Mons Kallentoft - Véres tél

Fordította SZÖLLŐSI ADRIENNE

2

MONS KALLENTOFT VÉRES TÉL Libri Kiadó Budapest

3

© Mons Kallentoft, 2007 Hungarian translation © Szöllősi Adrienne, 2013

First published by Natur och Kultur, Sweden Published by arrangement with Nordic Agency, Sweden Published by arrangement with Nordic Agency, Sweden

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült Midvinterblod Natur och Kultur, Stockholm, 2010

A sorozat további kötetei Halálos nyár (2013 nyár) Gyilkos ősz (2014) Végzetes tavasz (2015)

4

Köszönetnyilvánítás Köszönetet szeretnék mondani mindazoknak, akik segítségemre voltak a könyv megírásában: Bengt Nordinnak és Maria Enbergnek a bátorításért és lelkesítésért. Nina Wadsjönek és Petra Könignek a széles látókörű tanácsokért és az aktív támogatásért. Rolf Svenssonnak azért, mert ügyesen bánik a papírral. Anyámnak, Anna Mariának és apámnak, Björnnek a számos részletes információért, amit Linköpingről és a környékéről kaptam tőlük. Köszönet Bengt Elmströmnek, akinek az esze és az érzékenysége felbecsülhetetlen segítséget jelentett. A legnagyobb köszönet azonban a feleségemnek, Karolinának jár, akinek a közreműködése nélkülözhetetlen volt a Véres tél megírásában. Ki tudja, hogyan alakult volna Karolina segítsége nélkül Malin Fors és kollégái sorsa. Az írás során különösen fontos volt számomra a történetszövés minősége, éppen ezért időnként szabadon kezeltem a rendőrségi munkával, Linköping és környéke földrajzával, illetve lakosságával kapcsolatos tényeket. Mons Kallentoft

5

Prológus Östergötland, január 31., kedd (Sötétben)

Ne üssetek! Halljátok? Hagyjatok békén! Nem, nem! Engedjetek be! Alma. Alma illatát érzem. Ne hagyjatok idekint, a hideg fehérségben! A jeges szél addig harapdálja élesre köszörült fogaival a kezem, az arcom, míg el nem fogy róla a fagyott bőr, a hús, a zsír, míg semmi más nem marad, mint a puszta csontváz. Nem veszitek észre, hogy lassan semmi nem marad belőlem? Már ennyire sem fontos? Férgek nyüzsögnek a földön. Hallom őket. És az egereket. Őrült bukdácsolásban tülekednek a meleg felé. Már rég el kellett volna pusztulnunk, erre te fölbukkansz, és életben tartasz minket, mert begyújtottál a kályhába. Mi leszünk a társaságod ebben

6

a hidegben. Micsoda társaság! Éltünk valaha? Vagy meghaltunk már régen egy szobában, ami olyan szűk, hogy már nem jut hely benne a szeretetnek? Nedves takarót húzok sovány testemre, a kályha ablakán keresztül látom a pislákoló fényt. Érzem, hogy a füst keresztülárad sötét odúmon, majd kiszivárog az alvó erdei fenyők, lucfenyők, mohák, szürke kövek és a befagyott tó felé. Víz forr a fazékban. Érzem a melegét. Felébredek még vajon, ha most elalszom? Ne üssetek! Ne hagyjátok, hogy odakint ácsorogjak a hóban! Szétfagyok. Beborít a fehérség. Rám szakad a magány. Alszom. Álmomban újra hallom a szavakat: kurva anyád, te szemét, te senki! Mit tettem? Mondjátok meg, hogy mit tettem! Miért történik mindez? És honnan jött az almaillat, amit első alkalommal éreztem? Az alma kerek. Szétrobban, megsemmisül a kezemben. Süteménymorzsa a földön, alattam. Nem tudom, ki lehet ő, csak homályosan látom, ahogy a meztelen nőalak fölém hajol, és azt mondja: majd én vigyázok rád, az enyém vagy, emberek vagyunk és össze kell tartanunk. Aztán szétfoszlik az alakja, az odúm tetejét sötét szél ragadja el, hallom, hogy odakint valami a nő lábára tekeredik. Felordít, majd elhallgat. A nő visszajön, de most másképp néz ki. Az arctalan, akit egész életemben hiányoltam, megmenekült? Megütött? Ki is ő valójában? Újabb üzenet érkezett. Nincs több hely a beérkező üzeneteknek. Nincs kimenő üzenet. Meg tudom szüntetni a hiányt. Nem veszek levegőt. Ha eltűnik a hiányérzet, ha nem lélegzem, mi jöhet azután? A valahová tartozás érzése? Felébredek. Éveket öregedtem, de az odú, a hideg, a téli éjszaka és az 7

erdő ugyanaz. Csináltam valamit. Csinálnom kellett valamit. Történt valami. Miért véres a kezem? És ez a hang… Valami nincs rendben. Nem hallom a férgek és az egerek motozását ebben a zajban. A hangod. És a kopogás az összeszegezett deszkákon, amelyek az odúm ajtajaként szolgálnak. És végre itt vagy te is. Kopogás. Ne igyál olyan sokat! Ti vagytok azok? Vagy a halottak? Bárki legyen is odakint, jó szándékkal közeledjen! Mondjátok, hogy szeretet van a szívetekben! Ígérjétek meg nekem! Ígérjétek meg, kérlek szépen benneteket! Ígérjétek meg!

8

ELSŐ RÉSZ AZ UTOLSÓ SZERELEM

1. Február 2., csütörtök A szeretet és a halál testvérek. Egy és ugyanaz az arcuk. Nem feltétele a halálnak, hogy ne lélegezzünk többé, ahogy az életnek sem a lélegzetvétel. Nincs biztosíték sem a halál, sem a szerelem meglétére. Találkozik két ember. Lángra lobbannak. Egymásba szeretnek. És a szerelem tart és tart, míg egy szép napon, éppoly hirtelen, ahogy szárba szökkent, véget is ér. Megfojtják a körülmények. A szerelmet tápláló 9

forrás elapad. De előfordulhat, hogy a szerelem az idők végezetéig kitart, vagy épp el sem kezdődik. Talán mindig az utolsó szerelem a legfájdalmasabb, igen, ez már csak így van, tűnődik Malin. Az imént jött ki a fürdőszobából, és most a fürdőköpenyébe burkolózva álldogál a konyhapult előtt. Egyik kezében vajas kenyér, a másikban egy bögre kávé gőzölög. Belekortyol a forró italba. A fehér falon Ikea-óra lóg. Hat óra tizenöt. Kinéz az ablakon. Az utcai lámpák fényében úgy tűnik, mintha odakint megfagyott volna a levegő. A Szent Lars-templom szürke falait körbezárta a hideg, a fák koronája nem bírja már, szinte összeroppannak a gallyak, napok óta nem ment mínusz húsz fölé a hőmérséklet. Létezik olyan ember, aki szereti ezt a hideget? Ez egyszerűen nem embernek való, gondolja Malin. Linköping utcáin egy lelket sem látni, mintha kihalt volna a város, a házak ablakait jégvirág borítja, megannyi vak minta. A helybelieket még az sem bírta rá arra, hogy elhagyják az otthonaikat és elmenjenek a Cloetta Centerbe, hogy az LHC játszott tegnap este. Csak néhány ezren voltak, pedig máskor telt ház előtt zajlanak a hokimérkőzések. Vajon mi lehet Zeke fiával, Martinnal, tűnődik Malin. Kollégája fiára előbb-utóbb valószínűleg profi karrier vár. Egyszer még válogatott kapus lesz. Malint amúgy hidegen hagyja a hoki, de ebben a városban nehéz lenne elkerülni, hogy némi érdeklődést mutasson az ember a sportág iránt. Még mindig semmi mozgás odakint. Az utazási iroda a sarkon egzotikusabbnál egzotikusabb utakat kínál. A képeken napfényes tengerpartok és valószerűtlenül kék ég. Mintha egy másik bolygón készültek volna. Az Östgöta Bank előtt egy édesanya tologat egy iker babakocsit. A gyerekek szinte elvesznek a puha, fekete bundazsákokban. Mégis végtelenül kiszolgáltatottnak tűnnek. Az asszony arca eltűnik a vastag smink alatt, néha meg-megcsúszik a jeges járdán, de azért megy tovább, 10

előre, mintha nem lenne más választása. „Az ördög vinné el ezeket az itteni, kemény teleket”, hallja magában Malin az apja morgolódását, akit a hideg végül arra ösztönzött, hogy megvegyen egy háromszobás nyaralót Tenerife nyugdíjasok lakta kis településén, Playa de la Arenában, Playa de las Americastól kicsit északra. Mit csinálhatnak most a szülei? A kávé lassan felmelegíti a gyomrát. Biztosan alszanak még, hogy reggel napfényre és melegre ébredjenek. Itt bezzeg szétfagy minden. Vajon fel kellene ébresztenie Tovét? A tizenhárom évesek sokáig képesek aludni, ha megtehetik, akár átalusszák az egész napot. Milyen jó lenne ilyen kutya hidegben hónapokig ki sem mozdulni a lakásból, és egy szép napon arra ébredni, hogy nulla fok fölé emelkedett a hőmérséklet! Hadd aludjon. Hadd pihenjen még egy kicsit ez a nyakigláb kamasz. Úgyis csak kilenckor kezdődik az első óra. Malin szinte látja maga előtt, ahogy a lánya kikászálódik az ágyból, kibotorkál a fürdőszobába, lezuhanyozik és felöltözik. Tove soha nem sminkeli magát. Malin azt is látja, hogy Tove megint nem fog reggelizni. Hiába figyelmezette már százszor, hogy milyen fontos a reggeli. Talán másképp kellene próbálkoznia. Például mondhatná azt: „Kislányom, eszedbe ne jusson reggelizni! Nagyon káros! Bármi mást csinálhatsz, csak ne reggelizz, kérlek!” Malin megissza az utolsó korty kávét. Ha mégis előfordulna, hogy a lánya korán felkel, az csakis azért lenne, hogy folytassa a könyvet, amit este olvasni kezdett. Tove megszállottan szeret olvasni. Az ízlése pedig nem vall egy átlagos kamaszlányra. Jane Austen. Kinek jutna eszébe az ő korában ilyen könyveket olvasni? Nem kell megerőltetnie magát, hogy osztályelső legyen. Lehet, hogy nem ártana neki végre egy kis kihívás. Malin az órára pillant. Szüksége van arra a félórára, amit háromnegyed hét és negyed nyolc között egyedül szokott tölteni az őrsön, hogy nyugodtan elő tudjon készülni a napra. 11

Visszamegy a fürdőszobába, a fürdőköpenyt ledobja a sárga linóleumra. Bár a falitükör torzít egy kicsit, és némileg összenyomja százhetvenegy centis alakját, még így is jól néz ki. A teste izmos és erős. Készen áll rá, hogy bármilyen nehézséggel szembeszálljon. És emiatt igazán nem panaszkodhat. Nehézségből bőven kijutott neki eddigi életében. Nem is olyan rossz ez így, harminchárom évesen. Megtelik önbizalommal. Nincs olyan, amit ne tudna elérni! Majd hirtelen rátör a bizonytalanság. Nem jutott sehová, mindenesetre nem jutott tovább. És ez az ő hibája. Az ő hibája. A teste. Inkább csak arra koncentrál. Rácsap a hasára, és kihúzza magát. Mellkasából elődomborodik két kicsi melle. Ahogy megpillantja előremeredő mellbimbóit, befejezi a bámészkodást. Egy gyors mozdulattal lehajol, és felemeli a fürdőköpenyt. Szárítás közben szőke haja ráhullik finom, de jól kivehető arccsontjára, és betakarja egyenes szemöldökét, ami kiemeli búzavirágkék szemét. Csücsörít a szájával. Mi lenne, ha nagyobbak lennének az ajkai? De elveti a gondolatot, túl mesterkéltnek tűnne kicsi, pisze orrához képest. A hálószobában belebújik a farmerjába, fehér blúzt vesz hozzá és egy lazán kötött fekete gyapjúpulóvert. A hallban még egy gyors pillantást vet a tükörbe, megigazítja a haját, és örömmel állapítja meg, hogy a szeme körül még nem jelentek meg szarkalábak. Felveszi Caterpillar bakancsát. Ki tudja, mi vár rá aznap. Még az is lehet, hogy ki kell mennie terepre. Fekete tolldzsekijében nehézkesen mozog, akár egy reumás kerti törpe. A dzseki nyolcszázhetvenöt koronába került, a Tornby bevásárlóközpontban vette, és elég valószínű, hogy hamisítvány. Minden nála van? 12

Mobil és jegyzetfüzet a zsebben. És a pisztoly! Az állandó kiegészítő, még ott lóg a tartójában a bevetetlen ágy mellett, a széken. Az ágyban bőven elférne két ember is, sőt még arra is lenne elég hely, hogy ki-ki a maga oldalán, csendes nyugalomban töltse az éjszakát. De hogyan lehetne együtt bárkivel, ha néha még önmagát is csak nehezen tudja elviselni? Az éjjeliszekrényen őrizgeti Janne fotóját. Azzal áltatja magát, hogy csakis Tove miatt tartja még mindig ott. Hogy örüljön. A fotón Janne egy lengedező pálmafa előtt áll, mögötte vakítóan kék ég, a távolban egy dzsungel fái sejlenek fel. Janne napbarnított arcán széles mosoly, de csak a szája mosolyog, kékeszöld szeme nem. Fején az ENSZbékefenntartók kék sisakja. Terepszínű dzsekit visel, és kicsit oldalra fordulva áll, mintha arra számítana, hogy bármelyik pillanatban feltűnhet valami vadállat a dzsungel irányából. Ruanda. Kigali. Ahol élő embereket faltak fel a kutyák, mesélte Janne. A férfi szabad akaratából ment el. Mindig mindent szabad akaratából tett. Legalábbis ez volt a hivatalos verzió. Útja sötét dzsungeleken át vezetett, ahol közvetlen közelről hallotta a gonosz szívének dobbanásait, és véráztatta, taposóaknákkal teleszórt balkáni utakon, ahol az élelmiszert szállító teherautók fűvel benőtt és homokkal betemetett tömegsírok mellett dübörögtek el. A közös életüket is szabadon választották, gondolta Malin. Egy tizenhét éves fiatal találkozik egy húszévessel egy teljesen átlagos diszkóban, egy teljesen átlagos városban. Egyiküknek sincsenek különösebb tervei a jövőt illetően, vannak viszont dolgok, amiben közös a véleményük, és van olyan is, amiben nem. De működik közöttük a kémia. Majd két év után megtörténik az, aminek nem lenne szabad. A lány terhes lesz.

13

Vetessük el! Szó sem lehet róla. Mindig erről álmodtam. Szó szót követ, telik az idő és megszületik a kislányuk. Boldog családot játszanak. Telnek az évek, de egyszer csak porszem kerül a gépezetbe. Nem így gondolták, nem ezt akarták, a testük is mást üzen. Ilyen a szerelem, gondolja Malin. Édesen keserű. Azután jött a különválás, ő Stockholmba költözött, felvették a rendészeti főiskolára, Janne pedig Boszniába ment. „Ha sikerül eltüntetnem a gonosz nyomait, a jó majd eltalál hozzám.” Ennyire egyszerű lenne? Akkor eltalál hozzá a szerelem? Megint? Ennyire egyszerű lenne? A pisztoly nyomja a mellkasát. Indulás előtt bekukkant Tove szobájába. A sötétben is jól kivehető a szoba berendezése, a falak mentén körbefutó könyvespolcok, a lánya nyakigláb kamaszteste az ágyban, a türkizkék takaró alatt. Mélyen alszik. Kétéves kora óta alszik úgy, hogy szinte nem is hallani a lélegzetét. Előtte nyugtalanul forgolódott, éjszakánként többször is felriadt, de akkor, kétévesen, mintha megértette volna, hogy kell a csend és a nyugalom, legalább éjjel. Mintha ösztönösen megsejtette volna, hogy az embereknek szükségük van arra, hogy legalább éjjel szabadon álmodhassanak. Malin bezárja maga mögött a lakás ajtaját. Lassan elindul, és ahogy lépcsőfokonként halad lefelé, érzi, hogy egyre hidegebb levegő csapja meg az arcát. Már a lépcsőházban is elviselhetetlen a hideg. Jó lenne, ha be tudná indítani a kocsit. Olyan hideg van, hogy talán még a benzin is megfagyott. Tétovázva áll a kapuban. Az utcai lámpák körül jeges köd lebeg. Legszívesebben visszamenne a lakásba, levetkőzne és visszabújna az ágyba.

14

Nem, nem lehet. Be kell mennie a rendőrségre. Szóval, gyerünk! Kinyitni az ajtót, és irány a kocsi! Már látja maga előtt, ahogy ott áll a kocsinál és a zárral babrál. De nincs más hátra, kinyitni, beszállni és gázt adni. A jeges hideg szinte fojtogatja a torkát, amikor végre rászánja magát, hogy kilépjen az utcára. Szinte hallja, hogy az orrszőrzetére fagyott pára minden lélegzetvételnél megrezzen, és érzi, ahogy a szeméből kicsorduló könny lassan ráfagy az arcára. Pillantása a Szent Lars-templom feliratára esik: Boldogok a tisztaszívűek, mert meglátják az Istent. Hol lehet a kocsi? Az ezüstszínű Volvo 2004-es a szokott helyén áll, a Szent Lars Galériával szemben. Hidegtől merev ujjaival kotorászik a zsebében a kulcs után. Nem találja. Megnézi a másik zsebében is, majd egy harmadikban. A francba! Biztos a lakásban felejtette. Vagy mégsem? Elgémberedett ujjai végre ráakadnak a kulcsra a farmerja elülső zsebében. Nyílj már ki, nyavalyás ajtó! Végre bent ül a kocsiban, de a motor csak nem akar elindulni, csak köhög és nyikorog. Malin nem adja fel. Megpróbálja újra és újra. Az autó nem indul. Kihúzza a gyújtásból a kulcsot. Kénytelen lesz busszal menni, állapítja meg kedvetlenül. De vajon honnan indul? Francba ezzel a rohadt hideggel! Hogy nem indul el ez a nyavalyás dög! Megcsörren a mobilja. A párás kijelzőn nem látja, hogy ki hívja. – Malin Fors. – Én vagyok, Zeke. – Nem indul ez az átkozott kocsi! – Nyugi, Malin, megoldjuk! Most viszont figyelj! Valami egészen borzalmas dolog történt. Majd elmondom részletesen. Tíz perc múlva ott vagyok nálad. Zeke hangja távolinak tűnik, de a hangsúlyából érezni, hogy valami komoly dolog történhetett. Ráadásul emberemlékezet óta nem volt ilyen hideg. 15

16

2. Zacharias „Zeke” Martinsson kocsijában iszonyatos hangerővel szól a német kórusmuzsika. A rendőr határozottan vezet végig Hjulbro villanegyedének a szélén. A kocsi oldalsó ablakaiban feltűnik a városháza zöldre és pirosra festett oromzata. A fák, melyeknek az elmúlt harminc évben, mióta az épület elkészült, volt idejük megnőni, roskadoznak a rájuk fagyott zúzmara és jég súlya alatt. Mindezek ellenére a környék kellemes látványt nyújt. „Orvosgettó”, mormogja magában Zeke. Így hívják a helybéliek. Kétségtelen, hogy a környék nagyon is népszerűvé vált a kórházban dolgozó orvosok körében. Vele szemben van Stureforsleden, valamivel arrébb pedig, Ekholmenben, egy parkoló mögött húzódik az az alacsony fehér bérház, ahol több ezer bevándorló és svéd lakik egymás mellett. Malin hangja fáradtnak tűnt. Talán azért, mert rosszul aludt az éjjel. Zeke már majdnem megkérdezte tőle, hogy történt-e valami rendkívüli, de aztán inkább annyiban hagyta a dolgot. Malin nem szereti, ha faggatják. Zeke igyekszik elterelni a gondolatait a bűncselekményről. Szívesen megkímélné magát a látványtól, de minden bizonnyal nem ússza meg. És ha tényleg úgy fest a helyszín, ahogy a járőrök leírták, nem számíthatnak semmi jóra. Idén már egész tűrhetően bírta a sok szörnyűséget, amelyben a munkája miatt része volt, de az élmények azért nem múltak el nyomtalanul. Johannelundnél jár. A hó befedte Stangån közelében a focipályákat. A fia, Martin is ott 17

edzett a Saab csapatában, amíg ki nem találta, hogy inkább jéghokizni szeretne. Zeke soha nem volt az a lelkes focista apuka. Nem mintha most, mikor a fia tehetsége egyre jobban megmutatkozik a hokipályán, többet járna ki a meccsekre. A tegnap esti mérkőzés például rémes volt. Pedig 4:3-ra verték a Fjärstadot. Mégis, Zeke képtelen megszeretni ezt a játékot. A fenébe is, képtelen! Vagy szereti az ember az ilyesmit, vagy nem. Ő inkább a kórusmuzsikát szereti, morfondírozott magában. Heti kétszer jár próbálni. Már vagy tíz éve, hogy elkezdte. Havonta egyszer koncertet adnak, és évente egyszer elutaznak valamilyen fesztiválra. Csak azt az egyet sajnálja, hogy a kórusban az éneklésen és némi csevegésen kívül nem történik semmi. Soha nem tesznek fel egymásnak kérdéseket. Mégis, amikor együtt énekelnek, és a zene körbeveszi őket, Zeke érzi, hogy tartozik valahová, és ez jó érzéssel tölti el. Ilyenkor részévé válik valaminek, ami sokkal nagyszerűbb, mint az ő jelentéktelen személye. Mintha az énekben az egyszerűséget és az örömöt élné meg, amiben nincs helye semmiféle gonoszságnak. Mert a gonoszt sakkban kell tartani, ameddig csak lehetséges. Most viszont a gonosz felé visz az útja. Elkerülhetetlenül. Elhajt a Folkungavallen Stadion mellett. Az épület már rég megérett a renoválásra. A Linköping FF női csapata országosan is a legjobbak közé tartozik, a lányok közül sokan a válogatottban is játszanak, de még így sem nyűgözték le eléggé a helybelieket. A parkolóház mellett feltűnik az uszoda új épülete. Zeke bekanyarodik a Hamn utcára, elmegy a Hemköp és az Åhléns áruházlánc boltjai mellett. Ekkor veszi észre Malint, aki a házuk kapuja előtt vacog, kint, az utcán. Az Isten szerelmére, miért nem a lépcsőházban várta meg, gondolja Zeke. Malin a kezével dörzsölgeti, csapkodja a végtagjait, látszik rajta, hogy fázik, de elszántnak tűnik. Úgy látszik, tudja, hogy ennél izgalmasabb dolgok várnak ma még rá. Olyasmik, amiért mindig is lelkesedett. Mert Malin valóban lelkesedik a munkájáért. Ha egyszer elkövetne 18

valamit, nem szeretné, hogy Malin legyen a nyomában, gondolja Zeke. – A fenébe is, Malin, fogalmad sincs, hogy mi vár ránk ma – mormogja, miközben leparkol a ház előtt. Zeke lehalkítja a zenét a kocsiban. A kórus szinte suttogva énekel tovább. Vajon mit árul el nekünk az emberi hang, tűnődik Malin. Az éle, a rekedtsége, amikor félig elnyeli valaki a szavakat. Zekének egészen különleges, rekedt hangszíne van, ami szinte egyáltalán nem érzékelhető, amikor énekel, de most, miközben elmondja, hogy mi történt, jól hallatszik. – Attól tartok, borzalmas látvány lesz – dünnyögi. Rekedtsége különös nyomatékot ad a szavainak. – Legalábbis a járőrök azt mondták. Nem mintha ez meglepetés lenne. – Micsoda? – Hát, hogy borzalmas látvány lesz – mondja Zeke, de a szemét nem veszi le közben az útról. A szemünk. Megbízunk benne. A külvilágról alkotott kép kilencven százalékát a látásunkkal szerzett benyomásaink révén alkotjuk. Amit nem látunk, gyakorlatilag nem létezik. Vagyis, ha valamit rendesen eltüntetünk, az nincs is. Ennyi. Megoldottuk a problémát. – Igazad van – mondja Malin. – Szinte kizárólag borzalmas látványban van részünk. Zeke elégedetten bólint. A férfi nyaka feltűnően hosszú izmos, kisportolt testéhez képest. Az arcán megfeszül a bőr. Malin onnan, ahol ül, nem látja a szemét, de könnyen fel tudja idézni magában a látványt. Jól ismeri ezt a mélyen ülő, szürkészölden fénylő szempárt. Zeke tekintete furcsa módon egyszerre metsző és kedves, és örökké ég benne

19

valami fény. Negyvenöt éves, és a rendőrségnél töltött évek alatt megszerzett tapasztalata magabiztossá és egyben nyughatatlanná tette. „Az a dolgunk, Malin, hogy elkapjuk őket – mondta az egyik karácsonyi bulin, jó néhány sör meg feles után –, és ennek érdekében bevessünk mindent. És tudom, hogy ez talán rosszul hangzik, de akár az ő módszereiket is. Mert olykor nem megy másképp. Csak a saját nyelvükön értenek.” Zeke most jól palástolja nyughatatlanságát, de Malin tudja, hogy ott van benne. Vajon milyen lehet a fia hokimeccsein? Borzalmas látvány… Tíz perc telt el aközött, hogy Zeke felhívta, majd pedig felvette a ház előtt. Nem gondolta volna, de kollégája rövid megjegyzése akarata ellenére is felzaklatta. Malin kifelé bámul a kocsi ablakán. Mintha városnézésen lenne. Az egykor kicsi ipari város és a környékbeli gazdák kereskedelmi központja egyszer csak egyetemi várossá nőtte ki magát, a gyárak nagy részét leállították. A helybeliek a megváltozott körülményekhez alkalmazkodva továbbképezték magukat, főiskolára, egyetemre mentek. Ennek köszönhetően jött létre a környék leghiúbb városa, melyet a legkülönösebb emberek laknak. Linköping. Egy olyan város, amely legszívesebben a szőnyeg alá söpri a múltját, mint egy újgazdag. Olyan emberek lakják, akik szombat délutánonként szeretnek öltönyben meg kosztümben kávézni a belvárosi kávéházakban. Linköping. Egy város, ami beteggé tesz. És gyógyít. Legalábbis az égési sérüléseket.

20

A linköpingi egyetemi klinikán van Svédország egyik legjobb égési osztálya. Malin járt már ott egyszer. Az egyik esete kapcsán. Tetőtől talpig fehér védőruhába öltöztették. Azok a betegek, akik ébren voltak, nyöszörögtek vagy ordítottak a fájdalomtól, akik aludtak, azok meg arról álmodtak, hogy nem ébrednek fel. Linköping. A repülőgépgyártás központja. Az égen fémmadarak hasítanak keresztül. Egyik Tunnan, Draken, Viggen és JAS gép a másik után. És a gazdagságé. Nem csoda, ha annyi az újgazdag a város utcáin. Aztán ott vannak a várost körülölelő erdőségek és a síkság. Tökéletes menedék azok számára, akik nem akarnak beilleszkedni, akik nehezen alkalmazkodnak a változásokhoz, akik nem akarnak gyökeret verni. Modern indiánok. Janne. Talán ő is egy közülük? Észak felé haladnak. Most hagyták el Skäggetorpot. Az 1960-as években kiépült városrész a bevándorlásiak terepe. – Menjünk Vreta Kloster felé, vagy inkább a Ledbergsvägen? – Fogalmam nincs. Nem ismerem a környéket. – Válassz egy irányt. Lehetőleg, amerre gyorsabban odaérünk. – Akkor menjünk egyenesen előre. Milyen volt tegnap a meccs? – Ne is mondd! Az a piros műanyag ülőke kész merénylet az ember hátsó fertálya ellen. Zeke lekanyarodik a Ledbergsvägent jelző táblánál, majd befordul Vreta irányába. A Roxen-tó befagyott vize gleccserként nyúlik el mellettük. A parton, a domboldal aljában villák emelkednek ki a tejszerű ködből. A Göta-csatorna leeresztett zsilipekkel várja a nyári kirándulókat, a vitorlásokat, a csónakokat és a tehetős amerikai turistákat. Malin pillantása a móló melletti órára esik. 07:22. 21

Borzalmas látvány. Már majdnem odaszól Zekének, hogy lépjen a gázra, de végül nem mond semmit, inkább csak becsukja a szemét. Ilyenkor érkeznek sorban egymás után a kollégák az őrsre. Ha most ott ülne a szokásos helyén, az íróasztala mögött, a gyilkossági osztályon, üdvözölhetné őket. Többnyire az arcukra van írva, hogy milyen hangulatban vannak, így nem nehéz megválasztani a megfelelő hangot, hogyan érdemes szólni hozzájuk. „Jó reggelt – mondhatná Börje Svärdnak, vagy inkább csak gondolná. – Látom, korán keltél, hogy megsétáltasd a kutyáidat. Ezek szerint, a legnagyobb hideg sem tart vissza attól, hogy megkapják a német juhászaid, ami nekik jár: a törődést, a szeretetet. Tele van a ruhád kutyaszőrrel, még a gyér hajadba is kutyaszőr tapadt. A kutyáid ugatása zene a füleidnek. Hogy van a beteg feleséged?” Ó, ott jön Johan Jakobsson. „Jó reggelt, Johan! Sikerült tegnap este időben ágyba dugni a gyerekeket? Csak nem betegek? Nem árt vigyázni, mostanában csak úgy terjed az influenza. Hol te keltél fel a köhögő gyerekekhez, hol a feleséged? Vagy zavartalanul telt az éjszaka? Ma a feleséged vitte el őket az óvodába, és te mész értük? Ne aggódj, nem fogsz elkésni! Mindig időben érkezel, Johan. Érzem a nyugtalanságot a hangodban és látom a szemedben. Tudom, mit érzel, mert én is számtalanszor átéltem.” A két főnök is megjött. Sven Sjöman detektívfelügyelő. Jó lesz odafigyelnie magára, kicsit mintha meghízott volna. Különösen a hasán látszik. Így nagyobb a valószínűsége az infarktusnak, legalábbis az orvosok szerint. Csak ne nézne így rá! Ez az elvárásokkal teli pillantás. Pontosan tudja, hogy megtesz mindent, ami csak tőle telik. Malinnak szüksége van arra, hogy higgyenek benne, még akkor is, ha kívülről úgy tűnik, nem érdekli. Hányszor elmondta már neki Sjöman: „Tehetséges nyomozó vagy, Malin. Tényleg. Becsüld meg! Kevesen képesek arra, hogy ne csak arra figyeljenek fel, amit a szemükkel látnak. Hallgass a megérzéseidre és bízz 22

bennük! Egy nyomozás során annyi minden elhangzik, de te ne erre figyelj! Arra figyelj, amit érzel! Mert ott lesz az igazság!” „Jó reggelt, Karim Akbar! Látom, sikerült ma is tökéletesen kameraképesen megjelenned! Valószínűleg nincs még egy hozzád hasonló rendőrfőnök az országban. Tökéletes megjelenés, tökéletes mozgás. Ahogy keresztülmentél a szobán, az a könnyedség! És az a jól szabott, fényes, olasz öltöny! Senki nem gondolná, hogy a külvárosban nőttél fel, hogy anyád egyedül nevelt fel téged és a hat testvéredet, miután elmenekült Kurdisztán törökországi részéből. Senki nem gondolná, hogy az édesapád öngyilkos lett elkeseredésében, mert soha nem találta meg a helyét az új hazájában.” – Malin… Malin! – szakítja félbe egy hang. – Mi a fenén töröd a fejed? Zeke szavai visszarántják a valóságba, újból jelen van, a kocsiban, a nyomozásra gondol, és a behavazott tájat nézi, ami elsuhan mellettük. – Nincs semmi különös, csak arra gondoltam, hogy milyen kellemes meleg lehet most az őrsön. – Neked az agyadra ment a hideg! – Szerintem nincs ezen semmi csodálkoznivaló… Már Sjöviknél járnak. – Nézd csak – mondja Malin, és a jéggel borított üvegházak felé mutat. – Itt mindig gyönyörű tulipánokat lehet venni tavasszal. A legkülönbözőbb színekben pompáznak. – Csodás lehet – mormogja Zeke. – Mindjárt odaérünk. A járőrkocsi lámpája tompán fénylik a fehér háttérben. Lassan, szinte méterről méterre haladnak, mintha az autó képtelen lenne nagyobb teljesítményre ebben a hidegben. Az utat vastagon borítja a fagyott hó, szél csapkodja a kocsi ablakát. A Volvo kerekei meg-megcsúsznak a jeges úton. Úgy ötven méterre kirajzolódik előttük egy magányos tölgy homályos körvonala. A fa szürkésfehér, zúzmarával borított koronája ágas-bogas korallként emelkedik

23

ki a fehér háttérből. Emlékek és sejtelmek bonyolult kapcsolatrendszere. A fa egyik vastag ága lehajlik a föld felé. Ahogy közelednek, a köd lassan felfedi titkát. A járőrkocsi előtt homályos alak áll, a kocsiban ketten ülnek. Néhány méterre mögöttük egy zöld színű Saab áll keresztben az úton. A fát körülzárták. A két rendőrnek a torkán akad a szó az eléjük táruló látványtól.

24

3. Különös érzés idefenn lenni. Fagyott testem lassan himbálódzik a szélben. Semmi nem állja útját a gondolataimnak. Már nem is hittem, hogy létezik ez a nyugalom, amiben idefenn részem van. Mintha újjászülettem volna. Talán az lehetek végre, aki mindig is lenni akartam. Halvány fény dereng az Östgötaslätten sík vidékének peremén. A végtelennek tűnő szürkésfehér síkság egyhangúságát fákkal szegélyezett tanyák látványa töri meg. A szél hullámokat formáz a behavazott szántókon és mezőkön. Látom a fa előtt a rendőrautót és előtte a szürke overallba öltözött fiatal férfit, amint megkönnyebbülve néz a közeledő autó felé. Majd aggodalmaskodva felém pillant, mintha attól tartana, hogy lelépek innen. A vér szinte megfagyott a testemben. Az én fagyott vérem tapad az égen a csillagokra és a legtávolabbi galaxisokra. Még itt vagyok. Többé már nem kell lélegeznem, a nyakamra tekeredett kötéllel nehezen is menne. Amikor a piros dzsekis fickó kiszállt a kocsiból, és elindult felém – Isten tudja, mit keresett abban a hajnali órában idekinn, a hidegben –, egyszer csak ordítozni kezdett: a kurva életbe, a kurva életbe, mi ez itt?! Aztán előkapta a telefonját, és felhívott valakit. Azóta bent ül a kocsiban, és csak a fejét csóválja.

25

Istenem, mi mást tehetett volna? Az emberek mindig ilyen kétségbeesetten reagálnak, amikor kapcsolatba kerülnek a sötétséggel. Nem vagyok magányos. Vannak még itt néhányan rajtam kívül, és bőven jut hely mindenkinek, a folyamatosan táguló univerzum összesűrít mindent. Egyszerre letisztul és összezavarodik az egész. Nem tagadom, hogy fájt. Hogy féltem. Hogy megpróbáltam elmenekülni. De mégis, valahol legbelül tudtam, hogy vége az életemnek. Nem mondanám, hogy boldog voltam a gondolattól, de elfáradtam. Elfáradtam attól, hogy újra és újra megpróbáljam megszerezni azt, ami soha nem lehetett az enyém, aminek a része szerettem volna lenni. Mások mozdulatai. Soha nem az én mozdulataim. Épp ezért nem bánom, hogy most itt lógok, csupaszon, ezen a magányos tölgyfán, az ország egyik leggazdagabb vidékén. Milyen szép a közeledő autó reflektorának imbolygó fénye! Azelőtt nem találtam volna szépnek az ilyesmit. Talán azért gondolom így, mert meghaltam? Istenem, milyen csodálatos elengedni az evilági szorongásokat! A hidegnek nincs illata. A csupasz, véres test Malin feje fölött himbálózik csendben, előre-hátra, előre-hátra. A tölgy száraz ága minden mozdulatra finoman megreccsen, és a hang összekeveredik az üresjáratban hagyott motor zúgásával. A kidomborodó hasról hiányzik a bőr és nagy foltokban a hátról is. Alóla tompán fénylő, vöröses rózsaszínű hús- és izomrétegek buggyannak elő. A végtagokon teljes összevisszaságban szabályos formájú sebek helyezkednek el. Olyan, mintha késsel hasították volna ki őket. A nemi szerv érintetlennek tűnik. Az arc kontúrjai elmosódtak, kékesfeketére fagyott hús és zsírmassza. A szemek

26

nyitva, és csupán a véreres, riadt, de valahogy mégis sóvárgó tekintet árulja el, hogy ez a valami valaha emberi arc volt. – Legalább százhúsz kilós lehetett – mondja Zeke. – Legalább – erősíti meg Malin is, és közben arra gondol, hogy látta már ezt a tekintetet más gyilkosságok áldozatainál is. A halál beállta előtti utolsó percek tekintete, amikor még utoljára lepereg az áldozat szeme előtt az élete, az emberé, aki valaha ő volt. Rettegő, éhes tekintet, mintha még reménykedne, hogy megmenekülhet. Malin gyakorlott pillantása végigvándorol a testen. Megpróbálja az áldozat szemszögéből nézni az eseményeket, hogy azt, amit így tapasztal, összevesse a nyomozati eredményekkel. A férfi pillantása. Dühös. És kétségbeesett. A többiek a járőrkocsiban várnak. Zeke mondta nekik, hogy maradjanak bent. „Rajta már nem segít, ha idekint fagyoskodtok.” „Nem akarsz beszélni azzal, aki megtalálta?” – mondta a járőr, és a fejével a kocsi felé bökött. „Előbb körülnézünk egy kicsit ” Elképesztő a látvány. A tölgyfán himbálódzó magányos, felpuffadt, fagyott test. Akár egy óriásbébi, akiből valaki vagy valakik rendesen kiszorították a szuszt. Mit akar elmesélni neki? Miért hívta ide ezen a nyomorúságosan hideg reggelen? Mit mesélnek az elkékült lábak és a feketére fagyott hüvelykujjak? Leginkább a halott férfi pillantásától rázza ki a hideg. A belőle áradó végtelen magány, ami szétterjed a város és a síkság felett. Kezdjük a tényekkel. Az ág öt méterre van a talajtól. A havon nincsenek vérnyomok, és a

27

férfi ruhái sincsenek meg. De még a fa körül sem látszik semmi, eltekintve egypár friss bakancsnyomtól. Valószínűleg annak a férfinak a nyomai, aki megtalálta, gondolja Malin, és a kocsi felé pillant. Egyvalami azonban biztos: magától nem kerülhetett fel oda. És a sebeket sem ő ejtette magán. És az is biztos, hogy már egy ideje halott lehet. Ha nem így lenne, a vére beborítaná a fa körül a talajt. Valahol máshol véreztették ki. – Látod a fán azokat a nyomokat? – kérdezi Zeke, miközben felfelé mutat. – Ühüm – mormogja Malin. – Mintha valaki lehántotta volna a kérget. – Lefogadom, hogy valami emelővel tette oda fel valaki, és csak utána erősítette fel rá a kötelet. – Vagy – fűzi hozzá Malin – az is lehet, hogy nem egyedül csinálta. – Az útról semmilyen nyom nem vezet ide. – Ez igaz, de ne feledd, milyen erős szél volt az éjjel. Szinte percről percre változik a táj. Ez a porhó olyan, mint a homok: vándorol a széllel. Így nem csoda, hogy nincsenek nyomok. Mennyi ideig maradna meg bármi ilyen körülmények között? Negyedóráig? Egy óránál biztosan nem tovább. – Majd a helyszínelők átvizsgálják a területet. – Akkor nem árt, ha hoznak magukkal egy nagy teljesítményű hősugárzót. Már ha létezik ilyesmi… – Ne aggódj, megoldják. – Szerinted mennyi ideje lóghat itt? – Fogalmam sincs. Tegnap éjjel hozhatták ki. Nappal észrevette volna valaki. – Az viszont biztos, hogy már halott volt, amikor idehozták. – Majd Johannison kideríti. – Szexuális indíttatás? – Mindenben ezt keresed, Fors? Zeke a vezetéknevét használta. Ezt olyankor szokta, ha vicces kedvében van, vagy arra szeretne rámutatni, hogy butaságnak tartja a feltett kérdést. 28

– Ugyan már, Zeke, ne hülyéskedj! – Na, jó. Nem gondolom, hogy szexuális indíttatású gyilkosság lenne. – Akkor ebben egyetértünk. Visszamennek a kocsikhoz. – Ez az egész valami ördögi agy szüleménye lehet. Betegesen megtervezett mindent előre. Gondold csak el, úgy juttatta fel arra a fára a testet, hogy senkinek nem tűnt fel – tűnődik Zeke. – Vagy nagyon dühös lehetett. – Esetleg nagyon elkeseredett. – Szálljanak át a mi kocsinkba, ott még meleg van – mondja Malin a rendőröknek, akik nagy nehezen kikászálódnak az autóból. A szemtanú, egy középkorú férfi tétován Malinra pillant. Tesz egy mozdulatot, mintha ki akarna szállni. – Maradjon csak – mondja Malin, mire a férfi megfeszült testtel visszadől, a szemöldöke rángatózik. Látszik az arcán a kétségbeesés, hogy fogalma sincs, hogyan magyarázza majd meg, mit keresett a gyilkosság helyszínén. És egyáltalán, mi a fenének mászkál kint a hidegben, hajnalok hajnalán… Malin a férfi mellé ül, Zeke pedig az anyósülésre. – Jó meleg van idebenn – mondja Zeke. – Nem én voltam – válaszolja a férfi Malin felé fordulva, izgalomtól könnyes szemmel. – Nem lett volna szabad megállnom. Hogy én mekkora barom vagyok! Tovább kellett volna hajtanom! Malin a férfi karjára teszi a kezét. – Helyesen cselekedett. – Szóval a… – Nyugalom – mondja Zeke, és a férfi felé fordul. – Nyugodjon meg. Inkább kezdjük a nevével. 29

– Hogy mi a nevem? – Igen – mondja Malin. – A barátnőm… – A nevét mondja! – Lindbergh. Peter Lindbergh. – Köszönöm, Peter. Most már mondhatja. – Borensbergben voltam a barátnőmnél, és éppen hazafelé tartottam. Maspelösában lakom, errefelé a legegyszerűbb hazajutni. Semmi közöm ehhez itt. Fölhívhatják a barátnőmet. A neve… – Majd felhívjuk – szakítja félbe Zeke. – Szóval, egy szerelmes éjszaka után tartott hazafelé? – Igen. Azért is szeretek erre jönni, mert ezt az utat lekotorják. Aztán valami különös dologra lettem figyelmes. Volt valami furcsa a fán. Megálltam. Kiszálltam a kocsiból, és akkor… és akkor… A francba is, a francba! – Volt itt esetleg még valaki? Felfigyelt valakire? – Nem volt itt egy lélek sem. – Látott más autót? – Ezen az úton nem. De néhány kilométerrel előrébb láttam egy kombit. Nem emlékszem a márkájára. – A rendszáma? – kérdezi Zeke rekedt hangon. Peter Lindbergh a fejét vakarja. – Hívják fel a barátnőmet, úgy hívják, hogy… – Nyugalom – mondja Zeke. – Csak haladjunk szép sorjában! – Szóval, először csak tovább akartam hajtani, aztán… aztán… tudják, hogy reagál az ember. De semmi közöm ehhez! – Eszünkbe sem jutott azt gondolni, hogy van. Elképzelhetetlennek tartjuk, hogy először elköveti a gyilkosságot, majd felhívja a rendőrséget. – És a feleségem? Neki tudnia kell erről? – Miről? – kérdezi Malin. – Azt mondtam neki, hogy dolgozni megyek. A Karlsson pékségbe. Ott 30

szoktam dolgozni éjszakánként, de onnan nem ezen az úton kell hazamenni. – Nem muszáj elmondanunk, de előbb-utóbb úgyis meg fogja tudni. – Akkor mit mondjak neki? – Mondja azt, hogy tett egy kis kitérőt, hogy kifújja magát. – Hát, ezt nem fogja elhinni. Általában holtfáradt vagyok munka után. Ráadásul ebben a hidegben! Malin és Zeke egymásra néznek. – Van még valami, amiről azt gondolja, hogy fontos lehet az eset szempontjából? Peter Lindbergh a fejét rázza. – Most már elmehetek? – Még nem. A technikusaink leellenőrzik az autóját, és ujjlenyomatot vesznek öntől. Ki kell derítenünk, hogy csak a maga ujjlenyomata van a helyszínen, vagy másé is. És, kérem, adja meg a kollégáknak a barátnője nevét és a telefonszámát is! – Jobb lett volna, ha meg sem állok – mondja a férfi. – Jobb lett volna hagyni, hogy lógjon itt még egy kicsit az a szerencsétlen. Úgy értem, előbbutóbb úgyis felfedezték volna. A szél keresztülfúj Malin tollkabátján, a hideg a csontjáig hatol. Működésbe lépnek a stresszhormonok, üzenetet továbbítanak az agyba, amitől fájdalom járja át az egész testét. Malinnak eszébe jut, milyen borzalmas lehet a fagyhalál. Az a fájdalom, amit átél közben az ember, amikor a test már nem tudja megtartani a megfelelő hőmérsékletet és túlpörög. A test becsapja önmagát. Amikor már teljesen lehűl, egyszer csak meleg árasztja el. Átverés az egész, a tüdő már nem képes kellő mennyiségű oxigénnel ellátni a vért, úgyhogy az ember különös módon megfullad és elalszik egyszerre, de nem fázik, hanem meleget érez közben. Akik tértek már vissza hasonló állapotból, azt mesélik, hogy olyan, mintha megfulladnának. Úgy érezték, mintha süllyedni kezdenének, egyre lejjebb és

31

lejjebb, majd egyszerre kellemes érzés öntötte el őket, és megszűnt bennük minden félelem. A természet hihetetlen leleménye, azért, hogy elfogadhatóvá tegye a halált. Egy autó közeledik. Csak nem a helyszínelők? Aligha. Inkább néhány hiéna újságíró az Östgöta Correspondententől, akik minden bizonnyal az év fotójára pályáznak. Vajon ez lenne az? Malin tűnődve hátrafordul. A tölgy ágait nyugtalanítóan tépázza a szél. Az akasztott ember teste belerázkódik. Nem lehet valami jó érzés. Türelem, nemsokára leszednek!

32

4. – Szia, Malin! Van valamid a számomra? A hideg szél elnyeli Daniel Högfeldt szavait, a hangok elhalnak félúton. Bár ő is tollkabátot visel, mégis van valami elegáns a mozgásában, mintha az övé lenne itt minden. Egymásra néznek, a férfi szeme mintha gúnyosan megvillanna. Egy régi történetre akarja így emlékeztetni, amit Malin nem igazán szeretne megosztani a többiekkel. Pontosan tudja, hogy mi jár a férfi fejében: hogy akár itt és most fölhasználhatná ellene. Zsarolni próbálja, mert nem tudja, hogy nála ez nem működik. „Mi van, Daniel? Mikor játszod ki végre a lapjaidat? Itt a remek alkalom, csakhogy nem fogsz elérni vele semmit! Lehet, hogy egyidősek vagyunk, de a korunkon kívül nincs bennünk semmi hasonló.” – Meggyilkolták a fickót? Mondd csak, sejtitek már, hogyan került fel arra a fára? Kell, hogy legyen valami, amit megoszthatsz velem! Daniel közelebb lép hozzá, szinte összeér az orruk. – Malin? – Nincs semmi mondanivalóm a számodra. Nincs mit megosztanom veled – mondja Malin. A férfi egyre pimaszabbul mosolyog, mégis engedelmesen hátrálni kezd. A fotós összevissza kattogtatja a gépét a fa és a holttest körül.

33

– Ne menj olyan közel, te idióta! – ordítja Zeke, és Malin a szeme sarkából látja, ahogy két járőr a fotós felé rohan, aki erre óvatosan leereszti a fényképezőgépet, és hátrálni kezd a stábkocsi felé. – Ezek szerint gyilkosság történt – mondja az újságíró. – Az alapján, hogy ennyire vigyáztok a helyszínre. És ha kíváncsi vagy a véleményemre, az a fickó ott, a fán, nem öngyilkos lett. Malin félretolja Danielt, közben a karjuk összeér. A férfi utánakiabál valamit. Malin visszanéz rá, és közben azon tűnődik, hogy a fenébe lehetett olyan hülye… Hogy lehetett képes rá? – Jobban teszitek, ha visszaültök a kocsiba. Sőt, ha elmentek innen. Rettenetesen hideg van. Csináltatok elég képet, nem? Mi kell még? – veti oda a Correspondenten újságírójának. Daniel behízelgő mosolya éles ellentétben áll tárgyilagos hangjával. – Ugyan már, Malin! Csak a munkámat végzem. – Nincs mit mondanunk. A helyszínelőink még csak most fogják fölmérni a terepet. – Van valamennyi anyagunk – mondja a fotós lány, és felemeli a kameráját. Uramisten, gondolja Malin. Úgy nyolc-kilenc évvel lehet idősebb Tovénál. Látja, hogy a lány hidegtől kipirult ujjai a kamerára tapadnak. – Nem látod, hogy fázik? – mondja a férfinak. – Gondolom – feleli Daniel, majd elmegy Malin mellett, egyenesen a kocsijuk irányába. Amikor rájöttem, hogy a rendőrnő le akar szedni a fáról, váratlanul rám tört a fáradtság. Belefáradtam abba, hogy itt lógjak a föld fölött, hogy itt legyek, hogy egyszerre mindenhol legyek. Igen. Ezen a fán nem lehet megnyugodni. Alkalmatlan rá. De az is lehet, hogy soha nem lelem meg a nyugalmat. Nem tudom. Itt rohangásznak alattam a bélelt ruháikban.

34

Itt rohangásznak és fontoskodnak. Talán azt hiszik, hogy távol tudják tartani a hideget? Miért nem szednek már le? Belefáradtam a himbálózásba és abba, hogy végignézzem, amit odalenn csinálnak. És mégis. Szórakoztató, ahogy az emberek cipői egyre határozottabb nyomokat hagynak a hóban. Az én emlékeimhez így már nem férhetnek hozzá. Ez megnyugtató. – Ki nem állhatom a fajtáját – mondja Zeke, miközben nézi, ahogy a Correspondenten riporterének autóját elnyeli a köd és a hideg. – Pörög itt nekünk, mint béka a turmixgépben. Betegesen hiperaktív. – Ezért ilyen jó a szakmájában – jegyzi meg Malin. Zeke a legváratlanabb helyzetekben szokott előrukkolni az elképesztő hasonlataival. Mintha valami amerikai rajzfilmből idézne. Pedig egyáltalán nem rajong az amerikai popkultúráért, Malin eddig legalábbis így tudta. Még azt sem tudja, hogy Philip Marlow kicsoda. – Akkor talán megmondhatnád nekem, hogy mit keres egy koszos kis vidéki lapnál, ha már olyan átkozottul tehetséges… – Biztosan jól érzi ott magát. – Minden bizonnyal. – Vajon milyen érzés lehet odafenn? – kérdezi Malin, hogy más irányba terelje a beszélgetést. A hidegben lassan terjed a hang. – Nem hinném, hogy el tudná mondani nekünk. Már csak egy szétfagyott hústömb az a szerencsétlen. Már nem az az ember, aki valaha lehetett. – Talán mégis mesél nekünk valamit. Karin Johannison patológus, az Állami Bűnügyi Laboratórium, az ÁBL kutatója, aki félállásban helyszínelő a linköpingi rendőrségen, kezével tolldzsekibe bújtatott karját dörzsölgetve áll a bűntény helyszínén. A piros 35

dzsekiből apró tollpihék hullnak, torz hópelyhek benyomását keltve. Méregdrága lehetett, gondolja Malin, a tömött kabátot figyelve. És még ebben is, milyen elegáns ez a nő! Hiába a szőrmesapka, a finom, rózsaszín pírral az arcán olyan kifinomult, mint egy középkorú francia hercegnő, mint Françoise Sagan. A tekintete gondtalan, valahogy az egész nő túl szép ahhoz, hogy ilyen munkája legyen. A karácsonyi szünetet Thaiföldön töltötte, még látszik a bőrén a déli napfény nyoma. Malin arra gondol, hogy bárcsak olyan lenne ő is, mint Karin. Csak jól kellett volna férjhez mennie, és most egyszerű lenne az élete. Elindulnak a holttest felé, ügyelve, hogy csakis a letaposott részre lépjenek. Karinon látszik, hogy szakemberként viszonyul a helyzethez. Mintha nem is a csupasz hullát, a fagyott zsírt, a húst és a bőrt látná, a masszát, ami egykor ennek az embernek az arca volt. Mintha nem is sejtené, miféle gondolatok járhattak nemrég ennek a felfúvódott testű lénynek a fejében, aki most itt himbálózik, a város, az erdő, a síkság felett, és bosszúért kiált. Csak egyetlen dologgal lehetne csillapítani a bosszúvágyát: ha választ találnának arra a kérdésre, hogy ki követte el ezt a szörnyűséget. Gyerünk, Karin, mit látsz? Igen, gondolja Malin, az ő számára ez csupán egy analizálandó tárgy. Úgy viszonyul hozzá, mint egy mérnök. Elemzi, megtekinti, megvizsgálja, és ebből összeáll majd egy történet. – Gondolom, nem magától jutott fel oda – jegyzi meg Karin, pontosan a hulla alatt állva. Az előbb már lefényképezte a lábnyomokat, és körbe is rajzolta az összest. Szinte biztos, hogy az ő nyomaikon és Peter Lindberghéin kívül mást nem fog találni. Egészen biztos. Malin nem felel, helyette inkább feltesz egy kérdést: – Szerinted mióta lehet halott? – Sajnos ehhez nem elég csak így rápillantani. Csak a boncolás után tudom megmondani. Sejtette, hogy ezt a választ fogja kapni. De valójában ebben a 36

pillanatban sokkal jobban leköti Karin napbarnított arca, a tömött tolldzsekije, és az, hogy az övén bezzeg úgy fúj át a szél, mint egy huzatos szobán. – Meg kell vizsgálnunk alatta a terepet, mielőtt leengednénk – jegyzi meg Karin. – A hadseregnek fent, Kvarnban van egy nagy teljesítményű hősugárzója. Felhúzunk egy sátrat, és már kezdődhet is a munka. El kell tüntetnünk a havat. – Nem lesz tőle mocsaras a talaj? – Nem, ha csak rövid ideig melegítjük. Néhány óra elegendő. Remélhetőleg kölcsön tudják adni azt a szerkentyűt. – Nem kellene leszedni onnan? – kérdezi Malin a holttestre mutatva. – Ne aggódj! Mínusz harminc fok van – legyint Karin. – Semmi baja nem lesz ebben a hidegben! Zeke üresjáratban hagyta a motort, úgyhogy körülbelül negyven fok lehet a különbség a kinti és a kocsiban lévő hőmérséklet között. A lélegzetükből elszabaduló pára jégvirágokat rajzol az ablakokra. Malin beül az anyósülésre. – Csukd már be azt az ajtót! – mondja neki rekedten Zeke. – Na, mi volt? Johannison felhívta a hadsereget? – Aha. A kvarniakat. Onnan hozatja a hősugárzót. Malin a jégvirágok között kinézve látja, hogy újabb két rendőrautó érkezik, és hogy Karin az átvizsgálandó területre küldi a munkatársait. – Szerintem induljunk – mondja Zeke. Malin egyetértően bólint. Mikor a sjöviki kertészethez érnek, Malin bekapcsolja a rádiót, és megkeresi a P4-es csatornát. Egy régi barátnője, Helen Aneman vezeti a műsort hét és tíz óra között. A műszerfal órája 8:08-at mutat. Felcsendül barátnője kellemes hangja, ahogy felkonferálja az egykori

37

nagy slágert az A Whiter Shade Of Pale-t. Amikor véget ér szám, ismét megszólal: – Az imént megnéztem a Correspondenten honlapját, és egy nagyon érdekes hírre bukkantam. Nos, kedves hallgatóink, Linköpingben pillanatnyilag mégsem a hideg a legnagyobb szenzáció. A rendőrség Vreta Kloster mellett egy meztelen férfi holttestére bukkant. A férfit egy magányos tölgyfára akasztotta fel valaki… – Ezek az újságírók aztán nem viccelnek – mondja Zeke, a rádiót is túlkiabálva. – Daniel ezek szerint rajta van a témán – fűzi hozzá Malin. – Daniel? – kérdezi kikerekedett szemmel Zeke. – Ha a reggeli kávéjuk mellé némi borzongásra vágynak, nézzék meg a Correspondenten honlapján látható fotókat! Meg fognak lepődni, elhihetik!

38

5. Daniel Högfeldt kényelmesen hátradől az irodai székében. Élvezi, hogy a szék rugalmas háttámlája engedelmesen meghajlik teste nyomása alatt. Kicsit hintázik rajta, éppen úgy, ahogy nagyapja vikbolandi házában is tette a hintaszékben. A ház sajnos később leégett, nem sokkal azután, hogy a nagyanyja örök nyugalomra szenderült a helyi kórházban. Daniel körbenéz a szerkesztőségi szobában. Kollégái a számítógépeik fölé görnyedve dolgoznak, arcukra kiül a közöny, nem vágynak többre, mint amijük van, viszont fáradtak, rettenetesen fáradtak. Egy újságíró számára nincs nagyobb büntetés a fáradtságnál. Daniel azonban nem fáradt. A legkevésbé sem. A cikkében megemlíti Malin nevét. Malin Fors, a linköpingi rendőrség nyomozója nem hajlandó felvilágosítást adni az akasztott ember… A szerkesztőségi szobát betölti a billentyűzeteken táncoló ujjak kopogása, a kollégák egymással folytatott rövid beszélgetéseinek zümmögése és a fanyar kávéillat. Daniel másképp gondolkodik, mint a legtöbben a munkatársai közül. Számára fontos a hatékonyság és azoknak az embereknek a tiszteletben tartása, akiknek a szerencséjéről vagy szerencsétlenségéről tudósít. Az ő történeteik nélkül nem lenne munkája. Meztelen férfi felakasztva egy fára. 39

Ez a sztori valóságos kincsesbánya a média számára. Hány oldalt lehet ezzel teleírni és mennyi adásidőt kitölteni! És ez még nem minden! Egy ilyen történet fel fogja rázni a várost. Az egyszer biztos. Ő pedig profi a munkájában, remekül játssza a rá szabott szerepet, tud távolságot tartani és ügyesen manipulál bárkit. Hogy ez a hozzáállás cinikus lenne? Ugyan már! Az ablakon keresztül a jeges Hamn utcára látni. Eszébe jut Malin ágyán a gyűrött lepedő. A nő csak két sarokra lakik innen. Sven Sjöman rettenetesen fest a barna szövetnadrágba tűrt farmeringben. A férfi homloka mélyen barázdált, háta kissé hajlott, a bőre színe talán egy árnyalattal világosabb szürke, mint a zakója, amit visel. Mindig is jobban szerette a kiscsoportos megbeszéléseket, a nagyközönség előtt tartott tájékoztatóknak nem látta túl sok hasznát. Pontosan úgy zajlik ez az értekezlet is, ahogy a többi szokott, mikor egy új ügyön kezdenek dolgozni. Sven felvázolja a problémát, utána pedig leosztják a feladatokat. A helyiség az épület földszintjén található, régen kaszárnya volt, tíz éve alakították át a rendőrség számára. Az épület előtti füves játszóteret most hó fedi. A hinták, mászókák egyébként élénk színeit egységesen szürkére festi a fagy. A játszótér mögött egy óvoda van, Malin látja a széles ablakok mögött játszó gyerekeket. Tove. Milyen régen volt már, hogy oda járt. Malin még a kocsiból felhívta a lányát. „Oké, bemegyek hozzád” – mondta Tove. „Öltözz föl rendesen” – fűzte még hozzá gyorsan Malin. „Oké, persze.”

40

„Hát… nem egyszerű a kamaszokkal” – vigyorodott el Zeke, miután letették. Mivel az óvoda és a játszótér közel van a tárgyalóhoz, gyakran előfordul, hogy behúzzák a függönyöket, mielőtt kivetítik az épp aktuális ügyről készült fotókat. A tévében úgyis épp elég borzalmat látnak a gyerekek, és ezeken keresztül kezdik el érzékelni az őket körülvevő valóságot. Elvágott torkok, megégett emberi testek, árvíz sújtotta városok. Sjöman a tábla előtt áll, tekintetét a kollégáira szegezi. – Szerintetek mi ez az egész? Van valakinek bármi ötlete? Senkinek az eltűnését nem jelentették be? Gyerünk, emberek! Sjöman rekedt hangja belehasít a csendbe. A kollégák némán ülnek a hosszú asztal körül. Johan Jakobsson szólal meg, hangsúlyain érezni, hogy szereti hallani a saját hangját, végig sem gondolja igazán, amit mond. – Van valami rituális jelleg ebben a gyilkosságban – jegyzi meg. – Hiszen még azt sem tudjuk biztosan, hogy meggyilkolták – ellenkezik Sjöman. – Meg kell várnunk Karin Johannison jelentését. De kiindulópontként elfogadhatjuk, hogy meggyilkolták. – Mondom, hogy rituális gyilkosság lesz – ismétli meg a feltevését Johan Jakobsson. – Jobb lenne, ha előfeltevések nélkül kezdenénk elemezni az ügyet. – Még csak azt sem tudjuk, hogy ki a fickó – jegyzi meg Zeke. – Talán nem ártana először ezt kideríteni. – Talán betelefonál valaki. Végül is megjelentek az újságban azok a képek – mondja szinte egyszerre Johan Börje Svärddal, aki erre felsóhajt. – Viszont egyáltalán nem látszik az arca. – Szerintetek hány ennyire túlsúlyos ember élhet a környéken? Valakinek csak fel fog tűnni, hogy hiányzik – mondja Johan.

41

– Ne legyél benne ennyire biztos, Johan – szól közbe Malin. – Rengeteg az olyan ember a városban, akinek senki nem venné észre az eltűnését. – De az a pasas nagyon fura. Az a test… – Oké. Ha szerencsénk van, valaki bejelenti az eltűnését, de addig is, bőven akad tennivalónk a helyszínen. Sokat segít majd, ha megkapjuk a boncolás eredményét. És nem ártana kérdezősködni kicsit a környéken, hátha látott valaki valamit, ami fontos lehet. Sven Sjöman. Malin a főnökére néz. Sven négy év múlva megy nyugdíjba. Ez azonban még négy év túlórát, infarktusveszélyt és mozgáshiányos életet jelent hatvanöt éves koráig. Nem csoda, ha tovább nő a pocakja, amit nem utolsósorban a felesége rendkívül finom, ám meglehetősen zsíros házi kosztjának köszönhet. Malin mindig tisztelte Sven tapasztalatát és objektív hozzáállását. – Malin és Zeke, ti feleltek a helyszínért. Szóljatok, mire van szükségetek, és megkapjátok. Ti ketten pedig legyetek a segítségükre, ha kell! – Én is szívesen részt vettem volna a nyomozásban – morog Johan. – Ugyan már – mondja Börje. – Van épp elég tennivalónk a másik üggyel kapcsolatban. – Végeztünk? – kérdezi Zeke és feláll. A többiek is felállnak, ám ebben a pillanatban nyílik az ajtó, és Karim Akbar lép a szobába. – Még egy kis időre feltartanálak benneteket – mondja Karim nyomatékosan, hogy érezzék, nincs kedve tréfálni, majd odalép Sven Sjöman mellé. Minden bizonnyal úgy gondolta, hogy a belépője elég lesz ahhoz, hogy a távozni készülő rendőrök visszaüljenek, ki-ki a maga székére. – Remélem, felfogtátok az ügy fontosságát – folytatja Karim. Elképesztő, gondolja Malin, a kiejtésében még csak nyoma sincs semmilyen

42

dialektusnak. Pedig tízévesen jött Svédországba, mégis teljesen tiszta, mondhatni steril irodalmi svédet beszél. – Ugye, értitek, hogy muszáj ebben az ügyben rendet teremtenünk – folytatja, továbbra is olyan hangon, mintha valami multinál lenne projektmegbeszélésen. Ha valaki nagyon lent kezdi, és magasra akar jutni, semmit sem bízhat a véletlenre. Minden lépését meg kell terveznie. Karim Akbar vitaindító cikkeket írt a Svenska Dagbladba. és a Dagens Nyheterbe. Ez a fiú mindig is képes volt megfelelni az elvárásoknak. Nézeteivel már akkor felkavarta az állóvizet. A bevándorlóknak igényeket kell támasztani saját magukkal szemben, és ennek az igényességnek az alapja a nyelv elsajátítása és használata kell hogy legyen, akár már egy évvel az országba érkezés után, írta. Csak úgy kerülhetnek a társadalom vérkeringésébe, ha ők maguk is törekednek erre. Még televíziós vitákban is szerepelt. „Légy igényes, és szabadítsd fel a belső energiáidat! Nézz rám, a képlet működik!” De vajon mi lesz a kishitűekkel vagy az önmagukban kételkedőkkel, gondolja Malin. – Sejtheted, hogy tudjuk, mi a dolgunk. Mindig is ezt csináltuk. Rendet teszünk – csattan fel Zeke. Johan és Börje alig tudják magukba fojtani a nevetést. Még Sven is elmosolyodik. Mosolyával mintha azt üzenné Zekének: hagyd már, hadd tartsa meg a kis beszédét. Attól még, hogy nem keresed a konfliktust, még nem válsz az ő engedelmes bábjává! Ugyan már, Martinsson, okos enged! Karim pillantása elárulja, hogy tiszteletet várna el Zekétől, aki azonban ennek semmi jelét nem mutatja. Karim Akbar ennek ellenére töretlen lelkesedéssel folytatja. – Gondolom, sejtitek, hogy a médiumok árgus tekintettel követik majd minden lépésünket. Én pedig választ szeretnék kapni a legapróbb kérdésekre is. Gyorsan fel kell göngyölítenünk ezt az ügyet. Be kell bizonyítanunk, hogy a linköpingi rendőrség rendkívüli hatékonysággal dolgozik. 43

Malinnak olyan érzése támad, mintha Karim álarcot viselne, és ehhez igazítaná, amit mond, pedig legszívesebben levetné és megmutatná… mit is? Talán azt, hogy ő is emberből van. – Hogyan osztottátok fel a feladatokat? – kérdezi Sventől. – Fors és Martinsson felelnek az ügyért. Jakobsson és Svärd pedig a legjobb tudásuk szerint segítik őket. Andersson betegállományban van, Degerstad meg továbbképzésen Stockholmban. Így állnak a dolgok. Karim nagy levegőt vesz. Mélyen beszívja hatalmas tüdejébe, mielőtt kilélegezné. – A következőképpen fogjuk csinálni: Sven, te leszel felelős a nyomozásért. Ti négyen pedig csapatban fogtok dolgozni. Minden más ügyet félreteszünk, ez az abszolút prioritás. – De… – próbál ellenkezni Zeke. – Úgy lesz, ahogy mondtam, Martinsson. Nem kételkedem sem benned, sem Forsban, de most így fogjuk összpontosítani az erőinket. Sven homlokán mintha elmélyültek volna a ráncok. – Felhívjam a Központi Bűnüldözési Hivatalt? Hiszen hivatalosan még azt sem tudjuk, hogy a fickót meggyilkolták-e. Karim már elindult az ajtó felé. – Nem, semmi esetre se – válaszolja visszafordulva. – Magunk is elboldogulunk. Elvárom, Sven, hogy háromóránként tájékoztass az ügy állásáról, illetve, ha történik valami, még gyakrabban – mondja, majd sarkon fordul, és becsapja maga mögött az ajtót. – Hallottátok, mit mondott – morogja Sven a becsapódó ajtó hangjának visszhangjától kísérve. – Osszátok fel egymás között a munkát, és tájékoztassatok, amint megtudtatok valamit. A gyerekek eltűntek a szemközti óvoda mintás függönyei mögött. Malin fejében egy elkékült, szétvert arc kezd kirajzolódni. Péppé verve lebeg magányosan a hideg szélben.

44

Ki lehettél valaha? Áruld el!

45

6. Felállítottak alattam egy sátrat. Eredetileg zöld színe szürkének tűnik a sötétben. Meleg lehet odabenn, de nekem nem jut belőle. Érezni fogom még valaha a meleget? Éreztem egyáltalán meleget? Kívülálló voltam mindig is. Szabad. De milyen szabadság volt ez? Már nincs szükségem melegre, legalábbis nem úgy, ahogy ti értelmezitek. Meleg van körülöttem, és magányos sem vagyok. Vagy mégis, magányos vagyok, én magam vagyok a magányosság, az érzés kiindulópontja. És amikor életben voltam? A magány elemi részecskéje, a titok, aminek hamarosan ráakadunk a nyitjára, csupán egyszerű kémiai reakció, mégis egy mindent átfogó folyamat, ami az agyunkban zajlik, és olyanná teszi a külvilágot, amilyennek érzékeljük. Ha majd megfejtettük a kódot, nyugodtan hátradőlhetünk. De addig? Keményen kell dolgoznunk, hogy választ kapjunk minden kérdésre. A hó elolvad, elszivárog, de nem fogtok semmit sem találni alatta. Jobban járnátok, ha eltakarítanátok azt a sátrat, és egy daruval végre leemelnétek innen. Érett gyümölcs vagyok, túl nehéz az ágnak. Recseg, ropog alattam. Tiltakozik a fa. Nem halljátok? Nem halljátok. Kábán ragaszkodtok valamihez, amit kitaláltatok. Téves gondolatmenetetek rossz irányba visz benneteket. – Anya! Nem tudod, hol van a szemhéjfestékem? 46

Tove kétségbeesetten kiabál a fürdőszobából. Hangjába harag, reménytelenség és szinte már félelmetes céltudatosság is vegyül. Szemhéjfesték? Tegnap még nem volt szüksége ilyesmire. Mi történhetett? – Szemhéjfestékre van szükséged? – kérdezi Malin a fotelban ülve. Újságot olvas, és meglepődve állapítja meg, hogy az akasztott ember története a harmadik legfontosabb hír, közvetlenül a miniszterelnök nyilatkozata és valami meteorológus véleménye után, aki szerint a szokatlan hideg a klímaváltozás következménye, jel, hogy egy új jégkorszak felé haladunk, és minden esélyünk megvan arra, hogy az országot jégkristályok temessék maguk alá. – Szerinted minek kérdezem? Persze, hogy arra! – Randid lesz? Mélységes csend telepedik a fürdőszobára, majd megkésve szitkozódás hallatszik. – A francba már! Tisztán hallani, ahogy a neszesszer lezuhan a fürdőszobaszekrényről. – Megtaláltam! – hallatszik az immár örömteli hang. – Megtaláltam, anyu! – Szuper! Az Östnytts szerkesztőségének egyik riportere jelenik meg a képernyőn. Mögötte a sötét rét, a sátrat lámpák világítják meg, a háttérben felsejlik a tölgyfa, rajta a himbálózó testtel. – Itt állok, ebben a vérfagyasztó hidegben, Linköpingtől néhány kilométerre, ahol a rendőrség a… A fél megye a tévé előtt ül, és pontosan azon tűnődik, amin ő is: hogy ki lehetett ez az ember, gondolja Malin. A tévénézők szemében ő az igazság bajnoka, akinek az a feladata, hogy rács mögé dugja a szemeteket, akik ezt tették. Ez nagyon jól hangzik, de a valóság kicsit másképp fest. A valóság részletekben gazdag, sokszor áttekinthetetlen, tele van olyan dolgokkal, amelyeknek óriási lehet a jelentősége, hogy aztán egyik percről a másikra 47

teljesen jelentéktelenné váljanak. És ők egyfolytában versenyfutásban vannak a múló idővel, miközben próbálják kielégíteni az emberek kíváncsiságát. – Anya, kölcsönadod a parfümödet? Jól hallotta? A parfümét kéri? Biztosan randija lesz! – Kivel találkozol? – kérdezi a lányát, de közben továbbra is ott zakatolnak a fejében a kérdések: ki lehetett az a férfi, mi történt vele satöbbi. A másodperc töredéke alatt ezernyi kérdés cikázik át a fején. – Senkivel – böki oda kurtán Tove. – Na, kölcsönadod akkor azt a parfümöt? – Aha. – A test még mindig itt lóg a… – hallatszik a tévéből, és a kamera a tölgy felé fordul, amelyen ide-oda himbálózik a holttest. Malin legszívesebben csatornát váltana, de mégsem teszi. Vágás. A délutáni sajtótájékoztató. A képernyőn Karim Akbar kifogástalanul öltözött alakja jelenik meg a rendőrség előcsarnokában. Fekete haja hátrasimítva, komoly ábrázattal áll a kamerák előtt. Látszik rajta, hogy imád a média figyelmének fényében fürdeni, így nyer megerősítést. – Még nincsenek bizonyítékaink azzal kapcsolatban, hogy beszélhetünk-e egyáltalán gyilkosságról… A TV4 mikrofonjai vannak legelöl. Aztán egyszer csak megszólal valaki az újságírók tömegéből. Daniel Högfeldt az. – Miért nem szedték még le a hullát? Daniel. Mi a célja ezzel? Karim azonnal válaszol, a hangsúlyából érződik, hogy semmilyen kérdés nem tudná kibillenteni az egyensúlyából. – Így láttuk jónak a nyomozás szempontjából. Pillanatnyilag nem tudunk semmit. – Anyaaaa! Nem láttad a piros pólómat? – hallatszik Tove hangja most már a saját szobájából. 48

– Megnézted a fiókban? Néhány másodpercnyi csend, majd diadalittas üvöltés: – Megvaaan! Ez igazán örömteli, gondolja Malin, de közben az jár a fejében, hogy egyáltalán nem lesz szórakoztató három kilométeres körzetben végigjárni a környéket, benézni minden tanyára, bekopogni minden ajtón. Már előre tudja, hogy milyen válaszokat fognak kapni: „Hát… nem láttam semmit.” „Tudja, én napközben alszom. Éjszakai műszakban dolgozom.” „Megőrült? Ki nem mennék ebben a hidegben!” „Én nem ütöm bele az orrom mások dolgába. Higgye el, így a legjobb.” Ugyanezt fogja végighallgatni Johan, Börje és Zeke is. Mintha az a százötven kilós test csak úgy magától felrepült volna a fára. Mintha minden vágya az lett volna, hogy így keltsen általános közfigyelmet. Senki nem tud semmit. Visszakapcsolnak a stúdióba. – Természetesen továbbra is figyelemmel követjük a Linköpingben zajló eseményeket. Szünet. – Londonban a mai nap folyamán… Tove alakja bukkan fel az ajtóban. – Én is olvastam róla a neten. A te ügyed? – kérdezi. Malin képtelen megszólalni, tátott szájjal bámulja a lányát. A kislány, aki reggel összegömbölyödve az ágyában aludt, negyedóra leforgása alatt teljesen átváltozott a fürdőszobában. Kisminkelte magát, feltűzte a haját, te jó ég, Tove kész nő lett! – Anya? Aaanyaa! Mi van veled? – Milyen szép vagy… – Moziba megyek. – Amúgy igen, én is dolgozom az ügyön. – Akkor jó, hogy holnap átmegyek apához. Legalább tudsz egy kicsit túlórázni. 49

– Tove, kedvesem, miért mondod ezt? – Na, én mentem. Tizenegy körül jövök. Az utolsó filmre ülünk be, előtte kávézunk egyet. – Kivel mész? – Annával. – Valahogy nem tudom elhinni, hogy igazat mondasz. Tove megvonja a vállát. – A legújabb Tom Cruise-filmet fogjuk megnézni – veti oda Tove, és egy olyan címet mond, amiről Malin még soha nem hallott. Végül is mindegy. Nem ismerhet minden filmet. – Nem ismerem. – Nem kell minden filmet ismerned – mondja Tove, majd sarkon fordul, és a következő pillanatban már a folyosón matat. – Adjak pénzt a jegyre? – kiabál utána Malin. – Nem kell. Malin legszívesebben a nyomába eredne, de tudja, hogy nem teheti. Nem lenne helyes. Vagy mégis? – Szia! – kiabálja Tove már az ajtóból. Hogy utálja ezt az érzést! Ezt a nyugtalanságot. A kollégái, Börje, Johan, Zeke, mind ismerik. Hideg van odakint. – Érezd jól magad! – kiabálja a lánya után Malin. Kikapcsolja a tévét. Csend telepszik a lakásra. Hátradől a fotelben, és belekortyol a tequilába, amit még vacsora után töltött ki magának. Zekével még délután elmentek Borensbergbe, hogy beszéljenek Peter Lindbergh barátnőjével. A negyvenes évei elején járhat, se nem szép, se nem csúnya nő, egy a sok közül, aki megpróbálja kiélni a vágyait. Kávéval és fánkkal kínálta őket, amit ő maga sütött. Elmesélte, hogy egyedül él és hogy munkanélküli. Mesélt az életéről, hogy munkakereséssel telnek a napjai. 50

„Elég nehéz – mondta az asszony. – Vagy túl öreg vagyok a munkához, vagy nem vagyok elég képzett. De biztosan meg fog oldódni.” Megerősítette, hogy Lindbergh nála volt a kérdéses éjjel. Malin a nő porcelánfiguráit nézegette, melyek a konyhaablak párkányán álltak. Egy kutya, egy macska, egy elefánt. Kész állatkert. „Szereti Lindberghet?” – kérdezte a nőtől. Zeke felkapta a fejét. A nő viszont, úgy tűnt, nem lepődött meg a kérdésen. „Hogy Lindberghet? Nem. Nem mondhatnám – nevetett fel. – De megkapom tőle, amire egy nőnek szüksége van. Egy kis törődést.” Malin mélyebbre süpped a fotelben. Jannéra gondol, hogy milyen régen volt már, mégis, olykor még mindig el tudja képzelni a férfi nehéz testét a sajátján. Kinéz az ablakon, pillantása a Szent Lars-templom tornyára esik. Várja, hogy megkonduljanak a harangok, és figyel, figyel befelé. Ha nem lennétek süketek, hallanátok a faágak recsegését. A fa egyre kevésbé bírja a súlyomat, és könnyen előfordulhat, hogy előbb-utóbb valamelyik alattam álló rendőr fejére esek. Csak szaladgálnak ott a szerszámaikkal a kezükben, bizonyítékok után kutatva. Az a szegény rendőr nemsokára érezni fogja, ahogy a fagytól elnehezült testem a földnek nyomja az övét. Az ő testében is megreccsen valami, szerencsére csak a kulcscsontja, szóval semmi olyasmi, amit egy orvos ne tudna meggyógyítani. Úgy tűnik, holtomban már nem árthatok senkinek. Mivel nem vettetek le, bár figyelmeztettelek benneteket, rábeszéltem a fát, hogy engedjen el, hiszen már úgyis belefáradt, hogy megtartson. Rendben, mondta az öreg tölgy. A száraz ág megreccsent: essél csak le, hogy végre történjen valami odalent. Most itt fekszem, alattam a jajveszékelő rendőr, körülöttem a helyszínelők zsongása. A hősugárzó a fülembe zúg, a melegét nem érzem.

51

Tenyerem alatt nedves a föld, a fűtőberendezés felolvasztotta a havat. Jólesik ez az érzés. Malin Tove hangjára ébred. – Anya, anya! Itthon vagyok. Nyugodtan menj be a szobádba, és feküdj le! Te jó ég, elaludt! Egy pillanatra azt sem tudja, hol van, mi történt. Vége a műsornak? Tove elment otthonról? – Anya, elaludtál a fotelben. Nyugi, a film után azonnal hazajöttem. – Értem. Malin lassan magához tér, és eszébe jut, hogy régen, amikor valami hülyeséget csinált, mindig felébresztette az apját, hogy az öreg lássa: minden a legnagyobb rendben van. De még mielőtt számon kérhetné a lányát, Tove megszólal. – Anya, te ittál? Malin becsukja a szemét. – Igen, azt hiszem, ittam egy kis tequilát – mondja, és az előtte álló üvegre pillant. Hazafelé jövet vette az állomásnál. Az ital negyede hiányzik az üvegből. – Anyukám, ez szuper! Segítsek? Vagy le tudsz feküdni egyedül is? Malin biccent, hogy menni fog támogatás nélkül. – Csak egyetlenegyszer kellett ágyba segítened, Tove. Csak egyszer. – Nem. Kétszer. Malin bólint. – Akkor kétszer. – Jó éjt, anya! – Aludj jól! Az óra, ami a fotel melletti szekrénykén áll, háromnegyed tizenkettőt mutat. Azért azt még észreveszi, hogy Tove leengedte a haját. Megint úgy néz ki, mint egy kislány.

52

Van még egy korty tequila a pohárban. De nem, elég volt. Nincs szüksége többre. Malin nagy nehezen feltápászkodik, és elindul a szobája felé. Már ahhoz sincs ereje, hogy átöltözzön. Ruhástul zuhan az ágyra. Másnap majd úgy ébred, hogy legszívesebben kitörölné az álmait.

53

7. Február 3., péntek. A dzsungel mindig éjszaka a legáthatolhatatlanabb. Nedvesség, mindenféle csúszómászók, pókok, százlábúak és penészszag. A repülő felkészül a landolásra, ezernyi fény gyúl a mezőn, mintha odahullott volna az ég összes csillaga. Az orosz Tupoljev gép egyenesen ereszkedik le, akár egy helikopter, beleremeg a szárnya, a szűk térben anyák és gyerekek, köztük Tove, a kicsi Tove. „Mit csinálsz itt, papa? Itthon kellene lenned, velem.” „Nemsokára elindulok, csak leteszem a gépet, és kipakolom a szállítmányt, az élelmet és a latrinák megépítéséhez szükséges csöveket.” Közelednek. Ezernyi szempár villan a sötétben. Nem ellenség. Éhező menekültek. Egy százlábú mászik a lábára, egyre elviselhetetlenebb a pára, Kigali, Kigali, Kigali, a hangok mantrává erősödnek. Vegye már le róla valaki azt az undorító százlábút! Janne, kiabálja valaki. Tove? Malin? Melinda? Per? Vegyék már le… Valaki levágja egy élő ember lábát, majd beledobja egy kondérba, amiben már forr a víz. Amikor megfőtt, megeszi a maga részét, mielőtt megosztaná a gyerekeivel. Ezen senki nem lepődik meg, de a lopásért halálbüntetés jár. 54

„Ne lőjétek le! Ne lőjétek le! – ordítja. – Hisz még csak tízéves! Nem látjátok, hogy éhes? Azért lopott a tejből!” A kisfiú pupillái egyre tágulnak, párhuzamosan a felismeréssel, hogy az élete itt és most véget ér. „Téged sem tudlak megmenteni.” Janne. Apa. Gyere haza. Megint esik. Mindent szétáztat ez a nyavalyás eső. Nem tudja, a százlábúak hogy élik túl. Szinte hallatszik, ahogy nyüzsögnek. Elég, elég, elég! Itt nem lehet igazságot szolgáltatni. „Tedd le azt a machetét, ne, ne ölj meg! Ne ölj meg!” – hallatszik a kiáltása immár a szobában, kiszakadva az álomból. A hálószobájában van. Felül. A kiáltás még ott visszhangzik a helyiségben. Megtapogatja a lepedőt. Csuromvíz az izzadságtól. Valami mászik fel a lábán. Nem, gondolja Jan-Erik Fors, ezt csak az álom miatt érzi. Kimegy, hogy hozzon magának egy tiszta lepedőt. Lába alatt recseg az öreg padló. A ház magányosan áll az erdő közepén, néhány kilométerre Linköpingtől, Malmslätt irányában. Tove születése után vették Malinnal. Börje Svärd lába körül kutyák ugatnak. A német juhászokat nem érdekli, milyen hideg van, még hajnali ötkor sem. A kutyák boldogan ugrálják körül a gazdájukat, és lelkesen vetik magukat az eldobott faágak után. Felhőtlenül boldogok. Őket nem nyugtalanítja egy akasztott, bántalmazott férfi meztelen hullája. Börje rengeteg emberrel beszélt a környéken, de nem jutott eredményre. Semmit nem láttak és nem hallottak. Mintha nem működtek volna az érzékeik. Valla.

55

A villanegyed a negyvenes, ötvenes években épült ki, ahogy a város fejlődésével egyre jobban kezdett menni az emberek sora. Börje is itt lakik, Annával, a feleségével. Néhány évvel az esküvőjük után az asszony egyszer csak dadogni kezdett. A szklerózis multiplex kezdete, állapították meg az orvosok. A leépülés megállíthatatlan volt. Anna állandó gondozásra szorult. Egy idő után az orvosságok sem segítettek, az izmai nem engedelmeskedtek többé. Most már Börje az egyetlen, aki képes megérteni, amit mond. A gondozók beköltöztek Anna és Börje életébe, olyanná váltak, mint a megszokott, régi bútordarabok. Most is itt vannak. Drága Anna! Furcsa dolog ez a kutyatartás. De muszáj, hogy legyen valami, ami tartja benne a lelket. Valami, ami teljesen egyszerű, és sok öröme származik belőle. A szomszédok már panaszt tettek a kutyaugatás miatt. Tegyenek csak panaszt, ha jólesik nekik! És a gyerekek? Lassan tíz éve, hogy Mikael Ausztráliába költözött, Karin pedig Németországba. Elmenekültek volna? Lehetséges. Hiszen ki lenne képes arra, hogy ilyen állapotban lássa az édesanyját? És ő? Ő vajon hogy bírja? A szerelem. Az segít. Sokszor felajánlották már neki, hogy vigye otthonba. Amikor csak akarja. Amikor csak akarja? Ennyi lenne? Anna az ő számára nem változott semmit. Ugyanaz, akit mindig is szeretett. És ha a számára meg tudott maradni a régi Annának, talán az maradt önmagának is. – Gyerünk, kisapám, nyissuk csak ki azt a garázst!

56

Az egyéves kisfiú nem hajlandó kinyitni a száját a zabkásás kanál előtt, de az apja nekitolja, amitől az ajkai résnyire szétnyílnak, és ez már elég is ahhoz, hogy a zabkása odabenn landoljon. A kisfiú nyel egyet. Végre. Johan Jakobsson Linghemben lakik egy sorházban a családjával. Ennyire tellett. Mégis, ha a lakóközösség összetételét nézi, Linghem nem is volt olyan rossz választás. Homogén, vidéki középosztály. Semmi különös, sem pozitív, sem negatív irányban. – Tütü, már jön is a következő szállítmány! A felesége a fürdőszobában mossa a hároméves kislányuk fogát. A kicsi kézzel-lábbal tiltakozik, visít. Johan érzékeli a felesége hangján, hogy az asszony nemsokára elveszíti a türelmét. A felesége megkérdezte tőle, hogy ő is dolgozik-e az akasztott ember ügyén. Nem egyszerű válaszolni erre. Ha igent mond, az asszony felizgatja magát, hazudni viszont nem szép dolog. Végül igennel felelt. „Elképesztően magányos lehetett” – mondta a felesége. Johan egy szót sem szólt, bár ő is úgy gondolta, hogy ennél nagyobb magány nem létezik. – Brümm, brümm – próbálkozik tovább Johan. – Egy Passat érkezett! Nyissuk ki azt az ajtót! A felesége kicsit felhúzta az orrát, mert nem akart vele beszélni az esetről. A gyerekek elfáradtak, nem volt kedvük sehová sem menni. Gyerekek. Néha halálosan le tudják fárasztani az akaratosságukkal. Máskor viszont úgy érzi, általuk nyert értelmet az élete. – Na, gyerünk, nyissuk ki… A háttérben megy a tévé, és Johan felkapja a fejét, mikor a vezető hírt ismertetik. Az akasztott emberről beszélnek. Hiányozni fognak ezek az órák, gondolja Sven Sjöman. A hackerforsi

57

ház pincéjében berendezett asztalosműhelyében dolgozik. Lassan indulnia kell, ideje abbahagyni a gyalulást. Amikor nyugdíjas lesz, hiányozni fognak neki az itt töltött órák, a fa illata. Nem mintha nem dolgozhatna a műhelyben a nyugdíjazása után is, de az már nem lesz ugyanaz az érzés, mint amikor az egész napos rendőri munka előtt leugrott még egy kicsit. Szereti a munkáját. Szeret a fiatal nyomozókkal foglalkozni, mint amilyen Johan és Malin. Különösen az olyanokkal, mint Malin: akik értik, amit mond, és képesek továbbgondolni. Akkor szokott leosonni a műhelyébe, amikor Elisabeth még alszik. Csiszol kicsit az egyik széken vagy lelakkoz egy háttámlát. Tennie kell valami egyszerűt, mielőtt elindítja a napot az első kávéval. A fával egyszerű dolgozni. Ennek a munkának letisztult az eredménye, nem úgy, mint a valóságban. Ott van a legújabb eset. A szerencsétlen hulla ráesett az egyik kollégára. Mintha a dolgok egyre rosszabb irányba haladnának. Mintha az erőszak határai egyre jobban kitolódnának, mintha kétségbeesésükben, rettegésükben, haragjukban az emberek bármire képesek lennének. Könnyű elkeseredni, ha valaki elég pesszimista, hogy úgy gondolja, a régi értékek, mint az erkölcs és a tisztesség, rég eltűntek a múlt homályában. De valójában nincs erre okunk. Egyszerűbb örülni minden egyes napnak, ami még előttünk áll, és annak, hogy a gondoskodás és a szolidaritás továbbra is működik ember és ember között, és ellenáll a legkeményebb cinizmusnak is. Álarcok. Jó néhány álarc a rendelkezésére áll, gondolja Karim Akbar a fürdőszobai tükör előtt állva. Épp elkészült a borotválkozással. Felesége, ahogy minden reggel, elvitte nyolcéves kisfiúkat az iskolába. Sokféle álarcot felölthet, gondolja Karim, a helyzettől függően. Fel is próbál néhányat: grimaszokat vág a tükörbe, dühös, vidám,

58

csodálkozó az arca, majd megfigyelő, éber. De melyik lehet ő? A belevaló rendőrfőnök, a szerencsés bevándorló, a mediátor, a kedves apa, a férj, aki ágyba bújik a feleségével, és érzi az asszony testének melegét a takaró alatt? Ő érezheti a meleget. Nem kell fáznia. Nem úgy, mint annak a kövér embernek a fán. Az ő feladata, hogy igazságot szolgáltasson neki. Legalább a halála után. – Mit fogtok csinálni? – kérdezi Malin Jannétól. Tove a fejét vakarja. Nyolc múlt, ideje elkezdeni a napot. Még senki nem hívta fel az őrsről, de a telefon bármelyik percben megcsörrenhet. A Correspondenten honlapján már ott a hír, hogy a hulla tegnap este ráesett a helyszínelők sátrára. Kezd az egész egy bohózatra hasonlítani, gondolja Malin. Alig néhány perce futotta át a híreket, de túl fáradt volt ahhoz, hogy elmerüljön a részletekben. Janne és Tove egymás mellett állnak az előszobában. A férfi fáradtnak tűnik, mint akibe hálni jár a lélek, a bőre ráfeszül az arccsontjára. Mintha lefogyott volna. Eddig fel sem tűnt Malinnak, hogy ősz szálak vegyülnek borostyánbarna hajába. Tove készen áll, hogy elinduljon az iskolába. Ma sikerülni fog időben beérnie. Amikor elköltözött Tovéval a házból egy Stockholm melletti kis faluba, Janne épp Boszniában szolgált. Malin írt neki egy levelet, amelyben lemondott a ház tulajdonjogáról. Legalább bőven lett helye az autóinak. Ő viszont már épp eleget élt vidéken. Remélem, hogy minden rendben van veled, és nem kell túl sok rémséget végignézned. A többit megbeszéljük majd, ha itthon leszel.

