J.R. Ward - Fekete Tőr Testvériség 8 - Halhatatlan Szerető

Fordította Lukács Andrea

J. R. Ward

1

Hallhatatlan szerető

J. R. Ward

Halhatatlan szerető Fekete Tőr Testvériség 8. Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2010

J. R. Ward

2


A fordítás alapjául szolgáló mű: J. R. Ward: Lover Mine A szerzőtől az Ulpius-ház Könyvkiadónál megjelent : Éjsötét szerető Síron túli szerető Megsebzett szerető Életre keltett szerető Feloldozott szerető Megváltott szerető Megbosszult szerető Beavatás Kapzsiság Copyright © Jessica Bird, 2010 All rights reserved Hungarian translation © Lukács Andrea, 2010 © Ulpius-ház Könyvkiadó, 2010 ISBN 978 963 254 378 9

J. R. Ward

3


Ajánlás NEKED AJÁNLOM EZT A KÖNYVET: El sem hiszem, hogy mi ketten ilyen messzire jutottunk. A könyved azonban nem búcsú, hanem – egy új kezdet. De ehhez te már hozzá vagy szokva...

J. R. Ward

4


Köszönetnyilvánítás

Végtelen hálával a Fekete Tőr Testvériség sorozat olvasóinak, és hangos üdvözlet az üzenőfalam fórumozóinak! Nagyon köszönöm nektek a támogatást és a segítséget: Steven Axelrod, Kara Welsh, Claire Zion és Leslie Gelbman. Köszönet a New American Library minden dolgozójának – ezek a könyvek tényleg a jó csapatmunka eredményei. Köszönöm nektek, Lu és Opal, valamint a moderátorainknak és az összes segítőmnek, aki az internetes oldalaimat figyeli, mindazt a sok jóságot, amely a szívetek legmélyéről jött! És mint mindig, hálával tartozom a végrehajtó bizottságom tagjainak: Sue Graftonnak, dr. Jessica Andersennek és Betsy Vaughannak. És nagy tisztelet a csodálatos Suzanne Brockmann-nak, valamint a mindig lenyűgöző Christine Feehannek (és családjának) és az összes írónak, akit ismerek. Olyan sok tanácsot és vigaszt kapok tőletek (Christina, Linda, Lisa)! Köszönöm Kara Cesare-nak is, aki mindig a szívem csücske marad. D. L. B.-nek: én vagyok az egyik legnagyobb rajongód. Kérlek, ne hagyd abba az írást! Szeretlek. Puszi: Mami. N. T. M.-nek: köszönöm, hogy mindig kitartasz mellettem az úton, akár jó, akár rossz történik. Jacknek (és az ő Gabe-jének!): köszönöm neked a Műcicust és a romantika újradefiniálását.

J. R. Ward

5


LeElla Scottnak, akit annyira szeretek, és nem csak azért, mert olyan jól gondját viseli az én imádott unokaöcsikémnek. Ivatie-nek, a mi Kaylie-nknek és a mamájának – akiket máris beteszek a telefonom gyorshívójába. Lee-nek, hogy kikövezte az utat, valamint Margaretnek és Walkernek, hogy olyan sok örömet kapok tőlük. Liz a könyv nem jöhetett volna létre szerető férjem nélkül, aki a tanácsadóm, a gondviselőm és a jövőbelátóm; csodálatos édesanyám nélkül, aki oly sok szeretetet adott nekem, hogy soha nem fogom tudni viszonozni; a családom nélkül (beleértve mind a vér szerinti, mind az örökbe fogadott tagjait); valamint a legkedvesebb barátaim nélkül. Ó, és mint mindig, üdvözlet a WriterDog jobbik felének.

J. R. Ward

6


Kifejezések és tulajdonnevek magyarázata ágyas: Kiválasztott, akit kitanítottak a szerelem művészetére. alantas: Az Alantasok Társaságának tagja, lélek nélküli ember, akinek az a célja, hogy a vámpírokat megölje. Csak akkor hal meg, ha szíven szúrják. Ha nem, korlátlan ideig élhet. Nincs szüksége evésre vagy ivásra, és képtelen a szexre. Idővel a haja, a bőre és a szivárványhártyája elveszíti pigmenttartalmát, és kifakul. Haja szőke, arca fakószürke, szeme világos lesz. Babahintőpor-illata van. Beavatása után, amelyet az Omega végez el, mindig magánál tart egy kerámiaurnát, amelybe a szívét helyezik, miután eltávolították a testéből. Alantasok Társasága: Gyilkosok rendje, akiket az Omega hívott életre, azzal a céllal, hogy a vámpírokat kiirtsák. álcázás: Egy adott fizikai környezet elrejtése, helyette egy illúzió megteremtése. ártatlan: Szűz. átváltozás: Egy vámpír életének kritikus időszaka, ekkor válik Felnőtté. Vért kell innia az ellenkező nem egyik tagjából, hogy életben maradhasson. A folyamat után már nem tud kimenni a napfényre. Ez általában húszas éveinek közepén következik be. Van olyan vámpír – elsősorban a férfiak között –, aki nem éli túl az átváltozást. Az átváltozás előtt a vámpírok fizikailag gyengék, szexuálisan éretlenek és nem fogékonyak a testi vágyakra, valamint nem tudnak láthatatlanná válni.

J. R. Ward

7


az Árnyék: Időtlen birodalom, ahol a halottak újra találkoznak szeretteikkel, és továbblépnek az örökkévalóságba. bajtárs: Férfiak egymás közt használt kifejezése, amely a kölcsönös tiszteletet és szeretetet mutatja. Szabad fordításban „drága barátom”. bosszúállás: Halálos megtorlás, amit általában a szeretett nő férfitársa hajt végre. elátkozott hasonmás: A gonosz, elátkozott iker, aki másodikként született. életőr: Egy személy saját testőre, aki engedélyt kapott arra, hogy öljön. Ebbe a tisztségbe csak a király nevezhet ki valakit. az elit: Az arisztokrácia társadalmának legfelsőbb köre, hasonló a György régensherceg uralkodása idején hatalmon lévő angol arisztokráciához. elkülönítés: Állapot, amelyet a király szab ki egy arisztokrata nőre, ha a nő családja ezt írásban kérelmezi. A nőt ezzel a védelmező kizárólagos gyámsága alá helyezi, aki általában a család legidősebb férfi tagja. A védelmezőnek törvényes joga meghatározni a nő életének minden pillanatát, valamint belátásától függően korlátozhatja a külvilággal fenntartott bármilyen kapcsolatát is. elnök: Hatalommal és befolyással rendelkező személy, az első család: A vámpírok királya és királynéja, valamint a gyermekeik, ha vannak. az első család: A vámpírok királya és királynéja, valamint gyermekeik ha vannak.

J. R. Ward

8


fekete Tőr Testvériség: Magasan képzett vámpír harcosok szövetsége, akik ,a fajukat védik az Alantasok Társasága ellen. A fajon belüli fajnemesítésnek köszönhetően a testvérek rendkívüli fizikai és mentális képességekkel rendelkeznek, valamint képesek a gyors öngyógyításra. Többnyire nem vér szerinti testvérek. A testvériségbe csak az kerülhet be, akit az egyik tag javasol. Természetüknél fogva agresszívak, akik szeretnek titkolózni, és csak saját magukban bíznak. A civil lakosságtól elszigetelve élnek, és minimális a kapcsolatuk a többi társadalmi osztállyal, kivéve, ha táplálkozniuk kell. Legendás alakok, a vámpír társadalom tisztelettel övezett tagjai. Csak nagyon súlyos sérülés okozhatja a halálukat, mint például lövés vagy késszúrás a szívbe. fél: Női vámpír, aki egy férfihoz tartozik. A nők általában csak egy férfit fogadnak el párjukként, mivel a férfi vámpíroknál nagyon erős a territórium védelme. félelmetes: A kifejezés a férfi szexuális potenciájára utal. A szó szerinti fordítás valami olyasmi, hogy „méltó arra, hogy egy nőbe hatoljon”. gyám: A keresztapa vagy keresztanya megfelelője. herceg: A vámpír arisztokrácia legfelső szintje, közvetlenül az első család és az Őrző kiválasztottjai után következik a ranglétrán. Ebbe a rétegbe születni kell, nem átruházható. hűségesek: A szolgák osztálya a vámpír társadalomban. Régi, konzervatív szokás szerint szolgálják uraikat, amihez hagyományos ruházat és viselkedés társul. Képesek kimenni a napfényre, és viszonylag hamar öregszenek. Átlagéletkoruk körülbelül ötszáz év.

J. R. Ward

9


kereszt: A dicsőséges halál szimbóluma az ősi nyelvben. kiválasztottak: Női vámpírok, akiket arra választottak ki, hogy az Őrzőt szolgálják. Az arisztokrácia tagjainak tekintik őket, bár inkább szellemileg, mint időbeli síkon vannak együtt. Kevés vagy semmilyen kapcsolatot nem tartanak fent férfiakkal, bár az Őrző kívánságára házasságot köthetnek a harcosokkal, hogy a faj fennmaradjon. Jövőbe látó képességgel rendelkeznek. A múltban a testvériség egyedülálló tagjainak táplálkozási igényeit elégítették ki, ezt a gyakorlatot azonban a testvérek eltörölték. a Kripta: A Fekete Tőr Testvériség szent sírja. Szertartási terület is egyben, valamint az alantasok urnáinak őrzőhelye. Az itt megtartott szertartások közé tartozik a beavatás, a temetés és a testvérek ellen folytatott fegyelmi eljárások. A testvériség tagjain, az Őrzőn, és a beavatandó jelölteken kívül senki más nem léphet be ide. leelan: Becéző kifejezés, amely szabad fordításban annyit tesz, „legdrágább kincsem”. mama: Anya. Egyszerre lehet a fogalom megjelölésére és kedveskedő szóként is használni. manipulátor: A vámpírok faján belüli alfaj, akiket többek közt az jellemez, hogy képesek befolyásolni mások érzelmeit (azzal a céllal, hogy energiát cseréljenek). A történelem során hátrányosan megkülönböztették őket, és volt olyan korszak is, amikor a vámpírok vadásztak rájuk. Kihalófélben vannak. nalla (nő); nallum (ffi): A szeretet kifejezésének szava. Jelentése „drága”,

J. R. Ward

10


az Omega: Gonosz, misztikus alak, akinek legfőbb célja a vámpír társadalom megsemmisítése, mert megharagudott az Őrzőre. Időtlen birodalomban létezik, hatalmas ereje van, ám életet nem tud teremteni. az Őrző: Misztikus lény, a király legfőbb tanácsadója, a vámpírarchívum őrzője, valamint az előjogok szétosztója. Időtlen birodalomban létezik, és rendkívüli erővel rendelkezik. Képes életet teremteni. Így hozta létre a vámpírok társadalmát is. parancsoló: Férfi vámpír, aki feleségül vett egy nőt. Megengedett, hogy egy férfi több nőt is feleségül válasszon. perzselő: Az egyén kritikus gyengeségére utal. A gyengeség lehet belső – például szenvedélybetegség – vagy külső, mondjuk, egy szerető. segéd: Kiválasztottak, akik közvetlenül az Őrzőt szolgálják, és különösen közel állnak hozzá. rítus: A becsület visszaállításának rituális módja, amelyet a sértő fél ajánl fel. A sértett, ha elfogadja, megválaszthatja a fegyvernemet, amellyel lesújt a sértőre, aki védekezés nélkül kénytelen elszenvedni a támadást. tahlly: A gyengéd szeretet kedveskedő kifejezése. Jelentése szabad fordításban „drága”, „kedves”.

J. R. Ward

11


termékeny időszak: A női vámpírok termékeny időszaka, általában két napig tart, és erős szexuális vágy kíséri. Körülbelül öt évvel azután következik be először, hogy a nő át változott, azt követően pedig csak tízévente egyszer. Bizonyos mértékben minden férfira hatást gyakorol, ha egy termékeny időszakában lévő nő közelében van. Veszélyes időszak ez, mivel könnyen kitörhetnek harcok vagy konfliktusok a versengő férfiak között, főleg, ha a nő nem férjezett. uram: Tiszteletteljes kifejezés, amellyel egy szexuálisan alárendelt megszólítja a domináns felet. vájó: Kínzóeszköz, amelyet arra használnak, hogy kivegyék vele egy ember szemét. vámpír: A homo sapienstől elkülönült faj tagja. A vámpíroknak vért kell inniuk, hogy élni tudjanak, ám az ebből nyert erő nem sokáig tart. Az átváltozást követően, amely általában húszas éveik közepén következik be, nem tudnak kimenni a napfényre, és rendszeresen kell vért inniuk valaki vénájából. Nem képesek egy harapással átváltoztatni az embereket vámpírrá, vagy azzal, hogy a vérüket isszák, ritka esetben azonban házasodhatnak velük. Képesek láthatatlanná válni, amikor akarnak. Ehhez azonban meg kell nyugodniuk, koncentrálniuk kell, és nem vihetnek magukkal nehéz tárgyat. Ki tudják törölni az emberek emlékeit, feltéve, hogy azok rövid távú emlékek. Egyesek tudnak olvasni mások gondolataiban. Az átlag életkoruk néhány ezer év, egyes esetekben még ennél is több.

J. R. Ward

12


védelmező: Egy személy gondviselője. A védelmezőknek különböző fokozatai vannak, amelyek közül a legnagyobb befolyása annak van, aki egy elkülönített nő gondviselője. vérrabszolga: Férfi vagy női vámpír, akit egy másik vámpír uralma alatt tart, hogy táplálkozási igényét kielégítse. A vérrabszolga-tartás egyre ritkább, bár a törvény még nem tiltja. verseny: Két férfi konfliktusa, akik azért harcolnak, hogy egyikük a nő párja lehessen. visszatérő: Az a személy, aki élve visszatért az Árnyékból. Nagy tisztelettel veszik körül, és becsülik szenvedéseiért.

J. R. Ward

13


Vannak dolgok, amelyek előre meg vannak írva – „néha azonban csak többszöri próbálkozás után tudjuk megvalósítani őket.

J. R. Ward

14


Előszó A Vérontó harci tábora az óhazában, 1644 Azt kívánta, bárcsak több ideje lenne. Habár, igazából min változtatna az? Az idő csak akkor számított, ha az ember felhasználta valamire, ő azonban már mindent megtett, amit megtehetett. Darius, Tehrror vér szerinti és Markion mostohafia, a puszta földön ült, térdén kinyitott naplójával, előtte egy méhviasz gyertya állt. A megvilágítást csupán ez a kis láng biztosította, amely a huzatban hajlongott. A szobája a barlang hátsó sarkában volt. Ruhája durva, harcálló bőrből készült, a csizmája hasonlóképpen. A levegőben a férfi izzadságszag és a föld átható illata keveredett az alantasok édes, halálszagú vérével. Minden egyes lélegzetvétellel egyre erősebben érezte a bűzt. Miközben a napló pergamenoldalait lapozgatta, visszautazott az időben, egészen odáig ahol még nem ebben a táborban volt. Egész teste sajgott az „otthona” után, tábori tartózkodása inkább amputációnak tűnt, mint áthelyezésnek. Egy kastélyban nőtt fel, ahol a mindennapokat elegancia és kecsesség jellemezte. A vár masszív falai megvédték őt és a családját az emberektől és az alantasoktól egyaránt. Minden éjszakának olyan meleg édes illata volt, mint a júliusi levegőnek, az idő kellemesen telt, az élet békés volt. Az ötven szoba, amelyben gyakran megfordult, szaténnal és selyemmel volt bevonva, a bútorok értékes fából készültek, a földet pedig szőnyegek borították, nem gyékény. Olajfestmények ragyogtak aranyozott keretekben, márványszobrok álltak méltóságteljesen a szekrények polcain. A gazdagság pompás életet biztosított nekik. Darius abban az időben elképzelhetetlennek tartotta, hogy valaha is egy ilyen helyre kerül majd, ahol most van. Régi életének alappillére azonban vészesen ingatag volt. J. R. Ward

15


Csupán édesanyja dobogó szíve biztosította neki a jogot, hogy abban a várban élhessen, azok között a falak között, megmelegedve a családi tűzhelynél. Amikor pedig ez a szív megállt az anyja mellkasában, Darius nemcsak a mamáját vesztette el, hanem az egyetlen otthont is, amelyet életében ismert. A mostohaapja elzavarta, és ebbe a táborba száműzte. Hosszú ideig titokban tartott gyűlölete így került napvilágra, és ezt tette vele. Dariusnak nem volt ideje gyászolni az édesanyját. Nem tudta megfejteni azt a hirtelen támadt ellenszenvet sem, amelyet pont az a férfi tanúsított iránta, aki, bár nem a biológiai apja volt, de felnevelte. Nem volt ideje, hogy visszasírja azt a rangot sem, amelyet az elit megbecsült tagjaként betöltött. Ide hurcolták ebbe a barlangba, mint egy olyan valakit, akin kiütköztek a pestis jelei. A harc pedig még az előtt elkezdődött, hogy egyetlen alantast is látott volna, vagy elkezdte volna a felkészülést a gyilkosok elleni háborúra. Az első éjszakán, amikor idekerült, néhány harcostársa megtámadta, mert elegáns ruhája láttán – amely az egyetlen váltás ruha volt, amit magával vihetett otthonról – azt gondolták, hogy nem más, mint piperkőc fiaúr. Darius nemcsak őket lepte meg, hanem saját magát is. Ekkor jött rá – ahogy a társai is – hogy bár arisztokrata nevelést kapott, a vérében ott volt a harcos lét. Igen, nem csupán katona volt. Nem bizony, hanem testvér! Anélkül hogy bármit is tanítottak volna neki, a teste tudta, mit kell tennie, és a fizikai agresszióra döbbenetes reakcióval felelt. Miközben az agya alig volt képes felfogni milyen brutális dolgokat művel, a keze, lába és szemfoga pontosan tudta, mi a dolga. Létezett egy másik oldala is, akit eddig nem ismert, akivel még nem találkozott... amely azonban sokkal inkább „ő volt”, mint az a kép, ami a tükörből visszanézett rá. Idővel egyre kifinomultabb lett a harci technikája... a saját maga miatt érzett döbbenete pedig egyre kisebb. Igazság szerint nem is volt más út, amin járhatott volna: a gének, amelyeket az apjától, az apjának apjától valamint a nagyapjának nemzőjétől örökölt, meghatározták a bőrét, a csontjait és az izmait, és ez a tisztavérű harcos örökség erős ellenféllé formálta. Kíméletlen, halálos ellenféllé.

J. R. Ward

16


Ez a kegyetlen és erőszakos viselkedés ellentmondott mindannak az érzékenységnek, amelyet korábban tanítottak neki, mégis ez volt az a magasabb rendű cél, amelyet szolgálnia kellett. Ez mentette meg újra és újra... azoktól, akik ártani akartak neki a táborban, valamint attól a bizonyos férfitól is, aki egyértelműen a halálukat kívánta. Igen, a Vérontó igazság szerint a gyámjuk volt, valójában azonban sokkal inkább úgy viselkedett, mint az ellenségük, még akkor is, amikor a harc mesterségére tanította őket. De talán éppen ez volt benne a lényeg A háború – akár csak készültek rá, akár már részt vettek benne – kegyetlen volt, mindegy, milyennek látszott kívülről. A Vérontó brutális módszereket alkalmazott, és szadista természete gyakran olyan dolgokra is rákényszerítette őket, amelyeket Darius nem volt hajlandó megtenni. Igen, ha a társakkal kellett harcra kelnie, mindig Darius győzött... a megerőszakolásban azonban, amit a vesztesre mértek büntetésként, nem vett részt, ő volt az egyetlen, akinek erre vonatkozó döntését tiszteletben tartották. A Vérontó egy alkalommal, amikor ezt ismét megtagadta, szembeszállt vele, Darius azonban majdnem megverte, ezért a vezér soha többé nem közeledett felé. Darius legyőzötteit – akik közé a tábor minden tagját oda lehetett sorolni – mások büntették meg. Ezen alkalmakkor, amikor mindenki el volt foglalva a látvánnyal, Darius elvonult, és leggyakrabban a naplójánál keresett vigaszt. Most is, még csak arra sem tudta rávenni magát, hogy a fő tűzhely felé pillantson, mivel ott ismét az egyik ilyen esemény zajlott. Gyűlölte, hogy megint ő okozta ezt a végkifejletet... de nem volt más választása. Edzenie kellett, harcolnia és győznie. Az egyenlet végeredményét pedig a Vérontó törvényei határozták meg. A tűzhely felől nyögések és hangos gúnyolódás hangjai ütötték meg a fülét. A szíve megsajdult a hallatán, ezért behunyta a szemét. Az, aki most helyette végezte el a büntetést, gonosz harcos volt, olyan, mint a Vérontó. Gyakran vállalta át ezt a feladatot Dariustól, mivel legalább annyira élvezte mások megalázását és megkínzását, mint amennyire az evést vagy az ivást. Hamarosan talán minden megváltozik. Legalábbis Darius számára. A ma éjszaka lesz a próbatétel a csatamezőn. Egy év felkészülés után ma nem közönséges katonákkal fog harcolni, hanem magukkal a testvérekkel. Ez

J. R. Ward

17


kivételes megtiszteltetésnek számított, valamint egyúttal annak a jele is volt, hogy az Alantasok Társaságával folytatott háború még mindig borzalmas volt. Darius veleszületett tehetségének híre ment, ezért Wrath, a tisztességes király úgy döntött, hogy vegyék ki a táborból, és a vámpír faj legjobb harcosai fejlesszék tovább a tudását. A Fekete Tőr Testvériség tagjai Persze, lehet, hogy az egészből nem lesz semmi. Ha ma éjszaka azt bizonyítja be, hogy nem képes másra, csak a hozzá hasonló harcosokkal küzdeni, visszakerül ugyanebbe a barlangba, és továbbra is a Vérontó fogja majd „tanítani”. A testvériség nem ad még egy lehetőséget. Akkor egész életében átlagos katonaként fog szolgálni. Egyetlen esélye van csak a testvériségnél ez a mai holdfényes éjszaka pedig nem arról fog szólni, milyen fegyvere van vagy milyen a stílusa a küzdelemben. Ez most a szívét fogja próbára tenni. Kiderül, képes-e arra, hogy belenézzen az ellenség fehér szemébe, beszívja émelyítően édes szagát, és hideg fejjel cselekedjen, miközben a teste felveszi a harcot a gyilkosokkal... Darius felnézett a tintával írt szavakból, amelyeket egy örökkévalósággal azelőtt írt a pergamenre. A barlang legbelső bejáratában négy hatalmas alak jelent meg. Magasak, széles vállúak és állig felfegyverzettek voltak. A testvériség tagjai. Darius név szerint is ismerte őket: Aghony, Hharm, Murhder és Tohrture. Becsukta a naplóját, azután becsúsztatta a szikla egyik repedésébe, majd megnyalta a csuklóján a sebet, ahonnan a „tintát” vette. Az írótolla, amelyet egy fácán farktollából készített, már eléggé elkopott, de Darius nem tudta biztosan, hogy visszajön-e még egyszer ide. Amikor a szájához emelte a gyertyát, hogy elfújja, meglepődött azon, milyen sárgás a fénye. Hány órán keresztül írt ilyen halvány fény mellett... valójában ez volt az egyetlen kapocs, amely a jelenlegi létezését összekötötte a régi életével. Egy fújással eloltotta a piciny lángot. Felállt, magához vette a fegyvereit: egy acéltőrt, amit egy halott harcostársa kihűlő testéből húztak ki, és egy kardot, amit a tábor

J. R. Ward

18


gyakorlófegyverei közül kapott. Egyik markolatot sem igazították az ő tenyeréhez, harcos keze azonban nem törődött vele. A testvérek ránéztek, de nem köszöntötték és nem is ripakodtak rá. Darius arra gondolt, milyen jó lenne, ha az igazi apja is ott lenne közöttük. Mennyire más érzés volna, ha itt lenne valaki, aki igazán törődik azzal, milyen eredményt hoz számára ez az éjszaka. Nem könyörületre vagy különleges bánásmódra számított, csak egész életében egyedül volt, elkülönülve azoktól, akik körülvették egy olyan szakadék másik oldalán, amelyen átlátott ugyan, de amelyet nem tudott áthidalni. Család nélkül élni különös, láthatatlan börtönt jelentett, amelyben az évek múlásával és a tapasztalatok szerzésével a magány és a hontalanság rácsai egyre szorosabban fogták körül. Végül pedig annyira elidegenítették, hogy már semmi sem érintette meg és ő sem érintett meg semmit. Darius nem nézett vissza a táborra, amikor odasétált a négy testvérhez, akik érte jöttek. A Vérontó tudta, hogy el fog menni harcolni, és nem érdekelte, hogy visszajön-e vagy sem. A harcostársai hasonlóképp éreztek. Miközben közeledett a testvérek felé, arra gondolt, bárcsak több ideje lett volna, hogy felkészüljön erre a próbatételre, amelyben az akaraterejéről, a fizikai erejéről és a bátorságáról kell számot adnia. Csak ez az egy esélye volt. Most vagy soha. Az idő akkor is haladt előre, ha az ember legszívesebben lelassította volna. Megállt a testvérek előtt, és kétségbeesetten vágyott egy biztató szóra, egy jókívánságra vagy egy hűségesküre. Amikor nem kapott semmi ilyesmit, az Őrzőhöz intézett egy rövid imát. Drága Szűz, kérlek, add, hogy sikerüljön!

J. R. Ward

19


1. fejezet Egy újabb kibaszott pillangó. Amikor R.I.P. meglátta, ki lép be a tetoválószalonjába, tudta, hogy megint egy nyavalyás pillangót kell majd csinálnia. Vagy kettőt. Két magas szőke vihorászó cicababa vonaglott oda a recepcióshoz, amiből már látszott, hogy nem koponyát és csontokat kell majd rájuk tetoválni. A két Paris Hilton-klón és a „hű-de-rossz-kislányok-vagyunk” viselkedésük láttán kétségbeesetten az órára pillantott... és arra gondolt, bárcsak már zárás közelében járnának, nem pedig hajnali egy óra körül. Istenem... mi mindent meg nem tett a pénzért! Legtöbbször felül tudott emelkedni az ilyen komolytalan kuncsaftokon, akik időnként betévedtek hozzá, hogy valamit magukra tetováltassanak, ma éjszaka azonban idegesítette ez a két vihogó csaj. Nehéz volt lelkesednie a Hello Kitty stílusért, miközben az elmúlt három órát azzal töltötte, hogy egy motorosra tetoválja a legjobb barátjának portréját, aki meghalt egy balesetben. Az egyik a való élet volt, a másik csak vicc. Mar, a recepciós lány odajött hozzá. – Van időd egy gyors munkára? – Felvonta piercingekkel teleaggatott szemöldökét, és a szemét forgatta. – Nem fog sokáig tartani. – Hát persze! – felelte R.I.P., és a párnázott szék felé bökött a fejével. – Küldd ide az egyiküket! – Együtt akarják. Milyen meglepő! – Oké. Hozd ki a gurulós széket hátulról! Mar eltűnt a függöny mögött, a két szőkeség pedig egymás kezét fogva csicsergett. Időnként mindketten tágra nyílt szemmel bámultak rá, mintha a sok tetoválásával és piercingjével egzotikus tigris lenne, amelyet az állatkertben bámulnak meg... és lenyűgözve csodálnak. Ja persze! Még mit nem! Előbb vágná le a saját tökét, minthogy szánalomból megdugja őket. Miután Mar elvette a pénzüket, odavezette őket hozzá, és bemutatta neki. Keri és Sarah. Nocsak! Ez már szinte több is volt, mint amire számított, mivel lelkiekben felkészült egy Tiffanyra vagy Brittney-re. J. R. Ward

20


– Szivárványpontyot szeretnék – mondta Keri, miközben egy, reményei szerint, csábos mozdulattal ereszkedett le a székre. – Ide. Felemelte apró felsőjét, kigombolta a farmerét, lehúzta a cipzárját, majd egy kicsit letolta rózsaszín tangájának tetejét. A köldökében szív alakú rózsaszín hegyi kristály fityegett egy karikán, és látszott, hogy a lány a borotválás lelkes híve. – Oké – felelte R.I.P. – Mekkorát? Keri, a Csábító láthatóan lehervadt egy kicsit, mintha abban reménykedett volna, hogy ha megmutatja ezt az izgató testrészét, a focistáknál elért száz százalékos sikerszériája itt is működni fog. – Ööö... nem túl nagyot. A szüleim megölnének, ha megtudnák... Nem látszódhat ki a bikinialsómból. Hát persze. – Öt centi? – R.I.P. felemelte a kezét, és két ujja közt megmutatta, milyen nagyságú lenne. – Talán... egy kicsit kisebbet. R.I.P. egy fekete tollal rárajzolta a lány bőrére a figurát, amelyet megnézve, Keri azt kérte, hogy maradjon a vonalon belül. A férfi felhúzott a kezére egy fekete gumikesztyűt, elővett egy steril tűt, és bekapcsolta a gépet. Nem telt bele másfél perc, és a lány szeméből már ki is csordult a könny, miközben úgy kapaszkodott Sarah kezébe, mintha epidurális érzéstelenítés nélkül szülne. Ez volt az igazi különbség. Hatalmas szakadék tátongott a kemény fickók és a puhányok között. A pillangók, halacskák, meg cuki szívecskék nem voltak... A szalon ajtaja hirtelen szélesre tárult... és R.I.P. kihúzta magát a gurulós széken ülve. A három fickó, aki belépett, nem viselt katonai egyenruhát, de egész biztos nem volt civil. Fekete bőrruha volt rajtuk, dzseki, bőrnadrág, fekete csizma, és olyan hatalmasak voltak, hogy a kis helyiség falai mintha hirtelen összezsugorodtak volna és a mennyezet is sokkal alacsonyabbnak tűnt. A férfiak dzsekije több helyen kidudorodott: úgy tűnt, hogy fegyverek és talán kések rejtőznek alatta. R.I.P. egy alig észrevehető mozdulattal az asztala felé araszolt, ahol a riasztó gombja volt elrejtve. A bal oldali férfinak különböző színű volt a szeme, fémszürke piercingeket viselt, és gyilkos tekintettel nézett. A jobb oldali jóképű

J. R. Ward

21


arcával és vörös hajával egy kicsit jobban hasonlított a hétköznapi emberekhez, kivéve, hogy úgy nézett ki, mint aki már megjárt egy háborút. A középső azonban bajt jelentett. Némileg magasabb volt, mint a társai, rövidre nyírt sötétbarna haja és klasszikus szépségű arca volt, kék szemében azonban üres kifejezés tükröződött. Annyi élet sem volt benne, mint egy darab fában. Úgy nézett ki, mint egy két lábon járó hulla. Akinek nincs semmi vesztenivalója. – Sziasztok! – mondta R.I.P. nekik üdvözlésképpen. – Valami tetoválást szeretnétek, srácok? – Csak ő – mondta a piercinges, és kék szemű társára bökött a fejével. – És már tudja is mit. A hátán keresztben. R.I.P. adott magának egy másodpercet, hogy az ösztönei megsúgják, mit tegyen. A fickók nem néztek tiszteletlenül Marra. Nem vizslatták a pénztárgépet, és nem akarták előhúzni a fegyvereiket. Udvariasan várakoztak, mégis reménykedve. Úgy, mint az, aki elhatározta, hogy vagy megkapja itt, amit akar, vagy továbbáll, és keres valaki mást, aki megcsinálja neki. R.I.P. visszagurult korábbi helyére, és arra gondolt, ezek végre az ő emberei. – Klassz. Egy perc és ezt befejezem. Mar szólalt meg a pult mögül. – Alig egy óra múlva zárni akartunk... – Téged még megcsinállak – mondta R.I.P. a középsőnek. – Ne aggódj az idő miatt! – Azt hiszem, én is maradok – felelte Mar, miközben a piercingest méregette feltűnően. A kék szemű felemelte a két karját, és sajátos mozdulatokat írt le vele. Miután befejezte, a piercinges lefordította. – Nagyon köszöni. És ha nem bánja, hozott saját tintát. Nem kifejezetten volt bevett szokás, R.I.P. azonban nem bánta, ha egy jó kuncsaft kedvéért kivételt kellett tennie. – Semmi gond, haver. R.I.P. folytatta a halat, Keri pedig megint beharapta az ajkát, és halk, elfojtott hangon nyöszörgött. Amikor kész lett, R.LP. egyáltalán nem lepődött meg, hogy Sarah, miután végignézte barátnője „szenvedését”,

J. R. Ward

22


inkább úgy döntött, visszakéri a pénzét, és nem csináltat magának szivárványszínű tetoválást. Ami nagyon is kapóra jött, mert ez azt jelentette, hogy R.I.P. azonnal hozzá tudott kezdeni a halott tekintetű fickóhoz. Levette a kezéről a fekete gumikesztyűt, elpakolt, és közben azon töprengett, vajon miféle minta lesz az, amit majd tetoválnia kell. Valamint hogy pontosan hány percig fog tartani Marnak, hogy megszerezze magának a piercinges fickót. Az előző jónak ígérkezett. Az utóbbi pedig... nos, tíz percet saccolt, mivel elkapta a különböző szemű pillantását, és tudta, hogy Mar nagyon gyorsan dolgozik. Nem csak a pult mögött. A város másik végében, messze a bároktól és a Trade utcai tetoválószalontól, macskaköves utcák és barnatéglás épületek környékén, Xhex egy kiöblösödő ablak előtt állt, és kifelé nézett az antik üvegen az utcára. Meztelen volt, a testét sérülések nyomai borították. De nem volt gyenge. Odalent a járdán egy emberi nő sétáltatott egy pórázra kötött, csaholó kutyát, miközben a fülére szorította a mobiltelefonját. Az utca másik oldalán elegáns épületekben emberek ettek, ittak, olvastak. Autók hajtottak el lassan, hogy ne zavarják a szomszédokat, valamint mert féltették a kocsi futóművét az egyenetlen úttesten. Az emberi közösség nem láthatta és nem hallhatta Xhexet. Nem csak azért, mert az emberi faj képességei annyira alacsonyabb rendűek voltak a vámpírokéhoz képest. Vagy az ő esetében a félig manipulátor vámpírokéhoz képest. Még ha felkapcsolta volna is a szobában a villanyt, ha teli torokból kiabál, vagy úgy integet, hogy majd’ kiesik a karja a vállából, a férfiak és nők nyugodtan folytatták volna tovább azt, amivel épp foglalkoztak, és fogalmuk sem lett volna róla, hogy ott van bezárva abba a szobába, szinte a szemük előtt. És azt sem tudta volna megtenni, hogy felkapja a komódot vagy az éjjeliszekrényt, és kitöri vele az ablakot. Ahogy az ajtót sem tudta szétrúgni, vagy a fürdőszobai szellőzőfolyosón keresztül elszökni. Ezt már mindet kipróbálta.

J. R. Ward

23


A benne rejlő bérgyilkost lenyűgözte láthatatlan börtönének zsenialitása: képtelenség volt megkerülni, kijátszani vagy áthatolni rajta. Elfordult az ablaktól, odasétált a hatalmas franciaágyhoz, amelynek selyemlepedője oly sok szörnyű emléket őrzött... elment a márvány fürdőszoba előtt... tovább az ajtóig, amely a folyosóra nyílt. Azok után, ahogy a foglyul ejtője bánt vele, Xhexnek nem volt szüksége külön testedzésre, mégis képtelen volt nyugton maradni. A teste viszketett és zúgott. Egyszer már átélt hasonló helyzetet, amikor akarata ellenére tartották fogva. Tudta, hogy az agy, mint egy kiéhezett test, képes elpusztítani önmagát, ha nem kap megfelelő táplálékot, amin gondolkodhat. Mi volt az ő kedvenc témája? A koktélok. Mivel évekig klubokban dolgozott, számtalan koktél és ital elkészítését ismerte, amelyeken most elmerengett. Elképzelte az üvegeket, a poharakat, ahogy kitölti az italt, majd beleteszi a jeget és a fűszereket. Ez a mixer-pedia gondolatmenet segített neki abban, hogy ne veszítse el az eszét. Mostanáig arra várt, hogy valami hiba csússzon a tervbe, kapjon egy esélyt, hogy el tudjon szökni. Mivel nem jött, kezdte feladni a reményt, és érezte, hogy egy hatalmas fekete lyuk lassan teljesen bekebelezi. így hát gondolatban tovább kevergette a koktélokat, és közben leste, mikor nyílik lehetősége a szökésre. Korábbi elrablása különös módon sokat segített neki. Bármi történt is itt, bármilyen rossz volt is, bármennyire fájt is fizikailag, össze sem lehetett hasonlítani azzal, amin egyszer már keresztülment. A közelében sem volt a másiknak. Vagy... legalábbis ezt mondogatta magának. Mert néha sokkal rosszabbnak érezte. Megint járkálni kezdett. Elment a két kiöblösödő ablak előtt, a komód mellett, majd megint megkerülte az ágyat. Ezúttal bement a fürdőszobába is. Nem volt borotvája, hajkeféje vagy fésűje, csak néhány törülköző, amely kissé nedves volt, valamint egy-két szappan. Amikor Lash elrabolta, ugyanazt a varázslatot használta rajta, amellyel most itt tartotta fogva a szobában, behurcolta ebbe az elegáns házba, aztán az első együtt töltött nappaluk és éjszakájuk előrevetítette, milyen lesz ,a többi.

J. R. Ward

24


A két mosdókagyló feletti tükörben Xhex minden érdeklődés nélkül végignézett a testén. A bőrét zúzódások, vágások és horzsolások borították. Lash brutálisan bánt vele, ő azonban nem hagyta magát, mert ezt diktálták az ösztönei... így nehéz lett volna megmondani, mely sérüléseket okozta a férfi, és melyek voltak véletlenek, vagy annak köszönhetőek, amit ő tett a nyomorulttal. Ha Lash is megnézte volna magát valamilyen tükörben, az ő teste sem festett volna jobban. Szemet szemért. A sajnálatos csak az volt az egészben, hogy Lashnek tetszett az, hogy Xhex ilyen harciasan szembeszállt vele. Minél hevesebben küzdöttek, annál jobban felizgult, és Xhex érezte, ez a reakció még őt magát is meglepte. Az első néhány napon büntető üzemmódban működött, próbálta megbosszulni a foglyán azt, amit a nő az előző barátnőjével tett. Ha azokra a lövésekre gondolt, amelyeket Xhex a manipulátor hercegnő mellkasába eresztett, szörnyű haragra gerjedt. Aztán azonban megváltoztak a dolgok. Kezdett egyre kevesebbet beszélni az exéről, viszont sokkal többet bizonyos testrészekről és véres fantáziálásairól, meg a jövőről, amelynek az is része volt, hogy Xhex utódokat szül majd neki. Egy szociopata álmodozásai. Mostanában pedig már egész más miatt csillogott a szeme, amikor bejött hozzá a szobába, és ha Xhex akkora ütést kapott, hogy elvesztette tőle az eszméletét, később arra ébredt, hogy férfi a teste köré fonódva fekszik. Az ajtó felé fordult, és mozdulatlanná dermedt, mielőtt egy újabb lépést tett volna. Valaki volt az alsó szinten. Kijött a fürdőszobából, aztán odalépett az ajtóhoz, amely a folyosóra nyílt, és vett egy hosszú, mély lélegzetet. Amikor az orrüregében szétterjedt az izzadságszagú bűz, már tudta, hogy bárki járkál is odalent, alantas, de nem Lash. Nem, ez a talpnyalója volt, aki minden éjszaka eljött, hogy főzzön a főnökének valamit, mielőtt az megérkezett volna. Ami azt jelentette, hogy Lash is hamarosan várható volt a barna téglás házba. Istenem, ilyen az ő szerencséje! Az Alantasok Társaságának pont az az egy tagja rabolta el, aki képes volt enni és kefélni. A többi mind olyan impotens volt, mint egy kilencvenéves vénember, és csak a levegőt tudta megemészteni. Lash azonban? A gazember sajnos normálisan működött.

J. R. Ward

25


Xhex visszament az ablakhoz, és kinyújtotta a kezét az üveg felé. A fal, amely a börtönét jelentette, egyfajta energiamező volt, amely bizsergető melegnek tűnt, amikor hozzáért. Úgy viselkedett, mint egy láthatatlan kerítés – a kutyánál nagyobb élőlények számára –, de azzal az előnnyel, hogy nem kellett hozzá nyakörvet viselnie. Nem volt merev a fala... valamennyit engedett, ha nekifeszült, de csak egy bizonyos pontig, mert egy idő után a molekulák, amelyek eltávolodtak egymástól, hirtelen összeugrottak, és az égető érzés olyan erőssé vált, hogy Xhexnek meg kellett ráznia a kezét, vagy fel-alá járkálnia, hogy elmúljon a fájdalom. Mint mindig, mielőtt Lash megérkezett volna, Xhex gondolatai ahhoz a férfihoz kalandoztak, akire próbált soha nem gondolni. Különösen akkor, amikor Lash is itt volt. Nem tudta biztosan, mennyire tud belelátni a gazember a fejébe, de nem mert kockáztatni. Ha a nyomorult megsejtette volna, hogy a néma harcos az ő lelkének a kútja – ahogy az ő faja nevezte –, felhasználta volna az információt ellene... és John Matthew ellen is. Amikor rágondolt, John kék szeme bukkant fel az emlékezetében, és olyan tisztán látta maga előtt, hogy szinte még a legapróbb sötétkék foltokat is ki tudta venni benne. Istenem, az a gyönyörű kék szem! Eszébe jutott az az idő, amikor először találkozott vele. A fiú még az átváltozása előtt volt, és olyan áhítattal és csodálattal nézett fel rá, mintha Xhex valami világsztár lett volna vagy valóságos látomás. Persze ekkor még csak annyit tudott a srácról, hogy fegyvert rejteget a klubban, és mint a Zero Sum biztonsági főnöke, elsődleges feladata az volt, hogy elvegye tőle, aztán kitegye az utcára. Később megtudta, hogy a vak király a gyámja, és ez mindent megváltoztatott. Miután tudomására jutott, kivel lakik egy fedél alatt, John nemcsak hogy tarthatott magánál fegyvert, de a két barátjával együtt különleges vendégnek is számított a klubban. Elkezdtek rendszeresen odajárni, és John mindig őt nézte, kék szeme követte minden lépését, akármerre ment is. Aztán átváltozott. Szentséges isten, milyen hatalmas termetű lett, és a tekintete már nemcsak gyengéd félénkségét tükrözött, hanem valami forró tűz is lángra lobbant benne. Nem volt könnyű kiölni belőle a kedvességet, neki azonban – mint egy igazi bérgyilkosnak – sikerült kiszakítania a férfi lelkéből a melegséget.

J. R. Ward

26


Xhex a lenti utcára összpontosította a figyelmét, és arra gondolt, amikor együtt voltak az alagsori lakásában. Miután szeretkeztek, John megpróbálta megcsókolni. Kék szemében az a jellegzetes sebezhetőség, gyengédség és melegség tükröződött, amelyet Xhex egy idő után már vele azonosított, ő azonban elhúzódott és eltaszította magától. Nem bírta idegekkel. Nem tudta elviselni a nyomást, amit ez a rózsaszín-szívecskés-virágos érzés közvetített felé... sem a felelősséget, amely azzal járt volna, hogy egy iránta ilyen érzelmeket tápláló férfi közelében legyen... sem pedig azt a lehetőséget, hogy talán ő is viszonozza az érzéseit. A visszautasítása pedig megölte John gyengéd tekintetét. Xhexet most csupán az vigasztalta, hogy azokhoz a férfiakhoz, akik valószínűleg utánaeredtek és megpróbálták kiszabadítani – Rehvenge, iAm, Trez és a testvériség tagjai – John Matthew nem csatlakozott. Ha mégis keresné, csak azért tenné, mert katona, nem pedig azért, mert személyes, öngyilkos küldetésének tekinti a dolgot. Nem, John Matthew nem indulna a keresésére amiatt, amit iránta érez. És miután Xhex egyszer már végignézte, hogy egy értékes férfi elpusztítja magát, miközben őt akarta megmenteni, legalább már emiatt nem kellett ismét aggódnia. A levegőben megérezte a sülő hús illatát, ezért elzárta a gondolatait, és az akaratereje segítségével úgy megacélozta magát, mintha a testét fényes páncél borítaná. A „szeretője” hamarosan hazatér, ezért be kellett csuknia minden ajtót az elméjében, és felkészülni a ma esti harcra. Hirtelen ólmos fáradtság lett úrrá rajta, az akaratereje azonban tövestül kitépte a kimerültséget a testéből. Muszáj lett volna innia, sokkal nagyobb szüksége volt rá, mint egy kiadós alvásra, azonban ezek egyike sem fog megvalósulni egyhamar. Nem volt más választása, mint valahogy átvészelni azt az időt, amíg valami el nem romlik. És közben minél több húst kitépni abból a gazemberből, aki akarata ellenére fogságban merte tartani.

J. R. Ward

27


2. fejezet Időrendben nézve Blaylock, Rocke fia, alig egy éve ismerte John Matthew-t. Ez azonban nem fejezte ki a barátság teljességét, ugyanis mindenki életében kétfajta idő létezett: az abszolút és az érzékelt. Az abszolút volt a nappalok és éjszakák egyetemes körforgása, amely az ő esetükben hozzávetőlegesen háromszázhatvanötöt adott ki. Aztán ott volt az az időszak, ami eltelt, az események, a halálesetek, a pusztítás, az edzés, a harc. Blay úgy számolta, hogy összességében... legalább négyszázezer év kötötte össze őket. És ennek még nem volt vége, gondolta, amikor ránézett a barátjára. John Matthew a falra kirakott tetoválásmintákat nézegette, a szeme végigsiklott a koponyákon, tőrökön, amerikai zászlókon és kínai írásjeleken. Olyan hatalmas termetű volt, hogy a két helyiségből álló tetoválószalon mintha összezsugorodott volna tőle – de annyira, hogy mármár azt lehetett hinni, hogy egy másik bolygóról jött. Nagydarab mérete és fekete bőrruhája azt sugallta „senki-ne-szarakodjon-velem”. Átváltozás előtti énjéhez képest olyan izmos lett, mint egy profi birkózó, habár a magassága miatt a csontozata is nagy volt, ezért a súly egyenletesen oszlott el rajta, és sokkal finomabb külsőt kölcsönzött neki, mint azoknak a felpumpált izmú, kigyúrt sportolóknak. Újabban nagyon rövidre nyírta a haját, amitől az arcvonásai nem annyira jóképűnek, mint inkább markánsnak tűntek. A szeme körüli sötét karikák csak fokozták az amúgy is veszélyes külső benyomását. Az élet keményen bánt vele, ő viszont ahelyett, hogy megroppant volna a csapások súlya alatt, még szívósabbá és erősebbé vált a nehézségektől. Mostanra pedig olyan kemény lett, mint a kő, semmi sem maradt már benne a régi kisfiúból, aki valaha volt. De persze ez történt mindig, ha valaki felnőtté vált, nem igaz? Nemcsak a teste változott meg, hanem a feje is. Blay ránézett a barátjára, és őszintén sajnálta, hogy elvesztette az ártatlanságát.

J. R. Ward

28


Ilyen gondolatai közepette kapta el a pult mögött álló recepciós pillantását. A lány a különböző piercing-kellékeket tartalmazó üvegtetejű pultra könyökölt, a melle nekinyomódott fekete melltartójának és a testére feszülő fekete pólónak. Kétféle ujja volt a pólónak, az egyik fekete és fehér, a másik pedig fekete és vörös. A lány orrában fémszürke karika díszelgett, de volt még belőle több is a szemöldökében és mindkét fülében. A falra kirakott sok tetoválásminta mellett élő példaként reklámozta, mit kaphatott az ember ezen a helyen. Egy nagyon szexis, vagány példaként... akinek borvörös volt az ajka és éjfekete a haja. Mindenben kiköpött olyan volt, mint Qhuinn. Mintha a srác női megfelelője lett volna. És hát, ki gondolta volna, Qhuinn különböző színű szeme már meg is akadt a lányon, majd zárt szájjal a már védjegyévé vált, megvagy típusú mosolyát villantotta felé. Blay belenyúlt bőrdzsekijének zsebébe, és megkereste a cigarettás dobozt. Istenem, semmitől sem támad nagyobb kedve egy cigihez, mint Qhuinn szerelemi életétől! Egyértelműen ma este is rágyújt egy-egy koporsószögre: Qhuinn odaoldalgott a recepcióshoz, és olyan szomjasan itta be a látványát, mintha a lány egy nagy korsó frissen csapolt sör lenne, ő pedig órák óta kint dolgozna a tűző napon. A tekintete a mellére szegeződött, miközben bemutatkoztak egymásnak, a lány pedig segített neki még tisztább képet alkotni a szóban forgó testrészről, amikor még mélyebben hajolt rá a pultra. Szerencse, hogy vámpíroknak nem lehet rákjuk. Blay hátat fordított a pénztárgép mellett folyó pornócsatornának, és inkább odament John Matthew-hoz. – Ez klassz – jegyezte meg egy tőrre mutatva. Fogod tetováltatni magad egyszer? – kérdezte mutogatva John. – Nem tudom. Isten tudja, tetszene-e neki a bőrén... Hátrapillantott Qhuinnre. A srác hatalmas teste a lányhoz hajolt, széles válla, keskeny csípője és hosszú, izmos lába igazán jó menetet ígért neki. Qhuinn elképesztően jó volt a szexben. Nem mintha Blay ezt személyes tapasztalatból tudta volna. Csak látta, hallotta... és elképzelte, milyen lenne vele. Amikor azonban felmerült a lehetőség, hogy talán végre igazából is megtudhatja, Qhuinn egy kis

J. R. Ward

29


létszámú, speciális csoportba száműzte, amelynek az volt a neve: megtagadva. Igazság szerint, ezt inkább csak kategóriának lehetett nevezni, mint csoportnak... mivel ő volt az egyetlen tagja, az egyetlen személy, akivel Qhuinn nem volt hajlandó lefeküdni. – Aú... ez mindig így fog fájni? – kérdezte egy női hang. Amikor egy mély férfihang válaszolt, a tetoválószék felé pillantott. A szőke nő, aki a tetoválást csináltatta magának, óvatosan ráhajtotta a pólóját az átlátszó kötésre, és úgy nézett fel a művészre, mint egy orvosra, aki épp azt készül elmondani neki, mik az esélyei a veszettség legyőzésére. A két szőkeség visszament a recepciós pulthoz, ahol a barátnő, aki még idejében meggondolta magát a tetoválással kapcsolatban, visszakapta a pénzét, majd mindketten végigmérték Qhuinnt. Mindig ez történt, bárhová ment is a srác, és régebben Blay éppen emiatt csodálta egyre jobban. Most azonban már csak a visszautasítások soha véget nem érő áradatát érzékelte belőle, mivel minden egyes alkalommal, amikor Qhuinn valakinek „igen”-t mondott, a Blay-nek szánt „nem” annál hangosabban visszhangzott. – Én kész vagyok, srácok, ha ti is – szólt oda nekik a tetoválóművész. John és Blay hátramentek a helyiség hátsó részébe, mire Qhuinn úgy otthagyta a recepciós lányt, mintha ott sem lett volna, és követte a társait. Az egyetlen jó dolog az volt, hogy életőrként a hét minden napján, napi huszonnégy órában John mellett kellett lennie, és ezt a feladatot még a szexnél is fontosabbnak tekintette. John leült a munkaterület közepén álló párnázott székre, és elővett egy darab papírt, széthajtotta, aztán letette a művész íróasztalára. A férfi a homlokát ráncolta, és tanulmányozni kezdte John rajzát. – Szóval ezt a négy jelet varrjam a vállad felső részére? John bólintott, majd mutogatni kezdett. Kidíszítheted, ahogy akarod, csak legyenek egyértelműen kivehetők a jelek. Miután Qhuinn lefordította, a férfi bólintott. – Rendben. – Fogott egy fekete tollat, majd elkezdett egy szép kacskaringós mintát rajzolni az egyszerű jelek köré. – Egyébként, mit jelentenek? – Csak szimbólumok – válaszolta Qhuinn. A férfi megint bólintott és továbbrajzolt.

J. R. Ward

30


– Hogy tetszik? Mindhárman odahajoltak az asztal fölé. – Öregem – szólalt meg Qhuinn halkan –, ez baromi jó! Valóban az volt. Szó szerint tökéletes, éppen az a fajta tetoválás, amit John büszkén viselne a hátán, nem mintha bárki is meglátná rajta az ábrákat vagy körülötte a cirkalmas, díszes vonalakat. Amit a négy jel jelentett, nem olyasmi volt, amit bárki orrára akart volna kötni, na de épp ez volt a tetoválások lényege. Nem mindegyik tartozott a nagyközönségre, és isten a megmondhatója, a srácnak volt elég pólója, amivel eltakarhatta. Amikor John helyeslően bólintott, a férfi felállt. – Hozom a pauszt. Egy pillanat alatt átmásolom, aztán neki is látok. John a pultra tette a kristályüvegben lévő tintát és elkezdte levenni a dzsekijét, Blay pedig leült egy gurulós székre, és kitartotta felé a karját. Tekintve, hogy mennyi fegyver rejtőzött a srác kabátjában, nem lett volna bölcs dolog csak úgy felakasztani egy kampóra. John félmeztelenül leült, előrehajolt, izmos karja egy párnázott tartón nyugodott. Miután a tetoválóművész megrajzolta a jeleket a pauszra, rásimította a lapot John hátára, majd lehámozta. A minta tökéletesen passzolt John izmos hátára, és teljesen el is foglalta a felső részét. Milyen gyönyörű az ősi nyelv, gondolta Blay. Ahogy a jeleket nézte, egy őrült pillanatra elképzelte, milyen lenne, ha a saját nevét Qhuinn hátán látná, belekarcolva selymes bőrébe, ahogy az esküvői szertartáson szokás. Soha nem fog megtörténni. Az ő sorsuk az volt, hogy legjobb barátok legyenek... ami ahhoz képes nagyszerű volt, hogy lehettek volna akár idegenek is. A szeretőkhöz viszonyítva viszont? A bezárt ajtó másik oldala. Blay odapillantott Qhuinnre. A srác egyik szemét Johnon, a másikat pedig a recepcióson tartotta, aki időközben már bezárta a bejárati ajtót, és visszasétálva megállt mellette. Qhuinn slicce mögött a kidudorodásnak semmi köze nem volt ahhoz, hogy a természet bőkezűen bánt vele. Blay lenézett az összedobált ruhákra az ölében. Egymás után gondosan összehajtotta John atlétáját, hosszú ujjú pólóját és végül a dzsekijét. Amikor felpillantott, Qhuinn lassan végighúzta az egyik ujját a lány karján. Hamarosan behúzódnak a függöny mögé, amely a bal oldalon lógott. A bejárati ajtó felől már nem leselkedett rájuk veszély, a függöny pedig elég

J. R. Ward

31


vékony volt, és Qhuinn majd úgy fogja megkefélni a csajt, hogy a fegyvereit magán tartja. így Johnt végig biztonságban tudja tartani... és a vágyát is csillapítja közben. Ami azt jelentette, hogy Blay-nek csak a hangokat kellett végigszenvednie. Ami jobb volt, mintha az egész műsort látná. Különösen azért, mert Qhuinn gyönyörű volt szex közben. Egyszerűen... gyönyörű. Régebben, amikor Blay még kísérletezett a hetero életstílussal, volt hogy egymás után ugyanazt a néhány emberi nőt kefélték meg – na nem mintha bármelyikük arcára, testére vagy nevére emlékezett volna. Számára csakis Qhuinn létezett. Mindig. A tetováló gép csipkedő fájdalma jó érzés volt. John behunyta a szemét, mély lélegzetet vett, és arra gondolt, ahogy a fém a bőréhez ért, arra, ahogy a hegyes tű beleszúródott a puha bőrbe, ahogy kiserkent a vére... és arra, hogy pontosan tudta, mi kerül a hátára. A tetoválóművész most éppen a gerince legteteje fölé hajolt. Johnnak nagy tapasztalata volt a szúrás-döfés-vágás jellegű dolgokban... csak ennél sokkal nagyobb színtéren, és többnyire azon az oldalon állt, aki adta, nem pedig azon, aki kapta a csapásokat. Természetesen megsebesült néhányszor, de azért ő is hagyott maga után sebeket, és mint ez a tetoválóművész, ő is magával vitte a munkaeszközeit: a dzsekije mindenféle tőröket, késeket rejtett, sőt még egy hosszú láncot is. Valamint két lőfegyvert a biztonság kedvéért. Nos... volt még valami. Két tüskés fémlánc. Nem mintha azt bármikor is az ellenség ellen használta volna. Nem, ez nem fegyver volt. Annak ellenére, hogy majd’ négy hete nem volt senki combjára felerősítve, azért még nem volt felesleges. Jelenleg olyan volt számára, mint egy nyavalyás kabalatárgy. Nélküle meztelennek érezte magát. A helyzet úgy állt, hogy ez a kegyetlen eszköz volt, az egyetlen kapocs, amely a szerelméhez kötötte. Ami – tekintve, hogy álltak kettejük között a dolgok – meglehetősen kozmikusnak volt mondható. Ez mégsem volt elég számára. Amit Xhex mindig a combjára erősítve hordott, nem az a végleges dolog volt, amire vágyott, ezért döntött végül úgy, hogy eljön ide, ebbe a tetoválószalonba. Miután megkapja, amit kér, Xhex mindig vele lesz. A bőrén és alatta is. A hátán, és a gondolataiban.

J. R. Ward

32


Remélhetőleg ez az emberi férfi jó munkát végez. Amikor a testvéreknek volt szükségük tetoválásra, mindig Vishous csinálta meg. A fickó profi volt, amit a Qhuinn arcán lévő vörös könnycsepp és a nyakára írt dátum is bizonyított. A gond csak az volt, hogy ha ezzel a kérésével V-hez fordult volna, nemcsak ő, hanem mindenki faggatni kezdte volna. Nem sok titok létezett a testvériségben, John viszont meg akarta tartani magának, milyen érzéseket táplált Xhex iránt. Igazság szerint... szerelmes volt belé. Teljesen, eszeveszetten, visszavonhatatlanul, annyira, hogy azon még a halál sem tudott volna változtatni. És bár az érzései viszonzatlanok maradtak, nem számított neki. Már megbékélt a helyzettel, hogy az, akit akart, nem kért belőle. Azt viszont semmiképp nem tudta elfogadni, hogy a szerelmét megkínozzák vagy lassú, fájdalmas halálnak tegyék ki. Vagy hogy ne tudja rendesen eltemetni. Megszállottá tette Xhex elrablása. Olyan szinten csak ezzel tudott foglalkozni, hogy már-már önmagára is veszélyt jelentett. Kegyetlen és brutális lett volna azzal, aki fogva tartotta, ám ez nem tartozott senki másra. Az egyetlen jó dolog az volt a helyzetben, hogy a testvériség legalább ennyire szívügyének tekintette, hogy kiderítse, mi történt vele. így legalább nem tűnt fel senkinek az ő saját küldetése. A testvériség soha nem hagyott hátra senkit a harcmezőn, és amikor felmentek a manipulátorkolóniára, hogy kiszabadítsák Rehvenge-et, Xhex nagyon is a csapathoz tartozott. Az, hogy a végén nyoma veszett, két esetet feltételezett: vagy a manipulátorok vitték el, vagy az alantasok. Ami körülbelül ugyanaz volt, mintha azt kellett volna eldönteni, hogy az AIDS vagy az ebola ölje-e meg. Mindenki, beleértve Johnt, Qhuinnt és Blay-t, az üggyel foglalkozott. Az eredmény pedig? így úgy tűnhetett, hogy John csak azért keresi, mert harci feladata. A tű zúgása megállt, és a tetoválóművész megtörölte John hátát. – Jól néz ki – mondta, majd folytatta a munkát. – Két részletben csináljam, vagy mehet egyszerre az egész? John Blay-re pillantott és mutogatni kezdett. – Azt mondja, szeretné, ha még ma este meglenne, ha van ideje – fordította le Blay.

J. R. Ward

33


– Nekem van. Mar? Hívd fel Ricket, és mondd meg neki, hogy késni fogok. – Már tárcsázom is – felelte a recepciós lány. Nem, John nem fogja megengedni, hogy bármelyik testvér meglássa a hátán a tetoválást, bármilyen szépre sikerült is. Ami őt illeti, egy buszpályaudvaron született, magára hagyva, hogy meghaljon. Aztán árvaházba került, majd Tohr és a felesége magukhoz vették, de Wellsie-t megölték, Tohr pedig eltűnt. Most pedig Z, akit egyértelműen azzal bíztak meg, hogy a bizalmasa legyen, el volt foglalva a felével és a kisbabájával. Még Xhex is eltaszította magától a tragédia előtt. Szóval, értett ő a szóból. Különben is, furcsán felszabadítónak érezte, hogy nem törődött mások véleményével. így legalább nyugodtan koncentrálhatott vad megrögzöttségére: megtalálni Xhex elrablóját és kitépni a nyomorult minden egyes végtagját. – Megtudhatom, hogy mi ez? – kérdezte a tetováló Férfi. John Blay-re pillantott, és úgy gondolta, nincs értelme hazudni ennek az embernek. Ráadásul Blay és Qhuinn tudták az igazat a jelekről. Blay egy kicsit meglepődött, de aztán lefordította. – Azt mondja, hogy a nője neve. – Ó, mindjárt gondoltam. Össze fogtok házasodni? Miután John valamit mutogatott, Blay azt mondta. – Ez emlék. Egy kis szünet után a tetoválós fickó a gurulós asztalra tette a gépet a kezéből, ahol a tinta is volt. Felhúzta fekete pólójának ujját, és az alkarját John elé helyezte. A bőrén egy gyönyörű nő arcképe volt látható, akinek a haját hátrafelé fújta a szél, a szeme pedig egyenesen kifelé nézett a képből. – Ő az én nőm volt. Már ő sincs közöttünk. – Egy határozott mozdulattal visszahúzta a ruhája ujját. – Szóval megértelek. Amikor a férfi megint elkezdte a hátán a munkát, John alig kapott levegőt. A gondolat, hogy Xhex esetleg már nem él, szinte megfojtotta... és amikor arra gondolt, hogy halt meg, az még ennél is rosszabb volt. John tudta, ki rabolta el. Csak egyetlen logikus magyarázat létezett rá: miközben a labirintusban volt, hogy segítsen kiszabadítani Rehvenge-et, Lash megjelent, aztán amikor eltűnt, Xhexnek is nyoma veszett. Nem lehetett véletlen egybeesés. Annak ellenére, hogy senki nem látott semmit, legalább száz manipulátor volt abban a barlangban, ahol Rehv, és sok

J. R. Ward

34


minden történt éppen... Lasht pedig nem lehetett közönséges alantasnak nevezni. Ó nem... nyilvánvalóan az Omega fia volt, a megtestesült gonosz ivadéka, ami azt jelentette, hogy a nyavalyásnak voltak trükkjei. Amikor a kolóniában harcoltak, John a saját szemével látta egy-két húzását munka közben: ha a fickó képes volt a tenyerében életre hívni egy energiabombát, aztán egymaga felvenni a harcot Rhage sárkányával, miért ne rabolhatott volna el valakit mindenki orra elől? A helyzet az, hogy ha Xhexet aznap este megölték volna, megtalálták volna a holttestét. Ha pedig még élt, de mondjuk, megsebesült, telepatikus úton szólt volna Rehvengenek, mint egyik manipulátor a másiknak. És ha élt, csak szeretett volna egy kicsit kikapcsolódni, addig nem ment volna el a helyszínről, amíg meg nem bizonyosodik róla, hogy mindenki épségben hazajutott. A testvérek is ugyanerre a logikus következtetésre jutottak, ezért mindannyian alantasokat kerestek. A vámpírok legnagyobb része a nyári támadássorozat után elmenekültek a biztonságos házaikba, az Alantasok Társasága Lash vezetése alatt pedig kábítószer-kereskedelembe kezdett, hogy valamiből pénzt csináljon. Mivel az üzleteket többnyire a Trade utcai klubokban bonyolították le, ezért a testvérek megint elkezdtek a sikátorokban járőrözni, és élőhalottakat kerestek, akiknek a szaga egy kivérzett bűzös borz és egy illatosító keverékére hasonlított. Négy hét alatt semmi mást nem találtak, csak annak a nyomát, hogy az alantasok kábítószert árultak az embereknek az utcán. John kezdett megőrülni. Leginkább attól, hogy nem tudott biztosat és rettegett, részben pedig amiatt, mert el kellett fojtania az indulatait. Elképesztő, hogy az ember mire képes, ha nincs más választása. Tudta, ha továbbra is részt akar venni a keresésben, muszáj higgadtan viselkednie, mintha semmi baja nem lenne, így hát eljátszotta, hogy minden rendben van vele. Ez a tetoválás pedig? Félreérthetetlenül jelezte azt a felségterületet, amin járt. Ezzel nyilvánította ki, hogy még ha Xhex nem is akarja őt, ő akkor is a párjának tekinti, és tisztelettel fog bánni vele, akár él még, akár meghalt. Végül is, az, hogy szeretünk valakit, még nem feltétlenül jelenti azt, hogy a másiknak viszonoznia kell az érzéseinket. Az érzés csak egyszerűen ott volt.

J. R. Ward

35


Istenem, bárcsak ne viselkedett volna olyan ridegen vele, amikor másodjára szeretkeztek. Vagyis utoljára. Hirtelen elzárta az érzelmei csapját, visszaterelte a szomorúság, megbánás és visszautasítás szellemét a palackba. Nem engedheti meg magának, hogy elkeseredjen. Muszáj folytatnia, keresnie, egyik lábát a másik elé tennie, hogy előrehaladjon. Az idő telt, még akkor is, ha legszívesebben lelassította volna, hogy nagyobb esélye legyen élve megtalálni. Az órát azonban nem érdekelte a véleménye. Ó, istenem, gondolta. Add, hogy ebben ne valljak kudarcot!

J. R. Ward

36


3. fejezet – Beavatás? Mi ez, valami kibaszott klub? Miközben a szavak a Mercedes utasterében visszhangzottak, Lash erősebben markolta meg a kormányt, és kibámult előre a szélvédőn. Tudta, hogy öltönyzakójának zsebében egy rugós kés rejtőzik, és átkozottul nagy kísértést érzett rá, hogy előkapja, és elvágja ennek az emberi fiúnak a torkát. De persze akkor el kellene tüntetnie a holttestet, és a bőrülés is csupa vér lenne. Mindkettő elég macerásnak tűnt. Odapillantott az anyósülésre. Az a srác, akit a több száz ember közül kiválasztott, egy tipikusan kisstílű, kábítószeres, idegbeteg gazember volt. A kölyök arcán levő kis, kerek heg – amely pont akkora volt, mint egy égő cigaretta vége – egyértelműen tanúskodott róla, hogy bántak vele gyerekkorában, okos, szociopata tekintete pedig a kemény utcai életet tükrözte. Kapzsisága elárulta, ahogy a kocsiban körülnézett, mintha azon törné a fejét, hogy szerezze meg magának a járgányt, találékonyságát pedig az bizonyította, hogy eléri, hogy hozzá jöjjenek a vevők. – Több, mint egy klub – felelte Lash halkan. – Sokkal több. Van jövőd ebben az üzletágban, amit most ezüsttálcán kínálok fel neked. Holnap este ideküldöm az egyik emberemet, hogy felvegyen. – És ha nem jövök el? – A döntés a te kezedben van. – Na persze, a nyomorult nem éri meg a holnap reggelt, de ez csak részletkérdés volt. A kölyök Lash szemébe nézett. Nem volt kimondottan harcos testfelépítésű. Sokkal inkább olyan, mint akinek szigetelőszalaggal összeragasztották a fenekét, és bezárták az iskolai szekrénybe. Az Alantasok Társaságának azonban kétfajta emberre volt szüksége: pénzcsinálókra és katonákra. Miután Mr. D feltérképezte az Xtreme Parkot, és kifigyelte, ki az, aki a legnagyobb üzletet bonyolítja ezen a helyen, ez a kis hüllő szemű mitugrász bizonyult a legjobbnak. – Buzi vagy? – kérdezte a kölyök. Lash elengedte a kormányt, és betette a kezét a zakója zsebébe. – Miért kérdezed? J. R. Ward

37


– Mert olyan a szagod. És úgy is öltözködsz. Lash olyan gyorsan cselekedett, hogy a célpontjának annyi ideje sem maradt, hogy hátradőljön az ülésben. Egy villámgyors mozdulattal előrántotta a rugós kést, és az éles pengét a srác fehér nyakán lüktető érhez tette. – Az egyeden dolog, amit egy férfival teszek az, hogy megölöm – mondta Lash. – Akarod, hogy megdugjalak? Mert én készen állok rá, ha te is. A srác szeme hatalmasra tágult, mint egy rajzfilmfigurának, a teste pedig remegni kezdett piszkos ruhája alatt. – Nem... Semmi bajom a buzikkal. Az idióta nem értette a lényeget, de nem számított. – Vagyis megegyeztünk? – kérdezte Lash, és kissé beljebb nyomta a kés hegyét. Amikor átszúrta a srác bőrét, kibuggyant egy vércsepp, ami egy fél pillanatig nem mozdult, mintha azon tanakodna, vajon a fényes pengén vagy a sima bőrön gördüljön-e le. Végül a kést választotta, és rubinvörös csíkban végig csorgott rajta. – Kérlek... ne ölj meg! – Mi a válaszod? – Igen, megteszem. Lash még mélyebbre nyomta a pengét, és nézte a vért. Egy pillanatra rabul ejtette a gondolat, hogy ha még egy kicsit beljebb szúrná a hegyét a srác nyakába, ez az ember megszűnne létezni, akár egy lélegzet, amely eltűnik a hideg éjszakai levegőben. Szerette istennek érezni magát. Amikor a kölyök elkezdett nyüszíteni, Lash megkönyörült rajta, és elhúzódott tőle. Gyorsan lenyalta a pengét, majd összecsukta a fegyvert. – Tetszeni fog neked, ahova majd kerülsz. Ezt megígérem. Időt adott a srácnak, hogy magához térjen, mert tudta, nem fog sokáig tartani, hogy visszanyerje a lélekjelenlétét. Az ilyen seggfejeknek, mint ő, olyan volt az egójuk, mint egy léggömb. Nyomás hatására – különösen attól a fajtától, amit egy torokra szorított kés okozott – azonnal magukba zuhantak, ám abban a pillanatban, hogy a nyomás megszűnt, feléledtek, és visszatértek az eredeti állapotukba. A kölyök megigazította kopott bőrdzsekijét. – Tetszik az a hely is, ahol most vagyok. Bingo.

J. R. Ward

38


– Akkor miért stírölöd úgy a kocsimat, mintha a saját garázsodban akarnád látni? – Nekem sokkal jobb verdám van ennél. – Ó, tényleg? – Lash tetőtől talpig végigmérte a nyavalyást. – Minden este egy BMX-szel jöttél ide. A farmerod szakadt, de nem azért, mert menő márka. Hány dzseki lóg a szekrényedben? Vagy várj csak, hiszen egy kartondobozban van minden cuccod a híd alatt. – Lash a szemét forgatta, amikor az anyósülésről csodálkozó hangokat hallott. – Azt hitted, nem nézünk utánad? Ilyen ostobának tartasz minket? Lash az Xtreme Parkra bökött a mutatóujjával, ahol a gördeszkások úgy mozogtak, mint egy metronóm: fel, le, fel, le. – Te vagy itt a legmenőbb ezen a szaros játszótéren. Oké. Szuper. Gratulálok. Mi azonban azt szeretnénk, hogy többre vidd. Ha beállsz közénk, igazi nehézfiúk állnak majd mögötted... pénz, anyag, védelem. Ha velünk dolgozol, több leszel, mint egy csóró punk, aki a farkát lóbálja ezen a betonplaccon. A jövőd a mi kezünkben van. A kölyök számító tekintete először a saját kis Caldwelli birodalmára tévedt, majd feljebb emelkedett a horizontra, ahol a felhőkarcolók magasodtak. Látszott rajta a mohó vágy, ami miatt éppen őrá esett a választás. Ez a kis rohadék szeretett volna feltörni és kitörni innen. Persze az, hogy ehhez el kell adnia a lelkét, majd csak akkor tudatosul benne, amikor túl késő lesz. Az Alantasok Társasága azonban így működött. Lash megtudta az alattvalóitól, akiket irányított, hogy a delikvenssel nem közöltek mindent a beavatási szertartás előtt, ami érthető is volt. Mert ugye melyikük hitte volna el, hogy maga a gonosz várja őket az ajtó másik oldalán, amin bekopogtak? És ki vállalkozott volna rá miként, ha előre tudja, minek néz elébe? Meglepetés, seggfej! Ez itt nem vidámpark, és miután felültél a hullámvasútra, soha többé nem tudsz leszállni róla. Lashnek azonban semmiféle lelkiismereti problémát nem okozott az átverés. – Kész vagyok arra, hogy feltörjek – dörmögte a kölyök. – Helyes. Most pedig tűnés a kocsimból! A társam holnap este eljön, hogy felvegyen. – Király. Most, hogy az üzletet megkötötték, Lash alig várta, hogy a gyerek eltakarodjon a kocsijából. A nyomorult úgy bűzlött, mint egy

J. R. Ward

39


szennyvízcsatorna, akin egy sima zuhanyozás aligha segített volna. Slaggal kellett volna leveretni, mint egy piszkos járdát. Mihelyt becsukódott a srác után az ajtó, Lash kitolatott a park parkolójából, és visszatért arra az útra, amely párhuzamosan haladt a Hudson folyóval. Hazafelé tartott, ám a keze nem azért markolta olyan izgatottan a kormányt, mert gyilkolni készült. A szex legalább akkora motivációt jelentett számára, mint az ölés. Abban az utcában, ahol lakott, Caldwell egyik régi negyedében, Viktória-korabeli barna téglás házak sorakoztak egymás mellett, az utcákat fák szegélyezték, és egyik ingatlan sem ért kevesebbet egymillió dollárnál. A szomszédok felszedték a földről a kutyájuk piszkát, soha nem csaptak nagy zajt, a szemetet pedig mindig a hátsó sikátorba tették ki, és csak a megfelelő napokon. Miközben Lash elhajtott a háza előtt, és befordult a sarkon, hogy beálljon a garázsba, furcsa bizsergést érzett a testében, hogy ezeknek a tisztességes mintapolgároknak ilyen szomszédjuk van, mint ő. Úgy nézett ki és úgy is öltözködött, mint a többi ember, a vére azonban fekete volt, a lelke pedig olyan üres, mint egy viaszbábunak. Megnyomta a garázsajtó nyitógombját és elmosolyodott. Az anyai ágról örökölt szemfoga megnyúlt, miközben felkészült a „Hello-édeshazajöttem” kezdetű lemezre. Soha nem tudta megunni. Xhexhez hazatérni soha nem volt unalmas. Miután leparkolt az AMG-vel, kiszállt és kinyújtózott. Xhex alaposan megdolgozta, sőt még annál is jobban, ő azonban imádta, hogy milyen merev lett tőle a teste... és nem csak a farka. Nincs is jobb, mint egy jó ellenfél, hogy feldobja az ember hangulatát. Átvágott az udvaron, majd a konyhán keresztül bement a házba, és megérezte a sült marhahús, hagyma és friss kenyér illatának keverékét. Most nem volt kedve enni. A parkban folytatott beszélgetés azzal a kis pöccsel nagyon feltüzelte. Holnap lesz az első beavatása, az első olyan tagot veszik be maguk közé, akit ő szervezett be az apjának, az Omegának. Ezennel elkezdődött a jövő. – Tálalhatom a vacsoráját? – kérdezte Mr. D a tűzhely mellől. A kis texasi nemcsak a kezdeti idegenvezető szerepében bizonyult hasznosnak Lash számára, amikor bevezette az Alantasok Társaságába. Emellett hatékony gyilkos is volt, és majdnem elfogadható szakács.

J. R. Ward

40


– Nem, most felmegyek. – Letette a kulcsát és a mobiltelefonját a gránit munkafelületre. – Tegye be a kaját a hűtőbe, aztán zárja be az ajtót maga után, amikor elmegy! – Igenis, uram! Ismét egy helyes válasz. – Holnap fontos dolgunk lesz. Nyolckor felveheti a célszemélyt. Tudja, hová kell vinnie. – Igenis, uram! Ez a két szó volt a gazember kedvenc válasza, és egyben a magyarázata is annak, hogy még két lábon járt, és Lash helyettese volt. Lash átment a komornyik szobáján és az ebédlőn, majd jobbra fordult a nagy, faragott lépcsősor felé. Amikor először látta meg a házat, teljesen üres volt. Korábbi fényűző stílusát csupán a selyemtapéta, a damasztfüggönyök és egy füles fotel jelezte. Mostanra Lash feltöltötte a barna téglás házat régiségekkel, szobrocskákkal és a megfelelő szőnyegekkel. Hosszabb időbe fog telni, hogy rendesen berendezze, mint gondolta, dehát az ember nem húzhatott elő csak úgy egy komplett berendezett otthont a farzsebéből, nem igaz? Felsietett a lépcsőn. A lépteit könnyűnek érezte, a teste bizsergett, miközben kigombolta a kabátját, aztán a zakóját. Nagyon jól tudta, hogy amit kezdetben csak visszavágásnak szánt, mára már a szenvedélye lett. Ami a hálószoba ajtaja mögött várt rá, sokkal több volt, mint amire befizetett. Először olyan egyszerűnek tűnt a képlet: elvitte Xhexet, mert a nő is elvett tőle valamit. Amikor fent voltak a kolóniában, Xhex felemelte a fegyverét, meghúzta a ravaszt, és egy marék ólmot pumpált a kurvája mellkasába. Lash ezt nem tudta elfogadni. Xhex megfosztotta a kedvenc játékszerétől, ő pedig pontosan az a fajta gazember volt, akinek a szemet szemért kifejezés volt a jelmondata. Amikor idehozta és bezárta ebbe a szobába, csak annyi volt a terve vele, hogy szép lassan ízekre szedi, fokozatosan elveszi az eszét, az érzéseit és a testét, és olyan gyötrelemnek teszi ki, amelyben összeroppan, és végül megtörik. Aztán, mint minden hasznavehetetlen dolgot, eldobja. Legalábbis ez volt az eredeti terv. Később azonban egyértelműen kiderült, hogy Xhex nem az a fajta nő, akit addig lehet használni, amíg meg nem törik és aztán kidobni.

J. R. Ward

41


Ó, nem! Ez a nő vasból volt. Kifogyhatatlannak tűntek az erőtartalékai, amit Lash számtalan sérülése is ékesen bizonyított. Amikor felért az ajtó elé, megállt, hogy teljesen levetkőzzön. Ha szerette azt a ruhát, amit éppen viselt, le kellett vennie, mielőtt bement, mert abban a pillanatban, hogy Xhex közelébe ért, a nő miszlikekre szaggatott bármit, ami rajta volt. Ez volt az egyik oka annak, hogy Lash beleszeretett. Kihúzta az ingét a nadrágból, kigombolta a mandzsettagombokat, letette egy kis asztalkára, majd levette a selyeminget. A testén zúzódások nyomai látszottak, amelyeket a nő ökle, körme és szemfoga okozott. Lash farka vége bizseregni kezdett, amikor lenézett a csuklójára. Apja vérének köszönhetően, amely az ereiben keringett, gyorsan gyógyultak a sérülései, néha azonban a sebek olyan súlyosak voltak, hogy több napig is meglátszott a helyük, amitől csak még jobban tűzbe jött. Ha az ember a gonosz fia, nem sok olyan dolog létezett a világon, amit nem tehetett, szerezhetett vagy ölhetett meg. Xhex halandó lénye viszont az a fajta elérhetetlen trófea volt, amit bár meg tudott érinteni, mégsem tehetett fel a polcára. Emiatt lett különleges. Rendkívül értékes. És emiatt... lett belé szerelmes. Megsimította az egyik kék-zöld zúzódást az alkarján és elmosolyodott. Ma este át kell mennie az apjához, hogy megbeszélje a másnapi beavatást, előtte azonban eltölt egy-két kellemes órát a nőjével, és gyarapítja a sérüléseinek számát. Aztán a távozása előtt enni ad neki. Mint minden értékes állatot, őt is rendszeresen meg kellett etetnie. A kilincshez nyúlt, és összeráncolta a homlokát, amikor a táplálkozásra gondolt. Xhex félig volt csak manipulátor, ezért a vámpír oldala nyugtalanította. Előbb vagy utóbb, innia kell majd, azt viszont, amire szüksége volt – egy férfi friss vérét – nem tudta neki megadni. A vámpírok az ellenkező nemű személy vérét itták. Ez biológiai törvényszerűség volt náluk. Ha valaki vámpírnak született, és nem jutott időben megfelelő vérhez, meghalt. Éppen ezért az emberei – az a kevés, ami még megmaradt – alkalmas korú férfi vámpírokat kerestek, de ez idáig egyet sem találtak. Civil vámpírok tekintetében Caldwell szinte üres volt. Hacsak... nem számítjuk azt, akit vésztartalékként tartogatott.

J. R. Ward

42


A hangok legalább olyan izgatóak voltak, mint a látvány, ezért Blay-nek meg kellett igazítania magát a nadrágjában, mert a teste azonnal reagált. Ő akart Qhuinn előtt térdelni, szerette volna, ha az ő szája van tele, és ő okozhat neki ilyen élvezetet. Nem fog megtörténni. Istenem, és akkor mi van? A srác bárkit megkefélt klubokban, mosdókban, autóban, sikátorokban, és néha még az ágyban is. Több mint tízezer idegennel volt együtt, emberekkel és vámpírokkal, férfiakkal és nőkkel... egy igazi kefélőgép volt, csak szemfoggal. Az hogy éppen Blay-t utasította vissza, olyan érzés volt, mintha kitiltották volna egy nyilvános parkból. Blay tett még egy kísérletet arra, hogy másfelé figyeljen, egy izgató nyögés hallatán azonban megint visszanézett rájuk... Qhuinn elfordította a fejét, és most egyenesen kifelé nézett a függöny mögül. Amikor a tekintetük találkozott, kétszínű szemében megvillant valami... mintha jobban felizgult volna attól, hogy ki nézi, mint attól, akit éppen dugott. Blaynek megállt a szívverése. Különösen akkor, amikor Qhuinn felhúzta a nőt a térdelésből, és megfordította, majd előredöntötte az íróasztalra. Egy rántással lehúzta róla a nadrágot, aztán máris... Jézus Krisztus. Lehetséges, hogy a barátja éppen ugyanarra gondol, amire ő? Ekkor azonban Qhuinn felhúzta a nőt a mellkasához. Miután valamit a fülébe súgott, a lány felnevetett, és oldalra fordította a fejét, hogy Qhuinn meg tudja csókolni. Amit a srác meg is tett. Te szemét faszkalap, gondolta magában Blay. Te nyomorult! Qhuinn pontosan tudta, hogy kit kefélt, és kit nem. – John, nem bánod, ha elszívok odakint egy cigit? Amikor John megrázta a fejét, Blay felállt, és az öléből letette a ruhákat a székre. A tetoválóművésztől azt kérdezte. – Csak elfordítom a zárat és kész? – Igen, és ha úgyis ott vagy a bejáratnál, nem kell visszazárnod. – Kösz, haver. – Nincs mit. Blay elmenekült a tetoválógép zúgásától és a függöny mögül érkező nyögések szimfóniájától. Kilépett az üzletből, majd nekidőlt az ajtó

J. R. Ward

43


melletti falnak. Elővett egy vékony cigarettásdobozt, kihúzott belőle egy szálat, és fekete öngyújtójával meggyújtotta. Az első szippantás maga volt a mennyország. Mindig is ez volt a legjobb az összes utána következő közül. Miközben kifújta a füstöt, dühösen arra gondolt, miért próbál folyton belemagyarázni nem létező dolgokat egy tekintetbe vagy egy véletlen érintésbe. Milyen szánalmas! Qhuinn – miközben a lány előtte térdelt – nem, azért nézett ki rájuk, hogy az ő szemébe nézzen, csak John Matthew-t akarta ellenőrizni. Azután pedig azért fordította meg a lányt, és dugta meg hátulról, mert így szerette csinálni. Na igen... a remény csak egy pillanatra lobbant fel benne, aztán a józan ész és az önfenntartás ösztöne gyorsan elfojtotta. Mélyet szívott a cigarettából, és annyira belemerült a gondolataiba, hogy észre sem vette az árnyékot, amely a sikátor végén tűnt fel az utca torkolatánál. Nem érzékelte, hogy figyelik, csak szívta tovább a cigit, miközben a hűvös tavaszi éjszaka felszippantotta a füstfelhőket, amelyek elhagyták a száját. A felismerés, hogy ez így nem mehet tovább, szinte tetőtől talpig megbénította.

J. R. Ward

44


4. fejezet – Na jó, azt hiszem, kész vagyok. John érezte, hogy a férfi még egyszer letörli a hátát, aztán a tetováló gép elnémult. Felült a székből, amelyen az elmúlt két órában összegörnyedve feküdt, a feje fölé emelte a karját, és kinyújtóztatta a felsőtestét. – Csak egy perc, és mindjárt letisztogatlak. Amikor az emberi férfi a rozsdamentes acélmosogatóhoz lépett, John még egyszer kinyújtózott, és érezte, hogy a bizsergető érzés lassan szétterjed a háta felső részéből az egész testébe. Amikor aztán elcsendesedett, egy olyan emlék villant az emlékezetébe, amelyre már évek óta nem gondolt. Abban az időszakban történt, amikor még az irgalmas nővérek árvaházában élt, és még nem tudta, ki is valójában. A hely egyik támogatójának, egy gazdag férfinak volt egy nagy háza a Saranac-tó partján. Minden nyáron meghívta oda az árva gyerekeket egy napra, hogy a focipálya méretű kertjében játsszanak, a gyönyörű facsónakján csónakázzanak, és szendvicset meg dinnyét egyenek. John mindig leégett a napon. Bármennyi trutymót kentek is rá, mindig pirosra sült, ezért végül száműzték a verandára, az árnyékba. Ki volt szorítva az oldalvonalra, onnan nézte a fiúkat és a lányokat, ahogy játszanak, hallgatta a nevetésüket, miközben a szép, zöld füvön henteregtek. Az ennivalóját is odavitték neki, és ott ette meg egyedül, miközben csak kívülről figyelte a többiek szórakozását ahelyett, hogy ő is részt vett volna a játékban. Furcsa... a bőre most is úgy égett, mint akkor. Feszült és szúrt, különösen akkor, amikor a tetoválóművész visszajött egy nedves ruhával, és körkörös mozdulatokkal letörölte a friss tintát. Istenem, John még emlékezett rá, milyen rettegve várta azt a tóparti, szörnyű napot minden évben. Annyira szeretett volna a többiekkel együtt lenni... bár, ha igazán őszinte akart lenni magához, be kellett ismernie, nem is annyira azért, amit csináltak, hanem mert kétségbeesetten próbált beilleszkedni. Az ég szerelmére, ha üvegszilánkokat ettek volna, és vér csorgott volna ki a szájukból az ingük elejére, akkor is lelkesen benne lett volna a dologban. J. R. Ward

45


Hónapoknak tűnt az a hat óra, amit a verandán kellett eltöltenie, egyetlen képregény vagy leesett madárfészek társaságában, amit újra és újra megnézett. Túl sok ideje maradt, hogy gondolkozzon és vágyakozzon. Mindig abban reménykedett, hogy valaki majd örökbe fogadja, és az ilyen magányos pillanatokban, mint ez is, a sóvárgás szinte felemésztette. Szeretett volna együtt játszani a fiúkkal, ám még ennél is jobban szeretett volna egy családot, egy igazi anyát és apát, nem pedig nevelőszülőket, akiknek fizettek azért, hogy felneveljék. Szeretett volna tartozni valakihez, aki azt mondja neki, hogy „az enyém vagy”. Természetesen most, hogy már tudta, micsoda... most hogy vámpírként vámpírok között élt, sokkal jobban megértette ezt a „valakihez tartozás” dolgot. Természetesen az emberek is ismerték a fogalmat, családokban éltek, házasságot kötöttek, meg minden, a vámpírok közössége azonban leginkább egy állatfalkához hasonlított. A vér szerinti kötelék és az összekötődés sokkal mélyebb és erősebb érzés volt közöttük. Amikor John visszagondolt fiatalabb és szomorúbb önmagára, megsajdult a szíve. Nem azért, mert szeretett volna visszarepülni az időben, és megmondani annak a kisgyereknek, hogy egyszer majd eljönnek érte a szülei. Nem... azért érzett fájdalmat, mert az a dolog, amire annyira vágyott, majdnem elpusztította. Megvalósult az álma, hogy örökbe fogadják, a „valakihez való tartozás” azonban nem tartott sokáig. Wellsie és Tohr besétáltak az életébe, megmondták neki, hogy kicsoda, egy futó pillanatra megmutatták neki, milyen is egy igazi család... aztán eltűntek. Így John most kategorikusan ki tudta jelenteni, hogy sokkal rosszabb az, ha valakinek vannak szülei, de elveszíti őket, mintha nincsenek. Nos, az igaz, hogy Tohr végül visszatért a testvériség házába, John számára azonban olyan volt, mintha soha nem jött volna haza. Még most is, amikor a megfelelő dolgokat mondta neki, túl sok csalódást élt már át ahhoz, hogy hinni tudjon neki. Túl késő volt. A maga részéről befejezte ezt az egészet Tohrral. – Itt egy tükör, haver, nézd meg! John bólintott köszönésképpen, majd odalépett egy egész alakos tükörhöz a sarokban. Blay visszatért a cigarettaszünetből, Qhuinn pedig kilépett a szomszédos helyiség függönye mögül. John megfordult, és megnézte a hátát a tükörben. Pontosan ezt akarta. A kidolgozás mesteri volt.

J. R. Ward

46


Egyet bólintott, majd a kézitükröt úgy fordította a kezében, hogy minden szögből jól lássa a tetoválást. Istenem, milyen kár, hogy a két barátján kívül ezt senki más nem fogja látni! A minta ugyanis lenyűgöző volt. Mindegy mi történik ezek után, hogy élve vagy halva találják meg a nőt, mindig vele lesz. Az elmúlt négy hét, amióta Xhexet elrabolták, élete leghosszabb két hete volt. Pedig már azelőtt is voltak átkozottul hosszú napjai. Szörnyű volt a gondolat, hogy nem tudja, hol van, és azt sem, hogy mi történt vele. Amikor elvesztette, úgy érezte, mintha halálos sebet kapott volna, habár a bőre sértetlen maradt, a karja és a lába nem tört el, és a mellkasát sem lyukasztotta át golyó vagy penge. Xhex a szíve mélyén az övé volt. Ha kiszabadítja, és aztán nélküle éli tovább az életét, az is rendben van. Csak szerette volna tudni, hogy él és biztonságban van. John ránézett a tetoválóművészre, a szívére tette a kezét, és mélyen meghajolt. Amikor felegyenesedett ebből a hálálkodó testtartásból, a férfi kinyújtotta felé a karját. – Nagyon szívesen, öreg. Sokat jelent számomra, hogy meg vagy elégedve. Hadd kössem be valamivel! Miután kezet fogtak, John mutogatni kezdett, amit Blay lefordított. – Nem szükséges. Villámgyorsan gyógyul. – De ehhez idő kell. – A tetoválóművész odahajolt a hátához, majd felvonta a szemöldökét, amikor megvizsgálta a művét. Mielőtt még kérdéseket tehetett volna fel, John hátralépett, és elvette az ingét Blay-től. Azt a tintát, amit magukkal hoztak, V készletéből emelték el, ami azt jelentette, hogy az összetételében volt só is. Az a név és azok a csodálatos vonalak örökre belevésődtek a bőrébe... ami ekkorra már be is gyógyult. Ez volt az egyik előnye annak, ha valaki majdnem tiszta vérű vámpír volt. – Ez a tetkó nagyon állat – jegyezte meg Qhuinn. – Nagyon szexuális. És láss csodát, a nő, akit Qhuinn éppen most kefélt meg, előlépett a függöny mögül, és nem volt nehéz észrevenni Blay fájdalmas arckifejezését. Pláne amikor a nő egy kis papírcetlit dugott Qhuinn farzsebébe. Egyértelműen a telefonszáma volt rajta, és Johnnak kedve lett volna megmondani neki, hogy ne nagyon reménykedjen. Miután a srác

J. R. Ward

47


megkapott valakit, részéről le volt zárva az ügy – kicsit úgy, mintha a szexpartnerei eldobható borotvák lettek volna, amelyeket arra használt, hogy megszabadítsa magát a felgyülemlett feszültségtől. Sajnos a kis Kat von D hasonmás teljesen el volt varázsolva a sráctól. – Majd hívj! – súgta oda Qhuinn-nek magabiztosan, bár határozottsága fokozatosan csökkenni fog, ahogy majd telnek a napok. Qhuinn halványan elmosolyodott. – Vigyázz magadra! E két szó hallatán Blay feszültsége egy pillanat alatt elpárolgott, a válla elernyedt. Qhuinn szótárában ugyanis a „Vigyázz magadra!” egyenlő volt azzal, hogy Soha többé nem fogunk találkozni, sem beszélni, sem kefélni. John elővette a tárcáját, amely tele volt bankjegyekkel, ám személyazonossági iratokkal egyáltalán nem, és kivett belőle négyszáz dollárt. Ami pont kétszerese volt annak, amibe a tetoválás került. Amikor a művész a fejét rázta mondván, hogy ez túl sok, John Qhuinn felé bólintott. Mindketten felemelték a jobb tenyerüket a férfi arca elé, majd behatoltak az agyába, és elrejtették az elmúlt néhány óra emlékét. Sem a művész, sem a recepciós lány nem fog pontosan visszaemlékezni arra, mi is történt. Legrosszabb esetben homályos álmaik lesznek róla, legjobb esetben pedig egy kis fejfájás. Amikor a két ember transzba esett, John, Blay és Qhuinn kisétált a bolt ajtaján az éjszaka sötétjébe. Megvárták, hogy a férfi magához térjen, odamenjen az ajtóhoz és elfordítsa a zárban a kulcsot... aztán elérkezett az ideje, hogy visszatérjenek a dolgukhoz. – Sal éttermébe? – kérdezte Qhuinn. A hangja, a szexuális kielégülés bizonyítékaként mélyebb volt a szokásosnál. Blay rágyújtott egy cigarettára. John bólintott, és azt mutogatta, már várnak minket. Egymás után láthatatlanná váltak, és eltűntek az éjszakában. John maradt utolsónak, de egy pillanatra megtorpant, mert az ösztönei jeleztek valamit. Jobbra tekintett, majd balra, lézerszeme áthatolt a sötéten. A Trade utcán nagyon sok neonfény égett, és az elhaladó autók fényszórója is világított, mivel még csak hajnali két óra volt, őt azonban nem a világos részek érdekelték. Sokkal inkább a sötét sikátorok. Valaki figyelte őket.

J. R. Ward

48


Zsebre tette a kezét, és megmarkolta a bőrdzsekije mélyén az egyik tőrt. Nem okozott problémát számára, hogy megölje az ellenséget, különösen most, hogy tudta, ki tartja fogva a nőjét. Remélte, hogy egy olyan valaki lép elé, akinek a szaga egy egy hete döglött szarvasra emlékeztet. De nem volt ilyen szerencséje. Helyette megszólalt a mobiltelefonja. Nyilván Qhuinn és vagy Blay aggódott, hogy hol a fenében marad már. John várt még egy percet, majd úgy döntött, hogy a Treztől és iAmtól kapott információ fontosabb, mint bármilyen alantas, aki esetleg a sikátorban leselkedik rá. Bosszúvággyal telve láthatatlanná vált, miközben nem hagyott magából semmit hátra a helyszínen. Sal étterme előtt bukkant elő a parkolóban. Nem látott kocsit a környéken, és a vörös téglás épület külső falán világító lámpák sem égtek már. A főbejárat ajtaja azonnal kinyílt, és Qhuinn dugta ki rajta a fejét. – Mi a franc tartott ilyen sokáig? Semmi, csak üldözési mániám van, gondolta John. Még egyszer ellenőriztem a fegyvereimet, mutogatta, miközben odasétált a fiúhoz. – Megkérhettél volna, hogy várjalak meg. Vagy megtehetted volna itt is. Igen, mami. Az étterem belseje a hatvanas évek stílusában volt berendezve, mindenhol a vörös szín dominált. A klubban minden egyes tárgy, a bárszékektől kezdve a három helyiségben álló, abrosszal leterített asztalokon keresztül. A tányérokig és az ezüst evőeszközökig minden tökéletes mása volt annak, amilyet a hatvanas években lehetett látni, a hangulat pedig visszafogott, gazdag és finoman elegáns volt. Frank Sinatra énekelte a Repíts a Holdra című slágerét. A hangszórók valószínűleg minden mást megtagadtak volna. A három fiú elsétált a hosztesz pultja előtt, és beléptek a bár éttermébe, ahol a New York-i dohányzás elleni törvény dacára még mindig érezhető volt a cigarettafüst szaga. Blaylock bement a bárpult mögé, hogy töltsön magának egy kólát, John pedig csípőre tett kézzel járkált körbe-körbe, szemét a márványpadlóra és a boxokra szegezve, amelyek félkörívben álltak a teremben. Qhuinn leült az egyik bőrüléses boxba. – Azt mondták, hogy várjunk egy kicsit, és igyunk valamit. Egy perc múlva jönnek.

J. R. Ward

49


Ebben a pillanatban a bár mögötti személyzeti ajtó mögül tompa dübögés és nyögés hallatszott ki. John követte Qhuinn példáját, és leült a boxba a barátjával szemben. Ha az Árnyékok valami gazembert tanítanak éppen móresre, valószínűleg tovább el fog tartani, mint egy perc. Amikor Qhuinn kinyújtóztatta a lábát a fekete asztal alatt és megropogtatta a hátát, még mindig ragyogott. Az arca kipirult a fizikai megerőltetéstől, az ajka pedig feldagadt a csókolózástól. John majdnem megkérdezte tőle, miért ragaszkodik hozzá, hogy folyton Blay szeme láttára keféljen idegenekkel, de amikor rápillantott az arcára tetovált vörös könnycseppre, inkább megtartotta magának a kérdést. Hogy a fenébe tudna egyébként szexhez jutni? Gyakorlatilag össze volt nőve Johnnal, és semmi mást nem csináltak, csak harcolni jártak ki... Blayjel együtt, mert ő is a csapathoz tartozott. Blay kólával a kezében odament hozzájuk és leült, de nem szólt egy szót sem. Milyen furcsa, gondolta John, hogy egyikük sem szól egy szót sem. Tíz perc múlva az „Idegeneknek tilos a bemenet” feliratú ajtó szélesre tárult, és Trez lépett ki mögüle. – Elnézést a várakozásért. – Kivett egy konyharuhát a bár alsó polcáról, és megtörölte vele véres öklét. – iAm most viszi ki a szemetet a sikátorba. Mindjárt jön. John mutogatni kezdett. Tudunk valamit? Miután Qhuinn lefordította, Trez összevonta a szemöldökét, és elgondolkozó kifejezés ült ki az arcára. – Miről? – Xhexről – felelte Qhuinn. Trez gondosan összehajtogatta a már véres törlőt. – Legutolsó információim szerint Rehv ott lakik veletek a testvériség házában. – Így igaz. Trez rátenyerelt a tikfa bárpultra és előrehajolt. A vállán kidudorodtak az izmok. – Akkor miért engem kérdeztek a megmentéséről? Te nagyon jól ismerted őt, mutogatta John. A fordítás után Trez ragyogó zöld szeme megvillant. – Igen. Olyan, mintha a testvérem lenne, habár nem vagyunk vérrokonok.

