a nyári szünetet. Itt vagyunk a nyaralónkban. Szeretjük, ha csak a család van itt. Hogy járnak-e egymással?

73

Igen, Peter azt mondja. De nem szoktak éjszakára is ott maradni a másik családnál, meg ilyesmi, ahogy az ő korukban levő fiataloknál divat. De igen, szoktak találkozgatni, legalábbis Peter gyakran mondja, de hát tudja, az embernek sem ideje, sem kedve nincs túl sokat beleavatkozni a magánéletükbe. Azt hiszem, egyszer volt is itt nálunk az a lány, de hogy tényleg járnak-e, azt nem tudhatom. „Beleavatkozni – gondolja Malin. – Hát azt kéne! A fenébe is!” Máskülönben eltűnnek! És ki tudja, előkerülnek-e még valaha? Tinédzseréletek. A sajátom. Tovéé. – Jó horgászást kívánok – zárja le Malin a beszélgetést. – Horgászást? Sosem horgászom, mindig lenn a faluban veszem a halat. Malint zajos hamburgergyerekek veszik körül, mikor felhívja az imént memorizált számot. – Szeretnénk beszélni veled. Odamehetünk? – Természetesen, de dolgoznom kell. Nathalle Falck. Kissé elnyújtottan beszél, de mégis éber. Magabiztos. Második csöngésre felveszi a telefont. Mit rejt a hangja? Milyen titkot? Sven Sjöman szavai: A nyomozás, Malin, hangokból áll. Tanuld meg, hogy meghalljad. Akkor megleled az igazságot. „Ugye ezt mondtad, Sven? Vagy legalábbis valami ilyesmit.” – Nathalle, ismered Theresa Eckevedet? A szülei bejelentették a rendőrségen, hogy eltűnt. – Igen, ismerem Theresát. Szóval eltűnt? Biztos csak elment egy időre valahova. Szeret magában lenni. És nem is olyan könnyű manapság

74

egyedül lenni, nem gondolja? – És te hol vagy? – A Régi temetőben dolgozom. Zeke leállítja a motort, s Malin érzi a halburgert a gyomrában, hogy elkezdődött az emésztés, és savas légbuborékok akarnak a felszínre törni, de megpróbálja visszatartani, és legszívesebben elfelejtené, hogy megint a sátánnál ebédeltek. Kiszállnak a kocsiból. A Régi temető kőfalát ideje lenne rendbe hozni, omladozik a vakolat, és a szürke faldarabkák a parkolóra pottyannak. A temető túloldalán a nyolcvanas évek végén épült piros házak égetett téglából. Az épületek némák, töpörödöttek, lakhatatlanok ebben a hőségben. Az első emeleten nyitva az egyik balkonajtó, s ahogy Malin hegyezi a fülét, hallja, hogy zene szól. Tomas Ledin énekli az egyik idióta dalát a szerelemről és szexről, s bár Malin általában nem szereti ezt a zenét, most jólesik a fülének ebben a nyomasztó hőségben, mert ez a muzsika mégiscsak azt jelenti, hogy van valami élet a városban, hogy mégsem pusztított el mindent egy láthatatlan hidrogénbomba, ami csak a gonoszt hagyta életben. A kőfal fölé óriási juharok tornyosulnak, lombjuk még zöld, de fakó, száraz. Mögöttük sírkövek hosszú sora. Malin ugyan nem látja innen, de tudja, hogy ott vannak. A sírok mind régiek, ahogy a temető neve is jelzi. A temető szerszámoskamrája néhány száz méternyire van, a szóróparcella mögött, ahova Malin néha-néha ellátogat. Malin és Zeke megint feltették a napszemüvegüket, és végigmennek a temető egyik szépen elgereblyézett ösvényén a távolban tevékenykedő alak felé, nyilván ő Nathalle Falck. Alacsony, izmos, s ahogy gereblyéjére támaszkodik, picinyke serdülőlány-mellén megfeszül fehér trikója. 75

Kerekded, fiatalos arc, orrában karika, rövidre nyírt, bozontos haj. Bemutatkoznak, és Zeke leveszi a napszemüvegét, kapcsolatot teremt, legalábbis megpróbálja. – Remek kis nyári munka. Nehéz volt hozzájutni? – Könnyű. És meleg. Ki az a hülye, aki az egész nyarát gyomlálással akarja tölteni egy temetőben? De nekem szükségem van a pénzre. Nathalle Falck Dr. Martens-bakancsával belerúg egy fűcsomóba, ahogy kiejti száján a pénz szót. Azzal elkezdenek kérdezősködni Theresa Eckevedről. – Szóval fogalmad sincs róla, hova tűnhetett. – Nincs. – Mikor találkoztál vele utoljára? – Egy jó hete. – Mit csináltatok? – Fagyiztunk a Fő téren. – Theresa nem volt másmilyen, mint általában? Nem vettél észre rajta semmi furcsát vagy szokatlant? – Nem, semmi sem tűnt fel. Nathalle Falck hangja erőltetetten mély. Homloka fénylik az izzadságtól. – Nem aggódsz? – kérdi Malin. – Nem. Miért, kéne? – De hiszen eltűnt! – Tud vigyázni magára. Hangjában semmi nyugtalanság. De a tekintete! Abban vajon mi rejlik? – Rágyújtanék – szólal meg váratlanul Nathalle. – Nem zavar minket a cigarettafüst – mondja Zeke kitérően. – És különben is, szerintem hülyeség a tizennyolc éves korhatár. A lány előhalászik egy csomag cigarettát terepmintás sortjából. Egy tétova kínáló mozdulat. Két visszautasító kéz. Malin inkább tovább kérdez: 76

– Jó barátok vagytok? – Nem, ezt azért nem mondanám. – Szóval egy táncesten ismerkedtetek meg. Ahogy Peter és Theresa is? – Miféle táncesten? – Az Ekholmen és Sturefors iskolák közös táncrendezvényeinek valamelyikén. – Sosem voltak ilyen rendezvények. Honnan szedték ezt? Malin és Zeke egymásra néznek. – Hát akkor hol ismerkedtetek meg? – folytatja a kérdezősködést Zeke. – A városban. Már nem emlékszem pontosan, mikor és hol. A városban. Ahogy az már lenni szokott. Fiatalok százai tekeregnek kisebb-nagyobb csoportokban péntek és szombat esténként a városközpontban. Lődörögnek, flörtölnek, isznak és verekednek. Huszonkét óra nulla nulla. Tudod, hol van a gyereked? Nem. Fogalmam sincs róla. – Tehát nem emlékszel – szögezi le Zeke. – Régen volt. – Talán néhány éve. De kedvelem Theresát. Jól lehet vele beszélgetni. – Például miről? – Mindenről. – És Peter és te az Ekholmen iskola párhuzamos osztályába jártok? – Igen. – És barátok vagytok? – Aha. Szünetekben szoktunk beszélgetni. Néha megeszünk egy fagyit. – Tudsz róla, hogy Theresának vannak más barátai is? Esetleg elmehetett valamelyikhez? Nathalle Falck mélyet szippant a cigarettájából, mielőtt megszólalna: – Nem. Bár mit tudom én? Mindenkinek lehetnek titkai, nem gondolja? – Valamit titkol – szólal meg Zeke, amikor elfordítja az indítókulcsot. – Mérget vennék rá. 77

A kocsi megint olyan forró, mint egy olvasztókemence. – Eddig mintha mindenki titkolna valamit. – Kemény egy lány ez a Nathalle. Olyan, mintha inkább fiú lenne. – Nem túl nőies, ebben egyetértünk. – És ez a Peter Sköld úgy hazudik, mint a vízfolyás. – Most az legyen az első, hogy leadjuk Theresa számítógépét a bűnügyi laborban – indítványozza Zeke. – Rengeteg információ lehet rajta. Levelek. Honlapok, amiket felkeresett. – És Josefin Davidsson? – Talán már végeztek a szomszédok kikérdezésével – válaszolja Zeke, és beletapos a gázba.

78

10.

– Semmi kézzelfogható eredményt nem hozott a Füvészkert környékén lakók meghallgatása– kezdi Sven Sjöman. – Senki nem látott és nem hallott semmit. Mármint az a kevés ember, aki otthon van. Mert mint ti is tudjátok, a város így júliusban teljesen kiürült. Félek, hogy tanúk sem jelentkeztek, úgyhogy nem sokat tehetünk, várnunk kell, míg megérkezik Karin Johannison jelentése a széles körű laborvizsgálatok eredményeivel, és talán előkerül valahonnan a bicikli. A nyomozók közös irodahelyiségében lévő kávézó faliórája öt óra öt percet mutat, a piros másodpercmutató lassított filmként cammog előre, mintha a nap is unná már saját magát. A mai értekezletet a kávézóban tartják, hiszen csak hárman vannak. „Hosszú egy nap ez” – gondolja Malin, s elnézi, ahogy Sven komótosan kortyolgatja a kávéját. Az asztallapon mellette fekvő mobil kikapcsolva, a recepciósoknak határozottan kijelentette, egyetlen újságíróval sem akar beszélni. Ezzel is fogadta Malint és Zekét, amikor visszaértek a kapitányságra: – Teljesen megőrültek. Amióta Högfeldt megjelentetett néhány cikket, egyfolytában szól a telefon. Már beszéltem az Aftonbladet, a DN, az Expressen, a Svenska Dagbladet és még ki tudja hány napilap 79

újságírójával. És itt volt az Östnytt tévériportere, meg a négyes helyi csatorna is jelentkezett. – Uborkaszezon – nyugtatja Zeke. – Egy támadásos nemi erőszak és ugyanakkor egy eltűnés sokáig ad híranyagot. Ehhez hozzátehetjük még az erdőtüzet, és máris megvan a következő szám. – Említetted a kerékpárt? – Igen, mondtam a Correspondenten újságírójának, hogy keresünk egy háromváltós piros Crescentet. Azt mondta, beveszik a cikkbe. – Mit mondott Karin, mikor készülnek el a tesztek? –kérdi Malin. – Legkorábban holnap. Épp az előbb beszéltem vele. A nyári lak fakorlátján egyetlen ujjlenyomatot sem talált. – Mi a fene tart ezen ennyi ideig? – türelmetlenkedik Zeke. – Pedig Karin mindig olyan gyors szokott lenni – csodálkozik Malin is. – Karin végzi a munkáját. Ezt mindannyian tudjuk – szögezi le Sven. – És ti mire jutottatok Theresa Eckeved ügyében? – Úgy tűnik, senki sem tudja, hol lehet – mondja Malin. – Beszéltünk az állítólagos fiújával és az egyetlen barátnőjével, akit fel tudtunk kutatni, de ők sem tudnak semmit. – Állítólagos fiúja? – Igen, nem lehetünk benne biztosak – folytatja Malin. – Ezek a tinik titkolnak valamit. A fiú hazudik. – És hogy tudjátok kideríteni, mit titkolnak? És miért hazudik a fiú? Sven hangja hirtelen parancsolóvá válik. Mintha azonnal választ akarna kapni kérdésére. – Már rajta vagyunk – válaszolja gyorsan Zeke. – De nehezen megy ebben a dögmelegben. – A hőség mindenki számára hőség. Sven újra meglágyul. – De egyelőre csak sima eltűnésként kell kezelnünk az ügyet. – De az is lehet, hogy már egy hete eltűnt. Beszélnünk kell még olyan emberekkel, akik ismerik Theresát. És be kéne hozni Peter Sköldöt, a fiúját 80

– folytatja Malin. – Kinn van a nyaralójukban, Valdemarsvikben. Meg kell kérnünk az apját, hogy hozza ide. – És lekértük a Theresa mobilján talált hívásokat is. A szülei pedig leellenőrizték, hogy nem vett ki pénzt a bankból, mióta ők elutaztak Párizsba. – Van számítógépe? – A technikusok már dolgoznak rajta. – Remek. A fiatalok életük felét az interneten élik. „Tove aztán nem – gondolja Malin. – Legalábbis így tudom én”. – És Josefin Davidsson megtámadása és megerőszakolása – folytatja Sven. –, erről mi a véleményetek? Azért mégiscsak erre kéne összpontosítanunk. – Leellenőrizzük, szabadult-e mostanában a tartományban valami ismert szexuális bűnöző, aki talán aktivizálta magát – így Zeke. – És megnézhetünk néhány régebbi esetet, hogy találunk-e egybeesést. – Remek. És csoportos nemi erőszak? Szóba jöhet? Akkor is, ha a helyszínen semmi erre utaló jelet nem találtunk? – Még azt sem tudjuk biztosan, hogy a Füvészkertben történt az erőszak – gondolkodik tovább Zeke. – Jelenlegi ismereteink szerint akár máshol is megtámadhatták, majd később odavitték. Nem? – Igazad van – bólint Sven. – Elfelejtettem mondani, hogy a laboratórium előre vette Josefin vérmintáinak elemzését. Teljesen normális. Semmi jele annak, hogy bedrogozták volna. De persze mindannyian jól tudjuk, hogy vannak olyan anyagok, amelyek néhány óra múlva már nem mutathatók ki. És a hámmintákon sem találtak semmi különöset, csak az általánosan használt Klorint és egy mosóport. A mosópor valószínűleg a ruháiból származik, a Klorint meg akkor használták, amikor letisztították. Talán az elkövető el akarta tüntetni a nyomokat. Karin most a mikroszkopikus méretű kék szilánkokat próbálja azonosítani, amiket doktor Sjögripe Josefinben talált. 81

– Csoportos nemi erőszak? Erről mi a véleményetek? Malin tudja jól, hova akar Sven kilyukadni megállapításaival és kérdéseivel. Nem is akar megszólalni, inkább mondják ki ők, hiszen bárhogy is fogalmaznak, rasszistának hangzik. Végül Zeke az, aki szavakba önti gondolataikat: – Le kell ellenőriznünk Ali Shakbari és Behzad Karami alibijét. Shakbari és Karami. Bűnösnek találtattak egy szexuális bűntettben, egy egész éjjeles szexpartit rendeztek egy eszméletlenségig berúgott lánnyal. De mégsem született ítélet, a júniusi tárgyaláson felmentették őket. „Ő is akarta. – A francba is, élvezte.” Egy bergai lakás konyhaasztalán? „A fenébe is, ő akarta. Az a lány egy kurva.” Lehetetlenség volt bebizonyítani mindennek az ellenkezőjét. És amíg Sven újra a kávéját kortyolgatja, Malin a hivatalos igazságokra gondol. És a nem hivatalosokra. Hogy az összes rendőr és újságíró tudja, a csoportos nemi erőszakokat gyakorlatilag minden esetben két vagy több bevándorló háttérrel rendelkező fiú követi el, de soha senki nem mondja ki vagy írja meg nyíltan az igazságot. Nem-igazságok. Politikailag kínos. És ha nem mondjuk ki, akkor nincs. És ha nincs, akkor nem is kell vitatkozni róla. És ha nincs probléma, akkor nem is kell keresni rá egy megoldást. De ott vannak a lányok, mint Josefin, vagy Lovisa Hjelmstedt, Shakbari és Karami áldozata. Lányok, mint Theresa Eckeved. Theresa biztos csak egyedül akart lenni. Elutazott valahova. 82

Csak úgy. Mikor Malin az értekezlet után már a saját íróasztalánál ül, megszólal a telefonja. Hol lehet? Végre, a táskában. – Szia, anya. – Tove! Tove. Malin maga előtt látja élénk, kék szemét, a tengeri szélben lengedező barna haját. „Vajon jól érzitek magatok? – gondolja. Ugyanakkor nagyon jó, hogy nem vagy most itt a városban. Nálatok már éjfél is elmúlhatott. Hogyhogy fenn vagy? Már rég aludnod kéne.” De Malin visszafogja magát. Jeleznie kell, hogy bízik bennük. – Hogy vagytok ott a világ végén? – Egy hajókiránduláson voltunk ma. Elmentünk egy csodálatos homokos partra. – Jó volt? – Igen. Csak kicsit hosszúnak tűnt a hazaút, de szerencsére volt nálam egy jó könyv. Most meg vacsorázni voltunk. – Finomakat ettetek? – Háát. – Csupa grillezett zöldséget, igaz? „A távolság olyan felületessé teszi a beszélgetésünket. Nem így szoktunk mi társalogni egymással” – gondolja közben Malin. Lehet, hogy reggeli közben is ugyanilyen általánosságok hangzanak el, de színük van, tartalmat és értelmet kapnak azzal, hogy ott ülnek egymás közelében. Mintha az ösztönös kapcsolat eltűnne valahol útközben a rádióadók, kábelek és műholdak sokaságában. – Mit olvasol? 83

– Egyszerre több könyvet is. Nem tetszett a Bovaryné. Olyan régimódi. A háttérből xilofon hangja hallatszik, talán egy zenekar a szálloda éttermében? – Zenekart hallok? – Az étteremben játszanak. Meleg van otthon? – Elolvadunk, Tove. – Itt nagyon kellemes az idő. Akarsz beszélni apával? – Ühüm. – Malin? Ez már Janne hangja. – Igen. Jól vagytok? – Igen, csak nagyon meleg van. És otthon? – Forróság. Hihetetlen forróság. Életemben nem értem ilyent. – Kár, hogy nem vagy itt velünk. Minden olyan szép. „Bali. Ott lenni – gondolja Malin –, el ebből a hőségből, el ezektől a szerencsétlen sorsú lányoktól.” Ahogy Janne is csak eltűnt, Boszniába, Ruandába, Szomáliába, bárhova, ahol nem volt ott a szerelem lehetetlensége. És hányszor hallotta Malin a hangját recsegő telefonvonalakban, hányszor érezte, hogy gyomra összeszorul, s fekete, háborgó massza tölti ki. Szarajevó. Kigali. Mogadishu. Janne hangja, egy üzenet, hogy mi lehetett volna, egy villanás egy életből, ami sosem valósult meg. Ez most pontosan ugyanaz. – Olvastam a Correspondenten honlapján az erdőtüzekről – folytatja Janne. – Szükség lenne rám otthon. Malin bedühödik. „Nekem van szükségem rád. De te, mi, ezt sosem értettük meg. Mindig engedtél annak az átkozott nyugtalanságodnak. Leszel valaha is annyira felnőtt, hogy letedd valahová a lábad és kimondd: ez az én 84

helyem a földön? Nem biztos, hogy az a felnőttség jele, ha az ember latrinát épít a menekülttáborokban, vagy liszteszsákokat szállít aláaknázott utakon. Az is jelentheti a felnőttséget, hogy valaki képes egy helyben maradni.” Amilyen gyorsan jött Malin dühe, olyan gyorsan el is száll. – Megoldják nélküled is, Janne. – De egy kollégám súlyosan megsérült. – Hiányoztok – zárja le a beszélgetést Malin. – Puszild meg helyettem is Tovét. Aludnia kéne már ilyenkor. A Correspondenten honlapja. A számítógép bevilágítja az egész szobát, képernyőjének vibráló fénye nélkül tökéletes sötétség lenne. A roló olyan, mint egy óriási, tátongó száj, kizárja a skandináv nyári éjszaka világosságát. Az erdőtűz markában tartja a környéket. Egy tűzoltó megsérült, mert megcsúszott az izzó mohaszőnyegen. Égési sérüléseket szenvedett a kezén és az arcán, róla olvashatott Janne a neten. A bemutatott képek drámai helyzetről árulkodnak, a tűzoltók szinte csak apró játékfigurák a hatalmas, égő tűzfal előtt, mely arra készül, hogy elnyelje, megsemmisítse őket. Daniel Högfeldt egyszer sem hívta ma Malint, Svent viszont ötször is. Az újságíró összefüggésbe hozta a két esetet a cikkében. De különkülön is ír róluk. A nyári Linköpinget teljesen megrázta a Füvészkertben elkövetett támadásos nemi erőszak, továbbá egy fiatal lány eltűnése… Linköpinget megrázta valami? A város inkább szunnyad. Piheg a hőségben. A cikkek nem tartalmaznak részleteket. Egyelőre tehát sikerült még megőrizniük a legtöbb nyomozási eredményt. Daniel és a média próbálják értékelni a helyzetet. Számukra a két ügy simán összeköthető, Theresa eltűnése nem egy átlagos fiatalkori eltűnés. Az összefüggés hálás téma számukra, még ha Sven nem is akarja, hogy összefüggésről beszéljenek, és ezáltal egy gonosz szörnnyel riogassák a 85

nyári Linköpinget. Malin megpillantja főnökét az Östnytt műsorában. Ide-oda kapkodja a tekintetét, sosem látott Malin ilyen bizonytalanságot benne, mintha attól félne, hogy a kamerák felfalhatják. – Nem állíthatjuk még biztonsággal… tovább dolgozunk a kérdésen… semmi összefüggés… Karim Akbar is betelefonált, pedig szabadságon van. Kérdezte, hogy bejöjjön-e, átvegye-e a hiénákat? Így fogalmazott, mikor hívta Svent. Ezt a választ kapta: „Csak horgássz a fiaddal, Karim. Folytasd a könyved.” Malin tovább olvas, egy cikket a hőségről. A városi idősek otthonán halálozási hullám söpör végig, a szociális gondozók is újabb és újabb elhunytakra bukkannak idős gondozottaik sorában. Szívroham végez velük, nem bírják ezt a hőséget, és a légkondicionáló okozta száraz levegőt. Egy körzeti nővér így fogalmazott: – Elképesztően meleg van a gondozottaink lakásában. Egyszerűen képtelenek elég folyadékot venni magukhoz, hogy így szabályozzák a testhőmérsékletüket. S most, hogy rengetegen szabadságon vannak, még a normális ellenőrző köreinket sem tudjuk végigjárni. Malin kikapcsolja a számítógépet, átmegy a nappaliba. Odaáll a kitárt ablak elé, hallgatja a földszinti sörözőből érkező morajlást. Lemenjen? Nem, ma nem. Még ha minden porcikája tequila után kiált is. Inkább bemegy a hálószobába, ledobja magát az ágyra, lehunyja a szemét. Az erős nappali fény vakító pontok formájában még egy ideig jelen van a szaruhártyáján, de a szoba sötétjében lassan mégis kibontakozik egy alak. Nathalle Falckot látja a temetőben. Mozog a szája, mond valamit, de nem az ő hangja hallatszik, hanem Peter Sköldé, a telefonban. A két fiatal eggyé válik a közös hazugságban. 86

De ahhoz már elég idősek, hogy tudják, mit jelent a hallgatás. Ha befogják a szájukat, akkor megnehezíthetik, sőt ellehetetleníthetik a rendőrség munkáját. Aki néma marad, szinte mindentől megmenekül. A bűnös ember legnagyobb ellenségei a szavak. Malin újra kinyitja a szemét. Hangokat hall a bárból, mintha frissebbek lennének, mint bármi, amit ma hallott, de mégsem ért egyetlen szót sem a morajlásból. Lehunyja a szemét. Bőrén érzi Daniel testét, a férfi súlyát. Talán… Nem. Inkább alszik. Hullafáradt. Az egyetemi kórház egyik kórtermében Josefin Davidsson fekszik vékony, fehér takaró alatt, s minden erejével küzd, hogy emlékezzen, mi is történt. Szülei az ablaknál ülnek egy-egy karosszékben, kinéznek az alig megvilágított városra, és ők is gondolkodnak: „Mi történhetett ott a Füvészkertben, vagy valahol máshol? Milyen titkokat rejt a kiégett fű és a sárguló lombok, az éjszaka és a sötétség?” Ugyanakkor vágyakoznak haza, a saját megszokott ágyukba. „Szeretnék emlékezni – gondolja Josefin –, de semmire sem emlékszem. De akarok egyáltalán emlékezni? Azért, mert nem emlékszem, azért még megtörtént, ami történt. Nemsokára hazamehetek a kórházból. Akkor majd kifekszem az árnyékba, és megpróbálok emlékezni. Majd mondogatom magamnak: emlékezz, emlékezz, emlékezz!” A felettem levőföldnek vannak emlékképei? Most már tudom, miért vagyok itt. Hogy hol vagyok. Én vagyok Theresa. Most biztos éjszaka van. Nem hallatszik a fürdőzők hangja. 87

Én meg itt alszom, ugye? Hogy történhetett ez meg? Miért alszom itt? Mit álmodok? Tove hangja a szobában, az álomban. „Vigyázz magadra, anya, nemsokára hazajövök.” Malin álmának egy rejtekéből azt súgja a hang, amit a nő hallani szeretne. „Nemsokára otthon vagyok.” „Tove, mi lenne velem nélküled? Nélkületek?” És Tove megjelenik az ágya előtt, kinyújtja feléje a karját, Malin fogadni akarja az ölelését, de addigra Tove már távolodik, törékeny teste szinte átlátszóvá válik, mint egy alig látható hologram, vagy valami, amire már alig emlékszünk, s alig vágyunk utána. „Gyere haza, drágám. Ne hagyj el! Ígérd meg!”

88

11.

Július 15., csütörtök és 16., péntek Ez csak egy eltévedt borz lehet, ami ott az erdő szélén kószál a sötétben. Az erdeifenyők és a nyírfák vigyázzban állnak, a Keleti-tenger szigetei és szirtjei felől a szokásos enyhe éjjeli szellő érezhető. Mit szeretne kiásni? Van ott valami a föld alatt? Vagy csak vissza akar találni a járataiba, abba az útvesztőbe, amit az otthonának tart? Egy fekete-fehér csíkos hát. Egy nyüszítő hang. Mit rejteget az erdő? Karim Akbar a család által három hétre kibérelt nyaraló lépcsőjén ül. Kobb szigete a Sankt Anna-sziget-csoportban, a tattôi kikötőből a házhoz tartozó evezős csónakkal jöttek ide, s azóta csak ez a nagy svéd nyugalom. Még soha nem volt ilyen meleg. Heti hétezer. Svéd, svédebb, legsvédebb. Még mindig izzik a parázs az esti grillezés után. Saját móló, ahonnan kilátás nyílik a keskeny szorosra, mely már a nyílt 89

tengerre visz. Benn a házban alszik a családja, felesége és nyolcéves fia. „A gyerek számára ez maga a paradicsom. Most a feleségem mellett kéne aludnom. De vajon ő akarja, hogy ott legyek?” Néha kételkedik benne. Mintha már nem lenne elég a feleségének. Mintha neje valami másra vágyna. Nem mondja ki szavakkal, csak távolságtartásával, vagy inkább csak a jelenlét hiányával, ha Karim hozzábújik. De Karim érzi, lelke nem hagy neki nyugtot. Rendet kell teremtenie ebben a városi káoszban. A lányok. Az egyik lélekben távol. A másik eltűnt. Aztán Sven Sjöman a tévében. Homlokán gyöngyözött az izzadság, haja égnek állt. Daniel Högfeldt hangja: „Mit gondol, életben lehet még Theresa Eckeved?” És Sven véleménye nyíltan látszik a tekintetében, egy teljesen más vélekedés, mint amit a szavai fejeznek ki. „Biztosra vesszük, hogy még nem halott.” A fenébe is, Sven, „hogy még él”! Hírek. Kamerák. „Remek alkalom a szereplésre – gondolja Karim. De ez a nyaraló olyan kellemes, oly pihentető. Meguntam volna már a képeket, a szavakat?” Mikor? Még bele sem kezdett a könyvébe. Képtelen politikailag korrekt maradni, és akkor meg jobb, ha bele sem vág. A borz újra mozgolódik ott a sötétben. „A lányoknál akarok lenni. Ott van valami mozgás. Valami sötét. Ott akarok lenni, amikor mindenre fény derül.” A grillezett húsdarabok kavarognak a gyomrában, az odaégett 90

bárányhús visszakívánkozik. Janne korán ébredt, ki kellett rohannia a mosdóba. Az előző esti étterem volt eddig a legrosszabb. Zsírban úszó rizs, romlott hús, de Tovénak ízlett a polip, amit rendelt. Ő legalább alszik. Kétágyas szoba, a fehér kőpadlón két külön kilencven centi széles ágy. Janne a terasz alumíniumkorlátjára támaszkodik, mely még mindig meleg az előző napi napsütéstől, a tenger néhány száz méternyire, az odavezető utat pubok, éttermek, emléktárgyboltok és szentélyek szegélyezik. A szigetlakók tarka ruhákban, mintha egyáltalán nem zavarná őket a sziget ilyen kizsákmányolása, a levegőben tömjénfüst illata árad, ahogy valami vallási menet halad el előttük, Janne egy kukkot sem ért belőlük. De hát ilyen az itteni civilizáció, és a kora hajnal kellemesen langyos Balin. A vacsorára ivott bor nyugtalanná tette az álmát, nem tud visszaaludni. A szálloda éttermének fényei kialudtak. A medencénél is. Valahonnan a távolból, egy még mindig nyitva tartó bárból halk zene hallatszik, olyan halk, hogy azért hallja Tove szuszogását, és érzékeli, hogy lánya szuszogása ugyanolyan, mint Maliné, lassú és biztos, de ritmusa olykor-olykor megszakad, és ez olyan, mintha felsikoltana, nem is szenvedve, hanem megkönnyebbülve, mintha testükben valami megtalálná a saját természetes hangját. Itt más az éjszakai meleg, mint Afrikában. Trópusi éjszaka az esős évszakban. Semmihez nem hasonlítható. Ahogy csak zuhog, zuhog az eső, és az ember úgy érzi, a bőrén is penész keletkezik, hogy az esőcseppek csapkodásának hangja sem tudja elrejteni a settenkedő gonoszt, ami mindenhová követi az embert, a fák, a levelek, a csúszómászók között oson utána. Valami mindig beférkőzik az emberek közé. Vallási különbség. Mint Boszniában. 91

Törzsi hovatartozás. Mint Ruandában. És a politika, pénz, számítgatások és szándékok. „No meg az olyanok, mint én. Az akaratos takarítók. Akik közvetlenül a katasztrófa után jelennek meg.” Ami most volt, vagy réges-régen. S ezek találkoznak, a történelem adott pillanatában valamiképp összetalálkoznak, s minden új irányt vesz. Az erőszak felszínre tör, s ebbe bele kell törődni. A lágy hajnali szellő végigsimítja az arcát. Afrika. Hideg szelek. Balkán. Nyers, nedves hideg, ezt örökké magában fogja hordani. Malin hangja az előbb, az a vacak, recsegő vonal. Ugyanaz az unott jelenet, mint már annyiszor, elhangzott szavaik, szavak, kimondott, jelentés nélküli szavak. „Mit tettem? Malin? Mi tettünk? És mit teszünk most? Itt az ideje, hogy véget vessünk ennek a gyermekded játéknak, most valami komolyabbról van szó.” Janne bemegy a szobába. Lefekszik lánya mellé az ágyra. Hallgatja a lélegzését. Malin a földeken végigsüvítő hideg szélről álmodik. És egy apró lényről, amely nyüszítve próbál eljutni hozzá. Hatalmas nyílt mezőről álmodik, melyen végtelen égbolt és néhány bárány őrködik. Azt álmodja, hogy Tovéval és Jannéval úszik a tengerben, és mellettük úszik egy negyedik, arc nélküli ember, de mégsem rémisztő, inkább a világ összes emberi jó tulajdonságának reinkarnációja, ami egy meleg, nyári álomba belefér. 92

Sven Sjöman felesége, Sonja végigméri férjét. Hasa szinte lefolyik az ágyról, arcán egyre mélyebb ráncok sorakoznak. A nő hallgatja Sjöman horkolását, mely mintha az évek múlásával s minden magára szedett kilóval egyre hangosabbá válna. És ez a csoda, hogy el tudja fogadni ezt a horkolást, hogy eggyé tud válni vele, az élete, az életük részét képezi. Három körül fel szokott ébredni. Ott fekszik némán a férje mellett, kinéz az elhúzott függönyökön át, nézi a kertet, a kinti árnyjátékot, mely az évszakoknak megfelelően más és más. A nyári sötétség csak viszonylagos. A fák, az almafák, körtefák, szilvafák jól kivehetőek, még egy kimondottan élénk képzelőerejű megfigyelő sem tudná másnak látni ezeket. Mikor férje titokban lelopódzik a pincében lévő asztalosműhelyébe, általában úgy tesz, mintha még aludna. Tudja, férje azt szeretné, hogy ilyenkor még aludjon, mert sosem hagyná egyedül az ágyban, ha tudná, hogy ébren van. Sven júniusban vett magának egy új esztergagépet. Hű, mennyi tál és gyertyatartó lesz ebből! Már el is kezdte őket árusítani a kastély melletti népi iparművészeti boltban. Augusztusban Németországba mennek. Svennek ugyan nem nagyon akaródzik, egyre kevésbé kedveli a hosszú utazásokkal járó programokat, felesége viszont annál jobban szereti ezeket. „El kéne mennünk Ausztráliába, megnézni, hogy megy a sora Joakimnak. Tizenkilenc órás repülőút? Úgyis hazajön a gyerek karácsonyra.” Autóval Németországba. Kis utakon. Ember nem járta kis szállodákba. Sven. Több mint harminc éve házasok. Látja nyugtalan álmait, a lányokat, mindazt a rémséget, amiről az újságok írnak, de amiről férje nem hajlandó beszélni. 93

Zeke Martinsson is felébred, kimegy a Landeryd városrészben fekvő villájának konyhájába, feltesz egy kávét. Koffein, az ébredés, egy új nap illata. A sütő órája öt óra huszonhárom percet mutat. Szinte minden éjszakát végig tud aludni, s korán, ki-pihenten ébred. A háza nagyon meleg. Biztos van huszonnyolc fok is. A felesége ugyan erősködött, hogy vegyenek egy légkondicionáló berendezést a hálószobába, de hát csak nem tart örökké ez a hőség, s akkor kidobtak az ablakon tízezer koronát. De mi az a tízezer korona? Martin milliókat fog keresni. Azzal, hogy azt az átkozott hoki korongot kergeti. Sőt, már most is annyit keres. De hát minden pénzkeresési mód jó, kivéve a rosszat. Az agysebészek keresete nuku a hokijátékosok jövedelméhez képest. És a nővérkék keresete? Még viccnek is rossz. Aztán azok a lányok. Theresa és Josefin. Mi a fene történik? Azok a rohadt bandák Bergában. Taknyos kölykök azzal a beteges, importált nőszemléletükkel. Felébresztik a nyomozó legszörnyűbb énjét. No meg az a Peter Sköld. Nathalle Falck. Mit rejtegetnek? Zeke tölt magának egy csésze kávét. Óvatosan kortyolni kezdi a forró italt. Már attól ébredezik a teste, hogy beszippantja a forró gőzt. Leteszi a csészét a konyhaasztalra, kimegy az előszobába, kinyitja a bejárati ajtót. A kert néma. Virágok, bokrok, fák. Mintha fekete, megkövült emberek lennének. Apja tíz évig feküdt az Áleryd-kórházban, mielőtt meghalhatott volna. Bénán, önmagába zártan, a Parkinson egy olyan változatában, amin semmilyen régi vagy új gyógyszer nem tudott enyhíteni. Mint egy kertben álló, lecsonkolt fa. Zeke egy szál gatyában megy ki a kertbe. 94

Egyetlen szomszéd sincs ilyenkor a városban, vagy ha mégis, akkor nincs még fenn. Kinyitja a levélszekrényt, benyúl, kiveszi a Correspondentent. Belenéz a ládába, hogy van-e benne reklámújság, de csak néhány lomha fülbemászó húzódik vissza a sarokba. Feltartja az újságot, hogy a gyengécske hajnali fénynél ki tudja venni a címlap képeit, címfeliratait. Theresa Eckeved arcképe. Ugyanazok a képek, amiket ők is láttak a szüleinél. Egy hete eltűnt… A szülők kérik a lakosság segítségét… Összehajtja az újságot. Kávé. Innia kell még egy csészével. Hogy kitisztuljon az agya, a gondolatai. Ma valami nagyon fontos vár rá.

95

12.

Peter Sköld hajában szőke tincsek, és sovány, szinte betegesen sovány. Apja, Sten határozott, szigorú tekintetű férfi, éles arcvonalakkal, s nehezére esik néznie fiát, aki rövid sortjában keresztbe veti lábát, mikor leül a rendőrség kávézójában. Egyikük sem látszik fáradtnak, pedig nyilván nagyon korán el kellett indulniuk a nyaralójukból. És Malin azonnal észreveszi. Peter Sköld maga is tudatában van a csend jelentőségének. Miért? Mert van egy titkod, ami csak a tiéd, ugye, Peter? Malin leül velük, Zeke elindul a kávéautomata felé. – Hozhatok valakinek kávét? De apa és fia köszönik, nem kérnek, és Malin is nemet mond, hiszen már három csésze kávéval kezdte otthon a napját. – Köszönjük, hogy ilyen korán ide tudtak jönni. A falióra nyolc óra húszat mutat. – Alig egy óra alatt itt voltunk – válaszolja Sten Sköld. – És most, hogy Theresa eltűnt, ez a legkevesebb, amit megtehetünk. Malin újra Peter Sköldre veti tekintetét. 96

Mi rejlik az arcában? Félelem? Kétkedés? Némaság. – Tényleg jártok egymással, Theresa és te? – teszi fel neki újra a kérdést Malin. A válasz azonnal érkezik. Peter Sköld sovány kezével beletúr a hajába. – Igen. Zeke is odaül az asztalhoz, kezében tűzforró kávé. – Nem sokat vagytok együtt – fordul Sten Sköld a fiához. – Mit tudsz te erről? Járunk egymással és kész. – Észrevettél rajta valami furcsát, amikor utoljára találkoztatok? – folytatja Malin. – Nem. Mit kellett volna észrevennem? – Azt mondtad, egy iskolai táncesten ismerkedtetek meg. Sosem voltak ilyen táncestek – jegyzi meg szárazon Malin. Peter Sköld izgatottan pislog, mielőtt égnek mereszti szemét. – Jól van, na. A városban találkoztunk. Nem akartam, hogy kiderüljön, hogy én is szoktam lófrálni a városban. – De hiszen elengedlek, Peter. – Elengedsz? Hát én nem így emlékszem. Ide figyeljen – fordul Malinhoz. – Theresa a barátnőm. Jó, nem úgy találkoztunk, ahogy először mondtam. És a nyári szünetben a nyaralónkban voltam. – Igen, ott volt – teszi hozzá Sten Sköld túlerőltetett határozottsággal. – És nincs valami más barátod, akivel találkozni szoktál, mikor otthon azt mondod, hogy Theresával vagy? Malin szinte nekiszegezi a kérdést Peter Sköldnek. – És ki lenne az? – Mondd el te. – Nincs mit elmondani. – Biztos vagy benne? – kérdi Zeke. – Teljesen biztos? Peter Sköld elvigyorodik. – Nincs több mondanivalóm. 97

– És tudsz arról, hogy Theresa esetleg valaki mással találkozott, amikor azt mondta, hogy veled van? – folytatja Zeke a faggatózást. – Mondtam már, hogy együtt járunk. – De nem látszik rajtad, hogy valami nagyon nyugtalankodnál az eltűnése miatt. – Pedig igenis nyugtalan vagyok. A magam módján. – A magad módján? Peter Sköld hátradől a székén, kisimít a szeméből egy rakoncátlan tincset. „Kis szarházi – gondolja Malin. – Tizennégy éves? Tizenöt? És máris… hát igen, milyen?” A szeme. Malin mélyen belenéz a szemébe. Szégyen. Szégyenérzet tükröződik a szemében. És félelem. Tulajdonképpen meg kéne ölelni, de nem hagyná. – Most mindent szépen elmesélsz, mindent, ami fontos lehet a számunkra. – Különben… – Csak lassan a testtel – horkan fel Sten Sköld. –Gyanúsítják valamivel a fiamat? – És Nathalle Falck? – folytatja Malin a kérdezősködést. Peter Sköld újra elmosolyodik, mintha latolgatná, hogy mit válaszoljon. – Egy jó barát az iskolából. Semmi több. Ugyanazt a zenét szeretjük mindhárman. – Milyen zenét? – Minden új zenét – vágja rá Peter Sköld. – Most már tényleg nincs több mondanivalóm. Elmehetünk? – Theresa eltűnt. Egy Josefin nevű lányt megerőszakoltak – folytatja Malin rendületlenül. – Mit titkolsz? Mondd el nekünk, most! Ismered Josefint? – Nem ismerek semmiféle Josefint. – Mondta már a fiam, hogy mindent elmondott, amit tud – szólal meg 98

váratlanul Sten Sköld, és azzal feláll. –Gyere, Peter, megyünk. – Nem mondott el mindent – szögezi le Zeke. Miután apa és fia elhagyják a rendőrség épületét, Malin és Zeke az íróasztalához ül. – Nem mondott el mindent – ismétli meg Zeke. – Talán te sem tennéd ő helyében. – Szerinted az apja jelenléte tartotta vissza? – Nem. Szerintem ismeri a fiát. Inkább azt hiszem, neki sem nagyon állt érdekében, hogy Peter még többet mondjon. – Szerinted mit tud? – Valamit, Zeke, valamit. Serdülők világa. Tove világa. Ő sem szólt eleinte Malinnak Markusról. És Malin mindig abban reménykedett, hogy ahogy Tove növekszik, életük is egyre közeledik majd egymáshoz, hogy egyre több lesz bennük a közös. És így lett? Nem. De igen. Nem. Malin, legalább magadnak ne hazudj! „Azt sem tudom, vannak-e titkai Tovénak. Isten tudja, hányszor tartott idegesítőnek. Néha szinte sugárzik belőle a megvetés irántam és az életem iránt. Vagy bennem van egyfajta gyűlölet? Túl keményen ítélem meg a lányom? Biztos így van. Biztos.” Sven Sjöman szinte összerogyva ül a székén a tárgyaló-asztal végében. Mélyen barázdált arca lángvörös ebben a hőségben, talán nem is aludt eleget. Kilenc óra nulla nulla. 99

Ma pontosan kezdődik a reggeli értekezlet. Mellette Willy Andersson a bűnügyi technikai részlegtől. Andersson előtt Theresa Eckeved fehér számítógépe zümmög. Az internetkábel csak úgy lóg a vakvilágba, de mégis mintha el akarna mondani nekik valamit. Zeke és Malin Willy Andersson háta mögött áll, ők is a képernyőt nézik, és Malin rögtön arra gondol, milyen ügyesek is voltak a technikusok, pedig még nem is tudja, mit találtak. – Nos? – türelmetlenkedik Zeke. – Nem sokat használja a számítógépét – kezdi Willy Andersson. – Nincsenek rajta képek, leginkább csak iskolai dolgozatok biológiából. Biztosíthatlak róla benneteket, hogy nincs bennük semmi érdekes. „Andersson. Vajon képes rá, hogy megítélje, mi érdekes a számunkra? – gondolja Malin. Biológiadolgozatok Talán mégis képes rá.” – Valami más? Malin kihallja a várakozást saját hangjából. – Rendszeresen törölte az előzményeket, így aztán nem tudok túl messzire visszamenni a böngészési szokásaiban. Lehet, hogy találunk még információt a merevlemezen, amit a szolgáltató szerveréről esetleg még lementhetünk, de ez időbe telik. – Mennyi időbe? – Akár hetekbe. A törölt előzmények a merevlemezen töredezett nyomokban jelennek meg. Időbe telik, mire ebből valami értelmezhető kép alakítható ki. És most, a nyári szabadságolások idején nem lesz túl lelkes a szélessávú-szolgáltató, hogy a végtelen szerverlistákban kotorásszon. – De? Malin azonnal kihallja Willy Andersson hangjából, hogy valamit azért talált. 100

– Amit a gyorsító tárból és a webolvasóból mégis ki tudtam csikarni, hogy van egy oldala a Facebookon. Willy Andersson lehívja az oldalt. Theresa Eckeved arcképe. Ártatlan. De ugyanakkor kemény. Nincsenek bejegyzések. Csak néhány barát: Peter Sköld, Nathalle Falck. S csak egy kommentár: Lovelygirl. Egy álnév. „Szia cukibaba, de szép vagy! Suck me!” – Meg lehet tudni, ki ez a Lovelygirl? – kérdi máris Malin. – Regisztrált tag, de nincs saját oldala – válaszolja Willy Andersson. – Felvehetem a kapcsolatot a Facebookkal, és majd meglátjuk, tudnak-e adni olyan információt, amiből több is kiderül. – Valami más? Sven hangja szinte felszólító, de ugyanakkor van benne egyfajta megkönnyebbülés is. Lovelygirl, mégiscsak egy kapaszkodó. – Van Yahoo-címe is – folytatja Willy Andersson. –De nem tudom feltörni. – A Yahoo gyorsabb, mint a Facebook? – Nem hinném. Mindkettővel még ma kapcsolatba lépek, aztán majd meglátjuk. – Helyes – vágja rá Sven. És ne felejtsd el hangsúlyozni, hogy sürgős az ügy. – Talán valami a MySpace-honlapján? YouTube? Malinnak eszébe jut az a néhány évvel ezelőtti videó a YouTube-on, ahol bántalmaztak és megerőszakoltak egy serdülő lányt. A végén kiderült, hogy a legjobb barátai kínozták. Peter Sköld. Nathalle Falck. Mint kínzók? – A MySpace-en semmi. A YouTube-ot még nem kerestem, de ma majd ott is körülnézek. – Helyes – ismételgeti Sven. – Helyes. – Peter Sköld és Nathalle Falck, egyiküknek sincs saját oldala? 101

– Nem, nincs, legalábbis nem találtam – válaszolja Willy Andersson, és azzal feláll, a vékony drapp pamutnadrág lengedezik vékonyka lábszárán. Andersson. Negyvenéves. De inkább ötvennek néz ki. – Gyorsak voltatok – dicséri Sven. – Nem volt nehéz dolgunk – szabadkozik Willy Andersson, és már kapcsolja is ki a gépet, s a hóna alá kapja. – Majd jelentkezem – mondja még, és már kinn is van, a szobában csak a forróság és a becsukódó ajtó okozta kis légmozgás marad. – És ti? Ti mit csináltok ma? – Leellenőrizzük Behzad Karamit. S ezzel váratlan csend telepszik a szobára. Egy egészen különös csend, amit Malin nagyon is jól ismer, s kimondottan szeret. A nyomozás során fellépő azon csend, amikor a rendőrök sejtései kezdenek gondolattá érlelődni, és végre lesz belőlük egy nyomozási irány, amit érdemes követni. – Leszbikusok – mormolja Sven. – Lehetséges, hogy az ügynek leszbikus vonatkozása lenne? Ez a Lovelygirl a Facebook-oldalon homoszexuálisnak tűnik. – És ez a Nathalle Falck meg elég férfiasnak – fűzi hozzá Zeke, és Malin rögtön azt gondolja, hogy társának előítéletei vannak, de magában mégis igazat ad neki. És érzi a levegőben a sejtéseket. – Lehetséges tehát, hogy van egy leszbikus vonal az ügyben. Ne feledkezzetek meg erről – összegzi Sven. – Nathalle Falck talán tudja, hogy ki ez a Lovelygirl? –teszi fel a kérdést Malin. – Na, mindenesetre kezdjük ezzel az ismert bandával – lép Zeke a cselekvés mezejére, és azzal feláll. Tekintete várakozással teli. Kód. Kéne valami kód ehhez az átkozott zárhoz. Már fél tíz is elmúlt. A lepukkant bérház kapuja feletti tetőcske 102

árnyékába húzódnak. A ház homlokzata valaha sárga lehetett, most már fakó barnássárga, a ház körül kókatag fű és virágágyások, de senki sem érzi úgy, hogy az ő dolga lenne rendben tartani, vagy csak nem fizetik meg. Mindenütt csikkek, üres sörösdobozok, széttört üvegek. Malin meglátja magát a kapu üvegajtajában, arca a valósnál hosszabbra nyúlik, bőre szinte átlátszó. Ez Berga. A városnegyed lepusztult központjában állították le a kocsit. Orvosi rendelő, kis bolt, egy pizzéria, ezen túl csak üresen tátongó üzlethelyiségek, az ablaküvegek helyén leginkább farostlemez. Alig néhány kilométerre a városközponttól, és mindössze hétszáz méterre Ramshäll negyedétől. Ez egy másik világ. Munkanélküliek. Bevándorlók. És a jól ismert élethelyzet: egyedülálló anyák próbálnak embert faragni gyermekükből, már amennyire futja az erejükből a rosszul fizetett munka mellett, ami akár napi tíz órájukat is elveszi. Az apanélküliség itt átlagosnak számít. A bergai lakosok zöme a nyár ellenére nyilván idehaza van. Hová is mennének? Csak kétháznyira innen talált rá egyszer Malin egyik volt osztálytársának holttestére. Kábítószer. Egy első emeleti kis egyszobás lakásban, mindjárt az első évben, mikor a linköpingi rendőrkapitányságra került, és a rendőr-akadémia elvégzése után visszaköltöztek ide Tovéval. Már bűzlött a lakás. A szomszédok hívták ki a rendőrséget. Egyik kollégájával szállt ki a helyszínre, és a volt osztálytársa az ágya mellett, a földön feküdt, szinte elképzelhetetlen rendetlenség vette körül, és bűzlött, teste először bizonyára felpuffadt, de mire megtalálták, inkább összeesettnek tűnt. 103

Jimmy Svennsson, három n-nel. Annak idején az iskola legnagyobb nőcsábásza. S mi lett belőle? Heroinista és hulla. És most, most milyen szag van? Megperzselt nyár. – Malin, mi legyen a kapuval? – Megvárjuk, amíg jön valaki. – Mi a f… – Csak tréfáltam, Zeke. Ez volt a mai napra szánt vicc – és azzal Malin világoskék kabátkája belső zsebéből előveszi a kulcscsomóját, a rajta lógó tolvajkulcsot beilleszti a zárba, elcsavarja. – Ezek nagyon egyszerű zárak. Zeke csodálattal nézi a műveletet. – El kell ismernem, fantasztikusan értesz ehhez, Fors. A lépcsőházban penészszag van, és a levélzöld fal is megérett már a festésre. Lift nincs. Lihegnek, mire felérnek a harmadik emeletre. – Tuti, hogy alszik – mondja Zeke, amint megnyomja Behzad Karami csengőjét. Újra és újra becsengetnek. Malin tárcsázza Behzad Karami mobilszámát, legjobb tudomásuk szerint nincs vonalas telefonja. Rettenetes csengés lehet benn a lakásban. „Iszonyatosan részeg volt a lány.” Végre egy hang a mobilon, östgötai tájszólásán alig érezhető, hogy nem anyanyelve a svéd, pedig Karami nyolcéves korában került ide. – Tudod, hány óra van, te rohadék? – Malin Fors, rendőrség. Ha kinyitod a bejárati ajtót, vége szakad a csengetésnek. Zeke folyamatosan nyomja a csengőt. – Mi van? 104

– Nyisd ki a bejárati ajtót. Itt állunk kinn. – A rohadt életbe. Malin hallja a kagylóban, hogy egy test mozdul, majd megnyikordul az ajtó. Zeke ujja még mindig kitartóan a csengőgombon, és a csengő hangja egyre hangosabb lesz, ahogy résnyire nyílik az ajtó. – Szép jó reggelt, Behzad. Nos, mibe keveredtél már megint? Zeke hangja ellenszenvvel teli, ugyanakkor elengedi a csengő gombját. Behzad Karami arca puffadt az álomtól, talán az italtól, és ki tudja még mitől. Tetovált felsőtest, erős vállak, nyakában állatfogakból és karmokból készült nyaklánc. Tizenkilenc éves, hatalmas, fekete, fémesen csillogó BMW-je amott parkol a központban. De máskülönben. A javítóintézet óta nem volt elítélve. És nem sikerült rábizonyítani az erőszakot, és lehet, hogy jól megy „az üzlet” „Mit lehet tudni” – tűnődik Malin. – Bejövünk – közli vele Zeke a legnagyobb határozottsággal, és mielőtt Behzad Karami még tiltakozhatna, Zeke félretolja, belépnek az előszobába, és tovább az egyetlen szobába. Behzad Karami értetlenül áll. De újra a rendőrség látókörébe került, majd előzetes letartóztatásba, míg folyt a vizsgálat, vajon nemi erőszaknak és durva szexuális kihasználásnak tekinthető-e, amit a tök részeg Lovisa Hjelmstedttel művelt a bandája. De az ügy elcsitult. Mert a lány is benne volt. Tanúk voltak rá, hogy táncolt a diszkóban Behzad Karamival és Ali Shakbarival is, látták, hogy saját akaratából távozott velük, bár már akkor is olyan részeg volt, hogy járni alig tudott. – Rég nem takarítottál, Behzad? – kezdett bele Zeke. –De minek is takarítana egy disznó a disznóólban? Behzad Karami Malin előtt áll. Egész hátát egy igényesen kidolgozott, tüzet okádó sárkány borítja. 105

– A rohadt életbe, akkor takarítok, amikor kedvem tartja. Mi közöd hozzá, zser… – Na, mondd ki – sziszegi Zeke. – Make my day. Mondd ki nyugodtan, amibe belekezdtél. – Nyugalom, Zeke! Behzad, ülj le az ágyra! A spriccelt mintás tapéta tele van égésnyomokkal és foltokkal, az ágyon egy szakadt rózsaszín lepedő, a bergai háztetőkre nyíló sivár kilátást eltakarja a lehúzott roló. A falra felerősítve egy irdatlan méretű lapos tévé, a szoba fennmaradó padlófelületét egy éktelen sztereó berendezés és a hangszórók foglalják el, a konyhafülke meglepően tiszta, mintha frissen glancolták volna ki használat után. Behzad Karami lerogy az ágyra, megdörzsöli a szemét, mielőtt megszólal: – A francba, nem tudtak volna később jönni, mi a fenét akarnak? – Tegnap megerőszakoltak egy lányt. A Füvészkertben találták meg – közli vele Malin sommásan. – Mit tudsz róla? – szegezi a fiúnak a kérdést Zeke. Behzad Karami erre leszegi a tekintetét, csak bámulja a zöld műanyag padlót, és ingatja a fejét ide-oda. – Nem erőszakoltuk meg Lovisát, és nem erőszakoltam én meg mást sem. A rohadt életbe, nem értik? Mikor fogják már végre felfogni? A hangja. Hirtelen tele félelemmel. Az izmokon és a tetováláson túl egy kisfiú, vagy egy férfi, aki szégyenkezik amiatt, hogy a városban összesúgnak a háta mögött, a környék saját parlamentje elítéli. „Ott megy, aki megerőszakolta… Majomember. Ilyenek ezek mind, ezek az átkozott…” – Hol voltál tegnap éjjel? – A szüleimnél. Itt van néhány rokon Iránból. Csak kérdezzék meg. Hét ember tanúskodhat róla, hogy ott voltam reggel ötig. Legalább. 106

– És aztán? – Hazajöttem. Josefin semmire sem emlékszik. A mozi előtt vagy után támadták meg? Hánykor? – Egyenesen hazajöttél? – Mondtam már! – És miért higgyünk neked? – kérdi Zeke, s megveregeti Behzad Karami fejét. – És Ali? Ő hol járt tegnap este? – Fogalmam sincs róla. Vele is szarakodni akarnak? Malin észreveszi, hogy Zeke kezd dühbe jönni, s hogy meg kell erőltetnie magát, nehogy nekiugorjon Behzad Karaminak. Ezért inkább felemeli hangját: – Szóval lementél a buli után a Füvészkertbe, lesben álltál, és vártad, hogy jöjjön egy jó kis csaj. Malin egy lépést hátrál, ki az előszobába. Belép a konyhafülkébe, mintha egy más világba csöppent volna. A helyiség teljesen elüt a lakás többi részétől. Ragyogóan tiszta minden, vakítóan fehér szekrényajtók, igaz, kicsit kopottak. Végighúzza a kezét a mosogatón, orrát megcsapja a citromos Yes szaga. Kinyitja az egyik szekrényt, egy flakon bontatlan Klorint lát ott. Tudja jól, ha Zeke dühös, az annyira ijesztő, hogy a legkevésbé várt helyzetben is előhozhatja az igazságot, a vallomást. – Te teljesen megőrültél, te zsernyák! Zeke szeme fekete, ahogy kilép az előszobába, és ránéz Malinra. – Kész vagyunk, ugye? – kérdi. – Még nem teljesen – válaszolja Malin, és visszamegy Behzad Karamihoz. Behzad az ágy szélén ül, liheg. – A konyhafülke. Hogy lehet, hogy ilyen ragyogóan tiszta? – Tegnapelőtt itt volt a muterom. 107

– Még valamit: mit gondolsz, hol találjuk meg Alit? – Próbálják meg az apja virágüzletében a Tannefors utcában. Interflora. Ott segít a nyáron. Az autó légkondicionáló berendezése fújtat, nyekereg. Most Malin vezet. Az egész kocsi zeng a kórusénektől, Zeke hangosan, jól érthetően énekli velük együtt az ABBA-számot. A sundsvalli templomkórussal. The winner takes it all, the winner takes… Zeke hangja egyáltalán nem olyan rekedtes, ha énekel, mint amikor beszél. Malin már megtanulta elviselni ezt a zenét, részben mert közben ő is rájött, mi a szép a kóruséneklésben, de leginkább azért, mert látja, mit tesz a zene, a közösség és az összetartozás érzete Zekével, hogy az éneklés hatására hogyan alakul át mindössze néhány perc alatt egy adrenalinnal felturbózott hímből egy vidáman daloló, szinte harmonikus emberré. Tannefors felé veszik az irányt. Elmennek a johannelundi elhagyatott skateboard-rámpák, majd a folyó és a bérházak közötti kiégett, sárga fűcsík mellett, amiről mindenki megfeledkezett, majd áthaladnak a Brasken hídon, s ott lenn balra, ott kuporognak a nagy hőségben a Saab tarka gyárépületei. Repülőgépipar. Fegyveripar, tulajdonképpen. Mégis a város nagy büszkesége. „Mert hát ilyen ez a város, Linköping – gondolja Malin. – Öntudatos, szinte önimádó, szeretne előkelő és kiemelkedő lenni, egy aprócska metropolis a nagyvilágban. Nem akarja, hogy csak egy vidéki kisvárosnak tartsák, melynek nagyravágyó illúziói vannak, de nincs önértékelése és stílusa. Épp ezért nehéz elképzelni egy vidéki kisvárost, amely vidékibb kisváros, mint Linköping. – Min jár az eszed, Malin? – A városon. Hogy mégiscsak egész jó hely ez. 108

– Linköping? Miért, mondott valaki valami mást? Zeke kérdése még ott lóg a levegőben, mikor megszólal Malin mobilja. A csengőhang majd kettéhasítja az autót és megrepeszti a dobhártyát. – Elkészültem a vizsgálatokkal, Malin. Kielemeztem, amit az egyetemi kórház orvosai Josefin Davidssonban találtak. Karin Johannison hangja. Biztos és jéghideg, ebben a melegben is. – Bemegyünk – válaszolja Malin. – Csak még előbb elintézünk valamit.

109

13.

A legtöbb vízcsepp egyszerűen elpárolog, eltűnik, még mielőtt elérhetné a virágüzlet piros vászonteteje alatt tornyosuló megszámlálhatatlan növény valamelyikét. A vízpermetező gépezet surrogása rátelepszik Malinra, de szinte egy varázsütésre eltűnik, amint belépnek az üzlet nedves hűvösségébe. A pult mögött álló, magas férfi azonnal tartózkodó, kétkedő tartást vesz fel, megismeri őket, ebben Malin egészen biztos. Malin felmutatja az igazolványát. A férfi bólint, de egy szót sem szól. – Ali Shakbarit keressük. – Mi a fenét csinált már megint? A férfi hangja megadó, de egyben dühös is. – Semmit, feltehetően semmit – mondja Malin. – De beszélnünk kell vele. A férfi egy műanyag ablakos ajtóra mutat. – A fiam a raktárban van. Menjenek be. Ali Shakbari a fehér csempés falra rögzített hosszú padnál áll, és vörös rózsákat metszeget. Az egész helyiségnek különleges illata van, egyfajta kellemes parfümillat. Mikor meglátja őket, megrémül, barna szemével 110

különös, vizes pillantást vet rájuk. „Menekülni szeretne” – villan át Malin agyán. – Ali – szólítja meg Zeke. – Mi újság? Semmi válasz. Ali Shakbari egy lassú mozdulattal lerakja a padra a metszőollót, vékony pamut kezeslábasa alatt jól kivehető sovány, inas, tökéletesen edzett teste. – Mit csináltál tegnap éjjel? – Hogyhogy mit csináltam? Máris konok. Malin elmondja Josefin történetét. – És azt hiszik, nekem van valami közöm ehhez? – Semmit sem hiszünk – így Malin. – Tehát, mit csináltál tegnap este? – A raktárt takarítottuk apával. Hajnali háromra készültünk el vele. Rohadt meleg van, éjszaka könnyebb dolgozni. – Így igaz. Ali Shakbari apja az ajtóban, lábával kitámasztja, egész megjelenése tiszteletet parancsoló. – Aztán hazavittem. Fél négyre értem vele haza. Malin körülnéz a raktárban. Minden négyzetcentimétere ragyogóan tiszta, jól ápolt. „Túl tiszta?” – morfondírozik Malin, majd felemel a padról egy vörös rózsát. – Szépek – mondja. – Príma áru – válaszolja Ali Shakbari apja. Kétféle ember létezik. Az üldözők és az üldözöttek. A nyomozásnak ebben a szakaszában még nem alakultak ki a szerepek. „Mi lennénk az üldözöttek, akiket porszemként kerget a forró forgószél? – gondolja Malin. – Még nem értük el azt a pontot, hogy mi legyünk az üldözők. De talán most, most, hogy látok valamit az üveg alatt, a kicsi, de stabil mikroszkóp körül elhelyezett négy lámpa meleg fényében. Talán ez a kékség hordozza a választ, a kék választ.” 111

Maguk a foszlányok olyan kicsik, hogy szinte csak látomások. De a parányi kék részecskék szélei élesek, szinte metszettek. Egy ablaktalan helyiség a bűnügyi technikai laboratórium pincéjében, vegyszerek és tisztítószerek szaga árad. Az egyik fiókos szekrényből zümmögés hallatszik. Malin érzi Zeke nehézkes lélegzését, a fejében megszólal egy hang: „Én tudom, mi ez, Malin, hogy mit találtak benne az orvosok.” – Amit látsz, azok festéknyomok – magyarázza Karin. – Egy olyan fajta, amivel műanyagot szoktak festeni. Malin szemei előtt összefolyik a kékség. Lebegni kezd. Ez lenne az igazság, ami itt megmozdult? Vagy valami más? Egy első megsejtés. Kék festék, élettelen részecskék, amik megmozdultak, mintha élőholtak lennének ott az üveg alatt. Malin felpillant a mikroszkóptól, ránéz Karinra. – És honnan származhat ez a festék? Milyen tárgyról? Zeke hangja türelmetlen, mogorva a július állandó légnyomása miatt, vagy csupán azért, mert Karin a helyiségben tartózkodik. Karin bársonyos hangon válaszol: – Lehetetlenség megmondani, ezerféle dolog is szóba jöhet. – Mint például? – Mint például egy kerti locsolócső, egy olcsó felmosófa, egy salátáskanál nyele, lámpatalapzat, homokozó lapát. Malin, Zeke és Karin hallgat. Josefin Davidssonba belehatoltak, és ő nem is tud róla. Theresa eltűnt. Facebook-oldalán leszbikus célozgatások. Az a Lovelygirl. Lehet, hogy mindez összefügg? Nathalle Falck. Inkább fiú, mint lány. Mije van egy fiúnak, ami egy lánynak nincs? 112

„Miféle hang ez? Itt és most.” Malin fülel a szobában. Valami kezd formát ölteni a szemei előtt. „És mit mondanak a lányok, akikről a nyomozás szól? Theresa, Josefin, Nathalle?” – Vagy egy dildó – szólal meg Malin. – Mint egy dildó. Fogalma sincs róla, honnan pattant ki belőle ez a szó, de valahogy itt volt a szobában. – Igen, igen, mint például egy dildó – ismétli meg Karin. – Nem kizárt. – És ennek most hogyan kezdjünk neki? – fordul Malin egyenesen Karinhoz. – Lehet egyáltalán tovább jutni puszta találgatásnál? – A gyártók rendelkeznek termékjegyzékkel. Kezdhetjük a legvalószínűbb termékekkel, mármint hogy melyeknél jöhet szóba ez a festéktípus. Például a dildóknál. – Szerinted, Malin? – kérdi Zeke. – Nem is tudom. De egy dildó eléggé kézenfekvő. Nem voltak sérülések a vaginájában, de beléhatoltak. Mintha valami pont erre a célra szolgáló tárgyat használtak volna. – De hát a dildóval is lehet sérülést okozni, vagy nem? – De igen, ha valaki nagyon durva. De abban az esetben mindennel lehet sérülést okozni. – Tapasztalataink szerint mindig kimutatható súlyos sérülés a vaginában, ha idegen kezű behatolás történik nem arra való tárggyal – magyarázza Karin. – Tehát nagyon is valószínű, hogy egy dildóról lehet szó. Létezik puha és kemény változata. – Micsoda szakértő vagy? – Zeke nem tudja leplezni csodálkozását. – Á, dehogy – így Karín. – De ennyit azért tudok róla. Malinnak hirtelen eszébe jut, honnan is származik ez a festék, hogy Josefin hüvelyéből vakarták ki. Óhatatlanul is Maria Murvallra gondol, arra a fiatal nőre, akit néhány éve a tjällmoi erdőben erőszakoltak meg, és azóta is némán üldögél egy pszichiátriai osztályon. A szétszaggatott belsejéről 113

szóló száraz leírás, soványka alakja az ágy szélén a vadstenai kórházban az elmúlt télen, mikor egy másik ügy kapcsán ott jártak. „Ez a legvalószínűbb” – gondolja Malin, és visszakényszeríti gondolatait a konkrétumokhoz. Tárgyak ezrei, és mit mondanak, hallgasd inkább, hogy mit mondanak neked a tárgyak, mit mondanak most. A szobában lévő légkondicionáló berendezés köhög egy nagyot, majd köhécselget egy kicsit, aztán hirtelen elnémul. Szinte ugyanabban a pillanatban pusztító hőség érezhető a helyiségben. – Ajaj – fogadja Karin higgadtan. – Kimúlt, és ki tudja, így szabadságolási időben mikorra ér ide valami szerelő a műhelyből, ha egyáltalán dolgozik ott valaki ilyenkor. – Valaki csak van ott – nyugtatgatja Zeke. – Egy dildó, mégiscsak ez a legvalószínűbb – folytatja Malin ott, ahol abbahagyta. – Bár elméletileg akármilyen tárgyat használhatott az elkövető. Egy szót sem szól korábbi sejtelméről, hogy lehet itt leszbikus vonatkozás is. Mert hát a leszbikusok dildót használnak, vagy talán nem? Vagy ez is csak egy előítélet? Nem, nem az. A rendőr-akadémián az egyik tanulótársa, egy nő büszkén mutogatta gyűjteményét, és részletesen elmagyarázta a használatukat. Zeke egyetértően bólint, szemében semmi kétség. – Majd ráállítunk valakit, járjon utána, milyen cégek gyártanak dildót – folytatja Karin. – És milyen festéket használnak. Ez eltarthat egy darabig, de számtalanszor rácsodálkozunk már, hogy egy-egy ágazat milyen kiváló és aprólékos ismeretekkel rendelkezik a gyártóiról. Azzal Karin előrehajol, rátapasztja szemét a mikroszkópra és azt mondja: – Ez egy csodálatos kék szín, szerintetek nem? Tiszta, mint a forrásvíz. Kinn a hőség továbbra is fogságában tartja a világot, és az enyhe fuvallat, ami mégiscsak ott van a légben, szintén forró, s szinte csak vonszolja magát a már teljesen kiégett fák lombjában. A levegőben 114

tökéletesen lehet érezni az erdőtüzek füstjét, nyilván pont onnan fúj a szél. Az erdőtüzek egyre jobban terjednek. Ma reggel ki kellett menekíteni egy idősebb házaspárt, hatvan éve laktak abban a házban. A nap fénye szinte mardossa Malin szemét, itt csak a sötét napszemüveg segít, de akkor meg nem lát. Pedig most szüksége lenne rá, hogy lásson, hogy meglássa az összefüggéseket, amik apró fémforgácsként csiszolódnak egymáshoz a tudatában. Malin és Zeke visszavonulnak a laboratórium bejárati csarnokába, ahol mégiscsak viszonylagos hűvös uralkodik, levágják magukat a Lammhult karosszékekbe, pihegnek, még arra sincs erejük, hogy megtegyék azt a néhány száz métert a rendőrkapitányságig. – Basszus – piheg Zeke. – Nem gondoltam volna, hogy lehet még ennél is melegebb. – Pedig biztos lehet – replikázik Malin. – És ez az átkozott fény. Már akkor megfájdul a fejem, ha csak rágondolok. Zeke végigsimítja kopaszra nyírt fejét. – Vajon ki használ dildót? – kérdi egy kis idő után. Malin gondolkozik, nem is válaszol a kérdésre, nyitva akarja hagyni, hogy Zeke maga döbbenjen rá az összefüggésre. – Talán egy kasztrált? Vagy valaki, akinek potenciaproblémái vannak? Aki akar, de nem tud? Egy leszbikus? – Egy leszbikus – ismétli Malin, s időt hagy Zekének, hogy megértse, mit akar ezzel jelezni. – Tehát azt gondolod – mosolyodik el Zeke –, hogy az a Lovelygirl Theresa Facebook-oldalán. Nathalle. És Josefin? Lehet, hogy ő is leszbikus? – Ő nem. De talán az elkövető. Egyértelmű nyomozati vonal. Zeke bólint. – Ki más használhat még dildót? – Más nem jut eszembe. – Talán valami szerencsétlen flótás, aki valami módon elvesztette 115

legnemesebb testrészét. – Gondolod? – Nem tudhatjuk. Vagy a bergai söpredék valami újabb módszert talált ki arra, hogyan alázza meg a nőket – fűzi tovább gondolatait Zeke. Malin szemei előtt felvillan a jelenet. Ali Shakbari és Behzad Karami valami pocsék borral leitatja Josefin Davidssont, s egy kereveten felváltva megerőszakolják egy kék dildóval. Látja maga előtt, hogy közben nevetnek, a férfilét legundorítóbb valóságát képviselik, pedig alig nevezhetők még férfinak. Micsoda rasszista gondolatok, hessegeti el magától a képet Malin. Malin és Zeke némán ülnek tovább. Beszippantják a lehűtött, száraz levegőt, kinéznek a hőségbe, s látják, hogy a rendőrkapitányság előtti parkoló felett vibrál, kígyózik a levegő. Tove és Janne Báli szigetén. Ott hűvösebb van, mint itt. Tíz perccel múlt kilenc, Malin a konyhaasztalnál ül, joghurtos zabpelyhet kanalazgat, olyan fáradt, hogy még arra sincs ereje, hogy beleszeleteljen egy banánt. A lakásban rettenetes meleg van. Nincs légkondi. Telefonon beszélt Sven Sjömannal a dildókérdésről, és főnöke is úgy gondolta, hogy érdemes ezt a nyomot is követni. Azt mondta, Karin kutatásaival párhuzamosan ő is ráállít néhány embert, hogy kutakodjanak kék dildó után az interneten. – „Manapság így vásárol ilyesmit az ember, vagy nem?” Daniel Högfeldt. Malin egy ideig azt hitte, lehet még valami ebből a testi kapcsolaton túl is. És lehet, hogy lett is, de leginkább csak ez van: kerülgetik egymást, mint macska a forró kását, s végül kikötnek egyikük lakásában. De ma este nem, bár Malin biztosan tudja, a férfi itt van a városban, de ma nem, ebben a hőségben, ebben a magányban nem. Bőségesen elég az ember saját izzadsága, s a fáradtság ernyedtté teszi minden izmát, Tove és Janne utáni vágya lassan gyásszá fajul. 116

Megszólal a telefonja. Kinn van az előszobában. Leteszi a kanalát, feláll, elvánszorog a telefonig. Valami rosszat sejt. A kijelzőn Karim Akbar száma. – Malin – veszi fel a kagylót. – Malin, mi a fene van veletek? Csak azért, mert egy nemi erőszak történt, még nem kell zaklatnotok a bevándorlókat! Honnan a francból tudja? – Mi csak… – Csak semmi magyarázkodás. Nyisd meg a Correspondenten honlapját, ott láthatod feketén-fehéren. – Karim, várj egy kicsit. Nyugodj meg. – Sorra hív az összes országos lap és tévécsatorna, mindenki erről kérdezősködik. Karim elemében van. Malin el sem tudja dönteni, most tényleg dühös-e, vagy csak megjátssza, mert örül annak, hogy mégis helyet kap a médiában ebben az uborkaszezonban. Vitairatai és megnyilvánulásai ugyan ellentmondásosak, de politikailag korrektek, mindig az integráció ügyét képviseli. Vajon mi Karim hosszú távú célkitűzése? Egy miniszteri állás? De hiszen nem is tartozik egyik párthoz sem! A szobában a számítógép bekapcsolva. Klikk, klikk, klikk. A Correspondenten honlapja. Egy fénykép, Ali Shakbari és Behzad Karami Bergában a lepukkant bérház előtt. Nagybetűs cím: A rendőrségnek nincs bizonyítéka: hajsza a bevándorlók után. Képaláírás: Semmi közünk a Füvészkertben elkövetett nemi erőszakhoz, mégis zaklat minket a rendőrség, csak azért, mert bevándorlók vagyunk. Daniel összefoglalója: 117

A Correspondenten megpróbálta a mai nap folyamán elérni a rendőrség szóvivőjét, hogy kommentálja az esetet, de nem volt elérhető. Színtiszta hazugság, hogy beleilljen a sztoriba. „És te voltál az én ágyamban? És bizonyára megint leszel ott.” – Ott vagy még, Malin? Legalább két percig néma volt a telefon. Ez egyáltalán nem jellemző Karimra. – Itt vagyok, Karim. Ez csak egy vad gondolat volt, egy címlap sztori, ezt neked is meg kell értened. – Értem. – Gyanúsítottak voltak a Lovisa Hjelmstedt– ügyben. – Értem, Malin. De neked is meg kell értened, milyen rossz fényt vet ez ránk. – Élvezd inkább, hogy a figyelem középpontjába kerültél – próbálkozik Malin. Karim felnevet, de nevetése üresnek és fáradtnak hangzik.

118

14.

A mobiltelefon Malin előtt az asztalon. Szinte izzik. Mi a fenét hisz magáról ez a Karim Akbar, hogy beleavatkozik a munkájukba? Soha nem volt a rendőrfőnök feladata, hogy irányítsa a nyomozást, de Karim sosem tartotta be rendesen a határokat. Létezett egy hallgatólagos megállapodás a nyomozói főosztály munkatársai között: hagyjátok, hadd csinálja Karim, amit akar, mi meg azt tesszük, amit mi akarunk. Mert Karim azért kiváló szakember, alapjában véve minden nyomozó tökéletesen bízik benne. És ő a legmegfelelőbb ember a linköpingi rendőrkapitányság számára, médiarajongása azt eredményezte, hogy a városban felfigyeltek a rendőrség munkájára, s ennek konkrét eredménye többek között az volt, hogy többet juttattak nekik a költségvetésből. „Minden – elmélkedik Malin, s közben hátradől a kereveten –, minden visszavezethető erre az átkozott médiaőrületre, a celebkultúrára, a középszerűség, az érdektelen dolgok szinte vallássá történő szent felmagasztalására. Lelkünk nyughatatlan, úgyhogy a Semmi vált érdeklődésünk tárgyává: Bőrszín. 119

Szoknyahossz. Ki kivel kefél. Hírességek esküvője, válása, ajaknagyobbítása, szex botrányai… Hálát adok istennek, hogy Tovét mindez nem érdekli. Karim. Az integrációs miniszter jó barátja. Ugyanaz a véleményük a bevándorlókról: támasszunk velük szemben követelményeket, legyünk határozottak, de jaj neked, ha te, te nem-bevándorló, egyetlen elmarasztaló szót is mersz szólni – akkor aztán verbális csatazaj zeng a levegőben.” Malin nagyot lélegzik a lakás illatából, egy hosszú, forró nyár illata, szaga ez, ahol mozgolódni kezd a gonosz. Néha egy fekete foltos, alaktalan állat képében ölt szeme előtt formát a gonosz, házak és fák között oson, leselkedik. Hogy kire, azt még nem tudjuk. Kikapcsolja a tévét. Feláll. Elmegy otthonról. Csak halvány sejtelme van arról, mit is akar csinálni. A házukban lévő pub nyitva. A légkondicionáló zúgó-búgó hangja még az utcán is hallatszik. Felhívja Danielt? Hordja jól le? Vagy szeretkezzenek? Hogy legalább hasznát vegye a férfiasságának? Vagy igya le magát a sárga földig? De nincs pocsékabb annál, mint másnaposán dolgozni. És holnap dolgozniuk kell, pedig szombat lesz. Felhívja Zekét, hogy nem akar-e meginni egy sört? Vagy hívja Helent, a rádióbemondó barátnőjét? Már régen találkoztak. Az eget megvilágítja a félhold, s csillagok ezrei próbálják felvenni vele a versenyt. Malin szinte látja, ahogy a sok-sok világító égitest apró karjai egymás felé nyúlnak, de sosem érik el a másikat. – Zeke. Harmadik csöngésre veszi fel. Furcsán érdes a hangja, mintha álmából ébredt volna. 120

– Malin vagyok. Csak azt akartam kérdezni, lenne-e kedved egy pofa sörre, megbeszélhetnénk a nyomozást. Nincs nyugtom valahogy. Szóval? Ugyanakkor azt gondolja magában: „Kicsit erőszakos vagyok”. Vagy magányos? Bizonyára. Mert hát az. – Malin, fél tíz van, neked is ágyban lenne a helyed, hogy holnap újra kipihent legyél. Sok dolgunk lesz. Már épp készültem lefeküdni. Egyetlen porcikám sem kívánja a sört. Holnap is dolgoznunk kell, tudod jól. – Azt mondtad, fél tíz van? – Igen, Fors. Csend a kagylóban. – De ha akarsz, idejöhetsz. Aztán beszélgetünk egy kicsit. Gunilla csinál majd nekünk egy kis teát meg uborkás szendvicset. Zeke felesége. Maga a megtestesült kedvesség és unalom. Gyógyszerész a főtéri gyógyszertárban. Túl barátságos. – Kösz, Zeke, de nem. Nem akarok zavarni, majd találkozunk holnap. – Jó éjt, Malin. Malin kezében a telefonnal mozdulatlanul áll a ház előtt. Bemenjen egy sörre? Vagy menjen vissza a lakásba? Hívja fel Tovét és Jannét? Egész testében bizsereg, és tudja, hogy nem a meleg miatt. A fenébe ezzel a szomjúsággal. A vággyal. Tudja jól, hogy nem tenne jót neki. Lelki szemei előtt megjelenik Josefin Davidsson a kórházi ágyán. A lány arca eltorzult a rémálmoktól, az elfojtott emlékektől. Egy pillanattal később Malin már átvág a téren, pontosan tudja, hova 121

tart. Az estéből lassan éjszaka lesz, a város egyetlen kerthelyiséggel rendelkező étterme kiürült, egy sötét bőrű felszolgáló behordja a hamutartókat, nincs mit leszednie az asztalokról. Malin végigmegy a Drottning utcán, elmegy a flancos lakóházak előtt. Elhalad mellette néhány autó: egy zöld Volvo, egy fehér furgon. Kezében a Füvészkert fekete rácsos kapujának kilincse, még mindig forró a nappali tűző naptól, de már nem éget. Résnyire nyitja a kaput, bemegy a parkba. Teljesen egyedül van, ki merne a történtek ismeretében mutatkozni itt, ilyen késő este. Meztelenül. Megerőszakolva. Az ovisok, akik csak jöttek feléje. „Semmire sem emlékszem.” „A szörny. Lehet, hogy itt van valahol” – gondolja Malin, ahogy egyre mélyebbre és mélyebbre hatol a parkba, el a gondosan ápolt virágágyások és a szökőkút mellett, majd következik a kerítés melletti üvegház, a nyári lak, a játszótér, a szinte hangtalanul csobogó patak, egy vízfolyás, jelentéktelen ugyan, de mégis tele hangokkal, rejtett emlékekkel. Látja innen a Djurgärd utca balkonjait. A kopogtatás nem hozott eredményt. A piros biciklinek nyoma veszett, pedig a járőrök minden lehetséges útvonalon végigmentek, amerre Josefin bejuthatott a városba. Nincsenek túl sokan most a városban, de mégis, lehet, hogy a lány sikoltott, valaki felébredhetett a kiáltásra. „Vagy úgy hoztak ide, Josefin? De hát akkor: hol voltál előtte? Hol erőszakoskodtak veled?” Malin körbejárja a nyári lakot, igazgatja a kordont, amit már itt-ott le is szaggattak. Lehunyja a szemét, s megjelenik egy kép, ahogy valaki üldöz egy meztelen, sebekkel teli, fehérre sikált fiatal lányt a gyepen, ahogy valaki feldug belé egy kék műanyagot, ritmikus lökések, ahogy az emlékezés önmagát zárolja, STOP, eddig és ne tovább. A test alatti gyepszőnyeg, alig 122

harmatos ebben a hőségben, a férfi, a nő, vagy több ember teste a lányon, izmok, melyek minden erejükkel a földbe nyomják, egy fűágy, melyből soha, soha többé nem lehet felkelni, így történt? Josefin Davidsson. Maria Murvall. Theresa Eckeved, az eltűnt lány. Josefin. „Zavarodottan kavarogtál, amikor megtaláltak, de mégis itt voltál, a mi világunkban. Megszabadultál, és mégsem. Theresa. Velünk vagy még? És hol vagy?” Egy hangot hallok. Nem ismerem fel. Azt kérdezi, hol vagyok. Én is tudni szeretném, hol vagyok. Mert ha tudom, hol vagyok, akkor elmehetek innen, elmehetek innen a hidegből, sötétből és magányból, hazamehetek. Minden fekete. És hideg. Légy szíves, kérdezd meg újra, hol vagyok. Hadd legyen hangod számomra az iránytű, mely megmutatja a félelemből és a sötét álomból kivezető utat. Kérlek, kérlek, tedd fel újra a kérdést! Kérdezz! – Theresa, hova tűntél? Malin hangosan is megismétli kérdését a nyári laknál, egyenesen bele az éjszakába. Madárcsicsergés. Arcok. Peter Sköld, Nathalle Falck, Behzad Karami, Ali Shakbari, és további, felismerhetetlen arcok, azé, aki betelefonált, meg másoké és újra másoké. 123

Újra beszélnem kell Nathalle-val. Ki ez a Lovelygirl? Talán tudja. Malin leguggol. Kezével beletúr a földbe. Mint egy kaparászó borz. „Ki vagy, aki ilyen tettre vetemedsz? Mi lehet ennek a rettenetes kétségbeesésnek az oka? Mi történhetett veled, hogy egy ilyen ártatlan lányt bántasz, mint Josefin? Mit akarsz ezzel közölni velünk? Talán hogy a föld mélyének izzó kígyója szabadult be a te földi paradicsomodba, hogy elérkezett a poklok poklának ideje, most és mindörökre? És mire ez a nagy tisztaság? Mit akarsz lemosni? Vagy elővarázsolni? Az idő összesűrűsödik. A föld és az emlékek meghasadnak, elmenekülnek, hogy megvédjék hordozóikat. Hogyan? Hogyan tudnám elérni, hogy akarj emlékezni, Josefin?” Az égett erdő szaga. Megperzselt csúszómászók, állatok, zuzmók. Most az erdő az elkárhozottak tisztítótüze. A szétégett földből felhömpölygő izzó csúszómászók szaga. Malin teljesen egyértelműen érzi orrában ezt a szagot, s ha tudna lebegni, elsiklana a síkság felett, el a Roxen-tó felett egészen Hultsjö erdejéig, Tjällmo felé, s látná maga alatt az izzó tüzet. Látná, hogy pontokban világít a fel-fellobbanó tűz, s nem tudná, ez magma-e, vagy az igazság és erőszak határozott úgy, hogy felszínre tör, elérte a töréspontját. Látná a lányokat, ahogy a föld fölött lebegnek, s világítanak, mint a szentjánosbogárkák.