59

Janne rövid válasza elfért egy levelezőlapon: Köszönöm. Amikor hazamegyek, felveszek kölcsönt, és kifizetem a részedet. Tégy belátásod szerint. Tégy belátásod szerint? Akkor azt tenné, amit az elején. Amikor még semmi nem vált megszokottá. Furcsa, hogy bizonyos dolgok mennyire szét tudnak választani embereket. Konfliktust okoznak. Fiatalok voltak, még nem tudtak semmit. Jannénak viszont mennie kellett. Malin a férfi álmaira gondol. Mindig beszél róluk, amikor találkoznak, de ő soha nem tud odafigyelni, ahogy a férfi sem képes normálisan kifejezni azt, amit szeretne. – Fáradtnak tűnsz, Malin. Tove, ugye fáradtnak tűnik? Tove bólogat. – Sokat dolgozom. – Az új ügy? – Aha. – Akkor a hétvégén is lesz elég dolgod. – A Saabbal jöttél? – Nem, a Volvóval. Azon van téli gumi. A többin még nem tudtam kicserélni. A férfiak megőrülnek a kocsikért. Janne sem kivétel. Összesen négy autója van, mind a pusztulás legkülönbözőbb stádiumaiban. Ő ezt úgy mondja: van még mit szerelni rajtuk. A kocsik mindig is sokat jelentettek neki. Már a kapcsolatuk elején is. Ki tudja, mit pótolhatnak a számára? Erőt, fantáziát, akaratot? – Mit csináltok ma? – Még nem tudom – mondja Janne. – Ebben a nyavalyás hidegben nem túl sok mindent lehet. Tove? Szerinted? Mi lenne, ha kikölcsönöznénk néhány filmet, vennénk sütit a pékségben és lazítanánk? Vagy inkább olvasni szeretnél? 60

– A filmezés jó lesz, de azért beraktam néhány könyvet is. – Azért próbáljatok meg kimenni kicsit a levegőre is! – Anyu, ezt most nem te mondod meg. – Elmehetünk a sportcsarnokba teremhokizni… – Jaj, ne! – fakad ki Tove, és felhúzza a szemöldökét, mintha nem tudná, hogy az apja csak viccelődik. Éppen ezért még azt is hozzáteszi: – Úristen, azt soha! – Oké, akkor maradnak a filmek. Malin fáradtan Jannéra pillant. Tekintetük találkozik, hosszan egymás szemébe néznek. Janne olyan helyeken dolgozik, ahol másoknak szüksége van az erejére, a segítségére. Talán már nem is tudna élni anélkül, hogy ne segítsen másoknak. Segíteni. Ő ezzel a szóval helyettesítette a menekülést. Amikor a lakás, a ház és minden túl szűk lett a számára. És azután is, újra és újra. Ma is megölelte, amikor belépett az ajtón. Hosszan ölelte a férfit, ő pedig viszonozta. Mindig ez történik. Malin legszívesebben el sem engedné, csak ölelné, jó sokáig, és megkérné, hogy maradjon, amíg elmúlik a hideg. Maradjon itt, itthon, hogy még egy darabig a karjában tarthassa. De nem ez történt. A férfi egy idő után kibújt az ölelésből, izmai megfeszültek, mintha azt akarná kérdezni: „Mit csinálsz? Már nem vagyunk házasok, tudod, hogy ezt többé már nem lehet!” – És… sikerült aludnod? – kérdezi zavartan Malin. Janne bólint, de Malin pontosan tudja, hogy hazudik. – Viszont baromira leizzadtam megint. – Annak ellenére, hogy hideg van. – Annak ellenére. – Megvan mindened, Tove? – Igen. 61

– Na, induljatok! – Szia, anya! Elmennek. Janne csak szombat este hozza vissza Tovét. Vasárnap együtt lesznek. Mit csináljon most? Várjon továbbra is a telefonra? Vagy olvassa el az újságot? Gondolkodni kellene? Nem. A gondolkodás most csak felkavarná.

62

8. – Egy ütés bezúzta a koponyáját. A tettes valami nehéz tárggyal többször is lesújtott a fejére és az arcára. Feltételezhető, hogy hirtelen felindulásból követte el a tettét, erre utal az ütés ereje, és hogy többször is lecsapott az áldozatra, egészen addig, míg a koponyáját és az arcát pépesre nem verte. A sérülések azt is bizonyítják, hogy az elkövető vagy az elkövetők ezenkívül kést is használtak. Az áldozat még magánál volt, amikor az első ütések érték, de aztán elvesztette az eszméletét. A kékre fagyott hulla kiterítve fekszik a boncasztal jéghideg acéllapján, Karin Johannison mellette állva magyaráz. A karok és a lábak merev ágakként állnak ki a testből. A has négy irányban felvágva, a bőr- és zsírrétegek alól feltárulnak a kanyargó belek. A koponya hátsó része felnyitva. Furcsa ez az egész, gondolja Malin, az embernek az az érzése, mintha módszeresen kitervelték volna a gyilkosságot, de útközben elveszítették a fonalat. – Kénytelen voltam megvárni, amíg felolvad – magyarázza Karin. – Ám mire végre hozzáfoghattam volna a boncoláshoz, a szerencsétlenből nem maradt semmi, csak ez a massza – folytatja. Már reggel szeretett volna hozzáfogni a boncoláshoz, de végül délután lett belőle. Zeke rezzenéstelen arccal áll Malin mellett, mintha a dolog meg sem érintené. Nem ez az első eset, hogy hullát lát, már megtanulta, hogy jobb

63

érzelmileg eltávolodni az ügytől. Karinnal azonban más a helyzet. Benne fel sem merül, hogy érzelmeket is belekeverjen. A többiek fölfogják a halál jelentőségét, gondolja Malin, de Karin kizárólag funkcionálisan, szakmai precizitással tekint rá, számára a hulla csak egy tárgy, amivel dolgoznia kell. Talán még ez a megközelítési mód a legegyszerűbb. Malin sosem szerette a bonctermet. A linóleum valószerűtlen kék színe funkcionalitásról és költséghatékonyságról árulkodik. A fény a plafonba vágott kis ablakon keresztül jut be a helyiségbe, és megvilágítja a fehér falakon körbefutó fémpolcokat, amelyeken néhány könyvet, a boncoláshoz szükséges eszközöket, szikéket, tálakat, gumikesztyűket tartanak. Bár járt már itt néhányszor, Malin képtelen megszokni a hangulatát. – Mennyi ideje volt halott? – kérdezi. – Összesen, vagy… – Arra gondolok, mennyi ideig lóghatott a fán. – Úgy vélem, legalább öt órán keresztül, talán kicsit tovább. – Mit tudsz mondani az ütésekkel kapcsolatban? – kérdezi Zeke. – Elég fájdalmas lehetett, amíg eszméleténél volt, de végül nem abba halt bele, hanem a késszúrásokba. A lábán található zúzódások, valamint az agyag- és földnyomok arra utalnak, hogy a földön vonszolták egy darabig. A halála után vetkőztették le. – Kideríthető bármi a fogai alapján? – érdeklődik tovább Zeke. – Nem tudtuk beazonosítani. Sajnos az állkapcsa is teljesen szétroncsolódott. Karin felemeli a férfi egyik kezét, és a csuklójára mutat. – Látjátok, itt, ezeket a nyomokat? Malin bólint. – Valószínűleg itt rögzítették a láncokat, amivel felhúzták a fára. – Felhúzták? – Nem biztos, de szerintem többen voltak. Szerintem nincs olyan ember, aki elég jó kondiban lenne ahhoz, hogy egyedül felakasszon egy ilyen 64

nehéz testet a fára. – Elképzelhető – mondja Malin. – Még nem tudjuk bizonyítani – jegyzi meg Zeke. Karin és a kollégái nem találtak semmi használható nyomot a helyszínen, mindössze néhány cigarettacsikket, kekszpapírt és egy jégkrém csomagolását. Az utóbbin eléggé meglepődtek. Aztán kiderült, hogy a papírok és a csikkek már elég régóta ott hevertek. Szóval a gyilkos vagy inkább a gyilkosok nem hagytak maguk után semmit. – Még valami? – Megvizsgáltunk mindent, amit ilyenkor szokás. A körme alatt sincs semmi. Még dulakodás nyomai sem. Úgy tűnik, meglephették az áldozatot. Remélem, azért tudtam valamit segíteni. – Most még nem tudhatjuk – morogja Zeke. Milyen jó lenne, ha most egyszerűen felülhetnék, és megkérhetnélek benneteket arra, hogy fejezzétek be a kutakodást! Semmi értelme. Én persze tudom, hogy kik tették, láttam a szemem sarkából, láttam közeledni a halált. Olyan gyorsan történt. Aztán minden fehérré vált körülöttem. Mint a frissen hullott hó. Egy szemvillanásnyi idő volt csak. Utána már mindent láttam. Segítsek? Azt szeretnétek? Meséljem el a történetemet? Talán jobb, ha soha nem jöttök rá. Sötétebb és könyörtelenebb történet ez, mint sejteni vélitek. Amikor kimentek innen, keressetek egy ösvényt, amely elvezet egy helyre, ahol csak a test, nem pedig a lélek él, ahol lélegzünk, ahol még fizikai valónkban jelenünk meg, ahol nincsenek érzelmek. Az ösvény végén találtok majd egy helyet, mely egyszerre sötét és világos, és csodálatos almaillata van. Ott meglelitek majd azokat a látomásokat, amelyek olyan sötétek és kegyetlenek, hogy azokhoz képest még a rideg tél is kellemes élménynek tűnik majd. Tudom, hogy rá fogtok akadni arra az ösvényre. Képesek lesztek rá. 65

– Mit gondolsz, mikor készülsz el vele? – kérdezi Malin. – Mire gondolsz? – Az arcára. Jó lenne „emberi” állapotba hozni, hogy legalább egy fantomképet leadhassunk az újságoknak. Talán felismeri valaki. – Értem. Akkor idehívom Skoglundöt Fonusből. Megpróbáljuk szalonképes állapotba hozni. – Próbáljon olyan gyorsan jönni, ahogy csak tud. – Köszönjük, Karin! Hívj, ha van valami – mondja Zeke, és Malin érzi, hogy társának most lett elege a hulla látványából, a boncteremből és legfőképpen Karin Johannisonból. Malin pontosan tudja, hogy Zeke elismeri Karin képességeit, de rosszulesik neki, hogy soha nem kérdezi őt a fiáról, Martinról, a jövő hokisztárjáról. Bár néha az agyára megy a kollégák érdeklődése, mégis furcsának találja, hogy Karin sohasem kérdez. Zeke emiatt azt gondolja, hogy Karin lenézi őt. – Barnító szalonban voltál? – kérdezi Zeke Karintól, amikor elköszönéskor kezet fog vele. Malin önkéntelenül is felnevet. – Nem, dehogy! Néha elmegyek szoláriumba, hogy megőrizzem a barnaságot, amit a thaiföldi nyaraláson szedtem fel karácsonykor. A barnító szalon nekem nem jön be. Van egy a Drottning utcában, de… talán majd egyszer. – Thaiföldön voltál karácsonykor? – kérdezi csodálkozva Zeke. – Nem akkor a legdrágább? Tudom, hogy ez nem szokványos időpont, de akkor is…

66

9. – Malin, meglocsoltad a növényeket? Muszáj locsolni őket, különben nem élik túl a telet. Mintha ő nem tudná, gondolja Malin. De már megszokhatta volna. Az apja képtelen kiengedni a kezéből a kontrollt. – Most megyek a lakásotokba. – Ezek szerint eddig nem is voltál? – Azóta, hogy utoljára beszéltünk, nem. Éppen visszaindult az őrsre, amikor félúton a temető és a régi tűzoltóállomás között megszólalt a telefonja. A Volvo szerencsére most remekül működik, nem úgy, mint tegnap, pedig egy fokkal sincs melegebb. Már a csengőhangból tudta, hogy az apja az. Kicsit mindig haragos, de szeretetre méltó, igényes és eléggé énközpontú férfi. Általában nem hagyja abba a csörgetést, amíg a lánya fel nem veszi. „Ugye, nem zavarok?” A rendőrségen várakozással telt az idő. Börje Svärd késett. Történt valami a feleségével. Időközben kiderült, hogy mi lett Nysärddel, a rendőrrel, akire tegnap este ráesett a hulla. – Szerencsére csak a karja tört el – mondta Sven Sjöman –, betegállományban lesz két és fél hétig. Úgy tűnt, nem veszítette el a jókedvét. Vidám volt, amikor beszéltem vele – folytatta –, de bevallotta, hogy azért megijedt egy kicsit. 67

– Azért ez elég sajátos baleset. Nem mindennap esik a fejedre egy százötven kilós, kékre fagyott hulla. Arról nem is beszélve, hogy rosszabbul is elsülhetett volna – mondta megborzongva Johan Jakobsson. Szó esett arról is, hogy egyelőre nincs semmi nyom, amin elindulhatnának. Meg kell várniuk, amíg Skoglund, a temetkezési vállalkozó befejezi a munkáját. Utána csak annyi lesz a dolguk, hogy lefotózzák a fickót, és a fényképet elküldjék a napilapoknak. – Mondtam nektek, hogy senki nem fogja felismerni azon a képen – jegyezte meg Börje a Correspondenten fotójára utalva. A várakozás mindig a legrosszabb. De egyelőre nem tehettek semmit. Szinte más dolguk sem volt, minthogy nagyokat sóhajtva azt mondják: majd meglátjuk. Frusztráló volt a helyzet, hiszen az emberek – az újságírókról nem is beszélve – azt várják, hogy a rendőrség kiderítse, mi történt, és találja meg az elkövetőket. Ráadásul Karim Akbar is késett. Még otthon volt, a lambohovi villájában, de telefonon elmondta az utasításait, közben a kollégák azt is hallhatták, ahogy megkéri a fiát, hogy halkítsa le a számítógépét. – Ez így nem mehet tovább, Sven! Hívj össze egy újabb sajtótájékoztatót holnap reggelre! Elmondjuk, mire jutottunk eddig. Talán sikerül megnyugtatni az embereket. Aha, gondolta Malin. És persze ez is egy újabb lehetőség arra, hogy a nyilvánosság előtt szerepeljen. Aztán, mikor továbbgondolta, rájött, hogy valójában nekik is jó így, hiszen Karim, mint valami villámhárító, elvezeti a sajtó irányából érkező összes feszültséget és agresszivitást. Legalább addig is nyugodtan tudnak dolgozni. És még valamiben igaza volt Karimnak. Egy csapat csak akkor tud jól működni, ha pontosan le vannak osztva a szerepek. Sven fáradtan pillantott fel, amikor letette a telefont. – Egyszerűbb lenne, ha nekünk is lenne egy saját kommunikációs igazgatónk. Mint a stockholmiaknak. – Hiszen te végigcsináltál egy média- és kommunikációképzést! Miért nem csinálod te? – kérdezte Zeke. 68

– Igazán nemes feladat! Ezen mindenki jót nevetett. – Itt állok, néhány évvel a várva várt nyugdíjazás előtt, Zeke, erre te lelkiismeret-furdalás nélkül odavetnél a hiénák elé? Igazán nem szép tőled – nevetett velük Sven is. A lámpa zöldre vált, a Volvo pedig, ha döcögve is, de végiggurul a Drottning utcán, majd továbbhalad lefelé, a város irányába. – Anya hogy van? Nyugi, minden rendben lesz a virágokkal! – Anyád lefeküdt egy kicsit ebéd után. Itt huszonöt fok van és ragyogó napsütés. És odahaza? – Nem akarod tudni. – És ha mégis? – Inkább ne is beszéljünk erről, apa! – Tudod, itt Tenerifén, mindig süt a nap. Hogy van Tove? – Jan-Eriknél van épp. – Oké. Most leteszem, Malin. Drága lesz nagyon a hívás. Ne feledd a virágokat! A virágok, gondolja Malin, amikor leparkol az Elsa Brännströms utcán, az okkersárga színű, századfordulós ház előtt. A virágok nem várhatnak. Malin belép a szülei rendezett lakásába. Itt nőtt fel, ezek között a bútorok között. Te jó ég, ez már az öregség jele? A szagok, a színek és a kontúrok, mind-mind emlékeztetik valamire, amiről megint eszébe jut valami más. Az ő lakásához képest nagy itt a rend. Négy szoba: egy nappali, egy étkező és két hálószoba. Malin kinéz a nappali ablakából. Innen, a harmadikról szép kilátás nyílik az Infektionsparkra, ami az egykor itt működő klinikának köszönheti a nevét. 69

A kanapé, amin sosem volt szabad ülnie. Még ma is úgy csillog rajta a huzat, mintha új lenne. A könyvespolcon a „Jó Könyvek” sorozat kötetei. Maya Angelou, Lars Järlestad, Lars Widding, Anne Tyler. Az étkezőasztal. Amikor vendégek jöttek, a gyerekeknek mindig a konyhában terítettek. És ezzel nem is volt semmi bajuk akkor: ők sem akartak a felnőttekkel együtt enni. Az apja hegesztő volt, majd később részlegvezető lett egy bádoglemezeket készítő gyárban. Az édesanyja pedig titkárnő volt az önkormányzatnál. Az öregedő emberek szaga. Ha kinyitná az ablakot, akkor sem tudná kiszellőztetni. Azért megpróbálja. A hideg, ha másra nem is, arra legalább jó, hogy kitisztítsa a levegőt. A nővények kókadoznak, de még nem száradtak ki. Malin sorra megnézi a bekeretezett fényképeket. Egyiken sincs rajta sem ő, sem pedig a lánya. Csak a szülők. Anya és apa a tengerparton, egy idegen városban, a dzsungelben, egy hegy tetején. „Meglocsoltad a növényeket?” Persze. „Bármikor lejöhettek meglátogatni minket.” Szuper, csak miből? A fotel a hallban. Beleül. Még most is emlékszik, milyen jó volt a rugózása. Ötéves volt, a fotelban ücsörgött és lógázta a lábát. Közben hallotta a szülei hangját, nem veszekedtek, de furcsán beszéltek egymással, mintha a szavak mögött valami rejtett üzenet bújt volna meg. Összeszorult a gyomra. Nem értette az egészet. Nem ismerte a megfelelő szót, amivel leírhatta volna a helyzetet. Ridegség. Szerelem nélküliség. Mi a jó szó? Most itt van megint, kezében a locsolókannával. Virágról virágra jár. Apja értékelné a szisztematikus öntözést. 70

Hogy utált porszívózni! Pormacskák voltak mindenütt. Ha mégis rászánta magát, kizárólag a hétvégi zsebpénz reményében tette. Az anyja végig ott állt mögötte, és mutatta, hogy épp melyik sarok, szeglet, küszöb maradt ki. Utána ő is még egyszer végigporszívózta az egész lakást. Mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Mit tudhat egy gyerek? Ugyan, mire lehet képes egy gyerek? A gyereket formálni kell. Ez így volt rendjén. Megöntözte az összes növényt. Most legalább túlélnek még egy napot. Malin leül a szülei ágyára. Vajon akkor is olyan nyugodtan aludtak volna a szülei ebben az ágyban, ha megtudták volna, hogy ebben szexelt? Vagy legalábbis azon volt, hogy elveszítse a szüzességét? Nem Jannéval. Valaki mással. Ez még korábban történt. Tizennégy éves volt. A szülei látogatóban voltak egy ismerősnél Torshällában, és ő egyedül maradt otthon. Milyen különös! De bármi is történt ebben az ágyban, az csak rá tartozik. Nem tud úgy belépni ebbe a lakásba, hogy ne érezné valaminek a hiányát. Feláll. Megpróbálja lerázni magáról a vágyakozás fájó érzését. Az egész olyan érthetetlen. A szülei bekeretezik ezeket a képeket. Kerti székek a tenerifei ház mellett. Három éve vették, de sem ő, sem Tove nem járt még ott. „Meglocsoltad a növényeket?” Persze. Ezekkel az emberekkel töltötte el élete egy jelentős részét. Mégis idegenek a számára. Különösen az anyja. Kiönti a maradék vizet a mosogatóba. 71

A cseppekkel együtt egy sor titok is eltűnik a lefolyóban. Pihennie kellene? Nem. Mielőtt becsukná a lakás ajtaját, vet még egy pillantást a nappali felé. A dupla ajtó kitárva. A padlót vastag szőnyeg borítja. Az anyja büszkesége. A legjobb minőség. Pedig valójában nem az. A lakás tele van olyan tárgyakkal, amelyek nem azok, mint aminek hiszik őket. A fény, a tisztaság csak látszat. Itt mindig valami különös érzés fogja el. Hogy bármi is történik, soha semmi nem elég jó. Hogy ő, Malin nem elég jó. Nem elég előkelő. A mai napig rátör a bizonytalanság az igazán előkelő emberek társaságában. Nem az olyanokéban, mint Karin Johannison, hanem a valódi arisztokratákéban, az ügyvédekében, a bírókéban. Ha ilyen emberekkel kerül össze, mindig úgy érzi, hogy ő nem teljes értékű. Mostanra egy rossz reflexszé vált, és mindig megjelenik benne az érzés, önvédelemből, ha ilyen emberek közé keveredik. Nem érti, miért. Talán fél a csalódástól? Ha a munkáról van szó, más a helyzet. De a magánéletében nagyon fárasztóak tudnak lenni az ilyen találkozások. Közben elindul lefelé a lépcsőn. Még előtte áll az egész péntek este. Egyedül.

72

10. Péntek este; február 4., szombat Csak egy pohár. Csak egy pohár sör, nem több. Megérdemli. A kocsiért majd eljön holnap reggel. Malin gyűlöli ezt a hangot. Megpróbálja túlkiabálni, meggyőzni arról, hogy a másnaposságnál nincs rosszabb. Ennyi. De lazítania is kellene egy kicsit. Csak egy pohárral. Csak egy pohárral. Olyan leszel, mint a mosogatórongy. Jól bírod az alkoholt. A Hamlet nevű hely már nyitva van. Milyen messze is van? A francba, hogy milyen hideg van ma! Legjobb lesz, ha fut egy kicsit. Akkor pár perc alatt ott lesz. Nagy a zsongás és a füst odabenn. Grillhús illata csapja meg az orrát. De leginkább az ígéret és a hazugság illatával van tele a levegő. Csöng a telefon. Vagy mégsem? Vagy ez valami más? Esetleg a tévé? A templom harangja? A szél? A francba! Iszonyúan sajog a feje. Valami beférkőzött a homloklebenye mögé. 73

Megint csöng a telefon. Teljesen kiszáradt a szája. Hol van egyáltalán? Nem az ágyban, az biztos. Ez itt nem a lepedője. Talán a fotelban? Mi ez itt? Egy újság? Nem. Végre abbamarad a szörnyű telefoncsörgés. De nem. Újrakezdi. Igen. Most már biztos, hogy a mobilja az. Azért ahhoz már elég józan, hogy fölismerje a hangot. A hallban fekszik. A rongyszőnyegen. A dzsekije ott van mellette. Vagy az a sála? Na, megvan végre. Már csak a zsebéből kell kihalászni a telefont. Mintha homok lenne a szájában. A fejében meg mintha egy óriási daganat pulzálna. Malin a kabátja zsebében kotorászik az egyik kezével, a másikkal a homlokát fogja. Ez az! Megnyomja a hívásfogadás gombot, majd a füléhez tartja a telefont. Alig hall valamit. – Itt Malin Fors. – Itt Sjöman, Malin. Tudjuk, ki a pasas! Ki a pasas? Janne… Tove… Az akasztott férfi! Akit senki nem keresett! – Malin, itt vagy? Igen. Talán. Csak nem nagyon van hozzá kedve. – Minden rendben? Nem, egyáltalán nem. Kicsit kirúgott a hámból tegnap este. – Itt vagyok, Sven, itt vagyok. Csak kicsit álmos vagyok még. Várj egy kicsit! Malin megpróbál felülni. Sven persze tovább beszél közben. – Szóval másnapos vagy… Oké. Malin felemeli a fejét. Hirtelen elsötétül előtte minden, majd megint kitisztul a világ. Még mindig érzi azt a szörnyű lüktetést a homlokában. – Hogy másnapos vagyok-e? Hát, igen. Lehet, egy kicsit. Az ilyesmi gyakran előfordul az emberrel vasárnap reggel.

74

– Szombat reggel, Malin. És tudjuk, hogy ki a pasas. – Hány óra van? – Fél nyolc. – A francba, Sven! – Tegnap elkészült a kép. Az a temetkezési vállalkozó, az a Skoglund nagyon ért hozzá. El is küldtük azonnal a Correspondentennek és a Távirati Irodának. A Corres már tegnap este tizenegykor kirakta a honlapjára, és rögtön utána kaptunk egy hívást, aztán ma reggel még néhányat. Mindenki ugyanazt a nevet mondta. Úgyhogy stimmelnie kell. Bengtnek hívták. A vezetékneve Andersson. A vicces az volt, hogy egy embert kivéve mindenki csak a becenevét ismerte. Még mindig ez a szörnyű fejfájás. Bármi történjen is, nem szabad felkapcsolnia a lámpát. Ilyen esetben a legegyszerűbb, ha a saját problémája helyett máséval kezd foglalkozni az ember. A fájdalom mindig személyes. – Képzeld, Labdaszedőnek hívták! Eddig az derült ki a tanúvallomásokból, hogy az élete épp olyan nyomorúságos volt, mint a halála. Be tudnál jönni egy fél óra múlva? – Adj háromnegyed órát, és ott leszek! Tizenöt perccel később Malin készen áll az indulásra. Már túl van az első aszpirinen, amikor leül a géphez. Eszébe sem jut felhúzni a rolókat, pedig még bőven sötét van odakint is. Leül a klaviatúra elé, félretolja az asztalra dobált szennyest meg a befizetett és befizetetlen számlákat. Vár egy kicsit, majd begépeli a jelszavát. Végül beírja a keresőbe a Correspondenten webcímét. A képernyő éles fényétől újra lüktetni kezd a feje. Daniel Högfeldt megint jó munkát végzett. Az akasztott férfi arcképe a legjobb helyre került, a főoldalon. Tényleg sikerült emberi formát adni az arcának, a fekete-fehér fotón a duzzanatok és vérerek szürke árnyaknak tűnnek csupán, mint az ügyesen retusált ütésnyomok. Az a Skoglund, vagy hogy is hívják, életre keltette a halottat. A férfi arcát eléggé eltorzította a háj, a homloka, az álla, az arccsontja 75

beleolvad a vastag masszába. A szeme csukva, a szája akár egy kis kérdőjel. A felsőajka sokkal húsosabb, mint az alsó. Csak a kiálló orra ad némi karaktert az arcának. Erőlködik, hogy el tudja olvasni. Daniel Högfeldt nyelvezete. Kicsit hatásvadász. De nem rémisztő. Úgy érzi, a firkász többet tud, mint ők. Nem csoda. Az emberek először az újságoknak telefonálnak be. Talán a média még fizet is a nyomravezetőnek. De nem lehet hibáztatni őket érte. Az Östgöta Correspondenten ma végre leleplezi a nagy titkot… A betűk apró, szúrós kis nyilakként hasítanak Malin szemébe. Bengt Andersson (46), akit legtöbben a Labdaszedőként ismertek és Ljungsbróban lakott, ismerősei elmondása szerint furcsa, magának való fickó volt. Egyedül élt, és évek óta támogatásra szorult, mivel pszichés zavarai miatt munkaképtelennek nyilvánították. Különös becenevét onnan kapta, hogy a Ljungsbro IF hazai pályán játszott futballmérkőzésein mindig a pálya Cloettavägen felőli oldalán állva várta, hogy valamelyik játékos kilője a sövény fölött a labdát. Labdák, labdák vannak az én fejemben is, gondolja Malin. Papa, figyelj csak, fel tudom rúgni egészen az almafára! Malin – hallatszik az anyja hangja –, ne labdázz a kertben! Még tönkreteszed a rózsabokrokat! Tovét egyáltalán nem érdekli a foci. Egy nő, aki szeretné megőrizni névtelenségét, a következőket nyilatkozta a Correspondenten-nek: „Mindenki tudta róla, hogy kicsoda, 76

de senki nem ismerte. Ilyen emberek szinte mindenhol vannak” Bengt Andersson holttestét… Az újságcikk tele van idézetekkel. Ilyen Daniel stílusa: közvetlen és feszültséget keltő. Ismétlések és felkiáltójelek. Mikor lesz vége ennek az egésznek? Malin szinte kioson a házból a hidegbe. Még mindig, gondolja. Tiszta köd minden. Az egész utca. Hamarosan rájön, hogy egész jót tesz neki a hideg. Valóságos gyógyír a fejében lüktető fájdalomra. A kocsi nincs a megszokott helyén. Ellopták. Aztán derengeni kezd valami. Anya és apa lakása. „Megöntözted a növényeket?” A Hamlet. Csak még egy pohár sört… Ott senki nem ismeri. A törzsközönség idősebb emberekből áll. Taxi? Nem. Túl drága. A rendőrség csak tíz percre van. Majd siet. Elindul. Jót fog tenni ez a kis séta. A járdára fagyott hó csikorog a talpa alatt. Mintha óriási bogarakat nyomna szét a bakancsával. Különös, gondolja. Végre van neve az akasztott férfinak. Ami nagyon jó, mert akkor végre komolyan nekiláthatnak a nyomozásnak, és végre kiderülhet az igazság. Ez nem szokványos gyilkosság. A hideg csípi a szemét. Könnyezni kezd. Te jó ég, gondolja Malin, olyan, mintha a könny a szeméhez tapadna,

77

mint a jégvirág az ablakra. Mint ahogy neked is, Labdaszedő.

78

11. Mit tesz az emberekkel ez a világ, Tove? Boldogok voltunk az apáddal. Fiatalok voltunk és szerettük egymást, ahogy csak a nagyon fiatalok tudják szeretni egymást, őszintén, egyszerűen. És épp így szerettük egymás testét is. Aztán jöttél te, Tove. Én utána is képes voltam szeretni. Nem foglalkoztam apád autómániájával, a lassúságával, a köztünk lévő különbségekkel. A szerelem az életem részévé vált. Hányan figyelmeztettek, hogy ne siessem el a dolgot, hogy van még időm! De nekem a szerelem jelentett mindent, amit az apád iránt éreztem, és a szeretet, amit teirántad. Azt gondoltam, ez az idill örökké fog tartani. Hittem a szerelem erejében, és a mai napig hiszek benne. Aztán egyik nap azt mondta az édesapád, hogy bezárva érzi magát, mintha börtönben lenne. Teljesen összezavarodtam. Aztán néhány nappal később azzal jött haza, hogy másnap Boszniába utazik a Békefenntartókkal. Hogy gyűlöltem ezért! Azt mondtam neki, ha elutazik, elválnak az útjaink. Már nem leszek a házban, mire hazajön. Azt mondtam neki, hogy az ember semmiért nem áldozza fel a családját. Talán most már érted, miért váltunk el. Túl keveset és túl sokat tudtunk egyszerre.

79

12. – Malin, jól vagy? Tudsz dolgozni? Ugyan, Sven, minek aggodalmaskodni? Hiszen itt van, nem? Zeke az asztalánál ül. Vigyorog. Börje Svärd és Johan Jakobsson is túl jókedvűnek tűnik a szombat reggeli időponthoz képest. – Jól vagyok, Sven, kösz. Csak egy kicsit buliztam tegnap. – Én is – jegyzi meg jókedvűen Johan –, sajtos fánk és chips volt a kaja, és ráadásként megnézhettem egy Harisnyás Pippin DVD-t is! Börje nem szól egy szót sem. – Itt egy lista – mondja Sven egy papírlapot lengetve a kezében. – Rajta van mindenkinek a neve, aki betelefonált Bengt Andersson kapcsán. Velük kezdjük a kihallgatást. Kíváncsi vagyok, mi derül ki a beszélgetésekből. Kilencen vannak, és mind Ljungsbróban vagy a környéken laknak. Johan és Börje, tiétek az első öt. Malin és Zeke, a tiétek pedig a négy utolsó. – És a lakása? Mi van a lakásával? – Már kiküldtem a helyszínelőket. Egyelőre csak annyit tudtak mondani, hogy a lakásban nincs nyoma bűncselekménynek. Délutánra kész lesznek, előbb nem érdemes odamennetek. Ha végeztetek a listával, hallgassátok ki a szomszédokat. Mivel segélyből élt, biztosan találunk egy szociális munkást, aki foglalkozott vele. Viszont sajnos hétfő előtt esélyünk sincs kideríteni, ki volt az.

80

– Tényleg nem megy gyorsabban? Már megint Zeke elégedetlenkedik. – Az a gond, hogy Bengt Anderssont hivatalosan még nem nyilvánították halottnak. És még csak nem is azonosították. Amíg ez meg nem történik, nincs jogunk kikérdezni sem az orvosát, sem a gondozóját. Semmit nem adnak ki nekünk, amíg ez nincs elrendezve. Sem az orvosi jelentéseket, sem más hivatalos okmányt. Szerencsére hétfőre el tudjuk intézni a formaságokat. – Akkor induljunk – mondja Johan, és feláll. De jó lenne aludni, gondolja Malin, mélyen, zavartalanul! Egy sötét szobában vagyok. Mégis látok mindent. Itt is hideg van, de nem olyan nagyon, mint a fán. De kit érdekel a hideg, amikor itt nem fúj a szél, nem zuhog rám a hó! Nem hiányzik egyik sem. Egyre tisztábban látok. Rendszerezem, amit tudok, amit azelőtt soha nem tettem. Hát nem vicces, hogy most hirtelen mindenki velem foglalkozik? Azelőtt még a pillantásomat is kerülték. Csak nehogy a közelembe kelljen jönni! Nehogy meglássák a testem, ne érezzék a bűzt, amit a koszos, pisiszagú ruhám áraszt. Undorító vagyok és visszataszító. A gyerekek soha nem hagytak békén. Piszkáltak, kínoztak, gúnyoltak. A szüleik pedig hagyták őket, nem szóltak rájuk. Amíg éltem, csak baj volt velem. Talán a halálom megrendíti őket. Az ősrégi Vreta kolostor környékéről nem látni a Cloetta Csokoládégyár kéményét, az ég felé törő, vastag fehér füstöt azonban igen. Ma reggelre eltűntek a hófelhők, és végre látszik a kéken derengő ég. – Itt kell lekanyarodnunk? – kérdezi Zeke, ugyanis az útjelző táblák 81

mindkét irányban Ljungsbrót jelzik. – Nem tudom – feleli Malin. – Akkor bekanyarodunk – jelenti ki Zeke, és oldalra rántja a kormányt. – Majd bekapcsoljuk a GPS-t, ha beértünk a városba. Malin és Zeke keresztülhajt a főutcán. Minden ház és kert téli álmot alszik. A medencék üresen tátongnak a házak mellett, még a kocsmákat is bezárták. Az élet behúzódott a házak ablakai mögé. Elhajtanak egy élelmiszerbolt mellett. Zeke autójában most nem harsog a zene. Valahogy nem illett volna a hangulathoz. Malin is szokatlanul csendes. Egy buszmegálló után az út elkanyarodik balra, és jobbra, az út mellett eltűnnek a házak. Most már jól látszik a Roxen-tó hatalmas víztükre is. Elhaladnak egy erdős rész mellett, jobbra egy tisztás tűnik fel, majd úgy száz méterrel arrébb házak bukkannak elő a meredek hegyoldalban. – Megint egy villanegyed – mormogja Zeke. – Sejtem, miféle emberek lakhatnak itt. – Irigykedsz? – Nem annyira. Elágazáshoz érnek. Kungsbro, Stjärntorp, Ljungsbro. Egy pirosra festett istálló mellett kanyarodnak el, mellette egy kőből rakott gazdasági épület. Lovakat nem látni sehol, csak két kamaszlány botladozik pufi dzsekiben és hótaposóban a két épület között egy jókora szénabálát cipelve. Áthajtanak még egy dombon, és már fel is tűnik előttük a csokoládégyár kéménye. – Esküszöm, hogy érzem a csoki szagát! Ez majd segít tájékozódni – vigyorog Zeke. – Inkább bekapcsolom a GPS-t – jegyzi meg Malin. – Talán úgy könnyebben odatalálunk. Nézzük az első címünket! A nő nem akarja beengedni őket.

82

Pamela Karlsson. Harminchat éves, egyedülálló, a helyi H&M alkalmazottja. Egy bérházban lakik a Hemköp áruházlánc egyik boltja mögött. A szürkére festett bérházban négy lakás van. Nem akarja beengedni a rendőröket, a biztonsági lánc hagyta keskeny résen keresztül tárgyal velük. – Muszáj bejönniük? Nagy nálam a kupi. – Nagyon hideg van idekint – mondja Malin, és közben arra gondol, hogy valószínűleg brutálisan meggyilkoltak egy férfit, ez a nő meg a rendetlenség miatt aggódik. Annyit viszont a javára írhatnak, hogy legalább jelentkezett a rendőrségen. – Buli volt nálam tegnap este. – Még egy buli? – mormogja Zeke. – Mit mond? – kérdezi a nő. – Ne is törődjön vele! – nyugtatja meg Malin. – Minket igazán nem zavar egy kis rendetlenség. Nyugodjon meg, nem akarjuk órákig feltartani. – Akkor rendben – mondja a nő, és végre kinyitja az ajtót. – Jöjjenek be! Egyszobás lakás. Kanapéágy, egy asztal, a sarokban kicsi, beépített konyha. A bútorokat az IKEA-ban szerezhette be, csipkefüggöny és egy minden bizonnyal örökölt rusztikus pad. Az asztalon pizzásdobozok, sörösüvegek és egy boros karton. Az ablakpárkányon hamutartó, színültig tele csikkel. A nő észreveszi, hogy Malin pillantása megakad a hamutartón. – Nem engedem, hogy idebenn dohányozzanak, de nem volt szívem kiűzni őket ebben a hidegben – magyarázza. – Kiket? – Tudja, a haverokat. Együtt fedeztük fel a képet a neten. Láttuk a felhívást. Azonnal telefonáltam, legalábbis szinte azonnal. A nő lehuppan a kanapéra. Nem kövér, de látszik, hogy a hálóinge alatt van egy kis úszógumija. – Honnan ismerte a férfit? – kérdezi Zeke, miközben leül egy fotelba. – Az az igazság, hogy nem nagyon ismertem. Csak látásból. Tudtam, 83

hogy itt lakik. És ismertem a becenevét. Ennél többet nem tudok mondani róla. Tényleg ő az? – Igen, már szinte biztos. – Másról sem tudtunk beszélni tegnap este! A szokásos, gondolja Malin. Hányszor látta már ezt az izgatott arckifejezést! „A haverom egyik haverja mesélte, hogy…” – Aha. Szóval nem igazán tud róla mit mondani. – Így van. Tudom, hogy segélyből élt, meg hogy Labdaszedő volt a beceneve. Azt is csak a Correspondenten-ből tudtam meg, hogy miért kapta ezt a nevet. Pamela Karlsson lakásától egy négyszintes villához vezet az útjuk. A ház minden szintjéről gyönyörű kilátás nyílik a hegyoldalra és a tóra. A kapun oroszlánfejes kopogtató díszeleg. A kapott információk szerint a tulajdonos neve Stig Undin, és biztosítási ügynökként dolgozik. – Jó napot – üdvözöli őket az ajtóban Stig Undin. – A fiam telefonált önöknek. Nyugodtan beszéljenek vele, odalenn van a pincében. Lent egy tizenhároméves-forma gyerek ül a számítógép előtt és valami játékkal van elfoglalva. Fredrik Undin vékony, nyurga fiú. Farmerja és narancssárga inge láthatóan jóval nagyobb a kelleténél. A képernyőn törpék és tündérek hemzsegtek. – Úgy tudjuk, te hívtad a rendőrséget – mondja a fiúnak Zeke. – Aha – válaszolja Fredrik, szemét továbbra is a képernyőre tapasztva. – Miért? – Mert felismertem a fickót, és azt hittem, hogy jár érte jutalom, ha telefonálok. Kapok valamit? – Sajnos nem – mondja Malin. – Azért nem adunk jutalmat, ha valaki felismeri egy gyilkosság áldozatát. A képernyőn most trollok kaszabolnak össze más szörnyetegeket. Pang, pang! Dead!

84

– Akkor jobb lett volna, ha az újságot hívom – mondja Fredrik, és feléjük pislant. – Ismerted? – Nem. Csak a nevét tudom, meg hogy mindig pisiszaga volt. Mást nem. – Van még valami, amiről tudnunk kellene? A fiú tétovázik. Malin észreveszi, hogy egy pillanatra mintha félelem gyúlna a gyerek szemében. Aztán folytatja a lövöldözést. – Nincs, semmi. – Egészen biztos vagy benne, hogy semmi más mondanivalód nincs nekünk? Egy vörös gyík gigantikus szikladarabot hajít egy Hulk-szerű szörnyeteg felé. A következő emberük a listán Sven Garplöv, egy pünkösdista pap. Egy felújított villában lakik a Motala folyó másik oldalán, Ljungsbro külső részében. A ház tégláit és a fabetéteket fehérre festették, hogy látszódjon: itt a gonosznak esélye sincs. Amikor elhajtanak a csokoládégyár mellett, Zeke vágyakozva néz a tető fölött kígyózó édes illatú, fehér füstre. – Itt csinálják azt a nagyon finom csokis kekszet… Bár váratlanul állítanak be, a lelkipásztor felesége, Ingrid leülteti őket a fehérre festett nappaliban, és kávéval meg süteménnyel kínálja őket. Ott ülnek mind a négyen a zöld színű bőrfotelokban, és falatoznak, összesen hétféle süteményből válogathatnak. Szénhidrát és zsír. Épp erre volt szükségük. Az asszony hallgat, csak a lelkipásztor beszél. – Épp az istentiszteletre készültem, de a gyülekezet tud várni egy kicsit. Egy ilyen súlyos bűntény mindenképp előnyt élvez. Az ima megvár minket, ugye, Ingrid? Az asszony bólint.

85

A pap és a papné újra vesznek a süteményből. – Emlékszem, egyszer szóba került ez a szerencsétlen flótás. Valaki megemlítette. Már nem tudom, hogy ki volt az. Akkor tudtam meg azt is, hogy hívják az itteniek. Megállapítottuk, milyen egyedül van, és hogy mint minden magányos embernek, feltétlenül szüksége lett volna Jézusra. – Beszéltek vele? – Bocsánat, nem értem. – Meghívták a gyülekezetbe? – Azt hiszem, ez senkinek nem jutott eszébe. A templomunk nyitva áll mindenki előtt, de vannak olyanok, akik előtt egy kicsit jobban. Ez bizony igaz. Megérkeznek a Cloettavägre. Egy 39 éves férfi, egy bizonyos Conny Dyrenäs lakása. Épp a futballpálya mögött. Alighogy becsöngetnek, már nyílik is az ajtó. – Hallottam, hogy jönnek. A lakás tele van a legkülönbözőbb színű műanyag játékokkal. – A gyerekek – mondja Conny mosolyogva. – A hétvégén az anyjuknál vannak. Elváltunk. Amúgy nálam laknak. Ilyenkor nagyon tudnak hiányozni. Próbáltam tovább aludni ma reggel, hogy kicsit kipihenjem magam, de nem ment. Felébredtem. Kérnek kávét? – Köszönjük, már kávéztunk – mondja Malin. – Egészen biztos abban, hogy Bengtet látta az újságban? – Igen. Száz százalék. – Ismerte őt? – kérdezi Zeke. – Nem mondhatnám. De a maga módján része volt az életemnek. Conny Dyrenäs odamegy az erkélyajtóhoz, és int nekik is, hogy kövessék. – Látják a kerítést és a futballkaput, ott, távolabb? Ott álldogált minden egyes alkalommal, amikor a Ljungsbro IF hazai pályán játszott. Még az sem

86

érdekelte, milyen épp az idő. Zuhogó esőben, hóban, hőségben, mindig ott volt. Télen is, amikor nem voltak meccsek, rendszeresen kijárt, és csak nézte a pályát. Látszott rajta, mennyire hiányzik neki a foci. Mintha az lett volna a küldetése, hogy ott álljon, és visszadobálja a kilőtt labdákat. Mindenki nevetett, amikor Bengt felugrott, bár ugrásnak azért túlzás nevezni, aztán elkapta és visszadobta a labdát a pályára. Én is szívesen együtt nevettem volna velük, de nekem nem ment. Eszembe jutott, hogy be kellene hívnom egyszer egy kávéra, de úgy tűnik, ezzel elkéstem… Malin tekintete elkalandozik a pálya, a fedett lelátó és a klub épülete felé. – Nagyon magányos lehetett az az ember. Kár, hogy már nem tudja meghívni – feleli a férfinak. Conny bólogat, mintha mondani akarna még valamit, de mégsem szólal meg. – Mit tud még róla? – Nem túl sokat. Tudják, mindenféle furcsa történetek keringtek róla a városban… – Furcsa történetek? – Azt mondják, az apja bolond volt. Állítólag Bengt fejbe verte egy fejszével. – Egy fejszével? – Azt mondják. Érdekes. Hogyhogy Daniel Högfeldt erről nem hallott? – De ez csak afféle szóbeszéd. Ha meg is történt, annak már vagy húsz éve. Vagy még több. Biztosan rendes fickó volt. Legalábbis a szeme alapján annak tűnt. A fotón, tudják, az újságban, ebből semmi nem látszott.

87

13. Malin a hófedte futballpálya kerítésénél áll. Milyen szürke most az egész! Szürkébb, mint mögötte az iskola épülete. A pályától balra található a klubház, ami valójában nem más, mint egy sötétpirosra festett, hosszú faház, előtte betonterasszal. Kicsit arrébb a Cloetta Csokoládégyár termékeit árusító boltocska. Malin beleszimatol a levegőbe. Itt tényleg csokoládéillat van mindenütt. Ahogy ott áll, megkapaszkodik a pálya fémkerítésében. Szerencsére Thinsulate kesztyűjén keresztül nem érzékeli a fém fagyasztó hidegét. Megpróbálja elképzelni, hogy jó idő van, érzi a frissen nyírt fű illatát. A pályára befut az első osztályú csapat, érkezésüket kilenc-, tízéves gyerekek ujjongása kíséri, és a nyugdíjasoké, akik papír kávéspoharukat szorongatva állnak a lelátón. A Labdaszedő magányosan álldogál a kerítés mögött. Ő kívül van. Hogy lehet valaki ennyire magányos? Állítólag megölte az apját. Egy fejszével. A kolléganői majd utánanéznek az esetnek az archívumban. Ha tényleg volt ilyen, ők biztosan megtalálják. Malin felemeli a kezét. Mintha a labdát akarná elkapni. Elképzeli, hogy jön a labda, ő próbál stabilan, rezzenéstelenül állni, de kibillen az egyensúlyából, amikor meg akarja fogni, ezért hátrálni kezd. A nézőtérről nevetés hallatszik… Sokan kinevettek, de nem mindenki, mert volt, aki megértette, hogy

88

miről szól ez az egész: hogy te is csak részese szerettél volna lenni valahogy ennek az egésznek, amit közösségnek szokás nevezni. Talán ők felfogták, hogy nélküled nem lenne ugyanolyan, amilyennek ők ismerik. Egyszerre voltál látható és láthatatlan, ismerős és idegen. Hidd el, hiányolni fognak a pályáról, amikor beindul a tavaszi szezon. Emlékezni fognak rád. Amikor kirúgja valaki a labdát a pályáról, azt fogják kívánni, bárcsak ott állnál, és a gyomruk kellemetlenül összerándul. Valószínűleg egészen magányos voltál, amíg éltél, csak nevetni tudtak rajtad, de a halálod hiányt okoz majd. Megcsörren Malin mobilja. Kiveszi a zsebéből a készüléket. – Sjöman lesz az, figyeld meg – mormogja a háta mögött Zeke. És igaza van. – Nem kaptunk több hívást, ami különös, mert, ahogy érzékeltem, a fickó amolyan kuriózumféle lehetett Ljungsbróban. Ti jutottatok valamire? – Hallottunk egy fejszés sztorit – foglalja össze röviden Malin. – Milyen sztorit? – A Labdaszedő állítólag fejbe vágta az apját egy fejszével. Úgy húsz éve történhetett. – Oké – mondja Sjöman. – Majd utánajárunk. Ha van kedvetek, most már odamehettek a lakásába. Végeztek a helyszínelők. Határozottan állítják, hogy nem ott gyilkolták meg. Ha ott történt volna, egyszerűen lehetetlen lett volna így eltüntetni a vérnyomokat. Az áldozaton talált sebek arra utalnak, hogy nagyon is véres gyilkosság volt. A Luminol-teszt eredménye azonban negatív lett. A cím Harnavagen 21/B. A földszinti lakás. A laminált bútorlapból készült konyhapulton négy előre csomagolt szendvics. A csomagolófólia belső részén lecsapódott pára alapján már nem tűnnek túl biztonságos tápláléknak.

89

Malin kinyitja a hűtőszekrényt. Legalább húsz csomag roppanós virslit, egy doboz zsíros tejet és egy vajat talál benne. – Micsoda gurmand lehetett a szerencsétlen – jegyzi meg Zeke, amikor Malin válla mögött ő is bekukkant a hűtőbe. – Szerinted tényleg ezen élt? – Attól tartok, igen – mondja Zeke rezzenéstelen arccal. – Végül is, van itt minden, ami kell. Zsír, szénhidrát, fehérje. Az agglegények étrendje. Malin becsukja a hűtőszekrény ajtaját. A függöny mögött felsejlik néhány gyerek alakja, akik a hideggel dacolva valami hóemberszerűt próbálnak felépíteni. A fagyott hóból nehéz lesz bármit is kihozni. Bevándorló gyerekek valamennyien. A környék nem túl barátságos, kétemeletes bérházak hosszú sora és beton mindenütt. A gyerekek a körülmények ellenére jól érzik magukat, harsányan nevetnek, talán nem is az a fontos, hogy feltétlenül építsenek valamit a hóból. A falon világosbarna tapéta, a fal mellett egy kanapé a hetvenes évekből, egy zöld filccel borított játékasztal és a hálókamrában egy kopott, valaha narancssárga színű takaróval borított ócska ágy. Kicsit spártai, de nem lepusztult. Nem koszos, nincsenek pizzásdobozok szétdobálva mindenütt. A nappali ablaka három helyen is be van törve. Az üveget ragasztószalag-csíkokkal rögzítették, amitől úgy néz ki az ablak, mintha óriási pókok szőtték volna tele a hálójukkal. – Olyan, mintha valaki bedobta volna kővel – mondja Zeke. – Igazad lehet. – Szerinted van ennek valami jelentősége? – Lehet, hogy csak a környékbeli gyerekek szórakoztak, és kicsit jobban odavágtak egy kisebb követ. – Mi van, ha valaki így hívta randevúzni? – Jaj, Zeke! Majd szólok a technikusoknak, hogy rögzítsék a nyomokat itt is, ha még nem tették volna meg – mondja Malin. – Majd ők megmondják, 90

hogyan keletkeztek a törések. – Csodálkoznék, ha nem vették volna észre. Bár úgy tudom, Johannison volt itt. Úgyhogy lehet, hogy kimaradt. – Igen, ha Karin észrevette volna – kuncog Malin –, már rég tudnánk, hogy mi lyukasztotta ki azt az ablakot. Elindul a hálófülke felé. Szép rendben felakasztott ruhák, nadrágok, ingek, többnyire a barna árnyalataiban. – Itt valami nem stimmel – mondja Zeke. – Ha itt ilyen rendet tartott, miért járt koszosan, vizeletszagú ruhákban? – Valójában nem tudjuk, hogy tényleg büdös volt-e. Lehet, hogy egyszer valaki ezt mondta egy ismerősének, aki elmesélte egy másiknak, így könnyen elterjedhetett, hogy a Labdaszedő bűzlik a vizelettől meg hasonlók – mondja Malin. Zeke bólint. – De ne vessük el annak a lehetőségét sem, hogy valaki járt itt azóta, és rendet tett. – Azt kiszúrták volna a helyszínelők. – Biztos vagy benne? – Malin a homlokát ráncolja. – Nem, igazad van. Észre kellett volna venniük. – És a szomszédok? Ők nem vettek észre semmi különöset? – Nem. Sajnos ők sem. Malinnak elmúlt a fejfájása. Most már csak felfúvódottnak és fáradtnak érzi magát. Normális tünetek, amikor az alkohol kitisztul a testből. – Mit is mondott Johannison? Mióta halott? Tizenhat-húsz órája? Ez épp elég idő arra, hogy valaki kitakarítsa a szobát. Vagy egyszerűen csak szóbeszéd volt, hogy koszos. A currys csirke már rotyog a serpenyőben. A konyhát kellemes fűszerillat tölti be, fokhagyma, kurkuma, gyömbér. Malin farkaséhes.

91

Még szerencse, hogy a currys csirke egyszerű étel. Nem kellett sokat vacakolni vele. Már a sört is kitöltötte. Semmi sem megy jobban a currys csirkéhez. Janne negyed nyolckor telefonált, hogy már elindultak. Mintha kulcs kattanna a zárban. Malin kimegy eléjük az előszobába. Tove kicsit színpadias, mintha szerepet játszana. – Anya, képzeld, öt filmet néztünk meg tegnap, és egy kivételével mindegyik jó volt! Janne szorosan Tove mögött áll, arcán valami olyan kifejezéssel, hogy „amikor nálam van, én határozom meg a szabályokat. Ezt már megbeszéltük néhányszor.” – Melyik filmeket néztetek meg? – Az összeset Bergman rendezte. Aha, tehát megint a szokásos jelenet, gondolja Malin, és alig tudja magába fojtani a nevetést. – Hát, igen… – És nagyon jók voltak! – Curryt főztél? – kérdezi Janne. – Az kimondottan jó ilyen hidegben. – Persze, Tove, neked elhiszem. És mi is volt pontosan ezeknek a filmeknek a címe? – Hát… láttuk azt, aminek az a címe, hogy Az este… – Tove, annak az a címe, hogy A nap vége. Tényleg azt néztétek? – Oké… Az élőhalottak éjszakáját néztük! Tényleg, Janne? Nem vagy normális! Egy ilyen filmet?! – És mozogtunk is – szól közbe Janne. – Gyúrni voltunk. – Gyúrni? – Ki akartam próbálni. Hiszen te is mondtad, hogy milyen hasznos edzőterembe járni, anya! – Ennek a kajának fantasztikus az illata. Malin jó néhány órát eltöltött már a rendőrség edzőtermében. Futógép. Fekve nyomás. Johan Jakobsson mindig ott áll fölötte és biztatja. Gyerünk, 92

Malin, ne add fel! Nincs is annál jobb, ha karban akarod tartani a kondíciódat. – És te, anya, te mit csináltál? – Hogy mit csináltam? Dolgoztam. – Ma este is elmész? – Legjobb tudomásom szerint, nem. Ja, és főztem. – Mit? – Nem érzed az illatát? – Currys csirke? Tove lelkesen rohan be a konyhába. – Én akkor megyek is – mondja Janne szomorúan. – Beszélünk a héten. – Igen, beszélünk. Janne kinyitja az ajtót, de mielőtt még kimenne, Malin utánaszól. – Ha van kedved, egyél velünk, Janne. Jut neked is bőven.

93

14. Február 6., hétfő Malin félálomban lát neki a reggelikészítésnek. Jobb minél hamarabb elkezdeni a napot. Müzli, gyümölcs és aludttej. És persze kávé. Minden mennyiségben. – Szia, anya! Nocsak, Tove is felkelt. Ilyen hamar? A vasárnapot együtt töltötték, főztek, olvastak. – Szia, Tove! Itthon leszel este, amikor megjövök? – Talán – mondja Tove, és bemegy a fürdőszobába. A tévében épp az időjárás-jelentés megy. –…A Barents-tenger felől még hidegebb légtömeg érkezik az országba. Még napokig nem várható enyhülés. Különösen Skånéban lesz nagy hideg. Éppen ezért öltözzenek fel nagyon, ha feltétlenül ki kell menniük az utcára! Feltétlenül ki kell menniük? Megőrült ez a nő? Még jó, hogy ki kell mennie. Folytatnia kell a nyomozást. Még mindig nem tudják, hogy ki is volt ez a Labdaszedő. Malin egyik kezével a hideg kormányt fogja, a másikkal a mobilját.

94

Sjömannal beszél. Közben az utat nézi, a buszmegállóban álldogáló embereket. Leheletük fehér ködkígyóként száll a magasba és továbbtekereg az épületek fölé. A Trädgårdstorgot körülölelő színes épületek különös látványt nyújtanak. Van közöttük egy tízes években épült cifra ház, amelyben sokáig egy lemezbolt működött, de nemrég bezárt. Az ötvenes években épült házak földszintjén boltok vannak. A harmincas években épültek a legkedveltebbek a lakáskeresők körében. – Kaptunk egy hívást egy öregek otthonából. Ljungsbróban van, egészen pontosan Vretalidenben. Él ott egy kilencvenhat éves férfi, akiről azt állítják, hogy információkkal tud szolgálni. Valószínűleg a gondozóit traktálhatta mindenféle sztorikkal. Felolvasták neki, ami az újságban állt az esetről. Az otthon vezetője telefonált, és azt mondta, hogy szerinte mindenképp beszéljünk az öreggel. – És ezt a bácsi is akarja? – Úgy tűnik, igen. – Mi a neve? – Gottfrid Karlsson. A gondozója neve pedig Hermansson. – És a keresztneve? – Azt nem tudom. Hermansson nővérként mutatkozott be. Az lesz a legegyszerűbb, ha egyből őt keresed meg. – Azt mondtad, Vretaliden? Már indulok is. – Zekének nem szólsz? – Nem, egyedül megyek. Malin fékez, majd egy gyors kanyarral megfordul az úton, még épp időben, hogy ki tudja kerülni az Egyetemi Klinika felől érkező buszt. A sofőr idegesen rádudál. Bocsi, gondolja Malin. – Találtak valamit az archívumban? – Még csak épphogy elkezdték a keresést, Malin. Azt már te is tudod, hogy a számítógépes adatbázisban nincs róla semmi. De megoldjuk másképp. Szerintem délutánra már lesz eredmény. Te pedig telefonálj 95

azonnal, ha megtudtál valamit! Még néhány udvarias mondat, aztán csend ül az autóra, és csak a motor meg a sebességváltó hangja hallatszik. Vretaliden. Az otthon épülete sajátos keveréke az ötvenes évek szigorú puritanizmusának és a nyolcvanas évek posztmodernjének. A lakóinak nem csupán fedél van a feje fölött, de teljes körű kiszolgálásban is részesülnek. A komplexum néhány száz méterre áll egy iskolától, tőle délre pedig a Wester kertészet eperültetvényei és néhány melegház található. Csakhogy a hó most mindent gondosan maga alá temetett. Különös, hogy a tél milyen patyolattisztává teszi a természetet, gondolja Malin, miközben gyors léptekkel megindul a parkolóból az épület bejárata felé. A forgóajtó előtt megtorpan. Tizenhat éves korában nyári munkát kapott az Ålerud Szanatóriumban. Ott találkozott Jannéval. Nem érezte valami jól magát azon a helyen. Később persze rájött, hogy túl fiatal volt még ahhoz, hogy bármit is kezdeni tudjon az öregek gyengeségével és kiszolgáltatottságával. Ráadásul undorodott attól, amit nap mint nap csinálnia kellett. Ugyanakkor beszélgetni szeretett velük. Ha volt ideje, csak úgy bement a kórtermekbe beszélgetni. Elég volt egy kérdés, és már ömlöttek is az öregekből a történetek az életükről. Malin odalép a fehér recepciós pulthoz. Körbenéz. Réveteg tekintetű öregek üldögélnek tolószékekben. Alzheimeresek? Vagy szélütésük volt? – Üdv! A linköpingi rendőrségtől jöttem, és egy bizonyos Hermansson nővért keresek. Az épületben öregségszag keveredik a tisztítószerekével. A recepciós ráemeli együtt érző tekintetét. Látszik rajta, hogy vörös

96

haját gondosan beszárította reggel. – A harmadikon lesz. Keresse a nővérszobában! A legegyszerűbb, ha lifttel megy. – Köszönöm. Amíg Malin a liftet várja, még egyszer visszanéz a tolószékes öregekre. Vajon miért tolták ki ide őket? Az egyik öregnek nyál csordul ki a száján, és lefolyik a nyaka irányában. Malin gyorsan elővesz a kabátja belső zsebéből egy zsebkendőt, és letörli. A recepciós mosolyogva figyeli. Rövid csilingelés, megérkezett a lift. – Így jobb lesz – mosolyog Malin a bácsira. Az öreg torkából gurgulázó hang tör fel. Mintha mondani akarna valamit. Malin még gyorsan végigsimítja a vállát, majd odarohan a lifthez. De nem volt elég gyors. A francba! Most meg kell várnia a következőt. Hermansson nővérnek rövid, dauerolt haja van. Az apró loknik drótkefeszerű keménységgel meredeznek a koponyáján. Megjelenését még erőteljesebbé teszi vastag, fekete keretes szemüvege. Hány éves lehet? Ötvenöt? Hatvan? Fehér köpenyben, keresztbe font karral áll az emeleti recepciónál, amelyet a két folyosó találkozásánál állítottak fel. Látszik rajta, tisztában van azzal, hogy itt ő az úr. – Egy nő – mondja Hermansson nővér. – Azt hittem férfit küldenek. – Manapság már vannak női rendőrök is. – Azt hittem, hogy mindenkinek kötelező az egyenruha. Nem csak a magas rangú tiszteknek engedélyezik, hogy utcai ruhában járjanak? – Gottfrid Karlsson miatt jöttem. – Sejtettem. Tudja, nekem nem igazán tetszik ez az egész. Elég öreg már szegény. Más sem hiányzik neki ebben a nagy hidegben, mint hogy valaki felfordulást okozzon.

97

– Minden információért hálásak vagyunk, és úgy tűnik, Karlsson úrnak van mondanivalója a számunkra. – Nekem más a véleményem. De az egyik ápoló, aki felolvasta neki a Correspondenten cikkét, ragaszkodott hozzá, hogy értesítsük magukat. Hermansson határozott léptekkel elindul a folyosón. Malin követi. A nővér megáll egy ajtó előtt, igazából nem is megáll, sokkal inkább befékez, a klumpa valósággal csikorog a kövön. – Itt vagyunk – mondja, és bekopog az ajtón. – Szabad – hallatszik egy halk, de kristálytiszta hang a szobából. Hermansson az ajtóra mutat. – Menjen csak be! Ez Karlsson birodalma. – Maga nem jön? – Nem. Tudja, mi ketten, Karlssonnal, nem jövünk ki valami jól. És ez amúgy is az ő ügye. Viszlát!

98

15. Szeretem ezt az érzést. Csak ülni itt és várni. Megszűnt a vágyakozás, az idő. Minden súlytalanná vált. Én is. Kirepülök a fémkoporsóból, és a ravatalozó ablakán át kijutok a tágas térbe. És a többiek? Csak akkor látjuk egymást, ha akarjuk. Én magam vagyok, de ismerek mindenkit, mint a molekulák, szétszóródva egy hatalmas testben. Látni akarom anyát. Talán nem is tudja, hogy itt vagyok. Látni akarom apát. Beszélni akarok mindkettőjükkel, el akarom mondani nekik, hogy tudom, semmi nem könnyű, mesélni akarok nekik a nadrágjaimról, a lakásomról, hogy milyen tiszta körülöttem minden, mesélni akarok a hazugságokról. Hogy mégis voltam valaki. A nővérem? Volt épp elég gondja neki is. Megértettem, és értem is őt. Átrepülök a földek felett, át a Roxen felett, kitérőt teszek a fürdő és a sandviki kemping felé, elrepülök a Stjärnorps-kastély felett, melynek kövei fehéren csillognak a napfényben. Az erdő sötétjében annyi minden megtörténhet. Egy asszonyt megmar egy kígyó, a húsába mélyeszti méregfogát. Az eper ültetvények és a melegházak felett járok, úgy ültem ott valaha, mint egy riadt kiskutya. Lejjebb ereszkedem. A gonosz testvérek házánál járok, de nem akarok 99

itt időzni, inkább felkeresem Gottfrid Karlsson sarokszobáját a Vratalia régi épületszárnyában. Látom már. Egy kerekes székben ül. A jó öreg Gottfrid. Elégedett az életével és azzal a kevés idővel, ami még a rendelkezésére áll. Malin Fors van nála látogatóban. Vele szemben, egy széken ül, az asztal túloldalán. Malin nem tudja, hogy az öregnek még elég jó a szeme ahhoz, hogy lássa őt. Ne higgy el neki mindent, de a legtöbb dolog, amit mond, bizonyos szempontból igaz. Malin az öregemberrel szemben ül. A betegségtől széles és duzzadt az orra. És legfőképpen vörös. Beesett arcán szürke a bőr, de még mindig életteli. Sovány lábán lóg a bézs színű kórházi pizsamanadrág. Az inge fehér és élére vasalt. A szeme. Vajon mennyit lát? Semmit sem. Vak. Az idős embereknek jól működnek az ösztönei. Ahogy Malin itt ül, Gottfriddal szemben, visszatérnek a kórházi élményei. Némelyik öreg elfogadta az öregség tényét és azt, hogy élete nagy részét már maga mögött tudhatja. Megnyugodtak. Mások viszont képtelenek voltak erre, és felbosszantotta őket az idő visszafordíthatatlansága. – Kérem, Fors kisasszony, ne legyen zavarban! Ugye, nem sértem meg, ha kisasszonynak nevezem? Tudja, már csak fényfoltokat látok. Nem tudok a szemébe nézni, de kérem, ez ne zavarja! Malin örömmel nyugtázza, hogy az öregember elméje ép, majd kicsit hangosabban beszélni kezd hozzá. – Mondja, Gottfrid úr, miért kellett idejönnöm? – Kedves kisasszony, a hallásommal nincsen semmi baj…

100

– Elnézést kérek. – Tudja, fel szokták olvasni nekem a híreket, és így értesültem róla, hogy milyen szörnyűség történt Görbe Kalle fiával. – Görbe Kalle? – Bengt Andersson apját hívtuk így. Rossz vér volt abban a családban, rossz vér. Szegény fiú nem tehetett róla. Mert mit tegyen az ember, ha örökli ezt a nyughatatlanságot? – Kérem, meséljen még Görbe Kalléról! – Szívesen, kedves kisasszony. Tudja, a történeteimen kívül nem maradt már semmim. – Én meghallgatom. – Tudja, igazi legenda volt a környéken. Azt mondják, a cigányok között nőtt fel, akik akkoriban a Mottalen folyó másik oldalán tanyáztak, egy kihalt majorban, ami a Ljung birtokhoz volt közel. De ez még nem minden. Azt is mesélték, hogy Kalle igazából a ljungi birtokon élő testvérpár gyereke volt! Mindenki úgy tudta, hogy úgy élnek, mint férj és feleség. Fizettek a cigányoknak, hogy neveljék fel a gyereket. Nincs tehát semmi csodálkoznivaló azon, hogy a Görbe Kalle olyan lett amilyen. – Mikor történt ez? – A húszas években. Azt hiszem. Legkésőbb a harmincas évek elején. Más volt itt akkor minden. Még itt volt a gyár, a gazdaságok, a szántóföldek. Ma már nem így van. Kalle mindig más volt, mint mi, többiek. Igazi rossz gyerek volt. Nem tudom, mitől vált azzá, talán a bizonytalanság, talán a kétségbeesés. Néha azt gondoltam, megőrült, mintha nem érzékelné, hogy a tér és idő keretei között élünk. Azt mondták, ő gyújtotta fel a gazdaságban a magtárat. Ki tudja, tényleg így volt-e… Tizenhárom évesen még nem tudott írni és olvasni. A tanárunk kihajította az iskolából. Aztán tojást lopott Turemantól. Akkor aztán a bíró elé került. – Tizenhárom évesen? – Igen, kisasszony. Éhes volt. Talán a cigányok már nem adtak neki eleget enni, talán a gazdaságból már nem adtak elég pénzt, ki tudja. Más volt 101

akkor a világ. – És mit történt azután? – Egyszerűen eltűnt. Nem is került elő még jó néhány évig. Mindenféle történetek keringtek róla, hogy tengerre szállt, hogy börtönbe került, hogy gyilkolt, gyerekeket erőszakolt meg. Nem tudom, mi volt az igazság. Egy dolog biztos: nem került hajóra. – Honnan tudja? – A háború alatt a kereskedelmi flottánál voltam. Tudom, hogy milyenek a tengerészek. Görbe Kalle nem volt olyan. – Miért, milyen volt? – Nőcsábász és iszákos. – Mikor jött vissza Ljungbe? – Az ötvenes évek közepén lehetett. Egy darabig a gyár szerelőműhelyében dolgozott, de ez nem tartott sokáig. Aztán napszámos lett a gazdaságokban. Ha jó formában volt, két ember helyett is dolgozott. Ilyenkor távol tartotta magát… – Mitől? – Hát az italtól és a lányoktól. Rajongtak érte a lányok meg az asszonyok. Ő volt a legjobb táncos a Folkets Park táncparkettjén. Hiába nem tudott írni, olvasni rendesen, ő volt a táncparkett ördöge, és bárkit megkaphatott. – Le tudná írni, hogy nézett ki? – Hát ez az! Ahogyan kinézett, Fors kisasszony! A nők ezért nem tudtak ellenállni neki. Olyan volt, mint egy emberbőrbe bújt vadállat. Erős volt, az arca durván metszett, fekete, közel álló szemei voltak és erőteljes álla. Gottfrid Karlsson itt egy pillanatra megáll, mintha azt szeretné, hogy az elképesztően férfias Kalle képe megfelelően beágyazódjon Fors kisasszony emlékezetébe. – Manapság már nem így festenek a férfiak, kisasszony, még akkor is, ha most is van köztük néhány faragatlanabb. De inkább folytatom a történetet. Az ötvenes években történt. Én a csokoládégyárban dolgoztam 102

akkoriban. Kalle váratlanul nagyobb összeghez jutott, úgyhogy földet vett magának, rajta egy kis vityillóval, Westers közelében. Nincs az innen olyan messze, arra, az alagút irányában. Akkoriban még nem volt ott az alagút. Végig kertek voltak ott is, ahol most vezet az út. Tudom, hol van, mert én is tettem ajánlatot arra a földre, úgyhogy elmentem és megnéztem. Nagy pénz volt az akkoriban, amit kértek érte. Tudja, abban az időben kiraboltak egy bankot Stockholmban. Az a szóbeszéd járta, hogy onnan volt Kallénak pénze. Nem sokkal korábban találkozott egy asszonnyal, Bengt anyjával, Elisabeth Teodorssonnal. Gondolom, azért vette a földet. Elisabeth olyan nő volt, akit nem lehetett kimozdítani erről a vidékről. Az öreg felsóhajt, becsukja a szemét. Mintha eleget mondott volna. Talán belefáradt az emlékek felidézésébe. Vagy abba, amit felidézett? Aztán mégiscsak kinyitja a szemét, a pupillái tiszták. – Miért hívták Görbe Kallénak? – Akkoriban kapta ezt a nevet. Mert úgy tudták, görbe utakon járt, hogy megszerezze a pénzt. Egyébként én azt gondolom, hogy az a ház lett a veszte. Őt nem arra teremtették, hogy bárhol gyökeret eresszen. – Utána született Bengt? – Igen. 1961-ben. Erre pontosan emlékszem, mert amikor a kisfiú megszületett, az apja börtönben volt. Gottfrid Karlsson megint behunyja a szemét. – Elfáradt? – Nem, nem. Van még valami, amit el kell mondanom. Kifelé menet Malin megáll a nővérpultnál. Hermansson nővér a pult másik oldalán ül, épp egy diagramot tanulmányoz. – Nos? – kérdezi, amikor észreveszi Malint. – Minden rendben. Minden rendben – feleli Malin.

103

– Ezek szerint okosabb lett? – Mondhatjuk így is. – Gondolom, magát is a kurzusokkal untatta. Tudja, amikor Gottfrid nyugdíjba ment, beiratkozott az egyetemre. El is végzett egy csomó furcsa kurzust. Úgyhogy nem csodálom, ha lyukat beszélt a hasába. – Nem, szó sincs erről – mondja határozottan Malin. – Akkor egy szót sem szóltam – mondja Hermansson nővér, és visszatér a diagramjához. A kerekes székes öregek már nincsenek ott a bejáratnál, amikor Malin leér. Már a forgóajtóban van, amikor eszébe jut Gottfrid utolsó mondata. Úgy sejti, néhányszor kénytelen lesz még felidézni. Már épp indulni készült, amikor az öreg a karjára tette a kezét. „Legyen óvatos, kisasszony!” „Miért?” „Egyvalamit nem szabad elfelejtenie. A vágy nagyon erőteljes érzés.”

104

16. A telken, ahol egykor Görbe Kalle háza állt, most rózsaszínűre festett villák sorakoznak. A nyolcvanas évek közepén húzhatták fel ezeket a faépítményeket, melyek tökéletesen kielégítik egy középosztálybeli család igényeit. Az, aki a Labdaszedőtől megvette a telket, rajta a kis faházzal, pontosan tudta, hogy mit csinál. Kifizette neki a nem túl magas árat, aztán megvárta a fellendülést, majd ráépítette a telekre a villákat, és jó pénzért túladott rajtuk. Malin kiszáll az autóból. Beleszimatol a csípős levegőbe. A nyírfák csupasz koronája mögött felsejlik a Linköpingväg alatt átvezető alagút. A szemben álló házat az ötvenes években építhették, ahogy a szomszéd telken álló villát is. Milyen emberek költöznek egy ilyen környékre manapság? Bizonyára nem a Görbe Kalléhoz hasonlók. Errefelé nincs helye iszákosoknak és bolondoknak. Üzletemberek, orvosok, építészek kerültek a helyükre. Nem tudja kiverni a fejéből, amit az öreg mondott. Görbe Kalle majdnem agyonvert egy embert a Folkets Parkban. Gottfrid szerint szinte lételeme volt a verekedés. Ez éltette. Csakhogy ezúttal az a szerencsétlen, akit majdnem agyonvert, megvakult a fél szemére, és Kallét hat évre leültették. Malin elindul felfelé egy kis ösvényen az alagút felé. Mennyire megváltozhatott ez a környék, ahhoz képes, amikor még Görbe Kalle élt itt a családjával! A távoli hídon autók tűnnek fel, azután ismét eltűnnek a ködben. 105

A Labdaszedő nem ehhez a világhoz tartozott, ahol jachtok szelik a vizet a nyári napsütésben. Neki csak a labdaszedés maradt és az emberek gúnyos nevetése. Nem hagyja nyugodni, amit Gottfridtől megtudott. „Elizabeth ügyesen varrt, ezért bedolgozott egy előkelő városi szabóságnak. Minden reggel felszállt a buszra, karján a kis Bengttel, hogy elhozza a napi varrnivalót, majd este ismét buszra szállt, hogy visszavigye, amivel elkészült. A sofőrök ingyen elvitték. Bengt egyre kövérebb és kövérebb lett, mert az anyja mindig cukros vajat adott neki, hogy nyugton legyen, amíg ő dolgozik.” Malin megáll az emelkedő tetején, és visszanéz oda, ahol azelőtt a kis piros házikó állhatott a kerttel. Nem túl tágas, de egy kisfiú számára ez jelenthette az egész világot. Éjszakánként az övé volt az egész égbolt a milliónyi csillagával. „Amikor Kalle kijött a börtönből, Elizabeth megint terhes lett. Kalle borzalmas állapotban volt. A börtönben kihullottak a fogai, és egyébként is olyan volt, mint egy öregember. Azt mondják, hogy megverték valami régi ügy miatt. Állandóan részeg volt. Ki tudja, miért, de a nőknek még így is kellett. Jobban bolondultak érte, mint valaha. Szombatonként a parkban lődörgött, ivott és verekedett. Aztán megszületett a kislányuk, Lotte. Kalle persze ettől még nem változott meg, tovább vedelt, és mindenkivel összeverekedett. Ha részeg volt, nem kímélt senkit, verte a feleségét, a fiát, sőt még a kicsi lányt is, ha nem hagyta abba a sírást. Valami miatt mégis együtt maradtak. Kalle mindig gorombáskodott az emberekkel, csak úgy, minden ok nélkül. Gyakran ténfergett a cukrászda körül, és gúnyos megjegyzéseket tett az arra járókra. A rendőrség akkor már annyiban hagyta. Kalle megöregedett.” Karin visszamegy a villához. Tétovázik, hogy felmenjen-e az autófelhajtón. A telken egy ősöreg tölgy áll. Valami, ami már a Labdaszedő gyerekkorában is így volt. Igen, ott volt.

106

A húgommal az árnyékában játszottunk. Ugráltunk és kiabáltunk, hogy a zajjal távol tartsuk apát. Ki nem állhatta a hangos nevetést. És igen, ettem. Sokat. Az evés biztonságérzetet adott. Amíg ettem, nem létezett más valóság, csak az, amit az ételen keresztül érzékeltem. Ilyenkor az élet napos oldalán jártam, és elfeledkeztem a sötét valóságról, amiben léteztem. Aztán ezt is elvették tőlem. Mama meghalt. Elvitte a rák. Előbb a máját támadta meg, majd szétterjedt a testében. Néhány hónap leforgása alatt végzett vele. Mama halála után ránk borult a sötétség. „Tudja, kisasszony, a mai napig nem értem, hogy a gyámhatóság miért nem vette el tőle a gyerekeket. Bár, ha jobban végiggondolom, nem tudtak mit tenni, mert Kalle úgysem ment volna bele. Bengt tizenkét éves lehetett akkoriban, Lotte talán hat. Bengt, szegény, már akkor nagyon rossz állapotban volt. Pénzük nem volt, a házra jelzálog került. Magányosabb volt bárkinél, egy kis szörnyeteg, akitől távol tartotta magát mindenki. Sajnos én is csak távolról kísértem figyelemmel az eseményeket. Most már nagyon bánom. Nincs annál nagyobb bűn, mint amikor nem segítesz, pedig megtehetnéd.” És Elizabeth, az anyjuk? Hogyan tudott így létezni, az állandó kínok közepette? Malin körbejárja a házat. Az ablak mögül minden lépését figyelik. Nem értik, mit akarhat. Bámuljatok csak! A kert tele van frissen ültetett almafával, nyáron pedig minden bizonnyal virágokkal. Ők még nem tudják, milyen gyorsan tönkremehet az ilyen idill. Mama, gyere vissza, akkor is, ha már nem bírod! Lassan kifogyok a mondanivalóból. 107

Nekünk is, vagyis az olyanoknak, amivé váltam, megvannak a korlátaink. Már csak arra vágyom, hogy tovatűnjek. Nagyon hiányzik a húgom. Mennyire féltettem! Talán ezért vágtam oda. Hogy összetartsam, amit még lehetett. Látom, körbejárod a házunkat. Tudtam én, hogy másképp is lehetne élni. Szerettem az apámat is. Ezért sújtottam le a baltával azon az éjszakán. – Segíthetek? – szólal meg Malin mellett egy hang. – Rendőrség – feleli Malin, és gyakorlottan felmutatja az igazolványát. – Tudja, élt itt valaki, aki miatt most nyomozás folyik. – Mikor? Mi kilencvenkilenc óta itt lakunk. – Nyugodjon meg, kérem. Nagyon régen történt. Ez a ház akkor még nem is állt a telken. – Ha segíthetek valamiben, odabenn leszek. Ha nem bánja, most visszamegyek. Nagyon hideg van idekinn. – Persze, semmi gond – mondja Malin. Egy anya, aki rákban haldoklik, egy apa, aki nekimegy mindenkinek, aki karnyújtásnyira van tőle. Mennyi elfojtott vágy, indulat, ami kezd felszínre törni, előbújni az emlékezet sötét homályából! „A fiú magához vette a baltát, kisasszony. Éppen hogy betöltötte a tizenötöt. Megvárta az apját, hogy hazajöjjön végre a kocsmakörútjáról. Amikor az örege kinyitotta az ajtót, odacsapott. Hiába köszörülte meg az élét, nem ott találta el az öreget, ahol akarta. Csak a Görbe Kalle fülét nyeste le majdnem teljesen egy ütéssel. Csak a cimpája tartotta, legalábbis ezt mondták, akik látták. Kalle kirohant a házból, a füléből ömlött a vér, lecsorgott a nyakára, majd végig a testén. Torkaszakadtából üvöltött. Sikerült felvernie a környéket.”

108

Most fehér és csillogó a hó körülötte, de Malin szinte érzi az alkoholista férfi kiömlő vérének a szagát, érzi a tizenöt éves fiú kétségbeesését és a kislány szorongását, aki ijedtében bepisilt az ágyban. „Soha nem bántotta.” „Ki nem bántott kit?” „Sem Kalle, sem Bengt nem bántotta a kislányt. Mondjanak bármit az emberek. Csak szóbeszéd volt.” A kislány nevelőszülőkhöz került, Bengt egy gyermekotthonban volt néhány évig. Aztán visszament az apjához, Félfülű Kalléhoz. „Egyik nyáron aztán meghalt az öreg. Nem bírta a szíve. A fiú alig múlt tizennyolc. Egy hónapig együtt lakott a hullával, anélkül hogy bárkinek is szólt volna. Csak ennivalóért ugrott ki néha.” „Mi történt azután?” „A város eladta a házat, amit aztán le is romboltak. De ezt már tudja, Fors kisasszony. Bengtet bedugták egy szociális lakásba Härnában. Mintha mindenki el akarta volna felejteni.” „Mondja, Gottfrid, honnan ismeri ilyen részletesen a történetet?” „Minden helybéli ismerte ezt a történetet, kisasszony. De a többiek már meghaltak. Vagy öregségükben elfelejtettek mindent. Ki ne szeretné elfelejteni a fájdalmat? Az őrültségeket? Az ilyen embereket, mint Kalle, sokan szélsőségesnek tartják. Hiába látjuk őket, nem emlékszünk rájuk.” „Mi történt azután, hogy átköltöztették a fiút?” „Nem tudom. Az elmúlt tíz évben a magam bajával kellett foglalkoznom. Amikor találkoztam vele, mindig tiszta volt. Szerintem törődött vele valaki.” Malin beül a kocsiba, és beindítja a motort. Elindul. Az alagút szép lassan apró, sötét ponttá válik a visszapillantó tükörben. Valaki törődött vele? De ki lehetett az?

109

17. Zeke a rendőrség előterében várja Malint. Látszik rajta, hogy nagyon ideges, és nem is fogja vissza magát. Veszekedve mennek be az irodába, és még akkor sem hagyják abba, amikor Malin leül az íróasztalához. Johan Jakobsson feléjük biccent, Börje Svärd azonban nincs a helyén. – Malin, tudod, hogy nem helyeslem, amikor egyedül mész ki terepre! Próbáltalak hívni, de ki volt kapcsolva a mobilod! – Ugyan már, Zeke, ne húzd föl magad! – Igazán megtehetted volna, hogy fölszedsz útközben. Csak annyi időbe telt volna, mint felszedni egy kurvát a Reeperbahnon. Most komolyan, mennyi lett volna? Öt perc? Esetleg tíz? – Kurvák és Reeperbahn? Mit szólnának ehhez a hölgyek a kórusból? Zeke, tedd már túl magad rajta! Inkább ülj le, és elmondom, mit sikerült megtudnom. Szerintem meg fogsz lepődni. – Halljuk, mi az a nagyon fontos mondanivaló? Malin végre befejezi a Görbe Kalléról és Bengt Anderssonról szóló történetet. Zeke döbbenten bámul maga elé, és a homlokát ráncolja. – Még hogy emberbőrbe bújt állat! Vagy mit is mondtál? – És az archívumból sikerült kibányászni valamit? – Eddig semmit. Elég sok papírt át kell nyálazniuk. Minden bizonnyal azért nem találták meg a rendszerben, mert kiskorú volt még, mikor elkövette. De mindezek tudatában már gyorsabban fognak haladni. Reggel hivatalosan is halottnak nyilvánították, ami szintén felgyorsítja a nyomozást. 110

Ha minden igaz, megtaláltam a szociális gondozóját. Rita Santessonnak hívják. – Beszéltél már vele? – Csak futólag, telefonon. – Miért nem mentél oda? Vagy szólhattál volna, most mehetünk vissza Ljungsbróba! – Malin, lehet, hogy te csak úgy lelépsz nélkülem, de én nem. Együtt megyünk. Nekem bejön Ljungsbro. – És a többiek? – Folytatják a környékbeliek kihallgatását. És besegítenek egy másik nyomozásba. Ugyanis betörtek a hét végén a Saab vezérigazgatójának a villájába. Elloptak egy milliókat érő festményt. Valami amerikai festőét. Harwool? – Warhol… Szuper. Szóval a vezérigazgató festményének ellopása fontosabb, mint a mi esetünk. – Tudod, hogy van ez, Malin. A mi hullánk csak egy szerencsétlen, dagadt állampolgár volt. Nem a külügyminiszter. – És Karim? – A média lenyugodott, így szerencsére ő is. Attól tartok, annak a Warhol-képnek már bottal üthetjük a nyomát. – Akkor menjünk, és látogassuk meg Rita Santessont! Rita Santesson nem nyújt túl egészséges látványt. Világoszöld pólója szerencsétlenül lóg sovány felsőtestén és vékony lábain lengedezik a bézs szövetnadrág. Arca beesett, a szeme kivörösödve. A hajának egyszerűen meghatározhatatlan a színe. A sárgára festett tapétán Bruno Liljeforsreprodukciók lógnak. Az egyiken őz a havas tájon, a másikon pedig egy róka, amint elkap egy varjút. A rolók lehúzva, mintha teljesen ki akarná zárni az életéből a külvilágot. Rita Santesson beteges megjelenése ellenére meglehetősen nagy erővel

111

dobja az ócska íróasztalra a Bengt Andersson nevét és személyi számát viselő mappát. – Ezt tudom önöknek mutatni. – Kaphatunk róla másolatot? – Nem, de átnézhetik, és jegyzeteket is készíthetnek. – Használhatjuk a szobáját? – Attól tartok, ez nem lehetséges. Ugyanis itt fogadom az ügyfeleket. De beülhetnek a kávézóba. – Önnel is beszélnünk kell majd. – Akkor az lesz a legjobb, ha most túlesünk ezen. Ahogy már említettem, nem tudok sokat mondani – mondja Rita Santesson, és kényelmesen hátradől a székén, majd az íróasztalával szemben elhelyezett narancssárga műanyag székekre mutatva hellyel kínálja a rendőröket is. Malin és Zeke leülnek. – Mit szeretnének tudni? – kérdezi tőlük, majd köhécselni kezd. – Mesélhetne nekünk kicsit arról, hogy milyen ember volt Bengt. – Hogy milyen volt? Nem tudom. Csak néhányszor járt itt, és akkor is nagyon tartózkodó volt. Antidepresszánsokat szedett. Keveset beszélt. Nagyon visszahúzódó volt. Megpróbáltuk rábeszélni arra, hogy nyilváníttassa magát rokkantnyugdíjasnak, de nem engedett. Reménykedett abban, hogy talál magának egy helyet, ahol dolgozhat. Az utolsó percig nem adta fel. – Semmi más? Voltak ellenségei? Barátai? – Nem hinném… Nem voltak normális emberi kapcsolatai. – Tényleg semmi mást nem tud róla? Kérem, próbáljon meg visszaemlékezni – erősködött Zeke határozott hangon. – Most, hogy mondják… A húgáról szeretett volna többet megtudni. Mi azonban nem intézkedhettünk helyette. Azt hiszem, ő maga sosem merte felkeresni. – Hol lakik a húga? Rita Santesson a mappára bök. 112

– Abban mindent megtalálnak – mondja, majd feláll. – Pár perc múlva itt a következő ügyfelem. A kávézót a folyosó végén találják. Már amennyiben nincsen több kérdésük. Malin Zekére néz. – Akkor talán… – Teljesen biztos abban, hogy ennél többet nem tud nekünk mondani? – kérdezi Malin, miközben feláll a székről. – Nincs semmi olyasmi, amiről tudniuk kellene – csattan fel Rita Santesson új erőre kapva. – Amiről tudnunk kéne? – kérdezi döbbenten Zeke. – Asszonyom, azt az embert meggyilkolták. Felhúzták egy fára, mint egy meglincselt rabszolgát, és maga azt mondja, hogy nincs semmi olyasmi, amiről tudnunk kellene? – Így van – mondja Rita Santesson, és összeszorítja a száját, majd megvonja a vállát. Egész teste beleremeg a mozdulatba. Te jó ég, biztosan valami baja van a férfiakkal, gondolja Malin, majd azt kérdezi: – Ki találkozott még Bengttel innen, az irodából? – Nem tudom. Hárman dolgozunk itt, és valamennyien az elmúlt években kezdtük. – Meg tudná adni a kollégái számát, különösen azokét, akik már nem itt dolgoznak? – Kérdezze meg a recepción. Ott biztosan tudják. A kávézóban megcsapja az orrukat az odaégett kávé és az agyonhasznált mikrohullámú sütő szaga. A helyiség közepén kerek asztal áll, rajta kopott viaszosvászon terítő. Elég nyomasztó környezet az olvasáshoz. Felváltva nézik át a papírokat. A dokumentumok alapján Bengt Andersson ki-be járt a pszichiátriára, egyik depresszió a másikat követte, magának való ember volt, a szociális

113

munkások gyakran cserélődtek mellette. Ez így ment 1977-ig, akkor azonban történt vele valami. Hirtelen megváltozott a rá vonatkozó feljegyzések hangneme. A „magányos” szó mellett felkerült a palettára a „kapcsolatot kereső” is. Egy Maria Murvall nevű nő volt akkor a kapcsolattartója. Bengt egyre gyakrabban kérdez a testvéréről, akit Lottának hívnak. Megtudtam róla, hogy egy darabig gyermekotthonban volt, majd adoptálták. Most Rebecka Stenlundhnek hívják, és Jönköpingben lakik. Hát ez érdekes, gondolja Malin. Rebecka lett a Lottából. Úgy cserélgették ennek a szerencsétlennek a nevét, mintha egy macskakölyök lenne. A testvéréről több szó nem esik, viszont kiderül a szövegből, hogy Bengt félt felvenni vele a kapcsolatot. A lap margójára felírva megtalálják a pontos címét és a telefonszámát is. Maria Murvall. Milyen ismerősen cseng ez a név! De hol hallhatta? – Neked nem ismerős a neve? – kérdezi Zekét. – De, abszolút. Nekem is feltűnt. Továbbolvasnak. Ma jókedvű volt. A látogatásaimnak köszönhetően, és mert egyfolytában nyaggatom vele, szerencsére elkezdett törődni a személyes higiéniával, és a lakást is rendben tartja. Nagyon ígéretes. Hirtelen váltás. Maria Murvallt leváltotta egy bizonyos Sofia Svenson, majd egy Inga Kylborn nevű nő. Utánuk következett Rita Santesson. Az ő feljegyzéseik nem túl pozitívak. Lusta, fáradt, nehezen teremt kapcsolatot. És ehhez hasonlók. Utoljára három hónappal ezelőtt látogatták meg. Semmi újdonságot nem említenek. 114

A mappát leadják a recepción. Mosolygós, orrpiercinges lány ül a pult mögött, a haja ébenfekete. Megígéri nekik, hogy előkeresi mindenkinek a telefonszámát, aki valaha Bengt Anderssonnal foglalkozott. Összesen öt emberről van szó. Tíz perc múlva már jön is a listával. – Parancsoljanak! Remélem, hasznát veszik majd! Mielőtt kimennének a hidegbe, gyorsan begombolják a dzsekijüket, körbetekerik a sálat a nyakukban, sapkát és kesztyűt húznak. A falióra negyed négyet mutat. A szokásos, hivatalokban is látható óra, piszkosfehér számlappal és fekete mutatókkal, gondolja Malin. Megcsörren Zeke telefonja. – Igen? Igen… Igen… Igen. Oké! Sjöman volt – mondja, miközben zsebre vágja a telefont. Összehívott egy megbeszélést háromnegyed ötre. – Történt valami? – Valami fickó telefonált az egyetem történelmi fakultásáról. Van egy teóriája azzal kapcsolatban, hogy mi állhat a gyilkosság hátterében.