J. R. Ward

50


Akkor meg mi a bajod? – mutogatta John. Qhuinn egy pillanatra elbizonytalanodott, és a barátjára pillantott a tekintetével némán azt kérdezve, vajon tényleg ezt akarja-e mondani egy Árnyéknak, mire John intett neki, hogy csak fordítsa le. Qhuinn kicsit megrázta a fejét. – Azt mondja, hogy megérti, de szeretne megbizonyosodni róla, hogy minden nyomot megvizsgáltak. – Már megbocsáss, de szerintem nem ezt mutatta. – Trez mosolya jéghideg volt. – De elmondom, mi a bajom. Idejöttök, kérdezősködtök, ami azt mutatja, hogy vagy ti, vagy a királyotok nem bízik meg Rehv-ben, hogy őszintén elmondja nektek, hogy áll a helyzet. Persze az is lehet, hogy nem vagytok biztosak benne, hogy mindent elkövet, hogy megtalálja Xhexet. És tudjátok... egyik változat sem tetszik. iAm lépett be, egy aprót bólintott, majd odaállt a testvére mellé. Ennél szívélyesebb üdvözlésre nem lehetett számítani tőle. Egyszerűen csak nem szerette a felesleges beszédet. Sem a felesleges ütéseket, abból ítélve, mennyi vér csúfította el szürke pólóját. Nem kérdezte meg, miről beszélgettek addig, így is tökéletesen képben volt, ami vagy azt jelentette, hogy valahol hátul nyomon követte a beszélgetést egy biztonsági kamerán, vagy csak érzékelte a feszültséget a testvére hatalmas testében. Nem azért jöttünk ide, hogy harcoljunk, mutogatta John. Csak szeretnénk megtalálni. Egy kis szünet után Qhuinn tolmácsolta a szavakat. Ezután Trez feltette az egymillió dolláros kérdést. – A királyotok tudja, hogy itt vagytok? Amikor John megrázta a fejét, Trez még jobban összehúzta a szemét. – És pontosan mit vártok tőlünk? Hogy elmondjatok bármit, amit tudtok vagy igaznak gondoltok, arra vonatkozóan, hogy hol van Xhex. Meg a kábítószer-kereskedelemről itt Caldwellben. Megvárta, hogy Qhuinn utolérje, majd folytatta. Tételezzük fel, hogy Mernek igaza volt, és Lash az, aki kinyírta a dílereket a városban, mert akkor nyilvánvalónak tűnik, hogy ő és az Alantasok Társasága fogja betölteni az űrt, amit okoztak. Újabb szünet Qhuinn miatt. Szóval a Trade utcai klubokon kívül hová mennek az emberek, ha drogot akarnak venni? Van valami elosztóhely? És kik a nagykereskedők, akikkel Rehv együttműködött? Ha Lash próbál meg a helyébe lépni, meg kell vennie

J. R. Ward

51


valakitől az anyagot. Egy utolsó szünet. Jártunk a sikátorokban, de mostanáig nem találtunk semmit. Csak emberek árultak embereknek. Trez felemelkedett a pultról, és olyan erősen törte a lejét, hogy szinte hallani lehetett a fogaskerekek kattogását az agyában. – Szeretnék valamit kérdezni! Oké, mutatta John. – Négyszemközt.

J. R. Ward

52


5. fejezet Amikor az Árnyék kiadta az utasítást, John látta, hogy Qhuinn és Blay is megfeszül, és pontosan tudta, hogy mi az oka. Trez a szövetségesük volt, emellett azonban rendkívül veszélyes is. Az Árnyékok saját értékrendjük szerint éltek, senki másét nem voltak hajlandók követni, és olyan dolgokra is képesek voltak, amitől még egy manipulátornak is tátva maradt volna a szája. Ha azonban Xhexről volt szó, John bármilyen veszélyt vállalt volna. Ha van nálam jegyzetfüzet és toll mehetünk, mutogatta John. Amikor se Qhuinn, se Blay nem fordította le a szavait, a homlokát ráncolta, és mindkettőjüket oldalba bökte a könyökével. Qhuinn megköszörülte a torkát. – Mint az életőre, én is odamegyek, ahová ő. – Az én házamban ugyan nem. És a testvéremnél sem. Qhuinn felállt, és látszott rajta, bármilyen fájdalmas is lenne számára, hajlandó lenne harcba szállni az Árnyékkal. – Ez így működik. John is kijött az box asztala mellől, és Qhuinn elé állt, mielőtt a gazember nekironthatott volna Treznek, mint egy tank. Hátraintett a fejével oda, ahová feltételezte, hogy ő és Trez majd mennek, aztán megvárta, hogy az Árnyék elinduljon. Természetesen Qhuinn is épp kinyitotta a lepénylesőjét. – A francba, John! John megfordult, és mutogatni kezdett. Most parancsoljam meg neked? Hátramegyek velük, te pedig itt maradsz! Ennyi. Pont. Elmész a francba! – válaszolta Qhuinn jelbeszéddel. Nem véletlenül kell mindig melletted lennem. A bejárati csengő félbeszakította a vitát, mire mindketten az Árnyékra néztek. iAm rápillantott a bárpult alatti biztonsági kamerára, majd azt mondta. – Megjött a hajnal kettőre hívott vendégünk. Megkerülte a pultot, aztán a bejárati ajtó felé indult. Trez egy hosszú pillantást vetett Qhuinnre, aztán azt mondta Johnnak.

J. R. Ward

53


– Mondd meg a barátodnak, hogy egy halott nehezen tud bárkit is megvédeni! Qhuinn hangja olyan éles lett, mint a penge. – Érte még a halált is vállalnám. – Ha ezt a viselkedést tovább folytatod, már nem csak feltételes lesz a helyzet. Qhuinn kivillantotta a szemfogát, és egy szisszenés tört fel a torka mélyéről. Olyan halálos szörnyeteggé változott, amelyről az emberek mindenféle horrortörténeteket szoktak kitalálni. Amikor Trezre nézett, egyértelműen látszott rajta, mire készül: képzeletben már fellépett a bárpultra, és onnan ugrott neki az Árnyék torkának. Trez hidegen elmosolyodott, de egy lépést sem mozdult. – Kemény fickó vagy. Vagy csak vagánykodsz? Nehéz volt eldönteni, melyik harcos mellé álljon az ember. Az Árnyéknak nem egy trükkje volt talonban, Qhuinn azonban úgy nézett ki, mint egy bulldózer, aki képes lett volna letarolni egy egész várost. Ez itt azonban Caldwell volt, nem Las Vegas, John pedig nem bukméker, aki fogadásokat kötött. A helyes döntés ebben a helyzetben az volt, hogy nem engedi összecsapni a megállíthatatlan erőt a megmozdíthatatlan tárggyal. John ökölbe szorította hát a kezét, és nagyot csapott az asztalra. A csattanás olyan hangosra sikeredett, hogy mindkét férfi odanézett rá, a hatása pedig olyan erős volt, hogy Blay-nek el kellett kapnia a levegőben a kóláját, mert felrepült. Miután John megszerezte mindkét küzdeni vágyó fél osztatlan figyelmét, felemelte a két karját, és mindkettőjüknek felmutatta a középső ujját. Mivel néma volt, ennél egyértelműbben nem tudta közölni velük, hogy csillapodjanak le. Qhuinn különböző színű szeme visszasiklott az Árnyékra. – Úgy védem őt, ahogy te is védenéd Rehvet. Ezt nem róhatod fel nekem. Egy ideig feszült csend volt... majd az Árnyék kicsit lazított. – Jogos. – Miután a tomboló tesztoszteronszint visszacsökkent mérsékelt dübörgésre, Trez megköszörülte a torkát. – Igazad van. És megígérem, hogy nem fogom bántani. Ha úriemberként viselkedik, én is az leszek. A szavamat adom.

J. R. Ward

54


Maradj itt Blay-jel! – mutogatta John, mielőtt megfordult volna, hogy a bárpult felé induljon. Trez bekísérte az „Idegeneknek tilos a bemenet” feliratú ajtón. A benti hatalmas helyiségben halomban állnak a sörösrekeszek meg az italos dobozok. A konyha a távoli végében kezdődött, egy csapóajtóval volt leválasztva, amely nem csapott zajt, amikor valaki átment rajta. A létesítmény szíve fényesen ki volt világítva, a padlót vörös csempe borította, és a ház nagyságú helyiségben minden tökéletesen rendben volt. Számos tűzhely, egy hűtőkamra és egy végtelen hosszúnak tűnő rozsdamentes acél munkafelület állt a fal mellett. Felette és alatta is edények lógtak, és valami fenséges illatú étel lotyogott az egyik hátsó lángon. Trez odament, felemelte a fedőjét, mélyen beszívta az illatát, majd mosolyogva hátrapillantott. – A testvérem remek szakács. Az már igaz, gondolta John. Habár az Árnyékok esetében az ember sohasem lehetett biztos benne, honnan volt a hús. Azt beszélték, hogy szerették megenni az ellenségeiket. Trez visszatette a fedőt, aztán odanyúlt egy jegyzettömbtoronyhoz, levette belőle a legfelső lapot, majd odatolta John elé a pulton. Ezután kivett egy tollat egy tolltartó pohárból. – Tessék, ez a tied. – Trez keresztbe tette a karját hatalmas mellkasán, és nekidőlt a tűzhelynek. – Amikor felhívtál, hogy találkozni akarsz velünk, meglepődtem. Ahogy már említettem, Rehv ott lakik egy fedél alatt veletek, szóval nem arról van szó, hogy nem tudtátok, mit csinál fent a kolóniában. Biztosan elmondta nektek, ahogy a főnökeiteknek is, hogy ezen a héten átkutatta a labirintus északi részét, de semmi olyan nyomot nem talált, amely arra engedne következtetni, hogy Xhexet egy manipulátor rabolta el. John nem mozdult. Nem erősítette meg, de nem is cáfolta azt, amit az Árnyék mondott. – Azt is furcsának találom, hogy engem kérdezel a kábítószeres dolgokról, tekintve, hogy Rehv mindenről tud, ami itt Caldwellben történik. Ekkor iAm lépett be a konyhába. Odament a tűzhelyen lévő lábashoz, és ő is megkavarta az ételt, majd elhelyezkedett a testvére mellett, ugyanolyan pózban. John nem tudta, hogy ikrek, de a mindenit, aligha lehetett másként.

J. R. Ward

55


– Szóval, mi a helyzet, John? – dörmögte Trez. – Miért nem tud a királyod arról, hogy miben mesterkedsz, és miért nem beszéltél a főnökömmel, Rehvenge-dzsel? John rájuk nézett, majd fogta a tollat meg a papírt, és egy kis ideig írt valamit. Aztán felmutatta a lapot, mire a két Árnyék odahajolt, hogy elolvassa. Pontosan tudjátok, miről van szó, úgyhogy ne vesztegessétek az időmet! Trez felnevetett, még iAm is elmosolyodott. – Igen, le tudjuk olvasni az érzéseidet, de gondoltam, szeretnéd szóban is megmagyarázni. – John megrázta a fejét, mire Trez bólintott. – Oké, elfogadom. És nagyra értékelem, hogy nem beszélsz mellé. Ki más tudja még, hogy ez az ügy számodra személyes jellegű? John visszatért az íráshoz. Nagy valószínűséggel Rehv, tekintve, hogy manipulátor. Rajta kívül még Qhuinn és Blay, de egyik testvér sem. iAm szólalt meg. – Szóval annak a tetoválásnak, amit most csináltattál... köze van Xhexhez? John egy pillanatra meglepődött, aztán rájött, hogy vagy a friss tintának érzik a szagát, vagy a tompa fájdalom visszhangját érzékelik a testében. Írni kezdett a papírra. Ez nem tartozik rátok. – Elfogadva – válaszolta Trez. – Nézd... nem akarok beleszólni, de miért nem beszélsz erről a testvéreknek? Talán azért, mert Xhex manipulátor, és aggódsz, hogy állnának hozzá? Rehvet már elfogadták. Használd az eszedet! Ha mindent kitálalnék nekik, mi történne, ha megtalálnánk? Mindenki a házban arra számítana, hogy amikor Xhex hazatér, rögtön elveszem feleségül gondolod hogy ő ennek örülne? És mi van, ha már nem él? Nem akarok úgy ülni a vacsoraasztal mellett, hogy mindenki azt lesi, mikor akasztom fel magam a fürdőszobában. Trez hangosan felvakkantott. – Nos... ez érthető. Ezt a logikát nem tudom megcáfolni. Szóval segítsetek nekem, hogy segíthessek neki! A két Árnyék egymásra nézett, és hosszú ideig hallgattak. Ami azt jelentette, hogy telepatikus úton beszélgettek egymással. Egy perc múlva visszanéztek rá. – Nos, mivel megtiszteltél azzal minket, hogy rögtön a lényegre tértél, ezért mi is azt tesszük. Az, hogy most itt beszélgetünk veled, kényes

J. R. Ward

56


helyzetbe hoz minket. Tudod, milyen szoros a kapcsolatunk Rehvel. – John már logikus érceken törte a fejét, hogy meggyőzze a két testőrt, ám Trez folytatta. – De azt elmondjuk, hogy egyikőnk sem érzékeli Xhexet. Sehol. John nagyot nyelt, és arra gondolt, ez nem jelent jót. – Nem bizony. Vagy meghalt... vagy olyan helyen tartják fogva, amely le van árnyékolva. – Trez káromkodott egyet. – Szerintem is Lash rabolta el, és teljesen egyetértek azzal is, hogy ő teríti kábítószerrel az utcákat, ezért ez az egyetlen mód arra, hogy megtaláljuk. Ha engem kérdezel, szerintem az emberi dílerekkel fogja kezdeni, mielőtt beszervezi őket az Alantasok Társaságába. De lefogadom, hogy nem sokat fog várni azzal, hogy beavassa őket maguk közé. Teljes irányítást akar az utcai csapata felett, ezt pedig csak úgy tudja elérni, hogy átváltoztatja őket alantassá. Ami pedig az elosztóhelyeket illeti, a bevásárlóközpontok az elsődleges célpontok. De még ott van a középiskola is, habár az nehéz lesz neked a nappali működés miatt. A városban zajló építkezések is esélyesek... az árusok, akik a szendvicses kocsikban dolgoznak, mindig tőlünk vásároltak. Valamint ne felejtsük el az Xtreme Parkot sem. Nagyon sok üzlet köttetik ott is. Meg a híd alatt, habár ott inkább csak hajléktalanok vannak, a társadalom legalja, ezért nem hiszem, hogy elég magas lenne a pénzforgalom ahhoz, hogy Lasht érdekelje. John bólintott, és arra gondolt, pontosan ezt a fajta információt szerette volna megtudni. Mi a helyzet a beszállítókkal? – írta. – Ha Lash lépett Rehv helyére, nem kell kapcsolatba lépnie velük? – De igen. A városban a legnagyobb beszállító Riccardo Benloise, őt viszont szinte lehetetlen megközelíteni. – Trez a testvérére nézett, és megint hallgattak egy ideig. Amikor iAm bólintott, Trez visszafordult Johnhoz. – Oké, szóval meglátom, tudok-e valami infót szerezni neked Benloise-ról, ha mást nem ahhoz, hogy a nyomába szegődj, arra az esetre, ha Lashsel találkozna. John ösztönösen a jelbeszéddel válaszolt. Nagyon köszönöm. Mindketten bólintottak, majd Trez azt felelte. – Két feltételem van. John egy kézmozdulattal jelezte, hogy folytassa. – Az első: a testvérem és én semmit nem titkolunk el Rehv elől, vagyis szólni fogunk neki arról, hogy találkoztál velünk. – Amikor John a homlokát ráncolta, Trez megrázta a fejét. – Sajnálom, ez így működik. iAm szólt közbe.

J. R. Ward

57


– És örülünk, hogy beleásod magad a dolgokba. Nem mintha a testvérek nem tennék, de egyel több személy a fedélzeten, megnöveli Xhex esélyeit. Ezt John is tudta, mégis szerette volna titokban tartani a motivációját. Mielőtt azonban írni kezdhetett volna, Trez folytatta. – És kettő: minden információt meg kell osztanod velünk. Rehvenge, az az irányításmániás gazember, megparancsolta nekünk, hogy maradjunk ki az ügyből. Azzal viszont, hogy te eljöttél hozzánk? Nos, hát nem ez a tökéletes ürügy, hogy mi is részt vegyünk a dologban? Mialatt John azon töprengett, mi a fenéért kötötte meg Rehv a két harcosa kezét, iAm azt mondta. – Mert attól fél, hogy meghalunk. – És sajnos a vele való... – Trez megállt egy pillanatra, kereste a helyes kifejezést –, „kapcsolatunk” miatt meg van kötve a kezünk. – Ennyi erővel akár oda is láncolhatott volna minket a rohadt falhoz. Trez megvonta a vállát. – Ezért is egyeztünk bele, hogy veled találkozzunk. Abban a pillanatban, hogy elküldted az sms-edet, már tudtuk... – ...hogy ez az a kiskapu, amire... – ...vártunk. Amíg a két Árnyék egymás mondatát kiegészítve beszélt, John mély lélegzetet vett. Legalább ők megértették, mi vezérli. – Igen, tökéletesen értjük. – Trez kinyújtotta előre összezárt ujjait, mire John is ugyanezt tette, és összeütötték az öklüket. – Jó lenne, ha ez a kis beszélgetés köztünk maradna. John a papír fölé hajolt. Várj, nem azt mondtad, hogy el fogátok mondani Rehvnek, hogy itt voltam? Trez elolvasta az írást, aztán megint felnevetett. – Ó, de igen, elmondjuk, hogy beugrottál hozzánk látogatóba. iAm sötéten elmosolyodott. – A többiről azonban nem kell tudnia. Miután Trez és John bementek a hátsó helyiségbe, iAm pedig az étterem főbejáratához sietett, Blay felhajtotta a maradék kóláját, és periférikus látómezejében Qhuinnre pillantott. A srác úgy járkált a bárban, mintha megnyirbálták volna a szárnyát, és nem örülne a fazonigazításnak.

J. R. Ward

58


Nem tudta elviselni, ha valamiből kihagyták. Nem számított, hogy a vacsoráról, egy megbeszélésről, vagy a harcról volt-e szó, azt szerette, ha az élet minden területéhez teljes körű hozzáférése van. Néma járkálása határozottan rosszabb volt, mintha káromkodott volna. Blay felállt, és üres poharával a bárpult mögé sétált. Miközben újratöltötte kólával, és figyelte, ahogy a habzó, barna folyadék rácsurog a jégkockákra, arra gondolt, miért vonzódik annyira a sráchoz. Blay egy „kérem”, „köszönöm” típusú férfinak tartotta magát, Qhuinnre viszont sokkal jellemzőbb volt a „húzz a francba” és a „dögölj meg” kifejezés. Biztos az ellentétek vonzása miatt. Legalábbis az ő részéről... iAm egy olyan személy társaságában tért vissza, akit nem lehetett másként jellemezni, mint úgy, hogy egy értékes férfi: a külseje abszolút makulátlan volt, kezdve sötétszürke kabátjának szabásától fényes cipőjéig, és nyakkendő helyett selyem nyaksálat viselt. Dús szőke haja hátul rövidre volt vágva, elöl viszont hosszabbra hagyva. A szeme olyan színű volt, mint a gyöngy. – Jézus Mária, Szent József! Te meg mi a francot keresel itt? – kiáltott fel Qhuinn, amikor iAm eltűnt hátul. – Te nagymenő gazember! Blaynek első ösztönös reakcióként az egész teste megfeszült. Más sem hiányzott már neki, mint egy újabb menet a „kispadról-nézem-ahogykefélsz” nevű hullámvasúton. Aztán a homlokát ráncolta. Lehetséges lenne...? A férfi, aki megérkezett, felnevetett, amikor megölelte Qhuinnt. – Milyen ékesszólóan tudsz te beszélni, kuzin! Azt mondanám... olyan vagy, mint egy kocsis és egy tengerész egyben, akit kereszteztek egy tizenkét évessel. Saxton. Ő volt Saxton, Tyhm fia. Blay halványan emlékezett rá, hogy egyszer-kétszer már találkoztak régen. Qhuinn elhúzódott. – Nem káromkodtam. Vagy ezt nem tanították meg neked a Harvardon? – Inkább a vállalati jogra koncentráltak. Meg a tulajdonjogra. És mellesleg magánjogi esetekre, amelyekben pereskedni lehet. Meglepett, hogy nem voltál ott a záróvizsgán. Qhuinn szemfoga fehéren megvillant, amikor szélesen elmosolyodott. – Azok emberi törvények. Rám nem hatnak. – Miért? Mi az, ami igen? – Szóval, mit keresel itt?

J. R. Ward

59


– Ingatlanügyeket intézek a testvéreknek. Csakhogy nehogy azt gondold, szórakozásból töltöttem annyi évet az emberi jogtudománnyal. – Saxton tekintete arrébb vándorolt, és amikor megtalálta Blay-t, egy pillanat alatt megváltozott az arckifejezése. – Hé, hellóóó! Hátat fordított Qhuinn-nek, és olyan mélyreható tekintettel indult el Blay felé, hogy a fiú megnézte, nem áll-e mögötte valaki. – Blaylock, ugye? – A férfi kinyújtotta felé a kezét a bárpult felett. – Évek óta nem láttalak. Blay mindig is egy kicsit hallgatag volt Saxton közelében, mert a „nagymenő gazember”-nek mindig mindenre volt egy ügyes visszavágása. Valamint olyan kisugárzása, mint aki nemcsak hogy mindenre tudja a helyes választ, de könnyen úgy is dönthet, hogy nem avat be a titkaiba, ha úgy érzi, nem felelsz meg az elvárásainak. – Örülök, hogy találkoztunk – mondta Blay, amikor a kezük találkozott. Saxtonnak kellemesen finom illata és határozott kézfogása volt. – Nagyon sokat változtál. Blay érezte, hogy elpirul, és visszahúzta a kezét. – Te viszont semmit. – Igazán? – Az a gyöngyszínű szem megvillant. – És ez rossz vagy jó? – Ööö... jó. Nem akartam... – Mesélj, mi van veled? Feleségül vettél azóta egy előkelő nőstényt, akit a szüleid néztek ki számodra? Blay élesen és hangosan felnevetett. – Istenem, dehogyis! Nincs senkim. Qhuinn visszatolakodott a beszélgetésbe úgy, hogy kettőjük közé állt. – Szóval, hogy vagy, Sax? – Elég jól. – Saxton nem nézett Qhuinnre, miközben válaszolt. – A szüleim azt szeretnék, ha elmennék Caldwellből, én azonban nem akarom elhagyni a várost. Blay-nek muszáj volt valami másra figyelnie, ezért belekortyolt a kólájába. – És te mit csinálsz itt? – kérdezte Saxton. Hosszú szünet után Blay felpillantott, mert csodálkozott, hogy a barátja miért nem válaszolt. Ja persze, Saxton nem az unokatestvérét kérdezte. – Nos, mondasz valamit, Blay? – sürgette Qhuinn.

J. R. Ward

60


Most először... istenem, úgy tűnt, egy örökkévalóság óta... Blay egyenesen belenézett legjobb barátja szemébe. Na persze, nem mintha különösebben fel kellett volna készülnie lelkileg az élményre, mivel Qhuinn különböző színű szeme most is valaki másra fókuszált: Saxtont mérte végig olyan tekintettel, amelynek láttán még egy alantas is meghunyászkodott volna. Qhuinn unokatestvére azonban vagy nem volt tudatában ennek, vagy nagyobb valószínűség szerint nem érdekelte. – Szeretném, ha válaszolnál, Blaylock – dörmögte Saxton. Blay megköszörülte a torkát. – Egy barátunknak segítünk. – Dicséretes. – Saxton elmosolyodott, amitől kivillant fehér szemfoga. – Tudod, elmehetnénk egyszer valahová együtt. Qhuinn hangja túlságosan élesen csengett. – Oké. Ez remek ötlet! Megadom a számom. Épp amikor lediktálta a számokat, John, Trez és iAm visszajöttek. Bemutatkoztak egymásnak, és beszélgettek egy keveset, amiből Blay kimaradt, és inkább megitta a kóláját, majd elmosta a poharat. Amikor kijött a bárpult mögül, és elment Saxton mellett, a férfi kinyújtotta felé a karját. – Örülök, hogy újra találkoztunk. Blay reflexszerűen megfogta a feléje nyújtott jobbot... ám a kézfogás után észrevette, hogy egy névjegykártya van a tenyerében. Próbálta leplezni meglepetését, mire Saxton csak mosolygott. Gyorsan zsebre dugta a kártyát, Saxton pedig elfordult, és Qhuinnre nézett. – Majd hívlak, kuzin. – Oké. Rendben. A búcsúzás észrevehetően barátságtalanabbul hangzott Qhuinn részéről, amivel az unokatestvére ismét nem törődött, vagy nem vette észre. Habár az utóbbit nehéz volt elhinni. – Ha megbocsátasz... – szólalt meg Blay nem kifejezetten egyvalakinek címezve. Kivonult az étteremből, és amikor kilépett a bejárati ajtón, rágyújtott egy cigarettára, a hideg téglafalnak dőlt, és az egyik csizmás talpát a lábazatra tette. Elővette a névjegyet, miközben dohányzott. Vastag volt és krémszínű. Természetesen gravírozott, nem dombornyomott, rajta a felirat fekete,

J. R. Ward

61


régies betűkkel írott. Blay az orrához emelte, és érezte rajta a férfi parfümjének illatát. Finom. Nagyon finom. Qhuinn nem hitt az ilyesmiben... neki többnyire bőrruha és szex illata volt. Visszacsúsztatta a kártyát a zsebébe, majd szívott még egyet a cigarettából, aztán hosszan és lassan kilélegezte. Nem volt hozzászokva, hogy valaki őt nézze. Még kevésbé, hogy közeledjen hozzá. Mindig ő volt az, aki mereven nézett valakit, a tekintetének célpontja pedig amióta csak az eszét tudta, Qhuinn volt. Kinyílt az étterem ajtaja, és a barátai kiléptek. – Istenem, hogy utálom a cigifüstöt! – dörmögte Qhuinn, és elhessegetett egy felhőt, amit Blay épp azelőtt fújt ki. Blay elnyomta a cigarettát csizmás lábának sarkán, majd a félig elszívott szálat eltette a zsebébe. – Hová megyünk? Az Xtreme Parkba, mutogatta John. Abba, amelyik a folyó mellett van. És kaptam egy másik nyomot is, de annak az előkészítése napokba is beletelhet még. – Az nem a bandák területe? – kérdezte Blay. – Nincs arrafelé sok rendőr? – Miért aggódsz a zsaruk miatt? – nevetett fel élesen Qhuinn. – Ha meggyűlik a bajunk a Caldwelli rendőrséggel, majd jön Saxton és kivált minket, nem igaz? Blay ránézett a srácra, és ezúttal nem ártott volna, ha felkészül rá lelkileg, mert Qhuinn kék és zöld tekintete olyan mélyen fúródott az övébe, hogy az a régi, ismerős érzés ismét fellobbant a mellkasában. Istenem... ez volt az a férfi, akit szeretett, gondolta – És akit mindig is szeretni fog. Ezt a kemény, határozott állkapcsot, a sötét, egyenes szemöldökét, az a sok piercinget a fülében és telt alsó ajkát. Dús, fekete haját, aranybarna bőrét és izmos testét. Azt, ahogy nevetett, és hogy soha, de soha nem sírt. A lelki sebeit, amiről senki sem tudott, és a biztos tudatot, hogy mindig ő lesz az első, aki bemegy egy égő házba, beszáll egy véres összecsapásba, vagy benéz egy autóroncsba. Qhuinn ilyen volt, és mindig is ilyen lesz. A dolgok azonban soha nem fognak megváltozni.

J. R. Ward

62


– Mi nem fog soha megváltozni? – kérdezte Qhuinn a homlokát ráncolva. Ó, a francba! Hangosan beszélt. – Semmi. Mehetünk, John? John egy ideig felváltva nézegetett hol egyikre, hol másikra, aztán bólintott. Három óránk van napkeltéig. Húzzunk bele!

J. R. Ward

63


6. fejezet – Imádom, ahogy rám nézel. A hálószoba szemben lévő sarkából Xhex nem válaszolt arra, amit Lash mondott neki. Abból ítélve, hogy a komód előtt összeroskadva feküdt, úgy hogy az egyik válla magasabban volt, mint a másik, Xhex nagyon valószínűnek tartotta, hogy kiugrasztotta a gazember egyik karját a helyéből. És nem ez volt az egyetlen sérülése. Fekete vér csöpögött az álláról, ahová széthasadt ajkáról folyt le, és egy ideig biztosan sántítani fog, mivel Xhex megharapta a combját. Lash tekintete végigsiklott Xhex testén, aki nem vette a fáradságot, hogy eltakarja magát. Ha a nyomorult készen állt egy második menetre is, Xhexnek szüksége volt minden energiájára. Különben is, az ember csak akkor volt szégyenlős, ha érdekelte a teste, ő pedig már réges-régen elvesztette ezt a kapcsolatot saját magával. – Hiszel abban, hogy létezik szerelem első látásra? – kérdezte Lash. Egy nagy nyögéssel feltolta magát a földről. Meg kellett kapaszkodnia a komód sarkában, hogy fel tudjon állni, aztán a karjával tett néhány kísérletező mozdulatot. – Hiszel benne? – kérdezte újra. – Nem. – Cinikus vagy. – Odabicegett a boltíves ajtóhoz, amely a fürdőszobába vezetett. Megállt az ajtófélfák között, az egyik kezével a falnak támaszkodott, balra fordította a felsőtestét, majd mély lélegzetet vett. Aztán a vállát erősen nekiütötte az ajtófélfának, amivel visszapattintotta a helyére, és közben hangosan felkiáltott és káromkodott. Megkönnyebbülve visszaroskadt, a levegőt zihálva vette, az arcán lévő sebek pedig fekete foltokat hagytak a fal fehér felületén. Végül Xhex felé fordult és elmosolyodott. – Van kedved velem együtt zuhanyozni? – Amikor Xhex nem válaszolt, Lash megrázta a fejét. – Nem? Kár! Egy pillanattal később már eltűnt a márvány fürdőszobában, és hallatszott, hogy megnyitja a vizet.

J. R. Ward

64


Xhex csak akkor igazította meg a lábát és a karját a padlón fekve, amikor megbizonyosodott róla, hogy Lash valóban fürdik, és megérezte a drága francia szappan illatát. Nem mutatta ki a gyengeségét. Lash előtt soha. Nemcsak azért, mert úgy vélte, ha erősnek mutatja magát, a gazember talán meggondolja, hogy belekezdjen-e egy újabb menetbe vele. Nem, Xhex alaptermészete követelte meg tőle, hogy se Lashnek, se senki másnak ne hódoljon be. Ha meghal, harc közben fog meghalni. Egyszerűen ilyen volt: legyőzhetetlen, és ezt nem csak az egója gondolta magáról. Tapasztalatból tudta, hogy bármi is történik vele, meg tud birkózni a dologgal. Amikor egy kis idő múlva Lash kijött a fürdőszobából, tiszta volt és illatos, a sebei már elkezdtek begyógyulni, a zúzódások halványultak, a horzsolások kezdtek eltűnni, a csontjai pedig csodálatos módon visszarendeződtek. Ez az ő szerencséje. Egy nyavalyás Duracell nyuszival hozta össze a sors. – Megyek, meglátogatom az apámat. – Amikor odament Xhexhez, a nő kivillantotta a szemfogát, amit Lash egy pillanatra bóknak vett. – Imádom a mosolyod. – Ez nem mosoly, seggfej! – Mindegy, minek nevezed, akkor is szeretem. És egy nap majd bemutatlak neki. Terveim vannak veled. Lehajolt Xhexhez, nyilvánvalóan azért, hogy megcsókolja, amikor azonban a nő dühösen felszisszent, megtorpant, és meggondolta magát. – Majd jövök – suttogta. – Szerelmem. Tudta, hogy a nő gyűlöli ezt a „szerelem” dumát, ezért Xhex gondosan ügyelt rá, hogy ne mutasson ki semmiféle reakciót. Valamint semmilyen gúnyos megjegyzést sem tett, amikor Lash megfordult és távozott. Minél kevésbé volt hajlandó részt venni a játékban, Lash annál jobban összezavarodott, és Xhex pontosan ezt akarta elérni. Végül is manipulátor volt, akinek az érzelmek hatalmi harca volt a lételeme. Hallgatta, ahogy a férfi a szomszédos helyiségben járkál, és elképzelte, ahogy felöltözik. Lash – attól kezdve, hogy egyértelmű lett, milyen módon zajlanak köztük a dolgok – mindig kint hagyta a ruháit. Gyűlölte a rendetlenséget, és nagyon kényes volt az öltözékére.

J. R. Ward

65


Amikor minden elcsendesedett, és Xhex hallotta, hogy Lash lemegy a lépcsőn, mély lélegzetet vett, majd feltápászkodott a földről. A fürdőszoba még mindig párás volt Lash zuhanyozása után, és bár gyűlölte ugyanazt a szappant használni, amit a férfi is, a bőrén lévő mocskot még jobban utálta. Mihelyt belépett a forró víz alá, a lábánál fekete és vörös lett a márványpadló, mivel a kétféle vér lemosódott a testéről, és eltűnt a lefolyóban. Gyorsan beszappanozta és leöblítette magát, mert Lash csak néhány perccel azelőtt ment el, és nála sohasem lehetett tudni, mikor tér vissza. Volt olyan, hogy azonnal. Máskor egy teljes napig is távol maradt. Hányingere lett a drága francia szappan illatától, amit Lash előszeretettel tett a fürdőszobába, bár tudta, hogy a legtöbb nő odáig lett volna ettől a levendula – és jázminillattól. Istenem, mennyivel szívesebben használta volna Rehv jó öreg, narancssárga, fertőtlenítő szappanát! Még úgy is, hogy egész biztosan őrülten csípte volna a sebeit, de nem bánta volna a fájdalmat. Sosem volt ellenére, a gondolat pedig, hogy véresre dörzsölje a bőrét, nagyon is vonzónak tűnt. Minden egyes mozdulat fájdalmas volt, amikor végighúzta a kezét a karján vagy a lábán, és ahogy oldalra vagy előrehajolt, minden különösebb ok miatt a tüskés fémlánc jutott az eszébe, amit azért viselt mindig magán, hogy kordában tudja tartani manipulátor természetét. Azzal a sok küzdelemmel azonban, ami ebben a hálószobában zajlott, elég fájdalmat kapott ahhoz, hogy elnyomja gonosz hajlamait. Nem mintha igazából számított volna, hiszen nem volt „normális” emberek közelében, ráadásul a lelkének ez a sötétebbik oldala segített neki megbirkózni a helyzettel, amelyben volt. Mivel több mint két évtizedig viselte, most furcsának érezte, hogy nincs rajta. A két tüskés pántot a testvériség házában hagyta... a komódon abban a szobában, amit a kolóniába való indulás előtt kapott. Azt tervezte, hogy az éjszaka végén visszatér oda, lezuhanyozik, és visszateszi... most viszont már alighanem belepte őket a por, miközben azt várták, hogy a gazdájuk visszatérjen értük. Már kezdte elveszíteni a hitét, hogy valaha is újra látja őket. Furcsa, hogy meg tud változni valakinek az élete. Kilépett egy házból úgy, hogy arra számított, hamarosan visszatér, aztán az út, amelyre lépett, balra vitte ahelyett, hogy visszavezette volna jobbra. Arra gondolt, vajon mennyi ideig őrzik meg a személyes holmiját. Mennyi idő telik el, mielőtt azt a néhány dolgot, amit a testvériség

J. R. Ward

66


házában, a vadászkunyhóban, vagy az alagsori lakásában hagyott, úgy ítélik meg, hogy felesleges? A négy hét valószínűleg már súrolta ezt a határt – habár, mivel az alagsori lakásáról senki nem tudott, ott tovább maradnak meg a dolgai. Néhány hét múlva a cuccait beteszik egy szekrénybe. Aztán egy kis dobozba a padlásra. Vagy egyenesen a szemétbe dobják. Ez történt ugyanis, amikor valaki meghalt. Amije addig volt, attól fogva már csak szemét volt, hacsak valaki más nem tudta hasznát venni. És a tüskés fémlánc nem tartozott a legkelendőbb tárgyak közé. Xhex elzárta a vizet, kilépett a zuhanyfülkéből, megtörölközött, és visszament a hálószobába. Épp amikor leült az ablak elé, nyílt az ajtó, és az a kis alantas jött be a szobába, aki a konyhában tevékenykedett. A kezében egy ennivalóval megrakott tálcát hozott. Amikor letette a komód tetejére, mindig az látszott rajta, nem tudja, mire vélni, miért kell egy halom forró ennivalót hagynia egy üres szobában. Aztán alaposan megnézte a falon a friss foltokat és fekete vércsíkokat. Abból, amilyen finnyásnak tűnt, Xhex úgy vélte, legszívesebben nekiállt volna takarítani. Amikor először idekerült ebbe a szobába, a tapéta kifogástalan állapotban volt, most pedig úgy nézett ki, mint egy háborús övezet. A férfi nyitva hagyta az ajtót, amikor odament az ágyhoz, és megigazította rajta a takarót és a párnákat, Xhex pedig kibámult a folyosóra és le a lépcsőn. Nem lett volna értelme kirohannia. Valamint a kis alantast sem tudta volna megtámadni. A manipulátor módszer sem működött rajta, mert Xhex mentálisan és fizikailag is le volt gátolva. Nem tehetett mást, csak nézte, és azt kívánta, bárcsak valahogy hatni tudna rá. Istenem, ez a tehetetlen gyilkos vágy ugyanolyan lehetett, mint amit az állatkerti oroszlánok éreznek, amikor a gondozójuk belép a ketrecükbe egy seprűvel és az ennivalójukkal. Az ember szabadon járkálhatott ki-be, megváltoztathatta a környezetüket, ők azonban be voltak zárva. Ennél már az is jobb volt, ha valamilyen drogot szedett az ember. Miután a férfi elment, Xhex odament az ennivalóhoz. Ha nem eszi meg, azzal semmin nem változtat. Különben is, szüksége volt az energiára a harchoz, ezért mindent elfogyasztott, ami a tálcán volt. A nyelve úgy

J. R. Ward

67


érezte, mintha papírt enne, és arra gondolt, lesz-e még valaha is olyan, hogy azt eszi, amit ő szeretne, és ízleni is fog neki a fűszerezése. Ez az egész „az-étel-energiát-ad” dolog logikus volt, de az biztos, hogy nem olyasmi, amit örömmel várt mindennap. Miután befejezte az evést, visszament az ablakhoz, és elhelyezkedett a füles fotelban, a térdét felhúzta a mellkasához. Kibámult az utcára, megvizsgálta a szokásos tömeget, majd... Nem volt nyugodt, csak mozdulatlan. Folyton készen állt a szökésre. Éber volt és lecsapni kész. Még ennyi idő után is állandóan a menekülés útját kereste... és fogja is, amíg ki nem leheli a lelkét. Ez a harc iránti vágy, a hajtóerő nem a körülmények hatására alakult ki benne, hanem azért, mert ő ilyen volt. A felfedezéstől John jutott eszébe. Pedig mennyire erősen akarta, hogy távol tartsa magát tőle! Arra gondolt, amikor együtt voltak... nem arra a legutolsó alkalomra, amikor John megfizetett neki a visszautasításért, hanem a másikra, amikor az alagsori lakásában voltak. A szex után a férfi meg akarta csókolni... szerette volna, hogy a dolog több legyen, mint egy gyors, kemény menet. Xhex pedig hogy reagált rá? Elhúzódott és bement a fürdőszobába, hogy lemossa magáról, mintha a férfi bemocskolta volna. Aztán kisétált az ajtón. Így Xhex nem hibáztatta azért, ami az utolsó éjszakájukon történt. Körülnézett a sötétzöld szobában. Valószínűleg itt fog meghalni. Nem is olyan sokára, mivel régóta nem evett már, és nagyon nagy fizikai és érzelmi megrázkódtatáson ment keresztül. A saját halálának gondolatára eszébe jutott az a sok arc, amelybe belenézett, miközben az élet elszállt a testből és a lélek szabaddá vált. Bérgyilkosként a halál a munkája volt. Manipulátorként pedig egyfajta elhivatottság. A folyamat mindig is lenyűgözte. Minden egyes ember, akit megölt, harcolt a végzete ellen. Annak ellenére, hogy – miközben ott állt felettük az éppen aktuális fegyverrel a kezében – tudták, hogy még ha sikerülne is egy pillanatra felülkerekedniük a sorsukon, ő úgyis újra lesújtana rájuk. De ez sem számított nekik. A rémület és a fájdalom olyan volt számukra, mint valami rejtett energiaforrás, erőt adott nekik a harchoz. Xhex pontosan tudta, milyen érzés. Az, amikor valaki küzd, hogy lélegzethez jusson, miközben képtelen levegőt préselni a tüdejébe. Amikor hideg verejték ül ki

J. R. Ward

68


a bőrére, vagy amikor elgyengülnek az izmai, de az agya mégis kiadja a parancsot, hogy mozdulj meg, mozogj, mozogj, az isten verjen meg! Előző elrablói többször is eljuttatták a hullamerevség közelébe. A vámpírok az Őrzőben hittek, a manipulátoroknál azonban nem létezett a túlvilági élet fogalma. Számukra a halál nem egy másik autópályára való letérést jelentette, hanem azt a kemény téglafalat, amelybe a haldokló beleütközött, és utána nem volt semmi. Személy szerint ő nem hitt abban a jótékony isten dumában, ám hogy ez a neveltetésének volt-e köszönhető vagy a gondolkodásának, a végeredmény szempontjából egyáltalán nem számított. A halállal lekapcsolódott a lámpa, véget ért a történet. Az ég szerelmére, hiszen oly sokszor látta testközelből, hogy a nagy küzdelem után... nem volt semmi. Az áldozatai egyszerűen csak megszűntek mozogni, és megmerevedtek abban a testhelyzetben, amiben éppen voltak, amikor a szívük abbahagyta a dobogást. És lehet, hogy vannak, akik mosollyal az arcukon mennek el, számára azonban ez inkább vigyor volt, nem mosoly. Mert hát, ha ott lett volna az a nagy fényesség, meg a mennyországbeli királyság baromság, nem kellett volna úgy ragyogniuk, mint aki megütötte a főnyereményt? Habár néha talán nem amiatt vágtak olyan elkínzott arcot, ahová mentek, inkább azért, ahol voltak. A megbánás... olyankor mindig a megbánás került előtérbe. Azonkívül, hogy szeretett volna más körülmények között születni, két dolog volt az életében, amit nagyon megbánt. Az egyik, hogy oly sok évvel azelőtt nem mondta meg Murhdernek, hogy félig manipulátor. Így, amikor a kolóniába került, a férfi nem indult volna el megmenteni, hisz tudta volna, hogy a családja másik fele elkerülhetetlenül magának követeli, és akkor nem történt volna vele az, ami végül is megtörtént. A másik pedig, hogy ha vissza tudott volna utazni az időben, megmondta volna John Matthew-nak, hogy sajnálja. Na persze, akkor is eltaszította volna magától, mert csak így tudta megakadályozni, hogy John is elkövesse ugyanazt a hibát, amit az előző szerelme. De megmondta volna neki, hogy nem a férfi az oka. Csak is ő.

J. R. Ward

69


John legalább ki fogja heverni. Ott voltak neki a testvérek és a faj királya, hogy gondoskodjon róla, azok után pedig, hogy Xhex így ellökte magától, nem is tesz semmi ostobaságot. Így hát ebben a helyzetben most csak magára számíthatott, és a történet úgy végződik majd, ahogy kell.

J. R. Ward

70


7. fejezet Erőszakos élete után nem volt olyan nagyon meglepő, hogy erőszakos véget fog érni... és természetéhez hűen magával visz egy-két nagyobb húsdarabot is, miközben távozik. A francba, kifutnak az időből! John ránézett az órájára, ami teljesen felesleges mozdulat volt, mivel a szeme mögötti szúrás pontosan tudatta vele, milyen kevés idejük maradt. Már attól is sűrűbben kezdett pislogni, hogy közeledett a napkelte. Az Xtreme parkbeli mozgás kezdett elülni éjszakára, a bedrogozott fiatalok felültek a padokon, vagy bementek az egyik nyilvános vécébe, hogy még egy utolsó löketet nyomjanak be maguknak. Caldwellben ez volt az egyetlen park, amely a hét minden napján, napi huszonnégy órán át nyitva tartott. Fehér fényű neonlámpák világították meg a hatalmas betonplaccot. Nehéz volt megmondani, mi volt a városatyák terve ezzel a nonstop üzletmenettel, mert szó szerint ez folyt ott. Nonstop üzlet. A park olyan volt, mint egy klub, távol a Trade utcai bároktól, a kábítószer mégis ugyanolyan sűrűn cserélt gazdát, mint bármelyik szórakozóhelyen. Alantasok nem voltak a környéken. Csak emberek árultak embereknek az árnyékban. Mégis ígéretesnek tűnt a helyszín. Ha Lash esetleg még nem férkőzött volna be ebbe a közösségbe, hamarosan meg fogja tenni. Még úgy is rengeteg alkalom és hely adódott az üzletelésre, hogy egy-egy rendőrségi járőrkocsi időnként körbement a területen. A park úgy nézett ki, mint egy hatalmas udvar. Itt-ott alacsonyabban volt a talaj, és felváltva álltak benne a gördeszkás rámpák és ugratok. Mellesleg így mindenki jól láthatta, mikor jönnek a zsaruk, és volt elég idejük elrejtőzni mindenféle rejtekhelyre. És ember, nagyon értették a dolgukat! John és a barátai a szerszámos bódé mögött elbújva remekül látták, hogy zajlik ez újra és újra. Felvetődött bennük a kérdés, vajon miért nem használ a rendőrség civil autókat, vagy miért nem épülnek be álruhás zsaruk a parkbeliek közé. Persze, lehet, hogy ezt már régen megtették. Lehet, hogy mások is voltak úgy, mint John és a fiúk, hogy láthatatlanok voltak a tömeg számára. Habár nem teljesen ugyanúgy. A Caldwelli rendőrség tagjai nem tudtak tökéletesen láthatatlanok maradni, ahogy John és a többiek az elmúlt J. R. Ward

71


három órában. Mivel ők mindenkinek, aki megpillantotta őket, kitörölték az emlékezetét. Furcsa érzés volt ott lenni egy helyen, ugyanakkor mégsem részese lenni annak... érzékelték őket, de nem látták. – Felszívódunk lassan? – kérdezte Qhuinn. John hátranézett az égre, és arra gondolt, nem egészen tizenhárom óra múlva az az átkozott tűzgolyó, amit napnak neveznek, visszahanyatlik a látóhatár mögé, ők pedig újra eljöhetnek ide, és elfoglalhatják megfigyelő posztjukat, és megint várhatnak. A pokolba! – John? Mennünk kellene! John egy pillanatig azt fontolgatta, hogy jól beolvas a barátjának. Felemelte a kezét, és már kezdte volna, hogy „menj-a-picsába”, meg „nemvagy-a-bébiszitterem”, és hasonló durvaságokat. Az a gondolat állította meg, hogy rájött, bármenynyit várnak is, Lash attól még nem fog hamarabb felbukkanni, és azzal, hogy elkezd veszekedni Qhuinn-nel, szintén nem kerülnek közelebb a céljukhoz. Ezért csak bólintott, és még egyszer utoljára körülnézett. Egy figyelemre méltó dílert szúrtak ki, aki a legtöbb üzletet bonyolította, és a kölyök kitartott szinte a legutolsó percig. A székhelye a középső rámpa mellett volt, ami nagyon bölcs választásnak tűnt, mivel onnan mindent belátott: a park távoli sarkait is, valamint azt a helyet, ahol a zsaruk megjelentek és távoztak. Nem nézett ki többnek tizenhét-tizennyolc évesnél, a ruhája lógott rajta, amely részben a gördeszkás stílusnak volt köszönhető, részben pedig annak, hogy valószínűleg fogyasztója is volt az anyagnak, amit árult. Úgy látszott, csak az tudná igazán megtisztítani, ha néhányszor alaposan végigsikálnák egy autómosó kefével. De éber volt és okos. Valamint látszólag egyedül dolgozott. Ami nagyon érdekes volt. Ha valaki a kábítószer világában egy területet akart uralni, szüksége volt néhány segítőre, akik megvédték, máskülönben vagy a drog, vagy a készpénz miatt megtámadták volna. Ez a kölyök azonban... egész végig egyedül volt. Ami azt jelentette, hogy vagy komoly segítőtársai voltak elrejtőzve valahol, vagy hamarosan le fogják vadászni. John felállt azon a helyen, ahol a melléképület mögött bujkáltak, és bólintott a fiúknak. Mehetünk!

J. R. Ward

72


Amikor ismét alakot öltött, és a súlya újra valóságossá vált, csizmás lába alatt megcsikordult az aprókavics. Hűvös szél csapott az arcába szemből. A testvériség házának udvara négyszögletű terület volt, amelynek egyik oldalát maga az épület alkotta, a többit pedig az a hat méter magas kőfal, amely a birtok körül húzódott. A fehér márvány szökőkút még nem volt feltöltve tavaszra és nyárra, a fal mellett pedig fél tucat autó parkolt orral befelé arra várva, mikor történik már valami. Egy mechanikus szerkezet halk, surrogó hangjára körülnézett. Összehangolt mozgással minden ablakra egyszerre ereszkedtek le az acélredőnyök, a panelek kinyíltak, és úgy fedték el az ólomüveg ablakokat, mintha megannyi szem csukódott volna le. John rettegett attól, hogy be kell mennie a házba. Annak ellenére, hogy több mint ötven szoba volt benne, az a tudat, hogy napnyugtáig ott kell maradnia, olyan érzést keltett benne, mintha az épület nem lenne nagyobb egy cipős doboznál. Amikor Qhuinn és Blay is előbukkant mellette, John felsétált a lépcsőn a bejárati szárnyas ajtóhoz, és benyitott az előtérbe. Bent megmutatta az arcát a biztonsági kamerának, mire a zár azonnal kattant, és John besétált az előcsarnokba, amely úgy nézett ki, mintha a cári Oroszországban épült volna. Malachit és barackszínű márványoszlopok tartották a két emelet magas mennyezetet, amelyre gyönyörű freskó volt festve. Aranykeretes tükrök és lámpák szórták szét a sárgás fényt, amely még pazarabbá tette a helyiség színeit. A nagy lépcső pedig... a szőnyeggel borított felfelé ívelő lépcsősor, mintha az égbe vezetett volna, aranykorlátja fent kettévált, és az első emeleti nyitott erkély karfáját alkotta. Az apja nem sajnálta a pénzt, és láthatóan volt ízlése a drámai hatás kialakításához. Már csak egy nagyzenekar hiányzott, és nem volt nehéz elképzelni, ahogy a király méltóságteljesen levonul gyönyörű ruhájában... Ekkor Wrath jelent meg a lépcső tetején, hatalmas teste fekete bőrruhában, hosszú, fekete haja széles vállára hullt. Fejre simuló napszemüvege is rajta volt, és bár hosszú, veszélyes lépcsősor legtetején állt, nem nézett le. Nem is volt rá szükség, mivel már teljesen vak volt. Ami azonban nem jelentette azt, hogy nem látott. Mellette állt George, és az ő feladata volt, hogy ezt megoldja helyette. A szemét helyettesítő kutya irányította a királyt. Wrath a golden retriever mellkasán és hátán lévő hámot fogta, így voltak kapcsolatban egymással. Olyanok voltak, mint Stan és Pan. Az irgalmas szamaritánus kutya, amely olyan gyönyörű volt,

J. R. Ward

73


hogy szépségversenyt is nyerhetett volna, és a brutális harcos, aki egyértelműen egy pillanat alatt képes lett volna bárkinek kitépni a torkát. Együtt azonban nagyszerű párost alkottak, és Wrath láthatóan imádta állati segítőjét. A kutyával úgy bántak, ahogy egy király házi kedvencével illik... a pokolba a kutyaeledellel, George azt ette, amit a gazdája, vagyis a legfinomabb marha – és bárányfalatokat. Még azt is beszélték, hogy egy ágyban aludt Bethszel és Wrath-szal – habár ennek az információnak a valóságtartalmát nem erősítették meg, mivel senki nem léphetett be az első család hálószobájába. Amikor Wrath elindult lefelé a lépcsőn az előcsarnokba, sántikált, annak utóhatásaként, amit a másik oldalon, az Őrző világában csinált. Senki sem tudta, kivel találkozik ott, vagy miért jelent meg rendszeresen monoklival a szeme körül vagy felhasadt ajakkal, de mindenki, Johnt is beleértve, hálás volt ezekért a találkozókért. A király így sokkal nyugodtabb volt, és már nem akart kimenni az utcára harcolni. Mivel Wrath lefelé tartott, néhány másik testvér pedig bejött azon az ajtón, amelyiken John is nem sokkal korábban, John úgy érezte, muszáj elmenekülnie. Ha az Árnyékok megérezték rajta a friss tinta szagát, az utolsó étkezésre összegyűlő társaság is egyből tudni fogja, ha elég közel megy hozzájuk. Szerencsére a könyvtárban volt bársarok, ezért odament, és kitöltötte magának az első pohár Jack Danielst. Amikor a következőt is kitöltötte, nekidőlt a márványpultnak. Azt kívánta, bárcsak lenne egy időgépe – bár azt nem tudta pontosan, hogy a jövőbe ment volna vele, vagy inkább vissza a múltba. – Kérsz valamit enni? John nem nézett Qhuinnre, csak megrázta a fejét, és még egy adagot öntött a poharába. – Oké, akkor hozok neked egy szendvicset. John egy káromkodás kíséretében megfordult, és azt mutogatta, azt mondtam, nem kérek. – Marhasültest? Rendben. És teszek mellé még egy szelet répatortát is, jó? A szobádba viszem a tálcát. – Qhuinn elfordult. – Ha vársz öt percet, addigra mindenki leül az asztalhoz, és észrevétlenül felosonhatsz a szobádba.

J. R. Ward

74


Ezek után elment, ami azt jelentette, hogy John – azonkívül, hogy fejbe vágja a poharával – semmilyen más módon nem tudta volna közölni vele a véleményét. Az pedig leginkább csak arra lett volna jó, hogy elpocsékoljon egy finom italt. Qhuinn olyan keményfejű volt, hogy ha egy vasrúddal fejbe vágják, talán meg sem erezte volna. Szerencsére az alkohol elkezdett hatni, és kábító takarója először John vállára terült, aztán betakarta az egész testét. Sajnos az elméjét nem tudta lecsendesíteni, a csontjai és az izmai azonban ellazultak. Miután letelt a javasolt öt perc, John fogta a poharát meg az üveget, és kettesével szedve a fokokat, felszaladt a lépcsőn. Miközben felsietett, elkísérték az ebédlőből kihallatszó hangok. Csak beszélgetést hallott, nevetést nem. Most nem olyan volt a hangulat, mint máskor. Amikor odaért a szobájához, kinyitotta az ajtót, és egy dzsungelbe érkezett: minden elképzelhető felületen ruhák lógtak, a komódon, a füles széken, az ágyon, még a plazmatévén is. Mintha felrobbant volna a ruhásszekrénye. Üres Jack Danielses üvegek sorakoztak az éjjeliszekrényen az ágy fejtámlája mellett mindkét oldalon, és a halott katonák még tovább is terjeszkedtek, le a földre, még a lecsúszott, összegyűrődött lepedőn és takarón is ők pihentek. Fritz és a takarítószemélyzet két hete nem járt már a szobában, és ha a dolgok ebben az ütemben folytatódnak, markolóra lesz szükségük a takarításhoz, mire végül John beengedi őket. Levetkőzött. A bőrnadrágját és a pólóját oda dobta le a földre, ahol éppen állt, a dzsekijével azonban óvatosan bánt. Legalábbis addig, amíg benne voltak a fegyverek. Miután kivette őket belőle, ledobta a dzsekit az ágy sarkára. A fürdőszobában ellenőrizte a két tőrt, aztán gyorsan megtisztította a két pisztolyt azzal a tisztítókészlettel, amit a második mosdókagyló mellett hagyott elő a márványpulton. Na igen, eléggé elhagyta magát, lejjebb süllyedt még a kollégista fiúk szintjénél is, a fegyvereivel azonban rendesen bánt. A munkaeszközeit karban kellett tartani. Sietve lezuhanyozott. Miközben beszappanozta a mellkasát és a hasát, visszagondolt arra az időre, amikor csupán a meleg víz érintése is elég volt a farkának ahhoz, hogy felálljon. Többé már nem. Azóta nem volt erekciója... hogy utoljára együtt volt Xhexszel.

J. R. Ward

75


Egyszerűen csak nem érdekelte – még az álmaiban sem, ami újdonságnak számított. A pokolba, jóval az átváltozása előtt, amikor még nem is kellett volna sejtenie semmit a szexualitásról, a tudatalattija mindenféle izgató, erotikus képeket villantott fel előtte. Ezek az aktusok olyan élethűek voltak, mintha az emlékei lettek volna, nem pedig csak az agya alvás közben fabrikált álomképei. Most viszont? Belső képernyőjén kizárólag üldözési jelenetek játszódtak, mint az Ideglelés című filmben. Halálos rémületben rohant, és még azt sem tudta, mi üldözi... vagy hogy valaha is biztonságba jut-e. Amikor kijött a fürdőszobából, talált egy tálcát a komódon. Marhasültes szendvicset, valamint egy akkora szelet répatortát, mint a feje. Innivalót nem látott, mivel Qhuinn tudta, hogy folyadékként ő csak Mr. Danielst vesz magához. A komód előtt állva evett anyaszült meztelenül, és amikor az étel leért a gyomrába, elszívott tőle minden energiát, még a fejéből is kitisztított mindent. Megtörölte a száját a textilszalvétával, aztán kitette a tálcát a folyosóra, és visszatérve a fürdőszobába, megmosta a fogát. Lekapcsolta a villanyt a fürdőszobában. Aztán a szobában is. És Jackkel együtt leült az ágyára. Bármennyire kimerült volt is, nem örült neki, hogy lefekhet. Az energiaszintje különös módon fordított arányosságban állt azzal a távolsággal, amely a feje és a föld között volt. Hiába látott már kettőt a fáradtságtól, abban a pillanatban, hogy a feje leért a párnára, a gondolatai őrült iramban kezdtek száguldozni, aminek az lett az eredménye, hogy ébren bámulta a mennyezetet, miközben számolta az órákat, és azt vizsgálgatta magán, mi hol fáj. Felhajtotta a whiskyt a poharából, majd a könyökét a térdére támasztotta. Pillanatokon belül lebukott a feje, és lecsukódott a szemhéja. Amikor elkezdett oldalra dőlni, hagyta magát, bár nem tudta, melyik irányba indult el: a párnák felé vagy az összegyűrt takaró irányába. A párnák felé. Feltette a lábát is az ágyra, majd magára húzta a takarót, és egy csodálatos pillanatig belesüllyedt az öntudatlanságba. Talán ma este megszakad a hagyomány. Talán ez a felszabadító zuhanás végre eljuttatja abba a fekete lyukba, ahová oly régóta vágyik. Talán most... Kipattant a szeme, és csak bámult a sűrű sötétségbe.

J. R. Ward

76


Sajnos nem. Annyira fáradt volt, hogy már szinte megijedt tőle, mégis nemcsak hogy felébredt, de ugrásra kész volt, olyan éber lett. Megdörzsölte az arcát, és arra gondolt, ez az ellentmondásos állapot annak a kognitív megfelelője, mint amikor a poszméhekről kiderült, hogy mégis tudnak repülni: a fizikusok váltig állították, hogy lehetetlen, mégis nap mint nap megtörtént. Hanyatt fordult, keresztbe tette a karját a mellkasán, és akkorát ásított, hogy majdnem kiakadt az állkapcsa. Nehéz volt eldönteni, felkapcsolja-e a lámpát vagy sem. A sötétség felerősítette azt az örvénylést, amely a fejében kavargott, a lámpafény viszont bántotta a szemét, és végül úgy érezte, mintha homok lenne benne. Általában váltogatta, hol felkapcsolta, hol le. A szobros folyosóról behallatszott, amikor Zsadist, Bella és Nalla végigsétáltak a szobájukig. A pár a vacsoráról beszélgetett, a kisbaba pedig elégedetten gőgicsélt, mint akinek tele van a pocakja, és örül, hogy a szülei ott vannak vele. Utánuk Blay következett. V-n kívül ő volt az egyetlen, aki a házban dohányzott, John ebből tudta, hogy ő az. És Qhuinn is ott volt vele. Egész biztosan. Máskülönben Blay nem gyújtott volna rá a saját szobája előtt. Ez volt a bosszúja a tetoválószalonos lányért, és ki ítélte volna el ezért? Aztán hosszú csend következett. Majd még egy csizmás láb lépései. Tohr is elindult lefeküdni. John sokkal inkább a csendből tudta beazonosítani, hogy ki az, mint a hangokból. A léptek lassúak és viszonylag könnyűek voltak egy testvérhez képest. Tohr már dolgozott rajta, hogy visszanyerje korábbi formáját, de még nem engedték ki az utcára harcolni, ami nem is volt meglepő. Legalább húsz kiló izmot fel kellett még szednie magára, mielőtt bármilyen harcba keveredhetett az ellenséggel. Tohr után már nem volt senki, aki várható volt, hogy feljön. Lassiter, más néven Tohr szőke árnyéka, nem aludt, ezért rendszerint lent maradt a biliárdszobában, és bírósági tárgyalásokat nézett a tévében, valamint Született feleségek ismétléseit. Csend... csend... csend... Amikor Johnt már a szívverésének hangja is idegesítette, nagyot káromkodott, kinyújtózott, és felkapcsolta a villanyt. Ő nem volt annyira a tévé megszállottja, mint Lassiter, de bármi jobb volt, mint a csend. Tapogatózni kezdett az üres whiskys üvegek között a távirányítót keresve,

J. R. Ward

77


és amikor megtalálta, megnyomta. A tévé egy ideig nem reagált, mintha elfelejtette volna, mi a dolga... aztán felvillant a kép. Linda Hamilton futott egy folyosón, izmos teste feszült az erőtől. A folyosó végén kinyílt a lift ajtaja, és megjelent... egy alacsony, sötét hajú gyerek, mellette Arnold Schwarzenegger. John megnyomta a gombot, és kikapcsolta a tévét. Amikor utoljára látta ezt a filmet, Tohr és ő együtt nézték... még akkor, amikor a testvér kiemelte szánalmas kis életéből, és megmutatta neki, ki is ő valójában... mielőtt az életük darabokra hullott volna. Az árvaházban, az emberi világban, John mindig a tudatában volt, hogy ő más... és aznap este a testvér elmondta neki, hogy miért. A szemfoga felvillantása mindent megmagyarázott. Aznap este Tohr megmutatta neki a szemfogát, és ezzel fellibbentette a fátylat a titokról. Természetesen, ha az ember rájön, ki nem, vagy, hogy tényleg az, aminek mindig is gondolta magát, elönti a rémület. De Tohr vele maradt, és nézte ő is a tévét, bár szeretett volna harcolni, és ráadásul még a fele is terhes volt. Ez volt a legszebb dolog, amit valaki valaha is tett érte. Miután visszazökkent a jelenbe, John letette a távirányítót az éjjeliszekrényre, de véletlenül nekiütötte az egyik üvegnek, ami felborult, és az alján lévő kis ital kiömlött. Egy pólóért nyúlt, hogy letörölje, ami tekintve, hogy a szoba milyen állapotban volt, legalább olyan feleslegesnek tűnt, mint egy Big Mac és sült krumpli mellé diétás kólát rendelni. De azért mégis. Letörölte az éjjeliszekrény tetejét, egyesével felemelte az üres üvegeket, aztán kihúzta a fiókot, hogy végighúzza a ruhát a fiók... Ledobta a földre a pólót, majd belenyúlt a fiókba, és kivett egy régi, bőrkötéses könyvet. A napló már fél éve nála volt, de még egyszer sem olvasta. Ez volt az egyetlen dolog, ami az apjától rámaradt. Mivel nem tudott semmi mást csinálni, és nem volt hová mennie, kinyitotta a könyvet. A lapjai vékony szövetből álltak, és ódon szagot árasztottak, a tinta viszont még mindig olvasható rajta. John arra a néhány sorra gondolt, amit Treznek és iAmnek írt Sal éttermében, és az jutott eszébe, vajon az apja kézírása hasonlít-e az övére. Mivel azonban a naplót az ősi nyelven írták, ezt nem lehetett megállapítani.

J. R. Ward

78


Nos, ez az éjszaka valóban az elmélkedésről szólt. Figyelte, hogy íródtak a jelek, a tinta hogyan került a lapra, hogy a szimbólumokat megformázza, valamint észrevette azt is, hogy nincsen benne egyetlen hiba sem, vagy áthúzás, és bár a lap nem volt megvonalazva, az apja írása mégis szép, vízszintes sorokban sorakozott egymás alatt. Elképzelte, ahogy Darius a napló fölé hajolt, a gyertyafény mellett, majd belemártotta az írótollat... Különös borzongás futott végig rajta, olyasmi, aminek hatására attól félt, talán rosszul lesz... a hányinger azonban elmúlt, amikor egy kép jelent meg előtte. Egy hatalmas kőház, kicsit hasonló ahhoz, amilyenben most lakott. Egy szoba, amelyben gyönyörű holmik voltak. Egy sietős bejegyzés ebbe a naplóba az íróasztalon a nagy bál előtt. A gyertya fénye halvány volt és sárgás. John megrázta magát, és folytatta a napló lapozgatását. Egy idő múlva már nemcsak a szimbólumokat nézegette, hanem elkezdte olvasni is a sorokat... Az apja írt az első napjairól a harcosok táborában. Hogy milyen hideg volt, mennyire félt, és mennyire hiányzott neki az otthona. És milyen egyedül érezte magát. John olyan erősen hangolódott rá az olvasottakra, hogy nemsokára már nem volt különbség apa és fiú között. Annak ellenére, hogy nagyon sok év és egy egész kontinens választotta el őket egymástól, olyan volt, mintha az apja és ő egy és ugyanaz a személy lett volna. Ugyan már! Csak mindketten voltak már hasonló helyzetben: a rideg valóságban, amelyben sok veszély leselkedett rájuk... és nem voltak mellettük a szüleik, hogy megvédjék őket. Nem tudta, mikor csukódott le a szemhéja, és maradt is úgy. Egyszer azonban elaludt, miközben féltőn a kezében tartotta azt, ami az apjától megmaradt neki.

J. R. Ward

79


8. fejezet 1671 tavasza, az Óhazában Darius egy sűrű erdőben bukkant elő a semmiből, közvetlenül egy barlang bejárata mellett. Figyelmesen hallgatózott az éjszakában, hátha hall valamit, amire oda kell figyelnie... Szarvasok topogtak a halkan csörgedező patak mellett, szél fütyült a fenyőfák között, és a saját lélegzetét is hallotta. Emberek vagy alantasok azonban nem voltak a közelben. Még egy pillanat, aztán... belépett egy kiálló szikla csúcsa alá, és egy olyan természetes üregben találta magát, amely éonokkal korábban keletkezett. Beljebb lépett, és érezte, ahogy a levegőt megtölti egy olyan szag, amelyet szívből gyűlölt: a dohos föld és a hideg pára a harcosok táborára emlékeztette, és annak ellenére, hogy már huszonnégy éve kiszabadult arról a pokoli helyről, a Vérontóval eltöltött idő emlékének hatására még most is majdnem rosszul lett. A barlang legbelsőbb falánál végighúzta a kezét a durva, nedves kövön, amíg meg nem találta a vaskallantyút, amely működésbe hozta a zárat. Tompa nyikorgás hallatszott, amikor a sarokvasak elfordultak, és feltárult a barlang belseje. Darius nem várta meg hogy a kőtömb teljesen kinyíljon, azonnal belépett, mihelyst oldalazva be tudta préselni széles mellkasát a résen. A másik oldalon meghúzott egy másik kallantyút, és várt, amíg a kőtömb vissza nem zárult teljesen. A hosszú folyosó, amely a testvériség legszentebb terméhez vezetett, fáklyákkal volt megvilágítva. A lángjuk vadul lobogott, mozgó árnyékot vetve a durva földre és a mennyezetre. Körülbelül félúton járhatott, amikor meghallotta a testvérei hangát. Sokan voltak a gyűlésen, a mély férfihangok egymást túlharsogva követeltek figyelmet maguknak. Valószínűleg ő volt az utolsó érkező. Amikor odaért a kovácsoltvas kapuhoz, elővett egy kulcsot a mellényzsebéből, és beledugta a kis kulcslyukba. A kapu kinyitása még neki is nagy erőfeszítésébe került, mivel a hatalmas vasajtó csak annak tárult fel, aki méltónak bizonyult arra, hogy szélesre tárja.

J. R. Ward

80


Amikor átlépett a föld mélyébe vájt, hatalmas terembe, már jelen volt a testvériség minden tagja, és az ő érkezésével a gyűlés el is kezdődött. Megállt Ahgony mellett, mire a hangok elcsendesedtek, majd Wrath, a jó király üdvözölte az egybegyűlteket. A testvérek tisztelték a faj vezetőjét, még akkor is, ha királyi leszármazottként nem volt harcos. Bölcs tanácsai és megfontolt szabályai nagy segítséget jelentettek nekik az Alantasok Társaságával folytatott háborúban. – Harcosaim! – szólt a király. – Lesújtó hírrel és egy kéréssel fordulok ezen az estén hozzátok. Egy hűséges jelent meg a házamban, a nappali órákban, és személyes audienciát kért tőlem. Miután nem volt hajlandó megosztani a mondanivalóját a hűségesemmel, sírva fakadt. Miközben az uralkodó zöld szeme a jelenlévőket fürkészte, Darius azon töprengett, mi fog kisülni ebből a dologból. Semmi jó, gondolta. – Ekkor közbeléptem. – A király egy pillanatra lehunyta a szemét. – A hűségest az ura küldte hozzám, a lehető legszörnyűbb hírrel. A család hajadon leányának nyoma veszett. Miután a leány korán nyugovóra tért, a szolgálója vitt neki egy kis ennivalót, hátha időközben megéhezett, de üresen találta a szobáját. Ahgony, a testvériség vezetője így szólt. – Mikor látták a leányt utoljára? – Az utolsó étkezés előtt. Odament a szüleihez, és közölte, hogy nincs étvágya, és hogy korán nyugovóra szeretne térni. – A király megint körbenézett. – Az édesapja értékes férfi, aki számos személyes szívességet tett már nekem. Ami miatt azonban még komolyabb az ügy az, hogy eme férfi felajánlotta a szolgálatait a fajnak, és elvállalta a tanács elnöki tisztségét. Miközben halk káromkodásokat lehetett hallani a barlangban, a király bólintott. – Igen, testvéreim, Sampsone leányáról van szó. Darius keresztbe tette a karját a mellkasán. Ez nagyon rossz hír volt. Az elit leányai ritka drágakövek voltak az apjuk szemében... amíg át nem adták őket egy másik értékes férfinak, aki hasonló tisztelettel bánt velük. Ezekre a nőkre nagyon vigyáztak, nem ritkán kolostorba zárták őket... és nem tűntek csak ügy el a szülői házból. Valószínűbb volt, hogy elrabolták. Mint minden ritkaság az elit hajadonjai is nagyon értékesek voltak... és mint mindig, amikor az elitről volt szól, az egyén kevésbé volt fontos, mint a család: a váltságdíjat nem azért fizették ki hogy megmentsenek egy életet, hanem azért, hogy a

J. R. Ward

81


család hírnevén ne essen szégyenfolt. Nem volt példa nélküli, hogy egy-egy szüzet elraboltak, és pénzért fogva tartottak, ám az elrablás ténye soha nem került nyilvánosságra. Az Alantasok Társasága nem az egyedüli gonosz volt a világban. Néha a vámpírok is vadásztak a saját fajtársaikra. A király hangja mélyen és határozottan zengett a barlangban. – Számítok rátok, mint a magántestőreimre, hogy helyrehozzátok ezt a dolgot. – A király Dariusra tekintett. – Van köztetek valaki, akit megkérek, hogy induljon el, és tegye jóvá ezt a rosszat. Darius bólintott és mélyen meghajolt, még mielőtt megfogalmazódott volna a kérés. – Köszönöm, harcosom. A te nemességedet és illemtudásodat értékelni fogják abban a megtört otthonban. És miután megtalálod a gonosztevőt, biztos vagyok benne, hogy tudod, mi a helyes... megoldás. Használd fel azok segítségét, akik itt állnak melletted és mindenekfelett, találd meg a leányt! Egyetlen apának sem lenne szabad ilyen szörnyűséget átélnie, akár leányáról, akár fiáról van szó. Darius tökéletesen egyetértett. Bölcs döntés egy bölcs uralkodótól Darius nemes volt, ez igaz, ám mivel elvesztette az édesanyját, sokkal elkötelezettebb volt a nők iránt, mint más. Nem mintha a többi testvér nem tett volna meg hasonlóképpen mindent az ügy érdekében – kivéve talán Hharmot, akinek nem sok fogalma volt a női tisztességről. Azonban Darius volt az, aki leginkább szívügyének tekintette ezt a küldetést, és a király pontosan erre alapozta a választását. Segítségre lesz szüksége, ezért körülnézett a testvérek között, kit válasszon maga mellé. Végigsiklott a tekintete a már ismert, komor arcokon, amíg meg nem pillantott közöttük egy új, ismeretlen ifjút. Az oltár szemben lévő oldalán Hharm egy olyan fiú mellett állt, aki az ő fiatalabb és vékonyabb kiadása volt. Az ifjúnak is sötét haja és kék szeme volt, mint a szülőapjának, és látszott rajta, hogy ugyanolyan széles vállú és nagy termetű lesz, mint Hharm. A hasonlóságok azonban itt véget is értek. Hharm udvariatlan hanyagsággal a barlang falának dőlve állt, ami nem volt meglepő tőle. A testvér jobban szerette a harcot, mint a beszédet, mivel ez utóbbihoz nem volt sem elég ideje, sem elég türelme. A fia intelligens szeme azonban olyan átható, tiszteletteljes tekintettel nézte a királyt, hogy majdnem átszúrta.

J. R. Ward

82


A karját a háta mögött tartotta összekulcsolva. Látszólagos nyugalma ellenére a kezét tördelte ott, ahol senki sem láthatta, a mozdulatok azonban meglátszottak a felkarja izmaiban, és ez elárulta idegességét. Darius megértette a fiú érzéseit. Ez után a beszéd után kimennek a harcmezőre, és most először kell szembenéznie az ellenséggel. A fegyverei nem voltak jobbak, mint amilyeneket Darius kapott annak idején... a Vérontó levetett harceszközeit. Szánalomra méltó volt. Dariusnak nem volt apja, Hharmnak azonban gondoskodnia kellett volna a fiáról, és megadni neki a jól kiegyensúlyozott, jól elkészített eszközöket a harchoz, amelyek legalább olyan kiválók, mint a saját fegyverei. A király felemelte a karját, és a mennyezetre tekintett. – Az Őrző vigyázzon rátok, akik most itt összegyűltetek és áldjon meg titeket, katonáim, mielőtt a harc mezejére léptek! A testvérek hangos csatakiáltást hallattak. Darius is csatlakozott hozzájuk teli tüdőből kiáltott ő is, majd a hang visszhangzott, és tovább zengett, miközben egy kántáló ének kezdődött el. Ahogy az ének egyre hangosabb lett, a király kitárta a karját. Az árnyékból előlépett a fiatal trónörökös, akit az arckifejezése sokkal többnek mutatott, mint valódi hétéves kora. Wrath, Wrath fia, mint Tohrment is, az apja kiköpött mása volt, több közös vonás azonban nem volt bennük. A fiatal herceg szent volt, nemcsak a szülei, de a faj számára is. A fiatal fiú volt maga a jövő, a következő uralkodó... a bizonyíték hogy az Alantasok Társaságának folyamatos támadásai ellenére, a vámpírfaj még mindig létezett. És ez a gyermek nagyon bátor volt. Míg sok más ifjú a szülőapja mögé rejtőzött, ha egy testvérrel került szembe, a fiatal Wrath bátran kihúzta magát, és felnézett az előtte álló harcosokra, mintha tudná, hogy fiatal kora ellenére egy nap majd ő fog ezeknek az ádáz katonáknak parancsolni. – Induljatok harcosaim! – mondta a király. – Menjetek és forgassátok tőrötöket halálos szándékkal! Vérszomjas szavak voltak ezek egy ilyen zsenge gyermek fülének a háború közben azonban nem lehetett megóvni a következő uralkodói nemzedéket. Wrath, Wrath fia soha nem lép majd a harcmezőre, mert túlságosan fontos személyisége lesz a fajnak, ennek ellenére azért megkapja ő is a kiképzést, hogy tudja, mivel néznek szembe az alattvalói.

J. R. Ward

83


Amikor a király lenézett a fiára, a szemét elhomályosította a büszkeség az öröm, a remény és a szeretet. Mennyire más volt ez, mint Hharm és a fia kapcsolata! A gyerek ott állt vér szerinti szülőapja mellett, de a felnőtt tudomást sem vett róla, akár egy idegen mellett is állhatott volna. Aghony odahajolt Dariushoz. – Valakinek figyelni kellene arra a fiúra. Darius bólintott – Igen. – Ma este hoztam el a harcosok táborából. Darius a testvérére pillantott. – Valóban? És hol volt az apja? – Egy asszony lába közt. Darius magában káromkodott. Hharm a származása ellenére a legközönségesebb tagja volt a testvériségnek, és úton-útfélen nagyon sok gyermeket nemzett, amely megmagyarázta ugyan a nemtörődömségét, de semmiképpen sem igazolta. Természetesen a többi fia nem volt alkalmas a testvériségbe való bekerülésre, mivel az anyjuk nem kiválasztott volt. Ám ezek ellenére sem törődött a gyermekkel. Miközben szegény fiú ott állt elkülönülve mindenkitől, Darius visszaemlékezett az ő első éjszakájára a harcmezőn. Milyen egyedül volt... mennyire félt, hogy szembe kell néznie az ellenségei és nem számíthatott senkire, csak a saját erejére és arra a kevés képzésre, amit kapott, hogy megacélozza a bátorságát. Nem mintha a testvérek nem törődtek volna azzal, hogy mi lesz vele, de nekik saját magukra kellett vigyázniuk, Dariusnak pedig bebizonyítani, hogy egyedül is megállja a helyét a harcban. A fiúra is nyilván ez a sors várt, csakhogy neki itt volt az apja, aki megkönnyíthette volna a helyzetét. – Vigyázz magadra, Darius! – tanácsolta neki Ahgony, amikor a király a testvérek közé lépett, kezet rázott velük, majd távozni készült. – Kikísérem a királyt és a herceget. – Légy jó, testvérem! – Gyorsan megölelték egymást, majd Ahgony csatlakozott a két Wrath-hoz, és velük együtt kivonult a barlangból. Amikor Tohrture előrelépett, és elkezdte felosztani a területet aznap éjszakára, a harcosok párokba rendeződtek, Darius pedig a többiek feje felett Hharm fiát kereste a tekintetével. A fiú hátralépett a falhoz, mereven

J. R. Ward

84


állt, a karját még mindig hátul tartotta. Az apját látszólag semmi más nem érdekelte, csak az, hogy hencegjen a többieknek. Tohrture két ujját a szájába téve fütyült egy nagyot. – Testvéreim! Figyeljetek rám! – A barlangban síri csend lett. – Köszönöm! Mindenkinek világos, milyen területet kapott? Az összegyűltek egyöntetűen bólintottak, aztán a testvérek elindultak a kijárat felé. Hharm még csak hátra sem nézett a fiára, csak ment egyenesen előre. A fiú ezt látva, leengedte a karját, majd a kezét egymáshoz dörzsölte. Előrelépett, és szólította az apját egyszer... kétszer. A férfi visszanézett, arcán azonban olyan bosszús kifejezés tükröződött, mint aki nem kívánt kötelességnek tesz eleget. – Jól van, na, akkor gyere... – Ha megengeded – szólt közbe Darius, és odalépett Hhramhoz – Nagy örömömre szolgálna, ha a fiad elkísérhetne a küldetésemre. Ha nem sértelek meg vele. Igazság szerint egyáltalán nem érdekelte, hogy megsérti-e vele a testvért vagy sem. A fiúnak többre volt szüksége, mint amit az apja adhatott neki, Darius pedig nem az az ember volt, aki szó nélkül végignézte, ha valakivel rosszat tettek. – Úgy gondolod, nem tudok gondoskodni a saját véremről? – csattant fel Hharm. Darius odasétált a férfihoz, és közvetlenül előtte állt meg. A konfliktushelyzetekben jobban szerette a békés tárgyalást, Hharmmal azonban nem lehetett értelmesen beszélni. Darius azonban az erőszakos megoldásra is fel volt készülve. Miközben a testvériség mozdulatlanná dermedt körülöttük, Darius lehalkította a hangát, habár az összegyűltek így is hallottak minden szót. – Add ide nekem a fiút, és mellettem épségben megéri a hajnalt. Hharm morogni kezdett. A hang olyan volt, mint egy farkas hörgése a friss vér közelében. – Ahogy mellettem is, testvér. Darius közelebb hajolt hozzá. – Ha kiviszed harcolni és meghal, egész életedben ezt a szégyent fogod hurcolni. – Persze, nehéz volt megmondani, vajon hatással lett volna-e

J. R. Ward

85


egyáltalán ez a dolog Hharm lelkiismeretére. – Add át nekem, és megkíméllek ettől a tehertől. – Sosem kedveltelek, Darius. – A harcosok táborában viszont nagyon is lelkes voltál, ha arra került a sor, hogy kiszolgáld azokat, akiket legyőztem. – Darius kivillantotta a szemfogát. – Tekintve, hogy mennyire élvezted azt a fajta feladatot, azt gondolnám, jobb szívvel viseltetsz irántam. És csak hogy tudd, ha nem adod át nekem a fiút, ledöntelek ide a földre, és addig ütlek, amíg bele nem egyezel. Hharm elfordította a tekintetét, majd Darius feje fölé nézett, és gondolatban visszautazott az időben. Darius tudta, melyik eseményre emlékezik vissza. Arra az éjszakára, amikor a testvér lefőzte a táborban, és mivel nem volt hajlandó megbüntetni, ahogy a veszteseket szokás volt, a Vérontó tette meg helyette. A „brutális” enyhe kifejezés volt annak az aktusnak a leírására, és habár Darius nem szívesen emlékeztette a férfit erre, a fiú biztonsága magasabb rendű cél volt, amely szentesítette még ezt a méltatlan eszközt is. Hharm tudta, ki győzne, ha ökölharcra kerülne a sor. – Vidd hát! – mondta közömbösen. – És tégy vele, amit akarsz! Én mostantól megtagadom, nem fiam többé. Ezzel sarkon fordult, és kivonult a barlangból.. És magával vitt minden levegőt. A harcosok nézték, ahogy elmegy, a csend pedig hangosabban dübörgött, mint korábban a csatakiáltás. Megtagadni egy utódot, teljességgel ellenkezett a faj törvényeivel, legalább olyan elképzelhetetlen volt, mint egy családi étkezés fényes nappal. Darius odalépett a fiúhoz. Az a kifejezés... szentséges szűz! A gyerek megdermedt, szürke arca azonban nem mutatott szomorúságot. Nem volt megtörve. Még csak nem is szégyenkezett. A vonásai mintha egy igazi halotti maszkot formáltak volna. Darius kinyújtotta felé a kezét, és azt mondta. – Üdvözöllek, fiam! Az én nevem Darius, és mostantól én leszek a gyámod a harcban. A fiú egyet pislogott. – Fiam? Most azonnal indulnunk kell a sziklákhoz. Az ifjú fürkésző tekintettel mérte végig: nyilvánvalóan lekötelezettséget vagy szánalmat keresett a szemében. Nem fog találni Darius olyan

J. R. Ward

86


biztosan tudta, mint ahogy a kemény földet ismerte, amelyen a fiú csizmás lába állt, hogy ha bármiféle gyengédséget mutatna kinyújtott tenyerében, azzal még jobban megalázná. – Miért? – hangzott a rekedt kérdés. – El kell mennünk mihamarabb a sziklákhoz, hogy megtaláljuk azt a nőt – felelte Darius nyugodt hangon. – Ezért. A fiú tekintete az övébe fúródott. Aztán a kezét a szívére tette, és meghajolva azt mondta. – Azon leszek, hogy inkább segítség legyek, ne pedig teher. Nehéz dolog volt nemkívánatosnak lenni. De még ennél is nehezebb volt ezt emelt fővel elviselni. – Mi a neved? – kérdezte Darius. – Tohrment. A nevem Tohrment, az apám pedig... – A fiú megköszörülte a torkát. – A nevem Tohrment. Darius a fiatal férfi mellé állt, és még nem teljesen kifejlődött vállára tette a kezét. – Gyere velem! A fiú határozott léptekkel követte... ki a testvériség köréből... ki a szentélyből... ki a barlangból... bele az éjszakába. A változás akkor mehetett végbe Darius lelkében, amikor kilépett a barlangból, és láthatatlanná vált a fiúval együtt. Most először érezte, hogy van családja... mert habár a fiú nem volt vér szerint az övé, magára vállalta, hogy gondját viseli. Éppen ezért hajlandó lett volna a kard elé állni, amelyet a fiatalabb férfinak szántak, és feláldozni érte a saját életét. Ez volt a testvériség törvénye, de csakis egy másik testvérrel szemben. Tohrment nem tartozott a testvérek közé, csupán a származása révén kaphatott engedélyt arra, hogy belépjen a Kriptába, semmi más miatt. Ha nem tudja bebizonyítani az erejét, örökre száműzik, és ahogy a törvény szól, akár le is mészárolhatják a harcmezőn, egyedül marad a halálban. Ezt azonban Darius nem foga megengedni. Mindig is szeretett volna egy fiúgyermeket.

J. R. Ward

87


9. fejezet Negyvenöt kilométerre Charlestontól, Dél-Karolina államban. – Szentséges... isten! Micsoda fák! Nos, igen. Ez röviden össze is foglalta a lényeget. Amikor a Paranormális nyomozók című műsor műholdas közvetítőkocsija lefordult az SC 124-es számú vidéki útról, Gregg Winn lefékezett, és a kormányra hajolva kinézett a szélvédőn. Átkozottul... tökéletes. Az ültetvényen álló épület bejáratát mindkét oldalról tölgyfák jelezték, amelyek akkorák voltak, mint egy ház, az ágaikról szakállbromélia csüngött le, és himbálózott a szélben. A fasorral szegélyezett kocsifeljáró végén, körülbelül fél kilométernyire, az oszlopos kúria olyan elegánsan trónolt, mint egy úrihölgy a karosszékben, akinek a déli nap sárgás fénnyel vonta be az arcát. Holly Fleet, a P. Ny. „műsorvezetője” előrehajolt a hátsó ülésről. – Biztos vagy benne? – Miért, ez egy szálloda, nem? – Gregg rálépett a gázra. – Nyitva áll a nagyközönség előtt. – Négyszer telefonáltál nekik. – És egyszer sem mondtak nemet. – Mert vissza sem hívtak! – Az mindegy. – Muszáj volt megcsinálnia. A P. Ny. fő műsoridőben vetített különkiadásai azon a ponton tartottak, hogy majdnem átugrottak egy magasabb hirdetési kategóriába a csatornánál. Na persze, még nem voltak azon a szinten, mint az amerikai Megasztár, de a legújabb, Leleplezett varázslat című epizódjuk megdöntötte az addigi rekordokat. Ha így folytatják, hamarosan dőlni fog hozzájuk a pénz. A házig vezető út nem olyannak tűnt, mintha a birtokhoz kerülnének közelebb, hanem mintha az időben utaznának egyre visszább. Az isten szerelmére, amikor Gregg körülnézett a füves pázsiton, szinte arra számított, hogy polgárháborús katonák és az Elfújta a szélből előpattant nők sétálgatnak majd a benőtt fák között. J. R. Ward

88


A kavicsos kocsifeljáró egyenesen az úrihölgy elé vezette őket, Gregg pedig oldalra parkolt le, hátha más autó is érkezik oda időközben. – Ti ketten maradjatok itt! Én bemegyek. Amikor kiszállt a furgonból. Ed Hardy ingét fekete széldzseki alá rejtette, a ruha ujját pedig ráhúzta arany Rolex órájára. A furgon a P. Ny. lógójával – valami fekete, szellemszerű árny felett lévő nagyítóval – már önmagában is elég feltűnő volt, a ház tulajdonosa pedig kétségtelenül helyi ember lehetett. Gregg hamar megtanulta, hogy a hollywoodi stílus nem szükségszerűen jelent előnyt Los Angeles határain kívül. Ez a tetszetős ház pedig olyan távol állt a plasztikai sebészettől, és a festékszórós barnaságtól, amennyire csak el lehetett képzelni. A kocsifeljáró fehér aprókaviccsal volt leszórva, és a kőkonfetti csikorgott Gregg csizmája alatt, miközben a bejárati ajtó felé sétált. A fehér ház egyszerű kétszintes épület volt, a földszinten és az emeleten terasszal, a kontytetőn pedig tetőablakokkal. Elegáns arányai és a puszta mérete miatt azonban mégis gyönyörű kúriának tűnt. A magas ablakokat belülről pompás függönyök keretezték, és az ólomüveg ablakokon keresztül lenyűgöző csillárok látszottak, amelyek a magas mennyezetről lógtak lefelé. Nem mindennapi szálloda volt ez. A bejárati ajtó akkora volt, mint egy terepjáró, a kopogtató oroszlánfejet ábrázolt, amely csaknem életnagyságúnak tűnt. Gregg megemelte, aztán hagyta, hogy visszaessen az ajtóra. Miközben várt, hátranézett, és megbizonyosodott róla, hogy Holly és Stan még mindig ott vannak, ahol hagyta őket. A legkevésbé sem volt szüksége erősítésre, most hogy alighanem egy fontos üzleti tárgyalásnak nézett elébe – különösen, amikor így ismeretlenül készült bejutni valahová. Igazság szerint, ha nem lettek volna itt Charlestone-ban egy munkán, nem biztos, hogy megkockáztatta volna a személyes találkozót. A félórás kitérő azonban, amely nem is esett nagyon ki az útvonalukból, megérte a fáradságot. Csak néhány nap múlva kellett Atlantába érniük, hogy a következő adást felvegyék, ezért volt egy kis idejük. Ami viszont még ennél is fontosabb volt, az hogy ölni is képes lett volna egy.... Az ajtó hirtelen kinyílt, és Gregg önkéntelenül is elmosolyodott azon, akit megpillantott. Istenem... ez egyre jobb lesz! A férfiről lerítt, hogy angol komornyik, fényes cipője, fekete mellénye és zakója egyértelműen ezt sugallta.

J. R. Ward

89


– Jó napot, uram! – És még akcentusa is volt. Nem egészen brit, de nem is francia. Valamilyen elegáns európai. – Miben segíthetek önnek? – A nevem Gregg Winn. – Kinyújtotta előre a kezét. – Telefonáltam néhányszor önöknek. Nem tudom, megkapták-e az üzeneteimet. A komornyik kézfogása gyors volt. – Csakugyan. Gregg várta, hogy a férfi még mond valamit, ám amikor nem tette, megköszörülte a torkát. – Ööö... reméltem, megengedik, hogy egy kis nyomozást végezzünk ebben a gyönyörű házban és a környékén. Az Eliahu Rathboone legenda nagyon figyelemreméltó. Úgy értem... a vendégek elbeszélései elképesztők. A csapatom és én... – Ne haragudjon, hogy közbevágok, de itt a helyszínen nem forgathat, és nem is rögzíthet... – Fizetnénk érte. – ...semmit. – A komornyik zárt szájjal elmosolyodott. – Biztos megérti. – Őszintén szólva, nem igazán. Mi kára származna abból, ha egy kicsit körülszaglásznánk? – Gregg lehalkította a hangját, és közelebb hajolt az idős férfihoz. – Hacsak persze... nem maga csinálja azokat a lábnyomokat az éjszaka közepén. Vagy lógat be egy gyertyát a padlástéri hálószobába egy damilról. A komornyik arca nem változott, mégis sütött róla a megvetés. – Úgy látom, épp távozni készült. Nem megjegyzés volt. Még csak nem is javaslat. Parancs. De a fenébe is, Gregg nézett már szembe ennél keményebb tárgyalópartnerrel is, mint ez a vénember a pingvin kosztümjében. – Biztos nagy a forgalmuk amiatt a sok kísértettörténet miatt. Úgy értem... nem tudom, tisztában van-e azzal, milyen nagy a nézőközösségünk. – Gregg még halkabban folyatta. – Ha azt hiszi, hogy most sok vendégük van, képzelje el, milyen jót tenne az üzletnek, ha bekerülnének az országos televízióba! Még ha maga gyártja is azokat a bizonyítékokat, együtt tudnánk dolgozni, sokkal inkább, mint egymás ellen. Ha érti, mire gondolok. A komornyik hátralépett, és be akarta csukni az ajtót. – Viszontlátásra, uram... Gregg betette a lábát az ajtóba. Eddig nem akart olyan nagyon utánajárni ennek az ügynek, a visszautasítást azonban nagyon nem szerette.

J. R. Ward

90


Az pedig, hogy valamiből ki akarták zárni, szokás szerint mindennél jobban felkeltette az érdeklődését. – Akkor csak szeretnénk megszállni éjszakára. Egy közeli polgárháborús helyszínen kell forgatnunk, és szükségünk van éjszakai szállásra. – Minden szobánk ki van adva. Ebben a pillanatban, mint egy égi adomány, egy pár sétált le a pompás lépcsőn, kezükben a csomagokkal. Gregg elmosolyodott, amikor a komornyik válla fölött észrevette őket. – Egy már biztosan nem. – Végiggondolta, melyik személyiségét vegye elő, és végül a „nem-lesz-velünk-semmi-probléma” mellett döntött. – Ha nem, hát nem. Értek én a szóból. Nem fogunk rögzíteni semmit. Sem hangot, sem képet. A nagymamám életére esküszöm! – Üdvözlésképpen felemelte a kezét a párnak, és hangosan odaszólt nekik. – Hé, jól érezték magukat? – Ó, istenem, elképesztő volt! – válaszolta a barátnő/feleség/alkalmi szexpartner, vagy kicsoda. – Eliahu tényleg valóságos! A barát/férj/„dugni-akarok” bólintott. – Először nem hittem neki. Úgy értem, kísértetek? Ugyan már! De tényleg... én is hallottam. – És a fényt is láttuk. Hallott a fényről? Gregg döbbenten a szívére szorította a kezét. – Nem! Milyen fény? Mondjanak el mindent... Miközben belemerültek „a hihetetlen és elképesztő dolgok részletes elmesélésébe, amelyeket hihetetlen és elképesztő volt átélni ez alatt a hihetetlen és...”, a komornyik szeme résnyire szűkült. Jó modora nyilvánvalóan felülbírálta gyilkos hajlamait, ezért oldalra lépett, és hagyta, hogy Gregg belépjen, és beszélgessen a párral, az előtérben azonban hirtelen fagyos lett a hőmérséklet. – Várjon, csak maga nem a... – A férfi a homlokát ráncolta, majd oldalra hajolt. – Szentséges ég, maga abban a műsorban van... – Paranormális nyomozók – segítette ki Gregg. – Én vagyok a producer. – És a műsorvezető... – A fickó a barátnőjére pillantott. – Ő is itt van? – Igen. Akar találkozni Hollyval? A férfi szeme tágra nyílt, aztán letette a bőröndöt a kezéből, hogy még szorosabban betűrje a pólóját a nadrágjába. – Igen. Lehetséges lenne?

J. R. Ward

91


– Épp menni készültünk – szólt közbe a partnere. – Nem igaz, Dan? – De ha én... mi... találkozhatnánk... – Ha most elindulunk, estére otthon lehetünk. – A nő a komornyikhoz fordult. – Köszönünk mindent, Mr. Griffin. Nagyon jól éreztük magunkat. Az idős inas kecsesen meghajolt. – Kérem, látogassanak el újra hozzánk! – Ó, mindenképpen! Ez tökéletes helyszín lesz az esküvőnkhöz szeptemberben. Hihetetlen. – És elképesztő – kontrázott rá a vőlegénye, mintha hirtelen a jó oldalát akarta volna mutatni. Gregg nem szorgalmazta a találkozást Hollyval, amikor a pár kiment az ajtón, még akkor sem, amikor a férfi megállt, és visszanézett, azt remélve, hogy Gregg talán követi őket. – Akkor hozom a csomagjainkat – közölte Gregg. – Addig előkészítheti a szobánkat, Mr. Griffin. A komornyik körül, mintha örvényleni kezdett volna a levegő. – Két szabad szobánk van. – Ó, remek! És mert látom, hogy maga régimódi ember, ezért majd én és Stan osztozunk meg az egyiken. Csak az illendőség kedvéért. A komornyik felvonta a szemöldökét. – Valóban. – Aztán jobbra mutatott. – Ha ön és a barátai lennének szívesek a szalonban várakozni, amíg szólok a szobaasszonynak, hogy készítse elő a szobákat. – Fantasztikus! – Gregg megveregette az öreg vállát. – Észre sem fogja venni, hogy itt vagyunk. A komornyik élesen hátralépett egyet. – Egy figyelmeztetést, ha szabad. – Ne kíméljen! – Ne menjen fel a padlástérbe! Nos, mi volt ez, ha nem egy meghívás... és egy igazi horrorfilmbe illő mondat. – Dehogy megyek! Esküszöm! A komornyik végigsétált a folyosón, Gregg pedig kihajolt a bejárati ajtón, és intett a társainak. Amikor Holly kiszállt, D-s méretű melle himbálózott a fekete póló alatt, a farmerja pedig olyan mélyen lógott a csípőjén, hogy kilátszott barna lapos hasa. Gregg nem az esze miatt foglalkoztatta, sokkal inkább Barbie paraméterei miatt, a nő viszont

J. R. Ward

92


többnek bizonyult, mint amire számított. Mint a legtöbb üresfejű cicababa, ő sem volt teljesen buta, csak nagy részben, ahhoz viszont félelmetes érzéke volt, hogy mindig úgy helyezkedjen, hogy az a legjobban elősegítse a karrierjét. Stan elhúzta az oldalajtót, és kilépett a furgonból, majd vadul pislogni kezdett. Folyamatosan be volt lőve, ami tökéletessé tette erre a fajta munkára. Technikailag értett a dolgokhoz, amellett viszont annyira kábult volt, hogy mindent megcsinált, amit mondtak neki. Greggnek a legkevésbé sem volt szüksége egy olyan művészre, aki mindent jobban tudott nála. – Hozd a cuccot! – kiáltotta oda Stannek. Ez volt a titkos kód arra, hogy ne csak a bőröndöt hozza be, hanem a kisméretű munkafelszerelést is. Nem ez volt az első helyszín, ahová úgy kellett bekönyörögnie magukat. Amikor visszahúzta a fejét a házba, a pár, amely épp indulni készült, a furgon mellett hajtottak el nyitott tetejű kocsijukban. A férfi a volán mögül megbűvölve nézte, ahogy Holly behajol a furgonba. A lány általában ilyen hatással volt a férfiakra. Amely egy újabb érv volt mellette. Nos, azonkívül persze, hogy nem volt kifogása az alkalmi szex ellen. Gregg besétált a szalonba, és lassan körülnézett. Az olajfestmények múzeumba illettek volna, a szőnyegek perzsának tűntek, a falakra pedig tájképek voltak festve. Ezüst gyertyatartók álltak minden felületen, és minden bútoron látszott, hogy nem a 21. vagy a 20. században készült... de talán még csak nem is a 19. században. Gregg újságíró vénája azonnal izgalomba jött. A szállodák, még akár az első osztályúak is, nem így voltak berendezve. Vagyis valami volt itt. Habár lehet, hogy az Eliahu-legenda is elég volt ahhoz, hogy minden éjjel minden szobában álomra hajtsa a fejét egy vendég... Gregg odament az egyik kisebb portréhoz. Egy fiatalembert ábrázolt a húszas éveiben, és egy egy másik időben, egy másik helyen festették. A férfi merev hátú széken ült, a lábát keresztbe tette, és mindkét elegáns kezét az egyik oldalra helyezte. Sötét haja hátra volt fésülve, és egy szalaggal összekötve, így láthatóvá vált döbbenetesen jóképű arca. A ruhája... nos, Gregg nem volt történész, szóval, ki a franc tudta megállapítani, de az biztos, hogy úgy nézett ki, mint amit George Washington és a hozzá hasonló korabeliek viseltek.