124

15.

Szombat van, de dolgozni kell. Ez most teljesen természetes, hiszen a nyár nagy fordulatot vett, s Dante ismeretlen, sötét poklába kell leszállniuk. Ilyenkor dolgozniuk kell. Feleslegesen egy kollégát sem hívnak vissza a szabadságáról. Reggel még jobban érezni az égett fák és kioltott életek szagát. De ezúttal nem bántó, valahogy más, sőt majdnem kellemes, mintha tábortüzet gyújtottak volna Tove erdei táborában, hogy a gyerekek megmelengethessék a kezüket. Ma levél sem rezzen, és egyelőre még a fény is kíméletes, gondolja Malin, ahogy nézi a rendőrség előtt álló zászlórudakon lifegő lobogókat. Az épület mögötti hatalmas parkoló szinte teljesen üres, csak néhány rendőrautó várja, hogy kezdődhessen a vadászat. Malin csak vánszorog ebben a hőségben. Fáradt. Már most reggel, öt perccel nyolc előtt megsemmisítő a hőség, izzad még a vékonyka fehér pólóban és blézerben is. Ma reggel is szoknyát vett, elviselhetetlennek tűnt a nadrág. Pedig egyébként szinte sosincs szoknyában, ha dolgozik, túl nőies, gyengeséget sugároz. Az ő világa egy férfias világ. 125

Bárhogy is törekszenek az országos rendőr-főkapitányság feminista csillagai ennek megváltoztatására. Úgyhogy általában nadrágot vesz. De nem ebben a hőségben. Tehát ma sem. Reggeli közben a Correspondenten honlapjára feltett cikket olvasta az erdőtűzről. Az egész nyitóoldalt egy hatalmas fénykép uralta, lángokban álló erdő, s a továbbiakban részletes beszámolót adtak a tűzoltók munkájáról, hogyan hadakoznak a tűzzel. Már több hektáron ég az erdő. A tűz könnyen terjed ebben a szárazságban, s többet, egyre többet akar, szinte függővé vált, földet akar, életet akar. Linköping, Norrköping, Motala és Finspáng tűzoltói vállvetve harcolnak a poros erdőben. Janne is ide vágyik. A tűz vonzóbb, mint Bali. Minden rejtett vágyakozását el akarja ásni a tűzoltási munkálatokban, másokat akar megmenteni, ahelyett, hogy megpróbálná megérteni magát, Malint, Tovét, a családját. Aztán ez a bűntény. Egy egész oldal. Egy dildó képe, alatta: A rendőrség azt gyanítja, az elkövető egy kék dildót használt. Előítéletek. Karami. Shakbari. Találgatások Lovelygirl személye körül. Hogy a fenébe tudódott ki a dildó? Karin Johannison? Sven Sjöman? Talán Sven, valami rámenős újságíró kipréselte belőle. Most már mindegy, kitudódott. A kapitányság ajtaja automatikusan nyílik. A recepciós pult mögött Ebba, jó korán benn van. – Jó reggelt, Malin – üdvözli. Malin válaszként bólint. Zeke és Sjöman már a helyükön, pedig majdnem egy óra van még a reggeli megbeszélésig. 126

Minden reggel megbeszélés, ha szolgálatban vannak. Akár túlórát jelent, akár nem. Mindketten különböző iratokat tanulmányoznak elmélyülten, de mégis észreveszik, hogy megérkezett. Szinte egyszerre tekintenek fel, Malinra néznek, Sven szólal meg először: – Na, csakhogy itt vagy, Malin. Zeke boldog, hogy végre egyszer sikerült korábban érkeznie. – Isten hozott, Malin. Sven gyűrött lenvászon nadrágjában szintén nyilvánvalóan örül Malinnak. Főnöke ábrázatát látva Malin úgy dönt, nem meséli el éjjeli látogatását a Füvészkertben, pedig este még így tervezte, hisz Sven szereti, ha valaki megpróbálja megérezni a bűntett helyszínének hangulatát. – Na, elmentél még sörözni, Malin? Nem, válaszolja magában Malin. De azért felhajtottam egy jó adag tequilát odahaza. – Kissé fáradtnak látszol. Zeke barátságosan tréfálkozik, vigyorog, szinte atyai. Kilencnél korábban kezdik a megbeszélést. Megint nem a tárgyalóban tartják, bőven elég a kávézó egyik kerek asztala, ma nincs itt túl sok rendőr vagy civil, aki zavarhatná őket. Sven az átlagosnál kimerültebbnek látszik, s Malin nem tud rájönni, miből eredhet ez az új fáradtság. Persze lehet, hogy csak a hőség, de szőrös alkarján meglátja a finom porréteget. Néhol kis csomókba sűrűsödött a fa pora, s Malinnak rögtön beugrik, hogy persze, Sven hajnalonként tálakat esztergályoz a pincéjében, bizonyára szüksége van rá a lelkének az ilyen erdőtüzes időszakban, mikor ráadásul a nyomozás is elakadt. Mintha Malin hangosan gondolkodott volna, Zeke szinte folytatja: – Micsoda pokoli tűz van ott az erdőkben! És egyre csak rosszabb lesz. – Nyolcvan tűzoltó – mondja a mindig jól tájékozott Sven. – S a tűz csak terjed tovább Hultsjö felé – fűzi hozzá Malin, és csend 127

lesz a kávézóban. Mindhárman némán kortyolgatják kávéjukat foltos csészéikből. – Na, vágjunk a közepébe – szól egyszer csak Sven határozottan. – Van a körzetünkben egy férfi, akit erőszakos nemi közösülésért ítéltek el, és nemrég szabadult. Utána kéne nézni. Egy bizonyos Fredrik Jonasson, cím Mjölby, harminckét éves. Adataink szerint az anyjánál lakik. Annak idején megtámadott egy nőt annak lépcsőházában. Nemi erőszak kísérlete, testi erőszak, súlyos bántalmazás. – Majd átszólunk Mjölbybe, hogy nézzenek utána – mondja Zeke. – Nem kéne leellenőrizni a többi szexuális bűntettért elítéltet is, nem csak azokat, akik mostanában szabadultak? – Egyelőre ezzel kezdjük – veszi vissza a szót Sven. –Többre nem futja az erőnkből, de azért összeállítok egy jegyzéket a szóba jöhető személyekről. – És a többi? – kérdi Malin. – Mi legyen Behzad Karamival és Ali Shakbarival? Le kell ellenőriznünk Behzad alibijét. Rá tudnánk állítani néhány embert, hogy beszéljenek azokkal, akik ott voltak azon a családi ünnepségen? Van rá egyáltalán emberünk? Vagy hívjunk vissza néhányat a szabadságáról? – Csak ne olyan hevesen, Fors – csitítja Sven. – Semmi konkrét bizonyítékunk nincs Shakbari és Karami ellen. Nyilván beszélt vele Karim. De Sven sosem hagyna félbe egy nyomozási irányt csak Karim nyomására. Vagy a sajtó nyomására. – Vannak embereink? – kérdi újra Malin. – Vagy kérhetünk segítséget Motalából? Esetleg Mjölbyből? A nyári szabadság szent dolog. Különben soha senkinek nem lenne szabad ideje. – Rá tudunk állítani néhány járőrt – mondja Sven némi gondolkodás után. – Leellenőrizhetik az alibit. – Kik azok? – kérdi Malin. – Jonfeldt és Bulow. 128

Remek fickók, konstatálja Malin örömmel. Fiatal, egyedülálló legények, nem valami bunkó, kigyúrt alakok. Inkább leendő nyomozók. – Tényleg azt hiszitek, hogy közük van hozzá? Zeke kétkedve kérdez. – Ki tudja? – vágja rá Malin. S közben arra gondol: „A nyomozás közben hangokat hallottam.” S eszébe jutnak Sven szavai: Figyelj oda a hangokra, Malin. A nyomozás hangjaira. Aztán mostanában még azt is hozzá szokta fűzni: Csak aki odafigyel a hangokra, az tanulhat meg valamit, s aki tanul valamit, az közelebb kerül az igazsághoz. Olyan közel, hogy akár meg is tudja érinteni. – És semmi friss hír Theresáról – mondja hangosan. –Hacsak nem került elő valami tegnap este vagy az éjjel. Vagy talán Peter Sköld vagy Nathalle Falck előállt valami új információval? – Néma csend. Mindenütt – mondja Sven. – Az is lehet, hogy már egy hete eltűnt. Majd témát vált. – És mi van a leszbikus szállal? Hova lett Zeke kétkedése? Most viszont Malinban merülnek fel kételyek. – Csak azért, mert arra gyanakszunk, hogy egy dildót használt az elkövető, még nem kell végighajkurásznunk a város összes leszbikusát. Vagy azért, mert egy Facebook-oldalon leszbikus kapcsolatra utaló bejegyzést találtunk. – Nem is fogjuk – visszakozik Zeke. – De ez is egy olyan nyomozati irány, amit érdemes megvizsgálni. – Akkor viszont szeretnék újra beszélni Nathalle Falckkal – mondja Malin. – Egyedül. Zeke bólint. – Jó ötlet. Szemmel láthatólag nem kedveli a hozzám hasonló férfiakat. Sven csak hümmög, ami bizonyára igent jelent, majd megigazítja 129

vászonnadrágján a bőrszíjat. – Anderssontól még semmi hír. Nyilván a technikusok nem találtak semmi említésre méltót, és csak arra futotta az idejéből, hogy elküldje a megkeresését a Facebooknak és a Yahoonak. Aztán mielőtt folytatná, Sven nagyot sóhajt. – Utánajártam, hol szoktak manapság találkozni a tartomány leszbikusai. Van egy klub Norrköpingben, Déja vu delight. Információim szerint itt a városban nincs semmi ilyesmi. – Nyilván túl kicsi a piac – gondolkodik hangosan Zeke. – Nyilván minden leszbi Stockholmba menekül, amint tud. – Vagy még messzebb – fűzi hozzá Malin. – És az országos szövetségüket nem lehet megkeresni? – kérdi Zeke. – Nincs csoportjuk a megyében – válaszolja Sven. –Malin, nézz utána annak a klubnak. Kérdezősködj, hátha megtudsz valamit. – Arról kérdezősködjek, ki szokott dildót használni, vagy kinek van erőszakos hajlama? Sven nem válaszol. – Ez talán kicsit túl messzire vezet, hiszen még csak egy sejtésünk van – folytatja tehát Malin. – Hagyjuk őket békén a saját klubjukban. Talán van egy kapcsolatom, aki segíthet információval. Sven nem válaszol azonnal. – Igazad van, Malin. Kérdezd meg előbb az informátorodat – mondja végül, és megköszörüli a torkát. – Milyen további elméleteink vannak? Igaz is. Nem lehet esetleg olyasvalaki, aki elvesztette a péniszét? Ez persze titoktartás alá eső információ, és talán túlságosan vad gondolat. Malinnak rögtön feltűnik, mennyire érzelemmentesen tudja Sven ezt kimondani. Mintha csak valami semmiség lenne egy férfinak, akivel ez megtörtént. – Hadd kérdezősködjek előbb – mondja Malin, s látja, hogy Sven a homlokát ráncolja. – Csak semmi törvénytelen kiskapu, Malin. 130

Malin nem válaszol. Magában persze azt gondolja: „Jutnánk valaha is valamire, ha nem lennének törvénytelen kiskapuink? És Theresa? Te vajon hol lehetsz most?” Vajon víz alatt vagyok? Ez a zöldes barna, fekete nedvesség körülöttem hínár és tavirózsa lenne? Csukák harapdálják a lábam? Mit akar tőlem ez az álom? Vagy tényleg ébren vagyok? Lehet, hogy kiégett a szemem? Nem, nem lehet, mert akkor maró fájdalmat éreznék. Nem, nincs semmi bajuk, megpróbálok pislogni, de semmi sem történik. Apa, miért, miért nem jössz, és miért nem zárod le a szemhéjaim? Vagy már csukva vannak? Vagy talán egyik nyitva, másik csukva? Le akarom hunyni a szemem. Menekülni innen, mindentől, a hangoktól, a szavaktól, mindattól, amit nem értek, az ördögi beszédtől, mintha visszafelé játszanának egy agyonhallgatott kemény rock-lemezt. Kapcsoljátok ki a hangokat! Engedjétek el a karomat! Hagyjátok, hadd mozgassam a karom, a lábam, a lábfejem, a szempillám! Mit akarnak tőlem ezek a hangok? Amiket alulról hallok, nem, felülről, a hallásom maga a világűr, mely része az álmomnak. Moccanni sem tudok. Ebben a barnás zöld feketeségben. Nedves fóliában. Nem akarok vak lenni. Nem akarom, hogy izzó hangyák mászkáljanak nyitott szememen. Miért? Mondd, apa, miért nem jössz el értem? Fel akarok ébredni. Még soha nem volt ilyen álmom. Fel akarok ébredni, anya. Apa! Nem akarok vak lenni. Felébredni, ébredni. 131

De hogyan? Mondjátok meg, hogyan ébredhetnék?

132

16.

Végtelen papírmunka és eredménytelen beszélgetések a reggeli értekezlet után. Malin nem jutott hozzá, hogy kapcsolatba lépjen informátoraival. Lementek a városba, úgy tűnt, a levegőből szinte teljesen kifogyott az oxigén a Gyllen kávézó kerti asztalainál, de az árnyékban legalább nem olyan vakító a fény. Malinon és Zekén kívül csak két vendégük van, egy idősebb házaspár, kávét isznak, és előttük egy egész franciakenyér, abból törögetnek. Lassan fél öt van, a hőség ma az elviselhetetlenül vakító napfényben kulminált, s az erdőtűz tovább tombol, savanykás szaga újra elárasztotta a várost. Kávé jégkockákkal. Con hielo. Némán szürcsölgetik, és a távolban a Gränden áruház kirakata előtt egy galamb billegeti magát, most ért pont az Intersporthoz. – Érzed ezt a szagot? – kérdi Zeke. – Igen – válaszolja Malin. – Mit gondolsz, meg tudják állítani? – Biztos. Zeke körbeint a fejével. 133

– Nézd csak, Malin, az ember azt hihetné, hogy rajtunk kívül senki nincs a városban. Csak mi, meg akit üldözünk. – Olyan, mintha kétszáz kilót nyomna az agyam ebben a hőségben – veszi át a szót Malin. – Mintha egyszerűen képtelen lenne a gondolkodásra. – Miért, máskor képes rá? – Haha, de vicces. – Tegnap láttam egy dokumentumfilmet a tévében – folytatja kicsit később Zeke. – Egy természetfilmet. Valami gügye pókról, amely a saját utódaival párzott. – Ez leginkább úgy hangzik, mintha a legjobb úton lenne a faj, hogy megsemmisítse önmagát. – Valahogy mégis fejlődés lett belőle – fűzi tovább Zeke. – Olyan pókok, melyeknek igen közel esik egymáshoz a szeme. Elhalad előttük egy fiatal nő, pórázon vezet egy bernáthegyit. A kutya hatalmas teste ide-oda inog, mintha épp el akarna ájulni. – Zeke, arra gondoltam, megpróbálok ma este beszélni Nathalle Falckkal. – Tedd azt, de legyél óvatos. Malin beszívja a nyári levegőt, s érzi, hogy felforrósodik a tüdeje. A Fő téren válnak el, és mikor Zeke eltűnik a láthatáron, Malin előveszi a telefonját. Hans Stenvinkel főorvos lerogy az egyetemi kórház kilences osztályán lévő irodaszobájának kényelmetlen székére. Épp egy ötórás műtétet fejezett be. Megpróbálta megmenteni egy motoros lábát, aki traktorral ütközött Nássjö mellett, és helikopterrel hozták ide Linköpingbe. Az idő majd eldönti, megmarad-e a harminckét éves fiatalember lába. Nagyon súlyos sérülései voltak, lába ripityára törve, térdtől combig felszakítva. Az érsebész emberfeletti teljesítményt nyújtott. Épp azon töri a fejét, vajon izzadság gyöngyözik homlokáról, vagy a műtét utáni mosakodás vízcseppjei, mikor megszólal a telefonja. 134

A kijelzőn Malin száma. Mit akarhat? Markus fia barátnőjének, Tovénak az édesanyja. Az a feszült, de barátságos, közismerten briliáns nyomozónő. Az a távolságtartó, aggódó, de néhány pohár bor után felengedő fiatal nő. Mintha nem szeretné az orvosokat. Hassénak ez már többször eszébe jutott a társaságában. – Hans. Malin hangja a vonal túloldalán nem ugyanolyan friss és üde, mint máskor, és gépjárművek zaja is hallatszik a háttérben. – Malin vagyok, Tove édesanyja. – Szervusz, Malin. Hogy bírod ezt a hőséget? Nem olvadsz el? – Dehogynem, szinte szétfolyok az aszfalton. Hasse elmosolyodik. Úgy látszik, humora is van ennek a kis hölgynek. – Jól érzi magát Tove Balin? – Biztos vagyok benne – érkezik a válasz. – Markus a nyaralónkban van Torshälla mellett, de hazajön, amikorra Tove is megérkezik. – Hasse, tudnál nekem segíteni valamiben? – Rendben, mondjad. – Azt szeretném tudni, van-e valaki a városban, aki elvesztette a péniszét. – A mijét? – A pé… – Hallottam, Malin. – A megerőszakolt lánnyal kapcsolatos nyomozáshoz lenne rá szükségünk. – Akit a Füvészkertben találtak meg? – Igen. – Malin, ez az információ titoktartási kötelezettség alá esik. – Tudom. – Sajnálom, Malin, nem segíthetek. Törvényellenes lenne belenéznem a 135

kórlapokba. – Ezt is tudom, Hasse. Kimerültnek tűnt, gondolta a beszélgetés után Malin. Fáradtnak. Azok a hosszú műtétek bizonyára nagyon megviselik. Malin bedugja a telefonját a szoknyája zsebébe. A világoskék anyag a nap folyamán több barna piszokfolttal szennyeződött, s Malin azon töpreng, vajon létezik-e olyan vékony farmer, amit ki lehetne bírni ebben a hőségben. A házukban lévő pub most is nagyon vonzza. Rémes, hogy pont ebben a házban lakik. Csak ülni a bárpultnál, egyedül a többiekkel együtt. Ködösen melankolikussá válni. Hideg sört kortyolgatni, a kesernyés íz húsét élvezni, meg azt, ahogy az alkohol felszáll az agyban, s csodatevő ürességével kitölti annak minden tekervényét. De nem. Most nem. Kulcs a zárba. Áporodott szag, ruhadarabok és ezernyi dolog szanaszét. Malin megtorpan, rábámul magára az előszobatükörben. Ráncok? Talán a melegtől? Mindenesetre eddig nem voltak, ezek az apró szarkalábak a szeme körül. Harmincnégy éves, gondolja, s még mindig nem ismeri eléggé a saját tükörképét, nem tudja, kit lát. Aztán megint itt vannak. Mint valami nyári szellemek. Janne. Tove. És Daniel Högfeldt. Hirtelen elönti a fájdalmas tudat, hogy az élet véget ért, pedig minden erejével azon van, hogy élje az életét.

136

17.

Július 17., szombat és 18., vasárnap Hangja betölti az egész hálószobát. A lányokról beszél. Tulajdonképp mindegy is, mit mond. A hangja, annak vibrálása, selymessége a fontos. A P4 rádió helyi adásának bemondónője. A barátnője. Úgy látszik, Helen Aneman mostanában esténként dolgozik, persze az is lehet, hogy a nap minden szakában. – És ti, linköpingi lányok, ott kinn az éjszakában, kérlek benneteket, legyetek nagyon óvatosak. Bárhova is indultok, ne menjetek egyedül. Fogalmunk sincs róla, mit szabadított ránk ez a nyár. Azzal Helen bekonferál egy számot, s Malin az ágyában fekve, az elsötétített szobában hallgatja barátnője hangját. Nagyon szexinek tűnik. Magányosnak, de mégsem tragikusnak, mintha arra várna, jöjjön már érte valaki, oda, a stúdióba. Álmainak hercege? Igen, talán. 137

Megszólal a zene. Kemény rock. A dal szövege tulajdonképp semmit sem jelent. Malint szinte villámcsapásként éri, felpattan, rácsap a rádió kikapcsoló gombjára. Fél órája, nem sokkal kilenc után Sven Sjöman hívta. – Ugye beszélni akartál Nathalle Falckkal? – Felhívtam. Nemsokára találkozunk. Finoman szólva is ódzkodott a találkozástól. Kissé ellenséges volt. – Jó, hogy rajta vagy, Malin. – Szóval nem úgy gondolod, hogy jobb dolgom is lenne? – Nem, egyáltalán nem gondolom úgy. Ez a végtelen dac Nathalle Falck sötét szemében. S a dacon túl a hazugság. Vagy az elhallgatott igazság. Nathalle csak hosszas rábeszélés után volt hajlandó találkozni Malinnal, de határozottan kijelentette, nincs semmi további hozzáfűznivalója az elmondottakhoz. A választott helyszín: a katedrális. Találkozhatunk tízkor a katedrálisban. Szoktam néha odamenni. – Olyan későn is nyitva tart? – Nyáron csak tizenegykor zárják a kapukat. Valami új hozzáférhetőségi izé. És ott jó hűvös is van. S most ott ülnek az egyik barnára festett padon, elöl, egészen közel a modern, festett oltárképhez. Fejük felett tonnaszámra törnek az égbe a boltozat szürke kövei, évszázadok óta dacolva a nehézségi erő törvényével. Nathalle fekete trikóban és fekete szoknyában. Olyan bátorságot és határozottságot sugall, ami Malinnak sosem jutott osztályrészéül tinédzser korában, pedig de szerette volna. – Mit akar tudni? – kérdi azonnal, anélkül, hogy Malinra pillantana. – Hát igen, mit is akarok tudni? Kezdd inkább te. Biztos vagyok benne, hogy nem mondtál el nekünk mindent, ami érdekes lehet a számunkra. Egyébként szép a szoknyád. 138

– Ne próbáljon meg manipulálni engem. Egyáltalán nem szép ez a szoknya. Csak egy vacak rongy a H&M-ből. – Ki az a Lovelygirl? Malin megpróbál leolvasni valami reakciót a mellette ülő lány arcáról. Semmi. – Nem ismerek semmiféle Lovelygirlt. – Ez egy álnév… – Láttam Theresa Facebook-oldalán. Nem tudom, ki az. Ez a válasz túl gyorsan jött, villan át Malin agyán. – Biztos? Semmi válasz. Nathalle összehúzza magát, mintha azt akarná mondani: eddig, és ne tovább. Malin is elhallgat. Hagyja, hadd uralkodjon el a templom csendje. – Nehéz másnak lenni? – teszi fel aztán a kérdést, és érzi, hogy Nathalle Falck felszusszan. – Miért, maga szerint én más vagyok? – Igen. Ez jól látszik. Pozitív értelemben. – Nem, nem nehéz. Csak más. – Nathalle, Theresa eltűnt. El kell mondanod, amit tudsz. Ezzel Nathalle Falck Malin felé fordítja kerekded arcát, mélyen a szemébe néz. – De nem tudok többet. Ismerem Theresát, de nem tudok róla mindent. Pupillája összeszűkül. Ez a hazugság jele. De tényleg hazudik? – És Josefin Davidsson? Őt is ismered? – A lányt a Füvészkertből? Jaj, dehogy! Soha nem is hallottam róla, csak az újságban olvastam a nevét. A templom bejáratánál, mintegy hetvenöt méterrel mögöttük valaki forgatja a képeslaptartó állványt. – És miért szoktál idejönni? – kérdezgeti tovább Nathalle-t Malin, s 139

magára ismer benne, a Régi temető szóróparcellájánál tett látogatásaira. És az is eszébe villan, hogy Tove sosem jönne ide önszántából, őt a könyvtár vonzza. – Szeretem ezt a nyugalmat. És olyan hatalmas. Itt valahogy még nekem is jut hely. – Hát nagynak nagy. – Mit gondol, mi történt Theresával? – kérdez most Nathalle. – Nem tudom – hallatszik Malin válasza. – Te talán tudod? Azzal Nathalle az oltárképre mutat, a szögletes Jézusalakra. – Hisz a szűzen szülésben? Malinnak fogalma sincs róla, miképp reagáljon erre a kérdésre. – Szűzen szülés? – Azt akartam ezzel kérdezni – magyarázkodik Nathalle –, vajon mi értelme a szüzességnek, a tisztaságnak, az ártatlanságnak, ha minden, ami tiszta és szép, végül is mocskossá válik? Hogy lehet akkor egyáltalán azt mondani, hogy létezik ártatlanság? Közel éjfél van, mikor Malin ezen az estén másodszor is ágyba bújik. Ágya éppoly forró és magányos, mint az egész lakás. Szól a rádió. Helen Aneman épp a hőségről és az erdőtűzről beszél. Hogy a Mjölbyből érkezett egyik tűzoltót egy kisebb erdei úton körbefogta a tűz, és súlyos égési sérüléseket szenvedett. – Az egyetemi kórházban ápolják, s a következő zeneszámot neki és családjának ajánlom, és gondoljunk rájuk mindannyian szeretettel. Aztán a zene. Into the fire. Bruce Springsteen eposza a tűzoltókról, akik mindennel dacolva egyenesen bementek az égő World Trade Center torkába, hogy másokat mentsenek. Ez a csodálatos az emberben, hogy egy másodperc alatt megfeledkezik a családjáról, barátairól, hozzátartozóiról, és képes rá, hogy életét áldozza egy ismeretlen emberért, embertársáért. 140

May your strength give us strength. Hogy a feláldozás lehetősége emberivé tesz minket. May your hope give us hope. Hallotta, hogy a túlélő tűzoltók azt nyilatkozták, nem tétováztak, nem féltek, és nem érezték kötelességnek, amit tesznek, hanem az volt az érzésük, hogy azonosulnak a bajbajutottakkal. May your love give us love. Ha van újjászületés, akkor támadjanak fel ezek az emberek. Ezzel véget ér a dal, és Malin kikapcsolja a rádiót. Lehunyja a szemét. Szeretne elaludni, hogy jöjjenek az álmok, de helyette gondolatok ezrei száguldoznak a fejében. Nathalle Falck. Lovelygirl. Mi az, amit nem mond el Nathalle? Itt nem lehet többet tenni. Várni kell, az idő majd segít. Josefin. S a lány bezárult emlékezete. A norrköpingi és linköpingi tűzoltók soraiban is vannak leszbikusok, ezt még Janne mesélte egyszer. De kik is azok? Talán ők tudnak valamit? Ez a nyomozás az előítéletek seregszemléje. Bevándorló suhancok, akik csoportos nemi erőszakot követnek el. Leszbikus tűzoltó- és rendőrnők. Az értekezlet után élénk vita tört ki köztük arról a nyilvánvaló tényről, hogy a saját soraikban is van jó pár meleg, de Petreaus az egyetlen Linköpingben, aki nyíltan vállalja homoszexualitását. „A fenébe is, fel ne ébresszétek az ördögöt – tört ki Sven. – Petreaus szabadságon van. Bele ne keverjétek valahogy ebbe az egészbe! Igazad van – nyugtatgatta Zeke. – Ez csak elszabadítaná a poklot.” „Jártál valaha olyan férfifodrásznál, aki nem volt buzi?” Talán ezt akarta Zeke mondani. Nathalle Falck. Mennyire keménynek akart látszani, de legmélyebb énje valószínűleg mégis félt, bátortalan, mintha egész rövid életében folyton csak menekülnie kellett volna, mintha harcolnia kéne, hogy eligazodjon önmagán. „De hát 141

minden ember ezt teszi – gondolja Malin. – Megpróbál eligazodni, önmagán és az életen. A legtöbb embernek úgy-ahogy sikerül a fejét az ár fölött tartani. Sokkal egyszerűbb elmenekülni a fájdalom elől, és inkább a mámorba menekülni.” A tequila a hűtőszekrény felett, a legfelső polcon. Malin egész teste sóvárog utána. Gyomra, szíve, lelke azt súgja: melegíts minket, kábíts el minket, lágyíts meg minket. A levegő forrósága találkozzon az ital forróságával. Hisz ez a te igazi éned, Malin. Mélyet szippant a forró levegőből. A lángoló erdő szaga most alig-alig érezhető. A tűzoltókra gondol: Up the stairs, into the fire.

142

18.

Ki nem mondott szavak. Halott lelkekként keringenek a szoba légterében. Sejtések. De miről? „Sosem lettek testvéreim” – merül el gondolataiban Malin, ahogy felalá járkál szülei lakásában az Infektion parkban. Vasárnap reggel van, alig múlt nyolc, és a város még kihaltabb, mint egy hétköznap. „Én vagyok az utolsó ember a földön – gondolta Malin, ahogy a ház felé sétált. – Mindenki mást elemésztett a tűz.” Ma nem akart biciklizni, fittyet hányva a hőségre gyaloglással akarta felébreszteni a testét. Meg akarta még locsolni a virágokat a fél tízre tervezett reggeli értekezlet előtt, ami persze túlóra, de egyetlen percet sem veszíthetnek ebben a nyomozásban. A szükségesnél korábban ébredt, alváshiány a nagy meleg miatt. No meg a tegnap esti tequila miatt. Egy deci két nagy kortyban. A vággyal szembeni gyengeség. Végül mindig a vágy győzedelmeskedik, bármi legyen is a tárgya. A lakás. Négy szoba, konyha egy századfordulós ház harmadik emeletén. Négy szoba tele a stureforsi házból származó bútorokkal, emlékekkel, csalódások sejtelmeivel, meg nem valósult álmokkal, és hazugságokkal, de ugyanakkor egy megegyezés szerinti szeretettel, szülei sajátos szeretetével. 143

Összetartunk. De nem tiszteljük egymást, undorodunk egymás testétől, nem érdekel a másik, a másik szavai, véleménye, álmai, vágyai, de eléldegélünk egymás mellett a titkainkkal, hazugságainkkal. És ameddig ezt tesszük, addig van valamink. Vagy talán nem? „A fenébe is” – gondolja Malin. Aztán ő maga meg Janne. Hogy semmi közös nem volt bennük. Sem az érdeklődésük, sem a vágyaik. De valaminek mégis kellett lennie, a kezdetektől fogva. Egy magától értetődő szerelem, mintha csak közösen tudták volna megerősíteni egymás emberi mivoltát, ezt az alapjaiban jó, bizalmat ébresztő és meleg valamit, ami maga a végső igazság. Bizonyára erről volt szó. Hétköznapok és valóság. Szomorúság és fájdalom. Nap mint nap szembesültek vele, hogy ez a szerelem nem elegendő, hogy ott volt, de mégis széthullott, még Tove sem tudta egyben tartani. Egy megnevezhetetlen katasztrófa. Aztán Janne útban Bosznia felé a Svéd Mentőszolgálattal. S az asztalon az az átkozott cédula. A bajban össze kell tartanunk. És azzal lelépett, Malin meg vitte magával Tovét Stockholmba. A szerelem megmaradt, de lehetetlenné vált. Aztán ott volt az a furcsa érzés, hogy azért mégis megmaradt kettejük közt valami nagyon lényeges. Átkozza ezt az érzést. Ez az a tequila előtti érzés, azok közül is a legrosszabb. Vagy a második legrosszabb. Talán hinnie kéne valamiben? „Ugye locsolod a virágokat?” Apja mondata a telefonban, mint valami mantra. Ez a lakás valami különös hatással van rá, pedig sosem volt az igazi otthona, egyszerre érzi szorongatónak és végtelenül nyitottnak. Talán valami titkot rejtenek ezek a szobák? Vagy csak úgy érzi? De ez több mint megérzés. Megöntözi a virágokat. 144

Malin örökös feladata lett az öntözés, mióta szülei négy éve elköltöztek Tenerifére. Tove és ő még egyszer sem látogatták meg őket, s ők is csak háromszor jöttek haza. Idén nyáron nem jövünk haza, Malin. – Rendben. – Ugye rendszeresen locsolod a virágokat? Legalább ezerszer tette már fel ezt a kérdést az apja, s ő ugyanannyiszor válaszolta, hogy igen. De a legtöbb cserepes virág már rég elpusztult. A túlélő növényeket egy nagy kartondobozba helyezte az árnyékos fal mellé, hogy megvédje őket a napsütéstől és a legnagyobb hőségtől, még akkor is, ha nappal a szoba levegője nyilván olyan áporodott és meleg, hogy minden levél kifakul tőle. Hatalmas cserepek. Kiszáradt föld, öntözőkannából csurdogáló víz. Érzi anyja és apja szeretetét a lakásban, nem az ő iránta érzett szeretetüket, hanem az egymás irántit. Egy leparolázott szeretet, egy jó üzlet, egy módszer arra, hogy kizárják a külső világot. Vajon miért érez ilyen különös szeretet utáni vágyat ezek között a tárgyak között? Tegnap nem hívta fel Jannét és Tovét, ők sem telefonáltak. Szülei lakásából kilépve leül a domboldalon az egyik kopott fapadra, mobilját birizgálja. Tűzoltóság. Leszbikusok. A serdülők idegen világa. Ezer év van minden generáció között. Janne. Ujja már a nyomógombon, de akkor hirtelen áttör a lombkoronán az elviselhetetlen napsugár, s kénytelen odább menni, a házaktól messzebbre. A levegőben füstszag, épp csak egy leheletnyi, a tűz nyilvánvalóan a Roxen-tó irányába terjed. A kicsi Hult-tó is lángra fog kapni? Létezik ilyen? Talán elpárolog a vize? 145

– Janne. Friss a hangja. A háttérben éttermi zajok. – Te vagy az, Malin? – Igen, én. Hogy vagytok? – Remekül, épp ebédelünk. Itt sütik a halat a szemünk láttára. Tove imádja a halat. Hal. Tove nem szereti a halat. – És te, te hogy vagy? – Kínlódunk ezzel a megerőszakolási üggyel, tudod, amiről beszéltem. Tulajdonképpen ez az egyik oka, hogy hívlak. Nagy csönd a telefonban. – És mit tudnék én segíteni? Malin röviden összefoglalja a nyomozás eddigi eredményét, megemlíti a dildót és a leszbikus vonalat. – Szóval azt akarod tudni, ismerek-e valakit a tűzoltóságon, aki leszbikus, aki esetleg hajlandó beszélni veled, és mesélni valamit Östergötland tartomány leszbikus közösségéről? – Körülbelül. – Hát, ez elég komoly előítélet, nem gondolod? És mi újság a saját házatok táján? – Kínos téma, Janne. De mi az ördögöt tehetünk, elszabadult egy sátánian erőszakos bűnöző, ráadásul a legrosszabb fajtából. És kutatunk egy eltűnt lány után is. De hol? Röviden beszámol Theresa Eckevedről, s hogy eddig tulajdonképpen nem találtak semmit. Nagy csend. – Janne, Tove is lehetett volna. A férfi először semmit sem szól, majd azt mondja: – Keresd Solhagét a tűzoltóállomáson. Majd felhívom előtte. Nagyon értelmes nő, és egész júliusban dolgozik. 146

– Köszönöm, Janne. Beszélhetnék Tovéval? – Épp felment a szobába, tudnál minket kicsit később hívni? Malin leteszi a telefont, és arcát a nap felé fordítja. Jó lenne kicsit lebarnulni, hátha a barnaság elsimítja azokat a gyűlölt szarkalábakat, hátha eltűnik a nyúzottsága. De már néhány másodperc múlva elviselhetetlen számára a hőség, feláll, és azt gondolja: Senki sem állíthatja meg az időt, ő sem, és az sem, aki itt rejtőzködik valahol, akárki, akármi is legyen az. Malin elindul a rendőrség felé, gondosan ügyelve arra, hogy mindig az árnyékban haladjon. Alig tudja vonszolni a lábát, szandálja talpa szinte odaragad az aszfalthoz, mely mintha már olvadozna. Ahogy lábai felváltva mozdulnak, az jár a fejében: A kizártság gyűlöletet szül, ami viszont erőszakhoz vezet. A nemi kizártságot senki sem választja önként. A fiatalok szeretnek kitűnni, mások lenni, és azt hiszik, ők választottak. Egy felnőtt ember sosem választja azt, hogy más legyen, legalábbis csak nagyon kevesen. Az évek múlásával mindenki belátja, hogy a valahová tartozás az emberi élet lényege. Te, én, mi. És Malin eltöpreng rajta, vajon ő hova tartozik? „A válás volt életem legnagyobb tévedése. Hogyan juthattunk idáig, Janne? Mindennek, mindennek ellenére.” Innen mindössze ötszáz méternyire Daniel Högfeldt ül az íróasztalánál. Kinyomtatott harminc vagy talán negyven cikket is az elmúlt húsz évben a városban és a környékén történt, nemi erőszakkal kapcsolatos bűneseményekről, az összest, amit a keresőszó alapján az újság digitális archívuma kidobott. Kiteregette a cikkeket az íróasztalára, teljesen beborítják. Ijesztő látvány. Mintha a város egy nők elleni erőszakot lövellő aktív vulkán kellős közepén lenne. A legtöbb ugyan családon belüli erőszak, de bőven vannak itt szörnyűbbnél szörnyűbb, őrült, kéjsóvár férfiak, akik megtámadják és 147

megerőszakolják a városi parkokban a nőket, olykor férfiakat is. Itt van ez az eset a vasútállomás melletti parkban. A legtöbb ügyet sikerült megoldani, de néhány ma is bosszantja a rendőrséget: Maria Murvall, Malin vesszőparipája. Meg az az eset, amikor megtámadtak és megerőszakoltak egy nőt a Blue Heaven diszkó előtt. Meg még néhány. Mi lenne, ha írna egy cikksorozatot a felderítetlen esetekről? Alaposan végigtanulmányozza az ügyeket, kicsit kutatgat a háttérben, és egy igazi vérfagyasztó sorozatot lehetne összehozni, Linköping nemi erőszakkal kapcsolatos újkori esetei, szórakoztató nyári olvasmány. Valami csak lesz belőle. De mi? A statisztikai adatokat nézve Linköping semmivel sem veszélyesebb, mint bármelyik más város. De nem is biztonságosabb, és ez a tény bizonyára alaposan felkavarná a város lakosait, akik eddig ebben a hitben ringatták magukat. Egy biztos. Újra felbukkant az erőszak és a szexuális éhség, erről aztán lehet írni. Erőszak és éhség, remekül illik ehhez a pokoli forrósághoz. Daniel néhány pillanatra lehunyja szemét, a forróság szóról eszébe jut Malin, és azon tűnődik, vajon mit csinálhat most. De lelki szemei előtt nem egy határozott kép jelenik meg, így aztán újra kinyitja szemét, és arra gondol, pokolba a megoldatlan esetekkel, egyszer inkább kutatni kéne a régmúltban, hogy lássuk, milyen ördögi események nyomasztják ennek a kis vidéki fészeknek a lelkiismeretét. De pillanatnyilag arra kell koncentrálni, ami itt és most történik. Malin fehér blúza már szürke az izzadságtól, reméli, hogy van egy másik az öltözőszekrényben, különben neki annyi. A rendőrkapitányság fenn a dombon, körben hatalmas épületek, okkersárga téglaházak szenvednek a tűző napon. Unják már a szomjas, elkeseredett földből felszálló örökös port. Malin háta mögött az egyetemi kórház, a város egyetlen épülete, ahol most is teljes erőbedobással folyik a 148

napi munka. Solhage. Az LCF női focicsapatának csillaga volt egészen addig, míg nagyzási hóbortjukban el nem kezdtek külföldi játékosokat vásárolni. Akkor már bele sem fért a csapatba. Keserű élmény lehetett. Jobb hagyni egy kis időt Jannénak, hogy ő hívja először. De ha valaki el tudja viselni a tűzoltók macsó világát, akkor nyilván el tudja viselni azt is, hogy kipiszkálták egy futballcsapatból. Nemsokára kezdődik a reggeli értekezlet. „Amint összefoglaltuk, hol tart a nyomozás, felhívom Solhagét” – dönti el Malin.

149

19.

– Örültem, hogy végre abbahagyhattam a focit. – Nem okozott keserűséget? – Egyáltalán nem. Untam már azt az örökös labdakergetést, hogy mindenki csak követelődzött. A tévériporterek kielemezték a meccseket, és ítéletet hoztak egy-egy játékosról. Nem a világhelyzetről szokás elemzést készíteni? Malin felnevet. A zsilipnél összegyűlt vitorlás hajók árbocai épp csak kilátszanak a kőfal felett, mint a szőlőkarók, és alig moccannak, mintha a szél haldokolni készülne, a szél, ami nincs is. Malin látja a háttérben a zsilipőr házának szürke kőfalát. S most itt ül a Vreta-kolostor éttermének kerthelyiségében, s vele szemben, a napernyő árnyékában Viktoria Solhage. Mosolyától hosszú, szőke hajjal keretezett keskeny arca lágyabbá válik. A reggeli értekezlet hamar véget ért. Malin beszámolt Nathalle Falckkal folytatott beszélgetéséről. Ezen kívül semmi új hír, Karintól vagy a technikusoktól sem érkezett semmi. A mjölbyi kollégák leellenőrizték Fredrik Johanssont, aki korábban szexuális bűntetteket követett el. Az édesanyja igazolta az alibijét. Egyetértettek abban, hogy Malin beszéljen Viktoria Solhagéval. Nő a 150

nővel. A telefonbeszélgetés. Viktoria egyáltalán nem volt ellenséges, sőt kimondottan készségesnek mutatkozott. „Találkozzunk negyed tizenegykor a zsilipnél. Vasárnap szabad vagyok. Ljungsbróban lakom, úgyhogy mindjárt egy szép kis kerékpártúrát is tehetek a csatorna mentén. De túl sok időm nincs. Utána megyek az erdő-tűzhöz. Mindenkire szükség van ott.” Most tehát a korábbi helyi futballcsillag itt ül Malin-nal szemben, korábbi karrierjének a végéről, és új karrierje kezdetéről beszél. Viktoria Solhage, az első női tűzoltó a város történetében. Nem fogadták osztatlan örömmel. Malin jól emlékszik még, mit mondott Janne, amikor felvették Viktóriát. „Oké, átment a teszteken. De honnan tudjam, hogy képes engem kicipelni, ha rosszul leszek a füstben?” Amikor Malin meglátja izmos karját, rögtön arra gondol, valószínűleg erősebb, mint a tűzoltóság állományának kilencven százaléka. – Húzzad, a francba, húzzad már. Nem látod, hogy nekimegyünk a kőfalnak? – Húzom, húzom. A zsilipelésre készülő egyik hajóból hangzanak ezek a kiáltások. Kávé és fagylalt egy napernyő árnyékában. Milyen kellemes élmény lenne, ha a hőmérő nem harmincöt fokot mutatna árnyékban is. – Janne felhívott. Először nagyon dühös lettem, de a fenébe is, az a legfontosabb, hogy több lány ne essen áldozatul. Viktoria Solhage a homlokát ráncolja, aztán kifejezéstelen arccal fordul Malin felé, várja a kérdéseit. – Mit gondolsz – kezdi Malin –, lehet valaki a város leszbikusai között, akiben meggyűlt az agresszió? – Meggyűlt az agresszió? Hát mindannyiunkban. De ennyire… Viktoria Solhage a fejét rázza. – Egy leszbi a szemetekben azonos az agresszióval? 151

Malin érzi, hogy elpirul. Legszívesebben feltenné a napszemüvegét, és elfordítaná a tekintetét. – Nem. De tudod, hogy van ez – válaszolja. – No, meséld, hogy? Malin könyörgő tekintettel néz Viktoria Solhagéra. – Nincs senki, aki valami nagyon súlyos terhet hordoz? Nem ismersz senkit, akit valami nyomaszt a gyerekkorából? Akit talán szintén megerőszakoltak? – Nem. Az ilyesmit az emberek nem osztják meg másokkal. – De? – De néha tudnak durvák lenni az ágyban. Mint mindenki más. Ha tudnád! És persze az is előfordul, hogy ha berúgnak egy bulin, akkor verekedni kezdenek a csajok is, vetélkednek, hogy ki a legférfiasabb. – Soha senkit nem jelentettek fel? – Nem. Ezeket mind elintézzük magunk között. Talán ha valaki nagyon túllépné a határokat, de nagy valószínűséggel a legtöbben akkor is hallgatnának. De hát mások is ezt teszik. Senki sem keveri bele feleslegesen a zsa… bocsánat, a rendőröket. – Mit gondolsz, miért? – Ami ránk vonatkozik, azt tudom. A rendőrség magasról leszarja, mi történik a leszbikusokkal, kedves Malin Fors. Nagyon nagy a rendőrséggel szembeni ellenszenv ezekben a körökben, ezt jobb, ha tudod. – Tudnál esetleg nevet mondani, hogy ki az, aki nagyon nehéz lelki helyzetben volt az elmúlt időkben, vagy átlagon felül erőszakos? Viktoria Solhage merőn bámulja a kávéscsészéjét. Mély lélegzetet vesz. Malin azonnal megérzi, hogy mondani akar valamit. De Viktoria Solhage tétovázik, odafordul a zsilip felé, és nézi, ahogy a kapuk éppen szép lassan becsukódnak. – El tudnád képzelni, hogy az egész nyaradat egy ilyen vizesárokban töltsd? 152

– Valamit mondani akartál, ugye? – Na, jó. Viktoria Solhage Malin felé fordul. – Az egyik lányról sokat suttognak– böki ki végül. –Tele van a lelke mindenféle nyomasztó emlékekkel, azt beszélik róla, hogy nagyon erőszakos, durva. Persze arról is suttognak, hogy mi mindenen ment keresztül gyerekkorában. A helyetekben őt mindenképp leellenőrizném. – Hogy hívják? Viktoria Solhage megint csak a csészéjét bámulja. Aztán papírt és ceruzát vesz elő a táskájából. Felír egy nevet, telefonszámot, címet. – Nézd csak – mutat a zsilip felé. – Végre mehetnek. Malin odafordul. Látja a vitorlás hajókat a zsiliprendszer következő szakaszán, közelednek a Roxen-tó előtti utolsó zsiliphez. – Utána már nyílt vízen hajózhatnak – mondja Malin, és visszafordul. – Nincsenek bezárva ebbe a keskeny csatornába. Biztos örülnek neki, nem gondolod? Viktoria Solhage felnevet. – Nem véletlenül nevezik a Göta-csatornát a válások csatornájának. Malin nadrágja zsebébe csúsztatja a cetlit. – Köszönöm szépen – hálálkodik. – Mond neked valamit a Nathalle Falck név? Viktoria Solhage a fejét rázza, és azt mondja még: – Malin, ígérj meg nekem valamit. Ügyelj rá, hogy ez az eset ne váljon a leszbikusok elleni általános támadássá, ne szítsátok tovább azt a bevett elképzelést, hogy ezek a nők egyfajta férfias vadállatok. – Megígérem. – Stockholmban, legalábbis a városközpontban sokkal elfogadóbbak az emberek életmódjával szemben. De itt, vidéken minden másképp van. A legtöbb ember még csak nem is találkozott olyan emberrel, akiről tudná, hogy homoszexuális. Ugye érted, mi lenne belőle, ha kitudódna, hogy egy 153

leszbikus gyilkost kergettek? – Van itt valami, aminek utána kéne járnunk. Zeke rekedt hangja a telefonban. Malin épp csak búcsút intett Viktoria Solhagénak, aki a töltésen elkerekezett Ljungsbro irányába, s most szembesül vele, milyen figyelmetlen volt. A parkolónak az a része, ahová a kocsiját leállította, már nincs árnyékban, és a nap tűzforróra hevítette a sötétkék karosszériát. Benn legalább száz fok lehet. És ez az átkozott napfény minden probléma nélkül áthatol napszemüvege sötét falán, mintha az lenne az egyetlen feladata, hogy fejfájást okozzon Malinnak. – Mit mondtál? S ahogy ezt kimondja, egy porfelhő vonul végig a levegőben, és köhögésre készteti. – Van itt valami, aminek utána kéne járnunk. – Mi az? Semmi válasz, csak egy visszakérdezés: – Sikerült valamit megtudnod Solhagétól. – Egy nevet. Le kell ellenőriznünk. És neked? – Kaptam egy névtelen SMS-t. – Ilyent mindennap kapunk. – Malin, ez most nem vicc. És azzal Zeke felolvassa az üzenetet: – Ellenőrizzék Paul Anderlövöt. Egy szerencsétlen ember. Néma csend. Hasse tehát mégis megtette. Megszegte a titoktartási előírásokat. Malin nem gondolta volna, hogy megteszi. – Mit gondolsz, ki küldhette? – kérdi Malin. Zeke gúnyosan felnevet. – Malin, ezt se te, se én nem akarom tudni. De én sem estem a fejem lágyára. 154

– Szóval tudod, miről van szó? – Ja, annyira hülye azért nem vagyok. A Volvóban melegebb van, mint egy szaunában. Egy szerencsétlen. A fenébe is, vajon helyes, amit tesznek? Nem kéne inkább békén hagyni azt az embert? Egy mezítelen, sebekkel teli lány a hintán, egy másik, aki eltűnt. A valóság egy sárgásszürke, megégett massza. Malin visszahajt a városba. A kocsi ablaküvegén át a síkságot csak délibábként látja, lassan kialvó lángnyelvek, mintha a mindent beborító, szikrázó égbolt lángra lobbantotta volna ezt a végtelennek tűnő, termékeny földet. A hőség magabiztosan döngöli a talajt. A tágas rozs- és árpamezők ringanak az enyhe szellőben, a kalászok szép lassan kiégnek a túl erős napsugárzástól, a repce elnyúlik a földön, mintha minden egyes fakósárga levele nyüszítve könyörögne egy csepp vízért, vagy hogy végre a férgek és csúszómászók örök birodalmába temetkezhessen. Mert csak azok nyüzsögnek most a földön, csak azok. Az izzó csúszómászók, melyek előmásztak a gonosz által fakasztott vulkanikus repedésekből. Zeke Rydben vár rá, a megbeszélt ház előtt. Kocsijában jár a motor, légkondicionálója a legmagasabb fokozaton. A városnegyed központjához közeli sárga téglaépület csak háromemeletes, mégis mintha az egész ország minden nyomorát magán hordozná. Rendetlen balkonok és előkertek, az ablakokban rozsdás parabolaantennák, s mindenütt elhanyagoltság. A házak közötti ösvények elhagyatottak, de a lakások nem üresek: bevándorlók, kábítószeresek, 155

kivertek, a munkások között is a legutolsók, a társadalom szélére rekedt emberek. De itt is két világ létezik. Némelyik házban egyetemisták bérelnek közösen lakást, fiatalok tele álmokkal, előttük az élet, s néhány nagyra nőtt tölgy mögött megpillantja Malin a műszaki egyetem dísztermének épületét, a Herrgárdent. Malin biccentéssel köszön a kocsiban ülő Zekének, mire az kinyitja az ajtót és kiszáll. – Tehát itt lakik a szerencsétlen Paul Anderlöv? – Igen, itt. – Hogyan magyarázzuk meg neki, hogy ráakadtunk? – Sehogy – vágja rá Malin.

156

20.

A fájdalom már csak ilyen, egy örök átok, mert megszünteti az időt. Halálsejtelmet és dögszagot kölcsönöz a jelennek, amely sosem akar véget érni. A fizikai fájdalom már rég a múlté. De a pszichés? Orvosságok. De nem segítenek, és semmi sem lesz jobb idővel, sőt inkább csak rosszabb, a fájdalom újra és újra felszínre tör, és minden alkalommal magabiztosabb. „Én vagyok a megtestesült fájdalom” – gondolja épp Paul Anderlöv, amikor megszólal a csengő. Feláll a fotelből, lehalkítja a tévét, épp a „Days of your lives” megy, s kicammog az előszobába. Újra elcsodálkozik rajta, hogy a teste mintha eltűnt volna, ernyedt és erőtlen, nem olyan kemény, mint azelőtt. Tizennégy éve történt. De mintha csak tegnap lett volna. Malin felmutatja az igazolványát az ajtónyílásban kikukkantó borotválatlan férfinak, akinek az arca egyszerre tűnik puffadtnak és beesettnek, rövidre vágott haja erősen ritkul a halántékán. 157

– Rendőrség, szeretnénk feltenni néhány kérdést – kezdi Malin. – Maga Paul Anderlöv? A férfi bólint. – Elintézhetnénk itt? – kérdi aztán. – Rendetlenség van benn, és nemigen szeretem, ha bejön valaki. Megint verekedés volt a negyedben? – Bemegyünk – mondja Zeke olyan határozottan, hogy ellentmondásról szó sem lehet. És Paul Anderlöv enged az enyhe erőszaknak, bevezeti őket egy szegényesen berendezett nappaliba, ahol napilapok és folyóiratok hevernek szanaszét, határozottan érezni a füst-, vodka- és sörszagot, a sarokban a porcicák felborzolt tollú verebeknek látszanak. Malin és Zeke leül egy-egy székre a dohányzóasztal túloldalán. Paul Anderlöv az egyik fotelbe veti magát. – Nos, mit akarnak? Magabiztosnak akar látszani, gondolja Malin, pedig inkább fásult, kiégett. Zöld szeme bizonytalanságot, a fáradtnál is nagyobb fáradtságot, és olyan fokú szomorúságot sugároz, amit Malin még életében nem látott. – Hallott a Füvészkertben történt nemi erőszakról? Ahogy meghallja a nemi erőszak kifejezést, mintha kiszaladna a vér és a levegő Paul Anderlöv testéből, mintha egy csapásra megértené, miért jöttek. Feje hirtelen lehanyatlik, nyüszíteni és egész testében rázkódni kezd. Malin Zekére néz, aki csak a fejét rázza, és mindketten azonnal tudatában vannak, hogy túlléptek egy határt, azt a határt, ameddig az igazság megtalálásának érdekében még jogosan tolakodhatnak be mások életébe. Malin feláll. Leül Paul Anderlöv mellé a fotelének karfájára, de a férfi félrelöki. – Menjen a pokolba? – kiáltja. – Én már réges-rég ott vagyok! Paul Anderlöv lehiggadt, szemmel láthatóan sikerült összeszednie magát. Kávét főz, elrakja a fehér mosogató kesztyűt, és megkéri őket, hogy a konyhában foglaljanak helyet. Az ablakból a városközpontra nyílik a kilátás. – Hmm, természetesen értem a gondolatmenetüket – kezd bele. Hangja 158

rezignált, de egyben megkönnyebbült. Talán mert tudja, hogy meghallgatják. – Olvastam a dildóról, és értem, mire gondolnak. Azt azért nem szeretném kommentálni, hogy ez milyen idióta, buta és felületes nyomozási irány. Értem, hogyan gondolkoznak: Nyilván szexuálisan frusztrált. Őrült. – Nem vagyok őrült. De szexuálisan frusztrált? Hát fogadjanak rá nyugodtan, az vagyok. Mit gondolnak, milyen így élni? Ha tudnák, hogy nézek ki ott lenn! És Zeke öntudatlanul is elfordítja a tekintetét Paul Anderlövről, kinéz az ablakon, a lepukkant központi épületet bámulja, de annak tégla és pléhlemez homlokzata nem sok megnyugvást nyújt. De akkor észrevesz egy pókhálót az ablakon kívül, a szinte láthatatlan háló befonja az egész ablakkeretet. – És hogy a fenében találtak meg engem? Nem, nem is akarom tudni. Biztos Janne kottyantotta el, Fors, a maga volt férje, hiszen ismerem őt. Együtt voltunk Boszniában 94-ben. Azóta is találkoztunk néhányszor, megittunk egy sört, beszélgettünk a háborús emlékekről. Jobban mondva én beszéltem az emlékeimről. Mert Janne néma, mint egy elromlott autórádió. – Janne sosem említette magát. – Szóval nem Janne volt. Tulajdonképp nem is gondoltam róla. Azzal Paul Anderlöv belekezd a történetébe, ők meg hallgatják. – Szarajevó közelében történt egy hegyi úton. Az iFOR-erők tagjaként voltam ott. Egy átkozottul hideg, esős napon, amikor szinte az égre volt írva, hogy valami szörnyűség fog történni. Egy ilyen nap volt, és így is lett. Egy Csika nevű falu előtt a kocsink rejtett aknára szaladt. Mindössze egy hatalmas hangrobbanásra emlékszem, egy léglökésre, aztán már csak arra, hogy fekszem az úton, s vagy húsz méterre tőlem valami lángokban áll, és hallom, hogy valaki ordít, jajveszékel, amitől a hegyeknek is porrá kellett volna válniuk, aztán rájöttem, hogy én ordítok. És lenn a testem koromfekete volt, fájdalmat nem éreztem, csak az a feketeség és üresség. „Ketten meghaltak. Egy elvesztette a lábát. 159

És ott voltam én. Szívesen cserélnék bármelyikükkel. És erre most felbukkannak maguk, átkozott zsernyákok. Mi a fenét értenek, ostoba birkák. Hagyják, hadd tegye a maga dolgát a gyógyírt nyújtó csend. Majd felteszik a felteendő kérdéseket. Birkatürelemmel.” – Hol volt a szerdáról csütörtökre virradó éjjelen? – Találkozott Josefin Davidssonnal? – Tudja valaki igazolni az alibijét? – Nemi vágyat érez, de a képességgel már nem rendelkezik. Ez a frusztráció nem vezetett egy hirtelen töréshez? – Szóval nem járt a Füvészkertben? – Szereti a tinilányokat, ugye? Paul Anderlöv tekintetét az IKEA-órára szegezi, ugyanolyan, mint Malin konyhájában, csak ennek a másodpercmutatója is működik. Nem válaszol Zeke pergő kérdéseire. Hagyja, hogy az óra folytonos ketyegése jelezze a nap múlását. – Miért érzem magam egy disznónak, Zeke? Körbefonja őket a hőség, kipréseli belőlük az izzadságot, a parkoló autók fémváza visszaveri a napsugarakat. – Mert az vagy, Fors. Egy disznó. Egy ilyen típusú nyomozás mindannyiunkból disznót csinál. – Az igazság ára. – Hagyd már abba a filozofálást. Határok, melyeket hol áthágnak, hol odébb tolnak. „Veszteség nélkül ez nem megy” – gondolja Malin. – Ebéd? – kérdi Zeke. – Megveszek egy pizzáért. A Conya a Sankt Lars utcán. A város legjobb pizzája. Ha ott van a tulaj, mindig meghívja őket. 160

– Rendőrség, free of charge. Mint valami amerikai sorozatban. Zeke imádja ezt. Megvesztegetés? Talán, kicsit, de a tulaj egyszerűen nem engedi, hogy fizessenek. „Ő is a város egyik keményen dolgozó bevándorlója, akire rossz szemmel néznek” – fut át Malin agyán, amikor beleharap egy szelet capricciosába. Előtte az asztalon a Viktoria Solhagétől kapott papírlap. Név: Louise „Lollo” Svensson. Cím, telefonszám. – Louise – mondogatja Zeke. – Nem lehet, hogy egy Louise a Lovelygirl álnevet választja magának? – Talán igen, talán nem. – Lovelygirl – folytatja Zeke. – Talán mély önirónia. – Jaj, Zeke, ez már kicsit túlzás – hűti le Malin, és érzi, ahogy minden falat pizzával kövérebb és elhízottabb lesz. – Lovelygirl – szólal meg újra Zeke. – Nem ez az, amire minden férfi vágyik? Egy Lovelygirl? – De, bizonyára. – Rohadt jó ez a pizza – állapítja meg Zeke, és elismerően felmutatja hüvelykujját a nyitott konyha irányába. A tűzhely előtt álló férfi elmosolyodik, apró fehér műanyag tálkákból mindenféle hozzávalókat rak a következő pizzára, majd leönti paradicsomszósszal.

161

21.

Már túlságosan régóta fekszem itt az időhöz láncolva a hideg sötétben. Hol vagy, apa? Mondd meg az igazat, nem fogsz eljönni. Most nem. És sohasem. Vagy talán egyszer mégis, soká, nagyon soká. De én nem akarok addig itt raboskodni. Rettenetes itt. Apa, úgy félek. Én, aki a legnagyobb boldogságod voltam, ahogy mindig mondtad, most a legnagyobb szomorúságod lettem? Mondd, hogy nem így van. Inkább gyere értem. Vigyél el ezektől a hangoktól. Hangok. Mint valami hernyók mászkálnak felettem. Régóta hallok hol hangos, hol elhaló szavakat. A hangotokat. Valaminek nagyon örültök. De minek? Fogalmam sincs róla, miért vagytok ilyen vidámak, boldogok, mert itt, nálam itt lenn hideg van, sötét és nedves, és ennek az álomnak nem 162

akar vége szakadni. De talán ez már nem is álom? Talán valami más. Fürdés! Fürdés! Ezt kiabáljátok? Én nagyon szeretek fürdeni. Jöhetek én is? Együtt fogunk fürdeni? Van egy medence a kertünkben. Talán a medencében vagyok most? Kutyaugatást hallok, de minden sötét, olyan rettenetesen sötét. És ha nem tudnám, hogy ez lehetetlen, akkor megszabadulnék az izmaimtól, a testemtől, s mindaz, ami én vagyok, lebegni kezdene. De ez az álom nem engedi. Nem. Ehelyett csak a ti vidám kiáltásotok hallatszik. Fentről? Vagy honnan? Föld, homok és egy nedves hűvösség, nyirkos műanyag hűvösség, a földrögök közel és mégis távol. Egy sír lenne ez? Élve vagyok eltemetve? Tizennégy éves vagyok. Mondjátok, mi keresnivalóm van egy sírban? A fürdőzők. Vasárnap lévén az átlagosnál többen. A Stora Rángennél levő fürdőhelyen nincs belépő, csak le kell parkolni az autót és átmenni a legelőn, ahol idén Karlsman gazda volt olyan kedves, és nem legelteti a bikákat. Ugyanis ezt tette néhány évvel ezelőtt, még mielőtt felépült a büfé. A Correspondenten is írt róla, de a gazdát ez sem térítette el szándékától, egész nyáron át ott legeltette a bikákat. Olyan gondtalanok ezek a családok, a fürdőzők. Gyerekek, nők és férfiak élvezik ebben a rekkenő hőségben az igazából nem is túl hűvös vizet, bőrüket drága krémekkel, szemüket még drágább napszemüveggel védik a

163

napsugárzás ellen. „És most – gondolja Slavenca Visnic –, hosszú sorban kígyóznak a büfém előtt, türelmetlenül várják, hogy végre kinyissak. Várjatok még egy kicsit, aztán megkapjátok a fagyitokat. A gyerekek végtelen boldogsága. Hol lehet még tizenhét koronáért ennyi boldogságot kapni? Afionbladet? Expressen? Sorry, nem tartok újságot. Kik vagytok ti, akik itt vagytok nyáron a városban, akiknek nincs hova menniük? Ebben a sorsban osztozunk. Valamiképp.” Slavenca elfordítja a kulcsot a strandbüfé zárjában, türelem, türelem, kiáltja oda az ablak előtt várakozó tömegnek, mindjárt nyitok, mindjárt megkapjátok a fagyitokat. Az embereken túl, a szinte meztelen embereken túl látja a tó vizét, látja, hogy csillog a napfényben, hogy a visszatükröződések szinte átlátszóvá teszik. És látja azt a hatalmas tölgyfát a gyep közepén. Most is, mint mindig, olyan titokzatosnak tűnik. A Glyttinge fürdőnél lévő büféjébe nem talál alkalmazottat. Elkényeztetett fiatalok, nem akarnak nyári munkát végezni. A jövő szabadságminiszterei. Sokszor gondolta már, hogy egész Svédország egy szabadságbizottság, ami csupa olyan emberből áll, akiknek jól megy a sora, még csak nem is hallottak bánatról, gyászról. Azzal felhúzza a kiadóablak rolóját. Legelöl egy csúnyácska, nyolcéves kislány áll. – Egy Top Hat – mondja. – Elfogyott – válaszolja Slavenca mosolyogva. A tölgyfánál egy kutya ugat, pont ott, ahol valami fura módon nincs fű, csak föld. A kutya lepisilte a fát, s most izgatottan csahol. Éktelen vonítással jelzi, hogy valami van ott, valami, aminek napvilágra kell kerülnie. Csak ugat és ugat és ugat. 164

És kapar és kapar és kapar. Hangokat hallok, ugatást. Lassan, lassan visszahoznak az álmomból, felfelé, felfelé. Fel akarok ébredni. Felébredni. De nem fogok többé felébredni. Vagy igen? Apa, fel fogok még ébredni? Megragadott valami, ami rosszabb vagy csodálatosabb, mint az álom. De hogy kerültem ide? Valaki mondja már végre meg nekem, mindenkinek, anyának és apának, hiszen bizonyára nyugtalanok már, nem szoktam ilyen sokáig aludni. És mi ez a másik hang? Kaparászás? És megint egy másik hang, egy lágy női hang: – Jól van, Jack, jól van, gyere ide. Aztán az ugatás morgássá változik, s valaki azt mondja: – Jól van, jól van, akkor maradj ott. Slavenca megpihen egy pillanatra a végtelen fagylaltárusítás közben, nem figyel a következő vásárlóra. Hagyja, hogy a meglepődött nő csak bámuljon be a büfébe, bámulja az italos hűtőt. „Nem kell annyira sietni – gondolja. – Ha még melegebb lesz, még több fagyit és italt vásárolnak majd az emberek.” Felemelte az árakat, és az emberek panaszkodtak, hogy húsz koronát kér egy kóláért és tizenhetet egy nyeles fagyiért. „Ha nem kell, akkor ne vegyetek. Cipeljétek ide ti magatok az italotokat. De ha a GB megtudja, hogy felemelte az árakat, akkor nem kap tőlük többet árut. Na és, vannak más szállítók is. És különben is, az erdőben lenne a helyem, a tűz ellen kéne harcolni a többi önkéntessel. És az a kutya ott. Nem kéne ugatnia, és egyáltalán, nem kéne ott lennie. 165

Úgy fel van ajzva, mintha egy vemhes szuka lenne elásva a fa alatt. Őrült kutya. Őrült emberek. Ki tudja, hova vezethet a túlzott vágy. És az a csúnyácska kislány, aki első volt a sorban, belebámul a kutya által kikapart lyukba. És mégis mit gondol, mit fog látni?” A nedvesség és a sötétség egyre vékonyabb lesz, s egyre erősödik a kutyaugatás, a háttérben hallott hangok elhalnak, végre felébredek? Felbukkanó fény, még mindig ez a kaparászás, és máris szabad a tekintetem, de homályos, mintha föld és homok ment volna a nyitott szemembe. Kiszabadulok? Hazamehetek? És egy fekete kutyát látok, az orrát, a fogait, izgatottan ugat, szeretnék felállni, de nincs testem. Aztán eltűnik a kutya, és egy kislány lép oda, annyi idős, mint én, nem, fiatalabb. Az arca elváltozik, eltorzul, és látom, hogy a szája sikolyra nyílik, és szólni akarok hozzá, hogy ne sikítozz, csak én vagyok az, és végre felébredhetek. A testem itt van, de itt vagyok én is? Slavenca kirohan a büféből, a kislány, a kutya irányába, mások is odafutnak, az a sok fürdőző. És a sikoly ragályos, sőt mintha még a víz, a fák és a mezőn legelésző tehenek is sikoltanának. Vékony fólia alatt egy nyitott lányszem, kék, kérdő. Az élet réges-rég távozott belőle. „Ó, te szegény” – ez az első gondolata. Sok ilyen szemet látott már Slavenca, és rárohannak a régi, néma emlékek, élettelen emlékek egy életálomról, mely sosem vált valóra.

166

MÁSODIK RÉSZ A NYÁRI ANGYALOK SZEMÉVEL NÉZVE

( Útban az utolsó szoba felé )

Egy tisztító víz közelében pihenhettél, várakozhattál. Megölve, de talán mégsem holtan. Tudom, hogy létezik újjászületés, hogy visszatérhet az ártatlanság. Veled nem sikerült, földhöz kötött angyalom, de majd sikerül valaki mással. Hiszen hogy másképp tűnhetnének el a póklábak, hogyan tudnám lecsitítani a nyúlkarmokat, amik a legrejtettebb bensőmet szaggatják? Szerelmünk nem tudott elpárologni, bármily sok fájdalmat is hozott 167

magával ez a forró nyár, bármennyire tapogatják is lábunkat a csápok. Ebben a városban sok fa van, sok a park és az erdő. Ott vagyok a fekete, ezüstösen csillogó fák között. És te is ott vagy valahol. Csak még nem leltelek meg. Célba akarok érni, érezni akarom arcomon a leheleted. Azt akarom, hogy itt legyél, velem. Ne félj! Senki sem fog bántani téged. Soha többé.

168

22.