115

18. Sven Sjöman nagy levegőt vesz, miközben gyors pillantást vet főnökére, Karim Akbarra, aki közvetlenül mellette áll, a táblánál. – Véres tél… téli véráldozat – mondja, majd tart egy kis hatásszünetet. – Az egyetem történészprofesszora, Johannes Söderkvist szerint rituális gyilkosságról van szó. A professzor elmondta, hogy a régi időkben hasonlóképpen mutattak be áldozatot az isteneknek. Az áldozati állatot pontosan ugyanúgy akasztották fel egy fára, ahogyan azt Bengttel is tették. – Ez mind nagyon szuper – mondja Johan Jakobsson –, csakhogy Bengt ember volt. – Épp ezt akarom mondani. Ugyanis nem csupán állatokat áldoztak, előfordult, hogy embereket is. – Ha jól értem, arról lehet szó, hogy az eset rituális gyilkosság, amelyet egy helyi szekta követett el – mondja homlokráncolva Karim. – Talán ésszerű lenne ezt is felvenni a lehetőségek közé. Karim lelki szemei előtt bizonyára már meg is jelent az újságok címoldala, amitől egyből kirázza a hideg: Rituális gyilkosság! A szekta gaztette! – Én is ezt mondtam, hogy van valami rituális az egészben – mondja Johan inkább tárgyilagosan, mint lelkesen. – Tudunk ilyen szekták működéséről? – kérdezi Börje. Zeke mélyen hallgat. Malin tudja, mennyire szkeptikus ebben a témában. – Nincs tudomásunk hasonló szekták működéséről a környéken, de ez 116

nem indokolja, hogy elvessük a lehetőséget. – Azért valljuk be – mondja Börje –, kicsit valószerűtlenül hangzik ez a történet. – Sajnos bőven vannak olyan jelenségek a társadalmunkban, amelyek létezését legszívesebben letagadnánk – feleli Karim. – Johan és Börje, nézzetek utána ennek a szektatémának, és próbáljátok meg összehozni a gyilkosságunkkal! Malin, Zeke, ti pedig meglátogatjátok Söderkvist professzort, és meghallgatjátok az elméletét. Jobb, ha most azonnal indultok, ma estig bent van az egyetemen. – Szerintem még ma este végzünk mi is. Elég, ha körbenézünk kicsit a neten. Mind a ketten tudunk otthonról is dolgozni. Viszont így nem tudunk részt venni a festménylopás felderítésében. – Oké, akkor azt hagyjátok – mondja engedékenyen Karim. – Ez most fontosabb. – Azt hiszem, ez jó ötlet – helyesel Sven is. – Még valami? – kérdezi Karim. – Elküldtük a Bengt Andersson lakásában talált sérült ablakot a laborba. Szeretnénk kideríteni, mi okozhatta a lyukakat és a repedéseket az üvegen. Karin Johannison majd megfejti. – Rendben. Vizsgáljunk meg mindent aprólékosan! Más? Malin még gyorsan beszámol róla, mire jutottak aznap Zekével, beleértve a szociális gondozók listáját is. – Az utolsó hármat felhívtam még a kocsiból, de egyiket sem tudtam elérni. És beszélnünk kell még a testvérével, Rebecka Stenlundhdel is. – Menjetek el holnap Jönköpingbe, és próbáljatok meg beszélni vele! – De ne várjatok sokat a látogatástól – teszi hozzá Sven. – Amilyen szerencsétlenül kezdődött annak a lánynak az élete, azóta bármi történhetett vele. – Gyerünk már, a francba!

117

Johan Jakobsson fölé hajolva a súlyokat igazgatja. Hetven kiló. Ő is pont ennyi. Nekifeszíti a hátát a padnak, próbálja megtartani, de a súlyzó nem engedelmeskedik, a rúd egyre lejjebb csúszik. Izzad, de hiába. – Malin, gyenge vagy, mint a harmat! Nem sértődik meg Johan beszólásán. Ha nem szólna be, valószínűleg nem fejlődne semmit. Az első pár alkalommal még minden olyan jól működött. De most… …három, négy, öt, majd jön a hatodik, a hetedik, a nyolcadik. Az erő, ami néhány perccel ezelőtt még a karjában összpontosult, már sehol sincs. A fehér lámpa fölötte, a mennyezeten, mintha egyszer csak felrobbant volna, mindent elborít a fehérség, az izmai lebénulnak. – Gyerünk már! – hallja Johan fojtott hangját, és Malin nyom, de hiába, a rúd egyre közelebb kerül a nyakához. Egyszer csak enyhül a nyomás, és ő újra látja a plafon sárga színét, a gépeket, a falakat, és megint érzi a konditermet belengő izzadságszagot. Malin felül. Egyedül vannak a teremben. A többi rendőr a városba jár edzeni. Ott jobbak a gépek. Johan elégedetlenül néz rá. – Úgy látom, képtelen vagy a nyolcadikat is kinyomni. – Nem kellett volna segítened – mondja Malin. – Megcsináltam volna. – Persze. És akkor most szétroncsolt gégével feküdnél a padon. – Most te jössz. – Nem megy – mondja Johan, és leveszi izzadt pólóját. – Tudod, a gyerekek. – Ugyan már, Johan! Johan felnevet. – Ez csak testedzés, Malin. Semmi több. Malin egyedül marad a teremben. A futópadhoz megy, maximumra állítja a sebességet, és addig fut, amíg megint minden el nem fehéredik körülötte. 118

Patakokban folyik róla a víz. A szeme csukva. Megnyugtató ez a sötétség. Eszébe jut a reggeli beszélgetésük a lányával. „Találsz kaját a frigóban bőven. Ha mást nem, legfeljebb megmelegíted a tegnapi currys csirkét. Végül apád nem falt fel mindent.” „Nyugi, anyu, megoldom.” „Itthon leszel, amikor megjövök?” „Szerintem átmegyek Lisához. Tanulnunk kell. Csütörtökön vizsgázunk földrajzból.” Tanulni? Különös, ez eddig nem volt olyan fontos. „Kikérdezhetlek, ha akarod…” „Nem kell, köszi.” Malin gyorsan lezuhanyozik, megtörölközik, a törölközőt a szennyeskosárba hajítja, majd kiveszi a ruháit az öltözőszekrényéből. Felöltözik, és felcsatolja a sárga Swatch karórát, amit Tovétól kapott karácsonyra. Fél nyolc van. Zeke már várja a parkolóban. Jó lesz, ha siet. Izgalmas beszélgetés vár rájuk Söderkvist professzorral az egyetemen.

119

19. Gyors léptekkel mennek végig a vörös kőtörmelékkel teleszórt járdán. Talpuk alatt csikorog a jég. A hatalmas épületek mintha alagutat alkotnának, közöttük szabadon süvít a szél. Ilyenkor minden hidegebbnek tűnik. Az utcai lámpák minden egyes széllökésnél kimozdulnak valamelyik irányba. Az egyetem szinte önálló város Linköpingen belül, épületeit Valla, a golfpálya és a Mjärdevi Science Park fogja közre. – Ugye, C épületet mondtál? – kérdezi Zeke, és reménykedve pillant a velük szemben álló kapura. – Bocs, de az F-be kell mennünk. – A francba! Utálok ebben a hidegben gyalogolni. – Na, gyerünk, érjünk oda minél előbb! Az F épületben már csak egy ablakban látszódik fény, úgy világít a sötét homlokzaton, mint egy óriási csillag. – Azt mondta, hogy csengessünk be a B3267-es kapunál, és akkor beenged minket. – Vedd le a kesztyűd, különben nem fog menni – mondja Zeke. Pár perc múlva már felfelé tartanak a lifttel. Nem tudja, mégis mi a fenére számított, gondolja Malin, amikor helyet foglal egy kényelmetlen széken a professzor irodájában. Egy öregapóra vastag gyapjúpulóverben? A történelemprofesszorok nem szoktak jól 120

kinézni. Legalábbis ő eddig így tudta. De ez a fickó… A negyvenes évei elején járhat, szóval fiatal, és jól is néz ki. Oké, kicsit talán vékony az ő ízlésének, de az arccsontja, az érdeklődő kék szeme igazán hibátlan. A professzor lazán hátradől kényelmes székén, a kínos pedantériával rendben tartott íróasztal másik oldalán. A szoba nem túl nagy, nem lehet több tíz négyzetméternél. A falakon könyvespolcok futnak körbe, a szoba ablaka pedig a golfpályára néz. A professzor rájuk mosolyog, de inkább csak a szájával, a szeme továbbra is komoly, érdeklődő. Egyik keze az íróasztal alatt van. Malin bizalmatlanul fürkészi. Nem érti a helyzetet. – Úgy tudjuk, van valami mondanivalója a számunkra – kezdi a beszélgetést Zeke. – A téli véráldozatról kellene beszélnünk – mondja a professzor. – Hallottak már róla? – Attól tartok, nem – mondja Malin, Zeke pedig csak megrázza a fejét, hogy jelezze, ő sem. A professzor folytatja. – Egy pogány rítusról van szó, ami még a vikingek előtti időkben volt jellemző. Még vitatkoznak azon, hogy mi lehetett vele a közösség célja. Talán a jólét, a szerencse biztosítása, vagy így akartak megszabadulni a gonosz démonoktól, egyesülni a holtakkal… nem tudjuk. A rítus lezajlásával kapcsolatban sem maradtak fenn leletek, annyit azonban biztosan tudunk, hogy embereket és állatokat is áldoztak az isteneknek. – Azt állítja, hogy azt a férfit, akit a tölgyre akasztva találtunk az Östgöta-síkságon, egy ilyen téli véráldozat miatt gyilkolták meg? – Nem, dehogy! Nem erről van szó – a professzor felnevet. – Én csak arra utaltam, hogy tagadhatatlanul vannak hasonlóságok a rítus és az önök esete között. Hadd próbáljam meg elmagyarázni! Tudják, a télnek ebben a szakaszában bizonyos társaságok tartanak olyan összejöveteleket, amelyeken az egykori téli véráldozat hagyományait elevenítik fel. Úgy értem, 121

előadásokat hallgatnak a témáról, és olyan ételeket fogyasztanak, amelyekről úgy tudni, hogy ezekben a pogány időkben is beletartoztak az étrendünkbe. Szóval semmi vérengzés. Én azonban úgy gondolom, hogy nem lehet kizárni azt sem, hogy egyeseket nem csupán elméleti szinten érdekel ez az ősi rítus. – Nem elméleti szinten? – Gyakran találkozom ilyesmivel, amikor az egyetemen kívül tartok előadást. Tudják, olyan emberekről van szó, akik nehezen találják a helyüket a mai világban, ezért visszavágynak a régebbi korokba. – A saját valóságuk elől egy történelmi korba menekülnek? – Valami olyasmi. – Ezek amolyan modern kori Ásatrú hívek? [1] – Nem egészen. Ez a rítus inkább csak ezen a környéken volt jellemző. – Van valami információja arról, kik tartozhatnak ilyen csoportokhoz? – Sajnos ebben nem tudok segíteni. Nem tudok ilyen közösségekről, bár engem is érdekelne. De nem zárom ki a lehetőségét, ahogy már mondtam, hogy néhány ilyen őrült megfordult az előadásaimon. Az önök helyében az interneten próbálnék keresgélni. Annak ellenére, hogy a múltban ragadtak, egyáltalán nem technikai analfabéták, sőt! – Biztos, hogy nem tud segíteni? – Sajnos nem. Tudja, nem vezetek katalógust az előadásaim résztvevőiről. Egy ilyen előadás olyan, mintha moziba vagy koncertre menne az ember. Eljön, meghallgatja, majd feláll és hazamegy. – De biztos abban, hogy a neten a nyomukra akadunk? – Ebben egészen biztos vagyok. – És az egyetemen tartott előadásaival mi a helyzet? – Azokra nem jöhetnek külsősök. De különben is, a véráldozat rituáléja csupán egyetlen bekezdés a tankönyvben – mondja a professzor. Végre előhúzza a kezét az íróasztal alól, és végigsimít a homlokán. Malinnak azonnal feltűnik a kézfején éktelenkedő cikcakk alakú seb. – Megsérült? – Igen. Tudja, van otthon néhány macskánk. Az egyik játék közben 122

megkarmolt. Elvittük állatorvoshoz, és kiderült, hogy agytumorja van. – Sajnálom – mondja Malin. – Köszönöm. Tudja, nekünk a párommal olyanok a macskáink, mintha a gyerekeink lennének. – Szerinted hazudott a kezével kapcsolatban? – kérdezi Zeke, de a hangja elvész a szélzúgásban. – Nem tudom – kiabálja Malin. – Majd utánanézünk. – Oké, de csak egy gyors rutinellenőrzés. Malin zsebében megcsörren a telefon. – Hagyd a francba – mondja Zeke. – Majd visszahívod a kocsiból. Johan Jakobsson volt az. Malin azonnal visszahívja. Eszébe sem jut, hogy Johan felesége valószínűleg épp most altatja a gyerekeket, és hogy a telefonhívással valószínűleg kiveri a szemükből az álmot. – Johan Jakobsson. A gyerekek óbégatása hallatszik a háttérben. – Itt Malin. Az egyetemről jövünk vissza Zekével. – Szuper – mondja Johan. – Én nem akadtam a nyomára konkrét szektának, de rengeteg utalást találtam a téli véráldozatra különböző weboldalakon… például… – Ezt már mi is tudjuk. Találtál mást is? – Igen. Találtam egy oldalt, amit egy bizonyos „Mágus” ír. Sokszor említ egy preskandináv mágikus gyakorlatot, aminek „seid” volt a neve. Ezt a bizonyos „seid”-et február közepén szokás véghezvinni. – Csupa fül vagyok. – Aztán ráakadtam egy yahoos csoportra is, akik ezzel a „seid”-del foglalkoznak. – Milyen csoport? 123

– Valójában egy netes fórumról van szó. – Oké… – Elég kevesen vannak. A moderátornak megtaláltam a címét. Valahol Maspelösán túl lakik. – Maspelösa? – Igen Forsban. Néhány mérföldre lehet a gyilkosság színhelyétől. – Kimenjünk hozzá most azonnal? – Azzal, hogy működtet-e ilyen fórumot? Talán ez várhat holnapig. – Nem lenne túl bölcs dolog halogatni. – Nem tudom. Döntsétek el ti. – Felőlem… – Megőrültél, Malin? Húzz haza Tovéhoz! – szól közbe Zeke. – Igazad van, tényleg várhat holnapig. Malin nem tudja kiverni a fejéből a hallottakat. Seid. Preskandináv mágia. Azok a furcsa lyukak és repedések az ablakon. Hogy passzolnak össze ezek a kirakósdarabok? Ásatrú hívek. Zeke eleinte csak nevetett az egészen. De aztán ő is kezdett egyre jobban elbizonytalanodni. Egy rémesen hideg februári reggelen találnak egy akasztott embert kint, a pusztában. Aztán kiderül, hogy vannak ezek az őrültek, akik szeretnék visszahozni a vikingek előtti időket a hétköznapjaikba. Muszáj több szálon elindulniuk, minden nyomot meg kell vizsgálni, ami bárhová is vezethet. Igen sok ügy feneklett már meg azon, hogy a rendőrség túlságosan ragaszkodott a saját teóriájához. Malin bekap néhány szelet kétszersültet némi sovány sajttal, majd leül az íróasztalához, hogy végighívja az egykori szociális munkásokat. A

124

számítógép órája 21:21-et mutat. Talán még nincs túl késő telefonálni. Csak ekkor veszi észre a cetlit Tove üzenetével: Filippánál vagyok, a holnapi matekdogára tanulunk. Tíz körül jövök. Nem földrajzról volt szó? És mintha nem Filippához akart volna átmenni… A telefonálás végül sajnos nem vezetett eredményre. Senki nem vette fel. Ennyire elfoglaltak lennének az emberek hétfő este? De nem baj, mindenkinek hagyott üzenetet. Hogy hívják vissza, amint lehet. Talán színházba mentek, koncertre vagy valamilyen tanfolyamra. Az emberek annyi mindent bevállalnak, csak hogy ne unatkozzanak. Egy géphang tájékoztatja, hogy Maria Murvall előfizetése megszűnt. A tudakozó nem tudja megadni az új számát. Fél tíz. Malin csak most érzi, mennyire elfáradt. Végre lesz egy nyugodt éjszakája. Jót tett az edzés, bár az izmai sajognak. A professzorral folytatott beszélgetés is lefárasztotta. Csak ne legyenek rémálmai! Hirtelen nyugtalanság fogja el. Felveszi a kabátját és kimegy a hidegbe. Végigmegy a Hamn utcán, fel a Filbyter tér felé, folytatja az útját a kastély irányába, majd elkanyarodik a temető felé. A behavazott sírkövek gondosan védik az alattuk fekvők nyugalmát. Malin nyaranta szeret a temetőben sétálni és nézni a virágokat, ez segít neki megnyugodni és összpontosítani. Most viszont csak a szél zúgását hallani. A fagyott ágak csilingelését. Megáll egy tölgy előtt. Csupasz ágai úgy lógnak, mint a levegőben megdermedt, fekete eső. A tövében fény villan: egy apró koszorú pihen a hóban, rajta pici mécsesekkel. Van itt valaki? 125

Semmi mozgás. Minden olyan csendes. Csak ő van itt. Szegény Labdaszedő! Hideg van. Ideje hazaindulni. Kimegy a temetőből, végigsiet a kőfal mentén, majd továbbhalad a Vallavägenen, aztán a Víztorony és az Infektionspark felé veszi az útját. Felnéz a szülei házára. Meglocsoltad a növényeket? Valami nem stimmel. Vöröses fény világít az egyik ablakban. Lehet, hogy elfelejtette lekapcsolni a villanyt?

126

20. Malin előveszi a telefonját és a szülei számát hívja. Bárki legyen is a lakásban, és bármit is csináljon, meg fogja zavarni a telefon csörgése. Azonban kénytelen megállapítani, hogy a szülei átmenetileg szüneteltetik az előfizetésüket. Nincs más hátra, fel kell mennie. Megpróbál csendben felosonni, ami bakancsban nem is olyan egyszerű feladat. Az ajtót nem törték fel. Az üveges részén át gyenge fény szüremlik ki a lakásból. Malin az ajtóra tapasztja a fülét és hallgatózik. Semmi. Bekukucskál a levélbedobón keresztül. A fény mintha a konyhából jönne. Lenyomja a kilincset. A pisztolya mindenesetre kéznél van. Az előszobában megreccsen a lába alatt a padló. A szülei szobájából suttogás és riadt mocorgás hallatszik. Malin átvág a hallon, és óvatosan elindul a szülei hálószobája felé. Határozott mozdulattal kinyitja az ajtót. A zöld ágytakarón megpillantja Tovét. Lánya zavartan próbálja begombolni a farmerét, de az ujjai nem engedelmeskednek. – Anya! Az ágy mellett egy vékony, magas fiú áll, akinek még sikerült gyorsan belebújni fekete pólójába. Természetellenesen fehér a bőre. Mintha soha 127

életében nem látott volna napot. – Anya, én… – Tove, kérlek, ne kezdj magyarázkodni! – Én… – próbálkozik a fiú is, de elcsuklik a hangja. – Inkább hallgass te is, ha kérhetlek! Ne szóljatok egy szót sem! Öltözzetek fel, gyorsan! – mondja Malin. – Rendben, anya, öltözünk… – Mondtam, hogy ne szólj egy szót sem! Malin kimegy a szobából, és bevágja maga mögött az ajtót. – Ha felöltöztetek, gyertek ki! – ordítja még vissza őszinte haraggal. Megpróbálja visszafogni magát, bár dúl benne az indulat. Nem üvöltheti oda a lányának, hogy az istenért, Tove, te is csak azért jöttél a világra, mert egy óvszer szétszakadt, és most te is ugyanazt csinálod, amit én?! Tényleg azt hiszed, hogy menő dolog kamaszkorban gyereket szülni, még akkor is, ha imádod azt a gyereket?! A szobából ismét suttogás hallatszik. Két perc múlva már kint is vannak. – Tove, te ülj le oda! – mutat Malin a kanapéra. – És te, kisfiam, ki vagy te, ha szabad kérdeznem? Iszonyú sápadt ez a gyerek. Lehet, hogy az ijedtségtől, gondolja Malin. Biztos, hogy nem több tizennégynél… és Tove… hiszen még gyerekek! – Markusnak hívnak – mondja a sápadt fiú, és félresimítja a haját a homlokából. – A barátom – mondja Tove. – Erre már rájöttem. Nem volt nehéz – mormogja Malin. – Az ånestadi iskolába járok. Tovéval egy bulin jöttünk össze, néhány héttel ezelőtt. Bulin? Milyen bulin? Nem is tudta, hogy Tove buliba ment. – Van vezetékneved is, Markus? – Stenvinkel. – Oké. Most pedig jobb, ha indulsz. Nem mondom, hogy viszontlátásra. 128

– Elköszönhetek Tovétól? – Vedd a kabátod, és menj! – Anya, szerelmes vagyok Markusba! – mondja Tove, ahogy becsapódik a bejárati ajtó. – Szörnyű felelőtlenség, amit csináltatok. Malin leül a lányával szemben a sötét nappaliban. Nyomasztó csend veszi körül őket. Egy percig kivár, behunyja a szemét, majd váratlanul ismét feltör belőle a harag. – Szerelmes?! Tizenhárom vagy, Tove! Fel sem fogod, hogy mit mondasz! – Azt hiszem, tévedsz, anya. A haragja, épp amilyen gyorsan jött, el is múlik. – Még hogy Filippához mentél leckét írni! Muszáj volt hazudnod? – Azt hittem, dühös leszel, ha az igazat mondom. – Miért? Mert van egy barátod? – Hát, mert nem meséltem a buliról, és hogy ide szeretnénk jönni, hogy kettesben legyünk. Azt hittem, haragudni fogsz rám, amiért nekem olyasmim van, ami neked nincs… Tove szavai letaglózzák Malint. Képtelen bármit is reagálni, ezért inkább más irányba tereli a beszélgetést. – Vigyázz! A hazugságból még sok baj lehet. – Éppen ettől tartottam, anya, hogy csak a problémát fogod látni! Tényleg azt hiszed, hogy még nem jöttem rá arra, hogy csak azért születtem meg, mert valami balul sült el, amikor apa és te szerelmeskedtetek? Normál esetben senki nem szül ilyen fiatalon! – Miket beszélsz, Tove?! Nem azért születtél meg, mert valami balul sült el. Miért mondod ezt? – Egyszerűen tudom, hogy így volt. Egyébként meg tizenhárom éves vagyok, és elég gyakran előfordul, hogy a tizenhárom éves lányoknak van

129

fiúja! – Először azt mondtad, hogy moziba mész Sarával, aztán meg hogy Filippával matekozol. Mennyi ideje tart már ez a hazudozás, Tove? – Egy hónapja. – Egy hónapja? – Tudod, nem csodálkozom, hogy semmit nem vettél észre az egészből. – Ezt most miért mondod? – Szerinted? – Nem értem, miről beszélsz. Örülnék, ha elmagyaráznád. De Tove továbbra sem felel a kérdésre. – Stenvinkelnek hívják, anya. Markus Stenvinkelnek. Néma csend ereszkedik a szobára. A téli éjszaka előhozza az ember szorongásait, gondolja Malin. – Markus Stenvinkel – nevet fel Malin. – Mit tudsz egyáltalán erről a kölyökről? Tudod, hogy mit csinálnak a szülei? Te jó ég, olyan az a fiú, mint egy kis albínó! – A szülei orvosok – feleli kurtán Tove. Hát ez remek! – Nyugodj már meg, anya! Egyébként is, éhes vagyok. – Együnk egy pizzát! A kétszersültet, amit én ettem, nem nevezném vacsorának… A városban Shalomnál lehet a legjobb pizzát kapni. A Trädgårds utcában található étterem nyári hangulatot áraszt a könnyű műanyag székekkel és a gipszfalakra festett amatőr képekkel. Malin és Tove megosztoznak egy spenótos calzonén. – Apáddal beszéltél a dologról? – Nem. Miért? – Jobb is. – Miért?

130

Malin belekortyol a kólájába. Megszólal a telefonja. Daniel Högfeldt száma jelenik meg a kijelzőn. Egy darabig tétovázva nézi a készüléket, majd kinyomja. – Apa volt az? – Figyelj, nagyon fontos, hogy ezentúl mindig mindent elmondj nekem! Tove az anyjára néz, majd levág még egy falatot a pizzából. – Furcsák vagytok. A fejük fölött egy fénycső pislog, pillanatokon belül ki fog égni. Tove, te még nem tudod, hogy a szerelem pillanatok alatt felkavarhatja az életedet! Aztán elveszítesz mindent.

131

21. Február 7., kedd Éjfél után néhány perccel Daniel Högfeldt kilép a Correspondenten épületének kapuján. Ma is remek munkát végzett, állapítja meg őszinte elégedettséggel. Mélyen beszívja a friss, hideg levegőt. A Hamn utca teljesen néptelen. Még Malint is felhívta, mert meg akarta tőle kérdezni, hogy… Mit is akart tőle megkérdezni? Hiába gombolta be állig a kabátját, a hideg néhány másodperc alatt áthatol még a vastag bélésen is. Irány haza. Nincs olyan messze a Linné utca. A Szent Lars-templomnál felnéz Malin lakásának az ablakaira. Már nem égnek a lámpák. Olyan keveset tud róla. Ráadásul milyen rémes volt, ahogy elcsábította, ahogy előadta neki az ellenállhatatlan macsót! Mindenképpen meg akarta szerezni a nőt. Csak egy dugásra vágyott. Igen, ennyire egyszerű. A test elidegenedik a lélektől. Tegnap Stockholmban járt. Mindenféle szép ígéretekkel kecsegtették. Végre itthagyhatja ezt a porfészket. 132

Amikor Malin másnap reggel kibotorkál a folyosóra, az első dolog, amit megpillant, a Correspondenten friss száma. Az újság a padlón hever, a címlappal felfelé, és bár a zuhanyozás ellenére még mindig alig lát az álmosságtól, feltűnik neki az újság vezető hírének a címe: A rendőrség rituális gyilkosságra gyanakszik. Ügyes voltál, Daniel! Büszke lehetsz magadra. A cím alatt egy archív fotó Karim Akbarról, majd a következő szöveg: Alapos gyanúnk van azt gondolni, hogy egy titkos vallási szektának köze lehet a gyilkossághoz. Titkos szekta? Köze van a gyilkossághoz? Ezek után Daniel Söderkvist professzorral készített interjúja következik, amelyben a professzor beszámol a kihallgatásról, valamint arról, hogy ő hívta fel a rendőrség figyelmét a rituális indíttatás lehetőségére. A cikk alatt egy fotó az Ásatrú hívek honlapjáról, illetve Rickard Skoglöf útlevélképe. Rickard Skoglöföt tegnap késő este már nem tudtuk elérni, így nem tudtuk megkérdezni, mit gondol az esetről. Egy külön hasábban pedig elmagyarázzák, hogy mi is az a téli véráldozat. Malin felveszi az újságot és leteszi a konyhapultra. Nekiáll kávét főzni. Minden porcikájában érzi a tegnapi edzés fájdalmas következményeit. Az ablaka alatt valaki határozottan dudálni kezd. Zeke? Már ideért volna? Korán kell indulnunk, ha időben Jönköpingbe akarunk érni. Igen. Zeke pontosan ezt mondta tegnap este, amikor kitette a lakása előtt. Fél hét van. Mi van vele mostanában? Soha nem szokott elkésni. Talán a nagy hideg tehet róla.

133

Zeke nyugodtan ül a zöld Volvo kormánya mögött. Rajta is látszódnak a fáradtság jelei. Lóg a válla, és kiadatlannak tűnik. Halk kórusmuzsika kíséretében siklanak a havas úton. Elhaladnak a Mobilia bevásárlóközpont mellett. Még jó, hogy Tove nincs velük, gondolja Malin. Míg a lánya imád a boltokban bóklászni, számára igazi rémálom a vásárlás. Ahogy elhaladnak Mjölby, Gränna és Vättern mellett, foltokat látnak csak a horizonton, a szürke árnyalatai váltogatják egymást. Malin szeme belekáprázik a tompa szürkeségbe. Zeke végre megszólal. – Mondd, te mit gondolsz erről a rituális dologról? – Karimot mindenesetre meggyőzte – válaszolja Malin. – Ugyan, mit tudhat a rendőrfőnökök gyöngye a nyomozás valódi állásáról? – kérdezi Zeke bosszúsan. – Mr. Akbar – teszi még hozzá némi gúnnyal. – Zeke, azért annyira nem szörnyű a pasi… – Nem, tényleg nem. Végül is az a dolga, hogy elhitesse a sajtóval és a közvéleménnyel, hogy már tartunk valahol. Egyébként mi van az ablakkal? Megjött már a vizsgálat eredménye? – Nem tudom. Nem hiszem. Nem értem, miért tart ez ilyen sokáig. Talán mégiscsak lesz valami használható információnk. Minden bizonnyal most is pontosan ugyanúgy fog történni minden, mint a legtöbb nyomozás alkalmával. A megoldás, a lényeges nyom itt van valahol a közelükben, és előbb vagy utóbb meg is fogják találni. – Mégis, kábé mikor érkezik meg az eredmény? – Karin mára vagy holnap reggelre ígérte. – Olyan ez a mostani nyomozás, mintha egy kísértetet üldöznénk. – Különös… Nekem is épp ez az érzésem. Malin felcsenget Rebecka Stenlundh kaputelefonján. A nő lakása egy sárga téglából épült, többemeletes ház második szintjén van. A ház egy a

134

város fölé emelkedő dombon áll. Malin arra gondol, milyen csodálatos lehet odafentről a kilátás, különösen a fehér éjszakákon, amikor a nyírfák ezüstöszöld levele megcsillan a napfényben. Az egész környék kellemesnek tűnik, olyan helynek, ahol nyugodtan, észrevétlenül leélheti az ember az egész életét. Senki nem nyit ajtót. Kilenc múlt pár perccel. Lehet, hogy okosabb lett volna, ha előre bejelentkeznek. Vajon Rebecka tudja már, mi történt a bátyjával? Zeke úgy vélte, hogy fölösleges előre értesíteni az érkezésükről, hiszen a hírekből már rég megtudhatta, mi a helyzet. Sőt. Hiszen eleinte még csak nem is tudták, hogy van egy húga. Az újságok pedig már régóta nincsenek tekintettel az áldozatok rokonaira. Malin még egyszer próbálkozik. Mintha nyílna a kapu. Egy öregasszony jön ki a házból. Ráncos arca kedves mosolyra húzódik. – Rebeckát keresik? – Igen. A linköpingi rendőrségtől vagyunk – mondja Malin, majd mind a ketten igazolják magukat. – A rendőrségtől? Jesszusom! – kiált fel ijedten az öregasszony, és felhúzza a szemöldökét. – Csak nem keveredett bele valamibe? El sem tudnám képzelni! – Semmi gond – nyugtatja meg a nénit Zeke. – Csak beszélni szeretnénk vele. – Odalent dolgozik, az Icában. Tudja, az élelmiszer-boltban. Megtalálják. Manapság már nincs túl sok ilyen szép bolt. A fia is ott lesz. Hogy az milyen aranyos gyerek! Mindig segít nekem. Zeke telefonja megcsörren, épp mikor belépnek a boltba. Malinnak azonnal feltűnik, hogy Zeke ráncolni kezdi a homlokát. – Értem… értem. Szóval igaz – mondja, majd leteszi a telefont. – Az archívumból hívtak. Kiderült, hogy igaz, amit az öregtől hallottál. A fiú 135

tényleg fejbe vágta az apját egy baltával, és Lotta, vagyis Rebecka az egészet végignézte. Még csak nyolcéves volt. Az üzletben rendezett polcok sora fogadja őket, zöldségek, gyümölcsök és mindenféle más élelmiszerek illata. Malin gyomra korogni kezd. A legkisebb sarkot is lámpa világítja be. Ilyen fényárban muszáj mindent tökéletesen tisztán tartani. A néninek igaza volt. Ennek az üzletnek a kinézete arról árulkodik, hogy itt törődnek a vevőkkel. Hogy tisztelik őket. Egészen biztos, hogy aki egyszer itt járt, vissza is fog jönni. Kicsit molett, festett szőke hajú nő ül a pénztárban. – Rebecka Stenlundhöt keressük – szólal meg Zeke. – A főnököt? Nézzék meg a hűtőpultnál. Ott kell lennie, a húsokat címkézi. A hűtőpult előtt vékony, fekete hajú nő térdel. A köpenye szinte teljesen eltakarja vékony testét. Mintha megvédené a külvilág támadásaival szemben. – Rebecka Stenlundh? A nő feléjük fordul és rájuk néz. Megrándul a szemöldöke, de a tekintete tiszta. – Már vártam magukat.

136

22. – Szerinted vár minket? – kérdezi Johan Jakobsson a kollégáját, miközben behajtanak a településre. – Biztos – feleli kurtán Börje Svärd, és fáradtan felsóhajt. – Szerintem biztosan tudja, hogy jövünk. A három ház Maspelösától néhány kilométerre áll, az Östgöta-síkságon. A szürke kőházakat szinte teljesen belepte a hó. Az ablakok, mint tompa üvegszemek néznek ki a hótorlaszok mögül. A házak mellett újonnan épített garázs, melyet tölgyfák fognak körbe. Maspelösa és a környéke olyan, mintha örök álmot aludna, gondolja Johan. Az egész település néhány ötvenes években épült villából és kisebb parasztgazdaságok tökéletes összevisszaságából áll. Azt a benyomást kelti, mintha az itteniek nem lennének részesei a társadalomnak. A szemközti házból furcsa zajok hallatszanak ki. Mintha valaki fémet kalapálna. Végül kinyílik az ajtó, és a sötétből előlép egy elhanyagolt alak. A szakálla szinte teljesen benőtte az arcát. – Hogy a pokolba kerülnek maguk ide? Kik maguk? – Johan Jakobsson és Börje Svärd, a linköpingi rendőrségtől. Bemehetünk? Feltételezem, ön Rickard Skoglöf. A férfi bólint, majd felszólítja őket, hogy mutassák meg az igazolványukat. A két rendőr igazolja magát, ami ilyen hidegben nem is olyan egyszerű.

137

Beletelik egy kis időbe, mire előkotorják vastag kabátjuk alól az igazolványokat. – Most már mehetünk? – kérdezi Börje. Rickard Skoglöf egyik kezével jelzi, hogy rendben van, a másikkal pedig kinyitja előttük az ajtót. – Vannak olyan emberek, akik valamilyen adottsággal születnek. Akkor kapják ezeket, amikor leszületnek a mi dimenziónkba – magyarázza a férfi tisztán csengő hangon. Johan körülnéz a helyiségben, ami minden bizonnyal a konyha lehet. A pulton iszonyatos rendetlenség és kosz. Használt tányérok és üres pizzásdobozok hevernek mindenütt. A plafon meglepően alacsony. A falak tele Stonehenge-t ábrázoló fotókkal és rúnafeliratok reprodukcióival. Skoglöf ruházata is figyelemre méltó, minden bizonnyal kézzel varrt fekete nadrágja és egy kaftánhoz hasonló valami van rajta, ami elfedi nagy hasát. – Adottsággal? – kérdezi őszinte csodálkozással Börje. – A látás és beavatkozás képességével. – Ez lenne az a bizonyos „seid”? Hideg van a házban. A tizennyolcadik században építhették, bizonyára Skoglöf maga renoválta. – Igen. De vigyázni kell vele, mert nemcsak előnyökhöz juthatunk általa, hanem meg is sérülhetünk. – Miért csinálta a honlapot? – Manapság senki nem őrzi már a régi hagyományokat. Nekem az a feladatom, hogy felélesszem őket. És szerencsére akadnak társaim. Rickard Skoglöf hirtelen sarkon fordul, és átmegy a másik szobába. A helyiségben egy kisebb kanapé áll a falnál, mellette egy hatalmas, üveglapos íróasztal, rajta a számítógép monitorja, alatta két meghajtó surrog.

138

– Tehát társai is vannak – kíváncsiskodik tovább Johan. – Vagyunk páran, akiket érdekel a „seid” és az, ahogy az ősapáink élhettek. – Úgy tudom, összejöveteleket is tartanak. – Igen. Néhányszor összejövünk minden évben, egyébként pedig a fórumon és e-mailben tartjuk a kapcsolatot. – Hányan vannak? Rickard Skoglöf felsóhajt. – Ha ennyire kíváncsiak, kénytelenek lesznek átjönni velem az istállóba. Meg kell etetnem az állatokat. Az istállóban kotkodácsoló tyúkok ugrálnak összevissza a lábuk körül. Az egyik sarokban vadonatúj sífutó lécek állnak a falnak támasztva. – Szokott síelni? – kérdezi Johan. – Nem, én nem. – Ennek ellenére van egy pár teljesen új sífutó léce… Rickard Skoglöf nem válaszol. – Hogy a francba élik túl az állatai? Hiszen itt bent is bőven nulla alatt van a hőmérséklet! – fakad ki Börje. – Nem fagynak meg? Skoglöf közben nekilátott az állatok etetésének. – Nem kell értük aggódnia – feleli, miközben szór egy kis magot a tyúkok elé. A fal mellett van még két elkerített ól. Az egyikben egy kövér, fekete disznó, a másikban egy barna-fehér foltos tehén. Az állatok szemmel láthatóan jól vannak tartva, a disznó röfögve falatozza a téli almát, amit Skoglöf dobott be neki. – Tévednek, ha azt gondolják, hogy ki fogom adni a társaim nevét. Ha szükségük van rá, maguktól is ki tudják deríteni. De nem hinném, hogy sokra mennek majd vele. – Ezt meg hogy érti?

139

– Ezek az emberek teljesen ártalmatlanok. Azt hiszem, az önök számára teljesen érdektelen életet élnek. – És maga? Rickard Skoglöf körbemutat az istállóban. – Velük sokkal teljesebb életet élek, mint a legtöbben körülöttem. – Nem erre gondoltam – jegyzi meg Börje. – Nekem megvan a képességem – mondja Skoglöf. – Mondja már el nekünk, Rickard, hogy mi is pontosan ez a képesség, amiről beszél! Rickard Skoglöf leteszi a vödröt a kezéből, majd a két rendőrre néz. Tekintetében zavar és megvetés keveredik. – Azt mondta, hogy a „seid” ereje képes arra, hogy életet adjon és vegyen el – mondja határozottan Johan. – Erre való az áldozat? Rickard Skoglöf fáradtan legyint egyet. – Sejthettem volna. Maguk azt hiszik, hogy én akasztottam fel Bengt Anderssont. Az újságíró is azt hitte, aki maguk előtt itt járt. – Nem válaszolt a kérdésemre. – Hogy mutatok-e be áldozatot? Igen. De nem úgy, ahogy maguk gondolják. – Miért? Hogy gondoljuk mi? – Azt gondolják, hogy állatokat áldozok. Esetleg embereket. De nem ez számít, hanem a gesztus, az adni akarás, az idő. A testek egyesülése. – A testek egyesülése? – Igen. A szexuális aktus is áldozat. Hiszen olyankor megnyílunk. – Mit csinált szerdáról csütörtökre virradó éjjel? – Talán kérdezzék meg a barátnőmet… Az istállóból kilépve meglepő látvány tárul a szemük elé. Az udvar közepén egy nő áll mezítláb, két kezét az ég felé emelve. Mintha meg sem

140

érezné a hideget, bár a hálóingen kívül nem visel más ruhát. Fejét hátravetve bámulja az eget, hosszú, fekete haja lepelként borul a hátára. – Ő Valkyria – mondja Rickard Skoglöf. – Valkyria Karlsson. A reggeli meditációját végzi. Johan Börjére néz, és látja, hogy kollégája idegei pattanásig feszültek. – Valkyria – kiált oda Börje. – Valkyria! Itt az ideje, hogy befejezze ezt a hókuszpókuszt. Beszélnünk kell magával. – Börje, a fenébe is – mormogja Johan. – Csak kiabáljon nyugodtan – mondja Skoglöf. – Úgysem hallja. Még tíz perc. Szerintem addig menjünk be a konyhába. Amikor elmennek a nő mellett, látják, hogy a szeme nyitva van, de mégsem lát semmit. Jó messze lehet innen, gondolja Johan. Aztán eszébe jut a felesége, és az, amit Rickard mondott a szexuális aktusról és a nyitásról. Valkyria Karlsson néhány perccel később már ott ül velük az asztalnál, és teát kortyolgat. A nő arca kipirult, de a kezén nyoma sincs a nagy hidegnek. Rickard Skoglöf arcára kiül, mennyire élvezi, hogy megnehezítheti a rendőrök dolgát. – Mit csináltak tegnap este? – kérdezi Börje. – Moziban voltunk – mondja Skoglöf. Valkyria Karlsson leteszi az asztalra a gőzölgő bögrét. – Az új Harry Pottert néztük meg. Egy kis könnyed kikapcsolódás. – Ismerte valamelyikük Bengt Anderssont? Valkyria határozottan megrázza a fejét, majd Rickardra néz. – Amíg nem olvastam róla az újságban, azt sem tudtam, hogy létezik – mondja a férfi. – És szerda este? Mit csináltak szerda este? – Áldozatot mutattunk be. – Megnyitottuk önmagunkat – mondja Valkyria. Johan tekintete óhatatlanul is a nő mellére téved, ami finoman hullámzik a vékony hálóing

141

alatt. – Azt állítják, hogy a maguk köreiből senkinek semmi köze nem lehet a gyilkossághoz? – kérdezi Börje. – Senkinek a, fogalmazzunk úgy, maguk pogány társaságából? Rickard Skoglöf felnevet. – Azt hiszem, ideje, hogy távozzanak.

142

23. Az élelmiszerbolt kávézójának meglepően kellemes a berendezése és a megvilágítása. A helyiségben frissen főzött kávé illata terjeng. Rebecka Stenlundh Malinnal és Zekével szemben ül. Különös, hogy ebben a fényben mennyivel idősebbnek tűnik a koránál, állapítja meg Malin, majd lenyeli az omlós mandulatorta-darabot. Normális fénynél nem is lehetne látni ezeket a ráncokat. Bár amilyen élete volt, semmin sem lehetne csodálkozni. A megpróbáltatások nem múlnak el nyom nélkül. – Gondolom, sejtik, hogy az üzlet nem az enyém. De az üzletvezető megbízik bennem, és hagy önállóan dolgozni. Tudják, ebben a méretkategóriában a mi boltunk a legjövedelmezőbb egész Svédországban. – Gratulálunk – mondja Zeke. – Köszönöm – mondja Rebecka, és lesüti a szemét. Megpróbálja magát összeszedni, gondolja Malin. Egy utolsó mély lélegzet, mielőtt elmerülne a vízben. Ez a nő nem tér ki semmi elől. Elképesztő. Érthetetlen, hogy bírja. – Az a helyzet, hogy úgy döntöttem, elfelejtek mindent, ami anyával, apával és Bengttel kapcsolatos. Bár gyűlöltem az apámat, később meg tudtam érteni bizonyos dolgait. Persze, már csak azután, hogy betöltöttem a huszonkettőt, és rájöttem, hogy semmi joga beleavatkozni az életembe vagy birtokolni engem. Akkoriban rettenetes életet éltem, ittam, drogoztam, túl sokat ettem és kihasználtak a férfiak. Szerencsére edzeni is jártam, így a testem egyszer csak megálljt parancsolt. Biztos, hogy előbb-utóbb elkezdtem 143

volna heroinnal is lőni magam, ha nem döntöm el, hogy változtatok. Beláttam, hogy nem lehetek többé dühös, nem retteghetek. Ha így folytatom, az az életembe kerülhet. – Egyszerűen csak elhatározta magát? – kérdezi Malin dühösen, ám a hirtelen feltörő indulat még őt magát is meglepi. – Bocsánat – teszi hozzá gyorsan. – Sajnálom, hogy agresszív voltam. Rebecka összecsomagolja a maradék süteményt. – Nem hinném, hogy lett volna más lehetőségem. És higgye el, nem volt olyan egyszerű véghezvinni. – Mi a helyzet a nevelőszüleivel? – Nem akartam tartani velük a kapcsolatot. Ők is a múltamhoz tartoznak. Vajon egy ilyen hirtelen változás hatására képes lenne valaki arra, hogy megkínozzon egy embert és egy fagyos éjszakán felakassza egy fára a pusztában, tűnődik Malin. Rebecka arca megfeszül. – Tudom, hogy igazságtalan voltam velük, de nem tehettem mást. Élethalál kérdése volt számomra – mondja, és miközben a végére ér, ismét kisimul az arca. Hogy is írta T. S. Elliot? Nem bummal, csak nyüszítéssel.[2] – Van családja? A kérdés nem rossz, csak lehet, hogy rosszkor tette fel, állapítja meg magában Malin. – Van egy fiam. Sokat kellett várnom arra, hogy gyerekem szülessen. Most nyolcéves. És magának? – Egy lányom. És a gyerek apja? – Elváltunk. Megütött. Nem vert azelőtt soha. Egyetlenegyszer ütött meg, de az éppen elég volt. – Tartotta a kapcsolatot Bengttel? – A testvéremmel? Nem. – És ő? Megpróbálta felvenni önnel a kapcsolatot? 144

– Egyszer felhívott, de én azonnal letettem a telefont, amikor felfogtam, hogy kivel beszélek. Nem akartam, hogy a fiam és ő találkozzanak. Talán hibás döntés volt, nem tudom… – Nem feltétlenül – mondja Malin. – Néhány héttel Bengt hívása után egy szociális munkás is telefonált. Egy bizonyos Maria. Arra kért, hogy hívjam fel Bengtet, és esetleg látogassam meg. Sokat beszélt a bátyám depressziójáról és a magányáról. Úgy tűnt, tényleg törődik vele. – És mi történt azután? – Megkértem, hogy soha többé ne telefonáljon. – Rebecka, most fel kell tennem egy meglehetősen kemény kérdést. Molesztálta önt az apja vagy a bátyja valaha? – Nem, soha. Néha bennem is felmerült, hogy esetleg elfojtok valamit, de nem… Kis időre csend telepszik a helyiségre. – De hát mi az, amit valóban biztosan tudhatunk? – Tud arról, hogy a bátyjának voltak-e ellenségei? – kérdezi Zeke. Rebecka nemet int a fejével. – Amikor láttam az újságban a fényképeket, arra gondoltam, hogy az embert, ha akarja, ha nem akarja, egyszer utoléri a múltja. Nem menekülhet előle. Mintha meg lennénk bilincselve. Mozogni tudunk, de elmenekülni nem. – Az a benyomásom, hogy ennek ellenére ön megtalálta a helyét – állapítja meg Malin. – Bengt a bátyám volt. Hallaniuk kellett volna a hangját, amikor felhívott. A világ legmagányosabb emberének tűnt. És én bezártam előtte az ajtót. – Rebeckát várjuk a pénztárhoz! Rebeckát várjuk a pénztárhoz! – hangzik fel hirtelen a hangosbemondóban. – Mit csinált múlt szerda éjjel? – Egyiptomban voltam a fiammal. Hurgadhában nyaraltunk. 145

Akkor ezért ilyen barna, gondolja Malin. – Last minute akció volt. Nem bírom a hideget. Pénteken jöttünk haza. Malin felhörpinti az utolsó korty kávéját, majd feláll. – Egyelőre ennyi volt – mondja. – Nagyon köszönjük!

146

24. Hogy elhagytalak volna, drága húgom? Nem hiszem. És mit is jelent az valójában, hogy elhagyni valakit? Nem veled kezdődött a történet, és nem is veled végződik. Rendezgesd a boltban a gyümölcsöket, neveld a gyermekedet úgy, ahogy minket soha nem neveltek! Ajándékozd meg a szereteteddel! Hogy ő már ezt adhassa tovább. Nem tudok vigyázni rád, de azt megígérhetem, hogy itt fogok lebegni feletted, figyellek, és látni fogom, ha te is a lebegést választod. Tudod, valósággal habzsoltam Maria Murvall szeretetét, mint a friss zsömlét, a roppanós virslit, a lágy vajat. Szót fogadtam neki, megmosakodtam, kivasaltam a nadrágomat, engedelmesen követtem az utasításait, és meghallgattam, amit az emberi méltóságról mondott. De mennyire volt méltó, ami aztán az erdőben vele történt? Mennyire volt tiszta? Mennyire igazságos? Itt kellene lebegned velem, Maria, nem pedig ott gubbasztani a szobában, ahol most vagy. Ugye, jobb lenne? Jobb lenne mindenkinek, ha csak így lebeghetnél, mint én, finoman siklanál előre, mint a zöld Volvo odalenn, az országúton…

147

Malin és Zeke a Vättern-tó környékén járnak. Malinnak John Bauer esete jár a fejében, aki pár évvel ezelőtt hajótörést szenvedett, és a tóba fulladt. A kocsiban csend van, csak a motor egyenletes zúgását lehet hallani, amiről Malinnak eszébe jut, hogy vissza kellene kapcsolnia a mobilját. Valaki üzenetet hagyott a hangpostáján. – Itt Ebba Nilsson. Szociális munkás vagyok. Tegnap este üzenetet hagytak nekem. Itthon vagyok egész délelőtt, szóval nyugodtan hívjanak, ha alkalmas. Malin megnyomja a „szám hívása” gombot. A telefon kicsörög, egyszer, kétszer, háromszor. Semmi reakció. Vagy mégis? – Halló, kivel beszélek? – hallatszik hirtelen egy csipogó hang. Malin lelki szemei előtt megjelenik Ebba Nilsson. Egészen biztosan alacsony, kövérkés nő, a hatvanas évei elején járhat. – Halló, Malin Fors vagyok a linköpingi rendőrségtől. Én hagytam üzenetet önnek tegnap. Ebba Nilsson egy percig mély hallgatásba burkolózik, majd azt kérdezi: – És miért hívott? – Bengt Andersson miatt. Egy időben ön volt a gondozója, ha nem tévedek. – Nem téved. – Hallotta, hogy mi történt vele? – Sajnos igen. – Mesélne egy kicsit Bengtről? – Attól tartok, nem tudok túl sok információval szolgálni. Nagyon ritkán látogatott meg, amikor Ljungsbróban dolgoztam. És mikor eljött, akkor sem mondott sokat. Azt meg gondolom, már úgyis tudják, milyen volt, szegény. – Nem igazán. Esetleg beavatna minket. 148

– Azt hiszem, inkább azt a lányt kellene kikérdezniük, aki utánam jött. Neki sikerült egész közel kerülnie hozzá. – Maria Murvall? – Igen. – Megpróbáltuk elérni, de megszűnt az előfizetése. Nem tudja, hol találhatnánk meg? Ebba Nilsson nem felel azonnal. – Szentséges ég – mondja aztán nagyon halkan. – Bocsánat, nem értem… Zeke vezetés közben Malinra néz. – Bocsásson meg, de nem értettem, hogy mit mondott az imént. – Maria Murvallt megerőszakolták fent, Hultsjőnél, az erdőben. Nem emlékeznek az esetre? Nem csoda, hogy Rita Santesson nem akart beszélni róla! Maria. Murvall. Hát persze, hogy ismeri ezt a nevet! A motalai rendőrségé volt az eset. Ő pedig besegített nekik. Maria Murvall. Az egyetlen ember, aki törődött Bengttel. Hiszen még a húga is hátat fordított neki. Mert nem akart emlékezni. A kocsi kereke felveri a friss havat az úton. Ő volt az egyetlen, aki törődött Bengttel. Megerőszakolták.

149

25. A hultsjői erdő, 2001 késő ősszel Mit keresel egyedül az erdőben? Késő van. Alkonyodik. Minden olyan félelmetes. A fák törzsében, a lombkoronában, a mohában idegen arcok rejtőznek. Gyerekgyilkosok, erőszaktevők. Egy férfi. Vagy többen vannak? Esetleg nők is? A nyomodban járnak, amióta csak beértél az erdőbe. Figyelnek. És te észre sem veszed. Leszállt a sötétség. Gyorsabban jött, mint ahogy számítottál rá. Vajon végig tudsz menni úgy az ösvényen, hogy szinte csak a szaglásodra, a tapintásodra hagyatkozhatsz? Mi volt ez? Egy kígyó? Pókok? Érzed a rothadó levelek szagát. Egy jávorszarvas? Talán egy őz? Megfordulsz. Menj tovább! A kocsid már nincs messze, ott vár az ösvény végén. 150

Nemsokára Hultsjőt is megpillanthatod az erdő szélén, a lemenő nap fényében. Teljes a sötétség. Teljes sötétség borult mögötted az ösvényre. Valaki elgáncsol, és lenyom a nedves avarba. Valaki forró leheletét érzed a nyakadon. Istenem, milyen erős, mintha száz keze lenne! Hiába védekeznél. Az ujjak, mint a kígyók másznak a testeden, megszabadítanak a ruháidtól, fák gyökerei tekerednek a nyakadra és tapasztják be a szádat, hogy ne tudj kiabálni. Szinte a földhöz szegeznek. Karmos ujjak feszítik szét a combod, széttépik rajta a bőrt és beléd hatolnak. Senki sem hallja a kiáltásod. Elnyomja a burjánzó, sötét erdő. Nincs menekvés. Nem marad számodra más, mint a nedves hideg, és a bensődet égető fájdalom. Csupasz, vérző testtel bolyongsz körbe-körbe, miközben nőni kezd a fény. Ez már a halál? Vagy kezdődik elölről az egész szenvedés? Nem. Az tegnap volt. Egy sötét bokor mögül, váratlanul támadt rád.

151

26. – Maria Murvall… – morogja Zeke vezetés közben. – Igen! Már rég eszembe juthatott volna! Ő volt az, akit négy évvel ezelőtt megerőszakoltak Hultsjö mellett, az erdőben! – A motalaiak dolgoztak az ügyön. – Emlékszem. Végül ők kapták meg. A körzetük határában történt. Ha jól emlékszem, tíz kilométeres körben keresték a nőt. Teljesen ki volt készülve, mire megtalálták. Többszörös erőszakot követtek el rajta, és majdnem agyonverték. – Soha nem találták meg a férfit, aki elkövette. – Már ha egyedül tette. És ha egyáltalán férfi volt. De csak az elkövetés helyét találták meg és néhány ruhadarabot. Semmi mást. Malin behunyja a szemét. A motor zúg a háttérben. Felakasztottak egy férfit. A szociális gondozóját pedig négy évvel ezelőtt megerőszakolták. Utána órákig bolyongott az erdőben, mire megtalálták. Görbe Kalle a bolond, rosszéletű apa. Egészen biztos, hogy ezek a kirakósdarabok mind összeillenek, csak még nem tudni, hogyan. Vagy csak puszta véletlen lenne? Kipróbálja Zekén az elméletét. – Bengt Anderssonnak valami köze lehetett az ügyhöz. Ha Maria 152

tényleg annyira törődött Bengttel, ahogy azt mindenki állítja. – Biztos – mondja Zeke, majd az autóra mutat, ami épp elhalad mellettük. – Egy ilyen Seatot szerettem volna mindig is. Most már ezt is a Volkswagen gyártja. Igen, Zeke. Janne is ezerszer elmondta ugyanezt, akárhányszor elmentek egy ilyen autó mellett. – Nem elég jó a saját kocsid? – Murvall… – morogja megint Zeke. – Nem hallottuk már valamilyen más vonatkozásban is ezt a nevet? Malinnak fogalma sincs, mire gondolhat a társa. – Szörnyű a névmemóriám – töpreng tovább Zeke. – Felhívom Sjömant, hogy kérje el a Murvall-ügy aktáit a motalai rendőrségtől. Amikor behajtanak a linköpingi rendőrség parkolójába, megint megszólal Malin telefonja. A harmadik szociális munkás az, aki Maria Murvall után átvette Bengt gondozását. – Borzalmas, ami történt! Tudják, Bengt Andersson mindig olyan csendes, visszafogott volt. Emlékszem, az egyik találkozásunk alkalmával valami olyasmit motyogott, hogy „miért olyan fontos a tisztaság miért olyan fontos a tisztaság?” … Nem… Soha nem hoztam összefüggésbe Bengtet Maria ügyével. Kellett volna? Bengt Andersson, mint erőszaktevő? Higgyék el, nem volt ő olyan! Egy nő megérzi ezt. Malin kiszáll az autóból. Az arca furcsa grimaszba torzul, amikor megérzi a hideget. – Tudja, én soha nem kerültem hozzá olyan közel, mint Maria – folytatja a gondozónő. – Ő munkaidőn kívül is eljárt hozzá. Megpróbált rendszert vinni az életébe. Valahogy úgy, ahogy a nagyobb testvérek támogatják a kisebbet. Sjöman már várja őket. Malin íróasztalánál áll, és egy kötegnyi papírt

153

lobogtat a kezében. – A motalai kollégák átfaxolták, amit kértünk. Malin és Zeke egy pillanatra összenéznek. Főnökük hangja izgatottan cseng. Malin már majdnem figyelmezteti, hogy gondoljon a szívére, amikor Sven Sjöman végre kiböki, miért olyan feszült. – Ha majd átnézitek az anyagot, ti is látjátok, hogy a motalaiak Bengt Anderssont is kihallgatták a Maria Murvall ellen elkövetett erőszak kapcsán. Nem volt alibije arra az éjszakára, de nem találtak semmit, ami alátámasztotta volna, hogy ott járt a helyszínen. Ő is csak egy volt Maria Murvall huszonöt gondozottja közül, akiket kihallgattak. Igazán izgalmas olvasmány – mondja Sjöman, és Zeke kezébe nyomja a paksamétát. – Igen. A valóság izgalmasabb minden fikciónál. – Ha nem tévedek, Maria a Murvall fiúk húga – folytatja Sjöman. – Egy időben gyakran meggyűlt velük a bajunk. – A Murvall fiúk! Hát persze! – kiáltja Zeke. – Tudtam, hogy ismerős a név! – Ez akkor lehetett, amikor én még nem voltam itt? Nem emlékszem rájuk – mondja Malin. – Igazi kemény legények. Visszataszító alakok. – Maria testén találtak tőlük DNS-t, de nem olyan mennyiségben, hogy felhasználhatták volna ellenük. – Maria testén? – Sajnos aznap éjjel esett az eső. Az mindenesetre bizonyítást nyert, hogy az erőszakot egy vastag faággal követték el. Maria teste olyan mértékben szétroncsolódott belül, hogy nem lehetett megállapítani, másképp is elkövettek-e rajta erőszakot. Malin arca összerándul. Felemeli a kezét, és int Svennek, hogy ennyi épp elég lesz. Maria Murvall.

154

A magányosok védőangyala. Malin megpróbálja összeszedni magát. Meg kell tartania az ügytől a távolságot anélkül, hogy cinikussá válna. Nem szabad. Nem szabad cinikusnak lennie. – Maria Murvall soha nem épült fel teljesen – folytatja Sjöman. – Amikor felgyógyult a sérüléseiből, pszichotikus állapotba került. Jelenleg a vadstenai kórház zárt osztályán ápolják. Itt a cím. – Akkor gyerünk – mondja izgatottan Malin. – Előbb telefonáljunk oda – mondja Zeke. – Ne hagyjátok magatokat lerázni, ha akadékoskodnának az orvosok – mondja Sven. – És Karin is telefonált. Délután már meg tudja mondani, hogy pontosan mi is történt az ablakkal. – Ez nagyon jó hír. Hogy áll Börje és Johan a preskandináv kultúra tanulmányozásával? – Jól haladnak. Amíg ti Jönköpingben voltatok, kihallgatták Rickard Skoglöföt és a barátnőjét, Valkyria Karlssont. – Kiderült valami? – Sosem lehet tudni – mondja Sjöman. – Előbb ki kell elemezni az információkat, és le kell vonni a megfelelő következtetéseket. A szomszédokat is kihallgatják. A vonal másik végén egy női hang válaszol. – Igen, van egy Maria Murvall nevű betegünk… Természetesen beszélhetnek vele, de ha lehet, női nyomozó hallgassa ki. És kérem, ne jöjjenek sokan… Értem, szóval csak maga jönne. Ez igazán nagyszerű – mondja a doktornő, majd némi szünet után még hozzáteszi: – De ne számítson rá, hogy Maria meg fog szólalni.

155

27. Karin Johannisonnak sikerült a legalkalmatlanabb pillanatot kiválasztania. Malin épp beült a kocsijába, hogy Vadstenába induljon. – Malin, itt Karin. Azt hiszem, már meg tudom mondani, hogy mi lyukasztotta ki azt az ablaküveget. A kocsiban iszonyatos hideg van, Malin szinte hozzáfagy az üléshez. – Oké, most próbálom elindítani az autót. De azért figyelek. – Az egészen biztos, hogy nem kavics és nem is kő. Ahhoz túl egyenletes a lyukak pereme. Ezenkívül túl sok a lyukak körül a repedés a méretükhöz képest. Szerintem nem dobtak neki semmit az üvegnek. – Ezt nem értem. – A lyukak lőfegyvertől származnak, Malin. – Biztos vagy benne? – kérdezi Malin, mert azonnal felfogja, hogy ez újabb adalék lehet a nyomozáshoz. – Igen, teljesen. A nyomok egy finoman kalibrált fegyvertől származnak. Lőpornak és koromnak nyoma sincs. Lehet például egy légpuska. Malin nem reagál egyből, elkalandoznak a gondolatai. Finoman kalibrált fegyver. Csak nem akarta lelőni valaki? És ha légpuska? Gyerekcsíny lenne?

156

A technikusok semmit sem találtak a férfi lakásában, ami erre utalna. És a testén sem. – Elképzelhető, hogy gumilövedékkel lőttek? – Az lehetetlen. A gumilövedék nagyon speciális véraláfutásokat hagy a testen. És ilyet nem találtam. Felzúg a motor. Malin elindul, hogy kihallgasson egy szerencsétlen nőt, akit megerőszakoltak, és azóta nem beszél. – Malin, elindultál? – kérdezi Karin a telefonban. – Még csak agyban – mondja, és nagyot sóhajt. – Karin, nem mennél vissza Bengt Andersson lakásába? Hátha találsz még nyomokat. Vidd magaddal Zekét! Karin felsóhajt. – Most, hogy már tudom, hogy mit kell keresnünk, Malin, biztos találunk valamit. – Beszélsz Sjömannal? – Már kapott egy e-mailt. Mi a fene lehet az, amit eddig nem vettek, nem vett észre?! Szóval ez a rendőrnő, akivel beszélt, gondolja az osztályvezető főorvos, Charlotta Niima. Legalább tíz évvel lehet fiatalabb nála. Okos nőnek tűnik, de ahogy elnézi, nem ártana neki egy kis pihenés valami meleg helyen. A teste izmos, de mégis van valami nehézkes a mozgásában. Kicsit bizonytalan, amit viszont jól leplez tárgyilagos stílusával. Kedves nő benyomását kelti, bár nem biztos, hogy örülne ennek a jelzőnek, ha hallaná. Ó, most látja csak, hiszen ez a nő szomorú! Bár lehet, hogy ez csak foglalkozási ártalom. Sok borzalmas dolgot láthatott már. Akárcsak ő. Azok, akinek ilyen a foglalkozása, mind egyfajta széthasadt valóságban élnek.

157

A fekete keretes szemüveg szigorúságot kölcsönöz Charlotta Niima arcának, amit némileg enyhít merészen vörös, hullámos haja. Malin csodálkozva néz az orvosnőre, és megállapítja magában, hogy ezek szerint ahhoz is bolondnak kell lenni, hogy valaki állást kapjon a pszichiátrián. Van benne valami mániákus. Mintha a betegei őrültségét arra használná, hogy a sajátját kontrollálni tudja. Micsoda hülye előítéletek! Egyedül jött. Zekének eszébe sem jutott, hogy ellenkezzen. – Maria lassan öt éve van nálunk – fog bele a mondókájába a doktornő. A hangja együttérző, kedves, mégis távolságtartó. – Maria nem kommunikál velünk. Még a saját szükségleteivel kapcsolatban sem. – El tudja látni magát? – Igen. Egyedül tisztálkodik, eszik, öltözik. Egyedül jár vécére. De nem beszél. És nem hajlandó elhagyni a szobáját. Eleinte kénytelenek voltunk megfigyelés alatt tartani. Többször előfordult, hogy megpróbálta felakasztani magát a fűtéscsőre. – Képes lenne a kórházon kívül is boldogulni, ha, mondjuk, a segítségére lenne valaki? – Ha megpróbáljuk kihozni a szobájából, görcsbe rándul a teste. Még soha nem láttam ilyet. Képtelen lenne visszailleszkedni a társadalomba. Úgy tekint a testére, mint valami protézisre, valami pótlékra, amit ahelyett kapott, amit egykor elveszített. Ahogy mondtam, képes rendszert vinni az életébe, például felveszi a ruháit, amiket odakészítünk neki – mondja a doktornő, majd egy kis szünetet tart. – Nincs gond az étkezéseivel sem. Naponta háromszor eszik, de mindig csak annyit, hogy ne hízzon meg. Totális kontroll. Ezeken a napi tevékenységeken kívül semmiféle kapcsolatunk nincs vele. A szavaink, egyáltalán mi magunk nem létezünk a számára. A súlyosan

158

autista betegekre jellemzőek ezek a tünetek. – Megpróbálták gyógyszerrel kezelni? – Igen. De egyetlen kemikália sem volt képes feltörni Maria Murvall páncélját. – Miért nem jöhetett velem férfi? – Görcsbe rándul a teste a férfiak látványára. Nem mindig, de gyakran előfordul. A bátyja meg szokta látogatni, vele nincs gond. Rá nem úgy tekint, mint egy férfira. – Vannak más látogatói is? A doktornő megrázza a fejét. – Az anyja soha nem volt még itt, az apja már régen meghalt. – Mi a helyzet a fizikai sérüléseivel? – Meggyógyultak. A méhét azonban ki kellett venni. A tárgyak, amelyekkel megerőszakolták, teljesen szétroncsolták. – Vannak még fájdalmai? – Nem hiszem. – Alkalmaznak valamilyen terápiát? – Tudja, nehéz olyasvalakinél terápiát alkalmazni, aki nem beszél. Maria számára a némaság hatékony védelmi stratégia. – Ez azt jelenti, hogy Maria a némaságba menekül a környezete elől? – Igen. Ha beszélne, azzal ismét kilépne a mi a világunkba. Malin és a doktornő tovább haladnak a folyosón. Itt más a tisztítószerek szaga, mint az öregek otthonában. Citromfűillat érződik a levegőben. Mint a Hotel Ekoxen wellness részlegében. A linóleum meg-megcsillan a mennyezeti lámpák fényében. Az egyik ajtó mögül nyögdécselés hallatszik. – Ez Maria szobája – mondja a főorvos asszony. Az emeleten összesen hat szoba van, Mariáé a harmadik. Egy női ápoló kinyitja előttük az ajtót. – Ha megengedi, előremennék és bejelenteném – mondja. Malin hallja, ahogy a nő Mariával beszél. Mintha egy gyerekhez szólna. 159

– Van itt egy lány a rendőrségtől, aki szeretne veled beszélni. Ugye, bejöhet? Semmi válasz. Az ápolónő kijön a szobából, és Malinhoz fordul. – Most már bemehet. Malin belép az ajtón. Először egy előtérbe jut, jobbra egy kis tusoló és egy vécé. A szobában egy asztal, rajta tányér az ebéd maradékaival. A fal mellett egy állványon tévé, a padlón kékeszöld szőnyeg, a falon néhány versenyautós és motoros poszter. A szoba egyik sarkában ágy áll, Maria Murvall a szélén ül. Olyan benyomást kelt, mintha itt sem lenne. Ők ketten hasonlítanak egymásra, gondolja Malin, nagyon is hasonlítanak. A nő mintha észre sem vette volna, hogy Malin bejött, csak ül csendben, lógó fejjel, lábait lógázva az ágy szélén. Mereven bámul valamit maga előtt a levegőben. Malin kinéz az ablakon. Megállás nélkül zuhog a hó. Legalább felmelegszik kicsit a levegő. – Malin Forsnak hívnak. A linköpingi rendőrségnél dolgozom, nyomozó vagyok. Semmi reakció. Maria Murvall teste beleburkolózik a csendbe. – Hideg van odakint, és nagyon fúj a szél – mondja Malin. Milyen idiótán viselkedik, gondolja magában, összevissza fecseg mindenféle hülyeséget, ahelyett hogy belevágna. – Az egyik gondozottját megölték Ljungsbróban. Maria Murvall pislog egyet, de nem változtat a testhelyzetén. – Bengt Anderssont egy fára akasztva találták meg az egyik éjjel. Teljesen meztelen volt. Sóhaj és újabb pislogás. – Bengt volt az, aki az erdőben megtámadta? 160

Mintha az egyik lábujja megmozdult volna a sárga zokni alatt. – Úgy tudom, maga nagyon szerette Bengtet, sőt a munkaidején kívül is kijárt hozzá, hogy segítsen neki. Így van? Egyre jobban zuhog a hó. – Miért kivételezett vele? Vagy másoknak is ennyit segített? Menj innen! Hagyj békén a kérdéseiddel. Miért nem veszed észre, hogy halálra gyötörsz? Arra kényszerítesz, hogy emlékezzek, és az nagyon fáj. Semmi mást nem akarok már, csak lélegezni. Ennyi. Hagyj békén! – Tudna mondani valamit Bengt Anderssonról, ami segíthetné a nyomozást? Lehet, hogy tudsz valamit? Maria Murvall felemeli a lábát, és rádől az ágyra. Pillantása ugyanabba az irányba mozdul el, mint a teste. Pontosan olyan, mint egy állat. Meséld el, Maria, mit tudsz! Beszélj! Tudsz valamit. – Mit gondol, kinek állhatott szándékában felakasztani Bengtet az Östgöta-síkságon az évszázad leghidegebb éjszakáján? Miért, Maria? Nem volt amúgy is épp elég szerencsétlen az élete? És miért lőttek be az ablakán? Maria becsukja a szemét, majd ismét kinyitja. Lélegzik, de mintha már ez is teljesen mindegy lenne számára. Vigasztalni próbál? Mit tudhatsz, amit mi eddig nem vettünk észre? – Szépek a poszterei – mondja végül Malin, és kimegy a szobából. A folyosón összefut az ápolónővel, aki épp tucatnyi narancssárga színű törölközővel a karjában siet a másik irányba. – Azok a poszterek ott a szobában… valahogy nem illenek oda. – Azt hiszem, az otthonára emlékeztetik. – A két bátyja gyakran meglátogatja? – Csak az egyik. A fiatalabbik. Adamnak hívják. Olyan, mintha 161

lelkiismeret-furdalása lenne amiatt, hogy a húga idekerült. – A doktornő azt mondta, hogy mind a ketten meg szokták látogatni… – Én csak az egyikről tudok. – Nem tudja véletlenül, milyen volt a kapcsolata a testvéreivel? – Sajnos nem tudom. De biztosan jóban voltak, ha Adam ilyen gyakran eljön. A másik bátyját is láttam már itt, de csak egyszer. Nem tudott bemenni a szobába. Azt mondta, túl szűk minden odabenn. Mintha egy gardróbban lenne. Ennyit mondott, aztán elment.

162

28. „Itt vagy, Bengt?” „Itt vagyok, Maria. Látsz?” „Nem, de hallom, ahogy lebegsz” „Azt hittem, senki nem hallja” „Lehet, hogy más nem, de én meghallom azt is, amit a többiek képtelenek” „Féltél?” „És te?” „Igen. De aztán megértettem, hogy nincs értelme. Szerinted is így van?” „Igen” „Neked még nem késő, Maria. Nem úgy, mint nekem” „Ne mondj ilyeneket!” „Minden összefügg mindennel” „Olyan magányosságszag van itt. Belőled árad? Vagy belőlem?” „Az almaillatra gondolsz? Nem, egyikünkből sem jön. Ez valaki más” „Ki az?” „Ők, egy férfi egy nő, mi, valamennyien” „Az, aki rálőtt az ablakodra?” „Hazamentem, és megláttam a lyukat az ablakon. Tudtam, hogy lövés nyoma” „Ki lőtte be az ablakod?” 163

„Azt hiszem, mindegyik” „Többen voltak?” „Ha összetartunk, többen vagyunk, Maria” Zeke az ajtóból figyeli, ahogy Karin Johannison újra átvizsgálja Bengt Andersson lakását. Nem gombolta ki a kabátját. Hideg van, csak annyira csavarták fel a fűtést, hogy ne fagyjon be a vízvezeték, nehogy szétrobbanjanak a csövek. Nem egy lakásban megtörtént már a városban karácsony környékén, amikor a tulajdonosaik Thaiföldre utaztak, és lekapcsolták a fűtést. Karin a padlón térdel, és a kanapé szövetében talált lyukat piszkálja előrehajolva egy csipesszel. Zeke nem igazán tud segíteni neki, így inkább csak gyönyörködik a tagadhatatlanul szép látványban, amit ebben a pózban Karin teste nyújt a szemlélőnek. Idefelé, az autóban egy szót sem szóltak egymáshoz. Zeke minden porcikájával igyekezett a nő tudomására hozni, hogy nincs ínyére a fecsegés. Karinon látszott, mennyire nehezére esik, hogy ne szóljon a férfihoz. Mintha már várta volna. Mintha örült volna, hogy végre kettesben lehetnek. Úgy tűnik, a nő befejezte a vizsgálódást. – Ez nagyszerű – mondja, és kihúzza a csipeszt a lyukból. – Még egy kis keresgélés, és ígérem, hogy találunk még néhány ehhez hasonló szépséget. Mikor Malin hazaér, a konyhában állva próbálja elfelejteni Maria Murvall nyomasztó emlékét. „Ti Zekével maradjatok csak rajta a Murvall-nyomon. Ha az Ásatrú hívők felkutatása nagyobb erőt igényelne, átcsoportosítunk benneteket” Karim Akbar úgy állította be, mintha a Murvall-nyom felfedezése az ő érdeme lenne. Sven megígérte, hogy előkeresteti a Murvall testvérek összes aktáját, és arra kérte őket, hogy hallgassák ki újra Bengt Andersson 164

rokonságát. A lövöldözés ténye új színben tünteti fel a gyilkosságot is. Gumilövedék. Karin és Zeke hármat találtak a kanapé szövetébe fúródva. Pont annyit, ahány lyuk volt az ablakon. Éppen beleillenek egy finoman kalibrált fegyverbe. Mondjuk egy flóbertpuskába. Ez azért több annál, mint hogy gyerekcsínyre lehetne gyanakodni. De szinte biztos, hogy csak kínozni akarták, nem pedig megölni. Sajnos azt nem sikerült megállapítani, hogy pontosan milyen fegyverből lőhették ki a golyókat, a gumi ugyanis sokkal rugalmasabb, mint a fémlövedék, így könnyebben alkalmazkodik a cső méretéhez. Malin önt egy kis vörösbort a pörkölthöz. Johan elmesélte, hogy aznap jó néhány környékbeli Ásatrú hívőt kihallgattak. Szerinte valamennyien ártalmatlanok, csak elméleti szinten foglalkoznak a vallással és a rítusokkal. Johan szerint annak az egyetemi professzornak semmi más célja nem volt, mint hogy bekerüljön a sajtóba. Ki van éhezve a média figyelmére. A fiúja, egy bizonyos Magnus Djupholm egyébként igazolta a macskakarmolásos sztorit. Malinnak eszébe jut, hogy Karim felhúzta a szemöldökét, amikor Johan a történelemprofesszor szereplési vágyáról magyarázott. Nevetséges jelenet volt. Johan elhozta az Aftonbaldet és az Expressen esti számát. Mind a két lap a preskandináv rituálék professzorával közölt egész oldalas interjút, természetesen fotó kíséretében. A professzor természetesen pontosan leírta, hogyan zajlott a téli véráldozat rítusa, és nem felejtette el megemlíteni, hogy ilyesmi manapság is megtörténhet. Sven szótlanul hallgatta végig a beszámolót. Malin tovább kevergeti a pörköltet, amiből fehérbors és babér illata száll fel, és közben arra gondol, hogy lassan a linköpingi gyilkosságot is kiszorítják az újabb gyilkosságok, a földrengések és a polgárháborúk a friss hírek közül. Mit számít egy akasztott ember, ha már nem aktuális az eset? Szegény Labdaszedő, lassan elveszítik az emberek az érdeklődésüket irántad. 165

Nyílik a bejárati ajtó. Megjött Tove. – Anya, itthon vagy? – A konyhában vagyok. – Főztél vacsit? Baromi éhes vagyok. – Pörkölt. Tove arca kipirult a hidegben, Malin nagyon szépnek látja. – Találkoztam Markusszal. Náluk voltunk. Ramshällben laknak, egy hatalmas fehér villában. Az apja sebész, az anyja fül-orr-gégész. Orvos szülők. Megszokott dolog ez a városban. Megszólal a telefon. – Vedd fel! – mondja Malin. – Vedd fel te! – felesel Tove. Malin felveszi a telefont. – Malin? Itt apa. Hogy vagytok? – Jól, minden rendben. Csak iszonyú hideg van. És nyugi, öntözöm a virágokat. – Nem ezért hívtalak. Tényleg minden rendben? – Már mondtam. Ne aggódj! – Tényleg annyira hideg van otthon? Azt hallottuk a hírekben, hogy szétfagytak a vízvezetékek Stockholmban. – Igen, tényleg igaz. Az apja nagyon kerülgeti a forró kását. Malin egyre kíváncsibb, mikor fog végre előrukkolni azzal, mit akar. – Apa, mondd már meg, miért hívtál! – Nem, nem érdekes… Majd máskor! Ha nem, hát nem, gondolja Karin. – Tove is ott van? – Igen. Épp most ment ki a fürdőszobába. – Na, akkor elbúcsúzom. Majd legközelebb folytatjuk. Malin csak áll némán, a telefonnal a kezében. Senki nem tud ilyen 166

gyorsan befejezni egy beszélgetést, mint az apja. Az egyik másodpercben még beszélsz vele, aztán egyszer csak eltűnik az éterből. – Ki volt az? – kérdezi Tove, amikor visszaér a konyhába. – Nagyapád. Kicsit furcsán viselkedett. Tove leül az asztalhoz, és kibámul az ablakon. – Elképesztő, milyen bénán néznek ki az emberek ebben a rengeteg ruhában, amit kénytelenek felvenni. Iszonyatosan kövérnek tűnik mindenki! – Rengeteg kaját csináltam. Mi lenne, ha felhívnánk apádat, és megkérdeznénk, hogy nincs-e kedve átjönni vacsorázni? – kérdezi Malin hirtelen. Egyszerűen csak látni szeretné, szeretné, ha itt lenne a közelében. Csak úgy. Tove szeme felcsillan. – Talán jobb, ha te hívod fel – mondja Malin, és már nyújtja is a telefont Tovénak, de ő nevetve visszautasítja. – Jobb, ha te hívod, anya! A telefon kicseng. Senki nem veszi fel. Lehet, hogy ügyeletes a tűzoltóságon. A munkahelyén viszont azt mondják, hogy szabadnapos. Megpróbálhatja a mobilján is. Az üzenetrögzítő kapcsol be. Szia, Jannét hívtad. Ha szeretnéd, hogy visszahívjalak, kérlek, hagyj üzenetet! – Nem éred el? – kérdezi Tove. – Nem. – Akkor nekünk kell fölfalnunk az egész fazékkal. Gyere, anya! Tove már rég lefeküdt. Lassan fél tizenkettő, de Malin nem tud elaludni. A nappaliban ül, a kanapén. Az előbb benézett Tovéhoz. Milyen nyugodtan alszik! Szinte alig látszik, hogy lélegzik. A fiútestvérek nem számítanak férfinak. Milyen túláradó olykor az élet!

167

Szinte érzi, ahogy a vére áramlik az ereiben. Egy másik test, egy másik ágyban. Janne, Janne, hol lehetsz? Gyere ide! Gyere vissza! Vacsorát is főztem neked! Nem tud. Liszteszsákokat szállít, át egy hegyen, Boszniában. Az utat taposóaknákkal szórták tele. Szükségünk van rád! Malin lefekvéshez készülődik. Bemegy a szobájába, leül az ágy szélére és a telefonért nyúl. A férfi sehol sem találja a mobilját. Kirohan a hallba. Végül a dzsekije zsebéből kerül elő. – Itt Daniel Högfeldt – a haragot a megadás érzése és a remény váltja fel. – Van valami újságod a számomra? – Nem. Semmi különös. Mégis mire gondolsz? – Arra, hogy mindig szívesen látlak nálam. – Otthon vagy? – Igen. Átjössz? Malin belenéz a tükörbe, de minél tovább bámulja magát, annál elmosódottabbak a vonásai. Nem akar már ellenállni. – Megyek… Megyek – suttogja a telefonba. Gyorsan bedob egy pohár tequilát, mielőtt elindulna, egy darab papírlapra lefirkant néhány szót, majd bezárja az ajtót. Tove, Be kellett mennem az őrsre. Mobilon elérsz. Anya

168

169

MÁSODIK RÉSZ TESTVÉREK

(Sötétben)

Ti vagytok azok? Ugye, szeretet van a szívetekben? Vázlatok, jegyzetek, rajzok. Minden benne van a kicsi fekete könyvemben. Szavak, amelyekkel leírom a jelent, a jövőt és azt, ami elmúlt. A vér szava. Nem őrültem meg. Csak a lényem egyik része adta fel, szétesett. Nem segített semmit, hogy beszéltem a pszichológussal. A kis könyvem otthon van, a gardróbban. Törölnöm kellene a bejövő üzeneteket. Már meg kellett volna tennem. Ahogy azelőtt is, és majd ezután is néhányszor. Vigyetek be! Nem halljátok? Olyan hideg van idekint! Vigyetek be! Miért nevetnek? A nevetésük darabokra szaggat. Itt minden olyan nedves és hideg. 170

Haza akarok menni! De ez az új otthonom. Akkor engedjétek meg, hogy játsszak veletek! Szeretetre vágyom. Ez minden.

171

29. Február 8., szerda Malin Daniel Högfeldt mellett fekszik. Mit keres itt? A férfi megragadja a testét. Gyors, határozott öleléssel maga alá gyűri. Milyen agresszív! De nem számít! Legyen! Markoljon csak bele a bőrébe, még ha fáj is! Megadja magát. Hagyja, hogy megtörténjen. Egyszerűen jó érezni a férfi erős testét. Nem érdekli, hogy valójában ki ő. Keze az ágy támlájának feszül, a férfi szája az övén, és úgy csókolja, hogy alig kap levegőt. Odakint mínusz harmincnégy fok van. Tove, Janne, apa, anya, a Labdaszedő, Maria Murvall… Daniel Högfeldt teste az övén. Azt hiszed, a tiéd vagyok, Daniel? Azt hiszed, hogy te irányítasz? Ha akarod, elhitetem veled. Egyszerre szép és fájdalmas, ami történik. A nő teste hirtelen a férfié fölé kerekedik, meglovagolja, lenyomja az ágyra. Gyönyörű fájdalom. 172

Semmi másra nincs szüksége. Malin Daniel mellett fekszik. Felül és végignéz a férfi izmos testén, aztán gyorsan felöltözik és elmegy. Hajnali öt óra van. Linköping leginkább egy kihalt városhoz hasonlít. Malin a rendőrség felé veszi az útját. Hallottalak, Malin. Ébren voltam, de te nem vettél észre semmit. Szerettem volna, ha velem maradsz, olyan átkozottul hideg van odakinn! Még az ilyen kemény, belevaló embereknek is szükségük van melegségre! Nincs semmi rossz a melegben. Mégis, néha az jelent mindent. A Murvall fivérek. Adam, Jakob és Elias. Az aktájuk Malin előtt fekszik az íróasztalon, mellette egy csésze kávé gőzölög. Belelapoz a papírokba. A Murvall fivérek bűnlajstroma nem rövid, leginkább egy bokszmeccs rövid összefoglalójához hasonlatos. Az első körben még csak kisebb lopások, tiltott szerek (hasis) használata, motorbicikli-lopás, jogosítvány nélküli vezetés, a hatóságok munkájának akadályozása, kisebb betörések, a csokoládégyár kamionjainak feltörése. A második körben már megjelenik a bántalmazás, a kocsmai verekedés. Végül a harmadik körben lopás, zsarolás, engedély nélküli fegyvertartás. Ezek után a lista hirtelen véget ér. A testvérek aktájában a legutolsó bejegyzés is már több mint tízéves. Mi történhetett? Családot alapítottak, és jó útra tértek? Vagy egyszerűen megkomolyodtak? Lenyugodtak? Nem, az nem lehet. A gengszter gengszter 173

marad. Vajon ki közöttük a főkolompos? Malin nekilát, hogy részletesebben is átnézze a feljegyzéseket. A legfiatalabb testvért Adamnak hívják. Amennyiben hinni lehet az aktáknak, Adam egy hasisfüggő motorbolond, aki egyszer alaposan helybenhagyott egy motorversenyzőt, mert nem nyerte meg a futamot, amiben neki szurkolt. Emiatt három hónapot ült Skänningében. Utána lelőtt két jávorszarvast. Újabb egy hónap börtön. Bántalmazta a barátnőjét, bizonyított nemi erőszak, hat hónap. A középső testvér, Jakob, az aktája szerint analfabéta. Diszlexiás. Hajlamos a dühkitörésekre. Hetedik osztályos korában megütötte az egyik tanárát, majd egy vele egykorú iskolatársát is Ljungsbróban. Ezek után nevelőintézetbe került. Amikor kiengedték, hasist szívott az iskolaudvaron, majd állkapocscsonton rúgta a rendőrt, aki el akarta vinni. Hat hónapot ült Norrköpingben. Azután zsarolás, ittas vezetés. Újabb egy év bezárás. Utána semmi. Az égadta világon semmi! A legidősebb, Elias igazi mintapéldánya a bűnözőknek. Tizenhárom évesen még a B osztályban focizott, komoly tehetségként volt elkönyvelve. Aztán, amikor betört a Ljungsbro IF boltjába, kirúgták az egyesületből. Később hat hónapra lecsukták ittas vezetés közben okozott halálos kimenetelű gázolásért. Majd a Hamlet nevű vendéglőben fejbe vágta egy söröskorsóval az egyik vendéget, aki az egyik szemére megvakult. A pszichológus szerint könnyen befolyásolható, nehézkes gondolkodású, bizonytalan személyiség. Még hogy nehézkes gondolkodású, bizonytalan személyiség! Szerencsétlen kishúguk! Ezek lennének a bátyáid, Maria? Ők tették ki a posztereket a szobád falára? Adam?! Te jó ég! Az ő nyelvükre lefordítva ilyen a gondoskodás? Malin lelki szemei előtt felvillan Bengt csupasz, szétfagyott teste. Csak nem így álltak bosszút a testvérükért? Megdörzsöli a szemét, 174

majd belekortyol a negyedik csésze kávéba. Nyílik az iroda ajtaja, és feltűnik Zeke magas alakja. – Nocsak, Malin! Ilyen korán? Nem tudtál aludni, vagy ennyire hosszúra nyúlt az éjszaka? Zeke bekapcsolja a rádiót. Mintha kicsit túl hangos lenne. – Kellemes olvasmány, ugye? – Nem értem. Olyan, mintha hirtelen lenyugodtak volna. – Vagy okosabbak lettek. Zeke mond még valamit, de a hangját elnyeli a rádió üvöltése. Aztán elhalkul a sláger utolsó üteme, és felcsendül Malin barátnőjének a hangja. Helen. Pontosan ott és akkor nőtt föl, ahol a Murvall fivérek. Lehet, hogy ismeri őket. Beszélnie kell vele! – Szia, Malin! Helen hangja pontosan olyan búgó és szexi a telefonban is, mint a rádióban. – Tudsz most beszélni? – Pontosan három percünk és huszonkét másodpercünk van. Ennyi ideig tart a szám, amit épp játszunk. Aztán megint lesz körülbelül ugyanennyi időnk, ha a következő dal elkezdődik. – Akkor egyből belevágok a közepébe. Mond neked valamit az a név, hogy Murvall? Murvall fivérek? Ugyanott nőttetek fel, Vreta környékén… – Miért? – Azt nem mondhatom meg… – Murvall fivérek, hát persze. Mindenki ismerte őket. – Rossz hírük volt? – Eléggé. A hátuk mögött mindenki „Az őrülteknek” hívta őket.