J. R. Ward

93


Ez volt Eliahu Rathboone, gondolta Gregg. A titkos abolicionista, aki mindig égve hagyta a villanyt, hogy azokat, akik el akartak szökni, errefelé vezesse... az ember, aki meghalt, hogy védjen egy ügyet, amely még igazán el sem terjedt északon... a hős, aki oly sok embert megmentett, hogy aztán az ő életét a legszebb korban törjék ketté. Ez volt az ő szellemük. Gregg keretet formált a kezéből, és végigpásztázta a szobát, majd ráfókuszált az arcra. – Ez ő? – Holly hangja mögötte szólalt meg. – Ez tényleg ő? Gregg egy ragyogó pillantást vetett hátra a válla fölött, a teste szinte bizsergett. – És én még azt hittem, hogy az interneten lévő képek jók. – Istenem... lenyűgöző! Ahogy a háttértörténete meg a háza, és az összes olyan ember, aki elment innen, és a kísértetről beszélt. Pokolba az Atlantai úttal abba az elmegyógyintézetbe! Ez lesz a következő élő adásuk helyszíne. – Szeretném, ha megpuhítanád a komornyikot – mondta Gregg lágyan. – Tudod, mire gondolok. Szeretnék mindenhová szabad bejárást kapni. – Nem fogok lefeküdni vele! A nekrofiliánál meghúztam a határt, az a tag pedig öregebb, mint az isten. – Talán azt kértem tőled, hogy vágd magad hanyatt? Vannak más módszerek is. De nincs sok időd. A ma este és a holnap. Itt akarom forgatni a különkiadásunkat. – Vagyis... – Tíz nap múlva innen fogunk élőben jelentkezni. – Odasétált az ablakhoz, amely a fákkal szegélyezett kocsifeljáróra nézett. Minden lépése alatt nyikorgott a padló. Ezért biztos megkapjuk az Emmy-díjat, gondolta. Átkozottul tökéletes!

J. R. Ward

94


10. fejezet John Matthew úgy ébredt fel, hogy a keze a farkán volt. Jobban mondva csak félig tért magához. Amit azonban a kezében érzett, az teljesen éber volt. Ködös agya képeket villantott fel előtte, róla és Xhexről, amelyek feltüzelték... látta magukat együtt az ágyon abban az alagsori lakásban. Mindketten meztelenek voltak, Xhex a csípőjén ült, ő pedig felemelte a kezét, és megérintette a mellét. Olyan jó érzés volt, ahogy ott lovagolt rajta, a hüvelye forrón és nedvesen fogta körül a farkát, izmos teste felemelkedett, majd lesüllyedt, ahogy mozgott azon a kemény hímvesszőn, amelynek minden vágya az volt, hogy beléhatoljon. Muszáj volt benne lennie. Hogy otthagyjon magából valamit. Meg kellett jelölnie. Az ösztön olyan erős volt, hogy már szinte kényszerítette... a lelkiismerete azonban még így is visszatartotta, miközben felült, és az egyik mellbimbót a szájába vette. Amikor a kemény bimbót körülfogta az ajka, aztán megszívta és megnyalta, egy bizonyos szinten tudta, hogy helytelen. Nem volt tisztességes ezt tennie a nő emlékével, a látomás azonban túlságosan is elevennek tűnt, a keze túl erősen szorította a farkát... a pillanat pedig végzetesen elragadta, és túl édes volt ahhoz, hogy innen visszaforduljon. Nem tudott megállni. Elképzelte, ahogy megfordítja Xhexet, és hanyatt fekteti az ágyon, fölé hajol, majd lenéz acélszürke szemébe. A nő két combja a csípője két oldalán feküdt szétnyitva, lába köze felkészült arra, amit adni készült neki, az illata pedig betöltötte az orrát, és végül már semmi mást nem érzett, csak őt. A tenyere végigsimította a mellét, majd le a hasát, miközben azt csodálta, mennyire hasonló a testük. A nő hozzá képest sokkal kisebbnek látszott, a teste azonban ugyanolyan izmos, feszes és sportos volt, mint az övé, amikor egymásba kapcsolódtak. Imádta, hogy olyan kemény a bársonyosan sima bőr alatt, olyan erős és szívós... Őrülten kívánta. De hirtelen nem bírt továbbmenni.

J. R. Ward

95


Érezte, hogy a fantáziakép elhomályosul, a videoszalag elszakad, a DVD megkarcolódik, a digitális fájl meghibásodik. Nem maradt számára már, csak a vágy és ez a kínzó, „nagyon-közel-vagyok” pokol, ami az őrületbe fogja kergetni... Xhex felemelte a kezét, megérintette az arcát, és a tenyerébe fogta a fejét. Ezzel a finom érintéssel hirtelen John egész teste és lelke felett átvette az irányítást. Az övé volt, minden egyes porcikája. A feje búbjától a lába ujjáig az uralma alá került. – Gyere ide! – mondta Xhex. John szemét könny homályosította el. Végre megcsókolhatja! Most megtörténik az, amit eddig megtagadott tőle... Amikor azonban a szájára hajolt, Xhex visszairányította a fejét a melle fölé. Johnt egy pillanatra szíven ütötte az elutasítás, ugyanakkor valami furcsa öröm is eltöltötte. Mert rájött, hogy ez nem álom. Talán a valóságban is megtörténik vele. Félretetette a szomorúságát, és csak arra koncentrált, amit a nő adott neki. – Jelölj meg! – súgta Xhex mély hangon. John kivillantotta a szemfogát, a hegyes fehér végével megsimogatta a bőrét, és körözött a mellbimbóján. Meg akarta kérdezni tőle, biztos-e benne, Xhex azonban magától megválaszolta a fel nem tett kérdést. Egy gyors mozdulattal felemelkedett az ágyról, két kezébe fogta John fejét, és magára húzta, hogy felsértse a bőrét. Aztán egy vércsepp buggyant ki. John visszarettent, hogy fájdalmat okozott neki... aztán látta, hogy nem, és amikor Xhex izgatóan megfeszítette a hátát, az életet jelentő, csillogó vércsepp láttán elélvezett. – Igyál belőlem! – parancsolta Xhex, miközben John farka megrándult, és forró magot lövellt az alhasára. – Tedd meg, John! Most! Nem kellett kétszer kérnie. John megbűvölten nézte azt a piciny, vörös gömböt, amely megjelent a bőrén, majd egy lassú, elegáns mozdulattal legördült oldalra a mellén. Kinyújtotta a nyelvét, és elkapta, mielőtt lehullott volna, majd végignyalta az útját egészen fel a bimbóig... Amikor megérezte a vérének ízét, az egész teste beleremegett, és egy újabb orgazmus söpört végig rajta, megjelölve vele a nő bőrét, és csak folytatódott, mint ami soha nem akar abbamaradni. Xhex vére erőteljes és részegítő volt a szájában, olyan szenvedély, amelynek már az első cseppje

J. R. Ward

96


is függőséget okozott. Olyan végállomás, ahová megérkezvén, soha többé nem akarta elhagyni. Miközben élvezettel ízlelgette, amit magához vett, mintha hallotta volna a nő elégedett nevetését, de nem volt biztos benne, annyira beleveszett abba az élvezetbe, amit tőle kapott. A nyelve végigsimított a mellbimbón és a seben, aztán az ajka ráfonódott, és szívni kezdte, magába fogadva a sötét ízt le a torkára és a gyomrába. Ez a meghitt összekapcsolódás volt az, amire mindig is vágyott, és most hogy ivott a nőből, végtelen öröm árasztotta el, a kirobbanó energiával együtt, amit a vérétől kapott. Szeretett volna valamit visszaadni neki cserébe, ezért lejjebb csúsztatta a kezét, végigsimított a hasán, majd a lába közé nyúlt. A feszes izmok között kitapintotta azt a puha pontot... ó, istenem, milyen nedves, sima és forró volt, készen állt rá, hogy magába fogadja őt. John nem sokat tudott a női testről, de Xhex rezdüléseiből és halk nyögéseiből tudta, mi esik jól neki, merre kell irányítania az ujjait, és mit kell velük csinálnia. Nem sok időbe telt, hogy a keze ugyanolyan síkos legyen, mint az, amit dörzsölgetett, aztán a középső ujját mélyen a lyukba dugta. A hüvelykujjával a csiklót masszírozta, miközben próbált egy állandó ritmust megtalálni a keze játéka és Xhex mellének szívása között. Hamarosan a gyönyör közelébe jutatta a nőt is, magával húzta felfelé, azzal hogy legalább annyit adott neki, amennyit kapott tőle, de tudta, ennyivel nem éri be. Benne akart lenni, amikor Xhex elélvez. Akkor végre egyfajta kozmikus szinten tud kiteljesedni, és egésszé válik a bőrében. Az összekötődött férfiak ösztöne volt ez. Erre volt szüksége ahhoz, hogy békét találjon. Felemelte a fejét Xhex melléről, elvette a kezét a lába közül, és úgy helyezkedett, hogy a farka nedves vége a nő széttárt lába közé kerüljön. Xhex körme belevájt a hátába, miközben közelebb húzta felhevült testéhez, John azonban habozott. Belenézett a nő acélszürke szemébe, kisimította rövid haját a homlokából, aztán lassan ráhajolt a szájára... – Nem! – mondta Xhex. – Ez nem erről szól... John Matthew felült az ágyon. Az álom szertefoszlott, a mellkasát iszonyú kín szorította össze.

J. R. Ward

97


Undorodva elengedte a férfiasságát – nem mintha még mindig kemény lett volna. A farka szabályosan megborzongott az orgazmus ellenére, amely lassan kitörni készült belőle. Ez nem erről szól. Az álomtól eltérően, amely csak a képzeletének szüleménye volt, ezek a szavak valóban elhangzottak... méghozzá pontosan ilyen körülmények között. Amikor lenézett meztelen testére, látta, hogy a magja, amelyről csak álmában képzelte, hogy Xhex testére spriccelt, valóban ott volt a combján és a lepedőn. Mi a francért tudott ez olyan valóságos lenni, miközben semmi más nem? Rápillantott az órára, és rájött, hogy átaludta az ébresztőt. Vagy az is lehet, hogy be sem állította. Az álmatlanság egyik előnye az volt, hogy nem kellett folyton feltöltenie a telefonját, mert lemerült a sok ébresztéstől. A fürdőszobában gyorsan megmosakodott. A farkával kezdte. Gyűlölte, hogy ezt művelte abban a különös, félálombeli állapotban. Nagyon helytelennek érezte, hogy egy ilyen helyzetben képes volt maszturbálni, ezért mostantól fogva, ha kell, farmerban alszik. Habár a kezét ismerve, a nyavalyás biztosan megtalálná a módját, hogy még akkor is a slicce mögé nyúljon. A francba, akkor majd odakötözi a csuklóját az ágy sarkához. Megborotválkozott – inkább csak megszokásból, mint a külseje miatti igényességből –, aztán a márványfalnak támaszkodott, és a víz alá tartotta a fejét. Hagyta, hogy a meleg zuhany záporozzon rá. Az alantasok impotensek. Az alantasok... impotensek. Előrehajtotta a fejét, és érezte, hogy a víz lecsorog a tarkóján. A szex mindenféle emléket kavart fel benne, amelyek közül egy sem volt kellemes. Amikor a mocskos lépcsőház képe visszaszippantotta a múltba, kinyitotta a szemét, és erővel visszarángatta magát a jelenbe. Nem mintha ez olyan nagy fejlődés lett volna. Ezerszer is inkább átélte volna azt, ami vele történt, ha ezzel meg tudta volna menteni Xhexet attól, hogy egyszer is rosszul bánjanak vele. Ó... istenem... Az alantasok impotensek. Mindig is azok voltak. Úgy mozgott, mint egy zombi, amikor kilépett a zuhanyfülkéből, megtörölközött, és bement a hálószobába, hogy felöltözzön. Éppen a

J. R. Ward

98


bőrnadrágját húzta fel, amikor megszólalt a telefonja, ezért odanyúlt a dzsekijéhez, és kivette belőle. Felnyitotta, és... egy sms-t talált, amit Trez küldött. Csak ennyi volt: Szent Ferenc sugárút 189. Ma tízkor. Összecsukta a telefont, és érezte, hogy a szíve vadul ver. Arra várt, hogy rátaláljon egy apró repedésre az alapzatban... csak egy pici résre. Lash intézményében, ahová befészkelheti magát, hogy aztán felrobbantsa az egész nyomorult világát. Xhex lehet, hogy halott, és ez az új valóság nélküle talán örökké tart, de nem jelenti azt, hogy ne állhatna bosszút érte. A fürdőszobában felcsatolta magára a fegyvertartó hámot és felfegyverkezett. Miután magára öltötte a dzsekijét is, kilépett a folyosóra. Pillanatra megállt, azokra az társaira gondolt, akik lent gyülekeztek... és az időre is. A redőnyök még mindig le voltak eresztve. Ahelyett, hogy balra indult volna el a főlépcső és az előcsarnok felé, jobbra fordult... és csizmás lába ellenére – hangtalanul lépkedett. *** Blaylock nem sokkal hat előtt lépett ki a szobájából, mert előbb még be akart nézni Johnhoz. A srác általában étkezés előtt bekopogott hozzá, most azonban nem tette. Ami azt jelentette, hogy vagy meghalt, vagy holtrészeg volt. A hálószobája ajtajánál megállt egy pillanatra és hallgatózott, de nem hallott semmit kiszűrődni odabentről. Halk kopogás után, amire nem kapott választ, magában káromkodott egyet, és benyitott. Istenem, a szoba úgy nézett ki, mintha felforgatták volna: ruhák hevertek mindenhol, az ágyat pedig valószínűleg roncsderbipályának használhatták. – Ott van? Qhuinn hangjának hallatán Blay megmerevedett, és vissza kellett fognia magát, nehogy hátraforduljon. Nem volt rá szükség, anélkül is tudta, hogy néz ki a srác. Biztosan egy heavy metál póló van rajta betűrve fekete bőrnadrágjába. Kemény arca frissen borotvált és nagyon sima. Tüskés fekete haja pedig még valószínűleg vizes a zuhanyozás után.

J. R. Ward

99


Blay bement John szobájába, aztán a fürdőszobába is, és úgy gondolta, a tettei megadják a választ a kérdésre. – J? Itt vagy, J? Amikor benyitott a márvány fürdőszobába, a levegő még párás volt, és olyan illatú, amilyen szappant John szokott használni. A pulton nedves törülköző hevert. Blay megfordult, hogy kimenjen, ám egyenesen legjobb barátja mellkasának ütközött. A hatás olyan erős volt, mintha elütötte volna egy autó, ezért Qhuinn kinyúlt felé, és megtartotta, hogy el ne essen. Ó, ne. Semmi érintkezés. Blay gyorsan hátralépett, és kilesett a hálószobába. – Bocs. – Kínos csend támadt. – Nincs itt. A francba! Qhuinn is oldalra hajolt, annyira, hogy gyönyörű arcát pontosan Blay látómezejébe tolta. Amikor aztán felegyenesedett, Blay szeme követte, mert nem tudott elszakadni tőle. – Már nem szoktál rám nézni. Nem. – Dehogynem. Amikor szinte kétségbeesetten szerette volna elszakítani a tekintetét attól a kék-zöld szempártól, egy kis időt adott magának, és odament a törülközőhöz. Összegyűrte, majd ledobta a szennyesledobón. Hála az égnek, egy kicsit segített neki a mozdulat. Különösen, hogy azt képzelte, a törülköző a saját feje, és azt próbálja belenyomni a lyukba. Amikor megfordult, már nyugodtabb volt. Még a szemébe is belenézett. – Lemegyek vacsorázni. Nagyon büszke volt magára, amikor elsétált mellette. De csak amíg Qhuinn el nem kapta az alkarját, és meg nem állította. – Gondunk van egymással. Neked és nekem. – Ne mondd! – Szó szerint értette, mivel ez az a fajta beszélgetés volt, amit nagyon el akart kerülni. – Mi a franc bajod van? Blay pislogott egyet. Neki mi a baja? Nem ő kefélt meg mindenkit, akin lyuk volt!

J. R. Ward

100


Nem... ő az a szánalmas lúzer volt, aki a legjobb barátjáért epekedett, amitől a puhányok földjére került. Ha ennél jobban elpuhul, a végén még papír zsebkendőt kell hordania a ruhaujjába dugva, hogy felitassa a könnyeit. Sajnos a korábbi dühe hamar elpárolgott, és csak ürességet hagyott maga után. – Semmi. Semmi bajom. – Baromság. Na jó. Oké. Ez így nem volt tisztességes. Erre a pontra egyszer már eljutottak, és annak ellenére, hogy Qhuinn egy kurva volt, a memóriája még tökéletesen működött. – Qhuinn... – Blay beletúrt a hajába. Végszóra, az az átkozott Bonnié Raitt-szám jutott az eszébe, ahogy az énekesnő zengő hangja azt énekelte... Nem tudlak rávenni, hogy szeress, ha nem szeretsz... Nem tudok érzéseket ébreszteni benned, ha nincsenek... Blay önkéntelenül is felnevetett. – Mi olyan vicces? – Lehet úgy kasztrálni valakit, hogy észre sem veszi? Ezúttal Qhuinn pislogott egyet. – Csak ha totál részeg. – Nos, én józan vagyok. Totál józan. Mint mindig. – Habár ezek után lehet, hogy követnie kellene John példáját, és elkezdeni inni. – Azt hiszem, itt az ideje ezen változtatni. Ha megbocsátasz... – Blay... – Ne! Ne Blay-jezz itt nekem! – Mutatóujját a barátja arcának szegezte. – Csak tedd a dolgodat, amihez értesz, és hagyj engem békén! Ezzel kisétált a szobából. A feje össze volt zavarodva, a lába azonban, hál’ istennek, működött. A szobros folyosó a nagy lépcsőhöz vezetett, és miközben elment a görög-római mesterművek mellett, végigfutatta a tekintetét a férfitesteken. Természetesen a képzeletbeli photoshoppal mindegyik szobor tetejére Qhuinn fejét illesztette... – Nem kell semmin változtatnod. – Qhuinn közvetlenül mögötte szólalt meg. A szavai halkan csengtek. Blay odaért a lépcsőhöz és lenézett. Az ásító, pazar előcsarnok olyan volt lent, mint egy ajándék, amit az ember a testével csomagolt ki, amikor

J. R. Ward

101


belépett oda, és minden egyes lépéssel szorosabbra fonta maga körül a színek és az arany ölelő karjait. – Ebben nagyon tévedsz. – Blay hátrapillantott a válla fölött. Qhuinn összevonta a szemöldökét, a tekintete elszántságot tükrözött. Bármennyire egyértelmű volt is, hogy a srác folytatni akarja a beszélgetést, ő már lezárta a témát. – Vigyázz magadra! – Ez meg mi a fenét akar jelenteni? – kérdezte Qhuinn hangosan és érthetően. Ó, szuper, már csak az hiányzik, hogy meghallják a lentiek! Qhuinn-nek nem okozott problémát, hogy közönség előtt csináljon bizonyos dolgokat, Blay azonban kicsit sem örült volna a kéretlen bámészkodóknak. Blay visszalépett a lépcsőn, és gondosan ügyelt rá, hogy ugyanazon a fokon álljon meg, mint Qhuinn, még véletlenül sem az eggyel alatta lévőn. – Hogy hívták? – kérdezte. Qhuinn hátrahőkölt. – Tessék? – A recepcióst. – Milyen recepcióst? – Tegnap este. A tetoválószalonban. Qhuinn a szemét forgatta. – Ó, ugyan már! – A nevét! – Istenem, halvány gőzöm sincs. – Qhuinn feltartotta a két tenyerét, ezzel az egyetemes mozdulattal jelezve, hogy tökmindegy. – Mit számít? Blay kinyitotta a száját, és már majdnem azt mondta, hogy ami Qhuinnnek nem jelentett semmit, azt neki pokolian nehéz volt végignéznie, de rájött, ez nagyon birtoklóan és ostobán hangzott volna. Beszéd helyett inkább benyúlt a zsebébe, kivette a cigarettás dobozát, és előhúzott belőle egy szálat. Miután betette a szájába, meggyújtotta, és úgy nézett mereven a srác különböző színű szemébe. – Utálom, hogy dohányzol – dörmögte Qhuinn. – Törődj bele! – válaszolta Blay, és elindult lefelé.

J. R. Ward

102


11. fejezet – Hová mész, John? Lent a kis előtérben John mozdulatlanná dermedt, keze az egyik ajtó kilincsén nyugodott, amely a garázsba vezetett. A franc essen bele... az ember azt gondolná, hogy egy ekkora házból észrevétlenül el lehet tűnni. De nem... mindenhol figyelő szemek kísérték. És ítélkeztek... Ebből a szempontból olyan volt, mint az árvaház. Megfordult, és Zsadistot pillantotta meg. A testvérnek egy vászonszalvéta volt az egyik kezében, a másikban pedig egy cumisüveg. Biztos az ebédlőasztaltól állt fel, és a konyhán keresztül jött be ide. Nocsak, nocsak, ki van itt még... a következő személy, aki megjelent a kis előtér ajtajában, Qhuinn volt, kezében egy félig lecsupaszított pulykacombbal, amit olyan gyorsan rágcsált, mintha ez lenne az utolsó esélye, hogy az elkövetkezendő tíz órában ennivalóhoz jusson. Blay érkezésével már egy nyavalyás gyülekezet lettek. Zsadist John kezére bökött a fejével, amely az ajtógombot markolta. A bébicuccok ellenére is úgy nézett ki, mint egy sorozatgyilkos. Valószínűleg a sebhelye miatt. Vagy inkább a szemétől, ami feketén villogott. – Kérdeztem valamit, fiam. Kiviszem a rohadt szemetet. – Akkor hol a kuka a kezedből? Qhuinn feltűnően odasétált a szemeteskukához, és beledobta a lerágott csontot. – Igen, John. Nem akarsz esetleg válaszolni? Baromira nem. Lelépek innen, mutogatta. Zsadist előrehajolt, és az ajtóra támasztotta az egyik kezét. A szalvéta úgy lógott benne, mint egy zászló. – Minden este egy kicsit korábban mész el itthonról, de most elértél a határhoz. Nem hagyom, hogy ilyen korán kimenj. Meg fogsz pörkölődni. És mellesleg, ha még egyszer a magántestőröd nélkül akarsz távozni, Wrath bokszzsáknak fogja használni a fejed, megértetted?

J. R. Ward

103


– Az isten verje meg, John! – Qhuinn dühösen morgott, az arca olyan kifejezést öltött, mintha valaki a takarójával mosta volna fel a fürdőszobát. – Még sosem állítottalak meg. Soha! Te pedig így kicseszel velem? John egy pontra bámult valahol Z bal füle felett. Nagy volt a kísértés, hogy emlékeztesse a testvért, ő milyen vad dolgokat művelt és milyen öngyilkos húzásai voltak, amikor Bellát elrabolták. Például hogy kiugrott egy mozgó autóból, és kegyetlen dolgokat művelt az alantasokkal Ha azonban megemlítette volna a fele elrablását, azzal csak olajat öntött volna a tűzre, azt pedig már eléggé felszította enélkül is. Zsadist halkabb hangon kérdezte. – Mi folyik itt, fiam? John nem felelt. – John – Z odahajolt hozzá. – Ha kell, kiverem belőled a választ. Csak elszámítottam magam az idővel. Szánalmas hazugság volt, mert ha ez igaz lett volna, a főbejáraton készült volna távozni, nem pedig itt titokban, fedezve magát a szemét-sztorival. Őszintén szólva azonban nem érdekelte, hogy a vödörnek, amelyben a hazugságait hurcolta, lyukas-e az alja vagy sem. – Ezt nem veszem be. – Z kiegyenesedett, és ránézett az órájára. – De még tíz percig nem mész sehová. John keresztbe tette a karját a mellkasán, hogy ne szaladjon ki a száján semmilyen megjegyzés a tilalommal kapcsolatban, és miközben várakozott, úgy érezte, mindjárt felrobban. Zsadist kemény tekintete nem sokat segített. Tíz perc múlva a redőnyök surrogása megtörte a beállt csendet, és végül a testvér az ajtó felé intett a fejével. – Oké, menj, ha akarsz! Legalább most már nem fogsz megégni. – John elfordult. – Ha pedig még egyszer azon kaplak, hogy az életőröd nélkül mész valahová, szólok Wrath-nak. Qhuinn nagyot káromkodott. – Ja, és akkor kirúgnak. Ami azt jelenti, hogy V úgy kipenderít innen, hogy a lábam se éri a földet. Köszönöm szépen! John megragadta az ajtógombot, és kinyitotta az ajtót, mivel a bőrét már túl szűknek érezte. Nem akart összetűzésbe keveredni Z-vel, mert tisztelte, jelenleg azonban nagyon labilis állapotban volt, és ha a dolgok így folytatódtak, a jövőben ez csak fokozódni fog. Legközelebb lehet, hogy nem megy majd ilyen simán a találkozásuk.

J. R. Ward

104


A garázsban balra fordult, majd a külső ajtó felé indult, amely a hátsó falon állt. Útközben nem volt hajlandó a koporsókra pillantani, amelyek egymás mellett sorakoztak a földön. Nem bizony! Jelen pillanatban még egyet sem szívesen látott. Hát még tizenhatot! Na mindegy. Kinyitotta az acélajtót, és kilépett a füves pázsitra, amely hosszan terült el a hátsó kertben, körbefogta a leengedett medencét, és elért egészen az erdő széléig, majd a magas kőfalig. Tudta, hogy Qhuinn ott van a nyomában, mert érezte, ahogy a rosszallás megmérgezi a friss levegőt, akár a penészszag a pincét. És a kölniillatból ítélve, Blay is velük tartott. Épp mielőtt láthatatlanná vált volna, valaki keményen megragadta a karját. Hátrafordult, hogy megmondja Qhuinn-nek, menjen a francba, de megállt. Blay volt az, aki a karját fogta, kék szeme villámokat szórt. A srác beszéd helyett mutogatni kezdett, valószínűleg azért, hogy rákényszerítse Johnt, hogy figyeljen. Ha meg akarod öletni magad, rendben. Mostanában nekem sincs ellenemre a gondolat. De azt nem tűröm el, hogy ezzel másokat is veszélybe sodorj. Ne menj el még egyszer úgy, hogy nem szólsz Qhuinnnek! John átnézett Blay válla fölött Qhuinnre, aki úgy nézett ki, mint aki legszívesebben megütne valakit, olyan dühös volt. Ó, szóval ezért választotta Blay a jelbeszédet. Nem akarta, hogy ennek az elcseszett triumvirátusnak a harmadik tagja is tudja, miről folyik a szó. Megértetted? – mutogatta Blay. Nagyon ritka dolog volt, hogy a srác hangot adott a véleményének. Éppen ezért, valamint, mert John valami különleges közösséget érzett vele, elkezdett magyarázkodni. Nem ígérhetem meg, hogy nem fogok máskor is elmenekülni, mutatta Egyszerűen nem tehetem. Arra viszont megesküszöm, hogy szólni fogok neki így legalább ő is kijuthat a házból. John... John megrázta a fejét, és megszorította Blay karját. Senkinek nem tudom ezt megígérni. Úgy nem, amilyen állapotban mostanában vagyok. De nem fogok lelépni anélkül hogy megmondanám neki, hová megyek, vagy mikor jövök vissza. Blay összeszorította, aztán ellazította az állkapcsát. Nem volt ostoba. Tudta, mikor nincs értelme valamivel vitába szállni. Oké, elfogadom.

J. R. Ward

105


– Hé, ti ketten, nem akarnátok engem is beavatni? – kérdezte Qhuinn. John hátralépett, és mutogatni kezdett. Az Xtreme Parkban kezdünk, és tízig ott leszünk. Aztán elmegyünk a Szent Ferenc sugárútra. Trez üzenetet küldött Láthatatlanná vált, délnyugat felé utazott, majd a mögött a kalyiba mögött bukkant elő, ahol előző éjszaka is lesben álltak. A társai is megjelentek mögötte, de John nem vett tudomást a feszültségről, amely megtöltötte a levegőt. Végignézett a betonplaccon, és figyelte a különböző játékosokat. A fiatal díler a tömött zsebeivel most is ott állt középen, az egyik rámpának dőlt, és az öngyújtóját kattogtatta, hogy csak szikrázzon, de ne gyulladjon fel. Legalább fél tucat gördeszkás gyakorolt a betonon, egy másik tucat pedig beszélgetett, és a deszkájuk kerekét forgatták. Hét, különböző márkájú autó állt a parkolóban, és amikor megjelent a rendőrség és lassan áthajtott a parkon, John úgy érezte, csak pocsékolják az idejüket. Talán ha a belvárosba mentek volna, és a sikátorokban próbálkoznának, több szerencséjük... A Lexus, amely megjelent, nem fordult be az egyik parkolóhelyre, hanem az ott álló autókra merőlegesen állt meg... aki pedig kiszállt a volán mögül, bő nadrágjában és cowboykalapjában úgy nézett ki, mint egy középiskolás kölyök. A szél azonban olyan szagot sodort feléjük, mint egy hűtés nélküli hullaházé. És még... Old Spice-t? John kiegyenesedett, és a szíve izgatottan kalapálni kezdett. Az első reakciója az volt, hogy kirohan a fedezékből, és ráveti magát a nyomorultra, Qhuinn azonban vasmarokkal megszorította a karját. – Várd ki! – mondta. – Jobb, ha megnézzük, mit akar. John tudta, hogy igaza van, ezért behúzta magán a kéziféket, és azzal kötötte le a figyelmét, hogy emlékezetébe véste a rendszámot a krómozott járművön. Ekkor kinyílt a kocsi többi ajtaja is, és három fickó szállt ki belőle. Nem voltak olyan fakók, mint az igazán régi alantasok, de azért elég világos árnyalatot mutattak így is, a szagukat pedig még fent a mennyországban is érezték. Istenem, ez a babahintőpor-illat brutális volt!

J. R. Ward

106


Egy alantas hátramaradt, hogy vigyázzon a kocsira, a másik kettő pedig a kis sofőr után indult. Miközben bevonultak a betonplaccra, minden szem rájuk szegeződött. A kölyök a középső rámpánál kihúzta magát, és zsebre tette az öngyújtóját. – A francba, bárcsak itt lenne a kocsim! – suttogta Qhuinn. Na igen. Hacsak nincsenek a közelben felhőkarcolók, ahonnan madártávlatból lehet a csapatot követni, nem fognak tudni a Lexus nyomában maradni. A díler srác nem mozdult, miközben az alantasok felé közeledtek, és nem is lepődött meg rajtuk, vagyis nagyon úgy nézett ki, hogy előre megbeszélték a találkozót. És mit ad isten, némi társalgás után a gyilkosok körbevették a fiút, és együtt indultak vissza a Lexushoz. Egy alantason kívül a többiek mind beültek a kocsiba. Johnék számára elérkezett a döntés ideje. Törjenek fel egy autót, hogy aztán beindítva a nyomukba szegődhessenek? Vagy láthatatlanná válva ugorjanak a Lexus tetejére, és onnan támadjanak? Mindkét megoldás meglehetősen rendzavarónak tűnt, húsz embernél többnek pedig nem tudták kitörölni az emlékeit. – Úgy látom, egyikük itt maradt – dörmögte Qhuinn. Igen. Az egyik fickót a parkolóban hagyták, miután a Lexus megfordult és elhajtott. John élete legnehezebb döntése volt futni hagyni a kocsit. A helyzet azonban úgy állt, hogy a gazemberek épp most vették fel a legmenőbb dílert a területről, ami azt jelentette, hogy vissza fognak jönni. És egy társukat hátrahagyták. Vagyis Johnnak és a fiúknak addig is volt kivel elfoglalniuk magukat. John figyelte, amikor a gyilkos besétált a parkba. A kölyöktől eltérően, akinek átvette a helyét, ő nagyon is szeretett mozogni. Bejárta a területet, és mindenkinek a szemébe nézett, aki ráfigyelt. A deszkásokat láthatóan nyugtalanította a jelenléte, ezért néhányan, akik az előző éjszaka már megvették az adagjukat, el is mentek. Azonban nem volt mindenki ilyen éber... vagy józan ahhoz, hogy aggódjon miatta. John halk, kopogó hangra lett figyelmes, ezért lenézett magára. A lába topogott a poros földön, úgy járt fel-le, mint a motolla. Ezt most nem fogja elszúrni! A kis fészer mögött várt... és várt... és várt.

J. R. Ward

107


A nyomorultnak egy óra kellett ahhoz, hogy kifakult seggét a közelükbe vonszolja, és amikor végre elérhető távolságba került, a sok topogás és várakozás meghozta a gyümölcsét. Egy gyors mentális trükk segítségével John kioltotta a legközelebbi utcai lámpát, hogy viszonylag rejtve maradjanak. Amikor a gyilkos felnézett, John kilépett a fészer mögül. Az alantas odakapta a fejét, és egy pillanat alatt rájött, hogy a háború épp most kopogtatott be az ajtaján. Elmosolyodott, aztán a kabátja zsebébe nyúlt. John nem félt, hogy fegyvert fog elővenni. A háború legfontosabb szabálya az volt, hogy nem mehettek a nyilvánosság elé... Ennek ellenére egy automata fegyver került elő, és egy pillanat alatt el is dördült. A lövés hangosat szólt, mire többen is káromkodni kezdtek a parkban. John fedezékbe rohant, a döbbenet szárnyakat adott neki. Aztán újabb golyók kezdtek röpködni, visszapattantak a betonról, az emberek pedig sikítoztak és fejvesztve menekültek. A fészer mögött John a deszkaépületnek támasztotta a hátát, és előhúzta a saját pisztolyát. Amikor Blay és Qhuinn is megérkeztek, egy pillanat alatt számba vették, ki vérzik, és ugyanekkor rövid szünet állt be a golyózáporban. Mi a francot művel? – mutogatta Qhuinn. – Nyilvánosság előtt? Súlyos léptek közeledtek feléjük, majd egy fémes kattanás jelezte, hogy kicserélték a tárat a fegyverben. John felpillantott a fészer ajtajára. A láncon lógó lakat isten ajándéka volt. Felemelte a kezét, megfogta, és a gondolatának erejével kinyitotta, ami aztán már kinyitva lógott az ajtón. Menjetek körbe előre, mondta John a fiúknak. És tegyetek úgy, mintha megsebesültetek volna. Egy fenét... John Qhuinn arcába nyomta a fegyvere csövét. Amikor a srác visszahőkölt, John csak bámult a kék-zöld szempárba. Ezt most úgy fogják csinálni, ahogy ő akarja! Ő lesz az, aki szembeszáll a gyilkossal. Pont. Menj a francba! – formálta Qhuinn a szájával, mielőtt ő és Blay láthatatlanná váltak volna.

J. R. Ward

108


Egy hangos nyögéssel John az oldalára dőlt, a teste olyan súlyosan zuhant a földre, mint egy zsák cement. Hasra fordult, miközben a mellkasa alatt tartotta kibiztosított fegyverét. A léptek egyre közelebbről hallatszottak. Ahogy a nevetés is, mintha a gyilkos kimondottan élvezné a helyzetet. Amikor Lash visszatért az apjától, a Xhexével szomszédos hálószobában öltött alakot. Bármennyire szerette volna már látni, nyugton maradt. Minden alkalommal, amikor visszajött a pokolból, egy jó fél órán keresztül használhatatlannak bizonyult, ezért nem akart ostoba módon lehetőséget adni a nőnek arra, hogy megölje. Mert az megtette volna. Hát nem volt ez izgató? Lefeküdt az ágyra, és behunyta a szemét. A teste lassú volt és hideg, és miközben mély levegőt vett, érezte, hogy kezd kiolvadni, mint egy darab marhalábszár. Nem mintha hideg lett volna a másik oldalon. Valójában az apja kéglije ízlésesen és fényűzően volt berendezve – már ha persze valaki szerette a Las Vegas-i stílust. Apucinak alig volt bútora, de a gyertyatartók hegyekben álltak. A hideglelésnek inkább a két világ közötti ugráláshoz volt köze, és minden alkalommal, amikor visszatért ebbe a valóságba, jó sokáig tartott, amíg magához tért. A jó hír az volt, hogy úgy vélte, nem sokszor kell átmennie a másik oldalra. Most, hogy a trükkjei tárháza teljes volt és működőképes, nem látta különösebb szükségét, és igazság szerint az Omega nem is volt az a kimondottan ösztönző társaság. Sokkal inkább az a „most-már-eleget-beszéltünk-rólam-mondd-el-mi-avéleményed-rólam” típusú partner. És ez még akkor is hamar fárasztóvá vált, ha az ego simogatást a földkerekség leggonoszabb lénye követelte meg, aki történetesen az ember saját szülőapja volt. Amellett a szerelmi élete is meglehetősen zavarba ejtette Lasht. Még csak fel sem ismerte, mik voltak azok az izék az apja ágyában. Annyit tudott, hogy valami fekete vadállatok, csakhogy a nemük és főleg a fajuk egyformán megállapíthatatlan volt. Ráadásul folyton dugni akartak, még akkor is, ha társaságuk volt. Az Omega pedig sosem mondott nemet. Lash hirtelen sípoló hangot hallott, mire az öltönye zsebébe nyúlt a telefonjáért. Üzenetet kapott Mr. D-től: Úton vagyunk. Nálunk van a kölyök.

J. R. Ward

109


Ránézett az órára és rémülten felült, mert azt hitte, nem jól lát. Két óra telt el a visszatérése óta! A függőleges testhelyzettől felkavarodott a gyomra, és a mozdulat, hogy felemelje a kezét és megdörzsölje az arcát, több erőfeszítést igényelt, mint amennyit kellett volna. A testének mázsás súlya, hozzáadva a fájdalmakat is, arra az időre emlékeztette, amikor megfázott vagy influenzás lett. Akkor is ugyanígy érezte magát. Lehet, hogy benyelt valami bacit? Arra gondolt, vajon felfedeztek-e már valamilyen halálcsillapító gyógyszert. Valószínűleg nem. Az ölébe ejtette a kezét, és a fürdőszoba felé nézett. Ügy érezte, kilométerekre van tőle a zuhanyzó, és nem igazán éri meg a fáradságot. Újabb tíz percbe telt, hogy lerázza magáról a letargiát, és amikor lábra állt, kinyújtózott, hogy fekete vére meginduljon az ereiben. A fürdőszoba kilométerek helyett már csak néhány méterrel távolabbnak tűnt, és minden egyes lépéssel egyre erősebbnek érezte magát. A zuhany felé menet, hogy megnyissa a vizet, megcsodálta a testét a tükörben, majd számba vette a sebeit. Az előző éjjel szerzettek nagy része már elmúlt, de tudta, hogy hamarosan újabbakkal fog gyarapodni... Összeráncolta a homlokát, és felemelte a karját. A csuklóján lévő seb nagyobb lett ahelyett, hogy csökkent volna. Megnyomkodta az ujjával, de nem érzett fájdalmat. Nagyon rondának tűnt. A nyílt seb közepe szürkés volt, körben pedig egy fekete vonal határolta. Amikor megnyitotta a meleg vizet, első gondolata az volt, hogy el kell mennie Havershöz... ami nevetségesen hangzott, mivel ez még az előző életének megmaradt csökevénye volt. Ja persze, majd biztos odamegy, és megkérdezi, mikorra tudná beszorítani! Különben sem tudta, hová költöztették át a klinikát. Ez volt a hátulütője egy sikeres támadásnak. A célpont nagyon komolyan vette a fenyegetést, és azt követően még nagyobb titokban tartotta a hollétét. Lash beállt a forró víz alá, és külön ügyelt rá, hogy a csuklóján lévő sebet alaposan megmossa szappannal. Arra gondolt, ha valami fertőzés, annak jót fog tenni. Aztán már nem gondolt rá többet. Nagyszerű estének nézett elébe. Nyolckor lesz a kölyök beavatása. Aztán tízkor találkozik Benloise-zal. Utána pedig vár rá egy jó kis hancúr.

J. R. Ward

110


Miután kilépett a zuhany alól, megtörülközött, és megnézte a sebet. Az átkozottnak nem tett jót a kezelés, amit kapott, mivel valami fekete folyadék jelent meg a tetején. Ó, remek lesz így levennie majd a selyemingét! Egy tenyér nagyságú ragtapaszt ragasztott rá, és fontolóra vette, hogy talán ma éjszaka ő és a barátnője finomabban fognak játszadozni egymással. A változatosság kedvéért ma megkötözi. Pillanatok alatt belebújt egy méregdrága Zegna öltönybe, aztán kiment a szobából. Amikor a fő hálószoba elé ért, megállt, és ökölbe szorította a kezét. Olyan hangosan dörömbölt be az ajtón, ami még a halottakat is felébresztette volna, és közben elmosolyodott. – Hamarosan jövök, és hozok láncot is. Várt valami válaszra. Amikor nem kapott semmit, megfogta az ajtógombot, és a fülét az ajtóra tapasztotta. Xhex egyenletes lélegzése olyan halk volt, mint a levegő áramlása, de ott volt. Még élt. És akkor is életben lesz, amikor visszajön. Hatalmas akaraterővel elengedte a gombot. Ha most kinyitná az ajtót, néhány órát biztos elveszítene, az apja pedig nem szerette, ha megvárakoztatták. Lent a konyhában megpróbált enni valamit, de végül nem nyúlt semmihez. A kávégépet úgy programozták, hogy két órával azelőtt induljon be, ezért a kancsóban lévő folyadék leginkább motorolajhoz hasonlított. A hűtőben sem talált semmi olyat, ami tetszett volna neki, pedig nagyon éhes volt. Végül üres kézzel és korgó gyomorral vált láthatatlanná a konyhából. Nem a legjobb párosítás a hangulatához, a műsorról azonban nem akart lemaradni – ha másért nem, hát azért, hogy megnézze, mit csináltak vele a beavatásakor. A tanyaház északkeleti irányban volt a barna téglás háztól, és mihelyt alakot öltött a füvön, tudta, hogy az apja bent van: a vére minden egyes alkalommal vibrálni kezdett, amikor az Omega a közelben volt, mint ahogy a visszhang rezeg egy zárt térben... habár nem tudta, hogy ő maga a hang, és az apja a barlang, vagy fordítva. A verandára vezető ajtó nyitva állt. Lash felment a lépcsőn, majd belépett a kopott előszobába, és a saját beavatására gondolt. – Akkor lettél teljesen az enyém.

J. R. Ward

111


Lash megpördült. Az Omega a nappaliban állt, fehér köpenye eltakarta az arcát és a kezét, fekete energiája azonban kiszivárgott a padlóra, és úgy vetett fekete árnyékot, hogy nem volt semmi, ami megvilágította volna. – Hogy vagy, fiam? – Jól. – Lash hátrapillantott a válla fölött az ebédlőasztalra. Mr. D hónapokkal azelőtt már letakarította az ő átváltoztatása után, a vödör és a kések azonban most is ott voltak. Készen állva vártak. Váratlanul egy autó kereke alatt megcsikordult odakint a kavicságy, mire Lash az ajtó felé fordult. – Megjöttek. – Fiam, szeretném, ha többet is hoznál nekem. Úgy érzem, újakra éhezem. Lash a bejárathoz ment. – Rendben. Ebben legalább egyetértettek. A több beavatott több pénzt, több harcost jelentett. Az Omega odalépett mögé, és Lash érezte, hogy a fekete kéz lágyan végigsimít a gerincén. – Jó fiú vagy. Egy másodpercre megsajdult Lash fekete szíve. Ezeket a szavakat mondta neki az a vámpír is, aki felnevelte. – Köszönöm. Mr. D és két másik alantas kiszállt a Lexusból... és egy embert hoztak magukkal. A kölyök még nem sejtette, hogy már csak a farmere és a pólója áll annak útjában, hogy áldozati bárány legyen. Abban a másodpercben azonban, hogy megpillantja az Omegát, minden világossá válik majd számára.

J. R. Ward

112


12. fejezet Miközben John hason feküdt a földön, és az ellenség csizmája egyre közelebb ért hozzá, az orrán vette a levegőt, és beszívott egy jó nagy adag port. Jobban belegondolva, nem volt valami briliáns ötlet halottnak tettetnie magát. Ám ez a gazember az epilepsziás ujjával a ravaszon, nem tűnt olyannak, mint aki nagyon óvatos. Egy nyilvános park kellős közepén tüzet nyitni? Hallott már ez az idióta a Caldwelli rendőrségről? A Caldwell Courier Journalről? A csizma megállt, és az alantasokra jellemző, émelyítően édes szagtól, amely a pasas bőréből áradt, John majdnem elhányta magát. Furcsa, hogy az élet és a halál egyaránt az ember nyelőcsövéhez kötődött. Érezte, hogy valami tompa dolog a bal karjához nyomódik, valószínűleg a gyilkos bökdöste meg a csizmája orrával, hogy él-e még. Aztán Qhuinn, mintha megérezte volna a kellő pillanatot, a fészer másik oldaláról halkan és fájdalmasan felnyögött. Olyan hangon, mint akinek a mája a belébe szivárog. A csizmás láb távolodni kezdett, mivel a nyomorult meg akarta kerülni a kis faépítményt, hogy megnézze, honnan jön a hang. John résnyire kinyitotta a szemét. A gyilkos úgy osont, mint egy hollywoodi színész, a pisztolyát két kézzel markolva egyenesen előretartotta, a csövét jobbrabalra kapkodta. Körülbelül száznyolcvanöt-százkilencven centi magas lehetett, izmos testalkatú, és elszánt, hogy befejezze azt a munkát, amit elkezdett. Bármennyire nevetséges volt is ez a színpadias Miami Vice-t majmoló mozgás, a golyókkal nem volt tanácsos viccelni, és csak egy mozdulat kellett hozzá, hogy a fegyver csöve lefelé irányuljon, és közvetlen közelről Johnra szegeződjön. Szerencsére a fickót nem ő érdekelte. Amikor elment a földön heverő test mellett, Qhuinn nyöszörgése felé araszolva, John Xhexre gondolt, és egy pillanat alatt felpattant a földről, hogy az alantas széles hátára vesse magát. Szabad kezével és mindkét lábával rákulcsolódott a testére, miközben a pisztolyt a halántékához nyomta.

J. R. Ward

113


A gyilkos mozdulatlanná dermedt egy pillanatra, aztán John füttyentett egyet, amivel jelezte Qhuinn-nek és Blay-nek, hogy kerüljék meg a faépítményt, és hátulról jönnek mögé. – Dobd el a fegyvert, seggfej! – kiáltotta Qhuinn, miközben közeledett. Aztán anélkül, hogy időt adott volna a nyomorultnak, hogy eleget tegyen a felszólításnak, kinyújtotta a kezét, megragadta a gyilkos csuklóját és alkarját, és olyan mozdulatot tett, mintha ketté akarna törni egy botot. A csont reccsenése hangosabb volt, mint John füttyentése, az eredménye pedig egy bénán lógó csukló lett, valamint egy Glock, amely már nem az ellenség tulajdonában volt. Amikor az alantas összegörnyedt a fájdalomtól, a távolban rendőrségi sziréna hangzott fel... és egyre közeledett. John visszarángatta a gazembert a fészer ajtajához, és miután Blay kinyitotta, behúzta a zsákmányát a rejtekhelyre. A szavakat érthetően formálva azt mondta Qhuinn-nek. Menj, hozd a Hummert! – Ha azok a zsaruk idejönnek, olajra kell lépnünk. Nem megyek sehová. Hozd a Hummert! Qhuinn kivette a kulcsot a zsebéből, és odadobta Blay-nek. – Menj te! És zárd ránk a lakatot, oké? Blay egy percet sem tétovázott, kiment a fészerből, majd bezárta az ajtaját. Halk fémes csörgés jelezte, amikor visszatette a láncot, majd egy kattanás, hogy visszazárta a lakatot is. Az alantas erre még nagyobb erővel próbált küzdeni, amit John és Qhuinn nem is bánt, mivel azt akarták, hogy a fickó magánál legyen. John hasra fordította, és olyan erősen húzta hátra a nyakát, hogy kis híján perecet formált a teste. Qhuinn tudta, mi a dolga. Letérdelt a fickó elé, és belemászott a képébe. – Tudjuk, hogy egy nőt tartotok fogva van. Hol van? Amikor a szirénák felhangosodtak, a gyilkos csak egy elfojtott nyögést tudott kipréselni magából, ezért John enyhített egy kicsit a szorításon, hogy valami levegő jusson be a tüdejébe. Qhuinn hátrahúzta a kezét, és egy hatalmas pofont kevert le az alantasnak. – Kérdeztem valamit, seggfej! Hol van a nő? John még jobban lazított a szorításon, bár annyit azért nem, hogy a gazember ki tudjon szabadulni. Az alantas megremegett a félelemtől,

J. R. Ward

114


amiből látszott, hogy bár a lövöldözés közben igazi belevaló vagánynak tűnt, ebben a szorult helyzetben nem volt több mint egy betoji nyápic. Qhuinn még nagyobb pofont adott neki. – Válaszolj! – Nincs... foglyunk. Amikor Qhuinn ismét hátrahúzta a kezét, a gyilkos visszariadt, ami azt bizonyította, hogy attól mert a nyavalyás halott, a fájdalmat még rendesen érezte. – A nő, akit a főalantas rabolt el. Hol van? John előrenyújtotta a karját, és odaadta Qhuinn-nek a fegyverét, majd a felszabadult kezével hátranyúlt a derekához, és előhúzta a vadászkését. Magától értetődött, hogy csak ő okozhatott igazi fájdalmat a gazembernek, ezért a pengét a gyilkos szeme alá tette. A fickó erre elkezdett vadul küzdeni, amit John könnyűszerrel megakadályozott, hatalmas teste alá szorítva a férfit. – Jobban teszed, ha elkezdesz beszélni – tanácsolta Qhuinn szárazon. – Higgy nekem! – Nem tudok semmiféle nőről. – A szavakat csak sziszegni tudta, mivel John karja összeszorította a légcsövét. Aztán egy durva mozdulattal hátra is feszítette, mire a gyilkos azt kiáltotta. – Tényleg nem! A szirénák már a parkolóban vijjogtak, és mellette több fékcsikorgás is hallatszott. Elérkezett az ideje, hogy óvatosabban viselkedjenek. Az alantas már bebizonyította, mennyire nem tartja tiszteletben a háború első és legfontosabb szabályát. Bármelyik másik gyilkosnál biztosak lehettek benne, hogy nem lesz baj, akkor sem, ha a zsaruk csak pár méterre vannak tőlük, Mr. Piff-puff-dirr-durr esetében azonban semmi sem volt garantált. John tekintete találkozott Qhuinn különböző színű szemével, a srác azonban már tudta a dolgát. Odanyúlt egy kupac olajos rongyhoz, megfogott egyet, összegyűrte, majd betömte az alantas szájába. Aztán elnémultak, és meg sem mozdultak. Kintről tompán hallatszott a zsaruk hangja. – Fedezz! – Oké.

J. R. Ward

115


John eltette a kést, hogy mindkét kezével le tudja fogni a fickót. A léptek távolból szűrődtek oda hozzájuk, de kétségtelenül közelebb is fognak jönni. Miközben a rendőrök szétszéledtek, a járőrautók rádiója kellemes, csicsergős hátteret biztosított a kereséshez. Ami nem tartott sokáig. Néhány percen belül a zsaruk már az autóik körül ácsorogtak, a fészer közvetlen közelében. – 240-es egység a központnak. A terület biztonságos. Nincs áldozat, nincs elkövető... Az alantas egy gyors mozdulattal belerúgott egy benzines kannába a csizmájával. John szinte hallotta, ahogy az összes pisztoly csöve felemelkedik, és a fészerre irányul. – Mi a franc? Lash elmosolyodott, amikor a kölyök tekintete az Omegára szegeződött. Az apja egész testét eltakarta ugyan a fehér ruha, de totál idiótának kellett lenni ahhoz, hogy valaki ne érezze, mennyire nem stimmel vele valami. Ding-ding-ding, a kölyök megnyerte az elmebajnokságot! Amikor a fiú lába sebesen hátrafelé kezdett pedálozni a farmház nappalijában, Mr. D egyik segítője odalépett a kölyök mellé, és megfogta a karját. Lash az ebédlőasztal felé biccentett a fejével. – Az apám ott fogja megcsinálni. – Megcsinálni? Mit? – Ezúttal már teljes pánikban volt, és úgy kapálózott, mint egy leszúrt malac. Ami valójában csak bemelegítés volt ahhoz, ami ezután következett. A gyilkosok megragadták és felfektették a kopott asztal tetejére, majd lefogva tartották a csuklóját és a bokáját, amíg a nagy csapkodás és kapálózás közepette az Omega oda nem lépett hozzá. Aztán a gonosz levette a csuklyát a fejéről, és minden elnémult. A következő pillanatban egy fülsiketítő üvöltés hallatszott a srác torkából, élesen hasított a levegőbe, betöltötte a rozzant épületet. Lash hátralépett, és hagyta, hogy az apja munkához lásson. Látta, amikor a kölyök ruhája leszakadt, mindössze attól, hogy az Omega a teste fölé tartotta áttetsző, fekete kezét. Aztán eljött a kés ideje. A pengén megcsillant az olcsó csillár fénye, amely a piszkos mennyezetről lógott lefelé.

J. R. Ward

116


Mr. D segédkezett a technikai részeknél – ide-oda szaladgálva a karja és lába alá helyezte a vödröket. Lash halott volt, amikor az ő testét lecsapolták, csak akkor ébredt fel, amikor egy hatalmas energialöket, amely isten tudja csak, hogyan keletkezett, végigszaladt a testén. Ezért most érdeklődéssel figyelte, hogy működött ez az egész: hogy ürült ki a vér az erekből, hogy vágták fel a mellkast, és az Omega hogy vágta meg a saját csuklóját, és csöpögtetett fekete vért a mellkasüregbe. A gonosz hogy teremtett elő egy energiabombát a semmiből, és tette bele a holtestbe. Az újjáélesztés hogyan töltötte meg a vénákat és az artériákat. Az utolsó lépés a szív eltávolítása volt; az Omega összepréselte a tenyerében a szervet, majd elhelyezte egy kerámiatartóban. Lash felidézte, milyen volt visszatérni a halálból, és emlékezett, hogy az apja odarántotta neki Mr. D-t, hogy igyon belőle. Szüksége volt a vérre, mivel egy ideig halott volt előtte – és legalább félig vámpír. Ez a kölyök azonban nem csinált mást, amikor felébredt, csak tátogott, mint egy hal, és fogalma sem volt róla, mi történt vele. Lash a mellkasára tette a kezét, és érezte, ahogy ver a szíve... Valami csorgott. Végig a ruhaujjában. Miközben az Omega különböző züllött dolgokat művelt az újonnan beavatottal, Lash felment az emeletre, a fürdőszobába. Levette az öltönyzakóját, kettéhajtotta... aztán rájött, hogy nem tudja hová tenni. Mindent húszéves por és piszok borított. A francba, miért nem küldött előre valakit, hogy kitakarítsa a helyet? Végül egy kampóra akasztotta a zakót, és... Jaj, ne! Amikor felemelte a karját, egy fekete foltot pillantott meg pontosan ott, ahol bekötötte a csuklóját. A könyökénél pedig egy nedves folt éktelenkedett. – Az isten verje meg! Mérgesen kigombolta a mandzsettagombját, aztán elöl az ingét, és megdermedt, amikor végignézett magán. Belenézett a homályos tükörbe, mintha attól megváltozna az, amit lát. Közelebb hajolt az üveghez. Egy másik seb is volt a bal mellizmán, ugyanolyan lapos, tízcentes nagyságú folt, mint az első. Aztán egy újabb a köldökénél.

J. R. Ward

117


A kezdeti rémület szédüléssé fajult, és meg kellett kapaszkodnia a mosdókagyló szélében. Az első reakciója az volt, hogy leszalad az Omegához segítségért, de meggondolta magát. A felhallatszó kiáltások és sikítások alapján komoly dolgok történhettek odalent, amit csak egy idióta szakított volna félbe. Az Omega alapvetően szeszélyes volt, bizonyos dolgokra azonban megrögzötten tudott koncentrálni. Lash a kagylóra támaszkodva lelógatta a fejét, miközben üres gyomra nagyot kordult. Arra gondolt, hány ilyen sebet találna még magán – de nem akarta tudni. A beavatása, újjászületése, akármije... állandónak kellett volna hogy legyen. Ezt mondta neki az Omega. A gonosz nemzette, egy sötét kútból kelt életre, amely örök volt. Az üzletben szó sem volt arról, hogy elrothad a saját bőrében. – Jól van? Lash behunyta a szemét, amikor a kis texasi, Mr. D megszólalt. A hangja úgy szántotta fel a hátát, mint valami éles karom. Nem volt elég energiája, hogy elküldje a francba. – Hogy állnak a dolgok odalent? – kérdezte. A texasi megköszörülte a torkát, a rosszallástól azonban még így is elcsuklott a hangja. – Úgy vélem, még egy ideig el fog tartani, uram. Remek! Lash kényszerítette fáradt gerincét, hogy kiegyenesedjen, aztán szembe fordult a helyettesével... Egy hirtelen erő hatására megnyúlt a szemfoga a szájában, és egy pillanatra nem értette, hogy miért. Aztán rájött: a tekintete a kis alantas nyaki erére szegeződik. Mélyen a gyomrában az éhség szarvakat növesztett, és eszét vesztve vergődött, csapkodott, mint egy őrült. A dolog túl gyorsan történt ahhoz, hogy megfékezze magát, vagy egyáltalán végiggondolja, mit is csinál. Az egyik pillanatban még a mosdókagyló előtt állt, a másikban pedig már rávetette magát Mr. D-re, nekinyomta az ajtónak, és keményen a torkába harapott. A fekete vér, amely átáramlott belé, pontosan az a táplálék volt, amire szüksége volt, ezért erősen szívta, miközben a kis texasi először hevesen

J. R. Ward

118


tiltakozott, aztán lenyugodott. Nem kellett aggódnia. Az ivásban nem volt semmiféle szexuális töltet, csak és kizárólag a táplálkozásról szólt. Lash minél többet nyelt le, annál többre volt szüksége. Szorosan magához húzta az alantast, és úgy ivott, mint még életében soha.

J. R. Ward

119


13. fejezet Amikor a benzineskanna hangja elcsendesedett, Qhuinn lejjebb siklott, és ráült a gyilkos lábára. Az idióta lehet hogy egyszer bele tudott rúgni, de még egy lehetőséget már biztosan nem kap. Odakint a zsaruk a fészer köré gyűltek. – Be van zárva – mondta az egyikük, és megcsörgette a láncot. – Amott a földön töltényhüvelyeket látok. – Valami van odabent. – Ja, de legalább egy hete halott. Ez a szag... Még az anyósom rakott tonhalánál is durvább. Kollektív helyeslés hallatszott. A sötétben John és Qhuinn egymásra szegezett tekintettel várt. Az egyetlen megoldás az volt, ha mihelyt az ajtó kinyílik, láthatatlanná válnak, és itt hagyják az alantast: ekkora súlyt nem tudtak volna magukkal vinni a térben. A zsaruknak biztos nem volt kulcsuk a lakathoz, így csak annyit tudtak tenni, hogy szétlövik a zárat. Jó eséllyel azonban talán úgy döntenek, hogy az a gyors lövés, amivel bejuthatnak a fészerbe, nem éri meg a papírmunkát. – A tanúk szerint csak egy személy lövöldözött. És az ott bent biztos nem ő. – Ha mégis, ebből a szagból ítélve, már fix, hogy leesett az orra. – Többen köhögtek és káromkodtak. – Hívd ide a parkfelügyelőt! – adta ki az utasítást egy mély hang. – Valakinek ki kell vinnie innen azt a döglött állatot. Közben átvizsgáljuk a környéket. Beszélgetés és léptek zaja hallatszott be. Kis idő múlva az egyik autó elhajtott, a másik azonban ott maradt. – Ki kell nyírnunk – suttogta Qhuinn John válla fölött. – Fogd a késed, és szúrd meg, hogy eltűnhessünk innen végre! John megrázta a fejét. Semmiképpen nem volt hajlandó elveszíteni a zsákmányát. – John, nem tudjuk magunkkal vinni. Öld meg, hogy leléphessünk! Qhuinn nem látta a srác ajkát, aki azt formálta a szájával. Egy fenét. Ő az enyém! J. R. Ward

120


Szó sem lehetett róla, hogy futni hagyja ezt az információforrást! A rendőrséggel majd csak elbánnak mentálisan... vagy fizikálisan, ha arra kerülne a sor. Egy halk hang a tőr előhúzását jelezte. – Mennünk kell! Ne! – kiáltotta John hang nélkül. Qhuinn megmarkolta barátja dzsekijének hátát, és ahogy meghúzta, kibillentette a fiút a helyzetéből. Johnnak választania kellett, vagy elengedi a gyilkos nyakát, vagy letépi a fejét a testéről. Mivel egy lefejezett alantas nem tudott beszélni, John elengedte, és a földre tenyerelve nyerte vissza az egyensúlyát. Innen azonban épp jó pozícióba került, hogy Qhuinnre vesse magát. A fogoly nem tudott láthatatlanná válni, és csapdába esett a fészerben, ahová az emberek nem tudtak behatolni. Jobb lesz, ha még idejében megállítja Qhuinn kését, amíg van esélye kikérdezni a nyomorultat. Amikor a srác magasba emelte a tőrt, és a pengéjén megcsillant a halvány fény, John felnyújtotta a kezét, és megragadta a csuklóját, aztán nagyot rántott rajta, cserébe az előző lökésért. Elszabadult a pokol. Ő és Qhuinn a tőrért harcoltak egymással, és sokkal nagyobb zajt csaptak, mint az előbb az alantas, amikor belerúgott a benzineskannába. Eközben a gyilkos kiszabadította magát, és az ajtóra vetődött. Miközben a zsaruk kiabálni kezdtek, az átkozott megpróbálta kinyitni az ajtót. A következő hang, amely túlharsogta a ruhasuhogás és az időnkénti zörgések hangját, egy pisztolylövés volt. Közvetlenül utána pedig egy fémes csörgés. A rendőrök szétlőtték a lakatot. A földön fekve John hátranyúlt a derekához, és miközben hanyatt fordult, ő és Qhuinn egyszerre hajították el a tőrüket. A két kés egymás mellett száguldott a kis helyiségben. Amikor célt ért, olyan erővel csapódott be, hogy annak ellenére, hogy az alantas két lapockája között landoltak, egyik vagy mindkettő elérte a szívét, mert a nyomorult egy vakító villanással és egy fülsiketítő pukkanás kíséretében visszatért a teremtőjéhez. Nem hagyott hátra mást, csak egy füstfelhőt... és egy hűtőszekrény nagyságú lyukat a fészer ajtajában. Ilyen felfokozott állapotban sem John, sem Qhuinn nem tudott láthatatlanná válni, ezért a lyukas ajtó két oldalán a falhoz lapultak, és

J. R. Ward

121


mozdulatlanul vártak. Hamarosan megjelent az első fegyver csöve, majd rögtön utána a második is. Két alkar következett. Aztán két fej és két váll. Majd elemlámpák. Szerencsére a rendőrök még azelőtt beléptek a fészerbe, hogy az elemlámpák fénye megtalálta volna a két vámpírt. – Pszt! Nyitva van a slicced. – Qhuinn ügyes megjegyzésére a zsaru hátat fordított nekik, John pedig előhúzta mindkét fegyverét, és egy gyors keresztmozdulattal fejbe verte a rendőröket, mire Caldwell két legkiválóbbja csillagokat látott, és a földre rogyott. Blay éppen ebben a pillanatban jelent meg a Hummerrel. John átugrott a két testen, és a terepjáróhoz rohant, Qhuinn-nel szorosan a nyomában. A srác bakancsa – ami le sem szakadt a lábáról – szabályszerűen dübörgött a földön. John a csomagtartó ajtaját célozta meg, amit Blay már előre kinyitott neki, elkapta a legközelebbi kilincset, és közben Qhuinn is behuppant a hátsó ülésre. Blay tövig nyomta a gázpedált, és sietve elindultak. John örült, hogy csak egy párossal kellett elbánniuk, habár kétségtelenül a másik kettő is hamarosan felbukkant volna. Már észak felé száguldottak az autópályán, mire sikerült előremásznia a hátsó ülésre... és újból Qhuinn torkának esett. Harcolni kezdtek, Blay pedig a volán mögül hátralesve azt kiáltotta. – Mi a franc bajotok van? Azonban nem volt idejük válaszolni. John épp bőszen szorongatta Qhuinn nyakát, aki erre megpróbált neki bevinni egy jobb egyenest, és sikerrel is járt. Majdnem száz kilométeres sebességgel süvítettek. Az autópályán. Úgy hogy a rendszámukat valószínűleg leolvasták a zsaruk, ha volt annyi eszük, hogy használják a szemüket. Ők pedig itt verekedtek a kocsiban. Később John rájött, hogy Blay csak egyetlen helyre mehetett. Mire befordultak a Sal étterem parkolójába – a hátsó részhez, ahol nem égtek a lámpák – John és Qhuinn már vért is ontottak. A harc csak akkor maradt abba, amikor Trez kirángatta Johnt a kocsiból – ami azt jelentette, hogy Blay előzőleg odatelefonált a két testőrnek. iAm is hasonló módszerrel szedte ki Qhuinnt a Hummerből. John köpött egyet, hogy kitisztítsa a száját, majd a barátjára nézett.

J. R. Ward

122


– Azt hiszem, jobb lesz, ha kiegyezünk egy döntetlenben, fiúk – szólalt meg Trez elnyújtott hangon – Mit szóltok hozzá? Amikor elengedte Johnt, a srác remegett a dühtől. Lehet, hogy az alantas volt az egyetlen információforrás, ami segíthetett nekik megtalálni a helyszínt... a magyarázatot... az akármit. És mivel Qhuinn ragaszkodott hozzá, hogy kinyírják a gazembert, most egy lépéssel sem voltak közelebb a megoldáshoz, mint eddig. Ráadásul még ott volt az a tény is, hogy a gyilkos könnyű halált halt. Csak egy szúrás a mellkasba, és már otthon is volt... vagy legalábbis visszatért az Omegához. Ha John arra gondolt, Xhex hogy halt meg, tudta, az minden lehetett, csak nem könyörületesen gyors... Egy pillanatra elállt a lélegzete. Ó... istenem! Egész végig úgy fogta fel ezt a küldetést, mint egy keresés-ésmegmentés akciót. Most először azonban arra a területre tévedt, amelybe eddig belegondolni sem mert. Qhuinn megtörölte a száját a keze fejével. – A francba, John! Azt hiszed, én nem akarom megtalálni? Szerinted engem nem érdekel? Krisztusom, hisz minden éjjel kint voltam veled és kerestük, kutattuk, imádkoztunk, hogy megtudjunk valamit róla! – Előreszegezte az ujját. – Egyet ne feledj! Ha egy csapat ember ránk tört volna úgy, hogy egy vérző alantas van mellettünk, az nem segített volna rajtunk. Te talán szívesen magyaráznád meg Wrath-nak, mi történt? Mert én nem. És ha MÉG EGYSZER fegyvert nyomsz a képembe, alaposan helyben hagylak, nem érdekel, hogy mi a munkám. John nem bízott magában, hogy képes válaszolni. Egy dolgot viszont biztosan tudott. Ha nem remélné, hogy Benloise-nál valamit megtudnak, már kitépte volna minden szál haját, Árnyék ide vagy oda. – Hallasz engem? – kérdezte Qhuinn. – Érthető voltam? Miközben csípőre tett kézzel és lehajtott fejjel járkált, logikus oldala tudta, hogy Qhuinn-nek igaza van. Azt is pontosan tudta, hogy egy pillanatra elvesztette a fejét. A háború első és legfontosabb szabálya az volt, hogy az emberek előtt titokban kellett tartani mindent. Erről megfeledkezett, és ennél még többről is. Tényleg a barátja arcába nyomta a pisztolyát? A döbbenettől hirtelen felfordult a gyomra.

J. R. Ward

123


Ha nem szedi össze magát minél előbb, többet is fog siratni, mint egy elvesztett szerelmet. Holtan végzi. Vagy azért mert felületes volt a harcban, vagy mert Wrath keresztre feszíti. Ránézett Qhuinnre. Istenem, az a kifejezés, amely a srác arcán látszott, nagyon közel járt ahhoz, ahonnan egy barátságot már nem lehet megmenteni. És a dolognak semmi köze sem volt ahhoz, mennyire kemény fickó Qhuinn, sokkal inkább ahhoz, hogy John olyan seggfej lett, akivel már senki nem akart együtt lógni. Odasétált Qhuinn elé. Nem lepődött meg, amikor a fickó nem hátrált meg mindazok ellenére, ami a kocsiban történt. John kinyújtotta előre a karját. Hosszú csend fogadta a mozdulatot. – Nem én vagyok az ellenség, John. John bólintott, és a srác szeme alá tetovált vörös könnycseppre nézett. Visszahúzta a kezét, és azt mutogatta. Tudom. Én csak... meg akarom találni. Mi van, ha az az alantas volt hozzá a kulcs? – Nem kizárt, a helyzet azonban kritikussá vált, és néha saját magadat kell választanod vele szemben. Mert ha nem teszed, soha nem fogod megtudni, mi történt vele. A koporsóból nem tudsz a keresésére indulni. Ezzel nem tudott vitába szállni. – Ide figyelj, te eszement, együtt vagyunk ebben – folytatta Qhuinn lágy hangon. – És azért vagyok itt, hogy gondoskodjam rólad, nehogy elpatkolj. Értem én, mi hajt, de néha olyan... Meg fogom ölni Lasht, mutogatta John sietve. A két kezem közé fogom a torkát, és belenézek a szeméhe, miközben meghal Nem érdekel, mibe kerül... de a hamvait Xhex sírjára szórom. Esküszöm az.. Mire tudott volna megesküdni? Az apjára nem. Az anyjára sem. Esküszöm az életemre. Bárki más megpróbált volna a lelkére beszélni, és arról papolni, hogy legyen hite, meg bízzon a sorsban. Qhuinn azonban csak megveregette a vállát. – Mondtam már neked mostanában, mennyire szeretlek? Minden éjjel, amikor kijössz velem megkeresni. – Nem az átkozott munka miatt megyek. Ezúttal, amikor John kinyújtotta előre a kezét, Qhuinn megfogta, és magához húzta a testét, hogy szorosan megölelje. Aztán eltolta magától, és rápillantott az órájára.

J. R. Ward

124


– Ideje elindulnunk a Szent Ferenc sugárútra. – Tíz percetek van. – Trez átkarolta John vállát. – Gyertek, mosakodjatok meg! A Hummert itt hagyhatjátok a személyzeti garázsunkban, és én addig lecserélem rajta a rendszámot. Qhuinn Trezre pillantott. – Ez baromi kedves tőled. – Ja, egy szent vagyok. És hogy még jobb fej legyek, elmondok nektek minden infót Benloise-ról. Miközben John követte őket az épületbe, az a tény, hogy nem tudott semmit kiszedni az alantasból, még elszántabbá, még keményebbé tette. Lash nem fogja elhagyni Caldwellt. Nem is tehetné. Amíg ő az Alantasok Társaságának feje, a testvériséggel kell harcolnia, a testvérek pedig nem mozdulnak innen egy tapodtat sem. Itt volt a Kripta. Habár a civil vámpírok szétszóródtak, a háború nem ért véget, mert az ellenség addig nem nyerhetett, amíg a testvérek életben voltak. Előbb vagy utóbb Lash hibát követ el, John pedig ott lesz, hogy szembeszálljon vele. De a fenébe is, a várakozás totál kicsinálja az emberfiát, de tényleg. Minden ólomlábakon mozgó éjszaka, amely unalmasan és érdektelenül telik... újabb állomás volt a pokolban.

J. R. Ward

125


14. fejezet Amikor Lash végül elengedte Mr. D-t, úgy dobta el, mint egy koszos tányért evés után. Kábultan a pultra támaszkodva élvezte az érzést, hogy sikeresen csillapította az éhségét, és a teste máris erősebbnek tűnt. Persze szörnyen telinek érezte magát, na de mindig ez történt, miután ivott. Időnként Xhexből is ivott, ha kedve támadt hozzá, most azonban már egyértelművé vált, hogy nem az a vér az, amire szüksége van. Vagyis mostantól... alantasokból kell innia. Na nem, arra ő nem képes! Soha nem is volt. Kizárt dolog, hogy férfiak nyakát szívogassa! Felemelte a karját, és ránézett az órájára. Tíz perc múlva tíz. Úgy nézett ki, mint egy hajléktalan. És úgy is érezte magát. – Törölje meg magát! – mondta Mr. D-nek. – El kell intéznie nekem valamit. Istenem, borzalmasan gyenge volt, még a szavakat is alig bírta kiejteni! – Hallotta? – kérdezte. – Igen, uram. – A texasi körülnézett a fürdőszobában, láthatóan törülközőt keresett. – A földszinten van – csattant fel Lash. – A konyhában. Aztán menjen, szerezzen nekem egy váltás ruhát, és hozza ide! Ja, és vigyen ennivalót a hálószobába! Mr. D mindössze egyet bólintott, majd rogyadozó lábbal kisétált. – Van már telefonja az új beavatottnak? Hát iratai? – kiáltott a kis alantas után. – Lent van minden a táskában. A számot pedig már elküldtem önnek sms-ben. A gazember kiváló személyi asszisztens volt. Lash behajolt a zuhanyfülkébe, és felkészült rá, hogy ha megnyitja a csapot, vagy nem jön belőle semmit, vagy ha mégis, akkor csak vékony csíkban valami barna trutyi. Nem így történt. Friss, tiszta víz zuhogott lefelé a zuhanyrózsából, ezért gyorsan levetkőzött. Jó érzés volt megfürödni, szinte újjászületett tőle.

J. R. Ward

126


Miután befejezte, az ingét használta törülközőnek, majd bebotorkált a hálószobába. Lefeküdt, behunyta a szemét, és a hasára tette a kezét, ahol a sebek voltak. Micsoda ostobaság! Nem kellett őket megvédenie semmitől. A lentről felhallatszó hangok alapján úgy vélte, javulnak a dolgok, ezért megkönnyebbült... aztán meglepődött. A hangok már nem fájdalomról tanúskodtak, és nem is rémültek voltak, sokkal inkább áttértek a pornó területére. A nyögések és sóhajtások orgazmusokat jeleztek. Buzi vagy? – jutott eszébe, mit kérdezett tőle korábban a kölyök. Lehet, hogy reménykedve érdeklődött? Tökmindegy. Lash nem akart ilyen állapotban az apja elé kerülni, ezért bízott benne, hogy még egy ideig lefoglalja az új tagot. Behunyta a szemét, és megpróbálta kiüríteni a gondolatait. A Társasággal kapcsolatos tervei, Xhex körüli gondolatai és az ivás miatt érzett elkeseredése kavargott a fejében... az agyhullámai örvényleni kezdtek, a teste azonban túl kimerült volt ahhoz, hogy ébren maradjon. Végül is nem baj, ha... Amikor már majdnem elragadta az álom, látomása támadt. Éles volt és tiszta, nem ott keletkezett benne, hanem valahonnan kívülről hatolt a fejébe, és minden más gondolatot félresöpört az útból. Látta magát, amint azon a birtokon sétál, ahol felnőtt. Végigmegy a pázsiton a nagy ház felé. Odabent égnek a lámpák, és emberek mozognak... pontosan úgy, mint azon az éjszakán, amikor visszament és meggyilkolta a két vámpírt, akik felnevelték. Ezeket a lakókat azonban nem ismerte. Még sosem látta. Azok az emberek voltak, akik megvették a házat. Jobbra volt egy borostyánnal beültetett kis terület, ahová a szüleit temette. Látta magát, amint ott áll a sírhely felett, amit régen kiásott, és ahová bedobta a holttesteket. Még mindig kissé egyenetlen volt a felszíne, habár egy kertész beültette a tetejét borostyánnal. Lash letérdelt, előrenyújtotta a karját... és döbbenten látta, hogy a karja nem az övé. Úgy nézett ki, mint amilyen az apja volt: egy fekete, remegő árnyék. Valami ok miatt a felfedezés pánikba ejtette, ezért megpróbálta felébreszteni magát. Mozdulatlan testében kapálózott. De már túl mélyen belesüllyedt ahhoz, hogy ki tudjon mászni belőle.

J. R. Ward

127


Riccardo Benloise művészeti galériája a belvárosban állt, nem messze a Szent Ferenc Kórháztól. A karcsú, hatszintes épület feltűnően kirítt a körülötte lévő, 1920-as évekbeli „felhőkarcolóktól”, mivel jelentős ráncfelvarráson ment keresztül: csiszolt acél homlokzatot kapott, ólajtó nagyságú ablakokkal. Olyan volt, mint egy fiatal, sugárzó sztárjelölt, aki fáradt öregasszonyok között üldögél. Amikor John és a két fiú megjelent az épülettel szemben lévő járdán, a galériában élénk élet folyt. Az üvegfalak mögött feketébe öltözött embereket láttak pezsgőspohárral a kezükben, ahogy meg-megálltak a műalkotások előtt. Amelyek – legalábbis innen az utcáról nézve – egy ötéves gyerek kézzel festett mázolmányai és egy szadista rozsdásszögfetisiszta alkotásai keverékének tűntek. Johnt nem nyűgözte le az elvont avantgárd stílus, és mint mindig, most sem tudta, miért van egyáltalán véleménye a művészetről. Mintha számított volna valamit is. Trez azt tanácsolta nekik, hogy hátulról közelítsék meg az épületet, ezért hátrasétáltak a háztömb mögé, és beléptek a sikátorba, amely a galéria mögött húzódott. Míg a ház eleje szemet gyönyörködtető és hívogató volt, a hátuljára épp az ellenkezője volt igaz. Sehol egy ablak, és minden csupa matt feketére volt festve. Két faajtó és egy rakodódokk volt mindössze látható rajta, ám azok úgy le voltak lakatolva, mint egy erényöv. Trez információja szerint nem csak azok a „művészetnek” csúfolt rondaságok cseréltek itt gazdát, amelyekről épp most csevegtek odabent az önelégült Warhol-utánzatok. Ez pedig megmagyarázta azt a sok biztonsági kamerát is, amely a hátsó ajtó környékén volt felszerelve. Szerencsére bőven találtak árnyékos helyet, ahová elrejtőzhettek, így, ahelyett, hogy besétáltak volna a kamerák lencséje elé, láthatatlanná válva egy rakás fa raklap mögött bukkantak elő, és várakozó üzemmódba kapcsoltak. Ebben az órában a város még javában ébren volt, a távolból autódudák, rendőrségi szirénák és a helyi tömegközlekedés buszainak dübörgése töltötte meg városi szimfóniával a hűvös éjszakát... A sikátor végén, ahol a Tizenegyedik utca vezetett le a folyóhoz, befordult egy autó, lekapcsolta a fényszóróját, és a galéria felé döcögött. – Épp időben – suttogta Qhuinn. – Ez az a Lexus.

J. R. Ward

128


John mély lélegzetet vett, és és egy kis infóért imádkozott, mielőtt teljesen elvesztené az eszét. A Lexus a rakodódokkal párhuzamosan állt meg, és kinyílt az ajtaja. Amikor felkapcsolódott az utastér világítása... Az Old Spice szagú kis alantas szállt ki egy különben üres autóból. Lash nem volt vele. John első ösztönös reakciója az volt, hogy rátámad... Trez szerint azonban Lashnek is meg kellett jelennie a találkozón. Ha megzavarják az előre megbeszélt forgatókönyvet, valószínűleg értesítik róla Lasht. És ismerve, milyen trükkjei vannak a tarsolyában, a meglepetés ereje kulcsfontosságú volt. John egy pillanatig azon gondolkozott, küldjön-e üzenetet a testvéreknek. Értesítse-e őket, és komoly erősítést kérjen... a gondolattal együtt azonban rögtön fellobbant benne a bosszú tüze. Éppen ezért belenyúlt a zsebébe, és kivette a telefonját. Az üzenet, amit Rhage-nek küldött, rövid volt és tényszerű: Szent Ferenc sugárút 189. Lash úton van ide. Hárman a hátsó sikátorban vagyunk. Amikor visszatette a telefont, magán érezte Blay és Qhuinn tekintetét a hátán. Az egyikük helyeslően megszorította a vállát. Igazság szerint, Qhuinnak igaza volt. Ha a küldetésének valóban az volt az igazi célja, hogy Lasht elintézzék, akkor segítségre volt szüksége. És okosan kellett csinálnia – mert az ostobaság egyértelműen nem vezetett sehova. Egy pillanattal később Rhage láthatatlanná válva megérkezett a sikátor elejére, utána rögtön Vishous is, és együtt indultak el feléjük. Rhage volt az, akihez szívesen fordultak, mivel neki volt a legjobb fegyvere, amellyel fel lehetett venni Lashsel a versenyt: a sárkány mindig nála volt, bárhová ment is. A testvérek egy pillanat alatt ott teremtek John mellett, és mielőtt még bármelyikük meg tudott volna szólalni, John mutogatni kezdett. Én akarom megölni Lasht. Értitek? Csakis én. Vishous azonnal bólintott. Ismerem a történetedet azzal a gazemberrel. Ha viszont egy olyan pontra jutunk, hogy vagy te, vagy Lash éled túl, félre kell tenned a becsületedet, mert közbe fogunk avatkozni Világos? John nagy levegőt vett. Igen, majd úgy csinálom, hogy emiatt ne kelljen adódnotok. Rendben.

J. R. Ward

129


Mindannyian mozdulatlanná dermedtek, amikor a gyilkos, aki a Lexust vezette, visszatért, beült a volán mögé, és... elindult. – A tetőről kövessétek! – adta ki az utasítást Rhage, aztán eltűnt. John nem vesztegette az időt, rögtön a galéria tetejére teleportálta magát, onnan nézett le a perem mögül, és figyelte, ahogy a Lexus megáll a Szent Ferenc sugárúton. Szerencsére a kis alantas törvénytisztelő polgár volt, és kitette balra az indexet, ezért John molekuláira bomlott, majd két épülettel balra ismét alakot öltött. Miközben a kocsi előrehaladt, újra és újra megismételte ezt a mutatványt, amíg az alantas jobbra nem kanyarodott Caldwell egy régebbi negyede felé. Ahol már nem voltak lapostetők, csak hegyes, viktoriánus házfedelek. Még szerencse, hogy a csizmája talpa recés volt, és meg tud kapaszkodni rajtuk. Mint egy vízköpő, úgy lesett ki a háztetők ki tornyocskái mögül, manzárdablakok és ablakpárkányok tetejéről, és követte a gyilkost a levegőből... aztán a Lexus befordult egy sikátorba, amely egy sor barna téglás ház mögött húzódott. John csak névlegesen ismerte a környéket – csak egyszer járt erre, amikor Xhex alagsori lakásába ment, amely nem volt messze innen – azt viszont tudta, hogy ez nem az Alantasok Társaságának területe. Az ő házaik általában szegényebb környéken voltak. Csak egy magyarázat volt a dologra: Lash itt lakott. Az olyan fickó, mint ő, akinek drága ékszerei és ruhái voltak gyerekkorában, személyiségtranszplantáció nélkül nem tudott volna megelégedni a régi házánál alacsonyabb színvonalú hellyel. Ilyenben nőtt fel, és kétségtelenül úgy gondolta, hogy neki ez jár. Szóval volt értelme. A Lexus megállt a garázs előtt, és amikor az ajtó felnyílt, begurult. Ezt követően a kis alantas végigsétált a kerten a ház hátsó bejáratához. Rhage John mellett termett, és azt mutogatta. Te gyere hátra velem! Vishous és a fiúk láthatatlanná válnak, és a főbejáraton mennek majd be. V már a verandán van, és azt mondja, nincs a házban a cél. Amikor John bólintott, mindketten a kővel borított verandára teleportálták magukat, épp amikor az alantas kinyitotta az ajtaját egy konyhaszerű helyiségnek. Vártak egy pillanatot, megdermedve, mint egy szobor, amíg a gyilkos kikapcsolta a riasztót.

J. R. Ward

130


Ami persze nem feltétlenül jelentette azt, hogy Lash nincs itt. Az alantasoknak is szükségük volt rendszeres feltöltődésre, és csak egy idióta hagyta volna a házat addig is védtelenül. John már csak abban reménykedett, hogy amit keres, az itt van ebben a barna téglás épületben.

J. R. Ward

131


15. fejezet Xhex a füles fotelben ült az ablak mellett, amikor valami zajt hallott a tetőről. A tompa dübögések elég hangosan szóltak ahhoz, hogy kirángassák a mentális aerobicból, amellyel próbálta megőrizni az eszét. Felnézett a mennyezetre... A földszinten kikapcsolódott a riasztó, precíz hallása érzékelte a halk sípolást, amikor valaki deaktiválta a szerkezetet, majd meghallotta a könnyű lépteket. Az a kis alantas volt, aki az ennivalót hozta neki mindig... De valami nem stimmelt. Annak ellenére, hogy evésidő volt... valami nem volt rendjén. Xhex előrehajolt a fotelben, és egész testében megmerevedve mentális érzékelőket küldött szét a térben. Manipulátorjelet nem tudott kifelé továbbítani, mások érzelmi rácsszerkezetét azonban úgy-ahogy érzékelte... Volt még valaki az alantason kívül a házban. Nem is egy. Kettő hátul. Három elöl. A házat körülvevő személyek érzelmei pedig a katonákéhoz hasonlítottak: halálos nyugalom, fegyelmezett összpontosítás. De nem alantasok voltak. Xhex talpra ugrott. Jézus... Krisztus! Megtalálták! A testvérek mégis megtalálták! A rajtaütést tökéletesen időzítették. Odalentről hallotta a meglepett kiáltást, majd a testek összecsapását, csizmadübögést, miközben puszta kézzel harcoltak egymással. Habár Lashen kívül senki nem hallotta, elkezdett a torkaszakadtából kiabálni, amilyen hangosan csak tudott, azt remélve, hogy ezúttal képes lesz túllépni a börtöne falain. John Matthew nem hitte el, hogy az alantas nem is sejti, hogy ott vannak. Hacsak nem történt vele valami, érzékelnie kellett volna, hogy vámpírok veszik körül az épületet. De nem... ő csak intézte tovább a dolgát, belépett a házba, és nyitva hagyta maga mögött az átkozott ajtót. A behatolás első számú szabálya az irányítás volt, ezért mihelyt John átlépte a barna téglás épület küszöbét, rávetette magát az alantasra, a háta mögé csavarta a karját, és arccal lefelé a földre kényszerítette, majd úgy J. R. Ward

132


ráült a fenekére, mint egy versenyzongora. Eközben Rhage meglepően könnyed léptekkel elsuhant mellettük, V és a fiúk pedig épp beérkeztek a konyhába az ebédlőn keresztül. Miközben gyorsan átvizsgálták a ház alsó szintjét, John valami bizsergést érzett a hátán... mintha egy borotvaéles kés hegyével karcolnák végig a gerincét. Körülnézett, de nem találta meg az érzés forrását, ezért nem is foglalkozott vele többet. – A pincébe! – sziszegte Rhage. V lement vele. A fiúkat fent hagyták, hogy őrizzék Johnt, aki így minden figyelmét az alatta fekvő gyilkosra fordíthatta. A gazember nagyon csendes volt, és túlságosan mozdulatlan. Épp hogy csak lélegzett, ezen kívül semmi mást nem csinált. Csak nem beütötte magát valamibe, miközben ledöntötte? Vérzett? Általában védekezni szoktak. Pozíciót váltott rajta anélkül, hogy lehetőséget adott volna neki, hogy kiszabaduljon, és vérzés vagy más sérülés jelét kereste a testén. Belemarkolt a fickó hajába, ökölbe szorította a kezét, és hátrahúzta a fejét... Na, itt már talált valamit... bár az egyértelmű volt, hogy nem az összecsapásban szerezte. Az alantas nyakának bal oldalán két tűszúrás nyoma látszott, körülötte pedig egy kör alakú zúzódás, ami azt jelentette, hogy valaki ivott belőle. Qhuinn odament hozzá és letérdelt. – Ki dolgozta meg a nyakadat, nagyfiú? A gyilkos nem válaszolt, miközben Rhage és V bukkantak elő a pincéből, és az emeletre szaladtak. Miközben a testvérek hangtalanul futottak a házon keresztül, Qhuinn durván megragadta a gyilkos állkapcsát. – Egy nőt keresünk. Megkönnyítheted a dolgunk, ha megmondod, hol van. Az alantas a homlokát ráncolta... aztán lassan felfelé emelte a tekintetét. John előrevetette magát, megfogta Blay kezét, és ráhúzta a gyilkosra. Amikor a zsákmány őrzője kicserélődött, John felugrott, és átszaladt az ebédlőn keresztül a bejárati ajtó előterébe. A lépcső széles volt, szőnyeggel borított, ami azt jelentette, hogy nem vétette el a lépést, miközben

J. R. Ward

133


hármasával szedve a fokokat, felrohant az emeletre. Minél magasabbra jutott, a gerince annál jobban bizsergett. Xhex itt volt a házban! Amikor felért a lépcső tetejére, Rhage és V jelentek meg előtte. – A ház tiszta... John belevágott Rhage helyzetjelentésébe. Itt van. Itt van valahol Tudom. Rhage elkapta a karját. – Menjünk le, és kérdezzük ki a gyilkost! Úgy többet tudunk meg... Nem! Itt van! Vishous belemászott John arcába, gyémántszínű szeme izzott. – Ide figyelj, fiam! Jobb lesz, ha lemész. John összehúzta a szemét. Nem csak arról volt szó, hogy le akarták küldeni. Azt nem akarták, hogy itt legyen fent. Mit találtatok? Egyikük sem válaszolt. Mi a francot találtatok? Egy dühös mozdulattal otthagyta őket, miközben Rhage káromkodott egyet, V pedig egy ajtó elé ugrott. – Hagyd, V! Hadd lássa... V szeme megvillant... aztán elővett egy kézzel csavart cigarettát, és egy cifra káromkodás közepette oldalra lépett. John érezte, hogy a nyaka olyan feszült, mint a beton, a gerincén pedig elektromos áram fut végig és terjed szét a bordáihoz, de benyitott az ajtón. Azonnal megtorpant. A szobában olyan erősen lehetett érezni a szomorúságot, mintha egy láthatatlan küszöb lett volna, amelyen át kellett lépnie. A teste csak azért hatolt át az elhagyatottság rideg falán, mert a lába előre kényszerítette. Itt tartották fogva. Xhex itt volt bezárva... és bántották. John a száján át vette a levegőt, miközben körbenézett a falakon lévő karmolásokon. Rengeteg volt, néhol fekete foltok is... valamint egy más színű rászáradt vért. Ami sötétlilának látszott. John odament, és végighúzta az ujját az egyik barázdán, amely olyan mélyre hatolt, hogy felsértette a tapétát is, és alatta kilátszott a vakolt lécezés.

J. R. Ward

134


A lélegzetvételei egyre hangosabbak, a kilégzései pedig egyre rövidebben lettek, miközben körbejárta a szobát. Az ágy teljesen fel volt forgatva, a párnák szanaszét szóródtak, a takaró összegyűrődött... És véres volt. John kinyújtotta a kezét, megfogta az egyik párnát, majd gyengéden magához szorította. Az orrához emelte... és megérezte rajta annak az illatnak egy erősebb változatát, amely mellett minden este elaludt: Xhex illatát. A térde megbicsaklott, és úgy rogyott le az ágy szélére, mint egy súlyos kő, amit beledobnak a vízbe. A párnába temette az arcát, amitől olyan érzése lett, mintha a nőt szorítaná magához. Az illata még ott maradt a párnahuzat rostjai között, mint egy emlék, amely azonnal kézzelfoghatóvá vált. Xhex itt volt. Nem sokkal azelőtt. John a véres lepedőre pillantott. A véres falakra. Elkésett. Nedvességet érzett hirtelen az arcán, aztán látta, hogy valami lecsöppen az álláról, de nem érdekelte. Teljesen lefoglalta az az érzés, hogy ilyen közel került ahhoz, hogy megmentse... de elkésett. A zokogás, amely feltört a torkából, valódi hangot adott ki. Xhex szíve egész addigi életében nem mutatott még csak hajlandóságot sem arra, hogy összetörjön. Úgy vélte, ez a manipulátor oldalának következménye lehet, egyfajta veleszületett tulajdonság, amelynek köszönhetően kemény tudott maradni sok olyan helyzetben is, amikor más nők összeomlottak. De kiderült, hogy tévedett. Miközben ott állt John Matthew mellett, és nézte, ahogy a férfi hatalmas teste leroskad az ágyra, az a testrésze, amely a szegycsontja mögött dobogott, úgy összetört, mint egy tükör. Millió apró darabra. Xhex tökéletesen és végérvényesen összeomlott, miközben John úgy szorította magához a párnát, mintha egy újszülött lenne. Ebben a végtelen fájdalomban, bármit megtett volna azért, hogy enyhítse a férfi szenvedését. Még úgy is, hogy fogalma sem volt, miért érez úgy iránta, ahogy minden jel szerint érzett, bár az oka nem is volt olyan fontos.

J. R. Ward

135


A szenvedés leírhatatlan volt. Xhex maga is elgyengült, amikor letérdelt mellé, szeme végigsiklott azon az arcon, amelynek vonásai örökre a szívébe égtek. Úgy tűnt, már egy évszázada nem látta, és istenem, még mindig olyan gyönyörű volt! Még annál is szebb, mint amire csendes pillanataiban emlékezett. Erős, férfias profilja, kivételesen szép kék szeme, és az arca egy harcosé volt, a teste pedig minden tekintetbe illett hozzá, a válla háromszor olyan széles, mint Xhexé. Bőrruhát viselt, csupán a pólója nem volt bőrből a dzsekije alatt, a haját pedig borotválta, mintha nem érdekelné, hogy néz ki, csak nekiesett a hajvágó géppel. Alvadt alantas vér volt a dzsekijének elejére és a pólójára száradva. Ma este gyilkolt. És lehet, hogy épp emiatt találta meg őt. Nos, majdnem megtalálta. – John? Mindketten felkapták a fejüket és az ajtó felé fordultak, ahol Qhuinn jelent meg a két testvér között. Xhex felületesen észlelte a testvérek arcán megjelenő megdöbbenést – és megérezte, hogy nem tudták, hogy komoly kapcsolatot létezett volna közte és John között. Most azonban már ráeszméltek. Egyértelműen. Qhuinn belépett a szobába, és elindult az ágy felé, majd lágy hangon így szólt. – John, már fél órája itt vagyunk. Ha ki akarjuk faggatni azt az alantast odalent, arról, hogy Lash hova vitte a nőt, el kell vinnünk innen. Nem lenne jó, ha itt csinálnánk, és tudom, hogy te szeretnéd levezényelni. Ó, istenem... ne... – Vigyetek magatokkal! – suttogta elkeseredetten Xhex. – Kérlek... ne hagyjatok itt! John hirtelen felnézett rá, mintha meghallotta volna néma könyörgését. De nem. Csak átnézett a testén, és rajta keresztül a barátjára pillantott. Amikor bólintott, Xhex tudta, hogy hamarosan elmegy, ezért emlékezetébe véste az arcát, mert biztos volt benne, hogy most látja utoljára. Lash értesülni fog a behatolásról, és vagy azonnal megöli, vagy elviszi valahová máshová... ahol már jó eséllyel nem éri meg, hogy még egyszer rábukkanjanak. Felemelte a kezét, és bár tudta, hogy nincs értelme, megérintette John arcát, majd a hüvelykujjával végigsimított rajta ott, ahol a könnyei

J. R. Ward

136


csorogtak. Elképzelte, mintha valóban érezné a bőre melegét és nedves arcát. Bármit megadott volna érte, hogy a karjaiba vehesse, és szorosan magához ölelje. És hogy magával vigye. – Miért, John... – nyögte. – Ó, istenem... miért csinálod ezt magaddal? John a homlokát ráncolta, de kétségtelenül csak amiatt, amit Qhuinn mondott az ajtóból. Aztán felemelte a kezét, és odatette az arcára, ahol Xhex az előbb megérintette. De csak azért, hogy letörölje a könnyeit. Amikor felállt, magával vitte a párnát, és keresztüllépett a nő testén. Xhex figyelte széles hátát, ahogy a férfi kifelé ment a szobából, miközben a vér dübörgött a fülében. Bizonyos szempontból ez a halál folyamatának visszhangja, gondolta. Apránként, darabonként, ami a régi életéhez kötötte, elment, eltávozott, magára hagyta. John minden egyes lépésével, amivel az ajtóhoz közeledett, a lélegzete bent ragadt a tüdejében. Megállt a szíve. Kihűlt a bőre. Az egyetlen esélye arra, hogy megmentsék, épp most sétált ki az ajtón. Az esélye, hogy... Ekkor döbbent rá arra, ami ellen egész idáig küzdött, most először azonban már nem akarta elrejteni az érzelmeit. Nem volt rá szükség. John itt volt vele, mégis egyedül volt, távol tőle. – John! – szólt utána halkan. A férfi megállt, és hátrapillantott a válla fölött az ágyra. – Szeretlek! John jóképű arcát eltorzította a fájdalom, megdörzsölte a mellkasa közepét, mintha valaki összeszorította és megállította volna a szívét. Aztán elfordult. Xhex teste átvette az irányítást az esze felett. Egy kétségbeesett ugrással a nyitott ajtó felé vetette magát, a karját széttárta, a száját kitátotta. Amikor beleütközött a börtöne láthatatlan falába, egy fülsiketítő hangot hallott, mint egy sziréna... vagy egy petárda éles sivítása, amikor fellövik. De nem az volt. Ő ordított teljes erejéből.

J. R. Ward

137


16. fejezet Johnnak minden erejére szüksége volt, hogy el tudjon szakadni a szobától. Ha nem érezte volna azt a mindent felülíró logikát és a késztetést, hogy széttépje az alantast, nem tudta volna rávenni magát, hogy elmozduljon a szobából. Esküdni mert volna rá, hogy érzékeli Xhex jelenlétét... de tudta, hogy csak az agya játszik csalóka játékot vele. A nő nem volt a szobában. Csak korábban. Ami két teljesen különböző dolog volt... az egyetlen esélye pedig, hogy megtudja, hová vitték el, lent feküdt a konyha padlóján. Miközben lement a lépcsőn, megdörzsölte a szemét és az arcát, aztán a keze ott maradt az arcán. Bizsergett a bőre... úgy, mint akkor a néhány alkalommal, amikor Xhex megérintette. Istenem... a vér a szobában! Mennyi vér! Xhex keményen harcolt Lash ellen, és bár Johnt büszkeséggel töltötte el, hogy sikerült néhányszor jól eltalálnia a gazembert, elborzadva gondolt arra, mi minden történhetett abban a helyiségben. Balra fordult, majd besétált az ebédlőbe. Megpróbált megint a feladatára koncentrálni, miközben úgy érezte, mintha elevenen megnyúzták volna, aztán bedobták volna az óceánba. Benyitott a konyhába... Abban a pillanatban, hogy meglátta az alantast, mintha villám csapott volna az agyába és a testébe, kettéhasította egészen forró középpontjáig. A szája kinyílt, és egy hangtalan ordítás jött ki rajta. Előrevetette magát, a dühtől beleszúródott a szemfoga az ajkába, a teste pedig robotpilóta üzemmódba kapcsolt. Láthatatlanná vált, majd a gazember mellett bukkant elő. Lelökte róla Blay-t, és az összekötődött vámpírok olyan hatalmas kegyetlenségével támadt az gyilkosra, amiről eddig még csak hallott... de sohasem látta. És semmiképpen sem tapasztalta. A látása elhomályosult, az izmait a megrögzöttség irányította, és csak cselekedett, nem gondolkozott, miközben támadt. A keze úgy hasított, mint a karom, a szemfoga úgy szúrt, mint egy tőr, és olyan düh tombolt benne, mintha valami megvadult állat lett volna.