Kék-fehér kordon. A tó feletti pára a kora délutáni napfényben ugyanolyan színű, mint az árnyékban csoportosuló fürdőzők meztelen bőre, akik kíváncsi, sóvár pillantásokat vetnek a rendőrök felé. A járőrök alaposan végigkutatják a vízpartot, majd az egész strandot a víztől a fáig, ahol Malin, Zeke, Sven Sjöman és Karin Johannison, aki épp ügyeletes volt, megpróbálják óvatosan kiszabadítani a testet a föld alól és a műanyag fóliából. Valószínűtlenül hófehér, tisztára sikált, tele kimosott sebekkel, mint valami sötétvörös lila vulkánok a halott emberi tájban, a szürkésen csillogó bőrt épp csak megszagolgatták az első éhes férgek. – Csak óvatosan, csak óvatosan – hallatszik újra és újra Karin figyelmeztetése. És óvatosak, nagyon óvatosak, meg akarnak őrizni minden lehető nyomot a helyszínen, ahol megtalálták a holttestet. A fürdőzők között újságírók is feltűnnek, a helyi rádiótól, továbbá a TV4 Őst, a Norrköpings Tidningar, az Östnytt és a Correspondenten kiküldöttei. Daniel Högfeldt nincs köztük, de Malin felismeri azt a fiatal, ideiglenesen alkalmazott újságírónőt, aki még tavasszal az újságíró-főiskola diákjaként készített vele egy interjút egy egyetemi dolgozatához. És hol lehet Daniel? Nem szokott kihagyni egy ehhez hasonló fontos eseményt. 169

De nyilván ő is szabadnapos néha vasárnap. Meg is érdemli. Digitális fényképezőgépek halk pittyegése. Így a szemek közelebb férkőznek a látványhoz, dokumentálják, hogy aztán eladhassák. Malin mélyet sóhajt. Hozzá lehet szokni ehhez a hőséghez? Nem. De még mindig jobb, mint a hideg. Vajon az emberek által okozott események hatására képes a természet egyfajta öngyulladásra? Lehet, hogy szabadul, tiltakozva, amiért annyi gonoszságot követünk el egymás ellen? Malin lelki szemei előtt megjelenik egy kép: a legelő fái, a tölgyek és hársak kitépik gyökereiket, s dühükben hatalmas koronájukkal földbe döngölik az itt álló embereket. Eltemetik őket gonosz cselekedeteikkel együtt. Zeke homlokáról csurog a veríték, Sven nehézkesen kapkod levegő után, infarktusra minden okot megadó, hatalmas hasa fel-le ring az öve felett, ahogy kifejezéstelen arccal guggol ott mellettük. – Ez nem lehet más, csakis Theresa Eckeved – nyögi ki végül. – Úgy látszik, egy közönséges, átlátszó szemeteszsákba csavarták. – Azon aztán nincs mit nyomozni – sóhajt fel Malin. A műanyag alatt felbukkan a lány tisztára sikált arca, meztelen teste, mely ugyanolyan fehér, mint az arca, s lassan sikerül teljesen előásni. Tarkóján nagy nyílt seb, nagy, kerek sebhelyek a karján, testén, combján, mindegyik gondosan kimosva, széleik a legnagyobb alapossággal elegyengetve, mintha valaki kedvelt virágágyásai lennének, kékesfeketék, gondosan ápoltak. – Ő az – állapítja meg Malin is. És bomlás szagát érzi, nyomokban sincs Klorin-szag. – Fel lehet ismerni a fényképek alapján. Ő az, semmi kétség. – Semmi kétség – erősíti meg Zeke. Sven meg azt motyogja: – Csak azért, mert pokoli hőség van, még nem kéne, hogy az egész világ pokollá változzon. 170

Malin elnézi a testet. – Mintha valaki alaposan, nagyon alaposan tisztára mosta volna – mondja végül. – Mintha valaki őt és a sebeit is olyan tisztára szerette volna varázsolni, amennyire csak lehetséges. Akárcsak Josefin esetében, csak még sokkal precízebben. Fehér bőr, fekete sebek. – Igen – erősíti meg Zeke is. – Akár valami ördögűzés. – De nincs Klorin-szaga. – Igaz, bomlásszaga van – mondja Zeke, és Malin arra gondol, a lány annyi idős, mint Tove. Istenem, mi lenne, ha Tove feküdne itt? Mit csinálna akkor? És látja magát, amint szolgálati fegyverével az ágya szélén ül, lassan a szájához emeli a pisztolyt, készen arra, hogy egy golyóval örökre véget vessen gyötrő gondolatainak. „Félelem. Ugye te is féltél? Biztos. És hogy kerültél a földbe?” – Ezt kell megtudnunk – mondja Malin hangosan, Zeke, Karin és Sven csodálkozva néznek rá. – Csak hangosan gondolkodtam – fűzi hozzá gyorsan. – Vajon mióta fekhet itt? – Ha a bőrét nézzük, hogy milyen hullámos a nejlon miatt, és hogy a teste a földréteg nagy nyomása ellenére elkezdett puffadni, akkor három napot tippelek, vagy akár négyet. Lehetetlenség pontosan megmondani. – Csak három nap? – csodálkozik el Zeke. – Lehet, hogy hat napja is eltűnt. – Itt és most nem tudom megmondani, hogy a halála után hozták-e ide – mondja Karin. – Megpróbálhatom kideríteni. – Akkor lehet, hogy néhány napig fogva tartották – szól hozzá Sven. – És csak azután hozták ide. – Hát akkor akár láthatott is valaki valamit – töpreng tovább Zeke. – Gondolod? – kérdi Malin kétkedve. – Elég elhagyatott hely ez, ha 171

épp nincs strandidő. – Malin, az emberek mindig és mindenütt járkálnak. Ugyanolyan jól tudod, mint én. Malinnak eszébe jut a múltkori éjjel, amikor lement a Füvészkertbe. „Láttál engem akkor? Te, aki ezt tetted? Valamit jóvá akarsz tenni, csak ez lehet a magyarázat. Sötétben kellett elcipelned ide a testet, a fák voltak a tanúk, mikor elástad. De miért ilyen közel a vízhez, ahol mindig vannak emberek? Talán azt akartad, hogy megtaláljuk? Mit akarsz ezzel értésünkre adni?” – Hogyan halt meg? – teszi fel a kérdést Malin. S ebben a pillanatban egy váratlan, hideg fuvallat söpör végig a testén a tó irányába. – Még nem tudom – válaszolja Karin. – A halál feltételezett oka a fején lévő seb lehet, de te is láthatod a nyakán a jól kivehető fojtogatási nyomokat. – Szexuális erőszak? – Behatolásnak nincs látható jele. De alaposabban meg kell vizsgálnom. Karin. Kétségtelenül ért a munkájához, úgy is mondhatjuk, hogy megszállott. De a halottakról úgy beszél, mint egy mérnök a megtervezett épületről. – Nehéz lesz a technikai bizonyítás – folytatja Karin. –Az elmúlt napokban több száz fürdőző járhatott itt. Az esetleges lábnyomok, vagy bármi más nyom már nyilván mind eltűnt. – Sajnos – sóhajt fel Sven. – De a hely, maga a helyszín mégiscsak elárulhat nekünk valamit az elkövetőről. Csak gondolkodnunk kell egy kicsit. „Elkövető? – gondolja Malin. – De biztos vagy a dolgodban, Sven. Olyan biztos, mint én abban, hogy a sörhasad okozza a halálod, ha nem teszel ellene sürgősen valamit.” – És mit gondolunk a Josefin esetével való összefüggés lehetőségéről? 172

– teszi fel hangosan a kérdést. – Feltehetően van köztük kapcsolat – válaszolja Sven. – Mindkét lány ugyanúgy tisztára sikálva. De teljesen biztosak nem lehetünk. Karin majd megnézi, vannak-e festéknyomok. Látlak és hallak benneteket. Mindannyiótokat, ti idegenek. És azt is értem, hogy rólam beszéltek, de nem akarom hallani átkozott szavaitokat. Sebek a testemen. Nemi erőszak. Elkövető. Behatolás? Nem. Fogoly, fogoly, halott. Halott. Ütés a tarkón. És ki a halott? Én nem! Tizennégy éves vagyok. Hé, ti, nem szokás halálról beszélni, ha valaki mindössze tizennégy éves. Még sok-sok év áll előttem, legalább hetven, követelem azokat az éveket. Követelem vissza azokat az éveket! Add meg nekem őket, apa! Nem vagyok hajlandó. Nem. Nem érzek fájdalmat, és ha rajtam lennének mindazok a sebek, amikről beszéltek, akkor ordítanom kéne. És a hangom? Nem hallatszik. De hallatszik. Csak a szavak változtak meg mintha ebben az álomban felnőtté váltam volna, egy új nyelvvel ébredtem volna. Nyelv? Sosem szoktam ezt a szót használni. Ne nyúljatok hozzám! Hagyjatok békén! Hagyjatok aludni, hadd álmodozzak! Hé, hagyjatok békén, mit

173

csináltok velem? És mindaz a szörnyűség amit álmodtam? Menjetek innen. Hagyjatok tovább aludni. Látok egy arcot. Egy nő arcát. Egy keskeny, kedves arcot, szőke haj leng körülötte, mely beleolvad a fakó lombzöldbe és égkékbe. Rám néz. Fel akarok kelni, de mintha nem léteznék. Nem létezem? De ha nem léteznék, akkor nem is beszélnétek rólam, nem igaz? Malin a lány felett guggol. Egyik szeme nyitva, másik csukva, mintha álomért könyörögne. Teste elernyedt, mintha belenyomták volna a földbe. Nyakán kék foltok. És ez a tisztára sikált test. Azok az elegyengetett, gondosan ápolt sebek. Akárcsak Josefin Davidsson testén a Füvészkertben. Sven ugyan kétkedik még egy kicsit, de csak ugyanaz az ember állhat mindkét eset mögött. Mostantól kezdve a két ügy eggyé vált. A lány körme alatt föld. Az egyetlen pici piszok rajta. „Menekülni akartál? Ugye?” A lány a stureforsi háznál készült fényképeken. És most meg itt. Egy megrémült apa, aki megpróbálja megőrizni a nyugalmát. Egy nyugtalan anya, aki odaadta nekik a képeket. És aztán? „Theresa, megígérek neked valamit: Nem adom fel, amíg el nem kapom azt az embert. Azt a férfit. Vagy azt a nőt. Vagy…” Malin ismételgeti a szavakat magában, mint valami mantrát vagy imát. Elfordítja tekintetét a lány nyitott szeméről, és Svenre néz, akiről lerí, hogy

174

erősen gondolkodik, végigzongorázza magában, mi is a teendőjük: Két kilométeres körzetben bekopogni minden házba, az összes fürdőzőt kikérdezni, a mai, a tegnapi és a tegnapelőtti fürdőzőket. A média bevonásával a lakosság segítségét kérni, jelentkezzen mindenki, aki bármit is látott. A test elszállítása, várakozás Karin eredményeire, a szülők értesítése… elmondani nekik az elmondhatatlant. Jól tudja Malin, kinek a feladata lesz ez. Néha megy velük egy támogató, mikor ilyen hírt kell megvinni egy családnak, egy pap vagy egy pszichológus, de sokszor maguknak, egyedül kell elintézniük az ilyesmit. És ki tudja, mennyi ideig tartana elővarázsolni egy papot ebben a nyári tespedtségben? Tove Balin. Erre nem szabad gondolnia. Súlyos teher. És azzal Malin újra Theresára néz. Tisztára sikált szája nyitva, mintha levegő után kapkodott volna, mintha valaki meg akarta volna akadályozni abban, hogy a szavak elhagyják az ajkát, vagy csak az oxigén jelentőségét akarta bebizonyítani neki, hogy az a legfontosabb, meg a föld, az életterünk, ez a mi mindenünk. A kordon túloldaláról kezdenek elszivárogni az emberek, a rendőrök felírták a nevüket, elérhetőségüket, feltettek néhány kérdést. Néhányan vágyakozva néznek a lezárt büfé felé. „A rendőrségi nyomozás olykor a lehetetlenség művészete” – gondolja Malin. Fenn a legelőn tehénbőgés, erősödő szél söpör végig a füvön. Nem ér el idáig az erdőtűz szaga, Malin mégis érzi, hogy izzik a levegő, hogy sejtelmek milliói kezdenek mozgolódni. – Malin – kiált oda neki a fiatal újságíró lány, mikor elindul a legelő irányába. – Mi mondanivalód van nekünk? – Semmivel sem több, mint amit magad is láthatsz – válaszol Malin, és meg sem áll. 175

Az újságírónőn hatalmas napszemüveg, melytől valahogy olyan butácskának néz ki. – Megölték? Micsoda hülye kérdés! – Mindenesetre biztos, hogy nem ő ásta el magát. Két fürdővendég, egy harminc év körüli pár álldogál a büfénél, a GB fagylalt színpompás hirdetőtáblája előtt, épp felhúzzák a farmerüket. Malin odalép hozzájuk, és észreveszi a nő tekintetén, hogy leginkább azt szeretné, ha békén hagyná őket, a férfi meg azonnal megszólal: – Már elmondtuk, mit láttunk. Hogy fürödni jöttünk ide, és valami korcs megtalálta azt a lányt. Korcs? Szokás így beszélni egy kutyáról ilyen helyzetben? – A büféről szeretnék kérdezni valamit – szólal meg Malin. – Nyitva szokott lenni? Gyakran járnak ide fürdeni? Utálja, mikor ez történik. Hogy fordított sorrendben teszi fel a kérdéseket. De gyakran mégis jó válaszok érkeznek, az emberek megnyugszanak a feltett kérdések látszólagos bizonytalanságától. – Igen, szoktunk idejárni. Kevés a jó fürdőhely – válaszolja a férfi. – Az egyetlen hibája, hogy a büfé gyakran zárva tart. Úgy tűnik, a tulajdonosnő, akinek egyébként több büféje is van a városban, nehezen talál alkalmazottakat. – Egy nő? – Igen, egy nő. Azt hiszem, Slavenca a neve, Boszniából jött, vagy valahonnan arról a vidékről. Ha rossz napja van, akkor bizony elég barátságtalan. Mintha nem is igen akarná, hogy vásároljunk. Ma itt volt, nem sokkal az előtt tűnt el, hogy maguk megérkeztek. – Köszönöm – fejezi be a kérdezősködést Malin. Karin Johannison a holttestnél van, harcol az idővel, szeretne itt kinn, még sötétedés előtt elkészülni. De többórás munka vár még rá és időközben megérkezett munkatársára. Malin tudja, hogy van fényszóró a Volvó-jukban, 176

de ha szerencséjük van, nem lesz rá szükségük. Rájuk mosolyog a nyáréjszaka, és ez a világos mosoly megkönnyíti a munkájukat, ahogy óvatosan és gondosan keresgélnek nyomokat a testen, a környező növényzetben, melyek mind-mind egy lépéssel közelebb viszik őket az igazsághoz. Karin felnéz Malinra. Int neki. Szeme fáradt, kicsit veszített természetes csillogásából, lehet, hogy lélekben már Balin jár. Bali. A szépség és erőszak szigete. Egy hely, ahol lehetséges az újjászületés.

177

23.

A ház, ahol Malin felnőtt. A homlokzat égetett téglái szinte folyékonnyá válnak ebben a hőségben, s velük együtt elolvadnak az emlékek, a sejtések. És hazugságok. Milyen hazugságok? A kormánynál Zeke ül, el van keseredve. Csak a megengedett harminccal haladnak, és a Malin gyerekkori otthonát körülvevő sövény most még hervadtabb, mintha már véglegessé vált volna, hogy képtelen kibírni ezt a hőséget. A házban senki. Vajon ki lakik most ott? És mik az ő emlékeik? „Folyton az emlékeim járnak az eszemben. Öntudatom örökégő világítótornyai, időtlen tűzijátékok, én magam, a cselekedeteim, és egyben tehát jelenem és jövőm. De vajon mitől félek? Hiszen egyszerre próbálom megtartani a régmúltat és menekülni tőle. Nem akarom elengedni, mert úgy érzem, a múlt tud megmagyarázni valamit a jelenből. Lelki szellőztetés. 178

Szabadulj meg az eltávozottak ruháitól. Ők nem térnek már vissza. Anyja és apja Tenerifén.” Malin napról napra jobban érzi, szülei titkolnak előtte valamit, és most, amikor elhaladnak gyermekkori otthona előtt Stureforsban, hogy a semmit sem sejtő szülőknek megvigyék lányuk halálhírét, minden korábbinál jobban érzi, hogy igaza van. A múltjában lappang valami titok, s amíg ezt ki néni deríti, nem válhat ép, egész emberré. A ház eltűnik a látóköréből. Elsüpped emlékeiben. A halott Theresa Eckevedről készült polaroidkép a zsebében. Ő az, Malin egészen biztos benne. Mielőtt beszálltak az autóba, Zeke még azt mondta: – Malin, neked kell megmutatnod a fényképet. Én nem tudom megtenni. Theresa annyi idős, mint Tove. És bár Malin minden erejével igyekszik elhessegetni lánya felbukkanó képét, és bár görcsösen nyitva tartja a szemét, Tove arca mégis folyamatosan átváltozik a fényképen látható lány arcává. El innen, el innen, de nem segít. „Te vagy az összes lány. Te vagy az egyetlen lány. Elkapom ezt az átkozottat – gondolja Malin. Meg kell értenem, miért tette.” Ujja a csengőgombon, homlokán verejtékcseppek. Zeke mögötte egy lépéssel, liheg a hőségtől, napszemüvege a kezében, arca máris együtt érző kifejezést ölt. És már megint itt van Tove. Az ajtón belülről hangok. De milyen hangok? Ólomsúlyú léptek, mintha az illető már tudná, hogy közeleg a végső katasztrófa? Az a pont, ahol megáll az élet, megváltozik, és attól kezdve csupán egy sűrű, keserű massza, ahol a boldogság mindössze egy intellektuális lelkigyakorlat. Boldog vagyok. Túlélem. 179

Nyílik az ajtó. Az előttük álló férfi pontosan tudja, mi következik. Mögötte áll a felesége, szája kissé nyitva, rémületet sugárzó kék szeme szinte sebes már a nyilvánvaló álmatlanságtól. „És már megint itt vagy, Tove, pedig most minden erőmmel az előttem álló két emberre kéne koncentrálnom. Ha van valami feladatom itt a földön, akkor az, hogy törődjek veled. És most, amikor a lázadás korában vagy, és szemmel láthatólag nem akarod, hogy folyton veled foglalkozzam, csupán az a dolgom, hogy a hétköznapi dolgaidat intézzem. De soha nem fogom abbahagyni a törődést veled, Tove. Ez egyszerűen lehetetlen.” Sigvard Eckeved szélesre tárja az ajtót, félrelép, összegörnyed. Felesége eltűnik a kerti terasz felé, megpróbál elmenekülni az igazság elől, mert tudja, jól tudja, hogy most fogják kimondani. – Jöjjenek be – mondja nekik Theresa apja. – Jutottak valamire a nyomozásban? További kérdéseik vannak? Kérnek kávét? Agneta? – kiált be a ház felé. – Tegyél fel kávét! Ugye van jégkockánk is, hogy megkínáljuk a felügyelőket egy jeges kávéval! Látszik, milyen melegük van, vajon mikor ér már véget ez a hőség? Malin hagyja, hadd beszéljen. Helyet foglalnak Zekével a nappaliban, szemben a fehér kerevettel. Mögöttük a csábító medence. Agneta és Sigvard megérti, mit jelent a rendőrök helyválasztása, és leülnek velük szemben. Nem dőlnek hátra, inkább csak az ülés szélén egyensúlyoznak, egyfajta túlzott érdeklődést mutatva, mintha ez a túlzás elűzné a rémálmot. – Találtunk egy fiatal lányt a tóparton, Stavsätterben – kezd bele Malin. – Az nem lehet Theresa – szólal meg Agneta. – Sose menne oda fürdeni, hiszen itt a medence… igaz, néha azért elbiciklizett oda. – A lányt megölték. Nagyon sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de biztos vagyok benne, hogy az önök lányáról van szó. Theresa szülei, ez a két ember itt előttük, hátradőlnek ültükben, szinte 180

kiszáll belőlük a lélek, és a nő nyüszít, mikor Malin előhalássza zsebéből a polaroidképet, és lehelyezi a sötétre pácolt tölgyfa asztalra. Kinn a kertben nyugtalanul károg egy varjú, az egyik bokorról leesik egy falevél, és felborzolja a medence vizét. – Ugye ez valóban Theresa? Malin érzi, hogy Zekének kényszeríteni kell rá magát, hogy ülve tudjon maradni, hiszen legszívesebben kiszaladna, ki a kertből, és csak rohanna, el innen, el, messzire a kicsiny villanegyed forró aszfaltútján. De ülve marad. Szembesíti magát a jelennel. Fekete szellemek formájában meg nem nevesített érzések hada kereng a levegőben, és végül két szóvá kristályosodnak: gyász és fájdalom. Agneta Eckeved elfordítja az arcát, ha nem néz a képre, akkor nem is létezik, és nincs mindaz, amit jelent. Sigvard Eckeved előrehajol, látja a lányát, a csukott szemét, sárgássápadt bőrét, mely az oxigénhiánytól szinte átlátszóvá vált. A lány nem alszik, s ő soha többé nem simogatja meg alvó kislánya arcát, soha többé nem suttoghatja neki, itt leszek, amikor felébredsz, itt vagyok neked mindig, bármi is történjék veled, bármi gondod, bánatod legyen, én itt leszek. Ehelyett csak ez a fénykép az asztalon. Halál. Vég. – Theresa az – mondja végül. Agneta Eckeved még jobban elfordítja a fejét, látni sem akarja a képet, s Malin látja, hogy arcán végigfolynak a könnycseppek, jól látható, jogos könnycseppek. – Ő az – ismétli meg Sigvard Eckeved. Malin bólint. – Akkor tehát biztosak lehetünk benne – szólal meg Zeke is. Malin felveszi az asztalról a fényképet, fogja a kezében, valahogy furcsának találja, hogy csak úgy visszategye a zsebébe. Hogy eltüntesse a halott lány képét szülei elől. 181

De Agneta Eckeved megszólal: – Csak tegye el azt a képet, kérem, tegye el rögtön. Malin zsebre teszi a fotót. Sigvard Eckeved feláll. – Megnézem, elkészült-e a kávé. Aztán elhallgat, és teljes testében remegni kezd. Gyermekkori otthona. Sárga klinkertégla. Az autó zúgása. – És most mi lesz? Sigvard Eckeved teszi fel a kérdést, miután sikerült valamelyest összeszednie magát. Malin nem érti, mit akar mondani, és a formalitásokról kezd beszélni, hogy az igazságügyi szakértő meg fogja vizsgálni a holttestet, és csak aztán kaphatnak engedélyt a temetésére, és hogyha akarják, megnézhetik, de nincs szükség további azonosításra. Sigvard Eckeved türelmesen végighallgatja, majd megszólal: – Nem értette meg a kérdésemet – mondja aztán. –Arra gondoltam, hogy velünk mi lesz. Mi lesz most velünk?

182

24.

Anya, apa! Látlak benneteket a házban, szomorúak vagytok. De nem hallom, mit mondotok, hogy miért vagytok szomorúak. Mi történt? Miattam aggódtok? Ne tegyétek! Tulajdonképp csak elmentem egy időre. De azt hiszem, beteg vagyok. És alszom. És ha felébredtem, majd hazamegyek. Anya az ágyon fekszik, te meg, apa, fel alá járkálsz a teraszon. Biztos nagyon meleg van a napon. Nemrég vendégeitek voltak. Láttam azt a nőt, aki az előbb itt járt nálam. Olyan furcsán nézett rám. Miért? Egy fényképet tett otthon az asztalra, de nem akartam ránézni. Készült rólam egy fotó. Hallottam a kamera pittyenését. Egy nejlonzsákban fekszem, de mégsem vagyok annyira bezárva, mint eddig. Most egy autó rakterében vagyok, ahol betegeket szoktak szállítani. Látom magam, amint ott fekszem. Hogyan lehetséges ez? Lebegek, anya, apa, ebben az álomban egyszerre tudok több helyen is lenni. Egyedül vagyok, és biztos nagyon beteg vagyok, különben hogy lenne 183

lehetséges, hogy ilyeneket álmodjak? Anya, apa! Egyedül vagyok, és félek. Nektek vagy valaki másnak segítenie kell. De ne szomorkodjatok! Annyira vágyom utánatok, hogy ez a vágyakozás sosem fog véget érni, bárhol is lesztek ti vagy én. – Ezen is túl vagyunk. Zeke görcsösen bámulja a többsávos utat, és Malin ismeri annyira, hogy tudja, most valami egészen másra vágyik, valami kézzelfoghatóra, cselekvésre, nem pedig, saját szavait idézve, „őrjöngeni, mint a veszett kutya”. – Mivel folytassuk? – kérdi Malin. – Ellátogatunk Louise Svenssonhoz. Hol is lakik? Nálad van a cédula. Malin előszedi farmerzsebéből a Viktoria Solhagétól kapott kis cetlit. – Viktoria Solhage azt mondta, a nő tud durva is lenni. – Odamegyünk. Hol lakik? – Ez a cím egy Rimforsa környéki parasztgazdaság lehet. – Jó, akkor most megyünk oda, mielőtt Sjöman összetrombitál egy újabb megbeszélést. Malinnak már a nyelve hegyén van: De Zeke, mi okunk van rá? Nincs semmi konkrét bizonyítékunk, nem kéne békén hagynunk? De nem mondja ki a gondolatait. – Na, akkor most következik a kis erőszakos leszbi – folytatja Zeke, ha már belejött. Kopaszra nyírt feje kemény, áthatolhatatlan, akárcsak zöld tekintete, ha valami felkavarja. – Mit gondolsz, Peter Sköld és Nathalle Falck gyászolnak majd, ha megtudják, mi történt?

184

– Bizonyára – válaszolja Malin –, és talán Nathalle végre elmondja, amit tud. – Miért, szerinted mit tud? – Valamit. – Szóval fogalmunk sincs, mit tud – zárja le Zeke a beszélgetést, és Malin Peter Sköldre gondol, meg az apjára, arra, hogy egyfajta közös némaság köti össze kettejüket. Zeke felerősíti a kóruszenét. Körbeöleli őket az erdő, a fenyők sokasága. Az út árnyas, sötét a farengetegtől, s csak néhány kilométer után világosodik ki, ahogy kiérnek egy napperzselte legelőre, ahol a fű ugyan magasra nőtt, de elszáradt és lekonyult a hőségben. A legelő után megint erdőn keresztül vezet az út, majd egy felszántatlan, agyonrepedezett szántóföld következik. A szántón túl egy vörösesbarna, kétemeletes parasztház, mellette kopott, poros istállók, rég megérettek a festésre. Mintha ezen a kis helyen összpontosulna az egész világ vágyakozása az eső után. A lakóépület előtt egy kaviccsal felszórt részen állítják le a kocsit. Három dühösen ugató farkaskutya rohan oda az autóhoz, vicsorítanak, nyál folyik a pofájukból. Malin pontosan tudja, hogy csak a felségterületüket védik: Kik vagytok, ti idegenek? El innen, különben megölünk benneteket, megölünk! Aztán egy hang, egy durva női hang a kutyaugatáson át. – Nyughassatok! Nyughassatok már! A kutyák engedelmeskednek a parancsnak, és szépen eloldalognak. Malin végre meglátja a hang tulajdonosát, egy talán száznyolcvan centis, kurta hajú nőt, koszos, zöld overallban, baseballsapkában. Szemei feketék. Dühösek. Hány éves lehet? Negyvenöt? Ötven? Ahogy Malin kinyitja a kocsi ajtaját, megállapítja, ehhez a nőhöz sem 185

lehetett túl kegyes a sors, s talán most bosszút akar állni ezért. Az előttük álló nő mintha egyre csak növekedne a vakító ellenfényben. Louise „Lollo” Svensson parasztgazda, egyedül él Rimfors erdejében a Skogalund tanyán. Mindössze a kutyák, néhány disznó, és a távolabbi ketrecben néhány nyúl nyújt neki némi társaságot. Malin és Zeke felmutatják a rendőr igazolványukat. A kutyák továbbra is morognak rájuk a ház lépcsőjétől, készen arra, hogy bármely pillanatban támadjanak. – És mit akarnak? – A maga neve – kezd bele Malin – felmerült egy folyamatban lévő nyomozás során, és szeretnénk feltenni néhány kérdést. Lollo Svensson közelebb lép. A kutyák a fogukat vicsorgatják. – Miféle átkozott nyomozásról beszél? – A Füvészkertben megerőszakolt lány ügyében. És ma reggel egy meggyilkolt lányt találtak Stavsátternél a tóparti strandon. – Valamelyik klubtársam pletykált? Beköpött engem? Bizonyára. A legtöbb picsa semmivel sem jobb a hímeknél. – Sajnos nem áll mó… – Jól van, na, tudom, őrmesterke. Na, mit akartak kérdezni? – Mit csinált a szerdáról csütörtökre virradó éjjelen? – Itthon voltam. – Egyedül? – Nem. Ezek a dögök is itt voltak velem – és azzal Lollo Svensson a kutyák felé bök. – De hát ők sajnos nem tudják elmondani önöknek, hogy mit is csináltunk akkor. Igaz? – Más nem tudná megerősíteni, hogy itthon tartózkodott? Lollo csak vigyorog rájuk. – Ismerte Theresa Eckevedet? – Nem. – Ismeri Nathalle Falckot? 186

– Őt sem. Sosem hallottam ezt a nevet. – Lovelygirl. Mond ez a név valamit? Semmi észrevehető reakció. – Lovelygirl? Semmiféle Lovelygirlt nem ismerek. – Szóval kedvét leli a durvulásban – szólal meg Zeke. – Ez mit jelent konkrétan? Erőszak fiatal lányokkal szemben? Erre gondoljunk? „A fenébe is, Zeke” – dühöng Malin, bár tisztában van vele, hogy társa is tudja jól a dolgát, így aztán hagyja, hadd kérdezzen. De Lollo Svensson nem hagyja magát provokálni. – Semmi közöm ehhez az egészhez. – Szereti megkötözni a másikat, megvagdosni, megkorbácsolni? Ilyesmikben leli a kedvét, Louise? – Ha nincs több kérdésük, akkor most jobb, ha elmennek. – Idehozott egy fiatal lányt, és valahogy rosszul sültek el a dolgok a dildóval, ugye? Vagy elmenekült, amikor már kész volt vele, így volt? – Jobb, ha… Lollo Svensson néhány lépést tesz hátrafelé, mintegy jelezve visszavonulását, mintha azt akarná mondani: „Megmondtam, amit megmondtam, rohadt zsernyákok, most már boldoguljatok magatok.” – A disznóknál van dolgom – mondja hangosan. –A disznók nem boldogulnak egyedül, törődésre van szükségük, nagyon sok törődésre. – Körülnézhetünk a házban? Az istállókban? Malin válaszra vár. – Ne nézzen engem bolondnak, Fors rendőrfelügyelő, gondolja, hogy csak úgy beengedem magukat, házkutatási parancs nélkül? Még viccnek is rossz. – Ismer egy Josefin Davidsson nevű lányt? Vagy Theresa Eckevedet? Malin hangja száraz és éles. Blúza hozzáragad a testéhez, s milyen melege lehet Lollo Svenssonnak az overallban. S hirtelen a két nyomozó szeme láttára kiszáll az erő ebből a húsos, de ugyanakkor kemény testből. 187

– Én csak… – Egy kis erőszakos szex itt a házban – folytatja Zeke. –Miután idehozta, idecsalta őket. Mivel? Italt ígért nekik? A kutyákat? Lovaglást? Van egyáltalán lova? Semmi válasz. – Szokott dildót használni a fiatal lányoknál? Amikor Malin meghallja Zeke szájából a dildó szót, élesen bevillan neki, hogy valami nagyon fontosat kifelejtettek a dildóval kapcsolatos kutatásból. De mit? Lollo Svensson sarkon fordul, belép a házba, és beviszi magával a kutyákat is. Malin és Zeke csak áll a Volvo mellett az udvaron, orrukat megcsapja a nyári erdő illata, és úgy eluralkodik a tájon a csend és a magány, hogy szinte lehűti ezt a nyári forróságot.

188

25.

A kocsi ide-oda döcög a murvaúton. – Mit gondolsz? Zeke hangja most nyugodtabb, nincs benne az a megjátszott ingerültség, provokálás, mint az előbb. Az erdő szinte ráborul a kocsira, sok száz szenvedő, sárgászöld színárnyalatú fa kiált, könyörög esőért. – Nem is tudom – válaszolja Malin. – Mindig újra és újra meglepetésként ér, mi mindent rejtenek ezek a város körüli erdők. Eszébe jutnak a Bengt Andersson és a Murvall testvérek ügyével kapcsolatos téli erdei útjaik. Még most is érzi azt a fagyasztó-bénító hideget, mely szinte kiszorította tüdejükből a levegőt, ahogy a halál és a gonoszság hangjait követve próbáltak teljes erőbevetéssel előrehaladni a hulstjői rengeteg fái között. – Igazad van, hogy mik nem vannak! – Van elég alapunk egy házkutatáshoz? – Bizonyára. Nyilván nem is kell túl sok ürügy a történtek ismeretében. Már az is elég, hogy nem volt hajlandó beengedni minket. – Kíváncsi vagyok, mit rejt az a ház – teszi hozzá Malin. Fiatal lányokat. 189

Testüket, élve vagy holtan, az örökké fortyogó vízben medúzaként úszkálva: Vegyetek ki minket, segítsetek, vigyetek el innen! Tove messze-messze, a földgolyó túloldalán, a paradicsomban. De ott is van egy tüzet okádó sárkány: az iszlamisták és erőszakosságuk. El Tove képével! Janne. Ahogy kalapáló szívvel fut a tengerparton. Mindig elfelé. – Tudni akarom, mi van abban a házban – mondja végül Malin. – Én is – vágja rá Zeke, és ekkor megszólal Malin telefonja. A kijelzőn Karin Johannison neve. Karin Johannison szobájában egy hordozható légkondicionáló versenyzik a légnedvesítő berendezéssel, hogy melyikük zajosabb. A páratartalom egyenlőtlen harcot folytat a hűvössel, de a két szerkentyű együtt Malin számára mégiscsak Karin szobáját teszi az elmúlt napok leginkább elviselhető helyévé. Bár a szobán nincs is ablak, és irdatlan káosz uralkodik benne, mindenütt könyvek, jelentések, nyomozási anyagok, újságok. Az íróasztalon, a polcokon, a földön. Malin és Zeke a vendégeknek fenntartott, rácsos támlájú faszékeken ülnek, míg maga Karin egy futurisztikus, formatervezett fekete bőr karosszékben ül hátradőlve. Garantáltan saját költségére vásárolta, akárcsak a légnedvesítőt és a légkondicionálót. – Micsoda szék – dicséri Malin a csodadarabot. – Köszönöm – nyugtázza Karin. – Egy Oscar Niemeyer-darab, DélAmerikából vásároltam a neten, valami brazil honlapról. – Ezeket a gépeket is ott vetted? – kötözködik Zeke. –A hangjuk mindenesetre olyan, mintha a harmadik világból érkeztek volna. Karin figyelemre sem méltatja Zeke piszkálódását, hanem áttér arra, ami miatt idejöttek, átkapcsol szakmai üzemmódba: – Theresa Eckeveden szexuális erőszakot követtek el. Sperma nem maradt vissza, de ugyanolyan festéknyomokat találtunk, mint Josefin 190

Davidssonban. A legnagyobb valószínűséggel ugyanazzal az elkövetővel állunk szemben. – De hiszen támogatnunk kell a harmadik világ szegényeit. Zeke nem tudta megállni, hogy ki ne mondja ezt, de Malin látja rajta, hogy már megbánta, és butának érzi magát. Karin továbbra is figyelmen kívül hagyja Zekét, mintha meg sem szólalt volna. Nyugodtan folytatja: – Alaposan megmosták, de ha le is sikálták, azt igen nagy óvatossággal tették. Nyomokban találtam Klorint is a testén. Akárcsak Josefin Davidsson esetében. Az összes seb alaposan kitisztítva, tiszta szesszel vagy Klorinnal. És az elkövető a sebek szélét elegyengette egy nagyon éles tárggyal, ami lehetett akár egy orvosi szike is. Lehetetlenség megmondani. – Akárcsak Josefin Davidsson sebeit? – Azokat csak kitisztították. Ezeket viszont gondos sebkezelésnek vetették alá, szinte körbegyalulták. – Ezt hogy érted? – Az elkövető a legnagyobb gondossággal elegyengette a sebek széleit. A lány fején talált seb nem volt halálos. A testén lévők sem. Hanem megfojtották. A körme alatt található föld megegyezik a fürdőhelyen lévővel, ami arra utal, hogy ott ölték meg. – Tehát nem csak odavitték a holttestet. – Feltehetőleg nem. – Szóval az is lehet, hogy magától ment oda a tettessel? – Ezt nem tudhatom, Malin. – Az édesanyja említette, hogy néha elbiciklizett arra – szólal meg Zeke. – Talán csak meg akart mártózni egyik este. – Mióta lehetett a földben? – kérdi Malin. – Úgy gondolom, egy hete. Talán még régebben. Nem lehet pontosan megállapítani. „Mit kereshetett ott – gondolkodik el rajta Malin. –Nagyon késő lehetett, és a lány egyedül volt. 191

Elszabadult a gonosz. Isten irgalmazzon nekünk. Isten irgalmazzon minden lánynak, aki még itt van a nyári Linköpingben.” – Tudod már, hogy miből származhatnak a festékmaradványok? Zeke kérdése konkrét és egyértelmű. Félretette Karin iránt érzett ellenszenvét, elrejtette valahova tudata legmélyére. – Fogalmam sincs róla, de minden kétséget kizáróan ugyanabból a tárgyból. Még nem sikerült megállapítanunk, hol gyárthatták ezt a festéket. Annyi viszont biztos, hogy nem a rendes svéd piacon. De ugyanazt az elkövetőt üldözitek, ebben biztosak lehettek. – A bűnügyi technikusok már nekiláttak a dildó-márkák ellenőrzésének. – Remek – mondja Karin. – Rengeteg van belőlük. Gondolom. – Más semmi? – Nincsenek spermanyomok, nincsenek hajszálak vagy szőrszálak, nincsenek bőr- vagy anyagdarabkák, semmi, semmi, semmi – tárja szét a karját Karin, és nem tudja leplezni elkeseredettségét és dühét, miért nem tud többel szolgálni, nem tud nekik valami kapaszkodót adni, valamit, aminek a nyomán elindulhatna a nyomozás, a vadászat a városban felbukkant valamire. – Az ördögbe – Malin csak ennyit tud mondani. – Majdcsak elkapjátok azt a férfit – vigasztalja őket Karin. – Ha férfi egyáltalán – sóhajtja Malin. A tjallmói erdőtűz füstje jól érezhető a rendőrkapitányság parkolójában is. Most már a Ljungsbrótól északra fekvő erdő is lángokban áll, és a tűz egyre csak terjed. Az Östnytt különkiadása, valamint a Tv4 Öst című helyi műsora rendszeresen beszámol a lángok terjedéséről. Gyújtogatás lenne? De ki vetemedik ilyesmire? Hogy lehet, hogy ennyi helyen egyszerre lángol fel az erdő? 192

Zeke beül a Volvo kormányához. Malin még csak a kocsi ajtajában áll, és hallja, ahogy társa szitkozódik az autóban uralkodó rettenetes forróság miatt, de ő maga csak lehunyja szemét, gondolatban megpróbálja követni a füstszagot, el a város felett, és lelki szemeivel látja, mennyire szenvednek tőle mindazok, akik itt maradtak, szinte csak az aszfaltra préselt apró pontok. Gondolatai tovább szállnak, ki a síkságra, végig a leperzselt szántóföldeken, a kéklő Roxen-tavon, s látja a tüzeket, ahogy felfalják az erdőket, merészen vetik át magukat egyik fa lombkoronájáról a másikra, és kirobbanó táncban elpusztítanak mindent, ami az útjukba akad, de ugyanakkor megteremtik egy új élet lehetőségét. És Janne, aki legszívesebben itthon lenne, együtt a többi tűzoltóval, Janne, aki szeretné magára ölteni védőruháját, és belevetni magát a forrongó füstfelhő sötétségébe, hogy mentse, ami menthető. – Malin! Meddig akarsz még itt ácsorogni? Korom – szállnak tovább a gondolatai. – Piszok. Vajon mennyi ideig sikálja egy tűzoltó egy ilyen nap után az arcát? – Malin! Végre sikerült elszabadulnia a gondolataitól, és beszáll a kocsi izzasztó hőségébe. Meghaltam. Semmi értelme küzdeni ellene. Ez a fólia tökéletes feketesége ellenére is kellemes csomagolás. Már nem tud itt tartani engem, bár igazából sosem tudott, valahogy olyan biztonságérzetet nyújt. Akkor értettem meg a szabadságom, mikor egyszer csak ott találtam magam nálatok, anya és apa. Mikor láttam a kétségbeeséseteket, amikor szerettem volna elmondani nektek, hogy mindennek ellenére veletek vagyok, és valahogy mégis minden rendben van velem, bár még mindig félek és nyugtalan vagyok, sajnálom, hogy az életem ilyen kurta lett.

193

De hát mi az idő? Könnyű azt nekem mondani. Anya, apa. Tudom, hogy számotokra az idő keservesen hosszú lesz. A fájdalom mindennél hosszabbá teszi az időt. És fájdalmatok sosem fog elmúlni. Az évek során színt vált majd, nyomot hagy testeteken, és azon a módon, ahogy benneteket megítél a világ. Saját magatok gyászává váltok, anya, apa, s talán ez majd valamelyest vigaszt nyújt. Mert ha egyek vagytok az irántam érzett gyásszal, akkor ti vagytok én, és ha ti vagytok én, akkor együtt vagyunk. Ugye, jól gondolom? Szeretnélek megvigasztalni, apa. Szeretném majd valahogy közölni veled, hogy jól vagyok, ha majd jól leszek. Egyetlen ember tudja csillapítani nyugtalanságomat, s ezt ő is tudja. Felszállok a fellegekbe. A hőség, ami mindnyájatokat úgy kínoz, számomra nem létezik. Még csak valami illat formájában sem. Lebegek, szállok a Volvo irányába. Látom Malin Fors arcát. Ő nem tudja, de tekintete napról napra egy fokkal fáradtabb lesz, ugyanakkor biztosabb is. Csak a bánata állandó. És a félelme, amit oly kétségbeesetten próbál leküzdeni. Útban az ügyészhez, mármint ahhoz, aki ügyeletes a szabadságolások idején. Nyilván a legkevésbé sem lelkesedik azért, hogy be kelljen mennie az irodába egy vasárnap este. Ugyanez az ügyész korábban elutasította Sven Sjöman felkérését, hogy vegye át az előzetes nyomozás felelős vezetői tisztjét. Azt mondta, csak legyen a rendőrségnél a felelősség tisztsége

194

mindaddig, míg nem jutnak előbbre. Malin felhívta Svent, aki szabad utat adott nekik a folytatáshoz: „Rendben, legyen házkutatás, de ne egyedül menjetek, ki tudja, mit talál ki, ha beljebb kerültök.” Még azt is elmondta, hogy végre-valahára, a szabadságolások miatt túlságosan is sokára, megkapták Theresa Eckeved mobiltelefonjának hívásjegyzékét. Gyakran hívta Nathalle Falckot, néha Peter Sköldöt, és ezen kívül csak a szüleit. „Nagyon magányos lehetett” – fűzte még hozzá. A technikusok még nem kaptak választ sem a Facebook-tól, sem a Yahootól, és tovább küzdenek a dildó azonosításával. Egy gyorskeresés a neten több mint kilencszáz gyártót dobott ki. Malin Josefin Davidssonra gondol. És a hipnózisra, amivel kapcsolatban még semmit sem léptek. Erre is sort kell keríteni valamikor. Az ügyész. Valami frissen kinevezett fiatalember, Torben Eklund. Malin kinéz a kocsi ablakán. De nem a várost látja, hanem a saját arcát, a szemét, a tekintetét. Kutatva nézi, mi is történik a tekintetével, és megijed. Úgy érzi, jeges hideg fut végig az erein, minden hajszálerén, egy jéghideg, éles csillagpor. Ez nem az én arcom itt a tükörben, gondolja, ez Theresa Eckeved arca, és Malin tudja, mit akar a lány, mit akar fehér, élettelen bőre, szemének színtelensége. Megmozdul az ajka. „Mi történt? Ki? Mi? Hogyan? Bízom benned, Malin Fors, hogy nyugalmat kapjak” S azzal eltűnik az arc, és Malin újra saját, jól ismert arcát látja. A megszokott arcát, a megszokott vonásokat. Josefin Davidsson magára húzza a vékony takarót. Nem akarja látni a kötéseket, nem akar a sebekre gondolni, de persze tudja, hogy ott vannak, akár akarja, akár nem. 195

Érzi a kórterem vegyszerszagát, a fájdalmat, de nem tud visszaemlékezni, hogyan keletkezett. Mégis érti, hogy ez az emlék, amely rejtve van mélyen a lelkében, nagyon fontos. Pénteken hazaengedték volna. De itt akart maradni a hétvégére, és megengedték neki. Az orvos megértette őt, mikor azt mondta, szereti az itteni nyugalmat. Megnézte a társalgó tévéjében a híradót. Olvasta az újságok netes oldalait, a Correspondentent és a többit, tudja, hogy egy meggyilkolt lányt találtak Stureforsban a tóparton. „Emlékeznem kell” – gondolja magában. Az ablakon túl látja a fakuló égboltot. Késő délután van, a színek tompák és üresek, akárcsak az emlékei. De ott kell hogy legyenek. Tanulták biológiából, hogy az emlékek olyanok, mint az elektromosság. És hogy az ember megfelelő körülmények között mindenre vissza tud emlékezni, ami valaha történt vele. „De akarok egyáltalán emlékezni? Nem félek, hogy újra visszajön, az a férfi vagy nő, vagy ők? Nem. Már halott lennék, ha ő vagy ők azt akarták volna.” A kórházi ágynemű kellemesen lágy, olyan lágy, hogy Josefin lehunyja szemét és elalszik, pedig a szobában nappali világosság van, és a folyosón nyüzsgő élet. – Rendben. Azonnal kiállítok egy házkutatási parancsot. Torben Eklund hangja ugyanolyan jellegtelen, mint ügyészségi irodahelyisége a Fő téren. Szürke arca nagyon keskeny, megmagyarázhatatlan módon mégis egy dupla tokában folytatódik. – Hogy halad a nyomozás? – kérdi. – Lassacskán – válaszolja Malin. – Így nyáron kimondottan kevés az emberünk – folytatja Torben Eklund –, azért nem veszem át a nyomozásvezetői tisztet. – Nekünk ez így nagyon megfelel – jelenti ki Zeke. „Jogász – gondolja Malin. – Hogy a fenébe akarhat valaki jogász 196

lenni? Torben Eklund annyi idős lehet, mint én, de már egy igazi bácsi.” A fekete falióra fehér mutatója tizenhét óra huszonöt percet mutat. S hirtelen beugrik Malinnak egy gondolat. „A fiatal lányok szemében talán én is néni vagyok már? A néniség után a halál következik. Nem így van?”

197

26.

Mögöttük egy rendőrségi járőrkocsi. Lassan sötétségbe borul az út, és az erdő mintha visszanyerne valamit elvesztett zöldjéből, egy hamis árnyalatot, egy frissen élezett kés színét. A Volvo halad elöl. A mögöttük levő kocsiban három járőr: iskolából frissen kikerült két kigyúrt fafej, dagadó izmokkal, és akkora adag önbizalommal, hogy csak úgy sugárzik belőlük, a társadalom minden szennyével könnyedén elbánnak. Malin nem tudja megérteni, hogyan mennek át ezek a fickók a felvételi vizsgán, nyilván előre betanulták a válaszokat. Ő is találkozott már a rendőrjelöltekhez szóló különböző honlapokkal: „Ezt akarják hallani.” És tényleg ezek a jó válaszok. És ha jó színészek, akkor mehet is a dolog. A harmadik rendőr egy régi, megbízható bútordarab, Pettersson. Súlyos derékfájása miatt csak négy órában dolgozik. Malin néha észrevette, mennyire szenved, hogyan próbálja csillapítani irgalmatlan fájdalmát ujjainak finom mozgásával, hogy egyáltalán elviselhető legyen. Az izompacsirták nevére nem emlékszik, nem is próbálja megjegyezni. Ki tudja, meddig maradnak állományban? Mindegyik Stockholmba, Göteborgba vagy Malmőbe akar kerülni, ahol az igazi bűnügyek történnek. Az erdőből hirtelen elővillannak a parasztgazdaság épületei. „Vajon sejti, hogy jövünk? 198

Elrámolt? Eltüntetett valamit?” Zeke rádión keresztül ad utasításokat. – Fors meg én bekopogunk, kiszálltok az autóból, és figyeltek. Értve? Néma csend. Nincs kutyaugatás. Hol vannak a kutyák? Végre egy „igen” Petterssontól. – Akkor jó – nyugtázza Zeke, és leállítja a kocsit az udvaron. Kiszállnak. Várakozó csend. Elindulnak a bejárati lépcső felé. Malin kezében tartja a házkutatási parancsot. Elindul fel a lépcsőn. Elmenekült volna az erdőbe? Mi vár rájuk ott benn? A zárt szobákban? Malin hátrapillant a válla fölött. Ott állnak, várakozva, készenlétben, szinte éhesen, Pettersson és az izompacsirták, meleg, sötétkék egyenruhájukban. Még most is nyomasztó a hőség, bár a nap már lebukott az istállóépületek mögött, így tehát kibírják. – Egy kínzókamra – suttogja Zeke. – Mi van, ha egy rohadt kínzókamrája van odabenn? Malin bekopog a fehérre festett faajtón. Senki sem nyitja ki. Lehet, hogy bentről fegyvert szegeznek rájuk? Elképzelhető. Manapság minden megtörténhet. Malin előtt felvillan egy kép, eszébe jut néhány amerikai eset, ahol a rendőrök kimentek egy elhagyatott farmra, és ott egyszerűen lepuffantották őket, vagy ott az a kolléga, akit lelőtt egy pszichésen zavart ember Nyköpingben. Malin ismerte az illetőt, alatta járt a rendőr-akadémián, de nem voltak közeli barátok. Megint kopog. 199

Megint csak csend. Csak az erdő halk susogása hallatszik, az őket körülvevő élet bizonyságául. – Ezek szerint lelécelt – mondja Zeke. – Vagy megbújt odabenn. – Betörjük az ajtót – dönti el Malin. – De azért megpróbálhatod előbb, hogy nincs-e nyitva. Malin óvatosan ráhelyezi kezét a kilincsre, lassan lenyomja, az ajtó kinyílik. Mintha valaki akarattal nyitva hagyta volna, mintha azt akarná, hogy lépjenek be. Az előszoba frissen felcsiszolt tölgyfa padlóján rongyszőnyeg, a falnál régi, támlás fenyőfa pad. „Szépen rendben tartott lakás – állapítja meg magában Malin. És néma.” Belép az előszobába. Zeke szorosan mögötte, Malin érzi a leheletét, meleg, és tudja, hogy a férfi jeleket ad hátrafelé, hogy oszoljanak el a ház körül, és hogy egyikük az ajtót figyeli, készen arra, hogy utánuk rohanjon, ha valami történne, ha valamit hallanának. A konyha. Nagy gonddal újították fel, szemmel láthatólag eredeti bútorok a negyvenes évekből, virágos csempe, vadonatúj rongyszőnyegek. Az ablak finom mintázatú csipkefüggönyén keskeny sugarakban süt be a lenyugvó nap. A kávéfőző bekapcsolva, frissen főtt kávé illata terjeng a levegőben, a sütő is dolgozik, kellemes süteményszagot éreznek. A konyhaasztalon vászonkendővel letakart sütőrács, a domborulatok és az illat elárulja, hogy frissen sült fahéjas tekercsek lehetnek alatta. – Mi a franc folyik itt? – kérdi Zeke. Malin csendre inti, és mennek tovább, be a házba, a nappaliba, ahol megy a tévé, Astrid Lindgren egyik ismert gyermekregénye fut éppen. Malin ezt az epizódot nem ismeri. Ebben a helyiségben is úgy érzi az ember, hogy megállt az idő. A sarokban egy asztalon számítógép. 200

Egy nyikorgó lépcsőn felmennek az emeletre. A falakat lambéria borítja, Lollo Svensson színes nyomatokkal aggatta tele, mindegyiken traktor szánt egy hatalmas mezőn. A hálószoba, az emelet egyetlen szobája fehér, a fényt ívelt ablakból kapja, a felsikált padlón rongyszőnyeg, minden vakítóan tiszta, mintha a tisztasággal akarna valaki távol tartani valamit, vagy éppenséggel idehozni. – Itt van – szólal meg Zeke újra. – Itt van valahol – nyugtázza Malin is. – Érzem, nincs messze. Valami van a közelben. Valami. És Malin elindul visszafelé a lépcsőn, kinyitja a pincébe vezető ajtót, ahogy haladnak lefelé, egyre erősödik a tüzelőolaj szaga. Egy olajkazán, vakítóan tiszta, zöld, egy ugyanolyan tiszta helyiségben. Az egyik polcon tisztítószerek. Klorin nincs közöttük. Egy ajtó, egy acélajtó résnyire nyitva, mintha egy óvóhelyre vezetne. Malin az ajtóra mutat. Zeke bólint. Malin lábával nesztelenül berúgja az ajtót, azt várja, hogy ott találják majd Lollo Svenssont felakasztva, s körülötte középkori kínzókamrák tartozékai, a fenti szobák és az egész kiszolgált gazdaság paraszti idilljének éles ellentéteként. És akkor Malin meglátja őt. A nő egy széken ül, előtte egy pingpongasztal telis-tele színes fajátékokkal, babákkal és plüssállatkákkal. A nő egy vékony rózsaszín ruhácskában van. Az egyik fali polcon babaház. A fehérre meszelt betonfalnál kartondobozok tömkelege. Lollo Svensson mosolyogva fogadja őket. Mintha kicserélték volna, kemény arcvonásai meglágyultak, határozottan alázatot sugároz ugyanaz a test, amiről Malin még csak egy perccel ezelőtt is azt hitte, egy gyilkos lelke rejtőzik benn. De talán mégis lehetséges lenne? 201

Hogy ez a test egy gyilkos lelkét rejti? – Tudtam, hogy visszajönnek – suttogja Lollo. –Úgyhogy visszavonultam ide, és vártam. Vártam, hogy jöjjenek. „Gyilkos lélek – gondolja Malin. – Egy ilyen lélek mindannyiunkban rejtőzik.”

202

27.

Az erdő mintha rálehelne Linda Karlára. De beteg tüdővel. Mert csak most este van elég hűvös ahhoz, hogy egyáltalán lehessen futni, bár a legtöbb ember még ezt is túl melegnek tartja. A Ryd melletti erdei futópályán rajta kívül egy lélek sincs. Fehér Nike cipője ütemesen zizzen a fenyőfanyesedéken, a lámpák még nem égnek. Lehet, hogy ilyenkor nyáron be sem kapcsolják a világítást, hiszen olyan világosak az éjszakák. Persze csak ha nem felhős az ég. Talán nem kéne egyedül mennie az erdőbe a történtek ismeretében. Amíg a rendőrség el nem fogja a tettest. Ki tudja, mi leselkedik rá? De Linda nem fél. Mélyeket lélegzik. Lélegzése mintha be lenne zárva a testébe, az agyába. Erősen kalapál a szíve, de mégis érzi, hogy ellenőrzés alatt tudja tartani a testét. Mintha képes lenne rá, hogy legfontosabb izmait akaratával irányítsa. Hetente legalább húsz kilométert fut. Télen-nyáron. Minden évben lefutja a stockholmi maratonit, s egyet külföldön. S mikor hóban-hidegben nincs túl nagy kedve a futáshoz, akkor gondolataiban felvillan Tokió, New 203

York, London, Sydney. Szeme előtt a fák felhőkarcolókká változnak, a bokrok emberek tömegévé, és érzi, hogy negyvenhárom éves teste erős, nagyon erős. Egy kevésbé edzett ember számára veszélyes lenne futni ebben a hőségben. De ő ezt is bírja. Sőt úgy érzi, hogy a rydi erdő túl sík, megérné elautózni Olstorpba, az ottani futópálya dimbes-dombos. Nyomást érez a mellkasában. Tovább, Linda, csak tovább! Fák. Faforgács. Lámpaoszlopok. És az a fa ott elöl. Egy méter magasságban furcsán vastag a törzse. Tényleg egy fa az? Vagy egy test? A fa mögött. Valami, ami vár. Rá vár. Malin némán áll Lollo Svensson konyhájában. Vár, hallgatja, mit mesél. Megpróbálja megérteni, mert Lollo szavaiban rejtőzhetnek azok az érzelmek, amik eligazíthatják őket ennél a bűnesetnél. A járőrök visszamentek a kocsikhoz, türelmetlenek, mióta rájöttek, hogy a várt izgalmas kaland helyett csak unalmas feladatok jutnak nekik. Malin és Zeke parancsára átkutatták az istállókat és a melléképületeket, de minden eredmény nélkül, mindössze turkáló disznókat és ketrecbe zárt nyulakat találtak. Meg egy halom kacatot, amit még az előző tulajdonos hagyhatott itt. A kutyák egy elkerített részen aludtak, mintha mámorosak lettek volna a hőségtől, vagy valami mástól. Semmi nyoma erőszaknak, gonoszságnak, mindössze tárgyak, emlékekkel nem rendelkező, elfeledett, agyonhasznált, értéktelen tárgyak, még a jövő régészeinek sem jelentenek semmi érdekeset. – Csak azt szeretném, hogy békén hagyjanak – magyarázza épp Lollo

204

Svensson ezért vettem ezt a tanyát. Hát olyan nehéz ezt megérteni? Egy faszéken ül a konyhaasztalnál. S megint az a kötözködő, nyers, barátságtalan egyéniség. Az a kedves, lágy személy, akit lenn találtak a játékok között a pincében, a lépcsőn felfelé szépen el is tűnt. „Az ember, mint fal – gondolja Malin. – Rózsaszín ruhájára egy szürke köntöst húzott. Vajon mi történhetett vele? És velem? Mitől lettem én ilyen?” Malin szinte kívülről látja magát itt a konyhában. Ahogy a sötétben kotorászik. Valaki más életének legbensőbb titkaiban. A fájdalmában. Tudja, hogy alkalmas erre, s hogy szereti is ezt csinálni. „Pfuj, Fors, nem szép tőled. Hogy lettél ilyen?” – Semmi közöm a lányokkal történt erőszakhoz. Most aztán kifaggatják az egész átkozott női futballcsapatot is? Hiszen mindenki azt képzeli, ott rengeteg a leszbi. Beszéljenek azokkal is! – És az a sok játék a pincében? Azt mivel magyarázza? – Zekének sikerül eltitkolnia kíváncsiságát, hiszen az már túlmutat a mostani nyomozáson, hogy meg akarja érteni a látottak hátterét. – Semmivel sem magyarázom. A gyerekkori játékaim. Néha előveszem őket. Mi ebben a fura? Linda Karla mozdulatlanul áll a faforgácson. Valami van itt, egészen közel hozzá. De mi? Az erdő mozdulatlan, valami mégis mozog benne. Egy kúszó állat? Egy ember? Egy dög szaga árad, vagy a tisztaságé? Fejében villámgyorsan cikáznak a gondolatok, vadul ver a szíve, gyomra egyetlen idegcsomóvá válik a félelemtől. Nem. Nem fél. Az erdő nagy, és ettől érzi magát olyan kicsinek és magányosnak, pedig csak néhány száz méternyire vannak ide az első sárga faházak vagy Valla

205

házai az út túloldalán. A távoli fánál semmi mozgás. De valami mégis van ott. Biztos benne. És megint eszébe jutnak a lányok, az, amelyiket meggyilkolták, meg a másik, akit megerőszakoltak, és zavarodottan mászkált a Füvészkertben. S ekkor döbben rá, milyen butaság volt egyedül nekiindulni futni, mikor a megtestesült gonoszság szabadult el Linköpingben. Hogy lehetett ilyen bolond? Mozgás. Talán egy másik futó? Felém jön? Linda fehér trikóján éktelen izzadságfoltok. Mellbimbói kőkeménnyé dermedtek divatos sportmelltartójában. Annyira fél, hogy moccanni sem tud. Zeke egyik lábáról a másikra áll az udvar egyik sarkában. Dildót nem találtak. Semmiféle más szexjátékszert sem. A levegő még mindig kibírhatatlanul forró. Lollo Svensson a lakóépületben, őket nézi a konyhaablakon keresztül, nyilván szeretne mielőbb megszabadulni tőlük. A szürkületi fényben az istállóépületek rozogábbnak tűnnek, mintha bármely pillanatban összerogyhatnának a szomorkás esti égbolt súlya alatt. A kutyák ugatni kezdenek a hátsó udvarban. A járőrkocsi eltűnik az erdei úton, nemsokára már csak halk motorzúgás hallatszik a sűrű erdőből, meg a tavalyi sarjak és száradó zuzmók sustorgása. – Ez egy őrült – summázza Zeke. – Mit gondolsz, ő a Lovelygirl? – Majd meglátjuk, mit találnak a technikusok a számítógépén. – De szerinted őrült? – Mert előszedi a régi játékait? Nem tudom. De valahogy más, mint az

206

átlag, az biztos – válaszolja Malin. – Ki tudja, milyen szörnyűségen ment át? És mit meg nem tesznek az emberek, hogy túléljék a rémségeket. – Ki tudjuk deríteni? – Ki kell? – Akarjuk egyáltalán? – Nem hiszem, hogy köze lenne az ügyhöz – zárja le Malin. – Én sem – feleli Zeke. – De ne feledjük, nincs alibije. A szíve. Hol van? Itt, s benne minden félelme. Mindjárt kettéreped. Linda Karla rohan, méterről méterre győzi le a távolságot, mintha az erdő körbeforogna körülötte. Kergeti valaki? Mintha valami gigantikus lény kígyózna mögötte, mintha a fák kitépték volna gyökerüket, és azzal akarnák földre teríteni, átdöfni ezer és ezer megkeményedett águkkal, és el akarnák rejteni egy vastag földréteg alatt, lassan megemészteni. De ő sebesen tud futni. Most még gyorsabban. Karmok hangja. Vagy mégsem? Rohan. Végre szétnyílik a növényzet. Elért a parkolóhoz. Kocsija magányosan álldogál. Senki sem követi. Beugrik a Seat döglesztő melegébe. Egy őz lehetett? „Valami figyelt engem. Biztos vagyok benne – gondolja Linda Karla.” Beindítja a motort, és padlógázzal elhajt.

207

De mi? A karmok hangja elhal. Marad az erdő sötétje, mely eddig a sarkát taposta.

208

28.

A Fő tér csak úgy vibrál a sok mesterséges fénytől. Kivilágított éttermek, reklámok. Mörners Inn, Stora Hotellet, Burger King, mindegyik előtt kerti asztalok a járdán, az egyik előtt még magas baldachin is, amely érthetetlen morajjá erősíti a vendégek szavait, várakozását és örömét. Tíz óra múlt. S bár vasárnap van, még mindig rengetegen vannak az utcán. A levegő továbbra is forró, de most már kimerészkednek az emberek, nagyon vágynak már rá, hogy kezükbe fogjanak egy párás, alaposan teletöltött poharat. Az Á utca irányából morajlás hallatszik, az egész utca tele van kocsmákkal, és télen, tavasszal és ősszel mindig kitör ott valami verekedés. A Correspondenten kocsmai verekedésekről szóló cikkei hosszú métereket tennének ki, de az embereknek ugyanakkor szükségük van rá, hogy néha elengedjék magukat, és a rendőrségnek a balhés helyek koncentráltsága kapóra jön. Nagy valószínűséggel lehet tudni, hol fog történni valami. Ilyesmiken gondolkozik Malin, amint elnéz a kinti asztalok irányába. Bizonyára senkit sem ismer közülük. És ha mégis, akkor nem akar találkozni vele. Csak nemrég szállt ki Zeke mellől, aki hazahozta. A hideg zuhany alatt Tovéra gondolt, vágyakozott Janne után, meg Daniel Högfeldt után, ide is 209

akarta hívni, hogy elhessegesse a nap kemény gondolatait. Hogy feloldja a zaklatottságát. De Daniel nem vette fel a telefont. Így tehát Malin belefeküdt Tove ágyába, mintha ezzel vigyázni tudna lányára a földgolyó túloldalán, a paradicsomban, az őrült robbantgatók közelében. És az ágy Tove-illatú volt. És Malin sírni kezdett. A legegyszerűbb és legkézzelfoghatóbb módon elszomorodott mindattól, hogy mi lett Janne és az ő kapcsolatából, a saját magával való kapcsolatából, sírt a kimondhatatlan miatt, amit Viveka Crafoord pszichoanalitikus megérzett, pedig épp csak vetett rá egy pillantást. Aztán Malin azt tette, amit mindig. Elfojtotta a könnyeit, a szomorúságát, a fájdalmát, felállt, és elment otthonról. Van olyan magány, ami mindennél rosszabb. Az a sok vendég a szabadtéri asztaloknál. Pohárcsörgés. Suhanó pincérek. Mégiscsak van élet a nyári Linköpingben, még ha a forróság és a gonoszság mindent meg is tesz azért, hogy elfojtsa az életörömet. Leüljön oda? A többiek közé? Megáll, hagyja, hogy az este hangulata eláradjon a testében. Gonoszság. Hol kezdődik? Szeme előtt a tér vulkanikus tájjá változik, az utcakövek közül forró, izzó magma tör fel, fekete, mindent elpusztító hasadékok keletkeznek. A gonoszság, egy rejtett emberi ellenáramlat, mely a történelem során időnként kitör egy adott helyen, egy adott emberben, több emberben. És te vagy a gonoszság, vagy olyan közel kerülsz hozzá, hogy érzed a leheletét, és érzed, hogy a tüdődből kiáradó levegő megcsapja arcodat. Rosszakarat, félelem, mint amikor egyszer Janne, miután túl sok whiskyt ivott, azt mondta neki, hogy a háború az emberi természet lényege, hogy tulajdonképp mindenki háborúra vágyik, hogy isten maga a háború, s hogy az erőszak csak a kezdet, hogy az egész átkozott világ egyetlen túlkapás, egy fájdalom, mely csak akkor szűnik meg, ha elpusztult az egész emberiség. 210

„Mi akarjuk a háborút – mondta Janne. – Gonoszság nem létezik. Ez csak egy kitalált fogalom, egy átkozott próbálkozás, hogy nevet adjunk annak az erőszaknak, ami előbb-utóbb bekövetkezik. És ti, Malin, ti zsaruk, csak ócska nyomozókutyák vagytok, szaglásztok, oda-piszkítotok minden sarokra, és megpróbáljátok távol tartani magatokat a legnyilvánvalóbb valóságtól.” A kiáramló magma szétfolyik a sört iszogató emberek lába közt, akik itt üldögélnek ebben a kisvárosban, a világnak ebben a parányi csücskében. „S én itt állok, mindennek a kellős közepén. Szeretném átölelni az erőszakot, és szeretni úgy, mint ahogy azt szeretem, ami engem is szeret. A gonoszság szagtalan és hangtalan, nincs megfogható alakja, ugyanakkor maga a világ összes illata, hangja, és az összes élmény, amit valaki a bőrével érezhet. Egy elásott lány. Egy fiú, akit halálra rugdosnak egy buli után. Egy harmincéves turista, akit darabokra szaggat a buszon történt robbantás. A paradicsom strandjának homokjába ásott bomba. Nem akarok, nem akarok hinni neked, Janne. De te láttad a háborút. Egy sör a téren? Nem. Ez nem az én világom. Ma este nem. Én vagyok Batman – gondolja Malin. – Egy sérült lélek, aki őrködik valami felett.” Folytatja útját a Hamn utcán a Hamlet irányába. Orrát megcsapja az erdőtűz füstjének enyhe szaga. A bár még nyitva van, beül, otthonosan érzi magát az évtizedes, sötét lambériák védelmében. Rajta kívül csak néhány zugivó ül egy sarokasztalnál. Itt olcsó a sör. – Jó estét, felügyelőnő? – kiáltanak oda neki. 211

Válaszként biccent egyet, s már érkezik is a söre. – És egy dupla tequilát – fordul a bárpultoshoz. – Máris, Malin – hangzik a válasz, és elmosolyodik. –Ez is egy olyan este? – Azt el sem tudod képzelni – válaszolja. – Nem, biztos nem. Daniel Högfeldt kikapcsolta a telefonját. Épp elkészült a gyilkosságról holnap megjelenő cikkével. Majd átment a szerkesztőség egyik konferenciatermébe, és megpróbál pihenni egy kicsit a kényelmetlen széken. Egyedül akar lenni. A teste csendet követel. Malinra gondol. Hol lehet most? Két nyugtalan lélek, akik kerülgetik egymást itt a városban, néha összetalálkoznak, és egy újra és újra ismétlődő játékot játszanak. Egy időben Daniel azt hitte, ez a játék egyfajta szerelem. De most már nem hiszi. Már tudja, vagy azt hiszi, hogy pontosan tudja, mit akar Malintól. És mit akar a nő tőle. Kiengedni a felgyülemlett szexuális vágyat, energiát, ezért illenek annyira össze az ágyban: ugyanazt akarják, és mindketten tudják, minél komolyabb a játék, annál jobb. De néha mégis. Amikor Malin elaludt, és ő csak feküdt ott mellette, és nézte, nézte, akkor elbizonytalanodott. Ő lenne az, akire vár? Csakis az övé? Nem, nem szabad ilyen csalódásnak kitennie magát. Hiszen alig tud róla valamit. S Malin továbbra is kinn tartja volt férje, Janne fényképeit a lakásban. Mintha ez egyfajta nyugalmat jelentene neki. No meg a lánya. „Hol lehetsz most, Fors?” Daniel feláll. Nyugtalanul járkálni kezd a szobában, mintha fel akarná gyorsítani az idő múlását. Malin álmában tüzet lát. 212

Ez gyakran előfordul, ha előtte iszik. Hideg tűzlángok nyaldossák a lábszárát, le akarják húzni magukkal a sötétségbe, és azt suttogják: „Elpusztítunk, Malin, elpusztítunk, még ha hallgatsz is ránk.” „Mit akartok? Mit akartok mondani?” „Semmit, Malin, semmit. Csak el akarunk pusztítani.” Álmában kígyók jelennek meg, és karmos állatok, és mikor felébred, pontosan emlékszik mindenre. A folyamatosan áramló képekre, amikben képtelenség valami rendszert találni. Az álomban egy fiú is szerepelt. Malin nem tudja, ki lehet, de elhessegeti a képet, mintha még álmában is tudna parancsolni a tudatának. Ez a legsötétebb álma, mint ahogy Jannénak a ruandai gyerekekről szóló visszatérő álma, akiknek levágták a kezét, s etetni kellett őket a ruandai menekülttábor kórházában. A szemük. Hat-, hét-, nyolcéves gyermekszemek, s már tudják, mi vár rájuk az életben, s tudják, mitől fosztották meg őket. És a lángok sziszegése: „Azt hiszed, el tudsz pusztítani minket? A rátartiságot, a nagyképűséget, az önzést, a dúskálást, Malin, azt hiszed?” És ezzel felébred, odakiáltja a lángoknak: CSEND LEGYEN! De még mindig részeg, és érzi, ahogy táncot jár benne a sör és a tequila, felrémlik előtte, hogyan tántorgott át a téren a Sankt Lars-templom felé, s hogyan próbálta kisilabizálni az oldalkapu feletti feliratot, és bár a betűk összefolytak a szeme előtt, mégis tudta, mi áll ott: Boldogok a tisztaszívűek, mert meglátják az Istent. És azután? Egész éjjel ébren volt. Tovéra gondolt, Tove után vágyakozott, éber álmában vágyott Janne jól ismert teste után, az eredendő szerelem után, és mikor Daniel Högfeldthez értek a gondolatai, megindultak a testnedvei. Nemi vágy. Az az egészen különös vágy, ami csak akkor támad, ha sokat iszik az 213

ember. És simogatni kezdte magát, és miután ledobta magáról a vékonyka takarót is, nem volt már megállj. Alhat már végre? De az álom messze elkerülte. Mintha az orgazmus tovább élne benne, a szíve erősen kalapált, magára húzta a felső lepedőt, az arcára, a fejére, s ahogy lassan pirkadt, halottnak tettette magát, ő volt Theresa Eckeved. Megpróbálta átérezni kétségbeesését, félelmét, megpróbálta megérezni, mi történhetett, mi okozhatta ezúttal a vulkánkitörést. A teste élőnek tűnt. Az erekben futó vér volt a magma. Még több alkohol után epedezett. Aztán eszébe jutott Maria Murvall. Törékeny alakja a vadstenai kórházban. Meg az a gonoszság, ami oda juttatta. Ugyanaz a gonoszság lenne? Zsong az agya. Az eset szálai összekuszálódnak. Egy kék dildó? Egy leszbikus nő? Lollo Svensson. Egy szexuális bűnöző? Egy sérült férfi? A női futballcsapat? Előítéletek, előítéletek és előítéletek. Peter Sköld. Nathalle Falck. És az, aki betelefonált, aki meglátta Josefin Davidssont. Csend. Sejtések, előítéletek. De mi másból indulhatnának ki? És mi van Behzad Karamival és Ali Shakbarival Bergában? A pokolba a családtagok alibijével. Valamelyik legény, vagy akár több is átlépte a határt, és rájöttek, hogy tetszik nekik. Vagy a fagyisbódé tulajdonosa? Ezer és ezer lehetőség. Délibábos sejtések, amiket egy fekete, jól látható drágakővé kell összeilleszteni. Ezt követeli a város. Az újságok. 214

Az áldozatok és a hozzátartozóik. És maga Malin is. De csak egyetlen igazság létezik? És ezzel a gondolattal végre mély álomba zuhant, és egy óra múlva új napra ébredt, a szerencsétlenül járt linköpingi lányokról folytatott nyomozás újabb napjának reggelére.

215

29.

Az előző esti alkohol utolsó nyomai is eltűnnek, amikor Malin teste végighasítja a Tinnerbäck uszoda medencéjének vizét. Hidegebbnek. A víznek hidegebbnek kéne lennie. De bizonyára túl drága lenne még tovább hűteni az idei rekkenő hőségben. Négy hossz elegendő, érzi, hogy teste lázadozik a megerőltetés ellen, pihenni szeretne, de ugyanakkor élvezi is ezt a hűs közeget. Még mindig jobb, mint a kapitányság tűzforró edzőterme. Teste felébred. Megőrülne, ha nem lehetne fürdeni egy ilyen nyáron, mint az idei. Egy úszómester hosszú nyelű hálóval néhány korán lehullott levelet halászik ki a vízből. Malin akkor látja ezt, mikor kifakult rózsaszín fürdőlepedőjével szárítgatja magát. Elindulás előtt még gyorsan átfutotta a Correspondentent. Theresa Eckeved meggyilkolásáról hat egész oldal szólt. Karim Akbar közleménye, képek a gyilkosság helyszínéről, a szülők házáról, de nem volt nyomozói nyilatkozat. Néhány fénykép Theresáról, a gyilkosság helyszínén megtalált testről, útlevélképe, családi fotók. Daniel Högfeldtnek az a rókaképű Harry Lavén segíthetett a sajtóosztályról. 216

A címlapon nagybetűkkel: Halálos nyár. Alatta: Elszabadult a gonosz Linköpingben. Malin biztos volt benne, hogy Daniel maga írta a címeket is. Úgy dolgozhatott tegnap, mint egy megszállott, a telefonhívását sem fogadta, pedig meg kellett értenie, hogy Malin nem a bűnügyről akart beszélni vele, hanem valami mást akar. A farkát. Milyen durvának hangzik ez a szó, csak ha rágondolunk is. Malin összeszedi a holmiját, és elindul az öltözők felé. Orrát megcsapja a klór tiszta, jól érezhető, szinte ijesztően uralkodó illata, ami valahogy mégis a tisztaságot jelenti. „Igazad van, Daniel – gondolja. – Elérkezett hozzánk: A halálos nyár.” Úgy tűnik, az ország minden magára valamit is adó szerkesztősége küldött egy riportert a városba, fürtökben csoportosulnak a rendőrkapitányság bejárata előtt. Újságírók kezükben jegyzettömbbel és diktafonnal, fényképészek számtalan kamerával, az SVT és TV4 autói. A halálos nyár egy valódi nyári álom nekik az amúgy uborkaszezonnak számító időszakban. Malin keresztültöri magát az izzadságszagú riporterek tömegén. Ő maga is újra izzadt az idevezető kerékpárút után. Megpróbálja elkerülni Daniel Högfeldtet, aki követi a tekintetével, és feléje kiált: „Malin, van valami friss híred a számomra? Van valami, ami nyomra vezethet benneteket?” De Malin figyelemre sem méltatja, a többieket sem, pedig szinte mindenkit ismer a korábbi nyomozások kapcsán. A bejáratnál Karim Akbar fogadja, a nap tiszteletére kifogástalanul vasalt drapp vászonöltönyben és világoskék ingben, ami igen jól illik a västerviki nyaralástól még egy árnyalattal sötétebb bőrszínéhez. Malin nem csodálkozik rajta, hogy itt látja, de nem is örül neki. Tudta jól, hogy nem bírja majd ki, hogy nyaralgasson, amikor ilyen pompás 217

lehetőség nyílik a nyilvánosság előtti szereplésre. – Malin – kezdi mindjárt. – De jó, hogy jössz. Úgy éreztem, be kell jönnöm, hogy kézbe vegyem a sajtókonferenciát, és kövessem a nyomozás menetét. – Isten hozott idehaza – fogadja Malin. – De minden a legnagyobb rendben folyik. Tudod jól, hogy Sven a rendőrség egyik legtapasztaltabb nyomozásvezetője. Nem akartál egy könyvet írni a nyáron? – Felejtsd el, Fors. Kilenckor sajtókonferencia. Addig várakozzanak csak kinn. – És tudod, mit fogsz nekik mondani, Karim? – Még csak negyed kilenc. Akkor most rögtön tartunk egy értekezletet. Martinsson és Sjöman már ott ülnek. És te miért…? De Karim nem folytatja. Mélyen Malin szemébe néz, belelát fáradtságába, és mégsem mondja ki azt, amit akart. Inkább így folytatja: – Hogy érzi magát Tove Balin? Malin elmosolyodik. – Jól. Legalábbis amikor legutóbb beszéltem vele. Köszönöm az érdeklődésedet. De örülni fogok, ha újra itthon lesz. – Azt elhiszem – válaszol kurtán Karim. És Malin biztos benne, hogy akart még mondani valamit a szigeten élő iszlamistákról, tudja, mennyire gyűlöli őket, mert megkeserítik mindazok életét, akik a legcsekélyebb módon is arabnak látszódnak. Pontosan fél kilenc. A tárgyaló légkondicionáló berendezése elképesztően dübörög. Négyen fészkelődnek a székükön, a játszótérre nyíló ablakokon a redőnyök leeresztve, hogy annyival is hűvösebb legyen. Négy rendőr. Hétfő reggel, egy olyan hétvége után, amit hárman közülük végigdolgoztak. A fáradtság lopakodva lepi meg őket, az adrenalin ellenére, amit minden kiemelkedő nyomozás során valamennyien megéreznek. Egy rendőrfőnök, egy nyomozásvezető, két nyomozó. Túlságosan is 218

kevés egy ilyen súlyú ügyhöz, és ezt mind a négyen pontosan tudják. És azt is, hogy kénytelenek lesznek embereket visszahívni a szabadságukról, vagy kollégákat kérni a környező kapitányságoktól. És van még egy megoldási lehetőség: bevonni az Országos Nyomozó Főügyészséget. Sven Sjöman szólal meg legelőször: – Túl kevesen vagyunk ehhez az esethez. Ezzel mindannyian tisztában vagyunk. Azt javaslom, vonjuk be az Országos Nyomozó Főügyészséget, akkor nem kell visszahívni a szabadságukról a saját kollégáinkat vagy a környező kapitányságok embereit. – Szóba sem jöhet – vágja rá Karim, és Malin pontosan tudta, hogy ezt fogja mondani. – Már beszéltem Motala, Mjölby és Norrköping kapitányságával. Át tudják küldeni Sundstent Motalából és Ekenberget Mjölbyből. Norrköpingben szinte senki sincs benn, úgyhogy esély sincs rá, hogy átadjanak valakit. Sundsten és Ekenberg még ma, de legkésőbb holnap csatlakoznak hozzánk. Börje Afrikában van, Johan meg a családjával Smáland tartományban, ha jól tudom. – Ekenberg? – kiált fel Zeke. – Tényleg azt akarjuk, hogy az az őrült jöjjön ide? Malin pontosan tudja, mire gondol Zeke. Waldemar Ekenberg közismerten kíméletlen a munkája során, és arról is ismert, hogy mindig megússza az ellene folytatott vizsgálatokat. De természetesen sokan akadnak a rendőrség köreiben, akik felnéznek rá, vagy drukkolnak neki. Az biztos, hogy Waldemar Ekenberg mindent elintéz. – Örülnünk kell annak, aki van – védekezik Sven. –Személyesen fogom követni Ekenberg munkáját. – És Sundsten? Róla mit tudunk? – Valami új reménység. Egy évet dolgozott Kalmarban a bűnügyi osztályon, majd Motalába költözött. Jó eszűnek tartják. – Az jó – szólal meg Zeke. – Minden segítségre szükségünk lesz. – Igazad van – mondja Malin. 219

– Minél többet gondolok a két esetre – folytatja Zeke annál kuszább a dolog. Minden olyan, mint valami látomás. Mintha egy tüzet néznénk. Épp amikor észreveszel egy lángot, és merőn nézed, már el is tűnik. Sven mély lélegzetet vesz, de ettől hirtelen köhögnie kell, már eddig is vörös arca még sötétebb lesz. Malin megint aggódni kezd, hogy a hőség valami ördögit művel Sjöman már amúgy is túlerőltetett szívével. – Nos tehát – veszi át a szót Karim. – Mit tudtunk meg eddig? Össze tudnátok foglalni? – Malin! Sven épp csak össze tudta szedni magát a köhögési rohamából. – Két bűnténnyel állunk szemben – kezdi Malin. –Tulajdonképpen meg vagyunk győződve róla, hogy egy és ugyanazon elkövetőről van szó. Csütörtök reggel a Füvészkertben találták meg Josefin Davidssont, zavarodottan járkált. Megerőszakolták, minden bizonnyal egy kék színű dildóval. Számos seb volt rajta, feltehetően késvágások. Klorinnal tisztára súrolták a testét, sebeit gondosan kimosták. Jelenleg az egyetemi kórházban fekszik, semmire sem emlékszik, sem az előzményekre, sem magára az eseményre. A bűntény szexuális vonatkozása miatt leellenőriztünk egy nemrég szabadult szexuális bűnözőt, de tökéletes alibije volt. A környékbeli lakók kikérdezése semmi eredményt nem hozott. Senki nem látott és nem hallott semmit. Más tanúk sem jelentkeztek. A dildó feltételezett használatából arra a következtetésre jutottunk, hogy nem lehet kizárni, női elkövetővel van dolgunk. Körülnéztünk a város leszbikus köreiben, ahol a dildó használata általános lehet. Ez a nyomozati szál elvezetett minket Louise „Lollo” Svenssonhoz, aki nem engedett be minket a lakásába, ezért házkutatási parancsot kértünk, amit tegnap végre is hajtottunk. Eredmény: nulla. Sebtében még megemlítette, hogy akkor akár leellenőrizhetnénk, idézet, „az egész rohadt női futballcsapatot is”. Idézet vége. A technikusok már dolgoznak a számítógépén, hogy találnak-e ott valamit, amin elindulhatunk, például hogy azonos lehet-e a Theresa Eckeved Facebookoldalán talált Lovelygirllel. 220

Malin elhallgat. Tétovázik. Végül nem szól arról a nyomozati vonalról, ami elvezette őket a szerencsétlen Paul Anderlövhöz. Ezt hagyjuk. Hagyjuk szegényt békén. Inkább folytatja: – Hogy miként jutottunk el oda, amit már tudunk, az szerepel a jelentésekben. De természetesen védem informátoraim kilétét. És közelebbről megvizsgáltuk Ali Shakbarit és Behzad Karamit. De nekik is van alibijük, igaz, csak családi. – Ezt már tudom – sziszegi fogai közt Karim, nyilvánvalóan újra bosszankodik rajta, amiért megvádolták a rendőrséget, hogy előítélettel viseltetnek a nyomozás során. – Mindössze tájékoztatni akarlak az aktuális helyzetről, Karim – fűzi hozzá Malin a legnagyobb nyugalommal. – Hagyjuk, hadd folytassa – szólal meg Zeke. – És tegnap meggyilkolva találták Theresa Eckevedet Stavsätterben a tónál. Közönséges, átlátszó szemeteszsákban ásták be a földbe, de valamelyik fürdőző kutyája mégis szagot fogott. Egy elsődleges gyorsvizsgálattal Karin Johannison a bűnügyi technikai laborból megállapította, hogy Theresa Eckevedet is megerőszakolták, minden valószínűség szerint egy kék dildóval. Ezért tehát bizonyítottnak vesszük, hogy a két eset összefügg. Theresa Eckevedet minden valószínűség szerint a fürdőhelyen ölték meg. Őt is tisztára súrolták, Karin elemzése szerint Klorinnal, akárcsak Josefin Davidssont. Sebei példásan tiszták voltak, körben nagyon éles eszközzel, talán egy orvosi szikével elegyengették őket. – Tehát egy őrült szabadult a városra? Malint meglepi Karin egyenes szóhasználata. Nem szokott ilyen nyíltan és határozottan fogalmazni. – Hát, úgy tűnik – válaszolja Zeke. – Egy ember – igazítja ki Malin. – Ne használd az őrült szót, egy megzavarodott ember, egy beteg. 221

És a lányok sebeire gondol, hogy mennyire hasonlítanak, és mégis milyen különbözőek. Mintha kísérletezne valaki az erőszak formáival. – Egy orvosi szike – ismétli meg Karim. – Kinek lehet szikéje? – Talán egy szike – helyesbít Malin. – Talán. Minden gyógyszertárban kapható. – Védelem alá kell helyezni Josefin Davidssont? –kérdi aztán Karim. – Ha a gyilkos el akarta volna tenni láb alól, minden valószínűség szerint megtette volna – szólal meg Sven. – A lány nemigen volt képes a menekülésre, nem valószínű, hogy megszökött. – Majd beszélünk a szülőkkel, mit szeretnének – mondja Karim, és így folytatja: – Nagyon jó munkát végeztetek. – Igen, valóban – dicséri őket Sven is. – Mégse jutottunk semmire. Zeke türelmetlenül dobol ujjaival az asztalon. – Zeke, tegnap megtalálták a lányt – fordul hozzá Sven. – Theresát, őt igen. De több időnk volt Josefin Davidssonra. És még azt sem tudjuk, ki telefonált be a kapitányságra. És ezzel csend telepszik a szobára. Mindannyian tudják, hogy minden nyomozás során az első percek, órák, napok a legfontosabbak, az ügy csak egyre nyúlósabbá válik az idő teltével, és a leggyakorlottabb és legtehetségesebb nyomozó kezéből is kicsúszhat. Ha az igazság rejtve marad, kicsit ugyan, de észrevehetően megváltoztatja az ügyben érintettek életét. – Úton van az erősítés – szólal meg végre Sven. – Most felgyorsulhatunk egy kicsit. Azt javaslom, Sundsten és Ekenberg ellenőrizzék le az összes szexuális bűnöző alibijét. – Majd így folytatja: – Már van egy kész jegyzékem. Aztán elküldjük őket, kérdezgessék a szomszédokat a szülők háza körül Stureforsban. Talán felbukkan valami. Malin, Zeke, ti mit csináltok? – A büfé tulajdonosával akarunk beszélni, tegnap nem sikerült 222

megtalálnunk. Jobban mondva eltűnt a helyszínről, mielőtt beszélhettünk volna vele. – Remek. Beszéljetek vele, és majd meglátjuk, mire jutunk. És a fürdőzők meghallgatása? – kérdi Karim reménykedve, szinte könyörögve. – Nix. Niente – hangzik Zeke válasza. – És máshonnan sem bukkantak fel tanúk. Még egy aprócska tipp sem érkezett. Mintha az egész város kómában lenne. – Ott szokott fürdeni a lány? – kérdi Sven. – Saját medencéjük van – válaszol Malin –, de az édesanyja azt mondta, néha mégis lement biciklivel a tóra. – Talán most is csak letekert egy esti mártózásra. Malin bólint. – És szerintetek hogy tálaljam ezt az újságíróknak? – kérdi Karim. „Minket kérdez az újságírókkal kapcsolatban – állapítja meg Malin. – Hát egyszer elérkezik az első alkalom.” – A nyomozás érdekében semmit sem mondunk – javasolja Zeke. – Valamit mondanunk kell – így Sven. – Hát akkor mondd azt, hogy abból az elméletből indulunk ki, hogy a meggyilkolt és a megtámadott lány esete összefügg. De arról ne beszélj, miképp függ össze a két ügy, és miért gondoljuk ezt. Malin hallja magát, hogy milyen magabiztosnak tűnik a véleménye, pedig tulajdonképp nem is az. – Akkor így lesz – mondja Karim. – A futballcsapat – szólal meg újra Sven. – A női futballcsapat. Hívjátok fel az edzőt. Louise Svensson megemlítette a csapatot. Ez mégiscsak jelenthet valamit. És az utalások a lányok homoszexualitására. Ezt a nyomot követnünk kell. Malin grimaszolni kezd. – Ezt csak úgy odavágta. Ironikusan. Az informátorom semmi ilyesmit nem mondott. – Akkor is – mondja Sven. – Hívjátok csak fel az edzőt. 223

– És hogy hívják azt a férfit? – kérdi Zeke. – Nem férfi, nő – válaszol Sven. Talán Pia Rasmefog, vagy valami ilyesmi. A neve szerint dán. Karim gondolataiba merül. Persze nem azon töri fejét, hogy fel kéne-e hívni Pia Rasmefogot, valami máson. – Ideges vagy a hiénák miatt? – kérdi Zeke mosolyogva. – Tudod jól, hogy ez az én igazi világom. Karim válasza szinte idegesítően magabiztos.