175

Rettenetesek voltak. Ugyanakkor sajnáltra méltóak is. Tudod, ők voltak azok, akikre mindig mindenki azt mondta, hogy nem viszik semmire. És ezzel ők is tisztában voltak. Szerintem ez volt a magyarázata a viselkedésüknek. Agresszívan lázadtak a rendszer ellen. Hiába próbáltak volna bekerülni a társadalomba, nem nyerhettek bebocsátást. Mintha meg lettek volna átkozva. Blåsvädretben laktak. Olyan volt a házuk, mint valami széljárta pokoltanya. Szinte biztos vagyok benne, hogy még mindig ott laknak. – Maria Murvallra emlékszel? – Igen. Ő más volt, belőle lehetett normális ember. Egy évfolyamra jártunk. – Ismertétek egymást? – Nem. A maga módján ő is kívülálló volt. Ő is viselte a család bélyegét, a sok jó tulajdonsága ellenére. A testvérei mindig megvédték. Egyszer az egyik srác bántotta Mariát, mire a fiúk dörzspapírral nekiestek az arcának. Csúnyán felsebezték. Soha nem merte beárulni őket. – És az apjuk? – Alkalmi munkákból élt. Mindenki csak úgy hívta, a „Fekete”, pedig teljesen világos volt a bőre. Aztán valami balesetben annyira megsérült a gerince, hogy tolószékbe kényszerült. Soha nem vetette meg az alkoholt, de attól kezdve még jobban rászokott. Végül halálra itta magát. A nyakát szegte, amikor részegen legurult a kerekes székével a házuk lépcsőjén. – Az anyjuk? – Róla azt beszélték, hogy boszorkány volt. Szerintem csak egy normális háziasszony… – Boszorkány? – Csak egy mendemonda, Malin. A ljungsbróiak imádnak pletykálni. – A következő dalt kedves barátnőmnek, Malin Forsnak, a linköpingi rendőrség kiváló nyomozójának ajánlom.

176

Zeke szemmel láthatóan jól szórakozik. – Malin Fors nem csupán a rendőrség egyik kiváló nyomozója, de nemsokára a leghíresebb is lesz, ugyanis épp a Bengt Anderssongyilkosság felderítésén dolgozik. Ezért kérem, ha valaki úgy gondolja, hogy olyan információ van a birtokában, ami hasznos lehet a nyomozás számára, keressék bátran Malin Forst a linköpingi rendőrségen! Legyünk a segítségére! Zeke egyre jobban vigyorog. – Attól tartok, mostantól kezdve folyamatosan csöng majd a telefonod. A rádióban felcsendül egy szentimentális, szerelmes dal. Az énekes hangja csak úgy vibrál az átéléstől.

177

30. Alighogy véget ér a rádióban a dal, már csöng is Malin telefonja. – Én megmondtam – vigyorog szemtelenül Zeke. – Bárki hívhat – mondja Malin. – Nem biztos, hogy összefüggésben van az üggyel. A telefon továbbra is csöng, a hívónak eszében sincs föladni. – Malin Fors, linköpingi rendőrség. A vonal végén mély csend. Valaki igencsak nehezen szánja rá magát, hogy beszéljen. Malin értetlenül pillant Zekére, és kissé eltartja a fülétől a telefont, amikor végre beleszól egy rekedtes hang, – Én vagyok az. Aki a számítógépes játékon játszott. Számítógépes játék? Malin lázasan kutat az emlékezetében. – Tudja, a Gnu-harcosok… – Tessék? – Kihallgattak, amikor… – Persze, már emlékszem – mondja Malin, mikor eszébe jut Fredrik Unning kamaszarca, amint a házuk pincéjében ül a gép előtt, apja pedig távolságtartóan nézi végig a jelenetet. – Azt hittem, akkor mindent elmondtál, amiről tudnunk kellene. – Igen, de ma is hallottam a rádióban, hogy… A gyerek hangjában van valami szokatlan tónus. Mintha félne 178

valamitől. Éppen úgy, mint amikor először találkoztak. – El akarsz mondani valamit? – Mi lenne, ha idejönnének? Maga és az a másik nyomozó… – Oké, úgyis azt terveztük, hogy ma elmegyünk Ljungsbrohálletbe. Majd teszünk egy kis kitérőt, és beugrunk hozzád. – Ugye, nem mondják meg senkinek, hogy idejönnek? – Nem, dehogy. Köztünk marad. – Oké. Malin leteszi a kagylót. Zeke furcsa ábrázata elárulja, hogy semmit nem ért az egészből. – Hát ez meg ki volt? – Emlékszel Fredrik Unningre? A kiskamasz, a számítógépes játékaival apuci luxusvillájában… – Aha. Szóval ő volt? – Valamit el akar mondani. Ha már úgyis kimegyünk a Murvall fivérekhez, beugorhatunk hozzá is. Mit gondolsz? – Előbb a nagyfiúk, utána a kissrác. Mi a fenét akarhat elmondani? – Amint behajtasz erre a mellékutcára, harminc százalékkal csökkennek az ingatlanárak – mondja vigyorogva Zeke, miközben bekanyarodik az elhagyott benzinkút és a gyorsbüfé mellett. A települést, amit csupán néhány ház alkot, nem véletlenül hívják Blåsvädretnek, azaz Szélviharnak. A szél dühödten tombol a kocsi körül, amitől még hidegebbnek tűnnek a már így is elviselhetetlen mínuszfokok. A felkavart hó sűrű hullámokban teríti be a kocsi szélvédőjét. – Hogy az ördögbe fújhat ilyen erősen a szél? – És nézd csak, milyen fehér az ég! – lelkesedik Zeke. – Az ég szerelmére, Zeke, fogd be a szád és figyelj! – Imádom, amikor ilyen közvetlen vagy velem – nevet fel a férfi. Az autó egyszerre nagyon kellemes hellyé változik a szemükben.

179

Malin örül, hogy Zeke a társa. Bármi is történjék, Zeke a másodperc töredéke alatt képes reagálni. Például Lambrohovban, amikor az az őrült Malin torkának nyomta a fecskendőt. Még arra sem volt ideje, hogy megijedjen, Zeke már ki is ütötte a fickó kezéből, majd egy újabb szemvillanásnyi idő alatt a földre teperte és gyomron rúgta a szerencsétlent. Malin végül alig bírta leállítani, úgy belejött a rugdosásba. „Nyugi, Fors – mondta Zeke. – Úgy fog kinézni, mintha behúztam volna neki egyet-kettőt. Csak sokkal jobban fáj. Meg akart ölni, Fors! Fölfogtad? Nem hagyhattam annyiban!” – Én ezt nem értem – mondja Malin. – Majd lefújt minket az útról a szél idefelé jövet, erre itt micsoda szélcsend van! – Tudod, Blåásvädret olyan, mint a Bermuda-háromszög. Itt minden megtörténhet – vigyorog Zeke. A település gyakorlatilag egyetlen utcából áll. Blåsstigen – olvasható az utcatáblán. Az egyik oldalon pirosra festett lakóházak, a másikon garázsok és műhelyek sorakoznak, meg egy klinkertégla borítású házikó, lehúzott redőnyökkel. Az utca végén egy nagyobb, fehérre festett ház, ami szinte elvész a hóban. A Murvall családon kívül laknak itt még néhányan, de most az összes épület kihaltnak tűnik, a lakóik minden bizonnyal dolgozni mentek. A műszerfalon 11:30-at mutat az óra. Ebédidő. Malinnak korogni kezd a gyomra. Jó lenne végre enni is valami, a kávé kezdi mardosni a gyomrát. A Murvall fivérek egymás szomszédságában laknak. A két utolsó faház és a klinkertéglás épület az övék. A nagy fehér ház az utca végén az anyjuké lehet. A faházak ablakában semmi fény, az udvaron felhalmozott autóroncsokat félig befedte már a hó. A műhely nehéz, berozsdásodott vasajtaja előtt egy zöld Range Rover parkol. Meglehetősen régi modell. Zeke lefékez. – Nézd csak a feliratot: Adam-lak – mutatja Malinnak. – Csöngessünk be. 180

Begombolják a dzsekijüket, és kikászálódnak a kocsiból. Van itt is autóroncs bőven. Nem olyanok, mint Janne autói. Ezek szinte teljesen szétrozsdásodtak. A garázsfelhajtón egy zöld Skoda kombi áll. Zeke benéz a kocsi rakterébe és felsóhajt. Újra tombolni kezd a szél, leírhatatlan erővel süvít végig az utcán, a sarkvidéki hideg játszi könnyedséggel hatol át a tollkabátjuk vastag bélésén, majd tovább, a gyapjúpulóveren keresztül a bőrükig. A betonlépcső homokkal leszórva. A csengő nem működik. Zeke bekopog az ajtón. Semmi nesz, mintha senki sem lenne otthon. Malin benéz az ablakon. Egy hall kontúrjai bontakoznak ki előtte, mindenütt gyerekruhák, játékok. És egy fegyverszekrény. – Nincsenek itthon. – Ezek szerint eljárnak dolgozni. Zeke bólint. – Lehet, hogy összeszedték magukat. – Nekem itt valami nem stimmel – mondja Malin. – Van valami furcsa ezekben a házakban. – Nézzük meg az anyjukét is! Bár a ház nincs messze az úttól, az oromzaton és a mellette álló, hóborította fán kívül nem igazán lehet innen kivenni belőle mást. Egészen beleolvad a környező fehérségbe. Elindulnak arrafelé. A házhoz közeledve hatalmas almáskert dereng fel előttük a jeges ködben. A fák ágai feketén hajladoznak a szélben. Malin behunyja a szemét, és megpróbálja elképzelni, milyen lehet késő tavasszal a virágzó fáktól illatozó kert és még később az érett gyümölcsök illata. A jégvilág azonban szagtalan. Amikor közel érnek a házhoz, észreveszik, hogy az egyik ablakon keresztül fény szűrődik ki a fehérségbe. – Úgy tűnik, hogy az anyjuk legalább itthon van – jegyzi meg Zeke. – Aha – mondja Malin, de aztán beléfagy a szó. Egy magas, legalább 181

egy hete nem borotválkozott férfi alakja bontakozik ki előttük. Zöld színű overallt visel, épp kilép az ajtón, és csodálkozva néz rájuk. – Magukat meg mi szél fújta ide? Ha még egy lépést tesznek előre, hozom a puskámat, és elintézem mindkettőjüket! – mondja a tornácon állva. – Isten hozott minket Blåsvädretben – dünnyögi Zeke, arcán várakozásteljes mosollyal. – Rendőrség – mondja Malin és felmutatja az igazolványát a férfinak, aki egy tapodtat sem mozdult a tornácról. – Bemehetünk? Amikor közelebb lépnek, elképesztő látvány fogadja őket. A ház ablakából fáradt tekintetű asszonyok és a legkülönbözőbb korú gyerekek néznek ki rájuk, meg egy fekete fejkendős öregasszony. Fekete szemei mélyen ülnek, az orra egyenes. A kendő alól előbuggyan néhány ősz tincs és ráborul porcelánfehér arcára. Malinnak, miközben őket nézi, különös gondolata támad. Az az érzése, hogy a sok kifelé bámuló fejhez tartozó test összenőtt, csak az ablak alatti falrész gondosan eltakarja a látványt. – Mit akarnak tőlünk? – kérdezi a férfi nem túl barátságosan. – És mi kit tisztelhetünk önben? – kérdezi Zeke udvariasan, ami meg is teszi a hatását. – Elias Murvall vagyok. – Akkor engedjen be minket, Elias! Tudja, elég hideg van idekint. – A mi házunkba idegen nem teheti be a lábát. A házból ekkor kiszól egy parancsoláshoz szokott női hang: – Engedd csak be a rendőröket, fiam! Elias Murvall betessékeli őket a házba, ahol égett káposzta szaga csapja meg az orrukat. – Vegyék le a cipőjüket! – mondja a parancsoló női hang. Az előszobái fogas telis-tele van rikító színű gyerekoverallokkal és olcsó tollkabátokkal. A nappaliban, a padlón mű perzsaszőnyeg, a falon

182

Johan Krouthéns tájképeinek reprodukciói. A falnál egy számítógép, még a régebbi szériából. Malin leveszi a bakancsát, mielőtt belépne a konyhába. Így, zokniban, kiszolgáltatottnak érzi magát. A konyhában hatalmas asztal, ebédhez terítve. Még többen vannak, mint ahogy az az ablakból látszott. Három nő, karjukban csecsemőkkel, és az asztalnál rengeteg gyerek. Hogy lehet, hogy mind itthon vannak? Nem járnak iskolába? Vajon itthon tanítják őket? Vagy még nem is iskoláskorúak? Még két férfi van a helyiségben, az egyik gondosan borotvált, a másiknak frissen nyírt a szakálla. Rajtuk is éppen olyan overall van, mint Eliason, aki beengedte őket az ajtón. Megjelenésükre leginkább a nyers férfiasságjellemző. A legfiatalabb, a frissen borotvált, Adam. Kezével az asztalon dobol. A szeme sötétkék, szinte már fekete. A középső testvér, Jakob haja vékony szálú és gyér. A kályha előtt ül olyan testtartásban, mintha arra számítana, hogy bármelyik pillanatban menekülnie kellene. Anyjuk a kályhánál áll piros ruhában és szürke kardigánban. A nő most Malin felé fordul. – Minden szerdán rakott káposztát eszik a család. – Remek! – jegyzi meg Zeke. – Maga csak ne szólja le – mordul rá az asszony. – Még soha nem evett az én rakott káposztámból – mondja, majd Eliasra pillant, mintha ráparancsolna, hogy most azonnal üljön le az asztalhoz. A gyerekek lassan elveszítik a türelmüket, lemásznak a székekről, berohannak a nappaliba, majd fel az emeletre. – Nos? – kérdezi az öregasszony, és először Malinra, majd Zekére emeli a tekintetét. Zekét nem olyan könnyű megijeszteni, inkább mulatságosnak találja a helyzetet. – A Bengt Andersson-gyilkosság ügyében nyomozunk. Tudomásunkra jutott, hogy ő is gyanúba keveredett, amikor a lányát, Mariát megerőszakolták. 183

Malin érzi, hogy megfagy körülöttük a levegő. Nem is számított másra. Zekét azonban nem olyan könnyű eltántorítani. Egyébként is tekintélyt parancsoló a megjelenése. Az asztal körül ülők néma csendbe burkolóznak. Jakob Murvall rágyújt egy cigarettára. Az egyik kisgyerek sírni kezd az anyja ölében. – Semmit nem tudok mondani az üggyel kapcsolatban – mondja az asszony. – És ti, fiúk? – Én semmit – fintorog Elias. – Semmit. – A testvérüket megerőszakolták. Az egyik gyanúsítottat meggyilkolták. És maguknak nincs semmi mondanivalójuk? – Mit csináltak múlt szerdáról csütörtökre virradó éjjel? – kérdezi Malin. – Azt nem fogjuk elmondani az ilyen mocskoknak, mint maguk! Malin döbbenten bámulja Eliast, de közben arra gondol, hogy ez a látványos durvaság minden bizonnyal csak arra szolgál, hogy erősnek mutassa magát a többiek előtt. – Pedig nem lesz más választásuk – mondja tántoríthatatlanul Zeke. – A húguk… Adam Murvall feláll, és ordítani kezd: – Lehet, hogy az a nyomorult erőszakolta meg Mariát! És most halott, és tudja mit? Én ennek kibaszottul örülök! – kiabál villámló szemmel. – így talán Maria is megnyugodhat végre! – Fiúk, üljetek le! – rivall rájuk az anyjuk a kályha mellől. A gyerekek nem bírják tovább. Sírni kezdenek, képtelenség megnyugtatni őket. Elias Murvall visszanyomja a testvérét a székre. – Elkészült az ebéd, úgyhogy nyugodjatok meg! – Hallottak már valamit az Ásatrú híveiről? – kérdezi Malin. – Esetleg osztják a nézeteiket? Erre többen is felnevetnek. – Mi normális emberek vagyunk – oktatja ki Jakob Malint. – Nem 184

vikingek! – Tartanak itthon fegyvert? – Igen. Amivel vadászni járunk – mondja Elias. – El sem tudom képzelni, hogy kaptak rá engedélyt, ismerve az előéletüket… – Az ifjúkori kicsapongásainkra gondol? Azokra mi már nem is emlékszünk! – Van légpuskája valamelyiküknek? – A mi fegyvereinkkel lőni is lehet. – Akkor nem maguk lőttek be egy légpuskával Bengt Andersson ablakán? – Még ha be is lőtt valaki az ablakán – mondja Elias –, mi jelentősége van annak most már? – Szeretnénk megnézni a fegyverszekrényüket – mondja Zeke. – Az a gyanúm, hogy maguk mégiscsak tartanak légpuskát. Ezenkívül van még néhány kérdésünk, szóval mostantól inkább egyenként fogunk elbeszélgetni magukkal. Döntsék el, hogy itt és most kerüljön erre sor, vagy befáradnak a rendőrségre! Maguk választanak! Az asszonyok mind őt figyelik, gondolja Malin, mintha meg akarná fosztani őket valamitől, amit mélyen legbelül már nem akarnak, de mégis félnek elveszíteni. – Kihallgathatják a fiaimat, a fegyverszekrényt is megnézhetik, de akkor hozzanak előbb házkutatási parancsot! A Murvall család viszont most ebédelni fog, úgyhogy megkérem magukat, hogy távozzanak! – Attól tartok, asszonyom, hogy ön sem fog kimaradni a társalgásból – mondja Zeke. Rakel Murvall felhúzza az orrát, és odaszól a fiának: – Elias, vezesd ki a rendőröket! Malin és Zeke elindulnak visszafelé a kocsihoz. A ház körvonalai egyre jobban elhalványulnak a hátuk mögött. Malin boldog, hogy végre megint a lábán van a bakancsa. 185

– Elképesztő, hogy manapság még élnek így emberek Svédországban! Egyszerűen felfoghatatlan. Sőt, bizarr. – Nem tudom – mondja Zeke elgondolkodva. – Szerintem a támogatási rendszer hibája. A szociális helyzetük miatt annyi támogatást kapnak, hogy abból simán eléldegélnek. A gyerekek jövőjére persze már nem gondolnak. – Nem tudom Zeke, lehet, hogy igazad van. De akkor is, az új évezredben járunk, és Svédországban vagyunk – mondja Malin. – Ez a család, Zeke, teljesen a saját törvényei szerint él. Mást nem fogadnak el. – Szerelgetik a kocsijukat, vadásznak, halásznak, amíg mi húzzuk az igát. Nem, Malin, nem fogom őket sajnálni miatta. – Nem vagyok biztos abban, hogy a gyerekeknek olyan jó dolga van itt. Zeke szótlanul ül egy darabig. – Tudod, nem ők az egyetlenek, akik a társadalmon kívül élnek. Gondolj csak arra, mi van Bollängében, Knutbyben és az egész Norrlandon! Itt vannak közöttünk, és amíg nem zavarnak bennünket, nem szegik meg a törvényeinket, senkit nem érdekel, mit csinálnak. Senki nem törődik velük, Malin. Lecsúszott emberek, bevándorlók, nyomorékok. Mi meg élünk a magunk kis szabályai szerint, és csodálkozunk, ha mások nem olyanok, mint mi. Szerintem boldogabbak nálunk. – Nem hinném, hogy Bengt Andersson boldog volt – mondja Malin. – Hát, nem semmi egy család – ismeri el végül Zeke is, amikor beindítja a kocsit. – Láttad, hogy nézett ránk Adam Murvall? Olyan tűz égett a szemében, amilyet még soha nem láttam. – És épp elegen vannak ahhoz, hogy el tudjanak követni egy ilyen gyilkosságot. Lehet, hogy Bengt ablakát is ők lőtték szét. De semmi gond, visszajövünk a házkutatási engedéllyel, és szépen megvizsgáljuk a fegyvereiket. Szinte biztos, hogy nincs fegyvertartási engedélyük, viszont jó kapcsolataik lehetnek, ha be tudták szerezni a fegyvereket és a golyókat. – Szerinted megkapjuk egyáltalán a házkutatási engedélyt? Nem tudom, hogy az ügyész engedélyezi-e. Milyen konkrét bizonyítékunk van ellenük? 186

– Talán semmi. Meglátjuk, mit gondol Sjöman – sóhajt fel Zeke, és rákanyarodik az útra. – Nem megy ki a fejemből Adam Murvall reakciója. – Malin, ha a te húgodról lenne szó, te nem lennél dühös? – Nincs testvérem, Zeke – mondja Malin, majd hozzáteszi –, de, azt hiszem, tombolnék.

187

31. Messziről olyan a Roxen-tó felszíne, mintha szürke tollpaplan alá bújt volna. A part menti fák és bokrok az ágaikra tapadt jég súlya alatt roskadoznak. Szélfútta, meggyötört koronájukat látva szinte elképzelhetetlen, hogy egyszer még kitavaszodik. A domboldalon, egy igen kedvező fekvésű telken négy ház áll. Stílusukból arra lehet következtetni, hogy a hetvenes években épültek. Malin és Zeke megállnak az ajtó előtt, amelyet oroszlánfejes kopogtató díszít. Egy rézoroszlán, a nyitott szájába illesztett karikával. Amikor legutóbb itt jártak, Malin megesküdött volna rá, hogy a fiú nem mondott el nekik mindent. Látszott rajta, hogy fél valamitől. Alig bírta kivárni, hogy megint beszéljenek vele, és végre kiderüljön az igazság. Zeke egyik lábáról a másikra áll a hidegben, már nagyon szeretne az ajtón belülre kerülni. Az előszobából motoszkálás hallatszik. Az ajtó résnyire kinyílik, és feltűnik mögötte Fredrik Unning ijedt kamaszarca, alatta kicsit kövérkés teste. Narancssárga póló és katonai szabású tréningnadrág van rajta. – Sokáig tartott, míg ideértek. Azt hittem, hamarabb jönnek – mondja kicsit ingerülten. Sajnáljuk Fredrik, gondolja Malin, de, tudod, a lakosság nagy része úgy gondolja, hogy a rendőrség soha nem a megfelelő időben érkezik. – Bemehetünk? – kérdezi lényegre törően Zeke. 188

Fredrik szobája a ház harmadik emeletén van. A szoba falait gördeszkások poszterei borítják. Bam Margera a Jackassből egy betonfal fölött repül épp át, míg Tony Alva egy Los Angeles-i mellékutcából tűnik elő a skate-boardján. A törtfehér, padlótól a plafonig érő függöny elfogja némileg a kilátást, a szobát beterítő rózsaszínes szőnyegen itt-ott foltok éktelenkednek. Az egyik sarokban egy újnak tűnő sztereó berendezés és egy lapos képernyőjű tévé, úgy öt hüvelyk széles lehet. Fredrik arcáról teljesen eltűnt az a semmitmondó kifejezés, amivel legutóbb megörvendeztette őket, de ezúttal nincsenek jelen a szülei sem: elrepültek egy romantikus párizsi utazásra. – Elmentek, mert anya szeret vásárolni, apa meg nézelődni. Jó végre egyedül lenni kicsit. A padlón üres pizzásdobozok és üdítősflakonok hevernek szerteszét. Malin leül Fredrik mellé az ágyra, Zeke velük szemben, a panorámaablak előtt foglal helyet. Csak testének kontúrjai látszódnak az ellenfényben. – Tudsz valami olyasmit Bengt Anderssonról, amit nekünk is tudnunk kellene? – Ha tudok és elmondom, meg fogja tudni valaki, hogy tőlem hallották? – Nem – feleli Malin, és Zekére pillant, aki határozottan megrázza a fejét, majd azt mondja: – Biztos lehetsz abban, hogy köztünk marad. – Soha nem hagyták békén. Bántották, amikor csak tudták – mondja Fredrik lesütött szemmel. – Bengt Anderssont? – És kik voltak azok? – kérdezi Zeke az ablak mellől. Fredrik Unning összerezzen, és elhúzódik Malintól, akinek erről eszébe jut, milyen sok ember választja a hallgatás biztonságát, ahelyett hogy beszélne. Mintha minden egyes kimondott szó potenciális veszélyt hordozna magában. – Mondd csak meg bátran! 189

– Igen, Bengt Anderssont. – És kicsoda, Fredrik? Gyerünk – biztatja Malin. – Jocke és Mangan. Állandóan piszkálták. – Jocke és Mangan? – Igen. – És van nekik rendes nevük is? Ismét csend. Fredrik elbizonytalanodott. – Muszáj tudnunk a nevüket… – Joakim Svensson és Magnus Tedensjö. Fredrik Unning különös hangsúllyal ejti ki a fiúk nevét. – Elárulod, hogy kicsodák ők? – Kilencedikbe járnak, a mi sulinkba. Igazi vadbarmok. Nagyok és erősek. Tényleg, nem kellene ennek a gyereknek iskolában lennie, tűnődik Malin, de nem kérdezi meg. – És mit csináltak Bengttel? – Követték, ijesztgették. Folyton a nyomában jártak. Megdobálták, és ellopták a biciklijét. És teletömték valami sárszerű izével a postaládáját. – Sárszerű izével? – kérdezi elképedve Zeke. – Hát, olyan masszával. Volt benne, azt hiszem, minden. Föld, víz és talán még ketchup is. – És te honnan tudod ezt? – Velük kellett tartanom. Kényszerítettek. Különben kirúgtak volna… – Kirúgtak volna? Fredrik majdnem elsírja magát szégyenében. – Ugye, nem mondják meg nekik, hogy én mondtam el? És macskákat is kínoztak! – Macskákat kínoztak? Hogyan? – Megfogták őket, és mustárt kentek a bundájukba. Ezek aztán a bátor fazonok, gondolja Malin. – Láttad, amikor csinálták? 190

– Nem. De hallottam másoktól. – Láttad esetleg, hogy puskával belőttek Bengt ablakán? Nem voltál véletlenül te is jelen akkor? – hallatszik Zeke szigorú hangja. Fredrik határozottan megrázza a fejét. – Ilyesmit nem csináltam. Különben is, honnan lett volna fegyverünk? Odakint lassan tisztulni kezd az ég, és az elvonuló felhők mögül előtűnik a kicsit még bizonytalankodó téli nap, hogy végre eloszlassa a szürke színt a vidékről. Malin elképzeli, milyen csodásan festhet a Roxen-tó innen, fentről a szikrázó nyári napsütésben. – A fenébe is, ez a Jocke meg ez a Mangan micsoda két gazfickó lehet! Igazi gennyládák, ha engem kérdezel. – Sajnálom ezt a Fredrik gyereket – mondja Malin. – Sajnálod? – Nem láttad, milyen magányos? Bármit megtesz, csakhogy együtt lehessen a két menő sráccal. – Szóval nem kényszerítették? – Szerintem nem, de azért ennél bonyolultabbnak tűnik a dolog. – Azt hiszem, komoly baj lehet a két fiú családjával is. „Mangan apja egy olajfúró tornyon dolgozik, az anyja pedig otthon van. Jocke apukája meghalt, az anyukája titkárnő, azt hiszem” – emlékszik vissza Malin a kissrác szavaira. Megcsörren a zsebében a telefon. – Malin. Zeke hallgatja, ahogy társa röviden beszámol a Murvalloknál tett látogatásról és arról, hogy mire mentek Fredrik Unninggel. – Arra gondoltunk, hogy kihallgatjuk Magnus Tedensjőt és Joakim Svenssont. Ha lehet, most azonnal. – Várjatok azzal egy kicsit Megbeszélést kell tartanunk. – De…

191

– Malin, a kihallgatás várhat egy kicsit. Fél óra múlva a tárgyalóban. Szia – mondja Sven. Az óvodások jól bírják a hideget, állapítja meg Malin, miközben belép a tárgyalóba. Úgy festenek a vastag, bélelt overalljukban, mintha egy holdutazáson vennének részt. És a mozgásuk is a holdsétán részt vevő űrhajósokéra emlékeztet. Az óvónők dideregve dörzsölgetik a karjukat, egy helyben ugrálnak. Embert próbáló ez a hideg. Börje Svärd beszámol a Rickard Skoglöfnél tett különös látogatásról, és a gyerekekről, akik a számítógép előtt töltik az idejük nagy részét, szerepjátékokba merülve. Azután Skoglöf előéletéről mesél. Teljesen normális gyerekkora volt. Åtvidabergben nőtt föl, egy munkáscsaládban, az apja a Facitnál dolgozott, majd az Adelsäs kertészetben, ahol később Rickard is besegített a nyári szünetekben. Két évig járt gimnáziumba, onnantól kezdve nincs semmi hír róla. Valkyria Karlsson egy dalslandi parasztgazdaságban nőtt föl, és százhúsz pontot ért el a lundi egyetem felvételijén antropológiából. – Álljatok rá jobban erre a szekta-dologra – erősködik Karim. Idegesítően határozott és magabiztos a hangja. Johan Jakobsson nagyon fáradtnak látszik. Mintha újabb ráncok jelentek volna meg a homlokán. Megviseli a kisgyerekek nevelése és a lelkiismeret-furdalás, hogy nem tud eleget velük lenni. Malinnak kezd elege lenni az értekezletből. Legszívesebben indulna, hogy kihallgassa azt a két nagymenőt. Ki tudja? Lehet, hogy ők lőttek be a Labdaszedő ablakán, és még az is kiderülhet, hogy más is szárad a lelkükön. Eszébe jut Tove és Markus. A szülei hálószobájában. Szinte látja őket maga előtt. – Akkor itt az ideje, hogy munkához lássunk. Malin, Zeke, menjetek és

192

hallgassátok ki a két fiút! Gondolom, most a legegyszerűbb, amikor az iskolában vannak. Biztosan, Sven, biztosan, dünnyögi magában Malin. – Ha nincsenek ott, akkor is megoldjuk. Kiderítjük, hol laknak. Amúgy már meg is van a mobilszámuk. A Murvall család kihallgatása is hátravan még. Malin nagyon kíváncsi az asszonyokra. Vajon mit fognak mondani? És az öregasszonyt sem árt megszorongatni egy kicsit. Malin nem felejtette el az asszonyok pillantását. Nem volt abban semmi kedvesség. Inkább csak bizalmatlanság az idegennel szemben. Eléggé összetarthatnak. Honnan eredhet ez a kirekesztettség? Belekényszerültek? A társadalom ennyire kivetette volna őket magából? Vagy egyszerűen csak szép lassan elhatalmasodott rajtuk a magány, ahogy bármelyikünkkel előfordulhatna? Hiszen ott van mindannyiunkban. Érdekes. Tove pillantásában soha nem látta még ezt. Soha nem látta benne a magányt. Inkább csak az örömet, a boldogságot. A legtöbb ember egy életen át képes megőrizni valamit a boldog, gyermeki énjéből, a valahová tartozás szükségletéből. Mert mind le akarjuk győzni a velünk született magány érzését. Ahogy Fredrik Unning is tette. Aztán mintha belátta volna, hogy többre hivatott, minthogy kiszolgáltassa magát annak a két lókötőnek. A boldogság lehetséges. Mint Tovénál. Vagy Jannénál, mindazok ellenére, amin keresztülment. És nála is. De azok a nők… Mikor érezhették magukat utoljára boldognak? Mikor tűnhetett ez el az életükből? Ezeken töpreng Malin, miközben Sven összefoglalja a nyomozás addigi állását. A boldogság elvesztése azzal jár, hogy az emberek iszonyatosan megkeményednek. És mi történik akkor, ha az ember megadja magát a magánynak? Milyen negatív érzések születhetnek abban a pillanatban? A végleges 193

kirekesztettségben? Amikor a kisgyerekek az anyjuk felé nyújtják a karjukat és azt mondják: Vigyázz rám, ringass el! Emelj fel! Igen, kicsim, felemellek, elringatlak. Nem hagylak el sohasem. – Anyu, mit szólnál, ha ma este apánál aludnék? – hallatszik Tove hangja a rögzítőn. Malin visszamegy az irodába, és felhívja a lányát. – Szia! – Szia, anya! Megkaptad az üzenetem? – Persze, és menj nyugodtan! Egyébként hogy jutsz oda? – Lemegyek a tűzoltóállomásra. Apa hatkor végez, és akkor indulunk is. – Szuper. Ma úgyis sokáig kell dolgoznom. Malin leteszi a telefont. Sjöman szavai járnak a fejében. Azt mondta, beidézi kihallgatásra az egész Murvall famíliát. Ha nem jönnek önként, behozatja őket. Csak az a gond, hogy még nincs elég bizonyíték a kezünkben egy házkutatáshoz, mondta. Malin Janne számát hívja, de csak az üzenetrögzítő felel. – Mondd csak, Tove tényleg hozzád megy ma este? – mondja a rögzítőre, majd leül az íróasztalához. Vele szemben Börje Svärd ül elgondolkodó arccal, a bajuszát simogatva.

194

32. A ljungsbrói iskola épületeit sűrűn befedte a hó. A vastag hótakaró alól csak foltokban villan elő a vörös színű cseréppel fedett tető. A kézműves és technikai részleg előtt parkolnak le. Elsétálnak az üresen álló termek mellett. A hatalmas üvegablakokon keresztül látni lehet, mivel dolgoztak a diákok az órán. Malin megállapítja, milyen jól látszik innen a vreatalideni öregek otthona. Eszébe jut Gottfrid Karlsson csontos alakja, ahogy kerekes székében üldögélve beszélget vele, és ahogy felteszi az azóta is megválaszolatlan kérdést: ki ölte meg Bengt Anderssont? Malin és Zeke elsétálnak a főbejáratig, majd Zeke kinyitja az ajtót. A kinti hideg csend után hirtelen egy meleg, gyerekzsibongással teli előcsarnokban találják magukat. Legalább ötven gyerek beszél hangosan, egymás szavába vágva, rohangálnak vagy a korlátoknak támaszkodnak. Szinte fel sem tűnik nekik a két rendőr érkezése. Ez Tove világa. Egy vékony, fekete hajú fiú vonja magára Malin figyelmét, aki egy szőke lánnyal beszélget. – Gyerünk! – mondja Zeke, és elindul az igazgató irodája felé, ami a tábla szerint a folyosón, jobbra található. Britta Svedlund igazgatónő meglepődve engedi be a két rendőrt, és megállapítja, hogy emlékezete szerint, amióta ő itt van, még nem tette be lábát rendőr az iskola területére. És szinte biztos benne, hogy jól emlékszik.

195

Az iskolába sajnos elég sok „nehéz” gyerek jár, és bizony előfordul olykor, hogy egyes tanulók javítóintézetekben kötnek ki, az otthonuktól távol, ahol aztán tovább csiszolják a kisstílű bűnözés területén szerzett ismereteiket. Az igazgatónő leül. Hellyel kínálja őket is, majd keresztbe teszi egymáson hosszú, harisnyás lábait. A mozdulatnak köszönhetően kissé feljebb csúszik a szoknyája. Malin mosolyogva állapítja meg magában, hogy Zekének most nem is olyan egyszerű arra összpontosítania, hogy valójában miért is jöttek. Britta Svedlund mindezek ellenére nem túl vonzó nő, kissé ráncos a bőre a dohányzástól, és látszik rajta, hogy megviseli a munkája. Az iroda falait Bruno Liljefors festményei díszítik, az íróasztal nagy részét egy régi számítógépmonstrum foglalja el. Az igazgatónő, miután végighallgatta a rendőrök mondandóját, felsóhajt. – Magnus Tedensjö és Joakim Svensson ebben az évben végeznek. Már csak néhány hónapot töltenek az iskola falai között, és bevallom, nem fogok könnyeket hullatni értük, amikor majd távoznak. Minden évfolyamban vannak hozzájuk hasonló diákjaink. Természetesen minden tőlünk telhetőt megteszünk, de ez néha nem elég. Malin és Zeke kérdően néz az igazgatónőre, aki némi szünet után így folytatja: – Mindig csinálnak valami zűrös dolgot, folyamatosan konfrontálódnak a tanárokkal, az iskolatársaikkal és más gyerekekkel is. Valamilyen küzdősportot is űznek, és azt gyanítom, ők voltak azok is, akik rendszeresen szétrúgták a lámpákat a termekben és a folyosókon. – Szükségünk lenne a szülők telefonszámára – mondja Zeke. – És a címükre is. Britta Svedlund valamit pötyög a számítógépén, majd a kezükbe nyom egy papírlapot, rajta a címekkel és a telefonszámokkal. – Köszönjük – mondja Malin. – És mit tud Bengt Anderssonról? – kérdezi Zeke váratlanul. – Elképzelhető, hogy a két fiú őt is zaklatta? 196

– Honnan tudták meg? – kérdez vissza döbbenten az igazgatónő. – Én ugyan nem hiszek ezeknek a pletykáknak, de nagyon szeretném tudni, hogy magukhoz hogyan jutott el. – Sajnos nem adhatjuk ki az informátorunk nevét. – Azzal már nem tudok foglalkozni, amit az iskola falain kívül művelnek. Ha még ezzel is törődnöm kellene, már rég fölmondták volna az idegeim a szolgálatot. Amúgy a két fiú soha nem hiányzott többet a megengedettnél, és bevallom, engem is meglepett, milyen jók az osztályzataik. – Itt vannak most az iskolában? Az igazgatónő megint ellenőriz valamit a számítógépén. – Igen. Technikaórájuk van. Arról biztosan nem hiányoznának. A technikateremben frissen csiszolt deszkalapok illata érződik a levegőben, amelybe finoman ragasztó és oldószer szaga vegyül. Amikor a rendőrök belépnek a terembe, a tanár – egy hatvan körüli, szürke pulóveres, szakállas férfi – épp az egyik tanítványának magyaráz valamit az esztergapadnál. A férfi felnéz, mond valamit a diáknak, majd elindul feléjük. Előrenyújtja a kezét, majd nevetve visszahúzza, amikor észreveszi, hogy az egész tiszta ragasztó és forgács. Malin csodálkozva nyugtázza, hogy a férfinak milyen kedves és meleg a pillantása. – Azt hiszem, jobb, ha inkább indián módra köszöntöm magukat – mondja, és a magasba emeli a tenyerét. Kávé és cigaretta szaga árad belőle. Malinnak eszébe jut, hogy annak idején a saját tanárain is gyakran érezte ezt a szagot. – Mats Bergman vagyok, a technikatanár. Ők pedig a 9/b – mondja, és maga köré mutat. – Ugye, önök jöttek a rendőrségtől? Tudják, Britta jelezte az érkezésüket. – Igen, mi vagyunk azok – feleli Malin. – Ezek szerint azt is tudja, hogy miért jöttünk? – veszi át a szót Zeke.

197

A férfi bólint. – Menjenek csak át a másik terembe! Ott találják a fiúkat. Épp egy moped benzintankján dolgoznak. Malin követi a férfi tekintetét, és meglátja a szomszéd teremben ténykedő két kamaszt. – Magának is volt már gondja velük? – kérdezi Malin. – Nem, nekem semmi. Tudom, hogy egyikük sem egyszerű eset, de nekem soha nem volt problémám velük. Malin félrehúzza az üveg tolóajtót. A fiúk a földön térdelnek, és épp egy motorbicikli tankjára festenek valamit. Egy halálfejet. Először csak ferdén odasandítanak Malinra, aztán egyre éberebb tekintettel figyelik, ahogy közeledik, mintha éreznék, hogy ez nekik nem sok jót jelent. Malin tekintélyt parancsolóan áll meg a két fiú mellett. Tényleg zaklatják a többieket? Nincs kizárva. Előfordulhat, hogy rálőnek másokra? Elképzelhető. Talán gyilkolni is képesek? Ki tudja? Ezt a kérdést talán jobb lesz egyelőre nyitva hagyni. A fiúk felállnak. Meglepően magasak és izmosak. Lezser farmer van rajtuk, olyan, amilyet a hip-hop rajongók szoktak hordani, és baseballdzseki. Mindketten legalább egy fejjel magasabbak Malinnál. Az arcuk tipikus kamaszarc, aránytalanul nagy orral és telis-tele pattanásokkal. Szemmel láthatóan túlteng bennük a tesztoszteron. – Maguk meg mit keresnek itt? – kérdezi nem túl udvariasan az egyik. – Üljetek csak vissza – szól rájuk zordan Zeke. – Most! Nem kell többször rájuk szólni, a fiúk gyorsan leülnek a motor mellett álló székekre. – Én Malin Fors vagyok, a kollégám neve pedig Zacharias. A

198

linköpingi rendőrségtől jöttünk – mondja Malin, és hogy nyomatékot adjon a szavainak, előveszi a rendőrigazolványát a zsebéből, és a fiúk orra elé tartja. – Bengt Andersson: ugye, ismeritek ezt a nevet? Tudomásunkra jutott, hogy zaklattátok. Éppen ezért szeretnénk megtudni, hogy mit csináltatok múlt héten szerdáról csütörtökre virradó éjjel. A fiúk ijedten néznek a két rendőrre. – Melyikőtök Magnus? A szürke dzsekis fiú bólint. – Oké – mondja Malin –, akkor halljuk. Ám a másik fiú, Joakim Svensson közbeszól. – Ugyan már, csak hecceltük egy kicsit, mert olyan kövér volt. Semmi különöset nem csináltunk vele. Magnus Tedensjö átveszi a szót. – Olyan idegesítően szerencsétlen volt, ahogy a meccseken nekiállt összeszedegetni a labdákat. És mindig pisiszaga volt. – És ez elég ok volt arra, hogy zaklassátok? – kérdezi Malin dühösen. – Igen – feleli szemtelenül Magnus. – Tanúink vannak rá, hogy felkerestétek Bengt Andersont a lakásában, és hogy kővel meg vízbombákkal dobáltátok az ablakát. Gondolom, tudjátok, hogy Bengt Andersson gyilkosság áldozata lett, szóval emiatt már simán bevihetünk benneteket a rendőrségre, ha nem válaszoltok normálisan a kérdéseinkre – mondja keményen Malin. – Oké, oké! Magnus Tedensjö széttárja a karját, és Joakimra néz. – Oké, szóval tényleg megdobáltuk az ablakát meg sarat tömködtünk a postaládájába, de most már halott, úgyhogy nem értem, mi jelentősége lehet még ennek. – Elég nagy jelentősége lehet az ügy szempontjából – mondja nyugodt hangon Zeke. – Honnan tudhatnánk, hogy egy szép napon nem mentetek még messzebbre? Hogy nem jutottatok-e el odáig, hogy egyszer csak végeznetek 199

kellett vele, hogy elkerüljétek a botrányt? Így is nézhetjük a dolgokat, fiacskáim, úgyhogy egyszerűbb, ha válaszoltok a feltett kérdésekre. Szóval, hol voltatok múlt szerdáról csütörtökre virradó éjjel? – Maguk szerint mégis hogy tudtuk volna kivonszolni oda? – kérdezi Joakim, majd hozzáteszi: – Mangannál voltunk, DVD-ztünk. – Anyám a pasijánál volt. Az apám meghalt, de ez az új fazon elég jó fejnek tűnik. – Tudja valaki igazolni, hogy ott voltatok? – kérdezi Malin. – Igen. Mi – feleli Joakim. – Senki más? – Miért fontos ez? Kamaszok, gondolja Malin. Egyik percben még félnek, a másikban pedig már játsszák az eszüket. Elég rossz kombináció. Tove fiúja, az a Markus valahogy más volt. Vajon mi lenne Tove véleménye erről a két fiúról? Annyi biztos, hogy nem illenének bele Jane Austin világába. – Még mindig nem fogjátok fel, hogy egy gyilkosságról van szó, nem pedig arról, hogy szerencsétlen macskákat kínoztok?! – rivall rájuk Malin. – Bizonyítanotok kell, hogy mit csináltatok aznap este! – A Dogtown urai! – kiáltja szinte egyszerre a két gyerek. – Azt a filmet néztük! Pont olyan belevaló srácokról szól, mint amilyenek mi is vagyunk. – Ja, és mielőtt tényleg azt hinné, hogy macskákat kínoztunk, hát az nem igaz – veti oda még Joakim. Malin döbbenten állapítja meg, hogy a két fiú továbbra is úgy viselkedik, mintha fel sem fognák a történtek jelentőségét. – Rálőttetek Bengt Anderson lakására? – Mi? Hogy rálőttünk? Honnan lett volna fegyverünk? Ezek nem tudnak semmit, gondolja Malin. – Érdekel benneteket az Ásatrú-kultusz? A két fiú őszinte csodálkozással nézi Zekét. – Hogy micsoda? 200

– Az ász istenek vallása. – Az meg mi a frász? – kérdezi Magnus. – Ezt meg milyen ezoterikus seggfej találta ki? Lehet, hogy nagy a pofájuk és azt hiszik, hogy nagyon vagányok, de hogy gyilkosok lennének… – Biztos az a nyomorult Unning mondta, hogy kínozzuk a macskákat! – veti oda Magnus. – Az a kis szemét! Zeke egészen közel megy a fiúhoz, és farkasszemet néz vele. Malin pontosan tudja, milyen félelmetes ilyenkor Zeke. Akár a kígyó, ami megbabonázza az áldozatát. A kölyök képébe sziszegi: – Ha egy ujjal is hozzáértek az Unning gyerekhez, kitaposom a beleteket. Jobb, ha észben tartjátok. Csak hogy tiszta legyen.

201

33. Minden rendben, Tove nálam alszik. Malin negyed kilenckor kapja meg Janne SMS-ét. Edzés után tart épp hazafelé, holtfáradtan, és a kocsiban ülve arra gondol, hogy aznapra épp eleget látott az emberi természet sötét oldalából. Megpróbálja összegezni a Bengt Andersson-gyilkossággal kapcsolatos tényeket. A férfit megkínozták és felakasztották egy fára. Lehet, hogy az elkövető valójában két tesztoszteron-túltengésben szenvedő kamasz, de az is lehet, hogy ennél bonyolultabb a magyarázat. A fiúk vallomását írásban rögzítették, holnap pedig a szülőkkel is beszélnek, úgyhogy velük most egy darabig nem kell foglalkoznia. Aztán ott vannak a lövésnyomok a nappali ablakán. Nem is beszélve a rituális gyilkosság lehetőségéről. Az ügyet tovább bonyolítja Maria Murvall és mindaz, ami vele történt. Na és a Murvall család? Náluk is akad még bőven felderítenivaló. Lássuk csak, például a fegyverszekrény és annak tartalma. És a néma Maria a pszichiátrián. Ki erőszakolhatta meg? Bengt? Vagy valaki egész más? Malin nem igazán tud hinni abban, hogy Bengt lett volna az erőszaktevő. De azzal is tisztában van, hogy a nyomozás ezen fázisában jobb, ha egyelőre semmilyen lehetőséget nem zár ki. Az ösztöneire kell hagyatkoznia. Milyen hangok szűrődnek ki a sötét erdő fái közül? Malin leparkol, felmegy a lakásba, és megsüt magának néhány tojást 202

vacsorára, aztán leroskad a tévé elé. Végül egy amerikai műsornál ragad le, amiben a versenyzőknek meg kell építeniük a legtökéletesebb motorkerékpárt. Meglepődik, hogy ez a végtelenül egyszerű műsor mennyire leköti és szórakoztatja. Végül rájön, hogy miért. Az egyik szereplő nagyon hasonlít Jannéra. Egy olyan férfit lát, aki képes félretenni a hétköznapi gondjait, és teljesen beleéli magát a hobbijába. Malin pillantása a tequilás üvegre esik. Ott áll az asztalon. Csak azt nem érti, hogyan került oda. Épp véget ér a motorkerékpáros műsor, amikor valaki csenget. Biztos Daniel az. Daniel Högfeldt, aki átlépve egy újabb határt, hívatlanul beállít, mintha valami halaszthatatlan, természetesen teljes egészében hivatalos elintéznivalójuk lenne egymással. Ugyan, miért tenne ilyet Daniel? Vagy miért ne? Daniel helyett azonban egy sötétkék szemű, motorolajszagú, izzadt férfi áll az ajtó előtt. A szeméből süt a gyűlölet. Malin döbbenten bámul rá. Mi a fenét kereshet itt? Most sokkal nagyobbnak tűnik, mint tegnap a házuk konyhájában. Zeke, miért nem vagy itt? Malin gyomra összeszorul, eluralkodik rajta a félelem, és egész testében remegni kezd. A férfi megpróbál benyomulni az ajtón, bakancsos lábát gyorsan a nyílásba teszi, Malin zoknis lába teljesen tehetetlen az acélbetétes bakanccsal szemben. A szemén látszik, hogy eldöntötte, mit akar. Képtelenség feltartani. Malin agyában végigfutnak a lehetőségek. Maria Murvall. Vajon most vele is az fog történni? Adam Murvall? Uramisten! Hát te kínoztad meg a húgodat? Hát ezért lettél olyan dühös ránk? 203

Muszáj összeszedned magad, Malin. Küzdd le magadban a félelmet! Hol lehet a dzsekije? Abban van a pisztoly! A férfi csak bámul rá azzal a zavart tekintetével. Vajon mit fog csinálni? Adam Murvall visszahúzza a lábát az ajtónyílásból, kezét leveszi az ajtóról, megfordul és eltűnik a lépcsőházban. A francba, mi volt ez? Malin még mindig egész testében remeg. Kinéz a lépcsőházba, és a tekintete megakad egy papírlapon, ami a lépcsőn hever. Rosszul jár az, aki ujjat húz velünk! Malint egyáltalán nem nyugtatja meg a Murvallok üzenete. Tovéra gondol. Még jó, hogy nem volt itthon. Bármit megtehetett volna vele. Senki sem sietett volna a segítségére. Visszamegy a szobába, és lezuhan a kanapéra. Ellenáll a kísértésnek, és végül nem nyúl az üveg után. Hosszú percek telnek el, öt, tíz, talán félóra is, mire előkeresi a telefonját és felhívja Zekét. – Itt járt, nálam. – Ki? Malinnak hirtelen nem jut eszébe a neve. – Az egyik Murvall. Amelyiknek olyan sötét a szeme. – Adam? Odaküldtek valakit? – Nem, köszi. Már elment. – A francba, Malin! Mit akart tőled? – Meg akart fenyegetni. Azt hiszem, ez a legmegfelelőbb szó. – Az lesz a legjobb, ha most azonnal behozzuk. Gyere be a rendőrségre, ha elkészültél. Vagy szedjelek fel a ház előtt? – Nem, köszi, nem szükséges. Bemegyek.

204

Három villogó rendőrautó áll meg Murvallék háza előtt. Éppen kettővel több, mint délelőtt. Adam Murvall készülődik, pontosan tudja, hogy érte jöttek. Az anyja utasítását követve ment el ahhoz a rendőrkurvához, hogy megfenyegesse. Csengetnek az ajtón. Anna meg a gyerekek már az emeleten alszanak, a testvérei a szomszéd házakban. Négy egyenruhás rendőr áll az ajtó előtt. – Felvehetem a dzsekimet? – Feleselsz velünk, te szemét? – mondja az egyik, majd mind rávetik magukat Adam Murvallra, aki egy pillanattal később levegő után kapkodva a földön találja magát. Anna és a kicsik az emeletről figyelik, hogy mi történik. Az egyikük az apja után kiabál: – Papa, papa… A többi rendőr az udvaron Adam egyik bátyját fogja épp le, aki megvadult kutyaként be akart rontani a házba. Az anyjuk a háza ablakából figyeli az eseményeket. A hajlott hátú öregasszony alakja még a sötétben is tisztán kirajzolódik az üveg mögött.

205

34. Malin a rendőrség felé tart a hideg éjszakában. Ahogy lépésről, lépésre halad előre, úgy oldódik a benne rekedt feszültség is. Minél közelebb ér az épülethez, annál inkább felkészültnek érzi magát az Adam Murvall-lal való találkozásra. Hiába tekintik magukat társadalmon kívülieknek a testvérek, bizonyos szabályok rájuk is vonatkoznak, és most épp egy ilyenről van szó. Ráadásul most már jó okuk van arra, hogy mind a hármat behozzák. – Elképesztő egy sztori – mondja Zeke, amikor meglátja. Malin megáll az íróasztala mellett, és a szék támlájára teszi a kabátját. A szobában frissen főzött kávé illata terjeng, ami különös érzéssel tölti el. – Elképesztő, amit csináltak – ismétli meg Zeke, és a társára néz. – Nem tudom. Van ebben az egészben valami természetellenes – mormogja Malin. – Ugyan már, Malin, ne kombináld túl, ami történt! Amúgy jól vagy? – Igen, persze, semmi gond. – Martinsson – kiabál Zeke az egyik egyenruhás rendőr után, aki épp most jött vissza a konyhából. Arca kipirult a friss, meleg kávétól. – Mi van a fiaddal? Lőtt gólt a Modo ellen? – Hát, nagyon jól játszott a Färjestad elleni meccsen – kiabálja vissza a férfi. Hamarosan Karim Akbar is feltűnik, és beáll pontosan Malin és Zeke 206

közé. – Most beszéltem Sjömannal. Mindjárt itt vannak. – És hogyan fogjuk benntartani a fickót? – kérdezi Malin. – Egyszerű. Zaklatott egy rendőrt az otthonában. – Hagyott egy üzenetet is a lépcsőházban. – Elhoztad magaddal? – Még jó – mondja, Malin és kihúzza a kabátja zsebéből a papírt, majd átadja Karimnak, aki óvatosan széthajtogatja és elolvassa. – Hát, ez a napnál is világosabb. Egyértelműen zaklatás, fenyegetés és magánlaksértés egyszerre. – Ez tényleg egyértelműen ellened irányult, Malin – erősíti meg Zeke is. – Szerinted miért épp téged pécéztek ki? – kérdezi Karim. – Ez igazán egyszerű. Mert nő vagyok, és egy nőt a legegyszerűbb megfenyegetni. Fárasztóak ezek a sztereotípiák. – Az előítéletes gondolkodás mindig fárasztó – mondja Karim. – Nem lehet, hogy volt még valami, ami miatt épp rád esett a választásuk? – Fogalmam sincs… – Mikor jön Sjöman? – kérdezi Zeke, de senki nem válaszol a kérdésére, mert a recepciónál keletkezett kisebb tumultus vonja magára a figyelmüket. Csak nem most értek ide? Nem, az nem lehet, az udvaron még nem látni a villogó kék fényeket. Hamar kiderül azonban, hogy mi okozta a felfordulást, amikor meglátják Daniel Högfeldt hevesen artikuláló és gesztikuláló alakját. A hangszigetelt üvegen keresztül persze nem hallatszik, hogy mit mond, de a beszédét kísérő mozdulatok intenzitásából úgy tűnik, valami fontos dologról lehet szó. Daniel mellett megint ott van az a fiatal fényképész lány is. Malin elképedve nézi az orrában a karikát és ide-oda himbálózó raszta haját. Börje Svärd igyekszik lenyugtatni az újságírót, de amikor belátja, hogy 207

meglehetősen reménytelen vállalkozás, csak megvonja a vállát és faképnél hagyja. Daniel Malin asztala felé pillant. Mintha a pillantásába némi vágyakozás is vegyült volna? Esetleg némi könnyed játékosság? Szedd össze magad, gondolja Malin. – Gyerünk, itt az ideje, hogy beszéljünk a sajtóval – mondja Karim. Malin döbbenten figyeli, ahogy az arca az új helyzethez alkalmazkodva átalakul. – Malin, kicsit elgyötörtnek látszol – teszi még hozzá a férfi. – Biztos, hogy jól vagy? Közben Börje is odalép hozzájuk, és tökéletes közönnyel beszámol a recepciónál történtekről. – Azt hiszem, kicsit kiakasztottam. Azt szerette volna megtudni, hogy Adam Murvallt gyanúsítjuk-e a gyilkossággal, vagy valami más miatt hozattuk be. Rosszul tettem, hogy azt mondtam, egyelőre nem adunk ki semmilyen információt? – Ha nem muszáj, azért ne hergeld fel a sajtót – jegyzi meg Karim. – Alapjáraton is rémesek – teszi még hozzá, majd némi csodálkozással azt kérdezi: – Vajon honnan a fenéből értesültek erről az egészről? – Végül is minden rendőrnek van mobiltelefonja – mondja nevetve Zeke. – És a fizetéskiegészítés sem jön rosszul senkinek – jegyzi meg Karim, majd elindul egyenesen Daniel felé. – Ez meg mi volt? – kérdezi Börje. – Megértően beszél a rabszolgáiról? – felnevet. – Ki tudja – mormogja Zeke. – Lehet, hogy megvilágosodott. – Hagyjátok már abba – fordul feléjük Malin. – Néha tud egész jó fej is lenni. Az udvaron felvillannak az érkező rendőrautók kék fényei. A kocsiból a bilincsbe vert Adam Murvallt rángatják elő a kollégák. A

208

férfi csuklójába mélyen belevág a bilincs, izmos teste önkéntelenül is előregörnyed kiszállás közben. A rendőrautó villogó fénye csillogó kékre festi a hóval fedett aszfaltot. A férfit erős kezek ragadják meg és viszik a bejárat felé. Az önműködő ajtó feltárul előttük. – Adam Murvall – mondja egy határozott hang – Tisztában van azzal, hogy miért hoztuk be? Murvall arcán látszik, hogy legszívesebben elküldené melegebb éghajlatra a rendőrt. Továbbviszik, a lába alatt kék és drapp mintázatú szőnyeg, kinyílik egy újabb ajtó, jobbra-balra figyelő tekintetek. – Vigyétek a kihallgatóba! – Melyikbe? – A tizenegyesbe. – Ki fogja kihallgatni? – Sjöman – mondja az utasítást adó férfi határozottan. Malin a kihallgató szoba ablakának másik oldaláról figyeli kollégája minden mozdulatát. Sven Sjöman bekapcsolja a diktafont, rámondja a dátumot, a pontos időt, a saját és a kihallgatott személy nevét, valamint a kihallgatás tárgyát. Miután ezzel elkészült, leül Adam Murvall-lal szemben, a feketére lakozott székre. A szoba nem túl tágas, úgy négyszer négy méter lehet. A falai szürkék és hangszigeteltek, rajta egy óriási tükör. Adam Murvall számára sem lehet kétséges, hogy a tükör másik oldalán szemmel tartják őket. A plafont feketére festették. A helyiséget megvilágító halogénlámpa fénye megfelelő hangulatot teremt ahhoz, hogy bárkiből kiszedjenek bármilyen vallomást. Az igazságnak ki kell derülnie, és az igazság kiderítéséhez csendre és nyugalomra van szükség. Svennél keresve sem találni nyugodtabb nyomozót. Megvan benne a képesség, hogy bizalmat ébresszen az emberekben. Az asztal másik oldalán, vele szemben Adam Murvall.

209

Csend van. A férfi megbilincselt keze az asztalon. A fém szorítása már nyomot hagyott a bőrén. Malinnak most először tűnik fel, milyen határozatlan ívű a férfi orra. Biztosan a halogén lámpa fénye az oka. – Adam – kezdi a beszélgetést Sjöman. – Látom, nem nagyon sikerült visszafognia magát. Sjöman szavai mintha el sem jutnának a férfihoz, aki továbbra is mozdulatlanul ül a rendőrrel szemben. – Nem kell minden áron erről beszélnünk. És a húgáról sem. Beszélgethetünk például kocsikról is, ha azt szeretné. – Szerintem meg nincs miről beszélnünk – veti oda kurtán a férfi Sjömannak, aki most egészen közel hajol hozzá, és azt suttogja: – Ugyan már, Murvall, miért nem beszélgetünk kicsit azokról a kocsikról, amik az udvarotokon állnak? Biztos szép pénzt kerestek rajtuk.

210

35. „A hiúságuk, Malin, a hiúságuk. Ott kell megfogni őket. Hidd el, attól megnyílnak, és onnantól kezdve minden magától elrendeződik.” Sven Sjöman mindig is tudta, hogyan bírja szóra az embereket. Adam Murvallnak átvillan a fején, hogy a vele szemben ülő rendőr minden bizonnyal nem olyan régóta dolgozhat a városban, mert úgy látszik, nem tudja, kivel van dolga. Az lehetetlen, hogy őt elfelejtette volna. A rendőrök nem felejtenek olyan könnyen. És azok, akik a tükör másik oldaláról figyelik? Azok meg azt hiszik, hogy majd beszélni fog? Mindegy, ha ez itt annyira akarja, hát beszélgethetnek az autókról. – Maga tíz éve még nem dolgozott itt, a rendőrségen, ugye? – mondja Adam Murvall kissé engedékenyebb hangon. – Vagy itt volt? – Tudja – válaszol Sven –, tíz éve még Karlstadban voltam rendőrfelügyelő. Aztán a feleségem itt kapott állást, én pedig jöttem vele. Adam Murvall bólint, Malin látja, hogy mennyire elégedett a válasszal. Miért érdekli Sjöman rendőri pályafutása? Aztán gyorsan kapcsol. Ha Sjöman tíz éve is itt dolgozott volna, biztosan emlékezne rá. „A hiúság, Malin, a hiúság.” – Szóval mi van a kocsikkal? – A kocsikkal? Semmi. Abból élünk – feleli Adam Murvall feltűnő magabiztossággal. – Szétbontjuk a kocsikat, aztán eladjuk a még használható 211

alkatrészeket. – Meg lehet élni ebből? – Ott van a műhely is. Tudja, a híd mellett. – Ismerte Bengt Anderssont? – Túlzás, hogy ismertem, de tudtam, hogy kicsoda. Mindenki tudta, hogy kicsoda Bengt Andersson. – Volt valami köze a húga elleni erőszakhoz? – Mondtam már, hogy erről nem akarok beszélni. – Ne haragudjon, de meg kellett kérdeznem. – Én meg nem vagyok hajlandó beszélni róla. Érti? Nem beszélek. Sven nyugodtan folytatja tovább a kérdezősködést. – Jó kapcsolata volt a húgával? Hallottam, hogy maga az egyetlen, aki meg szokta látogatni. – Hagyja már békén Mariát! Legyen végre egy kis nyugalma! – Akkor ezért írta azt a… figyelmeztetést? – Ez az egész nem tartozik magukra. Majd mi elintézzük. – Hol volt a múlt hét szerdáról csütörtökre virradó éjjel? – Anyámnál vacsoráztunk, aztán hazamentünk a családommal. – Értem. Szóval nem próbálták maguk megoldani a dolgot azzal, hogy felhúzták Bengtet arra a fára? – Szemét! – sziszegi Adam. – Kiről beszél? Rólam vagy Bengtről? És ki volt az, aki belelőtt az ablakába? Maga vagy valamelyik testvére? Odalopakodtak a lakásához valamelyik este, ahogy Fors felügyelő lakásához? Hogy otthagyjanak egy üzenetet? – Nem tudok semmiféle lövésről. Szálljon le rólam! Tartson bent akár egész éjjel, de én mostantól egy szót sem szólok! – Mint a húga? – Mit tud maga a húgomról? – Hogy jó szíve van. Mindenki arról beszél. Mintha erre Adam Murvall vonásai kicsit megenyhülnének. 212

– Tudja, hogy nem áll valami jól a szénája? Hatósági személy ellen elkövetett erőszakos támadás, hatósági személy megfenyegetése, az igazságszolgáltatás akadályozása… A maga előéletét ismerve szinte már megszokottnak tűnik. – Én nem fenyegettem meg senkit. Csak átadtam egy levelet. – Én is tudom, milyen érzés dühösnek lenni. A kövér, szerencsétlen Bengtre is dühös volt? Bengtre, aki megerőszakolta a húgát? Bengtre, aki visszaélt a húga jóindulatával? Hm, Adam? Ezért akasztotta fel… – Meg kellett volna tennem. – Szóval… – Azt hiszi, maga mindent tud? – Mi az, amit nem tudok? – Menjen a pokolba! Sven a legnagyobb nyugalommal kikapcsolja a diktafont, feláll és kimegy a szobából. Adam Murvall egyedül marad a szürke falak között. Valószerűtlenül egyenes derékkal ül a széken, mintha acélból lenne a gerince. – Mit gondoltok? – kérdezi Sjöman a többieket. Karim Akbar nem szól egy szót sem. Malin töri meg a csendet. – Nekem valami nagyon nem áll össze. – Nehéz lesz megtörni – mondja Johan Jakobsson. – Igazi nehézfiú – mondja Zeke is. – Az ilyenek nem adják könnyen magukat. – Sven úgy döntött, hogy bent tartjuk éjszakára. Talán betehetnénk a leghidegebb cellába, hátha attól megtörik – mondja Karim, mire a többiek döbbenten néznek rá. Képtelenség rájönni, hogy komolyan gondolja, amit mond, vagy csak szórakozik. – Mi van már? – nevet fel. – Azt hittétek, hogy kurd fogolytábort akarok csinálni a linköpingi rendőrség épületéből?!

213

Erre a többiek is felnevetnek. – Azt hiszem, nem ártana kihallgatni az egész családot – mondja Malin. – Ez a véleményem. De ez azért várhat holnapig. Kicsit később a kihallgató szoba ablakán keresztül figyeli, ahogy két rendőr kivezeti Adam Murvallt, hogy átkísérjék az egyik zárkába. A város felett tiszta az éjszakai égbolt, és bár továbbra is hideg van, a lámpák kellemes, meleg fénnyel árasztják el az utcákat. Malin és Zeke a parkolóban állnak, épp Karim Akbar fekete Mercedese mellett. Nemsokára éjfél van. Zeke rágyújt egy cigarettára, merev ujjaival alig tudja megtartani, de ez szemmel láthatóan nem zavarja. – Ide figyelj, Malin – mondja a férfi. – Kicsit lazítanod kellene. – Ezt meg hogy érted? – Lazábban kellene venned az egészet. – Az egészet? – Vegyél vissza kicsit a tempóból. Malin csak áll szótlanul, valahogy nem érti, miről beszél Zeke. A férfi beleszippant még egyszer a cigarettába, majd elnyomja. – Hazavigyelek? – kérdezi Malint. – Kösz, inkább gyalog megyek. Adam Murvall a cellájában fekszik, és arra gondol, amit az apja mondott neki. Az öreg akkor már régóta kerekes székbe kényszerülve tengette a napjait. Tudta, hogy miről beszél. „Ha egyszer, egyetlenegyszer is beadod a derekad, cseszheted az egészet! Érted? Cseszheted!” Aztán az anyjára gondol, akiben legalább mindig megbízhatott. Aki mindig ott volt, amikor szükség volt rá, és fedezte őket. Eszébe jutnak a gyerekei. Biztosan nehéz volt Annának lenyugtatni a kicsiket. Azóta remélhetőleg már alszanak. A hétéves Annelis vékony kis mellkasa alig láthatóan emelkedik és süllyed, ahogy levegőt vesz. A

214

hároméves Tóbiás szőke haja szétterül a kék színű, hajómintás ágyneműn, a nyolc hónapos kisbabájuk pedig a hátán fekve alszik a kiságyban. Végre Adam is elalszik. Egy kutyáról álmodik, aki egy csukott ajtó előtt áll, és vonyít a téli éjszakában. Gyönyörű, tiszta az égbolt, és a kutya olyan hangosan vonyít, hogy beleremegnek az ajtó öreg eresztékei. Ő maga egy konyhában ül, egy terített asztal mellett. Látja, ahogy egy kéz letöri a sült csirke egyik combját, ami előttük gőzölög az asztalon, és az ablakon át kidobja a kutyának. Hirtelen csend lesz, de csak addig, amíg az állat be nem falja a húst. Aztán folytatódik a vonyítás, és nemsokára megszólal egy másik hang is: Engedjetek be! Ne hagyjatok idekint! Fázom!

215

36. Február 9., csütörtök Janne fel-alá járkál a nappaliban. Megint egy rossz álom. Azokkal a fiúkkal álmodott, akikkel a kigali menekülttáborban találkozott. A gyerekek a levágott lábukat a kezükben tartva lebegtek felé. A sötét vér nagy cseppekben hullott a takarójára. Érezte friss, fémes illatát. Verítékben fürödve ébredt. Ahogy máskor is. Mintha a teste képtelen lenne kiszakadni a dzsungelben töltött izzasztó éjszakákból, mintha nem bírna alkalmazkodni a jelenhez. Halkan felmegy a lépcsőn. Tove ott alszik nyugodtan, az ajtó mögött. Markus a vendégszobát kapta. Egész jó srácnak tűnik, már amennyire meg lehet állapítani egy vacsora alatt. Malin egy szóval sem említette, hogy tudna róla, hogy Markus is itt fog aludni. Legfeljebb majd azt mondja, hogy ő azt hitte, tud a dologról. Tisztában volt azzal, hogy Malin nem értene egyet vele. Pedig nincs ebben semmi különös, állapította meg magában, amikor visszaosont a lépcsőn. Janne jobban örült, hogy nála vannak, és nem Markus szüleinél. Mindenesetre felhívta Markus apját is, és megkérdezte, hogy ő mit gondol a dologról. Nem ellenkezett. 216

Kedves volt és közvetlen. Nem olyan okoskodó, mint a helyi orvosok többsége. A Murvall család már kora reggel felsorakozott a rendőrségen. Alig múlt nyolc óra, amikor a zöld Range Roverük és a Peugeot minibusz begördült a parkolóba. A téli nap szikrázott a kocsik tetején, majd kinyílt az ajtó, és a család tagjai szinte kiáradtak a belsejéből. Íme, a Murvall klán, férfiak, asszonyok és gyerekek. Valósággal megtöltik a rendőrség előterét. Konokság és némi szorongással vegyes izgalom érződik minden mozdulatukon, és ez látszódik a pillantásukon is. A ruhájuk rendetlen és kopott, a gyerekekén foltok éktelenkednek, látszódik rajtuk a szegénység. – Cigányok – dünnyögi Börje Svärd Malin mellett állva. Az irodájuk ablakából figyelik a seregletet. – Tisztára olyanok, mint egy csapat cigány. A csapat közepén a Murvall fiúk anyja áll. Magányosnak tűnik ebben a nagy tömegben. – Szép nagy családja van – mondja Sven Sjöman az asszonynak, aki vele szemben ül a kihallgató szobában, közben türelmetlenül dobol az ujjaival az asztal fémlapján. – Összetartunk – mondja az öregasszony. – Ahogy régen is volt. – Elég szokatlan manapság, hogy így összetartson egy család – jegyzi meg Sven. – Igen, az. Mi viszont összetartunk. – Milyen sok unokája van! – folytatja Sven. – Kilenc, összesen – mondja az öregasszony. – Talán lehetne több is, ha Maria… – Maria? Mi van vele? – Hol volt múlt hét szerdáról csütörtökre virradó éjjel? – Aludtam. Mi mást csinált volna egy magamfajta öregasszony? 217

– És a fiai? – A fiaim? Aludtak ők is. Én legalábbis így tudom. – Ismerte Bengtet? – Miféle Bengtet, felügyelő? Ha Bengt Anderssonra gondol, akkor olvastam az újságban, hogy felakasztották egy fára. – Felakasztották? Szóval, többen voltak? – Az újságból az derült ki, hogy nem egy ember tette. – Lehettek volna a fiai is… – Szégyellje magát! – csattan fel az öregasszony. Malin Sofia Murvallt hallgatja ki. Az asszony szeme fáradt, táskás, azonban látszik, hogy lófarokba fogott haja frissen van mosva. A tárgyalóban ülnek, amit ideiglenesen kineveztek rendkívüli kihallgató szobának. Sofia a középső testvér, Jacob felesége, négy gyermek anyja, a legkisebb hét hónapos, a legnagyobb tízéves. Az asszony nyúzott, fáradt, csontsovány. – Négy gyerek – kezdi Malin. – Igazán szerencsésnek mondhatja magát! Nekem csak egy van… – Rágyújthatok? – Sajnos nem lehet. Nagyon komolyan vesszük az előírásokat. De…teszi hozzá Malin –, talán kivételt tehetek ez alkalommal. Odatolja az asszony elé az üres kávéspoharát. – Használja ezt hamutartónak. Sofia Murvall egy darabig keresgél a zsebében, majd kivesz egy doboz Blend Mentholt és egy reklámöngyújtót. Rágyújt. A cigaretta mentolos füstje felszáll a levegőbe, aminek az illatától Malinnak azonnal fölfordul a gyomra. – Kemény lehet az életük odakinn, a puszta közepén. – Senki nem mondta, hogy nyaralás lesz. – Hogyan találkoztak Jacobbal?

218

– Semmi köze hozzá – mondja flegmán az asszony. – Boldogok? – Nagyon, nagyon boldogok vagyunk együtt. – Még azok után is, ami Mariával történt? – Nem értem, miért kellett volna annak változtatnia az érzéseinken? – Tudja, csak azért kérdeztem, mert elég frusztráló lehetett a férje és a testvérei számára… – Mindig is törődtek a húgukkal, és most is ezt teszik, ha erre céloz. – Vajon akkor is a gondoskodás munkálkodott bennük, amikor Bengt Anderssont felakasztották egy fára? Kopognak. – Igen – mondja Malin, mire az egyik titkárnőjük, Sara dugja be a fejét az ajtón. – Az egyik kisfiú nagyon sír odakint. Behoznánk, hogy meg tudja szoptatni – mondja. – Rendben? Sofia Murvall arca meg sem rezzen. Malin bólint, hogy hozhatja a csecsemőt. A kihallgatóba belép egy asszony, valószínűleg Adam Murvall felesége, és Sofia ölébe rakja a kövér csecsemőt, aki szájával azonnal a mellbimbóját kezdi keresni. Az asszony elnyomja a cigarettát, kigombolja a kabátját és a mellére helyezi a gyereket. – Egyél csak, kisfiam – mondja kedvesen, majd Malinhoz fordul. – Jacobnak semmi köze az egészhez. Otthon volt aznap éjjel, mellettem aludt az ágyban. Napközben pedig a műhelyben volt. A konyhaablakunkból épp rá lehet látni a műhelyre, láttam, hogy ott volt. – És az anyósa? Jól kijön vele? – Igen – feleli Sofia. – Nem ismerek nála kedvesebb embert. Elias Murvallon látszik, hogy elhatározta, őt aztán senki nem töri meg. – Nem mondok semmit. Tizenöt évvel ezelőtt megfogadtam, hogy nem

219

beszélek többet a rendőrséggel. – Nem ártana, ha feladná ezt az elhatározását. – Belőlem aztán semmit nem fognak kihúzni! – Értem, bár nem hinném, hogy érdemes lenne éppen most keménykednie. – Ugyan, miért? – Mert könnyen beletörhet a bicskája. – Mire gondol? – Ugye, maga volt az, aki belelőtt… – Semmi közünk az egészhez! Óriásit tévednek, ha minket gyanúsítanak. Törvénytisztelő állampolgárok lettünk. – Tudja, hallottam egy pletykát azzal kapcsolatban, hogy maguk megfenyegették a vevőket és az ingatlankereskedőket, akik a Blåsvädretben álló üres házakat akarták megvenni. – Miféle pletykát? Az a mi birtokunk, és ha mi adjuk a házakra a legjobb ajánlatot, akkor minket illet a vásárlás joga. – Hol volt múlt hét szerdáról csütörtökre virradó éjjel? – A feleségem mellett, az ágyban. Nem aludtam át az egész éjszakát, de nem mentem ki a házból. – A húga, Maria… – Ne vegye a szájára a nevét, maga gazember! Szegény Maria! Az a nyomorult meg, az a Bengt Andersson azt kapta, amit megérdemelt – üvölti a férfi, és közben feláll a székéről, majd váratlanul, erejét vesztve visszazuhan. – Maria gondoskodott róla. Nincs nála kedvesebb, jóságosabb ember a földön. Hát nem érti? Maria egyszerűen ilyen. Nem lehetett lebeszélni róla, hogy segítsen. És ha az a gazember volt az, aki azt tette vele az erdőben, hát, megérdemelte, amit kapott! – Maguk voltak? – Majd maguk kiderítik!

220

37. Kemény délelőtt volt, gondolja Malin, miközben az ablakon át nézi, ahogy a Murvallok elhagyják a rendőrség épületét. Mindjárt három óra. Elias és Jacob besegítik anyjukat a kisbusz első ülésére. Malin szinte biztos abban, hogy egyedül is be tudna szállni. Mielőtt elmentek volna, az öregasszony még nekiállt veszekedni Karimmal. – Haza akarom vinni az én Adamomat – mondta dühös tekintettel. – Sajnos, a kihallgatást vezető felügyelő… Karimon látszott, hogy csak nehezen tudja visszafogni magát, de úgy nevelték, hogy tisztelje az idős embereket. – Az engem nem érdekel. Hozza ide, most, azonnal! A családtagok ott tornyosultak körülötte, legelöl Adam felesége és a gyerekei álltak. – Asszonyom… – Akkor legalább engedje meg, hogy lássam! – Kérem, értse meg, a fia nem fogadhat látogatókat. Sven Sjöman, a kihallgatásokat vezető… – Engem aztán nem érdekel, hogy ez a Sven Sjöman mit akar! Látni akarom a gyereket! A jelenet kezdett egyre komikusabbá válni. – Meglátjuk, mit tehetek, de… – Maga egy tehetetlen barom! – jelentette ki Rakel Murvall, majd 221

megfordult és intett a többieknek, hogy indulhatnak. Amikor visszaérnek a tárgyalóba, még mindig érezni lehet a mentolos cigaretta füstjének a szagát. Kint azonban még mindig túl hideg van ahhoz, hogy szellőztetni tudjanak. – Lisbet Murvall is igazolta a férje alibijét – mondja Malin. – Ezek itt mind egymásnak igazoltak alibit – mosolyodik el Zeke. – Igen. És Bengt Anderssonhoz sem köti őket több szál, mint az, hogy Maria volt a gondozója, és hogy gyanúba keveredett az erőszak kapcsán – mondja Johan Jakobsson. – De még hátravan a házkutatás – vigasztalja kollégáit Sjöman. – Kíváncsi vagyok, mit találunk. – Elég annyi, amink van, hogy megkapjuk a parancsot? – kérdi Karim. – Van ugyan indítékuk, de ez vajon elég lesz az ügyésznek? – Tudom, hogy nem sok, de elég lesz, higgyetek nekem! – mondja Sjöman. – Szerintetek mit fogunk találni? – Karim, intézd el azt a házkutatást! – Oké. – Én még kihallgatom Joakim Svensson és Magnus Tedensjö szüleit – teszi hozzá Malin. – Valaki csak tudja igazolni, hol voltak múlt hét szerdáról csütörtökre virradó éjjel. És remélem, azt is sikerül kideríteni, mit műveltek Bengt Anderssonnal. – És ott vannak a lövések is – szól közbe Zeke. – Még mindig nem tudjuk, hogy ki lőtt be a szerencsétlen flótás ablakán. – Rendben – mondja Sjöman. – Javaslom, hogy először végezzünk a házkutatással, aztán hallgassuk ki a gyerekek szüleit. Malin egyetértően bólint. Jobb, ha mindenki ott van, amikor kimennek Blåsvädretbe. Ki tudja, azok az őrültek mire képesek. – Akkor irány Blåsvädret! – pattan fel Johan.

222

– Úgy látom, mára nem volt még elég a sárban dagonyázás – vigyorog Börje. Neked is nehéz az életed, Börje. Ugye, igazam van? Milyen lehet éjszakákon át feküdni a feleséged mellett, amikor egyre nehezebben veszi a levegőt, mert a rekeszizma már alig bírja megtartani a tüdejét? Ott fekszel mellette izzadó tenyérrel a gyengén megvilágított hálószobában, amikor azt kéri, hogy fogd a kezét, mert senki másra nincs szüksége, csak rád, mert már az ápolók sem tudnak segíteni rajta. Neked van fogalmad arról, hogy milyen az, ha nehéz az élet, de azt is tudod, hogy van ennek az egésznek egy másik oldala is. Még soha nem kellett éhezned, igazán éhezned, és soha nem voltál magányos. Veszélyesen magányos. Olyannyira, hogy baltát vágj az apád fejébe. Te soha nem álltál a kerítés másik oldalán, ahol annyi dolgod volt csak, hogy megvárd, amíg a te oldaladra pattannak a labdák, és nem ütötted el azzal az időt, hogy visszadobáld őket. És soha, de soha nem nevettek ki ezért. Itt lebegek, a síkság felett, nemsokára Blåsvädret fölé érek. Innen apró pontoknak látszanak a házak a végtelen, fehér hómezőn. A házaktól kicsit nyugatabbra áll a fa, amelyre felakasztottak, olyan, mint egy zászló, amit betűztek a hóba. Ahogy lejjebb ereszkedem, már látom a rendőrautókat, a didergő rendőröket és azt is, ahogy a Murvallok összegyűlnek Rakel konyhájában. Hallom a káromkodásukat, érzem a bennük felgyülemlő haragot. A haragot nem lehet sokáig elfojtani, és a Murvalloknál már robbanásig feszült a helyzet. Azt hiszitek, lesz elegendő erőtök ahhoz, hogy lecsillapítsátok őket? A műhelyben, a nagy fehér téglaházban Malin és Zacharias kinyitnak egy ajtót, ami a legbelső helyiségbe vezet. 223

Hideg van odabenn, nincs több tíz foknál, de így is érzik a szagot. Mi hozott ide benneteket? Az önteltség vagy a naivitás? Vagy a végére akartok járni valaminek? Majd kiderül. Odabenn majd látjátok, hogy láncok függenek a mennyezetről, látjátok a vastraverzeket, amelyek abban segítenek, hogy a súlyos tárgyakat föl lehessen húzni a levegőbe. A köteleket is látni fogjátok. És érzitek majd a szagot. És akkor sejteni kezditek talán, hogy mi történhetett. – Látod, Zeke? – Igen. És érzem a szagot is. A külső szerelőműhely motorolajszagát egy csapásra elnyomja egy másik, erősebb szag a belső helyiségben. – Több fényre lesz szükségünk. Oldalra gördül a helyiségeket elválasztó tolóajtó. Malin szinte nem is érzi a súlyát, amikor megtolja. Alaposan beolajozták. A helyiség elképesztő látványt nyújt a tetőgerendákról lelógó láncokkal és vastraverzekkel. A falak mentén acélból készült asztalok felülete csillog a sötétben. Halál szaga érződik a levegőben. Zeke megtalálja a villanykapcsolót. A felvillanó fényben iszonyú látvány tárul eléjük. A padlón, a láncokon vérfoltok, ahogy az asztalokon heverő késeken is. – A francba! – kiáltja Zeke. – Hívom a technikusokat – mondja Malin. – Óvatosan mozogjunk, nehogy eltüntessünk valami nyomot! Malin, Zeke és Johan Adam Murvall házának a konyhájában állnak. A nappalit épp egyenruhás kollégáik szedik darabokra, a legapróbb zugokat is 224

átkutatják. – Szóval az a legbelső helyiség olyan, mint egy mészárszék. Akkor minden bizonnyal ott csinálták – állapítja meg Johan. Zeke helyeslően bólint. – És ti? Mire jutottatok? – kérdezi Malin. – A pince tele van hússal. A csomagokat dátummal is ellátták: 2001, darált hús; 2004, steak; 2005, őz. Mind a három ház pincéjében találtunk ehhez hasonlókat. – Mást nem? – Nem, csak iszonyatos mennyiségű kacatot. Nem erősségük a rendrakás. A rendőrök beszélgetését hangos kiabálás szakítja félbe. Elias Murvall garázsából jön. – Találtunk valamit! Legfiatalabb kollégájuk az. Pont ilyen volt ő is kilenc évvel ezelőtt, gondolja Malin. Akkor végzett a rendőrakadémián és tért vissza újoncként a szülővárosába. Malin, Zeke és Johan kirohannak Adam Murvall házából, át Elias garázsába. – Ide! – kiabálja a fiatal rendőr, és izgatottan integetni kezd feléjük. – A Skoda Pickup csomagtartója csupa vér. Elképesztő látvány! – kiabálja. Minden bizonnyal, gondolja Malin némi közönnyel. – Ne nyúlj semmihez – mondja a fiatalembernek. Fel sem tűnik neki, hogy tárgyilagos parancsa mennyire lelombozza a rendőrt, akinek arcáról azonnal eltűnik a felfedezés okozta izgalom. Börje Svärd kénytelen elismerni, hogy a Murvall fiúk javítóműhelyében minden a tulajdonosok tökéletes kompetenciájáról árulkodik. Egy ilyen műhelyben ő is gond nélkül itthagyná javíttatni a 225

kocsiját. A helyiség végében egy kis, elkerített iroda található. A rendezett polcokon irattartók és egy fax gondoskodik arról, hogy mindenről pontos adminisztrációt vezessenek. Börje a szoba falán felfedez egy zárt vasajtót. A műhelyben megragad egy vasrudat. Visszamegy az irodába, a rudat az ajtó résébe illeszti, majd teljes testsúlyával maga felé húzva megpróbálja kifeszíteni az ajtót. Úgy tűnik, sikerrel jár: az ajtó először csak megmozdul, majd végre kinyílik. Börje Svärd orrát először a fegyverolaj szaga csapja meg. Beljebb lépve megakad a szeme a fal mellett sorakozó puskákon. Eszébe jut, milyen gyakori mostanában a betörés a szerelőműhelyekbe, és arra gondol, micsoda elővigyázatlanság itt tartani a fegyvereket. Bármit is követtek el a Murvallok, azt nem a műhelyben tették. Lassan sötétedni kezd. Még mindig teljes erőbedobással dolgoznak. Épp az öregasszony házát kutatják át. A Murvall családot addig Adam konyhájába terelték. A sajtó is megjelent, Malin azonban hiába keresi Daniel Högfeldtet, sehol nem látja. A raszta hajú, fülbevalós fotós lány azonban ott van. Mi lenne, ha megkérdezné tőle, miért nincs itt Daniel? Végül mégis úgy dönt, hogy nem teszi. Megszólal a telefonja. – Szia, anya! – Tove, kislányom, nemsokára otthon leszek! Rengeteg minden történt ma, végre előbbre léptünk a nyomozásban! – Meg sem kérdezed, milyen volt apánál? – Dehogynem! – Nagyon jó volt, anyu! – Már otthon vagy? – Igen, de szeretnék átmenni Markushoz.

226

– Börje talált egy csomó fegyvert a szerelőműhelyben – kiabálja Johan. Malin nagy levegőt vesz, mielőtt lánya kérdésére válaszolna. – Markushoz? Persze, menj csak!

227

38. Karin Johannison arcának kellemes barnaságát még jobban kiemelik a fényszórók. Most egy másik tolldzseki van rajta, mint a legutóbbi helyszínelés alkalmával. Jól áll neki a bordó, állapítja meg Malin, miután észreveszi kolléganőjét. Karin már messziről integet. Meg sem várja, hogy Malin odaérjen, azonnal belekezd a beszámolóba. – Teljes biztonsággal kijelenthetem, hogy, amit eddig találtunk, nem más, mint állatvér. Még jó néhány napig eltart azonban, mire átvizsgáljuk a ház minden egyes négyzetcentiméterét. De ha engem kérdeztek, állatokat dolgoznak fel odabenn, ennyi. – Milyen régi a legutóbbi vérnyom? – Néhány napja kerülhetett oda. – Ha jól tudom, a vadászidény már lejárt. – Valószínűleg – feleli Karin. – Ez, persze, jó néhány embert nem akadályoz meg abban, hogy egész évben vadásszanak. – Orvvadászat? – kérdezi Karin, és összeráncolja a homlokát, mintha azon gondolkodna, milyen lehet mínusz harminc fokban az erdőben ácsorogni egy szarvasra várva. – Persze. Jól jövedelmez. Amikor Stockholmban laktam, soha nem értettem, hogy lehet egész évben friss rénszarvashúst kapni. Karin tekintete a garázs felé vándorol. 228

– Szerintem a kocsival is ugyanez lesz. Persze, még meg kell vizsgálnom. – Állatvérre tippelsz? – Igen. – Köszönöm, Karin – mondja Malin, és csak ezután tűnődik el, vajon miért is mondott egyáltalán köszönetet. Karin elmosolyodik. Megigazítja a sapkáját. Alóla elővillan a fülbevalója. Csillogó gyémántrombusz ezüstfoglalatban. – Mondd csak, Malin, mióta köszönjük meg egymásnak, hogy a másik elvégezte a rábízott feladatot? A fegyverek fekete szemeteszsákokba csomagolva sorakoznak a fal mellett. Jannénak tetszene. Vadászpuskák a Husqvarnától. A gravírozáson őzek, jávorszarvasok és emberek, ahogy átkelnek egy virágokkal borított tisztáson. Sörétes puskák a Smith & Wessontól, Lugers pisztolyok és egy Sigsauer P225-ös, a szokásos fegyverek, amelyekkel a rendőrség találkozni szokott. Sehol egy Mauser vagy egy légpuska. Nem ezekkel lőtték be Bengt Andersson ablakát – ennyit Malin is első ránézésre meg tudott állapítani. Fent, a házban álló fegyverszekrényben is csak normál vadászpuskák és sörétes puskák voltak. Lehet, hogy van egy másik rejtekhelyük is? Vagy tényleg semmi közük a lövésnyomokhoz Bengt Andersson ablakán? Ők mindenesetre ezt állítják. A gyűjtemény legmeglepőbb darabjai a két katonai gépfegyver és egy kézigránát. Úgy néz ki, mint egy zöld alma, állapítja meg Malin. Mint egy eltorzult zöld alma. – Fogadjunk, hogy a két gépfegyver és a kézigránát a kvarni lőszerraktárból származik. Emlékszel? Öt éve betörtek ott a fegyverraktárba

229

– mondja Börje. – Tíz gépfegyvert és egy láda kézigránátot loptak el. A fejemet merném tenni rá, hogy ezek itt abból a zsákmányból származnak. – Csak nem háborúra készülnek? – kérdezi csodálkozva Zeke, ahogy felméri a fegyverkészletet. – Lehet, hogy már el is kezdték – jegyzi meg Börje. – Talán Bengt Andersson felakasztása volt az első lépés. Jakob és Elias az anyjuk két oldalán ülnek az asszony konyhájában, a porcelántányérokkal és falvédőkkel díszített fal előtt. Arcukon látszik az elszántság, mintha csak parancsra várnának, mintha háborúba készülnének, ahogy Börje is megállapította, gondolja Malin. Még néhány perc, és kimásznak a lövészárokból, hogy megrohamozzák az ellenséget. – Ti ketten fogjátok kihallgatni őket – mondja Sjöman Malinra és Zekére mutatva. – Lépjetek rendesen a nyakukra! A hallban egyenruhás rendőrök várakoznak. – Ha erősítésre lenne szükségetek… – biccent most feléjük Sjöman. Zeke és Malin a sokszor bevált „jó zsaru, rossz zsaru” módszer mellett döntenek. Zeke szeme felcsillan, mint egy vadászni induló kopóé. – Majd én játszom a rossz zsarut! – mondja. – Oké, ha meg tudod csinálni… – Veled az oldalamon kemény leszek, mint a kő – mondja a férfi mosolyogva. Leülnek a konyhaasztal másik oldalára. Malin közelebb hajol, végignéz a társaságon, és azt mondja: – Nem tudom, ebből hogyan fogják kimosni magukat. Semmi reakció. Csak a lassú, de egyenletes lélegzetvételük hallatszik. – Elég hosszú lesz a bűnlajstromuk. Eddig legalább öt év. Betörés, fegyverlopás, engedély nélküli fegyvertartás, orgazdaság. Ha embervér nyomát is megtaláljuk, komoly bajban lesznek. Ha megtaláljuk Bengt Andersson vérét.