J. R. Ward

138


Fogalma sem volt róla, mennyi ideig tartott... vagy hogy egyáltalán mit csinál. Az egyetlen dolog, ami tudatosult benne, az émelyítően édes szag volt, ami megtöltötte az orrát. Kis idővel később... vagyis sok idővel később... egy örökkévalósággal később... megállt, hogy levegőt vegyen, és arra eszmélt, hogy négykézláb áll, a feje ernyedten lóg lefelé a nyakáról, a tüdeje ég a kimerültségtől. A tenyerével a konyhakövön támaszkodott, alatta fényes, fekete vért látott, és valami csöpögött a hajáról és a szájából is. Köpött néhányat, hogy kitisztítsa a száját, mert valami borzalmas ízt érzett benne. Aztán rájött, hogy nemcsak a nyelvén érzi, hanem a torkán és a gyomrában is. A szeme szúrt, alig látott. Megint sírt volna? Nem érzett szomorúságot... csak ürességet. – Jézus... Krisztus... – lehelte valaki. Hirtelen fáradtság tört rá, ezért hagyta, hogy a könyöke elernyedjen, és a teste oldalra billenjen. Lefeküdt, letette a fejét egy kihűlő tócsába, és behunyta a szemét. Nem maradt semmi ereje. Csak arra volt képes, hogy levegőt vegyen. Valamivel később, hallotta, hogy Qhuinn beszél hozzá. Amikor szünet állt be a beszédben, sokkal inkább a belülről fakadó udvariasság vette rá, hogy bólintson, mint az, hogy tudta, mi történt. Egy pillanatra meglepődött, amikor azt érezte, hogy valaki megfogja a vállát és a lábát, aztán sikerült kinyitnia a szemét. Különös. Amikor először bejöttek ide, a munkapad és a szekrény fehér volt, most pedig... valaki fényes feketére festette le őket. Kábultan azon csodálkozott, miért tett volna ilyet bárki is. A fekete aligha volt barátságos színnek mondható. Behunyta a szemét, és érezte, hogy felemelik, majd kiviszik, aztán megint beemelik valahová, és végül a teste egy ülésre huppant. Az autó motorja felbőgött, az ajtók becsukódtak. És már úton is voltak, kétségtelenül vissza a testvériség központjába. Mielőtt végleg elvesztette volna az eszméletét, felemelte a kezét, és az arcához vitte. Ekkor rádöbbent, hogy otthagyta a párnát. Egy szempillantás alatt magához tért, és felpattant, mint Lázár a halottaiból. Blay azonban rögtön ott volt előtte, és odaadta neki azt, amit keresett. – Tessék. Gondom volt rá, hogy ez semmiképp sem maradjon ott.

J. R. Ward

139


John elvette tőle a párnát, ami Xhex illatát hordozta, majd köré fonta hatalmas testét. Ez volt az utolsó dolog, amire emlékezett a hazavezető útból. Amikor Lash felébredt, pontosan ugyanabban a pózban feküdt, mint amilyenben elaludt: hanyatt, a karja keresztbetéve a mellkasán... mint egy hulla a koporsóban. Amikor meg vámpír volt, nappal rengeteget forgolódott alvás közben, és általában úgy ébredt fel, hogy az oldalán feküdt, a feje pedig a párna alatt pihent. Miután felült, az első dolga az volt, hogy megnézze a sebeket a mellkasán és a hasán. Ugyanolyan volt. Nem romlott, de nem is javult. Az energiaszintje azonban jelentősen megemelkedett. Annak ellenére, hogy csak... Jézus Krisztus... három órát aludt volna? Mi a franc? Hála istennek, volt annyi esze, hogy még idejében elhalasztotta a találkozót Benloise-zal. Épeszű ember nem került egy ilyen ember szeme elé, ha úgy nézett ki, és úgy is érezte magát, mint aki másfél héten keresztül egyfolytában dorbézolt. Lecsúsztatta a lábát az ágyról, aztán összeszedte magát, és felemelte a fenekét, majd teljesen függőlegesbe egyenesedett fel. Kicsit megingott, és a földszintről már nem hallott semmit. Vagy... várjunk csak! Valaki hányt. Ami azt jelentette, hogy az Omega befejezte a dolgát az új beavatotton, és a kölyök most hat-tízórányi, kellemes hányásnak nézett elébe. Lash felvette a zakóját meg piszkos ingét, és azon gondolkozott, hol a francba késik már a váltás ruhája. Mr. D-nek nem kellett három óra ahhoz, hogy elvonszolja a seggét Benloise-hoz, áttegye a találkozót, aztán visszamenjen a barna téglás házba, megetesse Xhexet, és kiválasszon egy új öltözet ruhát neki. A lépcsőn lesétálva tárcsázta az idiótát, és amikor a hangposta jelentkezett be, dühösen csak annyit kérdezett. – Hol a picsában van már a ruhám, seggfej? Aztán letette, és benézett az előszobán keresztül az ebédlőbe. Az újonc már nem az asztalon feküdt, hanem részben alatta, és az egyik vödör fölé hajolva úgy hányt, mintha egy patkány lenne a hasában, amely egyik kijáratot sem találja.

J. R. Ward

140


– Most elmegyek – szólalt meg Lash hangosan. Erre az újonc megállt, és felnézett rá. A szeme véres volt, a szájából pedig olyan valami jött kifelé, mint a koszos mosogatólé. – Mi... mi történik velem? – Erőtlen hang. Erőtlen szavak. Lash keze a mellkasára tévedt, ahol a sebei voltak, és alig kapott levegőt, amikor arra gondolt, mennyire nem mondták el nekik soha a teljes igazságot. Az újonnan beavatottak sosem tudták, mire számítsanak, sem azt, hogy mit is áldoztak fel, vagy mit kaptak érte cserébe. Saját magát soha nem sorolta az újoncok közé. Ő a gonosz fia volt, nem csak egy újabb fogaskerék az Omega gépezetében. De valójában mennyit tudott? Kényszerítette a kezét, hogy elengedje a mellkasát. – Nem lesz semmi bajod – mondta durván. – Minden... rendben lesz. Majd egy idő múlva elalszol, és amikor felébredsz... úgy érzed magad, mint azelőtt, csak még jobban. – Az a dolog... – Az apám volt. De te nekem fogsz dolgozni, ahogy már korábban is mondtam. Ez nem változott. – Lash az ajtó felé indult, mivel leküzdhetetlen vágyat érzett arra, hogy eltűnjön innen. – Majd elküldök valakit érted. – Kérlek... ne hagyj magamra! – A kölyök könnyes szemmel könyörgött, és kinyújtotta mocskos kezét. – Kérlek... Lash bordái összepréselődtek, összenyomták a tüdejét, annyira, hogy már alig bírt levegőt beszuszakolni a torkába. – Valaki majd eljön érted. Kilépett az ajtón, kiment a házból, minél távolabb ettől a mocsoktól. A Mercedeshez támolygott, beült a volán mögé, és magára zárta az ajtót. Elindult, és miután megtett vagy öt kilométert, végre képes volt ismét szabadon lélegezni. Ám csak akkor érezte megint a réginek magát, amikor megpillantotta a belváros felhőkarcolóit. Miközben a barna téglás ház felé közeledett, még kétszer tárcsázta Mr. D-t, de mindkét alkalommal csak a hangpostája jelentkezett be. Befordult jobbra a sikátorba, hogy a garázshoz jusson, és már olyan dühös volt, hogy majdnem kidobta az átkozott telefont az ablakon... Levette a lábát a gázpedálról, és hagyta, hogy egy autó megelőzze... a szomszéd Porschéjával azonban nem volt udvarias.

J. R. Ward

141


A barna téglás ház garázsa tárva-nyitva volt, Mr. D Lexusa pedig benne állt. Nem a megszokott felállás. Ez a tény, valamint az, hogy a texasi nem válaszolt a hívásaira, már meglengette előtte a vörös zászlót, mire első gondolata Xhex volt. Ha azok a nyomorult testvérek elvitték, mindegyiket szíven fogja szúrni itt a füvön, aztán hagyja, hogy a nap elintézze a testüket. Lehunyta a szemét, és kitágította az érzékeit... egy másodperc múlva megérezte Mr. D-t, de a jel nagyon gyenge volt. Szinte megérezhetetlen. A kis tetűt nyilvánvalóan elintézték, de még nem halt meg teljesen. Amikor egy kocsi érkezett mögé és dudálni kezdett, rájött, hogy megállt az úttest közepén. Más esetben azt lett volna az első reakciója, hogy behajt a Mercedesszel az udvarra, aztán felszalad a házba... jelenleg azonban finoman fogalmazva is csak félig volt önmaga, fáradt volt és lomha. Feltéve, hogy azok a harcosok egészségesek, erősek és még mindig ott vannak bent, nem ez volt a megfelelő alkalom arra, hogy szembenézzen velük. Még az alantasok is meg tudtak halni. Még az Omega fiát is haza lehetett küldeni a teremtőjéhez. De mi van a nőjével? Végighajtott a sikátoron, jobbra fordult, aztán még egyszer jobbra. Miközben elhaladt a ház utcára néző homlokzata előtt, kétségbeesetten imádkozott, hogy még mindig ott... Felnézett az emeleti ablakba, és meglátta a nőt a hálószobában. Hatalmas kő esett le a szívéről, és megkönnyebbülve kifújta a levegőt. Nem számít, mi történt a házban, nem számít, ki hatolt be, Xhex még mindig ott volt, ahol hagyta: az arca rajta kívül mindenki más számára láthatatlan volt, csak ő pillanthatta meg, ahogy az ablakban állt, az ég felé emelt tekintettel, kezét a torkára fonva. Milyen szép kép, gondolta. A haja már kezdett kinőni és felkunkorodni, az arca pedig, ahogy a holdfény a magas járomcsontjára és tökéletes ajkára esett, egyenesen romantikus volt. Xhex még mindig az övé volt. Lash kényszerítette magát, hogy továbbhajtson. A helyzet úgy állt, hogy a nő biztonságban volt a szobában... láthatatlan börtönén egyetlen vámpír sem tudott áthatolni, akár testvér volt az illető, akár csak egy ostoba fajankó fegyverrel és megjátszott bátorsággal.

J. R. Ward

142


Ha bemenne és összetűzésbe keverednek a testvérekkel? Ha megsérülne? Azonnal elveszítené, mert az a varázslat, amivel börtönbe zárta, energiát vett el tőle. Már így is elég nehezére esett fenntartani. Megvetette saját gyengeségét, de reálisan szemlélte a helyzetet. Belehalt, hogy tovább kell hajtania. Teljesen kiborította. De ez volt a helyes döntés. Ha meg akarta tartani magának Xhexet, ott kellett hagynia, amíg a hajnal ki nem üríti a házat. Eltartott egy ideig, amíg rájött, hogy céltalanul autózik. Őszintén szólva azonban rosszul lett a gondolattól, hogy visszamenjen az egyik lepukkant házba, amely az Alantasok Társaságának tulajdonában volt. Istenem, soha nem jön el a hajnal! Egyrészt el sem hitte, mennyire puhány lett és megfutamodott, másrészt ahhoz is alig volt ereje, hogy egyenesen tartsa a fejét a kormány mögött ülve. Áthajtott Caldwell nyugat felé tartó hídján és eltöprengett. Nem értette a dolgot. A sebeket a Xhexszel való harc során szerezhette, a kimerültség azonban... A válaszra akkor jött rá, amikor a kelet felé tartó sávra pillantott. Hát persze! Olyan egyértelmű volt, és olyan nagy erővel tudatosult benne, hogy a lábát is levette a gázpedálról. Kelet és nyugat. Bal és jobb. Éjszaka és nappal. Hát persze! Attól, hogy Mr. D-ből ivott, csak részben lett erősebb. Egy nőre volt szüksége. Egy női alantasra. Miért is nem jött rá erre hamarabb? A férfi vámpírokat csak az ellenkező nemű fajtársuk vére éltette. Habár az apja öröksége meglehetősen dominánsan érvényesült benne, azért a vámpíroldal is elég erős volt ahhoz, hogy vérre legyen szüksége. Miután Mr. D-ből ivott, csak részben érezte kielégítve ezt az igényt. Nos, ez mindent megváltoztatott... Xhex számára pedig egy egészen új távlatot nyitott.

J. R. Ward

143


17. fejezet A földszinti véres csetepaté hangjai felhallatszottak Xhexhez. Abból ítélve, milyen bűz terjedt a levegőben az emeletre, majd szállt végig a folyosón, és be a nyitott ajtón, nem volt nehéz kitalálni, mi történt a kis alantassal, aki ennivalót szokott neki hozni. Nyilvánvalóan a konyhát is gyilkosmintával festették újra. Xhex meglepődött azon, hogy a testvérek úgy döntöttek, kitépik a gazember minden végtagját itt a helyszínen. Abból, amit hallott, tudta, általában Butch O'Neal szippantotta magába az alantasokat, hogy megakadályozza a visszatérésüket az Omegához. Most viszont? Aligha maradt valami, amit ne felmosóronggyal kellett volna feltakarítani a földről. Egy ideig különös csend volt, majd sietős lépteket hallott. A testvérek – most hogy már nem volt mit megölniük – készültek elmenni. Pánik lett úrrá Xhexen, és majdnem fizikai erőfeszítést kellett tennie ahhoz, hogy össze tudja szedni magát... de a francba, nem fog szétesni! Csak saját magára számíthat ebben a helyzetben, ő maga volt a fegyver, az esze és a teste, amit Lash nem tudott elvenni tőle soha. Ha ezeket is elveszíti, halott ember. A fenébe, ha elveszíti, nem tudja magával vinni Lasht, amikor elmegy. A helyzet valóságából merítette az erőt, amely ahhoz kellett, hogy tovább tudja folytatni. Sikerült megtalálnia azt a súlyt, amellyel lezárta az érzéseit, hogy ne szökjenek ki a szívéből, mert magukkal vitték volna a józan eszét is. Miközben John Matthew mellett állt, mindent elzárt, amit csak érzett. Semmi sem szabadult ki. Semmi sem szivárgott ki. Harci módba kapcsolt, és rájött, hogy a történteket a saját hasznára is fordíthatja. Nem hallott pukkanást, és nem látott villantást lentről, vagyis nem szúrták szíven a gyilkost. A szag pedig friss volt, ezért majdnem biztos volt benne, hogy itt hagyták a testét. Lash nagyon ki fog borulni. Xhex hallotta, ahogy a kis texasival beszélt, és bár sosem ismerte volna be, de kötődött a kis szarházihoz. És neki ki kell használnia ezt a gyengeségét. Még jobban szétrombolni, amikor összezavarodik. Talán Lash az alapjaiban fog megrendülni... J. R. Ward

144


A csend és az émelyítő bűz közepette körbe-körbejárkált a szobában, és végül az ablaknál kötött ki. Nem gondolkodott, csak mindkét kezét felnyújtotta, és megtámaszkodott az ablakkeretben... Aztán hátraugrott, és várta a fájdalom éles hullámát. Helyette azonban... csak egy enyhe bizsergést érzett. Valami megváltozott a börtönében. A fejét még mindig behúzva, óvatosan megérintette a burok falát, majd nekinyomta a tenyerét. Tökéletesen objektíven szerette volna megítélni a helyzetet, ám kiderült, hogy a változás olyan szembetűnő, hogy még akkor is feltűnt volna neki, ha nem koncentrál rá ennyire. Határozottan lazább lett a varázslat által szőtt elszigetelés fala. Lehetetlen volt nem észrevenni. A kérdés csak az volt, miért. És vajon még lazább lesz-e idővel, vagy ez csak egy átmeneti állapot, amit most azonnal ki kell használnia. Az ablak felé nézett, és valami finom vibrálást vett észre. A felületes szemlélő számára minden normálisnak látszott a varázslatban, Xhex pedig az ablakra tette a kezét, csakhogy megbizonyosodjon róla. Meghalt volna Lash? Vagy csak megsebesült? Ebben a pillanatban egy fekete Mercedes hajtott el a ház utcára néző oldala előtt, és megérezte benne a nyomorultat. Nem tudta, az az oka-e, hogy a férfi ivott belőle, vagy pedig az, hogy a börtöne meggyengült, de képes volt feltérképezni Lash érzéseit. Elszigeteltnek érezte magát. Aggódott. És... gyenge volt. Nocsak, nocsak... Így már érthető, miért lazult meg a bezártság fala. Úgy gondolta, Lash valószínűleg ezért nem jött be egyenesen. A helyében ő, ha nem erezné túl jól magát, megvárná a hajnalt, és csak akkor térne vissza. Vagy elmenne komoly erősítést szerezni. Dehát erre való a mobiltelefon, nem? Miután a Mercedes eltűnt a környékről, és nem is mutatta jelét annak, hogy vissza akarna térni, Xhex két lépést hátrált az ablaktól. Megfeszítette a combját, harci állásba ereszkedett, ökölbe szorította a kezét, és a testsúlyát a hátsó lábára helyezte. Mély lélegzetet vett, majd összpontosított... A jobb öklét olyan erővel vágta ki előre, amennyire csak tudta, és akkorát ütött a láthatatlan falra, ami, ha egy férfi állkapcsát érte volna, biztosan darabokra törte volna a szemétládát.

J. R. Ward

145


A fal visszarúgott, a szobában azonban ennek hatására mindenhol fodrozódni kezdett a levegő, mintha a börtöne megremegett volna, és újra felépítette volna magát a sérülés után. Még mielőtt teljesen visszatérhetett volna az eredeti állapotába, Xhex újabb ütést mért rá... Erre a másik oldalon betört az ablak üvege. Az első pillanatban értetlenül nézett. Annak ellenére, hogy lágy szellő simogatta az arcát, le kellett néznie vérző öklére, hogy megbizonyosodjon róla, nem más okozta az ablak betörését. Szent... szar. Számba vette a menekülés lehetséges útvonalait, majd hátrapillantott a válla fölött arra az ajtóra, amit John és a testvérek nyitva hagytak. Az akarta legkevésbé, hogy végig kelljen mennie az egész házon, mert nem ismerte az elrendezését, és fogalma sem volt róla, mennyi ideig tartana, hogy kijusson, vagy mit találna útközben. Ösztönösen érezte, túl gyenge ahhoz, hogy láthatatlanná váljon, ezért ha az ablakon át próbálna kitörni, nem volt biztos benne, hogy a levegőben el tud tűnni. Ha pedig nem, akkor egyenesen pofára esve landolna a járdán. A nyitott ajtó volt a legésszerűbb megoldás. A saját testét használhatná az ökle helyett, és ha nekifutna, sokkal nagyobb erőt tudna kifejteni. Megfordult, a lapockájával nekitámaszkodott a falnak, mély lélegzetet vett, és teljes erejéből futni kezdett a szobán keresztül az ajtó felé. A talpa könnyedén továbbította a súlyát, a karját erőteljesen lengette futás közben. Amikor nekiütközött a börtöne falának, a fájdalom leírhatatlan volt. Szétterjedt az egész testében, és belülről gyújtotta fel minden egyes porcikáját. A kín abban a pillanatban volt a leghatalmasabb, amikor a fal megállította, magában tartotta, és nem engedte el... Aztán valami elszakadt, mert a lendülete legyőzte a varázslattal szőtt határ ellenállását... és a mindenit, kutya legyen, ha nem, kirepült a szobából! Amikor a teste kiszabadult a kötelékből, nekiütközött a folyosó oldalának, de olyan erővel, hogy azt hitte, ledörzsöl egy réteg festéket belőle az arcával és mellkasával, amikor lecsúszott rajta a földre. Szédült a feje, a szemét bántotta a fény, ezért összeszedte magát. Kiszabadult, de még nem volt szabad. Visszanézett a szobába, és látta, ahogy a varázslat burka vibrál, visszarendezi magát... és az jutott eszébe, vajon a kiszabadulása nem küldött-e valami jelet Lashnek.

J. R. Ward

146


Menj... siess... menekülj... fuss! Nagy nehezen feltápászkodott a földről, a lába remegett, és majdnem lezuhant a lépcsőn. Amikor leért a földszintre, az alantas vérének bűze olyan átható volt, hogy kis híján rosszul lett. Az ellenkező irányban folytatta az útját, de nem az orra miatt. Minden mozgás be a házba és onnan kifelé, a hátsó ajtón át történt. Ha csak pár percnyi ideje volt, egy olyan kijáratot akart választani, amit nem sokszor használtak. A bejárati ajtó masszív, díszes, faragott kapu volt, üvegezett betéttel, amelyen vasrácsok húzódtak keresztben. Ezen keresztül nem tudna láthatatlanná válni, pláne nem ilyen gyengén, ahogy most érezte magát. A zárak azonban egyszerű tolózáraknak tűntek. Gyerekjáték. Odasétált az ajtóhoz, rátette a kezét a szerkezetre, összpontosította a maradék energiáját, hogy elmozdítsa a zárak nyelvét. Egyet... kettőt... hármat... és végül a negyediket is. Kinyitotta az ajtót, és már fél lábbal kint volt a házból, amikor meghallotta a konyhaajtó nyikorgását. Lash visszajött! Visszajött érte! A következő pillanatban láthatatlanná vált, a pánik újul erővel töltötte fel, amely a meneküléshez kellett. Tudta, hogy nem jut messzire, ezért úgy döntött, az lesz a legjobb, ha az alagsori lakásában húzza meg magát. Ott legalább biztonságban lesz, amíg meg nem erősödik. A lakása előtti védett alkóvban bukkant elő, és a gondolatával kinyitotta a zárat. Amikor benyitott az előszobába, a fehérre meszelt folyosón felkapcsolódott a villany, ő pedig a szeme elé emelte a karját, és lebotorkált a lépcsőn. Megint a gondolatával zárta be az ajtót, aztán elindult előre. Halványan érzékelte, hogy kicsit sántít. Talán a folyosó falába való ütközés miatt? Vagy, hogy majdnem leesett a lépcsőn? Ki a franc tudta, és különben is, kit érdekelt? Betántorgott a hálószobába, és becsukta az ajtót. A mozgásérzékelő villany felkapcsolódott, Xhex pedig az ágyra nézett. Tiszta volt rajta az ágynemű. Be volt vetve. A párnák szépen elrendezve rajta. Nem jutott el odáig. A térde megadta magát, ő pedig nem ellenkezett. Összerogyott, elterült a földön, a teste nem volt más, mint egy bőrrel fedett csonthalmaz. Nem az alvás ragadta el, amikor földet ért, ami nem is volt baj. Az öntudatlanság sokkal jobban megfelelt.

J. R. Ward

147


Blaylock Rhage és Zsadist kíséretében alig húsz perccel az után tért vissza a barna téglás házhoz, hogy Johnnal elindultak onnan. Mihelyt biztonságba helyezték a testvériség központjában, visszajöttek, hogy átfésüljék a terepet. Azok után, hogy Blay végignézte a mészárlást, amit John művelt, a következményeit már szinte észre sem vette, amikor besétált a konyhába. Rögtön elkezdte kihúzgálni a fiókokat, kinyitogatni a szekrényeket, hogy talál-e személyazonossági iratot, telefont, számítógépet. Zsadist felment az emeletre, miközben Rhage a ház elejénél nézett körül. Blay alig lendült bele a munkába, amikor Rhage azt kiáltotta. – A bejárati ajtó tárva-nyitva van! Szóval valaki járt itt, miután elmentek Johnnal. Alantas? Vagy talán egy emberi tolvaj? Nyitva hagyták a hátsó ajtót, amikor távoztak, mert csak Johnra figyeltek... a zárt udvar azonban biztosította, hogy a véletlenül arra járkálók ne tudjanak bemenni. Persze sosem lehetett tudni. Ha ember volt, szép kis látvány fogadta! Blay gyorsan dolgozott, miközben keresgélt. Az egyik fiókban a kések mellett két telefont is talált, de egyiknek sem volt töltője, ezt azonban V meg tudja oldani. A telefonok mellett hevert néhány névjegy is, amelyek valószínűleg a mesterembereké lehettek, akik az épületen dolgoztak. Éppen a pult alatti szekrényeket kutatta át, amikor a homlokát ráncolva felnézett. Pontosan előtte a pulton egy tál friss almát látott. A tűzhely irányába nézve megpillantott néhány paradicsomot is. Aztán egy rúd francia bagettet papírzacskóba csomagolva. Blay felállt, és odasétált a hűtőszekrényhez, majd kinyitotta az ajtaját. Biotej. Egyenesen a biopiacról. Egy friss, sütnivaló pulyka. Füstölt kanadai sonka. Nem kifejezetten fogolynak való ételek. Blay felnézett a mennyezetre, ahol súlyos léptek dübörögtek, ahogy Zsadist szobáról szobára járt. Aztán a tekintete végigsiklott a kasmírkabáton, amely az egyik szék háttámlájára téve hevert, valamint a középen lévő konyhapult alatti polcon, az egymásba rakott rézedényeken és a kávéfőzőn, amelynek a kancsójában kávé feketéllett. Minden holmi márkás volt és olyan rendezett, mint egy katalógusban lévő képen.

J. R. Ward

148


Ez valóban Lash színvonala volt... az alantasok azonban nem ettek. Szóval, hacsak nem királynőként bánt Xhexszel, ami nagyon valószínűtlennek tűnt... valaki rendszeresen itt étkezett. A komornyik éléskamrája jobbra állt a konyha mellett. Blay benyitott, és gyorsan körülnézett benne. Annyi konzervet látott, amennyi egy családnak egy évig is elegendő lett volna. Már ment kifelé, amikor megakadt a szeme valamin a földön. Finom karcolások voltak az egyébként tükörsima fapadlón... félkörív alakot formáztak. Blay-nek recsegett a térde, amikor leguggolt, és arrébb rakott egy porszívót az útból. A fali lambéria első ránézésre egybefüggőnek látszott, sehol nem volt rajta vágás, olyan, aminek nem kellett volna ott lennie, ám egy gyors kopogtatás a kézfejével, és már talált is mögötte egy üreget. Elővette a tőrét, és a markolatával, mint valami szonárral, pontosan behatárolta a rejtett zug méreteit, majd megfordította, és beleszúrta a penge hegyét a lambéria illesztései közé. Erővel kifeszítette az ajtót, majd elővett egy toll alakú zseblámpát, és bevilágított a lyukba. Egy szemeteszsák volt benne. Fekete színű, mint az alantasok vére. Blay kivette, majd széthúzta a száját. – Szentséges... ég! Rhage jelent meg mögötte. – Mit találtál? Blay belenyúlt a zsákba, és kivett belőle egy marék gyűrött bankjegyet. – Pénzt. Sok pénzt. – Hozd magaddal! Zsadist talált egy laptopot, meg az emeleten egy törött ablakot. Én becsuktam a bejárati ajtót, hogy ne jöjjenek be az emberek. – Ránézett az órájára. – Mennünk kell, mielőtt feljön a nap! – Oké. Blay megfogta a zsákot, nyitva hagyta a rejtekhely ajtaját, feltörve, mert úgy gondolta, minél több nyomot találnak, amely a betörést támasztja alá, annál jobb. Na persze, nem mintha a konyhában heverő alantast figyelmen kívül lehetett volna hagyni. Bárcsak látná Lash arcát, amikor hazajön, és ez a látvány fogadja! Blay, Rhage és Zsadist kimentek a házból a hátsó ajtón keresztül a kertbe, majd Blay és Rhage láthatatlanná vált, Zsadist pedig két drótot összeérintve beindította a Lexust a garázsban, hogy azt is elvigye.

J. R. Ward

149


Magától értetődő volt, hogy mindannyian inkább maradtak volna, hogy megnézzék, ki jön vissza, a hajnallal azonban nem lehetett alkudozni. A testvériség házában Blay besétált az előcsarnokba Hollywooddal, és azt látta, hogy egy egész kis csapat várja őket. Minden zsákmányolt holmit átadtak Butchnak és V-nek, hogy a Gödörben megvizsgálják őket. Mihelyt Blay el tudott szakadni tőlük, felment az emeletre, John szobájába. Bekopogott az ajtón, amire csak egy nyögés volt a válasz. Benyitott és besétált. Qhuinnt egy füles fotelben ülve találta az ágy mellett. A mellette lévő asztalon a lámpa sárgás fénnyel égett a sötétben, megvilágította őt, valamint az ágyon heverő, hatalmas testet a paplan alatt. John nem volt ébren. Qhuinn viszont éppen egy üveg tequilának kezdett neki, amely a könyökénél állt. Kristálypohara tele volt a méregdrága itallal, amire az utóbbi időben kapott rá. Krisztusom, ő ezt szerette, John a Jack Danielst, Blay pedig kezdte úgy érezni, ideje lenne az italválasztását némiképp felfejleszteni. A sör hirtelen olyan sekélyesnek tűnt. – Hogy van? – kérdezte halkan. Qhuinn ivott egy kortyot, aztán lenyelte. – Elég rosszul. Hívtam Laylát, mert innia kell. Blay odament az ágyhoz. John szeme nem csupán le volt hunyva, sokkal inkább erősen összeszorítva, és a szemöldökét is összevonta, mintha álmában fizikai törvényszerűségeket próbálna megfejteni. Az arca természetellenesen sápadt volt, amitől a haja még sötétebbnek tűnt, a légzése pedig nagyon felszínesnek hangzott. A ruháját levették, és az alantas vérét is nagyjából lemosták róla. – Tequilát? – kérdezte Qhuinn. Blay anélkül tartotta oda a kezét a fiúnak, hogy odanézett volna, mert még mindig Johnt figyelte. Az üveg helyett azonban a poharat kapta a kezébe, de nem érdekelte. Nagyot kortyolt az italból. Na, most már legalább tudta, miért szerette Qhuinn annyira. Amikor visszaadta a poharat, keresztbe fonta a karját a mellkasán, és hallgatta, ahogy Qhuinn újratölti. Valami ok miatt megnyugtatta a drága alkohol elbűvölően bugyogó hangja, ahogy a metszett kristálypohárba ömlött. – El sem hiszem, hogy sírt – jegyezte meg Blay halkan. – Úgy értem... elhiszem, csak nagyon meglepett.

J. R. Ward

150


– Ott tartották fogva Xhexet abban a szobában. – A tequilás üveg egy tompa koppanással visszaérkezett az asztalra. – Épp hogy lekéstünk róla. – Beszélt egyáltalán? – Nem. Még akkor sem, amikor bedugtam a zuhany alá, és én is beálltam mellé. Na jó, erre a képre Blay-nek igazán nem volt szüksége. Még szerencse, hogy John nem hajlott abba az irányba... Egy félénk kopogás hangzott fel, majd a levegőbe beszivárgott valami fahéjas, fűszeres illat. Blay odasétált az ajtóhoz, és beengedte Laylát, aki tisztelettudóan meghajolt előtte. – Hogyan lehetek szolg... – A kiválasztott a homlokát ráncolta, és az ágyra nézett. – Ó, megsebesült... Amikor odament John Matthew-hoz, Blay arra gondolt, igen, de leginkább belül. – Köszönöm, hogy eljöttél – mondta Qhuinn, és felállt a fotelből. John fölé hajolt, majd óvatosan megrázta a srác vállát. – Hé, haver, ébredj fel egy percre! John úgy rándult meg, mintha egy szökőár ellen küzdene, a fejét lassan emelte fel, és a szemhéja hol kinyílt, hol becsukódott, mintha az arcán átmeg át- áramlana a víz. – Ideje innod. – Anélkül, hogy hátrapillantott volna, hátranyújtotta a kezét, ezzel jelzett Laylának. – Szeretném, ha egy kicsit idefigyelnél, aztán magadra hagyunk. A kiválasztott habozott... aztán előrelépett. Lassan megfogta a felé nyújtott kezet, és olyan bátortalan eleganciával csúsztatta bele a tenyerét, hogy Blay sajnálni kezdte. A pír alapján, ami elöntötte a lány arcát, Blaynek az az érzése támadt, hogy mint mindenki más, Layla is Qhuinn hatása alá került. – John... haver? Gyere, muszáj rám figyelned! – Qhuinn közelebb húzta a kiválasztottat, hogy üljön le az ágyra, és miután a lány jobban szemügyre vette Johnt, már csak vele foglalkozott. – Uram... – A hangja lágy volt, és elképesztően kedves, miközben felhúzta a ruhája ujját. – Uram, ébredjen fel, és fogadja el, amit felajánlok önnek! Látom, mennyire nagy szüksége van rá. John megpróbálta megrázni a fejét, Qhuinn azonban nem hagyta magát.

J. R. Ward

151


– Meg akarod találni Lasht? A rohadt fejedet sem bírod megemelni... elnézést a csúnya szóért, Layla. Erőt kell gyűjtened... gyerünk már, ne légy seggfej! Qhuinn különböző színű szeme a lányra villant, aztán némán azt formálta a szájával: bocsi! Layla biztosan rámosolygott, mert Qhuinn egy pillanatra oldalra biccentette a fejét, mintha valami különlegeset látna. Vagy lehet, hogy csak némán mondott neki valamit a lány. Egész biztosan. Kétségtelenül. Aztán mindketten John felé fordultak, és Layla felszisszent. John szemfoga mélyen belevájt a csuklójába, és inni kezdett. Qhuinn láthatóan megelégedve visszaült a füles karosszékbe, és újra teletöltötte a poharát. Miután megitta az ital felét, odanyújtotta Blay-nek. Ez volt az elmúlt évszázad legjobb ötlete. Blay úgy állt meg a füles fotel mellett, hogy az egyik karját a szék támlájára fektette keresztben, majd ivott egy kortyot, és még egyet, mielőtt visszaadta volna a poharat. Egy ideig így maradtak, közösen iszogatták a tequilát, miközben John Laylából ivott. A folyamat közben Blay rájött, hogy szándékosan arra a helyre teszi az ajkát a pohár peremén, ahol Qhuinn is ivott. Talán az alkohol volt az oka. Talán a pohár. Vagy az a tény, hogy ahol állt, onnan minden lélegzetével érezte Qhuinn kölnivizének illatát... Tudta, hogy el kell mennie. Szerette volna a jelenlétével támogatni Johnt, de minden egyes perccel egyre közelebb és közelebb... hajolt Qhuinnhez. Olyannyira, hogy a szék támláján fekvő keze már majdnem megsimogatta a srác dús, fekete haját. – Mennem kell – szólalt meg rekedt hangon, és gyorsan visszaadta a poharát, majd az ajtó felé indult. – Jól vagy? – kérdezte Qhuinn. – Persze. Aludj jól, te pedig vigyázz magadra, Layla! – Neked nem kell innod? – Majd holnap. A kiválasztott mondott valami kedveset, Blay azonban nem fordult meg. Szó sem lehetett róla. Nem tehette. És kérlek, istenem, add, hogy senkivel ne találkozzon össze a folyosón! Nem ellenőrizte le magát, anélkül is tudta, mikor van felizgulva... és egy férfi lehetett akármennyire udvarias, ezt az egy dolgot nem tudta eltitkolni a szűk bőrruha alatt.

J. R. Ward

152


18. fejezet Odaát a másik oldalon, Payne az anyja szökőkútjában járkált, a lába körkörös hullámokat vert a medencében, amelybe fentről zúdult le a víz. Miközben ott tocsogott, felemelte a ruhája alját, és a színpompás madarak énekét hallgatta, amelyek a fehér fa ágain ültek a sarokban. Ezek a kis teremtmények állandóan csak csiripeltek, ágról ágra szálldostak, egymást csipkedték és tollászkodtak. Payne nem értette, hogy a pokolba lehet elég nekik ez a korlátozott tevékenység, hogy ettől mindennap úgy érzik, érdemes felkelniük. Ezen az oldalon nem létezett az idő, mégis azt kívánta, bárcsak lenne egy zsebórája, hogy megtudja, mennyit késik a vak király. Állandó programjuk volt, hogy harcoltak egymással minden este... Nos, vagyis a király számára este. Payne azonban itt ragadt ezen az oldalon, ahol mindig örök nappal volt. Payne arra gondolt, mennyi idő telhetett el azóta, hogy az anyja kivette a mélyhűtött állapotból, és korlátozott szabadságot adott neki. Nem lehetett tudni. Wrath körülbelül... tizenöt alkalommal azelőtt kezdett el rendszeresen átjárni hozzá, előtte pedig... nos, körülbelül ugyanennyi idő telt el a felélesztése óta is. Ami azt jelentette, hogy hat hónap? Az igazi kérdés azonban az lett volna, mennyi ideig volt lefagyasztva, de ezt nem fogja megkérdezni az anyjától. Egyáltalán nem is beszéltek egymással. Amíg az az „isteni” nő, aki létrehozta a fajt, nem hajlandó elengedni őt innen, Payne-nek nem volt mit mondania neki. Elege volt már abból, hogy valaki uralkodni próbál felette. Mivel ez a rémálom-anya volt a faj megteremtője, aki nem tartozott elszámolással senkinek, még a királynak sem... Addig csapdába esve itt ragadt ebben az életben. Gyorsabban kezdett lépkedni a szökőkútban, amitől vizes lett a ruhája, ezért kiugrott a medencéjéből, és körbe-körbefutkosott, miközben az öklét maga elé emelte, és a levegőbe bokszolt. Nem volt alkalmas a jó, engedelmes és kötelességtudó kiválasztott szerepére, ez volt minden problémának a gyökere, amely közte és az anyja között feszült. Ó, micsoda pazarlás! Ó, micsoda csalódás! Ó, tedd már túl magad rajta, drága mami. J. R. Ward

153


Ez a fajta viselkedés és elkötelezettség nem volt neki való. Ha az anyja egy újabb fehér ruhás szellemet akart maga mellé, aki úgy suhan a térben, mint a huzat a szobán keresztül, akkor másik férfit kellett volna a gyermeke nemzőjéül választania. Payne a Vérontó DNS-ét hordozta magában, és az apa továbbadta örökségét a következő nemzedéknek... Payne megpördült, majd az alkarjával blokkolta a király felé lendülő öklét, és szinte azonnal behúzott egyet a májába. A király gyorsan megtorolta, és a hirtelen felé induló könyök az agyrázkódás lehetőségét hordozta magában. Payne gyorsan lebukott. A következő ütésére a király elugrott – bár vak volt, tévedhetetlen képességgel tudta meghatározni, hogy a lány pontosan hol van a térben. Ami azt jelentette, hogy arra számított, Payne az oldalába fog ütni. Ezért már át is helyezte a testsúlyát, hogy hátulról eltalálja a csizmája talpával. Payne meggondolta magát, leérkezett a földre, majd mindkét lábával tett egy széles, kaszáló mozdulatot. A király bokáját találta el, amivel kibillentette az egyensúlyából. Azután egy villámgyors jobbra vetődéssel kigurult a hatalmas, zuhanó test útjából. Az újabb vetődés után már a férfi hátán ült, és a könyökhajlatába fogta a nyakát. Hogy még nagyobb erővel tudja szorítani, a másik kezével megfogta a saját csuklóját, úgy húzta hátra felfelé a fejét. Erre mit reagált a király? Hanyatt fordult a lánnyal együtt. Hihetetlen nagy ereje biztosította, hogy szokatlan terhelés ellenére is fel tudjon emelkedni, majd egy mozdulattal megfordulni a levegőben, és így Payne a férfi alatt találta magát, kilapítva, mint egy palacsinta. Szép kis ágynemű... szinte érezte, ahogy a csontjai elhajolnak. A király azonban mindenekelőtt értékes férfi volt, ezért bármennyire fölényt élvezett is testi erő szempontjából, soha nem tartotta ellenfelét túl sokáig lefogva. Ami felettébb bosszantotta Payne-t. Jobban szerette volna, ha olyan küzdelmet vívnak, ahol egyik fél sem fogja vissza magát, a nemek között azonban mindig is léteztek különbségek, a férfiak nagyobbak és ezáltal erősebbek voltak. Bármennyire nem tetszett neki ez a biológiai tény, nem tudott ellene semmit tenni. Éppen ezért ha kivételes gyorsaságának köszönhetően sikerült egy-egy találatot bevinnie, azt a győzelmet még édesebbnek érezte.

J. R. Ward

154


A király egy fürge mozdulattal talpra állt, körbefordult, hosszú, fekete haja legyezőszerűen fellibbent, majd lehullott fehér dzsijére. Fejre simuló napszemüvege most is rajta volt, hatalmas, izmos teste lenyűgöző látványt nyújtott, a vámpír DNS-t semmiféle emberi vagy másfajta vonás nem szennyezte be. Azonban éppen ez jelentette számára a problémát. Payne úgy hallotta, hogy szemének gyengeségét csakis tiszta vérének köszönhette. Amikor Payne felállt, belehasított valami a hátába, de nem vett tudomást az éles fájdalomról, inkább megint szembe állt a királlyal. Ezúttal ő volt az, aki először támadott és ütött, Wrath képessége pedig, ahogy vak létére kivédte a csapást, rendkívül elképesztő volt. Talán ezért nem panaszkodott soha a fogyatékossága miatt. Nem mintha ők ketten olyan sokat beszélgettek volna, amit Payne egyáltalán nem bánt. Arra gondolt, milyen lehet a férfi élete a túlsó oldalon. Annyira irigyelte a szabadságát. Folytatták a küzdelmet, körbejárták a szökőkutat, aztán az oszlopok felé sodródtak, a szentélybe vezető ajtóhoz, majd megint vissza és körbe. Mire elérkezett az edzés vége, már mindketten tele voltak zúzódásokkal, és itt-ott véreztek, ám ez egyiküket sem zavarta. Mihelyt leengedték a kezüket, és a lábuk nem mozdult a földön, a sebeik elkezdtek begyógyulni. Az utolsó ütést Payne vitte be, méghozzá egy megdöbbentő jobbegyenest, amely akkorát csattant a király állán, mint egy középkori láncos buzogány. Az ereje hátrarántotta a fejét, és a haja megint fellibbent. Szavak nélkül is mindig tudták, mikor van vége egy küzdelemnek. A szökőkút körüli sétával hűtötték le magukat, kinyújtóztatták az izmaikat, és helyreroppantották a kimozdult ízületeket. Együtt megmosták az arcukat és a kezüket a szökőkút tiszta vizében, aztán megtörülköztek azokkal a törülközőkkel, amelyeket Payne mindig odakészíttetett maguknak. Annak ellenére, hogy csak ütéseket cseréltek, nem pedig szavakat, Payne egy idő után úgy gondolt a királyra, mint a barátjára. És úgy is bízott benne, mint egy barátban. Életében először. Valóban csak barátok voltak. Payne bármennyire csodálta is Wrath lenyűgöző fizikai felépítését, nem volt köztük nemi vonzódás... és részben ezért is működött olyan jól a kapcsolatuk. Ha nem így lett volna, Payne kényelmetlenül érezte volna magát.

J. R. Ward

155


Nem, semmiféle szexuális vonzalmat nem érzett Wrath iránt, ahogy senki más iránt sem. A férfi vámpírok, főleg az előkelő származásúak, hajlamosak voltak irányítani. Nem tehettek róla, a DNS-ük határozta meg a viselkedésüket és a jellemüket. Payne-nek viszont már nagyon elege volt abból, hogy valaki beleszól az életébe, és a legkevésbé sem volt szüksége egy újabb ilyen személyre. – Jól vagy? – kérdezte Wrath, amikor leültek a szökőkút peremére. – Igen. És te? – Payne nem bánta, hogy a férfi mindig megkérdezte, jól van-e. Az első néhány alkalommal azonban feldühítette. Mit képzel róla? Mintha nem tudna elviselni némi fájdalmat? Aztán rájött, a kérdésnek semmi köze sincs a neméhez, Wrath akárki mástól is megkérdezte volna, akivel együtt gyakorolt. – Remekül vagyok – felelte a király, és széles mosolyától kivillant hatalmas szemfoga. – Az a hárítás az elején nagyon klassz volt. Payne arcára akkora vigyor ült ki, hogy megfájdult az arca. Ezért is szeretett Wrath-szal lenni. Mivel a király nem látott, nem kellett eltitkolnia előle az érzelmeit, és semmi más nem esett olyan jól, mint az a tudat, hogy lenyűgözte őt. – Nos, felség, a hanyatt fordulásaid pedig mindig megsemmisítők. Ezúttal Wrath vigyorgott még szélesebben, mint előtte, és Payne egy pillanatra meghatódott attól, hogy a dicsérete ennyit számít a másiknak. – A holtsúlynak is megvannak az előnyei. Wrath hirtelen felé fordult. Sötét szemüvege láttán, amit mindig magán viselt, Payne megint azt gondolta, hogy kegyetlennek látszik. Pedig a király újra és újra bebizonyította, mennyire nem így van. Wrath megköszörülte a torkát. – Köszönöm a mai harcot. Odahaza nem jól mennek a dolgok. – Hogyhogy? Ezúttal Wrath elfordította a fejét, mintha a horizontot nézné. Valószínűbbnek tűnt inkább, hogy ezt csak akkor csinálta, amikor az érzelmeit szerette volna elrejteni mások elől. – Elvesztettünk egy nőt. Az ellenség elrabolta. – Megrázta a fejét. – És az egyik harcosunk szenved miatta. – Házasok? – Nem... de a fiú úgy viselkedik, mintha azok lennének. – A király megint megrázta a fejét. – Nem vettem észre ezt a kapcsolatot közöttük. Egyikőnk sem. Pedig... ott volt, és ma este végül kiderült.

J. R. Ward

156


Payne hirtelen éhezett arra, hogy többet halljon a földi életről, amely gondoktól terhes, de mégis igazi volt, ezért közelebb hajolt a királyhoz. – Mi történt? Wrath hátratette a haját, középen a csúcsos ív így még feltűnőbben látszott aranybarna bőrén. – Ma este lemészárolt egy alantast. Kegyetlenül felkoncolta a gazembert. – Nem ez a kötelessége? – Nem harc közben történt, hanem abban a házban, ahol fogva tartották a nőt. Ez a férfi jó harcos... az összekötődött férfi szarság... ösztön... viszont halálos is tud lenni, de nem jó értelemben. Payne gondolataiban emlékek törtek felszínre abból az időszakból, amikor még a túlsó oldalon élt, ahol a hibákat helyrehozták, harcoltak, és... Az Őrző megjelent magánlakhelye ajtajában. Fekete ruhájának redői finoman hullámzottak a márványpadló felett lebegve. A király felállt és meghajolt... mégsem tűnt egy kicsit sem alázatosnak. Egy újabb ok, amiért Payne kedvelte. – Drága Őrző. – Wrath, Wrath fia. És... ennyi volt. Nem lehetett kérdést feltenni a faj teremtőjének, és mivel Payne szülőanyja nem mondott semmi egyebet, semmi más nem történt, csak mindannyian nagyokat hallgattak. Igen, mivel a sors vigyázott rájuk, senki nem akarta szándékosan terhelni ezt a nőt a kérdéseivel. Egyértelmű volt, minek köszönhették a látogatást. Az Őrző nem akarta, hogy a lányának bármi köze legyen a kinti világhoz. – Most visszavonulok – közölte Payne a királlyal. Nem tudott felelősséget vállalni azért, ami kijött volna a száján, ha az anyja vette volna a bátorságot, és felszólítja arra, hogy távozzon. A király kitartotta előre az öklét. – Isten veled! Holnap? – Örömmel. – Payne hozzáütötte a saját öklét a királyéhoz, ahogy tanította neki, majd a szentélybe vezető ajtó felé indult. A fehér ajtó másik oldalán a fényesen zöld fű meglepő volt számára. Sűrűn pislogott, miközben elsétált a Nemző temploma mellett, le a kiválasztottak lakóhelyéig. Sárga, rózsaszín és piros virágok virítottak

J. R. Ward

157


véletlenszerűen egymás mellett, vidám tulipánok keveredtek nárciszokkal és íriszekkel. Mindegyik tavaszi virág volt, ha jól emlékezett rövid tartózkodására a túlsó oldalon. Ideát örök tavasz volt. Állandóan csak a „majdnem”-ben éltek, sosem érték el a nyár teljes pompáját és tikkasztó hőségét. Vagy legalábbis... amilyennek olvasmányaiból Payne a nyarat ismerte. Az oszlopos épület, ahol a kiválasztottak laktak, kocka alakú helyiségekre volt osztva, amelyek csak korlátozott mértékű magánéletet biztosítottak a lakóknak. A helyek nagy része üresen állt most, és nem csak azért, mert a kiválasztottak rendje kihalóban volt. Amióta a Nemző „felszabadította” őket, az Őrző éteri semmirekellőkből álló magángyűjteménye egyre fogyatkozott, mert sokan átmentek a túlsó oldalra. Azonban nem mindegyikük választotta a másik életet, és most először, ha átléptek a Nemző saját házába, vissza is jöhettek. Payne egyenesen a fürdőbe ment, és megkönnyebbülten látta, hogy nincs ott senki. Tudta, hogy a „nővérei” nem értik meg azt, amit Wrath-szal csinál, ezért most örült, hogy társaság nélkül élvezheti, ahogy a víz megnyugtatja fáradt tagjait a harc után. A közös fürdőhely egy nagy, díszes márványhelyiségben helyezkedett el, a hatalmas márványmedence távolabbi végén vízesés zubogott. Ahogy a szentélyben mindenhol, itt sem voltak érvényesek a fizika törvényei: a fehér kő pereméről alázúduló víz mindig tiszta volt és friss, habár nem táplálta semmi, és nem is volt sehová lefolyása. Payne levette kissé átalakított ruháját, amelyet úgy szabott át, hogy hasonlítson Wrath dzsijéhez, majd alsóneműjét magán tartva besétált a vízbe. A víz hőmérséklete mindig tökéletes volt... ezért olyanra vágyott, ami vagy túl meleg, vagy túl hideg. A márványmedence közepén a víz olyan mély volt, hogy át tudta úszni, és a teste élvezte a súlytalan mozgásban való kinyújtózást. Ez volt az edzés legjobb része. Leszámítva persze azt, amikor sikerült behúznia Wrath-nak egy nagyot. Amikor odaért a vízeséshez, felállva lépkedett felé, és kibontotta befont haját. Hosszabb volt, mint a Wrath-é. Egy idő után megtanulta, hogy befonja, és még jól be is hajtsa a nyakához, máskülönben kiváló pórázt biztosított volna a királynak, amivel könnyen elránthatta volna.

J. R. Ward

158


A vízesés zuhogása alatt állva, finom illatú, lúgos szappant tartott a kezében, és mindenhol beszappanozta magát vele. Amikor megfordult, hogy leöblítse a testét, rájött, már nincs egyedül. De legalább a fekete ruhás nő, aki besántikált a terembe, nem az anyja volt. – Üdvözöllek! – szólt neki Payne. Sen’ki meghajolt, de szokásához híven nem válaszolt, és Payne hirtelen elszégyellte magát, hogy a földre dobva hagyta a ruháját. – Majd felveszem – mondta neki. A hangja visszhangzott a fürdőben. Sen'ki csak megrázta a fejét, és felemelte a ruhát. A nő nagyon szép volt, mindig csendes, a kötelességét zokszó nélkül végezte, még úgy is, hogy láthatóan valami fogyatékossága volt. Habár sohasem beszélt, nem volt nehéz kitalálni, mi történhetett vele. Újabb ok, amiért megvetéssel gondolt arra, aki a fajt teremtette, tűnődött Payne. A kiválasztottakat, mint a Fekete Tőr Testvériség tagjait, egy bizonyos körön belül nemzették, hogy a kívánt eredményt elérjék. Míg a férfiak nemes vérű, erős testalkatú, agresszív és jó harcosok lettek, a nőket intelligensnek, alkalmazkodónak és olyannak szánták, akik képesek kordában tartani a férfiak alapvető ösztöneit, valamint civilizáltabbá tenni a fajt. Jin és jang. Egy egész két része, amelyben a vércsere biztosította, hogy a nemek örökre egymáshoz legyenek kapcsolva. De nem minden alakult jól az isteni tervben. Igazság szerint a belterjesség problémákhoz vezetett, és habár Wrath esetében a fogyatékossága ellenére is megengedték a törvények, hogy a király fiaként ő is trónra lépjen, a kiválasztottak nem voltak ilyen szerencsések. A nemzési törvények nem fogadták el a hibákat. Soha. Ezért az olyanokat, mint például Sen’ki, arra ítélték, hogy egy nagy lepelbe burkolózva, elrejtve, kimondatlan szégyenfoltként szolgálják a nővéreiket, ugyanakkor „szeretettel” bántak velük. Jobban mondva inkább „sajnálattal”. Payne pontosan tudta, hogy érezheti magát a nő. Nem is annyira a fizikai fogyatékossága miatt, hanem azért, mert olyan elvárást támasztottak felé, amelynek nem tudott megfelelni. Ha már az elvárásoknál tartott...

J. R. Ward

159


Layla, egy másik kiválasztott, érkezett meg ekkor a fürdőbe, levette a ruháját, és azzal a gyengéd mosollyal adta át Sen'kinek, amely már a védjegyévé vált. Amikor azonban lesütötte a szemét, és belépett a vízbe, a mosoly eltűnt az arcáról. Olyan mélyen a gondolataiba merült, amely már nyugtalanította Payne-t. – Üdvözöllek, nővérem! – mondta neki. Layla felkapta a fejét, és felvonta a szemöldökét. – Ó... igazán, nem is tudtam, hogy itt vagy. Üdvözöllek. Mélyen meghajolt, majd ráült az egyik víz alatti padra. Payne nem volt ugyan oda a beszélgetésekért, valami azonban megérintette a lány mély hallgatásában. Befejezte a zuhanyozását, majd odaúszott Layla mellé és leült. A kiválasztott épp a csuklóján lévő harapásnyomot mosta meg. – Kit tápláltál? – kérdezte Payne. – John Matthew-t. – Úgy ment, ahogy kell? – Igen. Hogyne. Payne hátradöntötte a fejét a medence márvány széléhez, és a szőke kiválasztott szépségét figyelte. – Kérdezhetek tőled valamit? – Természetesen. – Miért vagy szomorú? Mindig... amikor visszatérsz ide, szomorú vagy. – Habár tudta. Azt, hogy a nőket szexre és táplálásra kényszerítették, még akkor is lelkiismeretlen erőszaknak tartotta, ha ezt írta elő a hagyományuk. Layla közömbös tekintettel meredt a harapásnyomra a csuklóján, mintha közben valaki másnak a sebére gondolna. Aztán megrázta a fejét. – Nem azt a dicsőséget fájlalom, amit kaptam. – Dicsőséget? Igazán, nővérem, nekem inkább úgy tűnik, valami egész mást kaptál. – Az átok sokkal inkább találó szó lett volna. – Ó, nem, nagy dicsőség szolgálni... – Az ég szerelmére, ne rejtőzz el az ilyen szavak mögé, amikor az arcod elárulja, mi van a szívedben! És ha az Őrzőt akarod szidni, ne fogd vissza magad! – Amikor a lány döbbent kék szeme rátekintett, Payne megvonta a vállát. – Nem csináltam titkot abból, hogy érzek iránta. Soha. – Nem... valóban nem. Csak nekem ez olyan...

J. R. Ward

160


– Nem nőies? Illetlen? – Payne megropogtatta az ízületeit. – Milyen kár! Layla lassan és hosszan kifújta a levegőt. – Tudod, engem megfelelően kiképeztek. Ágyasnak. – És ez az, amit nem szeretsz... – Nem, egyáltalán nem! Ez az, amit nem ismerek, de szeretnék. Ezúttal Payne kapta fel a fejét. – Nem használtak téged? – Nem. John Matthew visszautasított azon az estén, amikor átváltozott, miután biztonságban átsegítettem a véremmel. Azóta is, amikor átmegyek, hogy táplálékot adjak a testvéreknek, nem használják a testemet. – Hogy micsoda... – Jól hallotta vajon? – Te szeretkezni akarsz? Valamelyikükkel? Layla hangja élesebbé vált. – Neked kellene a legjobban megértened az összes nővérem közül, milyen érzés az, amikor valaki nem több mint kihasználatlan lehetőség. Nos... Payne teljesen rosszul ítélte meg a helyzetet. – Már megbocsáss, de el sem tudom képzelni, miért akarnád... azt... valamelyik férfival. – Miért ne akarnám? A testvérek és az a három harcos, aki velük él, gyönyörű, félelmetes, erős férfi. És mivel a Nemző nem szolgál ki minket... – Layla megrázta a fejét. – Miután megtanították nekem, elmesélték, olvastam róla... szeretném én magam is megtapasztalni. Még ha csak egyszer is. – Őszintén szólva én a leghalványabb késztetést sem érzem ez iránt. Soha nem is éreztem, és nem hiszem, hogy valaha is fogom. Inkább harcolok. – Akkor irigyellek. – Miért? Layla tekintete nagyon ősinek tűnt. – Sokkal jobb, ha nem érdekel, mintha nem kapod meg. Az első megkönnyebbülés. A második viszont mázsás súlyú üresség. Amikor Sen’ki tűnt fel egy kosár gyümölccsel és friss gyümölcslével, Payne átgondolta a hallottakat. – Sen'ki, nem csatlakoznál hozzánk? Layla is a nőre mosolygott. – Igen, gyere be te is!

J. R. Ward

161


A fekete ruhás kiválasztott csak megrázta a fejét és meghajolt, majd otthagyta nekik az enni- és innivalót, amelyet előrelátóan összekészített, majd elment a dolgára, átbicegett a boltíves bejáraton, és kilépett a fürdőből. Payne továbbra is ráncolta a homlokát, ahogy ő és Layla némaságba burkolóztak. Az elhangzottak fölött merengve nehéz volt megérteni, hogyan bírhatnak ennyire különböző véleménnyel – és hogyan lehet mégis mindkettejüknek igazuk. Layla érdekében Payne azt remélte, hogy ő téved: milyen csalódás lehet vágyni valamire, ami olyanannyira nem teljesíti az elvárásokat.

J. R. Ward

162


19. fejezet – Egy nő... – Az Omega hangja messzebbre terjedt, mint amit a hangereje indokolt volna. Ez a két szó hosszan visszhangzott a sima falú kőhelyiségben, amely a gonosz magánlakhelye volt. – Szükségem van rá, hogy a véréből igyak. – Valóban? Lash egyszer bólintott. – Biológiai kényszerűség. Fehér ruhájában az Omega döbbenetes látványt nyújtott, ahogy körbejárt a teremben. A csuklyája eltakarta a fejét, a karját keresztbe tette a mellkasán, a kezét pedig bedugta a bő ruhaujjába. Ebben a testhelyzetben a sakkban lévő futóra emlékeztetett. Kivéve, hogy ebben a játékban ő volt a király. A gonosz fogadóterme akkora volt, mint egy bálterem, és a berendezése is arra hasonlított: semmiféle bútor nem volt benne, csak számtalan mennyiségű fekete csillár, és gyertyatartó, amelyben rengeteg fekete gyertya állt. A terem azonban egyáltalán nem volt túlzó. Egyrészt a gyertyák vörös lánggal égtek, másrészt pedig a falak és a mennyezet a legkülönlegesebb márványból készült, amit Lash valaha látott. Egyik szögből nézve feketének látszott, egy másikból azonban fémesen vérvörösnek. Mivel pedig a megvilágítást biztosító gyertyák fénye állandóan mozgott, ez a két szín folyamatosan, egyszerre volt látható körös-körül. Nem volt nehéz kitalálni, hogy az Omega miért ilyennek szánta a környezetet. Mivel a ruhatára csupán azokra a hófehér, lepelszerű köpenyekre korlátozódott, így ő lett a terem fókuszpontja, az egyetlen dolog, ami mindennél jobban szembeötlött. A többi csak körítés volt. A világát is ugyanígy uralta. – És ez a nő a párod is lenne, fiam? – kérdezte az Omega a helyiség távolabbi részéből. – Nem – hazudta Lash. – Csak a vére kellene. Nem volt tanácsos többet elárulni az Omegának, mint amit nagyon muszáj. Lash pontosan tudta, menynyire szeszélyes tud lenni az apja, ezért kulcsfontosságúnak tartotta, hogy elaltassa a gyanakvását. J. R. Ward

163


– Nem adtam neked elég erőt? – A vámpír természetem tehet róla. Az Omega megfordult, és szembenézett Lashsel. Fehér csuklyája le-fel mozgott, mintha tetőtől talpig végignézne rajta. – Értem. Szóval az. Lash hirtelen azt kívánta, bárcsak átöltözött volna, mielőtt idejött. Amit meg is tett volna, ha Mr. D, az az idióta megjelent volna a ruháival. – Majd elviszem neked – mondta Lash, és lesimította a zakóját. – A házba. Ma este. Átváltoztatod, én pedig megkapom, amit szeretnék. – És ezt én nem tudom neked megadni? – Te fogod megadni nekem. Beavatod, én pedig megkapom azt a vérforrást, amire szükségem van, hogy erőt kapjak. – Szóval azt mondod, gyenge vagy? A francba, biztosan látszott rajta, hogy az! Az Omega képes volt érzékelni a dolgokat, és nyilvánvalóan egy jó ideje már tudta. Lash nem válaszolt, mire az Omega közelebb húzódott hozzá. – Még soha nem próbáltam nőt beavatni. – Nem kellene, hogy az Alantasok Társaságának is tagja legyen. Ö csak az enyém lenne. – Csak a tiéd. – Nem lenne értelme belekeverni a harcba. – És ez a nő. Már kiválasztottad? – Igen. – Lash röviden felnevetett, amikor arra gondolt, milyen pusztításra volt képes Xhex. – Lefogadom, hogy tetszeni fog neked. – Nagyon magabiztosnak tűnsz. – Jó ízlésem van. Körös-körül a gyertyák vörös fénye reszketett a csonkokon, mintha egy szellő fújná őket. Az Omega csuklyája saját magától felemelkedett, feltárta árnyékos, áttetsző arcát, amely ugyanolyan volt, mint Lash hús-vér ábrázata. – Térj vissza oda, ahonnan jöttél! – suttogta az Omega, miközben sötét, füstszerű karja felemelkedett. Megsimogatta a fia arcát, majd elfordult. – Térj vissza oda, ahonnan jöttél! – Napnyugtakor találkozunk – mondta Lash. – A házban. – Nap. Nyugta. – Később akarod? Mit szólsz hajnali egyhez? Akkor egykor látjuk egymást.

J. R. Ward

164


– Látni fogsz, az biztos. – Köszönöm, apám. Amikor az Omega átsuhant a báltermen, a csuklyája magától felemelkedett, és visszahullott a fejére. A terem másik végében kinyílt egy ajtó, és az Omega kilibegett rajta. Miután egyedül maradt, Lash megdörzsölte az arcát, és végignézett a sok vörös fényű gyertyán meg a lenyűgöző falakon. Úgy érezte magát, mintha az anyaméhben lenne. Mély lélegzetet vett, aztán erős akarattal kilépett a pokolból, és visszakerült a ranchre, ahol átmenetileg meghúzta magát. Amikor felébredt, gyűlölte, hogy egy olyan kanapén fekszik, amelynek huzatát vacak őszifalevél-minta díszíti. És az istenért, olyan volt az anyaga, mint egy megnyírt kutya szőre... sőt, még a szaga is. Feltéve, hogy a négylábú nyavalyás nedves hamuban hempergett előtte. Felemelte a fejét, majd felhúzta az ingét a nyakáig. Még mindig ott voltak. A sebek még mindig nem tűntek el róla, sőt egyre nagyobbak lettek. És nagyon rosszul érezte magát. Remegett a keze, amikor felállt. Aztán megnézte a telefonját, de nem kereste senki. Még hangpostaüzenetet sem kapott Mr. D-től, és a többi gyilkos sem jelentkezett. Ez utóbbi legalább nem volt meglepő, mivel mindenki és minden Mr. D feladatkörébe tartozott, és ha vészhelyzet volt, a társaság nem tudta megtalálni Lasht. Talán a kis texasi túlságosan jó személyi asszisztens volt. Megkordult a gyomra, ezért kicsoszogott a konyhába, és kinyitotta a hűtőt. Üres volt. Csak egy doboz szódabikarbónát látott benne, amelyet inkább a kanapén használhattak volna. Dühösen becsukta az ajtaját, és úgy érezte, elege van mindenből és mindenkiből. Na de a lepukkant környezet mindig ezt a hatást váltja ki az emberből. A ranch friss szerzemény volt, ő is csak egyszer járt itt. A pokolba, még Mr. D sem tudott róla, hogy a társaságnak ez is a tulajdonában van. Lash egy ingatlanárverésen vette, mert szükségük volt egy helyre, hogy a metamfetamin-labort felállítsák, és ennek a rozzant tákolmánynak nagy alagsori helyisége volt. Döbbenetes, hogy bárki volt is a tulajdonosa, nem tudta fizetni rá a jelzálogot. Ez a roncs csak egy fokkal volt jobb, mint egy budi. Talán csak egy féllel.

J. R. Ward

165


Kiment a garázsba, és átkozott nagy megkönnyebbülés töltötte el, hogy megint a Mercedesben ülhet... habár rendkívül bosszantotta, hogy be kell térnie egy McDonald's McDrive-ba hogy egyen egy tojásos szendvicset meg egy kávét. Még sorba is kellett állnia néhány teherautó és háziasszony által vezetett furgon mögött. Miközben a barna téglás ház felé tartott, a hangulata egyre sötétebb lett, és amikor megállt előtte, szinte már a horrortartományt súrolta. A garázs ajtaja még mindig fel volt nyitva, a Lexus azonban már nem állt benne, az ajtó viszont még mindig fent volt. Leparkolt a Mercedesszel, a távirányítóval lezárta a garázsajtót, majd kiszállt. A hátsó kert viszonylag olyan volt, mint máskor, de rögtön megérezte az alantas vért, ahogy... Fellépett a verandára, és felpillantott az emelet irányába. Istenem... Elöntötte a pánik. Teljes erejéből futni kezdett, egyetlen lépéssel felugrott a verandára vezető lépcsőn, majd berontott a konyhába, és máris fel akart szaladni a hálószobába... Hirtelen megtorpant, amikor megpillantotta a mészárlást. Jézus... Krisztus... a konyhája. Nem sok maradt Mr. D-ből... az alantas felsőteste a konyha közepén feküdt, a pult mellett, a karja és a lába viszont szanaszét szóródva hevert, mint egy fa ágai szélvihar után... a belei meg úgy lógtak a konyhaszekrény fiókjairól, mint a makramé. Csodálatos módon, a feje még mindig ott volt a nyakán, a szeme tágra nyílt, és a szája mozogni kezdett, amikor észrevette, hogy már nincs egyedül. Hörgésszerű könyörgés hagyta el az ajkát, amelyre már rászáradt a fényes, fekete vér. – Maga szánalmas balfasz! – fröcsögte Lash. – Hogy a faszba néz ki? Az isten szerelmére! Az istenit neki, most fontosabb dolga volt, minthogy azzal törődjön, hogy a beosztottját felaprították. Átugrotta a disznóólat, átvágott az ebédlőn, és felrohant a lépcsőn. Berontott a hálószobába, ahol Xhexet tartotta, de nem talált ott senkit, csak a nagy semmit... és egy lyukat az ablakon. – A kurva életbe! Megpördült, és a nyitott ajtóra meredt, majd észrevette a folyosó falán a foltot. Odasétált, és odanyomta az orrát a selyemtapétához, hogy megszagolja. Xhex illata még mindig ott volt a szövet rostjai között.

J. R. Ward

166


Szóval fizikailag tört ki. De még a szobában kellett lennie, miután Mr. D-t megtámadták. A testvérek visszajöttek, és segítettek neki kitörni? Egy gyors állapotfelmérés után, mialatt végigszaladt a házon, Lash hangulata a pocsékból a halálosba csapott át. A laptop eltűnt, és a mobiltelefonoknak is nyoma veszett. Nyomorult. Gazemberek. Lent a konyhában egyenesen az éléskamrába sietett, hogy... – Ó, a picsába! – Letérdelt, és megvizsgálta azt a kis ajtót, amit valaki feltört, és nyitva hagyott. Eltűnt a pénze is? Hogy a pokolba találták meg? Hát persze! Mr. D úgy nézett ki, mint egy szemléltető eszköz anatómiaórán. Lehet, hogy ő köpött? Ami azt jelentette, hogy Lash nem tudhatta, milyen egyéb címet árult még el nekik. Éktelen haragjában előreütött az öklével, még az sem érdekelte, mit talál el. Egy nagy üveg olajbogyó volt a szerencsés nyertes. Összetört, a lé kifolyt, azok a kis, szemszerű golyócskák pedig leestek a földre, és a szabadságot keresve minden irányba szétgurultak. Lash dühösen visszavágtatott a konyhába, és odament Mr. D-hez. Amikor megint mozogni kezdett a kis texasi véres szája, a szánalmas küszködés egyenesen hányingerkeltő volt. Lash odanyúlt a pulton lévő késtartóhoz, kihúzott belőle egy nagy konyhakést, megmarkolta a nyelét és leguggolt. – Mondott nekik valamit? Amikor a férfi megrázta a fejét, Lash lenézett a fickó szemébe. A fehér rész kezdett szürkés árnyalatot felvenni, a pupillája pedig olyan nagyon kitágult, ahogy már alig látszott a szivárványhártyája. Habár úgy tűnt, már csak egy hajszál választja el a haláltól, ha így itt hagyná, egy örökkévalóságig így rothadna ebben az állapotban. Csak egy mód volt arra, hogy „megölje”. – Biztos benne? – dörmögte Lash. – Még akkor sem, amikor kitépték a karját a vállából? Mr. D szája mozogni kezdett, gurgulázó hangok törtek föl a torkából, mint amikor a húsos kutyatáp kiesik a konzervdobozból. Egy cifra káromkodás kíséretében Lash az alantas üres mellkasába döfte a kést, és legalább a mocsok ezen részétől megszabadult. A pukkanó

J. R. Ward

167


hang és a villanás hamar véget ért, azután bezárta a hátsó ajtót, és megint felment az emeletre. Körülbelül fél órát vett igénybe, hogy összepakolja a ruháit, aztán fogta a hat Prada sporttáskát, és levitte a földszintre. Nem is emlékezett rá, mikor kellett utoljára a saját csomagját cipelnie. Miután felsorakoztatta a táskákat a hátsó lépcsőnél, bekapcsolta a riasztót, bezárta a házat, és kicsoszogott a Mercedeshez. Elindult, és már most gyűlölte a gondolatot, hogy vissza kell mennie a nyomorult ranchre, ahol elkezdte a napot. Jelen helyzetben azonban nem volt más választása, és a legkisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy azon aggódjon, hol kell laknia. Meg kellett találnia Xhexet. Nem juthatott messzire. Túl gyenge volt hozzá. Csak a testvériségnél lehet. Jézus Krisztus... meg kell találnia, mire az apja megjelenik ma éjjel! Vagy őt, vagy valaki mást kell szereznie. *** A kopogás, amely felébresztette Johnt, olyan hangos volt, mint egy pisztolylövés. Még mielőtt elhalt volna a hang, már fel is ült az ágyban. Megdörzsölte a szemét, füttyentett egyet, ami azt jelentette, hogy bejöhetnek, és imádkozott, hogy csak Qhuinn legyen egy tálcával, amin a reggelije van. Az ajtó nem nyílt ki. John a homlokát ráncolta, és leengedte a kezét. Felállt, fogott egy farmert, magára húzta, aztán odament, hogy ajtót nyisson... Wrath állt a bejáratban George-dzsal, de nem voltak egyedül. Zsadist és Rehvenge is ott sorakoztak mellette, valamint az összes többi testvér, Tohrral együtt. Ó... istenem... ne! A keze gyorsan mutogatni kezdett, habár a szíve azonnal megállt. Hol találták meg a holttestét? – Életben van – felelte Rehvenge, és odatartott neki egy telefont. – Épp most kaptam tőle egy üzenetet. Nyomd meg a négyes gombot! John egy pillanatra nem mozdult, csak próbálta megemészteni a hallottakat. Aztán kivette a készüléket Rehv kezéből, és megnyomta a billentyűt. Sípoló hang hallatszott, majd...

J. R. Ward

168


Szentséges isten... a hangja. Az ő hanga! – Rehv... kint vagyok. Kiszabadultam. – Hosszú, mély sóhaj hallatszott. – Jól vagyok. Sértetlen. Kint vagyok. – Újabb hosszú szünet következett. Olyan hosszú, hogy John már ellenőrizni akarta, hogy nem ennyi... – Szükségem van egy kis időre. Biztonságban vagyok... de nem megyek vissza egy ideig. Szükségem van időre. Mondd meg mindenkinek... mondd meg... mindenkinek! Majd még jelentkezem. – Újabb szünet után A nő hangja olyan erős lett, hogy szinte már dühösnek hangzott. – Amint képes leszek rá... Lash az enyém. Megértetted? Senki nem ölheti meg, csak én. Ezzel véget ért az üzenet. John megint megnyomta a négyes gombot, és újra meghallgatta. A második alkalom után visszaadta a telefont Rehvnek, és egyenesen belenézett a férfi ametiszt színű szemébe. Tudta, hogy Rehv hosszú évekig Xhex közelében volt. Tudta, hogy nemcsak az élményeik voltak közösek, hanem az is, hogy mindkettőjükben manipulátor vér folyt. Ez pedig valahogy mindent megváltoztatott. Tudta, hogy a férfi idősebb, bölcsebb, meg minden. Az összekötődött férfi ösztöne azonban Johnt is egyenlő talajra helyezte vele. Sőt. Hová mehetett? – kérdezte az ajkával formálva a szavakat. Miután Qhuinn lefordította, Rehv bólintott. – Van egy vadászkunyhója körülbelül húsz kilométernyire innen, észak felé. A Hudson folyó mellett. Szerintem oda. Onnan tud telefonálni, és ott biztonságban lehet. Napnyugtakor odamegyek, egyedül. Hacsak nem akarsz csatlakozni hozzám. Senki sem lepődött meg az utolsó kijelentésen... amiből John sejtette, hogy kitudódott a titka. Nos, azok után, ahogy szétmarcangolta azt az alantast, mindannyian kitalálták, hogyan érez Xhex iránt. Ezért jött most ide az egész csapat. Felismerték a helyzetét, és így fejezték ki a tiszteletüket iránta. Az összekötődött férfiakat mindig is tisztelettel vették körül, ha a párjukról volt szó. John Z-re pillantott, és azt mutogatta. Mondd meg neki, hogy megyek! Miután Zsadist lefordította, Rehv bólintott, és Wrath-hoz fordult. – Csak ő jöhet velem, senki más. Még Qhuinn sem. így is elég nagy problémánk lesz, ha hívatlanul megjelenünk nála. Wrath a homlokát ráncolta.

J. R. Ward

169


– A pokolba, Rehv... – Nagy az esély rá, hogy Xhex megszökik. Ezt egyszer már eljátszottam vele. Ha bárki mást meglát, el fog menekülni, és nem fog újra telefonálni. Különben is, John... mindenképpen követne, nem igaz, fiam? Lerázná Qhuinnt, és utánam jönne. John egy pillanatnyi tétovázás nélkül bólintott. Wrath megrázta a fejét. – Mi az ördögért adtam mellé életőrt... nézd, rendben van, elmehetsz Qhuinn nélkül, de akkor nem harcolhattok az ellenséggel. Odamentek a házhoz, és azonnal visszajöttök ide Qhuinnért, mielőtt kimennétek a harcmezőre. Világos? John bólintott, majd elfordult, és bement a fürdőszobába. – Tíz perc – közölte Rehv. – Tíz perced van, aztán indulunk. John négy perc múlva készen volt, hat perc múlva pedig már az előcsarnokban járkált. Teljes fegyverzetben, bőrruhában, ahogy az előírás megkívánta. Sőt mi több, olyan eleven volt, hogy szinte már ketyegett, a vér elképesztő erősséggel dübörgött az ereiben. Miközben járkált, magán érezte a tekinteteket. A biliárdszobából. Az ebédlőből. Az emeleti erkélyről. Némán, szavak nélkül figyelték, ám mindent láttak. A testvériség és a ház többi lakója egyértelműen megdöbbent a Xhexszel való kapcsolatán, és John úgy érezte, megérti őket. Meglepetés! Egy manipulátorral kötődött! De senki nem határozhatja meg, kibe lesz szerelmes – és az annak sem lehet az érzéseit megváltoztatni, aki nem viszonozza a tieidet. Rehvenge lesétált a nagy lépcsőn, vörös botja minden olyan lépésnél beleszúródott a vörös szőnyegbe, amikor a jobb lábát tette előre. Nem a harchoz öltözött, hanem a hideg időjáráshoz: földig érő nercbundája fényes cipőjének orrát súrolta, és leért elegáns öltönyének mandzsettájáig. Amikor odaért Johnhoz, egyet bólintott, aztán kinyitotta az előcsarnok ajtaját. Együtt léptek ki rajta, és kimentek a hideg éjszakába. A levegőnek tiszta, felolvadt föld szaga volt. A tavasz illata. A remény és az újjászületés sajátos illata. Ahogy a Bentley-hez sétáltak, John mélyen beszívta a tüdejébe a szagot, bent tartotta, és arra gondolt, ezen az éjszakán Xhex is ugyanezt teszi. És nem azért, mert a föld alatt van.

J. R. Ward

170


Könny szökött a szemébe, amikor egész testét elöntötte a hála, és boldog szíve boldogan vert. Alig hitte el, hogy láthatja... istenem, hogy még egyszer láthatja. Hogy belenézhet acélszürke szemébe. Hogy... A francba, hogy fogja megállni, hogy ne ölelje át, és ne szorítsa magához holnap reggelig. Vagy a jövő hétig. Amikor beszálltak a kocsiba, Rehv elindította a motort, de nem tette sebességbe. Csak bámult ki az ablakon a macskaköves felhajtóra. Halkan azt kérdezte. – Mióta érzel így iránta? John elővett egy kis jegyzetfüzetet, és papírra vetette szíve legféltettebb titkát. Amióta először megpillantottam. Rehv elolvasta az írást, és a homlokát ráncolta. – Ő is így érez irántad? John nem sütötte le a szemét, úgy rázta meg a fejét. Nem volt értelme bármit is eltitkolni. Egy manipulátorral szemben semmiképp. Rehv bólintott. – Ez nagyon is jellemző rá. A francba... oké, akkor menjünk! A következő pillanatban elindultak az éjszakába.

J. R. Ward

171


20. fejezet A remény csalóka érzék volt. Két éjszakával később Darius végre ott állt az elrabolt nő otthonának bejáratában. Amikor az ajtó kinyílt előtte és Tohrment előtt, a hűséges szemében, aki fogadta őket, a tragédia olyan reménysugara tükröződött, mintha nem is két embert, hanem két isteni megváltót kísért volna be az ura házába. És csak az idő és a szerencse szeszélyei fogják majd eldönteni, hogy ez a remény jogos volt-e, vagy hiábavaló. Őt és Tohrmentet egy hatalmas dolgozószobába vezették, és az értékes férfinak, aki felemelkedett a selyemhuzatú székről, meg kellett kapaszkodnia, hogy meg tudjon állni egyenesen. – Isten hozta, uraim, nagyon köszönöm, hogy eljöttek! – mondta Sampsone, és mindkét kezét kinyújtotta Darius felé. – Sajnálom, hogy nem tudtam fogadni önöket az elmúlt két napban, de hőn szeretett felem... A férfi hanga elcsuklott, és a csendben Darius oldalra lépett. – Hadd mutassam be a társamat, Tohrmentet, Hharm fiát Amikor Tohrment a szívére tett kézzel meghajolt, tisztán látszott, hogy megvan benne mindaz a jó modor, amely az apjából hiányzott. A férfi viszonozta a tiszteletteljes üdvözlést. – Szeretnének esetleg valami inni- és ennivalót magukhoz venni? Darius megrázta a fejét, majd helyet foglalt. Amikor Tohrment odament mögé és megállt, azt mondta: – Köszönjük. Talán inkább beszéljünk arról, mi történt ebben a házban! – Igen, igen, persze. Mire kíváncsiak? – Mindenre. Mondjon el nekünk... mindent. – A leányom... a szemem fénye... – A férfi elővett egy zsebkendőt. – Nagyon értékes és erényes gyermek volt. Nála gondoskodóbb teremtést nem hordott még hátán a föld... Darius tudva azt, hogy már így is elvesztegettek két éjszakát, adott egy kis időt az apának, hogy elmerengjen, aztán visszaterelte a szót. – Arról az éjszakáról, uram, arról a szörnyű éjszakáról meséljen! – vágott közbe, amikor a férfi egy kis szünetet tartott – Mi történt e falak között? J. R. Ward

172


A férfi bólintott, aztán megtörölte a szemét. – Leányom úgy ébredt fel, hogy nem érezte jól magát, ezért azt tanácsoltuk neki, hogy térjen vissza a szobájába, és gyógyuljon meg. Vittünk neki ételt éjfélkor, aztán még egyszer a hajnal érkezte előtt. Ekkor láttuk utoljára. A lakosztálya az emeleten van, de neki is, ahogy mindenki másnak a családban, van saját szobája az alagsorban is. Úgy döntött, hogy nem az alsó szobájába vonul vissza, mert meglehetősen rosszul érezte magát, és mivel a belső folyosókon keresztül meg tudtuk közelíteni a fenti lakosztályát, úgy gondoltuk, elég nagy biztonságban lesz így is... A férfinak ekkor megint elcsuklott a hangja. – Istenem, bárcsak ragaszkodtam volna a másikhoz! Darius nagyon is megértette. – Megfogjuk találni a lányát. így vagy úgy, de előkerítjük. Megengedi, hogy megtekintsük a szobáját? – kérdezte Darius. – Kérem, természetesen. – Amikor a férfi bólintott, megjelent a hűséges. – Silas lesz szíves elkísérni önöket Én inkább... itt várakoznék. – Hát persze. Amikor Darius felállt, az apa előrenyújtotta a kezét, és megfogta a csuklóját. – Válthatnék önnel néhány szót? Négyszemközt? Darius bólintott, és miután Tohrment és a hűséges távoztak, a ház ura lerogyott díszes székére. – Igazán... a leányom nagyon értékes. És erényes. Nem érintette még.. A beálló csendben Darius tudta, mi miatt aggódik a férfi. Ha nem szűzi állapotában hozzák vissza a lányt, a becsülete, és vele együtt az egész családé, veszélybe kerül. – Nem mondhatok ilyet drága felem előtt – folytatta a férfi – de a leányunk... ha megrontották... talán jobb lenne, ha nem... Darius összehúzta a szemét. – Azt akarja mondani, hogy jobb lenne, ha nem találnánk meg? A férfi szemét elöntötte a könny. – Én... – hirtelen megrázta a fejét – Nem... nem! Vissza akarom kapni. Nem számít, mi lesz a következménye, vagy hogy milyen állapotban van... természetesen vissza akarom kapni a gyermekemet. Darius nem kívánta megvigasztalni – groteszknek találta, hogy a férfi agyában egyáltalán megfordult saját, vér szerinti gyermekének ilyetén való megtagadása.

J. R. Ward

173


– Most megyek és megnézem a szobáját. A ház ura csettintett egyet az ujjával, mire a hűséges visszatért a boltíves dolgozószobába. – Erre tessék, uram! – mondta a komornyik. Miközben keresztülvezették a házon, Darius végignézett a megerősített ablakokon és ajtókon. Mindenhol acél volt, vagy azért, hogy elválassza az ablaküvegeket egymástól, vagy azért, hogy megerősítse a masszív tölgyfa táblákat. Nem volt könnyű bejutni a házba... és Darius majdnem biztosra vette, hogy az első és második emelet, valamint a szolgák lakhelye is hasonlóan néz ki. Ezenkívül megnézett minden festményt, szőnyeget és műalkotást. Ez a gazdag és értékes család nagyon magasan állt az elit ranglétráján, és irigylésre méltó vérvonalból származott. Ennek megfelelően a hajadon leány eltűnése nem csak érzelmi veszteséget jelentett a család számára. Egy leánygyermek jelentős értéket képviselt a házassági piacon. Egy ilyen háttérrel a házasulandó korba érkezett nő gyönyörű volt... nemkülönben társadalmi és pénzügyi lehetőség. És ez még nem volt minden. Ezek mellett a szigorú szabályok mellett, a beszélgetés valóban igaz volt: ha egy lányt megrontottak, akár a valóságban, akár csak a szóbeszéd szerint, az olyan foltot ejtett a család becsületén, amelyet gyakran több generáció után lehetett csak lemosni. A ház ura kétségtelenül őszintén szerette a gyermekét, ám ennek a tehernek a súlya eltorzította ezt a kapcsolatot. Darius úgy látta, hogy a férfi szemében sokkal jobb lett volna az a megoldás, hogy a lányát koporsóban hozza haza, mint élve, de meggyalázva. Az utóbbi átkot hozott volna rájuk, az előbbi azonban egy olyan tragédiát, amellyel nagy rokonszenvet élveztek volna. Darius őszintén gyűlölte az elitet Teljes szívéből. – Itt van a lakosztálya – közölte a hűséges, amikor benyitott egy ajtón. Tohrment belépett, Darius pedig megkérdezte. – Kitakarították? Rendet raktak itt amióta eltűnt? – Természetesen. – Magunkra hagyna, kérem? A hűséges mélyen meghajolt, majd távozott. Tohrment körbejárta a szobát, figyelmesen megnézte a selyemkárpitokat és a gyönyörűen berendezett nappali helyiséget Az egyik sarokban egy zongora állt, a másikban pedig egy félig befejezett hímzés.

J. R. Ward

174


Emberi szerzők könyvei sorakoztak szépen egymás mellett a polcon, mellettük pedig az ősi nyelven írt tekercsek hevertek. Az első dolog, ami egy külső szemlélőnek feltűnt, az volt, hogy minden a helyén volt. Sajnos nem lehetett megállapítani, hogy a személyzetnek köszönhették-e, vagy pedig az eltűnéskor is minden így nézett ki. – Ne nyúlj semmihez, jó? – mondta Darius a fiúnak. – Rendben. Darius belépett a pazar hálószobába. A függönyök olyan sűrű anyagból készültek, amelyen nem tudott áthatolni a napfény, és az ágy körül is hasonló anyag függött a baldachinról. A ruhásszekrény előtt állva, Darius kinyitotta a faragott ajtót. Pompás, zafírkék, rubinvörös, citrinsárga és smaragdzöld ruhák lógtak egymás mellett, mind kivételesen elegánsak. Csak egyetlen vállfa állt üresen az ajtó mellett, mintha a lány kiválasztotta volna, és levette volna az éjszakai öltözetét párnázott vállfáról. A fésülködőasztalon egy hajkefe feküdt, valamint többféle kenőcs, illatos olaj és krém tégelye állt szépen egymás mellett, több sorban. Darius kihúzott egy fiókot... és halkan káromkodott egyet. Ékszeres ládikák. Lapos, bőrből készült ékszeres ládikákat talált benne. Egyet felvett, kioldotta az aranycsatot, majd felnyitotta a fedelét. Gyémántok csillantak meg a gyertyafényben. Amikor visszatette a dobozt a társai mellé, Tohrment megállt az ajtóban, és a tekintetét a finom szövésű, barackszín, sárga és vörös szőnyegre szegezte. Az arcán megjelenő enyhe pír láttán Darius azt kérdezte. – Még sohasem voltál női hálószobában? Tohrment még vörösebb lett. – Ööö... nem, uram. Darius körbemutatott a kezével. – Nos, ez most itt munka. Jobb, ha félreteszed a félénkségedet. Tohrment megköszörülte a torkát. – Igen, értem. Darius odament a két, szárnyas üvegajtóhoz. Mindkettő egy teraszra nyílt. Kilépett, Tohrment pedig szorosan a nyomában maradt. – A távoli fákon is túlláthatunk – dörmögte a fiú, amikor az erkély széléhez ért.

J. R. Ward

175


Valóban így volt. A lombtalan, vékony ágak között a szomszédos birtok háza is jól látható volt. Tekintélyes méretűnek és jellegűnek látszott, a tetőn lévő kis tornyocskákon szépen megmunkált fémdíszítés csillogott, az udvara tetszetősnek hatott... ám amennyire Darius meg tudta állapítani nem lakta senki. Elfordult, és végigsétált a teraszon, megvizsgált minden ablakot, ajtót, kilincset, sarokvasat és zárat. Nem talált betörésre utaló nyomot, és mivel hideg volt, a lány csak úgy nem tette volna ki magát az elemek kénye-kedvének. Ami azt jelentette, hogy vagy a saját akaratából távozott... vagy beengedte azt, aki elrabolta. Ha feltételezik, hogy itt jutott be az elrablója. Az üvegen keresztül benézett a szobába, próbálta elképzelni, mi járhatott bent. A fenébe a behatolással, sokkal fontosabb a kijutás, nem igaz? Nagyon valószínűtlen, hogy az elrablója végigvonszolta volna a lányt a házon: a sötétben kellett eltűnnie, különben hamuvá égett volna, az éjszakai órákban pedig mindig volt mozgás a házban és a ház körül. Nem, gondolta. Innen, a fenti lakosztályból kellett elmenniük. Tohrment szólalt meg. – Semmi nem tűnik megrongáltnak, se kint, se bent. Még ha a személyzet ki is takarított, nem látok karcolást a padlón, vagy foltot a falon, ami azt jelenti, hogy... – Talán saját akaratából távozott. Darius visszament a hálószobába, és felemelte a hajkefét. Selymes, szőke hajszálakat pillantott meg benne a finom tüskék között. Nem meglepő, mivel mindkét szülő szőke hajú volt. A kérdés az volt, mi vette rá ezt az értékes leányt, hogy elszökjön a szülei házából a hajnal beállta előtt, úgy, hogy semmit nem hagyott maga után... és semmit nem vitt magával. Erre csak egy szó lehetett a válasz: egy férfi. Az apák nem feltétlenül tudtak mindenről, ami a lányuk életében fontos szerepet játszott, nem igaz? Darius kinézett az éjszakába, végigtekintett a birtokon, a fákon... és a szomszédos házon is. A nyomok... a nyomok, amely a rejtély megoldásához vezettek, itt voltak elrejtve valahol. A válasz, amit keresett, itt rejtőzött. Csak megfelelően kellett összeraknia a darabkákat.

J. R. Ward

176


– Hová? – kérdezte Tohrment. – Beszélünk a szolgákkal. Négyszemközt. Többnyire, az ilyen házakban, mint ez is, a személyzet még álmodni sem mert arról, hogy bármi szokatlanról beszámoljon. Ez viszont talán elég rendkívüli körülménynek számított, és nagyon valószínűnek tűnt, hogy a szegény leány iránt érzett sajnálat és könyörület majd felülírja a hűségesek hallgatását. És sok esetben a személyzeti szobák lakói sokkal többet tudtak, mint az előkelő szalonoké. Darius elfordult, aztán az ajtó felé indult. – Most pedig eltévedünk. – Eltévedünk? Együtt kiléptek a lakosztályból, majd Darius mindkét irányban végignézett a folyosón. – Pontosan. Gyere utánam! A bal oldalt választották, mivel az ellenkező irányban szárnyas ajtó vezetett az első emeleti teraszra, és nyilvánvalónak tűnt, hogy a személyzet lépcsője nem arra van. Miközben lépkedtek a szépen berendezett helyiségek mellett, Dariusnak annyira sajgott a szíve, hogy még levegőt is nehezen kapott. Két évtizeddel később is még mindig érezte a veszteséget, az a hatalmas zuhanás, amikor az arisztokrata életből kiszakították, még mindig a csontjaiban égett. Legjobban természetesen az édesanyja hiányzott. Ez után közvetlenül az a fájdalom következett, hogy civilizált életét maga mögött kellett hagynia. Megtette a fajért a kötelességét, amire kiképezték, és amire született, és volt része némi... élvezetben is, valamint kiérdemelte a harcostársai tiszteletét. Örömöt azonban nem talált az életben. Sem csodát. Semmi olyat, ami rabul ejtette volna. Vajon minden csak a szép dolgokról szólt? Ennyire sekélyes lett volna? Ha egy nap lenne egy ilyen szép háza, számtalan szobával, teletömve értékes holmikkal akkor boldog lenne? Nem, gondolta. Nem, ha nem lenne valaki más is az elegáns falak között vele. Hiányzott neki, hogy hasonló gondolkodásúak együtt lakjanak, egy nagy közösséget alkotva a masszív falak között, egy csoport, amely olyan, mint egy család, vér szerinti és választott tagokkal egyaránt. Igen, a testvériség nem lakott egy fedél alatt, ahogy Wrath, az igazságos király szerette volna,

J. R. Ward

177


mivel ez nagy veszélyt jelentene számukra. Ha a lakóhelyük az ellenség tudomására jutna, mindannyian veszélybe kerültek volna. Darius értette a logikát, de nem volt biztos benne, hogy egyet is értett vele. Ha az emberek tudtak megerősített, biztonságos várakban élni a saját csatamezeiken, akkor a vámpírok is megtehették volna ugyanezt. Habár, őszintén szólva, az Alantasok Társasága sokkal veszélyesebb ellenségnek számított. Elhaladtak egy sor nyitott ajtó előtt, amelyek különböző szobákba nyíltak, végül eljutottak oda, amit reményeik szerint kerestek egy ajtóhoz, amely a hátsó lépcsőhöz vezetett és teljességgel egyszerű volt. A fenyőfa lépcsőn lefelé haladva egy kis konyhába jutottak. Az érkezésük hatására abbamaradt az étkezés, amely a hosszú, tölgyfa asztal körül éppen folyt. Az összegyűlt hűségesek letették söröskorsóikat meg a falatot, amelyet éppen ettek, és azonnal talpra ugrottak. – Kérlek, folytassátok az evést! – mondta Darius, és intett, hogy üljenek vissza. – Szeretnénk beszélni az első emeleti szolgával és a leány szolgálójával. Két hűségesen kívül a többiek visszaültek az asztal mellé Egy ősz hajú nő és egy kedves arcú fiatal férfi maradt csak állva. – Tudnátok javasolni valami nyugodt helyet? – kérdezte Darius a férfitól. – Van itt mellettünk egy nappali. – A szolga a tűz melletti ajtóra bökött a fejével. – Ott nem fog zavarni senki. Darius bólintott, majd a nőhöz fordult, aki olyan sápadt volt, mintha nagy bajban lenne. – Nem tettél semmi rosszat, kedves. Gyere, gyorsan végzünk, ígérem, nem fog fájni. Jobbnak látta, ha a nővel kezdik. Nem volt biztos benne, hogy kibírná a várakozást, amíg végeznek a férfival. Tohrment ment előre, kinyitotta az ajtót, aztán mind a négyen beléptek egy szobába, amely legalább olyan jellegtelen volt, mint egy üres pergamentekercs. Ez általában jellemző volt a nagybirtokokra. A család szobáit szépen berendezték, a személyzet helyiségeiben azonban minden csak a hasznosságot szolgálta.

J. R. Ward

178


21. fejezet Amikor Rehv Bentley-je lekanyarodott a 149 N-jelzésű útról egy keskeny földútra, John előredőlt az ülésen, és kinézett a szélvédőn. A kocsi fényszórója megvilágította a kopár fatörzseket, és ahogy egyre közelebb kígyóztak a folyóhoz, a táj egyre sűrűbben benőtt és barátságtalanabb lett. A kis vadászkunyhó tökéletesen jelentéktelennek látszott. Kicsi, sötét és szerény külsejű, különálló garázzsal, amely rusztikusnak tűnt, de kifogástalan állapotban volt. John már azelőtt kinyitotta az autó ajtaját, hogy Rehv üresbe tette a sebváltót, majd megindult a bejárati ajtó felé, mielőtt még Rehv kiszállt volna a volán mögül. A rettegés mindent elborító érzése valójában jó jel volt. Ugyanezt érezte fent a manipulátor kolóniában is, és logikusnak tartotta, hogy Xhex így védi a személyes lakhelyét. A csizmája hangosan dübörgött, amikor végigsétált a kocsifeljáró kemény földútján, aztán rátért az élettelen, barna fűre. Nem kopogott, csak megfogta az ajtógombot, és a gondolatával ki akarta nyitni a zárat. A retesz azonban... nem mozdult. – Elmetrükkökkel itt nem mész semmire. – Rehv odaért mögé, és egy kis rézkulcsot dugott a zárba, majd elfordította, és kinyitotta az ajtót. Amikor a masszív bejárat feltárult, John összehúzta a szemét, félrebiccentette a fejét, és várta, hogy megszólaljon a riasztó. – Nem hisz az ilyesmikben – jegyezte meg Rehv halkan, majd elkapta a fiú karját, nehogy berontson a házba. Aztán hangosabban azt kiáltotta. – Xhex? Xhex? Tedd le a fegyvert, csak én vagyok az, meg John. A hangja valahogy olyan furcsán hangzott, gondolta John. Nem kaptak választ. Rehv felkapcsolta a lámpát, aztán elengedte John karját, hogy ő is beléphessen. A konyha hosszú, keskeny helyiség volt a legszükségesebb eszközökkel: gáztűzhely, régi hűtő, rozsdamentes acél mosogató, amely csak praktikus, de nem divatosan elegáns. Minden tisztának tűnt azonban, és egyáltalán nem zsúfoltnak. Nem láttak leveleket, újságokat, még fegyvereket sem előhagyva. Dohos. A levegő dohos volt és mozdulatlan.