224

30.

– Valóban bölcs dolog felhívni Pia Rasmefogot? Nem csak előítélet ez is? Malin az íróasztalánál ül a közös irodatérben. – Úgy érted, az az előítélet, hogy belekeverjük a női futballcsapatot, csak mert leszbikus vonatkozásokat mutat a támadás? Kérdi Zeke a saját helyéről, néhány méterrel távolabbról, a parkoló melletti ablaktól. A kocsik karosszériája izzik a fényben. – Nem hiszem, Malin. Még ha Lollo Svensson csak úgy bosszúból köpte is ki ezeket a szavakat a házkutatás során, akkor is ellenőrizni kell, kérdezősködni kell. És Viktoria Solhage is focizott régebben, a csapat többször is felbukkant nyomozás közben. – De Lollo Svensson akkor is csak mellesleg említette. – Mindenki tudja, hogy a leszbikusok fociznak. – Hé, Zeke, tudod, hogy mit mondasz? Te nem vagy normális. – Miért, nincs igazam? – Hívd fel, Zeke. 14 01 60. Zeke három-négy kicsöngést is hall, mielőtt valaki felveszi a másik oldalon. Arca megkeményedett. Malin kíváncsian várja, hogyan fogja feltenni a 225

kérdést Pia Rasmefognak. Korábban több interjút is olvasott a dán csapatkapitánnyal a Correspondentenben, tudta jól, hogy igazi kemény ember, aki nem hagyja, hogy uralkodjanak rajta, ez teljesen egyértelmű abból, amit olvasni lehetett róla. – Jó napot kívánok – kezdi Zeke, és Malin észreveszi, hogy a férfi megszokott rekedtsége sokkal jobban kivehető, de ugyanakkor hangja lágyabb és kissé ideges, mintha nem tudná pontosan, hogyan is közelítsen Rasmefoghoz. – Itt Zacharias Martinsson bűnügyi nyomozó a linköpingi rendőrkapitányságról. Lenne néhány rövid kérdésem. Feltehetem most? Stílusa a megszokottnál lágyabb. – Remek. Köszönöm. Hát tudja, a női futballcsapat felmerült a Theresa Eckeved gyilkosságával kapcsolatos nyomozás során… Hogy hogyan merült fel?… Sajnos, ezt nem áll módomban közölni… nem, nem egyes játékosok neve, hanem a csapat úgy általában… igen, talán… de… igen, igen, ez előítélet, de kérem, nyugodjon meg… nagyon súlyos bűnügyben nyomozunk. – És ekkor hirtelen mintha Zeke képes lenne rá, hogy átvegye a beszélgetés irányítását, mintha Pia Rasmefog végre megértené, hogy fel kell tenniük ezeket a kérdéseket, ha már a női futballcsapat neve többször felmerült, még ha csak a nyomozás perifériáján is. – Van olyan játékos, akiről úgy tartja, hogy képes lenne erőszakot alkalmazni? Nincs? Valaki, aki az utóbbi napokban szokatlanul viselkedett? Ilyen sincs? És akad köztük olyan, aki bármi módon érdekes lehet számunkra? Zeke leteszi a telefont, nyilvánvalóan véget ért a beszélgetés. – Rohadt dühös volt. Az utolsó kérdésre nem is válaszolt. Karim Akbar magába szívja a vakuk felvillanó fényét, a fényképezőgépek csillogó lencséi mintha azt kiáltanák: Látunk! Te valami egészen különleges vagy!

226

Előtte a padokon csüggedt vagy dühös újságírók, könnyű nyári öltözékben, az újságírókra annyira jellemző hanyag, bohém viseletben, amit Karim annyira utál. Nem sokat mondott nekik, és különösen Daniel Högfeldt támadja a hallgatása miatt, meg az a vitriolos újságírónő az Aftonbladettől. – Nem szolgálhat további információkkal? –Daniel Högfeldt szinte ordít. – A nyomozás érdekében? Nem gondolja, hogy a város lakóinak joguk van minél többet tudni, mikor egy gyilkos szabadult rájuk? Fokozódik a nyugtalanság, ez egyértelműen észrevehető. Milyen jogon tart vissza információkat? – Semmiféle közérdekű információt nem tartunk vissza. – Összefügg a két eset? – kérdi az Aftonbladet újságírónője. – Nem áll módomban válaszolni. – De ezen elmélet alapján dolgoznak? – Ez az egyik lehetséges feltételezésünk. – És milyen elgondolás alapján nyomoznak? – Sajnos nem válaszolhatok erre a kérdésre. – A bűntény kapcsán gyanúsítják valamivel Louise Svenssont? – Nem, a nyomozás jelenlegi állásában nem. – Akkor tehát felesleges volt a házkutatás? Karim lehunyja a szemét. Vár néhány másodpercet, s közben megszólal egy másik hang. – De valami miatt mégis elrendelték! Amikor újra kinyitja a szemét, egy újságíró a tömegben épp ezt mondja: – Ismereteink szerint Louise Svensson leszbikus. Szexuális vonatkozású összefüggésre gyanakszanak? – Nincs kommentár. Mennyivel nehezebb ez a mai nap, mennyivel izgatottabb mindenki. Karim hirtelen úgy szeretne máshol lenni, nem itt állni, az újságírók kereszttüzében, hanem Västervikben lóbálni a lábát a mólón. Valamit mégis 227

kéne adni nekik, hogy lenyugodjanak. És ezzel kimondja azt a néhány szót, és abban a szent pillanatban tudja, hogy nagy hibát követett el. – A nyomozás kapcsán felmerült, hogy meg kéne vizsgálnunk az LFC női futballcsapatát. – Ezt hogy érti? – Leszbikus összefüggésre gyanakszanak? – Erre sajnos nem… – Már a rendőrség köreiben is elharapózott az előítélet, hogy pont a női csapatot kell megvizsgálni? – Egy adott játékosról van szó? – Mit gondol, hogyan befolyásolja majd ez a közvéleményt? Mit fognak gondolni ezek után az emberek a női futballról? Csak úgy záporoznak a kérdések. „A fenébe is” – gondolja Karim. Aztán újra lehunyja szemét, a családjára gondol. Nyolcéves fiára, aki néhány hete megtanult úszni. A fürdőhely melletti büfé zárva. A nagy tölgyfa körül, ahol tegnap elásva találták meg Theresa Eckeved holttestét, még mindig ott a kordon. Alig van néhány fürdőző, mindössze egy család két kisgyerekkel. Egy takarón ülnek lenn a partnál, látszólag nem zavarják őket a történtek. Malin számára viszont az esemény ural mindent, az egész területet, a levegőt és a hangokat. Slavenca Visnic. A büfé tulajdonosa. Meg egy másiké a Hjulsbro fürdőnél és egy harmadiké a Glyttinge uszodánál. Vállalkozásáról az információt az önkormányzattól kapták. De most zárva a büfé, és Malin ezt meg is tudja érteni. – Én sem tartanék ma nyitva – szól oda Zekének, ahogy nyugtalanul járkálnak fel-alá a büfé előtt a délelőtti forróságban. Gondosan ügyelnek rá,

228

hogy mindig a fa árnyékában maradjanak, így is csak úgy szakad róluk a verejték. Zeke inge teljesen átázott, Malin testére is szinte ráragad drapp blúza. – Hát igen, ma senki sem jár erre. – Menjünk ki Hjulsbróba, lehet, hogy ott találjuk. Az önkormányzattól kapott iratokon találnak egy mobilszámot, de senki sem veszi fel. – Menj előre a kocsihoz – szólal meg Malin, és Zeke kérdőn néz rá. Majd bólint, és elindul felfelé a dombon, a legelő irányába, ahol a hőség egyfajta sajátos, természetes, de mégis ijesztő nyugalmat teremtett, mintha a forróság miatt minden élőlény eltűnt volna a föld felszínéről. Malin lemegy a fához, lehajol, és átbújik a kordon alatt. A gödör a földben. Nincsenek izzó csúszómászók, de mégis elfogja az érzés, hogy a föld bármely pillanatban megnyílhat, s pusztító, folyékony lávát zúdíthat a világra. Theresa. Már nincs itt, de Malin mégis jól látja maga előtt az arcát. Egyik szeme nyitva, másik csukva. A nyakán fojtogatás nyoma. Az a hófehérre sikált test, s rajta a sötétvörös sebek, mint valami eltévedt bolygók a csillogó, rendszertelen űrben. Malin újra felteszi magának a kérdést: „Hogyan kerültél ide? Kinek állt ez érdekében? Ne félj! Nem adom fel.” Ígérd meg Malin Fors, ígérd meg, hogy sosem adod fel a keresést. Találd meg azt, aki elkövette ellenem ezt a rémséges tettet. Megpróbálom megérinteni szőke hajad, de a kezem, az ujjaim nem ott vannak, ahol te vagy, pedig tisztán látlak, ahogy itt lebegek feletted az égben. A lányok.

229

Én. Nathalle. Peter. Most már tudod, mi kötött össze minket. Csak azt nem érted még, hogy ez mit jelent. Apa sosem értette meg vagy talán csak nem akarta látni, észrevenni azt, mivé lettem. És veled ugyanez történt, Malin, a te édesapáddal, de mégsem teljesen ugyanez. Anyádat okolod, hogy közétek állt, zsörtölődött, és semmissé tette apád törődését. Lehet, hogy így volt. De lehet, hogy egészen másképp. Nem gondolod? Messze lenn vagy, alattam, Malin. És mégis közel. Egyvalamitől mégis nagyon messze vagy, és ez a bizonyosság. De ne add fel! Mert ha én tudom is, mi történt, csak te vagy rá képes, hogy ezt átlásd, és elmondd anyának és apának, hogy feltárd előttük az igazságot. Talán segít rajtuk az igazság? Mert számomra már egyáltalán nem fontos. Lehet, hogy most én vagyok az igazság. Az egyetlen, tiszta igazság amire az embereknek szükségük lehet. Végigseper a szél a tölgyfa lombján, összekuszálja a leveleket. Langyos szél. De hol vannak az összefüggések? Az egymást keresztező szálak, amelyek elvezetnek a helyes útra? A tó vize szinte forr a rekkenő hőségben. Mozdulatlan felszíne mintha gőzölögne, gyilkosán mérgező, mégis csábító: „Ugorj be, és lehúzlak a mélybe!” Mit akarhatott Theresa pont itt? Tulajdonképp nem egy gonosz hely ez. Malin letérdel a gödör elé, a lány sírhelye mellé. Megérinti a földet.

230

Keze barna foltos lesz. A nap visszatükröződik a tó vizében, mely hihetetlenül tisztának tűnik ebben a vakító fényben. A megcsillanó fény szinte villámként éri Malin szemét, mintha éles késszúrás metszené a szaruhártyáját. Mégsem teszi fel Ray-Ban napszemüvegét, pontosan olyannak akarja megélni a valóságot, amilyen. Blúza rátapad a hátára. – Hé, maga? – szólal meg váratlanul egy férfihang. –Nem szabad a kordonon belülre menni! A fürdőmester. Tudja a dolgát. És tiszteletet tanúsít Theresa iránt. Malin feláll. Nagy nehezen előhalássza a rendőrigazolványát a farmerszoknya zsebéből. – Malin Fors, rendőrség. – Remélem, gyorsan elkapják azt a szemetet – mondja még az ember Malinnak, de szeme messze a távolba néz, a marhalegelő kopott zöldjébe.

231

31.

A Hjulsbro fürdőnél is zárva találják a büfét. Pedig egy ilyen napon, mint a mai, szép kis bevételre lehet számítani. Legalább száz strandoló napozik a domboldalon, vagy fürdik a folyó feketésszürke vizében. Jól idehallatszik a kicsit távolabb lévő vízerőmű dübörgése, a turbinák teljes gőzzel üzemelnek, kicsit érződik is a fémpor szaga a levegőben. Igazi fürdőzésre való nyár. Kisgyerekek a bójasorral körülzárt sekély vízben. Magabiztos tinédzserek, akik messze kinn az örvényes részen ugrálnak, és árral szemben kell visszaúszniuk. Nyakigláb, félkész testük rémületet kelt Malinban, micsoda hormontúltengés! – Nagyon vonzó – sóhajt Zeke, ahogy ott guggol a töltés tetején egy fenyő árnyékában. – De vajon hűsít is? Lehet vagy harmincfokos. – Igen, nem is beszélve arról, vajon mennyire lehet tiszta. – Az izzadás miatt az ember a tisztaság megszállottja lesz – mondja Malin, és ujjai között egy falevelet morzsolgat, melynek egyik oldala lágy és szinte hűs, míg a másik durva és meleg. A Glyttinge uszodánál lévő büfé zárva. Ez a magántulajdonban álló uszoda valódi főnyeremény lehet a tulajdonosnak egy ilyen nyáron, mint az 232

idei. Malin és Zeke a kerítésen túlról hallják a fürdőzők vidám kiáltozását és nevetését. Mögöttük Skäggetorp, távolabb Ryd. Nem csoda, hogy tele van az uszoda. Ezekben a városnegyedekben, ahol szegényebbek és bevándorlók laknak, nyáron is otthon vannak a lakók. Nincs nyaralójuk. – Menjünk el Slavenca Visnic lakására. Talán beteg. – Mégiscsak különös, hogy mind a három büfé zárva – mondja Malin. – Pedig pont most hozhatna sok pénzt. És ha ő nem tud mindenhol egyszerre lenni, fel kéne vennie valakit. – Én is ezen gondolkozom, Malin. – Itt valami bűzlik. – Ez a hőség, ez bűzlik, Malin. Na, megfürdünk? Hogy újra beinduljon az agyunk. – Hoztál fürdőruhát? – Bőr fürdőnadrágom, az már van. – Már látom a Correspondenten holnapi számának címlapján: Meztelen rendőrnyomozók a városi uszodában. – Högfeldt úrnak ez nagyon tetszene – toldja meg Zeke. – Mit akarsz ezzel mondani? – Hogyhogy mit? – Igen, mit? – Semmi különöset, Malin. Nyugi. Slavenca Visnic Gamlegárden 3B alatti földszinti lakása Skäggetorpban szintén elhagyatott. Itt nagyon jól érezni az erdőtűz szagát, hiszen közelebb vannak hozzá, s a füst mintha egyenletesen szétterülne az alacsony, fehér bérházak között. Senki nem nyit ajtót, amikor becsöngetnek a kapun. A lakásból sem hallatszanak hangok. Most a lakás előtti kiskertből próbálnak a lehúzott redőnyön át bekukucskálni a lakásba. Benn sötét van, csak a bútorok körvonalai látszódnak: kanapé, asztal, néhány fotel, egy szinte teljesen üres 233

könyvespolc a tölgyfa utánzatú laminált padlón. – Egyáltalán létezik ez az ember? – Hát, nem úgy tűnik – érkezik Zeke válasza. – Lehet, hogy csak elutazott. Talán külföldre. Néhány napra. – Most? Mikor három büféje van, és ekkora a hőség? – Leellenőrizhetnénk a múltját. A bevándorlási hivatal biztos tud valamit. Kiadom egy járőrnek a feladatot – mondja Malin. És ekkor megszólal a telefonja. Sven Sjöman. – Betelefonált egy nő, tegnap este a Ryd melletti erdei pályán futott. Úgy érezte, figyelik, valaki követte, üldözte. Ha van egy kis időtök, beszéljetek vele. – Természetesen. Épp végeztünk. Egy név. Egy cím. Linda Karla jégbe hűtött almalével kínálja őket ízlésesen berendezett kétszobás lakásának konyhájában. A lakás egy harmincas években épült, jó állapotban lévő, drapp színű házban található. A város talán legrégibb társasháza, négyzetméterenkénti ára a csillagos eget veri. A konyhaasztal körül ülnek, és az almaiét kortyolgatják. Linda Karla bocsánatot kér, hogy az idejüket rabolja, de Zeke megnyugtatja, hogy minden érdekli őket, ami összefüggésbe hozható a gyilkossággal vagy a támadással. – Futni voltam az erdei pályán – kezd bele Linda Karla. – Rendszeresen futok. Rydbe nem szoktam túl gyakran menni. Aztán futás közben olyan furcsa érzésem támadt, mintha valaki figyelne, mintha várna rám valaki az erdőben. Semmit sem láttam, de kellett ott lennie valakinek. Talán egy férfi volt, de az is lehet, hogy egy nő. Biztos vagyok benne, hogy figyeltek. És amikor futni kezdtem, valaki követett. Furcsa, mintha kúszás zaját hallottam volna. De gyorsan futok, úgyhogy hamar elértem a parkolót.

234

– Semmit sem látott? – kérdi Malin. Gondosan ügyel rá, hogy a hangja érdeklődést tükrözzön. – Semmit. De volt ott valami, az biztos. Gondoltam, érdekes lehet a rendőrségnek. Talán Rydben lakik a tettes. – Talán. De nem lehet tudni, hogy férfi vagy nő. És hogy ő volt-e az egyáltalán. – Mindenesetre rettenetesen megijedtem – Most egy darabig ne menjen a rydi erdőbe. Amíg nem kaptuk el a tettest, fusson inkább nyílt utcákon. Linda Karla teljesen nyugodtnak látszik. Talán inkább csodálkozik azon, hogy komolyan vették a félelmét. – Tulajdonképp ebben a hőségben jobban is esik az úszás – mondja végül. – Hiszen van a városban elég uszoda és fürdőhely. Az autóhoz menet már kinn az utcán azt kérdi Zeke: – Na, mi gondolsz erről az egészről? – Mi a fenét gondolhatnék – vág vissza Malin. Kettő után néhány perccel érnek vissza a kapitányságra. Útközben gyorsan bekaptak valamit Torsbyben az IKEA-ban. Az áruház dugig tele emberekkel, akik a hőség elől menekültek oda, vagy csak valami jó kis nyári leárazásra számítottak. Karim Akbar elkeseredett ábrázattal áll a számítógépe előtt a nyitott iroda egyik zugában, amit az egy emelettel feljebb lévő irodájának kiegészítéseként alakított ki saját külön világának. – Vajon mi aggasztja ennyire? – súgja oda Zeke Malinnak, s közben letörli homlokáról a verejtéket, és meglebegteti ingét, hogy ne tapadjon annyira izzadt testére. – Fogalmam sincs róla – válaszolja Malin. – Érzed, hogy hűvösebb lett idebenn? Akkor tehát a szerelőknek sikerült újra beindítani a légkondicionálást. – Remek – mondja Zeke. – Nincs is több húsz foknál. Karim magához inti őket. 235

Óriási monitorján két ablak van megnyitva. Az Aftonbladet és a Correspondenten. Mindegyik címoldalán a futballcsapat és a nyomozás kapcsolata a kiemelkedő hír. Egy leszbikus gyilkos? – áll az Aftonbladet első oldalán, és egy kép a csapatról. A cikk így kezdődik: „Karim Akbar rendőrfőkapitány szerint a nyomozás látóterébe került Linköping női futballcsapata…” Correspondenten: „Gyilkosság és előítélet? …egyelőre tisztázatlan, milyen okokból irányult a rendőrség figyelme a csapatra..!’ Mindkét weboldalon megszólal Pia Rasmefog is. Dühöng amiatt, hogy a csapatról ilyen összefüggésben esik szó, holott semmi konkrétummal nem állt elő a rendőrség. Ugyanakkor nagyon valószínű, hogy a bűntényeknek leszbikus vonatkozása lehet, és az általánosan elterjedt vélemény szerint a női futball csupa leszbikus játékosból áll. És ami még ennél is szörnyűbb, folytatja Pia Rasmefog, az a sértő vádaskodás, hogy minden leszbikus különösen durva is egyben. „Mindez több szempontból is a rendőrség korlátozottságát bizonyítja” – fejezi be mondandóját Pia Rasmefog az Aftonbladet oldalán. – Marhaság – sziszegi Zeke. – Hogyan sikerült ezt kiprovokálnod, Karim? – Egyetlen telefonbeszélgetésünk volt – mondja Malin. – Egy meghallgatás során elejtett félmondat alapján. Nem is folyik ellenük nyomozás. Mit mondtál te azon a sajtókonferencián? Malin odafordul Karimhoz, azt várja, hogy a férfi szégyenkezik, dühös a nyilvánvalóan elkövetett hiba miatt, de inkább elkeseredettnek látszik. – Csak annyit mondtam, hogy a csapat neve felmerült a nyomozás során. – És miért mondtad ezt? – Annyira követelődzőek voltak. Akartam adni nekik valamit, és tudom, 236

ostobaság volt, de pont ez csúszott ki a számon. De ugyanakkor lehet, hogy ennek a nagy felhajtásnak a hatására felbukkan valaki. Odalép hozzájuk Sven Sjöman. Nem tudja elfojtani mosolyát, amikor meglátja a képernyőt. – Kiadhatunk egy cáfolatot – nyugtatgatja őket. – Szó sincs semmiféle cáfolatról – tiltakozik Karim. –Ez van, ezt kell szeretni. Malint eddig mindig lenyűgözte, milyen ügyesen tudja Karim manipulálni a sajtót, és hogyan képes mindig megfelelően helyezkedni a rivaldafényben. De most? Mekkora baki! Most úgy tekinthetnek a rendőrségre, mint valami őskori leletre. Mint a gyerekek a homokozóban. Én azt hiszem rólad, hogy te azt hiszed rólam, és azt hiszem, azt fogod tenni, és azt is teszed, és ha te igen, akkor én is… Mennyi mindent elront az ember szavakkal! Napvilágra kerülnek az előítéletek, formát ölt és táptalajt kap a gonoszság. „Lassan felforr az agyunk ebben a rettenetes hőségben – villan át Malin agyán, ahogy visszamegy az íróasztalához. – Egyszerűen felforr az agyvizünk, képtelenség gondolkodni.” Látja a távolban Karimot. Lenvászon öltönybe bújtatott edzett teste belesüpped az irodai székbe, és egy olyan újfajta fáradtságot sugároz, amit Malin még sosem látott rajta. Mintha megunta volna ezt az egész játékot a médiával, az információk és vélemények nevetséges csereberéjét, mintha egyértelmű nyilatkozatokra, fekete-fehér válaszokra vágyna. „Sok szerencsét, Karim – gondolja magában Malin. – Évezredekkel ezelőtt lehetett a világ fekete-fehér, ma már színek millióiból áll, a legtöbb ronda és szörnyű. De létezik számtalan szívszaggatóan gyönyörű is, amelyek miatt hálásak lehetünk minden egyes új 237

napért.” És megszólal a telefonja. – Fors. – Viktoria Solhage vagyok. Olvastam a cikkeket a neten. Ugye tudja, hogy nagyot csalódtam magában? – No de, Viktoria. Én… – Előítéletből annyi van, hogy sohasem fogy el, kedves Malin Fors. És megbíztam magában! – Viktoria… Bumm. Csend. És semmi több. Mindössze a sejtés, hogy minden rosszul fog elsülni.

238

32.

Ide le nem ér el a légkondicionáló hatása, a légcsere sem működik. Az udvarra nyíló apró ablakok ugyan nyitva vannak, de a kevéske levegő, ami ott beáramlik, olyan forró, hogy talán nincs is benne oxigén. A kapitányság konditerme a pincében. Malin egyik kedvenc helye ezen a bolygón. A hőség ellenére is, ha csak lehet, mindennap lemegy. Ma is, amikor az edzőterem leginkább a pokol előszobájának tűnik, és frissen festett sárga falai vörösre változnak, ahogy a verejték sós párája ködössé teszi a látómezőt. Épp ledarált tíz percet a futópadon. Fehér trikója csuromvíz. Már félt, hogy elájul. Nathalle Falckra gondol. Még egyszer beszélni akar vele, de vajon mit mondhat még a lány, ami nem hangzott már el? Az idő talán segít. De nincs idejük. Mindegyik kezében egy-egy súlyzó. Tizenöt kiló. Fel, le és megint fel és le, tizenötször, aztán pihenés. Felkarjának izmai hosszúak és inasak, erősebbek, mint amilyennek látszanak. 239

Olyan fáradt, hogy szinte hánynia kell. Már máskor is előfordult, belehányt az undorító színű zöld papírkosárba a kijáratnál. Legtöbbször egyedül van itt lenn. A többiek inkább a városban edzenek. De Malin szereti ezt a barlanghangulatot. Néha társul hozzá Johan Jakobsson, ha sikerül egy kis időt szakítania az óvodai fuvarozások és egyéb más feladatok között, ha sikerül lecsillapítania lelkiismeret-furdalását. Malin jól látja rajta, hogyan kínozza a családi élet és a kötelességek, hogyan szaporodnak a ráncok korábban olyan sima, fiús homlokán. Tove. „Harmincnégy éves vagyok – gondolja Malin. Több ráncnak kéne lennie a homlokomon. No, nem mintha vágynék rá, mert azokat sem szeretem, amik már megvannak. Az ördögbe is! Minden szemetet kipréselek magamból, mindent, amit ez a nyár magával hozott. Tove. Nemsokára újra itthon. Janne. Hogyan lehetséges, hogy ennyire hiányzol nekem, mikor több mint tíz éve éltünk együtt? A távolból látlak. Hibáid elfakulnak, elfakultak az évek során. Egymástól távol összenőttünk egymással. Lehet, hogy így működik a szerelem?” Azt hazudta nekik, hogy nem tudja kivinni őket a reptérre. Skavsta, Ryanairrel Londonig, onnan közvetlen járat Balira valami brit charterjárattal. A búcsú otthon az előszobában, tizenkét nappal ezelőtt. Most lejátszódik előtte, mint valami filmjelenet, hangtalanul, illatok nélkül. Janne és ő csak állnak egymással szemben várakozóan, mindhárman meglepően csöndesek, mintha az elmúlt évek vágya és hiánya már ott egyértelművé vált volna, az elkövetkező távolságban. 240

Ami lehetett volna. Malin megölelte, megpuszilta Tovét, Jannét, elhangzottak a szokásos búcsúszavak, pedig érezték, hogy valami mást, újat kellett volna mondani, amit még soha senki nem mondott. És most mi lesz? A gondolatai. És persze észrevette Janne gyámoltalanságát, mikor megszólalt: „Neked is velünk kellett volna jönnöd.” Abban a pillanatban legszívesebben agyoncsapta volna. Szeretett volna ráugrani, és csak ütni-verni, ugyanakkor szeretett volna mellette ülni a repülőn, vállára hajtani a fejét. Tove ott aludt volna mellettük, ők ketten pedig mindent átfogó tökéletes harmóniában őrizték volna az álmát. Ehelyett csak annyit mondott: „Janne, a francba is, tudod, hogy lehetetlen”. – És tudta, érezte, hogy ezt már ezerszer mondta, suttogta, ordította azelőtt is, ez lett a közös mantrájuk, egyfajta alapvető igazság, annak köszönhetően, hogy már annyiszor végiggondolták és annyiszor kimondták, és Tovénak nem kéne már újra hallania ezt az unalmas szöveget. Tove szörnyen belátóan állt Janne mellett, szörnyen tudatosan. Mit tettünk veled, drága kicsim? Aztán elmentek, Janne haverja, Pecka görcsösen nyomta odalenn a dudát. Kapkodós búcsú. Rossz jel. És Malin egyenesen ágyba bújt. Nem. Egyenesen Daniel Högfeldt lakására ment. Hagyta, hadd ölelje a krómvázas ágyán. S Daniel kipumpálta belőle a bánatot. És ez nagyon jólesett. Malin a kapitányságot elhagyva elmegy a kórház főépülete előtt. Sokáig volt az edzőteremben, aztán még fél órát beszélgetett Ebbával a portán. A hőségről, Ebba ikerlányairól, tizenhat évesek, nagyon nehéz velük. 241

Aztán Malin órákig ült még az íróasztalánál, gondolkodott, pihentette az izmait, igyekezett utolérni magát a papírmunkával, elolvasta a bevándorlási hivatal Slavenca Visnicről átküldött anyagát. Zeke kérte ki, amire szükségük lehet. Hát ez gyorsan megjött, gondolta Malin, mikor meglátta az anyagot a beérkező levelei között. S mindjárt el is olvasta, nem nyomtatta ki. Slavenca Visnic 1994-ben érkezett Svédországba. Férje és két gyermeke, négy-és hatévesek, bennégtek a házban, amikor szarajevói otthonát gránáttalálat érte. Őt magát elfogták a szerb erők, mikor megpróbált kimenekülni a pokoli városból. Két héten át rendszeresen megerőszakolták, az éjjel és nappal értelmét veszítette, majd végül sikerült elmenekülnie, de nem árulta el, hogyan. Sokáig bolyongott az erdőkben, az utakon, míg végül eljutott Dubrovnikba, ahonnan csodás módon átjutott Olaszországba, majd felbukkan Dél-Svédországban, Ystadban. Állapotosan. Tizennyolc hetes terhesen abortusz a norrköpingi kórházban. Malin rögtön észrevette, hogy nem stimmel az idővonal. A megerőszakolások dátuma, az abortusz dátuma. Legalább huszonnégy hét van közte. Valami élő. Valami, aminek meg kell halnia. Hogy valami más élni tudjon. Egy fénykép Slavenca Visnicről. Hosszú, fekete haj, határozott vonások, fáradt, dühös tekintet. De céltudatos. „Vajon ő az?” – gondolta akkor Malin. – „Vajon ő az?” – gondolja most is, ahogy halad tovább. Nehéz léptekkel. A Füvészkert felé, a park fái és a sötét árnyékok felé. Malin lassan halad előre a nyári lakhoz vezető ösvényen, ahol Josefin Davidssont meztelenül kóvályogva megtalálták. Lassan halad, gondolatban meztelenre vetkőzik, s megpróbálja megérteni, mi történhetett. 242

„Szóval fiatal lányok kellenek neked. Tisztára sikálod őket. De mit akarsz tőlük? A szüzességüket? És miért hagytad életben az egyiket, és ölted meg a másikat? Josefin talán elmenekült tőled? Az általad ejtett sebek tiszták, ápoltak. Mindent szépen el akarsz rendezni magad körül? Fontos ez neked?” Félelem és magány. „Nem akarok itt lenni.” Üres hinták. Távoli neszek, a város aludni készül. Az erdőtűz szaga még mindig ott van az orrában, de ma este alig érezhető, a másik irányból fúj a szél. Valami kék. Aztán hirtelen megreccsen egy faág. Van ott valaki? Figyeli őt valaki? Vagy csak egy zsákmányra leső ragadozó madár? Malin hátrafordul, hirtelen egy sötét árny mozdul feléje. Mi a fene ez? Mi a fene történik itt? Menekülj! Valami mozgásban van. Itt lebegek feletted, és kiáltok a füledbe, de nem hallasz engem. Eltűnök. Nem akarom ezt látni, hallani, érzékelni. De nemsokára újra találkozunk. Ha nem hallgatsz rám, nagyon hamar újra találkozunk. Sofia Fredén nem túl nagy lelkesedéssel vállalta el az éttermi mosogatói állást a Frimis Szállodában. Nem is akart ezen a nyáron dolgozni. De nagyon jól megfizették, és könnyű is volt vonattal odajutni Mjölbyből, és az állomástól csak néhány lépésnyire volt a szálloda. Most fáradt az egész napi kemény munka után ebben a melegben és 243

párában. És megy haza, nem is gondol semmire, mintha kikapcsolta volna az agyát, átvág a vasút melletti park legsötétebb részén, hiszen közel az állomás. A város fényei közel világítanak, itt semmi sem történhet vele, fülében Ipodjának fülhallgatója, rajta a netről letöltött zene. Jens Lekman legújabb dalai, s mintha a zene hallatára kevésbé érezné a fáradtságot. A juharfák és a nagy tölgy alatt halad, a berkenyebokrok sűrűje előtt. A zenével együtt ő is dúdolgat. És Sofia Fredén nem hallja meg, hogy mozdul valami mögötte a bokorban, nem hallja, hogy közeledik valami, csak azt érzékeli, hogy egy erős kar hátulról átfogja a nyakát, és hogy néhány másodperccel később ott fekszik négy magasra nőtt berkenye aljában, a koszos, vizelet-szagú földön, a város legmélyebb sötétségében, és küzd az életéért. Az őz azonnal eltűnik, miután észrevette Malint. Villámsebesen megfordul, és elviharzik az Ekoxen Szálloda irányába. Malin szíve továbbra is lázasan kalapál a nagy adag adrenalintól. Belép a nyári lakba. Leül az egyik fapadra, megpróbálja összerakni magában az esetről ismert képeket. Az embereket, helyeket. De az egészből csak egy szürke, formátlan massza lesz, és hirtelen rettenetes nyugtalanság keríti hatalmába. Teljesen összeszorul tőle a gyomra. Ugyanakkor csodálatos bizonyítvány Linköpingnek, hogy az őzek bemerészkednek egészen a város közepébe. De nem csak az őzek vannak mozgásban ezen az éjjelen, nincsenek egyedül. Már ketten vagyunk, Malin Fors. De Sofia Fredén még nem tudja, nem érti, mi a helyzet. Igyekszem majd segíteni neki, ahogy csak tudok. 244

De félek, hogy a rettegésem miatt magammal is alig tudok törődni. Malin, vess véget a nyugtalanságomnak! Ez az, amit mi, emberek megtehetünk egymásért. Ezt csak most értettem meg, ahogy itt lebegek.

245

33.

A gyár falán lévő óra öt óra negyvenkét percet mutat. És máris egész világos van. A fekete kerékpár kissé dülöngélve halad az aszfalton. Mert kerékpárral lehet a leggyorsabban odaérni Stángebróból, a villanegyedből, el a Cloetta bevásárló-központ előtt, majd át a vasút alatti alagúton, s tovább, át a vasút melletti parkon. Másnapos. „De én vagyok Superman” – gondolja Patrik Karlsson, ahogy serényen kerekezik. A tegnapi buli. Grillparti a kertjükben, mert szülei a nyaralóban vannak. Most a Frimisbe tart, ahol nyári munka gyanánt a reggelinél szolgál fel. Tojást főz. Asztalt terít. Nem rak ki mazarint, marcipános sütit, ha német turisták vannak, mert fejenként százat is elpakolnak. Az alagútban melegebb van, de csak néhány másodpercig tart. Most felfelé, a jegyiroda felé tart. Aztán a park. 246

Körben századfordulós házak, díszlakások, tíz szoba, orvoscsaládok. Tudja, mert járt egyszer egy csajjal, ott lakott, sznob kis orvoscsemete. Cornelina volt a neve. Micsoda hülye név! Vajon Sofia, a mosogatólány ott lesz ma? Elhalad a bokrok előtt. Meg a fák alatt, amiket anyja úgy csodál. De… A bokrok közti tisztáson, a halvány fényben valami látszik. Nem kéne ott semminek sem lennie. Patrik Karlsson megáll. Letámasztja a biciklijét. Gyomra kavarog a tegnapi olcsó bortól. De még jobban felkavarodik attól, amit lát. Bizonytalanul halad a bokrok közt. Egy test fekszik a tisztáson. Fordulj meg! Nem tud. A test meztelen, fehér, mintha tisztára sikálták volna. A sebekből szivárgó vér ellenére tiszta. Az arca. Szemei tágra nyíltak. Szürkésfehérek, életnek semmi jele. Sofia. A mosogatólány. „Ma nem fog mosogatni” – fut át Patrik Karlsson agyán a gondolat, mielőtt akarata ellenére fojtottan felkiált. – Újra megtörtént. Zeke hangja fáradtabb, mint amilyennek Malin valaha is hallotta. Egy újfajta fáradtság érződik rajta, nem is annyira lemondás, mint inkább közömbösség. Ez Malint még inkább megrémiszti.

247

Tapasztalta már ezt a közömbösséget más, idősebb rendőröknél, és mindig azért imádkozott, hogy ő vagy Zeke nehogy ilyenek legyenek. Nem, Zekével ez nem történhet meg, nem, soha. A szúrós, zöld tekintetéből sugárzó, vele született lelkesedés nem csökkenhet! Vagy mégis? És Zeke megismétli a mondatot. És Malin, aki vizes-izzadtan, meztelenül ül otthon az ágyában, nem tudja felfogni a szavakat. Reménykedik benne, hogy egy életben lévő lányra bukkantak, aki csak zavarodottan kavarog egy parkban vagy akárhol, de mégis kihallja Zeke hangjából, hogy nem erről van szó. Álom nélküli alvásból rángatta ki a telefoncsörgés. Újra megtörtént. Csütörtökön találták meg Josefint, vasárnap Theresát, és most, két nappal később megint egy lány. Meghalt? – Rémes. – Ennél rémesebb már nem is lehetne. Malin ökölbe szorítja szabad kezét. – A francba vele, még egyszer nem történhet meg. – Igazad van – sziszegi Zeke. – Épp ideje, hogy elkapjuk ezt az átkozottat. Az új bűntény helyszíne mindössze kétszáz méternyire van Malin lakásától. A Sankt Lars utca árnyékos oldalán vánszorog el odáig. Lelassítja lépteit, nem akarja látni azt, amiről tudja, hogy vár rá. Nincs füstszag, nyilván a másik irányból fúj a szél. De Malin orrában mégis ott van, és szinte hallja a tűz-ropogást, mintha ez a hang már örökre a város zajaihoz tartozna. Hőség. Rekkenő nyár. Félelem. És a tudat, hogy elszabadult a gonosz. Lányok, ne mozduljatok ki otthonról! És ha mégis, csak nappal, csak 248

csoportban legyetek az utcán. Legyetek óvatosak, óvakodjatok a haláltól, bárhonnan leselkedhet rátok! Az erőszak mintha szó szerint fojtogatná a tudás városát, Linköpinget. Egy gonosz kígyó tekereg a büszke gyárépületek, számítástechnikai cégek, az egyetem, a kórház, a lakosok között. Az egyik gőgösebb, mint a másik, és most az egyik jobban fél, mint a másik. A félelem egy élősködő, s az erőszak a kifejezésformája, mely lassan, szép lassan felemészti a város életkedvét. „Hacsak nem sikerül mindezt megállítanunk” – gondolja Malin. Elhalad a Correspondenten szerkesztősége előtt a Sankt Lars utcán. Daniel nyilván lenn van már a vasút melletti parkban. Frimis. Zeke még azt is mondta, ott dolgozott nyári munkán az áldozat, és az is, aki megtalálta. A szálloda homlokzata leginkább egy viharvert középkori várhoz hasonlít. Ott benn tartják azok a nevetséges szabadkőművesek a találkozóikat. Karim is tag. És Zeke fia, Martin előadást tartott azoknak a vénembereknek, hogy milyen is élsportolónak lenni. Malinnak most tökéletesen mindegy, mi jár az eszében, csak ne kelljen arra a látványra gondolnia, ami nyilvánvalóan vár rá, ha bekanyarodik a sarkon és eléri a parkot. Két járőrautó, mindenütt rendőrök, kordon és újságírók meg fényképészek. A kavicsos sétány mentén sűrű bokrok. Nagyon szépek, talán rododendron? Nem, berkenyebokrok, hársak, és egy hatalmas tölgyfa. Karin Johannison benn a bozótos közepén. Felvillan egy pompázatos, vörös-narancs színű anyag, Malin már látta rajta egyszer ezt a ruhát. Karin a test fölé hajolva áll. – Sofia Fredénnek hívják. Malin Karin hangjában is érzékel egyfajta fáradtságot. Nem 249

közömbösséget, nem elcsigázottságot, hanem inkább belenyugvást, valami olyan részvétet, amit még sosem vett észre nála. – Még egy – mondja Karin, és feláll. Malinra néz, és a pillantása is részvétteljes, de egyben gyűlölettel teli. – Még egy. Ismétli meg. És Malin bólint. Lenéz a testre, a halott szeme csukva, tisztára sikált teste szinte üvegszerű, majdnem átlátszóan fehér, mellén elszórtan mély karmolt sebek, a vér ellenére ápoltak, de egyáltalán nem olyanok, mint Theresa vagy Josefin testén. A sebekből kifolyt vér miatt a test különösen békésnek tűnik, a fehér bőr és a vér piros színe közti ellentét teszi ezt. Egyértelmű Klorin-szag. – Olyan, mintha izzana – szólal meg Malin. – Van valami elgondolásod, miféle sebek lehetnek ezek? Eléggé eltérnek a korábbiaktól. És most a vér is több. – A sebek? – kérdez vissza Karin. – Nagyon mások. Mintha valamilyen karmoktól származnának. Talán egy kisebb madár, tengerimalac, esetleg nyúl vagy macska. És miért van több vér? Talán a gyilkosnak nem volt ideje lemosni az áldozatot, vagy kivárni, amíg a sebekből eláll a vérzés. Mégiscsak a város kellős közepén vagyunk. Karin hangjában nyoma sincs annak a felsőbbség-érzetnek, ami máskor olyannyira jellemző rá, így egész személye kedvesebb, alázatosabb. Nyúlkarmok. Vajon a gyilkos kísérletezik? És ha megtalálja a megfelelő megoldást, akkor teljesül a kívánsága? Nyúlketrecek Lollo Svensson portáján. – Mintha az elkövető, a férfi vagy nő kísérletezne? –szólal meg végül Malin. – Hiszen a sebek minden esetben különböznek egymástól. – Lehetséges, Malin. Nem tudhatom. Távolról odahallatszik Daniel Högfeldt kiáltása: – Malin, ugyanaz a tettes? 250

És Karin válaszol a kérdésre, de halkan, csak Malinnak. – Kék festéknyomok a hüvelyben, a test tisztára sikálva, az áldozatot megfojtották. Biztos vagyok benne, hogy egy és ugyanazzal a tettessel álltok szemben. Malin Karin szemébe néz. Válaszként a nő pislog egyet. – Bármelyikünk lehetett volna az áldozat, Malin, ha fiatalabbak lennénk. – És aki megtalálta? – Ott ül Martinssonnal a Volvóban, a parkolóban. Patrik Karlsson halálfélelemben ül a kocsi hátsó ülésén. Úgy tűnik, azt hiszi, őt gyanúsítják. – Patrik, egyáltalán nem gondoljuk, hogy te tetted volna. Egyetlen pillanatig sem. Hangosan zúg a kocsi légkondicionálója, ennek a nyárnak a legmegszokottabb és legcsodálatosabb hangja. – Már leellenőriztük az alibidet – folytatja Zeke. – És azt is tudjuk, hogy együtt dolgoztatok. Most csak azt szeretnénk kérni, mondj valamit a lányról, ami fontos lehet a számunkra. – Csak néhányszor beszéltem vele. Lágy serdülő pofacsontja fel-le mozog. – Keményen dolgozott a mosogatóban. Többször mondta, hogy bárcsak a Tinnis étkezdéjében vállalt volna nyári munkát, ahol tavaly melózott. Tinnis. „Mit nem adnék, ha most ott úszhatnék” – gondolja Malin. – Nem nagyon ismertem. Igaz, nagyon tetszett. De ahogy már mondtam, épp munkába tartottam, és erre szoktam biciklivel elhaladni. „Sofia hazafelé tartott a munkából – gondolkodik Malin. Lehet, hogy csak véletlen, hogy épp elment a tettes előtt?” – Tudod, hol lakott Sofia? – Mjölbyben. Épp a vonathoz mehetett. Malin lehunyja a szemét. 251

„Száz lépéssel le vagyunk maradva” – gondolja.

252

34.

Ez egy olyan nap, amikor legszívesebben két, három vagy akár négy sört is leöntene az ebéd mellé, majd egy nagy üveg tequilával folytatná az ivást egész délután. De ez sosem történik meg, nem enged utat az ilyen vágyainak. És ehelyett: kései reggeli értekezlet a kapitányságon. Az asztalfőn egy összeszedett Karim Akbar ül, a mögötte lévő fehér falitábla halványan világít, visszaveri azt a kevés fényt, ami beszivárog a leeresztett rolón keresztül. Karimtól balra Sven Sjöman. Táskás a szeme, hatalmas sörhasán feszül az agyonmosott sárga vászoning, és Malin látja rajta, hogy szenved a hőségtől, és az átlagosnál lényegesen nehezebben vonszolja magát végig a napokon egy ilyen forró nyáron, mint az idei. Már tavasszal feltűnt Malinnak, hogy főnöke egyre fáradtabb és fáradtabb, de nem akarta megkérdezni, miért, nem akarta nyilvánvalóvá tenni számára a nyilvánvalót, még csak gondolni sem mert arra, hogy mi történne, ha betegállományba kéne mennie, ha a szíve valamiképp felmondaná a szolgálatot. Mentor. „Te voltál a mentorom, Sven.” És Sven sokat ismételt mantrája; „Malin, a nyomozás során mindig hallgass a belső hangokra. Halld meg, mit akarnak mondani neked”. És 253

Malin ezeket a szavakat szép lassan, napok, hetek, hónapok, évek során átalakította a következőképp: „Lásd a képeket, érezd meg a sejtéseket, vedd észre a mintát.” Svennel szemben Zeke. Újra tele életerővel, szálfaegyenesen ül, készen arra, hogy a világ minden szennyével megbirkózzék. Senki nem tör meg! Tekintete éhes, semmi takargatnivalója, egy nyílt ember. A Motalából és Mjölbyből érkezett kollégák első alkalommal vesznek részt a közös értekezleten. Sundsten. Per. Johan Jakobsson egy fiatalabb, gyermektelen példánya, vékony, inas, érdeklődő arcát kissé hosszú, lenszőke haj keretezi, öltözete gyűrött, fehér vászonöltöny. Ártatlan, de figyelmes tekintet, éles orr. Malin úgy találja, hogy intelligensnek látszik. Waldemar Ekenberg. Hosszú, hűséges szolgálat van mögötte. A rendőrség szörnyszülöttje, számtalan történet kering túlzott erőszakosságáról. Az örökös dohányzás mély barázdákat szántott az arcára, sovány, és idősebbnek látszik ötven événél. Haja seszínű, de szürkészöld szeme mégis meglepően élénk: elkapjuk azt a disznót. Karim kezdi: – Karin megerősítette, hogy ugyanarról a típusú festékmaradványról van szó, mint a többi áldozat esetében. További technikai bizonyítékokkal a mai nap folyamán, de legkésőbb holnap szolgálnak. Tehát egy és ugyanazon elkövetővel van dolgunk. Férfival vagy nővel. Vagy akár több elkövetővel. – Hát igen – szólal meg Waldemar Ekenberg. Hangja éles és rekedtes. – Nemigen számolhatunk azzal, hogy az elkövetőt a lányok közvetlen ismeretségi körében találhatjuk. Nem látszik összefüggés a lányok között. – Hát nemigen – erősíti meg Zeke is. – Alaposan átnéztem az anyagot – szól hozzá Per Sundsten. – Mintha nem is egy emberrel, hanem egy árnyékkal állnánk szemben. Valakivel, aki 254

van is, meg nincs is. Sven bólint. – És te, Malin, te mit gondolsz? Érződik hangján az elvárás, hogy mondjon már valami bölcset, valamit, ami továbbviszi őket. – Egyfajta minta látható az esetekben. Csak még nem rajzolódott ki pontosan. Sofia Fredén szüleit értesítettük már? Theresa Eckeved édesanyja, aki sikoltva omlott az előszoba padlójára. Édesapjának sikerült megőriznie valamelyest az önuralmát, de arcára volt írva a felismerés: Most vette kezdetét a poklok pokla. – Persson és Björk Mjölbyben átvállalták – mondja Waldemar Ekenberg. – Nagyon ügyesek. Tökéletesen megoldják, ha egyáltalán lehetséges az ilyesmi. Mert ez egy lehetetlen munkafeladat. És megpróbálják kikérdezni a szülőket Sofiáról. Legalább a legfontosabbakról. Munkafeladat. Malin jól ismeri ezt a szót, szócsavarást, távolságtartást, hogy elviselhető legyen az emberi találkozás. Aztán következik Per Sundsten rövid összefoglalója az esetről. A szomszédok tegnapi kikérdezése Sturefors villanegyedében nem hozott semmiféle eredményt, és azoknak a szexuális bűnözőknek, akiket Ekenberggel már volt idejük felkeresni, tökéletes alibijük volt. Tízen vannak a listán, ötöt leellenőriztek. – A többieket majd ma. De nem hiszem, hogy valamivel is előbbre jutunk. – Nekünk sem sikerült felkutatnunk a büfék tulajdonosát – veszi át a szót Malin. – Talán elutazott. Mind a három büfé zárva a legnagyobb nyári forgalomban. – És lecsengett a futballcsapat körüli ribillió is – sóhajt egy nagyot Karim. – Ez az előnye, ha gyorsan követik egymást az események, senkinek sincs rá ideje, hogy elidőzzön a lényegtelen kérdéseknél. De mindenesetre szerencsétlen kijelentés volt részemről. 255

Egy közösségteremtő beismerés, retorikai fogás a nyomozócsoport előtt. Egy icipici pulikutya, aki bocsánatért esedezik, elismerésre, tiszteletre vágyik. Így kell ezt értelmezni? „Minden tiszteletem a tiéd, Karim. Sokkal jobb rendőrkapitány vagy, mint bárki más.” Azzal Sven veszi át a szót. – Továbbra sincs semmi a Yahootól vagy a Facebooktól. Szemmel láthatóan nagyon tartják magukat az előírásokhoz. Állításuk szerint az Amerikai Egyesült Államok bírósági határozata szükséges ahhoz, hogy a Yahoo kiadjon valami adatot. A Facebook pedig még nem is válaszolt. Louise Svensson számítógépe teljesen üres volt. Valószínűleg törölt mindent, mikor már gyanította, hogy házkutatás lesz nála. Sven nagyot sóhajt. – Tovább folyik a kutatás, hogy készíthessünk egy jegyzéket a lehetséges dildó gyártókról, de még nincs semmi konkrétum. Azzal végigsimítja a haját. – Van valami javaslatotok, hogyan folytassuk? Sven a nyomozás vezetője, de mintha nem lenne egyértelmű ennél a nyomozásnál a felelősség, mintha ide-oda folyna a szobán át forró aszfaltként, amivel senki sem akarja megégetni magát. A légkondicionáló berendezés nagyokat nyög. Szinte sóhajt. Aztán elhallgat. – A francba, mikor végre már működött! Hű, milyen hőség lesz itt perceken belül? – dühöng Zeke. És mindenki arra vár, hogy Sven újra magához veszi a szót, továbbvezeti őket, utat mutat. – Sundsten és Ekenberg. Bekopogtattok minden szomszédhoz a Frimis környékén, és beszéltek Sofia Fredén kollégáival a szállodában. Malin és Zeke, kerítsétek elő azt a büfétulajdonost, és nézzétek meg, hátha emlékszik végre valamire Josefin Davidsson. Egy kihallgatás, vagy csak egy 256

beszélgetés? És csak reménykedhetünk benne, hogy felbukkan egy tanú, aki látott vagy hallott valamit, vagy megtudnak valamit Sofia Fredénről Mjölbyben, ami segít továbblépni. Máskülönben csakis az segíthet, ha a technikusok előállnak valami kézzelfoghatóval. Nos, ezek a feladataink. Még valami? Néma csend az asztal körül. – Hát akkor – zárja le Karim az értekezletet –, munkára fel! – Egy árnyék. Zeke Malin íróasztala előtt áll. Ízlelgeti a szót. – Valami ilyesmi – válaszolja Malin. – Egy emberi árnyék. Egy ember, aki a tökéletesség megszállottja. – Vagy tökéletlenségé – ellenkezik Zeke. – És vajon miért olyan különbözőek a lányok sebei? –morfondírozik Malin. – Mintha az erőszak kíváncsisággal párosulna– találgatja Zeke. – Tisztaság. Mosdatás. – Mintha a gyilkos ártatlanokká akarná varázsolni őket. – Josefin Davidsson még mindig kórházban fekszik? – Könnyű ellenőrizni. Ha nem, akkor nyilván otthon van. Zeke állva marad Malin asztalánál, amíg kolléganője telefonál. Megvárja, míg leteszi a telefont. – Már otthon van. Úgy tűnik, ő akart hazamenni. – Szerinted most már emlékszik valamire? – Szerintem nem – válaszolja Malin. – De azért teszünk egy kísérletet. Malin Maria Murvallra gondol, aki bizonyára emlékszik az erdőben történt támadásra, de teljes énjét száműzte egy sarokba, és csak annyit hagy meg működni tudatából, amennyi elegendő az alapvető létezéshez, egy olyan létezéshez, ami valójában csak az állati lét szintjének felel meg. Ezt teszi a gonoszság az emberrel? Ezek szerint. És ekkor megszólal Malin telefonja. 257

Ebba keresi az információs pulttól. – Malin, itt egy hívás, az illető veled akar beszélni. Nem árulja el a nevét, és erősen törve beszéli a svédet. Azt mondja, hogy a lányokkal kapcsolatban akar mondani valamit. – Kapcsold! Egy hang, erősen töri a nyelvet, és csak úgy záporoznak az előítéletes kijelentések. Bár Malin teljes énje tiltakozik ellene, és az egész mondanivaló ostobán hangzik, az alig érthető svédből végül is ez halászható ki: – Ja, az a rohadék Behzad Karami, nincs is alibije, az egész család hazudik, nem volt otthon éjszaka, és tegnap sem, tudom. Ellenőrizhetik. Csak hazudik. Éjjel mindig fura dolgokat csinál, mindig eltűnik. „És ezt te honnan tudod, gondolja magában Malin.” – És magát hogy hívják? A kijelzőn nem jelenik meg telefonszám. A férfi, vagy inkább serdülő fiú nyilván egy telefonfülkéből hívja őket. – Sehogy. – Várjon… Bumm. Malin Zekéhez fordul. A férfi szemében várakozás. – Behzad Karami neve újra felbukkant a nyomozásban. Még egyszer ellenőriznünk kéne. – Persze, de hol kezdjük? Behzad Karami, Slavenca Visnic vagy Josefin Davidsson? Malin széttárja a karját, és elmosolyodik. – Na, mit gondolsz, kinek van légkondicionálója? – Akkor Josefinnel kezdjük – hangzik Zeke válasza. –Ez a Visnic úgyis eltűnt, mint a kámfor.

258

35.

– Nem valahol errefelé lakik Karim is? – kérdi Zeke, ahogy letöröl néhány égési hólyagra hasonlító izzadság-cseppet az ajkáról. – De, valahol itt van egy villájuk – válaszolja Malin, és arra gondol, milyen mérhetetlen szerencséje volt Josefin Davidssonnak, hogy élve megúszta. Az iskolánál állítják le a kocsit. Josefin Lambohov egyik sorházában lakik a szüleivel. Ezek a házak kicsi, igénytelen családi álmok, vörösbarna faházak, szépen sorakoznak egymásba kapaszkodva, a házak előtt gondosan rendben tartott virágágyások és sövények, melyek szép nagyra növekedtek az építkezés óta eltelt évek alatt. – Azt hiszem, Karim fia is ebbe az iskolába jár – mondja Malin, ahogy a sorházak felé tartanak. Megállnak a tizenkettes szám előtt, belépnek a picurka kertbe, és becsöngetnek. De nem hallatszik csengőhang. Malin megragadja a zöld bejárati ajtóra erősített, aranyozott oroszlán szájában lévő karikát. Ahogy megkopogtatja vele az ajtót, az már nyílik is, és Josefin kukkant ki a nyíláson. – Á, maguk azok. Mit akarnak? – Szeretnénk feltenni néhány kérdést – mondja Malin. – Talán 259

emlékszel már valamire. Valamivel többre. – Jöjjenek be. Josefin kitárja az ajtót. Bő, világos rózsaszín ruhája lazán leng a testén, haja vizes, épp most zuhanyozhatott. A karján és lábán lévő kötés mégis száraz és tiszta. Előttük megy be a házba, elvezeti őket a fehér szekrényekkel teli konyha előtt, be a nappaliba, ahol két borvörös Chesterfield kanapé áll egymással szemben. A háttérben terasz nyugággyal és műanyag kerti bútorokkal. Malin és Zeke egymás mellett foglal helyet az egyik kanapén, Josefin velük szemben ül le. Itthon idősebbnek látszik, gondolja Malin, mintha a régi bútorok és az olcsó Wilton-szőnyegek hozzátennének az éveihez. – Semmire sem emlékszem – kezdi Josefin. – És miért is akarnék emlékezni? Összekulcsolja kezeit a térdén, egészen elfehérednek, és kinéz a teraszon túlra. – Nincsenek itthon a szüleid? – kérdi Malin. – Dolgoznak – válaszolja Josefin feléjük fordulva. – Itthon lehetnének, kiírathatják magukat betegállományba, ha nem akarsz egyedül lenni. – De akkor kevesebb pénzt kapnak. És talán ők is inkább dolgozni akarnak. – Nem félsz egyedül itthon lenni? – Nem. Semmire sem emlékszem. Mitől félnék? Hogy újra megtörténik? Kicsi az esélye. „Attól kéne félned, aki ezt tette veled – gondolja Malin. – Én félek tőle, neked is félned kéne. Félned kéne, de okos vagy. Mit segítene a félelmed? Minimális az esélye, hogy utánad jön az elkövető. Ha a halálodat akarta volna, akkor már nem élnél.” – Miért indultál egyedül moziba? – kérdi Malin. –A fiatalok többsége egy baráttal megy. 260

– Szeretek egyedül menni. Nagyon bosszant filmnézés közben a beszélgetés, megzavarja az élményt. – Értem. Próbálj meg emlékezni. Mit csináltál azon az estén? Mi történt? Talán sikerül előhalászni a fejedből egy képet, egy szót, egy illatot, igen, bármit. Próbáld meg! Malin igyekszik olyan meggyőző lenni, amennyire csak lehetséges. Hangjának súlyával szeretné kimondani: Az emlékezés lehetséges. És sokat segítene a nyomozásban. Josefin lehunyja a szemét, koncentrál, de hamar újra kinyitja. Bánatosan néz Malinra és Zekére. – Elnézést. – És az álmaid? – kérdi Malin. – Ott sem jelenik meg semmi sem? – Nem szoktam emlékezni az álmaimra – hangzik Josefin válasza. Kifelé menet Malin megáll a hallban. Meglátja az arcát a tükörben. A baloldalt lévő nyitott ajtón keresztül látja, hogy Josefin feltesz forralni egy fazék vizet a kopottas Cylinda-tűzhelyre. Malin hirtelen elhatározással belép a konyhába, kezét Josefin vállára helyezi. – Mihez kezdesz ezzel a nyárral? – kérdi, és Josefin akaratlanul is megrázkódik. – Semmihez. Úgy terveztem, hogy a Glyttinge uszoda melletti büfében fogok dolgozni, de három nap után felmondtam. Inkább élvezni akartam a szabadságot. Malin mozdulatai megmerevednek. – Tehát ismered Slavenca Visnicet? Josefin felnevet. – Szerintem senki sem ismeri azt a nőt. – Slavenca Visnicnek dolgozott volna, de három nap után felmondott. Malin megpróbál higgadt maradni, ahogy kimondja az összefüggést. – Az ördögbe – döbben meg Zeke is. – Az ördögbe. – És volt egy tippje is, hogy hol találhatjuk Slavencát. Szerinte nem 261

ment külföldre. – Hanem? – Az erdőtüzeknél lehet. Önkéntesként. Ugyanis folyton csak a tűzről beszélt, miután kigyulladt az erdő, állandóan azt mondogatta, hogy önkéntesekre van szükség. – Olvastam a Correspondentenben, hogy önkéntesek százai segédkeznek a tűz szélénél. Például pokrócokkal oltják a tüzet. – Ez hihető is. A családja egy tűzben pusztult el Szarajevóban. Gránáttalálat érte a házat, amiben laktak. Janne. Járt Boszniában egy segélyakció keretében. Malin jól tudja, hogy sok szörnyűséget látott ott, de igazából sosem beszélt róla. Hallgatás. Emlékezetkiesés. Ezek több mint unokatestvérek. Talán testvérek. Az út egyenesen belevisz a füstbe. A tűz fészkéhez vezető út mentén hosszú sorban álnak az autók. Az erdőtűz északi határa Hultsjőtől északra van, így először át kellett menniük Ljungsbrón, majd a tjállmói úton haladtak a sűrű erdőkön át, ugyanazon az úton, amin télen a Bengt Andersson-ügy idején. De egyikük sem említette ezt fel, ahogy elhaladtak a kiszikkadt, szenvedő síkságon át, és az út felett magasan szállt a járművek által felkavart por. Zeke inkább beteszi kedvenc német kóruszenéjét. Súlyos, hangsúlyos ritmusok és szavak, mert ez a kórus új szöveget írt az egyik Wagneroperához. És hangos. – Disztópikus – állapítja meg Malin. – Tökéletesen illik egy ócska

262

rémfilmhez. Zeke csak addig halkítja le a zenét, amíg Malin felhívja Sundstent, és megkéri, ellenőrizzék le még egyszer Behzad Karamit. – Rendben. Épp elkészültünk a környékbeliek végigjárásával, az állomás melletti parknál és a Frimis Szállodánál is. Senki nem látott semmit. De olyankor az emberek alszanak. Mikor ezzel a beszélgetéssel végzett, felhívta Sven Sjömant, és tájékoztatta az új összefüggésekről. – Remek. Végre valami kapaszkodó. S ekkor már egészen közel voltak a tűzhöz. Egyre nagyobb füstfelhőn kellett áttörniük, az addig kék égbolt szürkére változott, ijesztő volt, s érezték, ahogy egyre fokozódik a hőség az autóban. Legszívesebben visszafordultak, elmenekültek volna, mielőtt még testük felforrósodik, megfő, elszenesedik, mielőtt agyműködésük katasztrofális változást nem okoz testükben. És egyre erősebb az égett szag, egy felperzselt világ szaga, elevenen megégett hús szaga a mohó lángok által pusztított fák siratódalával vegyítve. Azért ezen a földúton mennek, mert erre tartott a piros tűzoltóautó is. Fejük felett helikopter köröz, hatalmas tartályából önti a vizet a tűzre, s lassan eltűnik a látókörükből. Az úton kormos arcú emberek, szemüket üveg takarja. – Milyen autója van? – kérdi Zeke a kormány mellől. A kocsi egyenesen a tűz központja felé tart. Körülöttük mindenütt kiégett fák, a levegőben pernye és hamu száll. – A központi nyilvántartás szerint egy Fiat furgon, fehér. – Eddig még nem láttam. Az egyik leágazó keskeny útnál egy mentőautó áll, két tűzoltó a járműnek támaszkodva piheg, és vastag sárga tölcséren keresztül talán oxigént lélegeznek be. „És ebbe a földi pokolba vágysz haza, Janne?” Emberek, kezükben pokróc. Azzal csapkodják a földet, ahol füstölni 263

kezd. Kicsit előbbre már lángok is fel felbukkannak a fákon. – Soha ekkora tűz nem volt Östergötlandban – szögezi le Zeke. – Ott csapkodnak, ahol füstöl, nehogy újra lángra kapjon. Tudtad, hogy az erdőtűz közepén a lángok akár ötven méterre is át tudnak csapni az egyik fakoronáról a másikra? Egyfajta tűzrobbanás keletkezik, és ez a legveszélyesebb. Ilyenkor fordul elő, hogy beszorul egy tűzoltó, hogy körbefogják a lángok. Eddig még senki nem halt meg, sem tűzoltó, sem önkéntes. Bárcsak ezzel a statisztikával zárulna az eset, add, Uram, hogy csak az erdő más élőlényei áldozzák életüket. Megint találkoznak egy tűzoltóautóval, egy kisebb járművel, és Malin felismeri Janne két kollégáját az első ülésen. De a nevükre nem emlékszik. Ők is felismerik a nőt, biccentenek. – Kemény legények – hangzik el Zeke szájából a dicséret. – Bizony azok – erősíti meg Malin. Ritkul az autósor, kevesebb az önkéntes, öt város tűzoltóságának emberei futnak ide-oda az erdőben, hol kifelé, hol befelé haladnak a leégett növényzetben. És akkor hirtelen meglátnak egy fehér Fiat furgont. – Ott van? – kiált fel Zeke. – A rendszám is egyezik – így Malin. A Fiathoz közel parkolnak le, és ahogy kinyitják a Volvo ajtaját, látni szinte semmit sem látnak, de hirtelen megcsapja őket az erdő pokoli zaja és forrósága. A levegőben fojtó kénszag és égett hús szaga, és a tűz különös, mély, sípoló hangot ad, mintha isten akarna figyelmeztető jeleket küldeni. A forróság szinte már elviselhetetlen. Nyár és forróság, ez már egy igazi szauna. – Ezt a kegyetlen meleget már egy finn se élvezné – szögezi le Zeke, mintha belelátna Malin gondolataiba. – Hát, biztos nem. Legalább negyvenöt fok van itt. A tűz felől kiabálás hallatszik, egy alacsonyan szálló, hatalmas füstfelhő szinte varázsütésre kettéválik, s két elszenesedett juharfa közül egy nő lép ki, olyan magas lehet, mint Malin. Ruhája kormos, arca fekete a koromtól. 264

– Ha nem tévedek, Slavenca Visnic – szólítja meg Zeke. – Igen, parancsoljanak – hangzik a válasz.

265

36.

Slavenca Visnic, Szarajevó és környéke, 1994 Ritkán fordulnak elő éjjel robbanások. De néha mégis. Ilyenkor felébrednek álmukból a gyerekek, s szorosan magamhoz ölelem a hároméves Mirost. Kranska apja karjaiban bújik, rémült szemeit rám mereszti, mintha én meg tudnám menteni, ha isten akarata szerint valamelyik szerb gránát pont a mi lakásunk, a mi házunk felé repül. A távoli robbanások zaja egyre közelít. A padló deszkái megnyikordulnak. Fiam forró teste az enyémhez szorul a takaró alatt, pizsamáján keresztül is érzem a bőrét, mint ahogy szíve dobbanását is érzékelem. És ezek a szívdobbanások csak még jobban tudatosítják bennem, hogy nem vagyok elegendő, és hogy ő is érzi, még anyja sem tud gyógyírt erre a rettenetes félelemre. Mind a négyen csak ülünk az ágyban, képtelenség aludni, együtt lélegzünk, négyünk lélegzetvétele eggyé válik, és bár a kinn dühöngő háború kíméletlen vallási háborúvá fajult, mégis azt hisszük, hogy minket nem érhet el, hogy védettek vagyunk itt, ebben a selyemgubóban, az álmokból és 266

szeretetből font menedékben, az otthonunkban. Egyik nap a piacra mentem. Hazafelé nem lőttek le a Snajper mesterlövészei. De házunk tetőzetébe becsapódott egy tűzgránát, két emelet mélyre lefúrta magát, és pont a mi lakásunk alatt robbant fel. A lángok bizonyára sebesen felfaltak benneteket, és mire én odaértem, az egész ház óriási fáklyaként égett. Az emberek lefogtak, forró kezeikkel keményen tartottak, mert be akartam rohanni, hozzátok, a tűzbe, mert tudtam, hogy bennégtetek, és én is ott akartam égni veletek. Még csak nyomok sem maradtak utánatok. Semmi. Ilyen kíméletlenül forró a tűzgránátok foszfortüze. Azon a szénkupacon aludtam, ami a szeretetünk, álmunk volt valaha, ott aludtam egy éjszakát, megpróbáltam emlékezni az illatotokra, hangotokra, arcotokra, hogy milyen érzés volt végigsimítani a bőrötökön, de semmi mást nem éreztem, csak azt a fojtó füstöt, tűz– és szénszagot, csak fegyverdörgést hallottam, és ágyúdörrenések keserves, elnyúló dalát. Reggel arra ébredtem, hogy hideg eső zuhog csupasz nyakamra. Egyenesen az erdőbe mentem, nem érdekelt, hogy lelőnek, vagy fennakadok az ellenség vonalán. A dombokra leereszkedett a felhő. Néhány kilométer múlva elfogtak. Hogy végigtapogattak a férfiak, és mindaz, amit tettek velem, nem létezett már számomra. Semmi mást nem jelentett, csak azt, hogy valami növekedni kezdett bennem, mindez csak az ördög játéka volt, semmi más. A padlón feküdtem, és minden, ami nem világosság volt, az maga volt a tökéletes sötétség, a világ sárgás fekete lett, és mégis teljesen színtelen. Azt szerettem volna, ha megölnek. De hogy tehették volna meg? Hiszen már halott voltam. És álmomban látom az arcotok, és hallom a hangotok. „Menj, anya, menj. Még nem ért véget a vándorlásod.” És szerettelek és gyűlöltelek benneteket, mert én még éltem, és az új helyetekről csak azért 267

jöttetek el, hogy ezt megmondjátok nekem. Veletek szerettem volna lenni, egy új selyemgubót szőni a létező, elpusztíthatatlan szeretetből. Hármótok szíve köré a szeretet meleg szálából akartam volna védőhálót szőni, és így visszaszerezni azt számotokra, hogy örökké doboghassanak.

268

37.

– Ki a fene lakik egy ilyen lepusztult nyomortanyán? Waldemar Ekenberg káromkodik, miközben fújtatva kapaszkodik felfelé Ekholmen egyik lépcsőházában. Odafelé az autóban: „Mi a szereposztás?” Per Sundsten maga is hallja, hogy mindez olyan, mintha valami amerikai rendőrsorozatban hangzana el. Maga is utálja, hogy mennyire majmolják ezeket. Waldemar hangja most kevésbé rekedt, inkább határozott. Nem gatyázunk ezekkel a niggerekkel. Alacsony a fájdalomküszöbük, úgyhogy megszorongatjuk őket. – Megszorongatjuk? – Ühüm, tudod, mire gondolok.” És Per tudta. Nagyon is zavarta őt az idősebb kolléga rasszista kijelentése, hogy ennyire egy kalap alá veszi az embereket, akikhez tartanak. De nem szólt semmit. Nem ez volt a megfelelő alkalom arra, hogy szóba hozza. Olyan súlyos bűnténnyel állnak szemben, hogy minden más háttérbe szorulhat. Néha ugyan rákényszerültek, hogy megkerüljék a törvényt, hogy az egyáltalán betartható legyen, ez így volt minden kultúrában, minden időben, 269

már amióta Hammurapi leírta: szemet szemért, fogat fogért. „Én sem vagyok naiv – gondolja Per csak nem annyira cinikus, mint ahogy az a nap folyamán Waldemarról kiderült.” Na jó, a cinizmus tulajdonképpen még rendben is volna. De az előítéletek. Azok nélkül jól megvan. Minden ember életében van valami rejtegetnivaló, ez teljesen független a származásától vagy a bőre színétől. A bérház Ekholmenben, ahol Behzad Karami szülei laknak. A hulló vakolaton graffitik, ócska firkák. Tehát itt volt Behzad Karami egy családi ünnepségen azon az éjszakán, amikor Josefin Davidssont egy támadás után megtalálták. A szülők a második emeleten laknak, lift nincs. Sundsten és Ekenberg becsengetnek. Tétovázás. Lánc az ajtón. Az ajtónyílás résében egy nő arca. Waldemar Per nyakába liheg, alig kap levegőt a lépcsőmászás után. – Rendőrség – harsogja, és felmutatja az igazolványát. – Engedj be – hangjából egyértelmű, hogy ellenkezésnek helye nincs, így aztán az ajtó becsukódik, hogy a lánc kiakasztása után újra kinyíljon. – Fogadni mernék, hogy krumplit termeltek a nappaliban – mondja Waldemar, és felnevet –, vagy inkább marihuánát? Mi? A nappali egyik falánál egy mérhetetlenül nagy bőrkanapé áll, az ablakok előtt súlyos vörös plüssfüggönyök, a nagy mintás tapétájú falat rikító, Teheránt ábrázoló festmények borítják. – Mintha valami bordélyházban járnánk – szól Waldemar a sötét bőrű férfihoz, aki a kanapén ül. Per rögtön arra gondol, hogy a férfi mintha felkészült volna rá, hogy zaklatni fogják, mintha tudná, miért jöttek. És az is látszik rajta, hogy tudatában van annak, hogy hazudott, hogy félrevezette őket. Per jól látja görcsös arcában a hazugságot. Tekintete nem nyugtalan, de ide-oda ugrál, ez a hazugság jele. Kellemes az arca, nagy orra és a himlőre utaló sebhelyek ellenére egyfajta nyugalom sugárzik belőle. A férfi nem nagy 270

termetű, a lakás ápolt, szeretettel gondozott, és Per sejti már, hogy Ekenberg is látja ezt, és ez lesz az a terület, ahol beveti az erőszakot. – Te is ülj le – mordul rá Waldemar ízes östergötlandi tájszólással Karami feleségére. Az szinte lerogy, fényes, fekete anyagba burkolt vékonyka teste belesüpped a kanapé fekete tömegébe. – Na, így már jó – dörmögi Waldemar, és minden további szó vagy magyarázkodás nélkül felkapja a tévén álló vázát, és a falhoz vágja. A porcelánszilánkok csak úgy röpködnek a levegőben, a házaspár arcába, ruhájára. A nő érthetetlen kiabálásba kezd arabul, esetleg perzsául. A férfi svédül szólal meg: – Mi a fenét művel? Waldemar meg felkap egy családi fényképet, földhöz vágja, és alaposan megtapossa bőrcipőjének sarkával. – Kuss? – ordítja. – Azt hiszed, csak úgy büntetlenül hazudhatsz a rendőrségnek? – Én, én hazudtam volna? Per némán áll az ajtófélfánál. Szeretne közbeavatkozni, odaszólni Waldemarnak, hogy most már elég, a francba is, hagyja már abba, hogy lehet ilyet művelni! De ugyanakkor látja Karamin, közel áll ahhoz, hogy megtörjön, ezek a tárgyak kedvesek neki. – A fiatok – ordítja Waldemar – nem is volt itt nálatok azon az éjszakán, amikor Josefin Davidssont megerőszakolták. Pedig ezt mondtátok! Biztos nem is volt semmiféle családi összejövetel. Tehát, hol volt? Mit csinált? Ki vele! S azzal repül is egy szamovár, egyenesen neki az ablak alatti fűtőtestnek, és jól hallani, ahogy a vékony fémlemez kettéreped. – Azt hiszi, elárulom a fiam? Itt volt. Itt volt az egész család. De Waldemar máris félrehajítja a dohányzóasztalt, akkora lendülettel, hogy még Per is meglepődik rajta, és máris ott áll Arash Karami előtt, orrba vágja, a férfinak elered a vére, és sugárban ömlik a mellére. 271

– Azt hiszi, nem éltem át ennél rosszabbat is? Mi? Ez semmiség! Karami szavai fenyegetőek, ahogy újra összeszedi magát. Waldemar felé köp, tekintete mélységes megvetést tükröz. És Waldemar újra és újra lecsap, és Per már épp közbe akar avatkozni, hogy megállítsa a társát, mikor a feleség elkezd kiabálni a kanapén, svédül, erősen törve a nyelvet: – Nem lenni itt. Családi ünnep, de a fiam nem lenni itt. Nem tudni, mit csinál, de sosem jönni hozzánk. Keresni meg, és mondani neki, hogy jönni ide haza. Waldemar lehiggad, negyedik ütése megáll a levegőben. – Szóval nem tudjátok, mit csinál? A Karami házaspár némán ül. Arash Karami bal kezével az orrnyergét szorítja, megpróbálja elállítani a vérzést. Egyikük sem válaszol Waldemar kérdésére. – Na jó, hiszek nektek. Szóval halványlila fogalmatok sincs róla, mit csinál az a nigger kölykötök. Bizonyára az ördöggel cimborái. Mi? A rohadt életbe, még csak embert sem tudtok faragni a gyereketekből. Waldemar elindul az ajtó felé. Per félrelép, majd nyugodt hangon megszólal: – Ugye tudják, hogy semmi értelme feljelentést tenni. Mi ketten vagyunk, rendőrök, és bizonyítani tudjuk, hogy Arash kemény ellenállást tanúsított, mikor megpróbáltuk elővezetni kihallgatásra. A feleség sírva ül a kanapén, Arash Karami egy pillantásra sem méltatja őket. – Rohadt pizzasütő – mormogja Waldemar. – Hazudni a rendőrségnek. A ház előtt, a könyörtelen, forró napsütésben, ebben az eszeveszett hőségben Waldemar odaszól Pernek: – Na, ezt jól elintéztük. Te voltál a jó rendőr, én meg a rossz. Pedig össze sem beszéltünk előtte. „Rohadt jól elintéztük” – gondolja Per, és rosszullét kerülgeti. És mégis. 272

Megtudták, amit akartak. Per érzi, hogy felforrósodik arca, és ugyanaz a furcsa érzés keríti hatalmába, mint mikor gyermekkorában anyja rajtakapta, hogy pénzt emel el a tárcájából. Brutalitás. Még csak néhány éve rendőr, de már sokszor látta, hogy ez működik, túlságosan is sokszor látta.