230

– Betörés? Miféle betörés? – kérdezi Elias Murvall. – Tartsd a szád – sziszegi az öregasszony. – Csak nem gondolják, hogy megúszhatják a gépfegyverek ellopását? – Soha nem tudják ránk bizonyítani, soha! – ordítja Elias. Malin érzékeli, hogy Elias reakciója beindít valamit Zekében. A férfi szeme felcsillan, izmai megfeszülnek, szinte látszik, ahogy a vérében szétárad az adrenalin. Gyors mozdulattal megragadja Elias nyakát, és az asztalra nyomja a férfi fejét, olyan erővel, hogy minden vér kiszáll az arcából. – Ide figyelj, te szemétláda! Ha nem vigyázol, a szuszt is kinyomom belőled! – Nyugalom, Jakob, nyugalom! – figyelmezteti Rakel Murvall a másik fiát. – Ti öltétek meg? Mi? Rohadt szemetek! Megöltétek a műhelyben, elbántatok vele, mint valami rühes kutyával, aztán fölhúztátok a tölgyre kint, a mező fölött, hogy mindenki lássa, hogy jár az, aki ujjat húz a Murvallokkal! Hát ez kemény volt, gondolja Malin, miután Zeke, éppoly hirtelen, mint ahogy felugrott, visszaül mellé az asztal másik oldalára. Most ő következik. – Igazán megértem, hogy nem tudták kiverni a fejükből a gondolatot, hogy Bengt Andersson erőszakolta meg Mariát. Nem csodálom, hogy bosszúra szomjaztak. – Maga nem tud semmit – csattan fel Jakob Murvall. Rakel Murvall hátradől a székén, karját keresztbe fonja a mellén. – Egy szót se, anyám! – figyelmezteti Jakob. – Ha megtaláljuk a vérét a Pickupban, maguknak annyi – szólt közbe Zeke. – Az épp elég ok lesz a vádemelésre. – Ott aztán semmit nem fognak találni! – Megértem, ha bosszút akartak állni, és erre épp ez a bizonyos csütörtök bizonyult a legalkalmasabbnak… – mondja Malin a tőle telhető legkedvesebb hangon. 231

– Vegyék őrizetbe a fiúkat lopásért és orgazdaságért, ha akarják – szakítja félbe Rakel. – De a gyilkossághoz semmi közük. És neked? Neked van valami közöd a gyilkossághoz, gondolja Malin. – És magának? – kérdezi. – Nekem sincs hozzá semmi közöm. Fiúk, meséljetek nekik a vadászatról meg a part menti házról, hátha akkor végre befejezik.

232

39. Az a ház, Malin. Az erdőben. Megbújik az ágak mögött. A testvérek és az anyjuk? Ők bántottak? Ők lőttek be az ablakomon? Ők ejtették rajtam a sebeket, és ők akasztottak fel? Tagadják. És tagadni fogják továbbra is. Vagy azok a gyerekek voltak? Ne tudom. Sok a megválaszolatlan kérdés. Beszéljetek azoknak a fiúknak a szüleivel! Tudom, hogy Zacharias és te meglelitek a választ. Valahol odakint lesz. Valahol odakint. Kövesd a tervet! Csinálj úgy mindent, ahogy eltervezted! És ne legyenek előítéleteid! Sjöman szokta mindig ezt mondogatni. Ne legyenek előítéleteid, Malin! Vannak ajtók, amelyek tárva-nyitva állnak az ember előtt, és vannak olyanok is, amelyek soha nem nyílnak ki. Zeke a csengőre teszi az ujját. Valaki biztos otthon van, ég a villany a 233

konyhában, de senkit nem látni odabenn. Pallasvägen. Földszintes faházak a hetvenes évek stílusában. Isten tudja, kinek jutott eszébe ideépíteni ezeket a ljungsbrói közfürdő szomszédságába. A házak előtti füves területet most hó fedi, az épületeket összekötő utakat szétfagyott bokrok szegélyezik. Malin soha nem értette, kinek van kedve beköltözni ezekbe a házakba. A garázsok a házaktól távolabb, a parkoló mellett helyezkednek el. Margaretha Svensson, Joakim édesanyja minden bizonnyal itthon van. De akkor miért nem nyitja ki az ajtót? Zeke ismét becsönget. Lélegzete vastag párafelhőként gomolyog ki az orrán és a száján. Már negyed hat van, de nagyon úgy néz ki, hogy mára még nem végeztek. A Murvallok a fogdában, de még ott van az erdei ház, és ez a nő sem nyitja ki az ajtót. Bentről hirtelen sietős léptek zaja hallatszik. Valaki résnyire nyitja az ajtót. Vajon mitől félnek, gondolja Malin. Ekkor eszébe jut Bengt Andersson fáról lógó teste, a három Murvall fiú és az anyjuk, Rakel. Végül is érthető, ha bezárkóznak. – Margaretha Svensson? A linköpingi rendőrségtől jöttünk, és szeretnénk feltenni önnek néhány kérdést a fiával kapcsolatban. Bemehetünk? Az asszony bólint, és kinyitja előttük az ajtót. Egy szál törölközőben fogadja őket, hosszú szőke hajából a padlóra csorog a víz. – Bocsássanak meg, épp zuhanyoztam. Menjenek csak be a konyhába, amíg felöltözöm. – Joakim itthon van? – Nem, nincs. Elment valahová. A konyhára igazán ráférne egy kis renoválás. A fal szürkésfehér, a 234

tűzhely lepusztult. Mégis, van benne valamiféle lakályosság, gondolja Malin, talán a barnára lakkozott asztal és kényelmes székek miatt? Vagy a levegőben terjengő finom borsillat teszi? Leveszik a kabátjukat, leülnek a konyhaasztalhoz és várnak. A konyhapulton egy üveg olívaolaj és egy kosárban néhány doboz keksz. Eltelik öt perc, aztán tíz is, mire Margaretha Svensson újra megjelenik. Piros tréningfelső és fehér nadrág van rajta. Kisminkelte magát. Harmincnyolc, esetleg negyvenéves lehet. A teste izmos, kisportolt. Leül az asztal másik végére, és kérdően a rendőrökre néz. – Felhívott az iskola igazgatója, és elmondta, hogy már ott is jártak. – Akkor minden bizonnyal arról is értesült, hogy a fia és Magnus Tedensjö zaklatták Bengt Anderssont – mondja Malin. Margaretha Svensson egy darabig egy szót sem szól. – Igen, hallottam erről is – mondja kis idő múlva. – Nem tudom, pontosan mit csináltak, de sajnos elképzelhetőnek tartom. Ki tudja, mi jár az eszükben, amikor együtt vannak. – Sokat vannak együtt? – kérdezi Zeke. – Igen. Elválaszthatatlanok. – És nem tud nekünk segíteni abban, hogy mit csinálhattak Bengt Andersonnal? – kérdezi Malin. Margaretha Svensson a fejét csóválja. – Ön szerint a fiúk hozzájuthattak valamilyen fegyverhez? – Mondjuk, késhez? Mert azzal tele van a konyhafiók! – Nem. Lőfegyverhez. – Elképzelhetetlennek tartom – mondja az asszony. – Mégis, hogy juthattak volna hozzá? – Beszélt valaha Joakim az Ásatrú kultuszról? – kérdezi Zeke. – Nem hiszem, hogy tudná, mi az. Inkább csak a taekwondo és a gördeszkázás érdekli. – Tud autót vezetni? – kérdezi Malin. Margaretha Svensson csendben felsóhajt, és beletúr vizes hajába. 235

– Még csak tizenöt éves. De fogalmam sincs, hogy ez a két gyerek együtt mire képes. – Azt mondták, hogy múlt héten szerda este itt voltak, maguknál, és filmet néztek. De maga nem volt itthon. – Amikor elmentem, hét körül, itt voltak. Amikor hazaértem, Jocke már aludt, de még ment a tévé. Ugyanazt a gördeszkás filmet nézték, amit mindig is szoktak. – Megkérdezhetem, hogy ön hol volt? – Először vízi aerobikra mentem az uszodába, aztán átmentem a barátomhoz. Beszélhetnek vele is, ha szükséges. Fél tizenkettő körül értem haza. – A barátja? – A szeretőm. Niklás Nyrénnek hívják. Megadom a számát. – Rendben – mondja Zeke. – Van a szeretőjének valamilyen kapcsolata a fiával? – Már többször is próbálkozott. Úgy gondolja, hogy Jockénak szüksége lenne egy férfira, akire felnézhet. – Ha jól tudom, Joakim édesapja meghalt – veti közbe Malin. – Igen. Autóbalesetben. Joakim akkor még csak hároméves volt – mondja Margaretha Svensson. – Én minden tőlem telhetőt megtettem – teszi hozzá némi szünet után. – Egy építési vállalkozásnál dolgozom asszisztensként. Mindent megtettem, hogy embert faragjak belőle. De ő most már a maga útját járja. Malin arra gondol, hogy az asszony nem igazán járt sikerrel. A fiától nem áll távol a bűn világa. Margaretha, mintha olvasna Malin gondolataiban, azt mondja: – Tudom, hogy a fiam nem a világ legjobb gyereke, és hogy nagyon nehéz bánni vele. De Joakim bátor, és ha kell, kiáll magáért. Azt hiszem, elég ügyesen fölvértezte magát az életre. – Megnézhetjük a szobáját? – Menjek csak fel a lépcsőn, aztán egyenesen előre. 236

Zeke hagyja, hogy Malin egyedül menjen fel, ő inkább ott marad a konyhaasztalnál üldögélve. A szobának furcsa magányszaga van. A falakon gördeszkásokat és hiphop sztárokat ábrázoló poszterek. Az ágy bevetve, kék színű ágytakaróval letakarva. A falak is kékek. Malin kihúzza az íróasztalfiókokat, mindegyikbe belenéz, de papírokon, füzeteken és tollakon kívül nem talál bennük semmit. Bekukkant az ágy alá is, de csak néhány porcica bújik meg alatta. Ez a fiú leginkább csak aludni jár haza. Eszébe jut, milyen szerencse, hogy Tove nem egy ilyen fiúval akadt össze, mint Joakim Svensson. Az az orvos gyerek főnyeremény ehhez a Joakimhoz képest. Bár a másik épület alig ötszáz méterre lehet Margaretha Svensson házától, a látványban óriási a különbség. A fehér téglából épült villa a Götacsatorna egyik elágazásának a végén helyezkedik el. Az alagsorban két autót is befogadni képes garázs. Az óriási ház előtt egy fekete Subaru Jeep parkol. A kaputelefonra határozott kézírással írták fel a Tedensjö nevet. Időközben besötétedett, és még jobban lehűlt a levegő. Joakim Svensson és Magnus Tedensjö egyedül voltak otthon úgy héttől fél tizenkettőig. Csakhogy ezt senki nem tudja bizonyítani. Mi van, ha kiszöktek? Elkaphatták ennyi idő alatt Bengt Anderssont, kivihették a fához és felakaszthatták? És még arra is kellett egy kis idő, hogy Joakim utána hazaérjen. Ki tudja… Végül is, semmi nem lehetetlen. Ki tudja, hány filmet néztek végig, amiből ötletet tudtak meríteni, aztán a gyerekcsínynek induló játék eldurvulhatott. Henrietta Tedensjö szélesre tárja előttük az ajtót. – Maguk jöttek a rendőrségtől? – kérdezi könnyedén. Vörös hajzuhatag, zöld szemek és határozott arcvonások. Ezek

237

Henrietta Tedensjö legszembetűnőbb tulajdonságai. Elegáns, fehér blúzt és kék nadrágot visel. Negyvenöt körül lehet, és pontosan tudja magáról, hogy jól néz ki. – A magáé az a kocsi, ami kint parkol a ház előtt? – Igen. Szép darab, ugye? Henrietta int, hogy lépjenek beljebb, és megmutatja, hogy a tágas előszobában hol tehetik le a kabátjukat. Miközben Malin kibújik a vastag tollkabátból, figyeli, ahogy Henrietta a belső szobákban pakolászik villámgyors mozdulatokkal. Az egyik tágas szobában két fehér bőrkanapé terpeszkedik egy oroszlánmancsra emlékeztető, vörösmárvány lábon álló asztal körül. Henrietta Tedensjö leül a kisebbik kanapéra, és várja, hogy ők is bejöjjenek. A földön rózsaszín kínai szőnyeg, a nagyobbik kanapé mögött egy festmény lóg a falon, meztelen párt ábrázol, a tengerparton hevernek a lemenő Nap fényében. Az ablak alatt, a kertben egy hóval borított úszómedence. Malin kicsit elábrándozik azon, milyen jó lehet nyáron reggelente úszni egyet benne. – Foglaljanak helyet, kérem! Malin és Zeke leülnek egymás mellé. Malin úgy érzi, szinte belesüllyed a puha, fehér bőrbe. Az asztalon szépen csiszolt fatál, tele csillogó zöld almával. – Feltételezem, az iskola igazgatója jelezte az érkezésünket – kezdi Zeke. – Hogyne – feleli röviden Henrietta Tedensjö. Neki is ugyanazokat a kérdéseket teszik fel, mint Margaretha Svenssonnak. És szinte ugyanazokat a válaszokat is kapják. Miközben Henrietta válaszolgat nekik, a behavazott úszómedencét nézi. – Már rég feladtam Magnus nevelését. Kezelhetetlen gyerek. De amíg nem vét a törvény ellen, azt csinál, amit akar. Saját lakrésze van a pincében, saját bejárattal, akkor jön-megy, amikor csak akar. Ha azt kérdezik, hogy 238

zaklatta-e Bengt Anderssont, hát, biztosan. Hogy van-e fegyvere? Nem lehetetlen. Már kilencévesen sem hallgatott rám. Gyakorlatilag csak enni jár haza. Nekem nagyon sok dolgom van a városban, leginkább a Lionsban és a Jazz Clubban. Henrietta Tedensjö itt elhallgat, mintha ennél többet nem tudna mondani. – Gondolom, szeretnék megnézni a szobáját – teszi végül hozzá, majd feláll, és elindul a lefelé vezető lépcső felé. A rendőrök követik. Amikor leérnek, keresztülmennek egy mosókonyhán, elmennek egy szauna és egy jacuzzi mellett, végül Henrietta megáll egy ajtó előtt. – Ez az ő szobája – mondja, és előreengedi a két rendőrt. Zeke kinyitja az ajtót. A szoba zsúfolt és rendetlen. Középen a bevetetlen ágy, a földön mindenféle ruhadarabok, újságok, csokoládépapírok és üdítősflakonok hevernek szétdobálva. A fehér falak teljesen csupaszok. Malin arra gondol, milyen sötét lehet ez a szoba napközben is. A keskeny ablakokon alig jut be valami fény. – Ha hiszik, ha nem – mondja Henrietta –, Magnus itt érzi jól magát. A két rendőr átvizsgálja az íróasztalt és beletúr a földön heverő holmikba. – Nincs itt semmi különös – állapítja meg Zeke. – Tudja, hol lehet most Magnus? – Fogalmam sincs róla. Gondolom, valahol kint kóborolnak Jockéval. Olyanok, mint két testvér. – És hol van Magnus édesapja? Tudunk beszélni vele? – Az Északi-tengeren, egy olajfúró tornyon dolgozik, Narvik közelében. Három hetet van ott, aztán két hetet tölt itthon. – Elég magányos lehet – jegyzi meg Zeke, miközben becsukja maga mögött az ajtót. – Nem mondanám – feleli Henrietta. – Mindkettőnknek megvan a maga 239

élete, és nekünk ez így tökéletesen megfelel. Ezenkívül nagyon sok pénzt keres ezzel a munkával. – Van mobilja, amin elérhetnénk? – Nincs, de fel lehet hívni az állomást, ha valami nagyon sürgős. – Mikor jön haza? – Szombat reggel. A reggeli vonattal érkezik Oslóból. De, ahogy mondtam, nyugodtan felhívhatják a tornyot is.

240

40. Valaki norvégul szól bele a telefonba. Alig érthető, mintha a világ másik végéről beszélne. – Igen, halló… – mondja a hang, miközben Zeke kikanyarodik a kocsifelhajtóról. – Göran Tedensjö? Már egy hete, hogy elment a toronyból. Múlt hét kedden volt a váltás, úgyhogy két hét múlva kell visszajönnie. Nagyon rosszul hallom… Hogy hol kellene lennie? Otthon… Nem tudom. Azt én nem tudom. El sem tudom képzelni, hol lehet… Igen, két hétig dolgozik, utána három hétig szabadságon van. – A francba! – fakad ki Malin, miután leteszi a telefont. – A Tedensjö apuka nincs az olajfúró tornyon! Ez szuper! Állítólag már a múlt héten sem volt ott. – Azt gyanítom, erről Henriettának fogalma sincs – mondja Zeke. – Szerinted? – Szerintem ez így mindent más színben tüntet fel. Ezek szerint az is lehet, hogy otthon volt, amikor Bengt Anderssont meggyilkolták. Akár még segíthetett is a fiúknak, amikor kiderült, hogy túlzásba vitték Bengt zaklatását, és nem maradt más választásuk, mint hogy eltüntessék a nyomokat. De az is lehet, hogy egyszerűen átveri a feleségét, és szeretőt tart. Sőt, még az is elképzelhető, hogy egyszerűen ahhoz van kedve, hogy egyedül legyen. – Mit is mondott a felesége, mikor jön haza? Szombaton?

241

– Aha. – Nem hiszem, hogy addig el tudnánk érni. És mi van, ha Henrietta hazudik? Ha úgy tesz, mintha semmit sem tudna, csak azért, hogy fedezze a férjét és a fiát. – Nem, szerintem nem ez a helyzet… – Oké, Fors, akkor hagyjuk a francba a Tedensjö családot, és nyomás a Murvallok erdei kunyhója! Nem ártana azzal is haladni. Nem ártana, gondolja Malin is, majd becsukja a szemét és megpróbál ellazulni. Időnként képek úsznak be az emlékezetéből, kellemes ritmusban áramlanak előtte. Tove otthon, a kanapén ülve. Daniel Högfeldt meztelen felsőteste. Janne fényképe az ágy mellett. Majd egy újabb kép. Aminek a hatása elnyomja az összes többiét. Maria Murvall a kórházi szobájában. Ez a kép szinte beleégett a retinájába. Maria Murvall teste az erdőben, a fák között, egy esős éjszakán. Az autó fényszórója megvilágítja az éjszakai utat, a fák fekete ágai úgy nyúlnak utánuk, mint a kísértetek. Felsejlik előttük a magányosan álló nyaraló kontúrja. A kellemes nyári napok, a vízparti esték emlékét idézi. A tó befagyott tükre megcsillan a felhők mögül olykor feltűnő hold fényében. Zeke reggel még nem volt túl lelkes, amikor kiderült, hogy egészen estig dolguk lesz. „Ma este kimegyünk a kunyhóba, Sjöman már intézi a házkutatási engedélyt” – mondta neki Malin. „Mi lenne, ha inkább holnap reggel mennénk? A Murvallok semmi sem tudnak tenni, addigra már a fogdában lesznek.” „Még ma el kellene intéznünk.” „De kóruspróbám van…”

242

„Micsoda?” „Oké, értem” – dünnyögte végül Zeke, pontosan tisztában volt ugyanis azzal, hogy Malin nem értené meg, miért fontosabb neki egy kórusdarab da capo gyakorlása, minthogy a nyomába eredjen egy friss nyomnak. Sjöman nemrég felhívta őket, hogy megvan a házkutatási engedély, úgyhogy akár indulhatnak is. Zeke vezet, a hangszórókból egy a negyvenes évekbeli svéd film főcímdala üvölt, Swing it, mintha másképp el sem juthatnának a házhoz. Zeke küzd az útra tapadt jégréteggel, hol fékez, hol gázt ad, aztán megint fékez, majd kezdődik az egész elölről. Az erdő és az országút között árok húzódik. A fák mögül villogó szemű állatok figyelik őket, talán őz, esetleg jávorszarvas, gondolja Malin. Kevesen tudnak úgy vezetni, mint Zeke. Akár egy profi. Szemtelenül magabiztos, mégis óvatos, egy pillanatra sem feledkezik meg arról, hogy el kell jutniuk a célhoz. Megkerülik a tavat. A fagyott víztükör csillog a fák mögött, majd egy ponton elkeskenyedik, és folyóvá szűkülve folytatja útját a sűrű sötétbe hatolva. Malin az órájára pillant. Négy perccel múlt fél tizenegy. Elég késő van már ahhoz, hogy még mindig dolgozzanak. Felhívja Tovét. Nem ment el Markushoz, megmelegítette a maradékot és megnyugtatja Malint, hogy boldogul és minden rendben van. – Ha befejeztük ezt az ügyet, majd csinálunk együtt valami nagyon vicceset – mondja neki Malin. Aztán arra gondol, hogy néhány évvel ezelőtt még milyen könnyű volt valami nagyon vicceset csinálni Tovéval. Elég volt, ha elmentek moziba vagy uszodába. Tove szeret vásárolni, de annyira nincs oda érte, mint a legtöbb lány a korosztályából. Mi lenne, ha elmennének Stockholmba valami koncertre? Az biztosan tetszene neki. Esetleg elmehetnének Göteborgba, a könyvfesztiválra, csakhogy az ősszel van. – Szerintem megérkeztünk – mondja Zeke és leállítja a motort. – Remélem, nem kell sokat kutyagolnunk a hóban. Rohadt hideg van kint.

243

Innen néhány kilométerre, nyugatra találták meg Maria Murvall megbecstelenített testét. A testvérei nem tudták megmagyarázni, hogy mit kereshetett arrafelé. Nem is nagyon beszéltek azelőtt senkinek az erdei kunyhóról, ami igazából egy Kvarnström nevű parasztemberé, de átengedte nekik használatra. „Az a dolgunk, hogy rendben tartsuk – mondta az egyik fivér. – Semmi több.” Maria az erdőben. Esős, őszi éjszaka. Maria belülről szétszabdalt teste. Eső, eső, eső. A Labdaszedő felakasztott teste a fán. Jéghideg éjszaka a pusztában. A fák ágai tekergőző fekete kígyónak tűnnek a sötétben, a kérgükre tapadt gombák mint a hatalmas pókok. Az egyik csupasz ágon valamilyen állat, talán egy denevér. Vagy bagoly? Milyen állatok élhetnek ebben az erdőben, tűnődik Malin, útban a kunyhó felé. A zseblámpájukkal világítják meg az utat. A fény csak egy vékony sávban mutatja meg az erdőt, a fák fagytól csillogó kérgét, a villogó hópelyheket. – Milyen messze lehetünk még, Fors? – kérdezi Zeke menet közben. – Kábé mínusz tizenöt fok van, de nem mondhatnám, hogy fázom – mondja, és letörli az izzadságot a homlokáról. Malin arra gondol, hogy a gonosz itt rejtőzik valahol az erdőben. – Úgy egy kilométert mehettünk eddig. Nem olyan egyszerű előrejutni a hóban – mondja. – Oké, de mennyit kell még mennünk? – köti az ebet a karóhoz Zeke. – Nem mondták meg pontosan – feleli Malin. Megállnak egymás mellett, hogy kicsit kifújják magukat. – Lehet, hogy mégis inkább csak reggel kellett volna nekivágnunk – mondja Malin. – Most már a végére járunk – vágja rá Zeke. 244

Lassan haladnak, a lábuk belesüllyed a hóba. Úgy félórás gyaloglás után kiérnek egy tisztásra, és végre megpillantják a kunyhót. A házikó legalább százéves, az ablakai alig látszanak ki a hóból. A zseblámpák fényét a házra irányítják, az erdő sötét hátérré válik a fehér tető mögött. – Gyerünk – mondja Zeke. A kulcs az egyik spaletta mögött lóg egy szögre akasztva, ahogy a Murvall fivérek mondták. Nagyot csikordul a zárban. A zseblámpák fénye szakaszokban világítja be a házat. Egész takaros, gondolja Malin. A földön rongyszőnyegek, egy gázolajjal működő apró tűzhely, egy kempingasztal négy székkel és a szoba ablaktalan oldalán három duplaágy egymás mellett. Malin odamegy az asztalhoz. Valami olajos anyag fénylik az asztallapon. – Fegyverolaj – mondja Malin, Zeke egyetértően hümmög. A konyhapult melletti polcon konzervek: borsóleves, ravioli és húsgombóc. Mellettük egy ládában vodkás-üvegek. – Olyan, mint egy átmeneti lakás – mondja Zeke. – Igen. Semleges és érzelemmentes. – Miért, mit vártál, Fors? Épp azért küldtek ide, mert tudták, hogy úgysem találunk semmit. – Nem tudom. Valaminek lennie kell itt. Érzem. Vajon mi rejtőzhet a szembetűnő érzelemmentességük mögött? Milyen bűn terheli a lelkűket? – Te nem hallottad? – kapja fel a fejét Malin. Zeke valamit mormog, aztán hegyezni kezdik a fülüket. Mintha valami közeledne feléjük. Talán egy állat? Egy sérült állat, amely menekülni próbál a jeges hóban? Hirtelen csend lesz. Lehet, hogy a Murvallók jöttek utánuk? Vagy valamelyik cimborájuk? Talán az öregasszony? De mi a fenét keresne bárki is ilyenkor idekint? Malin és Zeke az ajtó mögé rejtőznek. Némán, a falhoz tapadva állnak 245

a sötétben, majd, amikor a hang forrása egészen közel ér hozzájuk, előugranak az ajtó mögül. – Állj! – kiabálja Zeke. – Állj! Egy alak tűnik el sietve az erdőben. Egy nő? Egy kamasz fiú? Esetleg kettő? – Állj! – ordítja Malin is, miközben az ismeretlen nyomába ered, ami nem is olyan könnyű, mert a léptei alatt betörik a hótakarót borító vékony jégréteg. Malin bukdácsolva, nehezen halad előre, olykor elesik, aztán feláll és szalad tovább. – Állj! Állj meg! Gyere vissza! A háta mögött Zeke hangja hasít az éjszakába: – Állj vagy lövök! Malin visszafordul. Látja, hogy Zeke a kunyhó előtt áll a hóban, és pisztolyt szegez az éjszakába. – Semmi értelme – mondja Malin. – Úgysem jön vissza. Zeke leengedi a karját, és egyetértően bólint. – Síléc volt rajta – mondja, és a lámpája fényét a két keskeny nyomra irányítja a hóban.

246

41. Február 10., péntek Malin a karjába fogja Tovét. Mennyi lehet a súlya? Negyvenöt kiló? Még szerencse, hogy anya legalább néha eljár az edzőterembe. Fáj a lába, ahogy a melegtől kezd visszatérni bele az élet. Még úgy egy kilométeren keresztül követték a nyomokat a hóban, de Hultsjö közelében utolérte őket a vihar. Egy erdei ösvénynél eltűnt a sílécek lenyomata, de nem volt könnyű megítélni, hogy egy autó várt-e az illetőre az erdő szélén, vagy más a dolog magyarázata. Mindenesetre olajfoltokat nem találtak, és ha voltak is keréknyomok, azóta belepte őket a hó. „Elnyelte az erdő – sóhajtott Zeke, majd előkapta a telefonját, hogy megpróbálja bemérni a pozíciójukat. – Egyszerűbb, ha visszamegyünk a kocsihoz, mint hogy idehívjunk egy autót.” Malin a szófán találta Tovét, amikor hazaért. Aludt. A tévé bekapcsolva, de már nem volt adás, csak apró, szürke pontok rezegtek a képernyőn. Először fel akarta őt ébreszteni, hogy menjen a szobájába, de aztán meggondolta magát. Olyan békésen aludt. Kamaszteste hosszan 247

elnyúlva a kanapén, szőke haja szétterült a feje körül, arcán a békés álmot álmodok nyugalma. Malin szerette volna érezni a lánya súlyát. Összeszedte minden erejét, hogy fel tudja emelni az alvó testet. Azt hitte, hogy Tove fel fog ébredni, de végül sikerült, ott állt a sötétben, karjában a lányával, a csendes nappaliban, majd lassan elindult a folyosó felé. Amikor a szobájához ért, a lábával benyomta az ajtót. Épp le akarta tenni Tovét az ágyba, ám egy pillanatra elveszítette az egyensúlyát, a lány ernyedt teste kicsúszott a kezéből és nagyot huppanva leesett a matracra. Tove felébredt. – Anya? – Én vagyok. – Mit csinálsz? – Csak megpróbáltalak berakni az ágyba. – Aha – mondja Tove, majd behunyja a szemét, és alszik tovább. Malin kimegy a konyhába, nekitámaszkodik a pultnak, és hallgatja a hűtőszekrény duruzsolását. Hány kilóval is született Tove? Háromezer-kétszázötvennégy gramm. Aztán négy kiló lett, majd öt, hat és így tovább. Talán most fordult elő utoljára, hogy fel tudta emelni, gondolja Malin, és behunyt szemmel hallgatja tovább az éjszaka hangjait. Csöng a telefon. De az is lehet, hogy csak álmodik. Malin csukott szemmel tapogat a készülék után az éjjeliszekrényen. Képzelet és valóság határán van, ott, ahol az álmok kezdődnek és egyben véget is érnek, ott, ahol minden megtörténhet. – Malin Fors. Határozott, de kicsit rekedt a hangja. Úgy tűnik, ez a kis éjszakai kiruccanás nem tett valami jót a légútjainak. – Felébresztettelek, Malin? 248

Ismerős valahonnan a hang, de egyelőre nem tudja hová tenni. Tudja, hogy sokszor hallotta már, de biztos, hogy nem személyes beszélgetések során. Helen az. A rádiós barátnője. – Semmi gond, már úgyis fel kellett volna kelnem. – Oké, akkor a lényegre is térek. Emlékszel, nemrég a Murvall fivérekről kérdezősködtél? Volt valami, amit akkor elfelejtettem neked megemlíteni, de azt hiszem, tudnod kellene. A reggeli hírekben olvastam, hogy letartóztattátok a Murvallokat. A cikkből nem derült ki, hogy a letartóztatás kapcsolatban van-e a gyilkossággal, de beugrott valami. Van egy negyedik Murvall fiú is. Azt hiszem, a féltestvérük. Kicsit idősebb a többieknél, afféle magányos farkas. Azt mondták akkoriban, hogy az apja tengerész volt és vízbe fulladt. Szóval, ez jutott az eszembe, és még annyi, hogy nem tartják vele a kapcsolatot. Egy negyedik testvér. Egy féltestvér. Malin egy darabig szóhoz sem tudott jutni. – Tudod a nevét? – Nem emlékszem. Mondom, idősebb volt nálunk. Talán ezért is emlékszem, hogy nem tartott össze velük. Amúgy is olyan régen volt ez az egész. Remélem, nem keverek össze valamit. – Sokat segítettél. Mi lenne velem nélküled? – nevet fel Malin. – Azt hiszem, ideje lenne meginnunk egy sört. – Az jó lenne! Csak az a kérdés, hogy mikor. Az az érzésem, mindketten nagyon sokat dolgozunk – mondja Helen, aztán elbúcsúzik. Malin hallja, hogy Tove már a konyhában motoszkál. Nagyon vágyik a lánya társaságára. Tove már javában reggelizik, és szemmel láthatóan teljesen elmerült a Correspondentenben. – Ezek a fickók, anya, akiket letartóztattatok, elég kemények nem? Ők

249

követték el a gyilkosságot? – kérdezi Tove a homlokát ráncolva, amikor Malin belép a konyhába. Jó kérdés, gondolja Malin. És milyen egyszerűnek tűnik válaszolni rá! Igen vagy nem. Tovénak igaza van. A dolgok valójában végtelenül egyszerűek, ugyanakkor mégis bonyolultak, sokrétűek. – Még nem tudjuk. – Aha – mondja Tove. – Gondolom, be lehet zárni őket engedély nélküli fegyvertartás és orvvadászat miatt. És a vér tényleg csak állatvér volt? Mit mond a helyszínelő kolléganőd? – Nem tudjuk még, Tove. Dolgoznak rajta a laborban. – Aztán itt van az is, hogy valami tizenéves fiúk is gyanúba keveredtek. Ismerem őket? – Nem. De nem beszélhetek erről, kislányom. Milyen volt apánál? – Már mondtam a telefonban. Nem emlékszel? – Mit csináltatok? – Hát, apa, Markus és én együtt vacsoráztunk, aztán tévéztünk, végül lefeküdtünk. – Micsoda? Markus is ott volt? – Igen. Ott aludt. – Ott aludt?? – Nem egy ágyban aludtunk, nyugi! Azt hittem, tudtad. Malin végiggondolja, hogy mi minden történt délután. Beszélt Jannéval és Tovéval is. De biztos benne, hogy egyikük sem említette, hogy Markus is ott fog aludni. – Nem is tudtam, hogy apád ismeri Markust. – Miért ne ismerné? – Azt mondtad, hogy nem ismeri. – De most már ismeri. – Miért nem mondtátok el nekem is? Miért nem mondott nekem senki semmit? Malin maga is érzi, mennyire bénán hangzott, amit mondott. 250

– Nem kérdezted – mondja Tove. Malin a fejét csóválja. – Ugyan már, anya! Ne légy ilyen gyerekes!

251

42. – Szóval van még egy testvérük. Johan Jakobsson már az íróasztalánál ül, amikor Malin belép az irodába. A kezében egy papírlappal integet Malin felé, de neki valami máson jár az esze. Nem tudja kiverni a fejéből a Jannéval folytatott beszélgetést. „Igazán mondhattad volna, hogy ott alszik a srác” – mondta neki a telefonban. Janne éppen elaludt az éjszaki ügyelet után, amikor Malin felverte. Ennek ellenére képes volt tiszta fejjel kommunikálni. „Hogy mi történik az én otthonomban, az az én dolgom. Inkább azon gondolkodnék el a helyedben, hogy Tove miért titkolózik előtted.” „Most kioktatsz?” „Lerakom, Malin, ha így folytatod.” „Szóval szerinted ez Tove felelőssége volt? Nem a tiéd?” „Nem, Malin. A tiéd. Csak te megpróbálod áttolni Tovéra. Most leteszem. Hívj, ha lenyugodtál.” – Beszéltem az anyakönyvi hivatallal – kiabálja Johan. – Itt van a másolat, amelyben az áll, hogy Rakel Murvallnak valóban négy fia van. Az elsőszülöttet Karl Murvallnak hívják. Minden bizonnyal csak féltestvére a többieknek, ugyanis az „apa” rovatban az áll, hogy ismeretlen. Azóta utánanéztem a telefonkönyvben, itt lakik, a Tanneforsvägén. – Hallgassuk ki, amilyen gyorsan csak lehet – mondja Malin. 252

– Három perc múlva értekezlet – feleli Johan, és a tárgyaló ajtaja felé bök. Malin eltűnődik, hogy az óvodában ma is kiengedik-e a gyerekeket. Végül is már nincs olyan hideg. Amikor bemegy a tárgyalóba, és kinéz az ablakon, az üres hinták látványa fogadja. Sehol egy gyerek. Karim Akbar is megérkezett, frissen vasalt szürke öltönyben áll Sven Sjöman mellett. – Jávorszarvas- és őzvéren kívül eddig semmi mást nem tudtak a mintákból kimutatni. – mondja Sjöman. – De a labor tovább dolgozik. Ha megvan minden információnk, sajtóközleményt adunk ki a testvérekkel kapcsolatban. Ha más hasznunk nem lesz belőle, legalább kiderítettünk róluk egy-két dolgot. – A géppuskák és a kézigránát miatt lesz elég gondjuk. Szóval ne becsüljük le, amink van – mondja Börje Svärd. – Ha már a fegyvereknél tartunk – mondja Sven –, kiderült, hogy a Bengt Andersson lakásán talált lövedékek nem a Murvall fivérek fegyvereiből származnak. – Haladunk a megoldás felé – mondja Karim. – Jó lenne tudni, hogy kibe botlottatok bele az erdőben – jegyzi meg Sven. – Fogalmunk sincs róla – feleli Malin. – Biztosan köze van az ügyhöz – jelenti ki határozottan Zeke. – Johan, mondj néhány szót, kérlek, a negyedik testvérről – szólítja fel Jakobssont Sven. Johan beszámolója után egy darabig némán ülnek egymás mellett, míg Zeke meg nem töri a csendet. – Különös, hogy egyáltalán nem beszéltek róla. Egy szóval sem említették. Lehet, hogy nem is együtt nőttek fel?

253

– Úgy tűnik – mondja Malin. – Helen is ezt állítja. – Talán elköltözött tőlük – mondja Johan. – Lehet, hogy másképp akart élni, mint ők – állapítja meg Börje. – Mit tudunk még erről a Karl Murvallról? – kérdezi Karim. – Tudjuk, hogy hol dolgozik? – Még nem – mondja Malin –, de még ma kiderítjük. – Miért nem kérdezzük meg a Murvallokat meg a szörnyű anyjukat? – Megpróbálhatom – mondja Sven vigyorogva. – És az Ásatrú hívőkkel kapcsolatos nyomok kihűltek? – kérdezi Karim a többieket. – Őszintén szólva – mondja Johan –, mással voltunk elfoglalva, de pótoljuk a lemaradást. – Mi a helyzet Joakim Svensson és Magnus Tedensjö szüleivel? – kérdezi Sven. – A két anyával már beszéltünk – mondja Malin. – Joakim Svensson apja meghalt, Göran Tedensjö pedig egy olajfúró tornyon dolgozik. Egyelőre semmi újat nem sikerült kiderítenünk. Még mindig nem tudjuk, hogy a fiúknak van-e alibije szerda estére. Sőt, egyelőre a Tedensjö gyerek apjának a tartózkodási helye is bizonytalan. – Mit jelent az, hogy bizonytalan? – kérdezi Sven. – Megmagyaráznád? Malin megpróbálja összefoglalni, mire jutottak a fiúkkal kapcsolatban: hogy egyedül voltak otthon Joakimék lakásában, hogy Magnus apja nincs a munkahelyén, és egyelőre senki nem tudja, hol lehet. – Holnap elméletileg hazaér, úgyhogy ki tudjuk hallgatni. – Mi van Margaretha Svensson szeretőjével? Ezek szerint a pasas megpróbált kapcsolatot teremteni a fiúval. – Niklás Nyrént ma fogjuk kihallgatni. Tegnap inkább a Murvallkunyhó átkutatására koncentráltunk. – Rendben. Most azonban a negyedik testvér megtalálásán van a hangsúly. Beszélek a családdal – mondja Sven.

254

– Hogy Karl? Ő beköltözött a városba – hallatszik Rakel Murvall hangja a telefonban. Beköltözött a városba. Úgy beszél róla, mintha egy másik földrészre költözött volna, gondolja Sven. – Semmit sem tudok róla – zárja rövidre Rakel a beszélgetést, majd le is teszi a telefont. – Itt vagyunk – jelenti ki Zeke, miután leparkolta az autót a Tanneforsvägén álló ház előtt, a Saab autógyár közelében. A házat akkor építhették, amikor a gyár terjeszkedni kezdett. A negyvenes években, amikor százával építették a harci repülőgépeket. A ház alagsorában található pizzéria harminckilenc koronáért kínálja a Capricciosát, a szomszédos ICAban pedig olcsón lehet kávét venni. Átvágnak a széles járdán, majd benyitnak a lépcsőházba. Végignézik a lakólistát: Andersson, Rygden, Murvall… harmadik emelet. Lift nincs. Malin már az első emelet után érzi, hogy kezd kifulladni. A szíve egyre hevesebben ver, és mire felérnek a harmadikra, már alig kap levegőt. – El vagyunk kényeztetve – mondja Zeke, és vesz egy mély levegőt. – Könnyen el lehet szokni a lépcsőzéstől. – A tegnapi szaladgálás a hóban nem volt ennyire megterhelő – lihegi Malin. Megállnak a Murvall feliratú ajtó előtt és becsöngetnek. Semmi válasz. Megpróbálják még egyszer, de nagyon nagy a csend odabenn. – Biztosan dolgozik – mondja Zeke. – Becsöngessünk a szomszédhoz? – kérdezi Malin, és már indul is a szomszéd ajtó felé. Rydgren. Két csengetés után kinyílik az ajtó, és egy idős, hajlott orrú férfi áll

255

előttük, aki bizalmatlanul méregetni kezdi őket. – Nem veszek semmit – jelenti ki az öreg. – Karl Murvallt keressük – mondja Zeke. – Nem tudja, hol lehet? Talán dolgozik? – Fogalmam sincs róla – mondja az öreg. – Tudja… – Mondtam, hogy nem tudom – sziszegi, azzal bevágja az orruk előtt az ajtót. A harmadik ajtónál is megpróbálkoznak, de az ajtót nyitó idős hölgyet nem tudják meggyőzni, hogy nem a gondozó szolgálattól jöttek és az ebédjét hozták. Sven Sjöman eközben újra kihallgatja a Murvall fivéreket, remélve, hogy megtud valamit a testvérükről. – Nincs semmilyen Karl nevű bátyám – mondja Adam Murvall, és végigsimít a homlokán. – Ő rég otthagyta a családot, és a maga útját járja. Semmi közöm hozzá. – Tudja, hogy hol dolgozik? – Muszáj erre a kérdésre válaszolnom? – Figyelj csak, Malin – mondja Zeke. – Szerintem menjünk le a pizzériába, és várjuk meg az ebédidőt. Hátha hazaugrik. – Arról nem is beszélve, hogy éhen halok – mosolyog Malin. – Jólesne egy pizza. – Nekem is! Még az is lehet, hogy ismerik ott. A pizzériában szárított oregánó és élesztő illata terjeng. A berendezés nem szokványos, a falon a szokásos fehér helyett rózsaszín pöttyös, zöld tapéta, a sarokasztal körül bauhaus stílusú székek. Egy sötét bőrű férfi veszi 256

fel a rendelésüket, a keze valószerűtlenül tisztának tűnik. Egy újabb példa arra, hogy a bevándorlók nem várnak arra, hogy az állam eltartsa őket. A kezükbe veszik a sorsukat. Karim Akbar minden bizonnyal büszke lenne rá, gondolja Malin, és egyből tovább is fűzi magában a gondolatot. Ennek a bevándorlónak a gyerekei biztosan egyetemre járnak, és valószínűleg ők a legjobbak a csoportjukban, már ami a tanulmányi eredményeket illeti. – Mit szeretnének inni? Jár egy ital az ebédhez – kérdezi a férfi. – Egy kólát – mondja Malin. – Én is – mondja Zeke, és amikor előveszi a pénztárcáját, hogy fizessen, gyorsan előhúzza a rendőr jelvényét is. – Nem ismer véletlenül egy Karl Murvall nevű férfit, aki itt lakik, a házban? – kérdezi. – Nem – mondja a férfi. – Elkövetett valamit? – Erről nem adhatok felvilágosítást – mondja Zeke. – Csak beszélni szerettünk volna vele. – Sajnálom, de nem tudok segíteni. – Ez a maga üzlete? – Persze. Ki másé lenne? – Csak kérdeztem. A két rendőr úgy ül le, hogy az ablakból rálássanak a kapura. Öt perc múlva megérkezik a pizzájuk. A forró, megolvadt sajt szétfolyik a paradicsomszószon, a sonkán és a gombán. – Jó étvágyat! – mondja a férfi. – Köszönjük! – feleli Zeke. Sjöman egyszerűen nem akarja elhinni, hogy a testvérek ennyire eltávolodhatnak egymástól. Már rég befejezte a kihallgatást, de Jacob Murvall mondata továbbra sem megy ki a fejéből. „Ő a saját életét éli, mi a miénket.” „De hiszen testvérek!” „Attól még nem kell közösködnünk.”

257

Mi történhetett ebben a családban, ami miatt a testvérek, akiknek segíteniük kellene egymást, inkább hátat fordítanak a másiknak, és ellenséggé válnak? Sokszor nem értünk egyet másokkal olyan kérdésekben, mint világnézet, pénz, szerelem, de a család, az valami egészen más! Ha még egy családon belül is képtelenek vagyunk összetartani, kiállni egymásért, mit várhatnánk el a társadalomtól? Fél kettő. A pizza már elfogyott, és kővé dermedt Malin és Zeke gyomrában. A két rendőr a széken hátradőlve vár türelmesen. – Szerintem nincs értelme tovább várni – mondja Malin. – Inkább jöjjünk vissza este. – Igazad van. Azt hiszem, visszamegyek a rendőrségre, és megírom a jelentést a tegnapi kis kirándulásunkról. Mi lenne, ha te közben elmennél Ljungsbróba, és beszélnél Niklás Nyrénnel? – Oké. Van még néhány dolog, aminek utána akarok nézni, de persze, elmegyek – feleli Malin. – Boldogulsz egyedül? – kérdezi Zeke. – Persze. Megoldom. – Ahogy az otthonban, Gottfrid Karlssonnal? – Igen. Zeke int, hogy fizetnének. – Egész jó volt a pizza – mondja a hozzájuk lépő férfinak, és mosolyog. Karl Murvall mintha nem létező személy lenne a családja életében, vagy legalábbis olyasvalaki, akivel nem nagyon számolnak. – Karl? – kérdezi Elias Murvall, és sokatmondó tekintettel Sjömanra néz. – Inkább ne is beszéljünk erről az anyámasszony katonájáról! – Elkövetett valamit, amiért ennyire nem kedvelik? Elias Murvall nem válaszol, de az arcvonásai mintha ellágyulnának kicsit. – Mindig is más volt, mint mi.

258

259

43. Malin először azt gondolja, hogy rosszul lát. Ám ahogy közelebb ér a fához, be kell látnia, hogy a szeme nem csalt. A magányos tölgy mellett, amelyre Bengt Anderssont felakasztották, most egy zöld kombi parkol, rajta tető-csomagtartó. Azon a helyen, ahová a Labdaszedő fagyott teste zuhant, egy fehér lepedőbe burkolózott nő áll. Karját az ég felé emeli, így a lepedő finoman szétnyílik, és elővillan alóla a nemi szerve. Malin egyre közelebb ér hozzá a kocsival, de a nő meg sem rezdül. A bőre fehérebb, mint a hó, a nemi szervén valószerűtlenül fekete a szőrzet. Malin közvetlenül mellette állítja le az autót, de a nő továbbra sem mozdul. Megfagyott? Nem. Még él. A mellkasa finoman hullámzik, ahogy levegőt vesz. A teste meg-megremeg a szélben. Malint mellbe vágja a hideg levegő, amikor kiszáll az autóból. A csontig hatoló hideg mintha a gondolatait is lelassítaná. Csak most fogja fel, valójában mit is lát. Egy meztelen nő áll a puszta kellős közepén a fagyban. Elmebeteg látvány. Malin önkéntelenül becsapja a kocsi ajtaját, majd mintha fel sem fogná, mit csinált, összerezzen a hangtól. Hihetetlen, hogy a nő nem fázik! Malin lassan elindul felé. Amikor odaér, egy lassan, nyugodtan lélegző testet lát és egy nyugodt arcot, a nő ébenfekete haja copfba fonva simul végig a hátán. Körülötte a 260

hideg pusztaság. – Hahó! – kiabálja Malin. Semmi válasz. – Hahó! Mély csönd. Malinnak kezd elege lenni a játékból. Eszébe jut, amit Börje Svärd és Johan Jakobsson mesélt a Rickard Skoglöfnél tett látogatásukról. Már tudja, ki ez a nő. De mi a fenét kereshet itt? Malin leveszi a vastag kesztyűjét, és befogja a nő orrát, aki ettől hátrahőköl, és hirtelen kiabálni kezd: – Mi a francot akar tőlem?! – Valkyria? Malin Fors vagyok a linköpingi rendőrségtől. Megkérdezhetem, hogy mit csinál idekinn? – Meditálok. És az a helyzet, hogy megzavart. Gondolom, fogalma sincs arról, hogy milyen idegesítő, amit csinált – mondja, és megborzong. Mintha a teste most kezdené érzékelni a hideget. Megkerüli Malint, és elindul a kocsija felé. Malin a nyomába ered. – Miért éppen itt meditál? – Mert itt történt a gyilkosság. Ennek a helynek különleges az energiája. Maga nem érzi? – Azért ez kicsit különös, nem gondolja? – kérdez vissza Malin. – Szerintem nem – feleli Valkyria, miközben beszáll az autóba és magára húz egy irhabundát. – Van valami közük a barátjával ahhoz, ami itt történt? Micsoda hülye kérdés, gondolja Malin. Bár a hülye kérdésekre olykor meglepően érdekes válaszokat lehet kapni. – Gondolja, ha bármi közünk lenne hozzá, elmondanám? – kérdezi Valkyria Karlsson, azzal becsapja a kocsi ajtaját. Malin már csak annyit érzékel, hogy a kipufogógáz fehér felhője eltakarja előle a kocsit és a benne ülő Valkyriát. 261

Amikor Malin közelebb megy a fához, látja, hogy valaki egy csokor virágot erősített rá, mellé pedig műanyag tokban egy felirat került: Mi lesz most velünk, hogy senki nem hozza vissza a labdáinkat? Ljungsbro, Ifjúsági Futballcsapat. Ezek szerint van, akinek hiányzik. Őt is csak a halála után ismerik el, vagy hogy is van ez? Malin behunyja a szemét. Jó lenne végre kideríteni, hogy mi történt. Kinek álltál ennyire az útjában, Bengt? Ki gyűlölt ennyire? Úgysem hallasz, hiába szólok hozzád, Malin Fors. Pedig itt vagyok, hallom a szavaidat, és hidd el, hálás vagyok minden erőfeszítésért, amit eddig tettél. De tényleg ennyire fontos ez az egész? Pont itt kell keresgélned? Ez a meztelen nő ellen tudott állni a hidegnek. Nekem ez nem sikerült. Tudom, kinek álltam az útjában. De hogy gyűlölt-e? Jó kérdés. Talán a kétségbeesés? A magány? Esetleg a harag lehetett az indíték? Vagy a tudatlanság, egyszerű áldozat volt ő is? Talán tévedés volt az egész? Az is lehet, hogy valami más áll a háttérben. Valami sokkal rosszabb. Eszembe jut egy szó. Egy szó, amit most megosztok veled: Sötétség. Arról a sötétségről beszélek, amikor a lélek képtelen meglátni a fényt a másikban. Malin teste megremeg a szélben. Megpróbálja megérinteni a félig letört ágat, ami ide-oda himbálózik a szélben, de nem éri el. Miközben felfelé 262

ágaskodik, egyszer csak megvilágosodik benne valami. Kulcsfontosságú, hogy Bengt meztelen testét ide akasztották fel. Rá kell jönnie, hogy miért. Ki kell derítenie a gonosz tett okát. Niklás Nyrén az egyik sorházban lakik, amit még a harmincas években építettek a Cloetta Csokoládégyár mellé. Minden lakás saját lépcsőfeljáróval és bejárattal rendelkezik. Nyréné azon a soron van, ami közelebb esik az utcához. A három lakás közül a középső az övé. Malin becsönget, de hiába próbálkozik háromszor is, senki sem nyit ajtót. Már a kocsiból idetelefonált a mobilján, amikor elindult, de senki nem vette fel. De azért úgy gondolta, megpróbálja. Ezek szerint nem volt túl sok értelme, hiszen senki nincs itthon. Margaretha Svensson azt mondta, hogy a férfi a Cloetta Csokoládégyár aprósüteményeivel házal, ezért sokat van úton. Minden bizonnyal most is valamelyik ügyfelét keresi épp fel. Nem tud többet tenni, mint hogy üzenetet hagy a férfi rögzítőjén: Malin Fors, linköpingi rendőrség, kérem, azonnal hívjon vissza, amint megkapta ezt az üzenetet. Amikor elindul visszafelé a városba, bekapcsolja a rádiót. A hármas csatornát hallgatja. Agneta Sjödin, egy svéd tévés celeb könyvet írt egy gururól, akivel indiai útján ismerkedett meg. – Az ő közelében – mondja Agneta Sjödin – végre teljes embernek éreztem magam. Mintha a segítségével kinyílt volna számomra egy ajtó, ami a telkembe vezetett. A riporter, egy igazi agresszív alfahím, kedvére csűri-csavarja Agneta szavait, anélkül hogy a nő észrevenné, mi is zajlik valójában. Zene. 263

Közeledik Linköpinghez. A város sötétségbe burkolózik, de az egymás után felvillanó meleg fények arról árulkodnak, hogy Linköping biztonságos hely, ahol az ember nyugodtan nevelheti a gyerekeit. A kisvárosok gyakran sugározzák magukból ezt a fajta biztonságot, míg a nagyobb helyeken érezni lehet a nagyvilág kockázatát. Ez történt vele is Stockholmban. Szívesen letelepedett volna ott is, de egyedülálló anyaként, ráadásul rendőrként nehéz lett volna a dolga, úgy, hogy több mérföldnyire van a szüleitől és a gyerek apjától. Nem is beszélve a barátokról. A város felé haladva elhagyja a bevásárlóközpontokat: Ikea, Babyland, BR Leksaker. Aztán meglátja a Skäggetorp felé irányító táblát. Fények, amelyek beégnek az ember emlékezetébe, és az otthonosság, a megérkezés illúzióját keltik. Hét múlt, mikor Malin és Zeke becsengetnek Karl Murvall ajtaján. Malin indulás előtt még beszámolt a többieknek a Valkyria Karlssonnal történt találkozásáról. Azóta Tovét is felhívta. „Későn jövök ma is” – mondta a lányának. „Markus átjöhet?” „Persze, nyugodtan.” Nincs sok kedve itt ácsorogni. Legszívesebben hazamenne, hogy végre találkozzon a lánya barátjával. Még van bátorsága átmenni hozzájuk, azok után, hogy rajtakapta őket a szülei lakásában? Ki tudja, lehet, hogy Jannéval is beszéltek erről. Egyszer szívesen végighallgatná, mit mond a férfi róla. Feltűnően nagy a csend a lakásban. Hiába hívják fel Karl Murvallt, az ajtó mögött nem hallatszik sem telefoncsörgés, sem az üzenetrögzítő hangja. Különös volt, amit Sjöman elmesélt nekik a kihallgatásról. Azt mondta, a család valósággal letagadta Karl létezését, és még csak a közelébe sem jutott annak, hogy kiderítse, mi állhat a dolog háttérben. Felfoghatatlan volt a

264

számára, hogy egy anya egyszerűen megtagadja a gyermekét. Ez egész egyszerűen természetellenes! – Most már biztos, hogy nincs itthon – jelenti ki Zeke. – Lehet, hogy elutazott? – tűnődik Malin. – Sejtelmem sincs – mondja Zeke, és elindul lefelé a lépcsőn. Ahogy Malin kinéz a lépcsőház ablakán, látja, amint egy gyér hajú, fekete dzsekibe öltözött férfi kiszáll egy zöld színű Volvóból a ház előtt, majd besiet a kapun. Tisztán hallják, ahogy elindul felfelé a lépcsőn, kettesével szedve a fokokat. A férfi egyszer csak megtorpan, amikor észreveszi őket, de aztán folytatja az útját felfelé. – Karl Murvall? – kérdezi Zeke, és felmutatja az igazolványát. – A rendőrségtől jöttünk, beszélnünk kell önnel. A férfi megáll mellettük, és rájuk nevet. – Igen, én vagyok Karl Murvall. Miben segíthetek? Karl Murvall alacsony és köpcös, de az orra épp olyan erőteljesen emelkedik ki az arcából, mint a féltestvéreinek. Különös, primitív erő sugárzik belőle. – Olvastam az újságban, hogy mi történt a testvéreimmel – mondja, miközben kinyitja az ajtót. – Sejtettem, hogy beszélni akarnak majd velem – rájuk néz, majd folytatja. – Jöjjenek be, odabenn kényelmesebben beszélgethetünk!

265

44. Karl Murvall végtelenül egyszerűen rendezte be a lakását. Malint Bengt Anderssonéra emlékezteti. Tökéletesen funkcionális, a fal mellett könyvespolc, kanapé, az ablak előtt íróasztal. Sehol semmi fölösleges díszítés, virágok, képek, semmi, ami megzavarhatná ezt az ürességet, eltekintve egy táltól, ami az íróasztalon áll, és tele van illatozó téli almával. A polcon számítógépes programozással, matematikával foglalkozó könyvek és néhány Stephen King-regény. – Kérnek kávét? – kérdezi tőlük a férfi. Malin felfigyel arra, hogy magasabb a hangja, mint a testvéreinek. Az egész lénye kedvesebb, ám ennek ellenére valahogy keményebb benyomást kelt, mint a többi Murvall fiú. Olyan embernek tűnik, akinek nem volt egyszerű az élete, és ez megedzette. Mintha csak Jannét látná. – Nekem már kicsit késő van a kávézáshoz, de azért köszönöm. Fors rendőrfelügyelő viszont minden bizonnyal szívesen inna egy csészével. – Igen, köszönöm. – Kérem, foglaljanak helyet – mondja Karl Murvall, és a kanapéra mutat, majd kimegy a konyhába. Hallják, ahogy odakint csörömpöl az edényekkel, majd öt perc múlva visszatér egy kávéskannával és a hozzá való csészékkel. – Hoztam egy harmadikat is, hátha mégis kedve támadna egy kis kávéra – mondja Zekének, és leteszi a kannát meg a csészéket a dohányzóasztalra. Ő 266

maga az íróasztal előtti széken foglal helyet. – Szép a lakása – mondja Malin. – Miben segíthetek önöknek? – Egész nap dolgozott? Karl Murvall bólint. – Ezek szerint már korábban is kerestek. – Így van – mondja Malin. – Sokat dolgozom. Én felelek a Collins gyár egész számítógépes rendszeréért odakint, Vikingstadban. Háromszázötven alkalmazott és egy teljes mértékben számítógépek vezérelte rendszer. – Felelősségteljes munka. – Igen. Villamosmérnöki karra jártam az egyetemen. – Megengedhetne magának egy nagyobb lakást is. – Tudja, nem nagyon érdekelnek az anyagiak. A tulajdon annyi kötelezettséggel jár. Nekem éppen elég, amennyim van – mondja, és belekortyol a kávéjába. – De azt hiszem, valójában nem ez érdekli önöket. – Bengt Andersson… – vág bele a közepébe Zeke. – Igen, tudom. A férfi, akit felakasztottak. Hátborzongató történet. – Ismerte? – Tudtam, hogy ki ő, hiszen Ljungsbróban nőttem fel. Ott mindenki ismerte, őt és a családját is. – Más mondanivalója nincs vele kapcsolatban? – Nincs. – Tud arról, hogy gyanúba keveredett a húga megerőszakolásával kapcsolatban? Karl Murvall határozott hangon válaszol. – Azt hiszem, ezen nincs semmi csodálkoznivaló. Bengt Andersson a húgom gondozottja volt. Sokat törődött vele. Egyébként mindenkivel sokat törődött, akit csak a gondjaira bíztak. Bengtet sikerült rávennie, hogy tisztán tartsa magát. – Közel állnak egymáshoz a húgával? 267

– Tudják, hozzá mindig is elég nehéz volt közel férkőzni. – És most? Milyen viszonyban van vele? Karl Murvall nem felel. – Meg szokta látogatni? Még mindig nem kapnak választ. – Az a benyomásom, hogy a testvéreivel meglehetősen feszült a viszonyuk – mondja Zeke. – A féltestvéreim – helyesbít Karl Murvall. – Nem ápoljuk a családi kapcsolatokat. Ebben igaza van. – Miért? – kérdezi Malin. – Nézzék, én egyetemre jártam, jó állásom van, rendesen fizetem az adót. Ez a féltestvéreimről nem mondható el. Azt hiszem, ezért haragszanak rám. Azt gondolják, hogy többre tartom magam náluk. – Az édesanyja is? – Leginkább az édesanyám. – Az ön anyakönyvi kivonatán az áll, hogy az apja ismeretlen. – Én vagyok Rakel Murvall elsőszülött gyermeke. Az apám tengerész volt, odaveszett a tengeren. Hajótörést szenvedtek. Ez minden, amit tudok. Utána találkozott a testvéreim apjával, Svartennel. – Milyen volt a mostohaapja? – Alkoholista. Aztán egy rokkant alkoholista. Végül meghalt. – Bántotta magát gyerekkorában? – kérdezi Malin. – Felügyelőnő, nem értem, miért kérdez a gyerekkoromról. Malin felfigyel rá, hogy Karl Murvall nyugodt tekintetében először kétségbeesés, majd harag villan. – Értsék meg, ők ott kinn, a pusztán élik az életüket, én pedig itt élem a magamét. Ennyi. Zeke mintha meg sem hallotta volna. – Elmondaná, mit csinált múlt héten, a szerdáról csütörtökre virradó éjjel? – Dolgoztam. Egy rendszert kellett újraindítanom, és erre csak éjszaka 268

van lehetőség. A biztonsági őr a Collinsban meg tudja erősíteni. – Mit gondol a testvérei dolgairól? – Semmit. De ha lenne is véleményem, nem osztanám meg önökkel. Mindezek ellenére a testvéreim. És az ember nem piszkít a saját fészkébe. Az előszobában állnak, indulásra készen, amikor Malin még egyszer Karl Murvallhoz fordul. – Láttam a zárható csomagtartót a kocsiján. Sílécek vannak benne? – Szállításra használom. Mindenfélét szállítok vele – mondja Karl Murvall. – Nem síelek. Nem szeretek sportolni. – Köszönjük a kávét – mondja Malin. – Én is köszönöm – mondja Zeke. – Hiszen nem is ivott… – Akkor is köszönöm a kedvességét. Malin és Zeke Karl Murvall Volvo kombija mellett állnak. A csomagtartót takaró borítja, rajta egy nagy szerszámosláda. – Az a benyomásom, hogy nem lehetett túl jó a gyerekkora – jegyzi meg Malin. – Rémálmaim lesznek, ha csak rá gondolok – feleli Zeke. – Akkor most irány Niklás Nyrénhez? – Malin, könyörgöm! Már vagy hússzor felhívtuk, és nem vette fel. Szerintem várhatunk vele holnapig. Menj haza inkább! Menj haza Tovéhoz!

269

45. Február 11., szombat A vonat egyenletes ütemben zakatol. Göran Tedensjö kinyújtott lábbal ül a kupéban, a fejében összevissza cikáznak a gondolatok. Lassan nincs semmi, amiért érdemes lenne hazamennie. Olyan sokat van távol az otthonától, hogy számára már inkább a messzi távol jelenti az otthont. Még sötét van odakint, de nem tud aludni, pedig álomba ringathatná a vonat ritmusos zakatolása. Egyedül fekszik a kupéban, a kényelmes matracon, a frissen mosott, vasalt, puha ágyneműn. Mégsem megy. A Statoil fizeti a jegyét. Nem tudja, meddig bírja még. Végre döntenie kellene. Tíz éve éli ezt a kettős életet, és minden egyes alkalommal, amikor hazamegy, a szemébe hazudik Henriettának. Úgy tűnik, a feleségének fogalma sincs semmiről. Elégedett azzal, hogy semmi más dolga nincs, mint költeni a pénzt. A fiával már nehezebb a helyzet. Mindig, amikor találkoznak, úgy érzi, hogy még jobban eltávolodott tőle. Aztán ott vannak a történetek, amiket az iskolából hall. Hihetetlen, hogy 270

mindaz, amit összebeszélnek róla, igaz! Nem érti az egészet. Hiszen a gyerek még csak tizenöt éves, és mindene megvan, amit csak szeretne! Mi lenne, ha fogná magát, összecsomagolná a holmiját és Oslóba költözne? Végleg… A munkája elég rettenetes az évnek ebben a szakában. Iszonyatos hideg van a fúrótornyon. Szaladgálnak fel-le az állomáson a jeges szélben, és a váltások közötti idő nem elég, hogy átmelegedjenek. A fizetés viszont jó. Nemsokára Norrköpingbe ér. Utána már Linköping következik. Háromnegyed hatkor már otthon is lesz. Henrietta nem jön elé az állomásra. Már nem is emlékszik, mikor jött ki utoljára. Otthon. De mégis milyen otthon?

271

46. Hat óra tizenöt. Nemsokára megérkezik az oslói vonat. Némi késéssel. Még sosem volt ilyen hideg, mint ma reggel, de Malin felkelt, mert a saját szemével akarta látni, hogy Göran Tedensjö tényleg rajta van-e azon a vonaton. Tudnia kell, mit titkol a férfi. Felhívta a Collins biztonsági szolgálatát is, hogy leellenőrizze Karl Murvall alibijét. Biztos akart lenni abban, hogy a férfi valóban a gyárban töltötte az éjszakát, azaz hogy szerda este 19 óra 15 perctől csütörtök reggel 7 óra 30 percig valóban a számítógépes rendszerük frissítésével és újraindításával volt elfoglalva. Megkérdezte azt is, hogy Karl Murvall esetleg egy másik úton távozhatott-e a gyárból az éjszaka folyamán, vagy kiosonhatott-e úgy, hogy a biztonsági szolgálat nem vette észre. „Egész éjjel a helyén volt – mondta az őr. – Csak a főbejáraton keresztül lehet kimenni, a kapukat pedig csak mi tudjuk kinyitni. Tudnánk róla, ha távozott volna. Ezenkívül, amikor óránként körbejártuk az épületet, láttuk is, hogy odabent ül.” Tegnap este alaposan kitárgyalták Tovéval ezt az egész Markus-ügyet. Aztán belenéztek a Rózsaszín Párduc-filmek egyikébe, amibe Malin belealudt a kanapén. Most pedig kint áll a pályaudvaron, és várja, hogy befusson a vonat. Mintha már látná is Stångån felett, a vasúti hídon. Balra a Cloetta központi épülete, mint egy felszállásra készülő űrhajó, a másik oldalon a Tekniska Vállalat kéménye pöfékeli magából a füstöt. Az 272

épületre felfüggesztett piros neonfelirat tompán világít, amitől az embernek olyan érzése támad, mintha egy rosszul sikerült reklámfotót nézne. A vonat egyre közeledik, míg végül lassan befut az állomásra. Malinon kívül senki nincs a peronon. Hideg van. Tenyerével megdörzsöli a karját, aztán megigazítja a sapkáját. Úgy látszik, Henrietta Tedensjö nem kíváncsi a férjére. Furcsa, hogy rajta kívül senki nincs az állomáson, gondolja. És ő is csak hivatalból jött ki, mert épp egy gyilkos nyomában jár. Végre kinyílik a második kocsi ajtaja. Malin odasiet. A tüdeje megtelik hideg levegővel. Egy férfi lép le a peronra, mindkét kezében egy-egy piros utazótáska. Arcán látszik, hogy hozzászokott az időjárás viszontagságaihoz, meg sem kottyan neki a hideg. Még a kabátját sem gombolta be. Malin odalép hozzá. – Göran Tedensjö? A férfi meglepetten néz rá. – Igen. És maga kicsoda? A vonatajtók becsapódnak, Malin hangját szinte teljesen elnyomja a kalauz ordítása, miközben bemutatkozik és elárulja, hogy rendőr. Amikor a vonat végre nagy zajjal kigördül a peronról, elárulja azt is, hogy miért akar beszélni a férfival. – Szóval kerestek az állomáshelyemen is? – Igen. Azt hiszem, van néhány dolog, amiről beszélnünk kellene. – Ezek szerint tudja, hogy nem voltam a toronyban. Malin bólint. – Jöjjön, folytassuk a kocsimban – teszi hozzá. – Ott legalább meleg van. Nem kapcsoltam ki a motort. Göran Tedensjö megkönnyebbülten bólint, de azért látszik az arcán a lelkiismeret-furdalás. Egy perc múlva már a kocsiban ülnek. A férfi Malin mellett ül, az

273

anyósülésen. Fogkrém- és kávéillatot áraszt, és beszél, beszél, anélkül hogy megvárta volna a kérdést. – Már vagy tíz éve van egy barátnőm Oslóban. Tíz éve hazudom azt Henriettának, hogy három hetet dolgozom és két hét szabadságom van utána. Közben éppen fordítva van. A szabadságom első hetét Nórával és a fiával töltöm Oslóban. Szeretem azt a kisfiút, sokkal egyszerűbb vele, mint Magnusszal. Vele mindig nehezen értettem meg magam. Mert soha nem vagy otthon, gondolja Malin. – Elképzelhetőnek tartja, hogy Magnus valamilyen módon fegyverhez juthatott volna? – Nem. Nem tartok otthon fegyvert. Soha nem érdekelt az ilyesmi. – Van valami sejtése azzal kapcsolatban, mit művelhetett Magnus Bengt Anderssonnal? – Nem, semmi. Persze, hiszen soha nem vagy otthon, gondolja megint Malin. – Kérem, hogy adja meg az oslói barátnője telefonszámát. – Ugye, Henriettát nem tájékoztatja erről? Még nem tudom, mit csináljak. El akartam már mondani neki, de eddig nem sikerült rászánni magam, és nem szeretném, ha így értesülne róla. Malin beleegyezik, hogy nem árulja el a dolgot Henriettának, de nem tudja leplezni, mennyire megdöbbenti a férfi gyávasága. Egy darabig még figyeli, ahogy Göran Tedensjö taxija eltűnik a bevásárlóközpont épülete mellett Ljungsbro irányába. Eltűnődik egy pillanatig a hallottakon. Aztán felhívja az összes lehetséges számot, amelyen Niklás Nyrén csak elérhető, de egyikkel sem jár sikerrel. Eszébe jut, hogy esetleg Margaretha Svenssonnál eléri. Előveszi a jegyzetfüzetét, majd futólag az órájára pillant. Szombat reggel, van hét óra. Várhat ezzel még egy kicsit.

274

Még egy gyilkossági nyomozás során is adódhatnak olyan pillanatok, amikor megengedhet magának egy kis lazítást az ember. És ő most igazán megérdemli. Hazahajt. Benéz Tovéhoz, mielőtt visszafekszik az ágyába. Elalvás előtt még bekúszik a tudatába egy zavaró kép, Valkyria Karlsson pucér teste a hóesésben. Angyal vagy ördög? Képtelenség eldönteni.

275

47. Malin kíváncsian várja, mikor jön el ebben a nyomozásban is az a pillanat, amikor elkezdenek abban is kételkedni, hogy valaha képesek lesznek megoldani az ügyet. Amikor majd úgy érzik, egy helyben járnak, amikor már semmilyen gondolat vagy ötlet nem viszi őket előre. Előbbutóbb be fog következni. Bármi kiválthatja. Egy telefonbeszélgetés, vagy bekövetkezhet valamelyik reggelen, az értekezlet kellős közepén, esetleg amikor a heti munkától fáradtan még szombaton is bent kell ülniük, és ahelyett, hogy a kávéjukat kortyolgatnák otthon, be kell érniük néhány rossz hírrel. – Megkaptuk a laborjelentést a Murvall-házban talált mintákkal kapcsolatban, de nem sokra megyünk vele – mondja Sven Sjöman csalódottan. – Semmi számunkra érdekes információ. Csak jávorszarvas-, őz-, vaddisznó- és nyúlvér. És természetesen ugyanezen állatok szőrzetmaradványai. Ennyi. A francba, gondolja Malin. Bár sejtette, hogy a technikusok erre az eredményre fognak jutni, de mégis bosszantó. – Megfeneklettünk – jegyzi meg lakonikusan Johan Jakobsson. Zeke egyetértően bólint. – És akkor még finoman fogalmaztam – teszi még hozzá Johan. – Mi van a többi nyommal? Mi van a pogány rituáléval? Előbbre jutottatok, Börje? 276

– Vagy húsz embert hallgattunk ki, akik valamilyen módon kapcsolódnak Rickard Skoglöfhöz, de egyiküket sem tudtuk összefüggésbe hozni Bengt Anderssonnal. Ugyanakkor nem ártana feltennünk azt a kérdést, hogy mi a fenét keresett Valkyria Karlsson a bűntény helyszínén… – Ha jól tudom, meditált. Ez egyelőre nem tilos. – Végül is, nem zavart senkit – nevet fel Malin. – Beszéltem Göran Tedensjö oslói barátnőjével, aki megerősítette a férfi állítását. Nagyon remélem, hogy ma Niklás Nyrénnel is sikerül beszélni végre. – Jó lesz összekapni magunkat – mondja Börje. Alighogy kimondja, valaki benyit a tárgyalóba. Marika Gruvberg, az irodai asszisztens dugja be a fejét az ajtón. – Bocsánat a zavarásért, de az egyik helyi gazda telefonált, hogy akasztott állattetemeket talált a földjén. Gondoltam, talán érdekel benneteket. A látóhatár feloldódik a szürke különböző árnyalataiban: képtelenség megállapítani hol ér véget a föld, és hol kezdődik az ég. Az állatokat a Göta-csatorna és a Ljung-templom közötti földdarabon akasztották fel, az ott álló három fenyő egyikére. A fa közvetlenül a csatorna partján áll, fekete ágai az ég felé nyújtózkodnak, mögötte a koporsó alakú templom épülete szinte belevész a ködös szürkeségbe, ahogy a többi ház és az iskola okkersárga fala is. A kivérzett tetemek egymás mellett lógnak a fa leghosszabb ágán: egy dobermann, egy malac és egy alig egyéves bárány. A kutya száját sárga ragasztószalaggal ragasztották le. Alattuk alvadt vértől piroslik a hó. Amikor Malin közelebb megy, létra nyomát véli felfedezni a fa törzse mellett. A gazda, Mats Knutsson zöld overallt visel. Odalép Malin mellé. – Épp a szokásos ellenőrző körutamra indultam a kocsival – mondja. – Tudja, időnként körbejárom a birtokot, hogy lássam, minden rendben van-e.

277

Akkor vettem észre a fán az állatokat, és arra gondoltam, hogy itt valami nagyon nem stimmel. – Hozzáért valamihez? – Nem. Még csak a közelükbe sem mentem. – Mi a fene zajlik itt? – kérdezi Zeke, amikor visszaülnek az autóba. – Az biztos, hogy nem a Murvall testvérek voltak. – A fogdából nehezen intézhették volna el. – Esetleg Magnus Tedensjö és Joakim Svensson? – Lehet. Fredrik Unning szerint macskákat is kínoztak. – Beszélnünk kell velük. – És ne feledkezzünk meg Skoglöfről és Valkyria Karlssonról sem. A fától kicsit távolabb valaki vérrel a hóba írt valamit. Véres tél. Malin közelebb lépve megállapítja, hogy nem is vér az, hanem csak piros festék. Szerencsére Karin Johannison is megérkezett már egy új kolléganővel, egy fiatal, szeplős lánnyal, aki vörös haján türkizkék sapkát visel. A Véres tél felirattól valamivel feljebb valaki odapisilt a hóba, ennek a nyoma is egy feliratot ad ki: válassz! Zeke a szerencsétlenül járt állatokat nézegeti. – Valószínűleg az akasztás után vágták el a torkukat – állapítja meg. – Látod a létra nyomait? – kérdezi Malin. – A lyukból ítélve, amit a hóban hagyott, fémlétra lehetett. Börje Svärd mobiltelefonját a füléhez szorítva járkál fel-alá. Miután letette, odamegy a többiekhez. – Szerencsétlen kutya! Milyen szörnyű véget ért! Még a száját is betapasztották! Gyönyörű állat volt. Szinte biztos vagyok abban, hogy tenyésztőtől vehették. Ebben az esetben azonban biztos, hogy találunk azonosító chipet. Az alapján kikereshetjük a tulajdonost a nyilvántartásból. Vegyük már le onnan azt a szerencsétlent! – Oké, oké, mindjárt leveszem – mondja Karin –, csak előbb még 278

befejezem a vizsgálatot. – Siessetek – mondja Börje. – Nem kellene ott lógni hagyni. – Mi lenne, ha idehoznánk megint a hősugárzót? – kérdezi Karin. – Mi a fenének kellene már megint az a nyavalyás gép?! – bosszankodik Börje. – Pedig nem ártana – von vállat Malin. Egy közeledő autó hangja hallatszik. Mindannyian a zaj irányába fordulnak. Miután a kocsi leparkol, Karim Akbar kászálódik ki belőle. – Tudtam! Tudtam, hogy az a pogány kultusz lesz a jó nyom! – mondja elégedettséggel a hangjában. Valaki megkopogtatja Malin vállát. A birtok tulajdonosa az. – Szükségük van még rám? Mert ha nem, mennék… Vár a munka. – Menjen nyugodtan, majd telefonálok, ha lesz még kérdésünk. – Mi lesz az állatokkal? – kérdezi a gazda. – Knutson úr, nyugodjon meg, hamarosan levesszük őket onnan. Malin még a mondat végére sem ér, mikor észreveszi a Correspondenten közvetítőkocsiját közeledni a helyszín felé. Daniel. Mindig tudja, ha történik valami, gondolja Malin. Csakhogy ezúttal nem Daniel száll ki a kocsiból, hanem a raszta hajú fényképészlány és egy nikotintól elszíneződött ujjú idősebb férfi. Malin ismeri, Bengtssonnak hívják, igazi régi vágású újságíró, akinek nem sok érzéke van a számítógépekhez és a számítástechnikához. Semmi vész, Karim majd foglalkozik vele, gondolja Malin. Megkérdezhetné tőle, mi van Daniellel, jut az eszébe, de végül kiveri a fejéből a kósza ötletet. Elég furcsa lenne. Amúgy meg kit érdekel. – Vegyétek már le azt a szerencsétlen kutyát! – mondja megint Börje. Malin látja rajta, mennyire frusztrálja az állat látványa. Szeretné azt mondani neki, hogy nyugodjon meg, szegény állatnak már nem fáj, hogy ott lóg a fán. – Kész vagyunk – mondja Karin. 279

A háttérből Bengtsson rekedt hangja hallatszik, ahogy épp Karimot kérdezgeti. Malin a következő pillanatban már azt látja, hogy Börje megpróbálja leszedni az ágról az állatot, de nem éri el. – A francba, Börje! – kiabálja, ahogy a kollégájára hullik néhány alvadt vérdarab. Börje azonban nem adja fel, tovább ugrál, hogy kiszabadítsa a kutya élettelen testét. – Börje – kiabálja most Zeke is. – Legyen már eszed! Mindjárt hoznak egy létrát, és leszedik onnan ezt a szerencsétlen párát. – Fogd be, Zeke! – sziszegi a férfi, és belekapaszkodik a kutya lábába. Az ág, amin a tetemek lógnak, imbolyogni kezd Börje súlya alatt, és a kötél, amivel odaerősítették lassan kioldódik. Börje felkiált, majd rázuhan a véres hóra. A kutya mellé esik, halott tekintete az égre mered. – Mi van itt? – csattan fel Zeke. – Mindenki meghibbant a hidegtől?

280

48. Innen, a mezőről jól látszik az erdő, ahol Maria Murvallt megerőszakolták. A fák belesimulnak a látóhatárba. Akárhogy is kémleli a messzeséget, a folyót nem látja, pedig pontosan tudja, hogy a Motala ott folyik, valahol lent, a völgyben, csak most eltűnik a vastag jégtakaró alatt, akár egy búvópatak. Az erdő a térképen nézve nem is tűnik olyan nagynak: mindössze harminc-negyven négyzetkilométeren terül el a Roxen-tó, Tjällmo és Finspång között, a másik irányban pedig a Motala felé. Ám a rengetegben könnyű eltévedni, és az is könnyen előfordulhat, hogy furcsa, különös dolgokkal találkozunk. Elég csak leguggolni a fák között, és a sűrű aljnövényzetben elmerülhetünk az erdő titokzatos világában. Az emberek régen hittek a trollok, a tündérek és a koboldok létezésében, akik magukhoz csalogatják az embereket, hogy többé ne találják meg a visszavezető utat. És manapság, miben hisznek errefelé most az emberek, kérdezi magában Malin, miközben elnéz a templom irányába. Leginkább a hokiban és a rockfesztiválokban. Még egy pillantást vet az állattetemekre. Börje Svärd telefonálás közben felír egy telefonszámot egy papírlapra, majd egyből tárcsázza is. Zeke fülére is rátapadt a telefon. Egy Dennis Hamberg nevű gazda Klockrike közeléből bejelentette, hogy ellopták két állatát: egy malacot és egy egyéves bárányt. A hangja 281

rendkívül csalódottnak tűnt a telefonban. Stockholmból költözött ide, hogy felépítse a biogazdaságát. Erre meglopják! Beülnek Karim autójába, hogy kicsit átmelegedjenek. A kocsiban kellemes a hőmérséklet, ideális helyszín egy gyors értekezlet megtartására és a szükséges papírmunka elvégzésére. Mindenki ott van: Malin, Zeke, Johan, Börje és Karim. Sjömannal telefonon keresztül tartják a kapcsolatot. – Mit javasoltok? – kérdezi Karim. – Milyen irányban induljunk el? – Én kiderítem, ki a kutya tulajdonosa – mondja Börje. – Azt hiszem, gyorsan megleszek vele. – Malinnal kikérdezzük a gazdát, akinek eltűntek az állatai, aztán megint beszélünk a Tedensjö és a Svensson családdal. – Számomra egyre inkább egyértelmű, hogy rituális gyilkosságról van szó. És még nincs vége – jelenti ki Karim. – Szerintem nincs igazad – mondja Malin. – Ilyen esetben, amikor egy ember megölése után állatokat kezdenek gyilkolni, nem beszélhetünk folytatásról, inkább csak ismétlésről. – El sem tudom képzelni, hogy mi járhat egy ilyen ember fejében – mondja Börje. – Mindenesetre nem árt, ha ismét utánanéztek Valkyria Svenssonnak és Rickard Skoglöfnek is. A megbeszélés végeztével Malin újra Maria Murvall meggyalázott testére gondol. Ahogy behunyja a szemét, maga előtt látja a nő csupasz testét az avarban. Gyorsan kinyitja a szemét, és megpróbálja elűzni az elméjéből a megrekedt képet. Karin Johannison épp felé tart, kezében egy nagy, sárga sporttáskával. Malin gyorsan megállítja. – Karin, ugye nem tévedek, ha azt gondolom, hogy a vérnyomokból igen nagy biztonsággal be lehet azonosítani a DNS-t? – Tudod, hogy így van. Semmi szükség rá, hogy eljátszd az amatőrt. Amúgy a birminghami laborban elképesztő eredményeket értek el az elmúlt 282

években. Szinte a semmiből képesek kimutatni a DNS-t. El sem hinnéd! – És Svédországban mi a helyzet? – Mi sajnos nem tartunk még itt. Gyakran előfordul azonban, hogy Birminghambe küldünk anyagot elemzésre. – Ha lenne egy mintám, meg tudnád oldani, hogy Birminghamben elemezzék? – Igen. Van oda ismeretségem. John Stuart. Egy konferencián találkoztunk, Kölnben. – Meg foglak keresni – mondja Malin. – Rendben, csak nyugodtan – feleli Karin, majd folytatja útját a havas mezőn át, a nehéz táskával a kezében. Olyan elegánsan mozog így is, mintha egy kifutón billegne, mintha a táskának nem is lenne semmi súlya. Malin felhívja központot. – Kapcsolná nekem Sven Nordströmöt a motalai rendőrségtől? – kéri a telefonos kisasszonyt. – Hogyne, egy pillanat. Három csöngés után egy férfihang szól bele a telefonba. – Nordström. – Fors vagyok, a linköpingi rendőrségtől. – Szia, Malin! – örvendezik a férfi. – Rég nem hallottam felőled! – Tudom, Sven. Azért hívtalak, mert azt hiszem, tudnál nekem segíteni. Talán hallottál róla, hogy Maria Murvall neve felmerült a testvérei ellen indult nyomozás kapcsán. Az lenne a kérdésem, hogy találtatok-e bármit a leszaggatott ruhájából. – Igen, de olyan piszkos volt, hogy a laborunk nem nagyon tudott vele mit kezdeni. Pedig jó lett volna megvizsgálni a rátapadt vérfoltot. – Karin Johannison, a helyszínelőink vezetője állítja, hogy Birminghamben értek már el jó eredményeket hasonlóan szennyezett mintákkal. – Szóval Angliába akarod küldeni a ruhafoszlányokat? – Igen. El tudnád intézni, hogy eljussanak Karin Johannisonhoz? 283

– Megoldható. Karin még ma meg fogja kapni. – Köszönöm, Sven! Amikor Malin leteszi, meglátja Karint a kocsijában. Int neki, hogy húzza le az ablakot. – Mi a helyzet? – kérdezi Karin. – Megszereztem Maria Murvall ruháját! Legalábbis azt, ami megmaradt belőle. Margaretha Svensson fáradt arccal nyit ajtót a rendőröknek. A lakást kávé illata tölti be. Úgy tűnik, a nő egyáltalán nem lepődik meg azon, hogy a rendőrök megint felkeresték. Beinvitálja őket, majd mind letelepednek a konyhaasztalhoz. Jó lenne, ha Niklás Nyrén is itt lenne, gondolja Malin, de akkor már minden bizonnyal felbukkant volna, és csatlakozott volna hozzájuk. – Kérnek kávét? – Nem, köszönjük – mondja Malin. – Csak néhány gyors kérdést szeretnénk feltenni. – Csak nyugodtan. – Tudja, mit csinált a fia tegnap éjjel? – Itthon volt. Együtt vacsoráztunk Niklásszal, utána sokáig tévéztünk. – Nem ment el itthonról? Biztos ebben? – Igen. Egyébként most is itthon van, menjenek fel nyugodtan, és beszéljenek vele is. – Semmi szükség rá – mondja Zeke – Niklás Nyrén is itt van még? – Nem. Tegnap késő éjjel ment haza. – Hagytam neki egy üzenetet a mobilján – mondja Malin. – Kértem, hogy hívjon fel. – Mondta, de eddig még nem jutott rá ideje. Nagyon sok volt a munkája. Azért ez elképesztő, gondolja Malin. Gyilkossági ügyben nyomoznak,

284

de az emberek arra sem képesek, hogy fölvegyék a telefonjukat, amikor információt kérnek tőlük. És akkor még a rendőrséggel van a baj, hogy lassan végzi a munkáját! A legtöbben szeretnek másokra panaszkodni, de ha nekik kellene tenni valamit, egyszerűen elfordulnak és időhiányra panaszkodnak. Vagy egyszerűen annyit mondanak: ez nem az én problémám. – Mi gondolsz? – kérdezi Zeke, miközben visszamennek az autóhoz. – Szerintem igazat mond. A gyerek itthon volt, és Magnus egyedül nem tett volna ilyet. Menjünk, és hallgassuk ki inkább a gazdát. A tanya úgy egy kilométerre lehet Klockrikétől, a szántóföldek közepén áll, szinte teljesen beleveszve a hóba és a hidegbe. De egyébként is nehéz lehet észrevenni, hiszen az újonnan épített parasztházat gondosan eltakarja a körülötte elterülő nyírfaliget és a kőből rakott kerítés. A házat homokkőből építették, amelyen jól mutatnak a zöldre festett ablakkeretek. A kocsifeljárón, amit kékre festettek, egy Range Rover áll. A ház előtti kert nyáron minden bizonnyal levendulától, rozmaringtól és kakukkfűtől illatozik. Most azonban semminek sincs illata, csak a hideg semleges szaga terjeng a levegőben. A bejárati ajtó fölött a Finca de Hambergo felirat díszeleg. Az ajtó kinyílik előttük, és egy szőke hajú férfi dugja ki rajta a fejét. – Örülök, hogy ilyen gyorsan ideértek. Jöjjenek be! A ház földszintje egyetlen helyiségből áll, konyha és nappali is egyben. Ahogy Malin körbenéz, feltűnik neki a falon a mintás csempe és a terrakotta járólap, mindkettő természetes színekben. A ház akár Toscanában vagy Mallorcán is lehetne. Vagy még inkább Provence-ban. Mallorcán már járt, és ez a ház nem emlékeztet igazán az ottani stílusra. A nyaraló, amiben Tovéval ott laktak, leginkább valamelyik skäggetorpi sorházra emlékeztette. Ennek a háznak a berendezése mégis valahogy egészen magával ragadó, biztosan rajta kívül is sokan irigylésre méltónak találnák.

285

Dennis Hambergnek is feltűnik a rendőrök meglepett arckifejezése. – Az volt az elképzelésünk, hogy a ház az andalúziai falvak és az umbriai polgári városkák hangulatát idézze. Stockholmból költöztünk ide, hogy beindítsuk az ökogazdaságunkat. Tulajdonképpen külföldre szerettünk volna menni, de az is fontos volt, hogy a gyerekeink svéd iskolába járjanak. Aztán a feleségem kapott egy PR-menedzseri állást Linköpingben. Én a kilencvenes években már kiutaztam magam, szóval leginkább nyugalomra és állandóságra vágytam. – Hol van a családja? – Bementek a városba vásárolni. Neked meg kedved támadt beszélgetni egy kicsit, mert unatkozol idekint, a téli birtok magányában, gondolja Malin. – Honnan vitték el az állatokat? – Ja, igen, jöjjenek, megmutatom! Dennis Hamberg magára kapja Canadian Goose márkájú kabátját, és már mutatja is az utat az ólak felé. Végül megáll egy ajtó előtt. – Itt juthattak be – mutat az ajtókeretre, ahol feszegetés nyomai láthatók. – Többen voltak? – kérdezi Malin. – Igen. Odabenn tele van minden lábnyomokkal. – Akkor jó lesz vigyázni, nehogy tönkretegyük a nyomokat – figyelmeztet Zeke. Amikor belépnek, egyből meglátják a földön a lábnyomokat. Első ránézésre egy tornacipő és egy bakancs nyomai. Talán katonai bakancs, gondolja Malin. Az istállóban számos nyúlketrec áll, a fal mellett egy magányos birka, nem messze tőle egy betonteknőben egy koca szoptatja számos kismalacát. – Iberico. Pata Negra Salamancából. Sonkát fogunk csinálni. – Szóval egy bárányt és egy malacot vittek el. – Igen. – Semmit nem hallott? – Semmit. Egy hangot sem. 286

Malin és Zeke alaposan körülnéznek a helyiségben. Dennis Hamberg mindenhová követi őket. – Maguk szerint van esély arra, hogy visszakapjam az állataimat? – kérdezi. – Nem hinném – feleli Zeke. – Ma reggel felakasztva találták őket egy Ljung melletti birtokon. Dennis Hamberg nem akar hinni a fülének. – Miket beszél? – kérdezi. Arcvonásai eltorzulnak, a teste megremeg. Próbálja felfogni a hallottakat, de szemmel láthatóan nehezen szedi össze magát. Zeke megismétli, amit mondott. – Hogy lehetséges ez? Itt nem történik ilyesmi… – Attól tartok, hogy mégis – mondja Malin. – Ideküldjük a technikusainkat – mondja Zeke. – Hátha találnak valamit, amiből kiindulhatunk. Amikor kimennek az udvarra, Dennis Hamberg a fejére húzza a kapucniját. – Amíg nem költöztünk ide, nem tudtam, milyen, amikor igazán fúj szél. Sokfelé jártam már a világban, és állíthatom önöknek, hogy elég rendesen tud fújni Egyiptomban és a Kanári-szigeteken is, meg Tarifában. De egyik sem fogható ehhez. – Van kutyája? – kérdezi Malin. – Nincs. De nyárra már szeretnénk macskákat tartani – mondja, majd elcsendesedik. – Szükség lesz arra, hogy azonosítsam az állatokat? – kérdezi halkan. Malin nem felel. Elnéz a téli szántóföldek felett, miközben várja, hogy Zeke válaszoljon. – Nyugalom, Dennis – hallja társa rekedt hangját. – Nincs okunk mást feltételezni, mint hogy a maga állatait találtuk meg. De természetesen megnézheti őket, ha szeretné.