J. R. Ward

179


A helyiség távolabbi oldalán nagy szoba terült el, ablakai a folyóra néztek. A berendezés meglehetősen kevés darabból állt: két vesszőből font szék, egy rattan kanapé és egy kis asztal. Rehv átsétált a szobán egy csukott ajtóhoz a jobb oldalon. – Xhex? Megint az a különös hang. Aztán rátámaszkodott az ajtókeretre, közel hajolt hozzá, majd behunyta a szemét. Egy idő múlva a válla megborzongott és elernyedt. Xhex nem volt ott. John odalépett mellé, megfogta az ajtógombot, és benyitott a szobába. Üres volt. A fürdőszoba úgyszintén. – A francba! – Rehv sarkon fordult és kivonult. Amikor a folyóra néző oldalon becsapódott az ajtó, John úgy vélte, a férfi kiment a verandára és a vizet nézi. Magában káromkodott egyet, miközben körülnézett. Minden tiszta volt és rendezett. Semmi olyan nem látszott, ami kilógott volna a környezetből. Nem nyitottak ablakot, hogy friss levegőt engedjenek be, és az ajtókat sem tárták ki mostanában. Ezt az ajtógombokon és a fakereten lévő finom porréteg bizonyította. Lehet, hogy Xhex járt itt, de már elment. És még ha ide jött is, nem maradt sokáig, mert az illatát már sehol nem lehetett érezni. John úgy érezte, megint elvesztette. A fenébe is, azt hitte, ha életben találja, az elég lesz ahhoz, hogy tovább élje az életét – de a gondolat, hogy itt él valahol ezen a bolygón, de nem vele, furcsa mód szinte megbénította. Úgy érezte, nem érti az egész helyzetet, nem tudta, hogy történt, mi történt és hol. Teljes kudarcot vallott. Kiment a verandára Rehvhez, elővette a jegyzetfüzetét, és sietve írt valamit. Imádkozott, hogy a manipulátor megértse, honnan is jött ő. Rehv hátrapillantott a válla fölött, majd elolvasta a papírra vetett sorokat. – Oké. Rendben. Majd azt mondom nekik, hogy eljöttél velem iAm éttermébe enni. Ezzel nyersz legalább három-négy órát. John a szívére tette a kezét és meghajolt. – Csak ne menj ki harcolni! Nem kérdezem, hová mész, mert ez a te dolgod. De ha megöleted magad, – nagy szarban leszek, és te leszel benne a legnagyobb kupac. – Rehv visszanézett a folyóra. – Miatta pedig ne

J. R. Ward

180


aggódj! Egyszer már keresztülment ezen. Ez a második alkalom, hogy... elrabolták. John hirtelen előrenyúlt, és megragadta a férfi alkarját. Rehv, meg sem rezdült... na persze azt beszélték, hogy nem érez semmit amiatt a gyógyszer miatt, amit a manipulátor oldalának féken tartására szedett. – Ő és Murhder együtt jártak... – Amikor John szemfoga megnyúlt, Rehv elmosolyodott. – Már régen vége, nem kell aggódnod miatta. De családi okok miatt Xhexnek fel kellett mennie a kolóniába. A manipulátorok azonban kijátszották, és nem engedték el. Amikor Murhder elment érte, hogy kiszabadítsa, és a manipulátorok őt is foglyul ejtették, üzletet kötöttem, hogy mindkettőjüket visszakapjam. Xhexet azonban a legutolsó pillanatban eladta a családja az orrom elől. John nagyot nyelt, majd gondolkodás nélkül azt mutogatta. Kinek? – Embereknek. Onnan is egyedül szökött meg, mint most. És egy időre eltűnt. – Rehv ametiszt szeme egy pillanatra megvillant. – Mindig is kemény nő volt, azok után azonban, amit azok az emberek tettek vele, olyan lett, mint az acél. Mikor, formálta John a szájával. – Több mint húsz évvel ezelőtt. – Rehv visszafordította a tekintetét a folyó felé. – És csak hogy tudd, nem viccelt abban az üzenetben. Nem díjazná, ha valaki más próbálna meg helyette hőst játszani Lashen. Ő maga akarja elintézni. Ha segíteni akarsz neki, várd ki, amíg ő jön el hozzád, miután készen áll rá – és ne állj az útjába. Hát Xhex valószínűleg nem azzal lesz elfoglalva, hogy versenyre keljen vele, gondolta John. És Lash? John nem volt benne biztos, hogy át tudná engedni bárkinek is, hogy megölje a szemetet. Még talán a nőnek sem. Hogy véget vessen a gondolatainak, felemelte a tenyerét. A két férfi egy pillanatra közelebb lépett egymáshoz, és gyorsan megölelték egymást. Aztán John láthatatlanná vált. Amikor ismét előbukkant, az Xtreme Parkban volt, a fészer mögött, és az üres rámpákat és ugratókat nézte. A fő drogdíler nem jött vissza, és úgy tűnt, nem is folyik semmiféle üzletelés. Ahogy görkorcsolyázás sem. Nem véletlenül. Az előző éjszaka megrohamozta a parkot egy csapatnyi rendőr, aztán ott volt az a golyózápor is... A hely egy darabig kísértetváros lesz. John kihegyezett érzékekkel nekidőlt a fészer durva faoldalának. Onnan tudta, hogy telik az idő, hogy a hold elmozdult a feje fölött, és a gondolatai

J. R. Ward

181


a mániákus ringlispílről nyugodtabb örvénylésre lassultak le. Ami még így is szívás volt. Xhex kint volt valahol az éjszakában, de fogalma sem volt, hogy hol, vagy, hogy milyen állapotban. Megsérült? Innia kellene? Talán... Na jó. Ezt az ördögi kört jobb, ha el sem kezdi. És talán indulnia kéne. Wrath elég világossá tette, hogy Qhuinn nélkül nem harcolhat, és ez a hely pedig ellenséges területnek számított. Hirtelen rádöbbent, hová kell mennie. Ellökte magát a fészer falától, megállt és körülnézett. A homlokát ráncolta, amikor az érzés, hogy valaki követi, ismét rátört – mint a tetoválószalonban. Ma este azonban még ahhoz is fáradt volt, hogy egy jó adag üldözési mániát érezzen, így csak egyszerűen láthatatlanná vált, mert arra gondolt, bárki vagy bármi követi is, vagy így is a nyomára bukkan, vagy elveszíti az éterben. Nem érdekelte, melyik lesz. Teljesen ki volt ütve. Amikor újra alakot öltött, csak egy pár saroknyira volt attól a helytől, ahol az előző éjjel olyan durván elintézte az alantast. Bőrdzsekije belső zsebéből elővett egy kis rézkulcsot, olyat, amivel Rehv is kinyitotta a vadászkunyhó ajtaját. Már vagy másfél hónapja nála volt. Xhex adta neki, azon az éjjelen, amikor John azt mondta, nála biztonságban van a titka a származásáról, és mint a tüskés fémláncokat, a kulcsot is mindig magával vitte mindenhová. Lement egy barna téglás ház lépcsője alá, bedugta a kis kulcsot a zárba, és kinyitotta az ajtót. Az előszobában a mozgásérzékelő lámpa felkapcsolódott, és megvilágította a fehérre meszelt falú helyiséget. John gondosan bezárta maga mögött a bejáratot, majd odasétált az egyetlen másik ajtóhoz. Xhex egyszer már menedéket nyújtott neki a magánszentélyében. Kulcsot adott neki az alagsori szobájához, amikor a fiúnak egyedüllétre volt szüksége. Aztán John visszaélt a vendégszeretettel, ami ahhoz vezetett, hogy a fiú elveszítette a szüzességét. De Xhex nem csókolta meg. Ugyanaz a kulcs nyitotta a hálószobát is, mint a bejáratot, ezért elfordította, mire a zár finoman kattant egyet. Benyitott, a villany felkapcsolódott, ő pedig belépett...

J. R. Ward

182


És a látványtól, ami az ágyról tárult a szeme elé, egy kicsit meghalt a lelke. Megállt a szíve és a lélegzete, az agyhullámai megszűntek, a vér megfagyott az ereiben. Xhex meztelenül összegömbölyödve feküdt a matracon. Amikor felkapcsolódott a lámpa a szobában, felnyitotta a szemhéját, és megszorította a kezét a fegyveren, amely az ágyon feküdt ugyan, de az ajtóra volt irányítva. Nem volt elég ereje ahhoz, hogy megemelje a pisztolyt vagy a fejét, John azonban biztosra vette, hogy a ravaszt meg tudta volna húzni. Megadóan a magasba emelte mindkét kezét tenyérrel előre, majd oldalra lépett, és a lábával becsapta az ajtót, hogy biztonságban legyenek odabent. Xhex hangja alig volt több halk suttogásnál. – John... Egy vér könnycsepp gyűlt a szeme sarkába, és John figyelte, ahogy lassan megduzzad, majd legördül az orrnyergén, és leesik a párnára. Xhex elengedte a fegyvert, aztán a kezét az arcához vitte. Lassan, apró centiméterenként, mintha a mozdulat, hogy felemelje, minden létező energiáját felemésztette volna. Az egyetlen módon takarta el magát a fiú elől, amire képes volt: a kezét a szeme elé tette, hogy elrejtse a könnyeit. Verés nyomai és zúzódások borították a testét, amelyek a gyógyulás különböző fázisában jártak, és olyan sovány volt, hogy a csontjai majdhogynem átszúrták a bőrét. A teste szürkének látszott az egészséges rózsaszín helyett, a természetes illatát pedig egyáltalán nem lehetett érezni. Haldoklott. Borzalmas állapota láttán John térde megroggyant, de annyira, hogy már elkezdett oldalra dőlni, és meg kellett kapaszkodnia az ajtóban. Annak ellenére, hogy a teste ledermedt, az agya sebességbe kapcsolt. Jane dokinak meg kell vizsgálnia, Xhexnek pedig innia kell. Nem sok ideje volt hátra. Ha azt akarja, hogy életben maradjon, muszáj lesz átvennie az irányítást. Lerántotta magáról a bőrdzsekijét, és miközben az ágyhoz közeledett, felhúzta a ruhaujját. Elsőként óvatosan betakarta Xhex testét egy takaróval, majd a csuklóját a szája elé tette... és várta, hogy az ösztönök átvegyék a hatalmat. Lehet, hogy Xhex agya nem akarta elfogadni, a teste azonban nem fog tudni ellenállni annak, amit felkínált neki.

J. R. Ward

183


A túlélés mindig felülbírált minden más ösztönt. John volt erre az élő bizonyíték.

J. R. Ward

184


22. fejezet Xhex finom simítást érzett a vállán és a csípőjén, amikor John ráterítette a takarót. Az arca elé tett keze mögött mély lélegzetet vett, és kellemes, tiszta, egészséges férfiillatot érzett... ami mélyen legbelül felébresztette az éhségét. Az étvágya és a szükségletei egy csapásra felébredtek mély álmukból. És ez még azelőtt volt, hogy John a szája elé tette volna a csuklóját. Olyan közel, hogy akár meg is csókolhatta volna. Manipulátor ösztönei maguktól útra keltek, és leolvasták a fiú érzelmeit. Nyugalom és céltudatosság. Rendkívül összeszedett fegyelem a fejben és a szívében is. Ez a férfi meg fogja menteni az életét, még akkor is, ha ez lesz az utolsó dolog az életében, amit megtesz. – John... – suttogta. A gond az volt ebben a helyzetben... nos, legalábbis az egyik a sok közül... hogy nem csak John volt tisztában azzal, milyen közel került a halálhoz. Amíg Lash fogva tartotta és bántotta, a düh adott neki erőt ahhoz, hogy folytassa, és azt hitte, ez akkor is így lesz, miután kiszabadul. Abban a pillanatban azonban, hogy elküldte Rehvnek az üzenetet, minden csepp energia elszállt belőle, és ott maradt üresen, csupán a szíve dobogott még. Az sem valami erősen. John még közelebb tette a csuklóját a szájához... a bőre majdnem hozzáért az ajkához. Xhex szemfoga lassan megnyúlt, éppen akkor, amikor a szíve remegni kezdett, mintha nem működne rendesen. Ebben a csendes, mégis feszült pillanatban válaszút elé került. Vagy elfogadja a vért, és életben marad, vagy visszautasítja, és itt hal meg John szeme láttára egy órán belül. Mert a férfi nem fog elmenni. Elvette a kezét az arca elől, majd ráemelte a tekintetét. Olyan gyönyörű volt, mint mindig, az arca álomszép, amilyenről minden lány álmodik. Xhex felemelte a karját, és felé nyújtotta.

J. R. Ward

185


John szemében meglepődés villant, aztán lehajtotta hozzá a fejét, hogy a nő keze meleg arcához érjen. Xhex számára már az is túlságosan megerőltetőnek bizonyult, hogy felfelé tartsa a karját, ám amikor reszketni kezdett a keze, John rátette a tenyerét a kézfejére, és ott tartotta az arcához szorítva. Kék szeme maga volt a mennyország, a színe olyan ragyogó, mint a hatalmas, bársonyos kék égbolt. Xhexnek döntenie kellett. Elfogadja a vérét vagy... Amikor nem találta az erőt, hogy befejezze a gondolatát, úgy érezte, végképp elvesztette önmagát: mivel a tudatánál volt, úgy gondolta, még él – és mégsem volt önmaga. A küzdeni vágyás régen elszállt belőle, pedig az határozta meg egész életét. És most nem volt sehol. Érthető módon. Már nem akart élni többé, és ezt nem tudta megjátszani még John kedvéért sem, sőt még a sajátjáért sem. Két kirándulás a rabság földjére túl sok volt neki. Mit tegyen, mit is tegyen. Megnyalta a szája szélét. Amikor erre a világra jött, nem olyan körülmények között érkezett, amiket szívesen választott volna magának, vagy amikre önként jelentkezett volna. A lélegzéssel, evéssel, harccal és szeretkezéssel eltöltött élete pedig nem sokat javított azon, ahonnan elindult. A végét azonban legalább ő maga határozhatja meg, és fogja is, miután mindent helyrehozott. Igen, ez volt a válasz. Mert az elmúlt három és fél hétnek köszönhetően tekintélyes bakancslistát gyűjtött össze. Lehet, hogy csak egy tétel sorakozott rajta, de néha ez is elég a motivációhoz. Ettől a gondolattól megint megjelent rajta a külső bőr, a furcsa, lebegő érzés pedig, amely eddig ködbe burkolta az agyát, lassan elpárolgott, és a nyomában éber tudatosságot hagyott. Hirtelen kihúzta a kezét Johné alól, mire a fiú érzelmi rácsszerkezetében egy pillanatra őszinte, jeges félelem villant fel. Ekkor azonban Xhex a szájához húzta a csuklóját, és kivillantotta a szemfogát. John győzelmi mámora forró hullámokban öntötte el a testét. Legalábbis addig, amíg nyilvánvalóvá nem vált, hogy képtelen átszakítani a bőrt. A férfi azonnal a segítségére sietett... egy villámgyors mozdulattal megharapta a saját csuklóját, és a vérző sebet Xhex szája elé tette.

J. R. Ward

186


Az első korty maga volt a... mennyország. John vére olyan tiszta volt, hogy szinte lángolt a szájában és a torkában... a tűz pedig, amit gyújtott benne, végigterjedt az egész testében, felolvasztotta, felélesztette. És megmentette. Xhex mohón ivott, magába szívta azt, ami visszahozta az életbe, minden egyes korty olyan volt számára, mint egy mentőöv, vagy egy kötél, amely visszahúzta a halál torkából, minden egyes csepp iránytű volt, amelynek segítségével hazatalált. John pedig fenntartások, remények és elvárások nélkül adott neki. Amely még ebben a felfokozott állapotban is fájdalmat okozott Xhexnek. Tudta, hogy véglegesen összetörte a fiú szívét, és nem maradt semmije, amivel bármit is érezhetett vagy elvárhatott volna. Őt azonban nem törte meg... és ettől olyan tiszteletet érzett iránta, amit semmi más nem tudott volna kiváltani benne. Miközben ivott, az idő úgy áramlott, ahogy John vére át a szájába, bele a hatalmas végtelenbe. Amikor végül befejezte, elengedte a karját, és megnyalva a sebet, lezárta. Nem sokkal utána elkezdődött a remegés. Először csak a keze és a lába, majd gyorsan továbbterjedt a mellkasára is. Az irányíthatatlan reszketéstől összekoccant a foga, megremegett az agya és elhomályosodott a látása, végül pedig úgy érezte magát, mintha egy ruhadarab lenne, amit beledobtak a szárítógépbe. A remegés közepett észrevette, hogy John kiveszi a mobiltelefonját a dzsekije zsebéből. Megpróbálta megráncigálni az ingét. – N-n-n-n-e! N-n-n-n-e! John ügyet sem vetett rá, kinyitotta azt az átkozott készüléket, és elkezdett üzenetet írni. – A f-f-f-rancba! – nyögte Xhex. Amikor látta, hogy összecsukja a telefont, azt rebegte. – H-h-ha e-el a-a-karsz vinni H-H-Havershöz, n-nem á-á-állok jót m-mmagamért. A klinikáktól és az orvosi beavatkozásoktól való félelme el fog hatalmasodni rajta, és Johnnak köszönhetően már volt elég energiája ahhoz, hogy valamit kezdjen a félelmével. Milyen remek móka lesz mindkettőjük számára!

J. R. Ward

187


John elővette a jegyzetfüzetét, és írt valamit. Megfordította, és egy perccel később kiment a szobából. Amikor becsukódott az ajtó, Xhex lehunyta a szemét. Kinyitotta a száját, és azon keresztül vette a levegőt, miközben azon töprengett, van-e elég ereje ahhoz, hogy felkeljen, felöltözzön, és eltűnjön innen, mielőtt John remek ötlete testet ölt. Egy gyors állapotfelmérés után megállapította, hogy nincs. Még a fejét sem bírta felemelni és másfél másodpercnél hosszabb ideig tartani, vagyis lemondhatott arról, hogy függőlegesbe kerüljön. Johnnak nem telt sok időbe visszatérni. Jane doki, a Fekete Tőr Testvériség saját orvosa tűnt fel mellette. A szellemszerű alaknak fekete táskája volt, és olyan orvosi szakértelem sugárzott belőle, amelyet Xhex nagyra értékelt... de kétségkívül sokkal szívesebben vett volna, ha bárki máson alkalmazza, nem rajta. Jane odament hozzá, és letette a táskáját a földre. Fehér köpenye és műtősruhája szilárdnak tűnt, a keze és az arca viszont áttetsző volt. Ez azonban azonnal megváltozott, mihelyt helyet foglalt az ágy szélén. A testének minden része megszilárdult, a keze súlyos és meleg lett, amikor Xhex karjára tette. Xhex még az együttérző orvosnő láttán is legszívesebben elmenekült volna. Nem akarta, hogy bárki is hozzáérjen. Amikor Jane elvette a kezét, olyan érzése támadt, mintha a doktornő megérezte volna a kívánságát. – Még mielőtt elküldesz, hadd mondjak el neked néhány dolgot. Először is: nem fogom elárulni a hollétedet senkinek, és nem beszélek senkinek sem arról, amit elmondasz, bármi legyen is az. Azt viszont jelentenem kell Wrath-nak, hogy találkoztam veled, de minden orvosi vonatkozású információ csak és kizárólag kettőnk közt marad. Jól hangzott. Elméletben. Gyakorlatban viszont Xhex a legkevésbé sem akarta közvetlen környezetében tudni a nőt azzal a fekete táskával. Jane folytatta. – Másodszor pedig: halvány lila fogalmam sincs a manipulátorok anatómiájáról. Szóval, ha van valami jelentős eltérés vagy sajátosság a lényed ezen felével kapcsolatban... nem feltétlenül fogom tudni, hogyan kezeljem. Még mindig beleegyezel, hogy megvizsgáljalak? Xhex megköszörülte a torkát, és megpróbálta valahogy megfékezni a vállát, hogy ne remegjen annyira.

J. R. Ward

188


– Nem akarom, hogy megvizsgálj. – John is ezt mondta. Csakhogy komoly traumán estél át... – N-n-nem volt o-olyan v-vészes. – Érezte, ahogy John érzelmei fellángolnak a sarokban, de nem volt ereje hozzá, hogy részletesebben is tanulmányozza. – És j-j-jól vagyok... – Akkor tekintsd ezt csupán a hivatalos eljárásnak. – Ú-ú-úgy nézek én ki, mint aki hivatalos? Jane erdőzöld tekintete összeszűkült. – Úgy nézel ki, mint akit megvertek, nem táplálkozott, és nem aludt eleget. Hacsak nem akarod azt mondani, hogy az a lila folt ott a válladon csak smink. És a táskák a szemed alatt árnyék. Xhex nagyon jól ismerte az olyan embereket, akik nem fogadták el a nemleges választ... az ég szerelmére, hiszen évekig Rehv mellett dolgozott! Abból a kemény, szigorú tekintetből ítélve pedig, nagyon úgy tűnt, hogy a doktornő vagy eléri, amit akar, vagy nem megy el. Soha. – A b-b-büdös francba! – Minél hamarabb nekilátunk, annál hamarabb végzünk. Xhex Johnra pillantott, és arra gondolt, ha meg kell mutatnia magát, nem túl jó, hogy John itt van. Igazán nem kellett többet tudnia annál, mint amit úgyis gondolt, amikor először meglátta. Az orvosnő hátrapillantott a válla fölött. – John, lennél szíves kint várni az előszobában? A férfi lehajtotta a fejét, majd kicsit előrehajolva kiment az ajtón, hatalmas válla és háta eltűnt a bejáratból. Amikor a zár bekattant, a jó doki visszafordult hozzá, és kinyitotta az a nyavalyás táskáját. Először egy sztetoszkóp és egy vérnyomásmérő került elő belőle. – Csak meghallgatom a szívverésedet – mondta a nő, és betette az y alakú fémeszközt a fülébe. Az orvosi kellékek látványa csak olaj volt Xhex rettegésének tüzére, és bármennyire gyenge volt is, még így is megvonaglott. Jane doki megállt. – Nem foglak bántani. És nem teszek semmi olyat, amit nem szeretnél, hogy megtegyek. Xhex behunyta a szemét, majd hanyatt fordult. Hirtelen minden egyes izom megfájdult a testében. – Csak legyünk túl rajta minél hamarabb!

J. R. Ward

189


Felemelkedett a takaró, a hideg levegő megcsapta Xhex testét, majd a hűvös fémkorong hozzáért a mellkasához. Félő volt, hogy az agyában felvillanó képek felültetik a sikoltozó-vasútra, ezért felnézett a mennyezetre, és minden erejét összeszedve azon igyekezett, hogy ne veszítse el az önuralmát. – S-s-siess, d-doki! – Már nem sokáig tudta visszatartani a pánikrohamot. – Vennél egy mély lélegzetet? Xhex megtett minden tőle telhetőt, és végül fájdalmasan megvonaglott. Nyilvánvalóan egy vagy több bordája is eltört. – Fel tudsz ülni? – kérdezte Jane. Xhex káromkodva felnyögött, amikor megpróbálta felemelni a felsőtestét az ágyról. A dokinak kellett segítenie, és amikor megtámasztotta a hátát, Xhex halkan felszisszent. – Nem is fáj annyira – vakkantotta. – Hát ezt nem nagyon hiszem el. – A hűvös fémkorong ismét végigvándorolt rajta. – Vegyél olyan mély levegőt, amilyet csak tudsz anélkül, hogy fájdalmat okoznál magadnak! Xhex megkísérelte, és megkönnyebbült, amikor a doktornő kedves keze visszaengedte a párnára, és a takaró ismét betakarta a testét. – Megnézhetem a karodat és a lábadat is, hogy van-e rajtuk sérülés? – Amikor Xhex megvonta a vállát, Jane doki félretette a sztetoszkópját, és lejjebb csúszott az ágyon. Egy újabb mozdulat után a takaró megint felemelkedett... és ekkor a doktornő megállt. – Lekötözés nyomait látom a bokádon, és nagyon mélyek a sebek – dörmögte Jane szinte magának. Nos, ez annak volt köszönhető, hogy Lash néha drótkötéllel kötözte meg. – Számtalan zúzódást... Xhex véget vetett a vizsgálódásnak, amikor a takaró felcsúszott a csípőjén. – Egyezzünk ki abban, hogy felfelé is ugyanezeket találod, rendben? Jane visszaterítette rá a leplet. – Megtapinthatom a hasadat? – Felőlem.

J. R. Ward

190


Xhex megdermedt a gondolatra, hogy ismét ki kell takaróznia, Jane doki azonban lesimította a takarót a hasán, és úgy nyomkodta meg. Xhex nem tudta elrejteni a fájdalmait, különösen, amikor a nő keze az alhasára siklott. Ezután a doki visszaült az ágyra, és egyenesen a szemébe nézett. – Van rá valami esély, hogy megengeded a belső vizsgálatot is? – Belső? Úgy érted... – Amikor Jane bólintott, Xhex megrázta a fejét. – Nem. Szó sem lehet róla. – Szexuálisan is bántalmaztak? – Nem. Jane doki bólintott. – Van valami, amit tudnom kell, de még nem mondtál el? Fájdalom egy bizonyos ponton? – Jól vagyok. – Vérzel. Nem tudom, tudsz-e róla, de vérzel. Xhex a homlokát ráncolta, és reszkető karjára pillantott. – A combod belső oldalán friss vér van. Ezért kérdeztem, hogy megvizsgálhatlak-e belül is. Xhex érezte, hogy elönti a rettegés. – Még egyszer megkérdezem: zaklattak szexuálisan? Nem csendült ki érzelem a szavak mögül, és a doktornő helyesen látta a helyzetet. Xhex nem akarta, hogy a női hisztéria bármiféle jelét is produkálja, de még azt sem, hogy szánakozzon rajta emiatt a fontos dolog miatt. Amikor nem válaszolt, a doktor azt kérdezte. – Van rá esély, hogy talán terhes vagy? A manipulátorok ciklusa meglehetősen kiszámíthatatlan volt, Xhexet pedig annyira lefoglalta az elfogásának és a rabságának drámája, hogy eszébe sem jutott, hogy a dolognak következményei is lehetnek. Ebben a pillanatban gyűlölte, hogy nő őszintén megvetette a nemét. – Nem tudom. Jane doki egyszer bólintott. – Hogy tudom megállapítani, hogy az vagy-e? Xhex megrázta a fejét. – Nem lehetek az. A testem túl sok mindenen ment keresztül. – Hadd vizsgáljalak meg lent is, rendben? Csak hogy biztosak legyünk benne, nincs ott semmi. Aztán szeretnélek visszavinni a központba, és csinálni egy ultrahangot. Nem tetszett az, ahogy reagáltál, amikor a hasadat

J. R. Ward

191


tapintottam. Már megkértem V-t, hogy jöjjön ide kocsival... bármelyik pillanatban megérkezhet. Xhex alig hallotta mit beszél. Túlságosan lefoglalta az elmúlt néhány hét eseményeinek visszaidézése. Az elrablása előtti napon Johnnal szerelmeskedett. Utoljára. Talán... Amennyiben terhes, kategorikusan elutasította még a gondolatát is, hogy a dolognak bármi köze lehet Lashhez. Az kegyetlen lenne. Túlságosan és átkozottul kegyetlen. Különben is, lehet, hogy a vérzésnek egészen más az oka. Például egy vetélés, mutatott rá az agya egyik része. – Jól van, csináld! – mondta. – De igyekezz! Rosszul tűröm az ilyen szarságokat, és ha tovább tart néhány percnél, bepánikolok. – Gyors leszek. Xhex behunyta a szemét, és megpróbálta felvértezni magát: a fejében diavetítés kezdődött. Első kép: a teste egy rozsdamentes acél asztalon fekszik egy csempézett helyiségben. Váltás. A bokája és a csuklója le van szíjazva. Váltás. Emberi orvosok szigorú, merev tekintettel közelednek felé. Váltás. Egy videokamera nyomódik az arcába és lefelé svenkel. Váltás. A szikén megcsillan a fény. Csatt Csatt. Xhex felnyitotta a szemét, mert nem tudta biztosan, hogy ez a hang a fejében volt-e vagy a szobában. Kiderült, hogy az utóbbi. Jane doki húzott fel a kezére egy gumikesztyűt. – Óvatos leszek – mondta. Ami természetesen relatív fogalom volt, nem igaz? Xhex megmarkolta a lepedőt, és érezte, hogy belső combjának izmai görcsbe rándulnak, miközben tetőtől talpig megfeszül. A jó hír az volt, hogy ez a hullamerev póz megszüntette a dadogását. – Jobb szeretném, ha inkább gyors lennél. – Xhex... szeretném, ha rám néznél. Ide a szemembe. Xhex tekintete idegesen repkedett ide-oda. – Mi az? – Nézz a szemembe! Ide! – A doktornő a szemére mutatott. – Mereven nézz bele! Ragaszd a tekintetedet az arcomra, és tudd, hogy ezt, amit most rajtad csinálok, már rajtam is elvégezték, oké? Pontosan tudom, hogy mit teszek, és nem azért, mert tanultam.

J. R. Ward

192


Xhex kényszerítette magát, hogy a nő szemébe nézzen, és... Jézusom, valóban segített! Az, hogy azt az erdőzöld tekintetet bámulta mereven, tényleg segített. – Érezni fogod. – Tessék? Megköszörülte a torkát. – Ha... terhes vagyok, azt érezni fogod. – Hogyan? – Amikor odanyúlsz... szóval, más lesz a felülete. Ott bent. Nem lesz... – Xhex egy apró lélegzetet vett, és gondolatban visszaidézett minden információt, amit az apja fajtársaitól hallott. – Nem lesz sima. Jane doki még csak nem is pislogott. – Készen állsz? Nem. – Igen. Mire véget ért a vizsgálat, Xhex egész teste hideg verejtékben úszott, a törött bordája pedig sikítva tiltakozott a szapora levegővételek miatt. – Beszélj! – mondta rekedt hangon.

J. R. Ward

193


23. fejezet – Mondom neked, hogy... Eliahu életben van. Eliahu Rathboone... él! Gregg Winn a Rathboone kúria szobájában állt, és kifelé nézett az ablakon, Dél-Karolina jellegzetes csüngő szakállbroméliáját figyelte, amely hátborzongató volt a holdfényben, mint egy árnyék, amely mellett nincs szemmel látható tárgy... vagy test. – Gregg, hallottad, amit mondtam? A férfi kidörzsölte az álmot a szeméből, és hátrapillantott a válla fölött fiatal, zsenge narrátorára. Holly Fleet egy lépéssel az ajtó előtt állt a szobában, hosszú, szőke haját lófarokban hátrafogta. Az arca nem volt kisminkelve, ezért a szeme a műszempilla és a csillámpor nélkül, amelyet a kamera előtt mindig viselt, már nem tűnt annyira igézőnek. A rózsaszín selyemköntös azonban egyáltalán nem takarta el észveszejtő alakját. Amely most gyakorlatilag vibrált, mivel a belső hangvilláját valami átkozottul nagy dolog pendítette meg. – Azt ugye tudod – kérdezte Gregg elnyújtott hangon –, hogy az az pali majdnem százötven évvel ezelőtt meghalt? – Akkor a szelleme van itt. – Szellemek nem léteznek. – Gregg visszafordult az ablak felé. – Ezt neked kellene a legjobban tudnod. – Ez a szellem igenis létezik. – És hajnali egykor azért ébresztettél fel, hogy ezt közöld velem? Nem túl okos húzás a részéről. Előző éjszaka alig aludtak valamit, aztán Gregg telefonon intézkedett és szervezkedett Los Angelesszel. Egy órával ezelőtt feküdt le, de nem hitte, hogy el tud aludni, a testének azonban más volt a véleménye. Vagy ez volt a helyzet, vagy az agya azt mondta, hogy adja fel, mert ez az ügy nem állt valami fényesen. A komornyik nem volt hajlandó megenyhülni. Gregg mindkét közeledését leszerelte. A reggelinél való próbálkozását udvariasan elhárította, a vacsoránál pedig egyszerűen figyelmen kívül hagyta. Időközben felvettek néhány remek jelenetet, amit már el is küldtek Los Angelesbe. A titokban rögzített néhány képkockának köszönhetően a főnökei már rábólintottak a különkiadás helyszíncseréjére, csak sürgették J. R. Ward

194


őket, hogy készítsenek egy beharangozó anyagot is, amit minél hamarabb adásba tehetnek. Ami addig nem történhet meg, amíg a komornyik meg nem engedi. – Hé! – csattant fel Holly. – Figyelsz te rám egyáltalán? – Mi van. – El akarok menni. Gregg a homlokát ráncolta, és arra gondolt, ennek a nőnek annyi esze sincs, hogy valamitől igazán megijedjen, hacsak nem egy hatalmas kamion az, amelynek hűtőrácsára az ő neve van festve. – Hová? – Vissza Los Angelesbe. Gregg szinte visszahőkölt. – L. A.-be? Ugye, viccelsz? Szó sem lehet róla – hacsak nem adod fel magad postán, és küldöd vissza, mint egy csomagot. Dolgunk van itt. Amibe beletartozott egy jó adag rábeszélés és könyörgés is. Ez utóbbi pedig Holly területe volt. És különben is... ha meg van rémülve, az még hasznukra is válhat. Felhasználhatja a félelmét a komornyiknál. A férfiak általában jól reagáltak erre a fajta gyengeségre... főleg az igazi komornyik típusok, akiknek minden vézna porcikájukból csak úgy áradt a lovagiasság. – Én tényleg... – Holly összébb húzta magán a köntöse hajtókáját... amitől a köpeny eleje szorosan ráfeszült kemény mellbimbójára. – Halálra vagyok rémülve. Ha ez egy trükk volt, hogy az ágyba csábítsa... nos, annyira azért nem volt fáradt. – Gyere ide! Kinyújtotta a lány felé a karját, ő pedig odament hozzá, a testéhez simult, és Gregg elmosolyodott, amikor a feje fölött kinézett az ablakon. Istenem, milyen finom az illata! Nem az a virágos pacsuli, amit mindig magára tett. Ez valami sötétebb. Nagyon finom. – Bébi, tudod, hogy itt kell maradnod. Szeretném, ha bevetnéd a varázserődet. Odakint a szakállbromélia lengedezett a lágy szélben, a holdfény megvilágította, olyan kinézetet kölcsönözve neki, mintha áttetsző anyag venné körül, és a többi fa is mintha így lett volna felöltöztetve. – Itt valami nincs rendjén – mondta Holly a férfi mellkasába. Odalent a pázsiton egy magányos alak jelent meg. Biztosan Stan indult éjszakai sétára.

J. R. Ward

195


Gregg megrázta a fejét. – Az egyetlen dolog, ami nem stimmel itt, az a nyomorult komornyik. Nem szeretnél híres lenni, Holly? Ha itt megcsináljuk a különkiadást, az megnyitná előtted a kapukat. Te lehetnél a Szombat esti láz következő háziasszonya. Vagy a Big Brotheré. Gregg érezte, hogy felkeltette a lány figyelmét, mert a teste elernyedt, és hogy még jobban megnyugtassa, simogatni kezdte a hátát. – Ez az, jó kislány! – Nézte, ahogy a lenti alak zsebre dugott kézzel sétálgat, a fejét elfordította a háztól, hosszú hajába belekapott a szél. Még néhány méter, és a holdfény megvilágítja az egész testét, ha kilép a fák alól. – Szeretném, ha itt maradnál velem és Stannel... nincs itt semmi furcsa, csak nyikorgó padlódeszkák. Dolgunk van itt, mert az emberek szeretnének hinni ebben az ijesztő szarban. Végszóra ekkor valaki feljött a lépcsőn, és a halk lépteket igazi hátborzongató nyikorgás kísérte, ahogy a régi fadeszkák recsegve tiltakoztak a rájuk nehezedő súly ellen, amely még a hálószobába is behallatszott. – Ettől félsz? Néhány éjszakai nyikorgástól? – kérdezte Gregg, és elhúzódott a lánytól, hogy ránézzen. Telt ajka kellemes emlékeket ébresztett benne. A hüvelykujjával megsimogatta a száját, miközben arra gondolt, talán túl sok szilikont pumpáltatott bele. Most valahogy még duzzadtabbnak és szebbnek tűnt. – Nem... – suttogta Holly. – Akkor miből gondolod, hogy kísértet van itt? Kopogás hallatszott az ajtón, majd Stan tompa hangja hangzott fel. – Hé, ti ketten, dugtok éppen, vagy bemehetek lefeküdni? Gregg a homlokát ráncolta, és visszafordult az ablakhoz. A magányos alak épp ekkor lépett ki a fénybe... aztán egy pillanat alatt eltűnt a semmibe. – Mert lefeküdtem vele – felelte Holly. – Szeretkeztem Eliahu Rathboone-nal.

J. R. Ward

196


24. fejezet Odakint az alagsori lakás előszobájában, John ösvényt járt a kőpadlóba. Oda-vissza. Oda-vissza. Xhex hálószobájának ajtaján semmi nem szűrődött ki. Ami feltehetően jó jel volt... a sikítozás és a káromkodás hiánya remélhetőleg azt jelentette, hogy Jane doki vizsgálata nem okozott neki fájdalmat. John már korábban sms-t küldött Rehvenge-nek, amelyben elmondta, hogy megtalálta Xhexet, és megpróbálja visszavitetni a központba. Az alagsori lakást természetesen nem említette. Xhex nyilvánvalóan titokban akarta tartani a létezését, mivel ha Rehv tudott volna róla, azonnal idejött volna, hogy itt is keressék, miután a folyóparti kunyhóban nem találták. Miután ellenőrizte az óráját, John ismét beletúrt a hajába, és arra gondolt, az összekötődött vámpírok, mint például Wrath, Rhage és Z... krisztusom, Z! Mi mindenen mehetett keresztül, amikor végignézte Bella szülését! Hogy a fenébe tudják... Ekkor kinyílt az ajtó, és John megpördült. A csizmája talpa hangosan megnyikordult a padlón. Jane doki arca komornak tűnt. – Xhex velünk jön a központba. V már biztosan itt van a ház előtt az Escalade-del. Megnéznéd, hogy megérkezett-e? John mutogatva azt kérdezte: Jól van? – Sok mindenen ment keresztül. Menj és nézd meg, hogy itt van-e a kocsi, oké? Aztán pedig ki kell vinned az öledben. Nem szeretném, ha járkálna, hordágyat meg nem használok, mert nem akarom felhívni magunkra a figyelmet az utcán. John végigrohant a folyosón, majd kirontott az alagsorból. A jobb oldalon, közvetlenül a járdaszegély mellett ott állt az autó. A fényszórója le volt kapcsolva, a motor azonban még mindig járt. A volán mögött csak egy izzó narancssárga pontot lehetett látni, ahogy V megszívta kézzel csavart cigarettát. A testvér leengedte az ablakot. – Visszavisszük a központba? John bólintott, aztán visszaszaladt a lakásba. J. R. Ward

197


Amikor odaért Xhex hálószobájának ajtajához, zárva találta, ezért halkan bekopogott. – Egy pillanat! – szólt ki Jane, a hangja tompán hallatszott. – Oké. John benyitott, és Xhex az oldalán feküdt. Egy törülköző volt köré csavarva és egy tiszta lepedő borította tetőtől talpig. Istenem, bárcsak nagyobb ellentétet mutatott volna a bőre azzal a fehér lepedővel! John odasétált hozzá. Különös érzése támadt, mivel azelőtt soha nem tartotta saját magát nagyobbnak a nőnél, most viszont fölé tornyosult, mivel Xhex az ágyon feküdt elesetten. Fel foglak emelni, mutogatta, és ugyanakkor a szájával is formálta a szavakat. A nő mereven a szemébe nézett, aztán bólintott, majd megpróbált felülni. Küszködése közepette John lehajolt, és a karjába vette. Alig érezte a súlyát. Amikor felegyenesedett, Jane doki gyorsan megigazította az ágyon a takarót, és az ajtó felé indult. Xhexnek nagy energiájába telt, hogy a testét mereven tartsa, ezért John szerette volna megmondani neki, hogy lazítsa el magát, de még ha tudott volna is beszélni, nem ment volna vele semmire. Xhex nem az a fajta nő volt, aki szívesen vette, ha valaki felemelte és ölben cipelte. Semmilyen körülmények között. Legalábbis... normális esetben. A folyosó húsz kilométer hosszúnak tűnt, odakint pedig az a három méter, hogy kiérjen a lépcső alól a járdára, kétszer olyan messzinek. V kiugrott a volán mögül, és kinyitotta a csomagtartó ajtaját. – Itt kinyújtózhat. Tettem le plédeket, mielőtt elindultam. John bólintott, majd elkészült, hogy letegye terhét a puha fészekre, amit V előkészített. Xhex azonban felemelte a karját, és belekapaszkodott a vállába. – Maradj velem! Kérlek! John egy pillanatra megállt... aztán nagy lendülettel belépett a kocsi hátsó részébe, miközben egy másodpercre sem engedte el a nőt az ölében. Ügyetlenül fészkelődött... végül azonban sikerült úgy elhelyezkednie, hogy az autó belső oldalának dőlt, a lábát térdben behajlítva kicsit felhúzta, Xhexet pedig az ölébe fektette, és a mellkasához ölelte. Az autó hátsó ajtaját rájuk csukták, aztán még két csapódás hallatszott, és felbőgött a motor.

J. R. Ward

198


Az elsötétített ablakon keresztül felvillantak a fények, aztán elsuhantak, miközben kifelé hajtottak a városból. Amikor Xhex remegni kezdett, John még szorosabban ölelte magához, úgy, hogy a testük teljesen egymáshoz simult, és szuggerálta, hogy a meleg átáramoljon a nő testébe. Talán sikerült is, mert egy idő múlva Xhex a mellkasára hajtotta a fejét, és a reszketés abbamaradt. Istenem... milyen régóta vágyott már rá, hogy a karjában tartsa! Sokszor elképzelte, különböző helyzeteket talált ki, hogy történhetne meg. A mostani azonban egyáltalán nem szerepelt közöttük. Mély lélegzetet vett, és már éppen ki akarta fújni a levegőt... amikor megérezte, milyen szagot áraszt a teste. Az összekötődés illatát nem lehetett összetéveszteni semmivel, ahogy megállítani sem. Ami azt jelente, hogy a teste közvetíti az érzelmeit, és már nincs visszaút. A fenébe is, már nem volt értelme eltitkolni a kötődést vagy megállítani. Az első pillanattól kezdve, hogy megpillantotta Xhexet, folyamatosan közeledett ehhez a ponthoz, és amikor felajánlotta neki a vérét, végleg megpecsételte a sorsát. – John? – szólalt meg Xhex halkan. Megérintette a karját, hogy tudassa vele, hallotta. – Köszönöm. Arcát simogatóan odaérintette a nő hajához, és bólintott, hogy az érezze a mozdulatot. Amikor Xhex kiszabadította magát az ölelésből, John nem lepődött meg... legalábbis amíg rá nem jött, hogy a nő rá akar nézni. Ó, istenem, mennyire gyűlölte azt a kifejezést elgyötört arcán! Xhex annyira félt, hogy az már a rettegés határát súrolta, sötétszürke szeme olyan fakó volt, mint a kiszáradt aszfalt. Minden rendben lesz, formálta a szájával. Nem lesz semmi bajod. – Tényleg? – kérdezte Xhex összeszorított szemmel. – Komolyan mondod? Ha Johnnak bármi beleszólása lesz a dologba, akkor igen. Nagyon is. Xhex megint felnyitotta a szemhéját. – Sajnálom – súgta rekedten. Mit? – Mindent. Azt, hogy úgy bántam veled. Hogy ilyen vagyok. Annyival jobbat érdemelsz nálam! Én... nagyon sajnálom.

J. R. Ward

199


A hangja elcsuklott a végén, és sűrűn pislogni kezdett, majd visszahajtotta a fejét John mellkasára, és a jobb tenyerét a férfi zakatoló szívére tette. John ebben a pillanatban nagyon szeretette volna, ha tud beszélni, de persze nem akarta megmozdítani Xhexet, hogy elővegye a nyavalyás jegyzetfüzetet meg a tollat. Ezért csak némán átölelve tartotta, óvatosan, mert csak ennyit tudott adni neki. Nem olvasott bele többet ebbe a helyzetbe annál, ami valójában volt. A bocsánatkérés még nem volt szerelmi vallomás, amire különben sem volt szükség, mivel már régen megbocsátott neki. Mégis valahogy segített. Ez a helyzet még mindig kilométerekre volt attól, amiben reménykedett kettejükkel kapcsolatban, habár határozottan jobb volt, mint a semmi. Feljebb húzta Xhex vállán a lepedőt, aztán hátraejtette a fejét a kocsi oldalának. Kibámult a lesötétített ablakon, a tekintete a csillagokat fürkészte, amelyek benépesítették az éjszakai égbolt sűrű fekete bársonyát. Xhex életben volt, a karjában feküdt, miközben hazafelé tartottak. Mindent összevetve sokkal rosszabbul is állhattak volna a dolgok.

J. R. Ward

200


25. fejezet Utólag visszagondolva Lash megállapította, hogy az ember sohasem tudhatja, kivel hozza össze a sors, vagy hogy egy egyszerű döntés, – hogy a sarkon jobbra fordulunk vagy balra – néha mindent megváltoztat. Van úgy, hogy a választásaink nem számítanak. Máskor – egészen váratlan helyzetekbe sodorhatnak. Ebben a pillanatban ez a megállapítás azonban még nem formálódott meg benne. Kint járt a város szélén, ült a kocsijában, és az időre gondolt. Nem sokkal múlt egy óra. – Mikor érünk már oda? Oldalra pillantott a Mercedes utasülésére. A prostituált, akit egy belvárosi sikátorban szedett fel, meglehetősen jól nézett ki. Annyi szilikon volt a testében, hogy akár pornófilmben is szerepelhetett volna, Műcicus azonban túlságosan vékony és idegbeteg volt kábítószeres életmódja miatt. És nem utolsósorban kétségbeesett. Annyira, hogy egy százdolláros is elég volt ahhoz, hogy beszálljon hozzá a Mercedesbe, és elinduljon egy „buliba”. – Nemsokára – felelte Lash, és visszafordította a tekintetét az útra. Baromi csalódott volt. Amikor ezt a jelenetet lejátszotta a fejében, Xhex megkötözve és betömött szájjal ült a hátsó ülésen... ami százszor romantikusabb lett volna. Ehelyett meg volt áldva ezzel a kis mocskos bajkeverővel. De a valóság ellen nem tehetett semmit: innia kellett, az apja meg azt várta tőle, hogy intézkedjen, és így nem volt ideje azzal foglalkozni, hogy megtalálja Xhexet. Az egészben a legrosszabb az volt, hogy ez a ketyegő bomba ember volt, így sokkal kevésbe hasznos, mint egy vámpír nő, és csak remélhette, hogy a petefészke kedvezően működik majd, ha innia kell belőle. Egyszerűen képtelen volt megtalálni saját maga női megfelelőjét. – Tudod – mondta a nő összeakadó nyelvvel –, régebben modellkedtem. – Na ne mondd. – Manhattanben. De tudod, azokat a szemeteket... nem érdekli, mi történik veled. Csak, tudod, ki akarnak használni.

J. R. Ward

201


Na jó. A nőnek először is, el kell felejtenie, hogy valaha is hallotta azt a szót, hogy „tudod”. Másodszor pedig mintha olyan jól boldogult volna itt egyedül Caldwellben. – Tetszik a kocsid. – Kösz. Amikor a prosti áthajolt hozzá, a melle felnyomódott rózsaszín fűzős topjában, amelyet viselt. A ruhának mű koktélcseresznye-, izzadtság- és kábítószerszaga volt, oldalt pedig piszkos kezek zsírfoltjai látszódtak, mintha napok óta nem mosta volna ki. – Tudod, kedvellek... A nő Lash combjára tette a kezét, aztán a fejét az ölébe hajtotta. Amikor Lash megérezte, hogy az ujjai a sliccénél matatnak, belemarkolt platinaszőke hajába, és felhúzta a fejét. A szajha észre sem vette a fájdalmat. – Ebbe most ne kezdjünk bele! – mondta neki. – Már majdnem ott vagyunk. A nő megnyalta a száját. – Hát persze. Oké. Az út két oldalán elterülő kopár szántóföldeket megvilágította a holdfény, a deszkafalú házak pedig, amelyek időről időre elsuhantak mellettük, fehéren világítottak. A legtöbbjüknél égett a veranda lámpája, más fény azonban nem. Az itteni embereknek az éjfél utáni időszak már jóóóóóóval túl volt a lefekvési határon. Részben ezért is volt az Alantasok Társaságának egy háza itt kint a forró almás pite és az amerikai zászló földjén. Öt perccel később lefékeztek egy háznál, közel a bejárati ajtóhoz. – Még nincs itt senki – állapította meg a nő. – Mi vagyunk az elsők? – Igen. – Lash előrenyúlt, hogy leállítsa a motort. – Menjünk... Halk kattanást hallott a halántéka mellett, és mozdulatlanná dermedt. A prostituált nyelve már nem akadt össze. – Kifelé a kocsiból, te szarházi! Lash odafordította felé a fejét, mire majdnem a szájába nyomódott egy kilencmilliméteres pisztoly csöve. A nő szemében olyan ravaszság izzott, amely Lashből akarata ellenére is némi tiszteletet váltott ki, a keze pedig, amely a fegyvert szegezte az arcába, tökéletesen mozdulatlan volt. Nocsak, nocsak. Ezt a meglepetést! – Kifelé! – csattant fel.

J. R. Ward

202


Lash lassan elmosolyodott. – Lőttél már valaha azzal az izével? – Többször is. – Még csak nem is pislogott. – És bírom a vért is. – Ó! Jó neked! – Kifelé... – Szóval, mi a terved? Kiszállítasz a kocsiból, fejbe lősz, és itt hagysz meghalni? Aztán elviszed a Mercedest, az órámat és a tárcámat? – Meg azt, ami a csomagtartóban van. – A pótkerékre van szükséged? Bármelyik Firestone vagy Goodyear boltban kaphatsz. Ha esetleg nem tudtad. – Azt hiszed, nem tudom, ki vagy? Ó, Lash átkozottul biztos volt benne, hogy fogalma sincs. – Miért nem árulod el nekem is? – Már láttam ezt a kocsit. Meg téged is. Vettem az árudból. – Ó, egy vásárló! Milyen édes! – Szállj. Ki. A. Kocsiból. – A nő néhány centivel oldalra mozdította a fegyvert, és meghúzta a ravaszt. Lash dühbe gurult, amikor a golyó kivitte a mögötte lévő ablakot. Egy dolog volt játszadozni, egy teljesen más pedig kárt okozni valakinek a tulajdonában. Amikor a nő visszahozta a pisztoly csövét a szeme közé, Lash láthatatlanná vált. Az autó másik oldalán bukkant elő, és nézte, ahogy a prosti ide-oda kapkodja a fejét az ülésen, jobbra-balra nézeget, a haja pedig fel-fellibben. Készen állt rá, hogy megtanítson ennek a cafkának egy-két dolgot a tervekről. Feltépte az ajtót, és a karjánál fogva kirángatta a kocsiból. Csupán egy pillanat műve volt, hogy elvegye tőle a fegyvert. Csak odanyúlt, kikapta a kezéből, és már dugta is be az övébe hátul a derekánál. Aztán a nőt háttal a mellkasához szorította, és erősen tartotta. – Mi... mi... – Azt mondtad, szálljak ki a kocsiból – mondta közvetlen közelről a fülébe. – Hát kiszálltam. A nő vékony teste olyan volt, mint egy falevél a szélben, csak csont és bőr az olcsó, kurvás ruhában. Összehasonlítva azzal a fizikai csatával, amelyet Xhex-szel vívott, ez a ringyó csak halovány lélegzet lehetett a hurrikánhoz képest. Milyen kiábrándító! – Menjünk be! – dörmögte, majd lehajolt a nyakához, és a szemfogával végigsimított a nő nyaki erén. – A buli másik tagja már biztosan vár ránk.

J. R. Ward

203


A nő próbált elhúzódni tőle, és éppen akkor fordult felé, amikor Lash szélesen elmosolyodott, és kivillantotta nem mindennapi fogsorát. A sikoly olyan hangos volt, hogy felettük egy bagoly majdnem lefordult az ágról. Hogy abbahagyja ezt a rémült visítozást, Lash a szájára tapasztotta a tenyerét, és betuszkolta a házba. Odabent a helyiségben az előző éjszakai beavatásnak, valamint a vödrökben álló vérnek köszönhetően a halál átható szaga terjengett. Azonban ennek is megvolt az előnye. Amikor a gondolatával felkapcsolta a villanyt, és a kurva alaposan körülnézett az ebédlőben, mozdulatlanná dermedt a rémülettől és elájult. Amit nagyon helyesen tett. így legalább megkönnyítette Lash dolgát, hogy felfektesse az asztalra és lekötözze. Miután ezzel végzett, fogta a vödröket, kivitte őket a konyhába, kiöblítette a mosogatónál, majd felsorakoztatta a késeket. Arra gondolt, bárcsak itt lenne Mr. D, hogy elvégezze a piszkos munkát. A konyhában állt, kezében a csap szórófejével, amikor rádöbbent, hogy az az alantas, akit előző este avattak be, nincs sehol. Visszavitte a vödröket az ebédlőbe, letette őket a földre a prosti csuklója és bokája alá, aztán gyorsan körülnézett a földszinten. Amikor nem talált semmit, felszaladt az emeletre. A hálószobában nyitva állt a szekrény ajtaja, az ágyon pedig egy üres vállfa hevert, mintha egy inget vettek volna le róla. A fürdőszobai zuhanyzó falán friss vízcseppek csurogtak. Mi a franc? Hogy a fenébe tudott elmenni a kölyök? Nem volt autó, ezért az egyetlen megoldás az lehetett, hogy kigyalogolt az országútra, aztán lestoppolt valakit. Esetleg elkötötte valamelyik helyi farmer teherautóját. Lash visszament a földszintre, és látta, hogy időközben a prosti magához tért, és küzd a szájába tömött rongy ellen, miközben kidülledt szemmel vonaglik az asztalon. – Nem fog sokáig tartani – mondta neki, és végignézett vézna lábán. Mindkét oldalon tetoválást látott rajta, amelyek azonban egybefolytak, és egyáltalán nem lehetett felfedezni benne rendszert. Csak véletlenszerű foltok voltak egymás mellé téve, némelyekről meg lehetett állapítani, micsodák, mások viszont tönkrementek a rossz minőségű tinta vagy a sebhelyek miatt.

J. R. Ward

204


Talán sok neonszínű pillangó, gondolta Lash. Vagy legalábbis az lehetett az eredeti terv. Járkálni kezdett a lakásban, bement a konyhába, aztán visszajött az ebédlőbe, majd megint ki az előszobába. A nő tűsarkújának kopogása az asztalon és meztelen bőrének nyikorgása a fa felületén egyre halkabb lett a távolban, miközben azon töprengett, hova a pokolba tűnhetett az új beavatott, és miért késik az apja. Fél órával később még mindig nem változott a helyzet, ezért küldött egy mentális hívást a másik oldalra. Az apja azonban nem válaszolt. Lash felment az emeletre, becsukta magára az ajtót, és arra gondolt, talán amiatt nem tud megfelelően koncentrálni, mert dühös és frusztrált. Felült az ágyra, a térdére tette a kezét és lenyugodott. Amikor a szívverése lelassult és egyenletessé vált, mély lélegzetet vett, és még egyszer átküldött egy hívást... de ismét nem kapott választ. Talán történt valami az Omegával. Hirtelen elhatározással úgy döntött, személyesen megy át a pokolba. A molekulái előírásszerűen szétszóródtak, amikor azonban a létezés másik színterén megpróbálta újra összerendezni őket, falba ütközött. Kizárták. Megtagadták a belépést. Úgy érezte, mintha egy betonfallal találta volna szemben magát, amelyen nem volt ajtó, ezért visszapattant róla, és újra a lepukkant hálószobában találta magát a házban. A testét elöntötte a hányinger erős hulláma. Mi. A. Franc... Ebben a pillanatban megszólalt a mobiltelefonja, ezért kikapta a zsebéből, és amikor meglátta a hívóazonosítót, összevonta a szemöldökét. – Halló? – szólt bele. A nevetés, amely a vonal másik végéről hangzott fel, gyerekesnek tűnt. – Nem egészen, seggfej. Itt az új főnököd beszél. Találd ki, kit léptettek elő! Mellesleg a papád azt üzeni, hogy ne zaklasd többé. Nem volt okos húzás tőled, hogy felhoztad ezt a nő-témát... jobban kellene ismerned az apádat. Ja, és az a feladatom, hogy megöljelek. Viszlát hamarosan! Az új beavatott megint felnevetett, a hang átjött a telefonvonalon, és egyenesen Lash agyába hatolt, miután a hívás befejeződött. A másik oldalról.

J. R. Ward

205


Xhex nem volt terhes. Legalábbis Jane doki szerint. Annak a vidám kis utazásnak köszönhetően pánikszigetre, Xhex nem emlékezett semmire a testvériség központjába vezető útból. A gondolat, hogy egyáltalán fennállt a lehetősége annak, hogy az lehet... Bár igaz, hogy nem viselte tüskés fémláncát... amelynek egyik feladata az volt, hogy féken tartsa manipulátor ösztöneit, a másik pedig, hogy megakadályozza a peteérést. Mit tett volna, ha mégis teherbe esik? Na jó, ennek semmit értelme nem volt, jobb, ha azonnal abbahagyja ezt a szarságot. Isten látja lelkét, éppen elég volt a „tényleg megtörtént” csoportba tartozó dolgok miatt aggódnia. Mély lélegzetet vett, és beszívta John illatát, majd az erős, egyenletes szívverésére koncentrált, amelyet a füle alatt hallott. Nem tartott sokáig, hogy az álom elragadja. A kimerültség és az ivás utáni kábult fáradtság együttesen maguk alá gyűrték. Mély, álommentes állapotba került, mivel annyira vágyott arra, hogy egy időre kiszabaduljon az életből. Arra ébredt, hogy valaki az ölében viszi. Kinyitotta a szemét. John vitte át egy parkolón, amely a barlangszerű falakból és mennyezetből ítélve a föld alatt lehetett. Vishous kinyitott előttük egy vastag acélajtót, és úgy tűnt, készségesen segédkezik, de ami az ajtó mögött, feltárult... egy rémálomra emlékeztette. Hosszú, ismeretlen folyosót látott, amelynek padlóját járólap fedte, a fala betonból volt, az alacsony mennyezeten pedig neonlámpák sorakoztak. A múlt lassan bekúszott a tudatába, és a jelen eseményeit a korábbi emlékek egy régi rémálommal váltották fel. John karjában fekve a teste a gyengeségből átcsapott pánikba, és elkezdett küzdeni az izmos karok szorítása ellen, hogy kiszabaduljon. Egy pillanat alatt kialakult a fejetlenség, többen is odaszaladtak, és valami hangos zaj ütötte meg a fülét, mint amikor egy sziréna... Halványan eljutott a tudatáig, hogy fáj az állkapcsa, és ekkor rájött, hogy ő ordít olyan hangosan... Aztán hirtelen már csak John arcát látta. A férfinak valahogy sikerült úgy megfordítania a karjában, hogy szemtől szembe kerüljenek egymással, miközben az ujjai mélyen a csípőjébe és az oldalába vájódtak. Amikor a személytelen, intézményes folyosó képét felváltotta az a csodálatos kék szempár, a múlt béklyója hirtelen elengedte, és már csak Johnra figyelt.

J. R. Ward

206


A férfi nem szólt semmit, csak megállt, és hagyta, hogy őt nézze. Xhexnek pontosan erre volt szüksége. Mereven a szemébe nézett, és ennek segítségével kikapcsolta az agyát. Amikor John bólintott, ő is bólintott egyet, és újra elindultak előre. A tekintete időről időre elmozdult, de csak annyira, hogy megnézze, merre mennek, és aztán mindig visszatért hozzá. Mindig visszatért. Hangok hallatszottak körülöttük... több is... ajtók nyíltak és csukódtak, aztán körös-körül zöld csempével borított falakat látott. Egy vizsgálóba érkeztek, ahol a mennyezetről középen többszínű csillár lógott, zárt, üvegajtajú szekrénykékben pedig különböző orvosi eszközök hevertek a polcokon. Amikor John feltette a vizsgálóágyra, Xhex megint elvesztette az uralmat maga felett. A tüdeje nem volt hajlandó elvégezni a feladatát, mintha a levegő mérgező lenne, a tekintete pedig vadul cikázott jobbrabalra, és csupa olyan dolgot látott, amely tovább növelte a rémületét: fémeszközöket, fogókat, és az ágyat... az ágyat. – Megint elveszítjük – közölte Jane doki kíméletlenül nyugodt hangon. – John, gyere ide! John arca jelent meg közvetlenül Xhex előtt, és a tekintete magához láncolta az övét. – Xhex? – A doktornő hangja valahonnan balról szólalt meg. – Beadok neked egy nyugtatót... – Nem akarok drogot! – Tört föl a válasz hirtelen a torkából. – Inkább félek... minthogy tehetetlen legyek... A levegővételei fájdalmasan felületesek voltak, és minden egyes gyenge lélegzet, amelyet beszívott, mindennél jobban meggyőzte arról, hogy az élet sokkal inkább a szenvedésről szól, mint a boldogságról. Túl sok jutott már ki neki ezekből a pillanatokból, a fájdalom és a félelem túl sokszor vette át az uralmat felette, túl sok sötét árnyat látott, amelyek nem csak kerülgették, de ki is szívtak minden fényt az éjszakából, amelyben létezett. – Engedj el... engedj elmenni... – Amikor John szeme tágra nyílt, Xhex rájött, hogy a keze megtalálta a férfi egyik tőrét, kihúzta a tartójából, és megpróbálta a kezébe adni. – Kérlek, vess véget ennek... nem akarok itt lenni többé... intézz el örökre, kérlek! Amikor mindenki megdermedt körülötte, és senki nem mozdult, képes volt egy kicsit koncentrálni. Rhage és Mary a sarokban álltak. Rehvet is

J. R. Ward

207


látta. Aztán Vishoust és Zsadistot. Senki nem szólt egy szót sem, és nem is moccant. John elvette a kezéből a tőrt, amitől Xhex sírva fakadt. Mert tudta, hogy nem fogja használni. Rajta nem. Sem most... sem máskor. Soha. Neki pedig nem volt elég ereje, hogy saját maga tegye meg. Hirtelen hatalmas érzelmi hullám öntötte el. Amikor a gyomrából kiindulva az egész testében szétterjedt a nyomás, idegesen körülnézett, és azt látta, hogy a polcok elkezdenek remegni, a papírok és a sarokban lévő számítógép pedig ugrál az íróasztalon. John azonban megint ott volt, hogy segítsen. Egy szempillantás alatt. Ugyanazzal a sürgető idegességgel kezdett el mutogatni, amit Xhex is érzett, aztán a következő pillanatban mindenki kiment a helyiségből. Rajta kívül. Xhex megpróbált nem kiborulni, ezért lenézett a saját kezére. Olyan vadul reszketett, mint egy légy szárnya... és ekkor elérte a mélypontot. Egy sikítás tört föl belőle. A hang teljesen ismeretlen volt számára, nagyon magas, és kétségbeejtően rémült. John azonban állta a sarat. Még akkor is, amikor újra sikított. Nem ment sehová. Nem döbbentette meg a helyzet. Egyszerűen csak... ott volt. Xhex megmarkolta a lepedőt, amely rá volt terítve, és miközben még szorosabbra húzta a teste körül, pontosan tudta, hogy összeomlik, hogy egy rést vágott bele a folyosón való menet, és most az egész lénye darabokra hullott. Valójában úgy érezte, mintha kettő lenne belőle a vizsgálószobában. Az egyik, az őrült a vizsgálóágyon, aki teli tüdejéből sikítozik és vérkönnyeket sír... a másik pedig egy nyugodt, értelmes lény, aki a távolabbi sarokban ül, miközben a másik énjét és Johnt figyeli. Vajon valaha is összeolvad még ez a kettő? Vagy örökké ilyen lesz, kicsavarodva és kettéhasadva? Az agya a csendes megfigyelőt választotta a hisztérikussal szemben, ezért visszavonult arra a hang nélküli helyre, ahonnan a másik énjét figyelte, amely már annyira zokogott, hogy majdnem megfulladt. Nem undorodott a vérkönnyektől, amelyek lecsorogtak pergamenfehér bőrén, sem a tébolyult, tágra nyílt szemtől, vagy az epilepsziás rángatózástól, ahogy a kezével és lábával hadonászott.

J. R. Ward

208


Csupán sajnálta azt a nőt, akit ilyen állapotba kergetett valami. Aki távol tartott magától mindenféle érzelmet, mert csak így volt képes folytatni az életét. Ennek a nőnek a születését is átok kísérte. Ez a nő sok gonoszságot követett el, és vele is legalább ugyanannyi rosszat tettek. Megkeményítette magát, az elméje és az érzései acélkeménnyé változtak. Ez a nő azonban tévedett abban, hogy bezárkózott, és távol tartott magától minden érzelmet. Mert ez nem az erő jele volt, ahogy mindig is mondogatta magának. Szigorúan csak a túlélésé... és már nem bírta tovább.

J. R. Ward

209


26. fejezet – Te... szeretkeztél? Eliahu Rathboone-nal? Gregg eltolta magától Hollyt, és a szemébe nézett, miközben arra gondolt, hogy a lánynak elment az esze... nos, legalábbis az a kevés, ami volt neki. Csakhogy nem volt egyedül ezzel a dologgal, mert nyilván ő is csak képzelte azt, amit az előbb „látott” odakint. Holly tekintetében nyoma sem volt a csalásnak. – Bejött hozzám. Már aludtam... Az újabb dörömbölés az ajtón félbeszakította a lányt, majd Stan hangja szólalt meg. – Hahó! Melyik szobában... – Később, Stan! – csattant fel Gregg. Aztán a zsörtölődés elhalkult, a léptek pedig Holly szobája felé indultak, majd becsapódott az ajtó. – Gyere ide! – Gregg lehúzta a lányt az ágyra. – Ülj le ide, és meséld el... hogy szerinted mi a franc történt veled. Amikor beszélni kezdett, Gregg a duzzadt ajakra összpontosította minden figyelmét. – Hát, éppen kijöttem a fürdőszobából, miután lezuhanyoztam. Fáradt voltam, ezért lefeküdtem az ágyra, és gondoltam, egy kicsit pihentetem a szemem, mielőtt felveszem a hálóingemet. Valószínűleg elaludtam... mert arra eszméltem, hogy álmodom... Ó, az ég szerelmére! – Holly, az hogy rémálmod volt, korántsem jelenti azt, hogy... – Még nem fejeztem be – vágott közbe a lány. – És különben sem rémálom volt. – Azt hittem, meg vagy ijedve. – A félelmetes rész csak később jött. – A lány felvonta a szemöldökét. – Akkor hagyod, hogy befejezzem? – Jól van. – De csak abban a reményben, hogy aztán hasznosabb dolgokat is művel majd a szájával. – Vágj bele! Belevágni. Nos, igen. Valami hasonlót forgatott ő is a fejében. – Azt álmodtam, hogy egy férfi bejött a szobámba. Nagyon magas volt, hatalmas... a legnagyobb termetű férfi, akit valaha láttam. Fekete ruhát viselt, és az ágyam mellett állt. Csodálatos illatot árasztott... miközben csak J. R. Ward

210


nézett rám. Én... – Holly keze a nyaka köré fonódott, és lassan lesiklott a melle közé. – Levettem magamról a törülközőt, és lehúztam a férfit magamra. Egyszerűen... el sem tudom mondani... Gregg kifejezetten örült ennek, mivel hirtelen nem sok kedve volt meghallgatni, mi minden történt még ezek után. – A magáévá tett. – Holly megint simogatni kezdte a nyakát. – Úgy, ahogy még soha senki ezelőtt. Olyan... – ...nagy volt neki, mint egy biliárddákó, és tizenkét különböző pózban keféltetek? Gratulálok! A tudatalattid rendezhetne pornófilmet. De mi köze ennek Eliahu Rathboone-hoz? Holly rábámult... aztán félrehúzta a köntösét a nyakáról. – Mert amikor felébredtem, ezt láttam magamon... – Rámutatott egy pontra, amely minden jel szerint ki volt szívva. – És tényleg szexeltem. Gregg szemöldöke a magasba szökött. – Hogy... honnan tudod? – Szerinted mégis honnan? A férfi megköszörülte a torkát. – Jól vagy? – A lány karjára tette a kezét. – Úgy értem... izé, nem akarod kihívni a rendőrséget? Holly szexis, mély hangon felnevetett. – Ó, én is akartam. Bármi volt is az. – Az arcáról eltűnt a ragyogás. – De éppen ez a baj... hogy nem tudom, mi volt. Azt hittem, csak álmodtam. Nem gondoltam, hogy valóban meg is történt, amíg... Amíg egy megcáfolhatatlan tény az ellenkezőjét nem bizonyította. Gregg a lány válla mögé seperte néhány meghosszabbított szőke fürtjét. – Biztos vagy benne, hogy minden rendben? – Igen, azt hiszem. Csak olyan hátborzongató ez az egész. – Oké, ennyi volt. Holnap indulunk. – Micsoda? Ó, istenem, Gregg... nem úgy értettem... Talán csak álmodtam azt a részt, miután felébredtem. Lehet, hogy még egyszer lezuhanyoztam... talán az egész meg sem történt. – Hagyd! Holnap délelőtt felhívom Atlantát, és megmondom nekik, hogy mégiscsak ott forgatunk. Nem maradunk olyan helyen, amely nem biztonságos számodra. – Ez nagyon lovagias dolog tőled, de teljességgel felesleges. Ki tudja, talán holnap reggel már jobban érzem magam. Csak olyan... furcsa volt. –

J. R. Ward

211


Holly a halántékát masszírozta. – Akartam, hogy megtörténjen, minden egyes pillanatában... – Be volt zárva a szobaajtó? – Gregg szeretett volna választ kapni a kérdésre, ugyanakkor, köszönte szépen, nem akart többet hallani a nagyfarkú szellemről. – Mindig bezárom a hotelszobám ajtaját, mielőtt zuhanyozni kezdek. – És az ablakot? – Azt is. Azt hiszem, az is zárva volt. Bár nem tudom. – Nos, mindenesetre ma éjjel itt maradsz velem. Itt biztonságban leszel. – És nem csak azért, mert már nem tervezett a lánnyal semmit. Nála volt a pisztolya. Ahogy mindig. Volt rá engedélye, és használni is tudta. Még régebben, amikor Los Angelesben az embereket sorra kirabolták a piros lámpánál, elhatározta, hogy vesz magának egy fegyvert. Lefeküdtek egymás mellé. – Égve hagyom a lámpát. – Nem szükséges. Csak zárd be az ajtót! Gregg bólintott, majd leszállt az ágyról, és ráfordította a zárat az ajtón, azután beakasztotta a biztonsági láncot is. Egy gyors pillantást vetett az ablakokra, és azokon is ellenőrizte a zárat. Amikor visszafeküdt, magához húzta és átkarolta Hollyt, majd felsóhajtott. Egy mozdulattal kivette a lábuk alól a takarót, és magukra terítette. Ezután lekapcsolta a lámpát, és visszafeküdt a párnára. Az a férfi jutott eszébe, akit a pázsiton látott sétálni. A franc. Essen. Belé. Vagy egy helyi lakos volt, akinek volt kulcsa a házhoz, vagy a személyzet egy tagja, aki meg tudta piszkálni a zárat. Feltéve, hogy valóban megtörtént az egész. Amely most egyre kevésbe tűnt valószínűnek... Mindegy. Holnap reggel elutaznak, és ennyi volt. A sötétben a homlokát ráncolta. – Holly? – Igen? – Miből gondolod, hogy Rathboone volt az? A lány nagyot ásított. – Mert pontosan úgy nézett ki, mint az a festmény a nappaliban.

J. R. Ward

212


27. fejezet Odalent a testvériség föld alatti klinikájában John Xhex előtt állt, és teljesen tehetetlennek érezte magát. Ott feküdt sikítozva a rozsdamentes acél vizsgálóágyon, a karja megfeszült, mert a keze görcsösen szorította a lepedőt, az arca megnyúlt, a szája tátva volt, és vörös könnyek csorogtak a szeméből, majd legördültek falfehér arcán... Ő pedig nem tehetett semmit. Ismerte azt a helyet, ahol most Xhex járt. Tudta, milyen mély az a kút, amelynek most a legalján van, és hogy az mennyire lent van. Tudta, milyen sokat száguldott lefelé a levegőben, míg végül lezuhant az aljára. Tudta, milyen fájdalmas volt a leérkezés... annak ellenére, hogy a teste el sem mozdult az ágyról. Az egyetlen különbség az volt kettőjük közt, hogy Xhex hangosan is ki tudta fejezni a fájdalmát. Miközben John füle már csengett a sikítozástól, és a szíve meghasadt érte, keményen állta a hisztérikus rohamot. Nem véletlen, hogy az itt és a hit csak alig különbözött egymástól a kiejtésben. John itt állt mellette, tanúja volt a szenvedésének, mert csak ennyit tehetsz, amikor valaki összeomlik. De istenem, gyötrődve nézte végig a szenvedését. A fájdalom közepette kiélesedtek az érzékei, és Lash arca, mint egy szellem, szinte fizikai alakot öltött lelki szemei előtt. Miközben Xhex csak sikítozott, John bosszút esküdött, de olyan hevesen, hogy a végén már nem vér áramlott az ereiben, hanem bosszúvágy. Aztán Xhex néhány mély lélegzetet vett. – Azt hiszem, befejeztem – mondta rekedten. John várt egy percet, hogy biztos legyen benne. Amikor Xhex bólintott, elővette a jegyzetfüzetét, és írni kezdett. Miután odafordította a nőnek, Xhex ránézett a sorokra, és néhányszor megpróbálkozott vele, hogy kihámozza a lényegét. – Megmoshatom először az arcomat? John bólintott, majd odament a rozsdamentes acél mosogatóhoz. Megnyitotta a vízcsapot, fogott egy tiszta törülközőt a halomból, és megvizezte, majd odavitte a vizsgálóágyhoz. Xhex elvette tőle, a tenyerébe fogta a nedves ruhát, és az arcára tette. Fájdalmas volt ilyen elesettnek J. R. Ward

213


látnia, és arra gondolt, milyennek ismerte mindig: erősnek, hatalmasnak és keménynek. A haja megnőtt, és a vége már kezdett felkunkorodni, látszott, hogy ha hagyná megnőni, dús hullámokban omlana le a hátán. Istenem, mennyire szerette volna megsimogatni a selymes tincseket! John Matthew tekintete az ágyra siklott. A lepedő elmozdult Xhex alól... és egy sötét folt látszott a törülközőn, amely a csípője köré volt tekerve. Amikor mély lélegzetet vett, azonnal megérezte a folt szagát, és meglepődött, miért is nem érzékelte hamarabb. Na persze, valami más átkozottul elvonta a figyelmét. Ó, istenem.... Vérzik... Óvatosan megütögette Xhex karját, és azt formálta a szájával, Jane doki. Xhex bólintott. – Igen. Essünk túl rajta! John odasétált a vizsgálószoba ajtajához. Odakint a folyosón egy seregnyi aggodalmas arcot pillantott meg, élükön Jane dokival. – Felkészült rám? – Amikor John oldalra lépett, és befelé mutatott a karjával, a doktornő elindult. John Xhexnek hátat fordítva azt mutogatta: Megsebesült valahol. Vérzik. Jane a kezét a fiú vállára tette, és úgy fordította, hogy helyet cseréljenek. – Tudom. Jobb lenne, ha kint várnál. Majd én gondoskodom róla. Ehlena? Bejönnél, kérlek... Szükségem lesz a segítségedre. Rehvenge fele belépett a szobába, John pedig Jane doki válla fölött figyelte, ahogy elkezdi megmosni a kezét. Miért nem Vishous asszisztál? – Most csak megnézem ultrahanggal, hogy kiderítsem, minden rendben van-e. Nem operálok. – Jane személytelen mosolyt küldött felé, amely furcsán rémisztő volt... aztán becsukódott az ajtó. John végignézett a többieken. Minden férfit kizártak a folyosóra. Csak nők voltak odabent vele. Az agya elkezdett kombinálni, és nem tartott sokáig, hogy olyan eredményre jusson, amely egyszerűen nem lehetett helyes. Egy súlyos kéz nehezedett a vállára, és Vishous halkan azt dörmögte: – Nem, itt kint kell maradnod! Hadd csinálják!

J. R. Ward

214


John ekkor jött rá, hogy a tenyere már ráfonódott az ajtógombra. Lenézett, és azt mondta a karjának, hogy eressze el... aztán még egyszer ki kellett adnia a parancsot, mielőtt a keze hajlandó volt leválni a fémgombról. Odabentről nem hallatszott sikítozás. Egy hang sem. Várt. Aztán megint várt. Vishous rágyújtott egy kézzel csavart cigarettára, majd Blay is csatlakozott hozzá, és elővett egy doboz Dunhillt. Qhuinn a combján dobolt az ujjaival. Wrath George fejét simogatta, miközben a golden retriever Johnt figyelte meleg barna szemével. Nem sokkal később Jane doki dugta ki a fejét az ajtón, és a parancsolójára nézett. – Szükségem lenne rád. Vishous elnyomta a cigit a csizmája talpán, aztán a farzsebébe süllyesztette a csikket. – Bemosakodjam? – Igen. – Akkor előbb átöltözöm. Amikor a testvér elvonult az öltözőbe, Jane Johnra pillantott. – Gondját viselem, ne aggódj... Mi a baja? Miért vérzik? – kérdezte jelbeszéddel. – Gondját viselem. Aztán újra becsukódott az ajtó. Amikor V visszajött, legalább olyan ádáz harcosnak nézett ki a műtősruhában is, mint a bőrcuccban, és John nagyon bízott benne, hogy az egészségügyi szakértelme is legalább akkora, mint a harcmezőn tanúsított hozzáértése. V gyémántszínű szeme rávillant, majd megveregette a hátát, és belépett a vizsgálószobába... amely mostantól műtőként funkcionált. Amikor bezáródott az ajtó, John legszívesebben felordított volna. Ehelyett ismét elkezdett járkálni, fel-le masírozott a folyosón. Odavissza. Oda... vissza. A többiek elvonultak a szomszédos osztályterembe, és leültek a pad mellé a székekre, ő azonban nem tudott csatlakozni hozzájuk. Minden egyes úttal, amit a bezárt ajtó előtt tett meg, egyre távolabb ment, amíg végül a bejárt távolsága a parkolóig vezetett, aztán vissza az öltözőhöz. Nagy lába szinte falta a métereket, így a legalább ötvenméteres táv lecsökkent csupán néhány centire.

J. R. Ward

215


Ő legalábbis így érzékelte. Amikor már legalább ötvenedjére tette meg az öltöző és a parkoló közti távolságot, hirtelen megpördült, és az iroda üvegajtaja előtt találta magát. Az íróasztal, az iratszekrények és a számítógép még mindig pontosan ott voltak, ahol régen, és ezek az élettelen tárgyak most különös módon megnyugtatták. Amikor azonban megint megfordult, a nyugodtsága szertefoszlott. Periferikus látómezejében megpillantotta az iroda betonfalában lévő repedéseket, amelyek pókhálószerűen ágaztak ki egy középpontból. Még mindig emlékezett arra az éjszakára. Arra a szörnyű éjjelre. Ő és Tohr itt ültek az irodában, John dolgozott, a testvér pedig megpróbált koncentrálni, miközben újra és újra hazatelefonált. Wellsie egyszer sem vette fel a kagylót, és amikor folyton csak az üzenetrögzítő jelentkezett be, a feszültség nőttön nőtt, amíg végül megjelent Wrath a testvériséggel a háta mögött. A hír, hogy Wellsie meghalt, tragikus volt... aztán Tohr megtudta a körülményeket is. Nem azért halt meg, mert terhes volt az első gyermekével, hanem mert egy alantas hidegvérrel megölte. Meggyilkolta. Elvette az életét, és vele együtt a kisbabáét is. Emiatt került a falba az a repedés. John odasétált hozzá, és az ujját végigfuttatta a vonalakon a betonban. Tohr haragja olyan hatalmas volt, hogy a testvér szinte átalakult szupernóvává, és az érzelmi robbanás hatására láthatatlanná vált, majd egy másik helyre repült a térben. John soha nem tudta meg, hová. Hirtelen olyan érzése támadt, hogy valaki figyeli, ezért felemelte a fejét, és hátrapillantott a válla fölött. Tohr állt az üvegajtó másik oldalán, bent az irodában, és kifele nézett. Egymásra néztek, de már nem úgy, mint idősebb a fiatalabbra, hanem úgy, mint egyik férfi a másikra. John már más korban volt. És ahogyan sok más dolog esetében, innen már nem lehetett visszafordulni. – John? – Jane kiáltása hangzott fel a folyosó végéről, ezért John megpördült, és visszafutott hozzá. Hol van? Mi történt? Jól... – Rendben lesz. Most tér magához az altatásból. Még körülbelül hat órán keresztül ágyban szeretném tartani. Ugye, jól gondolom, hogy ivott

J. R. Ward

216


belőled? – John odafordította a nő felé a csuklóját, mire az orvosnő bólintott. – Helyes. Örülnék, ha itt maradnál mellette, hátha megint szüksége lesz vérre. Mintha képes lenne bárhol máshol lenni. John belépett a vizsgálószobába, és lábujjhegyen ment, hogy ne zavarjon senkit, Xhex azonban nem volt ott. – Átvittük a másik helyiségbe – tájékoztatta V a gőzsterilizáló mellett állva. John végignézett a csatatéren, amely a műtét után maradt. Riasztó mennyiségű véres gézt látott a földön, és még több vért a vizsgálóágyon, ahol Xhex feküdt. A lepedő és a törülköző, amelybe be volt csavarva a teste, félredobva hevert, nem messze. Rengeteg vér. És mind friss. John hangosan füttyentett egyet, hogy V odanézzen rá. Valaki elmondaná mi a franc történt itt? – Tőle kérdezd meg! – Egy kattanás hallatszott a gépből, majd a testvér elővett egy narancssárga, veszélyes hulladékos zsákot, és elkezdte összeszedni a véres kötszereket. Egy pillanatra megállt, de nem nézett John szemébe. – Minden rendben lesz. John ekkor jött rá. Bármit gondolt is, hogy mennyire rosszul bántak Xhexszel, a valóság még annál is rosszabb volt. Sokkal rosszabb. Máskor, ha valaki megsérült a harcmezőn vagy harc közben, a sérülésről mindenki nyíltan beszélt, egy pillanatnyi tétovázás nélkül – törött combcsont, megrepedt borda, szúrt seb. Aztán itt volt egy nő, akinek a vizsgálatakor kiküldtek minden férfit, és senki nem volt hajlandó beszélni arról, mit operáltak meg rajta. Csak mert az alantasok impotensek voltak, még nem jelentette azt, hogy ne tudtak volna bizonyos dolgokat művelni... V felkapta a fejét a jeges fuvallatra, ami feltámadt a vizsgálószobában. – Ha elfogadsz egy tanácsot, John, én a helyedben megtartanám magamnak a feltevéseimet. Gondolom, te akarod megölni Lasht, nem igaz? Nem lenne helyes, ha Rehv vagy az Árnyékok, bármennyire tisztelem is őket, elvennék tőled azt, ami jog szerint téged illet. Istenem, milyen jó fej, gondolta John.

J. R. Ward

217


Egyet bólintott, aztán átment Xhex szobájába, és arra gondolt, nem csak miattuk kell titokban tartania a gondolatait. Xhexnek sem kell tudnia arról, milyen messzire fog menni. Xhex úgy érezte, mintha valaki egy távolsági busszal parkolt volna le a méhében. A nyomás olyan nagy volt, hogy még fel is emelte a fejét, és végignézett a testén, hogy megbizonyosodjon róla, nem nőtt-e garázsméretűre. Nem. Lapos volt, mint mindig. Visszaejtette a fejét a párnára. Még mindig alig tudta elhinni, hol van: egy operáció végén, ágyban fekve, úgy, hogy a karja, lába és feje még mindig a testéhez van csatolva... a méhfala sérülését pedig helyrehozták. Amikor a fóbia eluralkodott rajta, nem látott túl azon, amit az agya halálosnak érzékelt. Abban a kiborult állapotban úgy érezte, nincs biztonságos környezetben, és nem olyanok veszik körül, akiket ismer, és akikben megbízik. Most azonban, hogy túlélte a veszélyt, az a tény, hogy sértetlen, különös módon beindította az endorfin-termelést a szervezetében. Halk kopogást hallott, és a beáradó illatból tudta, ki az. Megérintette a haját, és arra gondolt, hogy nézhet ki, aztán úgy döntött, jobb, ha inkább nem tudja. – Gyere be! John Matthew dugta be a fejét az ajtón, és a szemöldökét felvonva némán azt kérdezte: Hogy vagy? – Jól. Már jobban. Kicsit szédülök a gyógyszerektől. John belépett a szobába, nekidőlt a falnak, a kezét zsebre dugta, csizmás lábát pedig keresztbe tette a bokájánál. A pólója csak egyszerű fehér volt, amit valószínűleg jó jelnek lehetett tekinteni, mivel ha alantas vér került rá, ki kellett dobni. Olyan illata volt, mint egy igazi férfinak. Szappan és tiszta izzadtság. És úgy is nézett ki, mint egy igazi férfi. Magas volt, széles vállú és halálos. Ó, istenem, tényleg úgy elengedte magát előtte. – Rövidebb a hajad – mondta minden különösebb ok nélkül.

J. R. Ward

218


John kivette a zsebéből az egyik kezét, és tétován végigsimított rövidre nyírt haján. Amikor lehajtotta a fejét, a vállától a nyakáig futó vastag izom megfeszült aranybarna bőre alatt. Xhexnek hirtelen az jutott eszébe, vajon fog-e még valaha szeretkezni. Különös gondolat volt valóban. Főleg azok után, hogy mivel töltötte az elmúlt... Összevonta a szemöldökét. – Hány hétig voltam oda? John feltartott négy ujját, aztán összecsípte a hüvelyk– és mutatóujját. – Majdnem négy? – Amikor a férfi bólintott, Xhex a mellkasán aprólékos gonddal kezdte kisimítani a lepedőn lévő ráncokat. – Majdnem... négy. Nos, amikor az emberek tartották fogságban, akkor több hónapig volt ott, mielőtt sikerült megszöknie. Nem egészen négy hét nem okozhat akkora gondot, hogy túljusson rajta. Na igen, csakhogy nem akar itt maradni, nem igaz? Nem volt szükség rá, hogy bármin is „túljusson”. Csak le kellett zárnia magában, és kész. – Nem akarsz leülni? – kérdezte, és egy székre mutatott az ágya mellett. A szék teljesen hétköznapi kincstári bútordarab volt, ami azt jelentette, hogy legalább olyan kényelmes volt, mint egy seggbe dugott karó, Xhex azonban nem akarta, hogy a férfi elmenjen. John megint felvonta a szemöldökét, aztán bólintott, és odasétált az ágyhoz. Letette hatalmas testét a székre, és először a térdén próbálta keresztbe tenni a lábát, majd a bokájánál. Végül megállapodott a kettő között, úgy hogy csizmás lábfeje az ágy alá lógott, a karja pedig a szék háttámláján nyugodott. Xhex a nyavalyás lepedőt babrálta. – Kérdezhetek valamit? Periferikus látószögében látta, ahogy John bólint, majd egy kicsit fészkelődik, és elővesz a hátsó zsebéből egy tollat meg egy jegyzetfüzetet. Xhex megköszörülte a torkát, és azon töprengett, hogy is fogalmazza meg a kérdést. Aztán meggondolta magát, és valami személytelen mellett döntött. – Hol látták Lasht legutóbb? John bólintott, aztán elővette a füzetet, és írni kezdett bele. Miközben a szavak megtöltötték a fehér lapot, Xhex eltűnődve nézte... és rájött, nem akarja, hogy elmenjen. Azt szerette volna, ha mindig ott marad mellette.

J. R. Ward

219


Biztonságban. Vele igazán biztonságban érezte magát. John felnézett, és megfordította a füzetet. Aztán úgy tűnt, mintha döbbenten megmerevedne. Valami ok miatt, Xhex nem tudott arra koncentrálni, amit a fiú neki mutatott, ezért még jobban erőltette... John lassan leengedte a karját. – Várj, még nem olvastam el. Megtennéd, hogy... mi az? Mi a baj? – A francba, most meg a szeme nem hajlandó élesen látni. John oldalra hajolt, aztán egy halk pfff hang után egy papír zsebkendőt nyújtott felé. – Ó, az ég szerelmére! – Elvette a zsebkendőt, és mindkét szemére rányomta. – Utálom, hogy nő vagyok. Baromira elegem van abból, hogy nő vagyok. Miközben hosszan hablatyolt olyan szavakat említve, hogy ösztrogén, szoknya, rózsaszín körömlakk és istenverte tűsarkú cipő, John egymás után adogatta neki a papír zsebkendőket, és elvette tőle a használt, véres könnyekkel telteket. – Tudod, sosem szoktam sírni. – Mereven a férfi szemébe nézett. – Soha. John bólintott. Aztán átnyújtott neki még egy nyüves zsebkendőt. – Jézus Isten! Először sikítozom, most meg ez a bőgés! Már csak ezért is meg tudnám ölni azt a nyomorult Lasht. Jeges légáramlat süvített át a szobán, ezért Xhex Johnra nézett – és megdöbbent. A srác együttérzőből egy szempillantás alatt tébolyult szociopata lett. Olyannyira, hogy Xhex majdnem biztos volt benne, nincs is tudatában annak, hogy kivillantotta a szemfogát. A hangja szinte suttogássá halkult, és amit az előbb meg akart kérdezni, magától kibukott a száján. – Miért maradtál? A műtőben, ott az elején? – Lesütötte a szemét, és inkább azokat a vörös foltokat nézte, amelyek a zsebkendőn voltak, amit az előbb használt. – Ott maradtál, és mintha... megértetted volna. A beálló csendben Xhex rájött, pontosan ismeri a férfi mostani életét: hogy kivel él, mit csinál a harcmezőn, hogy harcol, és miért olyan, amilyen. A részleteket azonban nem tudta. A múltja fehér folt volt előtte. És valamilyen különös ok miatt vágyott rá, hogy megismerje. A fenébe is, pontosan tudta, miért: a tomboló rémület közepette, amellyel a műtőben nézett szembe, az egyetlen kötél, amely a valósághoz

J. R. Ward

220


kapcsolta, John volt, és emiatt furcsa mód úgy érezte, hogy valami ősi, elemi szinten összeolvadt vele. A férfi látta őt a legmélyebb pokolban, a leggyengébb, legőrültebb pillanatában, mégsem fordított neki hátat. Nem ment el, nem ítélkezett, nem undorodott meg tőle. Mintha az összeomlása hevében egybeforrtak volna. Több volt ez érzelmeknél. Ez lelki kapocs volt. – Mi a franc történt veled, John? A múltadban. John összevonta a szemöldökét, és keresztbe tette a karját a mellkasán, mintha most ő nem tudná, hogyan fejezze ki magát. Sőt mi több, az érzelmi rácsszerkezetében mindenféle sötét dolog lobbant fel hirtelen. Xhex-nek az volt az érzése, hogy a fiú arra gondol, hogy elfut. – Nézd, nem akartam tolakodó lenni. – A francba! A büdös francba! – És ha azt mondod, hogy az életed eddig csupa móka és kacagás volt, teljes mértékben elfogadom, és nem is említem többé. Csak tudod... a legtöbb ember legalább megrándult volna. A pokolba, még Jane doki arcán is az a tipikus, óvatos kifejezés ült, miután kiborultam. Te viszont? Csak álltál rendületlenül. – Xhex felpillantott a férfi kemény, bezárkózott arcába. – Belenéztem a szemedbe, John, és többet láttam benne, mint feltételezett megértést. Hosszú szünet után John új oldalt fordított a jegyzetfüzetben, aztán gyorsan írni kezdett. Amikor megmutatta a sorokat, Xhex igazat adott neki, de legszívesebben káromkodott volna egy nagyot. Mondd el, mit csináltak a műtőben! Először mondd el te, mi történt veled! Ó igen. A klasszikus adok-kapok játék. Lashnek egy órájába telt, hogy saját magát, a kurvát és a Mercedest áttelepítse a házból arra a ranchre, amelyen meghúzta magát, amikor átment a pokolba. Túlélési módba kapcsolt, gyorsan és céltudatosan cselekedett, és csupán egyszer állt meg útközben. Méghozzá a faházban az erdőben, ahonnan kulcsfontosságú dolgokat hozott el. Amikor beállt a ranch garázsába, megvárta, amíg a garázsajtó lecsukódik, csak azután szállt ki a kocsiból, és rángatta ki a prostituáltat a hátsó ülésről. Miközben bevonszolta a nő ellenszegülő testét a konyhán keresztül a házba, maga köré vont egy jó adagot abból, amivel Xhexet is börtönbe zárta.

J. R. Ward

221


A mágikus lepel azonban nem a Műcicusnak szólt. Az Omega tudta, hol vannak az alantasai ezen az oldalon. Megérezte őket a saját testében lévő visszhangból. Lash valószínűleg ugyanilyen volt az apja számára. És hasonlóképpen a többi alantas is érzékelte a saját fajtársait. Vagyis az egyetlen mód, hogy rejtve maradjon, az volt, ha bebörtönzi saját magát. Mr. D sem tudta, hogy Xhex ott van a szobában. Ez egyértelműen látszott értetlen, fakó képén, minden alkalommal, amikor ételt kellett felvinnie az üres hálószobába. Na persze, a nagy kérdés inkább az volt, vajon ez féken tudja-e tartani az Omegát. És főleg, hogy mennyi ideig. Lash olyan finoman és vigyázva belökte a kurvát a fürdőszobába, mintha egy kosár szennyes ruhával lenne dolga. Amikor a nő a kádban landolt és felnyögött a szájára ragasztott szigetelőszalag mögött, Lash visszament a kocsihoz. A kicsomagolás körülbelül húsz percet vett igénybe. A végén az alagsorban a földön ott hevert kiterítve hét lefűrészelt csövű vadászpuska, egy nejlonszatyor tele pénzzel, több mint egy kiló C4-es robbanószer, két távirányítós detonátor, egy kézigránát, négy automata fegyver, és lőszer, lőszer, lőszer. Miután feljött az alagsorból a lépcsőn, és lekapcsolta odalent a villanyt, odament a hátsó ajtóhoz. Kinyitotta, majd kidugta a kezét. Az éjszaka hűvös levegője átszivárgott a láthatatlan pajzson, a tenyere azonban érzékelte a varázslat által húzott falat. Erős volt... de még ennél is erősebbnek kellett lennie. Helllllllllllllló, lotyó! Lash becsukta az ajtót, ráfordította a zárat, aztán visszasétált a fürdőszobába. Nagy szakértelemmel elővette a kését, elvágta a nő kötelét, amely a csuklóját fogta össze a háta mögött, majd... A ribanc hirtelen elkezdett harcolni, Lash azonban fejbe vágta, és ettől elvesztette az eszméletét. Nyissz. Nyissz. Nyissz. Három mély vágást ejtett a csuklóján és a nyakán, aztán figyelte, ahogy a vér lustán elkezd kifolyni belőle. – Gyerünk már... vérezz, kurva, vérezz!

J. R. Ward

222


Ránézett az órájára, és azt gondolta, jobb lett volna, ha meghagyja az eszméletét, mert akkor a félelemtől erősebb lett volna a pulzusa és a vérnyomása. Ami lerövidítette volna ezt a tétlen várakozást. Miközben nézte, fogalma sem volt, mennyire kell hagynia elvéreznie, a nő teste alatt lévő vörös tócsa azonban egyre nagyobb lett, a rózsaszín fűző pedig egyre sötétebb. Ahogy telt az idő, Lash türelmetlenül topogott a lábával... aztán észrevette, hogy a nő bőre már nem csak halvány, hanem kimondottan szürke, és a vér már nem igazán gyarapszik alatta. Úgy döntött, ennyi elég lesz, ezért középen felhasította a fűzős topot, feltárva egy igazán visszataszító mellimplantátumot. Felhasította a mellkasát, a kés pengéjét pedig egyenesen beleszúrta a szegycsontba. A következő vágást saját magán ejtette. A csuklóját a tátongó mellkasüreg fölé tartotta, és figyelte, ahogy a fekete vér rácsöpög a mozdulatlan szívre. Ennél a fázisnál megint nem volt biztos benne, mennyi ideig kell csinálnia, és inkább úgy döntött, a túl sokat választja a túl kevéssel szemben. Aztán az következett, hogy energiát hív életre a kezében. A gondolatával megparancsolta a levegő molekuláinak, hogy kezdjenek el körbe-körbe forogni, amíg már szinte szélviharszerűen nem örvénylettek, és végül egy összeállt, kinetikus erővé alakultak, amelyet ő uralt. Lenézett a kurvára. A teste mocskos volt, a sminkje elkenődött az arcán, kócos haja pedig inkább hasonlított rémisztő parókára, mint bármire, amit az ember szívesen látott az utcán. Muszáj volt, hogy sikerüljön. Már most is érezte, hogy csökken az ereje, hogy csak a börtönét kellett fenntartani, és ez a kis tűzgolyó ott volt a tenyerében. Átkozottul fontos volt, hogy sikerüljön! Beledobta a tűzgömböt a nyitott mellkasába, mire a nő végtagjai megrándultak, mint a hal uszonyai a kád kerámiafalán. Amikor a villanás fellángolt, aztán semmivé lett, Lash várt... és imádkozott, hogy... A nő első levegővétele undorító volt. És egyben csodálatos is. Lash lenyűgözve figyelte, ahogy a szív ismét elkezdett verni, a fekete vér pedig beleszivárgott a mellkasába. Az újjáélesztés izgalmától még a farka is életre kelt. Ez az igazi hatalom, gondolta. Pokolba azokkal a dolgokkal, amelyeket pénzen vehet meg. Isten volt, akárcsak az apja!

J. R. Ward

223


Hátradőlt, és nézte, ahogy a szín lassan visszatér a nő arcába. A prosti ujjai ráfonódtak a kád peremére, a combja vékony izma pedig megrándult, amikor visszatért belé az élet. A következő teendőjét Lash nem teljesen értette, bár nem állt szándékában éppen most megkérdőjelezni. Amikor a nő felnézett, mintha már teljesen visszatért volna az élők közé, Lash ezért puszta kézzel belenyúlt a mellkasába, és kitépte belőle a szívét. A nő megint levegőért kapkodott, aztán fulladozni kezdett. Bla, bla, bla. Lash megbűvölten nézte az alkotását, különösen akkor, amikor a tátongó mellkasra tette a tenyerét, és azt kívánta, hogy forrjon össze. Csodák csodájára, a bőr összezáródott, a csont pedig követte példáját, és hamarosan a nő megint olyan volt, mint azelőtt. Csak sokkal jobb. Mert ezúttal már hasznos lehetett a számára. Lash odanyúlt a csaphoz, és megnyitotta a zuhanyt, mire a víz a kurva arcára és testére kezdett záporozni. A nő becsukta sűrűn pislogó szemét a hideg víz alatt, amit a kezével szánalmasan próbált elhessegetni magáról. Vajon mennyi ideig kell várnia, gondolta. Mikor győződhet már meg végre arról, hogy közelebb került-e ahhoz, ami majd táplálékot biztosít neki? Hirtelen a kimerültség hulláma kúszott fel a gerincén, és ködbe borította az agyát, ezért nekidőlt a szekrénynek, amely a mosdókagyló alatt állt. A lábával berúgta az ajtót, és a térdére támaszkodva állt, miközben figyelte, ahogy a kurva össze-vissza hadonászik. Olyan gyenge volt! Olyan szánalmasan gyenge! Xhexnek kellett volna itt lennie helyette. Őt kellett volna átváltoztatnia, nem pedig valami véletlenszerűen kiválasztott, emberi ribancot. Az arcát a kezébe temette, és lehorgasztotta a fejét. Nem így kellett volna lennie. Nem ezt tervezte. Mi a francot csinál majd az apja nélkül?