273

38.

„Hogy lehet ép ésszel túlélni mindazt, amin Slavenca Visnic keresztülment? A túlkapások nyílegyenes, mérgező vonalként haladnak végig az emberiség történelmén. Az erőszak is a túlkapásokból származna? Vajon maga az idő egy vulkanikus talaj, ahol megadott időközökben bekövetkezik egy erőszakkitörés? Gigantikus kitörések, és apró sóhajok. Talán így van” – gondolja Malin, ahogy látja eltűnni Slavenca Visnic furgonját a leégett erdő hamufelhőjével borított földúton. Slavenca Visnic egyáltalán nem lepődött meg azon, hogy Malin és Zeke felbukkant az erdőben. Teljesen nyíltan beszélt velük, mintha semmi titkolnivalója nem lenne. Mintha egyáltalán nem lenne terhelő rá nézve, hogy az egyik áldozatot a Stavsátter fürdő melletti büféjének közelében találták meg, a másik meg alkalmazottja volt korábban. Miután Slavenca Visnic köszönt nekik, a legnagyobb nyugalommal nekiállt mosakodni. A kocsijából előhalászott műanyag tartályból csorgatta a vizet, egy erősen vegyszerszagú tisztítószerrel lesikálta arcáról a kormot, és Malinnak és Zekének ezt szépen ki kellett várnia. Slavenca Visnic rutinszerű mozdulatsorával érzékeltette, hogy ő szabja meg a találkozás menetét, és sem Malin, sem Zeke nem tiltakozott. Malin egy 274

idő után köhögni kezdett, csípte a szemét és az orrát a füst. Mikor Slavenca Visnic arcáról eltűnt a korom, látszott rajta, hogy valaha szép nő lehetett, de ez nagyon régen volt, az élet megpróbáltatásai és a kemény munka koravénné tették. – Gondoltam, hogy akarnak majd velem beszélni – szólalt meg Slavenca Visnic, amikor elkészült a mosakodással és tiszta trikót vett fel. Körülöttük tovább szaladgáltak a tűzoltók és az önkéntesek, tekergő vízcsövekkel és gőzölgő pokrócokkal. Fejük felett továbbra is köröztek a helikopterek, rotorjuk rettenetes zaja miatt a normálisnál jóval hangosabban kellett beszélniük. – Tudják – kiáltotta Slavenca Visnic –, olyan ez, mintha a földből áradna a tűz, mintha a föld gyomra okádná ránk a lángokat és az izzó parazsat. Malin észrevette, hogy a nő szinte tökéletes svéd kiejtéssel beszél. Milyen kemény munka lehet emögött! Slavenca Visnic iszik egy kis vizet a tartály csapjából. – Szomjasak? – Nem – hárítja el Zeke, majd így folytatja. – Ugye tudja, miért keressük? – Olvasom a híreket az újságban és a neten, meghallgatom a híradót. Nem vagyok bolond. – Theresa Eckevedet az egyik büféjéhez közeli fa alatt találták meg elásva. Josefin Davidsson, akire a Füvészkertben találtak rá megerőszakolva, július elején magánál dolgozott. – Megértem, hogy ezek az összefüggések felkeltették az érdeklődésüket – mondja Slavenca Visnic, és letöröl a homlokáról néhány izzadságcseppet. – De ez csak véletlen egybeesés, semmi sincs mögötte. – Van alibije a múlt hét szerdáról csütörtökre virradó éjszakájára, illetve a szombatról vasárnapra virradó éjszakára? Malin azt akarja látni, milyen hatást vált ki ez a határozott kérdés a nőből. 275

Slavenca Visnic csak felnevet. – Nincs, minden este egyedül vagyok. Csak későn értem haza a tűztől, ezt azért biztos tudja valaki igazolni. De az éjszakákra? Nem, azokra nincs alibim. Csak nem képzelik, hogy bármi közöm is lehet az ügyhöz? És újra felnevet. Szinte gúnyosan. Mintha Malin és Zeke nevetségesen keveset tudna azokról a rémségekről, amelyekből Slavenca Visnicnek túlzott mértékben is kijutott. – És a mára virradó éjszaka? – Otthon voltam. Aludtam. Bezártam a büféket. Inkább a tűznél akarok segédkezni. És különben is képtelenség alkalmazottat találni. Nincs ma már olyan fiatal, aki a nyarát egy fagylaltos bódéban akarná tölteni. Mind elkényeztetettek. Ott van az a Josefin Davidsson, három nap után felmondott. Így aztán nem volt senki, aki kiszolgált volna Glyttingében. – Dühös lett rá, amikor felmondott? Zeke hangja teljesen semleges. – Nevetséges kérdés. Mindenki azt csinál, amit akar. Vagy nem? – A törvény keretein belül – vágja rá gyorsan Zeke. – Hallottam a rádióban a legújabb gyilkosságról – folytatja Slavenca Visnic. – Gyorsan leszögezem, most nem fognak semmiféle kapcsolatot találni hozzám. – Szereti a tüzet? Azért jön ki ide segíteni? Most Malinon a sor, hogy provokáljon. – Gyűlölöm a tüzet. El akarom fojtani. „Hízelegj, Malin, az szólásra bírja az embereket.” Ez is Sven Sjöman egyik kedvenc mondása. – Tudom, mi mindenen ment keresztül – folytatja Malin. – És csak csodálni tudom, hogy talpra állt. Hogy önálló vállalkozást tudott kiépíteni. – Nem volt más választásom. – Nem látott valami gyanúsat kinn Stavsátterben? Bármit? – Nem. Csak azt vettem észre, hogy a kutya kaparni kezd. 276

– Igen, akkor ott volt – veszi át a szót Zeke. – De aztán eltűnt. Hova lett? Más ott maradt volna. – Nem bírtam elviselni azt a sok felzaklatott embert. És én már láttam halottat. Jobbnak tartottam kinyitni a büfét Hjulsbróban. A földbe ásott lány nemigen kedvezett a vásárlási kedvnek. Slavenca Visnic mintha barátságosabbá vált volna. – Meg kell érteniük. Ha dolgozom, az arról szól, hogy minél több fagyit adjak el. – És senkire nem figyelt fel, aki furcsán viselkedett volna a tónál? Slavenca Visnic elgondolkozik. – Nem. – És nincs semmi mondanivalója Josefin Davidssonnal kapcsolatban? Veszekedtek? Ő azért utalt valami ilyesmire. – Josefin biztos úgy fogta fel, hogy veszekedtünk. Biztos vagyok benne, hogy evett fagyit is, édességet is. Sőt talán a barátainak is adott. Nagyon sok minden eltűnt azokban a napokban, mikor ő dolgozott ott, pedig alig voltak fürdőzők. Talán emlékeznek rá, valami probléma volt a vízzel, baktériumok, vagy micsoda. A Correspondenten jó nagy port vert körülötte. Néhány napra le is zárták a nagymedencét. Malin megpróbál visszaemlékezni, de úgy látszik, ez elkerülte a figyelmét. – Tehát kirúgta? – Fogalmazzunk inkább úgy, hogy örültem, mikor magától felmondott, pedig nem volt más jelentkező a Glyttinge büfébe. – Dühös volt, hogy meglopta? – Nem annyira. Ez előfordul. – Szóval senki sincs, aki tanúsíthatná, hol volt azokon az éjszakákon? Malin újra felteszi a kérdést, tudja jól, hova akar kilyukadni vele. Slavenca Visnic fáradt pillantást vet rá, mintegy jelezve, hogy veszi a lapot. – Nincs férjem. Sem gyerekeim. Rég elvesztettem a családomat. Azóta saját döntésem alapján egyedül élek. Az emberi kapcsolatok csak egy sor 277

csalódással járnak, kedves felügyelőnő. Azzal Slavenca Visnic becsukja a Fiat hátsó ajtaját. Feléjük fordul. – Ha nincs több kérdésük, akkor most indulok. Ki kell használni a csúcsforgalmat a Glyttinge fürdőben. – Kék – mondja hirtelen Malin. – Jelent magának valami különöset a kék szín? – A fehéret szeretem – válaszolja Slavenca Visnic. – Az a legtisztább szín. Slavenca Visnic a ljungsbrói virslis előtt áll, egy százötven grammos sajtburgert majszolgat. Az erdőből kihajtva alig ért a Vreta-kolostor melletti golfklubig, máris rátört az éhség. A forró étel és a még forróbb levegő miatt izzad, de nem bánja a hőséget. Akinek több háborús telet kellett átvészelnie Szarajevóban, az jól tudja, mit jelent a hideg, tehát sosem panaszkodik egy kis melegre. A környék teljesen kihalt. Nyilván mindenki fürdik valahol. A zsaruk higgyenek csak róla, amit akarnak. A zsernyákok mindig azt hiszik, hogy rendbe tudnak hozni valamit. Főleg az a nő, az a Malin Fors, tisztára azt a benyomást keltette, hogy valamit rendbe akar hozni. „És erre felbukkanok én a nyomozásukban. Összefüggések. Munkájuk éltető ereje. Ennek előbb-utóbb meg kellett történnie”– gondolja Slavenca Visnic, és érzi, hogy az olvadt sajt odaragad a szájpadlásához, érzi, hogyan telik meg hasa az étellel. Egy különleges kiváltság, hogy teleeheti magát az ember, ha éhes. Egy olyan kiváltság, amit ebben az országban nem túl sokan tudnak értékelni. A lányok. Hát, az ilyesmi megesik. Az elkényeztetett lányok megégethetik magukat. Ki tudja, miért teszik az emberek azt, amit tesznek? Háború. Mindenütt folyik, és sosem szakad vége. 278

És mit tehet ilyenkor az ember? Létrehoz a maga számára egy olyan valóságot, amit képes elviselni. Slavenca Visnic a hamburger utolsó falatját bedobja a büfé melletti papírkosárba. A Hemköp boltja előtti hirdetőtáblán minden újság ugyanazt kiáltja világgá. Újra áldozatot követelt a halálos nyár! Így ír a Correspondenten arról a rémtettről, ami engem ért. Nyári angyalaink, így titulál engem, minket bársonyos hangján a rádió műsorvezetője. Először nem akartam hinni neki. De aztán jöttél te, Sofia. Mellém siklottál, körülöttem voltál valahogy ezer formában egyszerre, és azt mondtad, hogy először te is kételkedtél benne, hogy a félelem és mindenféle más, jórészt megnevezhetetlen érzés miatt nem voltál hajlandó elfogadni, hogy ez a helyzet. És kiáltani akartál, én nem, túl fiatal vagyok még nem is volt időm élni! Én meg most akarok kiáltani, most, amikor itt lebegünk együtt a lángokban álló erdő fölött. Füst és tűz. A fák égő koronái akár egy hatalmas vulkán. Az emberek, gépek, állatok odalenn csak kétségbeesett pontok, az élet porszemei, melyek minden erejüket bevetve próbálják megállítani a tűz terjedését, a föld mérhetetlen erejét megpróbálják visszaszorítani, újra a föld alá, a borzok szerteágazó járataiba. Vajon sikerülni fog? Malin ott lenn a Volvóban, ahogy próbál előrefurakodni a föld felszínén, keresztül az erdőn, Ljungsbro irányába, ki a sistergő síkságra, ahol lassan már fűszál sem maradt a tűz mindent elemésztő pusztításának hatására. Porladó fosszíliák mindenütt, ahol virágzó életnek kéne lennie. Úgy tűnik, te bízol ebben a felügyelőnőben, Theresa.

279

Ha te bízol benne, akkor én is. Azt mondtad, így most könnyebb neked, hogy már ketten vagyunk. Nekem még minden olyan nehéz, még ha én kevésbé kételkedtem is jelen állapotomban, mint te. Egymás mellett suhanunk, szárnyatlanul. De mégis igazuk van, hogy nyári angyalok vagyunk. Nyugtalan angyalok, nem képeslapangyalok, hanem hús-vér lányok, akik vissza akarják kapni azt, amit elvettek tőlük. Mi most tiszták vagyunk, ugye? Szeretem a szavakat. Úgy érzem, most valóban az enyémek. És tetszik nekem, hogy lebeghetek egy világban, egy emlékek nélküli világban, mindaddig, amíg én úgy akarom. Amíg sikerül távol tartani magamtól a kezeket, a hófehér kezeket, amelyek megmarkolták a torkom, a karmokat, amelyek megszaggatták testem, a sikálást, amit valahogy mégis éreztem, a Klorin szúrós szagát, a félelmet, ami még az előtt elfogott, mielőtt minden megszűnt létezni. Hogy aztán újra feltámadjon, egy más, sokkal kevésbé érthető módon. Arra szeretnék emlékezni, ami voltam, és ami lehettem volna. Ez vagyok én. De már sohasem leszek. – Zeke, ugye hogy hipnózisban vissza lehet hozni az emlékeket? A férfi keze határozottan nyugszik a kormányon, ahogy elhaladnak az IKEA, majd Tornby boltjai előtt. Malin odahajol a sztereóhoz, lehalkítja a kóruszenét. A parkoló tűző napsütésében az emberek lassan mozognak, de mégis céltudatosan, a boltok légkondicionált világa felé. – Azt mondják. De nem emlékszem rá, hogy valaha is sor került volna a bevetésére. Ha engem kérdezel, kétséges módszer. – Nem viccelek. Lehet, hogy beválik. – Tudom, mire gondolsz, Malin. – Az emlékeinknek mindössze öt százaléka hozzáférhető a számunkra –

280

mondja Malin, mint valami leckét. – Mi van, megint a Discoveryt nézted? – És ha igen? Társa rávigyorog. – Kezed a kormányon, szemed az úton. – Igenis, kapitány – vágja rá katonásan Zeke. – Bevéstem az agyamba.

281

39.

– Te kis fekete féreg, tényleg azt hitted, hogy szárazon megúszod, ha hazudsz a rendőrségnek? – sziszegi fogai közt Waldemar Ekenberg, ahogy egyszobás lakásának falához préseli Behzad Karamit. – Beköpött valaki az úgynevezett haverjaid közül. Mit csináltál ma éjjel? És szerdáról csütörtökre virradó éjjel? És szombatról vasárnapra virradóan? Megerőszakoltad, aztán megölted őket, mi? Behzad Karami még mindig makacskodik. Továbbra is bízik benne, hogy simán kimászik ebből az egészből. „Pedig nagy szarban vagy – gondolja Per Sundsten. –Úgyis kiveri belőled, amit tudni akar.” – Kedvet kaptál a pipihúsra, mikor télen a haverjaiddal megdugtad azt a tizenéves kiscsajt? – Nem is… Waldemar nagyot ránt Behzad Karamin, aztán újra jól odavágja a falhoz. Majd hirtelen ellágyul a hangja: – Ne próbálkozz velem. Te is tudod jól, hogy megerőszakoltátok azt a lányt. No, megjött hozzá a kedved? Aztán valami rosszul sült el. És véletlenül agyoncsaptad… 282

Hangja fokról fokra emelkedik, s az utolsó szónál teljes erejéből gyomron vágja Behzad Karamit. Az meg összecsuklik, mint egy bugylibicska. – Pisálnom kell – szól oda Waldemar Pernek. –Tartsd addig szemmel ezt a szarházit. Behzad Karami levegő után kapkod. Végre megtalálja a megszokott ritmust, vesz öt mély lélegzetet, és könyörgő szemekkel néz fel Perre. „Rám aztán nézhetsz – gondolja magában Per. – Az égvilágon semmit sem tudok tenni ellene. Nem is akarok. Mert mi van, ha mégis igaza van?” – Az lenne a legjobb, ha mindent őszintén elmondanál neki – mondja végül hangosan a lehető leglágyabb hangján. – A francba, még engem is megrémiszt. És sosem adja fel. – Ez egy őrült barom. – Hagyjad, inkább mondd el, amit tudsz. Hidd el, az sokkal jobb lesz. – De hinni fognak nekem? – Az attól függ. – Mitől? Behzad Karami még liheg, de arca már visszanyerte a színét. – Hogy az igazat mondod-e. – És hisznek nekem, ha az igazat mondom? Per lenéz Behzad Karamira, aki meghajlott ugyan, de még nem tört meg teljesen. – Próbáld ki – mondja Per, és ekkor újra belép a szobába Waldemar. – Mi van, magához tért ez a rohadt féreg? Na, majd adok én neki, hogy tudja, hol a helye. – Csináljon csak velem, amit akar! – Csinálom is! – ordít Waldemar, s kétszer keményen odarúg Behzad Karami bal vállára, és Per még a vörös trikó alatt is látja, hogy a férfi válla kiugrik a helyéről. És a mérhetetlen fájdalom sikolya végighasít a szobán, visszapattan a plafonról, ki az utcára, egy önfenntartási ösztön ez, mely egyenesen az agykéregből indul. 283

– Tehát fáj – suttogja Waldemar a földön gubbasztó, nyüszítő Behzad Karami fülébe. Majd kezét a férfi vállára teszi, óvatosan, és könnyedén megnyomja lefelé. Behzad Karami újra felordít, de most hosszabban, és Per jól látja, hogy közel van a teljes összeomláshoz. „Miért állsz ellen? Mert ez lenne a sorsod? Vagy mert mégis te tetted?” – Várjon, elmondom, megmutatom maguknak a titkom. Behzad Karami a kanapén ül, bal karja hátul, a háttámlán. – Meg ne nyekkenj, te rohadék. És azzal Waldemar hátrarántja Behzad Karami karját. Furcsa kattanóroppanó hang hallik, ahogy helyére ugrik a válla. És a Behzad Karami torkát elhagyó újabb kiáltás ugyanolyan őseredeti, mint az előző, de kifejezi a test megkönnyebbülését is. – Anyámasszony katonája. Waldemar vigyorog. Per szeretne már kinn lenni, otthon lenni, legyen már vége ennek a napnak, de nem, még nincs vége, még messze nincs vége. A Stáng folyó meleg, szürkésfekete vize. A benne lévő halak kábultak, talán maguk is érzik, hogy szép lassan szó szerint megfőnek, ahogy egyre nő a víz hőmérséklete, gondolja Per Sundsten. Nincs hova menekülniük. A rekkenő hőségben a víz már talán nem is víz, és mi lesz a halakkal? Felúsznak a felszínre, felpuffadt hassal, élettelenül. Pikkelyük ezüstje meg sem csillan abban a zavaros kotyvalékban. Futballpályák Johannelundban. A háló nélküli kapufák is a hűvösebb időt várják, hogy valakinek legyen egyáltalán ereje a labda után szaladni. Hiszen most ez lehetetlen, veszélyes, túl meleg van hozzá. – Megmutatom, hinniük kell nekem. Semmi közöm azokhoz az átkozott dolgokhoz. Behzad Karami bilincsbe verve a kocsi hátsó ülésén. Johannelundba 284

tartanak, a folyó melletti kiskertekhez. Oda akarja vinni őket, de nem hajlandó elárulni, miért. „Semmi közöm azokhoz a dolgokhoz.” Szavai ott csengenek Per fülében, ahogy a gondosan elgereblyézett kavicsos úton baktatnak a parányi kertparcellák között. Itt túlórában dolgoznak a vízszóró fejek, igyekeznek zölden tartani az apró gyepfelületeket, megmenteni a ribizli- és egresbokrokat, ha egyáltalán lehetséges. Dolgok. Ha az ember a nemi erőszakot és a gyilkosságot „dologgá” redukálja, akkor azok már kezelhetővé válnak, akkor már együtt lehet élni azzal, amit te vagy valaki más tett. Együtt élni azzal, hogy mi, emberek néha azt választjuk, hogy így bánjunk embertársunkkal. Waldemar teljesen higgadt. Behzad Karami kéri, hogy a kocsiból kiszállva vegyék le róla a kézbilincset. Waldemar beleegyezik. – Ha szökni próbálsz, egyszerűen lelőlek. Hangja jeges, Behzad Karami bólint. – Nem mintha tudnám, mit akarsz mutatni nekünk. Waldemar lépésről lépésre szkeptikusabb. – Remélem, tényleg van mit mutatnod. – Igen, van – mondja Behzad Karami, és meggyorsítja lépteit. – Oda le, balra az utolsó parcellához megyünk. „Pokoli meleg van” – gondolja Per, ahogy az ösvény egy napos szakaszán haladnak. Ez már nem normális. A mellette baktató Ekenberg is izzad, de mintha meg sem kottyanna neki a hőség. Egy öreg Superman. Valami régi acélból, amit már nem gyártanak. Aztán Behzad Karami benyit balra az utolsó parcellát övező kerítés kiskapuján. A gyep talán kevesebb vizet kapott, s mindössze egy fehérre meszelt, renoválásra szoruló kalyiba áll rajta, szemmel láthatóan lakatlan. 285

Belépnek a picurka telekre, és Pernek azonnal feltűnik, milyen gondosan ápoltak a bokrok, talán málnabokrok, nyílegyenesen sorakoznak apró, még éretlen bogyóikkal. – Itt. Behzad Karami a bokrokra mutat. – Mi az, hogy itt? Per kérdése villámgyorsan érkezik, mielőtt Waldemar megint eszét vesztené. – Itt voltam azokon az éjszakákon, amikről kérdezősködnek. „Most odavág – fél előre Per –, Ekenberg megőrül dühében.” De társa csak sóhajt egy nagyot, és az ütés elmarad. – Ezek a szederbokraim. Szedret termelek. Gyerekkoromban nagyapa sokszor elvitt magával a teheráni piacra, ahol szedret vett nekem. Most én magam akarom megtermelni, ettől valahogy jobban érzem magam. Különös érzés, mikor ezt eszem. Mint mikor kicsi voltam, és nagyapával lehettem, csak mi ketten. – Szóval itt voltál és a bogyóidat locsolgattad? Per kissé kétkedik. – Nem, őrködtem. – Őrködtél? – Igen, különben felfalják az őzek, még mielőtt megérnének. Benn ültem a házban, és őrködtem. Egyszerűen átugranak a kerítésen, és megeszik a bogyókat. – Őrködtél? – Igen. – Egyedül? – Igen. – És ezt senkinek nem mondtad el? – Nem. – Miért nem? – Saját pénzemen vettem a kiskertet. 286

– De miért nem lehetett ezt elmondani? – Hogy szedret termelek? A haverjaim azt hinnék, hogy megbolondultam. Vagy hogy buzi vagyok. – Buzi? – Mindenki tudja, hogy csak a buzik túrják a kiskertet. Nézik Behzad Karami hátát, ahogy eltűnik szemük elől az ösvényen a parkoló irányába. – Hiszek neki – szólal meg Waldemar. – De akkor sincs rendes alibije. Aztán végigjárják az összes kiskertet, kérdezgetik, ki látta Behzad Karamit a házban, és többen megerősítik, hogy az utóbbi időben éjjelente égett a villany, de azt nem látták, tényleg ott is volt-e a férfi. Behzad Karami még megmutatta nekik a kalyibát, mielőtt elment volna. Nem egy luxusvilla, mindössze egy IKEA-ágy a sarokban, még matrac, lepedő vagy párna sincs rajta, csupán egy gondosan összehajtogatott pokróc az egyik végén. A sárgás padló tele elnyomott cigarettától származó égésnyommal, nyomasztó, émelyítő szag, mint az őszi vadászaton egy jávorszarvas frissen felvágott gyomra. – Szeder – mormogja Per, ahogy visszaérnek az autóhoz. – Ilyen egyszerű lenne? – Mindenki tudja, hogy az arabok élnek-halnak a szederért – mondja Waldemar. – Biztos azért, mert nem jut nekik elég alkohol meg pina…

287

40.

– Anya? Tove hangja tízezer kilométer távolságból, mint valami hallucináció Malin fülében, vágyakozás, ami az idő múlásával egyre inkább gyásszá változik. – Anya, itt vagy? A nappali körbefogja Malint, a tévében épp időjárásjelentés, és megint meleget, meleget és meleget ígérnek. Nem akarom, hogy folyton felhívjatok, Tove, nem akarom. Nem tudjátok megérteni, te és apád, nem tudjátok belevésni imádott szívetekbe, drágám, hogy azt akarom, hogy naponta többször felhívjatok? – Itt vagyok, Tove. Itt vagyok. Malin lehuppan a kanapéra, szabad kezével lehalkítja a tévét. – Anya, minden rendben? „De hát ezt nekem kéne kérdeznem” – gondolja Malin. – Igen, drágám, minden rendben. Hogy vagytok? Legszívesebben ezt mondaná: Holnap reggel érkeztek haza. Kimegyek értetek a reptérre. De nem mondja, hagyja, hadd beszéljen Tove. – Elefánton lovagoltunk ma, egy Ubud nevű város mellett a dzsungel közepén. 288

– Felülhettél az elefántra? – Apa is, meg én is. – És most a szállóban vagytok? – Igen, épp most jöttünk vissza egy halétteremből. Már éjjel egy óra van. És fürödtünk is. Ma nem volt olyan viharos szél, úgyhogy sárga zászló volt fenn. Olyankor nem olyan veszélyesek az ellenáramlások. Ellenáramlások. Veszélyesek. Csak két hete vannak Balin, de Tove úgy beszél, mintha mindig ott élt volna. – Vigyázz nagyon, ha fürdesz. – Persze hogy vigyázok. Miért, mit gondoltál? – Csak nyugtalan vagyok miattad, Tove. A világ túloldalán egy mély sóhaj. – Nyugodt lehetsz, anya. Már nincs időnk több fürdésre. Akarsz beszélni apával? – Ha ő is akar. Recsegés, néma csend, a háttérben kiáltás, talán Janne hangja, aztán lihegés, higgadt, egyenletes lihegés, amit Malin jól ismer, és amitől a pillanat egy törtrésze alatt melegség járja át testét, egy megadó, szomorú, de mégis izgató melegség. Janne. Az az átkozott. Miért, miért is nem bírták ki együtt? – Szia, Malin. A hangja. Vajon mit keres még mindig benne? Vigaszt? Összefüggést. Annak ellenére, hogy ez a hang nem adhatja meg számára. – Mi újság felétek? – Létezik a paradicsom, Malin. Itt. – Elhiszem. Úgyhogy nem is vágytok haza? – Hát, nemigen. 289

– Hallom, elefánton lovagoltatok. – Igen, látnod kellett volna Tovét. Csak úgy ragyogott a boldogságtól, ahogy ott himbálózott. „Elég – gondolja Malin. – Ne tovább.” – És mi újság az erdőtüzekkel? – Ma kinn voltunk – kezd bele Malin. – Elég rossz a helyzet. Még mindig nem sikerült úrrá lenni rajta, de nagyon sok önkéntes segédkezik. – Holnap hajnalok hajnalán hazarepülünk – folytatja Janne. – Tudom. És mégis fenn vagytok ilyen későn – mondja Malin, pedig legszívesebben azt kiáltaná: Annyira hiányoztok, hogy majd megszakad a szívem. És ez a hiányérzet lassan bánattá alakul, Janne, egy különös bánattá az élőkért. És minden ember csak egy adott mennyiségű bánatot visel el, mielőtt meghalna, és én lassan elérem ezt a szintet. – Időben kinn legyetek a reptéren! – Persze. Már megyünk is lefeküdni. – Hát akkor, szia. Kattanás. Csend. Melegség. Vigasz és összefüggés. Mit adhatna ez nekem? Malin eredetileg úgy tervezte, hogy vár másnapig, de aztán mégis felhívja Viveka Crafoordot. – Gyere ki hozzánk. Fél óra alatt itt vagy. Addig nem gyújtjuk be a grillsütőt. Viveka Crafoord. A pszichoanalitikus. Felajánlotta, hogy kezeli Malint, ingyen, de Malinnak már akkor borsódzik a háta, ha a lélekbúvár Paisley-mintás ülőgarnitúrájára gondol. Még addig a gondolatig sem jutott el, hogy megkísérelje megközelíteni bánatának magvát, és legkevésbé odáig, hogy behatoljon a mag belsejébe. Ha véletlenül összefutottak a városban Vivekával, és beültek valahova egy kávéra, akkor inkább csak néhány mondatot mondott a szüleiről, akik most 290

Tenerifén élnek, meg hogy nem is vágyakozik utánuk. Mesélt a régi lakásukról, anya olcsó szőnyegeiről, és arról a különös képességéről, hogy mindig szépített mindent, és úgy állította be magát, hogy fontosabbnak látsszon, mint valójában. Viveka udvariasan, érdeklődve hallgatta, de tökéletesen tudatában volt annak, hogy Malin csak a jéghegy tetejét érinti, és görcsösen, a bizalom legcsekélyebb jele nélkül zárva tartja az önmagához vezető ajtókat. „És mit gondolsz, Jannénak mi erről a véleménye?” Ezt kérdezte Viveka. „– Miről? – Például arról, ahogy beszélsz vele. – Erre még nem is gondoltam.” Viveka nyaralója Svartmálában van. Ez egy közkedvelt, kispolgári övezet a várostól néhány tíz kilométernyire délre. Malin nehezen találta meg a házat, fel-alá hajtott a Volvóval a csodanyaralók között, de nem akart megállni és kérdezősködni. Végül elért egy kis úthoz, ami a tóhoz vezetett, a fenyőfák mögött megmegcsillant a váltakozva jégfehér és tűzpiros víz. A hatalmas juharfák árnyékában egy egyszerű zöld postaláda Crafoord felirattal. Malin rákanyarodott a keskeny útra, és mosolyogva parkolt le a szemmel láthatóan egyedi tervezésű, aszimmetrikus, hatalmas üvegablakokkal rendelkező kétszintes, szürke faház előtt. A ház akár a huzamosabb ideje jól kereső, ám mégis a visszafogott, ízléses, ugyanakkor különleges építészeti megoldásokat kedvelő polgárok nyaralójának mintapéldánya is lehetne. Viveka háza nyilván a környék legexkluzívabb épülete. A legjobb helyen, közvetlenül a vízparton, feltehetően saját mólóval és homokos partszakasszal. – Mikroklíma – mondja Viveka, és kecsesen hátradől a tíkfa karosszékben. – Meg ne kérdezd, mitől van. A ház mögött ülnek egy bokrokkal körülvett teraszon, csodás kilátás 291

nyílik a Stora Rängen-tóra. Egynyári növények és rododendron ágak hajolnak föléjük. Viveka férje, Hjalmar szinte eltűnik közöttük, ahogy tőlük úgy tíz méterre, nekik háttal a grillsütő körül serénykedik. Öland-szigeti mészkőlapokból van kialakítva az a rész, előtte zöldre festett fapalló. És tényleg sokkal hűvösebb van itt a teraszon, legalább öt fokkal hidegebb, mint máshol, mintha a körülöttük lévő növényzet és a víz varázslatos módon meg tudná változtatni a hőmérsékletet. „Akárcsak a Füvészkert nyári lakjában” – gondolja Malin. Csak ott melegebb lett. És Malinnak igaza volt. A gránitból kirakott lejáró után a móló mellett ott egy motorcsónak, és kissé távolabb két formatervezett alumínium napozóágy áll a gondosan kialakított homokos parton. Malin beszippantja a forró grillrácson sülő pácolt hús illatát. „Vajon mivel foglalkozik Viveka férje?” – töri a fejét Malin, de nem kérdezi meg. Megelégszik azzal, hogy megállapítja, milyen kedves személyiség ez a hatalmas termetű, barátságos arcú férfi. Aztán Viveka arcába tekint, néhány ránc látszik csak rajta, pedig már ötvenöt éves. A nőn nyoma sincs bánatnak, mindez egy békés, kellemes életre utal. Malin hirtelen rádöbben, milyen keveset is tud tulajdonképpen róla. Van gyerekük? És hogy azonnal meghívta ide ki, pedig jól tudja Viveka, mi ügyben keresi. – Mit gondolsz mindarról, amiről a telefonban beszéltem? Megemlítette ugyanis az eseteket, amelyekben most nyomoznak, és Viveka is olvasta az újságokban, látta a tévében a híreket. – Érdekelne, mi az elképzelésed az elkövetőről. – Előbb együnk. S máris ott terem az asztalon egy hatalmas tál sült virslikkel és hússzeletekkel. Malin jóízűen eszik, a hőségről társalog, és testes vörösbort iszik, ami jól illik a húshoz. Persze részéről csak egy pohárral. És Hjalmar egyre kedvesebb lesz, mesélni kezd magáról. Management-tanácsadó, hosszú évekig a McKinsey-nél dolgozott Stockholmban, de most már önálló. 292

És a vacsora, amilyen váratlanul kezdődött, olyan hirtelen véget is ér. Hjalmar elvonul: – Kezdődik a meccs. Viveka csak széttárja karját: – Él-hal a fociért. Malin ekkor veszi csak észre, hogy' közben rájuk borult a sötétség, és a tavat mindössze a hold, illetve a tó túloldalán álló néhány ház reményteli fénye világítja meg. A közelgő éjszaka mintha suttogna hozzájuk, és Malin hagyja beszélni Vivekát. – Sajnálom, Malin. De abból kiindulva, amit eddig tudni lehet, képtelenség valami határozottat mondani. Mikor Seattle-ben éltünk, jártam ugyan egy ilyen tanfolyamra, és ha egyáltalán szóba jöhet, hogy találgassak, akkor egy magányos elkövetőre gondolok, akinek valamiképpen furcsa kapcsolata volt az anyjával. Sajnos, ez a legtöbb esetben így van. Ez a férfi itt lakik Linköpingben, nyilván itt is nőtt fel, mivel nagyon biztosan mozog a környéken, ahol elköveti a tetteit, ahol otthagyja áldozatait. És megszállottja a tisztaságnak, hogy az áldozatai ártatlannak tűnjenek. De hát minderre már magadtól is rá kellett jönnöd. És miért megszállottja a tisztaságnak? A szüzességnek? Ki tudja? Talán valami miatt úgy érzi, folt esett rajta. Megszégyenítették. Szexuálisan. Vagy másképp. Talán egyfajta tiszta, szűzi állapotot akar visszaállítani. – Még valami. Azt mondod, férfi. De lehet, hogy mégis nő? – Lehet ez is, az is. De valószínűbb a férfi, vagy egy férfias nő. Talán őt is erőszak érte. Ezzel a lehetőséggel mindig számolni kell. – És a sebek? – Hogy ennyire különböznek, az annak a jele is lehet, hogy az elkövető kísérletezik. Mintha valamiféle mintát akarna megtalálni. – Erre már én is gondoltam. – A helyetekben az összes felbukkanó gyanúsított esetében visszafelé keresgélnék. Ennek az ügynek a megoldása a múltban rejlik. De hogy miért 293

pont most történik mindez, azt csak maga az elkövető tudhatja. Ha egyáltalán tudja. Rezeg Malin telefonja. Ránéz a kijelzőre. Legszívesebben fogadná a hívást, de vár vele, kinyomja. Viveka nem szól semmit, bár észreveszi, inkább folytatja: – Feltehetően van valami munkája, állása, de nagyon kevés barátja. – Köszönöm, Viveka – hálálkodik Malin. Aztán felteszi azt a kérdést, ami miatt tulajdonképpen idejött. – Ha szeretnék kihallgatni egy tanút hipnózisban, segítesz nekünk? – Természetesen, Malin. Malin most először látja Vivekát lelkesnek, várakozással telinek. – Ha a tanú maga is akarja, részemről rendben. Egy darabig csendben ülnek. A tó felett nevetésfoszlányok hallatszanak, majd mintha vízbe ugrott volna valaki. – Mártózz meg te is – javasolja Viveka. – Van itt elég fürdőruha. És itt maradhatsz éjszakára is a vendégházban. Hjalmar majd készít nekünk egy pompás rántottát reggelire. Malin elgondolkozik. Az a szám a kijelzőn. – Szívesen megmártózom. De aztán mennem kell. És a Stora Rängen langyos vizének emléke szétárad egész testében, mikor alig egy órával később Daniel Högfeldt ágyában fekszik, és magán érzi annak nehéz, izmos, izzó testét. Érzi, hogy pumpál, liheg, pumpál keményen, mélyen. Érzi, hogy ő maga hogyan válik jelen, jövő és érzelmek nélküli vízzé, céltalanul bolyongó vízcseppekké, egy testté, mely az álmok nyugodt éjszakája, olyan álmoké, melyeket érdemes megálmodni. Hogyan válik egy hatalmas robbanássá, talán az egyetlen valamivé, amire az ember trilliónyi sejtjének szüksége van. Olykor mindössze azért, hogy képes legyen elviselni önmagát.

294

41.

Július 21., szerda Daniel bőre. Olajosan fényes a leeresztett roló résein beszivárgó hajnali fényben. Mikor Malin tegnap este idejött hozzá, a férfi egy szót sem szólt, csak betessékelte a hálószobába, és a nő most ugyanilyen némán távozik. Felöltözik a hallban, halkan, nehogy felébressze a másikat. Mert hát mit is mondana neki? Hogy jó volt? Menjünk moziba? Egy romantikus vacsora kettesben? Daniel ott fekszik az ágyban, mindössze néhány méterre, s Malin most is ott érzi őt magában, egy érzésként, közel és egyben távol. Egy dildó. Kettős távolság. Olyan érzés lehet, mintha az embert megtömnék valamivel, aminek semmi köze az emberi mivolthoz. Tökéletes eszköz annak, aki menekülni akar, de egyben itt is akar lenni. 295

Malin kioson Daniel Högfeldt lakásából. És biztos benne, hogy háta mögött a férfi ébren van. „Hallak, Malin. De hagyom, hogy elmenj. A hálószoba forró. Testünk izzadsága még ott van a lepedőn, a tiéd is, az enyém is. Képtelenség még csak próbálkozni is vele, hogy itt tartsalak. Mit mondhatnék? És vajon tudnám-e úgy mondani, mintha úgy is gondolnám? Túl bonyolult vagy számomra, Malin. Túl sok az ellentét. Túlságosan okos vagy. Egyértelmű és egyszerű. Mint egy fagylalt egy meleg nyári napon. És kicsit buta is vagy és melegszívű. Ilyen nőt akarok. Vagy inkább úgy mondhatnám, téged akarlak. Csak nem tudom, hogyan mondjam el neked. Akár neked, akár magamnak.” Csak haza. Zuhanyozni, kávét inni, átöltözni, hiányolni Tovét, Jannét, megbánást érezni, és aztán anélkül, hogy értené az ember, hogyan került oda, Karim Akbar már ott is áll a tábla előtt, és összefoglalja a Josefin Davidsson megtámadásával, valamint Theresa Eckeved és Sofia Fredén meggyilkolásával kapcsolatos nyomozás pillanatnyi állását. Tove ma éjjel érkezik haza. „Összpontosítanom kell erre” – gondolja Malin. –”De ez még várhat.” Reggeli értekezlet, szokás szerint kilenckor. A szobában ülő nyomozók fáradtak, arcukon mély barázdákat szántott a rekkenő hőség és az erőszak. Emberi tettek, melyeket ha megérteni nem is tudnak, de feladatkörükből eredően legalább némileg elfogadható okot és magyarázatot kell rá találniuk, önmaguk és a lakosság számára. – Ezek az újságírók teljesen megvesztek – kezd bele Karim. – Lármásan követelik, hogy adjuk ki a nyomozási eredményeket, de nem szabad, hogy ez befolyásolja a munkánkat. Tehát, hol kezdjük? Hogyan alakulnak a különböző nyomozási szálak? – Tegnap jártunk Behzad Karaminál és a szüleinél – kezdi Waldemar 296

Ekenberg. – A névtelen betelefonáló igazat mondott. Mindannyian hazudtak a családi ünneppel kapcsolatban. Behzad azt állítja, hogy a Stángá melletti kiskertjében őrizte a szedertermését. Én hiszek neki, még ha nincs is konkrét tanú, aki ezt bizonyíthatná. Igaz, a szóban forgó éjszakákon láttak fényt a kalyibájában. – És te, Sundsten, te mit gondolsz? Sven Sjöman fáradtan kapkod levegő után, ahogy ezt a néhány szót kimondta. – Bizonyára így van. – Bizonyára? – Nem tudhatjuk teljesen biztosan. De a legnagyobb valószínűséggel igaz az állítás. Most már csak arra várunk, meg tudják-e állapítani a technikusok, ki telefonált be és állította, hogy Behzadnak köze van az esetekhez. Azt az embert is meg kéne hallgatni. – És hogyan kerítjük elő? – Hát, nehezen. A Telia megpróbálja meghatározni a beszélgetés helyszínét. Az ő hálózatukat használta az illető, és talán ez elvezet Behzad valamelyik haverjához. Hiszen ti mind jól ismeritek ezeket itt Linköpingben. – Remek. És az ismert szexuális bűnözők jegyzéke? – Tegnap hárommal sikerült beszélnünk. Tökéletes alibik. – És még mindig nem tudunk semmit arról, ki telefonálhatott be Josefin Davidsson ügyében? – Nem – válaszol Malin. – De mintha azóta már ezer év is eltelt volna. – Minden valószínűséggel valaki, aki épp csak arra járt és meglátta a lányt, de nem akarja, hogy bármi köze is legyen a rendőrséghez. – Oké. Én meg tájékoztatni kívánlak benneteket arról, hogy Mjölbyben Sofia Fredén szüleinek és hozzátartozóinak meghallgatása semmiféle új támpontot nem adott nekünk. Szerintük Sofia egy igazi mintagyerek volt, törekvő, jó tanuló, soha semmi ostobaságba nem keveredett. A helyszínelők sem tudtak semmi kézzelfoghatóval előállni. De ezt sejtettük is, nem? Az elkövető pedáns, tiszta és alapos. Sofia Fredén testén is találtak Klorin297

nyomokat. És a hüvelyében talált festéknyomok is ugyanolyanok. A halál oka fojtogatás. A technikusok már dolgoznak a számítógépével, és nemsokára megkapjuk a telefonos hívásjegyzékét is. Sven elhallgat, hagyja, hogy a többiek megemésszék a mondottakat. Ebben a nyomozásban semmi sem megy könnyedén, semmit sem kapnak ingyen. – Továbbra sincs semmi a Facebooktól és a Yahoo-tól. Nagyon gondosan ügyelnek a felhasználók személyiségi jogaira. – Nem tehetünk semmit? Jogi lépéseket? – kérdi Zeke. – Természetesen előállhatnánk egy hatósági felszólítással, de akkor meg még joguk van fellebbezni. És azt sem tudjuk igazán, hol tárolják az információt, és melyik hatóság alá tartoznak a Kajmán-szigeteken található szerverek. Sven témát vált. – És ami a dildót illeti, a technikusoknak sikerült kizárniuk háromszázötven gyártmányt. Ha egyáltalán dildóval van dolgunk. – És Sofia Fredén karmolásai? – kérdi Zeke. – Karin meg tudta mondani, pontosan mi okozhatta őket? – Állatkarmok. Szerintük lehetetlenség megmondani, konkrétan milyen állatról van szó. – Louise Svensson nyulakat tenyészt a portáján – veti közbe Malin. – És a nyulaknak is van karma. – Ebben a városban emberek tömegének van karmos állata, nyúl, vagy valami más – mondja Sven. – És bármelyik piacon vásárolhat az ember egy nyakláncot, amelyen állatkarmok függenek. Malin bólint. – Messzire vezet. Tudom. – Még valami? Sven teljes testével Malin és Zeke felé fordul. Malin elmondja, hogy felfedeztek egy összefüggést: Theresát az egyik büfénél találták meg, Josefin Davidsson meg a másiknál állt alkalmazásban 298

egy rövid ideig. Ez befolyással lehet esetleg a nyomozás menetére, de természetesen az is előfordulhat, hogy csupán véletlen egybeesésről van szó. De ezt azért elég nehéz elképzelni. – Nem hagy ez nyugodni engem – fűzi hozzá Malin. – Szinkronicitás – szólal meg Per Sundsten. – Ez már sok rendőrt megőrjített. Egy létező összefüggés, ami végül is teljesen lényegtelennek mutatkozik. És hogyan akartok továbblépni? – Egyelőre ennek értelmében. Máskülönben az égvilágon semmink nincs, amin elindulhatnánk. – Kőkemény rendőrségi munka – mondja Zeke. –Most ez következik. – Szeretnék újra beszélni Theresa Eckeved barátnőjével, Nathalle Falckkal – folytatja Malin. – Van egy olyan érzésem, hogy nem mondott el mindent, amit tudnunk kéne. Amire szükségünk lehet. Most, hogy egy újabb súlyos bűntény történt, talán elmondja. Nem hiszem, hogy többet ki tudunk szedni Peter Sköldből, Theresa állítólagos fiújából. – Beszéljetek azzal a lánnyal – egyezik bele Karim. – Jelen helyzetünkben nincs vesztenivalónk. – És most kaptam kézhez azt az információt, ami az archívumunkban található Louise „Lollo” Svenssonról – szólal meg Zeke, és Malin dühös pillantásokat vet rá, miért nem szólt neki erről. – Nyugi, Malin – védekezik Zeke. – Ne kapd fel mindjárt a vizet. – A többiek nevetnek, és ez a nevetés eloszlatja a szobában uralkodó feszültséget. Kevésbé érzékelhető az eluralkodó reménytelenség, mintha mindenki egy lépcsővel feljebb került volna hirtelen a nyomozás poklában, ahol tulajdonképp vannak. – Az értekezlet előtt öt perccel kaptam kézbe ezt a kivonatot. Különben természetesen neked mutattam volna meg legelőször. Zeke mindig nagyon mérges, ha Malin önállóskodik, és azon kevés alkalommal, amikor viszont ő maga teszi ugyanezt, akkor Malin iszonyú dühös tud lenni, lehordja társát, és úgy érzi magát, mint egy lekezelt gyerek. – Nem is mernék másképp cselekedni – fűzi még hozzá Zeke, és a 299

többiek újra csak nevetnek, Malin úgy érzi, az ő rovására. De a nevetésükből valami melegség árad, kellemes melegség, nem olyan, mint ennek a nyárnak a kínzó hősége. Malin is tudja jól, hogy szükségük van nevetésre, neki is szüksége van rá, éreznie kell, hogy nem lehet mindent ennyire halál komolyan venni. – Azt jól teszed, Zeke – és erre már Sven is nevetni kezd, aztán Zeke köhint egyet, a szobára újra higgadt komolyság nehezedik. – Ezek szerint az anyja feljelentette a nevelőapját, hogy molesztálta a kislányt, de a feljelentés nem vezetett eredményre. A dátum alapján Louise talán tizenkét éves lehetett. – Ezen nem is kell meglepődni – szólal meg Malin. –Szinte mindig felbukkan valami ehhez hasonló disznóság a háttérben. – És Malin máris arra gondol, mit mondott Viveka Crafoord: talán az elkövetőt is bántalmazták. Nem mindig így szokott lenni? De, valahogy így. Az egyik túlkapás szüli a következőt. És ezt a nyomot követve visszajutunk egészen az emberiség bölcsőjéig. – Igen, igen. De nem hallgathatjuk meg még egyszer – vonakodik Sven. – Eléggé megnyomorgattuk már így is. És talán minden ember életében találhatunk valamiféle rettenetes családi háttértörténetet, eseményt. Karim erősen összpontosít, Malin szinte látja, ahogy cikáznak fejében a gondolatok. Bizonyára felvillan előtte apjának képe, aki saját kezével vetett véget életének, mert nem találta helyét a svéd társadalomban – apja, aki szívében egy olyanfajta keserűséggel távozott ebből a világból, amit Karim sose engedne kialakulni magában. Erről aztán Malinnak megint eszébe jut egy folyton emlegetett közhely, amit anyja szokott mondani: Nem az számít, mi történik, hanem az, hogyan fogadod azt. Aztán felvillan agyában a filozófus Cioran mondása: Az igaz ember arról ismerszik meg, hogy nem hajlandó csalódni. „Anya, te lennél a világ legcsalódottabb embere?” Tenerife. De most itt vagyunk. 300

– Hipnózis – folytatja Malin. – Szeretném hipnózisban kihallgatni Josefin Davidssont. – Most aztán Zekén a sor, hogy dühösen és kérdően nézzen Malinra. – „Hát ez meg mi a fene? Tudtam, hogy megfordult a fejedben, de azért megbeszélhettük volna előtte.” – Mindannyian tudjuk, hogy hipnózisban vissza tud az ember emlékezni olyan dolgokra is, amelyekre éber állapotban nem. Jól ismerem Viveka Crafoordot, aki felajánlotta, hogy mindennemű költségtérítés nélkül levezet egy hipnózisban történő kihallgatást Josefin-nel. Waldemar Ekenberg harsányan hahotázni kezd. – Hűűűűha – mondja végül. S még hozzáfűzi: – Nagyon jó ötletnek tűnik. – De ez nem juthat a sajtósok fülébe. Különben azt hihetik, teljesen elkeseredettek vagyunk – mondja végül Karim. – És ezt ugyebár nem szeretnénk. – Ez csak természetes – mondja Malin. – Viveka munkájára is vonatkozik a titoktartási kötelezettség. Zekének sikerült legyőznie hirtelen támadt dühét. – A szülők vajon beleegyeznek? – Majd megtudjuk, ha megkérdeztük őket. – És Josefin? – Dettó. – Ha mindannyian beleegyeznek, és a kihallgatás sikerrel jár, az segíthet nekünk a továbblépésben – gondolkodik hangosan Sven. – Áttörést jelenthet – így Karim. – Hát akkor mire vártok? Vigyétek a kiscsajt a jósnőhöz! És Malinnak fogalma sincs, hogyan reagáljon erre. Nem tudja eldönteni, a mjölbyi kemény gyerek tréfál, vagy komolyan gondolja, amit mond. Az egyszerűség kedvéért viccel válaszol. – Csiribí-csiribá – és azzal feláll a székéről. – Beszúrom tűimet a voodoobabába, Waldemar, csak figyeld a kezemet! A megbeszélés után Ekenberg odajön az asztalához. „Vajon mit 301

akarhat?” – gondolja Malin. – Te, Fors – kezdi –, olyan boldognak látszol. – Boldognak? – Tudod, mint aki most kefélt. Hova menjek ebben a városban, ha én is dugni akarok? És Malinnak újra csak fogalma sincs róla, mit tegyen vagy mondjon. Nem lepődött meg ennyire hároméves kora óta, amikor belekortyolt egy csésze forró vízbe, amit hideg szörpnek hitt. Vágja pofon? Aztán csak összeszedi magát. – Te szarházi. Nincs ebben az egész városban egyetlen nő sem, akinek akár csak gumikesztyűben is kedve lenne hozzád nyúlni. Ezt vésd jól az eszedbe! Ekenberg már el is fordul. „Biztos vigyorog magában” – gondolja Malin. Nem hagyja provokálni magát, sokkal fontosabb dolgok várnak rájuk. De azért igaza volt Ekenbergnek. Malin még mindig érzi a testében Danielt. És megpróbálja elfojtani a mosolyát, ami akaratlanul is kiül arcára.

302

42.

– Szó sem lehet róla! Josefin Davidsson édesapja, Ulf lambohovi családi házuk nappalijának borvörös kanapéján ülve nyugtalanul köröz lábujjaival a rózsaszín alapszínű subaszőnyegen. Enyhén kopaszodik, napbarnított arca kerek, széles orrán hámlik a bőr. – Hipnózis – folytatja aztán. – Olvastam már több olyan esetről, amikor az illető megragadt abban az állapotban. Josefinnek nyugalomra van szüksége. Felesége, Birgitta ott ül mellette a kanapén, és Malin úgy látja, még tétovázik. Teljesen nyilvánvaló, hogy próbálja leolvasni férje arcáról, mi a helyzet, vajon mit gondol, nem akarja feldühíteni. Most határozottabban látszik a családi szerepmegosztás, mint a kórházban, mikor először találkoztak. Visszautasították a Josefinnek felajánlott védelmet, azzal indokolták, hogy a lánynak leginkább csak nyugalomra van szüksége. Birgitta Davidsson szolid, jól öltözött hölgy, most épp egy virágos ruhában. Olyan szolid, hogy szinte eltűnik férje terepmintás öltözékének társaságában. Zeke Malin mellett ül egy támlás széken, és onnan szólal meg: – Crafoord pszichoanalitikus, aki a hipnózist végezné, igen nagy gyakorlattal rendelkezik. 303

– De akarjuk egyáltalán, hogy Josefin emlékezzen? Ulf Davidsson szavai most talán kevésbé határozottak. Malin tétovázik. Szíve szerint azt válaszolná, hogy nem, talán az lenne a legjobb a lánynak, hogy ne jöjjenek vissza az emlékei, jobban jár, ha a történtekről nincsenek tudatos emlékképei. De mégis ezt mondja: – A nyomozás szempontjából rendkívül fontos lenne. Két lányt megöltek. Nincsenek tanúk. Minden segítségre szükségünk van. – És biztosak abban, hogy ugyanarról az elkövetőről van szó? – Tökéletesen biztosak – válaszolja Zeke. – Mégsem tűnik jó megoldásnak – aggódik Ulf Davidsson. – Túlságosan bizonytalan ez az egész dolog. – Igazad van, drágám – szólal meg Birgitta Andersson is. – Honnan tudhatjuk, milyen hatással lesz rá a visszaemlékezés? – Nem tudhatjuk, mikor sújt le újra a gyilkos – folytatja Zeke. – De előbb-utóbb ez megtörténik. Így tehát ez a kihallgatás, a hipnózis rendkívül fon… Zeke mondandóját az emeletről felhangzó vékony, de határozott hang szakítja félbe. – De én akarom. – Te… – Szó sem lehet róla. – De apa, én… – Hallgass! És csend telepszik a szobára. Mindössze egy dongó zümmögése hallatszik, kétségbeesetten igyekszik kijutni a szobából az ablakon keresztül. Bár az nyitva van, a dongó újra és újra nekicsapódik az üvegtáblának, és halk koppanás kíséri próbálkozásait. – Üldözünk egy… – Tudom, kit üldöznek. Lehet, hogy magát az ördögöt. De a fenébe is, találják meg anélkül, hogy a lányomat a szükségesnél jobban felizgatják! – Hogy te milyen képmutató vagy, apa? – tör ki Josefin. – Mikor azt 304

kértem, hogy egyikőtök menjen betegszabadságra és legyen velem, mindketten kiírattátok magatokat. És már mentetek is a golfpályára. – Josefin – kiált az anyja –, most már aztán elég! – Kérem – szólal meg Malin. – Én is, apa. És megteszem, akár akarjátok, akár nem. Ulf Davidsson a másodperc törtrésze alatt tizenöt évet öregszik, mintha az évek során folyton valamilyen határozott álláspontot képviselt volna, amit végül mégis fel kell adnia. – Ez így helyes, apa. És ha vissza tudok emlékezni valamire, akkor te leszel a hónap hőse. – Fogalmad sincs róla, mire vállalkozol – fordul Ulf Davidsson a lányához. Pillantása nyílt, de szomorkás. –Fogalmad sincs róla, mire kérsz minket. De legyen. Ha tehát így akarod, akkor jöjjön a hipnózis. Vissza a parkolóba. A nap úgy vakít, mint a gázláng jégkék magja, e fény ellen egyetlen napszemüveg sem ad védelmet. Mintha még a föld is verejtékezne, pedig csontszáraz, akár öngyulladástól is tartani lehet. És megint az erdőtűz szaga, csiklandozza Malin orrát, és egyfajta enyhe nyugtalanságot okoz. Az imént elhangzott köszönő búcsúszavak. „Köszönjük, helyesen teszik.” Meg a bizonygatások: „Teljesen veszélytelen. Csak jót tesz neki, ha visszaemlékezik.” Aztán a gyakorlati dolgok: „Jelentkezünk, ha beszéltem Crafoorddal. Remélhetőleg már ma este. Legkésőbb holnap. Telefonálunk, kérem, legyenek elérhetők.” És most a vonal túloldalán Viveka Crafoord, Svartmálában, a nyaralójukban. – Épp megmártóztam a tóban. Daniel Högfeldt teste. A Stora Rängen vize. „A megoldás kulcsa a múltban rejlik.” 305

– Josefin belement a hipnózisba. És a szülei is beleegyezésüket adták. – Mikor legyen? – Amikor neked megfelel. – Hol? – Neked hol jó? – Ma este hétkor a rendelőmben, megfelel? – Tökéletes. Hacsak nem jön közbe valami. Nathalle Falck ott áll egy foghíjas lombgereblyével a kezében. A szerszám szerteszét álló ágai haldokló fakoronának tűnnek a kékes, a hőségtől szinte fehér nyári égbolton. A temető távolabbi részében állnak a sírok között, a háttérben felbukkan a Valla Liv élelmiszerbolt teteje, és idehallatszik, ahogy a vallai főúton száguldó autók susogva hasítják a forró levegőt. – A kavicsos úthoz ezt használom – magyarázza Nathalle. – Sokkal könnyebb vele dolgozni. – Nagyon szép lett – mondja Malin, és végigmutat a kápolnához vezető ösvényen. – Nagyon gondos munkát végeztél. – Igen, és manapság aki gondos, az már más is. Zeke némán áll Malin mellett egy öreg tölgy árnyékában. A legtöbb síron kiégtek a virágok, lekókadtak, idő előtt elhervadtak ebben a szörnyű hőségben. – Látom, hogy a virágokat nézi. De nem érünk körbe az öntözéssel. A hőség mindig megelőz minket. Malin megértően bólint. – Hát igen, meleg van – mondja. Majd egyszerűen nekiszegezi Nathalle-nak a kérdést: – Ugye nem mondtál el nekünk mindent? – Miért gondolja? – Nem gondolom, csak érzem. Két veled egyidős lány halott. Megölték őket, talán itt az ideje, hogy mindent elmondj. – Nincs mit elmondanom. – De igen, van – erősködik Malin. – Ezt mindketten jól tudjuk. 306

Nathalle Falck határozatlanul megrázza a fejét. – Nem. – Hát akkor – szólal meg Zeke is. – Halljuk, mit csináltál hétfőről keddre virradó éjjel? – Otthon voltam. A szüleim is igazolhatják. – Két lány – folytatja Malin. – Az egyikük Theresa. Nem sajnálod, hogy meghalt? Nathalle Falck vállat von, de Malin látja, hogy a szeme megtelik könnyel. Aztán összeszedi magát. – Na jó – mondja. – Mit na jó? – kérdi Zeke, és Malin azonnal észreveszi, hogy próbál dühösnek, erélyesnek tűnni. – Nyugi, Zeke, hadd meséljen. Nathalle Falck néhány lépést tesz az árnyékban, mielőtt leül a tölgy alatt a fűbe. – Olvastam az újságban, hogy házkutatás volt Lollo Svenssonnál – kezd bele. – De nem volt benne minden a cikkben. Tudniuk kell, hogy együtt voltam vele, igen, úgy voltam együtt vele. Akárcsak Theresa. Gondolom, ezt akarják tudni. Ha nem tudják már. Malin és Zeke egymásra bámulnak. Tehát ide járt Theresa, mikor otthon azt mondta, Péterrel van. És ez az, amit a fiú nem akart elárulni? Louise „Lollo” Svensson. Vajon ő a Lovelygirl is? – Lehet, hogy Louise Svensson azonos a Theresa Facebook-oldalán talált Lovelygirllel? – Honnan tudjam? Lollo. Egy forró fuvallat áramlik végig a nyomozás útvesztőin, formát ölt, majd szertefoszlik, újra megjelenik, és újra formát nyer. Egy árnyék. 307

– A rohadt életbe – dörmögi Zeke. – És eddig nem gondoltad úgy, hogy tudnunk kéne minderről? – De igen. – És mégis… – Malinnak sikerül elfojtania haragját, csak magában káromkodik egyet. Ez a rengeteg hallgatás, amivel meg kell küzdeniük, ez a sok titokban tartandó élet, ami a némaság által mintegy magasba emelkedik, mintha a hallgatás szenteltvíz volna. – De most már tudják – mosolyodik el Nathalle Falck. – Eddig úgy gondoltam, ez egészen egyszerűen magánügy. Az én magánügyem. – És hogy voltatok együtt? – Szexeltünk, kinn a tanyáján. Pénzt adott érte. És ha tudni akarják, Peter Sköldnek meg egy fiúbarátja van Söderköpingben. Ő meg ott volt, amikor azt állította, Theresával van. És ilyenkor mi is együtt lehettünk, Theresa meg én. – Theresával is úgy voltál együtt? – Nem. Nem az én esetem. „Nem az esete” – gondolja Malin. – Néha ugyan kicsit szexeltünk – folytatja Nathalle. –De az csak amolyan baráti szex volt. Zeke Sven Sjömannal beszél: – Küldjetek ki egy járőrkocsit Lollo Svenssonért Rimforsába a tanyára. Hozzák be kihallgatásra. Állítólag nemi kapcsolata volt Theresa Eckeveddel. Szünet. A kocsi fojtó melege, ahogy kinyitják a temető parkolójában a tűző napon álló autó ajtaját. – Tudom, Sven. De a kiskorú megrontása már elég ok. Ne legyetek hozzá túl kemények! Lássátok meg benne azt az embert, aki.

308

Lollo, nincs vele semmi baj, vagy mégis? Valami nem stimmel vele? Jól emlékszem keze simítására a bőrömön, hogy milyen íze volt a testnedvének, emlékszem rá, hogyan nyújtotta át utána a pénzt, és emlékszem szavaira, suttogására: Theresa, Theresa, Theresa. És ez a hang lágy fonalgombolyaggá változott a virágos pamutlepedőn, az ablaka előtti erdővé, reményt keltő csillagokkal teli végtelen égbolttá. És nyelvem alatt elernyedt mindenestül, és nekem sem volt ez ellenemre, mert szerettem volna minél többet megtudni a testemről, arról, amely most már nem is létezik. Angyalok. Mint én meg Sofia. Mi vagyunk az örök ártatlanságok? És vajon ő a Lovelygirl, Malin? Vagy Slavenca az? Ezt magadnak kell kitalálnod. Nem segíthetek. Hallgasd végig Lollót, próbáld megérteni, miért teszi, amit tesz, miért olyan, amilyen. Érzem rajtad az izgatottságot, Malin. Úgy érzed, kiszimatoltad az igazságot. Azt hiszed, hogy ez segít neked. Ugye mindkettőnket ez a remény hajtja?

309

43.

Waldemar Ekenberg ideiglenesen kialakított íróasztalánál ül a nyomozási osztály nagy, közös irodahelyiségében. Zöld vászonnadrágos hosszú lába az asztalon nyugszik, s ütemesen kopácsol egy tollal irodai székének karfáján. Per Sundsten, épp vele szemben, céltalanul kattintgat a különböző honlapok között. Tájékozódni próbál, mit írnak a gyilkosságról. Expressen: Retteg a város. Aftonbladet: Ilyen a gyilkos. Dagens Nyheter: Egy svéd tömeggyilkos? Correspondenten: A linköpingi gyilkos: férfi vagy nő? Átfutja a szövegeket, semmi újdonság, semmi, amit már ne tudnának ők is. Néhány interjú a városban, fürdőző lányokkal az uszodában: „Félünk. Este nem megyünk sehova. Eluralkodott a városban a rettegés. Van egy tizennégy éves lányom. Mindig nagyon nyugtalan vagyok, ha elmegy otthonról.” Per abbahagyja a keresgélést. Felvillan a képernyőkímélő, egy thaiföldi strand látképe. Istenem, mit nem adna, ha most ott lehetne! És szeme sarkából meglátja Sven Sjömant közeledni az asztalukhoz. Messziről is látja, hogy kapkodja a 310

levegőt, ahogy billegve lépked. Vajon ő is ilyen lesz nemsokára? Ilyen fáradt és lassú? De ha fáradt is Sven teste, a szeme mégis nagyon éber, és Per azonnal látja rajta, valami fontos közölnivalója van. Sven pedig ugyanekkor ezt gondolja, ahogy közelít Per és Waldemar íróasztalához: idegenek, pedig ugyanahhoz a kerülethez tartoznak. És a hírük, ami mindig megelőzi őket, hogy Ekenberg milyen brutális tud lenni. Egy igazi bunkó, akinek eddig mindig sikerült megúsznia a dolgot. Sven a rendőrségnél töltött hosszú évei során már sok ilyen Ekenbergfélét látott. Mindig igyekezett távol tartani őket magától, s miután főnök lett, egyszerűen megszabadult tőlük. A cél szentesíti az eszközt. Vagy mégsem? Egy ilyen esetben, mint ez? A lány teste a vasút melletti parkban. Sven nem tudja elfelejteni. Szeme fehér és tágra nyílt, mint egy szembeteg őzé, fényét és szépséget vesztett csiszolt drágakő. Megáll az asztaluknál. Két figyelmes szempár mered rá. Per tekintete talán még kissé a távolban kalandozik, de Waldemar tökéletesen összpontosít a várható feladatra. – Felhívtak a Teliától. Sikerült meghatározniuk, honnan érkezett a telefonhívás. Wimanshäll, Maria utca. Ugyanebben az utcában lakik Suliman Hajif, aki a téli csoportos nemi erőszak bűntényben Karami tettestársaként szerepelt. De az ügyből nem lett ítélet. A legnagyobb valószínűséggel ez a két férfi valamiért megorrolt egymásra, és Suliman örül, hogy bajba keverheti Karamit. A két idegen már pattan is fel a székéről. – Már indulunk is – harsogja Waldemar, és Sven látja, hogy szeme elfeketedik, és pupillája kitágul a várakozástól, amibe Sven inkább nem is akar belegondolni. – Csak nyugi. Legyetek óvatosak. Per bólint. – Ki tudja – mondja –, lehet, hogy közel állunk a megoldáshoz. 311

Tíz perccel később leparkolnak a Maria utcában, egy fehérre vakolt, kétemeletes kis bérház előtt, melyet méretes almafák vesznek körül. Ahogy kiszállnak az autóból, megcsapja őket a forróság és az erős fény. – Napszemüveget föl? – parancsolja Waldemar vigyorogva. A légkondicionáló jól működött, persze maximumon volt. Így aztán vagy húszfokos a hőmérséklet-különbség, a rekkenő hőség szinte fojtogatja őket, a kínzó, éles fényről nem is beszélve. A gyomokból alig kilátszó kavicsos úton közelítenek a házhoz. – Mit gondolsz, itthon van? – Bizonyára – válaszolja Waldemar. – Ezek a perverz disznók általában átalusszák a napot, és éjszaka művelik azt a sok gonoszságot. – Akkor ugye most higgadtabbak leszünk? Waldemar nem válaszol, csak felcsenget a kaputelefonon. De nem Hajifhoz, hanem egy szomszédhoz. Semmi válasz. Négy lakás. – Tudod a kapukódot? – Bocsánat, fogalmam sincs róla. Csengessünk fel hozzá. Kettes lakás. Semmi válasz. Per hátulról is meglátja, hogy Waldemar izmai megfeszülnek a zakója alatt, nekirugaszkodik, s teljes erejéből nekifeszül az ajtónak. Az ki is nyílik, Waldemar megbillen, de sikerül megőriznie az egyensúlyát. – Most már tudja, hogy jövünk. – Imádom a gondatlan háztulajdonosokat. Ezt az ajtót már rég ki kellett volna cserélni. Na, nyomás! És felrohannak a lépcsőn a második emeletre. Egy ajtó sem nyílik, hogy ellenőrizzék, mi ez a zaj. Csak csend és üresség. Szürke mintás kőpadló a málladozó világoskék falak alatt, Hajif ajtaja rózsaszínre festve. Becsengetnek. Bentről zaj hallatszik. 312

Nincs kémlelőlyuk. Léptek zaja, mely az ajtóhoz közeledik, majd távolodik. – Ez elmegy – szólal meg Waldemar. – Le akar lépni. Megint nekifeszül az ajtónak, és ez is minden különösebb ellenállás nélkül felpattan, a szűk, rendetlen előszobában egy edzett testű fiatalember áll, haja lófarokban. Sötét szemével csodálkozva bámul rájuk, s közben épp igyekszik belebújni egy sportos modellű, fehér alsógatyába. Piercinges hímvesszője égnek mered. – Hé, te nigger, beszédünk van veled. Ne aggódj, semmi baj nem lesz – szólal meg Waldemar, és Suliman Hajifnak végre sikerül felrángatnia a gatyáját, és már rohan is a lakás egyetlen szobája felé, a nyitott balkonajtó irányába, ami az udvarra nyílik. – Kapd el? – ordítja Waldemar, és Per rohan Suliman Hajif után, vetődve sikerül elkapni a lábát, amint az épp kiér a balkonra. Az üldözött férfi fejjel előre elbukik, neki a balkonkorlátnak, ami ezt már nem bírja, kiszakad, és súlya lehúzza a férfi testét. Átbillen a balkon peremén, és ordítva kapálódzik a mélység fölött, négy méterrel a kert kiszikkadt füve felett. – Nem esel le, foglak! – kiáltja Per, ahogy hason fekve minden erejét összpontosítva igyekszik megtartani Suliman Hajif testét. Összes izmát megfeszítve megpróbálja felhúzni, mert ha elengedi, nyakát szegi, s mi hasznuk az ilyen tanúból? Most már Waldemar keze is Suliman Hajif egyik lábán. Ketten már fel tudják húzni. A férfi hason fekszik az erkélyen, már nem tanúsít semmiféle ellenállást, amikor Waldemar hátrabilincseli a kezét, és behúzza a fehér lazúros szobapadlóra. – Mi a franc esett beléd? Per még liheg, levegő után kapkod, és hátba veregeti Suliman Hajifot. – Hiszen csak beszélni akarunk veled. – Hát nem éppen – fűzi hozzá Waldemar. Szélesre tárja a beépített szekrény ajtaját. Per hátrafordul, 313

újsághalmokat lát, a szekrény belső oldalát szex képekkel tapétázták ki, szörnyűséges kemény szex, kínpadra feszített nők, akiket korbácsolnak. A polcokon példás rendben sorakozó szex játékszerek. Maszkok. Szöges ostor. Erényövek. És a szekrény legalsó polcán magányosan trónol egy kék dildó. A festék kissé kopott sajátosan átlátszó felszínén.

314

44.

Egyes kihallgatási szoba. A sötétszürke plafon mintha épp rázuhanni készülne a még sötétebb falakra, egy magnó a fekete asztallapon. Zeke és Malin az asztal egyik oldalán, Lollo Svensson a másikon, „Bitch Power” feliratú fehér pólóban. Tekintetében mélységes dac, még védőügyvédet sem kért. Malin gondolkodik, próbálja megérezni, hogyan lehetne felnyitni ezt a lakatot, akármi miatt is zárult be. Aztán azt gondolja, talán nem is lehet kinyitni. De mondani mindenesetre ezt mondja: – Szóval szereti a fiatal lányokat? Lollo Svensson Malinra mered, tekintete megtelik gyűlölettel, de Malin érzi, ez nem neki szól, hanem valami egészen másnak. És mindjárt arra gondol, ha megtalálják ennek a gyűlöletnek a nyitját, akkor megvan a gyilkos is, ennek a gyűlöletnek a magja jelentheti egyben a gonoszság és az erőszak forrását is. – Fiatal lányok? Ezt meg honnan szedik? Zeke megvakarja kopaszra borotvált fejét. – Tanítgatni akarta őket? – Theresa és Sofia esetében túllőtt a célon, Josefinnek meg sikerült elmenekülnie. Így volt? 315

Lollo Svensson némaságba burkolódzik, szája egyetlen vonás, ajkait mintha ezer évre beenyvezték volna. – Csak kedves akart lenni velük? Van egy külön lakása, ahová elviszi őket? Vagy még egy épület valahol a tanyán? Nathalle Falck járt ott. Theresa is? Lollo Svensson ökölbe szorítja a kezét. Homlokán, ajka felett verejtékcseppek. Hogy lehet valaki ennyire dühös? És Malin megkérdezi: – Louise, miért ennyire dühös? Mi tettek magával? – Az magát csak ne érdekelje, felügyelőnő. – És az anyja feljelentése a levéltárunkban? Arról semmi mondanivalója? – Nem. Az csak anya agyszüleménye volt. Szinte csak sziszegi a fogai közt, a magnó számára rögzíthetetlen a hang, Malin szívébe viszont mélyen bevésődik. – És a nyulak a tanyán? – kérdi Zeke. – Ki szokta tépni a lábukat? – Micsoda agyament kérdés. Azért vannak nyulaim, mert szeretem őket. – Theresával e-mailben beszéltek meg találkozót? –kérdi Malin. – A Yahoo-címén? – Nem. – Hagyott neki üzenetet a Facebook-oldalán? – Semmit sem tudok erről a rohadt Facebookról. Lollo Svensson hangjában irtózatos düh. – Lovelygirl? Ez maga lenne? – Erre már válaszoltam egyszer. – Nyugi, nyugi – csitítgatja Zeke. – Hány alkalommal szexelt Theresával? – Gyanúsítanak valamivel? – A kiskorú megrontása már bizonyított. Nathalle Falck vallomást tett, hogy szexuális kapcsolata volt magával tizenöt éves kora előtt. És maga is 316

tudja jól, hogy tudjuk, ugyanez vonatkozik Theresa Eckevedre is. – És? – Hogyhogy és? – A többiek? Találtak valami összefüggést velem? – Mondja el szépen – biztatja Malin. – Mondja el az igazságot. – Hogyan ismerkedett meg Sofiával? – Soha életemben nem találkoztam Sofia Fredénnel. Soha. – És Theresa? Használtak dildót? Egy kék dildót? Malin és Zeke tudnak a Suliman Hajif lakásában tett felfedezésről. Sundsten és Ekenberg épp a kettes helyiségben hallgatják ki a legényt. Majd jól megszorongatják azt a kis rohadékot. Lehet, hogy már meg is oldódott az egész ügy? Karin és a technikusok biztos örömujjongásban törtek ki a dildó előkerülésének hallatán. Nem kell tehát tovább keresgélniük a megfelelő dildó után a sok száz lehetőség között. Ha egyáltalán lehetséges lett volna megtalálni. Lehet, hogy már ki is derült az igazság a lehangolóan feketére festett fal túloldalán. Suliman Hajif szeme félelmet tükröz. „Ugye rettegsz, te kis szarházi? – gondolja Waldemar Ekenberg. Jól teszed. Mert semmi jóra nem készülök.” A kettes kihallgatási szoba pontosan megegyezik az egyessel, csak szimmetrikus elhelyezésű. És a két szoba között szabadon lehet mozogni a folyosón, mindkét szobába egyszerre belátni egy üvegfalon át, ami bentről tükörnek látszik. – Megerőszakoltad és megölted Theresa Eckevedet és Sofia Fredént. Josefin Davidssonnak sikerült elmenekülnie. Tudjuk, hogy te voltál az, megvan a dildó, pont az, amit a legnagyobb valószínűséggel a bűntettnél használtak. Per Sundsten hangja barátságos, tárgyilagos. – Neked is jobb lesz, ha mindent szépen bevallasz. Megkönnyebbülsz. – És mindez a rémséges pornó. Kezeltetned kéne magad, Suliman. – Semmi közöm ezekhez a gyilkosságokhoz. Követelem az ügyvédemet. 317

– Majd jön – válaszolja Waldemar. – Nélküle is jogunk van tartani egy kihallgatást. – Mit csináltál a szerdáról csütörtökre virradó éjjel? – Már mondtam, hogy otthon voltam. Mindegyik éjjel, ami magukat érdekli. Ebben a rohadt melegben még elmenni sincs kedve az embernek. – De hát nincs, aki ezt bizonyítsa, ugye, kedves Suliman? A legalább két számmal kisebb drapp fogdái ing majd szétreped feszülő izmain. – És az a sok pornó? – A francba, szeretem a pornót, és szeretem a csajoknak feldugni a dildót. Gyakran akár háromszor is, de csak sikongatnak, hogy még, még. – Hol vetted azt a dildót? – Mi köze hozzá? – Bemószeroltad Behzad Karamit. Miért? Waldemar is tárgyilagos. – Mert ő volt az. – Feltehetően nem. És egyébként is, honnan tudod? A hamis tanúzás két év börtönnel büntethető. – Sosincs odahaza éjszaka. Úgyhogy biztos ő az. Vagyis lehet, hogy ő az. – Mi elintéznivalótok van egymással? – Ahhoz magának semmi köze, rohadt zsernyák. Waldemar feláll, két lépéssel megkerüli az asztalt, majd úgy tesz, mintha megbotlana, és esés közben magával rántja Suliman Hajifot, aki hangos reccsenéssel az orrával éri az asztallapot. – A fenébe, de csúszós ez a padló. Suliman Hajif ordít a fájdalomtól, orrából ömlik a vér. Per reménykedik benne, hogy Karim Akbar vagy Sven Sjöman beront a szobába és véget vet ennek, de senki sem lép be, Suliman visszaül velük szembe, és az orrából csöpögő vér beszennyezi a fogdai inget. – Nemsokára megérkezik a válasz a technikusoktól, ha elkészülnek a 318

dildó vizsgálatával – mondja Waldemar, most már újra az asztal túloldaláról. – És akkor tudni fogjuk. Úgyhogy jobb lesz, ha mindent szépen bevallasz. – Nincs mit bevallanom. Waldemar újra feláll. Suliman Hajif hátrahőköl, karjait védően maga elé tartja. A kihallgató szobák közötti folyosó sötét, hűvös és párás. A plafonba épített halogénlámpák kellemes fényt árasztanak. Karim és Sven párhuzamosan követi Suliman Hajif és Lollo Svensson kihallgatását. Nem kifogásolják Ekenberg módszereit, amíg nem lép túl egy határt. – Mit gondolsz? Karim nyíltan, érdeklődve kérdez. Minden egyes nyomozással növekszik benne az alázat és tisztelet a nyomozók munkája iránt. Párhuzamosan azzal, ahogy egyre jobban bízik Malin, Zeke, Börje Svärd és Johan Jakobsson munkájában, ő maga egyre kevésbé ideges, vezetési stílusa lágyabb lett. Mikor idejött, egy mindentudó bivaly volt. Talán belátta, hogy a nyomozói munka egyfajta játék, ahol a kíváncsiság és a tökéletes nyíltság előfeltétele annak, hogy eredmény szülessen? Talán azt is belátta, hogy ténylegesen össze kell dolgozniuk, hogy megoldhassák a rájuk rótt feladatokat? Vagy azt értette meg, hogy magukra maradtak, ők tartják a gonoszsággal szemben a frontvonalat, és össze kell tartaniuk, ha nem akarnak mindannyian odaveszni. – Nem tudom, mit gondoljak – szólal meg Sven. –A technikusok most vizsgálják a dildót, és átfésülik a lakást. Karin Johannison van kinn a helyszínen, és ő mindig gyorsan dolgozik. Természetesen átnézzük Suliman számítógépét is. Ez lehet, hogy egy kicsit tovább tart. – És Louise Svensson? – Ő egy tökéletes lelki roncs. És hogy az ilyen komoly pszichés sérülés hova vezethet, azt már láttam elégszer.