287

49. Börje Svärd ökölbe szorítja a kezét a kabátzsebében. Érzi, hogy történni fog valami, érzi a levegőben, hogy nemsokára olyan dolgokat hall majd, amelyeknek talán fel sem fogja majd a jelentőségét. A dobermann tulajdonosa a nyilvántartás szerint egy bizonyos Sivert Norling, az Olstorägen 39. szám alatt lakik, Ljungsbróban, a folyó másik partján, arra, ahonnan az erdőbe és a Hultsjö felé vezető utak indulnak. Szerencsére tényleg nem volt nehéz kideríteni a nevét és a címét. Zekének igaza volt, a „gyilkossági nyomozás” kijelentésre gyorsabban megnyílnak az ajtók. Valami érdekes fog történni vele hamarosan. Skoglöf és Valkyria Karlsson várhat még egy kicsit. Megérkeznek a ház elé. Johan is vele van. Nagyon szeretné már látni, hogy ki tehette ezt azzal a szerencsétlen állattal, már ha a kutya tulajdonosa volt az egyáltalán. Ha nem, épp elég baj az is, hogy nem tudott jobban vigyázni az állatra. A fehérre festett ház tökéletesen illik a lakónegyed hasonló stílusban épült otthonai közé. Előtte termetes alma- és körtefák, amelyek mögött nyáron bizonyára könnyen elbújik az épület. – Akkor hogy legyen? – kérdezi Johan. – Becsöngetünk – feleli Börje. – Oké – mondja Johan, és kiszáll a kocsiból. Kinyitják a kertkaput, felsietnek a bejárathoz vezető ösvényen és 288

becsöngetnek. Beletelik egy kis időbe, mire léptek zaja hallatszik odabentről. Egy fiatal srác nyit ajtót, húsz körül lehet. Fekete bőrnadrág van rajta, a haja hosszú és fekete, a mellbimbójában piercing. A bőre épp olyan fehér, mint a hó odakint, a kertben. – Mi a pálya? – kérdezi, és alaposan végigméri a két rendőrt. – Te vagy Sivert Norling? – kérdezi rezzenéstelen arccal Börje, miközben felmutatja az igazolványát. – Nem. Ő az apám. – És a te neved? – Andreas. – Bemehetünk? Elég hideg van idekint. – Nem. – Nem? – Mit akarnak? – A kutyátok miatt jöttünk. Egy dobermann? Úgy tudjuk, elszökött. – Nincs kutyánk. – A nyilvántartás szerint van. – Az apa kutyája. – Az előbb még azt mondtad, hogy nincs kutyátok. Johan észreveszi, hogy a srác kezén vékony vörös csíkok húzódnak. – Attól tartok, velünk kell jönnöd. – Felvehetek egy pólót? – Hogyne. A fiú fogja magát, hátralép egyet és jól bevágja előttük az ajtót. – A nyavalyás… – kiabálja Börje, és belerúg az ajtóba. – Figyeld a hátsó kijáratot! Én itt maradok! – kiáltja oda a társának. Johan hátraindul a ház mentén. Dzsekije hozzádörzsölődik az egyenetlen falhoz. Óvatosan eloson a veranda ablakai alatt, lába alatt megreccsen a járda faborítása. Kezét előrenyújtva rákulcsolja az ujjait a kilincsre. 289

Zárva. Eltelik öt perc, majd tíz. Semmi mozgás odabent. Börje a ház utcai frontján bekukucskál egy ablakon. Mögötte egy hálószoba van. Aztán zajt hall a garázs felől. A kapu felcsapódik, a fiú pedig kirohan, kezében egy meghatározhatatlan fekete tárggyal. Egy pillanatra felmerül Börjében a gondolat, hogy fegyvert ránt, de inkább a fiú után veti magát, és üldözni kezdi a házak közötti útvesztőben. A Motala felé rohannak, a falu irányába. A fiú befordul balra. A kertekben kezeslábasba öltöztetett gyerekek játszanak. Börje szíve majd kiugrik a mellkasából, de minden egyes lépéssel mintha kicsit közelebb tudna kerülni. Csakhogy a fiú úgy ismeri a környéket, mint a tenyerét. Börje mellett kerítések, házak, emberek suhannak el. Kezd fáradni. A fiú is. Egyre lassabban futnak. A fiú végül megáll. Megfordul. A kezében lévő fekete valamivel Börjére céloz. A rendőr a földre veti magát, arccal a fagyott hóba. Mi a fenét csinál ez a hülye? Börje elképzelni sem tudja, mit akarhat. A hó nedves és hideg. Megjelenik lelki szemei előtt a felesége alakja, ahogy mozdulatlanul fekszik az ágyban. Aztán a kutyái, ahogy elé sietnek, amikor megérkezik. Aztán felnéz az őrült gyerekre, a kezében a fegyverrel, amit épp rá szegez. Állatkínzó. Egy gyerek. A dobermann leragasztott pofája. A fiú ujjal a ravaszra tapadnak. A legjobb, ha a lábára céloz. Akkor elesik. Az alsó lábszárára kell célozni. Ott kevesebb a fontos ér. Úgy kisebb az esélye, hogy elvérzik.

290

Börje céloz és lő. A fiú elesik, éppen úgy, mintha valaki rávágott volna valamivel a lábára. Johan végig a nyomukban volt. Hová tűnhettek? Talán kétsaroknyira maradt le. Felfelé rohan, majd balra. Hol a francban vannak? Meghallja a lövést. A pokolba! Elindul a hang irányába. Bekanyarodik a következő utcába, és meglátja, ahogy Börje egy mozdulatlan test felé kúszik az utca közepén. Minden csupa vér a fiú lába körül. Fekete haja köpenyként terül szét a fehér hóban. Börje feláll, és arrébb rúg valami fekete tárgyat a fiú teste mellől. A fiú kétségbeesetten felordít a fájdalomtól. Johan odarohan Börjéhez. – Rám fogta a fegyverét – kiabálja a társa, próbálva túlharsogni a fiú ordítását. Aztán a fegyverre mutat, ami valójában egy interneten is beszerezhető játékpisztoly. – Honnan a francból tudhattam volna?! Börje letérdel a fiú mellé. – Nyugi! Minden rendben lesz! A fiú azonban csak ordít tovább. – Jobb, ha hívunk egy mentőt. – A fiú túl van a műtéten – mondja Sven Sjöman fáradt hangon. – Majd később kihallgatjuk. Malin tekintete az üres játszótér felé kalandozik. Nem bírja felfogni, mi zajlik itt mostanában. Nagyon elszabadultak az indulatok. 291

– Az apja megerősítette, hogy a kutya az övék volt, ő vette a fiának. – Ezenkívül mondott még valamit? – kérdezi Zeke. – Nos, igen. Például azt, hogy a fia nem volt otthon múlt éjjel, hogy az elmúlt évben a saját külön kis világában élt, számítógépes játékokat játszott, állandóan a neten lógott, heavy metált hallgatott és, hadd idézzem az apát, „különös érdeklődést mutatott az okkult dolgok iránt.” – Sajnálom az apját – mondja Zeke, és Malin sejti, mire gondol. Arra, hogy Linköpingben hány apa szeretné, hogy olyan fia legyen, mint Martin, ő meg alig jár ki a meccseire. Meg sem tudná mondani, hogy mikor lesz a következő. Lelkiismeret-furdalása lesz, hacsak elmegy a sport-csarnok mellett. – A fickó a Saabnál dolgozik, értékesítő. Valószínűleg az év háromszázhatvanöt napjából háromszázat úton van. Ráadásul olyan helyekre jár, mint Pakisztán meg Dél-Afrika. – Mi a helyzet a fiú barátaival? – Egyet sem tudott megnevezni. – Veled mi újság, Börje? – kérdezi Johan Jakobsson némi nyugtalansággal a hangjában. – Tudjátok, hogy megy ez. Felmentettek, amíg nem tisztázzák a körülményeket. – A napnál is világosabb, hogy önvédelemből tetted – mondja Malin. – Tudod, Fors, hogy ennél mindig bonyolultabb a helyzet – jegyzi meg Sven. Sivert Norling egy zöld fotelban ül az ablaknál, a linköpingi egyetemi kórház egyik szobájában. A helyiségben félhomály van, csak egy olvasólámpa világít. Magas, vékony, és Malin a félhomály ellenére is észreveszi, milyen kemény a pillantása. Mellette a felesége, Brigitta. Szőke nő, egyszerű farmert és piros blúzt visel. Nincsen túl jó állapotban, az arca kivörösödött a sírástól, a szeme feldagadt.

292

A fiuk, Andreas az ágyban fekszik. Malinnak valahonnan ismerős ez a nő, de nem ugrik be neki, hogy honnan. A fiú lába kinyújtva, tekintete ködös a fájdalomcsillapítótól, de az orvosok szerint kihallgatható állapotban van. Zeke és Malin az ágy mellett állnak, az ajtó előtt egyenruhás rendőr őrködik. A fiú nem köszönt nekik, amikor beléptek, és most is inkább elfordítja a fejét. Hosszú, fekete haja még természetellenesebbnek tűnik, ahogy szétterül a fehér ágyneműn. – Azt hiszem, van miről beszélgetnünk – kezdi Malin. A fiú egy szót sem szól. – Gyilkossági ügyben nyomozunk. Nem állítom, hogy téged gyanúsítunk, de el kell mondanod, hogy mi történt éjszaka a fánál. – Nem voltam semmiféle fánál. Az apa ekkor feláll a fotelból, és odamegy az ágyhoz. – Ha megkérhetlek, leszel szíves elmondani végre, amit tudsz? – mondja a fiának szinte ordítva. – Vedd már komolyan! Elég ebből a sok hülyeségből! – Édesapádnak igaza van – mondja Malin nyugodt hangon. – Elég nagy bajban vagy, de ha segítesz, ki tudunk húzni belőle. A fiú Malinra néz. Malin próbálja a pillantásával is arra biztatni, hogy nyugodtan mondjon el mindent, amit tud, minden rendben lesz. És a fiú beszélni kezd. Elmondja, hogy az újságban olvasott a téli véráldozatról és a gyilkosságról. A gyilkosság éjjelén amúgy otthon volt az édesanyjával, ahhoz semmi köze. Csakhogy elege volt a folyton nyüszítő kutyájából, és az egyik barátjától, Sara Hambergtől megtudta, hogy ők tartanak otthon disznót, Henkan Anderssonnak, egy másik barátjának pedig van egy traktora, utánfutóval. Aztán elmesélte, hogy a neten olvastak a véráldozat rituáléjáról, és hogy utánanéztek Skoglöfnek is, akiről az újságokból tudták, hogy a 293

pogány ősi hitet népszerűsíti. Kapcsolatba is léptek vele e-mailben. Skoglöf nagyon furcsa leveleket írt nekik, gyakorlatilag felbiztatta őket az állatok kivégzésére. – Az egész olyan döbbenetes volt. Nem gondoltam volna, hogy a vér csak úgy patakokban folyik majd, iszonyatosan sok vér volt! Durva volt nagyon. És rohadt hideg is volt odakint. Andreas anyja megint sírni kezd. Az apján látszik, hogy legszívesebben nekimenne a fiának. Sötét van odakint, áthatolhatatlan az éjszaka. – Rickard Skoglöf is veletek volt? A fiú megrázza a fejét. – Nem. Ő csak azokat a furcsa leveleket küldte. – És Valkyria Karlsson? – Az meg kicsoda? – Miért menekültél el? – kérdezi Malin. – És legfőképpen miért szegezted a játék pisztolyodat a kollégámra, Svärd felügyelőre? – Nem tudom… Nem akartam, hogy elfogjanak. Ennyi. – Ezzel inkább Hollywoodban próbálkozz – inti le Zeke. – Lenne még egy kérdésem – mondja Malin. – Ismered Magnus Tedensjőt és Joakim Svenssont? – Jokét és Magnust? Nem, személyesen nem, de tudom, hogy kik ők. Elég nagy disznó mind a kettő. – Nekik is van valami közük a tegnap történtekhez? – Francokat! Soha semmit nem csinálnék velük önszántamból! – Bevigyük Skoglöföt? – kérdezi Zeke, mikor már lefelé tartanak a lifttel. – Miért? Mert állatkínzásra bujtogatott? – Igazad van. Várjuk ki a megfelelő pillanatot. De ettől függetlenül beugorhatnánk hozzájuk egy kis csevejre. Ki tudja, mire sikerült rávenniük

294

másokat? Johan meg kihallgathatná a másik két gyereket. – Oké, de mára már csak egy elintéznivalónk maradt – mondja Malin. – És mi lenne az? – kérdezi Zeke. – Be kell néznünk Börjéhez. Börje Svärd házában csend van és nyugalom, a berendezés és a színek fejlett esztétikai érzékről árulkodnak. Malin úgy érzi, ő soha nem lenne képes ilyet összehozni: egy olyan otthont, amelyet ilyen precízen megterveztek. Börje az asztal rövidebb oldalánál ül. Felesége, Anna szinte kilóg egy fotelhoz hasonló kerekes székből. Nehéz légzésének hangja betölti a szobát. – Mi mást tehettem volna? – kérdezi Börje. – Nyugodj már meg, nem tehettél mást! – mondja Zeke. – Így van – erősíti meg Malin is. – Szóval szerintetek nem kell aggódnom? – Minden rendben lesz. Az a golyó nem talált el semmi létfontosságú szervet, és a srác már túl is van a műtéten. – Micsoda szemétséget műveltek ezek a kölkök! Hogy lehet állatokat megkínozni? Malin a fejét csóválja. – Őrület! Anna furcsa, gurgulázó hangot ad ki magából. – Azt mondja, itt az ideje, hogy véget vessünk ezeknek a borzalmaknak – magyarázza Börje. – Igen – mondja Malin. – Annának igaza van. – Milyen volt a napod, anya? – kérdezi Tove, amikor Malin végre hazaér. – Fáradtnak látszol. – Hát… Néhány kamasz, kicsit idősebbek, mint te, nagyon, nagyon szörnyű dolgokat csináltak. 295

– Mégis mit? – Szörnyű dolgokat – mondja Malin, és szed magának egy jó nagy adagot a krumplipüréből. – Ígérd meg nekem, hogy te soha nem veszel részt ilyen szörnyűségben! Tove bólint. – Mi lesz velük? – Be kell vinnünk őket kihallgatásra, utána majd a gyermekvédelmisek gondoskodnak róluk. – Mit csinálnak velük? – Nem tudom, Tove. Foglakoznak velük, figyelnek rájuk, azt hiszem.

296

50. Február 12., vasárnap Amikor a templom órája elüti a tizenegyet, megszólal majd a Labdaszedő Bengt Andersson temetésére szólító harang. Elhamvasztják a testem, elmondják a nekem szánt búcsúztatókat. Nem, nem is voltam olyan magányos, ahogy gondoljátok. Egyedül voltam ugyan, de tudtam, hogy mi a szeretet. Rólam beszélnek, ráadásul vasárnap délelőtt. Megrázó, ahogy a halálom is az volt. De ennek már nincs jelentősége számomra. Elhamvasztanak, de a titok még mindig felderítetlen. Testem, ami most a fehérre festett fenyőfa koporsóban a hamvasztásra várakozik, bizonyíték valamire. A feltámadásról elnevezett kápolnában szólnak a harangok. A föld alatt, egy folyosó végén vár a hamvasztó kemence. Nem félek a tűztől, sem a véglegességétől, sem a forróságától. Ez is csak egy temetkezési szokás. Nem haragszom senkire, egyetlen kívánságom van már csak: hogy Maria meglelje a nyugalmát. Kedves volt hozzám, és ez sokat jelentett számomra. Olyan komoly ábrázattal ültök a padban! Ketten vagytok csak, akik

297

elkísértetek az utolsó utamra, Malin Fors nyomozó és a Fonus Temetkezési Vállalat képviselője, egy Skoglund nevű úr, aki előkészítette a testemet a Correspondenten számára készülő fotóhoz. A koporsóm mellett egy nő áll, a gallérjából ítélve ő a lelkész. Érzem, hogy szeretne már túl lenni az egészen, túlságosan megterhelő a számára az egyedüllét és a szenvedés, ami a koporsómat körülveszi. Kezdjétek már, hogy végre befejezhessük! Hadd lebegjek tovább! Egy dolgot legalább már megtanultam. Halottként megtanultam, hogyan használjam a szavakat. Azt suttogok, amit csak akarok, száz vagy akár ezer szót, de választhatom a csendet is. Hogy ti mit gondoltok, már nem érdekel. Ez az én történetem. És még nem ért véget. Malin üdvözli a temetkezési vállalat képviselőjét, Conny Skoglundöt. Amíg szólnak a harangok, egymás mellett álldogálnak a homokkőből épült árkádok alatt, majd bemennek a tágas épületbe. Szinte már kellemetlen az erős fény, ami az ablakokon át árad a kápolna épületébe, és lassacskán elkezd felfelé kúszni a plafon irányába. Malin a tekintetével követi a fény mozgását, és közben arra gondol, milyen valószerűtlenül szép lehet itt nyáron. Leülnek a padra. Rajtuk kívül senki nem kísérte el Bengtet az utolsó útjára. Nem elég, hogy életében magányos volt, a halálában talán még magányosabb. Alig egy hete, hogy meggyilkolták, és épp ma, vasárnap van a temetése. A koporsóra helyezve a ljungsbrói önkormányzat koszorúja. A futballklub már a helyszínen, a fánál lerótta tiszteletét. A harangok egyre zúgnak, Malin szinte belekábul a hangzavarba. A lelkésznőt is zavarja az erős hang.

298

Harmincöt körüli lehet, vörös hajú, kissé gömbölyded nő. Temperamentumosnak tűnik. Végre abbamarad a harangozás, felcsendül egy zsoltár, majd amikor az is véget ér, a lelkésznő beszélni kezd. Elmondja a szokásos búcsúztató szöveget, majd, amikor a személyes részhez ér, annyit mond, hogy Bengt Andersson az átlagosnál is átlagosabb volt. Malin legszívesebben odamenne hozzá, hogy befogja a száját, de nem teszi, ehelyett feláll és a fehér szegfűt, amit eddig a kezében szorongatott, Bengt koporsójára helyezi. – Elkapjuk. Elkapjuk, ígérem! – motyogja. – Megígérem, hogy hamarosan békében nyugodhatsz. Ha azt hiszed, a nyugalmamhoz az kell, hogy kiderüljön az igazság nagyon tévedsz, Malin Fors. Az igazságra neked van szükséged. Neked van szükséged lelki békére és nyugalomra, nem nekem. De igazad van, legyünk őszinték egymáshoz. Ne hitegessük egymást, ne járjuk le újra és újra ugyanazokat a köröket teljesen fölöslegesen. Már kitoltak a folyosóra. Hamarosan eltűnök a kemencében. Már a koporsó belsejében is elég meleg van és sötét, nemsokára pedig még melegebb lesz. David Sandström már vár rám. David negyvenhét éves, a mestersége hullaégető. Különös, hogy valaki ezt a szakmát választja. Nincsenek sokan. Úgy tűnik, Dávid szereti a foglalkozását. Megérkeztünk abba a helyiségbe, ahol a kemence van. A föld alatt vagyunk, csak néhány apró ablakon keresztül hatol be némi fény, ami megvilágítja az égszínkékre festett falakat. Az égetés folyamata teljesen automatizált. Dávid majd rátolja a koporsómat egy futószalagra, ami elvisz a kemence nyílásáig. Ha már bent vagyok, egy gombnyomással beindítja a folyamatot, és lángra kap a testem. Rohadt nehéz ez a koporsó! David alig bírja átemelni a futószalagra. 299

Bengt Andersson teste. Tudja, hogyan halt meg. Amikor betette a koporsóba, nem is nagyon akart a szemébe nézni. Bengt Andersson teste nem sugározta magából az átlagos holtak nyugalmát. Végre! Sikerült! Fent van. Megnyomja a gombot a műszerfalon, a lángok felcsapnak, és mohón nyaldosni kezdik a koporsót. Alig tíz perc alatt teljesen beborítják és néhány további perc elteltével felemésztik. David Sandström előveszi a zsebéből a jegyzettömbjét, majd egy speciális tollal írni kezd bele. Már csak néhány oldal, és betelik. Bengt Andersson, 61 10 15 – 1923. Nr. 12.349. Érzem a tüzet. Minden egyesül ebben az érzésben. Átalakulóban vagyok, füstté válok, és kiszállok a krematórium kéményén, apró illatmolekulákká változom, amelyek szétterjednek Linköping felett, és Malin Fors mohón belélegzi majd, amikor kilép a rendőrség épületéből és elindul a parkoló felé. Nem marad más belőlem, csak a hamu, amit majd elhelyeznek a kápolna melletti sírkertben. A holtak hamvai segítenek tájékozódni az élőknek. Azok, akik akár teljesen véletlenül meglátogatnak majd a sírkertben, kénytelenek lesznek emlékezni rám. Ellátogatunk a temetőkbe, és emlékezünk. Az életünkre, másokra. Ez mindenkiben más érzéseket kelt. De az élők szokásai eltérnek a halottakétól.

300

HARMADIK RÉSZ AZ ÉLŐK SZOKÁSAI

51. Viráglocsolás, levelek szortírozása, csapok ellenőrzése. Portörlés, a hűtőszekrény leolvasztása és még mennyi feladat vár rá! Vajon az emlékeket is ilyen könnyen el lehet felejteni, vagy el lehet fojtani az érzéseket? Megcsalni valakit vagy megőrizni a szerelmét? Ennyire könnyű lenne? 13:45. Néhány órával Bengt Andersson temetése után Malin a szülei lakásában időzik. Eszébe jut, hogy legutóbb miért kellett idejönnie. Tovéval épp ugyanaz történt, mint vele sok évvel ezelőtt. Ugyanúgy is viselkedik: ugyanazzal a naiv őszinteséggel viszonyul a testéhez, ahogy ő is valaha. De mégis… Malin felnevet. El kell ismernie, hogy Tove a hideg ellenére ügyesen

301

meg tudja oldani a találkákat a szerelmével. Most például épp moziban vannak, egy ötvenes évekbeli film újrafeldolgozását nézik meg. Egy kicsit átpofozták a jeleneteket, hogy megfeleljenek a kor ízlésének: kicsit több bennük az erőszak és a szex, a végén pedig ott az elmaradhatatlan happy end. Biztos kasszasiker. Minden kor azokat a történeteket kapja meg a filmvásznon, amelyeket megérdemel. A szülei lakásában mindig olyan furcsa szagokat lehet érezni. Titokzatos dolgok illatát. Valami hasonlót érzett a vadászkunyhóban is, odafent, az erdőben, csak itt tisztább, személyesebb minden. Ilyenkor úgy érzi, mintha forogni kezdene vele a világ. Legszívesebben abbahagyná az emlékezést, de mégsem teszi. Nem akar felejteni. Lehuppan a nappaliban a kanapéra. Fáradtnak és kizsigereltnek érzi magát. Eszébe jut, hogy az apja tart némi alkoholt a hűtő fölötti szekrényben. Csak egy kicsit lenyugtatni az idegeit. Ez a sok szép bútor mindenfelé a lakásban. Már nem is olyan szépek. Meglocsoltad a növényeket? Igen, már meglocsoltam őket. Virágok. Illatok. Rakott káposzta illata. És hazugságok illata. Még itt is? Mintha hirtelen átkerült volna Rakel Murvall nappalijába. El kell mennie megint Blåsvädretbe, meg kell tudnia az igazat, ami ott rejtőzik valahol a szekrényekben, a padlóban, ott van mindenütt. Megcsörren a mobilja az előszobában. Malin felugrik, kiszalad, és előkotorja a telefont a kabátja zsebéből. Külföldi szám. – Halló, Malin vagyok! – Malin, szia! Itt az apád. – Szia, apa! Épp itt vagyok, nálatok. Most locsoltam meg a növényeket. 302

– Ez igazán remek, köszönöm. De nem ezért hívtalak. Az apja nagyon akar mondani valamit, csak nem tudja, hogyan vezesse fel. Épp, mint legutóbb. A következő pillanatban már hallja is, ahogy nagy levegőt vesz, és belevág a mondandójába. – Tudod, anyáddal arról beszéltünk, hogy Tove lejöhetne hozzánk. Úgyis lesz most néhány nap szünete. Mit szólnál hozzá? Malin nem akar hinni a fülének. Megpróbálja összeszedni magát. – Két hét múlva. – Két hét múlva? – Igen. Akkor kezdődik a szünet. Csak egy gond van. – Mi lenne az? – Nincs pénzünk a repülőjegyre. Jannénak meg el kellett vinnie szerelőhöz a kocsit még karácsony előtt. – Már erről is beszéltünk anyáddal, és nagyon szívesen kifizetjük a jegyét. Ma voltunk is az utazási irodában, és van néhány nagyon olcsó járat Londonon keresztül… Mi lenne, ha te is eljönnél? – Sajnos lehetetlen – mondja Malin. – Nem tudnám megoldani. Nagyon benne vagyunk a nyomozásban. – Akkor csak Tove? – Szerintem nagyszerű ötlet. De azért kérdezzük meg őt is. – Nagyon jó dolga lenne itt. Fürödhetne meg lovagolhatna… – Apa, kérdezzük meg őt. Már el tudja dönteni, hogy mit akar. – Megbeszéled vele? – Szerintem inkább hívd fel te. Most épp moziban van, de tíz körül már otthon lesz. – Malin, nem beszélnél vele mégis… – Oké, oké! Beszélek vele, és utána fölhívlak. Holnap. – Ne húzzátok sokáig, a repülőjegyek gyorsan elkelnek.

303

52. Hangok. Ne hallgass rájuk! Vagy mégis… Engedd, hogy szóljanak hozzád, és eljutsz a megoldáshoz! Niklás Nyrén lakása tele van a legkülönbözőbb süteményes és csokoládés dobozokkal, átlátszó csomagolásban. Az ínycsiklandó illatokról nem is beszélve. Négercsókok, piskóták, kekszek mindenütt, az előszobaszőnyeg pedig tele süteménymorzsával. A ház előtt, a felhajtón egy zöld Volvo parkol, talán kicsit túl közel a postaládához. Miután Malin csöngetésére Niklás Nyrén sietve ajtót nyitott, bevezette őt a nappaliba, amelynek központi darabja egy piros szövethuzatú kanapé és pontosan vele szemben egy falra szerelt síkképernyős tévé. A lakásban minden arra utal, hogy Niklás Nyrén rendszerető ember. Farmert és zöld pólót visel. Kicsit el van hízva, a hasa szépen kidudorodik az öve fölött. Nem mozoghat valami sokat, állapítja meg Malin. Egész nap az autóban ül, és biztosan nem veti meg a saját áruját sem. – Bocsásson meg, hogy nem hívtam vissza – mondja a férfi. A hangja meglepően mély, egy ilyen testalkatú illetőtől az ember magasabb hangot várna. Malin nem szól egy szót sem, csak leül az ablakkal szemben a konyhaasztalhoz, és a Cloetta gyár kéményeit bámulja.

304

– Úgy tudom, kérdéseket szeretett volna feltenni nekem – emlékezteti Nyrén látogatása céljára, miután leül a kanapéra. – Minden bizonnyal tudja, hogy Joakim Svensson neve felmerült a Bengt Andersson meggyilkolásával kapcsolatos nyomozás során. Niklás Nyrén bólint, majd beszélni kezd. – Nem hinném, hogy a fiúnak bármi köze lenne az ügyhöz. Csak egy kis tisztességet kell tanulnia, és persze hiányzik neki a férfiminta, de amúgy rendben van. – Jó viszonyban van a gyerekkel? – Próbálkozom, próbálkozom – mondja Niklás. – Tudja, nekem is elég pocsék gyerekkorom volt. Ezért is szeretnék segíteni neki. Szeretném megmutatni neki, hogy bízom benne. – Mit ért azon, hogy pocsék gyerekkora volt? – Ebbe most nem igazán szeretnék belemenni. Érje be annyival, kérem, hogy az apám olykor elég rendesen a pohár fenekére nézett. Az anyám pedig nem volt túl szerető anya. Malin bólint. – Mit csinált múlt héten, szerdáról csütörtökre virradó éjjel? – Margaretha itt volt nálam, és biztos vagyok benne, hogy Magnam és Joke pedig azt a filmet nézték, ahogy már ők is mondták maguknak. – Magnam? Ismeri Magnus Tedensjőt? Niklás Nyrén feláll, odalép az ablakhoz és a gyár irányába bámul. – Nagyon összetartanak. Azt mondanám, elválaszthatatlanok. Időnként megpróbálok olyan programokat kitalálni, ami mindkettőjüknek bejön. – És mi jön be nekik? – Hát, mi jön be a fiúknak? Gördeszka-bemutató Norrköpingben. Aztán voltunk a Mantorp Parkban is. Hagytam, hogy elhagyott mellékutakon vezessék a kocsimat. Tavaly nyáron még a lőtérre is kivittem őket. Malint megdöbbenti a férfi őszintesége. De az is lehet, hogy csak megjátssza, hogy ilyen naiv? – Vadászik? 305

– Nem. De egy időben érdekelt a sportlövészet. Van is egy puskám. Miért? – A fenébe, hová rakhattam? Niklás Nyrén feltúrja a hálószobáját a puska után. – Jobb lenne egy fegyverszekrényben tartani. Bizony, jobb lenne, gondolja Malin. – Na, végre, megvan! Niklás Nyrén egy keskeny, fekete puskát tart a kezében. Malin hamar magához tér a csodálkozásból. Senki nem érhet ehhez a fegyverhez, amíg a technikusok meg nem vizsgálják! – Tegye az ágyra, kérem – mondja a férfinak, aki csodálkozva néz rá. – Van nagyobb méretű szemeteszsákja? – Igen. Odakint, a konyhában. Egyébként itt vannak a lőszerek is. – Oké! Hozza ide azt a zsákot, én itt megvárom! Malin leül az ágyra, a fegyver mellé. Körbenéz kicsit a szobában. A falon Ikeában vásárolt olcsó, többnyire halakat ábrázoló nyomatok díszelegnek, olcsó keretben. Behunyja a szemét és felsóhajt. Joakim Svenssonnak van kulcsa a férfi lakásához. Könnyen hozzáférhetett a fegyverhez, amikor a férfi üzleti úton volt, és gond nélkül ki tudta vinni a lakásból. Nem lenne meglepő, ha kiderülne, hogy ezzel a fegyverrel lőtték be Bengt Andersson ablakát, hogy ráijesszenek kicsit. A kis dögök! Nem tudják kordában tartani a tesztoszteronszintjüket, és a családi hátterüket ismerve, könnyen el lehet képzelni róluk egy ilyen akciót. Malin figyeli, ahogy Niklás Nyrén visszafelé jön a konyhából. Egyik kezében a szemeteszsákot, a másikban a lőszeres ládát tartja. – Tudja, gumilövedéket használok, és biztos voltam abban, hogy ezt a dobozt még nem nyitottam ki. De tévedtem. Illetve az is lehet, hogy valaki

306

más nyitotta ki. Három golyó hiányzik – mondja továbbra is hitetlenkedve. Ezek után nem lesz nehéz rávenni a fiúkat arra, hogy vallomást tegyenek. Sőt, talán még mást is bevallanak. Már ha van mit. Malin teljes erőből nyomja a gázt a Maspelösába vezető jeges úton. Eldöntötte, hogy kivárja, amíg Karin megvizsgálja a fegyveren az ujjlenyomatokat. Éppen ezért kell mielőbb eljuttatni a laborba. Ugyanakkor nehéz ellenállnia a kísértésnek, hogy azonnal odamenjen Magnus Tedensjőék házához, és sarokba szorítsa a fiút. Gyerekjáték lenne a Murvall család kihallgatásához képest. De nem. Várjuk csak meg, amíg bebizonyosodik, hogy a fiúk Niklás Nyrén fegyverét használták Bengt Andersson ijesztgetésére! Pontosan felírta Rickard Skoglöf címét, de a hófödte mezőn nehéz észrevenni a házat. Egy darabig köröznie kell, míg végre meglátja. Még hogy pogány szokások, gondolja Malin, miközben bekopog az ablakon. Nem kell sokat várnia. Egy férfi nyit neki ajtót, minden bizonnyal Skoglöf az. Kaftán van rajta, hosszú szakálla összefonva. Mögötte megmozdul valami, egy fehérbe öltözött nőalak, Valkyria Karlsson. – Malin Fors, linköpingi rendőrség. – Örvendek. Ezek szerint a kollégáját a lövöldözés után kivonták a forgalomból – mondja, majd int Malinnak, hogy kövesse. Malin nedves meleget érez, és érthetetlen módon mintha nyílt tűz ropogását hallaná valahonnan a házból. – Menjen be oda, kérem – mondja Skoglöf, és balra mutat, a nappali felé, ahol egy íróasztal áll egy a gigantikus méretű számítógép-képernyővel. Valkyria Karlsson a kanapén ül felhúzott lábbal. Egy fehér hálóingen kívül semmi nincs rajta. – Te voltál az, aki megzavart – mondja Malin felé fordulva. Rickard Skoglöf is megérkezik, kezében három bögre és egy kancsó.

307

– Gyógynövénytea – mondja. – Jót tesz az idegeknek. Malin nem felel, csak megragadja az egyik bögrét, majd belesüpped az íróasztal előtt álló puha székbe. Skoglöf odanyújt egy bögrét Valkyriának, de nem ül le mellé. – Jó érzés rávenni a fiatalokat, hogy elmebeteg dolgokat műveljenek? – kérdezi Malin a férfit. – Mire gondol? A rendőrnő legszívesebben Skoglöf képébe öntené a forró teát, de még idejében visszafogja magát. – Ne játssza meg itt nekem, hogy fogalma sincs arról, miről beszélek. Tudunk az Andreas Norlingnak küldött levelekről. Ki tudja, még hány embert hülyített meg! – Ó, hát erről van szó? Olvastam a Correspondenten cikkét. Soha nem gondoltam volna, hogy megteszi. – Lépett valaha kapcsolatba Magnus Tedensjővel és Joakim Svensonnal? – Nem ismerek semmiféle Joakim… mit is mondott? Gondolom, ők azok a kamasz fiúk, akikről az újságok is írtak. Akkor most még egyszer elmondanám, hogy nekem, illetve nekünk, semmi közünk ehhez a históriához. – Így van – helyesel Valkyria, és kinyújtózik a kanapén. A lábkörmei neonsárgára vannak festve, állapítja meg döbbenten Malin, majd visszafordul a férfihoz. – Kénytelen vagyok lefoglalni a számítógépét – mondja neki. – És amennyiben ellenállást tanúsít, gondoskodom arról, hogy a házkutatás során rendesen szétszedjék a házát. Úgy tűnik, sikerült elvennie Rickard Skoglöf kedvét a viccelődéstől, mert tekintete most megtelik félelemmel. – Kaparjál csak, büdös kurva! Nem tudsz elkapni minket! – sziszegi Valkyria.

308

Tove hat után néhány perccel ér haza. Szabályosan beviharzik az ajtón, látszik rajta, hogy izgatott. Érdekes vasárnapunk van, gondolja Malin, miközben várja, hogy a lánya bemenjen hozzá a nappaliba, és elmondja, mi történt. A fegyvert elküldte a laborba. Karinnak és a kollégáinak az első dolga lesz holnap, hogy megvizsgálják. Rickard Skoglöf merevlemeze is biztonságban van a rendőrségen. Johan Jakobsson és az informatikusok majd kiderítik, hogy ki volt az, akit ez a Sátán prófétája esetleg rávett arra, hogy az Ásatrú hit nevében végezzen Bengt Anderssonnal. Ki tudja, ezenkívül még milyen disznóságok derülnek ki Skoglöfről. Malin arra kapja fel a fejét, hogy Tove ott áll előtte a nappaliban, és mosolyog rá. Nyugodt a tekintete, állapítja meg Malin. Nyoma sincs rajta semmiféle zaklatottságnak. – Milyen volt a film? – Borzalmas. – Boldognak tűnsz. – Igen. Markus holnap átjön hozzánk vacsorázni. Nem baj? – mondja, és lehuppan Malin mellé. – Persze, szívesen látom – mondja Malin. – Mit nézel? – kérdezi Tove, miközben automatikusan a tál felé nyúl, amiben egy nagy adag chips van. – Valami dokumentumfilm. Palesztin-izraeli kettősügynökökről szól. – Nincs valami más? – Biztos van. Nyugodtan keress valamit – mondja Malin, és odanyújtja Tovénak a távirányítót, aki leragad a helyi tévécsatornánál, ahol épp a hokieredményeket olvassák fel. Martin Martinsson három gólt is lőtt a vasárnapi meccsen. – Átmentem a nagyiék lakásába délután. – Aha – mondja Tove, miközben tovább bámulja a tévét. – Nagypapa felhívott, mialatt ott voltam, és azt mondta, hogy szeretnék, ha meglátogatnád őket. 309

Malin arra számít, hogy Tove arca mindjárt sugározni kezd a boldogságtól, ehhez képest azonban inkább aggodalmasnak tűnik. – Nincs is pénzünk arra, hogy kifizessük a repülőjegyem. – Ők fizetnék. Tove, ha lehet, még aggodalmasabb képet vág. – Nem tudom, hogy van-e kedvem odarepülni, anya. Szerinted megbántom őket, ha nemet mondok? – Én nem dönthetek helyetted, Tove. Tégy a legjobb belátásod szerint. – De én nem tudom. – Az lesz a legjobb, ha alszol rá egyet. Elég, ha holnap vagy holnapután eldöntőd, hogy mit szeretnél. – Ugye, ott meleg van? – Úgy húsz fok lehet – mondja Malin. – Mint itt nyáron. Malin különös álmot lát aznap éjjel. Egy kertben jár, melynek a közepén egy gyönyörűséges almafa áll. A fa körül kisfiúk ugrálnak, hol elesnek, hol felállnak megint. Térdüket zöldre festi a fű. Aztán hirtelen csak egyetlen fiúcska marad a kertben, ugrál, játszadozik, majd elindul az erdő felé, ami a kert végében kezdődik. Megáll, egy darabig eltűnődik, hogy továbbmenjen-e. Végül összeszedi minden bátorságát, és rálép a sötét erdőbe vezető ösvényre. Keresztülgázol a bozóton. Az ágak megsebzik a bőrét, csetlik-botlik a hatalmas fák kiálló gyökereiben, de megy tovább, hiába hasít fájdalom a lábába. Egyszer csak Malin ágya mellett áll, tenyerével megnyomja Malin mellkasát, mintha így akarná több levegőhöz juttatni, majd a fülébe suttogja: Ki vagyok én? Mi a nevem?

310

53. Február 13., hétfő Hétfő reggelre vastag ködtakaró ereszkedik a városra. Malin arra gondol, hogy tevékeny nap vár rájuk. Meg kell vizsgálni Niklás Nyrén puskáját. Aztán ott van a Skoglöftől elkobozott merevlemez. A köd mintha lelassítaná az időt, minden történés tompábbnak és puhábbnak tűnik. A rendőrségen fáradt ügyeletesek várnak a váltásra. Börje Svärd otthon van, kényszerpihenőn, épp nyújtózkodik a kék virágmintás paplan alatt. Az ágy két oldalán egy-egy farkaskutya, éjszakára beengedte őket a hidegről. A földszinten a két szociális munkás tesz-vesz, akik segítenek a felesége ellátásában. Johan Jakobsson linghemi házában ül a szófán, ölében hároméves kislányával. El-elbóbiskol, miközben a gyerek rajzfilmet néz a tévében. A kislány fején fülhallgató van. Johan szeretné tudni, mikor fedezi végre fel a kicsi, milyen jó dolog is aludni. Tegnap sikerült beszélnie az összes gyerekkel, akik részt vettek az állatok rituális kivégzésében. Mindnek volt alibije Bengt Andersson meggyilkolásának éjszakájára. Minden bizonnyal az ő esetükben is csupán arról van szó, hogy belekeveredtek egy kétes ügybe, ahogy az a fiatalokkal időnként lenni szokott. 311

Zacharias Martinsson didergő feleségéhez bújva alszik. A hálószobában résnyire nyitva hagyták az ablakot, ami ilyen időben garancia a megfázásra. Sven Sjöman a hátán fekve horkol a hálószobában, miközben felesége egy bögre forró kávét kortyolgat a konyhában, és nagy élvezettel olvassa a Svenska Dagbladet reggeli számát. Időnként sikerül kiosonnia a konyhába, mielőtt még Sven felébred. De ez csak ritkán fordul elő. Még Karim Akbar sem kelt fel. Az oldalán fekszik, lassú légzését olykor köhögés zavarja meg. Karját óvatosan kinyújtja a felesége felé, de ő már nincs az ágyban. A fürdőszobában ül, arcát a kezébe temetve, és azon tűnődik, hogyan fogja elrendezni a dolgokat, még mielőtt Karim bármit is megsejtene. Karin Johannison, a helyszínelők vezetője a férjével szeretkezik. Haját hátradobva fel-le mozog a férfin, átadva magát az élvezetnek. Mintha fel akarná falni az alatta vonagló férfitestet. Malin ezen a korai órán már az autójában ül, és próbálja összerakni, hol is tartanak a nyomozásban. Fázik. A kocsi fűtőrendszere már nem a régi, nem bírja a küzdelmet a rendkívüli hideggel. Már látja a Vreta-kolostor kőtornyát és mögötte Blåsvädret házait. Miközben Malin a kocsi ablakán keresztül kémleli a vidéket, épp Rakel Murvall is kinéz a háza ablakán kávéfőzés közben, és arra, gondol, hogy a fiúk nemsokára hazajönnek. A gondolat örömmel tölti meg a szívét. Végre megint zajlani fog a munka a műhelyekben. Malin Rakel Murvall háza előtt állítja le a kocsiját. Különös. Mintha a ház rozogább lenne, mint legutóbb, amikor itt járt. Lehet, hogy kezd tönkremenni a hidegben? A feljáróról gondosan ellapátolták a havat, már csak a vörös szőnyeg hiányzik a lépcsőkről.

312

Már biztosan fent van a vén boszorkány. Malin meg akarja lepni, amikor az asszony a legkevésbé számít rá. Jól becsapja a kocsi ajtaját, ahogy Tove szokta a maga kamaszos lendületével. Ő viszont most inkább azt szeretné ezzel elhitetni, hogy Zeke is ott van mellette. Bekopog az ajtón. Gyors és mégis súlyos léptek zaja hallatszik bentről. Az ajtónyílásban megjelenik az öregasszony keskeny, szürke arca, és a legszigorúbb szempár mered rá, amit Malin valaha látott. Ám ennek ellenére most fáradtság, kimerültség tükröződik benne. Ez a nő már elmúlt hetvenéves, nem árthat neki, gondolja Malin. Bár ki tudja, mire képes? – Fors felügyelő! – üdvözli őt kedvesen az öregasszony. – Minek köszönhetem a látogatását? – Megengedi, hogy bemenjek? Elég hideg van idekint. Szeretnék feltenni néhány kérdést. – És gondolja, hogy én tudok majd válaszolni rájuk? Malin bólint. – Szerintem maga mindenre tudja a választ. Rakel Murvall kicsit hátrébb lép, és beengedi Malint. A kávé jólesően forró, de nagyon erős. – A fiai jól bírhatják az erős kávét – mondja Malin, és megpróbál kényelmesen elhelyezkedni a konyhaszéken. Malin látja, ahogy először összeszűkül az asszony szeme, de aztán megnyugszik, és azt kérdezi: – Ha már őket említi, megmondaná, mi van velük? – Tudja, én most inkább a negyedik fiáról szeretnék beszélgetni – mondja Malin. Az asztalra teszi a kávéscsészét, és egyenesen az öregasszony szemébe néz. – Karlról – mondja nyomatékkal. – Róla meséljen. – Mi… – Karl. – Nem sokat tudok róla. 313

– Ki volt az apja? Úgy tudom, nem ugyanaz, mint a többi fiúnak. – Ezek szerint beszélt vele. – Igen. Ő azt mondta, hogy az apja tengerész volt, és hogy odaveszett egy hajótörésnél. – Így van. A Zöld-foki-szigeteknél történt, 1961. augusztus 18-án. A hajó teljes személyzete és minden, amit szállítottak, odaveszett. – Maga hazudik – mondja Malin. – Peder Palmkvist volt a neve, a hajóé pedig M/S Dorian – mondja nevetve az öregasszony. Malin feláll. – Erre voltam kíváncsi – mondja, és már indul is kifelé, de közben nem kerüli el a figyelmét az öregasszony pillantása. – Ha még egyszer meglátom itt vagy a házam környékén, feljelentem zaklatásért – sziszegi gyűlölettel. – Asszonyom, ha hiszi, ha nem, a munkámat végzem. Ennyi. – A hajók elsüllyednek olykor. És velük az emberek is. Malin elhajt a Murvall család benzinkútja mellett. A neonfeliratot kikapcsolták, a bolt ablakai sötéten tátongnak. A műhely egyik épülete olyan rossz állapotban van, hogy az lenne a legegyszerűbb, ha lebontanák. Elmegy Brunnby és Härna mellett. Nem akarja látni a házat, ahol a Labdaszedő lakott. Szerencsére az útról csak a ház teteje látszik. Vajon már beköltözött egy új lakó? Vagy még üresen áll a lakás, és várja a régi gazdáját? Átmegy a viadukt alatt, és épp elhajt az iskola mellett, amikor felhívja Johan Jakobssont. Ma nem fog tudni bemenni a reggeli értekezletre. – Johan? Itt Malin. – Malin? Kollégája hangja meglehetősen álmosan cseng a telefonban. Ezek szerint még csak most érkezett meg.

314

– Megnéznél nekem valamit, mielőtt nekiállsz Skoglöf merevlemezének? Malin megkéri Johant, hogy ellenőrizzen le egy nevet a tengerészeti hivatal adatbázisában. – Attól tartok, az ilyen régi eseteket nem tartják nyilván az adatbázisban. – Muszáj, hogy legyen róla valami adat. Vannak olyan netes oldalak, amelyek épp az ilyen katasztrófák adatait gyűjtik össze. – Nem tudom. Talán a Kereskedelmi Flottánál vagy a Tengerész Szövetségnél lesz valami használható információ. – Köszönöm, Johan! Jövök neked eggyel! – Csak óvatosan az ilyen ígéretekkel! Ki tudja, mit találok. Aztán tényleg neki kell állnom a merevlemeznek. Malin éppen akkor teszi le a telefont, amikor bekanyarodik a vretalideni öregek otthonához vezető útra. Már nem jelentkezik be a recepciónál, egyenesen a lift felé indul. Ismét megcsapja az orrát a jellegzetes tisztítószerszag. Éppen úgy, mint amikor legutóbb itt járt. Akkor is lehangolónak találta ezt a vegytisztaságot. Furcsa. Máshol citrom- vagy virágillatú tisztítószert használnak. Szegény öregek, igazán megérdemelnének valami más illatot ehelyett. Felmegy a harmadik emeletre, és a folyosón egyenesen Gottfrid Karlsson szobája felé indul. Bekopog. Halk, de határozott hang válaszol. – Jöjjön be! Malin kinyitja az ajtót, és óvatosan belép a szobába. Az öregember törékeny alakját egy sárga pléd takarja. Az ágyban fekszik. Még azelőtt megszólal, hogy a rendőrnő bármit kérdezni tudna. – Fors kisasszony! Reméltem, hogy még viszontlátom.

315

Nos, igen, gondolja Malin, sokan szeretnék, hogy kiderüljön az igazság. Odalép az ágy mellé. – Kérem, ha nem zavarja, hogy egy öregember mellett… – kínálja hellyel Gottfrid Karlsson. – Köszönöm! – mondja Malin, és letelepszik az ágyra. – Olvastam a nyomozásukról – mondja a férfi, miközben szinte teljesen vak szemével Malin tekintetét keresi. – Sötét dolgok derültek ki. Micsoda gazemberek ezek a Murvallok! Már meg is feledkeztem róluk, olyan rég nem hallottam felőlük. Pedig ismertem ám az apjukat, és az anyjukat is! – Milyennek ismerte meg az anyjukat? – Soha nem tartottam sokra, de, tudja, a pillantása… Ha annak a nőnek a szemébe néztem, mindig az jutott eszembe, hogy jobb nem ujjat húzni Rakel Karlssonnal… – Karlsson? – Igen. Ugyanaz a családnevünk. Ami nem csoda, ezen a környéken ez a legelterjedtebb. Akkor vette fel a Murvall nevet, amikor összeházasodott Svartennel. – És Svarten? Róla mit gondol? – Egy részeges gazember volt, de a lelke mélyén mindig is rettegett. Nem olyan volt, mint Bengt apja. – Emlékszik arra, hogy Rakelnek született egy fia, aki nem Svartentől volt? – Igen, emlékszem, csak a neve nem jut eszembe. Tudja, az idő… Rendesen kitakarította az emlékezetemet. Egyvalamire emlékszem, hogy a gyerek apja odaveszett a tengeren, amikor Rakel még várandós volt. – Nehéz lehetett egyedül nevelni egy gyereket. – Senki nem látta azt a gyereket. – Hogyhogy? – Mindenki tudta, hogy létezik, de senki nem látta. Soha nem vitte magával sehová. – És később? 316

– Azt hiszem, kétéves lehetett, amikor az anyja összeházasodott Svarten Murvall-lal. De, tudja, kisasszony, mindenféle szóbeszéd járta akkoriban. – Miféle szóbeszéd? – Erről inkább Weine Anderssonnal kellene beszélnie. Ő jobban tudja, mint én. Gottfrid Karlsson erektől duzzadó öreg kezét Malinéra teszi. – Weine a Stjärnorps Otthonban lakik. Ő is ott volt azon a hajón, amikor elsüllyedt. Ő aztán tudna mesélni magának egyet s mást. Nyílik az ajtó. Hermansson nővér lép be. A haja ugyanolyan, apró göndör fürtjei az ég felé merednek, viszont most nem viseli sokdioptriás szemüvegét. Így legalább tíz évvel fiatalabbnak látszik. – Fors felügyelő! Mégis hogy képzeli?!

317

54. – Ide még a rendőrség sem teheti be a lábát bejelentkezés nélkül! – De… – Nincs semmi „de”, Fors felügyelő! Még magának sem – mondja a nővér, és már húzza is magával Malint a folyosóra, ahol folytatja a szónoklatot. – A betegeink sokkal erősebbnek tűnnek, mint amilyenek valójában – mondja, miközben megáll az ápolónők pultjánál. Csak úgy dől belőle a szó. – És különösen most, hogy itt ez a nagy hideg, nagyon megviseli őket és… Malint először felbosszantja Hermansson nővér viselkedése. Nem tetszik neki, ahogy az öregekről beszél. Mi az, hogy nem csinálhatják azt, amit akarnak?! De végül belátja, hogy a főnővérnek igaza van. Az ő gondjaira bízták őket, ezért az ő dolga az, hogy vigyázzon rájuk. És ő el is látja a feladatát. Malin bocsánatot kér a váratlan látogatás miatt. – Elfogadom a bocsánatkérését – mondja Hermansson, és elégedett képet vág. – Nem akarnak valamilyen más tisztítószert használni? – kérdezi Malin. Hermansson elképedve nézi a rendőrt. – Semmi, csak elgondolkodtam, hogy miért olyat használnak, aminek vegyszerszaga van. Vannak olyan illatosított tisztítószerek, amelyek nem okoznak allergiát, nagyon kellemes az illatuk és még csak sokba sem kerülnek… 318

Hermansson egy darabig nem felel. – Egész jó ötlet – mondja végül, majd lapozgatni kezdi a jegyzetfüzetét, jelezve, hogy a beszélgetésük ezzel véget ért. Malin már az autó felé tart, amikor megszólal a telefonja. Gyorsan visszafordul, nem akar a hidegben ácsorogni, ennél még az otthon steril, vegyszerszagú előtere is jobb, ott legalább meleg van. – Igazam volt – hallatszik Johan hangja a telefonban. – A Tengerész Szövetség adattárában megtaláltam. – Szóval valóban létezett egy M/S Dorian nevű hajó, ami tényleg elsüllyedt, és volt rajta egy Palmkvist nevű tengerész, aki vízbe fúlt? – Igen. Sajnos nem érte el a mentőcsónakokat. – Ezek szerint voltak, akik túlélték. – Úgy tűnik. – Köszönöm, Johan! Mégiscsak jövök neked eggyel! Romok. Egy tó, amelyet vastagon befed a jég. Malin egy pillanatra megáll, és végigjáratja a tekintetét a Roxen-tó felett. Az autók számára tökéletes biztonságot nyújtanak az egyenletesre gyalult utak. A tó másik oldalán füst száll fel az aprónak tűnő házak kéményeiből. A stjärnorpsi kastély. A 18. században leégett, majd ismét felépítették. A Douglas család rezidenciája, akik még ma is szinte belefulladnak a pénzükbe. Ez az egyik leglehangolóbb építmény, amit Malin valaha látott. Szürke kőépület apró ablakokkal, előtte egy dísztelen kert, mellette igénytelenül kialakított raktárépület. Mögötte még most is látszanak a régi kastély romjai, mintha csak arra akarnának emlékeztetni, hogy minden múlandó. Az öregek otthona a birtok peremén áll, pontosan ott, ahol az út bekanyarodik az erdő felé. Csodálatos kilátás nyílik innen a tóra. A háromemeletes épületen látszik, hogy nemrég fejezhették be a

319

renoválását. Olyan csendes itt minden, gondolja Malin. A nagy ritkán erre tévedő autók zaján kívül szinte semmi nem hatol el idáig. Az épület méreteiből ítélve elég kevesen, talán harmincan lakhatnak itt. Malin leparkol a bejárat előtt. Kíváncsian várja, hogy itt milyen lesz a főnővér. Mert Hermansson nővért nehéz lesz lekörözni. Egy pillanatra eszébe jut, hogy aznap este jön át Markus vacsorára. Reméli, hogy minden rendben lesz. De előbb vár még rá egy találkozás Weine Anderssonnal. Hol van még az esti vacsora? Weine Andersson egy kerekes székben ül az ablak előtt, ahonnan remek kilátás nyílik a Roxen-tóra. Amikor Malin bejelentkezett a recepciónál, az idős nővér szemmel láthatóan örült a látogatásának. Nem igazán érdekelte, hogy Malin rendőrként jött, hogy kikérdezze az öreget, a hangjából elégedettség sugárzott. – Weine nagyon fog örülni magának. Tudja, ritkán látogatják meg, ráadásul nagyon szeret fiatalokkal beszélgetni. Malin eltűnődött. Fiatal? Ő még ebbe a kategóriába tartozna? Inkább Tove, ő még tényleg fiatal. De ő? – Weine jobb oldala sajnos teljesen béna. Stroke. Nem érintette a beszédkészségét, viszont a mozgását annál inkább. És még annyi, hogy nagyon érzékeny. Malin megköszönte a hasznos információkat, majd elindult az öreg szobája felé. A csontos férfi mindkét karját tengerésztetoválások díszítik. Lebénult karján, ami sínbe van kötve, egy horgony látható. Nem túl profi munka. Az arca ráncos, és tele van májfoltokkal. Egyik szemére teljesen vak, de a másikkal talán még a korábbinál is elevenebben figyel. – Igen – feleli Malin kérdésére. – Ott voltam a hajón. Palmkvisttel

320

osztottam meg a kajütömet. Túlzás lenne azt állítani, hogy barátok voltunk, de ugyanarról a vidékről származtunk, ezért egyértelmű volt, hogy összetartunk a tengeren. – Ha jól tudom, Palmkvist megfulladt. – A Zöld-foki-szigetek előtt hatalmas viharba keveredtünk. A hajó felborult, és egy fél óra múlva elsüllyedt. Nekem szerencsém volt, sikerült odaúsznom egy mentőcsónakhoz. Négy napig hánykolódtunk a tengeren a viharban, mire az M/S Franscisca kimentett bennünket. – Hogy bírták a hideget? – Azzal nem volt baj. Inkább az állandó sötétséggel. A víz sem volt hideg. – És Palmkvisttel mi történt? – Soha többé nem láttam. Azt hiszem, bent rekedt a kajütben. És miután a hajó megtelt vízzel, nem tudott kiszabadulni. Én épp fent voltam a hídon. Őrködtem. Malin szeme előtt megelevenedik a jelenet. A hajó felborul. A kajütben egy fiatalember riadtan nézi, ahogy emelkedik a vízszint. A nyomás miatt már nem tudja kinyitni az ajtót. A víz egyre emelkedik, előbb a szájáig, aztán az orráig ér, majd teljesen befedi. Végül feladja. Vizet lélegzik be az orrán át, majd lassan elönti a testét a nyugalom, a meleg sötétség. Megérkezett, valahova máshová. – Tudta Palmkvist, hogy gyereke fog születni? Weine Andersson Malinra néz. – Hallottam ezeket a mendemondákat. Csakhogy Palmkvistnek soha semmi dolga nem volt Rakel Karlssonnal. Nem érdekelték a nők. Tudja, ő olyan… más volt. – Ezt hogy érti? – Nem érdekelték a nők. Nem akart családot. Malin bólint, majd azt kérdezi. – De akkor vajon ki volt a gyerek apja? 321

Az öreg azonban máshol jár. – Három napja hánykolódtunk a tengeren, már azt hittük, hogy végre lecsendesedik. Ám a negyedik nap újra kitört a vihar. Próbáltam a csónakban tartani Juant, de egyszer csak kicsúszott a keze az enyémből, és elmerült a vízben. Sötét volt, és veszettül fújt a szél, mint a legrosszabb téli viharokban. A tenger éhesen tátongott alattunk, el akart nyelni minket, akár egy hatalmas, mohó száj… Weine Andersson hangja elcsuklik. Ép kezével megpróbálja eltakarni az arcát, de nem tudja elrejteni a könnyeit. Malin nem szól egy szót sem. Vár. Várja, hogy Weine Andersson összeszedje magát. – Hiába fogtam erősen a karját, kicsúszott a kezemből! Láttam, ahogy a pillantása megtelik rémülettel… aztán ahogy eltűnik a semmiben. Semmit, semmit nem tehettem érte! Malin tovább vár. – Ezzel az emlékkel kellett élnem utána. Magányosan. Nem volt más lehetőségem, azt hiszem… Weine Andersson arca lassan ismét megtelik színnel, és anélkül hogy Malinnak ismét fel kellene tennie a kérdést, válaszol. – Igen, tudom, hogy az volt a szóbeszéd, hogy Palmkvist volt annak a gyereknek az apja. Már azelőtt elkezdték terjeszteni, hogy elindultunk a tengerre. De én mindig tudtam, hogy ki igazából az apja, ahogy mások is. – Ki volt az? – Biztos hallott már a férfiról, akit mindenki csak Görbe Kallénak hívott. Ő volt annak a kölyöknek az apja! És azt mondják, hogy Kalle volt az is, aki egyszer úgy megverte Svartent, hogy utána kerekes székbe kényszerült. Malin teljesen ledöbben. Testét elönti először a forróság, majd a jeges hideg.

322

55. Ljungsbrói közpark, 1958 tavasza

Milyen szép ez a férfi! A kemény izmai, a sötét szeme. A többiek ösztönösen kikerülik, amikor feltűnik, hol az egyik, hol a másik nővel. Ő Kalle. A táncosok izzadsága finoman vegyül a nyári este illatával a levegőben. Vége a hétnek, mindenki elengedte magát, és most a beteljesülésre vár. Szinte forr az emberek vére, és elbódultak a vágyakozástól. Tudom, hogy észrevett. De még vár. Tovább táncol, amíg azt nem érzi, hogy elérkezett az idő. A zenekar egyre lendületesebben játszik a színpadon. Egy, kettő, három… A csokoládétól elhízott testek nem bírják sokáig, de veled más a helyzet, Rakel. Húzd ki magad, hogy lássa, milyen formás vagy, amikor eltáncol előtted hol az egyik, hol a másik nővel. Ez a férfi maga az ösztönös vágy! Maga az őserő! Aki nincs tekintettel senkire, aki nem menekül el, nem hátrál meg 323

semmi elől! Nem illik bele a csokoládégyár köré épült kispolgári világba. Ma este veled fog táncolni, Rakel. Az utolsó tánc a tiéd lesz. A szünetben az emberek kiáramlanak a büfébe, amit színes lámpákkal világítanak meg. Sorban állnak virsliért, pálinkáért. A bejáratnál motorbiciklik parkolnak. Az emberek ziláltak a mulatozástól. Kalle elsétál előttem, lenyalja a virslijéről a mustárt, egy csokoládétól elhízott lány áll mellette és csacsog a fülébe. Kalle ekkor észrevesz, otthagyja a lányt, és elindul felém. Ne most, még ne most! Elindulok a mosdó felé. Keresztülnyomakodom a tömegen, miközben érzem, hogy a férfi le nem veszi rólam a tekintetét, és szinte érzem a bőrömön ziháló légzését. Még ne, Kalle! Még nem készültem fel. Hölgyválasz következik. A nők elkezdenek áramlani felé. Ő az egyetlen, aki számít a teremben. De ő visszautasítja mindet. Egyiket a másik után. Rám szegezi a tekintetét. Menjek oda? Nem. Már valaki mással táncol, de még mindig engem néz. Más nőt tart a karjaiban, de engem néz. Újabb tánc. Egymás után jönnek a férfiak, hogy táncoljanak velem. De nem megyek. Végre elindul felém. Szorosan a falhoz simulok. Megragadja a kezem. Nem kérdez, csak visz. Én ellenállok. Nem törődik vele. – Táncolj csak, Kalle, a többi lánnyal. A csokoládélányokkal – mondom neki, mire elengedi a kezem. Megragadja egy másik lány derekát, aztán megint egy másikét, aztán a következőét. Én nézem, ahogy eltáncol 324

előttem, mindig egy másik nővel. – Kalle – suttogom a lehető leghalkabban, nehogy meghallja valaki. – Gyere vissza, Kalle! A folyó csendesen csordogál a medrében. Sötét van. A levegő párás, az égen felhők takarják a holdat és a csillagokat. Mennyi idő telt el? Egy óra? Jönnöd kell. Végeztél, Kalle? Jönni fogsz, ha vége. Mennyivel kisebbnek tűnsz, ahogy elhagyod a táncparkettet. De még így is férfi vagy. Ezért állok itt és várok rád, a párás júniusi éjszakában. Egyszer csak előttem teremsz. Az inged kigombolva. Látszik a szőrös mellkasod, a fekete szemed, érzem, hogy a tested minden porcikájával rám figyelsz. – Rám vársz. – Rád várok. Megfogod a kezem, és elindulunk az úton, a villanegyeden át, majd elfordulunk balra, az erdő felé. Mégis, mit gondolsz, mi fog történni? Mit remélsz? Megfogom a kezed. Megérkezünk. A szagod, az árnyékod most olyan más. Azt akarom, hogy engedj el. Nem akarok itt lenni veled, az erdőben. Engedj el! Erre csak még erősebben szorítod a kezem, és én követlek a sötétben, Kalle. Követlek még így is, hogy már tudom, nem akarom. Félek tőled. Részeg vagy. A szagod az erdő szagával keveredik. Mindez új 325

számomra. Van benne valami romlottság. Engedj el! Kimondom, hangosan. De te tovább vonszolsz. Erős vagy. Éppen olyan erős, mint amilyenre számítottam. Nem tudom, milyen vadállat lakik benned. Oroszlán, leopárd, farkas? El akarok menni. Rakel vagyok. A megközelíthetetlen. Megállunk. Körülöttünk a sötét erdő. Megfordulsz. Én menekülni próbálok. Megragadod a karom, és fölemelsz. Nincs abban semmi emberi, amit velem teszel. Távol a fénytől, távol az álmoktól. Csend, csend, csend. A földön fekszem, nem, nem akarok itt lenni, kiabálok, de a számra tapasztod a tenyered. Fémes ízt érzek a számban, és azt, hogy belém hatol valami, nyomul egyre feljebb. Maradj már csöndben, jó lesz neked! Ég a testem, ég a testem legbelül. Ezt akartam? Ilyen keményen? Ilyen vággyal? Rakel vagyok, és nem adom olyan könnyen magam. Kalle! Olyan leszek, mint te. Ravasz. Belém hatolsz, szétfeszítesz, de nem tiltakozom többé. Csendben fekszem, és hihetetlen módon az, amitől szenvedtem, hirtelen teljesen közömbössé válik. Belém hatolsz, szétfeszítesz, darabjaimra esem szét, rám nehezedik a súlyod, már alig kapok levegőt, mégis úgy érzem, mintha nem is léteznél. Végre befejezted. Felállsz. Látom, ahogy begombolod a nadrágod, hallom a lihegésed. Hallom, ahogy a lábad alatt megreccsennek az ágak, amikor elmész. Nekem ott marad a csend. Most kezdődik igazán az éjszaka. 326

A sötétség összesűrűsödik a mellkasomban, de kiszabadulok, a levegőbe emelem a kezem, és érzem, hogy élet fog fakadni bennem. Testemben nőni kezd a fájdalom és a szenvedés, mindaz, ami emberré teszi az embert. A nedves földön tekereg a testem. Körém fonódnak az ágak, a gyökerek, az avar és a moha befedi a testem. Összekuporodom. Majd felállok. Egyenes gerinccel.

327

56. Hétfő este; február 14., kedd Markus kezet nyújt, amikor megérkezik. Malin elfogadja. Határozott, erős kézfogás, talán kicsit túlzottan is, de nem fájdalmas. Udvarias, gondolja Malin. Az orvos apuka jó munkát végzett. – Gyere be – mondja a fiúnak. – Köszönöm, hogy meghívtak. – Elnézést, de nem lakunk olyan kényelmesen, ahogy a te családod… – mondja Malin a kezét széttárva. Fogalma sincs róla, miért kér elnézést a lánya barátjától azért, hogy milyen körülmények között laknak. – Nekem nagyon tetszik – mondja őszintén Markus. – Szívesebben laknék bent a városban. – Bocsánat, hogy… Malin elharapja a mondatot, de aztán belátja, hogy mégiscsak kénytelen lesz befejezni valahogy. –…hogy kicsit fölkaptam a vizet, amikor legutóbb találkoztunk. – Azt hiszem, én is dühös lettem volna a maga helyében – mondja Markus, és felnevet. Tove kidugja az orrát a konyhából. – Anya spagettit főzött, házi pestóval. Szereted a fokhagymát? 328

– Tavaly nyáron házat béreltünk Provence-ban, és ott friss fokhagymát lehetett szedni a kertben! – Mi nyáron többnyire csak egy-egy napra szoktunk kiruccanni valahová – mondja Malin, majd gyorsan hozzáteszi: – Mi lenne, ha asztalhoz ülnénk? Vagy innál előtte valamit? Egy kólát esetleg? – Nagyon éhes vagyok – mondja Markus. – Nem bánom, ha azonnal nekilátunk. Malin figyeli a fiút evés közben. Látszik rajta, hogy igyekszik megfelelni a szülei elvárásának, de akarva-akaratlanul is előbújik fegyelmezett mozdulatai mögül az éhes kamasz. – Nem sok egy kicsit a parmezán? – Nagyon finom – mondja tele szájjal Markus. – Nekem nagyon ízlik. Tove megköszörüli a torkát. – Anya – fordul Malinhoz. – Gondolkoztam azon, amit nagypapa mondott. Tök jó, hogy meg akarnak hívni. Tök jó… Szerinted mit szólnának hozzá, ha Markus is jönne? Már beszéltünk a szüleivel, és ők szívesen megveszik Markusnak a jegyet. Mi van? Malin nem hisz a fülének. Eszébe jut néhány régi emlék. Janne és ő. Janne tizenhat, ő tizennégy. Egy ágyban fekszenek, és próbálják kigombolni a másik ruháját. A maximum idő, amit egymás nélkül kibírtak, nem volt több néhány óránál. És most ugyanazt látja Tove szemében, amit ők éreztek. – Remek ötlet – mondja végül hangosan. – Végül is, van két plusz hálószobájuk… Ezen még neki is nevetnie kell. Egy szerelmes kamaszlány és egy kamasz fiú együtt nyaralnak a nagyszülőkkel Tenerifén. Már a gondolattól is jobb kedvre derül. – Szóval részemről rendben, de meg kell kérdezni nagypapát is. – A szüleim szeretnék meghívni egyik este vacsorára – mondja 329

váratlanul Markus. Ajjaj! Ez nem lehet igaz! Hogy fog ebből kimászni? – Igazán köszönöm – mondja végül. – Kérlek, mondd meg a szüleidnek, hogy örömmel elfogadom a meghívást. Miután Markus elment, Tove és Malin még egy darabig az asztalnál üldögélnek. Testük fekete árnyként tükröződik a konyhaablak üvegén, háttérben a templomtoronnyal. – Ugye, milyen aranyos? – lelkendezik Tove. – Igazán jól nevelt gyerek. – Néha kicsit túlságosan is… – Nehogy azt hidd, Tove! Jó lesz, ha vigyázol, és nem veszíted el a fejed. Mindig az ilyen jól nevelt fiúkkal van végül a legtöbb gond. – Mire gondolsz, anya? – Semmire, Tove, csak jár a szám. Minden rendben van vele. – Holnap felhívom nagyapát. Malin felébred. A biológiai órája nem hagyja aludni. A teste halálosan fáradt, mégis annyira éber, hogy nem tud visszaaludni. Négy perccel múlt fél három. Ide-oda forgolódik az ágyban. Végre nem aggódik Tove és Markus miatt, sőt már Jannéról is sikerült elterelni a gondolatait, mégsem tud újra elaludni. Mindennel megpróbálkozik, ezerszer elmantrázza, hogy „álmos vagyok”, „álmos vagyok”, de az agya ettől csak mintha még jobban felfrissülne. Végül nem marad más megoldás, felkel. Iszik egy kis tejet egyenesen a dobozból, és közben eszébe jut, milyen mérges volt Jannéra, amikor a férfi csinálta ugyanezt. Akkoriban neveletlenségnek tartotta az ilyesmit.

330

Eközben Janne a vidéki ház hálószobájában próbál épp elaludni. Miután sikerül kivernie a fejéből a szörnyűségeket, melyeket a dzsungelben és boszniai hegyi utakon látott, megjelenik előtte Tove és Malin arca. Arra gondol, hogy csakis azok tudnak az emberben ilyen szélsőséges érzéseket kelteni, akiket nagyon szeret. Ettől megnyugszik és ellazul. Olykor előfordul, hogy felmegy Tove szobájába, egy darabig csak áll az üres ágy előtt, és elképzeli, hogy milyen, amikor a lánya ott alszik benne. Arra gondol, hogy Malin és Tove most egy városi lakásban alszanak, ki-ki a maga ágyában. Elgondolkodik azon is, hogy vajon történhettek volna-e másképp a dolgok, hogy lehet-e ezen még változtatni, vagy már örökre így marad. Szeretné megsimogatni Tove fejét. Lehet, hogy akkor felébresztené. Azt igazán nem akarja. Csak szeretné egy kicsit átölelni. Hétfőn elmaradt a szokásos hét eleji értekezlet. „Semmi értelme, ha te nem vagy itt, Fors” – mondta Sven a telefonban. Kedd reggel mindenki épp olyan frissnek tűnik, mint amilyen hétfőn szokott lenni. Összegzik az eredményeket. A Bengt Andersson lakásában talált gumilövedékeket Niklás Nyrén puskájából lőtték ki. A fegyveren megtalálták Joakim Svensson és Magnus Tedensjö ujjlenyomatait. – Most már legalább tudjuk, hogy ők lőtték be az ablakot – mondja Sven. – Talán így egyszerűbb lesz kicsikarni valami vallomást abból a két seggfejből. Hátha többet is tudnak annál, mint amennyit eddig sikerült elárulniuk. Zeke és Malin, ez a ti dolgotok lesz. Ha lehet, minél előbb intézkedjetek. Most valószínűleg épp az iskolában vannak. Malin elmeséli, milyen új információkhoz jutott a Murvallokkal kapcsolatban. Karim nem érti, mi a jelentősége annak, ha valójában a részeges Kalle Karl Murvall apja. – Szerintem az egész Murvall-vonal zsákutca. Higgyétek el, hogy az 331

Ásatrú kultusz lesz az új irány – állítja. – Muszáj, hogy legyen valami azon a merevlemezen, ami előbbre visz minket. Johan, sikerült már valamit kiderítened? Mi helyzet? Fel kell még törni néhány jelszót? Malin nem bírja megállni, hogy közbeszóljon. – Igenis, van jelentősége, hiszen úgy tűnik, senki nem tudott arról, hogy Karl Murvall Bengt Andersson testvére. – Már ha az a vénember igazat mondott – mormogja Karim. – Ennek igazán nem nehéz utánajárni. Bengt Andersson DNS-e megvan a laborban. Már csak össze kell hasonlítani Karléval. – Hátrébb az agarakkal – mondja határozottan Karim. – Nem csinálhatunk semmi olyasmit, amivel megsértjük valaki személyiségi jogait, csak azért, mert egy öregember úgy emlékszik. Malin még előző nap délután felhívta Svent, és elmondta neki, amit az öregtől hallott. Sven egy darabig csak hümmögött a telefonba, és Malin nem tudta eldönteni, hogy elégedett-e az eredménnyel vagy le fogja szúrni azért, mert egy kicsit a saját szakállára nyomozott. „Ügyes vagy – mondta a főnöke végül. – Akkor nem zárjuk még le a Murvall-vonalat. A testvéreket pedig továbbra is bent tartjuk. Úgyis épp elég vaj van a fülük mögött.” Nem véletlen, hogy Sven most Karim makacskodása ellenére elrendeli, hogy Malin és Zeke hallgassák ki még egyszer Karl Murvallt. – Tudjuk, hogy van alibije a gyilkosság éjszakájára, de próbáljátok meg kiszedni belőle, hogy tud-e valamit az igazi apjáról. Az is lehet, hogy legutóbb hazudott nektek. Kezdjetek nála, utána pedig folytassátok Tedensjővel és Svensonnal. – És a DNS-vizsgálat? – kérdezi Malin. – Egyszerre csak egy dolgot, Malin! Menjetek el hozzá, beszéljetek vele. Hátha kiderül valami. A többiek pedig vizsgálódjanak a többi irányban. Hátha elkerülte a figyelmünket valami. Sajnos egyre jobban telik az idő, és kihűlnek a nyomok, ha nem sietünk. 332

Zeke megáll Malin íróasztalánál. Dühösnek tűnik, gondolja Malin, ahogy elnézi a férfi keskeny száját és összeszűkült szemrését. Nem szereti, ha a társa nélküle nyomoz. Pedig igazán megszokhatta volna már. – Felhívhattál volna – mondja végül. – Szerinted igaz, amit az öreg mondott? – Nem tudom. De határozottnak tűnt. – Rendben, akkor induljunk a Collins Vállalathoz, és beszéljünk ezzel a Karllal. Kedd van, gondolom bent lesz az irodájában.

333

57. Malin és Zeke megérkeznek úti céljukhoz, a Collins Vállalat A-B épületéhez, nem messze Vikingstadtól. Az aszfaltozott parkoló úgy százméternyire lehet az erdő szélétől, és egy sorompón keresztül lehet bejutni. Az egész gyártelepet szigorúan őrzik. A magas kerítések távol tartják az illetékteleneket. A vállalat egyébként a Saab General Motors legnagyobb beszállítója, a környék egyik legsikeresebb vállalkozása. Háromszáz embernek adnak munkát, akik autóalkatrészek automatizált összeszerelésével foglalkoznak. Néhány évvel ezelőtt még hétszázan dolgoztak a gyárban, de a kínai konkurenciával nehéz versenyre kelni. Ericsson, NAF, Saab, BT-Trucks, Printcom. Szép lassan mind eltűntek a környékről, aminek a hatását könnyen le lehet mérni a bűnügyi statisztikákon is. Családon belüli erőszak, betörések. A munkanélküliek élete sem áll meg. Van, aki máshol kap munkát, van, aki kénytelen átképezni magát, esetleg korkedvezménnyel nyugdíjba megy. Vannak azonban olyanok is, akik egy olyan pontra érnek, amikor végképp kiszorulnak a társadalomból, ahogy a Murvall családdal is történt. Ilyenkor a saját törvényeik szerint kezdnek el élni. Iszonyatos lehet szembesülni azzal, hogy többé nincs szükség az emberre, gondolja Malin. El sem tudja képzelni, milyen érzés lehet. A szögesdrót kerítéseken túl hangárokra emlékeztető, ablaktalan szerelőcsarnokok állnak. 334

Akár egy börtön, állapítja meg magában Malin. A biztonsági őr a Falk cég kék egyenruháját viseli. Erőteljes álla és kiugró arccsontja van. A szemöldöke alól vizenyős, szürke szempár néz szkeptikusan Malinra, aki az orra elé tartja a rendőrigazolványát. – Karl Murvallt keressük. Úgy tudjuk, ő itt az informatikai igazgató. – Megtudhatnám, mi célból? – Ehhez magának semmi köze – szól közbe türelmetlenül Zeke. – Meg kell mondaniuk, hogy… – Rendőrségi ügy – mondja Malin, mire a vizenyős szempár tulajdonosa felhív egy számot. Hosszasan beszél a telefonba, közben bólogat. – Bemehetnek – mondja, miután letette a telefont. – Menjenek a központi recepcióhoz. Malin és Zeke végigkutyagolnak a főbejárathoz vezető hosszú úton. Elmennek a kissé lepukkant szerelő-csarnokok mellett, amelyek már egyáltalán nincsenek használatban. A plafonról láncok és csörlők lógnak le céltalanul, mintha arra várnának, hogy újra szolgálhassanak valakit. Végül megérkeznek a főbejárathoz. Két hölgy ül a mahagóni pult mögött, de nem úgy tűnik, mintha érdekelné őket a vendégek érkezése. A pulttól balra márványlépcső vezet az emeletre. Citromillatú tisztítószer szaga lengi be az előteret. Amikor már egészen közel érnek, az egyik recepciós hölgy fölemeli a tekintetét. – Karl Murvall lejön önökért. Kérem, hogy addig foglaljanak helyet az ablaknál! Malin aggódó pillantást vet a designer fotelek irányába, és megkérdezi: – Mennyi időbe telik, amíg ideér? – Néhány perc és itt van. Karl Murvall végül huszonöt perc múlva kerül elő. Szürke zakó van rajta és sárga ing, a farmerja szára túlságosan rövid. Malin és Zeke felállnak, amikor meglátják, és elindulnak felé. 335

Karl közömbös arccal kezet nyújt nekik. – Felügyelők, minek köszönhetem a látogatásukat? – Van olyan hely, ahol nyugodtan beszélhetünk? – kérdezi Malin. A férfi a fotelek felé mutat. – Esetleg itt? – kérdezi. – Mit szólna inkább egy tárgyalóhoz? Karl Murvall erre szó nélkül megfordul, és elindul felfelé a lépcsőn a két rendőrrel a nyomában. A lépcső tetején egy üvegajtó fogadja őket. Karl beüt egy kódot, mire az ajtó feltárul előttük. Az egyik szobát, amely mellett elhaladnak, vastag üvegfal választja el a folyosótól. Surrogó hangok hallatszanak bentről. – Itt van a szerverünk. Az egész rendszer lelke. – Maga a felelős ezért? – Ez az én szobám. És igen, az én felelősségem. – Ezek szerint itt volt Bengt Andersson meggyilkolásának éjszakáján. – Pontosan. Közben egy újabb üvegajtóhoz érkeznek. Karl újabb kódot üt be, és az ajtó kinyílik. A szobában egy körülbelül tíz méter hosszú asztal áll, körülötte tizenkét Myran szék, az asztal közepén álló tálban néhány gyönyörű, piros alma. – Ez a vezetőség tárgyalója – mondja a férfi. – Remélem, megfelel. – Nos? – kérdezi Karl, miután mindhárman helyet foglaltak. Zeke ideoda forog a székével, Malin az asztal fölé hajol. – A maga apja nem az a tengerész volt – kezdi minden teketóriázás nélkül. Karl Murvall arca meg sem rezdül. Nem mutatja jelét sem nyugtalanságnak, sem izgalomnak. 336

– Az a szóbeszéd járta Ljungsbróban, hogy Karl Andersson volt az. Görbe Kalle. Ismeri ezt a nevet? Karl Murvall hátradől a székében, és halkan felnevet. – Ez komoly? – kérdezi. – És amennyiben ez igaz, akkor Bengt Andersson és maga féltestvérek. – Hogy ő és én? Zeke bólint. – Pontosan. Az édesanyja sosem beszélt önnek erről? Karl Murvall elképedve néz rájuk. – Szóval nem tudta? Nem tudta, hogy az édesanyjának viszonya volt… – Leszarom, hogy ki volt az apám és ki nem! Ez már a múlt. Fogadják el! Sokat dolgoztam azért, hogy eljussak idáig, ahol most tartok. – Megengedi, hogy DNS-mintát vegyünk öntől, és összehasonlítsuk Bengt Anderssonéval? Szeretnénk biztosra menni. – Fölösleges. – Miért? – Mert az anyám elmondta az igazat! De mostanra sikerült elfelejtenem, honnan származom, beleértve az összes féltestvéremet. Szarok az egészre. Értik? – Ezek szerint elismeri, hogy Bengt Andersson a féltestvére? – Többé már nem. Hiszen halott. Van még valami más is? Bocsássanak meg, de hamarosan kezdődik egy megbeszélésem. Mennem kell. Amikor elindulnak visszafelé a kocsihoz, Malin nem tudja levenni a szemét a sötét erdőről. Furcsa. Karl Murvall semmiről nem akar beszélni. Sem a mostohaapjáról, sem a gyermekkoráról Blåsvädretben, sem arról, milyen viszony fűzte a testvéreihez, beleértve a húgát is. „Részemről befejeztem. Megtudták, amit szerettek volna. Maguknak fogalmuk sincs arról, milyen az én bőrömben lenni. Amennyiben nincs több kérdésük, kérem, távozzanak.”

337

„És mi van Mariával?” „Ez most hogy jön ide?” „Magával is olyan kedves volt, mint a Labdaszedővel? Kedvesebb volt, mint Elias, Adam és Jakob? Annyit mindenesetre tudunk, hogy Bengthez kedves volt. Tudta, hogy maga a féltestvére?” Semmi válasz. Csak Karl Murvall rezzenéstelen arca. Talán egy kis rándulás a szája szegleténél. Felnyílik előttük a sorompó. – Viszlát, börtön – mormogja Malin. Ennél lehangolóbbá már nem is tehetnének egy munkahelyet. Ezek szerint Karl Murvall éppúgy a féltestvére Rebecka Stenlundhnek is. De ezzel már tényleg nem szeretne foglalkozni, állapítja meg magában Malin. Majd ők fölfedezik egymást. Persze, az is könnyen előfordulhat, hogy már rég tudják. Különben is, láthatóan Rebecka is jobban szereti, ha békén hagyják.

338

58. – Szerinted Maria Murvall tudta, hogy Bengt Anderssonnak és Karlnak, a féltestvérének ugyanaz az apja? Lehet, hogy ezért volt vele olyan kedves? – kérdezi Zeke tele szájjal. Malin beleharap a chorizájába. Ebben a vallarondelleni büfében lehet kapni a város legjobb kolbászát. A kocsiban ülnek, jár a motor, hogy a hőmérséklet elfogadható legyen. Az út másik felén, az erdő irányában az egyetem épületei sorakoznak, mögöttük a kollégium sárga téglával kirakott épülete. – Nem feleltél a kérdésemre – mondja Zeke. – Nem tudom. Talán tudta, ösztönösen. De az is lehet, hogy megtudta valahonnan. – Női megérzés? – kérdezi némi kétellyel a hangjában Zeke. – Hát… tőle már nem fogjuk megtudni. Mi lehet az igazság? Malin ezen töpreng, miközben Zeke társaságában elindul Rakel Murvall háza felé. Épp akkor bukik le a nap a látóhatár szélén, a téli alkonyat különös hangulatot kölcsönöz a vidéknek. Bekopognak az ajtón. Az öregasszony már biztosan rég észrevette őket. – Már megint maguk azok? – kérdezi barátságtalanul, amikor kinyitja az ajtót. 339

De legalább kinyitotta. – Megengedi, hogy bemenjünk? – kérdezi Zeke. – Szerintem voltak már idebenn épp eleget. Rakel Murvall kicsit hátrébb lép, majd megáll a hall közepén. – Idáig és ne tovább! – mondja a rendőröknek. – Térjünk is rögtön a tárgyra – bólint Malin. – Görbe Kalle. Ugye, ő volt Karl apja? Az öregasszony tekintete egy pillanatra elsötétül. – Ezt meg honnan tudja? – Tudja, vannak bizonyos tesztek, amivel meg lehet állapítani. A lényeg, hogy tudjuk – feleli Malin. – Karl tehát a meggyilkolt Bengt Andersson féltestvére – teszi hozzá Zeke. – Mit akarnak tudni? Hogy akkor találtam ki a tengerészes történetet, amikor hallottam, hogy az a hajó elsüllyedt? Hogy elmentem Kalléval az erdőbe? Nem én voltam az egyetlen. Rakel Murvall megvető pillantással méri végig Zekét, majd megfordul, és elindul a nappali felé. Malin és Zeke követik. Az öregasszonyból úgy záporoznak a szavak, mintha átkokat szórna. – Kalle, az a nyomorult, soha nem tudta meg, hogy ő a gyerek apja. Mindenki úgy tudta, hogy a tengerésztől van. Ezt még a gyárban dolgozó csokoládé-kisasszonyok is mind le tudták nyelni. Így nem szóltak meg. – Karl honnan tudta meg? – kérdezi Zeke. – És Svarten meg a többiek? Ők tudták? – Amikor Karl betöltötte a tizenhetet, vett nekem egy nyakláncot. Azt hitte, lett belőle valaki. Akkor meséltem el neki, hogy ki az igazi apja. Egy senki. Meg sem tudott szólalni a meglepetéstől. Az öregasszony különös kézmozdulatot tesz feléjük, mintha el akarná hessegetni őket. – Ha erről akár egy szót is mernek szólni a fiaimnak, úgy megkeserítem az életüket, hogy átkozni fogják a pillanatot, amikor a világra jöttek! 340

Mintha nem kedvelné a rendőrséget, állapítja meg magában Malin. A büszkesége mindennél többet ér. Szóval még mindig ő áll a háttérben, és ő irányítja az eseményeket? Vajon mi lehet ennek a jelentősége? Rakel Murvall a konyha ablakából figyeli, ahogy a rendőrök elindulnak a kocsijuk felé. A saját kitaposott nyomukat követik a hóban. Kezd elcsitulni benne a vihar, és lassan képes tisztán gondolkodni. Némi tűnődés után kimegy a hallba, és felveszi a telefont.