J. R. Ward

224


28. fejezet Miközben John várta, hogy Xhex válaszoljon, hogy időt adjon neki, a jegyzetfüzetét tanulmányozta. A tollával újra átrajzolta a betűket, amelyeket leírt, amitől sötétebbek és vastagabbak lettek a vonalak. Talán nem lett volna szabad kérnie tőle semmit, tekintve, hogy milyen rossz állapotban volt, de muszáj volt, hogy kapjon tőle valamit cserébe. Ha fel kell fednie sötét múltját, nem akarta, hogy ő legyen az egyetlen, aki kiszolgáltatja magát. Emellett azt is tudni szerette volna, mi történt vele, mivel csak ő adhatta meg neki erre a választ. Miközben a csend egyre hosszabbra nyúlt, John csak arra tudott gondolni, hogy... ó, a francba, Xhex már megint ugyanazt csinálja: becsapja az ajtót az orra előtt. Bizonyos szempontból már nem lepte meg, ezért nem is kellett volna, hogy olyan sokat számítson. Isten látta lelkét, elég visszautasítást kapott már tőle eddig is. A valóságban azonban megint meghalt egy kicsit a lelke... – Láttalak. Tegnap. Felkapta a fejét. Micsoda? – formálta a szájával. – Ott tartott fogva abban a hálószobában. Láttalak téged. Bejöttél, és odamentél az ágyhoz. Aztán elvittél egy párnát. Ott álltam... melletted. John az arcához emelte a kezét, mire Xhex halványan elmosolyodott. – Igen. Megérintettem az arcod. Jézus Krisztus... Hogyan? – kérdezte némán. – Nem igazán tudom, hogy csinálta, de már az elrablásomnál is ugyanezt a trükköt alkalmazta. Mindannyian ott voltunk abban a barlangban, ahol Rehvet tartották. A manipulátorok bejöttek, aztán minden olyan átkozottul gyorsan történt. Hirtelen lesodort a lábamról, és már hurcolt is kifelé. Nem tudtam küzdeni ellene, és senki nem hallotta a kiáltásaimat. Olyan ez, mint egy mágneses erőtér. Ha benne vagy és megpróbálsz kitörni, a fájdalom éles és azonnali... de több egyszerű idegenkedésnél. Ez egy fizikailag is érzékelhető határ. – Xhex felemelte a kezét, és kitartotta maga elé a levegőbe. – Mint egy háló. A különös az

J. R. Ward

225


benne, hogy ugyanakkor lehetnek mások is veled a szobában. Mint amikor te is bejöttél. John halványan érezte, hogy a keze nagyon fáj. Lenézett, és rádöbbent, hogy szorosan ökölbe van szorítva, és a jegyzetfüzete belevájt a húsába. Meg a golyóstoll is. Új lapot fordított, majd írni kezdett. Bárcsak tudtam volna, hogy ott vagy! Valamit tehettem volna. Esküszöm, hogy nem tudtam! Amikor Xhex elolvasta a mondatokat, kinyújtotta felé a kezét, és megfogta a karját. – Tudom. Nem a te hibád. Ez nagyon nem így érződött John szemszögéből. Az a gondolat, hogy a nő ott volt vele, miközben neki fogalma sem volt róla, hogy... Ó, a francba! Sietve írt valamit, majd megmutatta. Visszajött Lash? Miután mi ott jártunk? Amikor látta, hogy Xhex megrázza a fejét, a szíve újra dobogni kezdett. – Elhajtott a ház előtt, de továbbment. Hogy szöktél meg? – mutogatta, mielőtt még átgondolhatta volna, mit csinál. Amíg egy tiszta lapra fordított, Xhex visszakérdezte: – Hogy, hogy jutottam ki? – Amikor a fiú bólintott, felnevetett. – Tudod, meg kellene tanítanod nekem a jelbeszédet! John nagyot pislogott, aztán azt mondta: Oké. – És ne aggódj. Gyorsan tanulok. – Mély levegőt vett. – A fal annyira erős volt, hogy fogva tartott az elrablásom napjától kezdve. De miután rám találtál, és elmentél... – Összevonta a szemöldökét. – Te voltál az, aki elintézte azt az alantast odalent? John szemfoga az alsó ajkába fúródott, úgy válaszolt hang nélkül. Én bizony! Xhex halvány mosolya a szívébe szúrt. – Szép munka! Hallottam az egészet. Aztán amikor minden elcsendesedett, tudtam, hogy ki kell jutnom onnan, különben... Meghal, fejezte be a gondolatot magában John. Amiatt, amit azzal a gyilkossal művelt. – Szóval, aztán...

J. R. Ward

226


John felemelte a kezét, hogy jelezze, álljon meg, majd gyorsan írt valamit. Xhex a homlokát ráncolta és elolvasta a sorait, majd megrázta a fejét. – Ó, persze, hogy nem tetted volna meg, ha tudod, hogy én is a házban vagyok. Különben is nagyon úgy hangzott, mintha nem tudnád visszafogni magad. Bízz bennem, én vagyok az utolsó, akitől elnézést kell kérned, hogy lemészároltál egy szemétládát. Igaz, de Johnt így is kiverte a veríték attól, hogy akaratlanul is veszélybe keverte. Xhex mély lélegzetet vett. – Szóval, miután elmentél, nyilvánvalóvá vált, hogy a börtönöm fala meggyengült, és amikor egy ökölcsapással ki tudtam törni az ablakot, rájöttem, hogy van esélyem. – Felemelte az egyik kezét, és megnézte a bütyköket a kézfején. – Végül az ajtón keresztül vetődtem ki. Tudtam, hogy át kell erőszakolnom magam a burkon valahogy, és igazam lett. Xhex fészkelődni kezdett az ágyon, majd fájdalmasan felszisszent. – Szerintem akkor repedhetett meg valami bennem. Belül. Nagyon megviselt az, amikor kiszakadtam a burokból... olyan érzés volt, mintha a testemet egy félig megkeményedett betonon préseltem volna át. És a végén erősen a folyosó falának vágódtam. Nagy volt a csábítás, hogy John azt gondolja, minden sérülés, amit Xhex bőrén látott, a szökésének volt a következménye. De ismerte Lasht. Elégszer nézett már kegyetlen szemébe, hogy minden kétséget kizáróan tudja, Xhex rengeteg szenvedésnek volt kitéve az ellenség fogságában. – Ezért kellett megoperálni. Tisztán és nyugodt hangon mondta ki. A gond csak az volt, hogy közben nem nézett a férfi szemébe. John új lapot fordított, és leírt hét nyomtatott nagybetűt, majd egy vízszintes vonallal aláhúzta a szót. Amikor megfordította a füzetet, Xhex nem nagyon olvasta el, hogy TÉNYLEG? Az acélszürke szempár egy távoli sarokban állapodott meg, azt tanulmányozta elmélyülten, miközben válaszolt. – Lehet, hogy akkor szereztem a sérülést, amikor vele küzdöttem. De amíg ki nem szabadultam, nem volt belső vérzésem, szóval... ennyi.

J. R. Ward

227


John kifújta a levegőt, és a szoba karmolásokkal és foltokkal szennyezett falára gondolt. Amit ezek után írt, találóbb volt, de belefájdult a szíve még a kérdésbe is. Amikor Xhex ránézett a lapra és elolvasta, az arca megfeszült, majd bezárult. Olyan lett, mint egy idegen. John lenézett az írásra. Mennyire volt rossz? Ezt nem lett volna szabad megkérdeznie, gondolta hirtelen. Látta, milyen állapotban volt Xhex. Hallotta a sikításait a műtőben, és ott volt mellette, amikor idegösszeroppanást kapott. Mi egyebet akart még tudni? Már éppen írni kezdett volna, hogy bocsánatot kérjen, amikor a nő halkan megszólalt. – Nem... vészes. Úgy értem... John oldalra fordított arcára nézett, és gondolatban sürgette, hogy folytassa. Xhex megköszörülte a torkát. – Nem szeretem áltatni magam. Nincs semmi értelme. Pontosan tudtam, hogy ha nem szököm meg, hamarosan meg fogok halni. – Lassan jobbrabalra kezdte ingatni a fejét a fehér párnán. – Egyre gyengébb lettem amiatt, hogy nem ittam vért, és harcolnom kellett. Őszintén szólva, nem okozott problémát az a gondolat, hogy meghalok. Még most sem okoz. A halál nem más, mint egy folyamat, habár többnyire meglehetősen fájdalmas. Ha viszont túl van rajta az ember, minden rendben van, mert nem létezik többé, és ennek az egész szarnak vége szakad. Valami okból az, hogy Xhex ilyen fásultan beszélt, aggodalommal töltötte el Johnt, ezért helyzetet változtatott a kis széken. – Hogy rossz volt-e? – mormolta Xhex. – Természetemnél fogva harcos vagyok. Vagyis egy bizonyos szempontból nem volt semmi különös. Semmi olyan, amit ne tudtam volna kezelni. Úgy értem, kemény vagyok. A klinikán sem Lash miatt borultam ki, hanem azért, mert utálom az orvosi szarságokat. A múltja miatt, gondolta John magában. – Egyet viszont elmondok. – A tekintete visszasiklott a férfira, aki szinte megriadt a benne lángoló tűz láttán. – Tudod, mi lenne rossz? Mi tenné az elmúlt három hetet elviselhetetlenné? Ha nem én ölhetném meg. Az elfogadhatatlan lenne számomra. John lelkében az összekötődött férfi talpra ugrott és üvöltött, olyannyira, hogy arra gondolt, vajon képes lesz-e átengedni a nőnek a gazember

J. R. Ward

228


megölését. Egy férfi megvédte azt a nőt, akit szeretett. Ez volt az egyetemes törvény azok számára, akiknek farka és golyója volt. Ráadásul attól a gondolattól, hogy Xhexet Lash közelébe engedje, szabályos rosszullét fogta el. Egyszer már elrabolta. Mi van, ha megint elrejti azzal a varázslattal? Másodjára már nem fogják tudni kiszabadítani. Egész biztosan nem. – Szóval – szólalt Xhex. – Én elmondtam neked az enyémet. Most te jössz. Rendben. Oké. Ezúttal John volt az, aki a távolabbi sarkot bámulta. Jézus Krisztus! Hol kezdje? Tiszta lapot fordított a jegyzetfüzetében, aztán rátette a toll hegyét, és... Nem tudta, hol kezdje. Az volt a baj, hogy túl sok mindent kellett volna leírnia, és túl sokat elmondania, ami már önmagában is elég elszomorító volt. Ekkor határozott kopogás hangzott fel, mire mindketten odakapták a fejüket. – A francba! – dörmögte Xhex félhangosan. – Várj egy percet! Az, hogy valaki az ajtó másik oldalán bebocsátásra várt, nem igazán segített Johnnak, hogy közlékeny hangulatba kerüljön. Ez a tény, a kommunikációs korlátok, valamint az ösztönös titkolózási kényszere miatt szédülni kezdett. – Ami engem illet, az sem érdekel, ha egész éjjel és egész nap odakint várnak. – Xhex lesimította a takarót a hasán. – Szeretném hallani, amit el kell mondanod. Különös módon, ez feloldozta Johnt, és sietve leírt valamit. Könnyebb lenne megmutatnom. Xhex a homlokát ráncolta, aztán bólintott. – Rendben. Mikor? Holnap este. Ha felkelhetsz és kimehetsz. – Megbeszéltük. – Felemelte a kezét... aztán finoman John alkarjára helyezte. – Szeretném, ha tudnád... Az újabb kopogás félbeszakította, és mindketten káromkodni kezdtek. – Várj már egy percet! – csattant fel Xhex, mielőtt újra Johnhoz fordult volna. – Szeretném, ha tudnád... hogy bennem megbízhatsz. John belenézett a nő szemébe, és mintha átrepült volna a létezés egy másik dimenziójába. Talán a mennyországba. Ki a franc tudta, de kit

J. R. Ward

229


érdekelt? Csak annyit tudott, hogy ők ketten voltak ott csak, a külvilág sűrű ködbe burkolózott. Lehet valakibe kétszer beleszeretni, gondolta kábultan. – Mi a francot műveltek ott bent? Rehv hangja megtörte a pillanatot, de nem törölte ki. Erre semmi nem lenne képes, gondolta John, amikor a nő elfordult, ő pedig felállt. – Na gyere be, seggfej! – szólt ki Xhex. Abban a pillanatban, hogy a kakastaréjos férfi belépett a szobába, John érezte, hogy megváltozik a levegő, és tudta, hogy amikor egymásra néztek és nem szóltak egy szót sem, a manipulátorok sajátos módján kommunikáltak egymással. Hogy kettesben hagyja őket, az ajtó felé indult, és amikor már majdnem kiment, Xhex azt kérdezte. – Vissza fogsz jönni? John azt hitte, Rehvnek szól a kérdés, a férfi azonban megfogta a karját. – Haver? Visszajössz? John hátrapillantott a válla fölött az ágyra. Nagy ügyesen sikerült otthagynia a jegyzetfüzetét és a tollát a kis éjjeliszekrényen, ezért csak bólintott. – Hamarosan? – kérdezte Xhex. – Mert nem vagyok fáradt, és szeretném megtanulni a jelbeszédet. John megint bólintott, aztán összeütötte az öklét Rehvenge-dzsel, mielőtt kilépett volna a műtőbe. Ahogy elsétált az üres hordágy mellett, örült, hogy V már befejezte a takarítást, és nem volt a közelben. Mert a világ minden kincséért sem tudta volna letörölni azt a széles vigyort az arcáról. Blay Qhuinn mellett lépkedett az alagútban, amely a kiképzőközpont irodáját és a főépület előcsarnokát kötötte össze. A két csizmás láb dübögése összekeveredett, ennél több hang azonban nem hallatszott. Sem ő, sem Qhuinn nem szólt egy szót sem. És nem értek egymáshoz. Egyáltalán nem értek egymáshoz. Régebben, még mielőtt a nagy vallomást tette a barátjának, és a dolgok elromlottak volna közöttük, Blay egyszerűen rákérdezett volna, hogy a

J. R. Ward

230


másik mire gondol. Ami régen csupán ártatlan kérdésnek hangzott volna, most tolakodó zaklatásnak tűnt. Amikor kiléptek a rejtett ajtón keresztül a nagy lépcső alatt, Blay rádöbbent, hogy retteg az éjszaka hátralevő részétől. Na persze, nem volt már sok hátra belőle, két óra azonban a megfelelő körülmények között akár örökkévalóságnak is tűnhetett. Vagy éppen a nem megfelelőek között, ahogy a helyzet jelenleg állt. – Layla már biztos vár ránk – jegyezte meg Qhuinn, és befordult a lépcső elé. Ó... remek! Épp ilyen figyelemelterelésre volt szüksége. Vagy nem. Miután látta, hogy néz a lány Qhuinnre, nem volt valami sok kedve egy újabb adagot kapni belőle. Főleg ma este nem. Xhexnek ez a hajszálon való megmenekülése furcsa mód még érzékenyebbé tette. – Jössz? – kérdezte Qhuinn, és amikor a homlokát ráncolta, a bal szemöldökében lévő piercing lehúzódott. Blay tekintete lesiklott arra a karikára, amely a srác telt alsó ajkában volt. – Blay? Jól vagy? Innod kell, pajti. Sok minden történt az utóbbi időben. Pajti... Istenem, hogy utálta ezt a szót. De a francba, össze kell szednie magát! – Igen. Persze. Qhuinn furcsán nézett rá. – Az én szobámban vagy a tiédben? Blay harsányan felnevetett, és felpillantott a lépcső tetejére. – Számít egyáltalán? – Nem. – Na látod. Amikor felértek az emeletre, elsétáltak Wrath dolgozószobája mellett, amelynek zárva volt az ajtaja, és végigmentek a szobros folyosón. Qhuinn szobája volt az első, ahová megérkeztek, Blay azonban továbbment, mert arra gondolt, egyszer végre történhetne már valami az ő felségterületén is, az ő szabályai szerint. Szélesre tárta az ajtót, aztán úgy hagyta, és nem érdekelte, amikor Qhuinn halk kattanással becsukta.

J. R. Ward

231


A fürdőszobában odament a mosdókagyló elé, megnyitotta a csapot, és belehajolt, hogy vizet locsoljon az arcába. Már törülközött, amikor az orrát fahéjillat csapta meg, és tudta, hogy Layla megérkezett. Rátenyerelt a kagyló melletti márványpultra, és lehorgasztotta a fejét. Qhuinn és Layla hangja összekeveredett, az alacsonyabb és a magasabb felváltva szólalt meg. Blay ledobta a törülközőt, megfordult, és bement a szobába. Qhuinn az ágyon feküdt, a hátával az ágy támlájának támaszkodott, csizmás lábát keresztbe tette a bokájánál, kezét pedig összekulcsolta széles mellkasán, úgy mosolygott a kiválasztottra. Layla elpirult, amikor odaállt mellé, a szemét lesütötte, apró, finom ujjait összekulcsolva maga előtt tartotta. Amikor Blay belépett, mindketten ránéztek. Layla arckifejezése nem változott, Qhuinné viszont igen: szorosan bezáródott. – Ki legyen az első? – kérdezte Blay feléjük közeledve. – Te – dörmögte Qhuinn. – Kezdd te! Blay-nek esze ágában sem volt lefeküdni az ágyra, ezért odament az ablaknál álló kerevethez, és leült a végére. Layla odalépett hozzá, majd letérdelt elé. – Uram! – mondta a csuklóját nyújtva. Bekapcsolódott a tévé, a csatornák pedig gyors egymásutánban váltakoztak, ahogy Qhuinn nyomogatta a távirányító gombját. Végül a Spike csatornán állapodott meg, ahol egy harcművészeti küzdelem ismétlése ment. – Uram? – kérdezte Layla. – Bocsáss meg! – Blay lehajolt, nagy tenyerébe fogta a karcsú csuklót, és szorosan tartotta, mégsem okozott vele fájdalmat. – Köszönöm az ajándékodat. Olyan finoman harapott bele, amennyire csak tudott, ám amikor a lány alig észrevehetően megvonaglott, megrándult az arca. Legszívesebben elengedte volna, hogy bocsánatot kérjen, de akkor újra meg kellett volna harapnia, hogy folytassa. Miközben ivott, a tekintete az ágyhoz vándorolt. Qhuinn teljesen belefeledkezett a küzdelembe, amely a képernyőn zajlott, a jobb kezét ökölbe szorítva felemelte, és azt harsogta. – Igen, ez az! Na erről beszéltem! Blay ezután arra koncentrált, amit csinált, és gyorsan befejezte. Amikor elengedte a lány karját, Layla szép arcába nézett.

J. R. Ward

232


– Nagyon kegyes voltál, mint mindig. A lány mosolya ragyogott. – Uram... boldogan szolgálom önt. Blay felé nyújtotta a kezét, és felsegítette a földről, miközben magában elismerően megjegyezte, milyen kecses. Az erő pedig, amit neki adott, egyenesen csodálatos volt. Már most érezte, ahogy szétterjed benne, a feje elnehezült, a teste pedig arra koncentrált, amilyen duzzadó energiát kapott. Laylától. Qhuinn még mindig a harc lázában égett, és kivillantotta a szemfogát, nem Laylának, hanem annak a harcosnak, aki vesztésre állt. Vagy nyerésre. Vagy tökmindegy. A kiválasztott arcán csalódottság tükröződött, amit Blay már naaaaaaaaaaaaagyon jól ismert. Blay a homlokát ráncolta. – Qhuinn? Akarsz inni? Qhuinn különböző színű szeme egészen addig a képernyőre szegeződött, amíg a bíró le nem fújta a meccset, aztán a kék-zöld szempár Laylára siklott. Egy érzéki mozdulattal arrébb csúszott az ágyon, hogy helyet csináljon a lánynak. – Gyere ide, kiválasztott! Ez a három szó a félig lehunyt szem kíséretében olyan hatást gyakorolt Blay-re, mintha gyomorszájon vágták volna... pedig még csak nem is csinált semmi különöset Layla felé. Qhuinn egyszerűen csak ilyen volt. Szex itatta át minden lélegzetvételét, minden szívverését, minden mozdulatát. Layla valószínűleg ugyanezt érezte, mert zavarában a ruháját babrálta. Először a selyem derékövet, majd a hajtókát. Valami okból Blay most döbbent rá, hogy a lány teljesen meztelen a fehér ruha alatt. Qhuinn kinyújtotta felé a kezét, mire Layla remegő tenyere lassan belecsúszott. – Fázol? – kérdezte Qhuinn és felült. Szűk pólója alatt kirajzolódott kockás hasa. Amikor a lány megrázta a fejét, Blay bement a fürdőszobába, és megnyitotta a zuhanyt. Becsukta az ajtót, levetkőzött, és a víz alá állt. Megpróbált elfeledkezni róla, mi történik az ágyán. Ami csak annyira sikerült, hogy Layla eltűnt a képből.

J. R. Ward

233


Agyában megjelent egy fantáziakép, amint ő és Qhuinn elnyúlva fekszenek egymás mellett, a szájuk egymás nyakára tapad, szemfoguk behatol a bársonyos bőrbe, testekbe... Ivás után megszokott dolog volt, hogy a férfiaknak felálljon a farka. Különösen, ha meztelen dolgokra gondoltak. És a szappan sem segített. Sem az a kép, hogy mi történne azután, hogy ha ők ketten beleharapnának egymás torkába. Blay az egyik kezével a vizes márványfalra támaszkodott, a másikkal pedig megfogta a farkát. A művelet gyors volt, és legalább olyan kielégítő, mint egy szelet hideg pizza: jó, de meg sem közelítette az igazit. A második alkalom sem javított a helyzeten, harmadikat viszont már nem engedélyezett magának. Mert hát mégis, hogy néz ki, hogy odakint Qhuinn és egy kiválasztott a dolgukat intézik, ő meg itt bent a zuhanyzóban pumpálóst játszik? Fuj. Kilépett a fülkéből, megtörülközött, és rájött, hogy nem vitt be magával semmit, amibe felöltözhetne. Elfordította az ajtón a gombot, és közben imádkozott, hogy azok ott ketten, ugyanott legyenek, mint ahol otthagyta őket. Hál’ istennek, ott voltak! Qhuinn szája Layla másik csuklójára tapadt, és elvette tőle azt, amire szüksége volt, míg a kiválasztott mellette térdelt. Semmi nyíltan szexuális. A Blay mellében feltörő megkönnyebbülés ráébresztette, milyen dühös is lett – nem csak emiatt, hanem minden, Qhuinnal kapcsolatos dolog miatt. Ez már nem volt normális. Senki számára. És mindamellett, ha mindent lecsupaszítunk, miért volt az rossz, hogy Qhuinn így érzett? Nem választhatod meg, kihez vonzódsz – és kihez nem. A szekrényből kivett egy inget és egy fekete nadrágot. Amikor épp megfordult, hogy visszamenjen a fürdőszobába, Qhuinn felemelte a száját Layla csuklójáról. Elégedetten felnyögött, majd kinyújtotta a nyelvét, és megnyalta a sebet, amelyet a szemfogával ejtett. Amikor a nyelvében megcsillant a fény valami ezüstös tárgyon, Blay felvonta a szemöldökét. A nyelvpiercing új szerzemény volt, és Blay arra gondolt, ki csinálhatta neki. Valószínűleg Vishous. Ők ketten nagyon sok időt töltöttek együtt. Így szerezték a tintát is John tetoválásához... Qhuinn elcsente.

J. R. Ward

234


Qhuinn még egyszer megnyalta a kiválasztott bőrét, és az ezüstgolyócska megint megcsillant. – Köszönöm, Layla. Nagyon jó vagy hozzánk. Rámosolygott a lányra, majd leszállt az ágyról... a másik oldalon. Layla azonban ahelyett, hogy követte volna a példáját és távozott volna, ahogy mindig szokta, lehorgasztotta a fejét, és a tekintete az ölébe süllyedt. Nem, nem az ölét nézte. A csuklóját figyelte, amely kilátszott a ruhája bő ujja alól. – Layla? – fordult hozzá Blay. – Jól vagy? Qhuinn azonnal megkerülte az ágyat. – Layla? Mi a baj? Most ők ketten térdeltek a lány előtt. Blay határozottabban megkérdezte. – Túl sokat ittunk belőled? Qhuinn azonnal odanyújtotta felé a karját. – Vegyél tőlem! A francba! A lány az előző este Johnnak adott. Lehet, hogy túl hamar jöttek utána ők ketten? Layla világoszöld szeme Qhuinn arcára emelkedett. A tekintetében azonban nem látszott ködös kábulat, csak valami ősi, szomorú vágyakozás. Qhuinn hátrahőkölt. – Mit tettem? – Semmit – felelte Layla túl mély hangon. – Ha megbocsátanak, most távozom, visszatérek a szentélybe. Fel akart állni, Qhuinn azonban megfogta a kezét, és visszahúzta az ágyra. – Layla, mi a baj? Istenem, ez a hang! Olyan lágy és kedves! Amilyen a keze, amely felemelkedett, és megfogta a lány állát, hogy a szemébe nézzen. – Nem mondhatom el. – Dehogyisnem! – Qhuinn Blay felé bólintott. – Ő is és én is bizalmasan fogjuk kezelni. A kiválasztott vett egy mély lélegzetet, aztán megadóan kifújta a levegőt, mintha elfogyott volna a határozottsága, a lehetősége és az ereje. – Őszintén ígérik, hogy hallgatnak róla? – Naná! Blay?

J. R. Ward

235


– Persze, abszolút! – A szívére tette a kezét. – Esküszöm. Bármit megteszünk, hogy segítsünk neked. Bármit. A lány Qhuinnre nézett, majd a tekintete hosszan ott maradt rajta. – Uram, kellemetlen látványt nyújtok, ha rám néz? – Amikor Qhuinn felvonta a szemöldökét, Layla megérintette a saját arccsontját és homlokát. – Olyan nagyon különbözöm a divatideáltól, hogy már nem is... – Istenem, dehogy! Miről beszélsz? Gyönyörű vagy. – Akkor... miért nem használnak engem? – Én nem... de hiszen használunk téged! Rendszeresen. Én is, Blay is, és John. Rhage és V. Te vagy az, akit mindig hívunk, mert te... – Egyikőjük sem használ másra, csak ivásra. Blay addig hátrált, amíg a lába bele nem ütközött az ablak előtti kerevetbe, és leült rá. Vagy inkább a térde döntött úgy, hogy időt kér. Amikor a hátsója lehuppant az ülésre, majdnem felnevetett Qhuinn arckifejezése láttán. A srácot soha semmi nem lepte meg. Egyrészt azért, mert már olyan sok mindenen ment keresztül rövid élete során – mind saját akaratából, mind elátkozott sorsa miatt –, hogy nagyon sok kellett ahhoz, hogy bármi kizökkentse a nyugalmából. Másrészt pedig a személyisége miatt, ugyanis minden helyzetben ura volt saját magának. Pont. Nos, nyilvánvalóan ezt az egyet kivéve. Most ugyanis úgy nézett ki, mint akit hátulról fejbe vertek egy biliárddákóval. – Én... – Qhuinn megköszörülte a torkát. – Én... én... Ó, igen, egy újabb dolog, amit most csinált először. Dadogás. Layla kitöltötte a csendet. – Büszkeséget okoz számomra, hogy kiszolgálhatom a férfiakat és a testvéreket ebben a házban. Adok, de nem várok érte cserébe semmit, mert erre tanítottak, és mert örömmel teszem. Azért mondom ezt most el, mert minden alkalommal, amikor visszatérek a szentélybe, egyre nagyobb ürességet érzek a lelkemben. Olyan nagyot, hogy talán félreállok. Igazán... – Megrázta a fejét. – Nem tudom ezt tovább csinálni, habár ez minden, amit az életemben tehetek. Én csak... Nem tudom jó szívvel folytatni. Qhuinn leengedte a kezét, és megdörzsölte a combját. – Szeretnéd... szeretnéd folytatni? – Hát persze! – Layla hangja erősen és határozottan csengett. – Büszke vagyok rá, hogy önöket szolgálhatom. Ezúttal Qhuinn túrt bele dús, sötét hajába. – Mi kellene ahhoz, hogy... kitöltse ezt az ürességet benned?

J. R. Ward

236


Az ezt követő eseménysor olyan volt, mintha Blay egy vonatszerencsétlenségnek lett volna szemtanúja. Tudta, hogy el kellene mennie, mégsem tudott megmozdulni, muszáj volt látnia az ütközést. Layla mélyen elpirult, és még szebb lett. Szépséges, telt ajka szétnyílt. Aztán összezáródott. Szétnyílt... megint összezáródott. – Jól van – suttogta Qhuinn. – Nem kell hangosan is kimondanod. Tudom, mit akarsz. Blay érezte, hogy hideg veríték önti el a mellkasát, a keze pedig görcsösen markolja a ruhát, amit kiválasztott magának. – Kit? – kérdezte Qhuinn rekedt hangon. – Kit akarsz? Egy újabb hosszú szünet után a lány csak egy szót mondott. – Önt. Blay felállt. – Magatokra hagylak benneteket. Amikor az ajtó felé indult, semmit sem látott, mintha megvakult volna, de útközben ösztönösen felmarkolta a bőrdzsekijét. Amikor becsukta maga után az ajtót, hallotta, hogy Qhuinn azt mondja. – Nagyon lassan fogjuk csinálni. Ha tényleg ezt akarod, akkor nagyon lassan fogunk haladni. Odakint a folyosón, Blay gondosan ügyelt rá, hogy jó messzire menjen az ajtótól, mert a legkevésbé sem volt szüksége rá, hogy hallja, ami ott bent történik. Amikor odaért a szárnyas ajtóhoz, amely a személyzet szárnyába vezetett, rájött, hogy egy szál fürdőköpenyben mászkál. Végül felsétált egy lépcsőn, amely a moziterembe vezetett fel a második emeletre, és a szunnyadó kukoricapattogtató gép előtt felöltözött a ruhájába. A gyomrában forrongó düh olyan volt, mint a rák, amely lassan felemésztette. Olyan alaptalan volt. Olyan haszontalan. Megállt a DVD-k polca előtt, a lemezborítók kérgén lévő feliratok azonban csak szép mintának tűntek a szeme előtt. Végül nem az egyik filmet vette ki, hanem egy papírcetlit a bőrdzsekije zsebéből.

J. R. Ward

237


29. fejezet Amikor a szoba ajtaja becsukódott, Xhex úgy érezte, mondania kellene valamit. Hangosan. Rehvenge-nek. – Szóval. Ööö. – hátrasimította a haját. – Hogy vagy... A férfi beléfojtotta a szót azzal, hogy elindult felé, vörös botját a kőlapokra helyezte, a cipője pedig kopogott, előbb a sarka, aztán az orra. Sarka, orra. Az arckifejezése ádáznak tűnt, ametiszt szeme izzott. Ennyi is elég volt ahhoz, hogy Xhexnek komplexusai legyenek. Feljebb húzta magán a lepedőt, és azt suttogta: – Mi a fene bajod va... Rehv hosszú karjával a nő felsőteste alá nyúlt, magához húzta, majd hevesen megölelte. A fejét a nőéhez hajtotta, a hangja mély volt és komoly. – Azt hittem, soha többé nem látlak viszont. Amikor megborzongott, Xhex felemelte a karját Rehv háta mögött. Egy pillanatra visszafogta magát... aztán ő is legalább olyan lelkesedéssel ölelte át, ahogy a férfi őt. – Ugyanolyan az illatod – jegyezte meg fojtott hangon, és az orrát Rehv elegáns selyemingének nyakához dugta. – Ó... istenem, semmit sem változott! A drága parfüm illata visszarepítette a Zero Sum-beli időkbe, amikor ők négyen együtt dolgoztak. Rehv vezette a klubot, iAm intézte a könyvelést, Trez az eladásokat, ő pedig a biztonságra felügyelt. Ez az illat rabul ejtette, áthúzta az elrablásának kulcslyukán, és összekötötte a múltjával, átível az elmúlt három hét szörnyűséges íve fölött. De nem akarta, hogy bármi is fogva tartsa. Az csak megnehezítené az elmenetelét. Jobb, ha csak a jelen eseményeire és a közeli célokra koncentrál. Aztán meg csak egyszerűen ellebeg innen. Rehv elhúzódott tőle. – Nem akarlak elfárasztani, ezért nem is maradok, csak muszáj volt... igen. – Igen.

J. R. Ward

238


Ahogy fogták egymás karját, Xhex érezte azt a mindig is meglévő közösséget vele. Közös vérük összekapcsolta őket úgy, ahogy a manipulátorok szokták. – Kérsz valamit? Ennivalót? – Jane doki azt mondta, néhány óráig még nem ehetek szilárd táplálékot. – Oké. Figyelj, beszélnünk kell a jövőről... – A jövőben. – Miközben ezt mondta, Xhex egy képet vetített Rehv agyába arról, ahogy ők ketten elmélyülten beszélgetnek egymással. Amit kizárólag azért tett, nehogy a férfi olvasni tudjon a gondolataiban. – Egyébként én már itt lakom – mondta Rehv. – Pontosan hol is vagyok? – A testvériség kiképzőközpontjában. – Rehv a homlokát ráncolta. – Azt hittem, már jártál itt korábban. – Csak nem ezen a részen. De igen, gondoltam, hogy ide hoztak. Egyébként Ehlena nagyon jó volt hozzám. Odabent. – A fejével a műtő felé biccentett. – És igen. Mielőtt megkérdeznéd, minden rendben lesz. Jane doki mondta. – Helyes. – Rehv megszorította a kezét. – Megyek, szólok Johnnak. – Kösz. Rehv megállt egy pillanatra az ajtóban. – Figyelj ide! – Azt nem tette hozzá, hogy „seggfej”, de mindketten odagondolták. – Fontos vagy. Nemcsak nekem, hanem még sok más személynek is. Szóval, tedd meg, amit meg kell tenned, és helyesen cselekedj! És ne hidd, hogy nem tudom, mit tervezel. – Átkozott bűnfaló! – Ahogy te is. – Rehv felvonta az egyik szemöldökét. – Túl jól ismerlek. Ne légy ostoba, Xhex! Mindenki melletted áll, és túl fogsz jutni ezen. Amikor a férfi kilépett az ajtón, Xhex lenyűgözőnek találta Rehv belé vetett hitét, hogy meg fog gyógyulni. De egy percre sem hitte el. Valójában, amikor arra gondolt, hogy bármi jövője lehet Lash temetésének napja után, a fáradtság hulláma söpört végig a testén. Felnyögött, behunyta a szemét, és imádkozott mindenre, ami szent, hogy Rehvenge nem avatkozik bele a dolgaiba... Xhex levegő után kapkodva ébredt fel. Fogalma sem volt róla, mennyi ideig nem volt magánál. Vagy, hogy John hol...

J. R. Ward

239


Nos, erre a kérdésre már meg is kapta a választ. A férfi a földön feküdt az ágyával szemben. Az oldalára fordulva, a fejét behajlított karjának belső oldalára fektette, amelyet párnaként használt. Még így álmában is fáradtnak látszott, a szemöldökét összevonta, a szája komor grimaszra húzódott. Xhex döbbenten tapasztalta, mennyire megnyugtatja, hogy itt van, de ezúttal nem harcolt az érzés ellen. Nem volt hozzá elég ereje... különben sem látta senki. – John? Abban a pillanatban, hogy kimondta a nevét, a férfi felpattant a földről, harci állásba helyezkedett, úgy hogy az ajtó és a nő között állt. Egyértelmű volt, hogy képes lenne bármit darabokra szaggatni, ami veszélyt jelentene Xhexre. Ami igazán... édes volt. És ezerszer jobb, mint egy csokor virág az éjjeliszekrényen, amitől amúgy is csak tüsszögne. – John... gyere ide! John várt egy pillanatot, aztán félrebiccentette a fejét, mintha valami zajt hallana. Aztán leengedte az öklét, és odament hozzá. Abban a másodpercben, hogy Xhexre nézett, brutális tekintete és kivillantott szemfoga gyomorszorító gyengédséggé változott. A jegyzetfüzetéért nyúlt, és írt valamit, aztán megmutatta. – Nem, köszönöm, még nem vagyok éhes. – Mindig így volt nála. Miután ivott, órákig nem evett, néha egy egész napig sem. – Viszont nagyon szeretnék... A sarokban lévő fürdőszoba felé pillantott. Lezuhanyozni, írta John és megmutatta neki. – Igen. Jézusom... bármit megadnék egy kis forró vízért! A férfi azonnal ápolónő üzemmódba kapcsolt, megnyitotta a vizet a zuhanyzóban, majd a pultra kikészítette a törülközőket, a szappant és egy fogkefét. Amikor megpróbált felülni, Xhex úgy érezte magát, mint egy százéves aggastyán... és rögtön rájött, hogy valaki egy házat kötözött a felsőtestére. Teljesen olyan érzése volt, mintha egy kétemeletes gyarmati kúriát akart volna felemelni a vállával. Azt, hogy a lábát nagy nehezen képes volt lecsúsztatni a matracról, nem kis erőfeszítésnek, valamint annak a meggyőződésnek köszönhette, hogy ha legalább részben nem tud magától

J. R. Ward

240


függőleges helyzetbe kerülni, John szólni fog a dokinak, ő pedig lemondhat a forró vízről. John akkor jött vissza a szobába, amikor Xhex meztelen talpa leért a földre, de már pattant is, hogy segítsen neki. A lepedő lecsúszott a testéről, mire a meztelenség miatt mindketten megdöbbentek egy pillanatra... ám most korántsem volt helye a szégyellőségnek. – Mit csináljak a kötéssel? – kérdezte halkan, és a fehér gézre pillantott, amely a medencéjét fogta körbe. John a jegyzetfüzetre nézett, mintha azt számolgatná, hogy eléri-e úgy, hogy közben nem engedi el a nőt, ám Xhex megszólalt. – Nem, nem akarom, hogy Jane doki bejöjjön. Leveszem és kész. Megfogta a kötés egyik sarkát, és amikor megingott a lábán, arra gondolt, okosabb lett volna ezt még fekvés közben megcsinálnia, és talán orvosi felügyelet alatt. De a pokolba vele! – Ó... – lehelte, amikor lassan feltárult a kötés alatt a sok varrat. – Azta... V fele remekül bánik a tűvel és cérnával, mi? John elvette tőle a véres gézlapot, és minden gondolkodás nélkül kidobta a sarokban álló szemetesbe. Aztán várt egy kicsit, mintha megérezte volna, hogy Xhex azt fontolgatja, talán mégis visszafekszik az ágyba. A nőt valamiért szédülés fogta el a gondolattól, hogy felvágták a hasát. – Na, harcra fel! – mondta mogorván. John engedte, hogy ő határozza meg a haladás ütemét, amelyről kiderült, hogy csak egy hajszállal volt gyorsabb, mint a hátramenet. – Lekapcsolnád a villanyt odabent? – kérdezte Xhex csoszogás közben. Apró léptei nem érték el még a nyolc centit sem. – Nem akarom látni a tükörben, hogy nézek ki. Amikor elég közel értek a kapcsolóhoz, John kinyújtotta oldalra a karját, és lekapcsolta a lámpát. – Köszönöm. A párás levegő és a vízcsobogás megnyugtatta Xhex agyát és testét. A feszültség volt azonban az, ami eddig állva tartotta, és most elszállt belőle. – John... – Ez az ő hangja lett volna? Olyan gyenge volt és vékony. – John, bejönnél velem te is? Kérlek! Hosszú szünet követte a kérést. Aztán a szobából beszűrődő fényben látta, hogy a férfi bólint.

J. R. Ward

241


– Amíg kint levetkőzöl – mondta Xhex –, csukd be légy szíves az ajtót, mert használnám a vécét. Ezzel megmarkolta a rudat, amely a falra volt felerősítve, és a vécékagyló felé kormányozta magát. Megint egy kis szünet következett, aztán John kilépett a fürdőszobából, és megszűnt a fényforrás. Miután Xhex elvégezte a dolgát, feltápászkodott, és kinyitotta az ajtót. És rögtön a jegyzetfüzet került a szeme elé. Magamon hagytam volna a bokszeralsómat, de a bőrnadrág alá nem szoktam felvenni. – Semmi baj. Nem vagyok szégyellős fajta. Habár amikor együtt beléptek a zuhanyfülkébe, ez a kijelentés nem bizonyult teljesen igaznak. Az ember azt gondolná, hogy azok után, amin Xhex keresztülment, némi meztelenség egy sötét helyiségben azzal a férfival, akiben megbízott, és akivel már le is feküdt, nem nagy dolog. Mégis az volt. Különösen, amikor John teste az övéhez súrlódott, miközben a férfi becsukta az ajtót. „Koncentrálj a vízre!” – figyelmeztette magát Xhex, és arra gondolt, vajon nem vesztette-e el az eszét. Felemelte a fejét, ám ekkor elkezdett dőlni az egyik oldal felé. John széles tenyere azonnal a hóna alá nyúlt, hogy megtartsa. – Köszönöm – mondta érdes hangon. Bármennyire kínos volt is a helyzet, a forró víz csodálatos élményt jelentett, ahogy rázúdult a hajára, le a fején, és a gondolat, hogy megmoshatja magát, hirtelen sokkal fontosabb lett, mint az, hogy mit nem visel John Matthew. – A francba, elfelejtettem a szappant. John megint kihajolt a fülkéből, és közben a csípője odanyomódott Xhex fenekéhez. Xhex megfeszült, a férfi hímvesszője azonban nem volt merev. Hála istennek! Mindazok után, amit Lash tett vele... Amikor a szappan a kezébe nyomódott, Xhex minden gondolatot elzárt arról, ami abban a hálószobában történt, ahol fogva tartották. Inkább bevizezte a szappant. Mosakodás. Törülközés. Vissza az ágyba. Csak erre kellett gondolnia. A narancssárga, jellegzetes szappan illatát megérezve sűrűn pislogni kezdett.

J. R. Ward

242


Ő is pontosan ezt választotta volna! Elképesztő, gondolta John Matthew, miközben Xhex mögött állt. Ha az ember lenéz a farkára meg a golyóira, és azt mondja nekik, ha rosszul viselkednek, lenyisszantja őket és eltemeti a hátsó kertben, az átkozottak tényleg hallgatnak rád! Ezt még jól jöhet máskor is. A zuhanyfülke tekintélyes méretű volt egy férfi számára, kettőjüknek azonban meglehetősen szűk. John ezért szorosan az üvegajtóhoz préselte a fenekét, mert száz százalékig biztos akart lenni benne, hogy Mr. Himbilimbi és a két szárnysegédje, Dumb és Dumber távol maradnak Xhextől. A szóbeli meggyőzés ugyan csodákat művelt, de nem akarta túlfeszíteni a húrt. Ráadásul, még mindig döbbenten látta, hogy Xhex olyan gyenge, hogy neki kell tartania, az ivás ellenére. Na persze négyheti poklot nem lehetett kétórás alvással meg nem történté tenni. Mert az órája szerint ennyit aludt. Amikor Xhex besamponozta a haját, ívben hátrafeszítette a hátát, és mielőtt megfordult volna, hogy leöblítse a sampont, a vizes haj John mellkasához súrlódott. John úgy változtatta Xhex testén a fogást, hogy ne akadályozza, ezért először a jobb felső karját tartotta, aztán a balt, majd megint a jobbat. A bajok akkor kezdődtek, amikor a nő lehajolt, hogy megmossa a lábát. – A francba... – Xhex olyan hirtelen vesztette el az egyensúlyát, hogy John kezéből kicsúszott vizes, szappanos felkarja, és az egész testével nekidőlt a férfinak. John egy futó pillanatig nem érzékelt semmi mást, csak a csúszós, nedves, meleg női testet, majd gyorsan visszahátrált a falhoz, miközben megtartotta Xhexet. – Bárcsak lenne itt egy szék a fürdőszobában. – mondta Xhex. – Nem tudom megtartani az egyensúlyomat. Kis szünet után... John elvette tőle a szappant. Letérdelt a földre, őt pedig a sarokba navigálta, ahol az előbb ő maga volt, majd a saját vállára tette fel a kezét. Miközben két tenyere között forgatta a szappant, és jó sok habot varázsolt elő belőle, a víz a tarkójára záporozott, és lefolyt a hátán. A csempe kemény volt a térde alatt, az egyik lábujja pedig úgy nyomódott a lefolyóhoz, mintha a fémtárgynak foga lett volna, és azzal akarta volna leharapni a lábujját... de nem érdekelte.

J. R. Ward

243


Éppen arra készült, hogy megérintse Xhexet. És most semmi más nem számított. Az ujjait a bokája köré fonta, és egy kicsit meghúzta felfelé, mire a nő a következő pillanatban áthelyezte a testsúlyát a másik lábára, és felemelte a talpát. John letette a szappant az ajtó mellé a földre, és a kezével végigsimította Xhex talpát, majd fel a sarkán a vádliját. Masszírozta, simogatta, megmosta... Áhítatosan imádta anélkül, hogy bármit várt volna érte cserébe. Lassan dolgozott, különösen akkor, amikor feljebb siklott a lábán, újra és újra megállt, hogy ne érjen egyik sebhez sem. Xhex vádliizma kőkemény volt, és a csontjai, amelyek a térdében voltak, olyan erősnek tűntek, mint egy férfié, a maga módján mégis kecses volt. Legalábbis Johnhoz képest. Ahogy John keze egyre feljebb haladt a combján, csak a külső oldalon ért hozzá. Semmiképpen sem akarta, hogy Xhex amiatt aggódjon, hogy ki akar kezdeni vele, ezért amikor a csípőjéhez ért, lehajolt, és újra felvette a szappant. Miután leöblítette a lábát, megütögette a másik bokáját is, és boldog elégedettség töltötte el, amikor Xhex kötelességtudóan lehetővé tette, hogy ugyanazt megismételje, amit a másik lábán csinált. Lassú masszírozás, lassú kézmozdulatok, lassú araszolás felfelé... de felül már csak a külső részen. Amikor elkészült, felállt, a térde ropogott, amikor teljes magasságáig felegyenesedett, és Xhexet a zuhany alá terelte. Megint megfogta a karját, és odaadta neki a szappant, hogy ő mossa meg azt, ami eddig kimaradt. – John? – szólalt meg Xhex. Mivel sötét volt, füttyentett egyet, hogy jelezze, hallotta. – Nagyon értékes férfi vagy, tudod? Őszintén mondom. Felemelte a kezét, és két tenyerébe fogta a férfi arcát. Olyan gyorsan történt, hogy John alig tudta felfogni. Majd később újra és újra lejátssza gondolatban azt, ami a zuhanyzóban történt, végtelen hosszan elnyújtva a pillanatot, újra átéli és különös módon abból táplálkozik majd. Amikor azonban a valóságban megtörtént, csupán egy pillanatig tartott. Csak egy hirtelen ötlet volt a nő részéről. Egy ajándék, amit azért adott, mert ő is ajándékot kapott. Xhex lábujjhegyre emelkedett, és az ajkát a férfiéra szorította.

J. R. Ward

244


Ó, milyen puha volt az ajka! Elképesztően puha. És nedves. És nagyon meleg. Az érintés pedig túlságosan is röpke, na persze ha hosszú órákig csinálták volna, John még akkor sem tartotta volna elegendőnek. – Gyere, feküdj mellém az ágyra! – mondta Xhex, és kinyitotta a zuhanyfülke ajtaját, majd kilépett. – Nem szeretem, hogy a földön alszol. Sokkal jobbat érdemelsz annál. John kábultan kilépett, és elfogadta a törülközőt, amit Xhex felé nyújtott. Együtt megtörülköztek, majd a nő az egész felsőteste köré, John pedig csak a csípője köré tekerte a törülközőt. John feküdt le először a kórházi ágyra, és a világ legtermészetesebb dolgának tartotta, hogy szélesre tárja a karját Xhex felé. Ha átgondolta volna, nem tette volna meg ezt a gesztust, de nem gondolkozott. Ami nem is volt baj. Mert Xhex olyan volt számára, mint a víz a zuhanyzóban: olyan forrósággal töltötte meg, amely beszivárgott a bőre alá, még a csontvelejébe is. De persze Xhex még ennél is többet tett. Mint mindig. Úgy tűnt, hogy amikor John először megpillantotta, meghódította a lelkét. Amikor John lekapcsolta a villanyt, és a nő még közelebb húzódott hozzá, úgy érezte, hogy behatolt hideg szívébe, megtelepedett ott, és visszafojtott tüze felolvasztotta a lelkét. John hónapok óta most először tudott igazán felszabadultan fellélegezni. John lehunyta a szemét, nem gondolta, hogy el fog aludni. Pedig aludt. És nagyon, nagyon jól.

J. R. Ward

245


30. fejezet – Köszönöm – mondta Darius, és felállt, majd bólintott a szolgáló felé. – Nagyra értékelem az őszinteségedet. A nő mélyen meghajolt. – Kérem, uram, találják meg! És hozzák haza épségben! – Ez a mi leghőbb vágyunk is. – Darius Tohrmentre nézett. – Lennél olyan kedves, és bekísérnéd a szolgát is? A fiú kinyitotta az ajtót a kistermetű nő előtt, majd mindketten kimentek a szobából. Darius járkálni kezdett a csupasz padlón, a szoba közepén álló asztal körül rótta a köröket. A női hűséges semmi lényegeset nem tudott. Teljesen őszinte volt és segítőkész, azonban semmivel sem járult hozzá a rejtély megoldásához. Tohrment visszatért a férfival majd ismét elfoglalta a helyét az ajtó mellett. Nem szólt egy szót sem, ami jó volt, mivel a civilek kihallgatásakor általában egy kérdezőnél többre nem volt szükség. Valami másban azonban nagy segítséget jelentett. Éles szemét semmi nem kerülte el, ezért lehetséges volt, hogy olyan részletet is észrevett, amely fölött Darius elsiklott a beszélgetés folyamán. – Köszönöm, hogy hajlandó vagy beszélni velünk – mondta Darius a szolgának. A hűséges mélyen meghajolt. – Örömmel állok rendelkezésére, uram. – Valóban – dörmögte Darius, miközben leült a kemény székre, amelyen a nővel való beszélgetés alatt ült. A hűségesek természetüknél fogva nagyon fontosnak tartották a protokollt, ezért jobban érezték magukat, ha egy tőlük magasabb rangú személy ült, miközben ők álltak. – Mi a neved? A szolga ismét mélyen meghajolt. – Fritzgelder Perimutter, uram. – És mióta szolgálsz már ennél a családnál? – Itt születtem hetvenhét évvel ezelőtt. – A hűséges összekulcsolta a kezét a háta mögött, és kihúzta magát. – Születésem ötödik évfordulója óta büszkén állok a család szolgálatában. – Ez elég hosszú idő Ezek szerint jól ismered a leányt. J. R. Ward

246


– Igen. Értékes hölgy. Vér szerinti szülei és vérvonala büszkesége. Darius behatóan tanulmányozta a férfi arcát. – És nem vettél észre semmit, amely... egy ilyen eltűnés lehetőségét vetítette volna előre? A szolga egyik szemöldöke megrándult. Aztán hosszú csend következett. Darius a suttogásig lehalkította a hangját. – Ha ez megnyugtatja a lelkiismeretedet, testvéri becsületszavamat adom, hogy sem én, sem a társam nem fogjuk felfedni senkinek, amit elmondasz. Még magának a királynak sem. Fritzgelder kinyitotta a száját, aztán mély lélegzetet vett. Ha Darius sürgette volna, azzal csak meghosszabbította volna a tétovázás folyamatát. A férfi vagy akart beszélni, vagy nem. A türelmetlenkedés csak elodázta volna a döntését. A hűséges benyúlt az egyenruhája belső zsebébe, és kivett egy hófehér zsebkendőt, amely tökéletes négyzetalakra volt hajtogatva és vasalva. Felitatta a verejtéket a szája fölött, majd idegesen visszatuszkolta a zsebkendőt a zsebébe. – Semmi sem jut ki ezek közül a falak közül – mondta Darius a férfinak. – Egyetlen szó sem. A szolgának kétszer kellett megköszörülnie a torkát, mire cérnavékony hangja hallhatóvá vált. – Igazán... a kisasszony minden gyanú fölött állt. Ebben biztos vagyok. Nem volt... kapcsolata semmilyen férfival, amiről a szülei ne tudtak volna. – De... – dörmögte Darius. Ebben a pillanatban kivágódott az ajtó, és a komornyik jelent meg a bejáratban, aki beengedte őket a házba. Látszott rajta, hogy egyáltalán nem lepi meg az, amit itt talál. Nyilvánvalóan már tájékoztatta valamelyik beosztottja a helyzetről. – Igazán kiváló személyzetük van – jegyezte meg Darius a férfinak. – A társam és én le vagyunk nyűgözve. A komornyik mély meghajlása egyáltalán nem enyhített bizalmatlan arckifejezésén. – Köszönöm az elismerést, uram. – Már épp menni készültünk. Itt van a gazdája valahol? A hűséges kiegyenesedett, és az arcára volt írva a megkönnyebbülés.

J. R. Ward

247


– Már visszavonult, ezért kerestem fel önöket. Szeretett volna elköszönni, de drága feléről kell gondoskodnia. Darius felállt. – Ez a szolga itt meg akarta mutatni nekünk a birtokot. Mivel esik az eső, gondolom, nem bánja, ha a személyzet egyik tagja vezet körbe minket a nedves füvön. Napnyugta után visszatérünk. Hálásak vagyunk, hogy kérésünkre szállást ad nekünk. Erre semmi mást nem lehetett felelni, mint amit a férfi végül mondott. – Természetesen. Fritzgelder meghajolt a felettese előtt, aztán kinyújtotta a karját, és egy ajtóra mutatott a távoli sarokban. – Erre tessék! Odakint a levegőben még nem lehetett érezni a meleg tavasz ígéretét. Sokkal inkább téli hideg volt, miközben átvágtak a ködön. Fritzgelder pontosan tudta, hová viszi őket, határozott léptekkel kerülte meg a kúriát, és arra a részre vezette a látogatókat, amely a nő ablaka alatt volt a kertben. Milyen jól alakulnak a dolgok, gondolta magában Darius. A szolga megállt közvetlenül a nő ablaka alatt, de nem a ház masszív kőfala felé fordult. Kifelé nézett... a virágágyásokon és a sövénylabirintuson túlra... a szomszédos birtok felé, aztán hirtelen megfordult, és szembefordult Dariusszal és Tohrmenttel. – Emeljék a tekintetüket a fákra! – mondta anélkül hogy maga mögé mutatott volna... talán mert tudta, hogy az épület ólomüveg ablakai mögül éberen figyelő tekintetek kísérik a mozdulatait. – Jól nézzék meg a tisztást! Valóban, a kopár fák ágai között volt egy rés, ők is emiatt tudtak átlátni a ház emeletéről a másik birtokra. – Azt nem a mi házunk személyzete csinálta, uram – jelentette ki a szolga halkan. – Egy héttel azelőtt vettem észre, hogy... a kisasszony eltűnt. Odafent voltam, és takarítottam a szobákat. A család már visszavonult az alagsori helyiségekbe, mivel nappal volt. Hallottam a fa recsegését, ezért a szememet az ablakra emeltem, és így vettem észre, hogy az ágakat levagdossák. Darius összehúzta a szemét. – Szándékos ritkításnak tűnik, nem gondolod?

J. R. Ward

248


– Nagyon szándékos. De nem tulajdonítottam különösebb figyelmet neki, mivel senki más nem lakik a szomszédban, csak emberek. Most azonban... – Most már arra gondolsz, talán valakinek tervei voltak ezzel, és nem csak úgy cél nélkül nyesegette a fákat. Mondd, kinek említetted ezt meg? – A komornyiknak, aki könyörgött, hogy tartsam titokban. Jó ember, és jól szolgálja a családot, ő sem akar semmi mást, csak azt, hogy megtalálják a kisasszonyt. – De el akarja kerülni azt a feltételezést, hogy a leány esetleg emberek keze közé került. Az elit majdhogynem két lábon járó patkányoknak tekintette az embereket. – Köszönöm, hogy ezt elmondtad – mondta Darius. – Nagyon sokat segítettél. – Csak találják meg! Kérem. Nem számít, ki vitte el… csak hozzák haza! Darius arra koncentrált, amit a szomszédos házból látott. – Azt fogjuk tenni így... vagy úgy. A szomszédos birtokon lakó emberi család érdekében abban reménykedett, hogy nem vetemedtek arra, hogy elrabolják a másik faj egy tagját. A király rendelete szerint kerülniük kellett az embereket, ha azonban egy vámpír ellen fordultak? Méghozzá egy arisztokrata család nőtagja ellen? Darius minden egyes gaztevőt a saját ágyában fog lemészárolni, aztán ott hagyja őket, hogy megrohadjanak a saját bűzükben.

J. R. Ward

249


31. fejezet Gregg Winn úgy ébredt fel, hogy Holly szorosan hozzábújva feküdt, buja szilikonmelle mint két párna az oldalához préselődött. Gregg gyors pillantást vetett az órára, és látta, hogy reggel hetet mutat. Ideje lenne csomagolniuk és elindulni Atlantába. – Holly! – rázta meg a lányt. – Kelj fel! Holly doromboláshoz hasonlító hangot adott ki, a teste pedig még jobban hozzányomódott, amitől Gregg reggeli merevedése olyan állapotba került, amit már nem akart figyelmen kívül hagyni. Amikor azonban eszébe jutott, milyen körülmények között kötött ki a lány az ágyában, egy pillanat alatt megfeledkezett a tervről. Amivel bebizonyította, hogy néha úriemberként is tudott viselkedni. – Holly, gyerünk! Ébresztő! – Hátrasöpörte a lány haját, majd lesimította a vállán. – Ha most elindulunk, késő délutánra Atlantába érhetünk. Figyelembe véve, hogy már így is elvesztegettek egy napot ezzel a Rathboone-üggyel, ez nem is jönne rosszul. – Jó, jó, kelek már. Igazság szerint Gregg volt az, aki először kiszállt az ágyból. Holly inkább összegömbölyödött azon a meleg helyen, ahol a férfi addig feküdt, és azonnal visszaaludt. Gregg lezuhanyozott, aztán olyan hangosan pakolta be a bőröndjét, ahogy csak tudta, Holly azonban úgy aludt, mint a bunda. Olyan mélyen, mintha kómában lenne. A férfi már épp azon volt, hogy elindul, megkeresi Stant, aki még nehezebb eset volt a reggeli felkelésben, amikor valaki kopogott az ajtaján. Nocsak, Stan már fel is kelt volna? Elkezdett az operatőréhez beszélni, még mielőtt kinyitotta volna neki az ajtót. – Figyelj, pakoljunk be a furgonba... Az ajtóban azonban a karót nyelt komornyik állt, és olyan arcot vágott, mintha valaki megengedte volna egy kutyának, hogy a konyhába piszkítson. Gregg megadóan felemelte mindkét tenyerét. J. R. Ward

250


– Már megyünk is, oké? Elhúzzuk a csíkot. Csak hadd... – A tulajdonos úgy döntött, hogy engedélyezi önöknek a forgatást. A különkiadáshoz. Gregg úgy pislogott, mint egy idióta. – Tessék? A komornyik hangja még nagyobb ellenszenvet sugárzott, ha ez egyáltalán lehetséges volt. – A tulajdonos ma reggel beszélt velem. Azt mondja, megengedi, hogy itt vegyék fel a műsort. Egy nappal elkésett, gondolta Gregg magában átkozódva. – Sajnálom. A csapatom és én... – Nagyon hálásak vagyunk érte – fejezte be helyette Holly. Amikor Gregg hátrapillantott a válla fölött, a lány összehúzta magán a köntösét, és kiszállt az ágyból. – Ez nagyszerű hír – folytatta feltűnően Greggnek címezve, miközben rámosolygott a komornyikra. Az idős alkalmazott arcán a rosszallás és az elragadtatottság elegye tükröződött, amikor megpillantotta a kócos, álomittas lányt természetes, reggeli szépségében. – Nos, akkor rendben van – zárta le a beszélgetést, miután megköszörülte a torkát. – Szóljanak, ha szükségük van valamire! Egy meghajlás után elvonult a folyosón. Gregg becsukta az ajtót. – Azt hittem, el akarsz menni innen. – Nos... veled biztonságban voltam, nem igaz? – Odalépett a férfi mellé, és megsimogatta a mellkasát. – Majd mindig melletted maradok. A hangjából kicsendülő elégedettség hallatán Gregg gyanakodni kezdett. – Csak kitaláltad? Ezt az egész szexdolgot azzal az... akárkivel? Holly habozás nélkül megrázta a fejét. – Nem... de valószínűleg csak álmodtam. – És mi a helyzet a bizonyítékkal, hogy tényleg szexeltél? A lány összevonta kiszedett szemöldökét, mintha opálüvegen próbálna keresztülnézni. – Az egész túl zavaros ahhoz, hogy igaz legyen. Tegnap éjjel teljesen össze voltam zavarodva, de most, nappal... az egész butaságnak tűnik. – Tegnap este még nagyon is biztos voltál benne.

J. R. Ward

251


A lány lassan megrázta a fejét. – Azt hiszem, csak nagyon valóságos, hihetetlen álom volt az egész... de igazából nem történt meg. Gregg a lány arcát fürkészte, de semmi mást nem talált rajta, csak bizonyosságot. Holly hirtelen a halántékára szorította a kezét. – Van egy aszpirined? – Fáj a fejed? – Igen. Épp most hasított bele. Gregg kivette a gyógyszeres dobozát a bőröndjéből. – Nézd, megpróbálhatjuk, de ha egyszer úgy döntünk, hogy maradunk, akkor nincs visszaút. Még mindig áll a dolog, hogy egy beharangozó riportot készítsünk, ezért nem léphetünk le Atlantába az utolsó pillanatban. Habár már most is az utolsó pillanatban voltak. Gregg odavitte neki az aszpirint, aztán bement a fürdőszobába, és engedett egy pohár vizet. – Szerintem feküdj vissza! Korán van, és minden bizonnyal Stan is alszik még. – Te mit fogsz csinálni? – Holly ásított egyet, amikor visszaadta a műanyag gyógyszeres dobozt meg az üres poharat. Gregg a laptopja felé bökött a fejével. – Lemegyek a nappaliba, és átnézem a felvételeket, amelyeket az éjszaka folyamán rögzítettünk. Már a távoli kamerákról is le kellett töltődniük. – Maradj a szobában! – mondta a lány, és visszahuppant az ágyba, majd pedikűrözött lábát a takaró alá csúsztatta. – Biztos vagy benne? A lány, miközben letette a fejét a párnára, elmosolyodott, és felvillantotta tökéletes fogsorát... valamint a személyisége kedves oldalát. – Persze. Úgy jobban alszom, ráadásul zuhanyozás után finom illatod van. Nocsak, ebben a lányban határozottan volt valami. Annak láttán, ahogy felnézett rá az ágyból, Gregget hat lóval sem lehetett volna kivonszolni a szobából. – Oké. Akkor aludj, mókuska!

J. R. Ward

252


Holly elmosolyodott a becenevén, amit a férfi akkor adott neki, amikor először lefeküdtek, aztán behunyta a szemét. Gregg leült az ablak mellett álló füles fotelbe, és bekapcsolta a laptopot. Az anyag, amit a folyosón, a lenti nappaliban és a kinti veranda mellett álló tölgyfán elrejtett apró kamerák rögzítettek, már valóban letöltődött. A történtek után nagyon szerette volna, ha Holly szobájába is betettek volna egyet, de persze ez butaság volt. Szellemek nem léteztek, akkor meg miért gondoltak volna rá? A felvételeket azért készítették, hogy ízelítőt adjanak a hely hangulatából... és hogy legyen vágóképük, amikor „elő kell hívniuk a ház szellemeit”. Miközben elkezdte visszanézni az előző éjszakai felvételeket, elgondolkozott rajta, mióta is csinálja ezt a munkát. Két éve? És meg egyszer sem látott vagy hallott olyasmit, amire ne lett volna logikus magyarázat. Amit nem is bánt. Nem az volt a dolga, hogy bebizonyítsa a szellemek létezését, hanem az, hogy eladja a műsort. Az egyetlen dolog, amire az elmúlt huszonnégy hónap alatt rájött, az volt, hogy milyen szerencse, hogy nem okoz gondot neki a hazudozás. Igazság szerint éppen amiatt volt tökéletes televízióproducer, mert lelkiismeret-furdalás nélkül tudott hazudni: kizárólag a célt tartotta fontosnak, az apró részletek pedig – legyen az helyszín, híres ember, ügynök, háztulajdonos vagy az, amit filmre vagy szalagra rögzítettek – ugyanolyan jelentéktelen volt számára, mint az, hogy mi van a konyhaszekrényében. Minden kizárólag arról szólt, hogy szervezze össze a dolgokat úgy, hogy a céljainak legjobban megfeleljenek. Hazudott a szerződésekről, a dátumokról, az időpontokról, a képekről és a hangokról. Mellébeszélt, félrevezetett, és téveszmékkel fenyegetőzött. Meghamisított, megváltoztatott és... Hirtelen összeráncolta a homlokát, és közelebb hajolt a képernyőhöz. A kurzort a visszacsévélés gombra vitte a Windows Playerben, aztán visszajátszott egy folyosóbeli jelenetet. Látta, hogy egy sötét árny elindul a folyosó vége felé, megáll a hálószobájuk ajtaja előtt, aztán... Hollyé előtt köddé válik. A jobb alsó sarokban lévő kis óra éjjel 12:11-et mutatott. Pont negyvenöt perccel az előtt, hogy a lány átjött hozzá. Gregg megint visszajátszotta ezt a részt. Az volt a leginkább zavarba ejtő az egészben, hogy az árny, amikor végigsétált a folyosó középső

J. R. Ward

253


részén, kitakarta a fényt a testével, amely a folyosó távolabbi végében lévő ablakból érkezett. Gregg visszaemlékezett, mit mondott neki a lány. Mert szeretkeztem vele. Miközben a fejében düh és félelem gomolygott, hagyta, hogy a felvétel továbbpörögjön, és a jobb alsó sarokban teljenek a percek. Aztán megint megtörtént. Valaki harminc perc múlva kijött Holly szobájából, kilépett az ajtón, és kitakarta a fényt. Az alak a másik irányba indult el, mint ahonnan érkezett, mintha tudta volna, hol van a kamera, és nem akarta volna megmutatni az arcát. Gregg éppen tárcsázni akarta a helyi rendőrség számát... amikor az az átkozott izé köddé vált. Mi. A. Franc.

J. R. Ward

254


32. fejezet Amikor John Matthew felébredt, és megérezte, hogy Xhex ott van mellette, pánikba esett. Álom... csak álom volt? Lassan felült, és amikor érezte, hogy a nő karja lecsúszik a mellkasán a hasára, elkapta, mielőtt még a csípőjéhez ért volna. Xhex karja meleg volt és súlyos... – John? – mondta a nő a párnájába. Gondolkodás nélkül megfordult, és megsimogatta rövid haját. Abban a pillanatban, hogy ezt tette, Xhex szeme lecsukódott, és úgy tűnt, azonnal vissza is aludt. John órája délután négyet mutatott. Órákig aludtak, és ha korgó gyomrából ítélt, Xhex is farkaséhes volt már. Amikor látta, hogy Xhex biztosan visszaaludt, kisiklott ölelő karja alól, és csendben felkelt. Írt neki egy gyors üzenetet, majd felvette a bőrnadrágját és a pólóját. Mezítláb kiosont a műtőbe, majd ki a folyosóra. Minden csendes volt. A kiképzőközpont már nem működött, ami nagy veszteség volt. Küzdelem kiáltásait kellett volna hallania a tornateremből, előadások foszlányait a tantermekből, az öltözőkből pedig a szekrényajtók csapódását. Ehelyett síri csend fogadta. Ő és Xhex azonban nem voltak egyedül, ahogy később kiderült. Amikor odaért az iroda üvegajtajához, és a kezét a kilincsre tette, megdermedt. Tohr aludt az íróasztalnál... vagyis inkább rajta. A fejét az alkarjára hajtotta, a válla előredőlt. John annyira hozzá volt szokva, hogy haragudjon a testvérre, hogy most döbbenten tapasztalta, mennyire nem lángol fel benne semmi hasonló érzés... helyette végtelen szomorúság töltötte el. Ő ma reggel Xhex mellett ébredt fel. Tohr soha többé nem teheti ezt meg. Soha nem tud már odafordulni a szerelméhez és megsimogatni a haját. Nem mehet fel a konyhába, hogy hozzon neki valamit enni. Nem ölelheti, és nem csókolhatja meg. És vele együtt egy kisbabát is elveszített. J. R. Ward

255


John benyitott az irodába, és arra számított, hogy a férfi felébred, Tohr azonban nem mozdult. Mélyen aludt tovább. Nem is csoda. Nagyon megterhelő volt számára, hogy visszanyerje a formáját, mindennap napi huszonnégy órán keresztül evett, edzett, és az erőfeszítésének lassan kezdett meglátszani az eredménye. A nadrágja már nem lógott rajta, a pólója már nem volt olyan bő. De a folyamat nagyon kimerítette. Vajon hol van Lassiter, gondolta John, amikor elment az íróasztal mellett és belépett a szekrénybe. Az angyal rendszerint mindig a sarkában volt. John átbújt a rejtett ajtón az irodaszerek polcainál, és elindult az alagútban a ház felé. A mennyezetbe épített neonfények hosszan kígyóztak előtte, és minél nagyobb utat tett meg a folyosón, annál több sorakozott mögötte is. Amikor megérkezett egy rövid lépcsőhöz, felment rajta, beütötte a kódot, és egy újabb lépcső tárult fel előtte. Amikor kilépett az előcsarnokba, hallotta, hogy a biliárdszobában megy a tévé, és már tudta, hol van az angyal. A házban senki más nem nézett Oprah-t. Anélkül, hogy egy pisztolyt nyomtak volna a halántékához. A konyha üres volt, a hűségesek valószínűleg a saját szárnyukban ettek, mielőtt elkezdték volna elkészíteni az első étkezést a ház lakói számára. Ami rendben is volt. John nem igazán akart segítséget. Gyors mozdulatokkal kivett egy kosarat az éléskamrából, aztán színültig telepakolta. Néhány bagelt. Egy termosz kávé. Egy kancsó narancslé. Gyümölcs. Lekváros táska. Lekváros táska. Lekváros táska. Bögre. Bögre. Pohár. Nagy kalóriatartalmú ételeket választott, és remélte, hogy Xhex szereti az édességet. A biztonság kedvéért, csinált egy pulykás szendvicset is. Egy másik ok miatt pedig összedobott egy sonkássajtosat. Kiment a konyhából az ebédlőn keresztül, és a nagy lépcső alatti titkos ajtó felé vette az irányt, amikor... – Jó sok kaja ez két személynek – szólalt meg Lassiter a szokásos csipkelődő hangját nélkülözve. John megfordult. Az angyal a biliárdszoba ajtajában állt, és a díszes bejárat oldalának dőlt. Az egyik csizmás lábát a másik elé tette keresztbe, a karját pedig összefonta a mellkasán. Aranypiercingjei csillogtak, és olyan hatást keltettek, mintha mindenhol szeme lenne, ami mindent észrevesz.

J. R. Ward

256


Lassiter kicsit elmosolyodott. – Szóval, már más szögből látod a dolgokat. John még akár előző este is azt vágta volna a fejéhez, hogy menj a pokolba!, most azonban hajlandóságot érzett arra, hogy bólintson. Különösen, amikor eszébe jutottak a folyosón lévő repedések a betonfalban, amelyeket Tohr határtalan fájdalma okozott. – Helyes – felelte Lassiter. – Már épp ideje volt. Ja, és azért nem vagyok mellette, mert mindenkinek szüksége van néha egy kis egyedüllétre. Mellesleg nekem is kell a napi Oprah-adagom. Az angyal ezzel elfordult, szőke-fekete haja meglebbent. – És nyugodtan megtarthatod magadnak a megjegyzésedet. Oprah lenyűgöző. John megrázta a fejét, és ő is elmosolyodott. Lassiter lehet, hogy egy metroszexuális balfék, de ő hozta vissza Tohrt a testvériségbe, és ez nagyon klassz dolog volt. Bement az alagútba, aztán a végén kilépett a szekrényen keresztül az irodába. Tohr még mindig aludt. Amikor odalépett az íróasztalhoz, Tohr nagy rándulással felriadt, és felkapta a fejét az asztalról. A fél arca össze volt gyűrődve, mintha valaki befújta volna keményítővel, de rosszul vasalta volna ki. – John... – szólalt meg érdes hangon. – Szia. Szükséged van valamire? John belenyúlt a kosárba, és kivette a sonkás-sajtos szendvicset, majd az asztalra tette, és odatolta Tohr elé. A férfi nagyot pislogott, mintha még sosem látott volna két rozskenyeret összeborítva, közötte egy hússzelettel. John az étel felé biccentett. Edd meg! – formálta a szájával. Tohr odanyúlt érte, és rátette a kezét. – Köszönöm. John bólintott, de az ujjait még az íróasztal lapján hagyta. Búcsúzásként a kézfejével kopogott egyet. Nem sok mondanivalója volt, ideje pedig még kevesebb, mert nem akarta, hogy Xhex egyedül ébredjen fel. Amikor az ajtóhoz ért, Tohr megszólalt. – Nagyon örülök, hogy visszahoztad. Őszintén örülök. A folyosón John újra megnézte a repedéseket. Ő is ezt tette volna, döbbent rá. Ha Wrath és a testvériség rossz hírt hozott volna neki, amikor az ajtajában megjelentek, ő is ugyanígy reagált volna, ahogy Tohr. Kiborult volna, őrülten.

J. R. Ward

257


Hátrapillantott a válla fölött, és ránézett a férfi sápadt arcára, aki a megmentője volt, a mentora... az egyetlen apaszerű személy, akit valaha ismert. Tohr már felszedett némi súlyt, az arca azonban még mindig beesett volt, és ez talán örökre így marad, bármennyit eszik is. Amikor a tekintetük találkozott, Johnnak olyan érzése támadt, mintha ők ketten többet megéltek volna együtt, mint amennyit az együtt töltött idő lehetővé tett. Letette a kosarat a lábához. Ma este kiviszem Xhexet. – Igen? Megmutatom neki, hol nőttem fel. Tohr nagyot nyelt. – Kéred a kulcsot a házamhoz? John visszahőkölt. Úgy gondolta, hogy az élete csak egy kis részébe avatja be a férfit, csak épp belekóstolnak a közös dolgokba, hogy megjavítsák a viszonyt kettejük között. Nem terveztem, hogy oda is elmegyünk... – Csak menjetek! Jó lenne, ha valaki körülnézne. A hűségesek havonta egyszer vagy kétszer odamennek. – Tohr oldalra hajolt, és kihúzta az íróasztal egyik fiókját. Kivett belőle egy karikát, amelyre három kulcs volt felfűzve, majd megköszörülte a torkát. – Itt van. John elvette tőle a kulcsot, és a markába szorította. Szégyen töltötte el a szívét. Az utóbbi időben magasról tett Tohr fejére, a testvér mégis összeszedte magát, és felajánlott neki valamit, ami kétségkívül rendkívül fájdalmas volt a számára. – Örülök, hogy te és Xhex megtaláltátok egymást. Kozmikus jelentősége van. Tényleg. John bele tette a kulcsot a zsebébe, hogy felszabaduljon a keze. Nem vagyunk együtt. – Dehogynem. Ti ketten egymásnak lettetek teremtve. Jézusom, gondolta, a kötődés illata ennyire nyilvánvaló? Mindegy, nem volt értelme elkezdeni megmagyarázni azt a sok okot, amiért ez nem volt lehetséges. – Szóval, elmész az irgalmas nővérek árvaházába? – Amikor John bólintott, Tohr lehajolt a földre, és felvett egy fekete nejlonszatyrot. – Ezt vidd el nekik. Kábítószeres pénz, amit a barna téglás házból zsákmányoltunk. Blay hozta el. Ők biztos örülnek majd neki.

J. R. Ward

258


Tohr felállt, a térde recsegett-ropogott, amikor a testsúlya ránehezedett. Megfogta a szendvicset, visszahajtotta róla a fóliát és beleharapott. – Pont eltaláltad a majonézt – dörmögte. – Nem túl sok, de nem is túl kevés. Köszönöm. Ezzel megfordult, és a szekrényhez lépett. John halkan füttyentett egyet, mire a testvér megállt, de nem nézett hátra. – Semmi baj, John. Nem kell mondanod semmit. Vigyázz magadra ma este, oké? Ezután kilépett az irodából, és otthagyta a kedvesség és méltóság olyan légkörében, amelyhez John csak remélni tudta, hogy egy nap majd képes lesz felnőni. Amikor becsukódott a szekrényajtó, arra gondolt... olyan akar lenni, mint Tohr. Elindult ki a folyosóra, és furcsállta, hogy ilyen gondolatok futnak át a fején, ám ettől valahogy helyére billent a világ: azóta, hogy először találkozott a férfival, talán a méretei miatt, vagy az intelligenciája, vagy az, ahogy a felével bánt, ahogy harcolt, vagy esetleg a mély hangja lehetett az oka... de John tudta, hogy olyan akart lenni, mint Tohr. És ez jó volt. Ez... volt a helyes. Mert néha jobb, ha a múltat hagyjuk eltemetve... különösen az övét, mivel bűzlött. A helyzet azonban úgy állt, hogy így több esélye volt megakadályozni Xhexet abban, hogy Lash után eredjen. Még egy vagy két éjszakára szüksége lesz, hogy teljesen visszanyerje az erejét. Aztán valószínűleg megint innia kell. Legalább egyszer. Így pedig John tudni fogja, hol van, és maga mellett tarthatja az este folyamán. Nem számított, hogy Tohr mit mondott, John nem áltatta magát. Előbb vagy utóbb Xhex el fog menekülni, ő pedig nem tehet ellene semmit, hogy megállítsa. A másik oldalon Payne a szentélyben sétálgatott. Meztelen talpát csiklandozta a rugalmas, zöld fű, az orrát megtöltötte a jerikói lonc és a jácint illata.

J. R. Ward

259


Amióta az anyja felélesztette hibernált állapotából, még egyetlen órát sem aludt, amit kezdetben furcsának talált, aztán már nem foglalkozott vele. így volt és kész. Valószínűleg a teste egy életre eleget pihent. Elhaladt a Nemző temploma előtt, de nem ment be. Ugyanúgy az anyja udvarára sem – még túl korán volt, hogy Wrath megérkezzen és gyakorolják a küzdelmet, ezen az egy alkalmon kívül pedig soha nem ment be oda. Amikor azonban elérkezett az elkülönített kiválasztottak templomához, benyitott az ajtaján és belépett. Nem tudta megmondani, mi vette rá, hogy elfordítsa az ajtógombot, és átlépje a küszöböt. A vízzel teli tálak, amelyeket a nővérek gyakran használtak, hogy belenézzenek, és azon keresztül lássák, mi történik a túlsó oldalon, még mindig tökéletes rendben álltak egymás mellett a padokon, a pergamentekercsek és az írótollak is hasonlóképpen várakoztak, hátha egyszer valaki majd ismét használja őket. Egy fényes csillanás ötlött a szemébe, és odasétált hozzá. A kristálytálban lévő víz lassan forgott körbe, mintha nemrég használták volna. Payne körülnézett. – Hahó? Nem kapott választ, csak a citrom finom illatát érezte, amiből tudta, hogy Sen’ki járt itt előtte a törlőrongyával. Amit igazán időpocsékolás volt. Ezen az oldalon ugyanis nem volt sem por, sem piszok, sem sár, amit le kellett volna takarítani, Sen’ki azonban ragaszkodott a kiválasztottak ősi hagyományaihoz. Ha nincs semmi tennivaló, keresni kell feladatot, amely nem szolgál nagy célokat. Amikor Payne megfordult, hogy elmenjen, és végignézett a sok üres széken, az anyja kudarca olyan egyértelművé vált számára, mint a csend, amely körülvette. Nem szerette az Őrzőt, tényleg nem. Azonban volt valami szomorú abban a sok tervben, amelyből végül nem lett semmi. Az anyja elképzelt egy nemzési módszert, amely kiküszöbölte a hibákat, hogy a faj erős legyen. Így a földön, a harcmezőn bátran nézhettek szembe az ellenséggel, mert nyerhettek. Sok gyermeket tartott maga mellett, akik szeretettel, kötelességtudattal és örömmel szolgálták.

J. R. Ward

260


De most hol volt az Őrző? Egyedül. Nem istenítették. Nem szerették. Valószínűleg a jövő nemzedékei sem fogják követni, látva a sok szülőt, aki eltért a hagyományos úttól. Payne kilépett az örökös nappali fénybe, és... Lent a medencénél ragyogó sárga alakot pillantott meg, aki úgy táncolt, mint virágszál a szélben. Payne odasétált hozzá, és amikor közelebb ért, biztos volt benne, hogy Laylának elment az esze. A kiválasztott egy dalt énekelt, amelynek nem volt szövege, a teste olyan ritmusra mozgott, amelynek nem volt üteme, a haja pedig úgy lengedezett a levegőben, mint egy zászló. Most először fordult elő, hogy nem kontyban viselte a haját, ahogy a többi kiválasztott, legalábbis azóta, hogy Payne megismerte. – Nővérem! – szólalt meg Layla és megállt. – Bocsáss meg! Ragyogó mosolya szikrázóbb volt, mint tündöklő sárga ruhája, az illata pedig erősebb, mint bármikor máskor, a fahéj legalább annyira megtöltötte a levegőt, mint varázslatos hangja. Payne megrázta a fejét. – Nincs mit megbocsátanom. Igazából, nagyon tetszik a dalod a fülemnek. Layla karja abbahagyta a kecses mozdulatokat. – Ez csodálatos nap, nem igaz? – De igen. – Payne szívébe hirtelen félelem hasított. – A hangulatod sokat javult. – Úgy van, igen. – A lány kecsesen piruettezett körbe-körbe, a lábát elegáns szögben felemelte, majd felugrott a levegőbe. – Hát nem csodálatos ez a nap? – Mi okozott ekkora örömöt neked? Payne már tudta a választ. Az ilyen feltűnő változások ritkán történtek ok nélkül – valamilyen kiváltó oknak lennie kellett. Layla tánca lelassult, a karja és a haja lenyugodott, megpihent a teste mellett. Felemelte vékony ujjait a szájához, és úgy tűnt, nem találja a szavakat. Igénybe vették a szolgálatait, gondolta Payne. Már nem csak elméleti volt a tudása. – Én... – Arcát elöntötte a pír.

J. R. Ward

261


– Örülök neked – mormolta Payne, ami többnyire igaz is volt. Egy része azonban érdekes módon elszomorodott, mert elvesztett valamit. Már csak ő és Sen’ki maradt, akik nem voltak valaki hasznára? Nagyon úgy tűnt. – Megcsókolt! – mondta Layla, és lenézett a medence vizére. – Az... az ajkát az enyémre tette. Kecsesen leült a medence márványperemére, belenyúlt a vízbe, és a kezével végigszántotta. Payne is csatlakozott hozzá, mert néha jobb volt, ha az ember érzett valamit, akármit. Még akkor is, ha az a valami fájdalom volt. – És élvezted? Layla a tükörképét nézte a vízben, szőke haja a válla mögött omlott le, a vége beleért a vízbe. – Tüzet... gyújtott bennem. Egy hatalmas, lángoló tüzet, amelyben... elhamvadtam. – Szóval már nem vagy szűz. – De igen. A csók után megállított mindkettőnket. Azt mondta, szeretné, ha biztos lennék benne. – Az érzéki mosoly, amely feltűnt a lány arcán, szavak nélkül is elárulta szenvedélyét. – Biztos voltam benne, és még most is az vagyok. Ahogy ő is. Igen... hatalmas, harcos teste felkészült rám. Éhezett rám. Ó... mérhetetlenül nagy ajándék, ha valakit így kívánnak! Eddig azt hittem... az a legfontosabb számomra, hogy átéljem mindazt, amit megtanítottak nekem, de már tudom, hogy ennél sokkal több vár a túlsó oldalon. – Ő? – suttogta Payne. – Vagy a kötelességed teljesítése. Layla erre a homlokát ráncolta. Payne megrázta a fejét. – Jól gondolom, hogy a dolog inkább róla szól, mint a te helyzetedről? Hosszú szünet után érkezett meg a válasz. – Az, hogy közöttünk ilyen szenvedély lángol, egész biztosan valamiféle sorsszerűséget jelez, nem gondolod? – Erről nincs véleményem. – Payne eddigi tapasztalata a sorssal csupán egyetlen röpke, cselekvő pillanat volt... amelyet egy végtelenül hosszú, mozdulatlan időszak követett. Nem kifejezetten az a fajta szenvedély, amiről Layla beszélt. Vagy amiről áradozott. – Elítélsz engem? – suttogta a kiválasztott.

J. R. Ward

262


Payne ráemelte a tekintetét, az üres szobára gondolt, a sok üres íróasztallal meg a vízzel teli kristálytállal, amelyet nem fogtak közre jól képzett kezek. Layla öröme, amely a kiválasztott életforma határain kívül gyökerezett, egy újabb elkerülhetetlen hibája volt az Őrző rendszerének. És ez nem volt rossz dolog. Előrenyújtotta a kezét, és megérintette a lány vállát. – Egyáltalán nem. Őszintén örülök neked. Amikor Layla félénk öröme kiült az arcára, a gyönyörűből egyenesen lélegzetelállítóvá változott. – Én is örülök, hogy megoszthatom ezt veled. Úgy elárasztanak az érzelmek, hogy azt érzem, mindjárt szétvet a boldogság, és nincs senki... akivel erről beszélhetnék. – Én mindig itt leszek neked. – Végül is, Layla sosem ítélte el őt és férfias hajlamait, ezért szerette volna viszonozni neki a nagylelkű elfogadást. – Hamarosan visszamész hozzá? Layla bólintott. – Azt mondta, térjek vissza a... hogy is fogalmazott? A következő szabad estéjén. Ezért igen, visszamegyek. – Majd mesélj el mindent! Igazán... nagyon érdekel, mi történt, és kívánok minden jót neked. – Köszönöm, nővérem. – Layla rátette a kezét Payne kézfejére, miközben könnyek gyűltek a kiválasztott szemébe. – Olyan régóta nem használtak, és ez most... ez az, amit mindig is akartam. Úgy érzem, végre... élek. – Én is örülök, nővérem. Ez... nagyon jó dolog. Payne Biztató mosollyal az arcán felállt, majd magára hagyta a lányt. Miközben visszasétált a lakhelyére, észrevette, hogy a mellkasa közepén előtörő fájdalmat dörzsölgeti.. Ami őt illette, alig várta már, hogy Wrath megérkezzen.

J. R. Ward

263


33. fejezet Xhex John Matthew illatára ébredt. És a friss kávééra. Felnyitotta a szemét, majd megpillantotta a férfit a félhomályban. Megint azon a széken ült, ahol legelőször, kicsavarodott felsőtesttel, miközben egy sötétzöld termoszból kávét töltött egy bögrébe. Rajta volt a bőrnadrágja, meg egy póló, a lába azonban meztelen volt. Amikor visszafordult felé, megdermedt, és felvonta az egyik szemöldökét. Habár a bögrét a saját szájához készült emelni, azonnal kinyújtotta Xhex felé, hogy neki adja, hogy megigya. És ez röviden össze is foglalta a személyiségét. – Ne, kérlek! – mondta a nő. – Ez a tiéd. John megállt, mintha azt mérlegelné, vitába szálljon-e vele, aztán a szájához emelte a porcelánbögrét és belekortyolt. Xhex felhajtotta a takarót, majd lecsúsztatta az ágyról a lábát. Amikor felállt, leesett róla a törülköző, és hallotta, hogy John felszisszen. – Ó, ne haragudj! – motyogta, majd lehajolt, és felhúzta magára a frottíranyagot. Nem ítélte el a férfit azért, mert nem akarta látni a sebét, amely még mindig nem gyógyult be az alhasán. Nem kifejezetten az a látvány volt, amit az ember szívesen nézegetett, mielőtt reggelizni készült. Eltakarta magát, aztán kitipegett a vécébe, elvégezte a dolgát, és megmosta az arcát. A teste sokat javult, a zúzódásai kezdtek eltűnni, a lába könnyebben elbírta a testsúlyát, a fájdalom pedig már nem volt elviselhetetlen, csupán kellemetlen. Amikor kijött a fürdőszobából, azt mondta. – Szerinted tud valaki adni nekem egy-két ruhát kölcsön? John bólintott, de az ágyra mutatott. Nyilván azt akarta, hogy egyen, és ezzel a tervvel Xhex is egyetértett. – Köszönöm – mondta, majd szorosabbra fogta a törülközőt a melle felett. – Mit hoztál? Amikor leült, John sokféle ennivalót kínált neki, amiből Xhex a pulykás szendvicset választotta, mert a teste fehérjére vágyott, és ezt a kérést nem J. R. Ward

264


tudta megtagadni magától. John nézte, ahogy eszik, miközben csak a kávéját iszogatta, majd amikor a nő befejezte, kivett egy lekváros táskát, ami túl csábítónak bizonyult. Xhex cseresznyéset evett, és rögtön megkívánta hozzá a kávét. John azonnal nyújtotta is a bögrét, mintha kitalálta volna a gondolatát. Xhex befalta a második süteményt is, aztán a bagelt. Egy pohár narancslé következett, majd még két bögre kávé. Furcsa volt ez a csend kettőjük között. Általában a nő volt az, aki nem sokat beszélt, inkább hallgatott, és nem osztotta meg senkivel a gondolatait. Úgy azonban, hogy John néma volt, különös módon kényszert érzett rá, hogy beszéljen. – Tele vagyok – közölte, aztán hátradőlt a párnára. John felvonta a szemöldökét, majd felemelte a harmadik lekváros táskát is, Xhex azonban megrázta a fejét. – Istenem... nem! Azt már nem bírom. A férfi csak ekkor kezdett hozzá az evéshez. – Rám vártál? – kérdezte Xhex a homlokát ráncolva. Amikor John lesütötte a szemét, és megvonta a vállát, halkan káromkodott egyet. – Nem kellett volna. John ismét vállat vont. Xhex figyelte, ahogy eszik, majd megjegyezte. – Milyen elegánsan eszel. – A férfi olyan mélyen elpirult, mint amilyen vörös volt a lekvár a süteményben. Xhex csendre intette bolond szívét, mert hirtelen túl gyorsan kezdett el verni. Aztán azt mondta magának, hogy biztos azért van ilyen heves szívdobogása, mert épp most küldött le közel kétezer kalóriát üres gyomrába. Vagy nem. Amikor John elkezdte lenyalni a porcukrot az ujjáról, és Xhex egy pillanatra meglátta a nyelvét, hirtelen valami megmozdult benne... Aztán Lash emléke tört felszínre, és tönkretette a lába között épphogy csak feléledő érzést. Egymás után villantak be a képek arról, ahogy a magáévá tette abban a hálószobában, ahogy rajta feküdt, és a kezével szétfeszítette a lábát... – Ó a francba... – Felpattant az ágyról, a fürdőszobába szaladt, és még éppen időben jutott el a vécéig.

J. R. Ward

265


Mindent kihányt. A lekváros táskát. A kávét. A pulykás szendvicset. Mindent, amit csak megevett. Miközben öklendezett, nem a hányást érezte, hanem Lash kezét a bőrén... a testét az övében, ahogy pumpálta... Ééééééééés megjött a narancslé is. Ó, istenem... hogy volt képes ezt elviselni? A harcot, a küzdelmet, a harapást... aztán a brutális szexet. Újra és újra... majd az utóhatást, amikor lemosta magáról a nyomorultat. Kimosta magából is. A pokolba... Az újabb hányásroham elterelte a gondolatait, és bár utált öklendezni, jótétemény volt, hogy az agya kikapcsolt. Mintha a teste fizikailag is próbált volna megszabadulni a borzalomtól, kiüríteni mindent, mielőtt új lapot kezdett volna. Más szóval, újraindította magát, mint egy számítógép. Amikor a hányás befejeződött, visszahanyatlott a sarkára, és izzadt homlokát a karjára fektette. Miközben a levegő zihálva járt ki és be a száján, garatreflexe még mindig remegett, mintha azt tervezné, hogy újra munkához lát. Már nincs ott semmi, emlékeztette a nyavalyást. Semmi, hacsak nem akarta még a tüdejét is felköhögni. A francba, utálta ezt a részt. Közvetlenül azután, hogy megjárta a poklot, az agya és a környezete életveszélyes aknamezővé vált, és soha nem tudhatta, mi idézett elő egy újabb robbanást. Idővel persze ez majd csökkenni fog, de a „normális életbe” való visszatérés enyhén megerőltető volt. Felemelte a fejét, és megnyomta az öblítést. Amikor egy vizes ruha ért a homlokához, megugrott ijedtében, de csak John volt az, semmi olyan, amitől félnie kellett volna. Istenem, pont azt adta meg neki, amire jelen pillanatban a legjobban vágyott a világon! Egy tiszta, nedves, hideg borogatást. Beletemette az arcát, és megborzongott a megkönnyebbüléstől. – Nagyon sajnálom az ételt. Tényleg jó volt megenni. Eljött az ideje, hogy John szóljon Jane dokinak. Miközben Xhex meztelenül feküdt a vécé előtt elterülve a földön, John egyik szemét rajta tartotta, a másikat pedig a telefonján, amin éppen sms-t írt.

J. R. Ward

266


Miután elküldte az üzenetet, feltette a telefont a pultra, és kivett egy tiszta törülközőt a kagyló melletti halomból. Szerette volna eltakarni Xhex testét, hogy a nő ne érezze magát kényelmetlenül, amellett azonban nem tudta elnézni, ahogy a gerince majdnem átszúrta a bőrét a hátán. A teste köré csavarta a törülközőt, és a kezét még egy kicsit ott hagyta a vállán. Szerette volna magához húzni, de nem tudta, nem nyíltak-e szét a varratai hányás közben. Ami viszont még fontosabb volt, nem tudta, vajon szívesen fogadná-e, ha olyan közel... Xhex ekkor hátradőlt, és hozzásimult a mellkasához. Eligazította magán a törülközőt, és a két szélét elöl egymásra hajtotta. – Hadd találjam ki! A jó dokinak írtál. John kiszabadította a lábát, majd az egyik tenyerével letámaszkodott a földre, és felhúzta a térdét, így a nőt a két lába között fogta közre. Nem rossz pozíció, gondolta. A vécécsésze már nem volt közvetlenül az arcában, ha viszont szüksége lett volna rá, csak annyit kellett tennie, hogy felül függőlegesbe. – Nem vagyok beteg – szólalt meg Xhex rekedt hangon. – A műtét miatt, vagy ilyesmi. Csak túl gyorsan ettem. Lehet, gondolta John. Azért nem ártott, ha Jane doki is megnézi. Különben is engedélyt kellett kérnie arra, hogy kivigye éjszaka. – Xhex? John? John füttyentett egyet, amikor meghallotta az orvosnő hangját, a következő pillanatban pedig Vishous fele dugta be a fejét az ajtón. – Buli van? És engem meg sem hívtatok? – kérdezte, amikor belépett a fürdőszobába. – Nos, valójában azt hiszem, meg vagy hívva – dadogta Xhex. – Nincs semmi bajom. Jane letérdelt, és kedves mosolya ellenére a szeme éberen és figyelmesen vizsgálta Xhex arcát. – Mi történt? – Evés után rosszul lettem. – Megmérhetem a lázadat? – Jobban szeretném, ha most semmivel nem nyúlnál a torkom közelébe, ha nem gond. Jane elővett egy fehér eszközt a táskájából. – A füledben is meg tudom nézni.

J. R. Ward

267


John meglepődött, amikor Xhex keze megtalálta az övét, és erősen megszorította. Hogy tudassa, ott van vele, viszonozta a szorítást, és amikor megtette, a nő válla ellazult, majd elernyedve dőlt hátra teljesen a testéhez. – Jól van, csináld, doki! Xhex oldalra billentette a fejét, ami így – mit ad isten – John jobb vállára hajlott. A férfi erre képtelen volt megállni, hogy le ne tegye az arcát a nő selymes hajára, és mélyen beszívja az illatát. Ami őt illette, Jane túl hamar végzett a lázméréssel. Csak betette a fülébe, egy sípolás hallatszott, és már ki is vette, ami azt jelentette, hogy Xhexnek már nem volt oka tovább ott tartania a vállán a fejét. – Nincs lázad. Megnézhetem a műtéti sebet is? Xhex szétnyitotta elöl a törülközőt, és megmutatta a hasát meg a vágást, amely az altestén futott keresztbe. – Szépen néz ki. Mit ettél? – Túl sokat. – Értem. Van valami fájdalmad, amiről tudnom kell? Xhex megrázta a fejét. – Már jobban érzem magam. Komolyan. Csak ruhára és cipőre lenne szükségem, meg újra megpróbálnám az evést. – Nekem van néhány műtősruhám, amit felvehetsz, aztán majd fent a házban nézünk neked valamit. – Oké. Köszönöm. – Xhex megmozdult, hogy felálljon, és John felsegítette, miközben a törülközőt is ott tartotta rajta, amikor le akart csúszni róla. – Mert ma este kimegyünk. – De ugye nem harcolni. John megrázta a fejét, és mutogatni kezdett. Csak lazítunk egy kicsit. Esküszöm! Jane összehúzta a szemét. – Mindössze orvosilag mondhatok véleményt, ami pedig az, hogy szerintem – és itt Xhexre bólintott –, pihenned kellene és enned valamit, hogy megnézzük benned marad-e. Viszont mivel felnőtt vagy, szabadon dönthetsz. Egy dolgot azonban jobb, ha tudsz. Ha ti ketten Qhuinn nélkül mentek ki, Wrath nagyon dühös lesz. Semmi gond, mutogatta John. Nem lelkesedett a gondolatért, hogy bébiszittert kapnak, de nem akart kockázatot vállalni Xhexszel. Nem ringatta magát ábrándokba azzal a nővel kapcsolatban, akibe szerelmes volt. Tudta, hogy bármelyik pillanatban úgy dönthet, hogy

J. R. Ward

268


elmegy, és ha a helyzet komolyra fordul, hasznát fogja venni az erősítésnek.

J. R. Ward

269


34. fejezet Lash ugyanabban a pózban ébredt fel, amelyben elaludt: a fürdőszobában ült a földön, a karjával átfogta felhúzott lábát, a fejét a térdére hajtotta. Amikor kinyitotta a szemét, egyből merev férfiasságát pillantotta meg. Xhexről álmodott, és a képek olyan tiszták voltak, az érzések pedig olyan valóságosak, hogy az a csoda, hogy nem élvezett a nadrágjába. Álmában ott voltak megint abban a hálószobában együtt, harcoltak, aztán megharapta, majd a magáévá tette, leszorította az ágyra, és ráerőszakolta magát, habár a nő gyűlölte ezt. Lash őrülten szerelmes volt belé. Egy nedves gurgulázó hang ütötte meg a fülét, ezért felemelte a fejét. Műcicus kezdett magához térni, az ujjai megrándultak, a szemhéja megremegett, mint egy törött reluxa. Amikor Lash meglátta kócos haját és vérfoltos felsőjét, fájdalom hasított a halántékába, mintha másnapos lenne, de egész biztosan nem attól, hogy előtte jól érezte magát. A kurva, aki kiterülve feküdt a saját mocskában, undorral töltötte el. Nyilvánvalóan sokáig hányt, de hál’ istennek Lash azt a fázist végigaludta. Kisimította a haját a szeméből, majd érezte, hogy a szemfoga megnyúlik, és tudta, hogy ideje lenne végre hasznát vennie a nőnek, de a francba... legalább annyira volt étvágygerjesztő, mint egy darab romlott hús. Még több víz! Erre van szüksége ennek a rémálomnak. Még több vízre, és... Amikor előrehajolt, hogy megnyissa a zuhanyt, a nő tekintete rávetődött. A sikítás, amely feltört véres szájából, és visszhangzott a csempézett falak között, olyan hangos volt, hogy Lash füle csengett, mint egy templomi harang. Az az istenverte szemfoga megrémítette a szukát. Amikor a haja megint a szemébe lógott, hátraseperte, és azt fontolgatta, hogy kitépi a kurva

J. R. Ward

270


torkát, csak hogy elhallgattassa. Szó sem lehetett róla, hogy beleharapjon abba a... A nő nem a száját bámulta. Tágra nyílt, tébolyult tekintete a homlokára szegeződött. Amikor megint a szemébe lógott a haja, Lash megint hátrasöpörte... valami azonban a kezében maradt. Lassított mozdulattal lenézett rá. Nem a haja volt. A bőre. Megfordult, és ezúttal a saját kiáltását hallotta. A tükörbe nézve alig hitt a szemének. Az alatt a bőrdarab alatt, amely lejött róla, valami fekete nyálkás réteg látszott fehér koponyáján. Az ujja hegyével megtapogatta a bőrfelületet, amely még mindig rajta volt, de rájött, hogy már az is laza, és az arca minden négyzetcentimétere, mint valami lepedő, csak lazán fedi a csontjait. – Neeeeem! – kiáltotta, és megpróbálta visszaragasztani a leesett kis darabot... A keze... ó, istenem, már az is? Félig levált bőrcsíkok lógtak a kézfejéről, és amikor felhúzta az inge ujját, azt kívánta, bárcsak óvatosabb lett volna, mert a mozdulattal lenyúzta magáról a bőrt. Mi a franc történik vele? Mögötte a tükörben látta, ahogy a kurva kimenekül, és úgy néz ki, mint valami horrorfilm főszereplője. Hirtelen támadt lendülettel utána eredt, a teste azonban egyáltalán nem emlékezett a régi erejére és eleganciájára. Miközben a zsákmány után vetette magát, érezte, ahogy a ruhája a testéhez dörzsölődik, és tudta, mi történik alatta a bőrével. Akkor kapta el a prostit, amikor már a hátsó ajtónál volt, és a zárat kezdte rángatni. Hátulról rávetette magát, megmarkolta a haját, és durván hátrarántotta a fejét. Majd beleharapott, és magába szívta fekete vérét. Rövid idő alatt elfogyasztotta minden csepp vérét, addig csapolta, amíg már hiába szívta, nem jött semmi a szájába. Ekkor elengedte, a nő pedig, mint egy rongybaba, összecsuklott a szőnyegen. Lash a részegek kábulatával visszatántorgott a fürdőszobába, és felkapcsolta a lámpát, amely a tükör két oldalán futott végig. Minden egyes ruhadarabbal, amelyet lehámozott magáról, újabb részletét tárta fel a horrornak, amelyet már az arcán is látott: a csontjai és az izmai fényes fekete ragyogással csillogtak a lámpafényben.