319

– Szerinted tehát ő tette? Sven kerüli a válaszadást, inkább azt mondja: – Azt hiszem, beszélnünk kell az anyjával. Hogy kicsit többet megtudjunk Louise Svensson múltjáról. Az egyes kihallgató szobában Lollo Svensson váratlanul Malin arcába köp. Malin megőrzi nyugalmát, egyszerűen csak letörli az arcát. Kénytelen volt tovább kérdezni. Egy határozott hang a nyomozás során. Miután Malin letörölte arcáról a nyálkás köpedéket, megállapítja: – Tehát magának érzékeny pont az édesapja. Elnézést, nem tudhattam. – Mi a fene köze van neki ehhez az egészhez? Lollo hangja újra higgadt a Malin előbb feltett kérdését követő dühkitörése után. – A feljelentés. Amit épp az előbb említettem. Az apja molesztálta magát? Mondja el nyugodtan, igen? Zeke próbál megértő, együtt érző lenni, és ez sikerül is neki. – Nem beszélek erről. Az egész életem arról szólt, hogy elnyomjam ezt az emléket. Lollo Svensson most már teljesen lenyugodott, mintha egy új embert fedezett volna fel önmagában. – És kit kérdezhetnénk? – Kérdezzék anyámat. Viveka Crafoord szavai. „Ennek az ügynek a nyitja a múltban rejlik.” – És hogy találjuk meg? Név. Cím. – Muszáj ezt tudniuk? – Mindenütt keresnünk kell. – Beismerem, hogy szexuális kapcsolatot létesítettem a lányokkal. De kedves voltam hozzájuk. Lágy. Szeretetteljes. És utána pénzt is adtam nekik. Sokkal többet, mint amire számítottak. 320

– Csak nem gondolod, hogy hiszünk neked? Hány ilyen kék dildó lehet a városban? Waldemar újra leül az asztal túloldalára, miután alaposan fejbe kólintotta Sulimant. Ahogy visszament a székéhez, meglátta magát a tükörben. A távolba vesző, napról napra öregedő, énjétől távolodó arcát. Egy maszkot, hiszen ami mögötte van, azt már rég elemésztette a sok érzelmi kitörés, a legelemibb ösztönök szabad kitörése. Erőszak. Szexualitás. Ugyanaz. Vagy mégsem? Waldemar tudja jól: hagyta, hogy az erőszak legyen a kifejezési eszköze. És azt is tudja jól, sohasem lesz hozzá elég erős, hogy tegyen ellene valamit. A terápiát nem neki találták ki. – Az égvilágon semmi közöm ehhez az egészhez – Suliman Hajif szipog, orrára nyomja az inge ujját, hogy elállítsa a vérzést. Majd összeszedve magát kimondja. – Ártatlan vagyok. Waldemar odahajol a magnóhoz: – 16:17. A Suliman Hajiffal folytatott kihallgatás véget ért. Malin egyedül van, a vécén. Pisilt, de továbbra is ott ül, érzi, hogy szinte odatapad a vécédeszkához ebben az izzasztó melegben. Lehunyja a szemét, gondolkodik. Suliman Hajifot benn tartották, míg a technikusok elkészülnek a vizsgálatokkal, meg a dildót össze nem hasonlítják a talált mintákkal. És aztán? Húsz év börtön? Vagy mehet haza pornót nézni a neten? Lollo Svenssont hazaengedték. Beismerte azt, amit kiderítettek róla, mást nem tudtak rábizonyítani. És

321

Svennek igaza volt, amikor azt mondta a folyosón: Annak is van határa, hogy milyen nyomásnak tehetünk ki valakit, aki ellen nincs is igazi bizonyítékunk. De azért tartsuk szemmel. „Beszélni akarok az anyjával” – mondta Malin. Sven tétovázik. „Tényleg muszáj megzavarnunk egy idős hölgyet csak azért, mert a lánya neve felbukkant egy nyomozásban?” „Tudnunk kell, hogy mi történt. Viveka Crafoord azt mondta…” Sven. Szinte összezsugorodott, ahogy engedett Malin akaratának. „Oké. Zeke és Malin. Beszéljetek az anyjával. De akkor most, azonnal. Addig kell a vasat verni, míg el nem törik. Nézzetek körül a régmúltban.” Sven észre sem vette, hogy összekeverte a mondásokat. „És a hipnózis? – kérdi Malin. – Hét órára terveztük.” „Nem lehetne később?” „Túl késő lesz.” „Igen, túl késő.” „És éjfélre a reptérre kell mennem Nyköpingbe, Janne és Tove elé.” Sven arca. Malin szívesen feláldozta volna egyévi jövedelmét ezért a pillantásért. Látszott főnökén, hogy vele együtt örül, hogy megérti aggódását, és látja rajta, hogy szeretteinek hiánya érthetetlen fájdalommá és bánattá változott. Malin feláll a vécéről. Leengedi a szoknyáját. Meglátja magát a tükörben. A korlátlan mennyiségű napfény ellenére szinte hófehér. Tove és Janne. Nemsokára. Nemsokára újra itthon.

322

45.

Zeke szájához emeli a coca-colás dobozt, kortyint egyet, majd beleharap a szendvicsébe. A ráksaláta sűrű magmafolyamként buggyan ki a kenyér két oldalán. És lenn a folyónál, a Hotel Scandic előtt épp megáll két Saab limuzin, és sötét öltönybe öltözött férfiak szállnak ki belőle, majd néhány boy kíséretében eltűnnek a szálloda épületében. Zeke és Malin a tűzoltóság melletti virslisnél ácsorog, a Stángebro felé vezető út körforgalmú kereszteződésénél. Jóízűen falatoznak, erőt gyűjtenek Lollo Svensson anyjának meghallgatásához, Malin az éjszakai autózáshoz a reptérre. – Nézd csak! Zeke az öltönyös urakra mutat a távolban. – Biztos valami hülye vállalat vagy kormány képviselői. Nyilván azért jöttek, hogy megtekintsék valamelyik hadászati fegyvert. – Talán magát a JAS-gépet? – Aligha. Azt sosem fogják tudni eladni. Milliárdokat költöttek rá, és máris elavult. – Azt hiszem, igazad van. A büfé tulajdonosa, egy ötvenes éveit taposó fekete bajszos férfi, letörli a pultot, úgy tűnik, nem figyeli a beszélgetésüket. 323

– Az a sok agyafúrt szerkezet, amit a Saabban készítenek. Ki tudja, mire jó, és kinek tudnak ártani vele. – De itt csak hasznot hajt – veti ellen Malin. – Számtalan munkalehetőséget ad. Úgy látszik, a büfé tulajdonosa mégiscsak figyelte a beszélgetésüket, a svédet erősen törve megszólal: – Elnézést. Hallottam, miről beszélnek – szól ki hozzájuk a pult mögül. – A feleségem egy rakétatámadásban halt meg Fallujában. Senki nem tudja, honnan érkezett a rakéta. Lehet, hogy abban a robbanószerkezetben is voltak Saab-alkatrészek. De van különbség? Saab vagy nem Saab? Mindenki azt dolgozik, amit akar. Zeke bedobja a szemetes kosárba az utolsó falatot. – Adna el egy virslit azoknak az embereknek? – szól oda a büfétulajdonosnak. – Annak adok virslit, aki megfizeti. Elmennek a tűzoltóság előtt a bérház irányába. A csillogó üvegajtó mögött egyetlen piros tűzoltóautó sem áll. Janne munkahelye. Imádja ezt az állomást. Ugyanannyira az otthona, mint a Malmslätt melletti háza. – A francba vele, ma minden úgy ragad – dühöng Zeke. – Ugye a szokottnál is párásabb ma a levegő? Malinnak nem jut ideje a válaszra, mert megszólal a telefonja. Meg sem nézi, ki az, csak felveszi. – Malin! Apja hangja. Jaj, ne most! De akkor mikor? – Apa! Zeke elvigyorodik. – Hogy vagytok? 324

– Olyan csodálatos itt. – Itt meg elviselhetetlen a hőség. – Látnod kéne, milyen üde zöldek a golfpályák, és milyen könnyű helyet találni a kávézókban. – Tove és Janne jól érzik magukat Balin. – Malin, mi van a lakással? – Nem volt időm odamenni. – No de… – Csak vicceltem, apa. A virágok remekül vannak. És anya? Mi van vele? – Hát, a szokásos. Elérték a bérház kapuját. Zeke felcsenget a kaputelefonon, csuklóján sűrűn sorakoznak az izzadságcseppek. Malin látja magát a kapu üvegablakában, elmosódott kép, lehetetlen éles vonalakat látni. – Apa, történt valami? Több mint egy hete nem telefonált. – Nem, semmi. „Hát akkor miért hívsz – gondolja Malin. – Hiszen szemlátomást egyáltalán nem érdekel téged, mi történik Tovéval és velem.” A kapu berregni kezd. – Apa, örülök, hogy felhívtál. De most mennem kell egy találkozóra. – Semmi baj, Malin, majd hívlak máskor. Néhány perc múlva Malin a liftben rázkódik, komótosan haladva felfelé. A felvonó tükrében élesen látja arcát, látja, hogy a hőség újabb ráncokat vésett rá. „Szülők – gondolja magában Malin. – Mi a fenére kellenek?” – Mindennek megvan a maga ára. Svea Svensson hangja rekedt a sokéves dohányzástól, arca összeaszott, ráncos, vékony szálú ősz haja a szemébe lóg, tekintete óvatos, de jóindulatú, mintha a pupillái mögött egy végtelen vágy rejtőzködne, hogy végre-végre feltárhassa az agy elektromos útvesztőibe rejtett titkát. 325

Bérlakása a Tannefors út egyik toronyházának legfelső emeletén van. A zsúfolt lakás bútorairól korszakok olvashatók le: az ötvenes években újragyártott barokk székek, egy empire stílusú kanapé, Wilton-szőnyegek, az ezüstszürke tapétán egy Johan Krouthén-festmény fotómásolata, porcelánnippek és egy asztali óra, mely épp elütötte a hatot. A nappali kis ablakain keresztül a háztetők felett az Östgöta-síkság látszik, ahogy szélesen elnyúlik Ljungsbro felé. A távolban sejthető a Roxen felforrósodott vize, szinte kivehető, hogy a horizonton a felszálló vízgőz miképp burkolja be a megkínzott, kiégett szántóföldeket egy illanó, láthatatlan ködbe, amely elrejti a még mindig fellelhető, mindennel dacoló életet. A síkságot övező erdőkből felszálló füstoszlop dühös fekete felhővé sűrűsödik, mely nem tudja, merre vegye útját ebben a váratlan szélcsendben. „Mintha megállt volna a világ” – gondolja Malin, épp amikor Svea Svensson megismétli: – Mindennek megvan a maga ára. Ha valamire megtanított engem az élet, akkor erre. Zeke és Malin belesüpped egy-egy barokk székbe. Svea Svensson az asztal mögötti kanapén ül, mozog a szája, szavakat formál, s azokból egy olyan történet bontakozik ki, ami legjobb lenne, ha soha nem is esett volna meg, de amely túlságosan is gyakori. Zeke: – Mesélne nekünk Louise gyerekkoráról? – Fontos? Malin: – Nagyon fontos. – Akkor az elején kezdem. Elmondhatom? Még mielőtt megszületett volna. Amikor még én voltam kislány. – Kezdje ott, ahol jónak tartja – mondja Zeke, és Svea szájából csak úgy ömlik a szó. Mintha mindig is erre várt volna. – Hétéves voltam, amikor apám elhagyott minket. Ezután anyámmal 326

nagyapám tanyájának egyik épületszárnyába költöztünk, Övrabybe, Brokind mellett. Apám utazó kereskedő volt, és egy szép napon nem jött haza. Anyám később hallotta, hogy egy másik nővel él Söderköpingben. Pénzszűkében voltunk, így aztán anyám munkát vállalt, szakácsnő lett egy tíz kilométernyire lévő másik tanyán, Kisa felé. Én továbbra is a nagyszüleimnél laktam, és ezek voltak életem legszebb évei. Aztán anyám találkozott egy új férfival. Az illetőnek cipőboltja volt Kisában, felette meg egy lakása. Odaköltöztünk anyámmal. A harmadik éjszakán a férfi bejött a szobámba. Még most is emlékszem rá, ahogy jéghideg kezével félrehajtotta a takaróm, és ahogy mindez újra és újra megtörtént, és hogy anyám egyik éjjel pont ekkor jelent meg az ajtónyílásban, csak nézte egy darabig, hogy mit csinál az az ember, aztán ment tovább a budira, mintha mi sem történt volna. Vádolhatom ezért? Nem. Hova mehettünk volna? Nagyapám szélütést kapott, a tanyát eladták. Így aztán hagyta, hadd történjenek a dolgok. Tizenhét éves koromban elmenekültem. Motalába keveredtem, a gyár konyhájára. Ott a városi szállodában találkoztam egy férfival. Ő is utazó kereskedő volt, akárcsak az apám, de ő vegyi anyagokkal kereskedett. Teherbe ejtett, és megszületett a kislány, Louise. És mikor nyolcéves lett, akkor a férfi magunkra hagyott minket a motalai lakásban, talált magának egy másik nőt Nássjőben. Néhány évig egyedül éltünk, Louise meg én. Aztán megismerkedtem egy új férfival, ahogy anyám is annak idején. Sture Folkman a neve. Mezőgazdasági termékekkel kereskedett, és beköltöztünk a csatorna melletti házába. Louise egy szót sem szólt. Sokat gondolkoztam azon, miért nem panaszkodott nekem. Már három éve laktunk ott, amikor egyszer felfedeztem, mit művel, hol matat a jéghideg kezével éjszakánként. De hova mehettünk volna? 327

Én mégsem hagytam annyiban. Fejbe vágtam egy serpenyővel, aztán Louise meg én egész éjjel a buszmegállóban várakoztunk. Hideg októberi éjszaka volt, a villák kertjeiben a bokrok és fák szörnyekké változtak, rémképekké. Reggel, amikor még épp csak látni lehetett a fák és bokrok valódi alakját, jött egy busz. Linköpingbe ment. Azóta sem jártam Motalában, nem láttam azt az ördög-fajzatot. És az első férjem, Louise apja megfulladt egy horgászás során. Azóta is vádolom magam. Ezt tudniuk kell. Elhagytam a gyerekem, a lányom. Akármilyen nagy fájdalom is ér valakit, az ember sosem fordíthat hátat a gyerekének. Én pedig ezt tettem, mert nem vettem észre, mi történik. Az állomás mellett egy hotelszobába kerültünk. Feljelentettem a rendőrségen a férfit, de semmit sem tudtak tenni. A városháza szociális osztályán dolgozó kedves hölgyek szereztek nekünk lakást, nekem munkát egy kávéházban, Louise meg iskolába került. De most már késő, valahogy minden késő. Soha többet egyetlen férfinak sem engedtem meg, hogy átlépje a küszöböm. Malin fel s alá járkál az ágya előtt a hálószobában. Épp most zuhanyozott, mindössze bugyi és melltartó van rajta. Kirakta az ágytakaróra a három nyári ruháját, és azon töri a fejét, melyiket vegye fel: a fehér virágos kéket, a rövid sárgát vagy a bokáig érő hófehéret? Végül a sárgát választja, áthúzza a fején, és megnézi magát az előszobatükörben. Úgy találja, hogy a várakozás megszépíti, rég nem látta magát ilyen szépnek. Mindössze egy órája beszéltek Svea Svenssonnal. Még mindig fülébe csengenek a szavai: jéghideg kezek a takaró alatt, a takarón, tekergőző kígyók a testen. Hirtelen eszébe villan, amit egy öreg férfi mondott neki régebben, egy másik kihallgatásnál: „A vágy az, ami öl, Fors kisasszony. A vágy.” 328

Kérdezgették Svea Svenssont, tud-e valami olyasmit Louise jelenlegi életéről, amit a rendőrségnek tudnia kéne. De Svea Svensson egyáltalán nem volt hajlandó válaszolni a kérdésre. – Él még ez a Sture Folkman? – hangzik el Zeke kérdése. – Még él. – Tudja, hol találjuk meg? – Azt hiszem, Finspángban lakik az új feleségével. És az új családjával. – És? Malin érzi, hogy itt egy újabb történet sejlik fel. – Isten irgalmazzon mindnyájuknak. Aztán síri csend. Svea Svensson ajkai olyan szorosan záródnak össze, mintha több életre való emléket osztott volna meg. Mégis inkább a fehér ruhát vegye fel? Nem. Malin körbejártatja szemét a szobán, elfogadható rend van. Lemegy a templomnál leparkolt autójához, ránéz az órájára, látja, hogy még nagyon korán van, még csak fél nyolc. Tove és Janne gépe hajnali háromnegyed kettőkor száll le. Skavstáig az út nem több, mint másfél óra. Még ha be is tartja a közlekedési szabályokat. De mindenképp időben ott akar lenni, és teljesen mindegy, hol tölti az időt a sóvárgásával. Ahogy a Vasút utcán hajt a Berg körforgalom felé, hirtelen megjelenik lelki szemei előtt egy arc. S bár nem tudja, miért, mégis érzi, hogy ennek az arcnak igen fontos szerepe van. Slavenca Visnic mosolyogva nyit ajtót Skäggetorpban. És alig néhány perc múlva Malin a kezében egy pohár Fantával ott ül a nappalijában, és próbál neki feltenni néhány kérdést. Hol van már korábbi óvatossága, visszafogottsága a gyilkossági nyomozásban érintett személlyel szemben? Mintha elfújták volna. Most mindössze azt érzi, hogy mindennek fontos jelentősége van. – Mit akar tudni? 329

Slavenca Visnic még csak nem is csodálkozik a látogatása miatt. Inkább kíváncsi rá, mit is akarhat Malin. – Tulajdonképp nem is tudom. Inkább csak szeretném megkérni arra, hogy próbálja meg végiggondolni, eszébe jut-e még valami, ami fontos lehet nekünk. – Mégis, mire gondol? Igyekszem jó állampolgár lenni, viszem a vállalkozást, ez minden. Malin tudatában van annak, milyen idétlennek tűnhet ez a látogatás egy ilyen gyakorlatias ember szemében, mint Slavenca. – Hát akkor… – Ne siessen annyira! Igya meg nyugodtan. Aztán elmegyek a Glyttinge uszodába, elhozom a napi bevételt, és megmártózom. Fél tízkor kezdik el tisztítani a medencét, és ha a távolabbi végénél fürdők, akkor már érzem is, hogy mennyivel tisztább a víz. – Esti mártózás? Remekül hangzik. Én most a reptérre megyek, elhozom a lányom és a férjem. Malin azonnal megbánja, hogy elmondta ezt. Slavenca Visnic elvesztette az egész családját, de a szeme mégis nyugodt, barátságos. – Szeretnék mutatni magának valamit – mondja. – Jöjjön. Pár másodperc múlva Slavenca számítógépe előtt ülnek a hálószobájában, a képernyőn vibráló fény. Slavenca Visnic tíz dokumentumot nyitott meg egyszerre, olyan, mintha egy képeskönyvet nézegetnének. Az oldalakon a családjáról megmaradt néhány képet helyezte el, és pár rövid emléket saját, illetve gyermekei életéből, abból a kurta időből, amit megélhettek. Slavenca Visnic fiatalabb a fotókon, pillantása végtelen vágyakkal és felelősséggel teli. A gyerekeket a karjában tartja, mindegyikük fekete hajú, kerek arcú. Férje arcát az erős áll teszi karakteressé. – Jó érzés ezzel pepecselni – mondja Slavenca Visnic. – írni. Emlékezni. Újra megteremteni azt az életet, ami olyan szép volt. Mindazt a magától értetődő szeretetet. 330

– Nagyon szép lett – mondja Malin. – Úgy gondolja? – Igen. – Gondolja, hogy egyszer még visszatérnek? – Nem, nem gondolom – és Malin teljesen természetesnek tartja Slavenca Visnic kérdését. Mintha a halottak feltámadása lehetséges lenne, legalábbis a szeretet számára. – De egyszer még bizonyára találkoznak – fűzi hozzá Malin. – És a szeretetük itt lebeg a szobában. Érzem. Slavenca Visnic kikapcsolja a számítógépet. Kikíséri Malint az előszobába. – Vezessen óvatosan. Azt akarják, hogy oda is érjen. A férje és a lánya. – Elváltunk – mondja Malin. – Több mint tíz éve elváltunk.

331

46.

Július 21., szerda, 22., csütörtök Izzó alkony. A nappal könyörtelenül sötétségbe megy át, haláltusája sárga, vörös és narancsszínekben tündököl. Erdők, nyílt mezők, vizek, az erdő szélén gubbasztó vörösbarna házak, az udvaron parkoló autók, az ablakokban fény, és néha egy-egy ember felbukkanó árnya, mint valami fekete álom, éhes, még nem hajlandó elengedni magától a nappalt. De a nap ezt mormolja: Elegem van. Nagyon is elegem van. A kocsi sebességmérője már százhúszat mutat. De ennél jóval többre képes. Messze fenn az égen, ahol az ember számára a nyári levegő már nem alkalmas légzésre, egy gépmadár száll. Lassan készül leereszkedni, egy fémből készült selyemgubó, ami védi a testetek. 332

Szemmel tartani az utat. Veszélyes fáradtság. Az aszfaltút egy hosszú kígyó, el Norrköping és Kolmárden előtt, és tovább a sötét éjszakába. Stockholm. Az út oda vezet. És Malin néha bizony visszavágyik, egy nagyobb összefüggésbe, az esetek nagyobb rendszerességébe, amely úgy igazán megmozgatja nyomozói lelkét. Mint ez a mostani. Végeláthatatlan útvesztőkbe vezető szálak, süvítve repülnek útjukon le a földbe, és az ügyben részt vevő valamennyi rendőr egy óriási robbanást vár, hogy az igazság szilánkokra szakad, és a szemük láttára megsemmisül. És helyén mindössze egy büdös, fel nem robbant gránát izzik az értekezleti teremben, vagy a kapitányság közös irodahelyiségében, egy fütyülő hang emlékezteti őket arra, hogy hoppon maradtak. Az újságírók megbolondultak. Karim Akbar napról napra lágyabb, és ezzel egyenes arányban egyre rosszabb médiajátékos, de egyre jobb rendőrkapitány. Sven Sjöman. Malin még soha nem látta fáradtabbnak, mint most, a nyomozás ideje alatt. Csak kibírja a szíve, Sven jóságos szíve. Per Sundsten. Képtelenség az embernek kiismernie magát rajta. Ki ő? Mit akar? Mit gondol? Malin jól tudja, hogy egy jó nyomozónak ezt tudnia kell magáról, mert ha valaki biztos önmagában, tudja, mit akar, akkor szabadon engedheti az ösztöneit. De mit akar ő maga? Tök mindegy. Nem, tudnia kell. Waldemar Ekenberg egyértelmű eset, kevés ilyen akad. Szinte komikusan egyértelmű benne a férfias ösztön. Csak a Jóisten a megmondhatója, mit művelt az utóbbi napokban, hány esetben hagyta, hogy a 333

cél szentesítse az eszközt. Egyszer majd ő is beérik. És Zeke. Ez alkalommal minden korábbinál egyszerűbb, határozottabb volt az együttműködésük. Szó nélkül megértették egymást, megbíztak egymásban, nem jártak külön utakat. Mintha most, hogy Ekenberg itt van, Zeke fékezné a saját erőszakosságát. Mintha egy örök egyensúlyra lenne szükség az emberi jóérzés és az erőszak között, mintha erre az egyensúlyra szükség lenne ahhoz, hogy a sejtésekből kifacsarják az igazságot. „És én? Én mit akarok? Tanultam valamit? Óvatosan közelítek a lányokhoz, az biztos. Ha megérzem és megértem a félelmüket, talán megértem majd azt is, aki bántotta őket.” Azok a bevándorlók. Karin Johannison még nem készült el a dildó vizsgálatával. Nagy a valószínűsége, hogy megegyezik a bűntényeknél felhasznált tárggyal, és akkor talán holnaptól mindannyian szabadságra mehetnek. A leszbikus nyomvonal. Egy gonosz férfi Finspángban. Hova vezet a nők közötti szerelem? Slavenca Visnic. A fagylaltos bódék. És a víz. Víz. Holnap vár Josefin Davidssonra a hipnózis. Malin Svea Svensson meghallgatásából hazafelé menet felhívta Viveka Crafoordot, tájékoztatta róla, hogy csúszik a dolog. Viveka csalódott volt, szinte biztos volt benne, hogy ki tudna szedni valamit a lányból, el tudná érni, hogy mondjon valamit. Útjelző táblák. Kilométerben mutatják a bánat és a vágy közötti távolságot, hogy mennyi van még hátra, hogy ez a távolság teljesen eltűnjön, és csupán az idő maradjon meg. Nyköping harminckét kilométer. Tizenhét. Skavsta. Nem kellett volna elhozni Markust is? 334

Eszébe sem jutott. Malin leparkol, bemegy az érkezési oldal várótermébe, a hajlított tetőszerkezetet tartó fehér gerendák mintha lebegnének ott fenn a magasban, a szegényes terem különös álmokkal teli. A falióra negyed tizenegyet mutat. A gép nem késik. Két és fél óra múlva a bánat és vágyakozás helyét átveszi a felbukkanó szeretet. Nemsokára jön a te kis Tovéd, Malin. Pont most jártunk fenn náluk, mindketten aludtak, kifáradtak a hosszú utazástól, a sok élménytől. Mindketten mosolyogtak álmukban. Ez egy boldog pillanat volt, ugyanolyan boldog, mint amilyen rád vár nemsokára. És mi? Sofia meg én? Itt lebegünk az érkezési váró teteje alatt, látunk téged. Lehet, hogy jobb lenne, ha nekünk szentelnéd a gondolataid, annak, ami történt, nem pedig a szeretteidnek. Mi legalábbis ezt szeretnénk. Az ember itt fenn, ahol mi vagyunk, itt sem feledkezik meg a gondoskodásról. Csak itt valahogy más. A gondoskodás szélesebb körű, mintha mindenki benne foglaltatna, aki él, valaha élt és élni fog. A magunkra való gondolás egyben azt is jelenti, hogy mindenkire gondolunk. Én és Sofia, mi egyek vagyunk idefenn. Mi vagyunk Josefin, Tove és te magad. Mi vagyunk az összes lány, és a valaha élt összes lány. Meg a fiúk is. Ugye furcsán hangzik ez? Megértem, Malin. Minden olyan különös.

335

Hol kezdhetnéd? Kezdd a szeretteiddel. De ki az, aki nem a szeretetet választja, ha lehetősége van választani a szeretet és a gonoszság között? Hallasz, Malin? Sofia Fredén vagyok. Édesanyám és édesapám nagyon bánatosak. Olyannyira, hogy bánatuk soha, soha nem alakulhat hiánnyá. Vagy lehet, hogy mégis, csak idő kell hozzá? Ott ülnek Mjölbyben a lakásunk kanapéján. Megy a tévé, de nem látják, mi történik a képernyőn. Szemük könnyekkel teli. És miattam sírnak, Malin. Malin, te olyan sokat tudnál tenni. Elapaszthatod a könnyeiket. Vagy legalább megkönnyítheted a sírásukat. Csak állj meg egy pillanatra, mielőtt tovább hajtod magad. Tove fogja apja kezét, fülében nő a nyomás, ettől megfájdul a feje, a gép méterről méterre közelít a leszállópályához. Egyre nagyobbnak látják a házak fényeit, és az égbolton még látszik egy halvány fénycsík. S Tovénak eszébe jut, vajon ott véget ér-e a világ, pedig tudja, hogy folytatódik, hogy végtelen, és hogy ezen a bolygón az élet egy hatalmas körforgás, függetlenül attól, ki mit gondol vagy mond. Anya. Nagyon hiányzott neki. Megrázkódik a gép, ahogy földet érnek a kerekek. A hangárok fényei. Apja szorítja a kezét. Vajon Markust is elhozta anya? Nem nagyon hiányzott neki. Vajon mit jelent ez? – Svéd földön vagyunk – szólal meg apa, és boldognak látszik. – Na, majd meglátjuk, kiért-e anya, vagy még mindig túlórázik.

336

A bőröndök. Janne az utazásnak ezt a részét nagyon utálja. De megérkeztek, az elsők között, és egyik sem veszett el a Heathrow és Stansted közötti átszállítás során. A csomagok. Apa és lánya. Minden rendben. – Gyere, Tove. Jó hazaérkezni. Malin feszülten mered az üvegajtóra. Szandáljával dobol a fehér kőpadlón, körülötte az emberek boldogok, várakozással teliek vagy mogorvák. Húzogatja a szoknyáját, füle mögé simítja haját, pisilnie kell, de már nem mer elmozdulni, a gép már rég leszállt, bármelyik pillanatban kiléphetnek. Most. És az ajtó újra nyílik. És ott. Ott vannak. Elébük megy, szalad, és jól látja, milyen fáradtak. De mikor Tove meglátja őt, elszáll a fáradtsága, és futni kezd feléje, Malin is fut, összesűrűsödik a levegő, és találkozik testük. Összeölelkeznek. Malin felkapja a lányát. Vajon hány kiló? 3143 grammal préselte ki testéből. És most? Malin Jannéra néz. A csomagszállító kocsi mögött áll, mintha azon gondolkodnék, mi keresnivalója van itt. Malin lerakja Tovét, odainti magához Jannét, ott állnak az érkezési csarnokban, és ez a melegség, amit most éreznek, igazabb és forróbb, mint a világ legforróbb nyara. 337

338

HARMADIK RÉSZ GYERE ÉRTEM, MIELŐTT VÉGET ÉR A MOST

(Úton az utolsó szoba felé)

Még nem vagyok kész. Már tudom, mi fog történni. Semmi nem tudja meggátolni ezt a nyarat, hogy el ne égjen, semmi nem tudja meggátolni, hogy szeretetünk vissza ne térjen. A világ, a mi világunk tiszta és szabad lesz, és a néma kígyók szavait suttogjuk egymás fülébe, és érezzük, hogyan tesznek minket naggyá és legyőzhetetlenné. És ő el fog pusztulni a föld felszínéről, és te újra előmerészkedhetsz majd. Minden hófehér lesz. Vakítóan fehér és ártatlan. Senki nem tud megakadályozni ebben. A klór megtette maró hatását, arcodon póklábak mászkáltak. Az én kis nyári angyalaim. Most már pihenhetnek, és nemsokára társaságot és még több szeretetet kapnak valakitől, aki osztozik történetükben. Pontosan azt a szeretetet, amit én is kapok majd. Kell találnom egy másik lányt. És benne újjáéledhetsz. És minden a helyére zökken. Nem fog fájni. Mert nemsokára nem létezik többé a fájdalom.

339

47.

Tove szerencsésen hazaérkezett. Frissen mosott, hófehér ágyneműben alszik a szobájában, és Malin arra gondol, olyan, mintha el sem ment volna. Mintha Indonézia, Bali, a bombamerénylők, a rejtett tengeri ellenáramlások és a Föld túloldala nem is létezne, még csak lehetőségként sem. Nyköpingből egy szótlan autóút, Tove a hátsó ülésen aludt, Janne és ő egy örök némaságban egyesült, és ez a némaság egyáltalán nem volt kellemetlen, de valahogy még magányosabb, mint az igazi magány. Csak egy-egy szó hangzott el. „Jó volt?” „Sikerült megfékezni az erdőtüzet?” „Helyenként már nem is erdőtűz, hanem tűzvihar.” Janne felkísérte őket, felvitte Tove nagy zöld Samsonite bőröndjét. Malin megkérdezte, kér-e teát, s legnagyobb meglepetésére a férfi igennel válaszolt. Azt mondta, bármikor rendelhet taxit. Tove elaludt, mielőtt felforrt volna a víz. A teát a konyhában itták meg. Az utcáról egy párocska veszekedése hallatszott, s mikor végre elhallgattak, csak az IKEA-óra ketyegett. Fél négy múlt. 340

– Sosem voltunk jók ebben – mondja Janne, és leteszi üres teáscsészéjét a mosogatóra. – Miben? Malin olyan közel áll hozzá, amennyire csak mer, nem akarja elijeszteni. – A veszekedésben. Malin érzi, hogyan feszül benne a düh, de elnyomja ezt az értelmetlen érzést, visszatalál a nyugalomhoz, a vágyhoz. – Néha olyan érzésem van, hogy annyi időnk sem volt, hogy belekezdjünk. – Talán nem. – Néha jót tesz egy kis kiabálás. – Gondolod? – Miért, te nem? – Nem is tudom, mit gondoljak. Aztán Malin mesél az ügyről, amin dolgozik, hogy úgy érzi, mintha megnyílt volna az ég vagy a föld, és rászabadította volna a városra az elvakult gonoszságot, és hogy fogalma sincs róla, hogyan tudná visszaszorítani. – Akárcsak a tűz – mondja Janne. – Úgy tűnik, azt sem tudják megfékezni. Aztán egy ideig némán állnak a konyhában, majd Janne elindul az előszoba felé. – Telefonálhatok taxiért? – Természetesen. Janne felemeli a kagylót. Malin kilép hozzá az előszobába, s mikor Janne tárcsázza a taxitársaság számát, megszólal: – Itt maradhatsz. Janne mozdulata megmerevedik. – Jobban szeretek a saját ágyamban aludni, mint a kanapédon, Malin. 341

– Tudod jól, hogy nem így gondoltam. – Tudod jól, hogy nem megy, Malin. – Miért ne menne? Bemész a hálószobába, és lefekszel. Ennyi az egész. – Micsoda butaság, Malin. Mi jó sülhetne ki ebből? Lezártuk… Malin mutatóujját Janne szájára teszi, ujján érzi a férfi meleg lélegzetét. Most nagyon közel áll hozzá. – Psszt, egy szót se többet. Nem lehetne, hogy ez az éjszaka, csupán ez az éjszaka? Janne ránéz, Malin megfogja a kezét, bevezeti a hálószobába, és a férfi tétovázás nélkül követi. Puha vagy kemény. Büntetés vagy jutalom. Néha ilyen a fizikai szerelem. Malin érzi a mellén Janne bőrét, egyik lábával átöleli a testét. Régen volt már, de tökéletesen emlékszik rá, milyen érzés testében a hímvesszője, hogyan uralkodik el rajta, s hogyan válik tőle egyszerre forróvá és nyugodttá. Teste pontosan tudja, hogyan kell mozdulnia, hogy elérje a csúcsot, ahova senki mással nem tud feljutni. Testnedveik találkoznak. Melyikük lélegzik? Malin lehunyja a szemét, majd kinyitja, s látja, hogy Janne szeme is csukva, mintha mindketten el akarnák hitetni magukkal, ha nem látják egymást, akkor ez meg sem történt. És megint fiatalok, túlságosan is fiatalok, egy vékonyka gumi elszakad, és Tove megfogan. Malin nem tudja levenni a szemét Jannéról, egész teste izgalomban, s egy különös fájdalom hasít végig rajta, aminél kellemesebb érzést el sem tud képzelni. Az évek folyamán a tudatosság utoléri a testet. Az érzés, illetve az érzésre való gondolás közti távolság eltörpül. Hátára gördül. Janne szótlanul követi mozdulatát, teljes súlyával ránehezedik. Malin végigsimítja a hátát, minden négyzetcentimétere egy 342

emlék. Elernyed. Mint egy éber gyerek, aki kinyújtott karral, háton alszik. „Gyere vissza hozzám. Ez a szerelem. Ígérd meg, hogy nem tűnsz el újra.” „Itt fekszel, drága Malinom. A hajnali fényben látom, hogy szájad széle rándul egyet. Biztos valami nyugtalan álmod van. Amikor felébredtem, ráhúztam a testedre a takarót. Sem holnap, sem máskor nem fogunk erről beszélni. Úgy teszünk, mintha meg sem történt volna. Isten veled, Malin.” Janne kilép a lakásból, csak előtte még elveszi a kocsikulcsot az előszobái kisasztalról. Lemegy az utcára. Kinyitja az autó csomagtartóját, kiveszi a bőröndjét. Visszamegy a lakásba, visszateszi a kulcsot oda, ahonnan elvette. Már hajnalban forró a levegő, s a felkelő nap halványkék fényében szinte vibrál a templom szürke kőtömege. Enyhe égésszag, még gyakorlott orra számára is alig érezhető. A tűzoltóság felé veszi az útját. Húzza maga után a gurulós bőröndjét. Az állomáson átöltözik, az első induló kocsival kimegy az erdőbe, oda, ahol legjobban dühöng a tűz, s megkezdi harcát a földi pokollal. Daniel Högfeldt látta, ahogy Janne, vagy hogy is hívják Malin exférjét, kilép a házból, ahol a nő lakása van. Milyen különös ritmusa van a járásának. Daniel épp a szerkesztőségbe tartott, jó korán. Felébredt az éjjel, s nem tudott visszaaludni. Most itt ül az íróasztalánál, és Janne ritmikus mozgására gondol, hogy milyen puhaság sugárzott belőle, és meglepő módon szeretet is. Hát ezzel sosem tud harcba szállni, gondolja, és megnyit egy új dokumentumot a számítógépén, ugyanakkor törli azt a rengeteg cikket, amit a 343

„nemi erőszak” keresőszóra dobott ki a gép. Képtelen továbbra is ezzel foglalkozni. És képtelen az asztalánál ülni. „Vissza kell találnom a régi önmagamhoz – gondolja. – De az erő, a régi énem nem abban áll, hogy megírom a linköpingi erőszakos bűnesetek történetét. Ezt tegye meg valaki más. Talán te, Malin?” Az álma. Az ágyánál egy fiú állt és azt kiabálta: Anya, anya, anya, segíts, nem kapok levegőt! Ő meg visszakiáltott. – Nem kapsz levegőt? A fiú azt válaszolta: – Nem! Anya, segíts! – Nem vagyok az anyád. – Hogyne lennél az anyám. – Nem, nem vagyok. – Segíts, megfulladok! – Miért segítsek? – Mert a testvéred vagyok. – És nem tudsz lélegezni? – Nem. Mutasd meg, hogyan kell. – Hű, micsoda hőség van itt. Végig ilyen volt? Tove egy tányér joghurtos zabpehely felett kókadozik, Malin a mosogatónál áll, a harmadik csésze kávét issza, és minden erejét összeszedve próbál magába erőltetni egy szendvicset. – Betegesen meleg volt, Tove. És épp most mondták a tévében, hogy tovább folytatódik a hőség. – Remek. Akkor indulok is fürdeni. – Markusszal mész? – Vele vagy valamelyik más haverommal. – Meg kell mondanod, kivel mész fürdeni. 344

– Azzal megyek, akivel akarok! – Olvasd el a lapokat, és majd meglátod, miért akarom tudni. Tove belelapoz a Correspondentenbe. Több oldalon át csak a gyilkosságokról cikkeznek. Az egyik írás címe: A rendőrség hallgat. – Juj, szörnyű – mondja végül, meg sem kérdezi, anyja dolgozik-e a nyomozáson, tudja, hogy igen. – Mit gondolsz, ő tette, aki előzetesben van? – Rettenetes egy ügy – tér ki Malin a válasz elől. –Van egy előzetesünk. De óvatosnak kell lenned. Ne mászkálj egyedül. És mindig tudni akarom, hol vagy. – Mármint este? – Egész nap, Tove. Azt sem tudom létezik-e nappal és éjszaka a tettes számára. – Nem túlzol egy kicsit, anya? – Ne ellenkezz! Ha van valami, amihez jobban értek, mint te, akkor az ez. Malin hallja saját hangjában a dühöt, benne van ennek a pusztító forróságú nyárnak minden összegyűlt agressziója, és látja, hogy Tove először csodálkozik, majd megijed, végül szomorú lesz. – Bocsánat, Tove, csak azt akartam ezzel mondani, hogy… – Fütyülök rá, anya, hogy mit akartál ezzel mondani.

345

48.

Elhaladnak Tjällmo mellett, Finspáng felé tartanak, az erdőtüzek szélén. Már fél tíz van. A reggeli megbeszélés elmaradt. Majd később összeülnek. Malin Jannéra gondol. Tudja, hogy már kinn van az erdőben, a füstfelhő kellős közepén, dolgozik, harcol a lángokkal, megpróbálja meggátolni a tűz további terjedését. – Ugye már kinn van? – kérdi Zeke. Zeke csak fél kézzel fogja a Volvo kormányát, szeme az úton, akkor is, amikor összetalálkoznak egy tűzoltóautóval. – Egy percet sem tudott várni. – Nagyon hasonlítotok egymásra, ugye tudod, Malin? – Miben? – Sok mindenben. De leginkább a munkához való viszonyulásotokra gondolok. Mindketten betegesen szeretitek a munkátokat. Számotokra ez egy módja annak, hogy elmeneküljetek a valóságtól. – Zeke, ezt meg sem hallottam. Hogy megy Martinnak a szezonközi edzés? 346

– Bizonyára jól. Mindig is szerette a futóedzéseket. – Valami újabb ajánlat az Államokból? – A menedzsere a jelek szerint több klubbal is tárgyalt. Valahogy csak lesz. Csak induljon már el végre az a kölyök. Májusban életében először beválogatták Martint a világbajnokságra induló csapatba. A család kényszerítésére Zeke is elment Prágába, látta a meccset. Malin tudja róla jól, hogy gyűlöli a repülést, annál jobban már csak a jégkorongot utálja. – No, akkor majd jól meggazdagszik – szögezi le Malin. – Igen, abból, hogy egy átkozott korongot kerget egy vasélű cipőben. – Abból, hogy szórakoztat minket, Zeke – igazítja ki Malin. És arra gondol, neki milyen álmai vannak Tove jövőjére vonatkozóan. Hogy orvos lesz, vagy ügyvéd, vagy valami egyszerű, jól körülírható foglalkozást talál magának, ahogy azt minden szülő szeretné. Persze lehet, hogy író lesz, hiszen az olvasás megszállottja, és a tanárai döbbenten olvassák a dolgozatait. – A hoki csak a bunkóknak való – sóhajtja Zeke. –Mindössze ennyi. – Ne légy olyan kemény hozzá. – A kölyök azt csinál, amit akar, de én sosem fogom megszeretni azt a játékot. Az út továbbfúrja magát az erdőn keresztül. Körülöttük teljesen kihalt a világ, az állatok már rég elmenekültek a lángok és a füst elől. Ötvenpercnyi autózás után elérkeznek Finspángba. A nagy múltú de Geer család hazájába. Az ágyúk városa. A kivételezettek otthona. Gyereknevelésre kimondottan alkalmas város. És remek hely a rejtőzködésre. A GPS odavezeti őket. Az utca, ahol Sture Folkman él, egy félreeső zsákutcácska közvetlenül a városközpont üzletsora mögött, a tizenkettes szám pedig egy 347

háromemeletes bérház, melynek földszinti üzlethelyiségét a Mozgássérültek Országos Szövetsége bérli. Leparkolnak. Természetesnek veszik, hogy egy ennyire idős ember otthon van. A bérház kapuja nyitva, Finspáng olyan kicsi város, hogy nem kell bezárkózni. Az emberek szabadon jöhetnek-mehetnek. A folyosón kihelyezett zöldesszürke lakónyilvántartó táblán hamar megtalálják a nevét, a harmadik emeleten lakik. – Na, megvan a disznó – káromkodik egyet Zeke. – Türtőztesd magad – így Malin. – Ez már csak egy öregember. – Persze, persze, öreg. De vannak olyan tettek, amelyek nem évülnek el, és amelyeket nem lehet megbocsátani. – Tűnjenek el? – hallják a levélbedobó nyíláson keresztül. S ebben a hangban valami olyan gyűlölet és gonoszság rejlik, amit Malin még soha nem tapasztalt. A lépcsőház rózsaszínű tapétája mintha vérvörösre válna, és körbe akarná fonni őket. – Semmit sem veszek. Tűnjenek el! – Nem házalók vagyunk, hanem a linköpingi rendőrségtől jöttünk, és beszélni akarunk magával. Nyissa ki az ajtót! – Tűnjenek el! – Nyissa ki! Most! Különben betöröm az ajtót? – És az öreg ott benn megérzi Zeke hangjában, hogy komolyan is gondolja, amit mond. A zárban elfordul a kulcs, az ajtó kitárul. Egy hajlott hátú, vékony öregember áll előttük, teste furcsa tartásba görnyedt, bizonyára Parkinson-kór. „Nem ő tette” – gondolja Malin, de persze eleve nem is őt gyanúsították. Lassan felemelkedik horgas orra, és Sture Folkman egyenesen a szemükbe néz. Tekintete hideg és szürke. Tundrahideg. Sarki hideg. 348

Mint egy fény nélküli világ, olyan hideg a tekintete. Fekete gabardinnadrág, fehér nejloning, és a hőség dacára szürke kardigán. – Mi a fenét akarnak itt? Malin a kezeit nézi. Hosszú, fehér, vértelen ujjai szinte lelógnak az előszoba rongyszőnyegére. Csápok, készen arra, hogy utat keressenek maguknak, felfelé, befelé. Zöld plüssfotelek. Régen eladott családi tanyák fekete-fehér fényképei. Súlyos, borvörös bársonyfüggönyök, amik minden fényt kizárnak. Egy könyvespolc kémiai tárgyú szakkönyvekkel és egy komplett sorozat német Duden-lexikonnal. – Nincs mit mondanom maguknak. Mindössze ennyi volt Sture Folkman válasza, mikor előadták jövetelük okát. De Malin és Zeke egyszerűen bement a nappaliba, leült és várt. Sture Folkman egy darabig még álldogált az előszobában. Hallották, ahogy a konyhában motoszkál. Ott is pedáns tisztaság, ezt Malin akkor látta, mikor elhaladtak előtte a szobába menet. A mosogatón egy evőeszköztartóban régimódi, bakelitnyelű kések. Aztán bejött hozzájuk. – Tűnjenek el! – Előbb válaszoljon a kérdéseinkre. – Kotródjanak vissza Linköpingbe. Mert onnan jöttek, nem? Rohadt előkelő sárfészek. Múlt hónapban ott voltam abban a híres kórházukban. Micsoda szemét egy urológus! Azzal lerogyott a könyvespolc előtt álló székre. – Semmi közöm ahhoz a némberhez. – Pedig kéne, hogy legyen. – Micsoda? – Molesztálta Louise Svenssont, több alkalommal szexuális zaklatásnak 349

tette ki, ne is próbálja tagadni, mindent tudunk. – Én… – És bizonyára ugyanezt tette az új családjával is. Ők hol vannak most? – A feleségem négy éve meghalt. Agytumor. – És a két lánya? – Azoktól meg mit akarnak? – Válaszoljon! – Az egyik nagyon messze került. Ausztráliába. – Ott laknak? Sture Folkman nem válaszol. – Tud valamit a linköpingi lánygyilkosságokról? – Mit kéne tudnom? – Gondolja, hogy Louise-nak lehet hozzá valami köze? – Louise? Évtizedek óta nem beszéltem vele. Sture Folkman folyton az ujjait babrálja, megszagolja, majd fekete nadrágjára ejti kezét. – Más molesztálások is terhelik a lelkét? Zeke hangja pont olyan, mint mikor várható, hogy robban, az utolsó pillanat az erőszak előtt. – Mi? Vallja be! – Zeke! Sture Folkman feléjük emeli a kezét, hosszú fehér ujjai, mint valami kerítés. – Tulajdonképp mi az ördögöt akarnak itt? Az autóhoz menet Malin látja, ahogy Zeke lerázza magáról a dühöt és megvetést. A férfi odadobja neki a kocsikulcsot. – Vezess inkább te. Elhagyják Finspángot, már Malin ül a kormánynál. Már rég az elhagyatott erdőben haladnak, mikor Zeke újra megszólal. – De abban az egyben igaza volt ennek a vénembernek, tényleg, mi az ördögöt kerestünk mi nála? 350

– Követünk egy nyomozási szálat, Zeke. Mindig így csináljuk. Visszafelé keresgélünk, hátha ettől haladunk előre. – De mégis. Az ő ügye olyan távolinak tűnik, hogy szinte őrjítő. Malin nem válaszol. Inkább mereven nézi az utat. Arra gondol, vajon mi történt annak a lelkével, akit minden éjszaka megtaláltak ezek a hófehér ujjak, épp azokban az években, amikor pont azt kellett volna megtanulnia, hogyan bízhat egy másik emberben. Emiatt aztán visszahúzódó lesz. Félni kezd. És meg van győződve róla, hogy mindenki rosszat akar neki. Hogy mindenki gyűlöli. Képtelenné válik arra, hogy kapcsolatokat teremtsen, és egész életében görcsösen vonzódik a sérült lelkűekhez, hogy megerősítse saját lelki sérültségét. Az élet egy mérhetetlen útvesztő, amelyet egyedül kell végigjárni. S ez az út határozza meg mindazt, amit önértékelésnek nevezhetünk. És ott vannak azok a rések a kapukon, melyek sötétsége szakadékot rejt, s nem sok kell hozzá, hogy az ember tehetetlenül beléjük zuhanjon.

351

49.

A Sturefors melletti fürdőhely csak vegetál a haldokló esti fényben. A levegő még mindig olyan forró, hogy Waldemar Ekenberg zakója a testére tapad, ahogy ott áll a kordonnal körülvett tölgyfa alatt. Érzi a pisztoly melegét a testén, még árnyékban, szövet alá rejtve sem marad hűvös a fém. Suliman Hajif a gödörnél, amely Theresa Eckeved sírja lett. A férfin farmer és fehér trikó, ne lássa már mindenki, hogy előzetesben van. Kezei a háta mögött, a kézbilincs szoros, nehogy próbálkozzon valamivel. Szép lassan visszaszivárogtak a fürdőzők. Amikor megérkeztek, a napszemüvegek mögül kutató szemek meredtek rájuk, de most már mindenki csak a fürdéssel van elfoglalva. Bizonyára úgy vélik, látogatásuk oka túlságosan ijesztő ahhoz, hogy ezt a csodálatos nyári napot beszennyezze. Hiszen ott találták meg a lányt. Ezek biztos rendőrök. Igen, megtörtént. Hány éves is volt? Tizennégy. Halál. Halálos nyár. Ott fenn, a tölgynél, ott találták. Mindössze két, egyforma kék fürdőnadrágban lévő fiúcska álldogál a kordonnál, s kékes lencséjű napszemüvegükön keresztül bámulják őket. A büfé zárva, különben már bizonyára mindkét fiú rég fagylaltot nyalogatna. Kíváncsiak. 352

– Tűnjetek el! Per Sundsten igyekszik parancsoló lenni. Sven Sjömannak erős kétségei voltak az ötletük hallatán, hogy végigvigyék Sulimant a bűntettek helyszínén, és így érjék el, hogy összeomoljon, hogy beismerő vallomást tegyen. – Csak az ügyvédje jelenlétében csinálhatjátok. – Szarok az ügyvédre. Erre most nincs időnk – ellenkezett Waldemar. – A lányok, Sjöman. Gondolj a lányokra. – Na, jól van. De csak nyugi, semmi fölösleges virtuskodás. Sven arcán összefutnak a ráncok. Kétkedik, pontosan tudatában van annak, hogy átlépik a határokat. – Tűnjetek el! És Waldemar addig néz szúrós szemével a fiúkra, míg azok szépen eloldalognak, szégyenkezve lemennek a partra, majd berohannak a vízbe. – Szóval itt ástad el a lányt? Itt is ütötted agyon? Suliman Hajif a fejét rázza. Suttogva csak annyit mond: – Itt kéne lennie az ügyvédemnek. – Megpróbáltuk elérni telefonon, de nem vette fel – válaszolja Waldemar. – Szarik rád. – Legjobb, ha bevallasz mindent – mondja Per. –Az neked is jobb. Bármelyik percben megérkezhet a válasz a technikusoktól, és akkor már biztosan tudjuk, hogy te tetted. Hogy a te dildód hatolt be azokba a lányokba. Suliman Hajif csak a fejét rázza. Waldemar előrelép egyet, megragadja a nyakánál fogva, keményen, de mégis úgy, hogy a fürdőzők messziről leginkább úgy vélhetik, hogy atyaian megveregeti a hátát. – Tehát játszod a némát? Nyögés. De egyetlen szót sem szól. – Akkor megyünk a következő helyszínre – mondja Waldemar, és húzza maga után Suliman Hajifot a kocsi irányába. 353

Malin telefonja akkor szólal meg, amikor épp elérik a tornbyi elágazást. Karin Johannison hangján azonnal érződik az izgatottság, pedig igyekszik megőrizni a hivatalos hangnemet. – Ugyanaz a festék. A Suliman Hajif dildóján lévő festék anyaga megegyezik a bűntett helyszínén talált festéknyomokkal. – Tehát ugyanarról a dildóról van szó? – Lehetetlenség megmondani. Ugyanolyan, az biztos. De hogy a Suliman Hajifnál talált dildóról hiányzó festéknyomok megegyeznek-e az általunk talált festékfoszlányokkal? Megpróbáltam egyeztetni, de nincs ember, aki ezt bizonyítani tudja. Malin érzi, hogy összeszorul a gyomra. Hogy egyeznek-e a festékfoszlányok? Mekkora az esélye, hogy két különböző, de azonos gyártmányú dildó tűnjön fel egy nyomozás során? – Van valami más nyom rajta? – Semmi. – Semmi? – Bocsánat, Malin. Semmi új, ami nyomra vezethet. Ugyanaz a dildó. Szinkronicitás. Freud. Úton Viveka Crafoordhoz a hipnózisra. Egyáltalán szükség van még rá? – Köszönöm, Karin. Tájékoztatod Sven Sjömant? – Természetesen. – Tehát ugyanaz a dildó? – Nem, csak azt állapították meg, hogy ugyanolyan. – De hát akkor az ügy megoldódott, vagy nem? Waldemar izgatottan markolja a kék Saab kormányát. Sundsten és Suliman Hajif a hátsó ülésen, épp áthaladtak Sturefors idilli negyedén, mellettük a kerékpárúton egy idősebb házaspár imbolyog egy vadonatúj tandembiciklin. – Itt van a kocsiban, máris jövünk. Nem, semmit. Egy árva szót sem szólt. 354

Befejezik a beszélgetést. Waldemar anélkül, hogy elengedné a kormányt, hátrafordul. – Na, te büdös nigger, most megvagy. Azzal lekanyarodik egy elhagyatott erdei útra, és jó messzire behajt az erdőbe. Per pontosan tudja, mi fog történni. Nem akarja, hogy megtörténjen, de hagyja megtörténni. És Zeke reakciója a dildóról érkezett új információra: – Tehát a hipnózis ugrott? Hiszen már szinte minden a helyére került. Most már csak sikerül kicsikarni belőle egy vallomást? – Még nincs vége – válaszolja Malin, le nem véve szemét az útról. – Meglesz a hipnózis, ahogy terveztük. Josefin Davidsson nyilván már ott is van Viveka irodájában. Ennek az is lehet az előnye, hogy lesz egy tanúnk, és bármit mond is, valami információhoz csak jutunk. Nem gondolod? Zeke bólint. Tudja, hogy Malinnak igaza van. – Mindenesetre azt szeretném, ha ez az egész ügy lezáródna – folytatja Zeke. – Hogy a város lakói holnap reggel azt olvashassák a Correspondentenben, hogy elfogtuk azt a szörnyet, és újra szabadon kiengedhetik a lányokat az utcára, nem kell már aggódni miattuk. Tove. Aggódik Malin? Nem. De, igen. – Ennek az ideje is eljön, Zeke – válaszolja aztán. –Az ügy tulajdonképp már megoldódott. Csak még össze kell kötnünk a szálakat. Waldemar Ekenberg ökölbe szorítja a kezét, és gyomorszájon vágja Suliman Hajifot. Pontosan ott, ahol a legnagyobb fájdalmat okozza, de ahol nem marad látható nyom. Suliman Hajif összerogy. Per Sundsten a segítő szerepét játssza, feltámogatja Suliman Hajifot, akit újabb hatalmas ütés ér. 355

A fiatal férfi még mindig néma. Egy szót sem szól, csak nyög, ahogy ott fekszik a földön, és befogja a szemét. Az erdőben síri csend, a sűrű moha teljesen kiszáradt ebben a rekkenő hőségben, a juharok lombja kifakult, de a törzsek mélyén még ott szunnyad az élet, eső után könyörög. – Megerőszakoltad és megölted Theresa Eckevedet és Sofia Fredént. Valld be! És megerőszakoltad Josefin Davidssont. Ugye, te tetted? Te perverz disznó. Agyoncsaplak, ha nem vallod be. Nyilván hallja Ekenberg hangján, hogy komolyan is gondolja, amit mond. Suliman Hajif megpróbál feltápászkodni, de a lába nem engedelmeskedik neki. Előre-hátra dülöngél négykézláb, és Per látja szemében a félelmet. Waldemar előveszi tokjából a pisztolyát. Lehajol Suliman Hajifhoz, hátához nyomja a csövet. – Tiszta sor. Majd azt mondjuk, hogy szökni próbáltál, és rád kellett lőnöm, hogy megállítsalak. Kettős gyilkosság, nemi erőszak, senki nem fog gyanakodni. Sőt, hálásak lesznek nekünk. Per tétovázik. – Állj fel! – üvölti Waldemar, és Suliman Hajif megpróbál feltápászkodni, de képtelen lábra állni. Felkiált: – Nem tudom bevallani azt, amit nem követtem el! A pisztoly csöve a halántékán. – Na, próbálj meg menekülni! És ekkor Per előrelép, kiveri Waldemar kezéből a pisztolyt. – Mi a fenét csinálsz? Elég. Érted? Most már elég! A lekókadt juharok lombján végigfut egy fuvallat, ezer és ezer sárga levél dönt úgy, hogy épp most jött el az idő. És aranyeső hull az erdei jelenet szereplőire. – A Blue Rose-ban vettem a kék dildót! – ordítja Suliman Hajif. – Azt mondta a tulaj, hogy vitték, mint a cukrot. Honnan tudják, hogy pont az 356

enyém volt az? – A rohadt életbe – csak ennyit tud Waldemar kinyögni. És Per azt gondolja: „Most az egyszer egyetértek.” – Hogy a fenébe nem ellenőrizte le senki, hogy milyen dildót lehet kapni a város egyetlen szexboltjában? Az a rohadt internet. Tehát van még ember, aki boltban vásárol? Per lefogja Waldemar karját. – Csak nyugi. Ez egy teljesen őrült nyár. Minden oldalról nyomás alatt vagyunk. Néha az ember nem látja a fától az erdőt. Negyedórával később Waldemar a Blue Rose pultja előtt áll a Djurgärd utcában, a város nagy múltú szexboltjában. Stene, a puffadt arcú, borostás képű tulajdonos mosolyogva kérdez vissza. – Egy kék dildót? Stene hátramegy a gyengén megvilágított helyiség legtávolabbi polcához. Kezében egy rózsaszín-narancssárga csomaggal tér vissza. A csomagban lévő kék tárgyon hatalmas, csiricsáré dőlt betűkkel felirat: Hard and Horny! – Úgy vitték, mint a cukrot. Az elmúlt másfél évben legalább negyven darabot adtam el belőle. A legutolsót talán egy hónapja. Waldemar kiköpi a kérdést: – Vezet nyilvántartást az ügyfeleiről? – Nem, megőrült maga? Nem, egyáltalán nem. A diszkréció becsületbeli ügy. És nagyon rossz az arcmemóriám. – Hitelkártyát elfogad? – Azok az átkozott cégek hét százalékot akasztanak le az emberről. Itt csak készpénzzel lehet fizetni. Malin a Filadelfia-templom parkolójában teszi le a kocsit. Fizetni nem fizet. Zekével együtt azonnal átmennek a Drottning utca másik oldalára,

357

sikerül legyőzni a vágyat, hogy menet közben bekapjanak valamit a McDonald’sban. A tizenkettes számú házban felcsengetnek a kaputelefonon, és Viveka Crafoord beengedi őket. A fogadó Paisley-mintás kanapéján már ott ül Josefin, mellette meglehetősen ideges édesanyja. Viveka egy bőr irodai széken ül az íróasztala mögött, a beeső fényben jól kivehető az arca. „Milyen különös, misztikus fény” – gondolja Malin. – Na, akkor kezdjük – szólal meg Josefin. – Tudni akarom, mi történt. „Ezzel nem vagy egyedül” – mondja magában Malin.

358

50.

Az erőszak emléke. Ott van valahol benned, Josefin. Beindul a szinapszis, és máris emlékszel. De tényleg akarsz emlékezni? Mi emlékszünk. Mi látjuk, mi történt velünk, hogyan tűntünk el. Igen, ezt a szót akarjuk használni, eltűnés, és hogy hosszú magány után hogyan bukkantunk egymásra a céltalan űrben. Én és Sofia itt vagyunk egymásnak. Lehet, hogy a tudatosság és tudattalanság előtti csodás helyen vagyunk? Mindaz előtt, amiről mi, emberek tévedésből azt hisszük, hogy maga az élet? Érzékeljük, hogy kik voltunk azelőtt. Most bármilyen színt felölthetünk, és azok lehetünk, akik csak akarunk, ott lehetünk, ahol csak akarunk. És most itt vagyunk veled, Josefin. A pszichológusnő szobájában. Szükségünk van az emlékeidre. Mert furcsa, de nekünk is szükségünk van a végső igazságra, hogy elnyerjük nyugalmunkat, hogy ne kelljen félnünk a sötétben. Mert a mi világunk képes olyan színt magára ölteni, hogy a fekete fehérnek tűnjön. 359

Ne félj! Ezek csak emlékek. Igaz. Egyben az életed is. És nekünk szükségünk van rájuk. Egyvalamit véss az eszedbe, Josefin! Nekünk, nyári angyaloknak nincs másunk, csak a másik. A szemem előtt egy inga. Függönyök, tájképet ábrázoló metszetek, a könyvespolcon bőrkötésű könyvek. Ez a szoba olyan, mintha Angliában lenne. Inga. Így csinálják a filmekben is? Állott szag van. Nem szellőztethetett volna ki? Vagy nem permetezhetett volna szét egy kis parfümöt? Ez a furcsa kanapé kényelmes – gondolja Josefin, és megpróbál az ingára összpontosítani. De a gondolatai elkalandoznak, tekintete ide-oda ugrál a szobában lévő személyek között. Az a felügyelőnő. Malin. Ott áll a pszichológusnő mögött. Milyen lehet ez a Malin? Teljesen nyugodtnak tűnik, de a vak is látja rajta, milyen feszült valójában. Feszült, és az is látszik rajta, hogy egy valódi mániákus. Rám bámul. Ne bámulj! Hm, talán tud olvasni a gondolataimban, mert most máshova néz. A kopasz fejű rendőr az ablaknál ül a fekete, festett széken. Nyugodt, de veszélyes. Annak a hokijátékosnak az apja. No meg anya, holtra váltan. Én nem félek. Anya talán attól tart, hogy a picinyke lánya már nem tiszta. Nem vagyok egy ártatlan bárányka, anya, értsd már meg! És ez a pszichológusnő. Bosszankodva néz. Észreveszi, hogy másra gondolok.

360

– Nézd merően az ingát, és figyeld, amit mondok! „Miért, mondott egyáltalán valamit?” – gondolja Josefin, és hangosan ezt mondja: – Megpróbálom összeszedni magam. Mire a pszichológusnő: – Vegyél egy mély lélegzetet? – És mély lélegzetet veszek. – Kövesd az inga mozgását? – És én követem az inga mozgását. – Ugye érzed, hogy távolodsz? – És érzem, hogy távolodok. Lecsukódik a szemem. Egy nagy feketeség, de mégis világos van. Hé, mi ez? Hol vagyok? „Végre” – gondolja Malin, ahogy észreveszi, hogy Josefin Davidsson elmerül önmagában, és kezdi követni Viveka Crafoord parancsait. Malin felírta a kérdéseit Vivekának, aki határozottan kijelentette, hogy egyedül csak ő beszélhet a szeánsz alatt. Különben esetleg nehézségek adódhatnak. Mert ez nem olyan, mint egy éber állapotban folytatott beszélgetés, itt összefüggések helyett képeket és szavakat kell követni. Viveka leteszi az asztalra az ingát. Az utcáról behallatszik az autók zaja. Malin arra gondol, hogy most hallani mind az ötük lélegzetét, ami egy idő után egyetlen egységes szuszogássá válik. Zeke kifejezéstelen arccal ül ott, Malin pontosan tudja, mennyire szkeptikus az egésszel szemben, még ha most, hogy már itt vannak, nem is merné bevallani. Viveka leveszi a legfelső polcról a lapot a kérdésekkel. – Hallasz, Josefin? Szeretnék feltenni neked néhány kérdést. Megpróbálnál válaszolni rájuk? Fehér, visszhang nélküli szoba. Egy idegen hang. Az én hangom. – Kérdezz, ha kérdezni akarsz. – Felteszek néhány kérdést. 361

– Fáradt vagyok, aludni akarok. – Füvészkert – mondja az idegen hang, és tiszta, éles fény áramlik be a falon egy lyukon keresztül, az ablakok elfeketednek, majd eltűnnek. – Ott tértem magamhoz. – És mi történt, mielőtt felébredtél? – Aludtam. És mielőtt aludtam, moziban voltam. A fény most eltűnik, a szoba szürkévé változik, és egy sötét alak közelít felém. Lehet, hogy egy farkas, vagy kutya, vagy nyúl, vagy akár egy ember. De miféle ember jár négykézláb? – Vigyétek el innen a kutyát! – Egy kutya altatott el? – Már nincs itt. – Ki altatott el? – Anya. A szoba megint fehérre változik, és én egyedül vagyok. A plafonról rengeteg polc lóg, mint valami gigantikus lámpák. Látom magam, ahogy ott alszom, lebegő kezek paskolják a hátam, uszodaszag van, egy harmat nélküli nyári hajnal. – Egy pár kéz. – Elaltatott? – Igen. – Egy férfinak vagy egy nőnek a keze? – Nem tudom. – Emlékszel rá, hogyan kezdődött az az este? A szoba falai eltűnnek, látom magam, ahogy biciklizek egy erdőn át, egy keskeny aszfaltos úton. A rydi erdőn át, be a városba. De miért mentem ezen az úton, miért? – Egy erdőben voltam. – Melyik erdőben? – Egy rossz erdőben. – Miért? 362

Ez a csökönyös, idegen hang, „egy nő hangja, idősebb, mint a többiek. – Miért rossz az erdő? – Mert valaki leselkedett rám. – Mi volt ott az erdőben? – Valami. – Melyik erdőben? Egy erő, amely lenyom. Most csak én vagyok, elalszom, és egy autó rázkódására ébredek. – Aztán egy autóban voltam. – Hova mentél? – A raktárpolcokhoz, amiket az előbb láttam. – Raktárba vittek? A testem egy priccsen. Sikálás. Viszket és büdös. Mit csinál velem ez a test? Csillognak a fogai, vág és fájdalmat okoz. Hagyd abba, ne nyomj, ne nyomj! – Ne nyomj, NE NYOMJ, NE NYOMJ, HAGYD ABBA! Az a hang, az idegen hang: – Semmi baj, itt biztonságban vagy. Ébredj fel! Megint a fehér szobában vagyok, a fekete alak eltűnik, és akkor én kiosonok, összevissza botorkálok, a nyári lakban ébredek fel, reggel van, és egy jóember ébresztget, pedig nem is alszom. Jó az ember? – Elmenekültem, ébren voltam, de semmit sem láttam. – Ki talált meg a parkban? – Egy ember. EGY EMBER VOLT AZ? – Most már felébredhetsz. Ébredj fel! Feketeség. Kinyitom a szemem. A rendőrnő, a rendőr, anya, most már nyugodtan, meg a pszichológusnő. Egy a közös bennük. Mindannyian zavarodottan néznek rám. Josefin Davidsson és az anyja elhagyták a rendelőt. Zeke elnyújtózik a kanapén, s tisztára úgy néz ki, mintha egy terápiás kezelésre jött volna. 363

Viveka az íróasztala mögött ül, Malin az ablaknál. Lenéz az utcára, az autók szinte szertefoszlanak a tompa fényben. – Hát, ettől nem lettünk sokkal okosabbak – kezd bele Zeke. – Na, jó, egy kicsit. – Ha jól értettem – veszi át a szót Malin –, akkor az erdőben támadták meg, autóval elvitték egy raktár-helyiségbe, ahol erőszakoskodtak vele, mielőtt sikerült elmenekülnie, és így jutott a Füvészkertbe. – Nyilván elkábították – fűzi hozzá Viveka. – De az elkövetőről nem mondott semmit – így Zeke. – Egy árva szót sem – sóhajt Malin. – Hát, ennyit tudtam tenni – sajnálkozik Viveka. –A hipnózisban folytatott kihallgatás során ritkán kapunk egyenes válaszokat. A tudat nem akar emlékezni a szörnyűségekre. – Amit tudtál, megtettél – kel védelmére Malin. – Meg lehetne még egyszer próbálni? Néhány nap múlva? Zekét mintha kicserélték volna. Mintha már hinne a módszerben. – Nem hiszem, hogy sikerrel járnánk – mondja Viveka. – Az emlékezet kapcsolatban áll az önfenntartási ösztönnel. És ezt a kapcsolatot Josefin agya eltorlaszolta. Malin fáradtnak érzi magát. Vágyik haza Tovéhoz. Úgy szeretné, ha végre vezetne valahová ez a nyomozás. Mindegy, hogy hova, valahova.

364

51.

A tárgyalószoba falán függő óra negyed hetet mutat. A másodpercmutató ott van a helyén, de kicsit tétovának tűnik örökös körforgásában. Értekezlet, most, mivel a reggeli ülés elmaradt. A nyomozócsoport egybegyűlt. Mindenki fáradt, arcuk zsíros bőrén megcsillannak az izzadságcseppek, ruhájuk gyűrött, s a finom nyári portól foltos. Malin beszámolt Svea Svenssonról és Sture Folkman-ról, meg Josefin Davidsson hipnózisáról. Karin Johannisontól csupa rossz hír. A Suliman Hajif lakásában végzett technikai vizsgálatok nem hoztak eredményt. A számítógépe tele volt kemény pornóval, de semmit sem találtak, ami bármi módon is köthető lenne a gyilkosságokhoz. A Blue Rose harmincnégy kék dildót adott el az elmúlt időszakban, és az egyik rendőrasszisztens több tíz internetes honlapot talált, amelyek forgalmazták ugyanezt a márkát. Egyszóval sem bizonyíték, sem vallomás nem állt a rendelkezésükre, Suliman Hajif ügye tehát tökéletesen megrekedt. – Hogy a fenébe feledkezhettünk meg a Blue Rose-ról? Miért nem azzal kezdtük? – teszi fel a költői kérdést Zeke. – Egyszerűen abból indultunk ki, hogy ilyesmit csakis a neten vásárol 365

az ember – válaszolja Malin. – Egyikünk aszott nyári agya sem gondolt erre a kis vacak boltra. – Minden nyomozás során előfordulnak tévedések – nyugtatgatja őket Sven Sjöman. – Mindenesetre megtakarítottunk volna a technikusoknak egy halom munkát. De képtelenség továbblépni a Blue Rose dildót vásároló kuncsaftjainak ügyében. Persze közzétehetünk egy felhívást, hogy kérjük önkéntes jelentkezésüket, de hát ennek nem sok értelme van. Ki akarná önként bevallani, hogy egy ilyen dildó birtokosa? Ebben egyetértünk, ugyebár? Hajif. Tovább tudunk lépni valahogy? – Alibije nincs, de máskülönben nem találtunk semmit. Malin kihallja Waldemar Ekenberg hangjából a végtelen fáradtságot, s azt, hogy bizony nagyon vágyik haza mjölbyi villájába, meg a kis megszokott zaklatásaihoz. Egy másik asszisztens, Aronsson, Malin felkérésére kutakodott kissé Sture Folkman múltjában és személyes kapcsolataiban. Az archívumban keresgélve annyit tudott meg, hogy a Sture Folkman második, Gudrun Strömholmmal kötött házasságából született egyik lány, Elisabeth, tizenhét éves korában öngyilkosságot követett el. A nyomozók számára a halál oka nem volt kétséges, és ez bizonyítást nyert a technikai vizsgálatok során is. Elisabeth Folkman felakasztotta magát. Az öngyilkosság oka: ismeretlen. Már nem. Aronsson. Egy rendőrnő. Az évfolyam legrátermettebb asszisztense. Utánajárt Louise Svensson apja halálának is, felvette a kapcsolatot a nässjöi rendőrkapitánysággal. A férfi testét a Ryssby-tó kellős közepén találták meg, egy evezős csónak mellett lebegett. Fején nagy seb tátongott. A feltételezés szerint Gunnar Svensson megcsúszott a csónakban, beverte a fejét a csónak szélébe, elájult, és beleesett a vízbe. A csónak peremén is találtak vérnyomokat. Sven meg arról számol be, hogy váratlanul válasz érkezett a Yahootól a Theresa Eckeved jelszavával kapcsolatos kérdésükre. A levelesládában 366

mindössze tíz levelet találtak, mind a tíz címzettje Lovelygirl, s a levelek tartalmából ítélve ez csakis Louise Svensson beceneve lehet. Tanyájának neve ott állt feketén-fehéren. A levelezés alapján nem beszéltek meg konkrét időpontot, amely egybeesett volna a gyilkosság előtti napokkal. A Facebooktól még mindig semmi válasz. „Rejtegetni akartad a szégyenletes titkaid, Louise – gondolja Malin. – Ugye abban reménykedtél, hogy nem jövünk rá, miket művelsz? És mikor mégis rájöttünk, továbbra is megpróbáltad védeni magad, az emlékeid, azt, ami te vagy. Egy magányos ember az erdőben. Egy szexuális bűnöző.” Aztán Sven tájékoztatja őket arról, hogy Stockholmban a különleges osztály megpróbál létrehozni egy pszichológiai profilt az elkövetőről. De ez időbe telik, mert az egész osztály egyszerre vette ki a nyári szabadságát, és a nyaralásból visszarángatott helyettes pszichológust váratlanul elkapta a nyári influenza. – Pszichológus? Hülye lélekturkász? – mormogja Waldemar. Malinnak eszébe jut, mit mondott Viveka Crafoord a gyilkos profiljáról. De megtartja magának ezt az információt, hiszen bizonyítékok hiányában ez csak Viveka ösztönös spekulációja. – Kövessétek tovább az összes nyomozati szálat – mondja Sven. – És próbáljatok meg újakat találni. Bízom az intelligenciátokban. Ekenberg, Sundsten, keressétek fel az összes elérhető szexuális bűnözőt. Karim Akbar gondterhelten üldögél Sven oldalán, jól tudja, hogy újra neki kell kiállnia a média képviselői elé. És megint záporoznak majd rá a kérdések, amikre nem tud kielégítő választ adni. A sajtókonferencia hét órára van meghirdetve. Amikor a megbeszélés végeztével indulnak kifelé, Karim odaszól Malinnak, hogy maradjon. Majd megkéri, hogy üljön vissza. – Malin – kezd bele mondanivalójába. – Ha tudnád, mennyire vágyom rá, hogy ott úszkáljak a tengerben a västerviki házacska előtt. 367

„Úszkálásról akar beszélni velem?” – Miről akartál beszélni? – Hát, azt akarom, hogy legyél ott a sajtókonferencián. – A sajtókonferencián? Tudod jól, hogy gyűlölöm az ilyesmit. – Ez parancs, Malin. Ha már nincs új információm, amivel szolgálhatnék nekik, legalább hadd töltsenek néhány percet a linköpingi rendőrkapitányság legszebb rendőrnőjének társaságában. Malinban forr a düh. Ugyanakkor önkéntelenül is hízelgőnek találja Karim bókját. – Malin, félre a tréfával. Nem akarok újra ott állni, és megint csak ragozni a semmit. Jó lenne, ha te is ott lennél, és te válaszolnál nekik. Jól. Ez valamelyest lehiggasztaná őket. – Szóval a legszebb rendőrnő csak vicc volt? Karim elvigyorodik. – Malin, nézz a tükörbe! – Beszélhetek a dildóról? – Hogy ugyanaz a gyártmány? – Igen. – Nem! Akkor a közvélemény egyértelműen elítélné Suliman Hajifot. Ezt nem érdemelte meg, még nem. Láttad a tegnapi lapokat. Az bőven elég volt. Az újságok tele voltak Suliman Hajif fényképével, arca előtt fekete folt. Elfogták a nyári gyilkost? Linköping réme. A legszebb rendőrnő? Tehát ez ennek az őrült nyárnak az eredménye. Egy új szerep: Malinból kirakati bábu lett. Húsz perccel később Malin és Karim az újságírók serege előtt a rendőrkapitányság fogadócsarnokában. A tévé-csatornák közül mindössze az országos SVT van jelen, de több rádiócsatorna, s talán úgy tíz jegyzetelő újságíró, valamint két fényképész. Bizonyára a Correspondenten és a TT munkatársai. Mindössze két nappal ezelőtt kétszer annyian voltak a média 368

képviselői, a nyári angyalok kezdenek veszíteni érdekességükből, az eladott lapok mennyisége egyenes arányban csökken a nyomozás lanyhulásával. – A nap folyamán tovább dolgoztunk néhány nyomozási szálon – kezd bele Karim. Kattognak a fényképezőgépek, Karim folytatja: – Rövidesen jelentős áttörés várható a nyomozási munkában, de jelenleg még nem áll módomban ennél több információt adni. – Malin, maga tud valamivel többet mondani? Újabb kattanás, vakuvillanás, Malin hunyorog. Daniel. Az előbb még nem látta. Biztos később érkezett. – Nem. – Semmit? És Malin látja maga előtt az újságírók seregét, szemükben éhség. Meg kíváncsiság, fáradtság, akárcsak a saját szemükben, és még mielőtt végiggondolná, ömlik a szájából a szó: – Hát, kapcsolatba léptünk egy pszichoanalitikussal, aki felállított egy egyszerűsített profilt a tettesről, legyen az férfi, vagy nő. Valószínűleg olyan valakiről van szó, akit gyerekkorában szintén molesztáltak, akinek gyenge az énképe, és súlyos önértékelési zavarai vannak. Valaki, aki ugyan a társadalom része, de mégis kicsit kívülálló. Többet nem mondhatok. – És a pszichoanalitikus neve? – Sajnos nem árulhatom el. Karim hozzáfűz valami kiegészítést. Belenyugszik, hogy Malin olyan információt osztott meg az újságírókkal, amiről ők eddig mit sem tudtak. Úgy ítéli meg, hogy ez az információ veszélytelen. – Ez a profil még nem hivatalos, csak hirtelenjében készült. Az Országos Kriminológiai Intézetben már dolgoznak egy részletesebb profil kialakításán. – És Suliman Hajif? Még mindig őrizetben van? Találtak ellene újabb bizonyítékokat? 369

– Egyelőre őrizetben marad. – De úgy gondolják, hogy nemsokára kikerülhet a nyomozás köréből? – Nincs kommentár – mondja Karim. – Ez minden. Több újság is szeretne külön interjút készíteni Malinnal, de ő mindenkit visszautasít: – Vár a lányom. – Bocsánat, haza kell mennem a lányomhoz. Malin hazafelé beugrott egy pizzáért, és most az utolsó falatokat majszolják Tovéval. Kihűlt, de ebben a hőségben talán jobb is hidegen. Tove még mindig fáradt a hosszú repülőút után. Egész nap csak aludt, nem ment el fürödni sem, ahogy tervezte, még Markusszal sem találkozott, de beszéltek telefonon. – Mikor találkozol Markusszal? – kérdi Malin, és betömi szájába az utolsó falat pizzát. – Holnap – válaszolja Tove kurtán, s Malin a szó tompa csengéséből kihallja a szerelmi történet végének közelgését. „Kár – gondolja Malin –, mert szimpatikusak a szülei, Biggan és Hasse, élveztem náluk a vacsorákat, a fesztelen, jókedvű társaságukat.” – Hiányzott neked Balin? – Nem tudom, anya. Nem beszélnénk valami másról? Muszáj mindig Markust emlegetned? Hallják, hogy benn a nappaliban elkezdődik a kilenc-órás híradó. – Lehet, hogy benne leszek – mondja Malin, és Tove felvillanyozódik. – Azt látni akarom! Ez a harmadik hír, és alaposan elhúzzák a tettesről kialakított profil témáját, bizonyára nincs más újdonságuk. Közelkép Malinról, ahogy válaszol a kérdésekre. Öregnek látja magát, fáradtnak és nyúzottnak. Már sajnálja, hogy nem sminkelte ki magát, vagy legalább megfésülködhetett volna. Mert erre Karim javaslata ellenére sem volt hajlandó. – Tök csini vagy, anya? – áradozik Tove, és rámosolyog. – Köszönöm, Tove, ez megmelengeti a szívem. 370

– Miért, fázol? – Ne hülyéskedj. Újabb vágás, újra Malin, ahogy interjút kérnek tőle, ahogy idegesen hessegeti a kamerát és azt mondja: – Bocsánat, haza kell mennem a lányomhoz. Tove arca egyetlen kérdőjel. – Ezt miért mondtad, anya? – Nem tudom. Miért, butaság? – Nem, csak furcsa. Aztán az időjárás. Tovább folytatódik a hőség. A közeljövőben nem várható enyhülés. Az a rendőrnő. Malin Fors. A tévéképernyőmön a titkos szobámban. A raktár polcai majd leszakadnak, számomra nem létezik a bűz, csupán a hőség, egy pokol, amibe belekeveredtem, s amin végig kell haladnom. Már láttam úszni. A Tinisben. Enyhülést keresett ebben a nyári pokolban. Azt hiszi, tudja, ki vagyok? Hogy felhív valami idióta pszichoanalitikust, és megtudja, ki vagyok? És ezt a tévében is elmondja? Hogy mindenki lássa, hallja? Ha bármi is ilyen egyszerű lenne ebben a rohadt életben, akkor már rég sikerült volna beteljesíteni az egyetlen küldetésemet. És újra együtt lehetnénk. Egyikünknek sem kéne többé magányosnak lennie és félnie. Én is úgy teszek, mint a tűz. Pusztítok, hogy utat adjak az új életnek. Most véget érnek a megszégyenítések. Megszégyenítettél, mint ahogy mindig mindenki.