341

59. Britta Svedlund feláll, és tekintetét a belépő fiúkra szegezi. Az iroda csak úgy vibrál a feszültségtől. A levegőben nikotinszag érződik. Az igazgatónő idegességében idebenn gyújthatott rá, gondolja Malin. Amikor a fiúk észreveszik a két rendőrt, szeretnék menekülőre fogni a dolgot, de az igazgatónő szigorú pillantása szinte a padlóhoz szögezi őket. Amíg arra vártak, hogy véget érjen a fiúk angolórája, az igazgatónő megosztotta velük a nevelési tapasztalatait. „Tudják, nem lehet mindenkin segíteni. Csak azokon, akik akarják. Ezért néha nem a legtehetségesebb gyerekek kapják a legtöbb segítséget, hanem azok, akik tanulni szeretnének. Azt is el tudjuk érni időnként, hogy akarják, de vannak teljesen reménytelen esetek is. Az ilyen esetekben nem érdemes pazarolni az energiát.” Úgy látszik, Magnus és Joakim esetében még nem adta fel a reményt, állapítja meg Malin. Legalábbis az alapján, ahogy rájuk néz. – Üljetek le – mondja Britta Svedlund a két fiúnak, akik engedelmesen ereszkednek le a számukra kikészített székekre. – Hiába állok mögöttetek, mindig csalódnom kell bennetek – mondja nekik. Malin a fiúk felé fordul. – Nézzetek rám – mondja nekik szigorú hangon. – Elegem van a hazugságaitokból. Tudjuk, hogy ti lőttetek be Bengt Andersson lakásába. – Mi nem… 342

– Most már aztán elég legyen! – csattan fel Britta Svedlund. Úgy látszik, ennyi elég is volt ahhoz, hogy a két kamasz ijedt kisfiúként vallani kezdjen. – Igen, mi voltunk azok! Mi lőttünk be az ablakán, de nem volt otthon. Elloptuk a puskát, odabicikliztünk, és lövöldözni kezdtünk. Sötét volt. De tényleg nem volt otthon, esküszöm. Aztán elszaladtunk. Vicces volt az egész – mondja Magnus. – Így volt – helyesel Joakim is. – Semmi közünk ahhoz a szörnyűséghez, ami azzal a szerencsétlennel történt. – Mikor történt a lövöldözés? – kérdezi Malin. – Karácsony előtt. Egyik csütörtökön. – Most börtönbe kerülünk? Még csak tizenöt évesek vagyunk! Britta Svedlund fáradtan ingatja a fejét. – Ez attól függ, mennyire lesztek együttműködők – mondja határozottan Zeke. – Ha elmondotok mindent, amiről úgy gondoljátok, hogy tudnunk kell, mi is segítünk nektek. – De mi nem tudunk semmi többet! – Süket duma! Szóval később már nem zaklattátok Bengtet? Vagy mégis? – Mondjátok el, ha tudtok még valamit. Tisztáznunk kell végre a dolgokat – mondja Malin is. – De mi nem csináltunk semmi mást! – És azon az éjszakán, amikor a Labdaszedőt meggyilkolták? – Már mondtuk, hogy a Dogtown urait néztük. Tényleg így volt! Joakim Svensson tekintete egyre kétségbeesettebb. – Rendben, elmehettek – mondja Zeke, és Malin is valami hasonlót dünnyög. – Ez azt jelenti, hogy szabadok vagyunk? – kérdezi naivan Magnus. – Ez azt jelenti – mondja Zeke –, hogy még hallani fogtok rólunk. Az embernek vállalnia kell a következményeit, ha idegenek ablakaira lövöldözik. 343

Britta Svedlund arckifejezéséből ítélve most nem utasítana vissza egy whiskyt és egy szál cigarettát. – Isten a tanúm, mennyit foglalkoztam ezzel a két gyerekkel! – Talán ezek után kicsit jobban megemberelik magukat – mondja Malin. – Nagyon remélem. És önök, közel járnak már a megoldáshoz? Zeke a fejét rázza. – Sok szálon fut az ügy – mondja Malin. – És minden nyomnak pontosan utána kell járnunk. Britta Svedlund kinéz az ablakon. – Mi történik ezek után a fiúkkal? – Behívjuk őket kihallgatásra, ha a nyomozás vezetője fontosnak tartja. – Reméljük, sor kerül rá – mondja az igazgatónő. – Muszáj tanulniuk a hibáikból. Amikor visszaérnek a rendőrségre, összefutnak Karimmal a recepción. – Feszültnek látszol… – Elárulnátok, hol jártatok? – Rakel… – Hát ez az! Tudom. Rakel Murvallnál jártatok, és olyasmivel zaklattátok hogy kivel volt szexuális kapcsolata negyvenöt évvel ezelőtt. – Egyáltalán nem zaklattuk – mondja Zeke. – Szerinte igen. Felhívott, és hivatalos feljelentést tett. Azt mondta, hogy a sajtót is értesíti. – Csak fenyegetőzik… – Fors, szerinted hogy fest majd ez a hír a lapokban? A védtelen öregasszony és a fasiszta rendőrség! – De… – Nincs de! Hagyni kellett volna az egész Murvall-vonalat a fenébe. Ezek után kénytelen vagyok átadni a nyomozást Jakobssonnak. – A francba – mormogja Malin.

344

Karim egészen közel lép hozzá, és azt mondja: – Egy kis nyugalom, Fors, csak erre vágyom. – A francba – ismétli meg Malin. – A megérzéseid, Fors, már nem elegendőek. Már eltelt két hét. Tényekre van szükségünk! Arra nem, hogy kiderítsük, ki kivel kefélt! Arra meg pláne nem, hogy öregasszonyokat zaklassunk! Sven jelenik meg az irodák felől. – El kell engednünk a Murvallokat. Nincs bizonyítékunk, hogy betörtek a fegyverraktárba. – De kézigránátokat tartottak otthon! Nyavalyás kézigránátokat! – Lehet. Csakhogy az is lehet, hogy az alvilági kapcsolataikon keresztül jutottak hozzá. A betörés és az illegális fegyvertartás más megítélés alá esik. – Malin, téged keresnek – szól oda az egyik asszisztens a recepcióról. – Itt Fors. – Szia, itt Karin Johannison. – Szia, Karin. – Most kaptam egy levelet Birminghamből. Sajnos nem sikerült kideríteniük semmit Maria Murvall ruháinak a maradékairól. Túlságosan szennyezettek voltak. De lefuttatnak még egy tesztet. – Szóval semmi – mondja elkeseredve Malin. – Hát, reménykedjünk az újabb tesztben. – Olyan levert a hangod. Legalább a fegyverrel tudtunk valamit segíteni? – Igen. Legalább egy lehetőséget ki tudtunk zárni. – És? – Mit is mondhatnék, Karin? Az a két kölyök legalább megússza.

345

60. – Anya, anya! – kiabálja Tove a konyhából. Malin tudja, hogy a lánya épp a matekleckéjét írja, és nagyon reméli, hogy nem segítséget akar kérni tőle. A matematika a tények tudománya. Soha nem volt az erőssége. – Anya, gyere már! Istenem, milyen türelmetlen! Igazi kamasz. Egyszerre gyerek és felnőtt. A legrosszabb időszak. A teljes bizonytalanságé. Ilyenkor kezdik keresni a helyüket a világban. És később, amikor felnőnek? Vajon rátalálhatnak valaha a bizonyosságra? Van, akinek sikerül. – Mi van? – kérdezi Malin, miközben lehalkítja a tévét, amiben épp az esti hírműsor megy. A képernyőn most már csak tátogó riporterfejek látszanak. – Beszéltél nagyapával? – kiabálja Tove még mindig a konyhából. A francba! – Nem azt mondtad, hogy te fogod felhívni? – Én meg úgy emlékeztem, hogy te. – Teljesen összezavarsz. Na, mindegy. – Legjobb, ha most azonnal felhívom – mondja Tove, és már nyúl is a

346

telefon után. – Nagyapa, itt Tove… Igen, igen, szerintem is szuperjó… A repülőjegy… Mikorra… Huszonhetedike… Van még valami… Nem… Figyelj, van egy barátom, Markus… Két évvel… Azt gondoltam, hogy ő is jöhetne… Hát Tenerifére. A szülei is elengednék… Aha, aha… Beszélj anyával… Anya! Anya! Nagyapa beszélni szeretne veled! Malin feláll, és kimegy a konyhába. Átveszi Tovétól a telefont. – Malin? Te vagy az? – kérdezi az apja izgatott, már-már elcsukló hangon. – Mit képzelsz te egyáltalán? Miféle Markust akarsz te ideküldeni?! Mindig visszaélsz a bizalmunkkal, amit megszavazunk neked! Mindent elrontottál! Milyen nagyszerű lehetőség lett volna Tovénak, hogy eljöjjön hozzánk és… Malin eltartja a fülétől a telefont. Vár. Tove türelmetlenül áll mellette. Malin a szemét forgatja, miközben az apja szónoklatát hallgatja. Újra a régi nóta. Közben a lánya is rájön, hogy miről van szó. Elkedvetlenedve behúzza a nyakát. Amikor Malin megint a füléhez emeli a kagylót, már nem hallja az apja hangját. – Apa? Ott vagy még? – Malin, hogy képzeled, hogy ilyen dolgokba kevered a lányodat? – Apa. Tove tizenhárom éves. A tizenhárom éves lányoknak pedig vannak fiúbarátai, akikkel szívesen lennének együtt, amikor szünet van az iskolában. Malin már csak egy kattanást hall. Az apja letette. Nincs más választása, ő is leteszi a telefont, majd Tove vállára teszi a kezét. – Ne légy szomorú! Sajnos nagyapa nem tartotta túl jó ötletnek ezt a Markusos dolgot. – Akkor itthon maradok – jelenti ki határozottan Tove.

347

Vannak éjszakák, amikor elviselhetetlenül nagynak tűnik az ágy. Van, mikor ígérettel, örömteli sóhajokkal van tele, ilyenkor az álomba átvezető percek a nap kellemes lezárásának tűnnek, máskor viszont keményebb a matrac, mint bármikor azelőtt. Az ember fejében nyugtalan gondolatok támadnak ilyenkor, és a magány elviselhetetlenebbnek tűnik, mint valaha. Ilyen ez a mai éjszaka is. Malin kinyújtja a kezét, de csak az üres levegőt markolja. Hideg van. Eszébe jut Janne. Legszívesebben felhívná. De nem teszi. Janne vagy alszik, vagy épp ügyeletes a tűzoltóságon vagy… Daniel… Daniel Högfeldt. Nem. Nem. Nem lehet annyira magányos. Minden erejével küzd az érzései ellen. Lerúgja magáról a takarót. Felkel. Sötét van a hálószobában. Értelmetlen, üres sötétség. A hordozható CD-lejátszóját babrálja az íróasztalon. Emlékszik, melyik CD van benne. Bekapcsolja, felveszi a fülhallgatót. Visszafekszik az ágyba, és átadja magát Margo Timmins halkan búgó, lágy hangjának. Hallgatja a Cowboy Junkiest. Milyen szép és szomorú egyszerre! Épp erre van szüksége. …kinda like the few extra feet in my bed…, énekli Margo Timmins. Malin leveszi a fülhallgatót, és odahúzza maga mellé a telefont. Janne számát tárcsázza. A férfi negyedik csöngetésre fel is veszi. Csend. – Tudom, hogy te vagy az Malin. Még mindig csend. – Malin, tudom, hogy te vagy az. Erre a hangra vágyott. Janne lágy, nyugodt és biztonságot sugárzó hangjára. Olyan a hangja, akár egy ölelés. – Felébresztettelek? 348

– Semmi baj. Tudod, hogy rosszul alszom. – Én is. – Hideg van ma éjjel. Talán ma van a leghidegebb éjszaka. – Igen. – Még jó, hogy bírja a fűtés. – Ühüm. Tove már alszik. Nem jött össze a dolog a közös nyaralással… – Markus mit szólt hozzá? – Szerintem kicsit mérges. – A szüleid már nem változnak. És mi, gondolja Malin, de végül nem kérdezi meg. – Azt hiszem, feljebb kapcsolom a fűtést. Janne felsóhajt. – Próbáljunk meg aludni, Malin! Jó éjszakát!

349

61. Február 15., szerda A templom már megadta magát a hidegnek, sőt a tetejére fagyott több centis jégréteg talán még jelentőségteljesebbé teszi a látványt. A fák azonban továbbra is próbálnak ellenállni, az utazási iroda kirakatában elhelyezett fotók a fehér homokos tengerpartokról és a napfényes égboltról pedig szinte gúnyt űznek az arra járókkal. A konyhában frissen sült kenyér illata terjeng. Malin korán kelt, így maradt ideje arra, hogy a mélyhűtött mini bagetteket betegye a sütőbe. Már meg is evett kettőt, az egyiket sárgabaracklekvárral, a másikat krémsajttal. Egy bögre kávéval a kezében áll az ablak mellett. Mögötte ott hever az asztalon a Correspondenten reggeli száma. Még bele sem kellett lapoznia. Minden ott van a címoldalon. A rendőrséget zaklatással vádolják. Hát ez vicc, gondolja Malin miközben kifelé bámul az utcára, ahol egyre több tollkabátba és sapkába öltözött embert látni. A cikk szövege egész egyszerűen felháborító. Az egész hazugság. …annak ellenére, hogy a rendőrség nem talált semmilyen 350

bizonyítékot, ami alátámasztaná a Murvall család bűnösségét Bengt Andersson meggyilkolásával kapcsolatban, mégis immár hét alkalommal hallgatták ki a hetvenkét éves Rakel Murvallt a saját otthonában. A rendőrségre igencsak jellemző, hogy egy olyan idős asszonyt zaklat, akinek az elmúlt év folyamán stroke-ja volt… Ki más írta volna a cikket, mint Daniel Högfeldt? Ezek szerint visszatért a porondra. És szemmel láthatóan remek formában van. De vajon hol bujkált eddig? Egy rövid cikkben arról is szó esik, hogy végre kiderült, ki lőtt be Bengt Andersson ablakán, de a rendőrség ezt nem hozta összefüggésbe az üggyel. Ezek után következik egy rövid idézet Karim Akbartól: „Igen valószínűnek tűnik, hogy a két esetnek semmi köze nincs egymáshoz” Malin végül leül a konyhaasztalhoz, és nekilát, hogy végigolvassa az újságot. Sejthette volna, hogy Rakel Murvall attól sem riad vissza, hogy név szerint említse őket. „Pontosan hétszer jöttek el hozzám, és mondhatom, felzaklattak a kérdéseikkel. Még egy ilyen nyomorult öregasszony iránt sem mutatnak semmi tiszteletet, mint én… De végre itthon vannak megint a fiaim…” Rakel Murvall fiait tegnap engedte haza a rendőrség mivel a további fogva tartásukhoz nem rendelkeztek elegendő bizonyítékkal… Egy kép Karimról. Kicsit kitekert pózban néz a kamerába. „Természetesen komolyan vesszük a feljelentést.” Malin biztos benne, hogy Karim utálni fogja ezt a képet. A külső szemlélőnek pillanatnyilag az a benyomása, hogy megfeneklett a nyomozás. Karim Akbar, a rendőrség vezetője nem óhajtott semmilyen megjegyzést fűzni megállapításunkhoz. Annyit azonban elmondott, hogy a munka olyan ponthoz érkezett, amikor bármilyen

351

információ kiszivárogtatása súlyos következményekkel járhat. A Correspondenten rendőrségi forrása szerint az az igazság, hogy a nyomozók tehetetlenül toporognak, és újabb nyomokat keresnek. Malin megissza a kávéját. Mi az, hogy a Correspondenten rendőrségi forrása? Az meg ki lehet? Összehajtogatja az újságot. Nem szeretné, ha Tove elolvasná. A konyhapulton még ott gőzölög két bagett. Tove örülni fog neki, ha megtalálja. Az emberek a világon mindenütt imádják a reggeli friss újságot. És nincs ez másképp Linköpingben sem. Már a közvélemény-kutatások is bebizonyították, és a hosszú sorok reggelente az újságárus előtt, amikor a nyomda késik a lappal. Daniel Högfeldt a számítógépe előtt ül a szerkesztőségben. A beérkező levelekből mindig kiderül, hogy az olvasóik igencsak kedvelik az írásait. Amikor megjelenik egy cikke, azonnal kap legalább tíz dicsérő e-mailt. A mai írásával különösen elégedett. Meg is érdemel egy fahéjas csigát a Schelinsben, a Trädgårdstorgeten. A jó öreg Bengtssonnak már nincs elég energiája ahhoz, hogy normálisan megírjon egy cikket. Pedig egy igazán jó cikkhez jelentős mennyiségű energia befektetésre van szükség. Bengt Andersson meggyilkolásáról írni pedig különösen nagy kihívás. Az ilyen ügyekben szinte minden részletre nagyon oda kell figyelni ahhoz, hogy az információk, a feszültség, a dráma megfelelő mennyiségben és időben jusson el az olvasókhoz. A város pillanatnyilag a fagyhalál állapotában leledzik, de Danielnek így is sikerült rendesen felborzolni a kedélyeket. Legalábbis a kapott levelek szerint. Az embereket egyre jobban dühíti a rendőrség tehetetlensége. Olyanokat írnak, hogy nem azért fizetik az adót, hogy a rendőrség így dolgozzon. Az elmúlt két napban Stockholmban járt. A Hotel Anglaisban lakott a Stureplanon. A szobájából rálátott a

352

Svampen ostoba építményére, a stockholmiak kedvenc találkozóhelyére. Az Expressen! Még a főszerkesztővel is sikerült találkoznia. Azzal a pszichopatával. Nagyobb újság. Zsírosabb fizetés. És mégis. Expressen. Stockholm. Nem. Még nem. Először valami olyasmit kellene csinálnia, mint a Motala Tidning újságírónőjének, aki leleplezte azt a korrupciós ügyet a városházán. Kapott is érte egy rangos díjat. Ha ő is megcsípne valami hasonlót, királyként érkezhetne Stockholmba. Vagy legalábbis úgy, mint egy herceg. Felébred benne a kíváncsiság, mit csinálhat most Malin Fors. Jó lenne találkozni vele. Holtfáradt lehet és igencsak bosszús. És kielégítetlen. Ahogy ő is, amikor sokat dolgozik, és keveset alszik. Jobb, ha még ma ír az Expressen főszerkesztőjének, és megköszöni az ajánlatát. Johan Jakobsson hároméves kislánya megmakacsolja magát, hiába próbálja az apja rávenni, hogy kinyissa a száját. De Johan ma reggel nem adja fel egykönnyen. Muszáj lesz fogat mosnia! – Ha nem nyitod ki a szád, és nem tudjuk megmosni a fogad, jön a fognyűvő manó – mondja komoly arccal. A kislány megpróbál meglógni, de Johan megragadja a karját. Nem erősen, épp csak annyira, hogy ne tudjon elszaladni. A gyerek azonban ügyesebb. Egy szempillantás alatt kiszabadul, és kirohan a konyhába. Johan a fürdőszobai széken ülve néz utána. A francba a fognyűvő manóval! Nem mintha a munkájában sikeresebb lenne mostanában. Már átvizsgálták ennek a Rickard Skoglöfnek az egész merevlemezét, de semmi.

353

Semmi használható eredmény. Igen, megtalálták a gyerekeknek írt leveleit, amelyekben az állatok rituális meggyilkolására biztatja őket. De semmi mást. Semmi mást, ami az Ásatrú-nyomhoz kapcsolódna. Az egész élete egy nagy szenvedés most. Persze, Malin és Zeke is rendesen szívnak. Börjét meg felfüggesztették. Így legalább több időt tölthet a feleségével és a kutyáival. Vagy kimehet a lőtérre. Bár lehet, hogy most épp ehhez van a legkevésbé hangulata. Karim Akbar széthajtogat a mosoda kiszolgálópultján egy ötszáz koronást. A Ryds Centrum ruhatisztítóját szereti a legjobban a városban. Ennek két nagyon egyszerű oka van. Az egyik, hogy korán nyit, a másik pedig, hogy itt sokkal jobb minőségű munkát végeznek, mint a többiben. A bevásárlóközpont, ahol az üzlet van, nem túl szívderítő. Egyszerűen túl lepusztult és kicsi. Van benne egy élelmiszerüzlet, mellette egy kulcsmásoló és egy ajándékbolt. Ez utóbbit még soha nem látta nyitva. Talán azért, mert még a megnyitása előtt tönkrement. Három műanyag zsákba bújtatott öltöny és tíz fehér ing hever előtte a pulton, azokon is műanyag borítás. A három márkás öltöny rangsorolva fekszik egymáson: egy Corneliani és két Hugó Boss. A pult mögött álló férfi elveszi az ötszáz koronást, és már nyúlna a kasszába, hogy visszaadjon, amikor Karim, int, hogy tartsa csak meg. – Köszönöm – teszi még hozzá. Tudja, hogy a tisztító tulajdonosa egy iraki férfi, aki még Szaddám ideje alatt menekült Svédországba a családjával. Érdekes lenne meghallgatni a történetét. Egyszer már mesélt valamennyit az életéről, hogy Irakban műszaki egyetemre járt, és mérnökként végzett, de Karim akkor sajnos nem tudta végighallgatni, mert rohannia kellett. Ám annak ellenére, amit megtudott, róla is ugyanazt gondolja, mint a legtöbb bevándorlóról: hogy maguk felelősek a sorsukért, azért, hogy másodrangú állampolgárnak

354

tekintik őket. Hiszen olyan munkákat vállalnak el, többnyire a szolgáltatóiparban, amit a svédek már nem szívesen csinálnak. Karim, ha tehetné, legszívesebben megtiltaná, hogy a bevándorlók pizzériát vagy tisztítót nyissanak. Persze, sokan azt mondanák, hogy ez nem valami korrekt hozzáállás. És úgysem lehetne életbe léptetni egy ilyen törvényt. Amúgy meg ő sem jobb náluk, bár az ő esetében legalább a látszat más. Az idegenség kirekesztettséget szül. A kirekesztettség erőszakot. Az erőszak pedig… Csak kevesen valósítják meg az álmaikat. Itt van mindjárt a Murvall család. Amennyire csak lehet, elzárkóznak a valóságtól. Kirekesztettek akarnak lenni, azt akarják, hogy hagyják őket békén. Az ő apja számára a tisztítóban végzett munka a lassú, de biztos halállal volt egyenlő. Igazi passzív erőszak volt. Soha senkivel nem beszélt róla. Még a feleségével sem. A hideg az arcába csap. A fekete Mercedes még a ködös téli fényben is csillog. Eszébe jut a gyilkos vagy gyilkosok, akiknek a nyomában járnak. Vajon mi volt a céljuk ezzel az egésszel? Zeke beront a rendőrség épületébe. Izzadságszaga van és fáradtnak látszik. Az egyik ott ténfergő rendőr megszólítja. – Hogy van Martin? Játszik a következő meccsen? Rendben van a térde? Megint, gondolja Zeke. A hokijátékos gyerek apja. Így néznek rá. – Úgy tudom, játszik – mondja, és már megy is tovább. Martin egyre jobban megtalálja a számításait a hoki világában. Most már biztos, hogy a fiából egyszer gazdag ember lesz, bár ezt most még nehéz elképzelni. Még mindig nem oldották meg Bengt Andersson esetét. A tettes még szabadon garázdálkodik. Veszélyes szakma az övék. Nem kispályás 355

dolgokkal foglalkoznak. – Láttad, hogy nézek ki? – kérdezi Karim Akbar az emeleti konyhában, és feltartja a Correspondenten friss számát. – Választhattak volna egy normális képet. – Azért annyira nem rossz – vigasztalja Malin. – Lehetne sokkal rosszabb… – Ez viccnek is rossz, Malin. Egyébként, szerintem szántszándékkal ezt a képet rakták be, hogy még nevetségesebbé tegyenek bennünket. – Felejtsd már el, Karim. A holnapiban is benne leszel, szóval nyugi! És én egyáltalán nem érzem nevetségesnek magunkat. Hát te? – Nem, Malin, dehogy! Malin megnézi az e-mailjeit. A szokásos hivatali adminisztrációval kapcsolatos levelek, van köztük néhány spam is, de végre megérkezett Johan jelentése is! – Semmit nem találtak a merevlemezen – mondja Malin. – Már csak néhány mappa van hátra. Aztán feltűnik neki egy másik levél, piros zászlócskával megjelölve. Hívj fel! Karin Johannisontól jött. Miért kell felhívnia? Miért nem hívja fel Karin őt? Ez fura. De lehet, hogy mégsem az. Ő is pontosan tudja, hogy néha egyszerűbb átlőni egy e-mailt, mint azonnal telefonálni. Malin válaszol a levélre: Találtál valamit? – írja, majd megnyomja a küldés gombot. Csupán néhány másodperc, és már hallja is, hogy új levél landolt a bejövő üzenetek között. Malin megnyitja. Ide tudnál jönni? 356

Tíz perc múlva ott vagyok. Karin Johannison egy ablaktalan helyiségben dolgozik, amit egy üvegfal választ el a folyosótól. A falak mellett álló könyvespolcok roskadásig tele vannak könyvekkel, az íróasztalán mappahegyek. Karin az asztalánál ül. Most is éppolyan természetfeletti módon friss és üde, mint máskor. Int Malinnak, hogy üljön le, aki engedelmesen helyet is foglal a fal mellett álló lila széken. – Megkaptam a végleges eredményt Birminghamből. A minta nem egyezik Bengt Andersson DNS-ével. Vagyis nem ő erőszakolta meg Mariát az erdőben. – Nő volt vagy férfi? – Azt sajnos nem tudom. Csak azt, hogy nem Bengt volt. Vagy ez nem új infó? – De. Most már legalább ezt tudjuk. – Igen. És legalább most a Murvall fivérek is megtudják. Szerinted, közülük ölte meg valaki Bengtet? Lehet, hogy most majd beismerik. Malin felnevet. – Mi olyan vicces? – kérdezi Karin. – Karin, a kémiához tényleg nagyon jól értesz, de az emberekhez már nem annyira. A két nő egy darabig csendben ül egymással szemben. – Miért nem mondtad el telefonon? – Arra gondoltam, inkább személyesen – feleli Karin. – Valamiért így tűnt helyesnek. – Miért? – Tudod Malin, mindig olyan hajszoltnak és idegesnek tűnsz, amikor munka közben összefutunk. Arra gondoltam, hogy itt, ebben a nyugodtabb környezetben egyszerűbb lesz beszélnünk. Malin épp kilép a laborból, amikor megcsörren a telefonja.

357

Miközben átvág a parkolón a bokrok irányába, amerre Karin szürke Lexusa mellett a kocsiját hagyta, felveszi. – Szia, drágám! – Szia, anya! – Iskolában vagy? – Aha. A matek és az angol közötti szünetben. Anya, emlékszel, hogy Markus szülei meghívtak vacsizni? – Persze. – Jó lenne a ma este? Az orvos házaspár. Találkozni akarnak vele. Már ma este. Bizonyára eszükbe sem jut, hogy rajtuk kívül valaki másnak is sűrű lehet a programja. – Persze, Tove. Elmegyek. De csak hét után jó. És üdvözlöm Markust. Mondd meg neki, hogy örülök a meghívásnak. Miközben kinyitja a kocsi ajtaját, rádöbben, hogy mit tett. Hazudott a saját gyerekének! Vajon mi történik ilyenkor? Kialszik egy csillag az égen?

358

62. – Elképzelhető, hogy egy apró részlet elkerülte a figyelmünket? – kérdezi Zeke. – Nem tudom – feleli Malin. – Nem tudom… Nem látom át az egészet. Amikor megpróbálom összerakni, újra és újra darabjaira hullik. A falióra mutatója lassan eléri a tizenkettőt. Szinte senki nincs rajtuk kívül az irodában. Zeke az íróasztalnál ül, Malin mellette, egy széken. Még hogy nem nevetségesek! Vagy inkább szánalmasak? Amikor Malin visszaért a laborból, kezdetét vette a maratoni értekezlet. A rossz hírekkel kezdték. „Rickard Skoglöf utolsó két mappája – kezdte fáradtan Johan Jakobsson – szinte kizárólag kemény pornóval volt tele. A nagyon kemény fajtából. Rengeteg kép, olyan Hustler-stílusban. Egyébként semmi különös. Az utolsót még nem sikerült feltörni, de már dolgozunk rajta.” „Hát, reménykedjünk, hogy az majd felfedi a titkot” – mondta Zeke, és Malin kihallotta a hangjából, hogy már nagyon szeretne pontot tenni az ügy végére. Ezek után még egyszer végigvették az ügyet lépésről lépésre, de hiába próbálkoztak, nem jutottak közelebb a megoldáshoz. Az akasztott férfi a fán, a Murvall család, Maria, Rakel, Rebecka. Aztán a rituálé, a pogány istenek 359

tiszteletére. Valkyria Karlsson, Rickard Skoglöf, és egy minimális esély arra, hogy Magnus Tedensjö és Joakim Svensson csinálhattak valamit az alatt a rövid idő alatt, ami a rendelkezésükre állt, és amikorra senki más nem tudta igazolni az alibijüket rajtuk kívül. „Ennyi információnk van összesen – jelentette ki Sven Sjöman. – A kérdés csupán az, hogy ki tudunk-e hozni belőle bármi újat. Van esetleg egy másik irány, amit eddig nem vettünk észre? Egy másik nyom valahol?” A teremben mindenki hallgatott. „Mi lenne, ha mégis elmondanánk a Murvall fiúknak, hogy nem Bengt erőszakolta meg a testvérüket? – javasolta Malin. – Talán egy újabb kihallgatáson elárulják magukat. Vagy mondanak valamit, ami mentén tovább tudunk lépni.” „Nem hinném, Malin, hogy ez eredményre vezetne. És szerintem te sem hiszel benne” – mondta Sven. Malin megvonta a vállát. „És már különben is elengedtük őket – tette hozzá Karim. – Nem hozhatjuk be őket megint. Nem úsznánk meg újabb feljelentés nélkül. Így is gondjaink vannak a közvélemény megítélésével.” „Más? Valami? – kérdezte Johan. – Van valakinek valami más ötlete?” „Hát, úgy látom, nem tülekedünk” – állapította meg Sven. „Mi lenne, ha újabb felhívást intéznénk a lakossághoz? – vetette fel Johan. – Hátha valaki tud valamit.” „A média már így is imád minket – mondta Karim. – Attól tartok, e nélkül kell boldogulnunk. Nem engedhetjük meg, hogy még ennél is rosszabb legyen az ügy sajtóvisszhangja.” „Esetleg bevonhatnánk a központi bűnüldözést – javasolta Sven. – Talán elérkezett az ideje. Végül is, megfeneklettünk.” „Még ne!” – tiltakozott Karim, a körülményekhez képest elég magabiztos hangon. Amikor otthagyták a tárgyalót, szinte mindannyian ugyanazt érezték. Még történni fog valami. Egyszerűen ez következik a dolgok eddigi menetéből. Az a valaki, vagy azok, akik felakasztották Bengt Anderssont, ki 360

fognak lépni a láthatatlanságból. De mi lesz, ha mégsem? Ha láthatatlanok maradnak? Ha csak ezt az egy gyilkosságot akarták elkövetni? Akkor baj van. Akkor nem tudnak továbblépni a nyomozásban. Malinnak eszébe jut, hogy mit érzett akkor, amikor kiment a fához. Még nincs vége. Érezte a fák zúgásán, azon, ahogy a szél végigsüvített a síkság felett. – Elmegyünk ebédelni? – kérdezi Malin, amikor a falióra végre elüti a tizenkettőt. – Nem lehet – feleli Zeke. – Próbám van a kórussal. – Most? Ebédidőben? – Igen. Nemsokára fellépünk a Dómban, úgyhogy kénytelenek voltunk beütemezni néhány extra alkalmat. – Nem is mondtad, hogy koncertetek lesz! És ez az extra próba? Úgy beszélsz, mint egy hokijátékos! – Dehogy. Még csak az hiányozna! – Elkísérhetlek? – A kóruspróbára? – Aha. – Hát persze – mondja Zeke meghatottan. – Persze, Malin! A várostörténeti múzeum előcsarnokában állott a levegő, de a kórustagok szemmel láthatóan jól érzik magukat a tágas térben. Huszonketten jöttek el. Malin megszámolta őket. Tizenhárom nő és kilenc férfi. Úgy tűnik, sokan nem tudtak eljönni. Összesen több mint ötvenen vannak. Három sorban helyezkednek el a színpadon. A maguk vidékies módján valamennyien jólöltözöttek: színes ingeket, öltönyöket és szoknyákat viselnek. A színpad hátterében egy vászon, amire hatalmas, repülő madarakat festettek.

361

Malin leül a fűtőtest mellé egy székre, és onnan hallgatja a beéneklést. Zeke intenzíven magyaráz egy vele egykorú, kék ruhás nőnek. Bűbájos, gondolja Malin, a nőről is és a kék ruháról. – Akkor kezdjünk – hallatszik egy határozott női hang. – A People get ready című résztől kérem. A kórustagok engedelmesen kiigazítják a sorokat, van, aki köhint még egyet-kettőt, majd mind a kórusvezetőre emelik a tekintetüket. – Egy, két há… És a zene betölti az előteret. Malint nyugalom tölti el a hallatán, és arra gondol, milyen gyönyörű, ahogy huszonkét hang egyként csendül fel a teremben. …you don’t need no ticket, you justget on board… Hátradől a széken, behunyja a szemét, és hagyja, hogy körülölelje a zene. Amikor a kórus egy újabb dalba kezd, újra felnéz. Figyeli, hogy Zeke és a többiek milyen átéléssel énekelnek, szinte eggyé válnak a zenében. Hirtelen nagyon magányosnak érzi magát. Tudja, hogy ő nem tartozik közéjük, ránehezedik az egyedüllét súlya és a gondolat, hogy a kívülállóságának igenis van értelme. Kicsit arrébb megpillant egy ajtót, ami átvezet egy másik helyiségbe. Egy ismeretlen szobába. Kezd megfogalmazódni benne valami, de még nem tudja egésszé formálni a tudatából előbukkanó szavakat. Megérzés, gondolja Malin. Hangok. Tudatni akarnak vele valamit.

362

63. Mikor kezdődnek újra? Mikor kezdődnek újra a gaztettek, Malin? Vagy be sem fejeződtek? Hiszen újra és újra, történik valami. A gonosz nem gyengül. Újabb áldozatokra lesve lebeg körülöttünk. Ilyen és ehhez hasonló dolgok járnak a fejemben, ahogy itt lebegek, a síkság felett. A tölgy felé indulok, amire felakasztottak. Magányos hely. Legalább néhány órára társaságot nyújtottam ennek a fának. Remélem, kedvére való volt. Labdaszedő voltam. Ha kilőtték a labdát a pályán túlra, én felszedtem és visszadobtam. Ha újabb labdát lőttek ki, megint visszadobtam. És ez így ment, újra és újra. Talán Maria miatt kezdtél együtt érezni velem? A végeredmény szempontjából ennek nincs jelentősége. Itt lebegek, a síkság felett. Levegő felettem és alattam. A nagy semmi. Folytasd, Malin! Folytasd! Ez suttogják körülöttem a holtak. Félek, Malin. Furcsa érzés lesz úrrá rajtam. Megint megfog történni. Meg kell találnod a kivezető utat. Ha létezik egyáltalán. Biztosan létezik. Léteznie kell. Kérdezd meg azt a nőt, aki a fa felé tart. Követik. Egy fekete ruhás alak leselkedik utána a bokrok között.

363

Alkonyodik. Sötét van odakinn, hideg és végtelen csend. Nem nyílik a garázsajtó. Pedig úgy csinálja, ahogy kell. És áram is van. Amikor megnyomja a nyitógombot, az ajtó éles, csikorgó hangot ad, ami szinte belefagy a jeges levegőbe. Mögötte már majdnem minden lakásban égnek a lámpák. Szinte mindenki hazaért a munkából. A garázsajtó viszont megmakacsolta magát. Nincs más választása, kézzel kell kinyitnia. Előfordult már egyszer. Valamikor régebben. A nő kiszáll a kocsiból, és elindul a garázsajtó felé. Valami megzörren a bokrok között. Talán egy madár. Bár az elég különös lenne az évnek ebben a szakában. Egy macska? Ilyen hidegben még a macskák is szívesebben maradnak zárt helyen. Megfordul. Látja, hogy egy fekete árny közelít sebesen felé, majd ráveti magát. Hiába védekezik, a férfi – az erejéből ítélve annak gondolja – nem ereszti. Kiabálni próbál, de hirtelen valami vegyszer szagát érzi, és a következő pillanatban a támadója egy nedves kendőt töm a szájába. Menekülne, de a karja egyre erőtlenebbül csapkod a levegőben. Sehol senki, aki a segítségére sietne. Az ablakok is üresek. A férfi fekete sísapkát visel, ami alól semmi más nem látszik ki, csak a csillogó, fekete szeme. A pillantásából csak úgy árad a gyűlölet, és még valami. Szomorúság. A furcsa vegyszer már elérte az agyát, a teste könnyűvé válik, a tagjai elernyednek, míg végül már nem érez semmit. Még lát, de mindenből mintha kettő lenne. Látja, hogy néhányan fölé hajolnak. Ezek szerint többen vannak. Hagyjatok békén! Nincs értelme tovább küzdeni. Vége. Legyőzték. Ezek a szemek! Ez a pillantás! Vagy pillantások? Hová tűntek? Már nem látja őket. És nem is hallja, hogy mi történik körülötte. Eltűnnek a képek, a 364

hangok, és nem tudja, hogy álomba merült-e vagy elragadta a halál. Nem! Még nem halhat meg! Szükség van rá. Várnak rá otthon. Még ne! Még ne! Ébren van. Tudja; hogy ébren van. A szeme nyitva. Rettenetesen fáj a feje. Sötét van körülötte. Vagy mégis alszik? Meghalt? A sírban fekszik? De hiszen nem akar itt lenni! Haza akar menni az övéihez. Milyen különös… Nem fél. Nem érti. Miért nem fél? Valamilyen gép hangja üti meg a fülét. Olajozottan működik, a hideg ellenére. Mintha megmozdulna a lába és a karja. Pedig nem tud mozogni. A teste megfeszül, mint az íj, és nekiütközik a szűk helyiség négy falának. Kiabáljon? Igen! Csakhogy az ismeretlenek beragasztották a száját. És még mindig ott van a rongy is. Meghatározhatatlan az íze. Süteményre, talán almára emlékezteti. Vagy egyszerűen csak olajíze van? És nagyon száraz már. Küzdenie kell. Nem adhatja fel. Még nem halt meg. Egy kocsi csomagtartójában van. Menekülni próbál, rugdosni kezdi a csomagtartó oldalát. Hallja valaki, hogy itt van? Én hallak. De nem tudok segíteni. Legalábbis nem túl sokat. Lehet, hogy találkozunk. Ha ez itt véget ér. Lebeghetünk együtt ezentúl. Szerethetjük egymást. Körberepülhetjük az illatozó almafát a végtelennek tűnő nyárban. De addig még sok minden történik. Látok egy kocsit az úton. Annak a csomagtartójában van a tested. Most megáll egy üres parkolóban. Ismét elkábítanak, mert túl hangosan

365

rugdostad a csomagtartó falát. Azután az autó továbbindul, megy tovább az úton, majd belevész a sötétbe.

366

64. Ramshäll. Linköping legszebb és talán legelegánsabb városrésze. Kevesen engedhetik meg maguknak, hogy itt éljenek. Szinte árad a házakból a büszkeség: igen, nézz körül, mi így élünk. Markus szülei is itt laknak, ahol a Saab igazgatója, a menő vállalkozók, a sikeres orvosok és a feltörekvő kisvállalkozók. A városrész a város közepén, egy domboldalra épült, ahonnan remek kilátás nyílik a Folkungavallen Stadionra és a Tinnis fürdőmedencéire. A domb végén az erdő felé és a Tinner-patak kanyargó partján folytatódnak az épületek, le egészen a kórház piszkossárga épületegyütteséig. Malin és Tove egymás mellett mennek, testük hosszú árnyékot vet az alaposan felszórt járdán. Malin simán el tudná képzelni, hogy az itt lakók egyszer csak kerítéssel veszik körül a negyedet, és állandó őrszolgálatot létesítenek. Sőt, az önkormányzat egyes tagjaiban talán már meg is fogalmazódott ez a gondolat. Akkor láthatóvá válnának a határok. Mi és ők. Mi a többiek ellen. Mi. A lakásuktól mindössze tizenöt perc eljutni Ramshällbe. Malin ezért úgy döntött, hogy a hideg ellenére menjenek gyalog. Tove egy darabig tiltakozott, de végül feladta. Malin határozottan kijelentette, hogy szerinte vagány dolog ilyen hidegben sétálni. Útközben elhaladtak Karin Johannison villája mellett is. Egy harmincas

367

években épült, sárga színű ház, fahomlokzattal és verandával. – Hideg van – mondja Tove. – Én inkább frissítőnek mondanám az időt – erősködik Malin, és közben érzi, hogy a vacsorára gondolva egyre inkább a hatalmába keríti a nyugtalanság. – Anya, ideges vagy? – kérdezi váratlanul Tove. – Hogy ideges vagyok-e? – Igen. A vacsora miatt. – Nem. Miért kellene idegesnek lennem? – Mert mindig ideges szoktál lenni, ha meghív magához valaki. Ráadásul Markus szülei orvosok. – Mintha annak bármi jelentősége lenne… – Már majdnem ott vagyunk – mondja Tove, és egyenesen előre mutat. – A harmadik ház balra. Kétemeletes, fehér téglás ház, körülötte kert, amit bukszusok választanak el az utcától. Már Malin is látja. Hirtelen valóságos erőddé dagad a szemében. Bevehetetlen egy gyalogos katona számára, gondolja. A házban kellemes meleg van, a levegőben babérlevél illata terjeng. Mindenütt rend van és tisztaság. Malin arra gondol, hogy csak egy lengyel származású házvezetőnő képes fenntartani a rendnek ezt a fokát. A Stenvinkel házaspár az ajtóban fogadja őket. Kezet fognak Malinnal, aki nem készült fel a számára túl formálisnak tűnő fogadtatásra. Magában megállapítja, hogy Markus szülei szimpatikusak. Brigitta, Markus édesanyja, a fül-orr-gégészeti klinika főorvosa, arra kéri Malint, hogy szólítsa Biggennek, és elmondja, milyen csodálatos, hogy végre megismerkedhetnek, hiszen annyi mindent olvastak már róla a Correspondentenben. Hans, az apa sebész. Ő azt szeretné, ha Malin Hassénak szólítaná, és megjegyzi, hogy remélhetőleg a vendégek szeretik a fácánt, mert sikerült szert tennie néhány igazán kiváló példányra a

368

Lucullusban. Minden bizonnyal stockholmiak, gondolja Malin. A karrierépítés reménye hozhatta őket vidékre. – A kiejtésetek alapján Stockholmból származtok, ugye, jól gondolom? – kérdezi Malin. – Stockholm? Tényleg úgy tűnik? Én borási vagyok – mondja Biggen. – Hans pedig enköpingi. Lundban találkoztunk. Már ismeri az egész élettörténetüket, pedig még csak az előszobáig jutott, gondolja Malin. Tove és Markus eltűnnek valamerre a házban, Hasse pedig bevezeti Malint a konyhába. A rozsdamentes acélból készült konyhapulton egy koktélkeverő áll. Malin engedelmesen követi Hassét. – Egy Martinit? – kérdezi a férfi. – Vigyázz, nagyon szárazra csinálja! – nevet fel Biggen. – Esetleg egy gin-tonikot? Tanquerayből? – teszi fel az újabb kérdést Hasse. – Köszönöm – mondja Malin, és pár perc múlva már koccintanak is az itallal. A gin-tonik csillogó és színtelen. Malin kénytelen megállapítani, hogy ez a Hasse tényleg ért a koktélkeveréshez. – A konyhában szoktuk meginni az aperitifet vacsora előtt. Így olyan hangulatos – mondja Biggen. Hasse odamegy a tűzhelyhez, és int Malinnak is, hogy kövesse. Leemeli az acéledény fedelét. Az ínycsiklandó illatoktól Malinnak megkordul a gyomra. A fazékban két fácán úszik illatos, sárga lében. – Ide nézz! – mondja Hasse. – Láttál már ilyen gyönyörűt? – Hogy mondod? – Ugye, milyen csodásan néz ki? – Ez aztán gyorsan lecsúszott! – mondja nevetve Biggen. Malin először nem érti, mire gondol, de aztán észreveszi a nő kezében az üres poharat. – Keverek még egyet – javasolja Hasse. 369

– Van Markusnak testvére? – kérdezi Malin, miközben nézi, ahogy a férfi a mixert rázza. Hasse keze egy pillanatra megáll a levegőben. – Nem, nincs – mondja Biggen nevetve. – Próbálkoztunk egy ideig, de aztán feladtuk. A keverőpohárban ismét egymásnak koccannak a jégkockák.

370

65. Rettenetesen fáj a feje. Mintha gyümölcshámozó késsel vájkálnának az agyában. Álmában nem érez ilyesmit az ember. Ott a fizikai fájdalom nem létezik. Ezért olyan jó álmodni. De most szó sincs erről. Nem, nem, nem. Emlékezni próbál. Hová tűnt a motor hangja? Már nincs az autóban. Fejezzétek be! Engedjetek el! Van, akinek még szüksége van rá. Miért éppen ő? Nem lehetne inkább megbeszélni? Már megint ez az almaillat. Mi lehet az, amin fekszik? Mi lehet az, amit az ujjai megérintenek? Föld? Hogy lehet hideg és meleg egyszerre? Odakint mintha egy kályhában pattogna a tűz. Megpróbálja a lábával megrúgni azt a falat, ahonnan a meleg árad, de alig hallatszik valami zaj. Nekifeszíti a hátát a másik falnak, és néhányszor erőteljesebben is belerúg, de tompa dobbanáson és némi remegésen kívül nincs semmi hatása. Fogalma sincs arról, hol lehet. Hideg alatta a föld. Lehet, hogy eltemették? Meghalt? Segítség!

371

A falak azonban melegek. Lehetetlen, hogy ez egy sírgödör legyen. Akkor egy koporsóban feküdne, ami általában fából készül. Oldozzatok el! Az az undorító rongy még mindig a szájában van. Mi lenne, ha megpróbálná kihúzni a csuklóját a kötélből? Ha fel-le mozgatná a kezét… Félrecsúszik a kötés a szeméről. Villódzó fényeket lát. Egy pince? Mintha földből lennének a falak, pókok futkosnának és kukacok tekergőznének körülötte. Egy arc. Vagy több? Símaszkot visel. Csak a szemét látja. Csak egy villanás. Már nincsen ott senki, már csak a testében lüktető fájdalmat érzékeli. Az egész kezdődik elölről. Bárcsak segíthetnék! De nincs hatalmam. Azon kívül, hogy nézlek, semmi mást nem tehetek. Talán az együtt érző pillantásom enyhít valamit a szenvedéseden. Pedig hidd el, legszívesebben elfordítanám a fejem, vagy eltűnnék valahová. Bárhová, csak ne kelljen itt lennem. De maradok. Visszatart a félelmed. És a szeretet, és még sok más érzés. És még nincs vége. Hallom, ahogy kiabálsz. Tudom, mennyire fáj. Én is ezt éreztem. Fejezzétek már be, kérném, de senki nem hallja a hangom. Te sem. Miért gondolják, hogy a te kínszenvedéseddel enyhíteni tudják valaki másét? Más fájdalomteli kiáltásai sem nyitják ki az ajtókat. Ahogy az enyéim sem tették. Hagyjátok abba, kérlek benneteket!

372

Mintha azt kiáltotta volna, hogy fejezzék be. De ez képtelenség. A száját leragasztották, a szájüregét ronggyal tömték tele. És teljesen meztelen. Egy késsel végighasították a ruháját, és letépték róla. Valaki egy gyertyát közelít a térdéhez, és közben azt mormogja: – Meg kellett történnie, meg kellett történnie. Felordít. A gyertya lángja egyre közeledik a térdéhez, a bőrén érzi, hogy mennyire forró, égeti. Megint felordít. A hangja egybemosódik a bőre sercegésével. Szabadulni próbál, de a kötél nem engedi. – Égessem le az arcod? – kérdezi egy hang. – Azt fogom tenni. Akkor nem kell, hogy végezzek veled. Arc nélkül úgyis halott vagy. Ő csak kiabál és kiabál, de hang már nem jön ki a torkán. A gyertya lángja az arca bőrét perzseli, szinte lángol tőle az arccsontja. Körbe-körbe mozog rajta a tűz, vörösen, feketén izzik. A fájdalom színei. – Mi lenne, ha inkább a késsel próbálkoznék? Nem, még várok egy kicsit. Nehogy elájulj itt nekem – suttogja a hang. Aztán mégis előkerül a kés. A penge megvillan a fényben. Szétárad a testében az adrenalin. Most már biztos abban, hogy nem kerül ki innen élve. Haza akar menni, az övéihez. Már biztosan keresik. Mióta lehet itt? Vajon hiányzik már nekik? A kés pengéje hideg. De mi az a meleg, ami a combjai közt lefolyik? Mintha egy acélcsőr akarná letépni a mellbimbóit. Hagyjatok elmenni! Valaki pofozgatja az arcát. Próbálja ébren tartani. De nem sikerül. Nem érdemes próbálkozni.

373

Vajon mennyi idő telt el? Nem tudja. Lánc csörgését hallja? Körülötte nincs más, csak az erdő. Egyedül van. Itthagyták? Itthagyták egyedül? Reszket. Hallja, ahogy reszket. De már nem fázik. Furcsa. Mikor jön el az a pont, amikor már nem érezni a tél hidegét és a fájdalmat sem? Mióta lehet idekint? Sűrű erdő veszi körül, a sötét fák között világít a fehér hó. Egy tisztáson van. Egy cölöphöz kötözték. Kicsit arrébb egy barlang bejárata. Nem érzi a karját, a lábát. És nem érzi a kezét, az ujjait, az arcát sem. Az arca helyén lyuk tátong. Nem érez semmilyen illatot. Nincsenek emlékei, megszűnt a múlt, és nincs jövő. Már csak egyvalami létezik: a most. Hogy beteljesítse az utolsó feladatát. El. El innen. Már csak ez maradt hátra. Elmenni. Minden áron. De hogy menjen el, ha nincsenek lábai? Közeledik valaki. Egy angyal? Nem. Azok nem ilyen sötétek. Valami fekete közeledik felé. – Mit tettem? A fekete alak? Ő mondja?

374

– Meg kellett tennem! Nem volt választásom! Megpróbálja felemelni a fejét. Nem történik semmi. Megint megpróbálja. Látja, hogy a fekete alak egy kondért cipel felé, ami tele van gőzölgő, forró vízzel. Aztán ordítást hall, és az alak felé önti a vizet. Nem éri el. Csak néhány forró csepp. A fekete alak nem adja fel. Most egy ág van a kezében. Mit akarhat tőle? Felordít a fájdalomtól. De senki nem hallja.

375

66. Az ebédlőt gyertya világítja meg. Hasse mögött a falon egy olajfestmény függ, melyet egy Jockum Nordstrom nevű művész festett, és Biggen szerint az év egyik nagy meglepetése volt New Yorkban. A képen egy férfi áll egy kék színű mezőn, kisfiúknak való ruhában. Malin egyszerre látja naivnak és rendkívül érettnek a festményt. A férfi magányosan áll a kék mezőn, amellyel valahogy mégis egységet alkot. Az égen gitárok és biliárddákók lebegnek. A fácán igazán finomra sikerült, de a bor még finomabb. Spanyol vörösbor. Malin még soha nem ivott ilyet. Vissza kell fognia magát, hogy ne hajtsa fel egyszerre az egész pohárral, annyira jó. – Még egy kis fácánt, Malin? – kérdezi Hasse, és a tál felé mutat. – Kérlek, vegyél még – mondja Markus. – Apa nagyon örülne. Vacsora közben mindenféléről beszélnek, Malin munkájától az edzésprogramján át egészen a kórházak szerkezeti átalakításáig, de szóba kerül még az önkormányzati politika és a linköpingi koncertterem Biggen szerint elviselhetetlenül unalmas programja is. Hasse és Biggen. Különös emberek. Őszintén érdeklődnek minden iránt. És bár Malin nagyon igyekszik, nem talál bennük semmit, ami megjátszott lenne. Tényleg örülnek annak, hogy ők is itt vannak. Nem zavarják őket egyáltalán. Malin belekortyol a borába. És pontosan tudják, hogy mire van szüksége, teszi még hozzá magában.

376

– Olyan jó, hogy a gyerekek elmennek Tenerifére – mondja Hasse, és Tovéra néz, aki azonban lesüti a szemét. – Sikerült már lefoglalnotok a jegyeket? Jó lenne, ha megadnád a bankszámlaszámod, hogy átutalhassuk az árát. Emlékeztess majd rá – folytatja, és megint Tovéra néz. – Én…én… – dadogja Tove. Malin megköszörüli a torkát. Biggen és Hasse rápillantanak. Mintha sejtenének valamit. Markus és Tove összenéznek. – Sajnos az apám meggondolta magát – mondja Malin. – Valaki más megy hozzájuk. – De hát Tove az unokájuk! – háborodik fel Biggen. – Miért nem szóltál? – kérdezi Hasse Tovétól. Malin felsóhajt. – Sajnos a szüleim nagyon furcsák. Tove lesüti a szemét. Malinnak feltűnik, hogy milyen könnyen sikerült hazudnia. Pedig valójában nagyon szégyelli magát amiatt, hogy nem meri bevallani, Markus nem szívesen látott vendég a szülei házában. Miért kellett hazudnia? Mert nem akart senkit megsérteni? Mert szégyelli, hogy a szülei ennyire lehetetlenül viselkednek az ilyen kérdésekben? Vagy azért, mert az igazság fáj? – Különös – mondja Hasse. – Ki lehet még az unokájuknál is fontosabb? – Apám egy régi üzletfele – mondja Malin. – Semmi gond – mondja Biggen. – Így legalább Tove is eljöhet velünk Årébe. Már amúgy is felajánlottuk neki. Tenerife szuper hely, de az évnek ebben az időszakában inkább síelni kell menni. Malin és Tove egymás mellett sétálnak a kivilágított villanegyeden

377

keresztül hazafelé. A vacsora után még megittak egy konyakot, ami különösen beszédessé tette Malint. Hasse nem ivott, mert másnap operálnia kellett. „Bőven elég volt a Martini és ez a pohár bor. Végül is holnap kés lesz a kezemben!” – mondta nevetve. – Igazán elmondhattad volna Markusnak, hogy mi a helyzet – jegyzi meg Malin. – Igen, de… – Mondhatom, remek helyzet volt! Az persze nem zavar, hogy nekem hazudnom kellett! Pontosan tudod, hogy mit gondolok a hazugságról. Mellesleg megkérdezhetem, miért nem mondtad el, hogy meghívtak Årébe? Úgy tudom, még mindig én vagyok az anyád! – Anya, mi lenne, ha inkább nem folytatnánk? – Ugyan, miért? Miért nem mondhatom el, hogy mit gondolok? – Mert hülyeségeket beszélsz. – Miért nem beszéltél Åréról? – Anya, gondolkozz már! Mikor mondtam volna el? Alig vagy otthon! Állandóan dolgozol. Malin legszívesebben kiabálna Tovéval, de inkább visszafogja magát. Csendben elsétálnak az uszoda és az Ekoxen Hotel mellett. – Most meg miért hallgatsz, anya? – kérdezi Tove, amikor az Üdvhadsereg bolhapiacához érnek. – Igazán jó fejek voltak Markus szülei. Nem olyanok, mint amire számítottam. – Látod? Jó, hogy eljöttünk.

378

67. Vérzik. Leemelik a cölöpről, és valami puhára fektetik. Még él. Még ver a szíve. A fekete alak mintha mindenütt ott lenne. Gyapjútakaróval fedi be a testét, ami kellemesen melegíti. Aztán valaki, vagy valakik megszólalnak. – A férfi túl korán meghalt. De te, te egy ideig még ott fogsz lógni a fán, és élni fogsz. Pontosan úgy, ahogy lennie kell. Csak annyit lát, ahogy a fák elsuhannak a feje felett. Talán egy szánkón fekszik. Mintha valaki síelne előtte. Fáradtnak érzi magát, rettenetesen fáradtnak, de legalább nem fázik. Hol álmodik, hol felébred. Még mindig meleg van. Aztán hirtelen már nem érzi a meleget. Fázik. Nem akar meghalni. Megint az autó motorjának a hangja. Ezek szerint áttették a csomagtartóba. A motorzúgás reménnyel tölti el. Talán még nincs vége. Talán van még esélye. Talán még túlélheti. Még lélegzik. 379

Megkínzott testét elárasztja a fájdalom, beléhasít. A fájdalom az, ami még életben tartja. Itt lebegek az erdő felett. Lassan a Maspelösa, Fornåsa és Bankeberg közötti mezőre érnek. Az utat vastag hótakaró borítja. A végén ott áll egy fa. Pontosan olyan, mint amilyenre engem is felakasztottak. A kocsi, amelynek a csomagtartójában a megcsonkított nő fekszik, megáll a fa előtt. Szeretnék segíteni neki, de ezt most egyedül kell végigcsinálnia. A fekete alak kinyitja a csomagtartót. Hideg van. Nem tudja, mi vár rá. Élet vagy halál? A fekete alak kiemeli a testét és leteszi a hóra, pontosan a kipufogócső elé. Úgy tíz méterre tőlük egy vastag törzsű fa áll. Még mindig a hóban fekszik. Az ott az ő keze? Az a feldagadt, vörös csonk, ami mellette fekszik? A fekete alak valamit suttog. Vérről és áldozatról beszél. A hó alatt egy kődarab lapul. Alig látszik, de ő azért észreveszi. Ha kicsit oldalra fordulna és megfogná azt a követ, fejbe verhetné vele az alakot. Legalábbis azt hiszi, az ott a feje. A gondolat erőt ad neki. Mintha egy motor lenne, ami beindul, ha elfordítják a gyújtásban a kulcsot. Érzi az erőt. Megragadja a követ. A fekete alak befejezte a mormogást. Most kell lecsapni. Eltalálja. Megpróbálja még egyszer. Több benne az akarat, mint az erő. Újra lecsap. A fekete alakkal összegabalyodva hemperegnek a hóban. Már nem érzi 380

a hideget. A férfi erősen szorítja, de ő összeszedi magát, és újra lecsap. A kő beleáll a férfi koponyacsontjába, aki először enged a szorításból, majd végül legurul róla, bele a hóba. Nagy nehézségek árán feltérdel. Körülötte a nyílt tér. A havas mező. Feláll. A sötétségben. Ahol eddig is volt. Vánszorogni kezd abba az irányba, amerre a fényt sejti. El kell mennie innen. Itt lebegek, melletted. Látom, ahogy a hóban botorkálsz. Előbb-utóbb megérkezel valahová, és bárhol is legyen az, én veled leszek.

381

68. Február 16., csütörtök Johnny Axelsson remekül vezet, minden porcikájában érzi a kocsiját. Érzi azt is, hogy a motor egyenetlenül jár ebben a nagy hidegben. Korán van még. A szél hol kisebb, hol nagyobb lökésekben sodorja az útra a havat. Aznap majdnem ötven percébe tellett, hogy megtegye a Motala és a Linköping közötti utat. Veszélyes ilyenkor vezetni, mert hiába szórják fel sóval az utat, újra és újra lefagy. Jobb, ha ma óvatosan vezet. Mindig a Fornåsán át vezető utat választja, jobban szeret arrafelé menni, mint Borensbergen keresztül. Ráadásul az ember soha nem tudhatja, hogy mi bukkan elő az erdőből. Eddig is csak a jó szerencsén múlott, hogy nem csapott el egy őzet vagy egy jávorszarvast. De legalább az utak szép egyenesek. Azt hallotta valahol, hogy azért tervezték meg őket ilyen mérnöki pontossággal, hogy egy esetleges háborúban kifutópályaként lehessen használni őket. De mikor lesz itt háború? Vagy már van is? Motala. Svédország drogfővárosa. 382

Kár, hogy nincs elég munka, már ha valaki nem akar az állam segítségére hagyatkozni. Johnny Axelsson azonban itt nőtt fel, és továbbra is itt szeretne élni, úgyhogy inkább ingázik. Inkább rááldoz némi pénzt az állandó utazgatásra, neki így is megéri. Semmi kedve elköltözni innen. Az a néhány óra, amit a munkába járás miatt kocsiban tölt, igazán semmiség. Ennyi áldozatot megér az, hogy olyan helyen lakhat, ahol otthon érzi magát. Egy percig sem tétovázott, amikor meglátta az Ikea álláshirdetését. Majd kiugrott a bőréből, amikor megkapta a munkát. Nem szeretett volna segélyért folyamodni. Pedig hány barátja él így évek óta! De ez nem az ő műfaja. Lassan tíz éve már, hogy ez a helyzet kialakult a környéken. Azóta a harmincötöt is betöltötte. Elképesztő, milyen gyorsan telnek az évek! Eszébe jut, mi mindent csinált ennyi idő alatt. Munka, horgászás, vadászat, fogadások a lóversenypályán, munka, egy feketemunka és a többi. Épp egy parasztház mellett hajt el, ami közvetlenül az út mellett áll. Egy idős házaspár reggelizik a konyhában. Mivel csak lassan tud menni a kocsival, az ablakon keresztül könnyen meg tudja figyelni, mi történik odabenn. A két idős ember a konyhaasztalnál ül és reggelizik. Az asztal fölött lógó lámpa fénye aranysárgára festi az arcukat. Mintha egy belülről megvilágított akváriumot nézegetne. Jobb lesz, ha inkább az útra koncentrál. Most nem jó ötlet csak úgy bámészkodni. Amikor Malin beér a rendőrségre, egyenesen a konyha felé veszi az útját. Kávé. Csak erre tud gondolni. Tölt magának egy csészével a frissen lefőzött kávéból, és leül az ablak mellé. Jólesik neki kicsit elbámészkodni, bár a belső udvaron kívül nem sok látnivaló akad. Ráadásul most azt is vastagon fedi a hó. Mintha a télen kívül más évszak nem is létezne. A hideg miatt most minden más olyan

383

elképzelhetetlennek tűnik. Szórakozottan felemel egy újságot az asztalról. Az Amelia egyik száma az. Úgy vagy jó, amilyen vagy! Amit a zsírleszívásról feltétlenül tudni kell – olvassa a címeket. Na, jó, ebből ennyi elég volt, gondolja. Gyerünk dolgozni. Az íróasztalán üzenet várja. Ebba, az egyik recepciós tette oda. Malin, hívd föl a következő számot: 013-173928. Egy nő telefonált. Azt mondta, nagyon fontos. Ennyi. Malin fogja a cetlit, és kimegy a recepciós pulthoz. Ebba nincs ott. – Hol van Ebba? – kérdezi Sofiát, a másik recepcióst. – Kiment a konyhába. Hoz egy kis kávét. Malin megkeresi Ebbát, aki épp az asztalnál ül, és újságot olvas. – Mi a fene ez? – kérdezi Malin, és felmutatja a papírlapot. – Egy nő keresett. – Erre magamtól is rájöttem. Ebba grimaszt vág a kávé fölött. – Nem mondta meg, hogy mit akar. Csak azt, hogy nagyon fontos. – Mikor hívott? – Pár perccel azelőtt, hogy megjöttél. – Ennyi? – Hát, valahogy olyan furcsa volt. Mintha félt volna. Alig értettem, hogy mit mond, olyan halkan beszélt. Malin megpróbálja a tudakozót, hátha megtudja, kié a szám. A tulajdonosa nem engedélyezte a neve kiadását. Nincs más hátra, fel kell hívnia. Újra a telefonért nyúl. Hosszan kicsöng. De még az üzenetrögzítő sem felel. 384

Alighogy leteszi, máris megcsörren a telefonja. Ezek szerint visszahívták. Felveszi. – Halló, itt Malin Fors! – Itt Daniel. Van valami új híred az Andersson-ügyben? Malint felbosszantja Daniel határozottsága, de visszafogja magát, próbál nyugodtan válaszolni. – Nincs – mondja szűkszavúan. – Esetleg kommentálnád a hírt, hogy feljelentettek zaklatásért? – Daniel, neked elment az eszed! – Gondolom, tudod, hogy elutaztam pár napra. Nem is kérdezed, hogy miért? – Nem. Mivel mindketten tudják, hogy Malin tényleg nem fogja megkérdezni, Daniel inkább magától elárulja. – Stockholmban jártam. Az Expressennél. Azt szeretnék, ha odamennék dolgozni. De nemet mondtam. – Miért? – kérdezi őszinte kíváncsisággal Malin. – Szóval mégis érdekel, hogy mi történik velem? Azért jól csináltad, igazán jól. – Akkor szia! – mondja Malin bosszúsan, és leteszi a telefont, mire az rögtön megint csörögni kezd. Ha Daniel az, biztos nem lesz vele kíméletes. De nem. A kijelzőn ismeretlen szám jelenik meg. – Malin Fors. Kivel beszélek? A vonal másik végén először mély csend fogadja, majd egy annál is mélyebb sóhaj. Bizonytalanság, talán félelem. Végre beleszól valaki a telefonba. Kellemes, mégis nyugtalan női hang. Mintha valamilyen államtitkot készülne elárulni Malinnak. – Viveka Crafoordnak hívnak. – Viveka, én… – Pszichoanalitikusként dolgozom itt, Linköpingben. Az egyik 385

páciensemről lenne szó. Malin ösztönösen arra akarja kérni a nőt, hogy inkább ne mondjon el többet telefonon, hiszen tudja, hogy egy pszichiáter nem adhat ki csak úgy információkat a pácienseiről. – Olvastam a Bengt Andersson gyilkossággal kapcsolatban megjelent cikkeket – folytatja a nő. – És azt is, hogy ön dolgozik rajta. – Azt mondta, hogy az egyik… – Igen. Azt hiszem, hogy van egy nagyon fontos dolog, amit el kell mondanom önnek az egyik páciensemmel kapcsolatban. – Megmondaná, kiről van szó? – Azt nem tehetem. Ugye, megérti? – Beszélhetnénk személyesen, talán akkor… – Keressen fel a rendelőmben. Tizenegykor. A Drottnings utca 3-ban vagyok, pontosan a McDonald’sszal szemben. A kapukód 9490 – mondja Viveka Crafoord, és a választ meg sem várva leteszi. Malin gyorsan a számítógép képernyőjére pillant. 07:44. Addig még három órát és tizenöt percet kell várnia. Leül a gép mellé, és hirtelen úgy érzi, a tegnapi vacsora, a gin-tonic és a bor megtette a hatását. Kissé felfúvódott. Feláll, és elindul lefelé a lépcsőn a konditerem irányába. Mennyi ideje jöhet már a hóban? Már hajnalodik, de még mindig sötét van. Fogalma sincs róla, hol van. A teste egy hatalmas, nyílt seb, de a hideg miatt semmit nem érez. Automatikusan teszi az egyik lábát a másik elé. Érzi, hogy lassan halad. Vajon üldözik még? Milyen messze lehetnek? A távolban az az autó… A fekete alak közeledik? Az ő motorjának a zúgását hallja? Johnny, koncentrálj, nehogy elaludj a kormány mellett! 386

Menni fog. Végre túl van az erdős részen. Már kint jár a síkságon, de ebben a nagy fehérségben itt még rosszabbul látni. Csak sejti merre lehet a látóhatár, mintha a levegő is megfagyott volna körülötte. Figyelj, koncentrálj! Mi lehet az? Egy őz? Nem. De… A francba, mi lehet az? Johnny Axelsson lassít, és rávillog arra a valamire, hogy elijessze az útról. A francba, ez nem is őz! Ez egy… Azonnal lefékez. Ez lehetetlen! Ez egy ember! Egy meztelen ember! Úristen, hogy néz ki!? És mi a francot keres itt? Ez nem normális! Ilyen állapotban itt kóborol, kint, a hidegben? Johnny Axelsson megelőzi az alakot, majd megáll. A visszapillantó tükörből látja, hogy egy nő az, aki félholt állapotban botorkál az út szélén. Még csak észre sem vette, hogy a kocsival elment mellette. Be kell érnie a munkahelyére. De nem hagyhatja itt ezt a szerencsétlent. Az nem lenne helyes. Kinyitja a kocsi ajtaját, kiszáll, és elindul a nő felé. Rettenetes ez a hideg! Ráteszi a kezét a vállára. A nő megáll, megfordul. Úristen, milyen az arca? Mintha megégette volna. Vagy a hideg miatt van? A hasa is tele van égésnyomokkal. Szinte felfoghatatlan, hogy képes járni az elfeketedett lábain. Jesszus! Mint a vadszőlő odahaza a kertben. A nő először képtelen fókuszálni, elnéz Johnny Axelsson mellett. Végül sikerül a szemébe néznie. Mosolyog. A nő mosolyog. Majd elájul. 387

Malin sokadszorra próbál kinyomni egy sorozatot a tizenkét kilós kézi súlyzóval. Baromira nehéz, állapítja meg. Johan Jakobsson ott áll mellette, és biztatja. Aztán mögé áll, és úgy szuggerálja, mintha a súlyzók attól könnyebben felemelkednének. Közben mindketten az ügyön töprengenek magukban. Johannak előző este, amikor a gyerek elaludt, végre sikerült kinyitnia az utolsó mappát. Sajnos nem talált benne mást, csak képeket a pucér Rickard Skoglöfről és Valkyriáról, ahogy egy nagy állatbőrön pózolnak. – Gyerünk, Malin! Malin engedelmesen felemeli a súlyzót, és megpróbálja kinyomni. – Gyerünk már, a francba, ne add fel! Nem megy. Malin ledobja a súlyzót, ami nagyot koppan a terem padlóján. – Azt hiszem, inkább futok egy kicsit – mondja Johannak. Teljes erőbedobással futni kezd. Gyöngyözik a homloka az izzadságtól, az arca sápadt, bár az orcája kipirul a megerőltetéstől. Látja a képmását a tükörben. Egy harminchárom éves nő. Az ajkai mindig teltebbnek tűnnek a konditeremben a megerőltető gyakorlatok után. Az elmúlt néhány évben nyerte el az arca a mostani formáját. Csak akkor tűnt el róla a kislányos báj. Az utóbbi néhány napban átélt stressz pedig csak még jobban megkeményítette a vonásait. 09:24. Johan már elment. Ideje lezuhanyozni, és neki is elindulni Viveka Crafoordhoz. Megszólal a telefonja. Zeke az. Nagyon zaklatott a hangja. – Most telefonáltak a kórházból Egy bizonyos Johnny Axelsson bevitt egy nőt, akit munkába menet az úton szedett össze. A nő teljesen meztelen volt, a teste tele kínzások nyomaival. – Már indulok is! – Rettenetes állapotban van, de az orvos szerint ennek ellenére igen 388

érthetően a te nevedet suttogta. – Mi van? – A nő! A te nevedet suttogta, Malin!

389

69. Viveka Crafoordhoz majd elmegy később. Ő még várhat. A többiek is várhatnak. Mindenki várhat. Pillanatnyilag három emberrel hajlandó foglalkozni. Bengt Anderssonnal. Maria Murvall-lal. És azzal a nővel, akit ugyanolyan állapotban találtak meg, mint Mariát. A tettes mozgástere a síkság és az erdő közötti részre terjed ki. De hol lehet a bázisa? Zeke gyakorlatilag le sem veszi a lábát a gázról. Kivételesen nem kapcsolt be semmilyen zenét. Csak a motor zúgó hangja hallatszik. Belefutnak egy útlezárásba, a nagy hidegben szétfagyott egy vízvezeték. Kerülő úton kell menniük. Letérnek a Djurgårds utcára és a Kertészeti Szövetség épülete felé veszik az irányt. A Lasarett utcában elhaladnak a nyolcvanas években épült, rózsaszín téglás épület mellett. A posztmodern építészet helyi remeke. Malin nemrég olvasott a Correspondentenben egy cikket róla, és most, hogy neki is alkalma nyílt megcsodálni, mélységesen egyetértett a cikk írójával. Felfelé mennek, a kórház felé vezető úton. Az igazgatási épület egykor sárga falait fehérre koptatta a nap. Úgy látszik, az önkormányzatnak már nem futotta renoválásra. Minden

390

bizonnyal azzal magyarázták, hogy úgyis mindenki a főbejárat felől érkezik, ahonnan ez a rész nem látszik. Malinnak és Zekének most sajnos nincs ideje erre. Pár perc múlva felkanyarodnak a kocsifelhajtóra a sürgősségi osztály épülete előtt, és egy gyors parkolás után már a bejáratnál is vannak. Egy ápolónő fogadja őket. Alacsony, telt nő, közel ülő szemei miatt az orra ékként emelkedik ki a fejéből. – A doktor úr beszélni szeretne önökkel – mondja, miközben végigkíséri őket a folyosón. – Megkérdezhetem az orvos nevét? – kérdezi Zeke. – Dr. Stenvinkel, sebész. Ő fogja műteni az asszonyt. – Ismerem – suttogja Malin Zeke fülébe. – Kit? – Hát az orvost. Ő Tove pasijának az apja. – Nyugi, Malin, nyugi! A nővér megáll az egyik ajtó előtt. – Kérem, menjenek csak be! Nem szükséges kopogniuk. Hans Stenvinkel valahogy másképp viselkedik, mint előző este. A könnyed, társasági embernek most nyoma sincs, helyette egy komoly, szigorú férfi áll előttük, aki a szakmai érdekeit képes a személyesek elé helyezni. Zöld színű kórházi ruhája is tekintélyt parancsol. Kedvesen, de formálisan üdvözli Malint, ami elárulja ugyan, hogy ismerik egymást, de azt is, hogy a mostani találkozás szakmai jellegű. Zekén is látszik, hogy hatással van rá az orvos határozott személyisége. Szinte összehúzza magát a széken. Az egész helyiség tekintélyt sugároz magából. Régen sokkal jobban megbecsülték az orvosokat, gondolja Malin. Az internet elterjedése jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy ez megváltozzon. Manapság sokan inkább ott keresnek gyógymódot a betegségeikre. – Nemsokára bemegyünk hozzá – mondja Hans. – Még eszméleténél

391

van, de nemsokára el kell altatnunk, mert a sérülései miatt mielőbb el kell kezdenünk a műtétet. Bőrátültetésre van szükség, de szerencsére ebben igazán profik vagyunk. Különösen az égési sebek kezelésében. – Nem fagyási sérülések? – kérdezi Zeke. – Azok is vannak rajta. De orvosi szempontból mindkettő hasonló kezelést igényel. Úgyhogy az a szegény asszony a legjobb kezekbe került. – Lehet tudni, hogy mi a neve? – Nem. Sajnos nem. De egyre csak azt hajtogatja, hogy találkozni szeretne veled, Malin. Úgy tűnik, ismer. Malin bólint. – Rendben. Akkor az lesz a legjobb, ha most azonnal bemegyünk, és kiderítjük, hogy ki ez az asszony. – De csak rövid időre! – mondja az orvos. – Nagyon rossz állapotban van? – Csoda, hogy túlélte. Rengeteg vért veszített. Azóta kapott már vérátömlesztést, a sokkos állapotot pedig adrenalinnal kezeltük. Az égési és fagyási sérülésekről már beszéltem. Emellett a teste tele van késszúrásokkal, vágásokkal, helyenként elszorították a végtagjait, a vagináját jelentősen szétroncsolták. Érthetetlen számomra, hogy egyáltalán még eszméleténél van. Iszonyatos szerencse, hogy az a férfi még időben megtalálta. Most már csak azt lenne jó tudni, ki lehet ez a fenevad, aki a környéken szedi az áldozatait. – Mennyi ideig lehetett odakint? – A fagyásokból ítélve egész éjjel. De meg tudjuk menteni az összes ujját, a lábán és a kezén is. – Készült dokumentáció a sérüléseiről? – Hogyne. Pontosan úgy, ahogy a rendőrség kérni szokta. Ezek szerint van már tapasztalata az ilyesmiben, gondolja Malin. Talán épp Maria Murvall kapcsán. – Köszönjük – mondja Zeke. – Mi van a férfival, aki behozta? 392

– Itthagyta a telefonszámát. Nem tudtuk tovább itt tartani. Azt mondta, nem hiányozhat többet a munkahelyéről. Az Ikeában dolgozik. Malin – teszi még hozzá Hans, és komolyan a szemébe néz. – Csak figyelmeztetni szeretnélek, hogy nem lesz valami szép látvány. Mintha egyenesen a pokolból került volna elő. Elképesztő az ereje, ahogy az életéért küzdött. – Az emberek olykor iszonyatos erővel képesek küzdeni. – Sajnos nem mindenki – mondja Hans, mély aggodalommal a hangjában. Malin megértően bólint. Pedig valójában nem tudhatja, miről beszél a férfi. Hans egyre érthetetlenebb a számára. Fogalma nincs arról, hogy kicsoda valójában, gondolja Malin, miközben belép a kórterembe. A fal mellett egy magányos ágy áll, melyet paravánnal vettek körül. Mögüle gyenge fény szűrődik ki, ami finoman megvilágítja a szürkésbarna padlót. A gép, amellyel az asszony testének működését figyelik, halkan, ritmusosan pittyeg, a kijelzőn világító két piros pont olyan, akár a sötétben világító borzszemek. Vérrel és infúziós folyadékkal teli műanyag tasakok lógnak egy-egy állványon. Az ágyban egy vékony lepedővel letakart alak fekszik. Ki lehet ez a nő? Elég keveset látni belőle, hiszen alaposan bekötözték. Malin óvatosan közeledik az ágyhoz. Az alak felsóhajt, és megpróbálja felé fordítani a fejét. Elképzelhető, hogy ránevetett? A nő kezét is géz borítja. A szeme. Ismerős valahonnan. Ki lehet ez a nő? Eltűnik a halovány mosoly, és a szemekből, az orrból, a hajból szép lassan egy ismerős arc áll össze. Rebecka Stenlundh.

393

Bengt Andersson testvére. Felemeli bekötözött kezét, és int Malinnak, hogy jöjjön közelebb. Elképesztő ez az akaraterő! Mintha ez lenne az utolsó lehetősége, hogy beszéljen. Mintha nem lenne már több alkalom. – Malin, kérem, figyeljen oda a fiamra, ha én már nem leszek! Gondoskodjon róla, hogy jó helyre kerüljön, ha lehet! – Felépül, ne aggódjon! – Próbálok hinni ebben. – El tudja mondani, hogy mi történt? E tudja mondani, hogy ki tette? – A kocsi… – Milyen kocsi? – Ami elvitt… Rebecka Stenlundh oldalra fordul. Bekötözött arca a párnán nyugszik. – Aztán egy barlangban voltam. Az erdőben. Volt ott egy cölöp… – Hol van az a barlang? – A sötétben. – Merre van az a sötét? Rebecka egy pillanatra behunyja a szemét. – Nem tudom. – Mi történt azután? – A szánkóval elvitt. Aztán a kocsival. Megint. Azt mondták, fölakasztanak engem is, mint Bengtet. – Többen voltak? Rebecka finoman nemet int. – Nem tudom. Nem láttam. – És aki behozta? – Ő segített. – Szóval nem látta… – Leütöttem a feketét, leütöttem… én… Rebecka megint behunyja a szemét, úgy folytatja. – Anya, anya, megengeded, hogy az almafa körül játsszunk? 394

Malin Rebecka szájához tartja a fülét, hogy hallja, mit mond. – Mit mondott? – Várj, anya, várj! Ne legyél beteg! – Rebecka, hall engem? – A gyereket, Malin, a gyereket… Rebecka elhallgat, de még lélegzik. Emelkedik és süllyed a mellkasa. Elaludt? Talán álmodik? Malin reméli, hogy kegyes lesz hozzá a sors, és még sokáig megkíméli őt az álomtól. Bár ez szinte lehetetlen. Az ágy mellett álló gép továbbra is pittyeg. A két aprócska borzszem pirosan világít. Malin feláll. Álldogál még egy darabig az ágynál, majd kimegy a szobából.

395

70. Zeke útban van az Ikea felé, Malin pedig épp felfelé halad a Drottnings utca 3-as számú házának lépcsőjén. A ház négyemeletes, lift nincs. Viveka Crafoord a harmadik emeleten rendel. Crafoord Pszichoterápia – hirdeti cirkalmas betűkkel egy réztábla a barnára lakkozott ajtón. Malin lenyomja a kilincset. Zárva. Becsenget. Először csak egyszer, aztán még kétszer. Az ajtó végre kinyílik, és egy negyvenes, göndör, fekete hajú nő áll előtte. Az arca kerek, a vonásai kemények, okos tekintetét Malinra emeli. Barna szarukeretes szemüveget visel. – Viveka Crafoord? – Késett egy órát – mondja a nő, és kicsit szélesebbre tárja az ajtót, így Malinnak lehetősége nyílik, hogy a ruháját is végigmérje. Zöld csíkos, bokáig érő szoknya van rajta, és egy kékes-lilás blúz, egy barna bőrmellénnyel. – Megengedi, hogy bemenjek? – Nem. – Azt mondta, hogy… – Igen, de most már itt van az egyik páciensem. Kérem, menjen le addig a McDonald'sba, és úgy egy félóra múlva felhívom. – Nem várhatnék itt? – Nem szeretném, ha bárki is meglátná. 396

– Tudja a… Viveka Crafoord meg sem várja, hogy Malin befejezze a mondatot, egyszerűen becsukja az orra előtt az ajtót. –…mobilszámomat? – mondja Malin a csukott ajtónak. Nincs más választása, mint hogy kihasználja a remek alkalmat, és válasszon magának valamit a gyorsétterem kínálatából. Úgyis ebédidő van. Valójában ki nem állhatja ezt az éttermet. Tovéval is mindig messze elkerülte. Hiába könyörgött a lánya. Legalább árulnak bébirépát és narancslét is. Ez még oké. De ki áll meg ennyinél, ha már egyszer betért ide? A sült krumpli és az üdítő megfelelő kompromisszumnak tűnik. De az is csak zsír és cukor. Malinnak semmi kedve hozzá. A hamburgerszag és a gyorsétterem harsány színei kimondottan rosszat tesznek a gyomrának. Rátör a hányinger. Már eltelt vagy húsz perc. Hívja már fel az a nő! Harminc. Negyven. Végre megszólal a telefonja. – Malin? Apa! Ne most! – Apa, most nem tudok beszélni. – Átgondoltuk a dolgot. – Apa… – Szívesen látjuk Tove barátját is. – Mi? Jaj, hát ez nagyon szuper… de… – Kérdezd meg hogy még mindig szeretné-e! Malin hallja, hogy van egy másik bejövő hívása is. Az apja várhat egy kicsit. – Igen? – Most már jöhet. 397

Viveka Crafoord rendelője egy századfordulós nagypolgári lakás. A könyvespolcokat méterekben lehet mérni, ott sorakozik a teljes Freud-életmű fénylő díszkötésben. Jung fekete-fehér fotója aranykeretbe foglalva. Az ablaknál egy mahagóni íróasztal, kicsit arrébb egy paisley-mintás fotel és egy vérvörös bőrdívány. Malin leül a díványra és körbenéz. Tove szeretné ezt a szobát. Kinyújtóztatja a lábát. Viveka a fotelban foglal helyet, pontosan vele szemben. – Kérem, maradjon közöttünk, amiről most beszélni fogok – kéri Malint a pszichiáter. – És ígérje meg azt is, hogy soha egyetlen rendőri jelentésben sem fog felbukkanni, illetve hogy semmilyen más módon nem rögzítik! Ez a találkozás soha nem történt meg. Rendben van így? Malin bólint. – Mind a ketten a karrierünket kockáztatjuk, ha kiderül. Én legalábbis egészen biztosan – fűzi még hozzá Viveka Crafoord. – Ha valaki rákérdez majd, hogy honnan származnak az információim, az intuíciómra fogok hivatkozni – mondja Malin. Viveka Crafoord kényszeredetten felnevet. – Öt évvel ezelőtt megkeresett egy férfi. Harminchét éves volt akkoriban. Azt mondta, hogy a gyerekkorában történteket akarja elrendezni magában. Ez így önmagában egyáltalán nem volt különös. A gond azzal kezdődött, hogy az első években nem haladtunk semmit. Ez meglehetősen szokatlan. Egyszer egy héten járt hozzám. Egyébként egy olyan férfiról van szó, aki stabil egzisztenciával rendelkezik. A gyerekkoráról akart beszélni, legalábbis azért jött el hozzám, de eleinte összevissza fecsegett mindenről. Számítógépes programokról, síelésről, almatermesztésről. Ami csak eszébe jutott. – Hogy hívták? – Azt is el fogom mondani. Már amennyiben szükséges lesz. – Rendben. – De aztán történt valami. Nem akarta pontosan elmondani, hogy mi, de 398

annyit sikerült kiszednem belőle, hogy az egyik rokonát megerőszakolták. Mindenesetre ez az esemény megoldotta a nyelvét. – Mit tudott meg? – Mindjárt odaérek. Először nem hittem neki. Később azonban… Kiderült, hogy nagyon komoly dologról van szó. – Igen? Viveka Crafoord megcsóválja a fejét. – Tudja, néha nem értem, hogy bizonyos embereknek miért születik gyereke. – Ez az én fejemben is megfordult már. – Az apja tengerész volt, aki még akkor meghalt, amikor az anyja terhes volt vele. Nahát! Bár ez nem egészen igaz, gondolja Malin. Hiszen ennek az illetőnek egy másik férfi volt az apja. De nem szakítja félbe a pszichiáternőt. – Az első élmény, amit sikerült közös erővel előhoznunk, az volt, amikor az anyja kétévesen bezárta egy gardróbszekrénybe. Nem akart a külvilág előtt a gyerekkel mutatkozni. Aztán férjhez ment egy erőszakos emberhez, akitől négy gyereke született. Három fiú és egy lány. Az új apa és a fiútestvérei küldetésüknek tekintették a kínzását. Az anyja nem egyszerűen szemet hunyt efelett, hanem még biztatta is őket. Télen számtalanszor előfordult, hogy kizárták a házból, és a hóban, a fagyban kellett ácsorognia, amíg a többiek a konyhában vacsoráztak. Ha ellenkezett, olyan verést kapott, amit aztán megemlegetett. Nem mintha egyébként nem verték volna. De nemcsak megverték, késsel hasogatták a bőrét, szurkálták, forró vizet öntöttek rá. A fiúk eléggé túllőttek a célon, ami nem csoda, hiszen az apjuk egyfolytában heccelte őket. A gyerekek gonoszabban tudnak viselkedni, mint egyébként, ha az általuk tekintélyszemélynek tartott felnőtt még támogatja is őket ebben. Ilyenkor a gyerekek nem tudják, hogy valójában mit követnek el. A szekták is hasonló elvek alapján működnek. Nem csupán a páciensem sérült meg ebben a folyamatban, hanem a testvérei is. Minden bizonnyal 399

zavartak, bizonytalanok és agresszívek lettek. Mégis megtették, mert ez a borzalom tartotta egyben a családot. Ez a nő minden bizonnyal még hisz a jóságban, gondolja Malin. Azt kérdezi: – Hogy élte túl? – A képzelőereje segítségével. Belekapaszkodott a maga kis fantáziavilágába. Azt mondta, hogy van egy barlangja az erdőben. Soha nem említette, hogy hol. Aztán jöttek a számítógépes programok. Az iskola. Az egyetem. Végül sikerült eltávolodnia a családjától. Képes volt rá. Iszonyú lelkierővel rendelkezett. És a húga is törődött vele. Sokat beszélt nekem róla, a húgáról. De leginkább összefüggéstelenül, hogy történt vele valami odakint az erdőben. Olyan volt, mintha folyamatosan két párhuzamos világban élne, amelyeket sikerül leválasztania egymásról. Időnként azonban a rossz élmények kerekedtek felül benne, a gyermekkorban elszenvedett bántalmazásokkal kapcsolatosak. Könnyen haragra gerjed. – Erőszakos volt? – Nálam soha. De lehetséges, hogy más helyzetekben igen. Elmesélte, hogy van az erdőben egy házikó, ahol rendszeresen megkínozták. Például kikötözték egy fához, gyertyával égették a testét, és forró vízzel locsolták. – Hogy lehet bárki képes ilyesmire? – Az emberek bármit megcsinálnak a másikkal, ha többé nem tudnak emberként tekinteni rá. Számos példát tudnék felsorolni. – Hogyan kezdődik ez a folyamat? – Mindig más a kiváltó ok – magyarázza Viveka Crafoord. – Ebben az esetben az anya volt a felbujtó. Nem tudom felfogni, miért nem adta inkább örökbe… Talán szüksége volt valakire, akit gyűlölhet. Valakire, akin kitöltheti a haragját. Minden bizonnyal az ő gyűlölete táplálta a férje és a fiai megvetését is. – Vajon miért nem volt képes szeretni a gyerekét? – Nem tudom. Történhetett vele valami. Viveka tart egy kis szünetet. 400

– Az elmúlt években gyakran előfordult, hogy a páciensem csak feküdt a díványon, ahol most maga is ül, és áradt belőle a gyűlölet mindenki iránt. Ilyenkor azt hajtogatta: „Engedjetek be, engedjetek be! Fázom!” – És maga? – Vigasztalni próbáltam. – És most, mi a helyzet? – Egy ideje már nem jár már hozzám. Amikor legutóbb találkoztunk, egyszerűen kirohant. Azt üvöltözte, hogy elege van a szavakból, azok nem segítenek, cselekednie kell. Hogy véget kell vetnie az egésznek, és már azt is tudja, hogyan. A pszichiáternő megviseltnek tűnik. – A kezelések önkéntesek – mondja. – A páciensek akkor jönnek, amikor szükségét érzik. – Maga szerint mi történt vele? – Egyszerűen betelt nála a pohár. Összecsaptak felette a hullámok. – Köszönöm, hogy elmondta. – Gondoltam, esetleg érdekelheti. Akarja, hogy eláruljam a nevét? – Nincs rá szükség. – Sejtettem – mondja Viveka, és kinéz az ablakon. Malin feláll, indulni készül. A pszichiáternő anélkül, hogy felé fordulna, még megkérdezi: – És maga? Maga hogy van? – Miért kérdi? – Magára van írva. Tudja, ritkán ennyire nyilvánvaló. Látszik magán, hogy nem sikerült feldolgoznia egy fájdalmas élményt. Vagy hiányt. – Nem tudom, miről beszél… – Ha szüksége lenne rám, itt megtalál. Kint sűrű, hatalmas pelyhekben esik a hó. Mintha több milliárd évvel ezelőtt elpusztult csillagok pora hullana alá a világűrből.

401

71. Ljungsbro, 1961 Mennyire gyűlöli! Kicseréli a pelenkáját. Már berendezte neki a gardróbot. Hogy ott lakjon, és ő ne is lássa. De állandóan ordít. Majd ad neki egy kis száraz kenyeret meg almát. Hátha akkor abbahagyja. Vagy talán a veréssel többre megy. Úgy majd megtanulja, hogy ne sírjon. Majd rájön, hogy mi jár a sírásért. Jobb, ha bezárja. Felemeli a csendben szipogó két és fél éves kisgyereket, és beteszi a gardróbba. A pénz azért jól jön. Szülés utáni depresszió. Árvaellátás. Azt is hálásan elfogadja. Az apja odaveszett a tengeren. 1685 korona minden hónapban. Az önkormányzat bevette a történetét. Hiszen olyan megható. Az apátlan árva. De nem akarja másnak adni a kis drágát. Kit érdekel, hogy hazudott? Őt aztán nem. Ez az ő világa. Ide senki nem léphet be. Legkevésbé az a kis dög, akit bezárt. 402

Bezárta. Már mehet is a dolgára. Amikor nőni kezdett a hasa, elbocsátották a gyárból, a futószalag mellől. Azt mondták, úgy nem tud dolgozni. Már megint bőg. Ha kinyitja a gardrób ajtaját, meg fogja mondani neki, hogy csak úgy maradhat életben, ha láthatatlanná válik. Különben ledugja a torkán az almát. Nem. Még nem. Rohadt kis fattyú! 1685 koronát ér. Bemegy a városba vásárolni. Büszkén jár-kel az emberek között, de tudja, hogy összesúgnak mögötte. Mind arra kíváncsiak, hol van a gyerek. Mert tudnak róla, a tengerész fiáról. Kedve lenne odaszólni az asszonyoknak, hogy egy sötét gardróbszekrénybe zárta. Még egy ventillátort is szerelt rá, pont úgy, ahogy a Lindbergh bébi elrablói is a ládára, amibe bezárták. Látta a híradóban. Furcsa, hogy alig beszél hozzá, mégis, mintha magától összerendezné a hangokat. Mama, mama. Mama. És az undorító kis karjaival belé akar kapaszkodni. Mint a csupasz faágak az erdőben. Olykor összefut Kalléval. A fiút is utána nevezte el. Imbolyog a biciklijén, mert mindig részeg. Az a ronda felesége meg szült neki egy fiút. Mi lesz vajon belőle? Benne lesz annak is a vérében! Nemrég látta azt a gyereket. Már most fel van fúvódva, mint egy léggömb. De neki megvan a maga kis titka. Többé senkit nem enged közel magához. Senkit. Kallét a legkevésbé. Kinyitja a gardróbszekrény ajtaját. Az a kis pondró ránevet. 403

Majd ő gondoskodik róla, hogy lefagyjon az arcáról a mosoly!