J. R. Ward

271


Rothadó hulla volt. Egy két lábon járó, lélegző, rothadó hulla, amelynek a szeme szemhéj és szempilla nélkül csak forgott a szemgödrében, a szájában pedig nem látszott más, csak a szemfoga és a többi fog. Az utolsó darab bőr, ami még megmaradt rajta, az volt, amely gyönyörű, hosszú szőke haját tartotta a fején, de már ez is kezdett hátracsúszni, mint egy paróka, amelyet elengedett a ragasztó. Lash ezt a darabot is levette a fejéről, majd csontvázszerű kezével megsimogatta, ami eddig a büszkesége volt. Na persze, ezzel alaposan összepiszkolta, mert a fekete folyadék rákenődött a tincseire, bemocskolta... és így már nem volt jobb, mint ami az ajtó mellett heverő prosti fején volt. Leejtette a kezéből a skalpját, aztán végignézett magán. A bordái börtönében nézte, ahogy ver a szíve, és döbbent rémülettel arra gondolt, mi minden fog még lerohadni róla... és mivé alakul, miután ez a változás befejeződik rajta. – Ó, te jó isten... – nyögött fel, de a hangja már nem úgy hangzott, mint régen. Helyette egy kongó, torz hang ejtette ki a szavakat, amely hátborzongatóan ismerősnek tűnt számára. Blay a nyitott szekrényajtó előtt állt, a ruhái vállfákon lógtak. Az az abszurd ötlet jutott az eszébe, hogy felhívja az anyját, és tanácsot kér tőle. Mindig ezt tette, amikor valahová ki kellett öltöznie. Ezt a beszélgetést azonban nem akarta még lejátszani. Az anyja ugyanis azt feltételezné, hogy egy nővel találkozik, és izgatott lenne attól, hogy randevúzni fog. Akkor pedig muszáj lenne hazudnia neki...vagy színt vallani. A szülei sosem ítélkeztek... a pokolba, még Qhuinnt is hajlandók lettek volna befogadni, amikor a saját családja kitagadta, és majdnem agyonverette a becsületgárdával... még úgy is, hogy ezzel veszélybe kerültek volna az elitben. Blay azonban az egyetlen fiuk volt, és az hogy nem nő mellett állapodik meg, nem csak azt jelentette, hogy nem lesznek unokáik, hanem azt is, hogy az arisztokrácia támadni fogja őket. Nem meglepő módon az elit elfogadta a homoszexualitást, feltéve, hogy az illető feleségül vett egy nőt, és soha, de soha nem beszélt vagy tett semmit nyíltan, amivel megerősítette volna azt a tényt, ami valójában volt. Látszat. A látszat mindenekfelett állt. Ha pedig valaki beismerte a másságát? Azonnal kizárták maguk közül.

J. R. Ward

272


A családjával együtt. Bizonyos szempontból Blay alig tudta elhinni, hogy tényleg randevúzni fog valakivel. Elmegy egy étterembe, aztán egy éjszakai bárba. És a partnere lenyűgözően fog kinézni. Ahogy mindig is. Kivett egy szürke, halványrózsaszín csíkos Zegna öltönyt, aztán egy elegáns halványrózsaszín, hófehér visszahajtott mandzsettájú inget. Cipő... cipő... cipő... Az ajtón valaki dörömbölni kezdett. – Hé, Blay! A francba! Már kitette az öltönyt az ágyra, az előbb zuhanyozott le, fürdőköpenyben volt, és bezselézte a haját. Zselé! Ez volt a legegyértelműbb, istenverte, árulkodó jel. Odament az ajtóhoz, és csak résnyire nyitotta ki. Odakint a folyosón Qhuinn állt harcra öltözve, a fegyvertartó hám, amelyből kilógtak a tőrei, a kezében volt, bőrruhát viselt, katonai bakancsát teljesen befűzte. Furcsa mód, harcos külseje most nem gyakorolt Blay-re különösebb hatást. Még túl jól emlékezett arra, hogy nézett ki előző éjjel az ágyon fekve, miközben Layla ajkát nézte. Rossz ötlet volt hagyni, hogy az ivást az ő szobájában intézzék, gondolta. Mert most csak találgatni tudott, meddig jutottak ők ketten. Qhuinnt ismerve végig. Szuper. – John küldött egy üzenetet – magyarázta Qhuinn. – Ő és Xhex tesznek egy körsétát Caldie-ban, és most az egyszer a gazember... A srác különböző színű szeme végigmérte a barátját, majd oldalra hajolt, és benézett a szobába Blay válla fölött. – Mit csinálsz? Blay összébb húzta a fürdőköpeny elejét. – Semmit. – Más a parfümöd, és... mit műveltél a hajaddal? – Semmit. Mit mondtál Johnról? Qhuinn kis szünet után folytatta. – Ja... igen. Szóval, kimennek a városba, és mi is megyünk velük. A háttérbe kell húzódnunk, mert szeretnének kettesben lenni. De attól még... – Ma nem vagyok beosztva. Qhuinn felvonta piercinges szemöldökét. – És? – Vagyis... nem kell kimennem.

J. R. Ward

273


– Eddig ez nem okozott problémát. – Hát most okoz. Qhuinn megint oldalra hajolt Blay mellett, és belesett a szobába. – Azt az öltönyt csak azért veszed fel, hogy lenyűgözd az itthoniakat? – Nem. Ezúttal hosszabb szünet következett, majd Qhuinn fagyosan azt kérdezte. – Ki az? Blay szélesebbre tárta az ajtót, és ellépett a bejáratból. Ha meg kell beszélniük ezt a dolgot, nem volt értelme a folyosón elintézni, ahol mások is hallhatják vagy láthatják őket. – Számít egyáltalán? – kérdezte hirtelen támadt ingerültséggel. Az ajtó becsapódott. Hangosan. – Igen. Nagyon is. Blay feltűnően tudomást sem vett Qhuinnről, amikor kioldotta a fürdőköpenye kötőjét, és leengedte a ruhát meztelen testéről. Majd felvette az öltönynadrágját... alsónadrág nélkül. – Csak egy barát. – Férfi vagy nő? – Számít? Az újabb hosszú csendben Blay belebújt az ingbe, és végig begombolta. – Az unokatestvérem az! – morogta Qhuinn. – Saxtonnal fogsz találkozni, ugye? – Talán. – Blay odament a komódhoz, és kinyitotta az ékszeresdobozát. Sokféle mandzsettagomb ragyogott benne. Egy olyat választott, amelyben rubin volt. – Ez azért csinálod, hogy visszavágj Layla miatt? Blay mozdulatlanná dermedt, miközben a keze éppen a mandzsettáját fogta. – Jézus Krisztus! – Szóval igen. Mindjárt gon... Blay megfordult. – Az eszedbe jutott valaha is, hogy ennek semmi köze hozzád? Hogy egyszerűen csak elhívott egy férfi, és el akarok menni vele? Hogy ez természetes? Vagy annyira öntelt vagy, hogy azt hiszed, mindennek és mindenkinek hozzád van köze? Qhuinn alig észrevehetően hátrahőkölt.

J. R. Ward

274


– Saxton egy kurva. – Nos, te már csak tudod, mitől lesz valaki az, nem igaz? – Egy igazi kurva. Nagyon elegáns, nagyon kifinomult, de akkor is kurva. – Lehet, hogy csak szexre vágyom. – Blay felvonta az egyik szemöldökét. – Elég régen volt benne részem, és a nőkkel, akiket a bárokban keféltem meg, csak hogy ne maradjak le mögötted, nem volt valami jó élmény. Azt hiszem, itt az ideje, hogy végre valami igazit is kapjak. A gazembernek volt képe elsápadni. Halálosan. Ráadásul még hátra is tántorodott, és nekidőlt az ajtónak. – Hová mentek? – kérdezte végül. – Először elvisz Sal éttermébe, aztán átmegyünk abba a szivarklubba. – Blay begombolta a másik mandzsettáját is, aztán odament a komódhoz, hogy kivegyen belőle egy pár zoknit. – Utána pedig... ki tudja. Váratlanul finom fűszeres illat terjedt szét a hálószoba levegőjében, és beszivárgott Blay orrába is, amitől azonnal ledöbbent. A számtalan lehetőség közül, ahogy a beszélgetés alakulhatott volna... az meg sem fordult a fejében, hogy a vita Qhuinn összekötődő illatát fogja kiváltani. Blay megfordult. Egy hosszú, feszült pillanat után elindult legjobb barátja felé, mert olyan erősen vonzotta magához az illat. Qhuinn égő tekintete követte minden egyes lépését. A kettejük közti vonzalom, amelyet mindketten eltemettek magukban, most robbanásszerűen a felszínre tört. Amikor szorosan egymás előtt voltak, Blay megállt, hevesen emelkedő és süllyedő mellkasa Qhuinnéhez ért. – Mondd ki a szót! – suttogta Blay zihálva. – Mondd ki, és nem megyek el! Qhuinn Blay nyaka köré fonta két érdes tenyerét, és hátrabiccentette a fejét, Blay pedig kinyitotta a száját, hogy levegőhöz jusson. Qhuinn erős hüvelykujja belenyomódott az állkapcsa alá mindkét oldalon. Elektromos pillanat volt. Amelyben ott rejtőzött a tűzvész ígérete. Mindjárt az ágyon fogunk kikötni, gondolta Blay, miközben megfogta Qhuinn csuklóját.

J. R. Ward

275


– Mondd ki azt a szót, Qhuinn! Mondd ki, és veled maradok éjszaka. Elmegyünk Xhexszel és Johnnal, aztán amikor végeztek, visszajövünk ide. Mondd ki! A kék-zöld szempár, amelyet Blay egy életen át nézett, a szájára szegeződött, Qhuinn mellkasa pedig olyan hevesen járt le-fel, mintha futott volna. – Vagy még jobb – folytatta Blay elnyújtott hangon. – Inkább csókolj meg... Qhuinn hirtelen megfordította a barátját, és olyan keményen taszította a komódnak, hogy a bútordarab hangosan a falhoz koppant. A tetején összekoccantak a kölnis üvegek, egy hajkefe leesett a földre. Qhuinn durván rátapasztotta a száját Blay-ére, miközben az ujja belemart a nyakába. De nem számított. Blay nem is várt mást tőle, csak durvaságot és kétségbeesést. És Qhuinn láthatóan benne volt a dologban, a nyelve kilőtt, és elvette azt, ami az övé. Blay ügyetlenül matatva kihúzta az ingét a nadrágjából, majd a cipzárral birkózott. Olyan régóta várt már erre a... De már azelőtt vége lett, hogy elkezdődött volna. Épp amikor a nadrág lecsúszott a bokájára, Qhuinn hirtelen elengedte, és az ajtó felé vetődött. A kezét rátette az ajtógombra, a fejét pedig beleütötte az ajtó deszkájába. Egyszer. Kétszer. Aztán halálra vált hangon azt mondta: – Menj, és érezd jól magad! Csak légy óvatos, kérlek, és próbálj meg nem beleszeretni, mert össze fogja törni a szíved. A következő pillanatban elhagyta a szobát, az ajtó hang nélkül csukódott be mögötte. Távozása után Blay még ugyanott állt, ahol addig, a nadrágja a bokáján, lekonyuló férfiasságát pedig szörnyen kínosnak érezte, habár teljesen egyedül volt a szobában. A világ lassan elhomályosodott előtte, a mellkasa összeszorult, de nagyokat pislogott, hogy visszatartsa a könnyeit. Mint egy öregember, lassan lehajolt, felemelte a nadrágját, és ügyetlen mozdulatokkal felhúzta a cipzárt, majd begombolta a derekát. Nem dugta bele az inget, úgy ment oda az ágyhoz, és lerogyott rá. Amikor a telefonja megszólalt az éjjeliszekrényen, odafordult, és rápillantott a kijelzőjére. Valamiért arra számított, hogy Qhuinn az, habár ő

J. R. Ward

276


volt az utolsó személy a földön, akivel most beszélni akart. Hagyta, hogy a hangposta vegye át az üzenetet, bárki kereste is. Arra az időre gondolt, amit a fürdőszobában töltött borotválkozással, körömvágással, és az átkozott hajának bezselézésével. Aztán amikor a ruhásszekrény előtt ácsorgott. Minden hiábavaló volt. Úgy érezte, beszennyezték. Véglegesen bemocskolták. Ma este már nem megy el Saxtonnal, sem senki mással. Ebben a hangulatban nem. Nem lenne tisztességes egy ártatlant büntetni azzal a sok keserűséggel, ami benne forrongott. A jó büdös... Francba! Amikor úgy érezte, már képes megszólalni, oldalra hajolt, és elvette az éjjeliszekrényről a telefont. Felnyitotta, és látta, hogy Saxton hívta. Talán azért, hogy lemondja? Hát nem lenne megkönnyebbülés? Két visszautasítás egy estére aligha volt kellemes élmény, így azonban megmenekülhet a magyarázkodástól. Belépett a hangpostafiókjába, és miközben lehallgatta az üzenetet, a homlokát a tenyerébe támasztotta és meztelen lábát bámulta. – ...Jó estét, Blaylock! Gondolom, jelen pillanatban a ruhásszekrényed előtt állsz, és azon tanakodsz, mit vegyél fel. – Saxton kellemes, mély hangja olyan volt neki, mint egy jótékony balzsam: megnyugtató és halk. – Nos, én is ugyanezt csinálom... Azt hiszem, egy aprókockás öltönyt veszek fel, hozzáillő mellénnyel. Úgy vélem, a hajszálcsíkos jól kiegészítené a részedről. – Egy kis szünet következett, majd Saxton felnevetett. – Nem mintha meg akarnám mondani, hogy mit vegyél fel. De hívj, ha még bizonytalan vagy! Mármint az öltözetedet illetően persze. – Egy újabb szünet után komolyabb hangon folytatta. – Nagyon várom a találkozást. Szia! Blay elvette a fülétől a telefont, és egy ideig a törlés gomb fölött tartotta az ujját. Majd egy hirtelen ötlettől vezérelve elmentette az üzenetet. Hosszan kifújta a levegőt, aztán kényszerítette magát, hogy felálljon. A keze remegett, de sikerült betűrnie elegáns ingét a nadrágjába, aztán visszament a rendetlen komódhoz. Fogta a kölnis üvegeket, felállította őket, felvette a hajkefét is a földről. Kihúzta a zoknis fiókot... és kivette, amire szüksége volt. Hogy befejezze az öltözködést.

J. R. Ward

277


35. fejezet Dariusnak csak jóval napnyugta után kellett fiatal pártfogoltjával találkoznia. Mielőtt azonban elindult volna az emberek birtokára, amit a fák közül kémleltek ki, láthatatlanná válva az erdőbe utazott, és megállt a testvériség barlangja előtt. Mivel a testvérek szanaszét szóródva éltek, a kommunikáció nehézkes volt közöttük, ám kidolgoztak egy rendszert az üzenetek átadására. Miután Darius meggyőződött róla, hogy az erdőbeli állatokon kívül nem látja senki, lehajolt, és belépett a barlangba, majd átment néhány kapun. A „rendszer” nem volt más, mint egy kőfalba vésett alkóv, közvetlenül a testvériség legszentebb terme előtt, ahová belehelyezték az üzeneteiket. Darius nem ment annyira be, hogy megnézze, hagytak-e számára a testvérek valamit. Az utolsó kapunál megpillantott egy kupacot a földön, amely első ránézésre egy halom ruhának tűnt összehajtogatva egy vászonzsák mellett. Elővette a tőrét, ám ekkor felnézett egy fej a ruhák közül. – Tohr? – Darius leengedte a fegyverét. – Igen, én vagyok. – A fiú megfordult szedett-vedett fekhelyén. – Jó estét, uram! – Mit keresel ezen a helyen? – Aludtam. – Nos, ez nyilvánvaló. – Darius letérdelt. – De mi okból nem tértél vissza a szülőházadba? A fiú lassan felállt, és a falhoz támaszkodva tartotta meg magát egyenesen. – Mennyi az idő? Lekéstem a... Darius megragadta Tohr karját. – Ettél valamit? – Elkéstem? Darius nem kérdezett többet. A válaszok, amelyeket tudni akart, ott voltak a szeme előtt: a fiú végig lesütve tartotta a tekintetét. Az apja megparancsolta neki, hogy ne keressen menedéket a házában. – Tohrment, hány éjszakát töltöttél el itt? – Azon a hideg kövön. – Keresek másik helyet magamnak. Nem térek ide vissza többé. J. R. Ward

278


Szentséges szűz, de mennyire hogy nem! – Várj meg itt, kérlek! Darius átment az utolsó kapun is, és megnézte, nincs-e üzenete. Amikor látta, hogy Murhdernek és Ahgonynak hagyott valaki levelet, arra gondolt, ő is ír néhány sort Hharmnak. Mondjuk valami olyasmit, hogy voltál képes ilyen kegyetlenül hátat fordítani vér szerinti gyermekednek, hogy szegénynek a hideg kövön kellett aludnia, és csak a ruháival tudott betakarózni? Te seggfej. Visszatért Tohrmenthez, és látta, hogy a fiú már összepakolta a holmiját a hátizsákjába, és felcsatolta magára a fegyvereit. Darius elfojtott egy káromkodást. – Először a leány házába megyünk. Van valami, amit meg kell beszélnem a szolgával. Hozd a zsákodat, fiam! Tohrment, ahhoz képest, hogy ki tudja, mennyi ideje nem evett már, és nem pihente ki magát rendesen, nagyon fürgén követte Dariust. Láthatatlanná válva a család kúriája előtt bukkantak elő, majd Darius jobbra intett, jelezve, hogy kerüljék meg az épületet, és hátul kopogtassanak. Amikor odaértek a ház háta mögé, Darius ahhoz az ajtóhoz ment, amelyen keresztül az előző este távoztak. Bekopogott. A komornyik kinyitotta az ajtót, majd mélyen meghajolt. – Uraim, miben segíthetek önöknek? Darius belépett. – Szeretnék ismét beszélni a szolgával. – Természetesen. – Újabb mély meghajlás. – Talán ha lennének olyan kedvesek, és követnének a fogadószobába? – Itt fogunk várakozni – Darius helyet foglalt a személyzet durván megmunkált asztala mellett. A hűséges elsápadt. – Uram... ez... – Az a hely, ahol a Fritzgelder nevű szolgával szeretnék beszélni. Nem látom értelmét, hogy az ura vagy az úrnője gondjait tovább súlyosbítsam azzal, hogy hívatlanul megjelenek az otthonukban. Mi most itt nem vendégek vagyunk, hanem a tragédiájuk megoldásában segédkezünk. A komornyik mélyen előrehajolt, csoda, hogy orra nem esett. – Igaza van, uram. Máris hívom Fritzgeldert. Van esetleg valami, amiben segíthetünk, amíg várakoznak?

J. R. Ward

279


– Igen. Nagyra értékelnénk, ha valami táplálékot és sört kaphatnánk. – Ó, uram! természetesen! – A hűséges buzgó hajlongások közepette kihátrált a szobából – Magamtól is meg kellett volna már kínálnom önöket, kérem, bocsássanak meg. Amikor kettesben maradtak, Tohrment azt mondta: – Nem kellett volna ezt tennie. – Mit? – kérdezte Darius, és végighúzta a kezét az asztal egyenetlen felületén. – Ennivalót kérnie nekem. Darius hátrapillantott a válla fölött. – Drága fiam, ezt a kérést azért intéztem a komornyik felé, hogy megkönnyítsem a helyzetét. A jelenlétünk ebben a helyiségben meglehetős kényelmetlenséget okoz neki az a kérésem viszont, hogy hozzon nekünk ennivalót, igazi megkönnyebbülést jelentett számára. Most pedig kérlek, foglalj helyet, és amikor az enni és innivaló megérkezik, fogyaszd el szépen! Én már korábban étkeztem. Hangos, súrlódó hang jelezte, hogy kihúztak egy széket, majd a recsegés azt, hogy elfogadta Tohrment súlyát. A szolga ekkor érkezett meg. Ami elég kellemetlen volt, mert Darius nem tudott tőle mit kérdezni Hol marad már az ennivaló... – Uraim! – mondta a komornyik büszkén, amikor vidáman kinyitotta az ajtót. A személyzet tagjai tálcákkal és fémburákkal letakart ennivalóval jelentek meg. Amikor letették elébük a sok ételt, Darius felvonta az egyik szemöldökét, Tohrmentre nézett, majd feltűnően az ennivalóra bökött a fejével. Tohrment, udvarias férfi lévén kiszolgálta magát. Darius odabiccentett a komornyiknak. – Ez az étek méltó ehhez a házhoz. Az ura joggal lehet büszke. Ezután a komornyik és a személyzet tagjai kivonultak a helyiségből A szolga és Darius türelmesen várakoztak, amíg Tohrment evett. Aztán Darius felállt. – Kérhetek egy szívességet tőled, Fritzgelder? – Természetesen. – Lennél olyan szíves megőrizni a társam holmiját a nappal folyamán? Visszatérünk majd, mihelyt megvizsgáltuk, amit kell.

J. R. Ward

280


– Ó, igen, uram! – Fritzgelder mélyen meghajolt. – Nagyon fogok vigyázni a dolgaira. – Köszönöm. Gyere, Tohrment, indulunk! Amikor kiléptek, Darius érezte a fiú haragját, és egyáltalán nem lepődött meg amikor az megragadta a karját. – Tudok gondoskodni magamról. Darius hátrapillantott a válla fölött. – Efelől egy szemernyi kétségem sincs. Nekem azonban nincs szükségem olyan társra, akit meggyengít üres gyomra, és... – De... – ...ha azt hiszed, hogy ez a gazdag család neheztel amiatt, hogy a leányukat felkutató személyeket megvendégelje, nagyon tévedsz. Tohrment elengedte a férfi karját. – Találok majd szállást magamnak. És ennivalót is. – Hát persze. – Darius a birtokot körülvevő fákra bökött a fejével. – Most pedig továbbléphetnék végre? Amikor a fiú bólintott, mindketten láthatatlanná váltak az erdőben, és odasétáltak a szomszédos birtok bejáratához. Darius rettegése minden egyes lépéssel egyre nőtt, amíg olyan hatalmas nem lett, hogy már levegőt is alig tudott venni tőle: az idő ellenük dolgozott. Minden éjszaka, amely anélkül telt el, hogy megtalálták volna a lányt, egyre közelebb sodorta őket a halálához. És olyan kevés nyomuk volt.

J. R. Ward

281


36. fejezet A Caldwelli autóbusz-pályaudvar a belváros túlsó végén volt, az ipari park szélén, amely a várostól délre terült el. Az egyszintes, lapos tetős épületet drótkerítés zárta körül, mintha attól tartottak volna, hogy a buszok bármelyik pillanatban elszökhetnek. A központi bejáratnál középen besüppedt a drót. Amikor John egy parkoló busz árnyékában előbukkant a semmiből, megvárta Xhexet és Qhuinnt. Xhex érkezett először, és Johnnak nagy önuralomra volt szüksége, hogy ne nyúljon a keze után, hogy megfogja. Xhex még mindig azt a műtősnadrágot viselte, amelyet Jane doki adott neki, felül viszont John egyik fekete, kapucnis pulóverét és széldzsekijét.0, Imádta az öltözékét. Imádta, hogy az ő ruháját viseli, és azt, hogy túl nagy rá. Imádta, hogy úgy néz ki, mint egy nő. Nem mintha nem indult volna be a bőrnadrágos, izompólós, megszorongatom-a-tökeidet-ha-nem-viselkedsz-jól stílustól. Az is felizgatta, ez azonban... valami ok miatt személyes volt. Valószínűleg mert nem sokszor engedte meg, hogy mások így lássák. – Miért vagyunk itt? – kérdezte Xhex és körülnézett. A hangjában, hála az istennek, nem volt csalódottság vagy bosszúság. Csak kíváncsiság. Qhuinn körülbelül tíz méterre bukkant elő mellettük. Keresztbe tette a karját a mellkasán, mintha nem bízna benne, hogy vissza tudja fogni magát attól, hogy szétverjen valamit. Gyilkos volt a hangulata. Totálisan halálos. Egyetlen civilizált szót sem bírt kinyögni az előcsarnokban, amikor John elsorolta neki, hová fognak menni, az ok azonban ismeretlen volt. De csak amíg Blay el nem vonult a csapat mellett. Hajszálcsíkos öltönyt viselt, és nagyon jól festett. Még csak rá sem nézett Johnra, ment egyenesen előre, ki az előtérbe, aztán az éjszakába. Tömény parfümillat kísérte. Nyilvánvalóan randevúra készült. De kivel? Egy busz hangos zúgással beindult, majd kigurult a parkolóból, és a dízelfüsttől John majdnem tüsszentett egyet. Gyere! – mondta némán Xhexnek, majd átvette a hátizsákját a másik vállára, és elindult előre. J. R. Ward

282


Mindketten átsétáltak a nedves betonon a pályaudvar neonvilágítású várójához. Hűvös volt az idő, John mégis kigombolva hagyta a bőrdzsekijét, ha esetleg elő kellene kapnia a fegyverét vagy valamelyik tőrt. Xhex-nél is volt fegyver. Alantasok bárhol lehettek, és sokszor az emberek is idiótán viselkedtek. John megtartotta az ajtót Xhexnek, miközben megkönnyebbülten látta, hogy a teremben egy jegyáruson kívül – aki golyóálló plexi mögött ült – csak egy idős férfi aludt ülve az egyik műanyag padon, valamint egy nő várakozott a bőröndjével. Xhex halkan szólalt meg. – Ez a hely... elszomorít téged. A francba, valóban így volt. Nem is annyira attól, hogy ő mit élt át itt... inkább amiatt, hogy az anyja mit érezhetett, amikor egyedül, fájdalmak közepette megszülte. John hangosan füttyentett egyet, aztán feltartotta a tenyerét, amikor a három ember odanézett rá. Letompította az érzékeiket, és enyhe transzba ejtette őket, majd odasétált egy fémajtóhoz, amelyen a „NŐK” felirat volt olvasható egy táblán. Rátette a kezét a rozsdamentes acéllemezre és megnyomta, hogy benyisson, majd hallgatózott. Nem hallott semmit. A hely üres volt. Xhex besétált mellette, a tekintete a salakbeton falakat, a rozsdamentes acél mosdókagylókat és a három fülkét fürkészte. A helynek fertőtlenítő és nedves kő szaga volt, a tükrök pedig nem üvegtáblák voltak, hanem kifényesített fémlemezek. Minden le volt rögzítve a csöpögő szappanadagolóktól kezdve a „Tilos a dohányzás” táblán keresztül a szemeteskukáig. Xhex megállt a mozgássérült vécéfülke előtt, és éber tekintettel nézett körül. Amikor benyitott a csapóajtón, hátrahőkölt, és zavarodottság látszott az arcán. – Ez... – A földre mutatott a sarokban. – Ez az a hely, ahol... a világra jöttél. Amikor visszanézett Johnra, a férfi megvonta a vállát. Nem tudta pontosan, melyik fülke volt az, bár logikusnak tűnt, hogy ha valaki épp szülni készült, a legnagyobbat választotta. Xhex úgy nézett rá, mintha a veséjébe látna, ezért John megfordult, hogy megnézze, nem jött-e be valaki hozzájuk. Nem. Csak ők ketten voltak itt együtt, a női mosdóban.

J. R. Ward

283


Mi az? – formálta a szája, amikor Xhex hagyta becsukódni a fülke ajtaját. – Ki talált meg? – John olyan mozdulatot csinált, mintha felmosná a padlót, mire Xhex azt mormolta: – A takarító. John bólintott, és hirtelen szégyenkezni kezdett a hely miatt. Meg az élete miatt. – Ne tedd! – Xhex odament hozzá. – Hidd el, én nem ítéllek el. Az én körülményeim sem voltak jobbak. A pokolba, valószínűleg még rosszabbak is. Félig manipulátorként, John el tudta képzelni. Hiszen a két faj a legtöbb esetben nem önként keveredik. – Hová kerültél innen? John kivezette a nőt a mosdóból és körülnézett. Megpillantotta Qhuinnt, ahogy egy távoli sarokban a pályaudvar bejárati ajtaját nézi mereven, mintha abban reménykedne, hogy valami babahintőpor-illatú fickó lép be rajta. Amikor a srác odanézett rá, John bólintott, kivette a transzból az embereket, kitörölte az emlékezetüket, majd mindhárman láthatatlanná váltak. Az Irgalmas Nővérek Árvaház háta mögött bukkantak elő, a hinta és a homokozó mellett. A nem kívánt gyerekek otthonának udvarán csípős, áprilisi szél fújt, a hinta láncszemei nyikorogtak, a fák kopár ágai nem nyújtottak semmilyen védelmet. Elöl a négy részre osztott ablaküvegek, amelyek a hálótermet jelezték, sötétek voltak, ahogy az étkezőben és a kápolnában lévők is. – Emberek? – lehelte Xhex, miközben Qhuinn közelebb sétált hozzájuk, és beleült az egyik hintába. – Emberek neveltek fel? Te jó... isten! John odament az épülethez, és arra gondolt, talán mégsem volt ez olyan remek ötlet. Xhex megrémült... – Több közös van bennünk, mint gondoltam. John megtorpant, és a nő bizonyára látta az arcát...vagy leolvasta az érzéseit. – Engem is olyanok neveltek fel, akik nem az én fajtámhoz tartoztak. Habár tekintve, hogy mi a személyiségem másik fele, lehet, hogy ez inkább áldás volt. Csatlakozott a férfihoz, és felnézett az arcába. – Bátrabb voltál, mint gondolnád. – Az árvaház felé bökött a fejével. – Amikor itt éltél, bátrabb voltál, mint ahogy gondoltad magadról.

J. R. Ward

284


John nem értett vele egyet, de nem akart vitába szállni. Kinyújtotta felé a kezét, Xhex pedig megfogta, majd együtt odasétáltak a hátsó bejárathoz. Egy pillanat alatt láthatatlanná váltak, és már bent is voltak. Ó, a francba, még mindig ugyanazt a tisztítószert használták! Citromosat. És a hely belső elrendezése sem változott, ami azt jelentette, hogy az igazgató irodája még mindig a folyosó végén volt az épület elején. John előre ment, megállt a régi faajtó előtt, levette a hátáról a hátizsákot, és felakasztotta a sárgaréz ajtógombra. – Mi van benne? John felemelte a kezét, és az ujjait a hüvelykujjához dörzsölte. – Pénz. Az, amit a rajtaütéskor találtatok a... John bólintott. – Jó helyre került. John megfordult, és végignézett a folyosón abban az irányban, ahol a hálóterem volt. A lába magától indult meg arrafelé, még mielőtt tudatosult volna benne, mit is csinál. Nagyon különös érzés volt újra itt lenni, emlékezni a magányosságra, a félelemre és a nyugtalanító érzésre, hogy teljesen más, mint a többiek... különösen akkor, amikor a hasonló korúakkal volt együtt. Ettől szinte még rosszabb volt. Az idegenítette el tőlük mindennél jobban, hogy olyanok társaságában volt, akikkel teljesen egyformának kellett volna lennie. Xhex követte Johnt a folyosón, kicsit lemaradva mögötte. John némán lépkedett, sarok-lábujj monoton stílusban, és Xhex is követte a példáját. Olyanok voltak, mint két szellem a csendes folyosón, miközben mentek. Xhex észrevette, hogy annak ellenére, hogy az épület és a belseje nagyon régi, minden tisztán ragyog, a fényes linóleumtól kezdve a sokszor átfestett, bézs falakon át a dróthálós ablakokig. Sehol nem volt por, pókháló, törés vagy repedés a vakolatban. Jó érzéssel töltötte el, hogy az apácák és az irodai dolgozók minden részletre figyelve törődtek a gyerekekkel. Ahogy egy szárnyas ajtó felé közeledtek, Xhex manipulátor ösztöneivel érezte a túloldalon alvó fiúk álmait, az érzelmeik alakulását, amely alvás közben változott bennük. John résnyire benyitott az ajtón, és amikor belesett azokra, akik ott voltak, Xhex megint összeráncolta a homlokát.

J. R. Ward

285


A férfi érzelmi rácsszerkezetében feltűnt valami... árnyék. Egy párhuzamos, de különálló valami, amelyet már korábban is érzékelt benne, csak még soha nem volt ennyire nyilvánvalóan elkülönülve tőle. Eddig még nem tapasztalt ilyesmit, ezért nem is tudott rá magyarázatot találni... és úgy gondolta, John nincs is tudatában ennek. Valami ok miatt azonban ez a múltba tett séta, felszínre hozta benne a hibás részt. Ahogy sok mást is. A férfi olyan volt, mint ő: elveszett, magányos, és csak kötelességből törődött másokkal, nem azért, mert a vér szerinti rokonai voltak. Arra gondolt, megkéri, hogy hagyja abba ezt a körutat, mert érezte, milyen sokat kivesz belőle... és még milyen sok minden állt előttük. Azonban teljesen rabul ejtette mindaz, amit John megmutatott neki. És nem csak amiatt, mert a manipulátoroknak lételemük volt mások érzelmeinek hirtelen változása. Nem, szeretett volna többet tudni erről a férfiról. Miközben John az alvó kisfiúkat nézte, és gondolatban visszautazott a múltba, Xhex a férfi markáns profiljára összpontosított, amelyet megvilágított az ajtó fölötti biztonsági fény. Felemelte a karját, és megfogta a vállát, mire John megugrott egy kicsit. Xhex szeretett volna mondani neki valamit, valami okosat és kedveset, hogy a szavak egymás mellé tett láncolata ugyanúgy megérintse a szívét, ahogy ez az út megérintette az övét. De ebben a vallomásban több bátorság volt, mint amit ő valaha is mutatott másoknak, és egy olyan világban, amely tele volt önzéssel és kegyetlenséggel, John totálisan összetörte a szívét mindazzal, amit adott neki. John végtelenül magányos volt itt, és a régi fájdalmak emléke most is majdnem elpusztította. Mégis folytatja ezt az utazást, mert megígérte neki. Belenézett John gyönyörű kék szemébe, és amikor az kérdőn biccentett egyet a fejével, Xhex rájött, hogy egy ilyen helyzetben nem érnek semmit a szavak. Odalépett kemény teste elé, és az egyik karját a derekára fonta, a másikkal pedig felnyúlt és megfogta a tarkóját, hogy lehúzza magához a fejét. John egy pillanatig tétovázott, aztán készségesen reagált, a karjával ő is átkarolta a nő derekát, a fejét pedig, a nyakába temette. Xhex átölelte, erőt adott neki, menedéket nyújtott, amit képes volt neki adni. Ahogy ott álltak egymással szemben, összeölelkezve, Xhex átnézett a

J. R. Ward

286


válla fölött a szobába, és végigsiklott a tekintete a párnán nyugvó sok kis sötét fejen. A csendben érezte, hogy múlt és jelen összekeveredik, de ez csak érzékcsalódás volt. Ott régen azt az elveszett fiút már nem tudta megvigasztalni. De itt volt neki a felnőtt férfi. Itt tartotta a karjában, és egy őrült pillanatra elképzelte, hogy soha többé nem fogja elengedni.

J. R. Ward

287


37. fejezet Gregg Winn-nek jobban kellett volna éreznie magát annál, ahogy valójában érezte. Készítettek néhány felvételt a fickó lenyűgöző arcképéről, valamint egy pár állóképet alkonyati fényben a kertről, és ennek köszönhetően a Los Angeles-i főnökség már el is fogadta a különkiadás helyszínét. A komornyik is együttműködött, aláírta a jogi papírokat, amely mindenhová engedélyezte számukra a belépést. Ezek után Stan, az operatőr alapos végbéltükrözést készíthetett a ház minden pontjáról, ahová csak be tudta dugni a kameráját. Gregg mindezek ellenére nem érezte a győzelem ízét a szájában. Nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy itt valami nincs rendben. Ráadásul szörnyű fejfájás is kínozta, amely a koponyája aljától indult ki, és egészen a homloklebenyéig terjedt. A gondot az a rejtett kamera okozta, amelyet az előző éjszaka helyeztek el a folyosón. Nem volt logikus magyarázat a felvételre, amit rögzített. Milyen ironikus, hogy egy „szellemvadásznak” – miután szembetalálkozott egy alakkal, aki csak úgy eltűnt a semmiben – rögtön megfájdult a feje és rosszul lett. Az ember azt hihette, hogy odáig van az örömtől, mert ez egyszer nem kell megkérnie Stant, hogy hamisítsa meg a felvételeket. Ami pedig az operatőrt illette, ő közömbösen fogadta az egészet. Ó, nagyon is jól tudta, hogy egy szellemmel van dolguk, ám ez a tény a legkevésbé sem zaklatta fel. Na persze, akár a vasúti sínekhez is odakötözhették volna, akkor is csak azt gondolta volna, milyen jó, hogy még szundíthat egyet, mielőtt kilapítanák. A füvezésnek is megvoltak a maga előnyei. Amikor odalent tízet ütött az óra, Gregg felállt a laptopja mellől, és odament az ablakhoz. Istenem, mennyivel jobban érezné magát ebben az egész helyzetben, ha nem látta volna azt a hosszú hajú alakot előző éjjel az udvaron mászkálni! A franc essen belé! Ha nem lett volna szemtanúja annak, hogy a hosszú hajú gazember a folyosón előadja azt a „most-itt-vagyok-most-pedig-nem” trükköt. J. R. Ward

288


A háta mögött Holly szólalt meg az ágyon. – Abban reménykedsz, hogy meglátod a húsvéti nyuszit? Gregg hátrapillantott a válla fölött, és arra gondolt, milyen jól néz ki a lány így az ágy deszkájához feltámaszkodva, miközben egy könyv mögé rejti az arcát. Amikor elővette a könyvet, Gregg meglepetten látta, hogy egy, a Fitzgeraldokról és Kennedykről szóló mű az. Úgy vélte, a lány inkább az a fajta, akit a sztárok életrajza érdekel. – Ja, igen, a nyulat vadászom – dörmögte. – Azt hiszem, lemegyek és megnézem, megtalálom-e a nyavalyás kosarát. – Csak mályvacukor kiscsirkéket ne hozz fel! A húsvéti tojásokat, csokinyuszikat és műanyag füvet nem bánom, de a mályvacukor kiscsirkéktől kiráz a hideg. – Megkérem Stant, hogy jöjjön be hozzád, oké? Holly felpillantott Amerika elnökeinek történetéből. – Nincs szükségem bébiszitterre. Főleg nem olyanra, aki képes lenne rágyújtani egy füves cigire a fürdőszobában. – Nem akarlak egyedül hagyni. – Nem leszek egyedül. – A lány a kamerára mutatott, amely a szoba távoli sarkában állt. – Csak kapcsold be azt! Gregg az ablakkeretnek dőlt. Milyen szép volt a lány, ahogy a haján megcsillant a fény! Kétségtelenül kiváló lehetett a fodrásza, aki a haját festette... a színe tökéletesen passzolt az arcához. – Nem is félsz, ugye? – kérdezte a férfi, és arra gondolt, mikor fordultak így meg a szerepek kettejük között. – Úgy éreted, a tegnap este miatt? – Holly elmosolyodott. – Nem. Azt gondolom, hogy az az „árnyék" Stan volt, aki azért szórakozott velünk, hogy bosszút álljon rajtunk, hogy ide-oda cserélgettük a szobákat. Tudod, hogy utál cipekedni. Különben is, így legalább megint itt vagyok az ágyadban. Na nem mintha kihasználtad volna az alkalmat. Gregg felmarkolta a széldzsekijét, és odament az ágyhoz. Két ujja közé fogta a lány állát, úgy nézett a szemébe. – Még mindig akarsz? – Mindig is akartalak. – Holly halkabban folytatta. – Meg vagyok átkozva veled. – Megátkozva? – Ugyan már, Gregg! Lássuk be, nem vagy túl jó választás. A munkádat vetted feleségül, és a lelkedet is képes lennél eladni, csak hogy előrébb

J. R. Ward

289


juss. A környezetedben mindent és mindenkit egy kalap alá veszel, ami feljogosít arra, hogy kihasználd őket. Amikor pedig már nem bizonyulnak hasznosnak, a nevükre sem emlékszel. Jézusom... ez a lány okosabb volt, mint azt feltételezte volna. – Szóval, akkor miért akarsz velem kezdeni? – Néha... én magam sem tudom. – A lány visszafordította a tekintetét a könyvre, a szeme azonban nem ugrált jobbra-balra, csak egy pontra szegeződött a lapon. – Gondolom, azért, mert még nagyon fiatal voltam, amikor megismertelek. Lehetőséget adtál nekem, amikor senki más nem akart, és nagyon sok mindenre megtanítottál. Ez a kezdeti vonzalom pedig még azóta is tart. – Úgy beszélsz, mintha rossz lenne. – Néha az. Reméltem, hogy már kinőttem belőle... aztán csinálsz egy ilyet, hogy gondoskodsz rólam, és megint kezdődik minden elölről. Gregg elgondolkozva nézte a lányt, tanulmányozta tökéletes arcvonásait, bársonyos bőrét és elképesztő testét, amely még a köntösön keresztül is lenyűgöző látványt nyújtott. Furcsa, zavarba ejtő érzés kerítette hatalmába, mintha bocsánatkéréssel tartozna neki. Ezért inkább odament a háromlábú állványon álló kamerához, és bekapcsolta felvételre. – Nálad van a mobilod, ugye? Holly benyúlt a köntöse zsebébe, és előhúzta a BlackBerryjét. – Igen. – Hívj, ha bármi szokatlan történik, oké? Holly a homlokát ráncolta. – Jól vagy? – Miért kérdezed? A lány megvonta a vállát. – Csak mert még sohasem láttalak ilyen... – Nyugtalannak? Igen, azt hiszem, valami nem stimmel ezzel a házzal. – Én azt akartam mondani, ébernek. Mintha tényleg látnál engem. – Máskor is mindig látlak. – De nem így. Gregg odament az ajtóhoz, és egy pillanatra megállt. – Szoktad... festetni a hajad? Holly beletúrt szőke tincseibe. – Nem. Soha nem festettem még be.

J. R. Ward

290


– Természetesen ilyen szőke? – Neked már csak tudnod kell. Amikor a lány felvonta a szemöldökét, Gregg elpirult. – Nos, a nők szokták festetni... tudod, ott lent is. – Hát én nem. Gregg összehúzta a szemét, aztán eltűnődött, ki is vezérli az agyát: mindenféle furcsa gondolat száguldozott a fejében, mintha valaki elfoglalta volna az adóját. Odaintett Hollynak, majd kilépett a folyosóra. Jobbra-balra nézett, majd hallgatózott. Nem hallott lépteket. Sem a padló nyikorgását. És nem látott senkit sem a fején lepedővel, amely a szeménél ki volt vágva. Felvette a széldzsekijét, lesétált a lépcsőn, és közben gyűlölte a saját lépteit, mert a hangtól úgy érezte, mintha valaki követné. Hátrapillantott a válla fölött. Semmi sem volt mögötte, csak az üres folyosó. Lent, a földszinten, ránézett a lámpákra, amelyek égve maradtak. Az egyik a könyvtárban, a másik a bejárati folyosón, és egy az első szalonban. Bement a nappaliba, és megnézte azt a bizonyos Rathboone-portrét. Valami ok miatt már nem úgy gondolt a festményre, hogy olyan baromira romantikus és eladható. „Valami ok miatt”? Ugyan már! Azt kívánta, bárcsak sohasem mutatta volna meg Hollynak a képet. Lehet, hogy olyan nagy hatással volt a lány tudatalattijára, hogy elkezdett fantáziálni a fickóról, hogy eljön hozzá, és szeretkezik vele. Istenem... és milyen arccal mesélt arról az álomról! Nem a félelemre emlékezett, hanem a szexre. Az egetrengetően jó szexre. Vajon nézett-e így valaha, miután vele volt? És ő talán fordított figyelmet arra, hogy így kielégítse? Vagy, hogy egyáltalán kielégítse? Kinyitotta a bejárati ajtót, aztán kilépett a kertbe. Olyan határozottan, mintha konkrét célja lenne, miközben fogalma sem volt, merre induljon. Csak annyit tudott, hogy jó messzire a számítógéptől és a képektől... a csendes szobától, benne azzal a nővel, akiben sokkal több volt, mint amennyit feltételezett róla. Mintha ő is egyfajta szellem lett volna, akiről kiderült, hogy igazi. Ó... milyen tiszta itt a levegő! Elsétált a háztól, és amikor már vagy száz méterre járt tőle, megállt a végtelen pázsiton, és visszanézett az épületre. Látta az első emeleten a

J. R. Ward

291


fényt a szobájában, és elképzelte Hollyt, ahogy a párnának dőlve fekszik, és hosszú, keskeny kezében a könyvet tartja. Továbbindult a fák és a patak felé. Vajon a szellemeknek is van lelke? – töprengett. – Vagy ők maguk a lelkek? És a televíziós producereknek? Na, ez volt aztán az igazi filozófiai kérdés. Ráérősen körbesétált a kertben, meg-megállt, hogy meghúzogassa a lecsüngő szakállbroméliát, és megtapintsa a tölgyfák törzsét, beszívja a föld és a köd illatát. Már elindult vissza a ház felé, amikor a második emeleten felgyulladt a villany... és egy magas, sötét árny suhant el az egyik ablak előtt. Gregg megszaporázta a lépteit, aztán futásnak eredt. Már szinte repült, amikor felugrott a bejárati tornácra, és benyitott az ajtón. Miközben felrohant a lépcsőn, nem törődött a tiltással, hogy nem szabad a második emeletre mennie, és az sem érdekelte, ha ezzel felébreszti a vendégeket. Amikor felért az első szintre, rájött, hogy fogalma sincs, melyik ajtó vezet fel a padlástérbe. Sietve végigcsörtetett a folyosón, és az ajtókat figyelte. Amelyiken számot látott, az biztosan szoba volt a vendégeknek. Raktár. Takarító eszközök. Istennek hála: Kijárat. Feltépte az ajtót, és kettesével szaladt fel a lépcsőn. Amikor felért a tetejére, egy kulcsra zárt ajtóval találta szemben magát, amelynek alján fény szűrődött ki a szobából. Hangosan bekopogott. De nem történt semmi. – Ki van odabent? – kiáltotta, majd megpróbálta elfordítani az ajtógombot. – Hahó! – Uram? Mit keres itt? Gregg megpördült, és lenézett a lépcső alján álló komornyikra, aki még mindig szmokingban volt, habár már régen lejárt a munkaideje. Lehet, hogy nem is ágyban aludt, hanem felakasztotta magát egy kampóra a ruhásszekrényben, hogy ne gyűrődjön össze éjszaka. – Ki van ott bent? – kérdezte Gregg követelőzve. – Sajnálom, uram, de a második emelet magánterület. – Miért?

J. R. Ward

292


– Ez nem tartozik önre. Most pedig, ha nincs ellenére, megkérném, hogy térjen vissza a szobájába. Gregg szólásra nyitotta a száját, hogy vitába szálljon, aztán végül mégsem mondott semmit. Tudott jobb módszert is ennek az elintézésére. – Jól van, rendben. Megyek. Feltűnően hangosan vonult le a lépcsőn, és amikor elment a komornyik mellett, hozzásúrlódott a vállának. Végigsétált a folyosón a szobájáig, majd benyitott az ajtón. – Milyen volt a séta? – kérdezte Holly ásítva. – Jó. Történt valami, amíg odavoltam? – Mint például, hogy egy halott fickó bejött, hogy megdöngessen? – Nem. Csak valaki hangosan végigdübörgött a folyosón. Ki volt az? – Nem tudom – dörmögte Gregg, majd odament a kamerához és kikapcsolta. – Fogalmam sincs...

J. R. Ward

293


38. fejezet John egy olyan utcai lámpa mellett bukkant elő a semmiből, amely valószínűleg nem sok örömöt talált a munkájában. A hosszú zsiráf nyak alatt elterülő fénykör egy emeletes bérház elejét világította meg, amely sokkal jobban nézett volna ki teljes sötétben: a téglák és a habarcs nem vörös volt rajta és fehér, hanem barna és még barnább, az ablakokon lévő repedéseket pedig cikkcakkban felvitt ragasztószalaggal és olcsó takarókkal fedték el. Még a lépcsőházba vezető néhány lépcső is úgy látszott, mintha átmentek volna rajta egy légkalapáccsal. Pontosan olyan volt, mint amikor az utolsó estéjét töltötte itt. Egy dolgot kivéve: egy sárga tábla volt az ajtóra ragasztva „Lebontandó” felirattal. Ami leginkább a „Na és, kit érdekel?" kategóriába tartozott. Amikor Xhex előbukkant mellette, és csatlakozott hozzá, John gondosan ügyelt rá, hogy a nő semmi mást ne tudjon kiolvasni a gondolataiból, csak nyugodt távolságtartást... bár tudta, hogy nem sikerült. Ez a rémálom-körutazás a múltjába nehezebbnek bizonyult, mint amire számított, ráadásul a vidámparkbeli menetekhez hasonlított. Ha az ember már egyszer felszállt a kocsira, és az elindult, nem volt megállító gomb, hogy kiszállhasson. Ki gondolta volna, hogy az élete állomásaihoz előzetes figyelmeztetésre van szükség terhes anyák és epilepsziások számára? Igen, már nem volt megállás. Xhex biztosan megcsavarná az orrát, ha nem fejezné be. Úgy tűnt, mindenről tudott, amit John érzett – és ebbe beletartozott volna a kudarc érzete is, amely elöntené, ha nem csinálná végig a dolgot. – Itt kötöttél ki? – suttogta Xhex. John bólintott, majd elsétált az épület bejárata előtt, és befordult a sarkánál egy sikátorba. Amikor odaért a vészkijárathoz, arra gondolt, vajon a zár még mindig el van-e törve... A rúd egy kis erő hatására megadta magát és beléptek. Az előtérben lévő szőnyeg az erdei kunyhók kemény földes talajára emlékeztetett, mert annyira le volt kopva, ráadásul foltok tarkították, amelyek beszivárogtak a rostok közé, és beléjük száradtak. Üres italos J. R. Ward

294


üvegek, összegyűrt cukorkapapírok és elnyomott cigarettacsikkek hevertek szétszóródva a folyosón, a levegőben pedig olyan szag terjengett, mint egy csavargó hónaljában. Istenem... egy egész tonna légfrissítő sem tudott volna hatással lenni erre az orrfacsaró szag-rémálomra! Amikor Qhuinn is belépett a vészkijáraton, John balra fordult a lépcső felé, és elindult az emeletre, habár minden porcikája tiltakozott ellene. Miközben felfelé haladtak, cincogó patkányok inaltak el az útjukból, az Eau de Lépcsőház pedig egyre áthatóbb és erősebb lett, mintha a magasabb légrétegekben már erjedésnek indult volna. A harmadik emeleten John elindult a folyosón, és megállt egy csillag alakú folt előtt, amely a falon látszott. Jézus isten... az a borfolt még mindig ott volt! Habár, mi a fenéért lepődött meg ennyire? Nem volt valószínű, hogy egy takarítóbrigád kivonult volna ide, hogy kifehérítse a falat. Még egy méterrel arrébb sétált, aztán benyitott egy helyiségbe, amely valaha az ő egyszobás, bérelt lakása volt. Amikor belépett, döbbenten látta, hogy... Istenem, minden ugyanúgy volt, ahogy hagyta. Senki nem lakott itt, amióta elment, ami nem volt túlzottan meglepő. Az emberek már akkor is fokozatosan elhagyták ezt az épületet, amikor itt lakott... az igényesebbek, akik megengedhették maguknak, hogy jobb helyen éljenek, elköltöztek. Csak a drogosok maradtak meg a hajléktalanok, akik úgy szivárogtak be, mint csótányok a törött ablakon keresztül, és betörték a földszinti ajtókat. Aztán valamikor az elmúlt két év során a házat hivatalosan is lebontandónak nyilvánították, és nem hagytak hátra belőle semmit, csak egy pusztuló héjat, amelyet majd porig rombolnak. Amikor odapillantott a testépítő magazinra, amelyet az ablak melletti dupla matracon hagyott, a valóság örvényleni kezdett körülötte, és visszahúzta a múltba, habár csizmás lába a jelen talaján maradt, és el sem mozdult onnan. És igen, amikor kinyitotta a meleg hűtőszekrényt... ott találta a vaníliás italát. Hát igen, erre még az éhes, nincstelen csavargók sem fanyalodtak rá. Xhex körbesétált a lakásban, aztán megállt az ablaknál, ahonnan John oly sok éjszakán át nézett kifelé.

J. R. Ward

295


– Más akartál lenni, mint ami voltál. A férfi bólintott. – Hány éves voltál akkor? – Amikor John kétszer felmutatta a kettes számot, a nő tágra nyitotta a szemét. – Huszonkettő? És fogalmad sem volt, hogy... John megrázta a fejét, majd lehajolt, és felvette a magazint. Átlapozta, és rájött, hogy pontosan olyanná vált, amilyen mindig is szeretett volna lenni: hatalmas termetű, félelmetes gazemberré. Ki gondolta volna? Olyan vézna volt az átváltozása előtt, kitéve oly sok mindenki kénye-kedvének... Visszadobta a matracra a magazint, és ezt a gondolatot egy szempillantás alatt száműzte az agyából. Majdnem mindent hajlandó volt megmutatni Xhexnek. Csak azt az egyet nem. Azt a dolgot... soha. Nem fognak visszamenni az első bérházba, ahol egyedül lakott, és Xhex nem fogja megtudni, miért ment el onnan. – Ki hozott át a mi világunkba? Tohrment, válaszolta John némán. – Hány évesen hagytad el az árvaházat? – Felmutatta az egyik ujját, aztán hatot egyszerre. – Tizenhat? És ide jöttél? Közvetlenül az árvaházból? John bólintott, majd odament a mosogató fölött lévő szekrényhez. Kinyitotta az ajtaját, és megpillantotta azt, amire számított, amit maga után itt hagyott. A nevét. És a dátumot. Oldalra lépett, hogy Xhex is láthassa, amit odaírt. Emlékezett rá, mikor történt. Nagyon gyorsan csinálta. Tohr odalent parkolt a járdaszegély mellett és rá várt, ő pedig még felszaladt, hogy magával vigye a biciklijét is. Azért karcolta bele a szavakat és a számokat, hogy tanúságul szolgáljanak... igazából nem is tudta, minek. – Nem volt senkid – mormolta Xhex, miközben körülnézett. – Én is így voltam vele. Az anyám belehalt a szülésbe, és egy nagyon kedves család nevelt fel... de tudtam, hogy nincs semmi közös vonás bennünk. Korán elhagytam őket, és soha nem tértem vissza, mert nem tartoztam oda, ahol voltam... különben is, valami hangosan kiabált bennem, hogy nekik is jobb lesz, ha elmegyek. Fogalmam sem volt róla, hogy félig manipulátor vagyok, és semmi nem várt rám a világban... aztán találkoztam Rehvengedzsel, és ő megmutatta nekem, ki vagyok. Hátrapillantott a válla fölött.

J. R. Ward

296


– Ezek az apró véletlenek az életben... istenem, gyilkos dolgok, nem igaz? Ha Tohr nem talál rád... Elkezdődött volna nála az átváltozás, és meghalt volna, mert nem lett volna mellette senki, akinek a vére átsegítette volna. Valami miatt, John nem akart erre gondolni. Sem arra, hogy neki és Xhexnek egyaránt volt egy magányos, egyedül töltött időszak az életében, amely hasonlóvá tette őket egymáshoz. Gyere – formálta a szájával. – Menjünk a következő állomáshoz!! A város külterületén Lash egy földúton hajtott afelé a faház felé. A teste körül tartotta a varázsleplet, hogy az Omega és a kis játékszere ne tudják, merre jár, emellett még egy baseballsapkát is magára öltött, valamint kesztyűt meg esőkabátot, amelynek felhajtotta a gallérját. Úgy érezte magát, mint a láthatatlan ember. A pokolba! Legszívesebben láthatatlan lett volna. Gyűlölt saját magára nézni. Hatórányi várakozás után, így útban az élőhalottság felé vezető lejtőn, azt figyelte, mi egyéb hámlik még le róla, és amikor a folyamat megállni látszott, nem tudta eldönteni, hogy megkönnyebbült-e. Ezen a ponton még csak félig olvadt szét: az izmai még mindig a csontjain lógtak. A farmháztól körülbelül négyszáz méterre parkolt le a Mercedesszel egy kis fenyőerdőben, majd kiszállt. Az erejét kizárólag arra fordította, hogy álcázza magát, ezért nem maradt több, amivel láthatatlanná tudott volna válni. Így aztán baromi hosszú séta volt az istenverte patkányfészekig, és átkozottul nem tetszett neki, hogy ilyen nagy erőfeszítést igényel még az is, hogy mozgatni tudja a testét. Amikor azonban odaért a faházhoz, hatalmas energiahullám csapta meg. Három tragacs parkolt a kocsifeljárón, – és mindegyiket felismerte. A szegényes furgonok az Alantasok Társaságának tulajdonai voltak. És mit ad isten, a házban bulit tartottak! Legalább húsz férfi lehetett bent, és javában mulatoztak. Lash az ablakon keresztül látta a kancsókat és az italos üvegeket, valamint azt, hogy a nyavalyások vízipipát szívnak, és ki tudja, mit szippantanak. De hol van a kis seggfej?

J. R. Ward

297


Ó... tökéletes időzítés. A ház elé éppen ekkor gördült be egy negyedik autó is, amely nem hasonlított a másik háromhoz. Ezen a versenyautó kinézetű járgányon a festés valószínűleg legalább annyira drága volt, mint a feltuningolt varrógép, amit a motorháztető alá szereltek be. A kasztni alatt világító neonfénytől pedig úgy nézett ki, mintha épp most ereszkedett volna le a földre. A kölyök kiszállt a volán mögül, és nocsak, nocsak, ő is fel volt tuningolva: vadonatúj márkás farmert és menő bőrdzsekit viselt, a cigijét pedig arany öngyújtóval gyújtotta meg. Most következett az igazi teszt. Ha a kölyök csak bulizni megy be, akkor Lash tévesen ítélte meg, és a kis köcsög nem is volt olyan nagy ász... az Omega pedig nem kapott tőle mást, mint egy jó dugást. Ha azonban Lash nem tévedett vele kapcsolatban, és a gazemberben több volt ennél, a buli érdekesen fog alakulni. Lash összehúzta a gallérját a nyers húson, ami régebben a nyaka volt, miközben próbált nem tudomást venni arról, milyen kocsonyás a teste, ő is volt abban a kiemelt helyzetben, ahol most a kölyök. Imádta azt a „különleges vagyok” érzést, és azt hitte, örökké fog tartani. Na mindegy. Ha az Omega hajlandó volt kirúgni a saját hús-vér utódját, ez az egykor ember volt szarzsák sem fogja sokáig húzni. Amikor az egyik részeg kinézett az ablakon odabentről az irányába, Lash úgy vélte, túl nagy kockázatot vállal azzal, hogy ilyen közel merészkedik a házhoz, de nem érdekelte. Nem volt vesztenivalója, és nem túlzottan örült a gondolatnak, hogy az elkövetkezendő életét úgy kell eltöltenie, hogy nem más, mint egy mozgó marhahúsdarab. A ronda, gyenge és nedvedző külső nem volt valami vonzó. Miközben a hideg széltől összekoccant a foga, Xhex-re gondolt, és az emlékek segítségével melegítette fel magát. Alig tudta elhinni, hogy csupán pár nappal ezelőtt volt vele, mert úgy érezte, mintha ezer éve történt volna, hogy utoljára maga alá gyűrte. A vég akkor kezdődött el, amikor felfedezte a bőrén az első sebet... csak akkor ezt még nem tudta. Mindössze egy horzsolásnak gondolta. Ja persze. Felemelte a karját, hogy kisimítsa a haját a szeméből, ám a keze beleütközött a baseballsapka ellenzőjébe, és eszébe jutott, hogy már nincs haja. Csak meztelen koponyája maradt.

J. R. Ward

298


Ha több energiája lett volna, felháborodva és dühösen kikelt volna magából rothadó végzete miatt. Az életének nem ilyennek kellett volna lennie. Nem az volt a küldetése, hogy csak kívülről nézzen befelé, ő mindig a középpont volt, a vezető, a különleges kiválasztott. Valami ostoba ok miatt John Matthew jutott eszébe. Amikor az a nyomorult elkezdte a testvériség kiképzőprogramját, kimondottan vézna fiú volt, akinek nem volt semmije, csak egy testvériségbeli neve és egy csillag alakú heg a mellkasán. Tökéletes célpont volt, hogy folyton szekálja, és Lash különleges örömét lelte benne, ha minél durvábban piszkálhatta. Istenem, akkor még fogalma sem volt, milyen érzés kiközösítettnek lenni! Mennyire megalázó és lealacsonyító. Az ember irigyen nézi azokat, akiknek sikerült, és bármit megadna azért, hogy közéjük tartozzon. Még szerencse, hogy akkoriban ezt nem tudta, különben kétszer is meggondolta volna, hogy keresztbe tegyen a fiúnak. Itt és most, egy tölgyfa durva, hideg törzsének dőlve, a farmház ablakán nézett befelé, és azt figyelte, ahogy egy másik aranyifjú élvezi az életet. Hirtelen elhatározta, hogy taktikát változtat. Ha ez lesz az utolsó dolog is az életében, akkor is elintézi azt a szarjankót. Ez még Xhexnél is fontosabb volt számára. Nem az inspirálta, hogy halálra volt ítélve. Sokkal inkább az, hogy üzenetet küldjön az apjának. Hiszen nem volt más, mint egy rothadt alma, amely nem esett messze a fájától, és a bosszú mindig édes.

J. R. Ward

299


39. fejezet – Ez Bella régi háza – mondta Xhex, miután előbukkant egy mezőn John Matthew mellett. Amikor a férfi bólintott, Xhex körülnézett a békés tájon. Bella fehér háza az épület körül futó verandával és vörös kéményével tökéletesen festett az éjszakai holdfényben, éppen ezért nagy kár volt, hogy teljesen üresen állt. Csupán a kinti lámpa égett. A jobbra eső melléképület előtt azonban legalább egy Ford F-150-es parkolt a kavicsos kocsifeljárón, a felső emeleti ablakokban pedig égett a villany. – Bella volt az, aki megtalált? John a kezével egy bizonytalan jelet mutatott, majd egy másik ház felé bökött, amely az út mellett állt. Elkezdett mutogatni a jelbeszéddel, majd abbahagyta, és egyértelműen látszott rajta, mennyire zavarja a kommunikációs korlát. – Valaki abból a házból... ismerted őket, ők pedig összehoztak Bellával? John bólintott, majd benyúlt a zsebébe, és elővett egy tárgyat, amely úgy nézett ki, mint egy kézzel készített karkötő. Xhex elvette tőle, aztán észrevette a belekarcolt jeleket az ősi nyelven. – Tehrror. – Amikor a férfi megérintette a mellkasát, Xhex azt kérdezte. – Ez a neved? Honnan tudtad? John a fejére mutatott, aztán megvonta a vállát. – Csak megjelent az agyadban. – Kinézett a kisebb házra. Az épület mögött volt egy medence, és Xhex érezte, hogy a férfi emlékei ott a legélesebbek, mert minden alkalommal, amikor odatévedt a tekintete, az érzelmi rácsszerkezete fellobbant, mint egy kapcsolótábla, amelyen minden áramkör egyszerre villan fel. Azért jött ide először, hogy megvédjen valakit. De nem Bellát. Maryt, jutott hirtelen eszébe. Rhage felét, Maryt. De hogy találkoztak? Furcsa... ezzel kapcsolatban falba ütközött. John ezt a részt elzárta előle. – Bella hozott össze a testvériséggel, és Tohrment eljött érted. John ismét bólintott, aztán Xhex visszaadta neki a karkötőt, és miközben a férfi átrajzolta az ujjával az ősi jeleket, Xhex elcsodálkozott azon, milyen relatív dolog az idő. Csupán egy óra telt el azóta, hogy J. R. Ward

300


elhagyták a testvériség házát, ő azonban úgy érezte, mintha már egy évet együtt töltöttek volna. Istenem, John többet adott neki, mint amire valaha számított... és most már pontosan tudta, miért volt olyan megértő a műtőben, amikor kiborult. Pokoli sokat kellett elviselnie, és szegény nem átélte az életének első szakaszát, hanem inkább átvonszolta rajta magát. A kérdés az volt, hogy veszhetett el egyáltalán az emberek világában. Hol voltak a szülei? A király volt a gyámja, amikor még nem változott át, ezt tanúsították a papírjai, amikor először találkoztak a Zero Sumban. Xhex akkor azt feltételezte, hogy az édesanyja meghalt, és a buszpályaudvari látogatás ezt nem is cáfolta meg... azonban voltak fehér foltok a történetben. Néhányról érezte, hogy a fiú szándékosan titkolja el előle, néhányról azonban még ő maga sem tudott semmit. A homlokát ráncolva azt érzékelte, hogy az apja még nagyon is vele van, habár John valószínűleg nem is ismerte. – Még elviszel egy utolsó helyre? – kérdezte halkan. Úgy tűnt, John még egyszer utoljára körülnéz, aztán láthatatlanná vált, Xhex pedig követte. A férfinak az ő testében lévő vére mutatta meg az utat számára. Amikor egy modern ház előtt újra alakot öltöttek, Johnt végtelen szomorúság öntötte el, de olyan hatalmas, hogy az érzelmi rácsszerkezete lassan kezdett összeomlani. Szerencsére még idejében megállította a folyamatot, mielőtt helyrehozhatatlan kárt szenvedett volna. Ha egyszer valakinek az érzelmi rácsa összedőlt, annak vége volt, és a képzeletének démonai vették át felette az uralmat. Erről Murhder jutott eszébe. Azon a napon, amikor megtudta az igazat, Xhex pontosan emlékezett rá, milyen volt az érzelmi rácsfelépítése: az acél tartógerendák, amelyek a mentális egészség tartópillérei voltak, romokban hevertek. Xhex volt az egyetlen, aki nem lepődött meg azon, amikor Murhder megőrült, és elmenekült. John odasétált a bejárati ajtóhoz, betette a kulcsot a zárba és benyitott. Egy légáramlat áradt ki az üdvözlésükre, és Xhex érezte a por és a nyirkosság szagát, amely azt jelezte, hogy ez a szép ház is lakatlanul áll. Itt azonban nem volt semmiféle bűz, nem úgy, mint abban a lepusztult bérházban. De miért voltak itt? Kinek a háza volt ez...

J. R. Ward

301


Amikor John felkapcsolta a villanyt az előszobában, Xhexnek majdnem elállt a lélegzete. Az ajtótól balra a falon, egy tekercsen az állt az ősi nyelven, hogy ez itt a Tohrment nevű testvér, valamint törvényes fele, Wellesandra otthona. Ez megmagyarázta, miért érezte John azt a végtelen fájdalmat. Nem Wellesandra társa volt az egyetlen, aki kimentette a még átváltozás előtt álló fiút a nyomorból. Az asszony nagyon sokat jelentett Johnnak. Nagyon-nagyon sokat. John végigsétált a folyosón. Még több villanyt kapcsolt fel menet közben, az érzelmei pedig a keserédes szeretet és a tomboló fájdalom között hullámzottak. Amikor odaértek a lenyűgöző konyhához, Xhex odalépett az alkóvban álló asztalhoz. John itt ült, gondolta, amikor az egyik szék támlájára tette a kezét... az első estéjén ebben a házban, pontosan ezen a helyen ült. – Mexikói étel – dörmögte. – Annyira féltél, hogy megsérted őket, de aztán... Wellesandra... Mint egy kopó, amely szagot fogott, Xhex a hatégős tűzhelynél állva mindent átvett, amelyet John emlékeiből ki tudott olvasni. – Wellesandra gyömbéres rizst szolgált fel neked. És... pudingot. Életedben először etted tele magad, és nem fájt a gyomrod... és olyan hálás voltál, hogy nem tudtad, hogyan kezeld a dolgot. Odanézett rá. Látta, hogy a férfi elsápad, a szeme pedig túlságosan csillog, és tudta, hogy visszautazott a múltba. Ismét a régi, vékony testében volt, ahogy ott ült az asztalnál összehúzva magát, miközben meghatódott az első kedves gesztustól, amelyet valaki nagyon hosszú idő után mutatott felé. Lépteket hallott a folyosóról, mire odafordította a fejét, és rájött, hogy Qhuinn még mindig ott van velük. Kissé lemaradva mögöttük, céltalanul lézengett, rossz hangulata kézzelfoghatóan ott lebegett körülötte, mint egy árnyék. Nos, mostantól már nem kellett mellettük maradnia. Ez volt az út vége, az utolsó fejezet John könyvében, amellyel el is érkeztek a jelenig. Sajnos ez azt jelentette, hogy nagyon helyesen minden bizonnyal innen visszamennek a testvériség központjába... ahol John megint rá fogja majd venni, hogy egyen, és megpróbálja azt is, hogy igyon belőle. Xhex nem akart visszamenni, legalábbis most még nem. Gondolatban úgy döntött, kivesz egy éjszakát, vagyis ezek voltak az utolsó órák, mielőtt

J. R. Ward

302


visszazökkent volna a bosszúhadjáratba... aztán elveszíti ezt a finom kapcsolatot, egymás mély megértését, amely közte és John között alakult ki. De nem fogja becsapni magát: a szomorú valóság az volt, hogy az erős kötelék ugyanakkor rendkívül törékeny is volt, és Xhexnek nem volt kétsége afelől, hogy mihelyt a valóság visszatér, és a jelen átveszi a múlt helyét, azonnal szét is törik. – Qhuinn, magunkra hagynál minket, kérlek? A srác különböző színű szeme Johnra siklott, aki megvonta a vállát és bólintott. Qhuinn nem volt elragadtatva attól, hogy lerázták, ezért heves mutogatásba kezdett a barátjával. – Kurva jó! – csattant fel dühösen végül, mielőtt sarkon fordult volna, és kivonult a bejárati ajtón. Miután az ajtócsapás visszhangja is elhalt a házban, Xhex Johnra nézett. – Hol aludtál? John a folyosóra mutatott, és Xhex elindult vele. Elhaladtak sok szoba előtt, amelyeknek modern berendezésük volt, de antik műalkotások díszítették. Az összhatástól a hely olyannak tűnt, mint egy múzeum, amelyben lakni lehetett. Xhex kíváncsian be-bepillantott a nappali és hálószobák nyitott ajtaján, hogy még többet lásson belőlük. John hálószobája a ház másik szárnyában volt, és amikor Xhex belépett, el tudta képzelni a fiú kulturális döbbenetét. A nyomorból a pompába érkezett, pedig csak néhány kilométerrel utazott arrébb. A lepusztult bérlakástól eltérően, ez a szoba tengerészkék menedékhely volt, elegáns bútorokkal, márvány fürdőszobával és egy olyan szőnyeggel, amely legalább annyira vastag és dús volt, mint egy tengerész rövidre vágott haja. Ráadásul az eltolható üvegajtó saját teraszra vezetett. John odament, és kinyitotta a ruhásszekrényt, majd Xhex a férfi erős, izmos karja fölött benézett arra, ami a fa vállfákon lógott benne. Miközben John a ruhákat nézte, a válla megfeszült, az egyik keze pedig ökölbe szorult. Sajnálatot érzett valami miatt, amit megtett, vagy ahogy viselkedett, ám ez nem Xhexszel volt kapcsolatos... Tohr. Tohrral függött össze. Sajnálatot érzett amiatt, ahogy a dolgok mostanában alakultak közöttük. – Beszélj vele – mondta Xhex halkan. – Mondd el, mi történik. Mindketten jobban fogjátok érezni magatokat. John bólintott, és érezte, hogy az elhatározás megerősödik benne.

J. R. Ward

303


Xhex nem tudta, hogy is történt – vagyis a mozdulat persze elég egyszerű volt –, ám ami mégis meglepte, az az volt, hogy már megint átölelte. A karja hátulról a férfi dereka köré fonódott, az arcát a lapockái közé fektette, és örömmel érezte, hogy John ráteszi a kezét a kézfejére. Milyen sokféleképpen kommunikált a kezével! És néha az érintés sokkal jobb volt a kimondott szavaknál. A beállt csöndben Xhex visszahúzta az ágyhoz, aztán mindketten leültek. Ahogy a nő csak bámult rá, John némán azt kérdezte: Mi az? – Biztos vagy benne, hogy szeretnéd, ha kimondanám? – Amikor a férfi bólintott, Xhex egyenesen a szemébe nézett. – Tudom, hogy valamit kihagytál. Érzem. Van egy űr az árvaház és a lepusztult bérház között. John arcán egyetlen izom sem mozdult, még csak nem is rándult meg, és egyszer sem pislogott közben. Az azonban, hogy eltitkolta a reakcióját, nem jelentett semmit. Xhex tudta, amit tudott róla. – Rendben van, nem fogom megkérdezni. És nem fogom erőltetni sem. Azt az enyhe pírt, amely ekkor szétáradt John arcán, Xhex sohasem fogja elfelejteni, még azután sem, hogy elment... a gondolat pedig, hogy elhagyja, arra késztette, hogy felemelje az ujját a férfi ajkához. Amikor John megrándult meglepetésében, Xhex csak a száját nézte. – Szeretnék adni neked valamit magamból – mondta mély, halk hangon. – Nem azért, hogy kiegyenlítsem a számlát, hanem azért, mert így akarom. Na igen, jó lett volna, ha ő is így körül tudja vezetni a saját életének állomásain, ha azonban a férfi többet tudott volna a múltjáról, attól csak még nehezebben viselte volna el az öngyilkos küldetést, amire készült. Mert bármit érzett is John iránt, el fogja kapni az elrablóját, és nem voltak illúziói azzal kapcsolatban, hogy túléli-e az összecsapást. Lashnek sok trükkje volt. Sok gonosz trükkje, amelyek segítségével sok gonoszságot követett el. A gazember tetteinek emléke újra beszivárgott az agyába, szörnyűségek, amelyektől remegni kezdett, undorító dolgok, amelyek valami olyan dolog felé lökték, amelyre még nem állt talán készen. De nem szállhat úgy sírba, hogy Lashsel volt utoljára. – Szeretkezni akarok veled – mondta rekedt hangon. John rémült kék szeme olyan intenzíven fürkészte az arcát, mintha annak a jelét keresné rajta, hogy talán nem jól értette a szavait. Aztán a

J. R. Ward

304


vágy forró, sürgető hulláma öntötte el, elsöpörve minden érzelmet, és nem hagyott maga után mást, csak egy igazi férfi perzselő szenvedélyét. Javára legyen mondva, megtett minden tőle telhetőt, hogy elfojtsa, habár a testében ádáz harc dúlt. De Xhex eldöntötte az érzelem és az értelem küzdelmét azzal, hogy a száját a férfiéra szorította. Ó... istenem, milyen puha volt az ajka! A viharos szenvedély ellenére, amit Xhex egyértelműen érzékelt a vérében, John visszatartotta magát, még akkor is, amikor a nő a szájába dugta a nyelvét. John önuralma megkönnyítette a dolgot, ahogy a gondolatai ide-oda cikáztak aközött, amit most csinált... És amit csupán néhány nappal azelőtt tettek vele. Hogy képes legyen koncentrálni, a kezét a férfi mellkasára tette, és végigsimított a mellizmán a szíve fölött. Hátradöntötte az ágyra, és közben mélyen belélegezte az illatát. Megérezte a kötődés jelét, amelyet John miatta bocsátott ki magából. A sötét, fűszeres illat sajátosan rá jellemző volt, és annyira más, mint egy alantas émelyítő bűze. Így Xhexnek sikerült elválasztania ezt az élményt a nemrégen történtektől. A csók csupán felfedezésnek indult, de nem maradt az sokáig. John közelebb mozdult hozzá, hatalmas testét hozzászorította, súlyos lába felhúzódott, és végül lenyomta Xhex lábát az ágyra. Ugyanakkor a karja a teste köré fonódott, és még jobban magához húzta. Ugyanolyan lassan haladt, mint Xhex, akinek egészen addig nem is volt semmi gondja, amíg John tenyere a mellére nem siklott. Az érintés megzavarta, kiszakította ebből a szobából, ebből az ágyból, és elragadta Johntól, ki ebből a pillanatból, majd visszarepítette a pokolba. Próbált küzdeni a mentális időutazás ellen, és a jelenben maradni, itt Johnnal. Amikor azonban a férfi ujja megsimogatta a mellbimbóját, kényszerítenie kellett a testét, hogy mozdulatlan maradjon. Lash szerette leszorítani az ágyra, és minél jobban elodázni az elkerülhetetlent, mert bármennyire szeretett is elélvezni, az előjátékot még jobban kedvelte, amikor elsősorban a nő agyával játszott. Betegesen ügyes húzás volt a részéről, mivel Xhex mindennél jobban vágyott rá, hogy minél előbb túlessenek rajta... John a csípőjéhez nyomta ágaskodó férfiasságát. Bum.

J. R. Ward

305


Az önuralma lasszóként visszacsapott rá, elérte végső határát, és félbetört: egy mozdulattal önkéntelenül is elrándult, és megszakította a kapcsolatot a testük között, amivel tönkretette a pillanatot. Amikor felugrott az ágyról, érezte a férfi rémületét, de túlságosan lefoglalta a saját félelmének örvénye, hogy megmagyarázza neki a helyzetet. Járkálni kezdett a szobában, mély levegőket vett, de nem a szenvedély hevétől, hanem a pánik miatt. Milyen aljas dolog a félelem! Nyomorult Lash... ezért meg fogja ölni. Nem azért, amit ő érzett, hanem amilyen helyzetbe Johnt hozta. – Sajnálom – nyögte Xhex. – Nem lett volna szabad elkezdenem. Nagyon sajnálom. Amikor képesnek érezte magát, megállt a komód előtt, és belenézett a falra felakasztott tükörbe. John az eltolható üvegajtó előtt állt, karját keresztbe fonta a mellkasán, az állkapcsa megfeszült, miközben kifelé bámult az éjszakába. – John... nem te vagy az oka. Esküszöm! A férfi nem nézett rá, és megrázta a fejét. Xhex megdörzsölte az arcát, és rájött, hogy a kínos csend csak fokozza benne a késztetést, hogy elmeneküljön. Nem tudott megbirkózni mindezzel: azzal, amit érzett, amit Johnnal tett, és amit Lash művelt vele. Az ajtó felé pillantott, és minden izma megfeszült, hogy kilépjen rajta. Ami nagyon is jellemző volt rá. Egész életében arra a képességére támaszkodott, hogy ki tudott hátrálni a dolgokból, és nem hagyott maga után semmilyen magyarázatot, semmi nyomot, csak a puszta levegőt. Bérgyilkosként ez nagyon jól jött számára. – John... A férfi odafordította felé a fejét, és amikor a tekintetük találkozott a tükörben, John szemében megbánás égett. Xhexnek azt kellett volna mondania, hogy az lesz a legjobb, ha most elmegy. Ki kellett volna találnia valami erőtlen mentegetőzést, aztán láthatatlanná válni a szobából... és a férfi életéből. Mégsem tudott semmi mást kinyögni, csak a nevét. John megfordult, és azt formálta a szája: Sajnálom. Menj! Nincs semmi baj. Menj csak!

J. R. Ward

306


Xhex azonban nem tudott mozdulni. Aztán kinyitotta a száját. Amikor rájött, mi készül kijönni a torkából, el sem hitte, hogy valóban szavakba önti. Ez mindennek ellentmondott, amit eddig magáról megismert. Az isten szerelmére, valóban ezt fogja tenni? – John... én... engem... A tükörben a tekintete visszatért saját magára. Beesett arcára, a szeme alatti karikákra, ami mögött sokkal több volt, mint az, hogy nem aludt és nem ivott vért. Egy hirtelen jött, dühös impulzussal kibökte. – Lash nem volt impotens, oké? Nem volt... impotens... A hőmérséklet olyan hirtelen és olyan gyorsan csökkent le a szobában, hogy Xhex lélegzete kis fehér felhőkben hagyta el a száját. A látványra, ami a tükörben tárult elé, megfordult, és egy lépést hátrált Johntól: a férfi kék szeme ördögi tűzzel izzott, felső ajka felhúzódott, és megmutatta megnyúlt szemfogát, amely olyan hosszú és éles volt, mint egy tőr. A szobában minden tárgy vibrálni kezdett, a lámpák az éjjeliszekrényen, a ruhák a vállfákon, a tükör a falon. A sok kis remegés felerősödött, és zúgássá változott, olyannyira, hogy Xhexnek meg kellett kapaszkodni a komódban, nehogy hanyatt essen. A levegő életre kelt. Feltöltődött feszültséggel. Szikrázóan elektromossá vált. Veszélyessé. És John teste volt az őrjöngő energiamező központja, a keze ökölbe szorult, izmos karja remegett, a combja pedig megfeszült, amikor harci alapállásba ereszkedett. A szája nagyra nyílt, a fejét előreszegezte... és egy csatakiáltás tört föl a torkából... A hang kirobbant a szobában, és olyan hangos volt, hogy Xhexnek be kellett fognia a fülét, az erejét pedig az arcán érezte, mint egy széllökést. Egy pillanatra azt hitte, hogy a férfinak megjött a hangja... csakhogy a hang nem emberi volt, sokkal inkább mennydörgés. John háta mögött felrobbant az eltolható ajtó, az üvegtábla ezer apró darabra tört, és kisüvített a szobából, az üvegcserepek pattogtak a terasz kövén, miközben megcsillant rajtuk a fény, mint az eső cseppjei... Vagy mint a könnycseppek.

J. R. Ward

307


40. fejezet Blay-nek fogalma sem volt arról, hogy Saxton mit adott a kezébe. Nos, szivar volt, annyit tudott, és igen, nagyon drága is, a nevét azonban nem tudta megjegyezni. – Szerintem tetszeni fog – mondta Saxton, és hátradőlt a bőr karosszékben, majd meggyújtotta a saját szivarját. – Finom az aromája. Sötét, de nagyon finom. Blay meggyújtotta az öngyújtóját, és előrehajolt, hogy megszívja. Amikor a szájába tette, magán érezte a másik férfi tekintetét. Újra. Még mindig nem szokott hozzá, hogy valaki ennyire figyeljen rá, ezért inkább körbejártatta a tekintetét a helyen: boltozatos, sötétzöld mennyezet, fényes fekete fal, sötétbordó bőrszékek és boxok. Nagyon sok emberi férfi, hamutartóval a könyökük mellett. Röviden: egyik sem tudta annyira lekötni a figyelmét, mint Saxton szeme, hangja, kölnije vagy... – Szóval, áruld el nekem – mondta a férfi, és kifújt egy tökéletes, kék füstfelhőt, amely egy pillanatra eltakarta az arcát –, a hajszálcsíkos öltönyt a hívásom előtt vagy után vetted fel? – Előtte. – Tudtam, hogy van stílusod. – Valóban? – Igen. – A férfi ránézett a keskeny mahagóniasztal másik oldaláról, amely elválasztotta őket. – Különben nem hívtalak volna el vacsorázni. A vacsora, amelyet Sal éttermében fogyasztottak el... csodálatos volt, de tényleg. A konyhában ettek, egy magánasztalnál, iAm pedig speciális menüt állított össze nekik, olasz előételt, tészta főételt, és desszertnek tejeskávét és tiramisut. Az első fogáshoz fehér bort ittak, a másodikhoz pedig vöröset. A beszélgetés semleges, de érdekes témákat érintett, és végül is nem volt lényeges. Sokkal fontosabb volt az a kérdés, hogy megteszik-e vagy sem, ez rejtőzött minden mozdulatuk, minden szó és pillantás mögött.

J. R. Ward

308


Szóval... ez egy igazi randi, gondolta Blay. Egy felszín alatti tárgyalás, amely a könyvekről és zenéről folytatott beszélgetés selyemköntösébe volt csomagolva. Nem csoda, hogy Qhuinn a puszta szexre hajtott. A srácnak nem lett volna elég türelme ehhez a finomsághoz. Valamint nem szeretett olvasni sem, és a zene, amit hallgatott, kemény rock volt, amelyet csak az elmebajosok és a süketek tudtak elviselni. Egy fekete ruhás pincér jött oda hozzájuk. – Hozhatok önöknek valamit, fiúk? Saxton kifújta a füstöt, majd a mutató- és a hüvelykujja között kezdte forgatni a szivart. – Két pohár portóit. 1945-ös szüretelésű Croftot. – Kitűnő választás. Saxton tekintete visszatért Blay-re. – Tudom. Blay kinézett az ablakon, amely előtt ültek, és arra gondolt, lesz-e valaha olyan alkalom, hogy nem pirul el a férfi társaságában. – Esik az eső. – Igen. Istenem, ez a hang! Saxton szavai olyan bársonyosak és kellemesek voltak, mint a szivar. Blay megcserélte a lábát, és a térdénél keresztbe tette. Miközben azon gondolkodott, mivel törje meg a csendet, úgy tűnt, nem képes értelmesebbet kinyögni ezeken a hihetetlenül bölcs megjegyzéseken kívül az időjárásról. Igazság szerint a randi vége hamarosan elkövetkezett, és bár megtudta, hogy Saxton és ő egyaránt gyászolják a nemrég elhunyt híres írót, Dominic Dunne-t, és mindketten rajonganak Miles Davisért, fogalma sem volt arról, mit fog csinálni, ha odakerül a sor, hogy elbúcsúzzanak. Melyik megoldást fogja választani? A Majd hívlak és megismételjük? vagy a sokkal bonyolultabb, zavarosabb, ám élvezetesebb. Igen, ami azt illeti, nagyon szeretnék felmenni hozzád, és megnézni a bélyeggyűjteményedet típusút? Ez utóbbihoz a lelkiismerete azonban még gondolatban hozzátette: Habár még sohasem csináltam ezt férfival, annak ellenére, hogy Qhuinnen kívül bárki csak olcsó utánzata lehet az igazínak. – Mikor randevúztál utoljára, Blaylock?

J. R. Ward

309


– Én... – Blay nagyot szívott a szivarból. – Elég régen. – Akkor mit csináltál? Csak a munka, semmi szórakozás? – Valami ilyesmi. – Na jó, a viszonzatlan szerelem nem igazán illett ebbe a kategóriába, habár a „semmi szórakozás” fogalmát abszolút kimerítette. Saxton kicsit elmosolyodott. – Örülök, hogy felhívtál. És egy kicsit meg is lepődtem. – Miért? – Az unokatestvéremnek van egy bizonyos... terület-féltési reakciója veled kapcsolatban. Blay megfordította a szivart, majd izzó végét kezdte mereven bámulni. – Úgy gondolom, meglehetősen túlértékeled az érdeklődését. – Én pedig úgy, hogy udvariasan éppen azt közlöd velem, hogy törődjem a saját dolgommal, nincs igazam? – Nincs itt semmi olyan, amivel törődni kellene. – Blay rámosolygott a pincérre, amikor a férfi letett a kerek asztalra két pohár portói bort, aztán elment. – Elhiheted. – Tudod, Qhuinn érdekes személyiség – mondta Saxton, és felemelte a poharát. – Igazság szerint, ő a kedvenc unokatestvérem. Csodálom lázadó természetét, és sok olyan dolgot túlélt már, amibe egy gyengébb férfi belerokkant volna. Azt azonban nem tudom, könnyű lenne-e szerelmesnek lenni belé. Blay-nek eszében sem volt ezt a témát folytatni. – Szóval, gyakran jársz ide? Saxton felnevetett, világos szeme megcsillant. – Nem akarsz beszélni róla, ugye? – A homlokát ráncolva körülnézett. – Az utóbbi időben nem sokszor voltam itt. Túl sok a munkám. – Azt mondtad, az ősi törvények ügyvédje vagy. Biztosan érdekes foglalkozás. – A részvények és ingatlanok területére szakosodtam. Túl sok ártatlan vámpír került az Árnyékba tavaly nyáron... A szomszédos boxban egy csapat nagyhangú, selyemöltönyös fickó, aranyórával a kezén hangosan és közönségesen felröhögött, ahogy a részegek szoktak, olyannyira, hogy a leghangosabbjuk hátratolta a székét, és beleütközött Saxtonba. Ami nem volt túl szerencsés dolog, mivel lehet, hogy Saxton úriember volt, de nem volt gyáva.

J. R. Ward

310


– Ne haragudjatok, lennétek szívesek egy kicsit halkabban? A fickó megfordult, kövér hasa ráfolyt a derékövére, és úgy nézett ki, mintha épp hányni készülne, mint Karbolsav úr a Brian élete című filmben. – De, igenis haragszunk. – Vizenyős szeme összeszűkült. – A te fajtád különben sem való egy ilyen helyre. És ezzel nem arra célzott, hogy Saxtonék vámpírok voltak. Amikor Blay ivott egy kortyot a portóiból, a drága italt olyan savanyúnak érezte a nyelvén, mint az ecetet, de nem azért, mintha romlott lett volna. Egy perccel később a fickó olyan durván tolta neki a székét, hogy Saxton majdnem kiöntötte az italát. – A pokolba – mormolta, miközben a szalvétájáért nyúlt. A kövér idióta áthajolt hozzájuk, miközben Blay azt figyelte, nem fog-e elpattanni a deréköve, mert akkor biztosan kiveri valakinek a szemét. – Félbeszakítottunk valamit, szépfiúk, miközben azt a kemény italt szopogatjátok? Saxton csukott szájjal elmosolyodott. – Igen, határozottan félbeszakítottatok. – Ó, eeeeeeeeellllllnézést! – A férfi hirtelen színpadias mozdulattal felemelte a kisujját a szivarjáról. – Nem akartunk alkalmatlankodni. – Gyere, menjünk! – mondta Blay, és előrehajolt, majd elnyomta a szivarját. – Szerzek egy másik asztalt. – Már mentek is, fiúkák? – kérdezte az egyikük elnyújtva. – Egy buliba igyekeztek, ahol mindenféle szivar van? Talán elkísérünk benneteket, hogy meggyőződjünk róla, nem történik veletek semmi baj az úton, oké? Blay mereven Saxtonon tartotta a tekintetét. – Már úgyis későre jár. – Ami azt jelenti, hogy mi még csak a nap felénél járunk. Blay felállt, benyúlt a zsebébe, Saxton azonban lefogta a karját, és nem engedte, hogy elővegye a pénztárcáját. – Ne! Engedd meg, hogy én fizessek! Amikor a nagymenő macsók újabb megjegyzést tettek, a levegő még fojtóbb lett, és Blay keményen összeharapta az állát. Szerencsére nem tartott sokáig Saxtonnak, hogy kifizesse a pincért, aztán elindultak az ajtó felé.

J. R. Ward

311


Odakint a hűvös éjszakai levegő balzsamként simogatta érzékeiket, és Blay mély lélegzetet vett. – Ez a hely nem mindig ilyen – dörmögte Saxton. – Másképp soha nem hoztalak volna ide. – Nincs semmi baj. – Blay elindult az utcán, és hallotta, hogy Saxton követi. Amikor odaértek az utca végéhez, megálltak, hogy elengedjenek egy autót, amely balra kanyarodott a Commerce utcára. – Szóval, mit gondolsz erről a dologról? Blay szembefordult a partnerével, és úgy vélte, az élet túl rövid ahhoz, hogy úgy tegyen, mintha fogalma se lenne, mit ért Saxton „ezen a dolgon”. – Őszintén szólva, furcsán érzem magam. – De nem azok miatt az idióták miatt? – Nem voltam egészen őszinte hozzád. Még soha nem randiztam ezelőtt. – Saxton felvonta a szemöldökét, mire Blay elnevette magát. – Nos, igen. Igazi játékos vagyok. Saxton udvarias modora hirtelen eltűnt, és a szemében igazi melegség ragyogott fel. – Nos, örülök, hogy én lehettem neked az első. Blay a szemébe nézett. – Honnan tudtad, hogy meleg vagyok? – Nem tudtam. Csak reménykedtem. Blay megint felnevetett. – Ráhibáztál. – A következő pillanatban kinyújtotta előre a karját. – Köszönöm ezt az estét. Amikor Saxton belecsúsztatta a tenyerét a kezébe, hirtelen elektromosság szikrázott fel közöttük. – Azt tudod, ugye, hogy a randevúk nem így szoktak véget érni? Feltéve, hogy mindkét fél érdeklődik a másik iránt. Blay azon vette észre magát, hogy nem képes elengedni a férfi kezét. – Ó... valóban? Saxton bólintott. – Az a szokás, hogy megcsókolják egymást. Blay Saxton ajkára pillantott, és arra gondolt, vajon milyen lehet az íze. – Gyere! – súgta Saxton, és összekapcsolódott kezüknél fogva behúzta a fiút egy közeli sikátorba.

J. R. Ward

312


Blay követte a sötétbe, mert egy olyan érzéki varázslat tartotta fogva, amelyet nem akart megtörni. Amikor az épületek takarásában voltak, érezte, hogy Saxton mellkasa az övéhez ér, és a csípőjük egymáshoz nyomódik. És már pontosan tudta, hogy Saxton fel van izgulva. De Saxton is, hogy ő is. – Árulj el valamit! – suttogta Saxton. – Csókolóztál már férfival? Blay nem akart éppen most Qhuinn különböző színű szemére gondolni, ezért megrázta a fejét, hogy kiűzze a képet az agyából. Amikor nem sikerült, és a zöldkék tekintet továbbra is kísértette, megtette az egyetlen dolgot, amivel garantáltan elterelte a gondolatait a perzselőjéről. Odahajolt Saxtonhoz, és az ajkát a férfi szájára tapasztotta. Qhuinn tudta, hogy egyenesen haza kellett volna mennie. Miután John és Xhex rövid úton elküldték Tohr házából – kétségtelenül azért, hogy vízszintes testhelyzetben folytathassák tovább a beszélgetést –, vissza kellett volna mennie a testvériség házába, kényelembe helyezni magát egy üveg tequilával, és a saját nyomorult dolgával törődni. De neeeeeeem! Láthatatlanná válva előbukkant az egyetlen Caldwelli szivarklub előtt az utca másik oldalán, és az esőben állva – mint egy lúzer – figyelte, ahogy Blay és Saxton helyet foglal egy asztalnál, közvetlenül az ablak mellett. Távolról látta, hogy az unokatestvére milyen előkelő szenvedéllyel nézi a legjobb barátját, aztán néhány fafej beléjük köt, majd kilépnek a bárból. Nem sokat dohányoztak, a borukat viszont majdnem mind megitták. Qhuinn nem akarta, hogy meglássák az árnyékban, ezért láthatatlanná válva a szomszédos sikátorba teleportálta magát... és meghallotta a beszélgetésüket. Saxton hangja szólalt meg a hűvös éjszakában. – Azt tudod, ugye, hogy a randevúk nem így szoktak véget érni? Feltéve, hogy mindkét fél érdeklődik a másik iránt. – Ó... valóban? – Az a szokás, hogy megcsókolják egymást. Qhuinn érezte, hogy ökölbe szorul a keze, és egy pillanatig komolyan fontolgatta, hogy kilép a szemeteskonténer mögül, ahol állt. És mégis mit csinál? Odamegy hozzájuk, és követeli, hogy azonnal hagyják abba? Nos, igen. Pontosan.

J. R. Ward

313


– Gyere! – súgta Saxton. A pokolba, a gazembernek olyan volt a hangja, mintha telefonszexvonalban lenne: rekedt, fátyolos és vágytól átitatott. És... ó istenem, Blay-nek nem volt ellenére, követte a férfit a sötétbe. Volt olyan helyzet, hogy egy vámpír hihetetlenül jó hallása és látása igazi átoknak bizonyult. Na persze... az sem segített a dolgon, ha az a bizonyos vámpír kidugta a fejét a szemeteskonténer mögül, ami mögött kucorgott, hogy tisztán lássa, mi történik. Amikor Blay és Saxton teste egymáshoz simult, Qhuinn eltátotta a száját. Nem azért, mert megdöbbent, vagy mert többet szeretett volna látni az akcióból. Egyszerűen nem kapott levegőt. Mintha a bordái jéggé fagytak volna a szívével együtt. Ne... ne, istenem, a francba, ne... – Árulj el valamit! – suttogta Saxton. – Csókolóztál már férfival? Igen! – szerette volna kiabálni Qhuinn. Blay azonban megrázta a fejét. Képes volt megrázni a fejét! Qhuinn szorosan behunyja a szemét, és kényszerítette magát, hogy megnyugodjon, és láthatatlanná tudjon válni. Amikor megjelent a testvériség háza előtt, egész testében remegett... egy pillanatra fontolóra vette a gondolatot, hogy előrehajol, és megtrágyázza a bokrokat a vacsorával, amit elfogyasztott, még mielőtt kiment volna Xhexszel és Johnnal. Néhány mély levegővétel után azonban úgy döntött, inkább marad az A tervnél, és alaposan leissza magát. Ezzel az elhatározással besétált az előtérbe, megvárta, hogy Fritz beengedje az előcsarnokba, majd egyenesen a konyha felé vette az irányt. A pokolba, lehet, hogy még továbbmegy, és nem csak berúg. Isten látja lelkét, Saxton sem fogja beérni egy-két csókkal egy hűvös, nyirkos sikátorban, ráadásul Blay is úgy nézett ki, mint aki felkészült rá, hogy végre megkapja azt, amire mindig is vágyott. Vagyis bőven lesz ideje addig pumpálni magába a piát, amíg ki nem dől. Jézus... Krisztus, gondolta, és miközben megdörzsölte a mellkasa közepét, az unokatestvére hangja visszhangzott újra és újra a fejében: Árulj el valamit! Csókolóztál már férfival?