371

Bennem élsz. És amit most láttam, az egy jel volt, nem gondolod? A nyúlkarmú fehér póklábak kaparászása az ágy porában. A nyaka fölött fogom rázni a nyúlkarmokat. Ezt akartad? Kipróbálom a karmokat. Talán a karmolással visszahozhatlak. És a hófehérséggel megsúrollak. Igen, igen. A bőröd egy hófehér ruha lesz. Képtelenség kinyomozni. Mint a dildót. Egy éve vettem a városban, készpénzzel fizettem. A tulaj azt mondta, rengeteget eladott belőle. Tudtam, hogy egyszer még jól jön. És megteszem. Te leszel ő, ő meg te. Elvezettél a helyes útra, Malin Fors. A fájdalom fájdalmat szül, az meg újraszüli a szerelmet. A tévében a lányodat említetted. Miért? Nyilván ő jelenti számodra az egész világot. Vagy tévednék? Remélem, a megfelelő korban van. Az én kis nyári angyalom. A nyári angyalok tiszta szerelme. Látom rajtad. Vágyakozol az újjászületett szerelemre, pontosan úgy, mint én. Az én vágyakozásom hamarosan megszűnik, a tiéd most fog kezdődni. Egyensúly. Talán ez az, ami hiányzik. Mi hiányzik nekem? Te meg én.

372

52.

Július 23., péntek Lám csak, Tove ott kerekezik, ott lenn. Csak óvatosan, nehogy baleset érje ebben a nagy forgalomban. Jobb későn odaérni, mint egyáltalán nem. A Hotel Ekoxen teteje, a Füvészkert mint valami sárgászöld délibáb, a Tinnis vize, az uszoda csillogó kék ígérete. Találkozni fog valakivel, vagy mégsem? De igen, azt hiszem. Velünk? Nem! Nem akarom, kétségbeesnék tőle. Most átkerekezik a Tinner-patak fölötti hídon, aztán nekifeszül a Ramsháll felé vezető emelkedőnek. Ott laknak a gazdagok. Ő nem gazdag. Nem. Már nem látom. 373

A fák koronái eltakarják. De ugye, te is érzed ezt, Sofia? Igen, érzem. Óvatosnak kell lennie. Nagyon óvatosnak. Markus. De furcsa. Először nem tudott meglenni nélküle, aztán minden olyan volt, mint régen, nem unalmas, csak olyan megszokott. Már nem olyan, mint egy haver, de nem is olyan, mint az elején. Tove tudta, hogy nem is fog neki hiányozni Balin, mindjárt tudta, és azt is megértette, hogy ez mit jelent. Itthon melegebb van, mint ott. És a napfény tízszer olyan éles. Milyen jó, hogy remek napszemüvege van. Anyja nem szereti a napszemüveget, szerinte elferdíti a valóságot. De Tove szereti, ha a világ ilyen lágy, sárgás fényben pompázik. Hevesen kalapál a szíve, ahogy állva tekeri a pedált, s próbál feljutni az emelkedőn. Elhalad a Ramshäll pompás klinkertégla és favillái előtt, itt laknak a város legkiemelkedőbb személyei. Például Markus szülei. Mindketten orvosok. Ez is tetszett neki az elején. A nagy házuk, hogy nem minden úgy volt, mint náluk, inkább mint ahogy azt a lányregényekben olvasta. A nép fia, vagyis lánya meg az előkelő férfi, mondjuk herceg vagy gróf. De idővel a ház is megszokottá vált, már nem volt olyan, mint a regényekben. Báli. Az nem volt szokványos. Most oda tart, a házba, Markushoz. A fiú közös programot akart, de muszáj volt hallania tegnap este Tove hangján, hogy tétovázik. Ez csak akkor jutott eszébe, amikor este lefeküdt. Hogy már nem tud úgy találkozni Markusszal, mint régen. Találkozni persze találkozhatnak, de nem úgy.

374

Hogyan lehet ezt megmondani neki? Mintha Tove többet jelentene a fiúnak, mint fordítva. Elmegy mellette egy fehér furgon. Lassan, mintha egy címet keresne. Bizonyára egy kertész. Végre eléri a fehér házat. A hatalmas almafák szomorúan kókadoznak. Talán el is pusztulnak ebben a hőségben. Még le sem támasztotta a biciklijét, máris nyílik a ház ajtaja. Markus. Sovány és sápadt, mosolyog. Tove visszamosolyog, és reméli, hogy mosolya valódinak tűnik. Még jó, hogy a napszemüveg miatt a fiú nem látja a szemét. Majd arra gondol: „Mindig így van ez? Ha az ember már nem szerelmes, akkor minden olyan unalmas? Csak végletek vannak, más semmi?” Karin Johannison nyugtalan. Feláll, leül, felteszi lábát az asztalra, hervadt rózsaszínre festett körmei tökéletesen illenek Prada szandáljának rózsaszín csíkjaihoz. Tavasszal vette Milánóban, mikor férjével, Kalléval ott jártak egy bevásárló körúton. Nyugtalan. Ugyan nem tudja pontosan, miért, de talán azért, mert egész éjjel vadul szeretkeztek Kalléval, szélesre tárták az ablakot, és a nedves, de tiszta meleg levegő szinte megvadította őket, mint soha azelőtt. Még mindig érzi magában férjét, akarja is érezni. Ezért nem tud nyugton megülni? Mostanában nemigen beszélnek egymással. Semmiről sem. Arról meg főleg nem, hogy nem lett gyerekük. Ezer orvos és még több vizsgálat ellenére. Helyette szeretkeznek. Ezt így tették, amióta csak találkoztak, és most ez egyfajta megerősítést jelent, hogy jól megvannak, hogy még észreveszik egymást, és Karin jól tudja, hogy ez is sokat ér, de mindennél többet ér egy gyerek. 375

A szótlan szerelemtől nem kell félni. És a szavak sem érnek semmit. De nemcsak ez a tegnapról itt rekedt nemi vágy teszi nyugtalanná. Vajon nem mulasztott el valami nagyon fontosat? Talán ezért ez a nagy nyugtalanság? Karin leül, bekapcsolja a számítógépet, újra átolvassa Josefin Davidssonról írt jelentését. Tökéletes. Átolvassa Theresa Eckevedről írt jelentését is. Feltehetően kinn a strandnál ölték meg. Miért? Nincs semmiféle nyom a testen, ami arra utalna, hogy szállították volna a halála után. A körme alatt talált földminta megegyezett a fürdőhelynél lévő talajjal, azonos szerkezet, azonos minőség. Megvizsgálta minden egyes körmét? Megvizsgálta a földet, mindegyik alatt? Nem. Pedig ezt kellett volna tennie. Lehet, hogy mindegyik körme alatt másfajta föld van. Mulasztás. A hőség okozta agyi mulasztás. Nyilván sietett, minél előbb szeretett volna letenni egy jelentést Malin és a többiek asztalára, és teljesen természetesnek vette, hogy minden köröm alatt csakis ugyanolyan föld lehet. Ezt le kell ellenőriznie. Jaj, csak legyen valami kis föld a többi köröm alatt is! Még jól emlékszik a tisztára sikált testre. Agyonsikált test, mégis voltak földnyomok a körme alatt. Igaz, alig láthatók. Vajon miért nem vette észre ezt a tettes? Vagy ez egyszerűen nem létezett a gyilkos számára abban a sötét alagútban, ami annak a férfinak vagy nőnek az életét jelenti?

376

Ott áll a testnél, ami mások szemében én voltam valaha, kikaparja a földet a bal kezem középső és mutatóujja alól. Én tudom, ki ez a nő, apa. De mit akar most? Nem tudom megszokni ennek a szobának a hidegét. A tetőn apró ablakok, középen fémasztalok. Rozsdamentes szekrényekben pihenünk, kihúzható, hordágyhoz hasonló fémágyon fekszem most, alkoholszag, bezártság. Ez tiszta szag tiszta, de bánat súlya nyomasztja, és egy olyan furcsa érzés, hogy ez lett belőle, ez, és semmi több. Mit akarhat az ujjaimmal? A földdel? Muszáj ilyen módszeresnek lenned? Ilyen hatékonynak? Az ugyanis én vagyok, aki ott fekszik azon a rozsdamentes acélon, a testem jéghideg, tisztára sikált, a vér megalvadt az ereimben. De mégis én vagyok. Mondd meg neki, apa! Nem akarom, hogy úgy bánjon velem, mint valami tárggyal. Hé, te, Karin! Azt akarom, hogy simogasd meg a homlokom, hogy jelezd, ember vagyok a szemedben. De csak dolgozol tovább, módszeresen, némán, és ettől én még jobban félni kezdek. Kérlek! Simogasd meg a homlokom! Igazítsd meg a hajam! Hadd érezzem, hogy még ember vagyok! A laboratórium légkondicionáló berendezése feladta, és a ház szellőztető berendezése nem képes többre, mint forgatni a kinti forró levegőt. Van egy sor olyan vizsgálat, amiket csak hidegben lehet elvégezni, tehát ezeket most lehetetlen lenne megcsinálni. Karin már szólt a

377

szerelőknek. De a földelemzéshez nem szükséges a hideg. Karin homlokán gyöngyökként sorakoznak az izzadságcseppek. Nem is vette fel a fehér laboratóriumi köpenyt. Halványlila, ujjatlan Ralph Lauren-trikója megcsillan a neonfényben. Az a test ott lenn. Fogalma sincs róla, miért, de mielőtt visszatolta volna a hűtőbe, végigsimította a lány homlokát. Többször egymás után. Nyugodtan és óvatosan. Lágyan megsimogatta Theresa homlokát. Soha életében nem tett még ilyesmit. Előtte az asztalon egy papírlapon a földmaradvány. Egy parányi minta meg a mikroszkóp alatt. Föléje hajol. Azonnal látja, hogy nem azonos a kétfajta föld szerkezete. Ez a föld máshonnan származik. A másik kéz körme alatt talált föld homokos volt, kristályai élesebbek. Elvégez még néhány tesztet. Ez az új föld jellegzetes, ásványi anyagokban gazdag virágföld, amit zsákokban árulnak a jobb kertészetekben. Minden bizonnyal egy kertből vagy parkból származik. Tehát, állapítja meg Karin, a lányt a halála után máshová vitték, és ha harcolt az életéért, a földet kaparta, hogy elmenekülhessen, akkor erre nem a tó mellett került sor. Az ottani föld akkor kerülhetett a körme alá, amikor letették a földre vagy esetleg húzták rajta. De hol lehetett az a másik hely? Malin biztos érdekesnek tartja majd ezt a felfedezést, még ha talán nincs is semmi jelentősége. Karin félrehúzza a függönyt. A távolban látja a kórház sárgásfehér homlokzatát. Már csak egy hét a szabadságig. „Belebetegszem, ha nem szabadulhatok innen.” Körülnéz a laboratóriumban. Kémcsövek, vegyszerek, fiókos 378

szekrények, szemzuhany, mindez valahogy nehezen megmagyarázható módon mégis olyan szexi. És látja magát ott a fémágyon, pamutszoknyája felhúzva, és Kalle mélyen benne, pumpál, egyre csak pumpál. Olyan mélyen, ahogyan csak ő képes. Markus a pincében lévő hobbiszoba kanapéján, néhány méterre Tovétől. Itt lenn hűvösebb van, az üvegfal mögötti medence üres, nyáron mindig üres. „Nyáron kinn kell fürdeni a szabad ég alatt” – mondta Biggan, Markus anyja Tove kérdésére. Markus szeretné, ha Tove közelebb ülne hozzá. Nem mondja ki, de egész teste ezt sugallja. De Tove nem akar közelebb ülni, szeretné megmondani, hogy mennie kell, de nem tudja, hogyan kezdjen bele. Biztos, hogy elszomorodik tőle. – Ülj ide mellém – szólal meg a fiú. Iron Maiden-trikója gyerekes. Mint maga a kemény rock is. Mintha a fiú nem akarna felnőni, pedig a testük akar. De azért nem szeretkeztek. Markus szerette volna ugyan, és Tove is, de aztán mégsem tették. Eleinte néha lefeküdtek egymás mellé itt a hobbiszobában, egy szúrós, tarkabarka, horgolt ágytakaró alá, és Tove megfogta a fiú szerszámát, de mindössze ennyi. A fiú ujjai Tove bugyiján matattak, de ez volt a határ. Tovét megrémisztette a fiúból áradó különös, teljesen újszerű forróság. Nem tudja, miért.

379

53.

A beszélgetés rövid volt. A teljesen meddő reggeli értekezlet után csengett a telefon. Karin Johannison elmondta Malinnak, hogy feltételezése szerint Theresa testét elmozdíthatták, a lány körme alatt kiváló minőségű kerti virágföldet talált. És Malin rögtön rávágta, ha szállították, akkor legvalószínűbb, hogy a házukból vitték el, amikor ott járt, látta, hogy friss virágföld volt a kertben. Érdemes még egyszer körülnézni. Zekével máris indultak, és Karin csatlakozott hozzájuk útközben a labor parkolójában. A legjobb, ha mindannyian egyszerre mennek oda, még ha Karin a saját autójával érkezik is, hiszen a csomagtartója tele van a terepmunkához szükséges felszereléssel. Megállnak Theresa Eckeved szüleinek villája előtt. Mikor elhaladtak gyermekkori háza előtt, Malin más irányba nézett el. Mintha a ház valamit kiáltott volna neki, amit nem tud meghallani, mintha az épület azt akarná, hogy menjen oda, próbálja meg rekonstruálni azt, ami réges-rég történt. „Titkok” – mintha ezt suttogták volna a hangok. „Gyere. Eláruljuk neked a titkaink!” – Jössz végre? – kiált Zeke Karinnak, homlokát ráncolja, és hangja 380

inkább támadó, mint türelmetlen. „Talán azért dühös, mert Karin figyelmen kívül hagyott valamit, ami lehet, hogy mégis fontos. De hányszor követtünk el mi is hasonló hibát? Mint például a szexbolttal?” De senki sem tévedhetetlen. Minden nyomozás során előfordul, hogy figyelmen kívül hagynak valamit. – Jövök már. Esetleg segítenél vinni valamelyik táskát? Zeke elindul Kar in felé, felkapja az egyik nagy, fekete táskát, és elindulnak a fehér kővel kirakott kerti ösvényen, mellette kókadt, elfeledett bokrok. Becsöngetnek, és Sigvard Eckeved szinte azonnal ajtót nyit. Szemében csodálkozás, hitetlenkedés, de egyben várakozás is. Elkapták volna? Malin látja megcsillanni a reményt kékeszöld szemében, az élet szikráját, ezért gyorsan belekezd, és elmondja, hogy jó okuk van feltételezni, lányukat nem a strandnál ölték meg, hanem valahol máshol. S ezért szeretnének még egyszer elvégezni néhány vizsgálatot a ház körül, hogy meggyőződjenek róla, nem itt érte a lányt a támadás. – Csak nem azt gondolják, hogy én… – Egy pillanatig sem – vág szavába Zeke, és Sigvard Eckeved nehézkesen oldalra lép, mintha a gyász teste minden zugát elérte volna, és minden súlyával ránehezedne. – Ha elősegíti a nyomozást, akár az egész házat is felégethetik. – Erre nincs szükség – mosolyodik el Zeke. – Tűz már van elég a környéken. – Hát ez igaz – válaszolja Sigvard Eckeved. – Akkor tegyék a dolgukat. A nejem benn van a városban, az agyturkásznál. Malin a kertet pásztázza, a medencét körülvevő virágágyásokat. Nyomokat keres. Letört gallyakat, harc nyomát, de csupán elhervadt rózsákat talál, ezek már feladták a hőséggel folytatott harcot. A tűző napon van, alig győzi törölni nyakáról, homlokáról az 381

izzadságot. Látja, hogy Zeke a gyep túloldalán keresgél, a kertnek abban a részében, ahol a szomszéd kerítése felé zöldséges ágyások vannak. Karin benn a házban. Malin épp arra gondol, mennyire beleillik Karin ebbe az úri, medencés környezetbe szoknyájában és abban az idétlen halványlila, ujjatlan, márkás pólóban. És akkor Zeke felkiált: – Megvan! És Malin hallja a hangján, hogy biztos a dolgában, valami nagyon fontosat talált. – Nyilván megpróbált átmenekülni a szomszédba. A zöldségeskert krumpli palántái mind elhervadtak, a sárgarépa is rég feladta, a rebarbarával meg idén senki sem törődött. Dulakodás egyértelmű nyomai. Szinte megkövültek ebben a szárazságban, se eső, se öntözés. Jól látszódnak a lábnyomok, hogyan zuhant a test, rá a növényekre, hogyan húzta valaki visszafelé Theresa testét, ő meg harcolt, kapaszkodott a földbe, küzdött az életéért. – Hívjuk ide Karint – szólal meg végre Zeke. – Hol lehet? Biztos benn a hűvös szobában. Sigvard Eckeved belerogyott az egyik kerti székbe, a lánya halála ezzel most még közelebb jött, gyakorlatilag itt van a saját otthonukban. És Malin arra gondol, hogy nyilván most tudatosult benne, nem maradhatnak itt tovább, hiszen mostantól kezdve ez az erőszak fészke. Malin melléje térdel. – Nagyon sajnálom – mondja. – Semmi baj, semmi baj – mormolja Sigvard Eckeved, s Malin megérti, hogy mindennek már semmi jelentősége számára, a helyzet már nem tud rosszabbodni, s talán a maga módján még vigasztaló is, hogy a lány nem kóborolt valahol, hanem itthon volt, amikor megtámadták. – Csak azt nem tudom, hogyan mondjam ezt el a feleségemnek. Teljesen össze fog omlani tőle. 382

Amikor Karin elkészül a zöldséges ágyásban, odafordul Malinhoz, aki egy körtefa árnyékában várakozik. – A medence felől jöhetett – elemzi a nyomokat Karin hangosan. – Nyilván ott tört rá az elkövető, Theresa pedig megpróbált elmenekülni errefelé. Benn nem találtam semmit, vérnyomot vagy ilyesmit. – Nézd meg a medence körül is. – Épp azt terveztem, Malin. Azzal Karin elkezdi körbejárni a medencét, a víz szinte forr ebben a hőségben. Ez a kékség egyszerre csábító és taszító. Karin Luminolt fúj a farácsra, a kőperemre, reméli, hogy ettől a vérnyomok vérvörös színben világítani kezdenek. De ehhez sötétre van szükség, ezért egy kék törülközővel mindig eltakarja az adott helyet. – Tudtam, tudtam? – kiált fel Karin, amikor a garázs felőli oldalhoz ér. – Tudtam! Malin odasiet, Zeke is megjelenik a ház felől. Sigvard Eckeved nem mozdul a székről, arca kifejezéstelen. – Nézzétek – inti őket magához Karin, és a törülköző alatt mintegy húsz folt világít, körülöttük spriccelés nyomok. – A tettes megpróbálta lemosni. De biztos vagyok benne, hogy Theresa itt szerezte a fejsérülését. – Megállapítható ebből a vércsoport vagy bármi más? – kérdi Zeke reménykedve. – Sajnos semmi – válaszolja Karin. – Amit itt látsz, az a valóság lehelete. Malin megint ott kuporog Sigvard Eckeved mellett. – Ki juthatott be ide? – Hogy kicsoda? – Igen. – Nem tudom. – Senki nem jut az eszébe? – Sajnálom, senki. – Senki? 383

– Nem. Hiszen akárki lehetett. – Kertész? Van kertészük? – Én gondozom a kertet. A feleségemmel. – És a medence? – Minden év májusában szokott jönni valaki. Amikor feltöltjük. De idén ezt is én csináltam. Tavaly nyáron itt volt néhány mesterember, felújították a teraszt. Malin zsebében megszólal a telefon. – Fors. – Malin? Aronsson vagyok. Elkészültem Sture Folkman múltjának részletes elemzésével. Mondjam most a telefonba? – Most nem megy. Egy óra múlva? A kapitányságon? – Rendben. Akad itt néhány tisztázatlan kérdés. Malin elteszi a telefont. Sigvard Eckeved sírni kezd, egész testében rázkódik. Malin szeretne segíteni rajta, de nem tudja, hogyan. Inkább csak ráteszi kezét a karjára, és nem mondja, hogy minden rendbe jön. Ne sírj, apa. Félek, de minden rendben van. Nagyon féltem, amikor az történt ott a medencénél, a kertben. Szörnyű volt, nagyon szörnyű. De most már minden kezd összeállni. Érzem. A gonoszság. Annak is van egy pontja, amikor túlcsordul. Amikor láthatóvá válik, és ezért legyőzhető. Amikor az emberek újra békében élvezhetik a nyarat, ahogy annak mindig is lennie kéne, fájdalom nélkül. De előbb meg kell találni a dolgok megoldását. Napvilágra kell

384

kerülnie annak, amit igazságnak neveztek, bármilyen szörnyű legyen is. És te, Malin, rád még vár egy látogatás. Meg kell látogatnod saját magad. Talán a visszatekintés megmutatja az utat előre. Te mit gondolsz, apa? Tudom, hogy sosem fogsz elfelejteni. Amíg emlékeztek rám, én is ott vagyok veletek. Ez mégiscsak vigasz neked, ugye?

385

54.

A házban épp nincs senki, de mikor Malin bekukucskál az ablakon keresztül a nappaliba, és látja szanaszét azt a sok játékot, már hallja is a gyerekzsivajt, a vidám nevetést, a kiabálást, sírást, egy kisautóért, ecsetért vagy maciért folyó hangos veszekedést. Egy sokgyerekes család lakik most abban a házban, ahol felnőtt. Zekét és Karint előreküldte, azt mondta, kicsit sétálni akar a környéken, s majd taxival utánuk megy. De Karin felajánlotta, hogy elviszi Zekét, és Malin legnagyobb csodálkozására Zeke nem ellenkezett, csak annyit mondott: – Rendben. Malin becsenget, de jól gondolta, nincs otthon senki. Körbejárja a házat. A gyep teljesen kiégett, szemmel láthatóan egész nyáron nem kapott vizet, a terasz korlátján mállik a festék, a fa teljesen kiszáradt, évek óta senkinek nem jutott rá ideje, hogy bekenje olajjal. Apját a rosszullét kerülgetné, ha ezt látná. A kis pedáns, Alapos úr, akit neje, Bár-Előkelőbb-Lennék asszonyság lelkesen noszogat. Anya. Miért nem tudtad soha elfogadni azt, aki vagy? Az örökös szabadkozás, a tenerifei lakással kapcsolatban is: 386

– Tulajdonképp házat akartunk venni, de annyi munka van egy kerttel meg az úszómedencével. A sövény a szomszéd felé. Már ott is mások laknak, fiatalok, és Malin szomorúan emlékszik vissza rá, hogy egyedül kergette a labdát a gyepen a forró nyári estéken. Ahogy apja kiabált, hogy el ne találja az almafát, vagy a ribizlibokrokat, anyja meg csak ült a nyugágyban, behűtött fehérbort ivott, és csak bámult a levegőbe, sosem nézett rá, mintha máshová vágyott volna. Tél. Hóemberek és titkos járatok a hóban, végeszakadatlan, éjjel-nappal tartó sötétség. Kipirult arcok. És ahogy verekedett Idával, a szomszéd kislánnyal, és úgy bevert neki egyet, hogy vérzett az orra, aztán nagyon megbánta, szinte rosszul volt az erőszaktól. Anya és apa örök szótlansága. Ahogy kerülgették egymást, mint néma kígyók, és Malinnak az volt az érzése, hogy valami félresikerült, valami, amit mindenáron titokban kell tartani. Mit nem vett észre? Miért intézte el apját olyan röviden a legutóbbi telefonbeszélgetéskor? Ebben a pillanatban hiányoznak neki. Maga előtt látja őket a tenerifei lakásukban, ahol sosem járt. Anyja virágos ruhában, apja tenisztrikóban és rövidnadrágban, ahogy reggeliznek a teraszon és a szomszédokról, a környékről, az időjárásról beszélnek, de sosem róla vagy Tovéről. Miért nem törődnek többet Tovéval? A kötelességtudó szeretet. A lehető legkevesebb szeretet. De hiszen ő is a ti véretek, szeretné odakiáltani nekik. Beszippantja a meleg nyári levegőt, érzi az elmúlt éveket, és az összes hozzáférhetetlen emlék hirtelen megragadja őt, őt, akivé lett. Várakoznak. Mi az, amit nem látok? A hó elolvad, vízzé válik. Odamegy a teraszhoz, benéz a konyhaablakon, és hiába az ablaküveg, hallja, hogy csepeg egy csap. A konyhát felújították. Fehér IKEA-szekrények, Faktum, sima felületük 387

megcsillan a félhomályban. Balra az étkező, szinte ugyanolyan asztal, mint amilyen nekik is volt, fehérre festett fenyő, magas támlájú, kényelmetlen székekkel. Csepeg a csap. Víz. Mindig ez a víz. Klórozott uszodavíz, nyári fürdőhelyek. Nyári munkát vállaló lányok látszólag nem céltudatos mozgása. „Mit akarsz a vízzel – töri a fejét Malin. – Valamiért fontos neked a tisztaság, a víz. Ugye így van?” Malin szapora léptekkel elhagyja a házat, nem tudja eléggé meggyorsítani a lépteit. – Mi bajod velem, Zacharias? Karin Johannison lenyomja a gázpedált, és Zeke látja, hogy a hosszú, fehér, csipkebetétes pamutszoknya felveszi combja alakját, látja, hogy hosszú, vékony szálú, szőke haja szépen keretezi az arcát. – Nincs nekem semmi bajom veled – válaszolja. – Olyan sokat dolgozunk együtt – folytatja Karin. –Sokkal egyszerűbb volna, ha jól megértenénk egymást. Zeke kibámul az ablakon. Némán ül, a fákat nézi a kerékpárút túloldalán, s azon gondolkozik, tulajdonképp miért van az, hogy ösztönösen nem szereti Karint. A pénze miatt? Magabiztossága miatt, ami abból adódik, hogy aranygyűrűvel a kezén született? Vagy hanyag eleganciája miatt? Vagy saját magában kell keresnie az ellenszenv eredetét? Nő. Az a fő probléma, hogy Karin egy nő, egy rettenetesen vonzó nő, és egyáltalán nem illik bele a bűnügyisekről alkotott általános képbe? „De ez csak az én előítéletem” – gondolja Zeke, és hirtelen rádöbben, mi a dolog nyitja. És az is tudatosul benne, hogy azóta tudja, amióta először meglátta Karint. Az elérhetetlenség távolságtartást szül. – „Ha nem kaphatlak meg, akkor legalább te is szenvedj. Érezd magad megalázva, még akkor is, ha ez az utolsó, amit kívánnék neked.” 388

– Nem is tudom – mondja hangosan. – Mit nem tudsz? – Hogy miért kezeltelek le ennyire. De most már vége. Karin nem szól egy szót sem. Csak jó idő múltán veszi le szemét az útról, hálával és melegséggel tekint Zekére, és talán némi sóvárgással. Aronsson rendőrasszisztenst az átlagosnál nagyobb méretű mellekkel áldotta meg az ég, majd szétpattan rajta az egyenruha. Malin tudja jól, hogy ez állandó tréfa tárgya a férfi kollégák körében. De Aronsson éles eszű, kitartó, és nincsenek tesztoszteron illúziói, hogy milyen a rendőri munka, vagy milyennek kéne lennie. Kiteregeti Malin asztalán a feljegyzéseit. A két rendőrfelügyelő ültében előredőlve, érdeklődéssel hallgatja. – Ahogy megkértél rá, Malin, vizsgálódtam kicsit Sture Folkman múltjában. Aronsson arca kedves, ha nem lenne kissé előreugró a felső állkapcsa, még csinosnak is mondhatnánk. – Háborús gyerekként érkezett Finnországból. A feljegyzések szerint Karéliában látta, ahogy egész családja bennég a házban. Egy parasztcsaládhoz került Észak-Skáne tartományban, Ängelholm közelében. Ott járta ki az iskolát. Aronsson mély levegőt vesz, majd folytatja: – 1980-ban vált el második feleségétől. Két lányuk volt. Egyikük 1985ben öngyilkos lett, s mint a jelentésekből kiderül, a nyomozás eredménye egyértelmű volt. Felakasztva találták, és akkor már évek óta ki-be járt a pszichiátriára. Hófehér, jéghideg kezek a takarón. „Hagyd abba, apa, hagyd abba! A lányod vagyok!” „Csitt, kicsim, csitt!” Malin elhessegeti a képeket. Egyes férfiakat kasztrálni kéne, és közszemlére kiakasztani. – A másik lánya Ausztráliában lakik, ugye? Folkman ezt mondta. 389

Aronsson megrázza a fejét. – Itt lakik a városban. Néhány éve a Vasastan városrészben van a bejelentett lakcíme. – Tudunk róla még valamit? – Keresztneve Vera. Negyvenkét éves. De ezen túl semmi. Gyors, rögtönzött megbeszélés a helyzet értékelésére. Lassan hat óra van, mindannyian hullafáradtak a melegtől, a megfeszített napi munkától, és Malin szeretne már hazamenni Tovéhoz. Sven Sjöman Malin íróasztala mellett. Békés munka folyik körülöttük a közös irodahelyiségben. Karim Akbar már hazament. Migrénre hivatkozott. Soha nem volt még migrénje, villan át Malin agyán. – Theresa Eckevedet ezek szerint tehát az otthonában ölték meg? Sven hangja egy árnyalattal kevésbé fáradt, mint a korábbi megbeszéléseken. – Ezt még nem tudjuk, de mindenesetre ott támadták meg. Lehet, hogy még máshová is elcipelték, mielőtt végül elásták a strandnál – gondolkozik hangosan Malin. – A gyilkosnak tehát valószínűleg van valami kapcsolata a lány otthonával. A családtagok és hozzátartozók kikérdezése során semmit nem tudtunk meg. A szülők alibije tökéletes. – Valami más hír? – Vera Folkman. Apja, Sture, azt mondta, Ausztráliában él, de az állandó lakcíme itt van Linköpingben. Holnap reggel akarjuk leellenőrizni. – Remek – mondja Sven Sjöman. – Ezek azok a jelentéktelennek látszó apró információk, amiket mindenképp le kell ellenőrizni egy ilyen ügyben. – Vera Folkman az utolsó szalmaszál, tudjuk – mondja Zeke. Sven most odafordul az asztal túloldalán álldogáló Waldemar Ekenberghez és Per Sundstenhez. – És ti? – Holnap még leellenőrizzük az ismert szexuális bűnözők jegyzékén szereplő utolsó embereket is – kezdi Per. – Aztán elbeszélgetünk Suliman 390

Hajif legszűkebb körének néhány emberével. Magával Sulimannal nemigen jutunk előbbre. – Hozzájárul az ügyész ahhoz, hogy továbbra is benn tartsuk? – Nemigen. Épp most beszéltem vele, és nagyon kevés a bizonyítékunk ahhoz, hogy gyanúsítottként letartóztassuk. – Akkor jobb, ha elengedjük – dönt Sven. – Aztán meglátjuk, mihez kezd. És Louise Svensson? Van valami új az ügyében? – Részleges megfigyelés alatt áll. De csak keményen dolgozik a tanyáján – tájékoztatja őket Malin. – És ami Visnicet illeti, kétségeim vannak. – Holnap folytatjuk – próbálja meg lezárni a megbeszélést Sven. Malinra pillant, és ráncolja a homlokát. – Van még valami mondanivalód, Malin? – Nem. Inkább csak egy sejtés. – Na, hadd halljuk! – Még várhat – húzódozik Malin, és Sven annyiban hagyja a dolgot. – És még mindig nem tudjuk, ki telefonált be, ki találta meg Josefin Davidssont. És semmi nyoma a kerékpárjának. Tove nem veszi fel a telefont. Sem a mobilt, sem a lakástelefont. Hol lehet? Malin az íróasztalánál ül, érzi, hogy kezdi hatalmába keríteni a nyugtalanság. Az előbb felhívta Markust, aki azt mondta, hogy Tove több mint két órája elment tőlük, miután egész nap a Tinnis uszodában voltak. „Tove. Megmondtam, hogy óvatos légy!” Malin feláll, indul az autóhoz. Malin felrohan a lépcsőn, be a lakásba. Kiált: – Tove, Tove, itthon vagy? Csend.

391

Néma csend. Üres a konyha. Üres a nappali. Üres Tove szobája. És a fürdőszoba is. – Tove, Tove! Malin feltépi a saját hálószobájának ajtaját. „Tove, ugye ott fekszel az ágyamban?”

392

55.

Karim Akbar kiemeli a csésze forró kávét a kávéfőzőből, körülnéz a konyhában. A mosogató rozsdamentes lapját méretre szabatták, hogy pontosan fedje az egész munkafelületet. A falon üvegszerű csempe, a felesége választotta valamelyik külföldi lakberendezési lapból, amit a Füvészkert melletti hírlapárusnál szokott vásárolni. A konyhaszekrények ajtaját is külön rendelték, egy különleges zöld színben, a neve British racing green, a tölgyfa étkezőasztalt és székeket Stockholmban vásárolták, a Roomban. Szó sincs migrénről. Csak úgy érezte, magányra van szüksége. A tervezett könyvére kéne gondolnia, de lehet, hogy az sosem fog megszületni. Maga sem hisz már az integrációról alkotott elméletében. Néma a lambohovi ház. Létezik egyáltalán valami, ami némább, mint egy ház, mikor lakói távol vannak? Ezen a tavaszon egyre többet veszekedett a feleségével. Semmiségekről. És feltűnt neki, hogy a fiára ez rossz hatással van. Kezd óvatos lenni a társaságukban, egyre kevesebbet beszél. Karim sajnálja, de 393

nem tudja, mit tehetne, képtelen bármit is tenni. Ez az örökös színjátszás, a munkahelyén, minden más hivatalos vonatkozásban és itthon – mindez kifárasztotta, rettenetesen kifárasztotta. De miért veszekednek? Karim magába szívja otthona illatát, a lemenő nap fényében minden sarok, minden zug újnak látszik. A felesége elégedetlen. Ez az egy biztos. Mindenben hibát talál. „Talán engem is visszataszítónak tart? Nem, azt nem. De idegesítőnek talál, és ettől én is ideges leszek. A fiú. Most formálódik. Nem szabad elrontanom, elrontanunk.” És Karim a saját apjára gondol, arra a pillanatra, amikor egy forró nyári napon, mint ez a mai is, felakasztva találta nackstai lakásukban. Tizenkét éves volt. Akkor tanulta meg, hogy mi a kétségbeesés. De nem volt hajlandó elfogadni, hogy a szeretetnek is vannak határai. „Néha messzire megyek” – gondolja Waldemar Ekenberg, ahogy a rózsáit locsolgatja Mjölbyben, a villája mögötti kertrészben. Felesége a konyhában. Salátát készít az esti grillezéshez. A hús már reggel óta a páclében, a behűtött borosüveg a konyhaasztalon, nem ám valami kartondobozos szarság. „Lehet, hogy túl messzire? A kollégáim többször feljelentettek, meg bűnözők is, de sosem lett belőle semmi. Hiszen teljesítek, jobban, mint a többiek. Itt van például ez a mostani eset. Amíg egy ilyen sátánfajzat garázdálkodik szabadon a városban, kit zavar, ha néhány embert kicsit megszorongatunk? Persze úgy, hogy azért senki se sérüljön meg komolyan. Néha rájár az emberre a rúd. Ez már így szokott lenni. S ha így van, el kell fogadni, mint az élet minden más szenvedését. A nejem ott a konyhában, mindig is akart gyereket. 394

Nekem nem volt annyira fontos” – morfondírozik tovább Waldemar. Isten a megmondhatója, hogy próbálkoztak. Kémcsövek, mintavétel homályos vécékben, valami ócska pornóújsággal a kezében. Aztán felesége betöltötte a negyvenötöt, és kimaradozott az az izé. Sok párral osztoznak a sorsukban. „És most itt állok a kertünkben. Lassan besötétedik. A távoli galaxisokban kigyúlnak a csillagok. A földi élet önmagába zárul, és őszintén mondom, még mindig szeretem azt a nőt ott a konyhában.” Per Sundsten Borensbergben álldogál a büfé előtt. Az ötvenes években épült, sorozatban, egy kicsi váróteremmel a buszon utazóknak. Egy húsossajtos szendvicset rendelt, leviszi magával a Göta-csatorna partjára. Szép kényelmesen akarja elfogyasztani, elnézegetni közben a hajókat, mielőtt továbbmegy a lakásába, Motalába. A szingli élet előnyei. Azt csinál az idejével, amit akar. Senki emberfia nem mondhatja meg neki, mit tegyen. – Tessék. A bevándorló büfétulajdonos odanyújtja neki a szendvicset, a sajt minden oldalon lelóg róla. Leül egy padra a csatorna partján. Egy vele azonos korú fiatal pár halad el előtte egy kék vitorlás hajóban. Kényelmesen elhelyezkedtek a hajópadlón, bort isznak, és integetnek neki. Ő is kortyol egyet a Puckójából, és visszainteget. Ez az Ekenberg tiszta őrült. Ugyanakkor megnyugtató, hogy mellette van. Ért a dolgokhoz. Maga Per jobban illene a stockholmi gazdasági bűntények osztályára. Motala. Kicsit hasonlít Kalmarra, ahol felnőtt. Régi ipari város, mostanában tele kábítószeresekkel, és mindenféle más problémával, de a felszínen marad a kisvárosi idill. Csak hát nem a legalkalmasabb város egy harmincévesnek. Ez az ügy, amin éppen dolgoznak. Nem áll össze neki a kép. A szálak 395

összevissza kuszálódnak, és olyan érzése van, mintha csak sodródna a többiekkel. Mintha ő maga nem is tudna semmit hozzátenni a nyomozáshoz. Fors. Olyan energikus, megszállott, és kicsit ijesztő. Talán kicsit fél is magától. De ha valaki meg tudja oldani ezt az ügyet, az biztosan ő lesz. Per beleharap a sült húsba. Megint elmegy előtte egy hajó. A fedélzeten egyetlen férfi. „Magányosnak tűnik” – állapítja meg Per. Zeke komótosan szájához emel egy falatot a lepényhalból. Felesége rápillant, majd jelentőségteljes pillantásokkal lenéz a konyhaasztalra, ahol különböző úti célokra csábítanak a nyitott prospektusok: Sunny Beach, Kréta, Costa Dorada. Álomba csomagolt álmok. – Még csak gondolni sem tudok rá. Egy utazásra – mondja fáradtan Zeke. Felesége leül vele szemben, rámutat a Sunny Beach-hirdetésre. – Azt mondják, ez nagyon olcsó. Mit gondolsz? – Nem hallottad, amit mondtam? A konyha mintha hirtelen összezsugorodna, a konyhaszekrények tömörfa ajtói mintha mind-mind rá akarnának omlani. Zeke legszívesebben kimenekülne a kertbe, de felesége nem engedi ki a markából. – Lennart és Siv tavaly nyáron Krétán voltak. Azt mondták, csodálatos. És most, hogy ilyen meleg van, nagyon könnyű találni egy jó utat. – Nagyon finom a vacsora. Ilyenkor a legjobb a lepényhal. – Vagy mit szólnál Spanyolországhoz? Az egy klasszikus úti cél. És tovább lapozza a katalógusokat. – Foglalj le valamit. De amíg nem fejezzük be a nyomozást, amin most dolgozunk, addig úgysem utazhatok el. – És Rimini? Az tetszene? Zeke ránéz. A felesége, Martin anyja. És mégis, mit tud róla? 396

A nyomozás, a hőség, a fény, a por és Karin Johannison csábító combja a fehér szoknya alatt. Mindez újabb távolságokat nyit, idegenné teszi őt a saját életében. Karin Johannison meztelenül áll házuk medencéje mellett, az övék az egyik legnagyobb villa Ramshällben, a sűrű bokrok miatt teljesen védett, senki nem láthat be. Az est kén– és gyantaszagú. Kalle a tévé előtt ül a nappaliban. Egyik régi kedvenc filmjét nézi a TCM-csatornán, egy Frank Caprakomédiát. Tavasszal építették a medencét, mindketten régóta vágytak rá. Valaki jár hozzájuk, segít tisztítani. Egy szomszédtól kapták a nő címét, aki medence-karbantartással foglalkozik. Mindig olyankor jön, amikor nincsenek itthon, kitisztítja a medencét, beállítja a klórszintet. Karin még nem is találkozott vele, de Kalle értelmes nőnek tartja, igaz, nagyon szófukar, és feketén kéri a pénzt. Na és? Arra gondol, amit Martinsson mondott a kocsiban. Meg magára a férfira. Talán tíz évvel is idősebb nála, és mindig is azon gondolkozott, vajon mi kifogása van ellene. De hisz neki, ezek szerint vége ennek a furcsa helyzetnek. De hogy nézett rá! Akár meg is állhattak volna az út szélén, és tették volna, amit mások is. Ez aztán egy hosszú, forró nyár. Forróság körülötte. És forróság benne is. De el lehet menekülni, és azzal Karin vesz egy nagy lendületet, ugrik, s kinyújtott karja átszeli a vízfelületet, és minden hűvössé és csodatevő némasággá változik.

397

Malin bemászik Tove mellé az ágyba. Mert ott feküdt, még mindig fáradt a hosszú repülőúttól. Malin felébresztette, és jól leszidta. – Lemerült a mobilom. Júliával találkoztam, fagyiztunk egyet, meg nézegettük az embereket a téren. Nyugodj már meg, anya – védekezett Tove, majd azonnal újra elaludt. Malin is fáradtnak érezte magát. A konyhában felhajtott egy fél vizespohár tequilát, s arra gondolt, hogy csak közeledik valahogy ennek az ügynek a vége. De belül végtelen nyugtalanságot érzett. Aztán bement Tovéhoz. Bugyira vetkőzött. Bebújt a takaró alá, s érezte lánya selymes, meleg bőrét, és szívverésének könnyed dobbanását. Ez elég ok arra, hogy tovább akarjon harcolni és élni.

398

56.

Július 24., szombat Mit tegyünk mindezekkel az emberekkel? Azokkal, akik nem tudják kordában tartani nemi ösztöneiket, akik saját sérült lelkük miatt másokat bántalmaznak? Egy ménkű nagy tábor messze Lappföldön. Elektronikus ellenőrzés. Vegyi kasztrálás. Lelökni őket egy szikláról. Kora reggel van, és Per Sundsten fejében összevissza kavarognak még az éjszaka gondolatai, amikor Waldemar Ekenberggel követik kis vörös faházának előszobáján keresztül az ágyból kivert Arto Sovalaskit. Linghem határában járnak, ez Linköping egyik keleti alvóvárosa. Szépen ápolt kert tartozik a házhoz, bár itt is minden kiégett az idei rekkenő nyári hőségben. Az egresbokrok sűrűn sorakoznak a házhoz vezető kavicsos ösvény mellett. – Tudom, miért vannak itt. Ráadásul szombat van, meg minden. Nem kéne ma szabadnaposnak lenniük? 399

– Mindenesetre megúsztuk a reggeli értekezletet – válaszolja Per, ahogy követi szemével Arto Sovalaski mozgását. Mint valami lassított film. Talán ő a világ legfáradtabb embere, arcán az örökös ivászat és dohányzás nyoma, még csak csírája sem látszik a jövőbe vetett álmoknak. A házban izzadságszag. – Igen, szabadnaposnak kéne lennünk – folytatja Per –, de most rászabadult Linköpingre a pokol minden gonoszsága. Arto Sovalaski, az utolsó név az ismert szexuális bűnözőkről összeállított listájukon. Testét foltos, sárga trikó takarja, rajta egy hatalmas markológép. – Dolgozol? Waldemar kérdése már benn a nappaliban, ahol Arto Sovalaski lerogyott egy barna-sárga spriccelt mintás kanapéra, a szoba egyetlen bútordarabjára. A fapadlón mindenütt üres üvegek és teli hamutartók. – Nem, rokkantnyugdíjas vagyok. „Nyilván nem mernek emberek közé ereszteni” – gondolja Per, hiszen tíz évvel ezelőtt négy hónap alatt négy nemi erőszakot követett el Växjö, Karlstad, Örebro városában és itt, Linköpingben. Azóta semmit. – Tehát tudod, miért jöttünk. – Ja, máskor is előfordult már, ha nemi erőszak történt a városban. Rögtön itt teremnek. De már húzhatnak is el, mert nem voltam idehaza, amikor történt. Öland szigetén voltam néhány havernál. Hívják csak fel őket! Waldemar közelebb lép hozzá. „Jaj, csak ne kezdje megint!” – rémül meg Per. De ez alkalommal Waldemar visszalép. – Tudod a haverjaid telefonszámát? – Hát persze. Tíz perc múlva újra a kocsiban ülnek, mennek vissza a városba. Arto Sovalaski alibijét megerősítette egy részeg finn a tengerszoros másik oldalán. – Na, ennyit erről a nyomozási szálról – morog Waldemar Ekenberg. – 400

Most visszamegyünk a kapitányságra, és még egyszer jól megszorongatjuk azt a Sulimant, mielőtt még kiengedik. – Tegnap este elengedték – vágja rá Per megkönnyebbülve. – No, ennek szerencséje volt – így Waldemar. Végre alhatnak egy kicsit. Ennyi engedményt tettek maguknak ezen a szombaton, és már kilencre jár az idő, mikor Malin lemegy a ház elé, hogy Zeke felvegye. A nyomozás második szombatja. Kicsit több, mint egy hét telt el a nagy robbanás óta. De mintha évek múltak volna el, mintha egy hosszan tartó, súlyos betegségről lenne szó! A meleg még mindig tart, talán még elviselhetetlenebb, mint eddig. A katedrális szürke fala vibrál a hőségben, betegsárgára fakult, s a levegő rezgése miatt Malin ma ki sem tudja venni a feliratot. „Zeke, hol vagy már?” Tíz perce telefonált, akkor járt Bergánál, itt kéne már lennie. Tove még mindig alszik. Malin elindul az utcán, bekukucskál a Sankt Lars Galéria ablakán, Madeleine Pyk és Lasse Áberg tarka képeit nézi. Nem sokat ért a művészethez, de amit itt a falakon lát, attól rosszul lesz. Vera Folkman. Az ő lelke vajon mennyire sérült? Sérült, sérült áru. Reklamáljunk. Mint az az amerikai házaspár, akik örökbe fogadtak egy ukrán kislányt, akiről aztán kiderült, hogy súlyosan fogyatékos. Azt mesélik, hogy csomagban küldték vissza, és hogy tíz kilométer magasságban megfagyott a Jumbo Jetben. Dudaszó. Zeke. És Malin máris ott ül a kocsi légkondicionált hűvösében. Nagyot lélegzik. Nem figyel fel a fehér furgonra, ami ott parkol az utcában, néhány tíz méterrel feljebb. 401

Tove nyújtózkodik az ágyon, anyja ágyában. Még mindig jólesik néha idebújni. Megint találkozni fog Markusszal, ma megmondja neki. Hogy vége. Hogy ugyan szereti még, de nem úgy, és hogy maradjanak barátok. De ezt a fiú biztos nem akarja majd. Tove felül. Már a leeresztett ablakredőnyön át beszivárgó fényből tudja, hogy ez lesz a legmelegebb nap, amióta hazaérkezett Baliról. Becsöngetnek Vera Folkman Sture utcán lévő lakásának ajtaján. A második emeleten lakik, de nem nyit ajtót. Kintről az egész lakás különös, elhagyatott benyomást tesz. – Lelépett a baba – mondja Zeke. – A fenébe, de meleg van. Mintha minden másodpercben csak fokozódna a hőség. Minél tovább állnak a lakás ajtaja előtt, annál határozottabban éreznek egy kellemetlen szagot, ami valószínűleg pont bentről jön. – Állatszag van – állapítja meg Zeke. – Talán macskát tart? – Hát bűzlik, annyi szent. – Talán Ausztráliában van – mondja Malin, és sarkon fordul. Elindul lefelé a lépcsőn. – És magukra hagyta az állatokat. – Lehet, hogy még ott is hűvösebb van, mint itt, még Alice Springsben is – nyafog Zeke. – Azt mondják, az a világ legmelegebb városa. – Tévedés. Linköping a világ legmelegebb városa. Tove határozottan ül a nyeregben. Rózsaszín trikója a testére simul. A napszemüvegén keresztül a világ álmossárga. Elkerekezik a Tinnis előtt, de nem vág neki a Ramshäll felé az emelkedőnek, hanem elkanyarodik 402

a kórház irányába, kicsit vissza, a Hotel Ekoxen felé tart. Az a különös érzés fogta el, hogy valaki követi, valaki figyeli, megpróbál közelíteni hozzá. Egyre gyorsabban teker, kapkodja a levegőt, s nyugtatgatja magát, hogy csak ideges a Markusszal való találkozás miatt. Ezért képzeleg. Igaz, már akkor érezte, amikor a katedrálisnál kiemelte a biciklit a kerékpártartóból. De hol vannak azok a szemek? Körülnéz. Semmi gyanús, semmi különös, mindössze jóval kevesebb az ember ebben a forró, nyáriasan üres városban. Most a szálloda felé gurul, hátrafordul. Ez nem ugyanaz a fehér furgon, ami a ház előtt is állt? És ami tegnap elhajtott mellette Markusék háza előtt? Most aztán megijed. És megáll a szállodánál. Kinyitja a kissé hervadt, de mégis dús növényzetű Füvészkertbe vezető kaput. Itt találták meg azt a lányt. De ide legalább nem követheti az autó. A kormány mögött egy sötét alak. Ki lehet az? De gyorsan teker a lánya! Nem leplezhetem le magam. Úgy kapom el, mint a többieket is. Gyorsan fog menni. Nem láthat meg. Megállt a park kapujánál, kinyitja, úgy tűnik, fél. De hát nem kell tőlem félni! Csak azt akarom, hogy újra elkezdj élni! Angyalcsináló vagyok. Igen, az vagyok. De most eltűnik. Bebiciklizik a parkba. Biztos meglátott. Egyszerűen elhajtok mellette, szemembe húzom a simlis sapkám. Az idő, az én időm, a mi időnk nemsokára elérkezik. Kezeket a kormányra. Hány óra van? Ott a Tinnis. Akkor most ez következik. „Felhívjam anyát? 403

Nem. A kocsi elmegy mellettem, nem áll meg, hajt egyenesen tovább. Biztos csak képzelődöm. Bizonyára vagy száz fehér furgon van Linköpingben.” A parkban egy lélek sincs. Visszahajt a szálloda felőli kapuhoz. A furgon sehol. Nyílegyenesen Markushoz kerekezik, határozott, céltudatos, akárcsak az anyja. „Akárcsak anya” – gondolja.

404

57.

Zeke a Tinnis kerthelyiségében ül egy kifakult sárga napernyő alatt, és most fejtegette le a fóliát egy húsos szendvicsről. Malin inkább úszni akar egyet az ebédszünetben. Zeke persze ellenkezett: nincs jobb dolguk, mint úszkálni? De Malin kitartott elképzelése mellett. Azt mondta, képtelen ebben a melegben lemenni az edzőterembe. Mindenképp az uszodába akart menni. Szinte megszállottan küzdött, úgy, mint mindig: visszafojtott, de ugyanakkor intenzív nyomulással. Zeke már rég megtanulta, hogy amikor ilyen, egyszerűen engedni kell neki. Tudja, hogy ilyenkor rendezgeti fejében a tényeket és azok jelentését, és aztán általában előbbre viszi az adott ügyet. A napsütésnek semmi sem állja útját a tiszta égbolton. A mesterséges fürdőtó túloldalán fák adnak árnyékot, a fedett uszoda zárva, ilyenkor a benti medencéket leeresztik, kitisztítják. Zekének esze ágában sincs fürdeni. Túl sokan vannak. Most ebédidőben meg még többen. És sosem tartja elég tisztának a medence vizét. Akármennyi klór is van benne. Mikor megérkeztek az uszodába, szembejött velük egy nő. Kifelé tartott. Fehér ruhában volt, egyik kezében fekete táskát cipelt, a másikban 405

egy kémcsőtartó állványt. Nyilván a medencék tisztításával foglalkozik. „De akkor sem – gondolja Zeke, ahogy beleharap a szendvicsébe. – Még ha a világ legjobb medencetisztító szakemberét alkalmazzák, akkor sem akarok itt megfürdeni.” Malint mindez nem érdekli. Ott áll piros úszódresszében az egyik startkövön, ugrásra készen. A medence vize körbeöleli a testét. Hosszú csapások, hűvös, klórszagú víz, megtisztítja a bőrt, a tüdőt, gyorsabban, gyorsabban, csak akkor van hatása, ha fáj. A pályaelválasztó kötél piros labdacsai egyetlen vonallá folynak össze, ahogy Malin felgyorsul. Mélyeket lélegzik, és érzi, hogy feszül az izma, ahogy növeli a sebességet, csapásról csapásra küzdi magát előre, már csak néhány méter. Fejéből kezd eltűnni a salak. Csak a tisztánlátás és a tejsav fájdalma marad. Elérte a falat. Kezével megérinti a csempét, kifújja a levegőt, látja Zekét üldögélni a napernyő alatt. Felhúzódzkodik a medence szélére, lábát a vízbe lógatja és mélyeket lélegzik. Furcsán tisztának érzi magát, mintha az izzadság és a por örökre eltűnt volna róla, mintha egy új, jobb világba ért volna. Úgy érzi, újjászületett. A víz felszíne a kék ezer és ezer árnyalatában játszik, és ezt most valahogy olyan élesen és tisztán látja. Az Eckeved család medencéje. A fürdő. A Glyttinge fürdő. Sofia Fredén tavaly nyáron itt, a Tinnisben dolgozott. Amikor Josefin Davidsson a Glyttinge fürdőben dolgozott, körülbelül akkor volt valami probléma a medence vizével. Olvasta a Correspondentenben. A vízcseppek, mint valami vörös fonal, a tisztaság, mint valami mantra. 406

Az erőszak, mint valami gyászos gyöngysor. Zeke feláll, ahogy Malin közelít feléje. – Add kölcsön a mobilod! Telefonálnom kell, mégpedig azonnal! Zeke előhalássza a zsebéből a mobiltelefonját, mozdulatai lassúak ebben a hőségben. Néhány gyerek visítozik a mólónál, nem mernek beugrani a vízbe. Szüleiket hívják, hogy öntsenek beléjük bátorságot, hogy újra meggyőződjenek róla, semmi veszéllyel nem jár az ugrás. A harmadik csengésre érkezik válasz. – Sigvard Eckeved. – Jó napot, Malin Fors beszél. Elfelejtettem megkérdezni valamit. Jár magukhoz valaki a medencét karbantartani? Említett valakit, aki tavaly tavasszal ott járt. – Arra gondol, aki idejön hozzánk? – Igen. Zeke ránéz. Malin tekintete határozott, várakozásteljes, szabad kezével a hajából csavarja ki a vizet. A válaszra várni kell. – Igen, régebben járt ide minden tavasszal egy nő, aki kalibrálta a vizet. Mikor tegnap ezt említettem, épp megszólalt a maga telefonja. Aztán nem ismételtem meg, nem gondoltam, hogy fontos lehet. Nem egy férfit keresnek? – Azt mondja, egy nő? – Igen. – És hogy hívják? – Elisabeth. – Családneve? – Fogalmam sincs róla. Őszinte leszek, feketén fizettem neki. Az első alkalommal megadtam a telefonszámom a szomszédnak, aztán a nő hívott fel. Mindig így volt, ő jelentkezett, és megkérdezte, mikor alkalmas, hogy jöjjön. Sosem kaptam meg a telefonszámát. Ugyanúgy, mint ahogy a lengyel takarítónők számát sem kapja meg az ember. De mint mondtam, idén tavasszal én tettem rendbe a medencét. 407

– Rendben, köszönöm. Megadná a szomszédja nevét és telefonszámát? A vonal túloldalán néma csend. – Sajnálom. Tavaly elvitte egy szívroham. – És a felesége, lehet, hogy ő is tudja a telefonszámot? – Egyedülálló volt. De talán az új szomszédok is igénybe veszik a szolgálatát. Talán ők tudják a telefonszámot. Sigvard otthagyja a telefont. Néhány perc múlva visszatér, és bemond egy telefonszámot. Malin emlékezetébe vési a számokat. – Köszönöm. – Jelenthet ez valamit? – Még nem tudom – válaszolja Malin. – Majd meglátjuk. Ahogy leteszi a telefont, már fordul is Zekéhez. – Emlékszel rá, hogy hívták Sture Folkman lányát, aki öngyilkos lett? – Aronsson nem mondta a beszámolójában – válaszol Zeke. – De emlékszem rá a jelentéséből. Elisabeth. Azért jegyeztem meg, mert így hívták az első szerelmem. Malin sarkon fordul, sietős léptekkel elindul az öltözők felé. Megismétli a fejébe vésett telefonszámot. Igen, még tudja. Olyan, mint egy kép, rózsaszínű, világító neonszámok egy Los Angelesi, málladozó vakolatú ház falán. Zeke állva marad, végigtekint a Tinnerbäck fürdőn, nézi az embereket, akik próbálnak valami értelmeset tenni ebben a hőségben. Az úszógumis gyerekek az ártatlanság reinkarnációi. Markus először nagyon elszomorodott. Nem, nem sírt, de Tove jól látta rajta, hogy magába zárkózik, teste elernyedt, tekintete nyugtalanná vált. A konyhaasztalnál ültek, és a napfény visszatükröződött a rozsdamentes hűtőszekrényeken, kénytelen volt hunyorogni. Szendvicset ettek és tejet ittak hozzá, és arról beszélgettek, mit akarnak még csinálni a szünidő hátralévő részében. Markus természetesen feltételezte, hogy minden időt együtt akarnak tölteni, esetleg kimennek a 408

szülei nyaralójába. Végül Tovénak sikerült kinyögnie a mondanivalóját, de mikor végre eljutott idáig, nem sikerült eltalálnia a megfelelő hangnemet. – Szakítani akarok. Mint egy ostorcsapás. Túlságosan heves kijelentés, nincs benne semmi nyugalom és megfontoltság. A szavak végtelen egyszerűségükben brutálisnak tűntek, Markust teljesen váratlanul érték. – Mit mondtál? – Szaki… – Azt hittem… – Úgy érzem, most szabadságra van szükségem, és már nem is… nem is tudom… semmi sem olyan, mint kezdetben… legyünk inkább barátok. Gyorsan köpte ki a szavakat, mintha égetnék a nyelvét. – Idén a tanulásra akarok koncentrálni. Markus egy szót sem szólt. Mintha hagyta volna, hogy leülepedjenek a szavak, mintha jelentésük csak lassan tudatosodott volna benne. De hát mit is mondhatott volna? – Nagyon hiányoztál, amikor Balin voltál. – Te viszont nem hiányoztál nekem. És ezek a szavak a fiú szomorúságát dühvé változtatták, felállt, és elkezdett ordítani: – Nem mondhattad volna ezt meg már az utazás előtt? Hogy szakítani akarsz? Eltelt az egész nyár és rád vártam, rá sem néztem más csajra! – Ne kiabálj! – Ez itt a mi házunk, annyit kiabálok, amennyit akarok. De Tovénak elege lett ebből, felpattant, kirohant az előszobába, belebújt balettcipőjébe, és kinyitotta a ház ajtaját. Markus utána kiáltott. – Gyere vissza, nem akartalak megbántani? – és Tove hirtelen vagy húsz évvel idősebbnek érezte magát, ahogy kihallotta Markus hangjából a kétségbeesést. 409

De mégis becsukta maga mögött az ajtót. Még hallotta, ahogy becsapódik. Aztán már csak a saját lélegzését hallotta, érezte, hogy az adrenalin eluralkodik a testén, amitől aztán csak még felindultabb lett. Hadd tekerjen el onnan, hadd legyen egyedül! Most találkoztam anyáddal, épp a Tinnisbe ment. Te vagy az örökös nyugtalansága. Gyere hozzám! Légy angyal! A feltámadás megtisztító angyala. Az ártatlanság újjászületése. Hű, de dühös, ahogy kirohan a házból. Bevágja az ajtót. Nem néz felém, nem látja az utcán feljebb parkoló kocsit. Nyugalom, nyugodj meg! Nemsokára soha többé nem kell dühösnek lenned. Ott leselkedik a halál. Vigyázz, Tove, vigyázz! Ne légy egy közülünk! Itt lebegünk feletted és ordítunk a füledbe, de angyalhangunk nem éri el a dobhártyádat. Állj meg, állj meg! De nem hallgatsz ránk. Hagyd már itt ezt a rémséget, és keress valahol melegséget! Hallgass ránk! Állj meg! De füled nem fogja fel szavainkat, mindössze egy vibrálás, szélsuhogás keletkezik a belső füledben. És ahelyett, hogy meghallgatnál minket, csak taposod dühösen a pedált, és egyenesen belekerekezel a katasztrófába.

410

Ki tud ott téged megmenteni? Mi nem. Édesanyád? A végén talán minden azon fog eldőlni, kiben van a legnagyobb szeretet.

411

58.

– Víz! Zeke, az ügy szálait a víz köti össze. Malin rémesen hadart, ahogy mentek vissza az uszoda parkolójában álló autóhoz. És meg is magyarázta, mire gondol: hogy az összes lány élete valamiképp összekapcsolódott egy medencével, s mindegyiküket lesikálták, egy megszállott alaposságával, és hogy a szagok is megegyeztek, Josefint és Theresát klórral dörzsölték le, s az uszoda vize is klórtartalmú. Malin úgy érezte magát, mintha magas láza lenne, a valóság, a levegő, a házak, az autók, a hőség, az égbolt, minden mintha csak úszott, lebegett volna körülötte. De összeszedte magát. – Szóval azt akarod mondani, hogy egy medencetisztítót keresünk? Zeke egyáltalán nem kételkedik Malin szavaiban, inkább szívja magába azokat. – Igen. Egy bizonyos tisztítóembert. – Egy bizonyosat? – Mindjárt, Zeke, mindjárt. Zeke fújtat egyet. – Hol kezdjük? Itt? – Miért ne. Visszamentek tehát az uszodába, és Malin felhívta azt a számot, amit 412

Sigvard Eckeved adott neki. De a férfi szomszédja nem tudott semmiféle medencetisztító nőről. Malin és Zeke most ott ül egy szűk, sárga csempés kis irodai szobácskában a kávézó mellett, és a Tinnerbäck fürdő vezetőjével, egy bizonyos Sten Karlssonnal beszélnek. A férfi egy fürdőmesteri nadrágba bújtatott izomkolosszus, felsőtestén piros galléros póló, rajta az uszoda jelképe: egy labdát egyensúlyozó fóka. Az előttük lévő íróasztal zsúfolásig tele iratokkal. – Az adminisztráció nem az én világom – mutat végig rajta bocsánatkérően. – Mire kíváncsiak? – Arra, hogy ki szokta tisztítani a medencéket. – A fürdőmestereink és a karbantartónk. A fürdőmesterek nyeles hálóval és szivattyús leszívócsövekkel dolgoznak, a karbantartónk meg a műszaki berendezésekért felelős. – Minden fürdőmester alkalmazásban áll? – teszi fel a kérdést Malin, és érzi, hogy kezd egyre türelmetlenebb lenni, mint mindig, ha nem a kérdésére válaszolnak. – Igen. – És melyikük felelős a víz kémiai összetételéért? – Egyikük sem. Ezzel egy külső embert bíztunk meg. – Akkor őt láthattam – mondja Zeke. – Ugye itt járt néhány órája? – Valóban. Igen, egy nő, ő felelős a víz vegyi tisztaságáért. – Hogy hívják? Malin szinte nekiszegezi a kérdést. – Elisabeth. A családnevét nem tudom. A cégének a neve… Várjon egy kicsit! Elisabeth. Ugyanaz a nő lenne? Lehet, hogy ez az Elisabeth tulajdonképpen Vera Folkman? Hogy az elhunyt testvére nevét használja? És ha igen, akkor ennek mi a jelentősége? Ha ő Vera Folkman, milyen hatással lehettek rá a gyerekkori élményei, milyen tettekre sarkallták? 413

Sten Karlsson kotorászik az asztalon lévő papírhalmazban. – Várjanak csak! Megvan! Egy számlát tart a kezében. Linköpingi Víztechnikai Kft. – Nagyon csábító név, nem gondolják? Malin szinte kitépi Sten Karlsson kezéből a számlát. Megkeresi rajta a telefonszámot és a címet. – Tudja esetleg, hova ment innen? – Fogalmam sincs róla. Rettenetesen titokzatos egy nő. Sten Karlsson rábök a számlára. – Egy árva szó nélkül szokta a kezembe nyomni, mindössze az első alkalommal közölte, hogy készpénzben kéri a fizetségét. De egyet megmondhatok maguknak, érti a dolgát. Két éve dolgozunk vele, s azóta mindig tökéletes volt a víz minősége. Malin és Zeke Sten Karlsson irodája előtt. Malin kezében a papírlap, amire felírták a cég nevét, címét és telefonszámát. – Johannelund köz 17 – olvassa Zeke. – Soha nem hallottam ilyen utcáról. Malin ránéz a telefonszámra: 013 17 02 66 Tárcsázza. Megszólal egy hang. – A 013 1 7 02 66 telefonszámon nincs előfizető. – A rohadt életbe – tör ki Malin. – Hívd fel a tudakozót – tanácsolja Zeke. – Ellenőrizzék le. – 118118. Malin szörnyen felbosszantja magát a kezelő csacsogó hangnemén. – Sajnálom, Linköpingben nincsen Johannelund köz. – Igen, máris kapcsolom az adóhivatalt. Hosszú várakozás után végre felveszi valaki a telefont az adóhivatalban. Egy júliusi szombaton nem sokan dolgoznak. Kapcsolás, majd ismét hosszú várakozás következik. Végre jelentkezik egy újabb női hang, kimért és bürokratikus, ahogy az várható volt. Zeke idegesen toporog 414

Malin mellett, homlokán verejtékcseppek. – Azt mondta, Linköpingi Víztechnikai Kft., regisztrációs száma 598768? – Igen, ezt mondtam. – Regisztrációnkban nem szerepel sem ilyen nevű cég sem ez a regisztrációs szám. Sajnálom. Malin, miután elkérte az ügyintéző közvetlen telefonszámát, leteszi a telefont. Most érzi, hogy a hőség őt is megviseli, nyomást érez a mellkasában, a szíve hevesen ver. Vajon mennyi ideig lehet fenntartani egy nem létező vállalatot? Egy, két, három évig? Talán tovább is, ha valaki jól végzi a munkáját. Vagy lehet, hogy Vera Folkman mégis Ausztráliában élt eddig, ahogy apja mondta? És csak két éve jött haza, teljesen megnyomorodott lélekkel? – Valakinek iszonyatosan sok rejtegetnivalója van – mondja Malin, és Zeke mosolyog, s végtelen bizalommal tekint vissza rá. Szó nélkül hajtanak át a Glyttinge fürdőbe. Slavenca büféje szemmel láthatólag üres, sőt talán végleg bezárták. A parkolóban is jól érezni az erdőtűz szagát, északnyugati szél fúj, és pont feléjük sodorja a füstöt. A fürdő tulajdonosa. Hakan Droumani. Egy ötvenes éveiben járó férfi valamelyik távoli, déli országból, töri a nyelvet, de nem lehet megállapítani, hova valósi. Fürdik a boldogságban, ez a nyár maga a kincsesbánya számára, meghívja Malint és Zekét egy kávéra. A fürdő kis kávézója egy épületben van az öltözőhelyiségekkel, kilátással a nagy medencére. Gyors kérdések, gyors válaszok. – Igen, Elisabeth a neve. A családi neve? Fogalmam sincs. Hogy tudoke róla valamit? Semmit. A cég neve Linköpingi Víztechnikai Kft. És mindig készpénzt kér, csakis készpénzt. Nekem aztán mindegy. Ja, és 415

bankszámlaszám sem volt sosem a számlán, de hát a céges számla fenntartása is csak pénzbe kerül, nyilván spórolni akart… A medence partján egy nő áll, burkában, készül beugrani. Hakan Droumani felnevet. – Nekik megengedem, hogy ruhában ússzanak. – Sosem fordult elő, hogy fel kellett volna hívnia? Például júniusban, amikor probléma volt a víz minőségével? – Ő hívott. A Correspondenten előbb tudta meg az egészségügyi hatóságtól, mint én. Más ügyben, máskor sosem kellett felhívnom. Malin újra felhívja a 118 118-at, az adóhivatalban dolgozó hölgyet. –…nem található… sajnálom… – És most hogyan tovább? Malin zsebre vágja a telefont, kérdően néz Zekére. Körülöttük a fürdő parkolójában az emberek csigalassúsággal mozognak, vagy a fürdő hűvösébe mennek, vagy onnan jönnek. – Ellenőrizzük újra Vera Folkman lakását. Zeke hangja magabiztos. Azonnal elfogadta Malin elméletét, pedig még nincs is bizonyítékuk rá. – Induljunk – bólint Malin. – Ha Vera Folkman valóban azonos ezzel az Elisabethtel… – Lehet, hogy most már sürgős a dolog. És egymásra néznek. Két hullafáradt rendőrfelügyelő a rekkenő nyári hőségben, és mindketten érzik, hogyan közeledik feléjük kúszva az erőszak, hogyan rántja őket magával a mélybe, a vihar szemébe, a vulkán torkába. Malin érzi, hogy összeszorul a gyomra. Ez nem félelem. De nem sikerül meggyőznie magát. Zeke a vállára teszi a kezét. – Semmi baj, Malin – nyugtatgatja. De Zeke hangja sem tud leérni Malin szíve mélyére, hogy csillapítsa zaklatottságát.

416

Szóval bemész a könyvtárba. Odabenn sok ezer könyv, mondatok, szavak, pontok, értelmetlenebb, mint a másik, egyik történet hazugabb, mint a másik. De te imádod a könyveket, ugye? Az irattartókat, a menekülést. De nem lehet menekülni. Itt várok rád. A parkon keresztül akarsz menni? Vagy a kövezett úton? Én megtisztító angyalom. Én nyári angyalom. Elhozom neked az életet, majd meglátod.

417

egyik

59.

Tove imádja a könyvtárat. Ezt az újat, amit azután építtettek, hogy a régi egy hideg januári éjszakán porig égett. Imádja a könyveket körülvevő hatalmas teret, és azt, ahogy a méretes üvegablakokon keresztül szinte behatol a természet, a kastélypark dzsungele. Imádja a régi könyvek illatát. Igaz, kicsi dohos szag ez, de mégis tele van izgalommal, és azzal a reménnyel, hogy az életnek a bolygónkon mégiscsak van értelme. Szereti a titokzatosság csábító, ugyanakkor felfoghatatlanul veszélyes illatát. A parkra néző, formatervezett, fekete „tojásszékek” egyikében ül, s megint elmerült A nagy Gatsby című regényben, Jay és Daisy szerelmében, ami teljesen más, mint a közte és Markus között bontakozó mély szeretet, amiből sosem lett igazi szerelem. Vagy esetleg még lehet? Vajon meg fogja bánni a szakítást? És megpróbál visszahozni egy olyan érzést, ami igazából sosem volt? Legalább ötször olvasta már a regényt. Koravén, mondta az irodalomtanár a műről írt dolgozatáról. Hát persze. 418

Órákig tud ücsörögni itt a könyvtárban, elmerülni a betűk világában, s közben a délelőttből délután, majd este lesz. Milyen szép idő van odakinn! De hát folyton jó idő van. A kastélyparkban néhány zöld ruhás, színes bőrű férfi a lehullott lombot gereblyézi. Idén hamar feladták a harcot, mármint a levelek. Lapoz. No, még egy oldalt, mielőtt elindul haza, hogy egyen valamit. Mielőtt Malin beszáll a Volvóba, még felhívja Tovét, tudni akarja, hogy mit csinál, meg akar bizonyosodni róla, hogy minden rendben van vele. Egy nyírfa árnyékában áll, s Zeke benn az autóban élvezi a légkondicionáló hideg szellőjét. Tove az első csengetésre felveszi. – Nyugi, anya, a könyvtárban vagyok, olvasok. Szerencséd van, hogy elfelejtettem kikapcsolni a telefont. Hiszen itt benn nem szabad telefonálni, de most nem zavarunk senkit. – Nem Markusszal vagy? – Nem. Szakítottam vele. „Erről nem is szóltál – ez Malin első reakciója. – És még ha Játszódott is, hogy valami nem stimmel, miért nem mondtad el, Tove?” Legszívesebben jól nekitámadna a lányának: „Miért nem mondtad el, hogy szakítani akarsz vele?” De hát mikor tehette volna meg? Nem volt rá idő. Ezért volt Tove ilyen hallgatag, ilyen titokzatos. De mégis valami más miatt. Egy másik magyarázkodás miatt fáj Malin gyomra, egy magyarázat miatt, amit elhesseget. Malin a lelke mélyén számított rá, hogy szakítanak. De ilyen hirtelenséggel? De talán minden ilyesmi hirtelen történik? Mint valami jelenség? – Ott vagy még, anya? Azt mondtam, hogy szakítottam Markusszal. – Nagyon elkeseredett tőle? – Igen. 419

– Nehéz volt? – Nem tudom, anya. Utána megkönnyebbültnek éreztem magam. – Tove, erről még beszélnünk kell, este, otthon. „Végtelen sok könyv létezik” – gondolja Tove, ahogy a könyvespolcok között járkál, hogy keressen valamit, amit kikölcsönözhet. – „És milyen kevés idő jut az olvasásra.” Kihúz egy könyvet az egyik polcról. Külön osztály, amerikai regény, egy gazdagoknak fenntartott bennlakásos iskoláról szól. Tove valamelyik hírlapban olvasott róla. Állítólag jó, és öt perccel később már kinn is van a könyvtárból, kezében a kötettel. Evés? Nem éhes, és anyja úgysincs otthon, egyedül meg nem olyan élvezetes enni. A gereblyéző emberek már nincsenek a parkban, a kastély parkolójához vezető út mentén álló fák árnyéka pedig csábító. „Lefekszem ott egy kicsit, és olvasok – gondolja Tove. – Mi mást tehetnék?” Most közelítesz felém. Lehet akkora szerencsém, hogy leheveredsz a tölgyfa alá az árnyékba, egészen közel hozzám? Kerékpárodat tolva közelítesz felém. Ha ott lefekszel, mindössze öt méterre tőlem, akkor csak oda kell lépnem, és már el is kaphatlak. Senki sem fogja észrevenni. Tove a fának támasztja a biciklijét, elnéz a parkoló felé, de nem veszi észre a fehér furgont, ami félig a bokrok mögött rejlik. Annyira vágyakozik már a könyv, a szavak, a betűk, az álomvilág után. Táskájából kiveszi a fürdőlepedőt, szépen leteríti a fűre, leheveredik, 420

felcsapja a könyvet és olvasni kezd. A háttérben a város zaja. Szirénázó mentőautó, kocsik susogása, és sok száz szellőző berendezés surrogása. Elhaló emberi hangok. Kinyitnak egy tolóajtót. De a szavak ritmusa nemsokára elfojtja benne a város zaját. Most megyek feléd. Senki nem vesz észre semmit. Bár kora délután van, mégis csak mi ketten vagyunk itt. Most megvagy. Egy lélek sincs a kastélynál, a megyeházán vagy a parkban. Vagy a könyvtár felé vezető ösvényen, vagy a könyvtárban az ablakoknál. És közelítek az újjászületésedhez. Elviszlek a végső cselekedethez. Azt fogják mondani rólam, hogy őrült vagyok. És lehet, hogy most magamon kívül vagyok. De ezt most mégis megteszem. Megtöltelek téged a semmivel. Lábaim alatt elfogy az aszfalt, és felváltja a fű. Most már egész közel vagyok hozzád, osztozunk az árnyékon. A kezemben egy éterbe áztatott rongy, hófehér ruhában közelítek hozzád, te nem hallod lépteim, letérdelek melléd a narancssárga törülközőre, orrodra nyomom a rongyot. Mi ez? Erős, átható szag, valami égető, nedves érzés az orron. Tove hátrafordulna, de a teste nem engedelmeskedik. Miért nem engedelmeskedik a teste? Szeme sarkából egy fehér alakot lát, érzi karjának súlyát, és a világ elhomályosul. „Olyan álmos lettem hirtelen, olyan rettenetesen álmos. Csak nem fogok elaludni? De nem akarok pont itt és pont most. Érzem, hogy egy erős kéz húz maga után a földön, most valami keményen, talán aszfalton, aztán már semmit sem látok.” Az egész világ csak egy álom, aztán minden elsötétül, hideggé, álomtalanná és üressé válik. 421

Néma csend honol. Elfogynak a szavak, tehát megszűnik a világ. Az ég leomlik. És mint valami csodálatos álomban, amiben minden csupa fehér, Tove kinyújtja karját egy átlátszó fehér nő felé, de mintha áramütés érné, visszahúzza a kezét, s újra álomba merül, rémálmain keresztül életre kel.

422

60.