404

72. Suhanok a hidegben. A napok épp olyan krétafehérek, mint alattam a szántóföldek. A Vreta-kolostor hegyes tornyát ki kell kerülnöm, ahogy Blåsvädret és Hultsjö felé veszem az irányt. A hangok mindenüvé elkísérnek. Itt kering az összes szó, amit kimondtak azon a félelmetes, mégis gyönyörű éjszakán. Megtanultam, hogyan halljam meg a számomra fontos hangokat. Értem mindegyiket, tisztában vagyok a jelentésükkel. Kit is hallok most? A testvéreket. Elias, Adam és Jakob hangját. Érzem, ahogy ellenszegülnek, mégis mesélni akarnak. Kezdjük talán Eliasszal. Nem tudom kitörölni az emlékét. Soha. Nem felejtem el soha, ahogy viselkedett. Idősebb volt, mint mi, Adam, Jakob és én, mégis ott jajveszékelt a hóban, mint egy öregasszony. Csak tűnne már el végre az emlékeimből! Olykor eltűnődtem azon, mit tett, amiért így kellett lakolnia. Persze soha nem mertem volna megkérdezni sem anyámat, sem a testvéreimet. Nem értettem, anyám miért gyűlöli annyira, és hogy miért kell megütnünk őt. Ahogy elnézem a saját gyerekeimet, azon tűnődöm, milyen gonoszságot lennének képesek elkövetni? Milyen gonoszságot követhetett el Karl? És 405

minket mire vett rá az anyánk? Bármilyen gonoszságra rá lehet venni a gyerekeket? Nem, az lehetetlen! Soha nem voltam gyenge. Most is előttem van, ahogy kilencévesen ott állok a Ljungsbro iskola felújított épülete előtt. Szeptember eleje van, süt a nap. Broman, a síoktató kint áll az épület előtt, és dohányzik. Becsöngetnek és a gyerekek özönleni kezdenek a bejárat felé. Amikor én is bemennék, Broman erős karja kilendül elém. „Megállj – ordítja. – Ide nem jönnek be az olyan csatornatöltelékek, mint te!” Olyan hangosan kiabál, hogy egyre több gyerek sereglik körénk. „Csatornaszag van, Elias Murvall, és ez belőled jön!” – mondja, és fintorogni kezd, mintha valóban csavarná a szag az orrát. A fintorgásból nevetés lesz, végül vele együtt hahotázik az egész udvar. Broman felordít: „Csatornapatkány! Csatornapatkány!” Egyszer csak félretol, szőrös karjával nekinyom az iskolaajtó egyik szárnyának, a másikat pedig kinyitja a csatornapatkányozó, röhögő gyerekek előtt. Nem bírom tovább. Beleharapok a karjába. Érzem, ahogy a fogaim egyre beljebb hatolnak a húsban, Broman karjában. Érzem, ahogy a hús enged a fogaim nyomásának. Érzem a vére ízét. Broman felordít: „Te pokolfajzat!” Engedek a szorításból. Az igazgató megkérte anyámat, hogy menjen be az iskolába, megbeszélni, hogy mi történt. „Nem megyünk be, Elias, nyugodj meg! Nem veszünk részt ilyesmiben!” Feljebb lebegtem. Idefenn ritka a levegő, és gyilkos a hideg, de a szavaid elhatolnak idáig Jakob. Tisztán és érthetően. Üsd, vágd, Jakob, hallom apa hangját. Üsd! Ő nem közénk való. Azt csak képzeli. 406

Vékony volt és nagyon sovány, és bár majdnem kétszer olyan magas volt, mint én, mégis sikerült hasba rúgnom, amikor Adam lefogta. Pedig Adam négy évvel fiatalabb nála, mégis erősebb volt. Apánk a kocsifelhajtón ült a kerekes székében. Fogalmam sincs, hogy történt az egész. Nem tudom. Apámat egyik este elkapta valaki a parknál. Szétverték a hátát és összetörték az állát. Anyám mindig azt mondta, hogy emberére akadt ott, a parkban. Azt mondta: véged van Svarten, aztán a kezébe nyomott még egy pohár pálinkát. Hagyta, hogy apánk halálra igya magát. Időnként körbetologattuk a ház körül, miközben ő ordibált, és újra meg újra megpróbált felállni. Én találtam meg, amikor legurult a lépcsőn. Tizenhárom lehettem, a kert felől jöttem épp, ahol az almafa egyik ágán ülve azzal szórakoztattam magam, hogy próbáltam az arra járó autókat eltalálni az almákkal. A szeme. Apám szeme. Kifehéredett, nem volt többé véreres, mint amilyenhez szoktam. A bőre is elvesztette piros színét, megszürkült. Féltem. Ordítani tudtam volna a félelemtől. De nem tettem. Inkább lecsuktam a szemét. Akkor jelent meg anyám. Frissen mosakodva. Apám teste fölé hajolt, és rám tette a kezét. A haja vizes volt még, virágillatot árasztott. Jakob, drága kisfiam, suttogta a fülembe, te olyan bátor vagy, te megteszed, amit kell. Majd átölelt, nagyon erősen szorított magához. Aztán már csak a harangok zúgására emlékszem és a Vreta-kolostor előtti téren összegyűlt fekete ruhás emberekre. A Vreta-kolostor előtti tér.

407

Kőfal veszi körül, még a tizenegyedik században építették. A falon ülök, és látom, amit te akkor láthattál, Jakob. Nem tudom, emlékszel-e még rá, hiszen már olyan régen történt. De nem a te hangod a leghangosabb. Adamé az. Őrültségnek tűnik, amit mond. Őrültségnek és egyszerre igaznak. „Ami a miénk, az a miénk, Adam. Azt senki nem veheti el tőlünk!” – hallatszik anya hangja. Kétéves voltam, amikor valahogy fölfogtam, hogy apám veri őt. Mindig volt rá valamilyen oka, hogy megverje. Van valami egészen egyértelmű az erőszakban, olyasmi, ami nincs meg semmi másban. Valamit tönkre kell tenni, össze kell verni, szét kell zúzni, darabokra, szilánkokra. Ez így megy. És én tisztában voltam ezzel. Anyám is tudta. Azt mondta, hogy a kételkedés nem jellemző ránk. Az új fiú nem volt tisztában ezzel. A török. Ötödikben jött az osztályunkba Stockholmból. Az anyja és az apja a csokoládégyárban kaptak munkát. A csokiálomgyárban. Azt hitte, szórakozhat velem. Mert én voltam a kisebb. Mert meg volt foltozva a ruhám. Megütött. Jobban mondva megpróbálta. Ráadásul valami béna dzsúdócsellel próbálkozott. Leterített a földre. Addig bokszolt, amíg el nem eredt az orrom vére. Amikor rá akartam vetni magam, megjelent a tanítónőnk, a portás és a tornatanár, Björklund. A bátyáim is megtudták, hogy mi történt. A török Hárnában lakott. Megvártuk a csatorna partján, ügyesen elrejtőztünk a nyírfák törzse mögé. Mindig arrafelé ment haza.

408

Minden úgy történt, ahogy a bátyáim tervezték. Amikor odaért, kiugrottak a fák mögül, és ledöntötték a biciklijéről. Ő ordibálni kezdett, de a tesóim megragadták a farmerdzsekijét, és lenyomták a kavicsos talajra. Jakob és Elias egy pillanatig szó nélkül bámulta a srácot, én meg lestem a fa mögül, hogy mi fog történni. Bár nem volt nehéz kitalálni. Elias először belerúgott a gyerek biciklijébe. Amikor megpróbált felállni, Elias akkorát rúgott belé, hogy megint elesett. Először a gyomrába, azután a fejére. Folyt a török szájából a vér. Akkor én is előjöttem, fogtam a török biciklijét és beledobtam a folyóba. Amikor ezzel készen voltam, rárontottam. Rúgtam, ahol értem. Durva volt. A szülei nem jelentettek fel minket. Néhány héttel később a srác egyszerűen nem jött többé iskolába. Mindenki azt rebesgette, hogy visszamentek Törökországba. De én soha nem hittem el. Kurdok voltak. Minek mentek volna vissza? A verekedés után Elias mögött ültem a Puch Dakotáján. A derekába kapaszkodtam. Éreztem, ahogy az egész teste vibrál. Mellettünk Jakob hajtott a saját motorján. Rám nevetett. Éreztem, ahogy Elias testéből árad felém a meleg. Éreztem, hogy mi összetartozunk. Egy a vérünk.

409

73. Itt jó meleg van. Itt senki nem talál rám. A barlang védelmezően eltakar. A földön mindenütt kekszmorzsa. Az a nő megütött. Felakasztottam? Nem emlékszem. Ha még nem, akkor is meg kell tennem. Csak akkor engednek be. Ha végzek vele, beengednek. A Labdaszedőt könnyebb volt elintézni. Súlyos volt, de azért megbirkóztam vele. Gond nélkül elkaptam a härnai parkolónál. De nem bírta sokáig. Gyorsan meghalt. A gyárban, a biztonsági szolgálatot könnyű volt átverni. Ügyesen elrendeztem a kabátomat a széken. A mart üvegablakon keresztül csak annyit láttak, hogy ül ott valaki. Azt gondolták, én vagyok. Azt is megoldottam, hogy kikapcsoljam a szervert a rendszerből. Nem volt könnyű, de sikerült. Éjszaka kimentem az erdőbe, és elintéztem. Végeztem vele. Azért, hogy beengedjetek. Láncokkal húztam fel a fára. Feláldoztam. De mi történt a nővel? Csak arra emlékszem, hogy amikor felébredtem, már nem volt ott. Visszamentem a kocsihoz. Sikerült beindítanom. Szerencsére. Visszajöttem,

410

ide. Felakasztottam? Vagy elmenekült? Ha nem akasztottam fel, idejöttök, és rám töritek majd az ajtót. Ugye, szeretettel közeledtek majd felém? Nem tudom, mi történt. Almaillat van a barlangban. Alma, keksz és füst szaga keveredik. A Filadelfia közösség templomának neonfelirata nappal is világít, mintha azt hirdetné: térjetek be, Isten veletek van. Az épület a McDonald’sszal szemben, a Drottnings utcában áll. Malinnak eszébe jut néhány gimnáziumi osztálytársa, akik a szabadegyházhoz tartoztak. Valahogy mások voltak, magabiztosak, jólöltözöttek. Mintha értenének valamit, mintha ők fölfogtak volna valamit, amit a többiek nem. Legalábbis ő akkor így látta őket. Körbenéz az utcán. Merre lehet Zeke? Már jó ideje annak, hogy felhívta, és azt mondta neki, hogy a templom előtt várja. El kellene menniük a Collins Vállalathoz, hogy bevigyék Karl Murvallt. Végre feltűnik Zeke Volvója. Lassít, és még mielőtt megállna, Malin már nyitja is az ajtót és beszáll. – Mit mondott az agyturkász? – kérdezi kíváncsian Zeke. – Megígértem neki, hogy nem beszélek róla. – Malin… – sóhajt fel Zeke. – De annyit elmondhatok, hogy Karl Murvall ölte meg Bengt Anderssont, és Rebecka Stenlundhöt is ő próbálta meg eltenni láb alól. Semmi kétség. – Azt mondod, meg tudjuk támadni az alibijét? Zeke elindul felfelé a Drottnings utcában.

411

– Női megérzés – mondja Malin. – Mi van, ha egyszerűen kikapcsolta a szenzorokat a számítógépes rendszer segítségével, és észrevétlenül ki tudott surranni a Collinsból? És még korábban megoldotta a rendszer-frissítést? Zeke rálép a gázra. – Végül is elképzelhető, hogy a rendszergazda tudja irányítani a szenzorokat – morfondírozik Zeke. – Ez még oké is, de az őrök látták, hogy odabent ül! – Igen, de nem biztos, hogy be is mentek. Lehet, hogy csak az üvegablakon keresztül látták. Zeke bólint. – Igazad lehet. Már messziről látni a Collins bejáratát. Az erdő mintha közelebb került volna a parkolóhoz, mintha a fák körülzárták volna a kerítést. A gyárépületek messziről úgy festenek, mint egy internálótábor. Lehangoló a kép. A vállalat egy részét Kínába telepítik, ahol majd olcsó munkaerővel végeztetik el a munkát, az itteni bérek töredékéért. A biztonsági őr megint csak egy kicsit nyitja ki az őrbódé ablakát, bolond lenne több hideget beengedni, mint amennyit feltétlenül szükséges. – Karl Murvallt keressük – mondja Malin. Az őr a fejét ingatja. – Ebben az esetben rossz helyre jöttek – mondja. – Tegnapelőtt kirúgták. – Értem – mondja Zeke. – Esetleg meg tudná mondani, hogy miért? – Hogy miért rúgták ki? – kérdezi az őr. – Igen, szeretnénk tudni. – Tudja, Murvall nem volt túl kedves a beosztottaival. Őszintén szólva kimondottan rossz főnök volt. Ezért. Elég ennyi? – Hogyne – feleli Malin. Nincs kedve rákérdezni, mi történt a gyilkosság éjszakáján, hogy lehetséges-e, hogy a férfi észrevétlenül ki tudott

412

surranni. – Mit gondolsz – kérdezi Malin Zekét, miközben kigördülnek a parkolóból. – Le tudjuk tartóztatni? Egy teherautó jön velük szemben csúszkálva az úton. – Nem. Ahhoz több konkrétumra van szükségünk. – Vannak konkrétumok. – Csak nem akarod elárulni… – Ő a gyilkos. – Malin, ez nem elég! De egy kihallgatásra bevihetjük… Mielőtt rákanyarodnának a főútra, maguk elé engednek egy BMW Cruisert, ami a megengedett sebesség majdnem kétszeresével húz el mellettük. – Akkor vigyük be – feleli Malin. – Nézzük meg, otthon van-e. – Próbáljuk meg. – Mit szólnál egy kis zenéhez? – Ahogy szeretnéd, Zeke. Pár másodperc múlva egy német kórus hangja tölti be az autót. Ein bisschen Frieden, ein bisschen Sonne, hallatszik a hangszórókból. – Slágerfeldolgozások kórusra – mondja elégedetten Zeke. – Engem mindig jókedvre derít. Néhány perccel fél négy után érkeznek meg Karl Murvall lakása elé a Tanneforsvägenre. Az ajtó kegyetlenül nyikorog. Malinnak csak most tűnik fel, hogy milyen rossz állapotban van a lépcsőház. Látszik rajta, hogy évek óta nem újították fel. Becsöngetnek. Senki nem nyit ajtót. Malin bekukucskál a levélnyíláson. Az előszobában a földön újságok 413

és felbontatlan levelek hevernek. – A francba! – fakad ki Malin. – Még egy rohadt házkutatási parancsot sem kaphatunk, mivel nem árulhatom el, amit Viveka Crafoordtól megtudtam. És sajnos az sem elég, hogy Rebecka Stenlundhöt megtámadták és meg akarták gyilkolni. – Inkább találjuk ki, hol lehet – javasolja Zeke. – Rebecka Stenlundh egy erdei barlangról motyogott valamit. – Akkor mehetünk ki megint az erdőbe – mondja lehangoltan Zeke. – Emlékszel arra, hogy amikor legutóbb kint jártunk, valaki felbukkant a Murvallok kunyhójánál? Szinte biztos vagyok benne, hogy ő volt az! – Szerinted a vadászkunyhóban húzta meg magát? – Nem hinném. De van ott valami az erdőben. Minden porcikámban érzem. – Akkor gyerünk! – mondja határozottan Zeke. A hidegben minden olyan kicsinek és töpörödöttnek látszik. A kontúrok elmosódnak, nincsenek körülhatárolható terek, minden elvész a nagy fehérségben. Milyen titkokat őriz az erdő? És vajon mihez engedi őket hozzáférni? A hó most mintha keményebb lenne, mint legutóbb. Nem töredezik be a lépteik alatt, megtartja őket. Szépen lassan jéggé alakul, zárt páncéllal fedve be az aljnövényzetet. A fák mereven állnak az út szélén, mint egy elpusztult ókori város elfeketedett oszlopai. Rendíthetetlenül haladnak előre, automatikusan rakják egyik lábukat a másik után. Minden gyerek, akit elhanyagolnak a szülei, akit bántalmaznak, akit kivet magából a világ, előbb-utóbb bosszút áll. Így van ez a világon mindenhol. Thaiföldön is, ahová Karin jár melegedni télen, meg Boszniában és Ruandában. Janne tudja a legjobban. De nem kivétel ez alól Stockholm vagy Linköping sem. És Ljungsbro meg Blåsvädret.

414

A legnehezebb mindig a legkiszolgáltatottabbak védelmére kelni, gondolja Malin. Megfogni a kicsik és a gyengék kezét. A gyerekek nem gonoszsággal a lelkükben születnek. Mindenki jónak születik, gondolja Malin. De itt, ebben az erdőben nincs a jóságnak nyoma sem. Ez a gonosz birodalma. – Rohadt hideg van – morogja Zeke, és összedörzsöli kesztyűs kezét. Malin megpróbál visszaemlékezni, hogy hányszor hallotta az utóbbi időben Zekétől ezt a kijelentést. Ha belegondol, meglehetősen gyakran. Egyre fáradtabban mozognak. Szürkülni kezd az ég. Hiába vastag a kesztyűjük, képtelen távol tartani a dermesztő hideget. Már alig érzik az ujjaikat. Már a fájdalmat is alig érzik. Malin és Zeke csendben megállnak a kunyhó előtt. Hiába fülelnek, semmi zaj. Malin mégis úgy érzi, hogy itt van a közelben, akit keresnek. Fázom. Kialudt a tűz a kályhában. A fahasábok már nem is parázslanak. Be kell gyújtanom. De nem baj, meleg lesz majd, ha végre beengednek. Ez a barlang az otthonom. A lakásomat a városban, a Tänneforsvägenen soha nem éreztem annak. Az egyszerűen csak egy hely volt, ahol aludtam és próbáltam megérteni a dolgokat. Elrendezem a hasábokat, és meggyújtom a tüzet. Nem akar felébredni a tűz. Fázom. Meleg lesz majd, ha beengednek. – Senki nem lesz itt Malin, higgy nekem! A kunyhó előtti tisztás csendes és elhagyatott. – Tévedsz, Zeke. Van itt valami. Érzi a jelenlétét. A gonosz lenne az? Az ördög? Furcsa szagot érez. 415

– Öt perc múlva tök sötét lesz. Én visszafordulok. – Csak még egy egészen kicsit tarts ki! – kéri a férfit Malin, és megy tovább. Még négyszáz métert haladhatnak a sűrű erdőben, amikor Zeke megtorpan. – Gyerünk vissza! – mondja. – Csak még egy kicsit! – Nem! Malin megadja magát. Pedig alig ötven méterre vannak a helytől, ahol egy föld alatti pince kéménye eregeti magából a füstöt az ég felé. Hangosan zúg a motor a hidegben. Malin csodálkozva állapítja meg, hogy a golfklub pályáin még ebben a hidegben is kint hagyják a zászlókat. Eddig észre sem vette. – Menjünk el Rakel Murvallhoz – mondja Zeke felé fordulva. – Megőrültél, Malin? A közelébe sem szabad mennünk! – Ő biztosan tudja, hol van… – Nem számít! – De igen! – Malin, elfelejtetted, hogy feljelentett zaklatásért? Ha most odamész, búcsút inthetsz a karrierednek! – A francba! – mondja dühösen Malin, és rácsap a műszerfalra. – Akkor vigyél vissza a városba. Otthagytam a kocsim a McDonald’snál. – Fáradtnak tűnsz, anya – mondja Tove, amikor Malin leül mellé a kanapéra. – Mit olvasol? – kérdezi Malin, a könyvet vizslatva, amit Tove a kezében tart. – A vadkacsa. Ibsen, tudod. Színdarab. 416

– Mindig furcsának találtam, miért kell színdarabokat olvasni. Nem jobb inkább megnézni? – Hidd el, anya, működik. Főleg, ha van fantáziád. A tévében a Jeopardy megy. Feltűnik Adam Alsing kövér, trendi sárga öltönybe bújtatott alakja. Malin el sem tudja képzelni, hogyan képes Tove a darabra koncentrálni a műsorral a héttérben. – Terepen voltatok? – kérdezi Tove. – Igen. Még az erdőbe is ki kellett mennünk. – Miért? – Kerestünk valamit Zekével. Tove bólint. Nem faggatja tovább, inkább visszatér a könyvéhez. Malin másra sem tud gondolni, mint hogy Bengt Andersson gyilkosa, az az ember, aki Rebecka Stenlundhdel is végezni akart, most ott rejtőzik valahol az erdőben. Ki lehet valójában ez a Karl Murvall? A francba Rakel Murvall-lal és a fiaival! Tove társadalomtudományi tankönyve az asztalon fekszik kinyitva. Az egyik oldalon statisztikai adatok sorakoznak egy táblázatban, a másik oldalon egy kép van: Göran Person egy Malin számára ismeretlen imám társaságában. Érdekes, állapítja meg magában. Mit meg nem tesznek az emberek a népszerűségért? – Tove, nagypapa telefonált. Azt mondta, hogy mégiscsak elmehettek Markusszal Tenerifére. Tove csodálkozva fordul az anyja felé. – De már nincs kedvem – mondja. – Egyébként is, elég nehéz lenne elmagyarázni a szüleinek, miért mondtuk, hogy valaki más megy hozzájuk látogatóba… – Jaj, erről már meg is feledkeztem! – mondja Malin. – Hogy sikerült ennyire túlbonyolítani egy ilyen egyszerű helyzetet? – Anya, nincs kedvem elmenni. Muszáj megmondanom Markusnak, hogy nagypapa meggondolta magát? 417

– Dehogy! – Várj csak… Gondolj csak bele, mi van, ha legközelebb mégis elmegyünk, és nagyapa elkezd prédikálni, hogy bezzeg, amikor legutóbb nem akartunk elmenni… Malin felsóhajt. – Mi lenne, ha elmondanád Markusnak az igazat? – De akkor most mi az igazság? – Az, hogy nagyapa meggondolta magát, de neked nincs kedved elmenni. – Ez nem teljesen az igazság. Az nem baj? – Nem tudom, Tove. Egy ilyen icipici hazugság talán már nem árt senkinek. – Szóval mégis mehetünk… hm. – Nem azt mondtad, hogy nem akarsz? – De, csak furcsa, hogy mégis mehetnénk. Így mégiscsak jobb. Lehet, hogy nagyapa is képes még változni? – Ezek szerint Åréba mész? – Ühüm – mondja Tove, majd újra a tévé felé fordul. Miután Tove már elaludt, Malin kimegy az előszobába, felcsatolja az övét, amin a pisztolya is lóg, és felveszi a kabátját. Mielőtt kimenne a lakásból, még gyorsan kivesz valamit az előszobaszekrény egyik fiókjából és a farmerja zsebébe dugja.

418

74. Február 17., péntek Csütörtök éjfél van, és továbbra is iszonyú a hideg Linköpingben. Az utcai lámpák és a központban álló üzletek fényreklámjai keményen küzdenek, hogy megfelelő mennyiségű meleg fényt sugározzanak az utca magányos vagy társas vándorainak, akik éhesen és szomjasan jönnekmennek a különböző vendéglők és bárok között. Bárhová könnyen be lehet jutni. A hideg egyetlen előnye, hogy nincs sorban állás a lokálok előtt. Malin keze a kormányon. A külváros felé tart. Az egyik éjszakai járat épp beállt a buszmegállóba, rajta kipirosodott arcú, hazafelé tartó kamaszok. Arcuk fáradt, mégis várakozásteljes. Malin eltekeri a kormányt, és a Drottnings utcánál elkanyarodik Stångån felé. Elhajt a város legnagyobb ingatlanügynöksége előtt. Álomlakások. Álomlakások kilátással. Hiába a hideg, az emberek szeretnek álmodozni. És az ő álmai? 419

Jannéról, Tovéről álmodozik. És Danielről. Igen. A teste róla álmodik. Az ő álmai mások, mint a kamaszlányoké, akik hazafelé tartanak a buszon. A bérház kapuja minden gond nélkül kinyílik. Úgy látszik, éjszakára sem zárják be. Malin óvatosan feloson a lépcsőn. Semmi kedve ahhoz, hogy észrevegyék. Megáll Karl Murvall ajtaja előtt. Hallgatózik. Csend van. A padló ugyanúgy tele újságokkal és levelekkel. Bekopog. Semmi válasz. Nekiáll az álkulcs segítségével megpiszkálni a zárat. Sikerül. A zár egy kattanással megadja magát. A szobában áporodott a levegő, a radiátort nem kapcsolták le, csak úgy árasztja magából a meleget. Így legalább nem fagynak szét a csövek. A belül tomboló káosz ellenére még megvan az előrelátó, precíz mérnök is a férfiban. Úgy tűnik, mégiscsak számol vele, hogy esetleg még visszatér ide. Vagy az is lehet, hogy itthon van? Ki tudja. Malin megdermed. Hallgatózik. Elővegye a fegyvert? Szükségtelen. Mi lenne, ha felkapcsolná a villanyt? Megnyomja az előszobában a kapcsolót, mire a nappali fénybe borul. A fogason szép sorban lógnak egymás mellett a kabátok. Malin egy pillanatra megáll és fülel. Sehol semmi zaj.

420

Gyorsan ellenőrzi a szobákat, majd visszatér a hallba. Minden tiszta. Körbenéz. Kihúzza a fiókokat. Kesztyűk, sapkák és papírok. Egy bérkifizetési igazolás. 57 000 korona. Kimegy a konyhába. Itt is átkutatja az összes fiókot. Bankkivonatok, szórólapok, számlák. Semmi olyasmi, ami nem normális életvezetésre utalna. Egyszer csak eszébe jut, hogy nem látott a lakásban gardróbszekrényt. Az előszobában mindenesetre biztosan nem volt. Visszamegy az ajtóhoz. A fal elszíneződéséből látszik, hogy egykor egy szekrény állhatott ott. …az anyja bezárta a… Átmegy a hálószobába. Felkattintja a kapcsolót, de nem történik semmi. Az íróasztalon, az ablak mellett is van egy lámpa. A szoba a hátsó udvarra néz, és az udvari lámpa gyenge fénye szürkés árnyalattal vonja be a falakat. Malin felkapcsolja az íróasztallámpát, amelynek erős fénye keskeny csíkban vetül az asztallapra, mintha kettévágná. A ház előtt megáll egy autó. Valaki erőteljesen becsapja az ajtaját. Malin megfordul. A szíve a torkában dobog. Kitapintja az övén a pisztolytáskát. Újabb ajtócsapódás, de most a lépcsőház kapujáé. Malin kilopózik a konyhába, és fülel. Lépések zaja hallatszik. Egy emelettel lejjebb valaki kinyitja egy lakás ajtaját. Újabb ajtócsapódás, zörgés a kulccsal, majd csend. Malin fellélegezhet. Folytatja a keresést. Talál egy lelakatolt ajtót. Mi lehet mögötte? Esetleg egy fogságba ejtett állat? Gyakorlott mozdulattal fordítja el a zárban az álkulcsot. Kattanás, és az ajtó kinyílik. Óvatosan maga felé húzza, és bekukucskál. 421

Látlak, Malin. Talán most szembesülsz az igazsággal. Nem tudom, hogy megnyugtat vagy felzaklat majd az, ami odabenn fogad. Vajon képes leszel még elaludni ezek után? Gondolj rám és Rebeckára! Vagyis Lottára, mert ő nekem mindig az marad. Magányosak vagyunk. Nekünk már nem számít, hogy mi az igazság. Egy gardrób. Malin benéz a mélyére. A szekrényt belülről tapétával borították be, melynek mintája egy stilizált fát ábrázol. A fa alatt almák hevernek. A szekrény alján rengeteg könyv, főleg olyanok, amelyek az Ásatrú-kultusszal és pszichológiával foglalkoznak. És még egy másik könyv, egy Korán. Mellette egy fekete borítású jegyzetfüzet. Malin belelapoz. Valójában egy határidőnapló. A kézírás szinte alig olvasható. Sok feljegyzés a Collinsban végzett munkával és a Viveka Crafoordnál töltött idővel foglalkozik. A szöveg lendülete olyan, mintha a szerző versenyt futott volna az idővel, helyenként egészen töredékes, szétesett. …februárban elérkezik az idő. Véres tél. A téli véráldozat ideje… …már tudom, melyikük lesz az első… Egy mondat nagyon sokszor ismétlődik a lapokon: Engedjetek be! Malin a füzet végén talál egy részletes térképet Blåsvädretről. Megjelölték rajta egy kivágott fa helyét, kicsit arrébb attól a helytől, ahol a Labdaszedőt megtalálták, és egy másik helyet is az erdőben, a vadászkunyhó közelében. Malinnak eszébe jut, amikor először látogatták meg Karl Murvallt az otthonában. Itt ültek, a szomszédos szobában, és beszélgettek. Miközben egész végig a férfit keresték. Ő már akkor is pontosan tisztában volt mindennel. És egy pillanatra sem esett ki a szerepéből. Tökéletesen játszott. Malin most viszont érteni kezdi a valóságot. Karl Murvall igazi

422

valóságát. A testét hideg járja át, ami sokkal rosszabb, mint amit a kinti mínuszok miatt érez az ember. A teste remegni kezd, mintha egy iszonyatos hang akarna kiszabadulni belőle. Most döbben csak rá, milyen rettenetes világban él Karl. Egyszerre kint és bent, a fantáziájában és a valóságban. Ez a kettő néha összeütközik, a feszültség elviselhetetlenné válik, és ilyenkor óhatatlanul bekövetkezik a kitörés. Az a minimális kontroll, ami addig féken tartotta, megszűnik, és a tudata eggyé válik az ösztöneivel. Egy újabb térkép. Egy újabb fa. Amire Rebeckát kellett volna felakasztani? Ne gondold, Malin, hogy ezzel vége! Rebecka elaludt a műtéte után. A bőrátültetés sikerült, az arcán és a hasán már új bőr feszül, és nemsokára éppolyan szép lesz, mint régen. Az ágya melletti gép friss vért pumpál az ereibe. A fia a mellette lévő ágyon alszik. Rebeckában nincs gonoszság. Ő fel fog épülni. Nem úgy, mint Karl. Tudom. Haragudnom kellene rá azért, amit velem művelt. De nem megy. Látom, ahogy takarókba burkolózva vacog egy kályha előtt, amiben pillanatokon belül kialszik a tűz. Én már csak egy embert látok, a világ legmagányosabb emberét. Még azt sem tudja, hogy ki is ő valójában. Én legalább arra a rövid időre önmagam voltam, amíg a papa fülét levágtam. Ezért nem tudok haragudni rá. Egyszerűen nem tudok haragudni erre a végtelen magányosságra. Azt hiszem, legbelül minden emberben megvan a jóság csírája. Egyre fagyosabb odakint a szél. Malin! Folytatnod kell! Nem lelem meg a nyugalmam, amíg a szél el nem ül.

423

Malin visszateszi a naplót. Haragszik magára az óvatlanságáért, amiért ujjlenyomatokat hagyott. De most már ez is mindegy. Fel kell hívnia valakit. Zekét? Sjömant? Előveszi a mobilját, és kikeresi a számot. Négyszer cseng ki, mielőtt valaki felvenné. – Halló, itt Karin Johannison! – Szia, Karin, itt Malin! Bocs, hogy ilyenkor zavarlak… – Semmi baj, Malin, épp most feküdtem le. – Ide tudnál jönni, a Tanneforsvägen 34-be? Legfelső emelet. – Most? – Igen. – Tizenöt perc múlva ott vagyok. Malin átkutatja Karl Murvall ruháit. Jó néhány hajszálat talál, amit használni tudnak. Az egyik konyhafiókban ráakad néhány uzsonnás zacskóra, ezekbe teszi a hajszálakat. A ház előtt megáll egy autó, becsapódik a lépcsőház ajtaja, és valaki elindul felfelé. Malin kinyitja a bejárati ajtót, és belesuttogja a sötétségbe: – Itt vagyok, fent, Karin! – Jövök, jövök – hallatszik Karin hangja. Malin körbevezeti kolléganőjét a lakásban. – Átvizsgáljuk a gardróbot és a lakás többi részét is – mondja Karin, amikor visszaérnek az előszobába. – Van még valami, ami miatt azt akartam, hogy ide gyere – mondja Malin, és odaadja Karinnak a zacskót a hajszálakkal. – Szeretném, ha DNS-

424

vizsgálatnak vetnétek ezt alá, és összehasonlítanátok azzal a DNS-mintával, amit Maria Murvall megerőszakolásakor találtak. – Ezek Karl Murvall hajszálai? – Igen. – Ha most bemegyek a laborba, reggelre készen is vagyok. – Tényleg megtennéd? – Ha jó a minta, gyorsan megy az egész. Azért annyira még mi sem vagyunk lemaradva. Miért olyan fontos ez egyébként? – Még nem tudom pontosan, de mindenesetre fontos. – És mi lesz a többi nyommal? – kérdezi Karin, és körbemutat a lakásban. – Majd a kollégáid elintézik – feleli Malin. – Még ha ők nem is olyan gyorsak, mint te. Miután Karin alakja eltűnik a szeme elől, Malin felhívja Sjömant. Lépniük kell. És lehetőleg minél gyorsabban.

425

75. A lakást bevilágítják a technikusok lámpái. Sjöman és Zeke fáradt képpel kutatja át a gardróbot. Sven, mielőtt még idejött volna, mindenképpen meg akarta tudni, hogy jutott eszébe Malinnak bemenni a lakásba. És hogy egyáltalán hogy jutott be. De Malin csak annyit mondott, hogy egy megérzés hozta ide, és az ajtón pedig a lehető legegyszerűbb módon jutott be: nem volt bezárva. Zeke felhúz egy pár gumikesztyűt, és felemeli Karl Murvall naplóját. Fellapozza, beleolvas, majd visszateszi. Amikor Sven és Zeke megérkeztek, Malinnak az volt az első dolga, hogy megmutassa nekik a szövegekkel és térképekkel teli füzetet. Összefoglalta nekik, szerinte hogyan követték egymást az események. Elmondta, hogy adott néhány hajszálat Karinnak, hogy másnap reggelre már készen legyenek a DNS-tesztek. A két férfi meglehetősen fáradtnak tűnt, és miközben Malint hallgatták, mintha még jobban elfáradtak volna. Olyan képet vágtak, mint akik csak nehezen rakják össze magukban az eseményeket, de lelkesen bólogattak, mintha minden egyes szót pontosan megértettek volna. – Kemény sztori – mondja Zeke, és Malinra néz, aki az íróasztal mögött ül, és épp egy csésze kávé után vágyakozik magában. – Szerinted most hol lehet? – Az erdőben. Hol máshol? Valahol a vadászkunyhó környékén.

426

– De hát nem találtuk meg! – Megsérült. Emlékszel? Rebecka Stenlundh azt mondta, hogy fejbe vágta. Egy sérült állat. – Már kiadtuk a körözést – mondja Sven. – Egyébként még azt is elképzelhetőnek tartom, hogy öngyilkos lett. – Mi lenne, ha kutyákkal kerestetnénk az erdőben? – kérdezi Malin. – Ezzel meg kell várnunk a holnapot. Most túl sötét van. Amúgy is problémás lesz, hiszen a kutyák köztudottan elveszítik a szaglásukat ilyen nagy hidegben. Majd megkérdezzük a kiképzők véleményét – mondja Sven. – Egyébként meg az összes járőrkocsi megkapta a személyleírását, szóval addig még meg is találhatják. Őszintén szólva, a naplóbejegyzéseken kívül semmi nem utal arra, hogy az erdőben lenne. – Nincs szükség ennél több bizonyítékra – mondja Malin. – Tegnap sem volt ott, amikor odamentünk. Ha megsérült, gondolom, valami zárt helyre kellett mennie, különben nem élné túl. Szóval teljesen valószínűtlen, hogy holnap megtaláljuk a vadászkunyhóban. – De ott kell lennie, valahol a közelben! – Várjunk még az ilyen következtetésekkel, Malin. – Svennel értek egyet, Malin – mondja Zeke. – Most hajnali öt óra van. Kicsi az esélye, hogy ott találjuk, amikor tegnap este sem volt ott! – Malin, az lesz a legjobb, ha most hazamész, és kipihened magad – ért egyet Sven is. – Hidd el, mindenkinek így lesz a legjobb. Holnap majd tiszta fejjel megpróbálunk rájönni, merre lehet. – De én… – Malin – szakítja félbe Sven. – Már épp eleget tettél! Ideje pihenned! – De meg fogjuk találni, ha… – erősködik Malin, de inkább félbehagyja. Belátja, hogy semmi értelme. Mintha meg sem hallanák. Úgyhogy inkább föláll és kimegy a szobából. Amikor elindul lefelé, Daniel Högfeldt jön szembe vele a lépcsőn. – Karl Murvallt gyanúsítjátok Bengt Andersson meggyilkolásával és a 427

Rebecka Stenlundh ellen elkövetett támadással? – szegezi Malinnak a kérdést, mintha mi sem lenne ennél természetesebb. Malin nem felel, egyszerűen elrohan mellette a lépcsőn. Nagy lehet rajta a nyomás, még soha nem látta ilyen fáradtnak, gondolja Daniel, miközben folytatja az útját felfelé. A lakás előtt azonban megtorpan, amikor meglátja az ajtó előtt posztoló két egyenruhás rendőrt. Nem is lesz olyan könnyű bejutni. De már nem futamodhat meg. Malint még csak nem is érdekelte, hogy nemet mondott az Expressen ajánlatára, morfondírozik tovább Daniel. De miért is számított bármi másra? Hiszen azon kívül, hogy jókat kefélnek, nem jelentenek egymásnak semmit. Milyen szép volt az előbb, amikor zaklatottan elrohant mellette! Daniel rámosolyog a rendőrökre. – Semmi esélyed, Högfeldt – mondja a magasabbik, és elvigyorodik. Malin hiába próbál elaludni. Amikor végre sikerül, pár perc múlva felébred. Mindennel baja van, az ágy túl meleg, a párna nem elég kényelmes. Aztán mégiscsak álmodni kezd. Egy fehér szobában van, amelynek a falai helyén fehér lepedők lengenek az erős szélben. A lepedők mögött árnyak vonulnak el: az anyja, az apja, Tove, Janne, Zeke. Őket követi Sven Sjöman és Johan Jakobsson, Karim Akbar, Karin Johannison, majd Börje Svärd és a felesége, Anna. Feltűnnek a Murvall testvérek, Bengt Andersson, Rebecka és Maria, utána egy kövér alak, aki egy futball-labdát dobál egyik kezéből a másikba. Az álom itt még nem ér véget. Megjelenik Markus a szüleivel, Biggennel és Hasséval, majd a Collins biztonsági őre, Gottfrid Karlsson az öregek otthonából, Weine 428

Andersson és Hermansson nővér. És még sokan mások, például Margaretha Svensson, Magnus Tedensjö és Nildás Nyrén. Mindenki, aki az elmúlt néhány hétben csak felbukkant Malin életében. A történések vonatkozási pontjai. Rakel Murvall is ott van, sötét fényt sugároz az árnyéka. Megszólal az éjjeli szekrényen az óra. Erős pittyegés. 7:35. Még egy fél óra, és az álmai nyomtalanul eltűnnek. Amikor felkel, a Correspondenten reggeli száma már ott hever az előszoba padlóján. Késtek egy kicsit, minden bizonnyal a nyomda miatt. Részletesen beszámolnak Rebecka Stenlundhről, Karl Murwallról azonban egy szó sem esik. Mintha a rendőrség hajnali akciója meg sem történt volna. Valószínűleg addigra már nyomdába küldték a lapot. Az viszont szinte biztos, hogy az online kiadásba belekerült a hír. Malinnak semmi kedve megnézni. Sejti, miről szólhat. Természetesen Daniel Högfeldt írta a cikkek nagy részét. Nem is érti, miért nem lepődik meg ezen. Azért reméli, hogy hajnalban nem volt vele túl udvariatlan. Szerencsére a forró zuhany alatt visszatér az életkedve. Felöltözik, a konyhapultnál ácsorogva megiszik egy csésze langyos Nescafét. A mikróban melegítette fel hozzá a vizet. Ma meg kell találniuk Karl Murvallt. Élve vagy halva. Elképzelhetetlennek tartja Sven verzióját, hogy mostanra akár öngyilkos is lehetett. Vagy mégis lehetséges? Az is lehet, hogy azóta újabb gyilkosságot követett el. Mi van, ha ő volt az, aki Maria Murvallt megerőszakolta? Erre legalább biztosan választ kap még a nap folyamán, hiszen Karin

429

időben elkezdte az elemzést. Malin megvonja a vállát, majd kinéz az ablakon a Szent Lars-templom tornyára és a fára, ami a ház előtt áll. Az ágak nem adták meg magukat a fagynak, továbbra is dacosan meredeznek az ég felé. Amikor pillantása az utazási iroda hirdetésére vándorol, ami déli utakat kínál, arra gondol, hogy bár a tél errefelé különösen kibírhatatlan, az itt élő emberek is olyanok, mint ez a fa: nem adják fel. Visszamegy a hálószobába, és felcsatolja a pisztolyát. Aztán benyit Tovéhoz. A lánya még az igazak álmát alussza. Nem ébreszti fel. Karim Akbar erősen fogja a kisfia kezét. Érzi a nyolcéves gyerek kis ujjait a kesztyű alatt. Az iskola felé tartanak a gondosan felszórt úton. A lambohovi bérházak úgy festenek a reggeli derengésben, szétszórva a néptelen síkságon, mint az űrállomások. Általában a felesége viszi iskolába a gyereket, de ma reggel fejfájásra panaszkodott, úgyhogy neki kellett átvállalnia a feladatot. Az ügy megoldva. Már csak be kell vinniük a bűnöst. Malin elintézte. De a többiek is kiváló munkát végeztek: Zeke, Sven, Johan és Börje. Mire is menne nélkülük? Az ő feladata az, hogy összetartsa a csapatot, hogy segítse őket, és biztosítsa számukra a kiegyensúlyozott környezetet. Más a munkájuk. Malin. Érdekes lány. Igazi idealista. Ösztönös, de törekvő, és néha kicsit mániákus. Hogy intelligens-e? Nos, igen. Nagyon is. Arról nem is beszélve, hogy merész, és mer kockáztatni is. És nem önfejű. Legalábbis nem túl gyakran. – Mi lesz ma a suliban? – kérdezi a kisfiát. – Semmi különös… Ennél többet nem beszélnek. Csendben baktatnak egymás mellett.

430

Karim és a fia. Amikor odaérnek a fehér épülethez, Karim kinyitja neki az ajtót, és a kisfia azonnal eltűnik az épületben. Mintha magába szippantotta volna a folyosó. Rakel Murvall kinyitja a ház ajtaját. A Correspondenten legfrissebb száma már ott van a postaládájában. Kimerészkedik a kocsifelhajtóra, és megállapítja, milyen nedves hideg van ma. Az ilyen idő kikészíti az ízületeket. Neki ez már nem újdonság. Jól tudja, mit jelent. Csak kórházba ne kerüljön soha az ember, meg ne legyen magatehetetlen, hogy mást se tudjon csinálni, mint maga alá piszkítani! Óvatosan lépked a hóban. Már csak egy combnyaktörés hiányozna. A postaláda még odébb van, de már csak néhány lépés. A fiúk még alszanak. Rakel szereti először elolvasni az újságot. Sosem örül, amikor valaki megelőzi, és beviszi neki. Odaér, kiveszi a lapot, és elindul visszafelé. A konyhában kitölt magának egy csésze frissen főzött kávét, és szétnyitja a Correspondentent. Elolvassa a Bengt Andersson meggyilkolásával kapcsolatos híreket, majd áttér a következő cikkre. Rebecka Stenlundh támadás áldozata lett. Rebecka? Sejti, mi történhetett. Hiszen nem hülye. Az a sok titok. Az elfojtások. A hazugságai. Végre kiszivárognak. Az apja tengerész volt. Pontosan így mondta a fiúknak. Az egész csak hazugság, anya? Kérdések, amelyekből új kérdések születnek. A Görbe Kalle volt az apja? Hát hazudtál nekünk, ennyi éven át? Mit nem tudunk még? Miért vettetek rá apával, hogy kínozzuk őt? Hogy

431

gyűlöljük? A saját testvérünket? Lehet, hogy még többet is fognak kérdezni. Hogyan gurult le apa a lépcsőn? Talán te segítettél neki? Ez is csak egy hazugság volt? Nem derülhet ki az igazság! Nem láthatják rajta a bizonytalanságot! Még nincs késő. Már látja is a lehetőségeket… Ez a Rebecka is ott bolyongott az úton, pucéran, mint Maria. – Gratulálok, Malin – mondja mosolyogva Karim, és összeüti a tenyerét, mikor kolléganője megérkezik. Malin is nevet, de nem érti a nagy lelkesedést. Még nincs lezárva az ügy. Leül az íróasztalához, és elolvassa a Correspondenten online verzióját. Csak egy rövid cikket talál Karl Murwallról, hogy körözést adtak ki ellene. Nem vonnak le semmiféle végleges következtetést, de azért utalnak a gyilkosságra és Rakel Murvall feljelentésére is. – Nagyszerű munkát végeztél, Malin – mondja Karim. Amikor Malin felnéz, látja, hogy főnöke ott áll mellette. – Ami azt illeti, nem minden a hivatalos protokoll szerint zajlott, de a végeredmény a lényeg. Időnként a saját szabályainkat kell követnünk. – Meg kell őt találnunk – mondja Malin. – Mit tervezel? – Zaklatni fogom Rakel Murvallt. Karim egy pillanatra meglepődik. Azonnal visszahelyezkedik a komoly főnök pozíciójába. – Aha. Értem… – mondja. – Rendben, vállalom a következményeket. De azért vidd magaddal Zekét is! Malin körbenéz az irodában. Sjöman még nincs bent, Zeke viszont már türelmetlenül ül az asztalánál.

432

433

76. Némán ülnek egymás mellett a kocsiban. Zeke most nem ajánlotta fel, hogy hallgassanak zenét. Malin kimondottan örül ennek, mert így a motor monoton zúgásán kívül semmi másra nem kell figyelnie. A környék semmit nem változott azóta, hogy először mentek ki a Murvall-tanyára. Most is pontosan ugyanaz a csendes, mondhatni unalmas, megfagyott vidék. Most sincs semmi mozgás Skäggetorpban, és a tornbyi üzletsor is éppolyan szürke, mint két héttel ezelőtt. A Roxen-tó továbbra is elvész a hó alatt, a Vreta végében álló házak fényei pedig továbbra is magukhoz csalogatják az erre járókat. Semmi nem változott. Még az időjárás sem. Azaz mégiscsak van némi változás, de ez inkább csak Tovéra és Markusra vonatkozik. Tove mintha sokkal bátrabban kommunikálna és magabiztosabb lenne. Felhagyott a kamaszos sündisznó-hozzáállással, amikor azt képzeli, hogy mindenki összeesküdött ellene. Tove, Malin nagy örömére, képes volt nyitni. És Daniel Högfeldttel kapcsolatban is megváltozott valami. Talán mégiscsak képes lenne közelebb engedni magához, és nem csupán a tenyészbikát látni benne. A házak ablakaiban világító fény arra utal, hogy a Murvallok otthon vannak, ki-ki a maga otthonában. Rakel Murvall fehér színű házának teteje a

434

többi fölé magasodik, és eltorlaszolja a Blåsvädret utca végét. A szél telefújta hóval a ház homlokzatát. A hótakaró még mindig gondosan elrejti a titkokat. És Rakel Murvall sok mindent megtenne azért, hogy ez így is maradjon, gondolja Malin. Azt a szerencsétlen gyereket is csak a pénz miatt tartotta meg! A nevetséges összegű segély miatt, amit az önkormányzattól kapott. Bár ki tudja, lehet, hogy Rakel Murvallnak az akkor sokat jelentett. Talán elég volt ahhoz, hogy eléldegéljen belőle. Jó lenne tudni, hogy miért gyűlölte ennyire azt a szerencsétlen gyereket. Mit tett vele Görbe Kalle, ami miatt ekkora gyűlölet fakadt belőle? Talán az történt vele is, ami Mariával? Vagy ami Rebeckával? Rakel Murvallt is megerőszakolták? Így lett terhes? Örökbe is adhatta volna a gyereket, de nem tette. Inkább kitalálta azt a történetet a tengerészről, és így megkapta a segélyt. Ez az egyetlen ésszerű magyarázat arra, miért bánt ilyen kegyetlenül a fiával. Nem ez lenne az első eset. Malin olvasott egy cikket azokról a német nőkről, akiket a háború végén orosz katonák erőszakoltak meg. Gyűlölték a gyerekeiket. És a boszniai nőkkel sem történt másképp, a balkáni háborúban. Bár az is lehet, hogy másról van szó. Lehet, hogy Rakel Murvall szerelmes volt Görbe Kalléba, de ő még csak emberszámba sem vette. Ez épp elég ok lenne arra, hogy gyűlölje a férfi gyerekét. Malin úgy érzi, inkább az első variáció lehet a megoldás. Egy dologgal viszont nem számolt. Lehet, hogy Rakel Murvall eredendően gonosz? Létezik a gonoszságnak ez a formája? És ott van a pénz… Igen, az jó indok. A vágyakozás a pénz után, ami Blåsvädret utcáin nem lehetett szokatlan dolog. Sokkal jobb lett volna ennek a fiúnak egy másik családban, gondolja Malin. Az talán véget vetett volna a gyűlölködésnek. És akkor a többi fiad is más életet élhetett volna. És talán te is, Rakel. 435

– Félelmetes ez a hely – mondja Zeke, miközben leparkolnak a ház előtt. – El tudod képzelni, hogy a tél kellős közepén kizárták a hóba azt a gyereket? Hogy az a szerencsétlen ott fagyoskodott az almafa mellett? Malin bólint. – Remélem, létezik a pokol – mormogja. Pár perc múlva már kopognak is Rakel Murvall ajtaján. Az ablakon keresztül látják, ahogy az öregasszony besiet a nappaliba. – Nem akar beengedni minket – állapítja meg Malin. Zeke újra kopog. – Egy pillanat! – hallatszik a ház belsejéből. Végre kinyílik az ajtó, és Rakel Murvall ott áll előttük mosolyogva. – Mit parancsol a tisztelt rendőrség? Mit szeretnének megtudni tőlem? – Valóban van néhány… – Fáradjanak be – szakítja félbe Zekét az öregasszony. – A feljelentést pedig nézzék el nekem! Csak egy öregasszony bolondériája volt. Kávét? – Köszönjük, nem – feleli Malin. Zeke is nemet int. – Akkor legalább foglaljanak helyet! – mondja az asszony, és a székekre mutat. Malin és Zeke leülnek. – Hol van Karl? – kérdezi Malin. Rakel Murvall úgy tesz, mintha meg sem hallotta volna a kérdést. – Azért kérdezzük, mert nem találtuk meg sem a Collinsban, sem pedig a lakásán. Ráadásul a munkahelyéről elbocsátották – mondja Zeke. – Csak nem belekeveredett valamibe az a fiú? – mondja az öregasszony. Az a fiú, ismétli magában Malin. Eddig még soha nem nevezte így Rakel Karlt. – Hiszen megírták a Correspondentenben is – mondja Malin, és az asztalon heverő újság felé bök. – Nem olvasta? Az öregasszony elmosolyodik. 436

– Fogalmam sincs róla, hol lehet a gyerek – mondja végül. Malin kinéz a konyhaablakon. Egy meztelen kisfiút lát, aki kivörösödött szemmel áll a hóban, majd térdre esik, és zokog tovább reménytelenül. Egy kis bukott angyal a jeges földre zuhanva. Malin legszívesebben Rakel képébe vágná, hogy remélhetőleg a pokol fenekén fog megrohadni, mert vannak olyan bűnök, amelyek nem érdemelnek bocsánatot. Vannak bűnök, amit az emberek soha nem bocsátanak meg. Erőszak. Pedofília. Gyermekbántalmazás. Az efféle bűnökért örökké kell vezekelni. – Elárulná, hogy mi történt valójában ön és Görbe Kalle között? Rakel Malinra emeli a tekintetét. A pupillái kitágulnak, ezerévnyi női tapasztalat és szenvedés sűrűsödik össze benne. Egy darabig egymást nézik, majd az idős asszony egy pillanatra lehunyja a szemét. – Nagyon régen történt. Már nem is emlékszem. Volt azóta épp elég bajom a fiúkkal. Talán sikerülhet kicsit megpuhítani, gondolja Malin, mielőtt még feltenné neki a következő kérdést. – Soha nem tartott attól, hogy a fiai rájönnek, ki igazából Karl apja? Rakel Murvall kávét tölt a csészéjébe. – A fiúk mindenről tudnak – mondja nyugodtan. – Valóban? Tudják, Rakel? Mert a hazugságok megmérgezik az emberi kapcsolatokat – mondja Malin. – A hazugság a hatalomgyakorlás legrosszabb formája. – Miket beszél itt összevissza? – kérdezi Rakel. – Ennyi hülyeséget már rég hordott össze bárki is a konyhámban! – Biztos maga ebben? – kérdez vissza Malin. – Egészen biztos? Miután a két rendőr távozik, Rakel visszamegy a konyhába, leül a pirosra festett konyhaszékre, és hosszasan nézi a fényképet, ami vele szemközt lóg a falon. A fiúk vannak rajta, meg ő és Svarten, még mielőtt 437

tolószékbe került. A kertben vannak, a gyerekek körülöttük ugrálnak. Az a fattyú, az csinálhatta a fényképet. Te vagy az egyetlen, aki tudja a titkomat. Ha eltűnsz végre a föld színéről, már semmitől sem kell tartanom. Ha te nem leszel, már a pletykák sem árthatnak nekem. Egyszerűen el kell tűnnie. Ki kell találnia, hogyan. És egyébként is, annyira unja már, hogy egyáltalán létezik! Felemeli a kagylót. Adamot hívja. Az unokája finom, csengő hangja szól bele a telefonba. Maga az ártatlanság. – Halló! – Tóbiás, kicsikém, itt a nagyi. A papa otthon van? – Szia, nagyi! – mondja a kisfiú, majd kicsit később már egy erős férfihang szól bele a telefonba. – Anya? – Ide kell jönnöd, Adam! És a testvéreidet is hozd magaddal! Feltétlenül beszélnünk kell. – Igen, anya! Beszélek a többiekkel. Mindig szerettem felbiciklizni ide. Az erdő az enyém volt. Sokszor voltam itt akkor is, amikor kijöttetek vadászni. Hallottam, ahogy lövöldöztök körülöttem. Azt reméltem, hogy végre eljöttetek értem. Anya. Miért haragudtál rám ennyire? Mit tettem, amiért ennyire haragudtál rám? Angyal vagyok. Angyal vagyok az almafa alatt. Végre meleg van megint. A tűz pattogásán kívül semmi mást nem hallok. Szeretek itt lenni, de magányos ez a hely. Bár én nem félek a magánytól. Mert az ember, ugye, nem fél attól, amilyen ő valójában. Alszom egy kicsit itt, a sötétben. Még egyszer itt alszom, és utána

438

eljöttök értem, ugye? És beengedtek. És akkor más leszek. Ugye, akkor én is más leszek? – Most mi a fenéhez kezdjünk? – kérdezi Zeke. Vretánál járnak, a kolostor ősrégi tornya tekintélyt parancsolóan emelkedik az épületek fölé. Úgy egy kilométerre lehet az úttól, amelynek egyik oldalán a Heda Lovasklub istállói állnak, míg a másikon szántóföldek terülnek el. Malin legszívesebben azonnal felhívta volna a Murvall fiúkat, hogy megkérdezze tőlük, tényleg tudták-e, ki volt valójában Karl apja, de Zeke lebeszélte róla. „Ha nem mondta el nekik, joga van ahhoz, hogy megőrizze a titkát, Malin. Ez magánügy. Nem szólhatunk bele.” Malin tudta, hogy Zekének igaza van, hogy nem avatkozhat be a Murvall család ügyeibe, bár pontosan tudta azt is, hová vezethet ez a passzivitás. De legyen szó bármilyen emberről, tiszteletben kell tartaniuk a személyiségi jogait. Különben nem működik a rendszer. – Megvárjuk, amíg visszajönnek a járőrök a keresőkutyákkal? – folytatja Zeke. – Tudtommal Sjöman már kivezényelte őket. Bár attól tartok, hogy a kutyák nem fognak szagot ebben a hidegben. De azért reménykedhetünk, hogy mégis találnak valami nyomot. – Mi lenne, ha mi is kimennénk? – Szó sem lehet róla, Malin! Már tegnap is megpróbáltuk, és nem volt semmi értelme. – Akkor viszont menjünk ki a gyilkosság helyszínére és ahhoz a másik fához! Nem lehetnek messze egymástól. – Már oda is elmentek a járőrök. Szóltak volna, ha találnak valamit. Szerinted? – Oké, akkor te mit javasolsz? – Nem tudom – mondja Zeke, miközben megfordul az autóval, hogy visszainduljanak az úton, amin jöttek. Miközben elhaladnak Blåsvädret

439

mellett, épp látják, hogy a Murvall fiúk az anyjuk házához tartanak. – Szerinted mennyi időbe telik, mire Karin végez a Karl Murvalltól szerzett mintával? – kérdezi Malin. – Szeretném megtudni, ő volt-e az, aki megerőszakolta Mariát. – Szerinted ő volt? – Nem tudom. Éppen ezért adtam oda a mintát elemzésre. Rakel Murvall megint az orrunknál fogva vezetett minket. De nem tudok rájönni, hogy mivel. Még mindig az ő kezében van az irányítás. És minden lehetőséget megragad arra, hogy megvédje, ami az övé. Malin mélyeket lélegzik. Megpróbál lenyugodni. – És persze arra is, hogy megőrizze a kis titkait – fűzi még hozzá két levegővétel között. Adam, Elias és Jakob Murvall körbeülik az asztalt az anyjuk konyhájában, a frissen főzött kávét kortyolják, és meleg kalácsot esznek, amit az érkezésük előtt vett ki az anyjuk a mélyhűtőből. – Ízlik a sütemény, fiúk? – kérdezi Rakel a kályha mellől, kezében a Correspondentennel. A fiai némán bólogatnak, közben várják, hogy kiderüljön, mit akar elmondani az anyjuk. – Martinsson és Fors járt itt az imént – mondja az öregasszony. – Karl felől érdeklődtek. Azt gyanítják, hogy esetleg ő volt az, aki megkínozta és megerőszakolta azt a nőt, akit az út mellett találtak. Nem értem, hogy mertek idejönni azok után, hogy feljelentést tettem ellenük. Hogy miért kockáztatnak – magyarázza, majd felemeli az újság reggeli számát, és a fiúk elé tartja az üggyel kapcsolatos cikket. Bőven hagy időt arra, hogy elolvassák, és megnézzék a hozzá tartozó képet, mielőtt folytatná. – A rendőrség Karl nyomába eredt. Az újságban az áll, hogy az a nő ugyanolyan sérüléseket szenvedett, mint Maria. Az interneten azt olvastam, hogy az éjjel átkutatták Karl lakását.

440

– Szóval ő volt az, aki Mariát megerőszakolta az erdőben? – kérdezi döbbenten Adam. – Nem lehetett más – mondja Rakel. – Ráadásul el is tűnt. Csakis ő lehetett! Ki más tette volna? – A saját testvérét? – Az az ördögfattya! – Az a nyomorék, az a szerencsétlen nyomorék! Mindig is az volt! – De miért tett volna ilyet? – kérdezi Elias bizonytalanul. – Gondolkodtatok már azon, miért gyűlöljük ennyire? Rakel rövid szünet után azt mondja: – Nyomorult egy alak volt az első perctől kezdve! Emlékezzetek csak vissza! És gyűlölte Mariát, gyűlölte, mert ő közénk tartozott, olyan volt, amilyen Karl sohasem lehetett. Hiszen ő nem volt normális! Emlékezzetek csak vissza, hogy néha elbújt az erdőben. Ott volt a kis barlangja. Mariát annak a barlangnak a közelében találták meg. Elég jól összeáll a kép. – Azért az elég nagy távolság az erdőben, anya – mondja Elias. – Nem lehetetlen a dolog, de azért mégis… – Elias, vedd már észre, hogy ez a logikus magyarázat! Megerőszakolta a húgát, mert nem szerette. Mert idegesítette. – Anyának igaza van, Elias – mondja nyugodt hangon Adam, majd ugyanolyan nyugodtan belekortyol a kávéjába. – Szerintem is igaz – szól közbe Jakob. – Teljesen hihető. – Akkor most rajtatok a sor! Gondoljatok a húgotokra! Elias, ugye, te is egyetértesz? – És mi van, ha a rendőrség téved? – Azok ott a rendőrségen tényleg nem valami észlények, de ez most összeáll, Elias. Fejezd már be a kételkedést! Nem is értem, mi történt veled! Mintha átálltál volna az ő oldalára – mondja az öregasszony, és megrázza a kezében az újságot. – Nem lehet kétséges, hogy kinek a pártján vagy! Bosszút kell állnotok a testvéretekért! Talán Mária is képes lesz visszatérni a valóságba, ha megtudja, hogy aki megkínozta, meghalt. 441

– Anya, el fognak kapni minket a rendőrök! Meglátod, el fognak kapni – ellenkezik Elias. – Egy fenét! – jelenti ki határozottan Rakel. – A tyúkoknak is több esze van, mint ezeknek! Ide figyeljetek, fiúk, én azt mondom, hogy… A tölgy, amire Bengt Anderssont felakasztották, semmiben nem különbözne az összes többi tölgytől az erdőben, ha nem lenne az egyik ága letörve. Az emberek emlékezetében ez a hely és a fa örök időkre összekapcsolódik azzal, ami azon a fagyos februári éjszakán itt történt. A gazda, akinek a birtokán a fa áll, úgy döntött, hogy tél végén kivágja, mert elege lett abból, hogy boldog-boldogtalan kijár ide, hogy virágokat helyezzen el alatta a földön. Nem is beszélve Valkyria Karlssonról, aki rendszeresen itt meditál. De hiába szedi majd ki a tölgynek még a gyökereit is, mert mélyen, a föld alatt már egy újabb mag csírázik, ami idővel a felszínre törve tovább suttogja majd Bengt Andersson, Görbe Kalle és Rakel Murvall nevét. Malin és Zeke az autóban ülve merednek a fára. Zeke nem állította le a motort. – Hát, itt nincs – mondja. – Valamikor pedig itt volt – feleli Malin. A Range Rover belsejének olaj- és gépzsírszaga van. Beleremeg a kocsi karosszériája, ahogy a Murvall testvérek nagy sebességgel áthajtanak Ljungsbrón, elhúznak a Vivo Központ és a Cloetta kakaósilója mellett, majd átszáguldanak a folyó fölött. Elias Murvall a hátsó ülésen ül, kétségbeesetten tördeli a kezét, és újra meg újra elmondja: – Mi van, ha tévedünk? Ha nem ő tette? Akkor egész életünkben üldözni fog a lelkiismeretünk. És egyébként is, milyen jogon… 442

Adam mérgesen hátrafordul. – Ő tette! Semmi kétség! Az az állat! Ő erőszakolta meg Mariát! Hát nem érted, hogy így összeáll a kép? Nem te mondtad mindig, hogy soha ne hátráljunk meg? Nem te hajtogattad, hogy ne hátráljunk meg soha? Hát akkor te se tedd! Szedd össze magad! A kocsi olyan sebességgel halad, hogy kicsit kifarol az olstorpi kanyar előtt. – Igazad van – mondja Elias. – Soha nem hátrálok meg! – A pokolba veletek! – kiabálja Jakob. – Most, hogy végre megegyeztetek, nem fognátok be? Elias hátradől. Hiába dühös Jakob, a hangja mégis megnyugtatta. Egy közös cél viszi őket előre. A légzése lelassul, alkalmazkodik a kocsi ütemes ringatózásához. Kis idő múlva megfordul, és hátranéz a kocsi csomagterébe. Egy foltos ládán akad meg a tekintete, amiben ott lapul az a három kézigránát, amit egy fegyverraktárból loptak el még réges-régen, és a műhely padlója alatt rejtettek el. Nagy szerencséjük volt, hogy a rendőrség nem találta meg a legutóbbi házkutatás alkalmával. „Örülhetünk, hogy a rendőrök olyan bénák voltak!” – jegyezte meg Jakob, amikor az anyja konyhájában a Karl elleni támadást tervezgették. „Igazad van, fiam! – pillantott rá hálásan az anyja. – Örülhetünk!” Malin és Zeke elindulnak a hidegben, hogy megkeressék azt a másik fát. Csakhogy ide nem vezetnek nyomok: magányosan áll valahol, kitéve az időjárás viszontagságainak. Zeke Klockrikehållet felé veszi az irányt. Egy keskeny, alig letisztított mellékúton haladnak, egy végtelennek tűnő hómező mellett, amikor Malin telefonja csörögni kezd. Karin Johannison az.

443

– Halló, itt Malin! – Az eredmény negatív, Malin – mondja Karin a telefonba. – Nem Karl Murvall erőszakolta meg Maria Murvallt. – Semmi egyezés? – Annyi már biztos, hogy nem ő volt. – Köszi, Karin! – Miért gondoltad azt, hogy ő követte el? – kérdezi Karin. – Nem tudom. De köszi, még egyszer! Most már legalább tudom, hogy nem ő volt az – mondja, és leteszi a telefont. – Nem ő erőszakolta meg Mariát – mondja Zekének, aki egy pillanatra sem veszi le a szemét az útról. – Akkor az ügynek ez a része egyelőre megoldatlan marad – mondja a férfi rekedt hangon, határozottan. Malin emlékezetébe villan egy kép: ahogy a Murvall fiúk az anyjuk házához sietnek, közvetlenül azután, hogy ő és Zeke otthagyták. Ők nem tudják, hogy nem Karl az, aki megerőszakolta a testvérüket! Ők mindig hallgatnak az anyjukra, mindenben engedelmeskednek neki. Arra az anyára, aki féltve őrzi a titkait. És csak egy módon tudja megőrizni. Zeke megáll egy fa mellett. A gyökerek, gondolja Malin. Valaki el akarja távolítani a gyökereket. Cselekedetek, amelyeket semmissé akarunk tenni. Karlt is el akarják távolítani! Csakhogy Rakel mit sem sejt arról, hogy a DNS-vizsgálat negatív lett, és hogy hamarosan minden ki fog derülni! Vagy az is lehet, hogy tisztában van vele, csak elnyomja magában, és úgy kapaszkodik ebbe, mint a legutolsó szalmaszálba. Zeke már készül kiszállni a kocsiból, amikor Malin felkiált: – Rájöttem! Rájöttem, hogy miért engedett be minket minden gond nélkül! Azonnal a vadászkunyhóhoz kell mennünk! – jelenti ki, majd még hozzáteszi: – És taposs a gázba, ahogy csak tudsz!

444

445

77. Malin máskor mindig megcsodálja Vreta villanegyedét, amikor erre jár, most viszont szinte észre sem veszi, ahogy elszáguldanak mellette. Egy darabig biztos nem lesz kedve megismételni ezt az utat. Átkelnek Kungsbro mellett a hídon, majd Olstorp felé veszik az irányt. Keresztülmennek Björkön, el a Montessori iskola kékre és rózsaszínre festett, letisztult stílusú épületei mellett. A hó még ezt a kellemes helyet is egyhangúvá teszi. Janne szerette volna, ha Tovét ide íratják be, de Malin nem engedte. Azt hallotta, hogy az ide járó gyerekek, kikerülve az iskola védelmező falai közül, nehezen érvényesülnek az életben. Itt azt tanulják, hogy a világ tele van szeretettel. De vajon mennyi szeretet rejtőzik odafenn, az erdőben? És mennyi elfojtott gyűlölet? A kocsi megcsúszik az úton, amikor Zeke a fékre lép. – Menjünk már, Zeke! – biztatja Malin. – Ígérem neked, hogy odafenn meg fogjuk találni! Zeke nem kérdez, nem válaszol, csak veszettül koncentrál az útra. Már Olstorpot is elhagyták, és Hultsjö felé tartanak. Már a golfpálya is mögöttük van, ahol a zászlók most is kint lengedeznek a pályán, engedelmeskedve a szél akaratának, ahogy a Murvall fiúk is az anyjukénak.

446

Jakob Murvall elrántja a kormányt, és bekanyarodik a Hultsjö mellett álló nyaralók felé vezető útra. A házak messziről úgy festenek, mintha fehér gombolyagba csavart kicsiny dobozok lennének. A zöld Range Rover időnként kicsúszik, a kerekek körül valósággal szétrobban a hó, amikor Jakob erőteljesebben a gázra lép, de végül sikerül az úton tartania az autót. Elias egy ideje meg sem szólalt, ahogy Adam is némán és elszántan ül testvére mellett. Csak azt teszik, amit tenniük kell, gondolja Jakob. Ahogy eddig is tették. Ahogy akkor is tette, amikor az apját megtalálta a lépcső alján. Összeszedte magát és nem ordított. Ő volt az, aki lezárta a szemét, hogy az anyjuknak ne kelljen szembesülnie az apjuk rettenetes tekintetével. Azt teszik, amit tenniük kell. Mert ki más vehetne elégtételt azért, ami a testvérükkel történt? Ez elől nem menekülhetnek. Ők azok, akiknek bosszút kell állniuk, megálljt kell parancsolniuk. Senki más nem teszi meg helyettük. Jakob megint gázt ad, a kocsi még jobban felgyorsul. Amikor az út végéhez érnek, kiparancsolja a testvéreit az autóból. – Kifelé! – ordítja. Ha volt is még némi kételkedés Eliasban, az ebben a pillanatban biztosan elillant. A három testvéren zöld dzseki és fekete színű nadrág van. – Gyere, segíts! – mondja Jakob, és Adam már rohan is, hogy kiemeljék a kocsi rakteréből a foltos ládát, majd óvatosan leteszik a hóba. Jakob becsukja a csomagtartó ajtaját. – Mehetünk – mondja Adam a többieknek, és a ládát a hóna alá fogva elindul a hóban. Jakob megy elől. Utána Elias. Mögötte pedig Adam a ládával. Jakob körülnéz. Mennyit jártak ide vadászni! 447

Felrémlik előtte az anyja, ahogy az asztalnál ül. Aztán Mariára gondol, ahogy az ágya szélén ül a pszichiátrián. Egyszer tudta magát összeszedni annyira, hogy meglátogassa Vadstenában. Az a rohadt szemét! Az a mocsok! Hallja, ahogy a fagyott hó minden lépésükre összeroppan a testük súlya alatt. Adam vigyázva lépked a ládával. Nem mintha nehéz lenne, de elég nagy bajban lenne, ha mondjuk, elesne. Mariára gondol. Minden egyes alkalommal, amikor meglátogatja, a húga az ágy sarkába húzódik, megpróbál elbújni előle. Ilyenkor ő a nevén szólongatja, egészen addig, amíg a lány fel nem enged kissé, és képes nem lesz megmutatni magát. Még csak azt sem tudja soha megállapítani, hogy Maria egyáltalán megismeri-e. De néha az az érzése, hogy már nem fél annyira, amikor ő ott van vele a szobában. Ennyi. Utána már csak némán üldögélnek. Ilyenkor valósággal érzi a gonosz jelenlétét. Csizmák csikorgása a hóban. Az a szemét tette ezt vele! A saját húgával! Nincs más lehetőség. Ő volt. És ezért lakolnia kell. Efelől semmi kétség. Csak óvatosan, nem ejtheti el a ládát! Követi a testvéreit. Arcába csap a hideg. Eszébe jut, amikor a két bátyja helybenhagyta a törököt a folyóparton. Akkor megmutatták, hogy jár az, aki ujjat húz a Murvall testvérekkel. Mert összetartanak. És ez Mariára is érvényes. Csak rugdosták és rugdosták. Azóta felnőttek. Úgy is kell viselkedniük. Soha nem felejti el, milyen volt, amikor felült Elias mögé a bátyja Puch

448

Dakota motorjára a verekedés után. Zeke már messziről meglátja a zöld Range Rovert egy hóbucka mellett. Közvetlenül mögötte parkol le, ezzel is elzárva a menekülés útját. Már felhívták a központot, és remélhetőleg el is indult a helikopter az erősítéssel. Ami ebben a hidegben nem is annyira magától értetődő. A kutyás nyomkeresők viszont legalább biztosan elindultak. Átmásznak a hóbuckán, és követik a Murvall testvérek nyomait. Nincs vesztegetni való idejük. Elszántan haladnak előre a hóban, hol gyorsabban, hol lassabban, ahogy épp tudnak, a szívük kalapál a megerőltetéstől. A tüdejüket szinte szétfeszíti a tiszta, hideg levegő. A kezdeti lendület idővel alábbhagy, és futás helyett inkább már csak sietnek, nagyokat lépnek a magas hóban. Közben figyelik a zajokat, azt remélve, hogy az erdő hangjai mellett hamarosan a Murvall fiúkat is meghallják majd. De egyelőre semmi. – A francba már! – morog Zeke. – Meddig kell még itt kutyagolnunk? – Emlékszel, hogy milyen messze volt, nem? Még eltart egy ideig – lihegi Malin, és tovább tör előre, erőteljes lépésekkel, szinte futva. Néha elesik, de egyből feláll és folytatja tovább. Legszívesebben beleordítaná az erdőbe, hogy nem Karl volt az, aki megerőszakolta Mariát. Ne higgyetek az anyátoknak. Nem ő volt az! Sok borzalmas dolgot elkövetett, de ezt nem ő tette! Fejezzétek be! Nem bánthatjátok a saját testvéreteket! Nem ő volt! Malin már látja, hogy közelednek a célhoz. Kiabálni kezd: – Nem Karl erőszakolta meg a testvéreteket! – próbálkozik, de alig kap levegőt. Alig hallja a saját hangját. Nem lehetsz gyenge, nem lehetsz gyenge… Elias folyamatosan ezt mantrázza magában, és közben arra gondol, amikor bátor volt, amikor a síedzőt, Bomant megharapta, amiért 449

csatornapatkánynak nevezte őt. Sokszor elgondolkodott már azon, hogy miért alakultak így a dolgok. Miért voltak ők kívülállók, hogy miért volt mindenki másnak rendes munkája, háza. Mindig ugyanazt a választ találta erre a kérdésre: így volt ez már a kezdetektől. Nekik soha nem volt rendes munkájuk, házuk, tisztességes életük. És a környezetük ezt a tudomásukra is hozta. Adam ott jön mögötte. Elias megáll, és hátrafordul. Látja, ahogy az öccse nagy gonddal, kivörösödött arccal cipeli a ládát. A homloka izzadt. – Vigyázz a ládára, Adam! – Ne aggódj – nyugtatja a testvére elfúló lélegzettel. Jakob hallgatagon megy előttük. Lépései határozottak, vállát lehúzza a nehéz kabát. – Piszok megbízhatatlan ez a hó – morogja Adam. – Siessünk. Túl akarok már lenni ezen. Elias nem válaszol. Nincs miről beszélniük. Egy dolguk van: beteljesíteni a küldetésüket. Elhagyják a vadászkunyhót. Meg sem állnak, folytatják az útjukat egyenesen az erdő felé, egyre beljebb, ahol összesűrűsödnek a fák, és sötéten körülzárják az arra járót. – Ott lesz, bent – mondja Elias. – Most már biztos vagyok benne. – Érzem, hogy begyújtotta a kályhát. Adam karja kezd begörcsölni a megerőltetéstől. Átveszi a ládát a másik karjába, és kicsit kinyújtatja a kezét, hogy ellazuljon. – Hogy képes abban a lyukban meghúzni magát? – kérdezi Jákob. – Mint egy állat! Egy darabig csendben megy tovább, majd hirtelen beleordítja a sűrűbe: – Most meglakolsz azért, amit Mariával tettél! A hangot lefékezik a fák, lepereg a kérgükről, aztán csendben elhal.

450

Gyerünk, Malin, gyerünk! Még nem késő! A helikopter is felszállt már Malmslättről, és felétek tartanak a kutyás rendőrök is. A kutyák ugatnak, szimatolnak, kétségbeesetten keresik a nyomokat a hóban. Valóban elég az erőszakból. Egyetértek veled. De mégis. Szeretném Karlt kiterítve látni. Szeretném, ha itt lebegne mellettem. Hogy elvigyem innen. Malin alig vonszolja magát a fáradtságtól. Még soha nem érzett ilyet. Az izmai sajognak a megerőltetéstől, és bár a testvérek nyomai egyértelműen az erdőbe vezetnek, nekik pedig követniük kellene őket, leülnek egy pillanatra a vadászház előtti lépcsőre, hogy kifújják magukat. Körülöttük zúgnak a fák a szélben. A testükből a fagyos idő ellenére árad a meleg. Lélegzetük füstgomolyagként száll fel a szájukból. – A rohadt életbe! – mondja Zeke levegő után kapkodva. – Most lenne szükségem Martin erejére. – Mennünk kell – mondja Malin. Felállnak. Pár perc múlva eltűnnek a sűrűben.

451

78. Engedjetek be! Mikor engedtek már be? Ne üssetek! Ti vagytok azok, vagy a holtak szelleme? Bárki legyen is az odakint, békés szándékkal közeledjen! Szeretettel. Ígérjétek meg! Kérlek, ígérjétek meg! Érzem, hogy jöttök. Tudom, hogy még nem vagytok itt, de azt is tudom, hogy jönni fogtok. Felejtsétek el, hogy nem egy a vérünk! Nem teljesen, de anyánk vére az enyém is! Mindjárt ideértek. Csak engedjetek be! A barlang ajtaja nyitva. Elias Murvall meglátja a hóbuckák közül felszálló füstöt. Szinte maga előtt látja a barlangban rejtőző Karl riadt tekintetét. Semmi kétség, ő volt az erőszaktevő! Nem kételkedhet ebben. A kételkedés a gyengeség jele. Bosszút kell állniuk. Nem úszhatja meg. 452

Az anyjuknak van igaza. Nyomorult egy alak volt a születésétől fogva. Mindig is sejtették, hogy ő volt az, aki megerőszakolta Mariát. A föld alatti barlangot Karl fedezte fel még tízévesen, amikor egyszer titokban felbiciklizett a vadászkunyhóhoz. Milyen büszke volt erre a szaros kis lyukra! Úgy mutogatta, mintha valami kincsre lelt volna. Svarten nem egyszer bezárta ide, amikor feljöttek a kunyhóhoz. Ilyenkor napokig bent volt a szerencsétlen, és nem kapott mást, csak egy kis vizet. Nem számított, hogy milyen évszak volt éppen. Eleinte tiltakozott, de egy veréssel helyre rakták. Később, mintha megbékélt volna az egésszel, otthonra lelt ebben a barlangban, itt biztonságban érezte magát. Amikor erre rájöttek, már nem volt olyan szórakoztató bezárni ide. El is határozták, hogy betemetik az egészet, de végül senkinek nem volt kedve bajlódni vele. „Temessétek már be” – morogta nemegyszer az öreg Svarten a kerekes székéből. Tudták, hogy Karl még használja a barlangot, mert mindig látták a sílécek nyomait, amikor a kunyhónál jártak. Aztán egyszer csak kezdtek elmaradozni a nyomok. Arra gondoltak, hogy biztosan talált magának egy másik helyet, és többet nem is foglalkoztak a témával. Elias és Jakob közelebb lopóznak. Itt az ideje, hogy az a nyomorult eltűnjön a föld színéről! Egyre nehezebbnek tűnik a zöldre festett láda Adam kezében. – Hallod? – kérdezi Malin Zekéhez fordulva. – Mit? – Nem hallasz a távolból hangokat? – Én aztán nem hallok semmit. – Nem hallod, hogy valakik beszélgetnek a távolban? Én hallom. – Te hallucinálsz, Malin. Itt vagytok végre! Arról beszéltek, hogy kinyissátok-e az ajtót. Nyissátok ki, és 453

engedjetek be! Te nyitod ki az ajtót, Jakob? Hallom Elias hangját. Ezek szerint igaz! Sikerült! Végre olyat tettem, amivel helyreállítottam az egyensúlyt! Mire vártok még? Mintha azt mondanátok, hogy először csak egyet eresszünk be, a többit meg utána… Malin továbbra is hallja a hangokat, de képtelen megállapítani, hogy melyik irányból jönnek. Lehet, hogy igaz a szóbeszéd, mely szerint az Östgöta erdőben furcsa energiák működnek? Zeke képtelen követni Malin gondolatmenetét, és a tempóját is egyre kevésbé. Csak vonszolja magát utána, bukdácsol, botladozik, nem egyszer elesik. Ezzel szemben Malin mintha repülne a jeges hó fölött, majdhogynem szökdécsel a fák törzsei között. Érzi, hogy közel jár az igazsághoz. Elias Murvall kiveszi a ládából az első kézigránátot. Látja, hogy Jakob már a barlang bejáratánál áll, mögötte vastag csíkban száll a füst az ég felé. Megindul a szél, és a fák ágai is mintha azt suttognák: tedd már meg, tedd már meg, tedd már meg! Végezz a testvéreddel! Karl egy szörnyeteg! Ő becstelenítette meg a húgodat! Elias tétovázik. – A francba már, Elias – kiáltja Jakob. – Gyerünk, hajítsd be! Mi a büdös francra vársz?! – Mire is várok? – suttogja Elias. – Ne szarakodj, dobd már be! – kiabál Adam is. És abban a pillanatban, amikor Elias kibiztosítja a gránátot, Jakob feltépi a barlang ajtaját. 454

Kinyitják az ajtót, eljöttek értem! Befogadtak! Végre! Végre eljöttek! Csak nem egy almát dobnak be, mielőtt bejönnének? Tudják, mennyire szeretem. Zölden csillog a reggeli derengésben. Felveszem. Hideg és zöld. Újabb két alma gurul be a barlangomba, utánuk egy zöld színű láda is érkezik. Itt vagytok végre! Az alma zöld és kemény a hidegtől. Az ajtó hirtelen becsapódik. Nem látok semmit. Miért? Azt mondtátok, be fogtok engedni! Soha többé nem látom a fényt? És honnan jön ez a dörgő hang? Zeke alig bírja tartani Malin tempóját. Mi a fenét lát, ami miatt ennyire beindult? Olyan a szeme, mintha távcsővel nézne előre. Mi a fenét láthat? A három fiút? Mi az, amit Malin lát? Ekkor ő is meglátja, ahogy a Murvall fiúk levetik magukat a hóba. Hatalmas robbanást hall. Aztán még egyet és még egyet. Majd az egyik hóbuckából hatalmas lángok csapnak fel. Aztán ő is leveti magát a hóba. Minden porcikájában érzi a hideget. Jól sejtette. A fegyverraktárból lopott gránátok. A francba! Vége, ennyi, eltűnt, gondolja Elias Murvall. Nincs többé. Ő pedig keményen helyt állt. Elias négykézlábra emelkedik. Cseng a füle a hatalmas robajtól. Sőt, szinte az egész feje. Adam és Jakob is felállnak. A barlang ajtaja a levegőbe 455

repült, és valóságos hógejzír tört az ég felé. Mi lehet odabenn? Újabb robbanás. Véres a hó, izzadság és éget hús szaga mindenütt. Mintha egy nő sikolyát hallaná. Hátranéz. Meglátja, hogy egy nő szalad feléjük az erdőből, a kezében pisztollyal. Hogy kerülhetett ide ilyen gyorsan? Malin kibiztosított pisztollyal rohan a három férfi felé, akik a fejük fölé tartott kézzel tápászkodnak fel a hóból. – Megöltétek a saját testvéreteket! – kiabálja Malin. – Megöltétek a bátyátokat, mert azt hittétek, hogy ő erőszakolta meg Mariát! De nem így történt, ti szörnyetegek! Megöltétek a bátyátokat! – Nem öltünk meg senkit! – ordítja Jakob Murvall. – Tudtuk, hogy keresik, ezért figyelmeztetni akartuk, de már csak a robbanásra értünk ide. Felnevet. – Nem ő erőszakolta meg a húgotokat! Jakob Murvall arcáról eltűnik a mosoly. Csalódottnak tűnik. Malin hirtelen behúz neki egyet. Jakob térdre esik az ütéstől, és elered az orra vére. Malin csak kiabál, kiabál, míg bele nem mosódik a hangja egy érkező helikopter berregésébe. A kétségbeesés és a kisiklott emberéletek miatt érzett szánalom sűrűsödik össze ebben a hangban, ami még sokáig ott fog remegni Hulsjö felett. Halljátok ezt a hangot? Ezt a nyugtalan zúgást? A holtak suttognak, az ő hangjuk ez, és az élőké, akik reményvesztetten élik napjaikat.

456

Epilógus Mantorp, március 2., szerda „Nem félek többé.” „Én sem!” Nincs több gyűlölet. Nincs több kétségbeesés. Nincs több igazságtalanság amit szeretnénk elfelejteni. Csak almaillat és lebegés a véget nem érő térben. Egymás mellett szállunk, Karl és én. Mintha testvérek lennénk. Már alig látjuk a földet. A tág univerzum megnyílik előttünk. Csodálatos érzés. Rakel Murvall a konyhaasztalnál ül, közel a tűzhelyhez, amelyben már ott sül a rakott káposzta. Édeskés illata betölti a helyiséget. Először Elias áll föl. Aztán Adam és legvégül Jakob. – Hazudtál nekünk! Félrevezettél minket! A testvérünk volt! – Hazudtál! – A testvérünk volt! – Hazudtál, és rávettél minket, hogy megöljük. A testvérek nem mondanak többet. Egymás után hagyják el a konyhát, majd becsukják maguk után az ajtót. Rakel Murvall a kezébe temeti az arcát. 457

– Gyertek vissza! – suttogja. – Gyertek vissza! Malin a H&M-ben járkál a ruhák között, a Mobilia Üzletközpontban, Mantorp külső részén, és közben próbálja összerakni a fejében az eseményeket. Biztos abban, hogy a Murvall fiúkat az anyjuk bírta rá a gyilkosságra, hogy ők voltak azok, akik bedobták a kézigránátokat a barlangba. A testvérek mégis tagadják, és a vallomásuk egybecseng. Képtelenség lesz bebizonyítani, hogy Karl nem öngyilkosságot követett el. A Murvall fiúk megússzák néhány hónappal, amit a skänningei fegyházban töltenek majd fegyverlopásért. Nyáron már kint is lesznek. Tove kiválaszt egy piros alapon virágmintás ruhát, és mosolyogva Malin orra elé tartja. Malin megrázza a fejét. Gondolatai tovább zakatolnak. Megoldódott a Bengt Anderssongyilkosság és a Rebecka Stenlundh ellen elkövetett erőszak ügye is. Mindkét esetben ugyanaz volt a tettes: az áldozatok féltestvére, aki végül felrobbantotta magát egy erdőszéli barlangban. A hivatalos jelentés szerint „nem tudott tovább együtt élni az általa elkövetett bűnök súlyos terhével.” Jakob Murvall feljelentette Malint testi sértés miatt, de Zeke azt vallotta, hogy nem történt semmi ilyesmi, a férfi minden bizonnyal a robbanásban sérült meg. És úgy tűnik, ezzel le is zárták az ügyet. Egy kérdés azonban megválaszolatlan maradt. Ki erőszakolta meg Maria Murvallt? Malin megtapogatja egy kék trénigfelső puha anyagát. Muszáj minden kérdést megválaszolni? Szerencsére a nagy hideg végre elmúlt. Bár még mindig hó borít mindent, de a hótakaró napról napra veszít a vastagságából. Valahol alatta pedig már készülődnek az első hóvirágok, hogy kidugják a földből fehér

458

fejüket. Türelmesen várják a melengető napsugarakat.

459

Ismerd meg szerzőinket és műveiket a libri-kiado.hu weboldalon, kövesd az újdonságokat és nézz filmeket a nyugatiter.hu blogunkon, csatlakozz közösségünkhöz a Facebookon!

Vérfagyasztó világsikerek! A legjobb krimik egy helyen! www libri hu/krimimania

www libri-kiado hu www. nyugati tér. hu Felelős kiadó a Libri Kiadó ügyvezetője Felelős szerkesztő Angyalosy Eszter Olvasószerkesztő Macskássy Zsuzsanna Műszaki szerkesztő Kovács Balázs Sándor Nyomdai előkészítés atlantis Készült 2013-ban az Alföldi Nyomda Zrt. – ben Felelős vezető György Géza vezérigazgató ISBN 978-963-310-159-9

460

MONS KALLENTOFT pályája indulásakor elnyerte a svéd írószövetség elsőköteteseknek járó díját. Négyrészes sorozata, melynek első kötete a Véres, tél, meghozta számára a világhírt: immár 23 nyelven olvasható. Kallentoft regényeiben az ősi babonák világa keveredik a jelen társadalmi problémáinak bosszantó valóságával. A külföldön is a legismertebbek közt emlegetett svéd krimiszerző művei kivétel nélkül mindig a sikerlisták legrangosabb helyeit ostromolják. A Véres tél folytatását, a Halálos nyár című regényt augusztusban vehetik kezükbe a magyar olvasók.

[1] A skandináv mitológia és vallás napjainban többek között az Ásatrú vallás formájában él tovább. Az ász-istenek tiszteletén alapul, akik az indoeurópai mitológia harcos istenei, ellentétben a ván-istenekkel,

461

akik inkább termékenységistenek. 1973 óta államilag elismert vallás a legtöbb észak-európai országban. [2] Az üresek. Vas István fordítása

462

Tartalomjegyzék Első rész AZ UTOLSÓ SZERELEM 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11. 12. 13. 14. 15. 16. 17. 18. 19. 20. 21. 22. 23. 24. 25. 26. 27. 28. 463

Második rész Testvérek 29. 30. 31. 32. 33. 34. 35. 36. 37. 38. 39. 40. 41. 42. 43. 44. 45. 46. 47. 48. 49. 50. Harmadik rész Az ÉLŐK SZOKÁSAI 51. 52. 53. 54. 55. 56. 57. 464

58. 59. 60. 61. 62. 63. 64. 65. 66. 67. 68. 69. 70. 71. 72. 73. 74. 75. 76. 77. 78. Epilógus

465