Mindenütt ez a tűz. Egyik koronáról átugrik a másikra, ropogva pusztít el mindent, ami útjába kerül. Egy forró nyár. De az erdő pokla még forróbb. A tűz lassan elért egészen a Hult-tóig, Janne és kollégái a tó felé futnak, a csöveket nehéz húzni az aljnövényzetben, cikcakkban haladnak a még megmaradt bokrok között a tó meleg vizéhez, ahol egy generátor hajtja a szivattyúkat. Ma éjjel egy tűzoltóautó padlóján aludt, abban a szűk tárolórészben, ahol a csöveket tartják. Az éjszaka dalolt, pattogott, sistergett és bűzlött az örökös füsttől, az elszenesedett állatok, rovarok és porrá vált föld szagától. Száz méterre előttük a lángok, egy nyugtalan, folytonosan az alakját változtató fal. És egyre közeledik feléjük. Ember a tűz ellen, tűz az ember ellen. Janne úszik a verejtékében. Legszívesebben leszaggatná magáról a ruháit és belevetné magát a tóba. Most a tűz a szörny. De ők nem hátrálnak, megvetik lábukat, és vizet spriccelő kardjukat beledöfik egyenesen a sárkány torkába. 423

Délutáni megbeszélés. Karim Akbar megköszörüli a torkát, üres tekintettel végignéz a tárgyalón, talán egy táncoló porszemet keres a levegőben, hogy azon nyugtassa tekintetét. Malin épp most foglalta össze Vera Folkmannal kapcsolatos sejtéseit, beszámolt a medencékről, a hamis adatokról, a vállalkozásról, ami talán nem is létezik. Elmondja, hogy sehol sem találják a nőt, olyan, mint az erdőtűz füstje, nem látni, de érezni jelenlétét. – Megfigyelés alá helyezzük a lakását – jelenti ki Sven Sjöman, aki Zeke mellett ül. A tárgyaló ablaka nyitva, kinn a játszótér elhagyatott, az óvoda továbbra is nyári szünetet tart. – Van valakinek valami más ötlete, hogyan keríthetnénk kézre? – Még az sem tudjuk biztosan, hogy ez az Elisabeth azonos-e Vera Folkmannal – jegyzi meg Karim. – De alapos okunk van rá, hogy feltételezzük – válaszolja Malin. – És külön figyelmet kell szentelnünk a fehér furgonoknak – mondja Zeke. – Neki is az van. De sajnos nagyon sok szaladgál belőle a városban. – És le kéne ellenőrizni, nincs-e egy másik azonos nevű cég a városban – veti közbe Malin. – További ötletek? – kérdi Sven. – Még nincs elég bizonyítékunk ahhoz, hogy bemehessünk a lakásába, ezt te is tudod, Malin. Még ha az onnan áradó szag okot is adhat, hogy állatkínzásra gyanakodjunk. Malin viszont azt gondolja magában: „De ez a kettő összefügg, Sven, a nyomozás hangjai azt súgják nekünk. Nem gondolod? Aztán itt van a másik örök igazság: A vágy az, ami öl.” Waldemar Ekenberg és Per Sundsten meg sem mukkannak. Ez a mély csönd arra utal, hogy ők is megszimatolták a tárgyaló levegőjében rejlő igazságot. – Ma reggel meghallgattuk a szexuális bűnözők listájának utolsó emberét is. Az eredmény nulla. – És a Suliman Hajiffal és Louise Svenssonnal kapcsolatos nyomozás 424

is teljesen eredménytelen volt. És a Slavenca Visnic-nyom is tévesnek bizonyult, csak a büféivel foglalkozik, még ha el is tűnt a rendőrség látóköréből ma délelőtt. – De neki is egy fehér furgonja van – jegyzi meg Per. –Elméletileg tehát akár ő is lehetne ez az Elisabeth. – Egyszer az erdőben láttuk a kocsija belsejét – szólal meg Malin. – Semmi olyasmi nem volt benne, ami összefüggésbe hozható lenne a medencetisztítással. Nem volt ott sem vegyszer, sem más ilyesmik. És különben is, akkor a Glyttinge fürdő vezetője felismerte volna, hiszen ott van az egyik büféje. – Azért a biztonság kedvéért ellenőrizzétek le – mondja Sven. – Sundsten, a te feladatod. Aztán Waldemar hangja, tele kétkedéssel: – Tényleg elképzelhetőnek tartjátok, hogy egy nő tette volna, dildóval vagy a nélkül? Nem ellenkezik ez a női természettel? – Előítélet – mondja Malin. – Sajnos az emberiség történetéből számos példa idézhető a nők erőszakos vagy szexuális indíttatású bűntényeiről. A legtöbb elkövető maga is elszenvedett valami hasonlót, akárcsak Vera Folkman. – És Slavenca Visnic – fűzi hozzá Per. – Szerintem mégis meg kéne egy kicsit szorongatni azt a Suliman Hajifot – mondja Waldemar, de még csak megjegyzésre sem méltatja senki a hozzászólását. Malin megpróbálja figyelmen kívül hagyni a többiek hangját, s azon gondolkodik, hogyan lehetne megtalálni Vera Folkmant. Újra eszébe jut a szinkronicitás, hogy talán mégiscsak lehetséges, hogy az úszómedencék és a nyomozás egyéb egybeesései a véletlen művei. Lehet, hogy Vera Folkman mégsem azonos ezzel az Elisabethtel? Valaki, aki egy másik ember, és aki megint egy másik ember, de végül mégis ugyanaz az ember. A vágy, hogy valaki megsemmisüljön, aztán új emberként újjászülessen. 425

Szeretet és gonoszság. Hamis cégnév. Az örökös láthatatlanság. A jéghideg, fehér kezek. De miképp? – Na, gondolkodjatok? – Karim hangja szinte könyörgő. – Senkinek semmi ötlete Vera Folkmannal kapcsolatban? „És vajon hol lehet most?” – tépelődik Malin. „Hol vagyok? Miért van sötét? És mi lehet ez, ami ennyire nyomja a szemem? Fáj a fejem és rosszul vagyok. De nem ez a legnagyobb bajom, van valami, ami sokkal rosszabb. De mi? Lélegzem – gondolja Tove és ez egy álom.” És eszébe jut a fa árnyéka, a kezében lévő könyv. „Miféle álom ez? Mit akar tőlem? Markus, te vagy az?” – és érzi, hogy lélegzik, tisztítószer szaga csapja meg az orrát. Megpróbál felállni, de a lába le van kötözve. Próbál a kezére támaszkodni, de azt is rögzítették. „Anya, anya, anya, hol vagy? Itt valami nincs rendjén, csak nem vagyok már halott? Ez lenne a sírom? Anya!” És Tove megpróbál kiáltani, de nem jön ki hang a torkán. A szája be van tömve. „Miért lenne rongy a szájamban, ha halott lennék? Vagy ha álmodnék?” Malin végignéz az irodán. Hat óra múlt. Mivel telt a délután? Jelentésírással. Keresgéléssel a cégjegyzékben, hogy van-e a Linköpingi Víztechnikai Kft. – hez hasonló nevű cég bejegyezve. Puff. Nem nyert. 426

És várakozással, hátha valaki előáll valami eredménnyel. De nem történt semmi ilyesmi. A Vera Folkman utáni nyomozás és lakásának megfigyelése semmi eredményt nem hozott. Továbbra is egy árnyékemberrel állnak szemben. És ugyanígy Slavenca Visnic is mintha kámforrá vált volna. Egyik büféjében sem található, és az a rendőrautó sem akadt rá, amelyiket elküldték az erdőtűzhöz. Egy újdonság azért van. Andersson telefonált a technikai csoporttól. Jelentkezett a Facebook. Megerősítették, hogy Louise Svensson azonos Lovelygirllel, és lenyomozták az IP-számát is. Malin Jannéval is beszélt telefonon. A férfi hívta. Elmondta, hogy a tűz elől a Hult-tóba kellett menekülniük, és az egyik generátorukat felemésztették a lángok. Leégett egy vadászlak, és az a néhány őrült, akik megpróbálták megmenteni a házikót, majdnem bennrekedtek, kis híján körbefogta őket a tűz. A Murvall fivérek háza. A fivérek a tűzben. Bengt Andersson esete az elmúlt télen. – Annyira fáradt vagyok, Malin. – Menj haza, és aludd ki magad. – Nem lehet. – Miért nem? – Szükség van itt rám. És különben is, valami olyan rémisztő nyugtalanságot érzek az egész testemben. – Én is. Janne nyugtalansága. Hultsjö. Itt kellett a télen egy másik nyomozás során eszeveszetten rohannia. És itt találkozott Maria Murvall a gonosszal. Ugyanaz a gonoszság? Nem. Vagy ki tudja. Ha sikerül előkeríteni Vera Folkmant, azonnal DNS-mintát vesznek 427

tőle, és összevetik Maria Murvall támadójának mintájával. Slavenca Visnic? Malin már megkérte Karint, hogy ellenőrizze. A számítógép óráján nyolc perc múlva lesz hét óra. Malin hazatelefonál, reméli, hogy Tove válaszol. De nem. A mobiltelefon. Öt csengés, aztán az automata üzenetrögzítő. Újra ez a nyugtalanság. „Nem csodálkozom rajta” – gondolja Malin, ahogy gyorsan kikapcsolja a számítógépet, és elhagyja a kapitányságot.

428

61.

Vera Folkman, Motala, Klockrike 1977-1985 Amikor már hideg a szoba, és hallom az emeleti folyosó fapadlójának reccsenését, megpróbálok a szörny helyett a nyarakra gondolni. Például arra a nyárra, amikor én és Elisabeth a csatorna mellett biciklizünk, és a langyos nyári szellőben csak úgy repül a vékony szálú, szőke hajunk. Fehér nyári ruhánk a testünkhöz tapad, s ahogy tekerünk, egyre jobban simogatja a bőrünket. És te vagy az én nővérem, és én megpróbállak utolérni. De te nem versenyzel, megállsz, bevársz engem. A nap átsüt a csatorna melletti ős öreg tölgyfák lombján, és te ott állsz a piros biciklid mellett és mosolyogsz felém. – Túl gyorsan hajtottam? Ne haragudj, nem akartam. Menj te elöl, én meg itt leszek, közvetlenül mögötted. Nem kell hátranézned, itt leszek, és vigyázok, hogy semmi bajod ne essék. Tizenkét éves vagyok, te tizennégy. Te vagy számomra maga a nyár. Meztelenül fürdünk, egymás előtt nem szégyelljük magunkat. Ha elég messzire kerekezünk a Váttern-tó partján 429

vezető ösvényen, akkor olyan helyre jutunk, hogy magunkban lehetünk. Ahol a nyár kipréseli a testünkből a fájdalmat. Ahol az az ember nem ér el minket. Osztozunk a sötétség titkaiban, én és te, nővérkém. Ugyanolyan gyakran keres fel téged, mint engem. Kiáltani szeretnék, és te is, de szájunkra helyezi hosszú fehér ujját, majd lefelé kotorászik, és hagyjuk, hadd tegye, mert hát hová is mehetnénk. Ez az ő háza, és mi az ő életének rabjai vagyunk. De úgy fáj, és úgy szeretnék ordítani, de inkább csak sírok, és hallom, hogy te is sírsz azokban az órákban, amikor szép lassan visszatér a fény, amikor szobánk rózsaszín mintás tapétáján újra kivehetőek a színek, és belül mindenünk sajog. A holdfényes ablakban egy pók szövögeti hálóját. A pók lábai fehérek, és a kertben álló ketrecekben ott kaparják a deszkát annak az embernek a nyulai. Nem tudunk elég sokáig mosakodni. A szappan ehhez nem elegendő. A konyhában az alsó szekrényben találunk mosogatószert, és a garázsban találunk egy kék üveget, benne tej szerű folyadékkal, aminek olyan szaga van, mint a leheletének. De ettől a folyadéktól égő fájdalmat érzünk belül, sebesek leszünk, de valahogy jólesik, hogy tönkretesszük azt, amit el akar venni tőlünk. Mintha a fájdalomból sosem lenne elég, és ő olyan erős, az ujjai olyan hidegek, egész lénye maga az eltökéltség. És anya, te azt választottad, hogy mindezt nem látod. Miért nem akarod észrevenni? Mert nem igaz, hogy nem látod! Ő az apánk. Mi a gyerekei vagyunk. És éjszakánként jön, és nincs kiút, minden út befelé vezet. Milyen csodálatos is a nyár! A menetszél a csatorna partján. És úgy teszünk, mintha nem jelentene rettenetes fájdalmat a kerékpár nyergében ülni. De mégis, legalább itt 430

vagyunk egymásnak, és az egymás iránti szeretetünk legyőzheti azokat az ujjakat, azt az embert. Aztán egyszer csak meglátod te is, anya. Úgy döntesz, hogy most már látod. És elviszel minket nagymamához, a te édesanyádhoz, a kétszobás lakásába Borensbergbe. És kiabáltok, veszekedtek, és én nagyon félek, hogy az az ember utánunk jön. De nem jön, és nagyon sok időbe telik, amíg megértem, hogy mégis mindig velünk van. Aztán elköltözünk Klockrikébe, s egy kétszobás lakásban húzódunk meg. Tizenhárom éves vagyok, mikor elviszel az orvoshoz. Néma orvosi vizsgálatok, senki semmit nem kérdez, nem magyaráz. Jéghideg acéleszközöket fúrnak belém. És látom a szemükben a távolságtartást és a sajnálatot, de a félelmet és a megvetést is. Mindenki engem bámul. A szörny reinkarnációját el kell pusztítani. És én vagyok az élő bizonyítéka, mennyire fájdalmas dolog élni egy olyan fájdalommal, aminek senki sem mer vagy nem akar a szemébe nézni. Aztán elnémulsz, nővérkém. Tizenöt éves leszel, majd tizenhat, torta nélküli születésnapokon. És az óraközi szünetekben az iskolaudvaron kívül álldogálunk egy fa alatt, mindig csak kettesben, mintha mindenki tudta volna, mintha nem nyerhettünk volna vigaszt a többiekkel való közösségben. A nyarak színtelenek, széltelenek, és a legmelegebb napokon is csak fekszünk egymás mellett a szoba padlóján, és te nem szólsz egy szót sem, nem válaszolsz, mikor azt kérdezem, menjünk-e biciklizni. A kórház. A sarokban ülsz egy ágyon. Többször is benn voltál. Kiáltom a neved. Korábban hazamentél az iskolából, és én a neved kiáltom, amikor belépek a lakásba. „Elisabeth” – kiáltom az előszobában. De te nem válaszolsz. A nappali üres, és megint ki akarok menni, elfutni onnan, a széllel 431

együtt egy másik világba kerekezni, nem ebbe az áporodott levegőjű kicsi lakásba, ahol megpróbálunk élni. De te nem. A fürdőszobából penészszag árad, egy-egy fehér csempe már leesett, de a szárító kampója a plafonban, a fürdőkád felett elég erős ahhoz, hogy elbírja a súlyod. Kétszer nyakad köré tekerted a szárítókötelet, az arcod jégkék, kétségbeesett, és a szemed, az én kék szemem kidülled, mintha ki akarna pottyanni a helyéről. Vékonyka szőke hajad leomlik meztelen, természetellenesen tiszta testedre, lábad a levegőben lóg, nem moccan. Alkarodon és sípcsontodon apró sebek. Mintha meggondoltad volna magad, és szabadulni szerettél volna. A fürdőkád alján sárga pisi. A zuhanyból nem jött víz. Akkor, ott nagyon hiányzott nekem a víz. Hiányzott az életet jelentő víz. Odaléptem hozzád, és átöleltelek. Drága nővérkém! És mindig azt álmodtam, hogy újra várunk egymásra, hogy megint megosztjuk az éjszaka titkait. De te néma és hideg voltál, és én csak a saját jajgatásomat hallottam, az összesűrített magányt. Felemeltelek, szorosan magamhoz öleltelek, és éreztem, ahogy áramlott közöttünk az elvesztett szeretet. Ugye neked már nem kell félned, kérdeztem tőled. Ugye már nem? De te nem válaszoltál. Abban a pillanatban már nem létezett az ártatlanság. És én megígértem neked, magamnak, nekünk, hogy egy szép napon mindezt jóváteszem. Hogy az élet, az egymás iránti szeretetünk újraszületik.

432

62.

Louise „Lollo” Svensson, Skogalund tanya, 2007. június Te szabadítottad őt ránk, te, apa. Ha nem hagytál volna el minket, anyát és engem, sosem lépte volna át a küszöbünket, sosem lépett volna be az életembe, sosem jutott volna a takaróm alá, sosem jutott volna belém, mélyen belém. Azt akarta, hogy szólítsam apának. Apának, azt az átkozott Folkmant! Éjszakánként jött hozzám. És azt mondta: Louise, csak kicsit megsimogatlak, ott lenn, te is simogass meg engem, aztán csak folytatta, ujjai hidegek voltak, mindene hideg volt, kemény és büdös, Explorer vodka szagú. Néha, olyan éjszakákon, amikor nem nyikorgott a padló, gondoltam rád, apa, hogy eltűntél, hogy más kislányokkal helyettesítettél minket, és azzal a nővel, akivel találkoztál, és akinek volt már két lánya, akiket aztán adoptáltál. Mindezt anya mesélte el. „Felejtsd el őt – mondta anya. 433

Nem létezünk a számára.” És hogy gyűlöltelek azokon az éjszakákon, amikor az az ember odajött hozzám. És minden más éjszakán is. És most is gyűlöllek. De mégis: A világon a legjobban arra vágyom, hogy egy csillogóvillogó autó megálljon a házunk előtt, te kiszállj az autóból, megölelj és azt mondd: „ magammal viszlek, mostantól kezdve minden rendben lesz, a lányom vagy, és úgy szeretlek, ahogy egy apa szereti a lányát”. De sosem jöttél. Aztán mikor felnőtt lettem, néha elautóztam Nássjőbe, ahol akkor éltetek, és leparkoltam a házatok előtt, néztem, ahogy jössz-mész. Néha láttam az új feleséged lányait is, közben ők is felnőttek lettek. És amikor mindannyian együtt voltatok, láttam, hogy szereted őket, félszeg szeretettel, tulajdonképpen a nekem járó szeretettel. A nekem járó szeretet. Sosem vetted észre az autóm. Hogy hogyan követtelek. De azért biztos kitaláltad, hogy én voltam a névtelen hívogató, hogy én voltam az, aki nem mert beleszólni a telefonba. Mert hát mit is mondhattam volna? Mert hiába láttalak annak idején, számomra csak illat, bőr, kép és hang voltál kicsigyerek-koromból. Annyira vágyódtam utánad itt, Skogalundben, vártam, hogy felbukkanjon ezüstszürke Vauxhall autód, és hogy te lépj be a játékaim közé a pincében lévő szobámba, nem pedig az a másik. Azon a napon is horgászni készültél, mint máskor is. Kezdtél öregedni. A magányos mólótól kicsit távolabb parkoltam le, és odamentem hozzád. Egyszerre éreztem magam akkor gyereknek, fiatal lánynak és felnőtt nőnek. Kora őszi nap volt, hűvös, de napfényes. Hirtelen észrevettél az erdőben, s tudtad, ki vagyok, azonnal tudtad. És amikor kimentem a mólóra, 434

odakiáltottál nekem: – Tűnj el, tudni sem akarok rólad, horgászni akarok! Ha az ember több halált is halhat, akkor az volt ott a mólón az én első halálom. – Tudni sem akarok rólad! Tűnj el! Az egyik evező a mólón hevert, hosszú, keményfa, vasalt széllel. „Tudod, kit engedtél magadhoz? – akartam kérdezni. – Azért jöttem, hogy szeretetet kapjak tőled” – ezt szerettem volna mondani. – Tűnj el? – kiabáltad. Az evező. A hagyatéki tárgyaláson kiderült, hogy minden vagyonodat az új feleségedre és annak a gyerekeire írattad. Végül kaptam ötezerháromszázhúsz koronát.

435

63.

– Tove? Tove? TOVE! TOVE! Tove? Tove. Malin fel-alá rohangál a lakásban, kétségbeesetten nyit be minden helyiségbe, újra és újra bekukkant mindenhová. De Tove nincs sehol. Benéz a takaró alá a lány ágyában, a sajátjában, bekukkant a gardróbszobába és a konyhaszekrénybe, hogy a fenébe férne el a konyha-szekrényben? És ez az átkozott hőség! – Tove!!! Csak semmi pánik, Fors, csak semmi pánik. Leül az egyik konyhaszékre, érzi, hogy gyöngyözik a homloka, s mantraként mondogatja: Gondolkodj, gondolkodj, csak gondolkodj! Markusnál biztos, hogy nincs. Azért mégis fel kéne hívni. Felkapja a mobilt, benyomkodja a számot, Hasse veszi fel. Azonnal kiderül, nem tudja, hogy szakítottak. – Nem, Malin, nincs itt Tove. Eltűnt? Nincs idő csacsogásra. – Bocs, Hasse, szól a másik telefonom. Le kell tennem. Barátok? De ki van itthon? Kivel is fagyizott? Júliával! Fel kell hívni! 436

Malin berohan a szobába, bekapcsolja a számítógépet, beüti a telefonszám-keresőbe: Julia Markander. – Szia, Julia. Malin vagyok, Tove édesanyja. Nálad van Tove? Nem? Tudod esetleg, hol lehet? Filippa és Elise. A nyaralóban. Tizenkilenc óra harminchét, látja a számítógép óráján. Ilyenkor már itthon kéne lennie, vagy legalábbis telefonálnia. A rohadt életbe. Csak semmi pánik, Fors. És ebben a pillanatban élesen felvillannak előtte hálószobájának hiányosságai: a kifakult tapéta, a ferdén felrakott függöny, lila és sárga virágos mintája rég kiment a divatból, a faliképek és virágok hiánya olyan sivárrá teszi a szobát. Van kórterem, ami barátságosabb ennél. Összpontosítani! Janne! Talán kiment Jannéhoz? De hát ő most az erdőben van. Az is lehet persze, hogy Tove perceken belül hazaérkezik. Talán csak moziba ment. De akkor telefonált volna előtte. Tove kötelességtudó, és tudja, anyja halálra idegesítené magát, főleg most, hogy elszabadult a gonosz a városban. Veszélyérzet. Valami szörnyűség történhetett. Soha nem szabad megjelenni egy sajtókonferencián. Ki tudja, milyen ötlete támadhat azoknak az idiótáknak. Felhívja Jannét. Harmadik csengetésre felveszi. – Janne. Malin, te vagy az? – Tove. Azt hiszem, eltűnt. Janne kihallja hangjából a végtelen komolyságot. – Jövök – válaszolja kurtán. – A tűz megvan nélkülem is egy darabig. Malin lerogy a kanapéra, szemét dörzsölgetve tesz magának 437

szemrehányást: Hogy juthattunk idáig? Vajon hány kiló vagy, kis nyári angyalom? Negyvenöt? Biztos nem több. Az autóban beletekertelek egy szőnyegbe, és úgy hoztalak be a vállamon ide a szobába, ahol most vagyunk. Nem sietős a dolgom. Itt alszol egy fapadon. Aludj csak, aludj. Mindig nehéz eltalálni, mennyi éter szükséges. Annál a másik lánynál, Josefinnél egy másik szert használtam, olyat, ami nyomtalanul eltűnik a szervezetből. Őt is ide hoztam, ebbe a szobába, a szobámba, és mikor itt feküdt a padon, tisztára súroltam. Klorint használtam, azzal dörzsöltem le, de csak óvatosan, nehogy megsérüljön a bőre, arra neked még szükséged lesz. A rydi erdőben kaptam el. Amikor hazafelé biciklizett. Nem találták meg a biciklijét. Intettem neki, és ő megállt. Megijedt, amikor meglátta a maszkos arcom, ellenállt, de hamar elkábult. A sebek és a nyomok az alkarján. A tízedik születésnapomra kapott kisollóval ejtettem azokat a sebeket, miután tisztára sikáltam a testét. Erősen Klorin-szagú lett. Természetesen még tisztább lett volna, ha vegytisztító szereket használok, de azokat könnyű lenyomozni. Aztán levetkőztem meztelenre, felerősítettem azt a kéket, a nyúlkarmokkal vadul hadonásztam a levegőben, ujjaimat fehér póklábakká változtattam, és a lány magához tért, meglátta a maszkomat és visítani kezdett. De mozdulni nem tudott. Le volt kötözve. Megkötözve. Mint te is, kis nyári angyalom. És aztán feldugtam a kék semmit. Ki-be, ki-be, és ettől megint teljesen kába lett. Én meg csak kiabáltam, hogy nem mehet el, ha át akar alakulni, ha azt akarja, hogy te legyél, kedves 438

nővérkém, akkor itt kell maradnia. De hamar beláttam, hogy értelmetlen az egész. Ő nem volt te, és sosem lenne az. Te sosem jelenhetsz meg ebben a kis cafkában, és lehet, hogy nem is ez a megfelelő hely. Adtam neki a szerből. Kivittem. Vérzett a semmi után. A Tinnerbäck fürdőnél raktam ki. A jelek szerint eljutott a parkig. Nem látott engem, és életben maradhatott, mert sosem lehetett volna belőle te. De őbelőle itt a padon, a nyúlketrecek és a fehér póklábakkal teli papírdobozok mellett, belőle még lehetsz te, ő lehet az újjászületett szeretet lehetősége. Most már tudom, minek kell történnie. És minket? Minket miért öltél meg? Ne öld meg őt, hagyd élni! Ne kelljen lebegnie, mint nekünk, még ne, légy irgalmas hozzá! Hallod? Hagyd, hogy az erőszak lávafolyama visszahúzódjon a föld mélyére, eleget pusztított már a földön. Add fel magad, mutasd meg magad, hogy ki is vagy. Az emberek meg fogják érteni, hogy mit tett veled a szeretetlenség, hogy sosem lehet emberi ember abból, aki pont ott találkozott a szörnnyel, ahol szeretetnek kellett volna lennie. Janne a lakás előszobájában. Izzadt, arca kormos, vékony, fehér pamutnadrágban van, sárga, Kút a Beach feliratú trikóban. Megölelték egymást, de nem sikerült kipréselniük egymásból a nyugtalanságot. Azzal lépett be: 439

„Hívtad már a rendőrséget?” Erre mindketten kényszeredetten felnevettek, majd elnémultak, és újra ólomsúlyként nehezedett le rájuk a fojtó és pusztító félelem és nyugtalanság. – Akkor hívjad őket. Kezdjék el a keresést. És Malin felhívja a kapitányságot, azonnal kapcsolják az ügyeletes tisztet, Lövinget. Malin gyorsan elmondja a történteket, s a tiszt nyugtatgatja: – Azonnal kiadjuk a körözést. Számíthatsz rá, hogy mindenkinél elsőbbséget élvez az eset. Zeke. „Őt is fel kéne hívnom” – gondolja Malin, és már tárcsázza is. Társa rögtön felveszi, hallani a telefonban nehézkes lélegzését, és Malin tudja, hogy ő is tudja, érzi minden porcikájában, nem szabad elkésniük. Janne ott áll mellette, nyugtalanul tekinget, mintha nem értené, mi történik körülötte. – Máris indulok, Malin. Felhívom a többieket is. – Miféle többieket? – Sundsten és Ekenberg. Sjöman. Karim. – És merre akarjátok keresni? – Mindenütt, Malin. Mindenütt. Folkman lakásával kezdem. – Nála van Tove. – Igen. Nagy valószínűséggel. Szólok mindenkinek, hogy hozza a szolgálati fegyverét. – Én is viszem. Leteszik. – Gyere – szól oda Malin Jannénak, miután kihozta a hálószobában lévő fegyverszekrényből a pisztolyát. A tokot vékony fehér pamutkabátkája alá rejti. – Indulunk. Először hozzád megyünk, hátha mégis ott van. – Hány óra van? – Negyed tíz. – Ha moziba ment volna, akkor már itthon lenne. – Nem kéne egyikünknek itt maradnia, ha mégis megjönne? 440

„Jó gondolat, Janne, de mégis rossz.” – Ezt együtt csináljuk – jelenti ki Malin határozottan. –Mindkettőnk lánya. Azzal Malin egy cédulára ír, és jól látható helyre az előszobapadlóra teszi. „TOVE, HÍVJ FEL! Anya és Apa” „Valaki közeledik. Ébren vagyok, rettenetesen szaggat a fejem, de annyit tudok, hogy ébren vagyok. De vajon hol vagyok? Valami keményen fekszem, és moccanni sem tudok. Mi kaparászik mögöttem, és mi ez a szag, ez a bűz? Nem otthon vagyok, és hol van a könyvem, elaludtam volna a fa alatt? Minden porcikám fáj.” Tove megpróbálja felemelni a karját, de az rögzítve van. Valaki közeledik. „Egy arctalan arc, egy semmitmondó arc, felsikítok, de nem hallatszik, mert ronggyal be van tömve a szám. Közel van. Rángatom a karom, lábam, küzdök. Anya! Apa! Aztán valami hűvöset érzek az orromon, elálmosodom, jaj, az a jóleső álom. El innen, csak el innen. Mert ugye csak elalszom? És semmi más?” A ház. Malmslatt közvetlen közelében, egy elhagyatott kis ligetben. Felállványozva, épp cserélik a ház oromzatán a faburkolatot, az idő vasfoga győzedelmeskedett, a lécek elkorhadtak. Malin végignéz az autókon, egy, 441

kettő, három, négy ki tudja, milyen kocsi éktelenkedik az udvaron. Janne hobbija. Renoválja a roncsokat, majd megpróbálja eladni őket. És keresni rajtuk valamit. A probléma csak az, hogy sosem talál vevőket. A műhelyben és a garázsban négy tökéletesen felújított régi amerikai kocsi áll. Sosem használja őket, nem jár velük bemutatókra, csak örül neki, hogy vannak. Malin sosem értette meg ezt. Ennél primitívebb szórakozást el sem tudott képzelni. Proli. Csak jó néhány évvel később értette meg, hogy kísértett benne anyja örökös viszolygása mindattól, amit nem tartott elég elegánsnak. Tehát anélkül, hogy megértette volna, átvette anyja sajátos értékrendjét, és meghatározta viszonyát a világ egyetlen férfijával, akit biztos, hogy szeretett. Itt laktak, mikor együtt éltek. A katasztrófa előtt. A válás előtt. Bosznia és az összes isten háta mögötti hely előtt, ahová Janne elment. „Tartsd meg a házat, Janne. Mi már nem leszünk itt, mikor visszajössz.” Most megpróbáljuk összeilleszteni ezt a „mi”-t. Küszködünk. Janne kinyitja a külső ajtót, és bekiáltanak a sötétbe: – Tove, Tove! De a kiáltásuk nem hangzik meggyőzőnek. Janne felkapcsolja a villanyt. „Itt vagyunk, itt kéne élnünk, együtt.” Szobáról szobára mennek, keresik a lányukat, de nincs itt, nincs sehol. – Most mit tegyünk? Janne a konyhában, a mosogató mellett állva, kezében egy pohár vízzel teszi fel a kérdést. – Körülnézünk a környéken. – Nem kéne itt várnunk, hogy itthon legyünk, ha hazaér? 442

– Te hiszel ebben, Janne? Én beleőrülnék a várakozásba. Indulunk, autóval keressük. Parkokban, mindenhol. – Nem lehet, hogy csak elment valahová? – Tove? Te ugyanúgy tudod, mint én, hogy nem tenne ilyet. A konyhalámpa fénye pislákol néhányat, majd szikrázik és kialszik. Némán állnak egymással szemben a sötétben. – A francba – mondja még Janne, mielőtt szorosan magához szorítja Malint. Zeke a kocsiban ül Vera Folkman lakása előtt a Sture utcában. Sötét van, mint egy denevérbarlangban. Az előbb fenn volt, becsöngetett. Síri csend. És büdös. Állatszag, dögszag, még jobban érezhető, mint korábban. Vera Folkman sehol, Tove sehol. „Én meg problémázok Martinnal és a jégkoronggal. Luxusprobléma. Mi a fenének ülök itt? Odafenn lehet valami, ami továbbsegít minket. Talán ott fenn van Tove. Malin. Ezt érted teszem.” És Zeke kiszáll a kocsiból, átmegy az utcán és belép a házba. Odabenn valami elpusztultnak kell lennie. Zeke lelki szeme előtt megjelenik egy kép: felvágott has, kibuggyanó, gőzölgő belek. „Majd a közegészségügy veszélyeztetésére hivatkozom.” Hirtelen felgyullad a fény a folyosón, nehézkes lélegzés hallatszik, valaki felfelé tart a lépcsőn, nagy súlyt cipel. „Na, jössz végre?” – gondolja Zeke, és óvatosan feloson még egy emeletet. Odalapul a hideg kőfalhoz, saját lélegzését is hallja, érzi, hogy

443

egyre hevesebben ver a szíve. Janne és Malin elhajt a könyvtár előtt. Az épület egy hatalmas, sötét árny a kastélyparkban. „Itt volt, amikor utoljára beszéltem vele” – gondolja Malin, majd hangosan azt mondja: – Gyakran jár ide. Janne nem válaszol, inkább elnéz a park felé, de a sötétben nem látja meg Tove biciklijét az egyik fának támasztva. – Kimegyünk Skäggetorpba – dönt Malin. Slavenca Visnic lakása elhagyatott. Janne megkérdezi: – Ki lakik itt? – Egy nő, aki az ügy kapcsán szintén a rendőrség látókörébe került. Útközben mindent elmondott, amit Vera Folkmanról tud, s hozzáfűzte, a legrosszabbtól tart, érzi, hogy valami rettenetes történik vagy fog történni. Janne szemében megjelenik a rettegés. Ez alkalommal magát kell megmentenie. Nem valaki mást. És nagyon fáradtnak látszik, ahogy ott áll Skäggetorpban az utcai lámpa fényében, arca még mindig kormos, testét szinte összepréseli az álmatlanság. – Aludnod kéne – szólal meg Malin. – Hogy aludhatnék most? – Hazaviszlek. – Malin, nem. Megyünk tovább. Waldemar Ekenberg erős vállával egyetlen lökéssel benyomja a Behzad Karami kiskertjében álló ház ajtaját. Karami felpattan az ágyról, amikor meglátja, ki érkezett vendégségbe. Waldemar békítően felemeli a kezét. – Nyugi, csak azt akartam látni, hogy egyedül vagy. Behzad Karami visszaül.

444

– Kér? – kérdezi, és az asztalon lévő vodkásüvegre bök. – Szívesen – válaszolja Waldemar. Behzad Karami kitölt két pohár vodkát. – Hát akkor, egészségünkre. – Azt hittem, ti, arabok nem isztok ilyet. – Én igen. – Az a disznó most elkapta egy kollégánk lányát. Mit szólsz hozzá? – Azért jött, hogy bocsánatot kérjen? Waldemar felhajtja a vodkát, leteszi az asztalra a poharat. – Ebben a világban nincs helye a bocsánatkérésnek, fiam. Ezt ne feledd! Az az ember, aki valami nehezet cipel, megáll Vera Folkman lakásának ajtaja előtt. Nagy levegőt vesz, megpróbálja megtalálni szokott légzési ritmusát. Zeke kezében a kibiztosított pisztollyal elindul lefelé a lépcsőn. A másik hangos szuszogása elnyomja léptei zaját. Várjon még? Vagy most lépjen oda? A lépcsőház sötét. Miért nem gyújt ez a valaki fényt? Kulcscsörgés! És Zeke leugrik a második lépcsőfokról, ráveti magát a pirosan világító kapcsolóra, és a Vera Folkman lakása előtti folyosórész fényárban úszik. Zeke maga elé tartja a pisztolyát: – Rendőrség! Ne mozduljon! Maradjon nyugton! Térdre! A lépcsőházban álló férfi szemmel láthatóan rémült és csodálkozik, mellette a földön egy hatalmas csomag Sony márkajelzéssel és egy lapostévé rajzával.

445

„A rohadt életbe” – gondolja Zeke, és leengedi a fegyverét.

446

64.

A Füvészkertben semmi élet, Janne és Malin találkoznak egy járőrkocsival, mikor épp kihajtanak. Az előbb újra felhívták a lakást. Semmi válasz. Kihajtanak a Hamn utcára, el a McDonald’s előtt, Malin megkérdezi Jannét, hogy éhes-e. – Egy falatot sem tudnék lenyelni. Szemhéja majdnem lezárul, vajon mennyit aludhatott az elmúlt éjszakákon? Két órát? Hármat? – Azt mondod, medencetisztítással foglalkozik? – Igen, legalábbis azt hisszük – válaszolja Malin. – Akkor valahol vegyszereket kell vennie. Nem gondolod? – Igen. És aztán? – Az ilyesmit festék- és vegyszerboltban szokás venni. Méghozzá nagy tételben. Talán valamelyik üzlet szállított neki. Egy olyan címre, amit ti nem ismertek. A cége címére. Elgurulnak a Sankt Lars-templom előtt. Malin felnéz a lakásra. Még mindig sötétek az ablakok. Zeke segít a férfinak felvinni a tévét. A negyedik emeleten lakik. Zeke 447

homlokáról a szó szoros értelmében csurog a veríték. A férfi nyugdíjas, Lennart Thörnkvist a neve, soha nem látta a szomszédját. A szagról csak annyit mondott: – Pontosan ilyen szaga van a hulláknak is nagy melegben. Zeke újra Vera Folkman lakásának ajtaja előtt áll. Ránéz az órájára. Néhány perc múlva éjfél. Lendületet vesz. Amekkora erővel csak tudja, megrúgja az ajtót. De az nem nyílik ki, semmi sem történik. Újra előveszi a pisztolyát. Megcélozza a zárat, lő. Fülsiketítő visszhang, Zeke füle cseng. Benyomja az ajtót, és megcsapja az a förtelmes bűz. Villanykapcsoló. Fény. Üres előszoba, a konyhából és a lakás egyetlen szobájából kaparászás hallatszik. Felhúzott pisztollyal elindul a szoba felé, benéz a konyhába, és egymás felett három nyúlketrecet lát, bennük élő nyulakkal. És a szobában. A falakon. Egy látvány, amit Zacharias Martinsson életében nem fog elfelejteni.

448

65.

Július 25., vasárnap A táskámmal bíbelődök. Meg foglak ölni. És majd feltámadsz. Csomagolok, a kék semmit, maszkokat, nyúlkarmokat, a fehér póklábaim és mindent, ami én vagyok. Füstölőt és festett virágokat. Áldozati adományok a templomomnak. Hogy hogyan kezdődött az egész? Mindig így volt. Ez volt életem értelme és célja. Először elmenekültem. A földgolyó másik oldalára, Ausztrália szikkadt belföldjére, Bali strandjaira. Gazdagok úszómedencéit tisztítottam. De a szeretetlenség elől nem lehet menekülni. Egyik nap a városban hajtottam a furgonommal, a Hamn utcán, s szembejött egy taxi. Csak néhány hete volt, tulajdonképpen. És ott ültél az anyósülésen, apa. Megöregedtél, de a szemed és az ablaküvegeken játszó ujjaid ugyanazok voltak, talán a kórházba tartottál valami vizsgálatra. És amikor megláttalak, már tudtam. 449

A felismerés és az ártatlanság összetalálkozott a testemben, és kénytelen voltam elkezdeni, mert csak így lehet legyőzni azt, amit le kell győzni. És kísérleteztem. Kerestem a fényt az éjszakában. Megint alszol, kis nyári angyalom. Mélyen lenn vagy, mélyen lenn az álmok sötétségében. Te ott lógsz a fürdőszobában, drága kis nővérkém. És én megtalállak téged, rázlak, siratlak. Én vagyok az, akinek mindent rendbe kell hoznia. És akkor újra biciklizhetünk, fürödhetünk meztelenül olyan vizekben, amiket rajtunk kívül senki sem ismer. Nyulak. Felhasítva, felszegelve a falra, körmeik kitépve, vérük apró vörös erekben csordogál végig a mancsukon, hörögve veszik a levegőt, nyüszítenek, s a régebben felszögezett nyulak már rothadásnak indultak, és büdös lé csorog belőlük a lakkozott szobapadlóra. Az egyik sarokban ágy, használt orvosi gumikesztyűk, a szoba közepén egy fapad, a falak mentén számtalan vegyszeres doboz, festékesdobozok, a festéket nyilván a falon látható virágok elkészítéséhez használták. A padlón vérfoltok, véres szikék, s mindenütt ez az átható bűz, amitől Zeke szinte elkábul. Leengedi a fegyverét, odamegy az ablakhoz, kiakasztja a biztosítókapcsot és tágra nyitja a zöldellő belső kertre, és mélyeket lélegzik újra és újra. Befordul a szoba felé. A rohadt életbe. Mint egy Francis Bacon-festmény. De Vera Folkman sehol. És Tove se. Janne rögtön az után aludt el, hogy Zeke telefonált. Malin látta rajta,

450

hogy minden erejével igyekszik ébren maradni, hiszen nagyon rövid az út az Abisko körforgalomtól a Sture utcáig, de szervezetének alvásigénye legyőzte. Most lenn alszik az autóban. Fejét az ablaküvegnek támasztja. „Miről álmodsz, Janne? Arról, amikor fiatalok voltunk? Amikor megérkezett hozzánk Tove? Mi egy család vagyunk. Miért nem tudtuk ezt észrevenni? Ehelyett inkább mindegyikünk rohan a maga útján. Egymáshoz közel.” A lakás előtt állnak a folyosón, kávét isznak, Per Sundsten hozta nekik a stángebrói benzinkúttól. Odabenn Karin Johannison kutat bizonyítékok után, biztosítja a nyomokat. Sven Sjöman lélegzése nyugodt, arca erősen barázdált a fáradtságtól. Per és Waldemar némák, várakozóak, ők is álmosak. Karim Akbar meghúzódik a háttérben, az állát vakarja. Közben már három óra lett. Nemsokára a felkelő nap a sugaraival végigsimítja Linköping háztetőit, és azt suttogja: Elérkezett egy új nap, ébresztő, emberek, gyertek ki a melegbe. Zeke holtfáradt, de mégis éber és felajzott. Már harmadszorra magyarázza el. – Bementem. Olyan iszonyatos szag volt, hogy bűntényre gyanakodtam. – Semmi baj, Zeke, semmi baj – nyugtatgatja újfent Sven. – Minden rendben. És itt ez a rengeteg uszodai vegyszer. Ugyanarról a személyről van szó. – Most már csak meg kell találnunk Vera Folkmant – jegyzi meg Per, és a jelen lévő rendőrök közül senki sem kívánja kimondani azt, amit mindenki megértett: Meg kell találni Vera Folkmant, mert akkor meglesz Tove is, Tove, kedves kollégánk egyetlen lánya. – Van valakinek valami ötlete? 451

Malin rázza a fejét. Ez nem nemet jelent, hanem csak az álmosságot akarja elhessegetni. Ránéz a többiekre, s látja, hogy mindenkinek a szervezete pihenés után kiált, senki sem tud már rendesen gondolkodni, és könnyen lehet, hogy valami fontos felett elsiklanak, és maga a fáradtság okozhatja, hogy már túl késő lesz. – Aki akar, aludhat egy kicsit – szólal meg Sven. –Nem vagyunk túl konstruktívak. Senki nem válaszol. Szép lassan kortyolgatják a kávéjukat. De érzik, hogy repül a drága idő. – A francba? – tör ki Malin, és Sven vállára teszi a kezét. – Megoldjuk, Malin. Megoldjuk – és ebben a pillanatban megjelenik Karin a lakás felől, egyik kezében egy vegyszeres dobozt tart, a másikkal a rajta lévő címkére mutogat. – Ezt és egy sor másik vegyszert a Torsson festék- és vegyszerboltjából szállították, a Tannefors útról. Talán beszélhetnétek velük. Lehet, hogy ők többet tudnak. Most álmodok. Tarka ruhákba öltözött emberek ünnepi menete, kezükben áldozati ajándék, a szentély felé tartanak, hogy tisztelegjenek a halottak előtt. Sűrű tömjénfüst, és mindannyian énekelnek, énekük fényt és meleget áraszt. Rólad álmodok, anya. Hogy itt vagy, amikor felébredek. Hogy te és apa itt vagytok. Most átszaladok egy nagy mezőn, aztán egy erdőn, és úgy érzem, van valami, amit nem meséltél el, anya, amit most akarsz elmondani nekem. És álmomban megjelenik az a szoba, ahol utoljára voltam éber. Nem valami szép szoba. Roló, betonfalak, ketrecek, a falon festett virágok. És félek, és rohanok

452

egy erdőn át, egy égő erdőben, és üldözőbe veszne, a fák és virágok, szét akarnak szaggatni. Anya, fel akarok ébredni, de valami itt tart az álomban, egy szúrós szag visszahúz az álomnélküliségbe, anya. A118 118-as tudakozó meg tudja adni a festékbolt tulajdonosának otthoni számát. „Néha szerencséje van az embernek” – hálálkodik magában Malin. Minden kolléga tekintete rászegeződik, mintha nem is lenne körülöttük a lépcsőház, minden és mindenki Malinra, a telefonhívásra összpontosít. A vonal másik oldalán álmából ébresztett, dadogó hang. – Igen, Palle Torsson. – Malin Fors, linköpingi rendőrkapitányság. – Még egyszer, legyen szíves. Malin újra bemutatkozik. – Betörtek az üzletbe? – Nem. Csak néhány információra lenne szükségünk az egyik ügyfeléről. Linköpingi Víztechnikai Kft. Szállított neki vegyszereket a Sture utcai címre. A bolttulajdonos hangjából egy csapásra eltűnik az álmosság. – A medencés csaj – mondja. – Hát az nem sokat beszél. De mindig fizet, készpénzzel. – Tud róla valamit? Más címre is kért szállítást? – Nem emlékszem rá. De holnap megnézhetem a bolti adatbázisban. – Most – mondja Malin kurtán. – A boltnál találkozunk, és leellenőrizzük. Ha nincs ott tíz perc múlva, személyesen dugok fel egy festő pemzlit a seggébe. Janne akkor ébred, amikor megállnak az üzlet előtt. Az autó műszerfalán lévő óra három óra húszat mutat, s már megmegvillan a hajnali fény. A rekkenő hőség éjszaka érezhető lélegzetvételnyi szünete már el is szállt, és máris legalább harminc fok van a kocsin kívül. – Hol vagyunk? – kérdi Janne. – Itt várj – vágja rá Malin. 453

– Dehogy várok. A festékbolt egy egyemeletes, erre a célra emelt épület, a bejáratnál rakodórámpa. A legtöbb ügyfél nyilvánvalóan kereskedő vagy vállalkozó. De a tulajdonos, Palle Torsson sehol. – Ezt együtt kell végigcsinálnunk – szólal meg Janne, és Malin ránéz, majd elmondja neki, mire jutottak, mit találtak Vera Folkman lakásában. – Már jön is – mondja Janne, épp ahogy Malin befejezi a történetet, s mindnyájan nézik, ahogy egy fekete Toyota SUV áll meg a bolt előtt, és egy alacsony, erős felépítésű férfi száll ki belőle rövidnadrágban és világoskék trikóban. Malin és Janne kiszállnak a Volvóból, odamennek a férfihoz, aki nyilván Palle Torsson. Zeke is csatlakozik hozzájuk a másik autóból. A csapatot megint megosztották. Sundsten és Ekenberg tovább folytatják a hajtóvadászatot, autóznak a városban, hátha meglátnak valamit, Sven és Karim visszamentek a kapitányságra, hogy „gondolkozzanak”. Malin kezet nyújt Palle Torssonnak. Kezet ráznak, de a férfi elég mérgesnek látszik. – Megkérdezhetem, mi a fenét akar ez jelenteni? Kerek arca csak úgy rázkódik a dühtől. – Megkérdezheti – válaszol Zeke. – Egy gyilkost üldözünk, nyilván olvasott róla az újságokban. És ide vezettek a nyomok. – Ide? – A számítógépéhez – folytatja Malin. – És most azonnal látni akarjuk. Feltettelek a priccsre, már jó régóta ott fekszel, a fehér furgonom itt kinn áll, és most elmegyünk a földi mennyországba. Hiszel az Atyában? Vagy minden embernek csak egy atyja van? Bizalom.

454

Az Atyában kell bízni? Ki lehet használni valakinek a bizalmát? Te most tiszta vagy. Lesikáltak, és tiszta vagy, nagyon tiszta. A kék semmi. Nehezebb vagy most? Nemsokára megtudom. Mert újra vinni foglak. A számítógép képernyője vibrál Malin szeme előtt. Ő, Zeke és Janne Palle Torsson válla fölött nézik a monitort. A férfi most már együttműködő, és sebesen kattintgat az adatbázisban. – No, lássuk csak – mondja. – Vera Folkman, Linköpingi Víztechnikai Kft., Sture utca 17. Ahogy látom, nincs más szállítási cím. – Telefonszám? – Nincs, sajnálom. – Próbálja meg az Elisabeth Folkman névvel – kéri Malin. Palle Torsson próbálkozik. – Sajnálom. – Csak Elisabeth? Újabb kattintgatások. – Telitalálat – mondja Palle Torsson szinte hangtalanul. – Itt van egy rendelés: Elisabeth Folkedotter, Linköpingi Víztechnikai Kft. Cím: Tornby, Fabrik utca 11. Ott csupa raktárépület van. Palle Torsson még be sem fejezte a mondandóját, Malin, Janne és Zeke már rohannak is az ajtó felé. Linköpingi Víztechnikai Kft. Ilyen néven nincs is cég bejegyezve. Másodpercek. Percek. Órák. Mennyi időnk van még? Vagy már elkéstünk? Tove!

455

„Nem akarok élőhalott lenni” – gondolja Malin, és rohan az autóhoz.

456

66.

Ott fekszel. Már közel vagyunk. Hallom, ahogy ide-oda hintázol. Ne nyugtalankodj, már nincs sok hátra. Theresa. Megláttam egyszer a kertben a medencénél, nagyon hasonlított hozzád, drága nővérkém, éreztem, hogy sikerülhet. Követtem. Becsöngettem, s egyszerűen azt mondtam neki, hogy ellenőrizni szeretném a medence vizét. Aztán így sikerült. Kiszabadította magát a karjaimból, kergettem, kiabálni kezdett, de senki nem hallotta meg. Majd az egyik fémbőrönddel fejbe vertem, és akkor lenyugodott. Elvittem a raktárba. Óvatosan megvagdostam egy szikével, a sebek szélét elegyengettem, szépen, finoman, nagyon alapos akartam lenni. Majd lemostam Klorinnal, és akkor Theresa felébredt, és nem volt rajtam a maszk, és csak bámult, bámult rám, és nem lett volna szabad látnia engem, mert ha át akarom lényegíteni, akkor az arctalansággal kell kezdeni, vagy talán nem? De mégis beléhatoltam a kék semmivel, és felöltöttem a hideg fehér póklábaim, vékonyak, nagyon vékonyak, és arra gondoltam: egy szoros öleléssel újra idevarázsolhatlak, és a nyakára tettem az ujjaim, de mégsem 457

születtél újjá belőle. Beraktam egy nejlonzsákba. Elástam egy eléggé elhagyatott tó mellett. Reménykedtem benne, hogy tiszta, folttalan teste talán átalakul ott a földben, és mégis te leszel az, nővérkém. De az a dög, az a kutya megtalálta, mielőtt ez végbemehetett volna. Istenem, de hiányzol nekem. Kedvesem. Most jövök hozzád. Te jössz hozzám. Meghalsz. És újraszületsz. Minden elérhető rendőrautó Tornby felé tart. Malin mellett ott ül Janne. Ez egy rendőrségi akció, de nincs szíve kirakni a kocsiból. És egyetlen kollégájának sem jutott eszébe szólni emiatt. Janne. Mindaz, amit nem tettünk meg együtt, s most ebben osztozunk. Berg, körforgalom. Skäggetorp háztetőit már rózsaszínűre festi a pirkadat fénye, a forró nyugalomban szinte szépek most ezek a fehér házak. Lejtő. Százharminc, száznegyven kilométer per óra. Zeke közvetlenül mögöttük, de más kocsit még nem lát Malin. – Mi vagyunk az elsők. – Janne sóhajt egyet, de nem válaszol. „Nyilván ugyanúgy megnőtt az adrenalin szintje, akárcsak az enyém, de ő jobban hozzá van szokva. Ki tudja, hányszor nézett szembe a halállal a külföldi szolgálatai során? Vagy akár Hultsjőben az erdőben is? A tűznél?” Behajtanak Tornby iparnegyedébe. Elmennek a hivalkodó raktárépületek előtt: IKEA, Ikano, ASKO, Willys, Plantagen, és odébb a Vansito nagykereskedelmi áruház. Megint bekanyarodnak, a Fabrik utca 11. egy vörös téglás, egyemeletes 458

épület, talán harminc méter hosszú, előtte magas betonrámpa négy külön bejárattal. Megállnak, kiugranak a kocsiból, szaladni kezdenek. De melyik ajtó az? Egyik ajtótól a másikig szaladnak, cégtáblát keresnek. De egyik ajtón sincs felirat. Már nem érzik a hőséget, a vakító fényt, csak az izzadságot és fáradtságot, ami lassan áttör az adrenalinon. Az egyik raktárhelyiségben fényt látnak. Kapargálás, vízcsepegés. A távolból közelítő szirénák hangja. Az ajtón lehúzott redőny, lakat. A nap közben már valamivel magasabban jár, a rakodórámpa fényárban úszik. Malin letérdel a zár előtt, megpróbálja kinyitni, de reszket a keze. – Várj, majd én? – kiáltja Zeke, kibiztosított fegyverrel odarohan Malinhoz. – Állj félre? – és már tüzel is. Lövés, lövést hallok – gondolja Tove –, meg távoli morajlást. Hol vagyok? Majd szétrobban a fejem, testem mozdulatlan, pedig tudom, hogy van. Megbénultam? Nem tudok mozdulni. Anya, te jössz? Apa? Hogy megmentsetek ebből a rémálomból? Valami megint közeledik. Egy fénysugár. Nyílik egy ajtó? Most megmenekülök? Malin, Janne és Zeke megfogják a roló alsó peremét, és nehézkesen feltuszkolják. Mögötte nincs másik ajtó. A szirénák már egészen közel szólnak, és Malin már hallja is, hogy rendőrök kiáltanak egymásnak, parancsszavak röpködnek. Ekenberg és Sven Sjöman hangja? Karimé? A redőny végre fenn van.

459

Janne az egyik kezével tartja, Malin előreszegezett fegyverrel belép a helyiségbe. Azonnal meglátja az üres priccset, a földön a vegyszeres dobozokat, Tove piros trikóját felvágva, egy könyvet, Tove szemüvegét, és a fal mellett a nyúlketreceket, festékesdobozokat. Beljebb egész láda gumikesztyű, mindenütt halmokban álló vegyszerek, üres klorinos üvegek, szikék, egy csepegő csap. A betonpadlón vérfoltok, régen beszáradt nyomok, büdös, rohadó húscafatok, az egész helyiség büdös és halálszagú. „A rohadt életbe – gondolja Malin. – Itt voltatok.” És látja, hogy Janne térdre ereszkedik, felveszi azt a piros rongydarabot, ami Tove trikója volt, feltartja, és azt mondja: – Ezt én vettem neki. – A francba! – kiáltja Malin, mielőtt lerogy a földre és elkezd sírni a fáradtságtól és kétségbeeséstől. Janne odamászik melléje, átöleli, együtt lélegeznek, és igyekeznek felkészülni arra, ami ezután várható. Most már mindenütt rendőrök, Sven és Karim Zekével beszél, Waldemar kocsija épp most érkezik. Csak Per Sundsten hiányzik. Talán elaludt valahol, de az is lehet, hogy hazament Motalába. – Elkéstünk – mondja Sven. – Most mit tegyünk? Egy durranás. Biztos fegyverdörrenés az erdőben, egy orvvadász a hajnali órákban. De akár te is lehettél volna, kis nyári angyalom. Felébredtél. Magunk mögött hagytuk az erdőtüzet, és újra elaltattalak. Most biztonságban alszol a furgonban, amíg oda nem érünk, amíg el nem érjük az utolsó szobát. Meghalsz, de csak egy rövid időre, aztán te leszel a világ legszebb embere. Malin, Malin! Kórusban kiáltunk, Sofia meg én! 460

Gondolkodj! Gondolkodj! Szedd elő az eszed, ahogy ott ülsz összeomolva Torbyben, a raktárhelyiség előtt az aszfalton. Ne hallgass másokra! Még van idő a lányod megmentésére. Még van rá időd, hogy megakadályozd, hogy ő is egy legyen közülünk. Gondolkodj, és ne hagyd, hogy ennyire féljünk, mentsd meg Tovét, és hozd el számunkra a békét. Segíts, hogy megpihenhessünk, Malin. Tudod, hova tart Tove, hova tart Vera Folkman. Az utolsó szoba felé, nemsokára már ott is vannak, a fehér furgon közelít a céljához.

461

67.

Most ébren lehetsz. Megkötözlek, és látnod kell, mit csinálok, ha látod, mi történik, akkor majd vissza mersz jönni, már nem fogsz félni, ugye nem? Drága kis nővérkém. Leállítom a furgont a szörny háza előtt. Bizonyára alszik. Kinn nyárillat van, nyári reggel, ezen a napon kezdődik egy nyári álom, kis nyári angyalom. Kinyitom a kocsi hátsó ajtaját. Sóhajtozol. Csak nehogy túl gyorsan magadhoz térj. Még megláthatod az arcom, bár mit számít, nemsokára megszűnsz létezni, és most már nem hiszem, hogy az arcnak olyan nagy szerepe lenne. Tove hunyorog. Fény. Megint van fény. Élek? Még élek, anya? Azt hiszem, élek, mert sajog az egész testem. Valaki húz, rángat, de nem fáj, csak érzem a meleget, a tűző meleget, ahogy a testem a napra kerül. Körülöttem házak. Szürke betonházak, elsárgult növények, ötvenes évekbeli házak, amiket nem ismerek fel, és amiket fejjel lefelé látok. 462

El kell futnom. Csak el innen. De akárhogy is szeretném, a testem nem engedelmeskedik. Anya! Már megint itt van ez az arc, de most formája van, egy kerek női arc. Aztán meggondolja magát. Megint berak a sötétbe. Becsengetek. És csengetek. És csengetek. Várok, várok, és te kinyitod az ajtót, meglátsz, megpróbálod visszacsukni az ajtót, de én most erősebb vagyok nálad, erősebb, és az ajtónyílásba rakom a lábam, és te kiabálsz, amikor betaszigállak a lakásba, lenyomlak a kanapéra, lekötözlek téged és a hideg, fehér pókujjaidat. Rád dobok egy takarót, már öreg vagy, de a gonoszság, szürke szemed ridegsége nem tud eltűnni soha, apa. Várj csak. Most behozom őt. Az autóból. Látnia kell, ahogy meghalsz. Félelemtől kiguvadt szemmel bámulsz rám, mintha már nem is tudnál pislogni. Az egész lakásod alkohol- és vizeletszagú, öregemberszagú, de én mindent tudok a tisztításról, apa. Itt várj. A lány nehéz, ahogy becipelem a vállamon, és be kellett tömnöm a száját, nehogy kiabálni kezdjen és fellármázza az egész városnegyedet. Most senki sem lát minket. Finspáng hajnali szeme halott. Becsukom az ajtót.

463

„Mióta ülhetek itt – gondolja Malin. – Túlságosan régóta.” A test számtalan érzés összessége: nyugtalanság, idegesség, fáradtság, lemondás, kétségbeesés, düh és szeretet. A túlfeszített agy tökéletesen alkalmatlan a gondolkodásra, az ilyen helyzetekben megfelelő mentő ötletek kiagyalására. A combján érzi, hogy meleg az aszfalt. Még csak arra sem volt ereje, hogy az árnyékba húzódjon, és a nap már fél öt előtt is kegyetlen. Janne és Zeke az árnyékban ülnek, a raktár falának támaszkodnak, egymás mellett, és Malin jól látja rajtuk, hogy erőt gyűjtenek, megpróbálják összeszedni magukat a következő felvonás előtt. Az utolsó felvonás? Sven Sjöman Malin mellett guggol. – Malin, van valami ötleted? Leheletének kávéillata van. „A hangok. Hallgass a hangokra! A vágy az, ami ölni képes.” És Malin kihúzza magát, hirtelen villámcsapásként sújt le rá a felismerés, és ez váratlanul rettenetes energiát kölcsönöz neki, felpattan, és odakiált Jannénak és Zekének: – Gyertek, tudom már, hol van! Sven félrelép, utat enged Malinnak, aki már rohan is az autóhoz. – Az ördögbe, gyertek már! Körülöttük minden rendőr megdermed, mintha Malin kétségbeesett hangja megfagyasztaná az időt és a pillanatot, s mindannyiuk számára megcsillantaná az örökkévalóságot. Sven még utánuk kiált: – Hova mentek, Malin? De Malin nem válaszol, nem akarja, hogy egy egész hadsereg menjen oda, és esetleg valami idiótaságot tegyen, ha egyáltalán még nem késő. Semmiképp sem akarja, hogy Sven riassza a bugyuta finspángi rendőröket, 464

ki tudja, még mit művelnének. „Nem. Én, mi vagyunk ellened. Tudom, hol vagy, Vera Folkman, és rájöttem, miért teszed, amit teszel. Ez egy szomorú őrültség, a te őrültséged. Azt hiszed, újjáteremtheted a nővéredet? Az ő, a ti szereteteteket? Ez egy csodálatos őrültség. De az én feladatom az, hogy ezt megakadályozzam, hogy véget vessek neki. És Janne feladata. És Zekéé. De mindenekelőtt a mi feladatunk, Janne. Van egy gyerekünk, és felelősek vagyunk az életéért.” Malin a kocsi hátsó ülésén ül. Janne a vállára dől. Mindketten ébren vannak, menet közben egy-két szót szólnak a tájról, hogy ébren tartsák Zekét is a kormánynál. – Nagyon csábító a Roxen vize a hajnali fényben. – Vreta kolostora csodálatos ilyenkor. – Na, most befellegzett ennek a szukának. Útközben Malin elmondja, hogy Vera Folkman minden bizonnyal apjához, Sture Folkmanhoz vitte Tovét, hogy befejezze a haláltáncot, ami már így is túl sokáig tartott, és egy olyan nyarat okozott, amit soha senki nem fog elfeledni. Vreta kolostor mellett lévő golfpályája előtt 150 kilométeres sebességgel haladnak el, miután átszáguldottak a hajnali, halott Ljungsbrón. El az erdőtüzek mellett, az út mellett sorakozó autók mellett, és velük szemben is tűzoltókocsik jönnek. Az autókban fáradt, kormos arcú tűzoltók, tekintetükön látszik, hogy lassan feladják, a hőség, a tűz legyőzi őket, lassan leteszik a fegyvert a lángok előtt, s hagyják, hogy azok felfalják Östergötland minden erejét, és senki földjévé tegyék a környéket. – Szeretnél köztük lenni, Janne? – kérdezi Malin, de nem érkezik válasz.

465

Sötét borvörös tapéta. Recsegő fapadló. Ő már mozgásképtelen. Te mindjárt itt leszel a földön. Minden a helyén van, nővérkém. Hogy te feltámadhass. Hogy ártatlanságunk újjászülethessen az izzó fehérségben. Elérkeztem az utolsó szobába.

466

68.

(Az utolsó szobában)

Én, Sture Folkman tizenhét éves voltam, amikor először engedtem a vágy csábításának. Ángelholmban, lenn a gyár mellett volt egy kis trafik, ott láttam meg a lánykát, tizenegy-tizenkét éves lehetett, cigarettát vett az anyjának. Fehér ruhában volt. A ruha csak a combja közepéig ért, meleg nyári nap volt, majdnem olyan meleg, mint az idei nyár. A trafikból a gyártelep mögötti ösvényen ment haza, ahol azáleák virítottak, olyan szépek, amit soha életemben nem láttam, azóta sem. Utolértem. Ledöntöttem. Szőrtelen volt, és tudtam, hogy ez volt az első, de messze nem az utolsó alkalom számomra, nem tudtam magam fékezni többé. Rémült szemében láttam, hogy tetszett neki, szeretett engem, mint az összes többi lány is később, még ha némelyikük meg is zavarodott tőle. Azért tartottam nyulakat,

467

hogy örüljenek. A kislányok szeretik a nyulakat. Az a fehér ruha piros lett a vértől. Miközben a nyakát fogtam, a fülébe suttogtam: – Ne szólj senkinek erről, különben elvisz az ördög. A szégyen legyőzi a szeretetet. Az évek során mások szégyenérzete volt a legjobb szövetségesem. A legegyszerűbb és legszebb az volt, amikor a kislányok a saját házamban voltak. És milyen izgató volt, amikor éjszaka hallottam recsegni a padlót a saját lépteim alatt, ahogy a szobájukba osontam. És mindig tele voltak várakozással. Ébren feküdtek és vártak rám, a szép, hosszú, fürge ujjaimra, az egész csodálatos lényemre. Mindig nagyon óvatos voltam. Lehúztam róluk a takarót. Simogattam fiatal, üvegszerű, fehér testüket. Más vére vagy a saját vérem nem zavart. Minden lányt, aki csak az utamba akadt, megajándékoztam a szerelmemmel. Felébredtél, kislányka, szépséges nyári angyalom. Megérkeztünk az utolsó szobába, és először végig kell nézned, hogy mit teszek. Négy hatalmas szöget vertem a padlóba, és kikötöztelek téged. Most nézz felém. Ideülök apa mellé a kanapéra. Maszk van rajtam, hogy ne legyen határozott arcom, felöltöttem a fehér póklábaim, elé tartom a nyúlkörmökből készített nyakláncot, és karmolom, karmolom vele az arcát. Kiabál, ordít az öregember, és alig van már benne élet. Te félrenézel. A FENÉBE IS! IDE NÉZZ! Erre idenézel. Meztelen, de megint rajta van a maszk. Tovénak fáj a feje, de jól látja a jelenetet, érti, hogy egy áporodott 468

szagú lakásban van, isten tudja, hol, és hogy egy meztelen nő a saját apja mellett ül, és valami rosszat akar tenni vele. De miért? És mindig idekiált, hogy nézzek oda, de nem akarom ezt látni, és megint végigszántja az arcát, és a férfi kiabál. A nő feláll. Fehér orvosi gumikesztyűje csillog a hajnali fényben. Én moccanni sem tudok. Klorin-szag van, pont olyan, mint amikor anya kifehérít valamit. Anya, apa. Siessetek. Hallom, hogy a másik szobában matat, fiókokat huzigál, keres valamit, a férfi kiáltani próbál, de az ő szájába is egy rongyot gyömöszölt, akárcsak az enyémbe. Egyikünk sem tud felállni. Egyikünk sem tud menekülni. A kés. A régi konyhakés, Elisabethtel mindig arról álmodoztunk, hogy egyszer belédöfjük. Még megvan, az a nagy, hosszú pengéjű kés bakelitnyéllel. Kiveszem a mosogatóból. Kezembe veszem. És hirtelen megsajnálom Sofia Fredént. Tavaly láttam meg, amikor a Tinnis kávézójában dolgozott. Pontosan ugyanúgy mozgott, mint te, Elisabeth. Azt gondoltam, ha vele mindent nagyon gyorsan csinálok, akkor elérhetek egyfajta sokkhatást, egy robbanást vagy kémiai reakciót. Megszaggattam a karmokkal, ezt először próbáltam, de nem segített. A nyulak csak állatok, a szeretetük értelmetlen. A parkban sikáltam le. Gyors voltam. De elernyedt, amikor a nyakára szorítottam az ujjaim. Meghalt, és te nem jöttél vissza. De tudnod kell, kedves nővérkém, hogy sosem kételkedtem. Most már tudom, mit kell tennem. Várj csak, mindjárt meglátod. Aztán gyere hozzám a szereteteddel. Mert tudnod kell, hogy nagyon 469

hiányzol. Kés van a kezében. Tove látja, hogy megcsillan a pengén a fény. Ahogy a nő leül a kanapéra a férfi mellé, aki az apja lehet, odakiált Tovénak: IDENÉZZ! Kezében a kés. Felkiált. – EZ A SEMMI! És a kést a férfi mellébe, hasába döfi, újra és újra. A férfi szeme elfehérül, egész testében remeg, és a nő újra és újra beledöfi a kést, és a férfi felcsúszott inge és a nadrágja között kilátszó hasából ömlik a vér. Már nem mozdul. És én félek, ennél jobban nem tudok jelen lenni. A nő megfogja a férfi egyik kezét, anya. És megint az a kés, vág, nyiszál vele, levágja az ujjait, és azok sorban, egymás után leesnek a földre. És vér, anya, vér mindenütt. Vérző, ujjatlan kezek a kanapén. És felém fordul, anya. Rángatózom, tépem magam, kiabálok, sírok. De semmi sem történik. Ha már úton vagy, anya, siess.

470

69.

Finspáng. Már negyed hét van, de az ipari negyed utcái még mindig üresek, Zeke rosszul hajt ki a körforgalomból, kis híján elgázol egy álomittas újságkihordót. Városközpont. Szürke épületek, virsliárus bódé, napsütötte fák, a virágágyások nem olyan gondozottak, mint Linköpingben, de azért érződik az álmos idill, mintha az ipari település belenyugodott volna, hogy álmos kisvárossá váljék. De mégis történik valami. – Itt kanyarodj be! – kiált fel Malin, és megint megszólal a telefonja. Tudja, hogy Sven Sjöman az, már vagy tízszer hívta a mobilján, és kereste őket a rádión is, de ezt egyedül kell végigcsinálniuk. – Állj! És Zeke beletapos a fékbe, feltépik az ajtókat és kipattannak a kocsiból. Malin már rohan is a ház felé, ahol Sture Folkman lakása van, előveszi a pisztolyát a blézere alól, Zeke közvetlenül mögötte, szintén fegyverrel a kezében. Janne fedezi őket, lelapul, mintha azt várná, hogy ellenséges tüzet nyitnak rájuk a fehér házak folyosóablakából. 471

Felosonnak a lépcsőn. Odalapulnak a falhoz. Malin az ajtóra szorítja a fülét, kezével int, hogy csend legyen, újra hallgatózik. A lakásból nyögés hallatszik. Majd egy női hang: Jól van, jól van. Ezt most hogyan kell értelmezni? Valami kék tárgyat erősít a derekára, felvágja egy késsel a nadrágom és a bugyim, meztelen vagyok. Ez nem történhet meg. Ugye, nem történik meg! Ujjaival körbefon, olyanok, mint valami férgek, szem nélküli kis kígyók. Megpróbálom becsukni a szemem, sírok, de mindig felfeszíti a szemhéjam, mintha azt akarná, hogy mindent lássak, nézzek végig, és ég a bőröm, mintha valami csípős dologgal kente volna be. Fölém áll, és megrázza a nyakában lógó láncot, csupa állatkarom. – Látod az ujjaimat? Arcát álarc takarja, kezén fehér gumikesztyű. A kanapén lévő férfi vére felém folyik, lassan elér, büdös van, belsőség szagát érezni, és nem akarom, hogy mindez elérjen engem, el innen a vérrel, el innen! És most mit csinál? Magában beszél. – Mi lenne a legjobb? Kíváncsi, várakozásteljes hang. – A semmi vagy póklábak a nyakadra? És felnéz a plafonra, mintha onnan várna választ. És most meg fog történni. Megöllek téged, és te feltámadsz. Az ujjak már nincsenek sehol. És széllel a hajunkban újra elbiciklizhetünk egy tóhoz, ahol örökké tart a szeretet, ahol nyugodtan fekhetünk egymás mellett, és azt hihetjük, hogy a 472

világ jót akar nekünk. Mindent helyrehozok. Jól van, jól van, ne félj! Először is kiölelem belőled az életet, aztán megtöltök valamit a semmivel, utoljára, aztán nézed őt, magad, a világot, amely békésen nyitva áll előttünk. Meglátod, mindent rendbe hoztam. És együtt haladunk a tájban, mint egymást szerető nyári angyalok. Malin! Ne tétovázz! Menj be! Tove számára még nem késő, nekünk már igen. Az igazság: itt állsz az előszobájában, mert ott rejlik az ajtó mögött. Szörnyű látvány vár rád. De ki fogod bírni, ki fogjátok bírni, mert az életetekről szól ez a harc ott az ajtó mögött, a sötétben. Tégy róla, hogy ez az egész érjen már véget. Vess véget a félelmünknek, segíts, hadd élvezzük az ösztönöket, a szabadságot. Add meg szüleinknek azt az enyhülést, ami abból áll, hogy nevet, arcot kap a gonoszság. Nyisd ki az ajtót, Malin! Most! Itt az ideje! Ujjaim a torkodon. Ne ficánkolj már! Nem tart már sokáig, megértem, hogy félsz, hogy fáj, de visszatérsz, a tiszta szeretetként, a világ legszebb embereként. A bőröd meleg, nagyon meleg, kicsit jobban megszorítom. Add már fel, add fel, jól van, jól van.

473

Tétováznak. Hangtalan suttogás: – Mi legyen? – Berontunk. – De… Nincs de, nincs választási lehetőség. Malin hátralép egyet, teljes erejéből berúgja az ajtót, és négy méterre benn a lakásban egy véres emberállatot lát egy vakítóan fehérre sikált test fölé hajolva. Mindenütt emberujjak, s az emberállat ujjai a hófehér test nyakán, az emberállat egy hatalmas organikus magma, melynek ereiben izzó férgek nyüzsögnek, és Tove ott fekszik a földön. Malin felordít: – ABBAHAGYNI! Maga elé tartja a fegyvert, céloz, az emberállat megmozdul, Malinra bámul, egyenesen a szemébe, aztán újra visszafordul Tovéhoz. Mert te fekszel ott, ugye, Tove? Belenéz a szemembe, és én elkábulok, minden fehérré válik, és úgy érzem, lebegek. Anya, te kiáltasz, apa, téged hallak? A szemeid, eltűnsz a szemedben, és valami új keletkezik. Ezek a szemek a te szemeid, nővérkém, és újra itt vagy, belelátok a pupilládba, és érzem végtelen szeretetedet. A semmire nem is volt szükség. Szorítom, és felrobbanok egy hangban. Malin meghúzza a ravaszt. Nincs idő verekedésre, csak arra, hogy úgy válaszoljon, akár egy vulkán, maga legyen a vulkán. Újra és újra meghúzza a ravaszt. Zeke is tüzel. Újra és újra. A vér szaga keveredik a lőpor szagával, s végül Janne 474

kiált fel: – Tove, Tove! Ne lőjetek már! – és berohan a szobába, majdnem elcsúszik a vértócsában, lerúgja, lerángatja az élettelen testet, ami rázuhant Tovéra, két ujjával kitapintja Tove nyakán az ütőeret, és felordít: – A francba! És máris rányomja száját Tove szájára, levegőt pumpál a tüdejébe. Malin és Zeke mellette áll. Az agyonszurkált hulla a kanapén, kezei véres buzogányként lógnak, arca hófehér, vértelen. A meztelen holttest Tove mellett a földön, testén vagy tíz golyó szaggatta lyuk, bugyogva folyik ki a vére a szépen körben elrendezett, levágott ujjakra. Majd Janne parancsszava: – Ne álljatok ott, vágjátok el a köteleket! És Malin gondolkozás nélkül elkap egy nagy, fekete nyelű kést, és kiszabadítja Tovét, egyenként elvágja a köteleket. Zeke csak áll a háttérben. – Életemben nem láttam ilyen szörnyűséget, rettenetes. És Janne tovább pumpálja a levegőt, számol, vár, pumpál, és Malin melléje guggol, simogatja Tove homlokát, rimánkodik, csak úgy a levegőbe: – Kérlek, könyörgök, ne engedd, hogy megtörténjen – de semmi sem segít. Janne levegőt fúj be Tove tüdejébe. Élettelen. Tove. Hol vagy? – Gyere vissza – suttogja Malin a fülébe. Itt vagyok, anya, látlak, de nem tudom, hogyan lennék képes felébredni. Látok két lányt lebegni a tested felett, szájuk szavakat formál, amit nem hallok, de azt értem, hogy nem akarnak magukkal vinni, azt akarják, hogy visszamenjek. Hova vissza? Kövesd a hangokat, mondják. És hallgatlak, anya, gyere vissza, gyere vissza, gyere vissza, és érzem, 475

hogy a tüdőm megtelik levegővel, a szemem előtt újra képek jelennek meg, és most már látlak benneteket, téged, apát, hogy a szemetekből áradó félelem és bánat örömmé és szeretetté, életté változik. Malin és Janne Tove két oldalán ül. Most már lélegzik, s látszik, hogy tényleg látja őket. Átölelik egymást, meg Tovét, egy hatalmas ölelésben, amiben némán megígérik egymásnak, hogy mindez sosem ér véget. Alattuk folyik a vér, összeköti őket, visszakényszeríti az erőszakot föld alatti üregeibe. Zeke felhúzza a rolót. Az utolsó szoba fényárban úszik. Aki nagyon figyel, hallhatja a nyári angyalok dalát. Szöveg nélküli dal, egy ősi mormolás összetartozásról, szeretetről, közösségről. Egy dal, amit az emberek már rég elfeledtek, és ezért nem is várják, hogy újra hallják. De a dal ott rejlik hármójukban a szoba padlóján. Hármójukban, akik összeölelkeznek.

476

UTÓSZÓ

Linköping peremén, augusztus 16., hétfő Együtt vagyunk itt fenn, itt lenn, mindenütt, mindenütt a légben, ami a miénk. És ez így van jól. Mi vagyunk az örökké fiatal lányok, Linköping nyári angyalai, és már elfeledtük a félelmet. Szüleink továbbra is szomorúak, gyászukra az idő sem hoz enyhülést. De most már tudják, mi történt. Te is tudod, mi történt, apa. Nincs megfeddés. És így már minden jó. Mi itt vagyunk egymásnak. Mindenen osztozunk. Ahogy annak lennie kell. Most már együtt lehetünk, Elisabeth. És látjuk őt, látjuk, hogy szenved, szenved, szenved, ott, ahol most van. Tudunk segíteni neki? 477

Nem. Inkább ellebegünk a csatorna mentén, úgy teszünk, mintha éreznénk hajunkban a szellőt, mintha fürödnénk, játszanánk, hiszen testvérek vagyunk, te meg én. És most már örökké azok is maradunk. Malin egy nyugágyban fekszik Janne háza mögött, látja őt, és figyeli Tovét is, aki az idén korán lehullott faleveleket gereblyézi. A ház körüli állványok eltűntek. Kellemes nap van, talán húsz fok árnyékban, lágy fények, és az erdőtüzeket végre sikerült megfékezni. Karin Johannison az ügyben érintett összes személy DNS-mintáját egybevetette Maria Murvall támadójának mintájával, de egyik sem egyezett. Ugyanaz a gonoszság más formában. És mindez miért pont most történt? Miért épp ezen a forró nyáron lépte át Vera Folkman a határt? Erre nem kapott választ Malin. Éber éjszakáin arra gondolt: egyszerűen egybeestek a dolgok, a vulkáni talaj megrepedt, kiáramlott a felgyülemlett gonoszság, elege volt abból, hogy leláncolva kuporog egy félreeső, sötét üregben. Felhívta Josefin Davidssont. Josefin azt mondta, nyugodtabbnak érezte magát a hipnózis után. Még mindig nem tudják, ki telefonált, senki nem jelentkezett önként. Malin összetalálkozott Slavenca Visniccel a városban. Elmesélte, hogy eladta a büféket, és visszaköltözik Szarajevóba. „Ennek is eljött az ideje” – mondta. Malin lakását a Sankt Lars-templom mellett egy tanévre kiadták egy egyetemistának. Tove és Malin holmijai még mindig bedobozolva a ház nappalijában. Tove és Janne a kertben serénykedik, amit az időközben lehullott eső

478

újra zölddé varázsolt. Újra előmerészkedtek a virágok, számtalan színben pompáznak, bíznak benne, hogy véglegesen elvonult a rekkenő hőség. A sziromlevelek ide-oda inganak a lágy szellőben, bizonygatva, hogy igen, igen, így igaz. Tove és Janne. Ti jelentitek nekem az életet, gondolja Malin. Mi egymáséi vagyunk. Együtt kell lennünk. Tudnunk kell élni ezzel az ajándékkal.

479

Tartalomjegyzék Első rész AZ ÚJJÁSZÜLETETT SZERELEM 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11. 12. 13. 14. 15. 16. 17. 18. 19. 20. 21. Második rész A NYÁRI ANGYALOK SZEMÉVEL NÉZVE 22. 23. 24. 25. 26. 27. 480

28. 29. 30. 31. 32. 33. 34. 35. 36. 37. 38. 39. 40. 41. 42. 43. 44. 45. 46. Harmadik rész GYERE ÉRTEM, MIELŐTT VÉGET ÉR A MOST 47. 48. 49. 50. 51. 52. 53. 54. 55. 56. 57. 481

58. 59. 60. 61. 62. 63. 64. 65. 66. 67. 68. 69. Utószó

482