J. R. Ward

314


Az a kép, ahogy Blay megrázza a fejét, mintha örökre beleégett volna Qhuinn agyába. Mire felocsúdott, már ott is volt a konyha hátsó részén a raktárnál, ahol az alkoholos rekeszeket tartották. Micsoda elcsépelt klisé! Berúg, mert nem akar megbirkózni egy problémával. Nos, egy dologban legalább tarthatja magát a hagyományokhoz, nem igaz? Visszament a konyhába, és rájött, hogy egy jó oldala mégis van a dolgoknak. Amikor a páros megteszi a következő lépést, csakis Saxton házában lehetnek, mert a király otthonába nem tehette be alkalmi látogató a lábát. Soha. Amikor kilépett az előcsarnokba, döbbenten torpant meg. Blay épp akkor lépett be az előtérből. – Már meg is jöttél? – mordult fel komoran. – Azt ne mondd, hogy az unokatestvérem ilyen gyors volt! Blay még csak nem is lassított, ment fel egyenesen a lépcsőn. – Az unokatestvéred úriember. Qhuinn a legjobb barátja nyomába szegődött, közvetlenül mögötte loholt. – Úgy gondolod? Én viszont úgy tapasztaltam, hogy csak annak látszik. Erre már Blay is megfordult. – Régebben mindig szeretted. Ő volt a kedvenced. Még emlékszem, hogy úgy beszéltél róla, mintha ő lenne az isten. – Kinőttem belőle. – Nos, én viszont kedvelem. Nagyon is. Qhuinn legszívesebben felmordult volna, de elfojtotta a késztetést azzal, hogy kinyitotta a tequilás üveget, amit lekapott a kamra polcáról, és alaposan meghúzta. – Ez igazán remek! Annyira örülök nektek! – Tényleg? Akkor miért egyenesen az üvegből iszol? Qhuinn elindult előre a barátja mellett, és meg sem állt, amikor Blay azt kérdezte: – Hol van John és Xhex? – Odakint a világban. Egyedül. – Azt hittem, az a feladatod, hogy velük maradj. – Átmenetileg elküldtek. – Qhuinn megállt a legfelső lépcsőfokon, és a szeme alá tetovált könnycseppre mutatott. – Xhex bérgyilkos, az ég

J. R. Ward

315


szerelmére! Nagyon jól tud vigyázni rá. Különben is Tohr régi házában vannak. Amikor odaért a szobájához, berúgta az ajtót és levetkőzött. Miután még egyet húzott a tequilából, behunyta a szemét, és hívást intézett át a másik oldalra. Layla most tökéletes társaság lesz a számára. Pont az, amire szüksége van. Végül is, kiképezték a szexre, és őt akarta gyakorlásként használni. Qhuinn-nek nem kellett amiatt aggódnia, hogy megbántja, vagy hogy a lány érzelmileg kötődni fog hozzá. Mivel úgyszólván profi volt. Vagy legalábbis az lesz, miután végez vele. És ami Blay-t illette? Qhuinn-nek fogalma sem volt, miért jött vissza, ahelyett, hogy Saxton ágyába feküdt volna. Egy dolog azonban világos volt. ők ketten vonzódtak egymáshoz, és Saxtont nem olyan fajtának ismerte, aki képes sokat várni arra, akit meg akart kapni. Qhuinn és az unokatestvére végül is rokonok voltak. De még ez a tény sem fogja megmenteni a gazembert, ha összetöri Blay szívét.

J. R. Ward

316


41. fejezet A farmházban lévő buli csak folyt es folyt, egyre több ember érkezett, a kocsijukkal a füvön parkoltak le, és bezsúfolódtak a földszinti szobákba. A megjelentek legnagyobb részét Lash már látta az Xtreme Parkban, de nem mindegyiküket. És mindenki csak hozta az újabb adag italt. Hatos csomagolású söröket, üvegeket, hordókat. Isten tudja csak, miféle illegális szerek voltak a zsebükben. Mi a franc, gondolta Lash. Lehet, hogy mégis tévedett, és az Omegát elvakította a perverziója... Amikor észak felől feltámadt a szél, tökéletesen mozdulatlanná dermedt, és továbbra is fenntartotta az álcázást maga körül, az agyát pedig lezárta. Árnyék... azt vetítette kifelé, hogy ő maga és körülötte minden, csupán csak árnyék. Mielőtt az Omega megérkezett volna, egy pillanatra holdfogyatkozás volt, azok az idióták ott bent azonban még csak nem is sejtették, mi történik... a kis szarzsák viszont igen. A kölyök kilépett a bejárati ajtón, körülötte kiáradt a fény bentről. Lash vér szerinti apja megérkezett észak felől a satnya füves területre, fehér köpenye hullámzott a szélben a teste körül, a hőmérséklet pedig még jobban lecsökkent. Mihelyt alakot öltött, a Szarzsák odasétált hozzá, és megölelték egymást. Lash kísértést érzett arra, hogy odamenjen hozzájuk, és megmondja az apjának, hogy ez a nyomorult nem más, mint egy megbízhatatlan faszszopó, a kis köcsögöt pedig figyelmeztetné, hogy meg vannak számlálva a napjai... Az Omega csuklyás arca Lash irányába fordult. Lash tökéletesen mozdulatlanul állt, az agyából pedig ürességet sugárzott, mintha kívül és belül láthatatlan lenne. Árnyék... árnyék... árnyék... A feszült várakozás egy örökkévalóságig tartott, mert ha az Omega megérezte volna Lash jelenlétét, ott Game Over lett volna neki, de azonnal. Aztán az Omega megint a kis játékszerére fókuszált, és amikor ránézett, éppen egy részeg bulizó tántorgott ki az ajtón. Hadonászó keze és J. R. Ward

317


bizonytalan lába összeakadt, miközben próbálta függőlegesben tartani magát. Miután leért a fűre, táncoló mozdulatokhoz hasonló mozgást adott elő, bár nem éppen szabályosan, aztán térdre rogyott, és lehányta a ház alapzatát. A bent lévők hangosan röhögni kezdtek rajta, és miközben a buli hangjai kifelé szálltak az éjszakában, az Omega felsuhant a bejárathoz. A buli nem szakadt félbe, amikor bement a házba, kétségtelenül azért, mert a nyomorultak már olyan részegek voltak, hogy észre sem vették, mi van a fehér köpeny alatt, és hogy maga a gonosz lépett be közéjük. Nem sokáig maradtak azonban tudatlanok. Egy hatalmas fénybomba robbant fel a házban, a hirtelen jött fényesség pedig végigsöpört minden helyiségen, és kisüvített az ablakokon egészen a fák vonaláig. Miután a tomboló fény halvány izzásra mérséklődött, már nem maradt egyetlen túlélő sem állva. Az összes részeg lerogyott a földre, és a partinak egy csapásra vége szakadt. Szentséges isten! Ha ebből az lesz, aminek látszik... Lash odaosont a ház falához, miközben nagyon vigyázott rá, hogy ne hagyjon maga után semmiféle nyomot, se szó szerintit, se képleteset. Amikor közelebb ért, furcsa, súrlódó hangot hallott. Odament a nappali egyik ablakához, és benézett rajta. A Szarzsák a holttesteket vonszolta egy helyre, felsorakoztatta őket a földön, körülbelül harminc centire egymástól, úgy hogy a feje mindegyiknek észak felé nézett. Jézusom... olyan sok hullamerev tag volt ott, hogy a kicsi-halott-katona sorozat elért egészen az ebédlőig. Az Omega a háttérből figyelte a kis játékszerét, de olyan tekintettel, mintha nagyon is tetszene neki, ahogy cipelgeti a hullákat. Milyen. Édes. Legalább félórát vett igénybe, hogy a kölyök minden férfit sorba rendezzen. Az emeletről is levonszolta a halottakat a lépcsőn. A lábuknál fogta meg őket, így a fejük minden egyes lépcsőfokon pattogott, és élénkvörös vércsíkot húzott maga után. Logikus volt. Egy súlyos tömeget sokkal könnyebb volt a lábánál fogva mozgatni. Amikor mindent egy helyre cipelt, a Szarzsák elővette a kését, és a buli átcsapott tömeges beavatásba. Az ebédlőnél kezdte, és sorban egymás után minden halottnak elvágta a torkát, a csuklóját és a bokáját, majd felhasította a mellkasát, az Omega pedig a nyomában haladva fekete vért

J. R. Ward

318


csöpögtetett a felnyitott bordák közé, végül elektromosságot vezetett át rajtuk, mielőtt nekilátott volna a szíveltávolításnak. Ehhez az alkalomhoz nem használt urnákat. Amikor kitépte a szíveket, egyszerűen csak behajította őket az egyik sarokba. Mint egy mészárszéken? Mire mindenkivel végzett, a nappali közepén hatalmas tócsában állt a vér ott, ahol a padlódeszkák egy kicsit besüppedtek, valamint egy másik a lépcső aljánál. Lash nem látott el egészen az ebédlőig, de biztosra vette, hogy ott is van legalább egy. Hamarosan felhangzottak az újonnan beavatott tagok nyögései, és a gyötrelmük, amelyen átestek, egyre hangosabb és mocskosabb lesz majd, ahogy az átváltozás előrehalad, és az emberi mivoltuk utolsó maradékát is kihányják magukból. A fájdalmas és zavarodott kiáltások közepette az Omega körbefordult, átlépett a vonagló emberek tömegén, ide-oda táncolt, fehér köpenyét végighúzta a megalvadt vértócsákon, mégsem lett véres egyáltalán. A sarokban a Szarzsák rágyújtott egy cigarettára, és úgy pöfékelt, mint aki jól végezte dolgát, és most pihen. Lash ellépett az ablaktól, majd visszament a fák közé, de közben nem vette le a szemét a házról. A francba, neki is valami ilyesmit kellett volna csinálnia! Csakhogy neki nem volt annyi ismerőse az emberi világban, hogy meg tudta volna ezt valósítani. Bezzeg a Szarzsáknak volt. Istenem, ez mindent meg fog változtatni a vámpírok számára! Azok a nyomorultak egy egész hadseregnyi ellenséggel találják majd szembe magukat. Lash visszament a Mercedeshez, beindította a motort, és a hosszabb úton hajtott el erről a helyről, hogy még véletlenül se menjen a ház közelébe. A volán mögött ülve – miközben a kitört ablakok miatt hűvös levegő csapott az arcába – elkomorodott. A picsába a nőkkel és azzal a baromsággal, de tényleg! Az egyetlen célja az lett az életben, hogy kinyírja a Szarzsákot, elvegye az Omega kis kedvencét, és megsemmisítse az Alantasok Társaságát. Nos... a nőket nem hagyhatta ki teljesen a dologból. Végtelenül gyengének érezte magát, mert vérre volt szüksége. Bármi történt is a testének külső rétegével, belül még mindig ugyanúgy vágyott a vérre, és

J. R. Ward

319


ezt a problémát mindenképpen meg kell oldania, mielőtt szembenézett apucival. Különben nem éli túl. Miközben a belváros felé autózott, elővette a telefonját, és elgondolkozott azon, mit tegyen. A közös ellenség különös szövetségeket tudott teremteni. A testvériség központjában Blay levetkőzött a fürdőszobájában, és belépett a zuhany alá. Amikor a kezébe fogta a szappant és megforgatta, arra a csókra gondolt, ami a sikátorban történt. Arra a férfira. És a... csókra. A tenyerével végigsimított a mellkasán, aztán hátrahajtotta a fejét, és hagyta, hogy a meleg víz lefolyjon a haján, a hátán és a fenekén. A teste szeretett volna még jobban hátrahajolni, ezért hátrafeszítette magát, kinyújtózott, és szappanos kezével mindenhol végigsimított a bőrét. És közben megint a csókra gondolt. Istenem, olyan volt, mintha az ajkuk találkozásának emléke egy mágnes lett volna, ami újra és újra magához vonzotta. Túl erős volt ahhoz, hogy ellenálljon a vonzásának, a kapcsolat pedig túl csábító, hogy kihátráljon belőle. Végighúzta a kezét a felsőtestén, és arra gondolt, mikor látja újra Saxtont. Hogy mikor lesznek újra kettesben. Lejjebb siklott a keze, aztán... – Uram? Blay olyan hirtelen pördült meg, hogy a sarka megnyikordult a márványpadlón. Két kézzel takarta el ágaskodó hímvesszőjét, és az üvegajtó mögé bújt. – Layla? A kiválasztott félénken rámosolygott, és végignézett a testén. – Hívtak engem? Hogy a szolgálatukra legyek? – Én nem. – Lehet, hogy eltévedt? Hacsak... – Qhuinn küldte a hívást. Azt gondoltam, a szobájába kéretett.

J. R. Ward

320


Blay egy pillanatra behunyta a szemét, és érezte, hogy az erekciója semmivé lesz. Aztán összeszedte magát, és elzárta a vizet. Kinyúlt a zuhanyfülkéből, fogott egy törülközőt, és maga köré csavarta. – Nem, kiválasztott – felelte gyengéd hangon. – Nem ide. A sajátjába. – Ó! Bocsásson meg, uram! – Layla hátrálni kezdett, az arcán élénk pír jelent meg. – Semmi baj... vigyázz! – Blay előrevetette magát, és pont akkor kapta el a lányt, amikor az beleütközött a fürdőkádba, és elvesztette az egyensúlyát. – Jól vagy? – Igazán... a lábam alá kellene néznem. – Layla felpillantott a fiú szemébe, és a kezét meztelen karjára tette. – Köszönöm. Blay lenézett a lány tökéletesen gyönyörű arcára, és már pontosan tudta, miért érdeklődött iránta Qhuinn. Az egyértelmű volt, milyen éteri szépségű, ennél azonban többről is szó volt – különösen, ahogy Layla tekintete lejjebb siklott, és zöld szeme megvillant. Ártatlan volt, mégis érzéki. Ez volt benne a lényeg. A tisztaság és a vad szex olyan rabul ejtően keveredett benne, aminek egy hétköznapi férfi nem tudott ellenállni – Qhuinn pedig nagyon messze volt a hétköznapitól. Ő bárkit megdöntött. Blay arra gondolt, vajon a kiválasztott tudja-e. Vagy számítana-e egyáltalán neki, ha tudná. A homlokát ráncolva felállította a lányt. – Layla... – Igen, uram? Nos, a francba... mégis mit fog mondani neki? A napnál is világosabb volt, hogy Qhuinn nem azért hívta ide, mert inni akart, mivel azt épp előző este intézték el... Krisztusom, lehet, hogy éppen ez volt a lényeg! Egyszer már szeretkeztek, és Layla most visszatért, hogy kapjon még. – Uram? – Semmi. Jobb lesz, ha indulsz. Már biztosan vár rád. – Igen. – Layla illata felerősödött, a fahéjas fűszerek megtöltötték Blay orrát. – És ezért nagyon hálás vagyok. Megfordult, Blay pedig figyelte ringó csípőjét, és legszívesebben felordított volna. Nem akart arra gondolni hogy Qhuinn a szomszédban szeretkezik – a francba, eddig ez a ház volt az egyetlen hely, amit nem fertőzött meg a srác kedvenc szabadidős tevékenysége.

J. R. Ward

321


Most viszont csak azt látta lelki szemei előtt, hogy Layla besétál a szomszéd szobába, és amikor lehullik a válláról a fehér ruha, Qhuinn különböző színű szeme megpillantja a mellét, a hasát és a combját. Aztán egy szempillantás alatt az ágyában lesz, a teste alatt. Qhuinn pedig megadja neki, amit kell. Ő már csak ilyen volt, legalábbis a szex terén. Bőkezűen bánt az idővel és a tehetségével. Hamarosan a lány egész testét bejárja majd a keze, a szája... Na jó. Ezt abba kell hagynia. Miközben megtörülközött, az jutott eszébe, hogy talán Layla a tökéletes partner Qhuinn számára. Az ő képzettségével nemcsak hogy minden szinten kielégíti, hanem soha nem is várja el tőle, hogy hűséges legyen, nem neheztel rá, ha máshol is körülnéz, és nem nyaggatja azért, hogy olyat érezzen iránta, amit nem érez. Még talán osztozni is fog vele az élvezetekben, mert abból, ahogy járt, egyértelmű volt, hogy nem szégyellte a testét. Ő volt a tökéletes nő a számára. Blay-nél mindenesetre jobb, az biztos. Különben is, Qhuinn konkrétan kijelentette, hogy egy nő mellett fog megállapodni... egy hagyományos nő mellett, akinek hagyományos értékei vannak. Lehetőség szerint az arisztokráciából, ha talál valakit, aki a különböző színű szeme ellenére is elfogadja. Layla pontosan beleillett ebbe a kategóriába – egy kiválasztottnál nem volt hagyományosabb vagy előkelőbb, az pedig egyértelmű volt, hogy a lány is akarja őt. Blay úgy érezte, meg van átkozva. Bement a gardróbszobába, felvett egy műszálas rövidnadrágot és egy pólót. Képtelen volt itt maradni és elhelyezkedni egy jó könyvvel, miközben a szomszéd szobában... Nem! Ezekre a képekre még a feltételezés szintjén sem volt szüksége. Kilépett a szobros folyosóra, és sietős léptekkel elvonult a márvány műalkotások előtt, miközben irigyelte nyugodt testtartásukat és békés arcukat. Az már biztos, hogy ennek a „minden-rendben-van" stílusnak a láttán, kedvet kapott ahhoz, hogy ő is élettelen tárgy legyen. Igaz, hogy nem éreztek örömet, ám ezt az égető fájdalmat sem kellett elviselniük. Amikor leért az előcsarnokba, megkerülte a korlát kacskaringós végét, és belépett a lépcső alatti rejtett ajtón. A kiképzőközpont felé menet az alagútban bemelegítésként kocogni kezdett, és még akkor sem lassított le, amikor kilépett a szekrényből az irodában. A konditerem volt az egyeden hely, ahol jelenleg meg tudott maradni. Egy jó óra a lépcsőzőgépen, és már

J. R. Ward

322


nem fogja úgy érezni, hogy legszívesebben egy rozsdás kanállal nyúzná le magáról a bőrt. Kilépett a folyosóra, de azonnal meg is torpant, mert észrevette, hogy egy magányos alak áll a betonfalnak dőlve. – Xhex? Te mit csinálsz itt? – Nos, azonkívül, hogy lyukat éget a tekintetével a földbe. A nő odanézett rá, sötétszürke szeme nem volt más, csak két feneketlen gödör. – Szia! Blay a homlokát ráncolta, amikor odasétált hozzá. – Hol van John? – Ott bent. – A konditerem ajtaja felé bökött a fejével. Ami megmagyarázta a tompa dübögést, amit hallani lehetett. Valaki nyilván ájulásig hajszolta az egyik futógépet. – Mi történt? – kérdezte Blay, miután gondolatban összerakta a jeleket... a nő arckifejezését, John futását... és nagyon rossz előérzete támadt. Xhex hátraejtette a fejét a falhoz, ami függőlegesben tartotta a testét – Alig tudtam rávenni, hogy visszajöjjünk ide. – Miért? Xhex tekintete odarebbent. – Maradjunk annyiban, hogy Lash után akart menni. – Nos, ez érthető. – Igen. Amikor Xhex kimondta ezt a szót, Blay-nek olyan érzése támadt, mintha a történetnek a felét sem ismerné, annyi azonban egyértelmű volt, hogy Xhex ennél többet nem fog mondani róla. Hirtelen kitisztult a ködös tekintet, amikor megállapodott Blay arcán. – Szóval te vagy az oka annak, hogy Qhuinn olyan rossz hangulatban volt ma este. Blay hátrahőkölt a szavak hallatán, majd megrázta a fejét. – Ennek semmi köze hozzám. Qhuinn szinte mindig rossz hangulatban van. – Az, aki rossz irányba halad, általában így érzi magát. Nem azt csinálja, amit kellene. Blay megköszörülte a torkát, és arra gondolt, hogy egy manipulátor – még akkor is, ha kétségtelenül nem volt ellene – nem az a fajta társaság, akivel az ember szívesen tartózkodott egy helyen, amikor ilyen sebezhető

J. R. Ward

323


lelkiállapotban volt. Mint például hogy a férfi, aki iránt szerelmet érzett, éppen egy angyalarcú kiválasztottal kefélt, akinek a teste bűnre teremtetett. Isten tudja csak, mit olvasna ki Xhex a fejéből. – Nos... megyek edzeni. – Mintha az öltözéke nem árulkodta volna el egyértelműen a szándékát. – Jó. Talán beszélhetnél vele. – Rendben. – Blay habozott, és arra gondolt, Xhex túlságosan is úgy néz ki, ahogy ö érezte magát. – Nézd, nem sértésnek szánom, de láthatóan rossz bőrben vagy. Nem akarsz felmenni az egyik vendégszobába és lefeküdni? Xhex megrázta a fejét. – Nem hagyom itt Johnt. Azért vagyok itt és várok rá, mert miattam borult ki. Jelenleg nem tesz jót a mentális állapotának... ha lát engem. Abban reménykedek, hogy mire tönkreteszi a második futógépet is, ez már nem lesz így. – A másodikat? – Szinte biztos vagyok benne, hogy körülbelül tizenöt perccel ezelőtt az a csattanás és a füstszag azt jelentette, hogy az egyik gépet leamortizálta. – A fenébe. – Igen. Blay felkészítette magát lelkileg, és belépett a konditerembe... – Jézus... Krisztus. John! A hangja egyáltalán nem hallatszott. Na persze, a futógép zúgása és John dübörgő léptei még egy autó utógyújtásának robbanását is elnyomták volna. A hatalmas test teljes erőből futott a gépen, a pólója és a felsőteste verejtékben úszott, ökölbe szorított kezéről izzadtságcseppek csöpögtek, és a földön két párhuzamos csíkot húztak. Mindkét fehér zokniján vörös foltok látszottak, amelyek úgy néztek ki, mintha itt-ott lenyúzta volna magáról a bőrt, a fekete műszálas sort pedig a lábához csapódott minden lépésnél, mint egy vizes törülköző. – John? – kiáltotta Blay, és szemügyre vette a kiégett gépet, amely a még működő mellett állt. – John? Amikor a kiáltásra sem fordult felé a srác feje, Blay odalépett elé, és integetni kezdett a látómezejében. Aztán azt kívánta, bárcsak ne tette volna. John rászegeződő szemében olyan gyilkos tűz égett, hogy Blay döbbenten hátralépett egyet.

J. R. Ward

324


Amikor John megint maga elé nézett a semmibe, nyilvánvaló volt, hogy ezt addig így fogja folytatni, amíg el nem kopik a lába a sok futástól. – John, mi lenne, ha abbahagynád? – kiáltotta Blay. – Mielőtt leesel róla? Nem kapott választ. Csak a futógép hangos zúgását hallotta, valamint a szőnyeggel borított futófelületen dobogó lépteket. – John! Haver! Megölöd magad! A pokolba! Blay megkerülte a gépet, és kihúzta a zsinórt a falból. A hirtelen leállástól John megbotlott és előrebukott, de még időben meg tudott kapaszkodni a konzolban. Bár az is lehet, hogy csak lerogyott rá. Ziháló lélegzete ki-be áramlott a tüdejéből és elernyedt szájából, miközben a feje a karjára hajtva pihent. Blay odahúzott mellé egy padot, majd leült, hogy a szemébe tudjon nézni. – John... mi a franc folyik itt? John elengedte a konzolt, és hátraült a fenekére, mivel a lába összecsuklott alatta. Néhány fújtató lélegzet után, beletúrt izzadt hajába. – Beszélj már! Kettőnk közt marad. Anyám életére esküszöm! Eltelt egy kis idő, mire John felemelte a fejét, és amikor megtette, a szeme gyanúsan csillogott. Nem az izzadtságtól vagy a kimerültségtől. – Mondd el, és ígérem, nem tudja meg senki – suttogta Blay. – Mi történt? Beszélj! Amikor John végül elkezdett mutogatni, a jelek nagyon zavarosnak tűntek, Blay mégis gond nélkül le tudta olvasni őket. Bántotta őt, Blay. Lash... bántotta őt. – Nos, igen, tudom. Hallottam, milyen állapotban volt, amikor... John összeszorította a szemét, és megrázta a fejét. A feszült csendben, ami ezek után következett, Blay tarkóján megfeszült a bőr. Jaj... ne! Ennél többről volt szó. Egész biztosan. – Mennyire? – morogta Blay. Amit csak el tudsz képzelni, formálta John ajka. – A ganéj! A kibaszott gazember! Faszszopó, rohadt, szemét állat! Blay nem sűrűn káromkodott, néha azonban ez volt minden, amit a másiknak adni tudott valaki: Xhex nem az ő nője volt, de senki nem

J. R. Ward

325


bánthatta a gyengébb nemet, már ami őt illette. Semmilyen okból... úgy azonban soha. Soha az életben. Istenem, a nő fájdalmas arckifejezésének csak egy része volt az, hogy Johnért aggódott. Mellette az emlékek is ott voltak. Szörnyű, visszataszító emlékek... – John... Nagyon sajnálom! Újabb cseppek hullottak le a srác álláról a futógép fekete lapjára, és John néhányszor megtörölte a szemét, mielőtt felnézett. Az arcán a gyötrelem harcot vívott egy olyan hatalmas dühvel, amitől mindenki megrémült. Ami nem is volt csoda. Az ő múltjával ez több szinten is halálos volt. Meg kell ölnöm, mutogatta. Nem tudnék tükörbe nézni ezek után, ha nem nyírnám ki a szemetet. Amikor Blay bólintott, a bosszú miértje egyértelmű volt. Egy összekötődött férfi, aki mögött fájdalmas múlt áll? Lash halálos ítéletére éppen most került rá a HATÁLYBA LÉPETT pecsét. Blay ökölbe szorította a kezét, és felemelte, hogy összeüsse a Johnéval. – Bármire legyen is szükséged, bármit akarsz is, én melletted leszek. És nem szólok egy szót sem. John várt egy pillanatot, aztán összeütötte vele az öklét. Tudtam, hogy számíthatok rád, mondta hang nélkül. – Mindig – ígérte Blay. – Mindig.

J. R. Ward

326


42. fejezet Egy órával Gregg sikertelen kísérlete után, hogy feljusson a második emeletre, Eliahu Rathboone háza teljesen elcsendesedett, Gregg azért még jóval azután is várt, hogy a komornyik visszajött a földszintre. Csak ekkor próbálkozott az újabb kiruccanással. Ő és Holly nem szexszel ütötték el az időt, mint ahogy korábban mindig, hanem beszélgettek. És minél többet beszéltek, Gregg annál biztosabban érezte, hogy alig tud valamit a lányról. Fogalma sem volt, hogy olyan nőies hobbija van, mint a kötés. Vagy, hogy a legvadabb álma az, hogy televíziós hírolvasó legyen –, ami első ránézésre nem volt túl meglepő. A valóságshow-k világában sok üresfejű nőnek sokkal nagyravágyóbb tervei voltak annál, minthogy amatőr hírességeket mutasson be, vagy azt ecsetelje, hogy eszi meg valaki a csótányokat. Ráadásul Gregg tudta, hogy a lány egyszer már kapott lehetőséget hírolvasásra Pittsburgh-ben, de aztán kirúgták ebből a kezdő pozícióból. Az igazi okot viszont, hogy miért hagyta ott azt a munkát, csak most tudta meg. A csatorna nős igazgatója elvárta volna tőle, hogy egy másik, sokkal intimebb kamera előtt is alakítson, és amikor Holly erre nemet mondott, a férfi megszervezte, hogy élő adásban leszerepeljen, aztán kirúgta. Gregg látta a felvételt, ahol elrontotta a szövegét. Mert persze le is ellenőrizte annak ellenére, hogy jól sikerült az állásinterjúja, mivel mindig utánanézett az alkalmazottainak. Biztosan akkor kezdődött az előítélete vele kapcsolatban: csinos arc, nagy cici, de ezen kívül semmi több. Nem ez volt azonban a legnagyobb tévedése. Arról sem volt fogalma, hogy van egy testvére. Egy fogyatékos fiú. Akit anyagilag támogatott. Holly mutatott is neki egy képet, ahol ő és a testvére együtt voltak. Amikor pedig Gregg hangosan is megkérdezte, hogy fordulhatott elő, hogy még csak nem is tudott a fiúról, Hollyban volt annyi bátorság, hogy megmondja: Mert az elején kijelölted a határokat, és ez a határon kívül esett. Egy átlagos férfi első természetes reakciója az lett volna, hogy tiltakozik és megvédi magát, a helyzet azonban úgy állt, hogy a lánynak igaza volt. J. R. Ward

327


Gregg már a kezdet kezdetén egyértelműen közölte a felállást: nincs féltékenykedés, nincs magyarázkodás, semmi nem szól örökre, és semmi személyes dologról nem akar tudni. Nem kifejezetten az a környezet, amelyben az ember szívesen vált volna sebezhetővé. Amikor erre rájött, Gregg magához húzta a lányt, az állát a fejére támasztotta, és simogatni kezdte a hátát. Mielőtt Holly az álmok mezejére lépett volna, még mormolt halkan valamit. Talán olyasmit, hogy ez volt a legjobb éjszaka, amit vele töltött. És mindezt az után a sok fergeteges orgazmus után, amelyben Gregg részesítette! Nos, részesítette, amikor kedve tartotta. Számtalan randevút mondott le az utolsó pillanatban, nem válaszolt az sms-eire, és szóban és fizikailag is többször lerázta. Istenem... micsoda bunkó volt! Amikor végül felkelt, hogy elinduljon, betakarta Hollyt, bekapcsolta a mozgásérzékelős kamerát, és kisurrant a folyosóra. Mindenhol síri csend honolt. Végigsétált a folyosón, kilépett a Kijárat feliratú ajtón, majd felment a lépcsőn. Felért az első sor végére, befordult, felment a másodikon is, és már ott is volt az ajtó előtt. Ezúttal nem dörömbölt. Inkább elővett egy kis csavarhúzót, amelyet a kamerákhoz szokott használni, és megpiszkálta vele a zárat. Könnyebben ment, mint gondolta volna. Igazság szerint csak egy szúrás kellett előre, egy mozdulat, és a zár máris kinyílt. Az ajtó nem nyikorgott, amin meglepődött. Amit azonban a szobában talált... attól egyenesen halálra rémült. A második emeleti szoba barlangszerű helyiség volt, régimódi, durván megmunkált padlódeszkákkal, és olyan mennyezettel, amely mindkét oldalon meredeken lejtett. A szoba túlsó végében egy asztal állt, rajta olajlámpa, amelynek fénye aranyszínbe vonta a sima falakat... és megvilágította annak az alaknak a csizmáját, aki a fénykörön kívül ült. A nagy csizmáját. Hirtelen, Gregg már pontosan tudta, kivel áll szemben, és hogy a fickó mit csinált. – Felvettelek a kamerával – mondta neki.

J. R. Ward

328


A halk nevetés hallatán, ami felhangzott, Gregg adrenalin szintje az egekbe szökött. Hátborzongató volt és jéghideg, olyan, ahogy egy gyilkos nevet, mielőtt leszúr valakit. – Csakugyan? – Az az akcentus! Milyen lehetett? Nem francia... nem magyar... Tökmindegy. Az a gondolat, hogy Hollyt kihasználták, Greggnek olyan erőt és bátorságot kölcsönzött, amit valójában nem volt jellemző rá. – Tudom, mit csináltál. Tegnapelőtt éjszaka. – Mondanám, hogy ülj le, de ahogy te is látod, csak egy székem van. – Komolyan beszélek. – Gregg egy lépést tett előre. – Tudom, mi történt a lánnyal. Nem akart téged. – A szexet viszont akarta. Mocskos gazember. – Aludt! – Csakugyan? – A csizma orra le-fel mozgott. – A látszat, ahogy az elme is, sokszor csal. – Mit gondolsz, ki a fene vagy te? – Enyém ez a szép ház. Ez vagyok én. Én adtam neked engedélyt, hogy használhasd a kameráidat. – Na, azt már lesheted! Nem fogom reklámozni ezt a helyet. – Ó, dehogynem! Ez a véredben van. – Faszt sem tudsz rólam. – Szerintem ez pont fordítva igaz. Te vagy az, aki nem tudsz... hogy is fogalmaztál... faszt sem saját magadról. Mellesleg a te nevedet mondta. Amikor elélvezett. Gregg ettől olyan dühös lett, hogy még egyet előrelépett. – Én a helyedben óvatosabb lennék – figyelmeztette a hang. – Nem hiszem, hogy meg akarsz sérülni. Egyébként engem őrültnek tartanak. – Hívom a rendőrséget. – Milyen indokkal? Kölcsönös beleegyezés, meg minden. – De hiszen aludt! A csizmás láb megmozdult, és a talpa a földre lépett. – Vigyázz a szádra, öcsi! Mielőtt Gregg felháborodhatott volna a sértés hallatán, a férfi előredőlt a széken... és Greggnek torkán akadt a szó.

J. R. Ward

329


Annak, amit a fényben megpillantott, nem volt semmi értelme. Átkozottul sok szempontból. A portrét látta maga előtt. A földszinti nappaliból. Csakhogy annak az élő, lélegző változatát. Az egyetlen különbség annyi volt, hogy a férfi haja nem volt hátrafogva, hanem leomlott a vállán, és legalább kétszer olyan hosszú volt, mint Greggé, a színe pedig fekete és vörös. Ó, istenem... az a szem! Olyan színe volt, mint a napkeltének, ragyogó és barackszínű. Elképesztően igéző. És igen, egy kicsit őrült. – Azt javaslom – hangzott fel az a különös akcentus –, hogy sétálj ki ebből a szobából, menj le ahhoz a bájos hölgyhöz... – Rathboone leszármazottja vagy? A férfi elmosolyodott. Na jó... valami nagyon nem stimmelt a fogsorával. – Kettőnkben valóban nagyon sok közös vonás van. – Jézusom... – Ideje, hogy távozz, és befejezd a munkádat! – A mosoly eltűnt az arcáról, ami bizonyos fajta megkönnyebbülést jelentett. – A verés helyett, ami pedig ellenállhatatlanul csábít, hogy megtegyem, egy tanácsot adok neked. Nem ártana, ha jobban odafigyelnél a nődre, mint eddig. Őszinte érzéseket táplál irántad, ami nem az ő hibája, és amit kétségtelenül nem érdemelsz meg... különben nem érezném a bűntudatod szagát ebben a pillanatban. Szerencsés vagy, hogy az a nő, akit akarsz, ott van melletted, ezért ne légy többé vak, és vedd észre, amid van! Gregg nem túl gyakran döbbent meg, most azonban ha megfeszült, sem tudott volna mit mondani. Honnan tud róla ennyit ez az idegen? És, Krisztusom, gyűlölte a gondolatot, hogy Holly valaki mással volt... de tényleg az ő nevét mondta? – Integess szépen! – Rathboone felemelte a kezét, és integetni kezdett, mint a kisgyerekek. – Ígérem, hogy békén hagyom a nődet, feltéve, ha végre odafigyelsz rá. Most pedig menj! Pá-pá. Valami tőle teljesen idegen reflex hatására Gregg is felemelte a kezét, és búcsút intett, mielőtt sarkon fordult, és elindult az ajtó felé. Istenem, annyira lüktetett a halántéka! Az istenit... a francba... miért volt... hol...

J. R. Ward

330


Az agya hirtelen megállt, mintha a gondolati sebességváltója beragadt volna. Le az első emeletre. Vissza a szobájába. Amikor levetkőzött, és egy szál bokszeralsóban bebújt az ágyba, letette hasogató fejét a párnára Hollyé mellé, aztán magához vonta a lány testét, és megpróbált visszaemlékezni... Valamit csinálnia kellett. Mi is volt az... A második emelet. Fel kell mennie a második emeletre. Ki kell derítenie, mi van ott... Újabb fájdalom hasított a fejébe, és nemcsak a gondolatot űzte ki belőle, hogy bárhová is menjen, de a vágyat is, hogy tovább kíváncsiskodjon arról, mi van a padlástérben. Behunyta a szemét, és egy nagyon különös alak jelent meg lelki szemei előtt, akinek ismerős volt az arca... aztán álomba zuhant, és már semmi más nem számított.

J. R. Ward

331


43. fejezet A szomszédos kúriába nem jelentett problémát bejutniuk. Miután megfigyelték a házat, és nem találtak semmi arra utaló jelet, hogy bármi mozgás is lenne a falakon belül, Darius kijelentette, hogy ő és Tohrment be fognak menni... és meg is tették. A két birtokot elválasztó erdősáv mellől láthatatlanná váltak, majd a konyha környékén bukkantak elő, ahol egyszerűen besétáltak a fából készült, vastag bejárati ajtón. Igen, a legnagyobb akadályt az jelentette, hogy legyőzzék a rettegés mindent elsöprő érzését. Minden egyes lépésnél és minden levegővételnél Dariusnak kényszerítenie kellett magát, hogy továbbmenjen, miközben az ösztönei sikítva kiabálták, hogy rossz helyen jár. Mégsem fordult vissza. Már minden egyéb lehetőségből kifogyott, amelyen előrehaladhatott volna, és bár megvolt rá az esély, hogy Sampsone lánya nincs itt, más nyom híján muszáj volt valamit tennie, különben beleőrült volna. – Úgy érzem, ez a ház kísértetjárta – dörmögte Tohrment, miközben mindketten átvizsgálták a szolgák társalgóját. Darius bólintott. – Azt azonban ne feledd, hogy minden szellem, kizárólag a fejedben létezik, és nem tartozik azok közé, akik ebben a házban laknak, bárkik legyenek is azok. Gyere, meg kell találnunk a föld alatti termeket is. Ha emberek rabolták el a lányt, az alagsorban kell fogva tartaniuk. Amikor némán elsétáltak a hatalmas konyhai tűzhely és a száradó húsok előtt, amelyek kis kampókról lógtak felakasztva, teljesen egyértelműnek tűnt, hogy itt emberek laknak. Minden csendes volt az emeleten is, és itt körülöttük is, holott egy vámpír házban, ebben az időben már szorgalmasan készülnének az utolsó étkezéshez. Sajnos az a tény, hogy ez a ház a másik faj tulajdona volt, még nem jelentett bizonyítékot arra, hogy a lányt itt tartották fogva – talán csak sugallhatta ezt a következtetést. Míg a vámpírok biztosak voltak benne, hogy az emberek léteznek, az emberek világában csak legendák és mítoszok éltek a vámpírokról – és így a hosszú, szemfogú lakosság könnyebben tudott létezni mellettük. Mégis, időről időre elkerülhetetlen volt, hogy azok, akik titokban tartották létezésüket, összetalálkozzanak azokkal, akik J. R. Ward

332


kíváncsi szemmel jártak. Ezek a ritka alkalmak szolgáltattak alapot az emberek által kitalált, félelmetes történeteknek és fantasztikus lényeknek a „hegyek asszonyától" kezdve a „boszorkányokon" és „szellemeken" keresztül a „vérszívókig". Igen, az emberi elme úgy tűnt, ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy konkrét bizonyíték hiányában valamit kitaláljon. Ami érthető is volt, tekintve a faj saját magára vonatkozó értelmezését a világról és benne az ő helyéről. Bármi, ami nem fért ebbe a kategóriába, száműzne lett a mítoszok világába, még akkor is, ha ez azt jelentette, hogy létre kellett hozni a paranormális elemeket. Micsoda merész húzás egy gazdag családtól, hogy fizikai bizonyítékot találjanak eme röpke életű babonára! Különösen egy ilyen bájos, védtelen bizonyítékot. Nem lehetett tudni, mit figyelhetett ki ez a ház az idők folyamán. Milyen furcsaságokat fedezett fel a szomszédban. Milyen fajbeli különbségek kerültek felszínre és derültek ki váratlanul annak köszönhetően, hogy a két birtok között rés keletkezett a fák sűrűjében. Darius magában káromkodott, és arra gondolt, éppen ezért nem lenne szabad a vámpíroknak ilyen közel lakniuk az emberekhez Az elkülönülés volt a legjobb. Az összetartás és az elkülönülés. Tohrmenttel együtt átvizsgálták a ház földszintjét: láthatatlanná válva szobáról szobára vándoroltak, úgy suhantak, mint az árnyékok a holdfényben, hang és test nélkül a faragott bútorok és a fali kárpitok között. Mitől tartottak a legjobban, és miért nem a kőpadlón mentek emberi alakban? Az alvó kutyák miatt. Sok ház tartott őrzőket, erre a kellemetlenségre pedig egyáltalán nem volt szükségük. Remélhetőleg ha voltak is a házban, már összegömbölyödve feküdtek a gazdájuk ágyának lábánál. És legyen igaz ez bármilyen másfajta személyi testőrre is. Azonban a szerencse az ő oldalukon állt. Nem voltak kutyák, sem őrök. Legalábbis olyan, amit láttak, hallottak vagy kiszagoltak volna – és könnyen megtalálták az alagsorba vezető lépcsőt is. Mindketten elővettek egy-egy gyertyát és meggyújtották. A lángjuk reszketett a sietve és durván megmunkált felületű lépcsőfokokon, az egyenetlen falon, amely mind annak a jele, hogy a család soha nem járt erre, csak a szolgák.

J. R. Ward

333


Újabb bizonyíték, hogy ez nem vámpírotthon volt. A vámpírok ugyanis a föld alatti szobáikat díszítették fel a legjobban. Lent az alagsorban megszűnt a kőpadlózat, és keményre taposott föld vette át a helyét, a levegő pedig a nyirkos hidegtől volt nehéz Ahogy egyre mélyebbre hatoltak a hatalmas ház föld alatti részében, találtak egy pár raktárhelyiséget, amelyet több rekesz bor és mézsör töltött meg valamint volt még sózott hús dézsákban, burgonya és hagyma kosarakban. A helyiség túlsó végén Darius arra számított, hogy másik lépcsőt talál, amin majd fel tudnak menni a ház földszintjére. Ehelyett azonban csak az alagsor végéhez érkeztek. Falat láttak csupán. Ajtót sehol. Darius körülnézett, hogy ellenőrizze, nincs-e valami nyom a földön, vagy valami rés, hasadék a falban, amely arra utal, hogy valahol egy rejtett ajtó vagy szoba található. De semmi ilyesmi nem volt. Hogy teljesen bizonyosak legyenek benne, mindketten végigtapogatták a fal felületét egészen a földig. – Túl sok ablak volt a felső szinten – jegyezte meg halkan Tohrment. – De talán, ha fent tartották fogva, akkor behúzták a függönyöket. Vagy talán van egy ablaktalan belső szobájuk? Amikor a páros szembefordult az alagsor hátsó falával, amibe beleütköztek, a rettegés érzése felerősödött, mintha olyan helyen lennének, ahol nem lenne szabad lenniük. Darius hamarosan már alig kapott levegőt, és verejték gyűlt össze a hóna alatt, valamint a gerince mentén. Volt egy olyan érzése, hogy Tohrment is ugyanezt a nyugtalan izgalmat érzi, mivel a fiú előre-hátra helyezte a testsúlyát. Előre-hátra billegett a lábán. Darius megrázta a fejét. – Azt hiszem, valahol máshol tartják fogva... – Úgy van, vámpír. Darius és Tohrment megpördült a sarkán, és egyszerre húzták elő fekete tőrüket. Ránéztek arra az alakra, aki meglepte őket, és Darius azt gondolta... Nos, ez legalább megmagyarázza a rettegés érzését. A fehér ruhás alak, aki elállta az utat, nem ember volt, de nem is vámpír. Manipulátor.

J. R. Ward

334


44. fejezet Miközben Xhex a konditerem előtt állt és várt, közömbös érdeklődéssel szemlélte saját érzéseit. Úgy vélte, csak úgy vizsgálja magát, mintha egy idegen arcát nézné, amelyen csak azért veszi észre a hibákat, a színárnyalatot és a vonásokat, mert egyszerűen ott vannak előtte, és nincs más dolga, mint azokat figyelni. Még a bosszúvágyát is elhomályosította a John miatt érzett aggodalma. Micsoda meglepetés! Na persze, soha nem gondolta volna, hogy egyszer ilyen hatalmas dühnek lesz majd szemtanúja közvetlen közelről, pláne nem azt, hogy olyasvalakinél, mint John. Olyan volt, mintha a benne élő vadállat kitört volna a ketrecéből. Istenem, egy összekötődött férfival nem volt tanácsos játszadozni! Xhex nem áltatta magát. Ez volt az oka annak, hogy a férfi így reagált – valamint azt a fűszeres illatot is megmagyarázta, amit azóta érzett rajta, hogy kiszabadult Lash fogságából. Brutális vakációja alatt John vonzalma és tisztelete visszavonhatatlan érzéssé alakult. A francba! Micsoda bonyodalom. Amikor a futógép hirtelen elnémult, Xhex majdnem biztosra vette, hogy Blaylock kihúzta a gépet a konnektorból, ami nagyon okos döntés volt a részéről. Xhex már megpróbálta rávenni Johnt, hogy hagyja az öngyilkos futóversenyt, és amikor szép szóval nem ment semmire, kijött ide, és itt állt őrt. Képtelen volt végignézni, ahogy agyonhajszolja magát a futással. Elég volt hallgatni ezt a büntetést. A folyosó végén kinyílt az iroda üvegajtaja, és a Tohrment nevű testvér jelent meg. A mögötte lévő fényből ítélve, Lassiter is lejött a kiképzőközpontba, de a bukott angyal nem követte ki a folyosóra. – Hogy van John? – Amikor a testvér odasétált hozzá, a nyugtalanság egyértelműen látszott az arcán, fáradt szemén, valamint az érzelmi rácsszerkezetében, amelynek a megbánás szektorai világítottak. Ami sok szempontból érthető volt. Xhex a konditerem ajtajára nézett.

J. R. Ward

335


– Úgy néz ki, azt fontolgatja, hogy maratonfutóként csinál karriert. Vagy ez, vagy épp most tett tönkre egy újabb futógépet. Tohr tekintélyes magassága miatt Xhexnek fel kellett emelnie a fejét, és meglepetten látta, mi bujkál a férfi kék szemében: tudás, mély, sokatmondó tudás, amelytől Xhex érzelmi áramkörei gyanakvással teltek meg. Tapasztalata szerint az, aki így nézett, veszélyes volt. – Hogy vagy? – kérdezte Tohrment kedves hangon. Különös. Xhexnek nem sok kapcsolata volt a testvérrel, mégis bármikor keresztezték egymást útjaik, a férfi mindig kimondottan... nos... kedves volt vele. Xhex éppen ezért kerülte mindig. A keménységgel mindig sokkal jobban megbirkózott, mint a gyengédség bármilyen formájával. Igazság szerint ideges lett a közelében. Amikor nem válaszolt neki, Tohrment arca megfeszült, mintha a nő csalódást okozott volna neki, de nem hibáztatta azért, hogy nem mondott semmit. – Rendben van – mondta –, nem kíváncsiskodom. Jézusom, micsoda szívtelen dög vagyok! – gondolta magában Xhex. – Nem, nincs semmi baj. Csak szerintem nem örülnél a válasznak, amit adnék. – Elfogadom. – Tohr összehúzta a szemét, amikor a konditerem ajtajára nézett, és Xhexnek az a határozott érzése támadt, hogy a testvér is legalább annyira csapdában van, mint ő, mivel őt sem engedi közel magához az a férfi, aki az ajtó másik oldalán szenved. – Szóval felszóltál a konyhába, hogy elérj? Xhex elővette a kulcsot, amellyel John kinyitotta Tohrment régi házának ajtaját. – Csak szerettem volna ezt visszaadni, és megmondani, hogy van egy kis probléma. Tohrment érzelmi rácsszerkezete egy pillanat alatt kiürült, és feketére változott, mintha minden fény kihunyt volna benne. – Milyen probléma? – Az egyik eltolható üvegajtó kitört. Jó néhány tábla furnérlemezre lesz szükség, hogy betakarja. A riasztót sikerült újra bekapcsolnunk, így a belső mozgásérzékelők is működnek, de meglehetősen nagy a huzat odabent. Nagyon szívesen megjavítom ma. Feltéve, hogy John kivégzi a többi futógépet is, kifogy a futócipőkből, vagy holtan esik össze.

J. R. Ward

336


– Melyik... – Tohr megköszörülte a torkát. – Melyik ajtó? – A John Matthew szobájában lévő. A testvér a homlokát ráncolta. – Már törött volt, amikor odamentetek? – Nem... utána tört ki. – Egy üveggel nem szokott ilyesmi történni alapos ok nélkül. Nos, meglehetősen alapos okot adott John Matthew-nak, nemde? – Igaz. Tohr Xhexre nézett, aki viszonozta a pillantását. Egy idő múlva azonban a csend már kezdett kínossá válni. A helyzet viszont úgy állt, hogy a testvér bármilyen jó lélek és bármennyire jó katona is volt, ez a dolog nem tartozott rá. – Kivel beszéljek a furnérlemez ügyében? – kérdezte végül Xhex. – Ne aggódj miatta! És köszönöm, hogy szóltál. Amikor Tohrment megfordult, és visszaindult az irodába, Xhex pocsékul érezte magát – ami feltehetően egy újabb dolog volt, amiben hasonlított John Matthew-ra. Ahelyett azonban, hogy új futóvilágcsúcsot akart volna felállítani, ő csak arra vágyott, hogy egy késsel felhasítsa a karját, és kiengedje magából a feszültséget. Istenem, micsoda nyavalyás bőgőmasina lett belőle az utóbbi időben! Az a tüskés fémlánc nemcsak arra volt jó, hogy féken tartsa manipulátor oldalát, hanem arra is, hogy elnyomja benne azokat a dolgokat, amelyeket nem akart érezni. Ami körülbelül az érzelmek kilencvenkilenc százalékát jelentették. Tíz perc múlva Blaylock dugta ki a fejét a folyosóra. A tekintetét lesütötte, az érzelmei pedig vadul kavarogtak, ami érthető is volt. Senki sem szívesen nézte végig, ahogy egy barátja tönkreteszi magát, és az sem volt a legvidámabb feladat, hogy azzal a személlyel beszéljen, aki a szegény srácot ilyen rossz állapotba juttatta. – Figyelj, John bement az öltözőbe, hogy lezuhanyozzon. Rávettem, hogy hagyja abba a menekülő ember stílust, de... Szüksége van egy kis időre, azt hiszem. – Oké. Majd itt megvárom a folyosón. Blaylock bólintott, és hirtelen kínos csend támadt. – Öö, akkor megyek edzeni. Miután becsukódott az ajtó, Xhex fogta a dzsekijét meg a fegyvereit, majd végigsétált a folyosón az öltözőig. Az iroda üres volt, ami azt

J. R. Ward

337


jelentette, hogy Tohr visszament a házba, kétségtelenül azért, hogy munkát adjon az egyik hűségesnek. A visszhangzó csend pedig arról tanúskodott, hogy senki nincs a kiképzőközpontban. Sem az osztálytermekben, sem a tornateremben, sem a klinikán. Xhex lecsúszott a fal mellett, hagyta, hogy a feneke leérjen a földre, majd átfogta a térdét a karjával. Hátraejtette a fejét a falhoz, és behunyta a szemét. Istenem, annyira ki volt merülve... – John még mindig bent van? Xhex felriadt, és a fegyverének csövét Blaylock mellkasára irányította. Amikor a srác hátrahőkölt, Xhex azonnal rátette a reteszt, és leengedte a pisztolyt. – Ne haragudj, a régi szokásokat nehéz levetkőzni. – Ja, igen. – Blay egy fehér törülközővel az öltöző felé mutatott. – John még mindig bent van? Már egy óra is eltelt. Xhex felemelte a csuklóját, és megnézte az órát, amit korábban elcsórt. – Krisztusom! Felállt, és résnyire kinyitotta az ajtót. Nem nyugtatta meg, hogy hallotta a vízcsobogást. – Van innen más kijárat is? – Csak a konditermen keresztül, ami erre a folyosóra nyílik. – Oké, akkor most beszélek vele – mondta a nő, miközben azon imádkozott, hogy ez legyen a helyes döntés. – Jól van. Én addig befejezem az edzést. Hívj, ha szükséged van rám! Xhex szélesebbre tárta az ajtót és belesett. Az öltöző úgy nézett ki, mint bármelyik másik öltöző, krémszínű fémszekrények sorakoztak a fal mellett, középen pedig fapadok húzódtak. A zubogó víz hangját követve jobbra fordult, elment egy sor piszoár, zuhanyfülke és mosdókagyló mellett, amelyek magányosnak tűntek a sok izzadt, meztelen, törülközőt suhogtató férfi nélkül. Johnt egy nyitott részen találta, ahol több zuhanyfej állt ki a falból, és ahol a falak, a föld, valamint a mennyezetnek minden négyzetcentiméterét csempe borította. Pólóban és rövidnadrágban volt, a fal mellett ült a földön, a karja előre lógott a térdéről, a víz széles vállára és felsőtestére záporozott. Xhex első gondolata az volt, hogy ugyanolyan pózban ül, mint ő odakint a folyosón.

J. R. Ward

338


A második pedig az, hogy meglepő, hogy képes mozdulatlanul maradni. Nemcsak az érzelmi rácsszerkezete izzott, hanem mögötte az az árnyék is ugyanúgy gyötrelemben égett. Olyan volt, mintha mindkét része egyformán gyászolt volna, kétségtelenül azért, mert olyan sokat szenvedtek, vagy mert olyan sok kegyetlen veszteség történt az életében... vagy valaki máséban. Az viszont, amilyen érzelmi állapotba ez juttatta, nagyon megrémítette Xhexet. Az a sűrű, fekete űr, amely John lelkében keletkezett, olyan erős volt, hogy képes lett volna beszippantani az elméjét... és odajuttatni, ahol Xhex is volt, amikor a műtőbe került. Az őrület kapujába. Xhex átlépett a zuhanyterület kis küszöbén, és megborzongott, amikor megérezte azt a fagyos levegőt, amit John érzései okoztak... majd rádöbbent, hogy megint ugyanazt csinálta. John úgy végezte, mint Murhder, csak még annál is rosszabbul. Jézus Krisztus, egy kibaszott fekete özvegy volt, ha az értékes férfiakról volt szó! – John? A férfi nem nézett fel, habár Xhex nem is volt benne biztos, hogy egyáltalán tudja-e, hogy ott van előtte. Gondolatban a múltban járt, beszippantották az emlékei, és olyan szorosan tartották, mintha satuba lett volna fogva... Xhex a homlokát ráncolta, a tekintete követte a víz útját, ahogy John teste alól kígyózva eljutott a... a lefolyóig. A lefolyó. Valami volt azzal a lefolyóval. Amihez köze volt még... Lashnek is? Az üres zuhanyzó magányában, a zubogó víz halk hangját hallgatva, Xhex egy jó ügy érdekében szabadon engedte a sötét oldalát: hirtelen felbuzdulva manipulátor ösztönei mélyen John fejébe hatoltak, átjutottak a fejének fizikai korlátain, és mélyen belefúródtak az agyába és az emlékeibe. Amikor John felemelte a fejét, és döbbenten felnézett a nőre, Xhex látómezeje vörösbe váltott. Kétdimenziós lett, a csempét már halvány rózsaszínnek látta, John sötét, vizes haját vérvörösnek, a csobogó vizet pedig piros pezsgőszínnek. Az emlékképeket, amelyeket megpillantott, rémület és szégyen zárta körül: sötét lépcsőház egy bérházban, de nem abban, ahová őt is elvitte,

J. R. Ward

339


John még csak vékony fiúcska volt az átváltozása előtt, akit egy mocskos emberi férfi arra kényszerített, hogy... Ó, Istenem! Ne! Xhex térde megroggyant, majd megtántorodott... aztán hagyta, hogy ő is leroskadjon a földre. Olyan durván érkezett le a nedves csempére, hogy a csontjai megzörrentek, a fogai pedig összekoccant. Ne... csak Johnt ne, gondolta. Pont akkor, amikor védtelen és ártatlan volt, és nem volt senkije a világban. Amikor elveszetten élt az emberek között, és keményen küzdött azért, hogy egyáltalán életben tudjon maradni. Csak őt ne! Csak így ne! Ott ültek egymással szemben a zuhanyzó talaján, egymás szemébe néztek, miközben Xhex manipulátor oldala szabadon volt, és valószínűleg vörösben játszott a szeme. John tudta, hogy a nő beleolvasott a gondolataiba, és ezért olyan hevesen gyűlölte, hogy Xhex bölcsen megtartotta magának a bánat és a részvét érzését. Habár a férfi nem neheztelt rá azért, mert a fejébe nézett, csak azt kívánta, de nagyon, bárcsak ne lenne olyan élménye, amit bárkivel is megoszthatna. – Mi köze ennek Lashhez? – kérdezte Xhex fojtott hangon. – Mert csak ő jár az eszedben. John tekintete a lefolyóra siklott a csempés föld közepén, és Xhexnek az a benyomása támadt, hogy a férfi a víz helyett azt látja, ahogy összegyűlik a vér egy tócsában a rozsdamentes acél rács körül. Lash vére. Xhex összehúzta a szemét, mert a kerettörténet átkozottul könnyen kitalálhatóvá vált: Lash rájött John titkára. Valahogy. Xhexnek nem volt szüksége manipulátor képességére, hogy megfejtse, mit kezdett volna a gazember egy ilyen információval. Egy baseballmeccsen kevesebben hallották volna, ha bemondják a hangosbemondóban. Amikor John tekintete visszatért rá, Xhex mindent elsöprő közösséget érzett vele. Már nem voltak határok közöttük, és nem kellett attól tartaniuk, hogy sebezhetővé válnak egymás számára. Annak ellenére, hogy mindketten fel voltak öltözve, meztelenül álltak a másik előtt. Xhex pontosan tudta, hogy egy férfival sem fogja ugyanezt érezni. És más személlyel sem. John szavak nélkül is tudta, min ment keresztül, és azt is, milyen érzéseket keltett ez egy életre a lelkében, amikor valami előhívta azokat. Ahogy Xhex is tudta mindezt a férfiról.

J. R. Ward

340


És talán az elméje alkotta meg azt az árnyékot az érzelmi rácsszerkezetében, amikor átélte a traumát. Talán az agya és a lelke összedugták a fejüket és eldöntötték, hogy kivágják a múltat magukból, és felteszik a mentális és érzelmi padlásra. Ez lehetett az oka annak, hogy ez a két része mindig olyan élettel teli volt. Érthető. Ahogy a bosszú is, amit érzett. Végül is, Lash mindkettőjük szenvedésének aktív részese volt. És ha egy John titka jellegű információ a nem megfelelő kezekbe kerül, az legalább olyan rossz volt, mint az, ami valójában történt vele, mert minden alkalommal, amikor valaki megtudta, John újra átélte a borzalmat. Xhex éppen ezért nem beszélt arról az időszakról, amit a kolóniában töltött fent északon az apjával, vagy arról, ami az emberi klinikán történt... vagy... na igen... John felemelte a mutatóujját, és a saját szemére mutatott. – Az enyém vörös? – kérdezte Xhex halkan. Amikor a férfi bólintott, Xhex megdörzsölte az arcát. – Bocs. Valószínűleg szükségem lesz egy új pár tüskés láncra. Amikor John elzárta a vizet, a nő leengedte a karját. – Ki tud még róla? John a homlokát ráncolta. Aztán némán formálva a szavakat azt mondta. Blay. Qhuinn. Zsadist. Havers. Egy terapeuta. Aztán megrázta a fejét, amit Xhex annak vett, hogy a lista ezzel befejeződött. – Nem fogom elmondani senkinek. A tekintete végigsiklott a férfi hatalmas testén, széles vállától kezdve duzzadó bicepszén át izmos combjáig, és azon kapta magát, hogy azt kívánja, bárcsak John abban a mocskos lépcsőházban is ilyen termetű lett volna. De legalább most már nem volt olyan kicsi, mint akkor, amikor bántották – habár ez csupán a külsejéről volt elmondható. Belül mindenféle kor élt még benne, amelyen valaha átesett: a csecsemő, akit elhagytak, a kisgyermek, akit nem akartak, az átváltozás előtti ifjú, aki egyes egyedül volt odakint a nagyvilágban... és most a felnőtt férfi. Aki egy igazi fenegyerek volt a harcmezőn, hűséges barát, és – abból ítélve, amit azzal az alantassal művelt a barna téglás házban, és amit kétségkívül Lashsel akart tenni – nagyon kemény ellenség is. Ami csak fokozta a problémáikat: ugyanis ami Xhexet illette, az Omega fia az övé volt, ő akarta megölni. Ezt persze nem most kellett megvitatniuk.

J. R. Ward

341


Miközben a műtősnadrágjának alja felszívta a vizet a nedves kőről, és John testéről is csöpögött a víz, Xhex meglepetten döbbent rá, mit akar tenni. Nagyon sok szempontból nem volt értelme, és határozottan nem a legragyogóbb ötlet volt. A logika azonban nem kapott szerepet ebben a helyzetben kettőjük között. Xhex előrehajolt, letette a tenyerét a zuhanyzó nedves kövére, aztán lassan haladva négykézláb John felé közelített. Tudta, hogy a férfi mikor érezte meg az illatát. Mert a csuromvizes rövidnadrág alatt a férfiassága életre kelt és megkeményedett. Amikor már szemtől szemben volt vele, a tekintetét a férfi szájára szegezte. – Az elménk már egyesült. Szeretném, ha a testünk is ugyanezt tenné. Ezzel odahajolt Johnhoz, és oldalra biccentette a fejét. Egy másodperccel azelőtt, hogy megcsókolta volna, megállt, de nem azért, mert attól tartott, hogy a férfi el fog húzódni. A sötét, fűszeres illatból, amit a teste kibocsátott, tudta, hogy John egyáltalán nem fontolgatja a visszautasítást. – Nem, nagyon rosszul látod, John. – Leolvasta a férfi érzelmeit, majd megrázta a fejét. – Nem igaz, hogy feleannyira vagy férfi amiatt, ami veled történt. Nem. Kétszeresen is az vagy, különb, mint bárki más, mert túlélted. Az élet néha olyan helyekre sodor, amelyekre soha nem számítottál. John semmilyen körülmények között, még a legvadabb rémálmaiban sem gondolta volna, hogy képes elviselni azt, hogy Xhex tudjon arról, hogy bántották, amikor még gyerek volt. A helyzet úgy állt, hogy bármennyire nagy és erős lett a teste, soha nem tudta elfelejteni, milyen gyenge volt egykor. Az a gondolat pedig, hogy az általa tisztelt személyek tudomást szerezhetnek a titkáról, újra és újra előhozta belőle ezt a gyengeséget. Méghozzá nemcsak egyszer. Állandó jelleggel. Ennek ellenére itt volt a zuhanyzóban, és nemcsak hogy kikerült a szekrényéből a titkát jelképező csontváz, de rögtön vakító reflektorok is irányultak rá. Ami pedig a kétórás zuhanyzását illette? Még mindig belehalt a lelke, hogy Xhexet így bántották... Túl fájdalmas volt rágondolnia, és túl borzalmas ahhoz, hogy kiverje a fejéből. Ehhez pedig hozzáadódott az

J. R. Ward

342


összekötődött férfi természetes ösztöne, hogy megvédje és biztonságban tartsa a szeretett nőt. Valamint a tény, hogy pontosan tudta, milyen szörnyű ily módon áldozattá válni. Bárcsak hamarabb megtalálta volna... ha egy kicsit keményebben próbálkozott volna... Na igen, csakhogy Xhex kiszabadította magát, nem igaz? Nem ő volt az, aki megmentette – a jó büdös francba, hiszen ott volt abban a nyomorult szobában, ahol megerőszakolták, Xhex ott állt mellette, ő pedig még csak nem is sejtette! Ez már önmagában is majdnem túl sok volt ahhoz, hogy ép ésszel elviselje. Ettől a sok gondolattól és a kombinálástól annyira zúgott már a feje, hogy úgy érezte, az agya egy helikopterré változott, amely azon a ponton van, hogy mindjárt felemelkedik a levegőbe, és elszáll, örökre itt hagyja őt, és soha nem tér vissza. Az egyeden dolog, ami segített neki abban, hogy ne őrüljön bele, az a lehetőség volt, hogy megölheti Lasht. Ameddig az a gazember ott van kint a világban valahol, Johnnak volt oka élni, és megőrizni az elméje épségét. Lash megölése volt az egyetlen kapocs, amely az épelméjűséghez és a racionalitáshoz kötötte, és értelmet adott az életének. Egy újabb belső gyengeség azonban, mint például az, hogy nem tudja megbosszulni a szerelmét, számára a véget jelentené. – John – szólalt meg Xhex, nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy kiszakítsa ebből a gondolati örvényből. John ránézett, egyenesen bele vörös, izzó szemébe, és megint eszébe jutott, hogy a nő manipulátor. Ami azt jelentette, hogy képes behatolni az elméjébe, és megnyitni mindenféle kiskaput, amellyel kiszabadítja a démonait, csak azért, hogy élvezettel figyelje, ahogy kínozzák. Csakhogy Xhex nem ezt tette. Behatolt a fejébe, ez igaz, de csak azért, hogy megértse, hol jár gondolatban. És amikor meglátta a legsötétebb titkát, nem undorodott meg, nem mutogatott rá ujjal, és nem hőkölt hátra elborzadva. Helyette odamászott hozzá négykézláb, mint egy macska, és úgy nézett ki, mint aki meg akarja csókolni. John az ajkára szegezte a tekintetét. Nocsak, ki gondolta volna, ezt a fajta kapcsolatot el tudta viselni. A szavak nem voltak elegendőek, hogy csillapítsák az önutálatot, amit belül

J. R. Ward

343


érzett, Xhex keze a bőrén, ajka az övén, teste az övéhez simulva azonban... erre volt most szüksége, nem a szavakra. – Ez az! – mondta a nő, és a szeme lángolt, de nem csupán a manipulátor oldala miatt. – Neked és nekem szükségünk van erre. John felemelte a kezét, és hideg, vizes tenyerét a nő arcára tette. Aztán körülnézett. Most van itt az ideje, ez a hely azonban nem alkalmas rá. Nem fog szeretkezni vele a zuhanyzó kemény kövén. Gyere velem! – formálta a szájával, majd felállt, és talpra húzta őt is. Erekciója sátrat állított rövidnadrágja elejére, miközben elhagyták az öltözőt. A vágy, hogy szeretkezzen, vadul dübörgött a vérében, mégis ellenőrzés alatt tartotta annak a gondolatnak a segítségével, hogy ezúttal jól akarja csinálni, és gyengédséget adni neki az erőszak helyett, amit el kellett szenvednie. Nem az alagút felé vették az irányt, hogy visszajussanak a főépületbe, inkább jobbra fordultak. Szó sem lehetett róla, hogy felmenjen a szobájába úgy, hogy Xhexet kézen fogva vezeti maga mögött, miközben úgy áll a farka, mint a cövek. Egyébként is csuromvizes volt. Túl sok magyarázkodást igényelt volna a ház állandó kíváncsiskodóinak. Az öltöző mellett – de nem közvetlenül összekötve vele – volt egy helyiség, amelyben masszázsasztalok álltak, valamint a sarokban egy jakuzzi. Ezenkívül sok világoskék tornaszőnyeg a földön, amit azóta nem használtak, hogy letették oda, mivel a testvéreknek még edzeni is alig volt idejük, nemhogy balerinát játszani testük értékes hangszerével. John eltorlaszolta az ajtót egy műanyag székkel, majd szembefordult Xhexszel. A nő körbesétált, ruganyos teste és kecses léptei kívánatosabbá tették, mint egy igazi sztriptíz, már ami Johnt illette. Oldalra nyúlva lekapcsolta a villanyt. A „vészkijárat" feliratú tábla piros-fehér fénye az ajtó felett világítva félhomályos fénykört rajzolt maga köré, amelyet azonban kettévágott John hatalmas teste. Hosszú, sötét árnyéka elnyúlt a szőnyeggel borított kék talajon egészen Xhex lábáig. – Istenem, mennyire kívánlak! – mondta a nő. Nem kellett kétszer mondania. John lerúgta Nike cipőjét, a fején keresztül levette a pólóját, majd hanyagul ledobta az egyik szőnyegre. Aztán beleakasztotta a hüvelykujját a rövidnadrágja derekába, és letolta a combjára. A farka kiszabadulva felpattant, és egyenesen előremeredt. Nem

J. R. Ward

344


volt meglepő, hogy mint valami varázspálca, Xhexre mutatott, hiszen minden egyes porcikája az agyától kezdve a vérén át, dobogó szívéig minden arra a nőre összpontosított, aki alig három méterre állt tőle. De nem fogja rávetni magát, és durván beléhatolni. Nem. Akkor sem, ha ettől hupikék lesz a heréje, mint a törpök. A logikus gondolatok azonban abban a pillanatban cserbenhagyták, amikor Xhex megfogta a melegítőfelsője alját, és egy elegáns mozdulattal felhúzta a felsőtestén, majd a fején át levette magáról. Nem volt alatta semmi, csak gyönyörű, sima bőre, valamint feszes, kemény melle. Amikor az illata eljutott Johnig, és a férfi zihálni kezdett, Xhex fürge ujjai megtalálták a műtősalsója kötőjét, kioldották, aztán a vékony zöld pamutnadrág lehullott a bokájára. Ó... szentséges isten! Csodálatos meztelensége feltárult John előtt, a teste karcsú vonalai lenyűgözőek voltak. Habár már kétszer szeretkeztek, mindkét alkalom gyors volt és heves, így Johnnak nem volt alkalma rendesen megnézni... Nagyot pislogott. Egy pillanatra hirtelen csak a zúzódásokat látta rajta, amelyek akkor voltak a bőrén, amikor megtalálták, különösen azokat, amelyek a belső combján éktelenkedtek. Az a tudat, hogy nem harc közben szerezte őket... – Ne gondolj rá, John! – szólalt meg Xhex rekedten. – Én sem teszem, ezért neked sem kellene. Egyszerűen csak... ne gondolj rá! Lash már így is túl sokat elvett tőlünk. John torkát összeszorította a bosszúvágy, amelyet csak azért sikerült elnyomnia magában, mert a nőnek igaza volt. Kőkemény akaraterővel úgy döntött, hogy az az ajtó, amelyet egy székkel eltorlaszolt maga mögött, nemcsak az arra járó, élő személyeket tartja távol, hanem az ártó szellemeket is. Lesz még elég alkalom arra, hogy a magánkuckójuk ajtaján kilépve kiegyenlítse a számlát. Olyan gyönyörű vagy! – formálta némán a szája. De persze Xhex nem láthatta, mit mond. Ezek szerint nem volt más választása, meg kellett mutatnia neki. Egy lépést tett előre, aztán még egyet és még egyet. Azonban nemcsak ő ment a nő felé. Xhex is elindult előre, és félúton találkoztak. A nő testét teljesen betakarta John árnyéka, ő mégsem látott mást rajta kívül.

J. R. Ward

345


Amikor összeértek, John mellkasa hevesen emelkedni és süllyedni kezdett, a szíve vadul vert. Szeretlek, mondta némán a sötét árnyékban, amit a teste takart ki a fényből. Mindketten egyszerre nyúltak a másik felé: John Xhex arcához, Xhex pedig a mellkasára tette a kezét. A szájuk befejezte az utazást egymás felé a mozdulatlan, elektromossággal feltöltődött levegőben, és egybeforrt, puha, meleg ajkuk összekapcsolódott. John a meztelen mellkasához szorította, aztán izmos karjával átfogta a vállát, és szorosan magához ölelte, miközben elmélyítette a csókot... amit Xhex örömmel fogadott. A férfi oldalára csúsztatta a tenyerét, majd hátra a derekára. John merev férfiassága közöttük állt, a saját és Xhex hasához dörzsölődött, és forró vágyat gyújtott fel benne, amely végigfutott a gerince mentén. De nem sietett. Lassú mozdulatokkal döfködte a csípőjét le-fel, hogy a farkát hozzádörzsölje. Időközben a kezét a karjára csúsztatta, aztán a derekára. A nyelvével mélyre hatolt, az egyik kezét felemelte Xhex tarkójához, míg a másikat leengedte a combja hátsó részéhez. Óvatosan megfogta a lábát, amit Xhex készségesen felhúzott, aztán az izmai megfeszültek... És a dolgok elébe vágva, egy kecses ugrással a férfi ölébe ugrott, majd a másik lábát is a dereka köré kulcsolta, azt, amelyik addig a súlyát tartotta. John felnyögött, amikor a farka valami nedves és forró helyhez ért, majd magához szorította Xhexet, miközben óvatosan lefektette mindkettőjüket a tornaszőnyegekre, és kinyújtóztatta a nő testét a sajátja alatt. Egy perccel később megszakította a csókot, de csak annyira húzódott vissza, hogy a nyelvével végig tudjon simítani a nyakán. Rátapadt a szájával, és szívta a torkán lévő izmos részt, követte lefelé egészen a tövéig, és végül a szemfoga, amely már a szívverésének ritmusával lüktetett, végigsimított a kulcscsontján. Innen lefelé indult, Xhex pedig beletúrt a hajába, és magához szorította a fejét, miközben a melle felé irányította. John elhúzódva fölé magasodott, majd végignézett rajta, hogy lássa, hogyan fest a teste a „Vészkijárat" tábla halvány fényében. A mellbimbója keményen ágaskodott, a mellkasa sűrűn le-fel emelkedett, a hasizma pedig megfeszült, ahogy a csípőjét ringatta. A combja között szőrtelen puncija hangtalanul hívogatta Johnt... Xhex ekkor hirtelen, minden előzetes figyelmeztetés nélkül odanyúlt, és megfogta John merev férfiasságát.

J. R. Ward

346


Az érintéstől John hátrahőkölt, de annyira, hogy meg kellett támaszkodnia a földön, nehogy elessen. – Istenem, olyan gyönyörű vagy! – morogta Xhex. Hangjának hallatán John magához tért, és előrelendült, kiszabadította a farkát a nő kezéből, és úgy helyezkedett, hogy a combja között térdeljen. Lehajtotta a fejét, a szájába vette az egyik mellbimbót, majd a nyelvével megpöckölte. A nyögéstől, amely Xhex torkából tört föl, majdnem elélvezett, ezért egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, hogy visszanyerje az önuralmát. Amint a bizsergető hullám visszavonult, tovább szívogatta a mellét... és közben hagyta, hogy a tenyere lassan felfedezőútra induljon a mellkasán, derekán és csípőjén. Xhex nem hazudtolta meg önmagát: ő volt az, aki Johnt a bejárathoz vezette. Rátette a tenyerét John kézfejére, és odavitte a kezét, ahová mindketten szerették volna. Forró volt. Selymes. És nedves. A John farkában készülődő orgazmus abban a pillanatban elszabadult, hogy az ujjai megérintették és megsimították a nedves bejáratot, amiért már majdnem meghalt, hogy átszakítsa. Semmit sem tehetett, hogy visszatartsa, Xhex pedig hangosan felnevetett, miközben ráspriccelte a magját a lábára. – Ezek szerint tetszem neked – suttogta. John Xhex szemébe nézett, és ahelyett, hogy bólintott volna, a szájához emelte azt a kezét, amelyiket a nő a saját lába közé vezetett, kinyújtotta a nyelvét, majd lenyalta az ujjairól a nedvet, amely rajta volt. Erre Xhex is megborzongott, a felsőteste felemelkedett a szőnyegről, a mellkasa zihált, a lábát pedig még széjjelebb nyitotta. John félig leeresztett szemhéja alól folyamatosan figyelte, miközben a kezét a csípője két oldalára helyezte, és a lába közé hajolt. Lehet, hogy jobb lett volna, ha leheletfinom csókokkal kezdi. Talán több hozzáértést is mutathatott volna, ha először csak a nyelve hegyével és az ujjaival izgatja. De a pokolba vele! Nyers, kiéhezett szenvedéllyel tapadt a lába közére, és erősen megszívta, szinte felfalta. Az orgazmusa után még maradt Xhex lábán egy

J. R. Ward

347


kicsi a magjából, ezért azt is megkóstolta a nő mézédes nedvével együtt – az összekötődött férfi pedig élvezte a két íz elegyét. Ami nagy szerencse volt számára. Mire végez ezzel a játékkal, sötét, fűszeres illata ott lesz mindenhol rajta. Kívül-belül. Miközben vadul nyalta, ingerelte és döfködte, halványan érzékelte, hogy Xhex az egyik lábát a vállára tette, és hozzádörzsöli magát az állához, az ajkához és a nyelvéhez, amellyel csak fokozta a vágyát, és jelezte, hogy csinálja még erősebben. Amikor elélvezett, kimondta John nevét. Kétszer. John pedig azt gondolta magában, micsoda öröm, hogy bár beszélni nem tud, a füle még tökéletesen működik.

J. R. Ward

348


45. fejezet Jézus Krisztus, John aztán tudja, mit csinál! Ez volt az egyetlen gondolat, amely átsuhant Xhex agyán, miután leszállt a földre az elképesztő orgazmus után, ahová a férfi a szájával jutatta el. Aztán rögtön ismét elöntötte a vágy. A kötődés illata töményen érződött az orrában, John szája perzselően heves volt a combja között, merev férfiassága pedig ingerlően nyomódott a lábához... Amikor mélyre dugta benne a nyelvét, Xhex újra feljutott a csúcsra. A nedves élvezet, amelyet tőle kapott, a simogatások, amelyek puhák voltak, ha a nyelvét érezte, és érdes, ha az állát, a csiklóján köröző orra, mind együttesen ismét elvették az eszét... ám ezt a fajta őrületet örömmel vállalta. A szenvedély hevében nem létezett számára senki más, csak John... nem számított sem a múlt, sem a jövő, csak a testük. Az idő elvesztette jelentőségét, a hely nem volt fontos, mások nem léteztek. Xhex azt kívánta, bárcsak örökre így maradna. – Hatolj belém! – nyögte, miközben megszorította a vállát. John felemelte a fejét, és feljebb csúszott a testén, a farka a belső combján siklott felfelé, egyre közelebb araszolva a cél felé. Xhex keményen megcsókolta, durván rátapadt az ajkával, miközben kettőjük közé nyúlt, és odaillesztette John férfiasságát, ahová szerette volna, ha... John hatalmas teste megremegett az érintéstől, aztán Xhex felnyögött. – Ó, istenem... A hímvessző vége szétnyitotta a redőket, majd szép lassan becsúszott. Teljesen kitöltötte és szétfeszítette a nedves alagutat. Xhex ívben megfeszítette a hátát, hogy a férfi teljes hosszában bele tudjon hatolni, majd a tenyerével végigsimított sima hátán a gerince melletti két kis bemélyedésig... aztán még lejjebb, hogy a fenekébe mélyeszthesse a körmét. John izmai megfeszültek, majd elernyedtek Xhex keze alatt, amikor elkezdett ki-be mozogni benne. Xhex olyan súlyosnak érezte magán, mint egy autót, a testét pedig túl keménynek – de ki gondolta volna, hogy ezzel semmi problémája nem lesz. Volt az ő testén elég puha domborulat, hogy a J. R. Ward

349


férfi elférjen ott, ahol helyre volt szüksége, A tüdeje pedig már így is levegőért kiabált, mert olyan közel került ismét az orgazmushoz. Összekulcsolta a bokáját John combja mögött, és együtt mozgott vele, és így a testük egymáshoz csattant, a lélegzetük kirobbant, majd a férfi felemelte a felsőtestét, és ökölbe szorított kezével megtámaszkodott a szőnyegen Xhex teste mellett két oldalon, hogy a súlyát kidolgozott izmai vegyék át... és még keményebben tudjon döfködni. Az arcának jól ismert vonásait erotikus álarc takarta el: az ajkát hátrahúzta, hosszú, fehér szemfoga kilátszott, a szemöldökét összevonta, a szeme lángolt, az állkapcsát pedig olyan erősen harapta össze, hogy az arca befelé horpadt. Minden egyes lökésnél megfeszült a mellizma és a hasizma, verejték lepte el a bőrét, és csillogott a halvány fényben. Ugyanolyan látványt nyújtott, mint amilyennek Xhex mélyen a testében érezte, a döfködéstől, majd az, ahogy összecsapódott a testük, teljesen elvesztette tőle az eszét. – Igyál belőlem! – morogta neki. – Igyál... most! Amikor átsöpört rajta egy újabb fergeteges orgazmus, John sietve odahajolt a torkához, és beleharapott, miközben a testébe lövellte forró magját. Amikor elkezdett élvezni, nem tudott megállni, Xhex azonban nem is kívánta volna tőle. John továbbra is mozgott és ivott, élvezett belé. Sorozatosan egymás után érkező orgazmusok rázták meg, amellyel teletöltötte Xhex testét, miközben ivott, és keményen pumpált a csípőjével. Xhex azonban pontosan erre vágyott. Amikor végül lecsillapodott, nem is annyira megállt, mint inkább rárogyott. Xhex végigsimított a karján fel a válláig, és szorosan magához ölelve tartotta, miközben John lustán megnyalta a harapás nyomát. Néha elsöprő vihar kell ahhoz, hogy valamit rendesen megtisztítsunk. A finom kis körkörös pepecselés egy szivaccsal vagy egy ronggyal nem tudja megfelelően eltávolítani a koszt és a mocskot. Amit most ők csináltak, az valódi vihar volt – és abból ítélve, hogy John még mindig merev volt, ezzel még nem ért véget a dolog. Korántsem. Felemelte a fejét, és Xhex szemébe nézett. A tekintetében aggodalom tükröződött, ahogy a mozdulatában is, amikor megsimogatta a haját. Xhex azonban elmosolyodott. – Nem, jól vagyok. Több, mint jól.

J. R. Ward

350


Ravaszkás mosoly terült el John jóképű arcán, miközben azt mondta némán. Nocsak, valóban? – Fogd vissza magad, nagyfiú! Azt hiszed, ha ilyeneket mondasz, elpirulok, mint egy szűzlány? – Amikor John bólintott, Xhex a szemét forgatta. – Jobb, ha tőlem tudod, hogy én nem az a fajta nő vagyok, aki könnyen megszédül és elveszti a fejét, csak mert egy férfi szenvedélyesen megcsókolja. John az öntudatos férfi arckifejezésével vonta fel az egyik szemöldökét, mire Xhex – a pokolba is – csak nem úgy érezte, hogy bizseregni kezd az arca? – Ide figyelj, John Matthew! – Megfogta a férfi állát. – Belőlem nem fogsz olyan nőt faragni, aki eszét veszti a szeretője karjaiban. Nem fog megtörténni. Egyszerűen nem vagyok az a típus. A hangja szigorú volt, és minden szót komolyan gondolt – amikor azonban John előrelendítette a csípőjét, és kőkemény dákójával megint beléhatolt, Xhex doromboló hangot hallatott. Dorombolt! A hang teljességgel idegen volt számára, és vissza is szívta volna, ha képes lett volna rá. Ehelyett egy újabb, nem-kemény-fickóra-jellemző nyöszörgés hagyta el a torkát. John lehajtotta a fejét a mellére, és szívogatni kezdte a mellbimbóját, miközben valahogy sikerült tovább folytatnia lassú, egyenletes lökéseit is. Xhexet teljesen elöntötte a vágy, megfogta a férfi fejét, és ujjaival beletúrt dús, selymes hajába. – Ó, John... John ekkor hirtelen megállt, felemelte a fejét a melléről, és olyan szélesen elvigyorodott, hogy csoda, hogy az első fogai ki nem estek a helyükből. Az arcáról pedig félreérthetetlenül az sugárzott. Na ugye? – Te gazember! – felelte Xhex nevetve. John bólintott. Majd ismét tövig nyomult a testébe. Tökéletes volt, hogy mennyire nem vette figyelembe, és megmutatta, ki a főnök kettőjük közül. Igazán tökéletes. Xhex ettől valahogy még jobban tisztelte – na persze mindig is szerette az erő mindenféle megnyilvánulását. Még a játékos fajtát is. – Nem adom meg magam.

J. R. Ward

351


John lebiggyesztette az ajkát, majd megrázta a fejét, mintha azt mondaná. Nem, hát persze, hogy nem. Aztán elkezdett kihúzódni a testéből. Xhex halkan felmordult, és belevájta a körmeit a fenekébe. – Hé, hé, most meg hová mész? John némán felnevetett, majd még szélesebbre tárta a nő combját, és lejjebb csúszott a testén, odáig, ahol elkezdte... a szájával a lába között. Megadta neki azt, amire vágyott, és amire szüksége volt, és hamarosan John neve hangosan visszhangzott a helyiségben, visszaverődött a csempézett falakról. Blay túúúúúúl nagy gyakorlatot szerzett már abban, hogy kizárja a tudatából a szex hangjait. Amikor kilépett a konditerem ajtaján, hallotta John nevét visszhangozni a rehabilitációs szoba zárt ajtaja mögül. A hang magasságából és színezetéből ítélve egyértelműnek tűnt, hogy nem beszélgetés közben hangzott el. Hacsak Xhex nem volt titokban meteorológus, és John éppen élete legfantasztikusabb időjárás-jelentését mondta neki. De nem is baj. Figyelembe véve, hogy John milyen állapotban volt az előbb, na meg azok a futógépek is, ezt inkább áldásnak kellett tekinteni. Blay egy pillanatig azt fontolgatta, hogy visszamegy a főépületbe, aztán eszébe jutott, milyen sokáig el tudta nyújtani Qhuinn a dolgokat, ezért úgy döntött, korai még a szobájába mennie. Belépett az öltözőbe, gyorsan lezuhanyozott, majd belebújt egy Vishous gyűjteményéből való műtősruhába. Amikor megint kilépett a folyosóra, sietősre fogta a lépteit, és benyitott az irodába, aztán szorosan becsukta maga mögött az ajtót. Gyors hallgatózás után megállapította, hogy minden csendes, ami nagyszerű hír volt, hiszen éppen erre vágyott. Sajnos, amikor az órájára pillantott, szomorúan látta, hogy alig több mint másfél órát töltött el összesen. És még azt hitte, hogy egy hatékony zuhany csodákat művel! Sorra vette a lehetőségeket, aztán úgy döntött, leül az íróasztalhoz. Végül is, az illendőség megkívánta, hogy tudatosan ne hallgassa végig Xhex és John szeretkezését. Qhuinnét és Layláét pedig a túlélés. Sokkal jobb volt az előbbi, mint az utóbbi. Letelepedett a forgószékbe, és a telefonra bámult. Saxton remekül csókolt.

J. R. Ward

352


Igazán... remekül... csókolt. Blay szeme félig lecsukódott, amikor vágyhullám söpört végig rajta, mintha valaki szabadjára engedte volna a hasában elfojtott tüzet. Kinyújtotta a karját a telefon felé... de nem tudta elszánni magát, a keze csak állt a levegőben a készülék fölött, nem emelte fel a kagylót. Aztán eszébe jutott Layla, ahogy kisétált a fürdőszobájából, és Qhuinnhez igyekezett. Hirtelen felkapta a telefont, és Saxton mobilszámát tárcsázta, majd miközben hallgatta, hogy kicsöng a hívás, arra gondolt, mi a fenét művel. – ...Halló... Blay összevonta a szemöldökét, és kiegyenesedett a forgószékben. – Mi a baj? – Hosszú ideig nem érkezett válasz. – Saxton? Aztán köhögést és zihálást lehetett hallani. – Igen, én... – Saxton, mi a fene folyik ott? Súlyos csend fogadta a kérdést. – Tudod, nagyon élveztem a csókot. – A visszafojtott hang vágyakozóvá vált. – És élveztem – újabb köhögés – a társaságodat is. Egy örökkévalóságig tudnám nézni az arcodat. – Hol vagy most? – Itthon. Blay megint az órájára nézett. – És az hol van? – Hőst akarsz játszani? – Szükség lenne rá? Ezúttal a köhögés nem maradt abba egy után. – Attól tartok... most... mennem kell. Aztán egy kattanás hallatszott, és elnémult a vonal. Blay nagyon rosszat sejtett, ezért feltépte a szekrényajtót, kilépett a föld alatti alagútba, és láthatatlanná válva a házhoz felvezető lépcsők előtt bukkant elő. Majd ismét eltűnt, és néhány száz méterrel arrébb, egy ajtó előtt jelent meg. A Gödör bejárata előtt megmutatta az arcát a kamerába, és megnyomta a kaputelefon gombját. – V? Szükségem lenne a segítségedre. Miközben várt, az Őrzőhöz imádkozott, hogy Vishous otthon...

J. R. Ward

353


A vastag ajtó kinyílt, és V állt a másik oldalán. A haja vizes volt, a derekára pedig csak egy fekete törülköző volt csavarva. A háttérben Jay-Z Empire State of Mind-ja dübörgött a hangszóróból, a levegőben pedig török dohányillat terjengett. – Mizu? – Szeretném, ha megszereznél nekem egy címet. A testvér jégfehér szeme elkeskenyedett, amitől a halántékára tetovált minta összehúzódott. – Miféle címet? – Egy civilét a mobilszáma alapján. – Blay sietve elsorolta a számot, amit az előbb tárcsázott. V a szemét forgatta, majd hátralépett. – Gyerekjáték. Valóban az volt. Mindössze néhány gombnyomás a – négy játékszeren, és V már fel is nézett a számítógépek közül. – Sienna Court 2105. Most meg hová a francba mész? Blay a válla fölött hátrapillantva válaszolt, miközben elment a bőrkanapé és a plazmatévé mellett. – Ki a lakásodból. V láthatatlanná válva előtte termett, és a testével elzárta a kijáratot. – A nap huszonöt perc múlva feljön, ugye tudod? – Akkor ne tarts itt egy perccel sem tovább! – Blay a testvérre emelte a tekintetét. – Engedj elmenni! Bizonyára látszott a szemében, mennyire elszánt, mert V halkan káromkodott egyet. – De akkor siess, különben nem tudsz visszajönni! Amikor a testvér kinyitotta az ajtót, Blay azon nyomban köddé vált... és a Sienna Courton bukkant elő, amely egy fasorral szegélyezett utca volt, különböző, színes, viktoriánus házzal. Blay a 2105-ös szám előtt termett, egy tökéletes állapotban lévő, faborítású háznál, amely sötétzöldre volt festve, szürke-fekete szegéllyel. A bejárat oszlopos, kerítéses tornácát valamint az oldalsó ajtót lámpások világították meg, bent azonban koromsötét volt. Nem is csoda. Abból ítélve, ahogy az ajtó üvegtáblája visszafénylett, bent le voltak engedve a redőnyök. Azon keresztül pedig nem lehetett bejutni.

J. R. Ward

354


Nem maradt más lehetőség a behatolásra – mivel az ablakokon lévő redőnyök is kétségtelenül acélból készültek –, ezért Blay odament a bejárati ajtóhoz és becsöngetett. A kelet felől érkező gyenge napfény már felmelegítette a hátát, pedig még ahhoz sem volt elég erős, hogy árnyékot vessen. A pokolba, hol van a kamera? Ha V nem tévedett a címet illetően – márpedig ő sohasem tévedett – kellett lennie itt valahol egy megfigyelő rendszernek... Ó, igen, az oroszlánfejes kopogtató szemében volt! Előrehajolt a réz fejhez, aztán bedörömbölt az öklével. – Engedj be, Saxton! – Amikor a vállán és a gerincén még erősebben érezte a meleget, a hátához emelte a karját, és felhajtotta a műtősruha gallérját a nyakára. A következő pillanatban kattant a zár, és az ajtógomb elfordult, Blay pedig gyorsan lesimította nedves haját. Az ajtó csak résnyire nyílt ki, a ház belső része sötét árnyékban maradt. – Mit keresel – köhögés – te itt? Blay megdermedt, amikor vérszagot érzett. Nekinyomta a vállát a vastag ajtónak és belépett. – Mi a franc... Saxton halkabban szólalt meg. – Menj haza, Blaylock! Bármennyire kedvellek téged, jelenleg nem vagyok fogadóképes állapotban. Ja, és ez kit érdekelt? Blay egy gyors mozdulattal becsukta magukra az ajtót, hogy kizárja a napfényt. – Mi történt? – Habár már tudta a választ. Ösztönösen megérezte. – Ki vert meg? – Épp zuhanyozni készültem. Van kedved csatlakozni? – Amikor Blay nagyot nyelt, Saxton halkan felnevetett. – Rendben. Akkor majd egyedül megyek, te pedig igyál addig egy kávét! Mert, úgy tűnik, nappalra a vendégem leszel. A zár kattanása hallatszott, majd a férfi elcsoszogott az ajtóból – ami azt jelentette, hogy talán sántított is. A koromfekete sötétben nem lehetett látni, a léptei azonban úgy hangzottak, mintha jobbra ment volna. Blay habozott. Nem volt értelme megint megnézni az óráját, mivel a távozás ideje alighanem már elmúlt. Valóban itt kell maradnia nappalra.

J. R. Ward

355


Saxton kinyitotta az alagsorba vezető ajtót, amely mögött feltárult egy halványan megvilágított, lefelé tartó lépcsősor. A félhomályban gyönyörű szőke hajában sötét foltok látszottak. Blay előrelépett, és megragadta a karját. – Ki tette ezt veled? Saxton nem volt hajlandó ránézni, borzongása azonban sok mindenről árulkodott, amit már szavakban is elmondott: fáradt volt, és fájdalmai voltak. – Maradjunk annyiban, hogy a közeljövőben nem fogok több szivart szívni. Az a sikátor a szivarklub mellett... a francba, Blay távozott onnan először, és azt feltételezte, hogy Saxton is ugyanezt tette. – Mi történt, miután elmentem? – Nem számít. – Egy fenét nem! – Ha lennél szíves megengedni, hogy – megint az az átkozott köhögés – lefeküdjek? Különösen, ha ilyen ingerült vagy. Nem érzem magam túl jól. Ekkor hátrapillantott a válla fölött. És Blay-nek elakadt a lélegzete. – Ó... te jóisten! – suttogta döbbenten.

J. R. Ward

356


46. fejezet A nap már éppen készült áthatolni az erdő sűrűjén, amikor Darius és Tohrment egy kis nádfedeles kunyhó előtt előbukkantak a semmiből soksok kilométerre a leányrablás helyszínétől és a szomszédos kúriától... valamint a hüllőszerű alaktól, aki a nyirkos alagsori helyiségben lepte meg őket. – Biztos benne? – kérdezte Tohrment, és átvette a zsákját a másik vállára. Jelen pillanatban Darius semmiben sem volt biztos. Igazság szerint már azt is alig tudta felfogni, hogy neki és a fiúnak sikerült harc nélkül megmenekülnie annak a manipulátornak a házából Tulajdonképpen úgy kísérték ki őket, mintha meghívott vendégek lettek volna. Na persze, a bűnfalók mindig is a legjobb érdeküket tartották szem előtt, és azt el kellett ismerni, hogy a ház ura sokkal nagyobb hasznát vette Dariusnak és Tohrmentnek, ha életben hagyta őket, mintha meghaltak volna. – Biztos benne? – kérdezte újra Tohrment. – Habozik, hogy bemenjen-e. – Sajnos, a tétovázásomnak semmi köze hozzád. – Darius előreindult, és rálépett arra a kitaposott ösvényre, amely a bejárati ajtóhoz vezetett. Az ösvényt az ő csizmás léptei taposták ki. – Nem engedem, hogy még egyszer a Kripta hideg kövén aludj. Az otthonom szegényes, de van rajta tető és van fala, amely elegendő ahhoz, hogy ne csak egy, de két személy számára is menedéket nyújtson. Egy futó pillanatra Darius megint elképzelte, hogy egyszer majd egy nagy házban fog élni, amelyben rengeteg szoba van, szép berendezés és személyzet, egy igazi luxusotthon, amelynek kapuját megnyitná a barátok és a család előtt, hogy biztonságban és jólétben tudhassa azokat, akiket szeret. Talán egyszer majd megtalálja a módját, hogy megvalósítsa ezt az álmát. Habár tekintve, hogy nem volt családja, sem barátai, annyira nem volt sürgős ez a késztetés.

J. R. Ward

357


Kinyitotta a vasreteszt, majd nekifeszült a mellkasával a tölgyfa ajtónak, amely a méretét és a súlyát tekintve leginkább egy elmozdítható kőfalhoz hasonlított. Miután Tohrment és ő bementek, Darius meggyújtotta az egyik olajlámpát a bejáratnál, és becsukta az ajtót, és egy olyan széles gerendát fektetett keresztbe az ajtón, mint egy fatörzs. A ház nagyon egyszerű volt. Csupán egy szék állt a tűzhely előtt, valamint a másik sarokban egy fekhely. Nem volt sok minden a föld alatt sem, csak néhány értékes holmi, és egy rejtett alagút, amely mélyen az erdő sűrűjében ért véget. – Étkezzünk? – kérdezte Darius, miközben elkezdte levenni magáról a fegyvereit. – Igen, uram. A fiú is levette a saját fegyvereit, majd odament a tűzhelyhez, leguggolt, és meggyújtotta azt a tőzegtéglát, amely mindig ott volt, amikor nem égett benne a tűz. Mire a füstölgő moha illata betöltötte a helyiséget, Darius felemelte a kemény földpadlóba vágott rejtett csapóajtót, és lement a föld alatti részbe ennivalóért, sörért és a pergamenjeiért. Sajttal, kenyérrel és füstölt szarvashússal tért vissza. A tűz megvilágította Tohrment arcát, miközben a kezét melengette, majd a fiú azt kérdezte: – Mire véli a helyzetet? Darius csatlakozott hozzá, aztán megosztotta azt a kevés gondolatát, ami volt neki, az egyetlen vendéggel, akit valaha is ebben a házban fogadott. – Mindig is hittem benne, hogy a sors különös társat jelöl ki mellénk. Az a gondolat azonban, hogy az érdekeink közösek lehetnek annak... az izének az érdekeivel... végtelenül felháborít. Habár ő is eléggé meg volt döbbenve és rémülve. Igazság szerint azok a bűnfalók nem néznek többe minket sem, mint ahogy mi tekintünk rájuk. Számukra olyan alávalók vagyunk, mint a patkányok. Tohrment elvette az asztalról a söröskorsót. – Soha nem szeretném, hogy a vérem keveredjen az övékével. Undorodom tőlük. Mindegyiktől. –Ő is pontosan ugyanezt érzi. Már a gondolattól is rosszul lett, hogy a vér szerinti fia elrabolta, és akár egy napig is fogva tartotta a leányt a háza falai közt. Neki is ugyanaz az érdeke, mint nekünk, hogy megtaláljuk mindkettőjüket, és mindenki visszatérjen a saját családjához.

J. R. Ward

358


– De miért minket használ fel erre? Darius hidegen elmosolyodott. – Hogy megbüntesse a fiát. Az a tökéletes büntetés számára, hogy a leány fajtársai ragadják ki a „szerelmét" a karja közül, aztán magára hagyják a veszteségével, valamint azzal a tudattal, hogy egy nála alacsonyabb rendű győzte le. Ha pedig hazavisszük a leányt épségben? A családja el fog költözni, es soha de soha nem fogja megengedni, hogy ismét valami baj érje. Hosszú élete lesz a földön, a bűnfaló ivadéka pedig minden egyes nap ezzel a tudattal fog élni ilyen a természetük... és ez pontosan az a fajta lelki rombolás, amit nélkülünk nem tudna megtenni. Ezért mondta el, hová menjünk, és hogy ott mit fogunk találni. Tohrment megrázta a fejét, mintha nem értené a másik faj gondolkodásmódját. – A leány a vérvonala szemében megrontott lesz. Igen, az elit ki foga közösíteni mindannyiukat.. – Nem, nem fogja. – Darius feltartotta a kezét, hogy elejét vegye a fiú mondandójának. – Mivel nem fogják megtudni. Senki sem tudja meg. Ez a titok kizárólag kettőnk számára lesz ismert. A bűnfalónak nem érdeke, hogy a saját fajtársai előtt előhozakodjon egy ilyen esettel mivel őt is kizárnák maguk közül... és így a leány megmenekül a szégyentől. – De hogy fogjuk véghezvinni ezt a csalást Sampsone-nál? Darius a szájához emelte a söröskorsót, és kortyolt egyet. – Holnap napnyugtakor elindulunk észak felé, ahová a bűnfaló mondta. Megtaláljuk, amit keresünk, és hazavisszük vér szerinti családjához, majd azt mondjuk nekik, hogy egy ember rabolta el. – És mi van, ha a leány beszélni fog? Darius elgondolkozott ezen. – Az a gyanúm, hogy mint az arisztokrácia tagja, pontosan tisztában lesz azzal, mit veszíthet. A hallgatással nemcsak saját magát, de a családját is meg foga védeni. Habár ez a logikus gondolatmenet azt feltételezte, hogy a leány épeszű lesz, amikor megtalálják. Amit pedig nem lehetett biztosra venni, hogy az Őrző enyhítse szegény meggyötört lelke kínjait! – Lehet, hogy harcra is sor kerül – dörmögte Tohrment. – Talán, bár nem hiszem. Sőt, továbbmegyek, még attól sem tartok, hogy bármiféle konfliktus lenne. – Darius ránézett a pártfogoltjára. – A legrosszabb, ami történhet, hogy meghalok, miközben egy ártatlant

J. R. Ward

359


próbálunk megmenteni... és ez lesz a legjobb mód. Ha pedig ez az egész egy csapda, gondoskodom róla, hogy egy sereg ellenséget vigyek magammal, mielőtt az Árnyékba kerülök. Tohrment arca valósággal ragyogott a tisztelettől és a csodálattól, Darius pedig elszomorodott, amikor meglátta ezt a mély hitet a fiúban. Ha szegénynek lett volna igazi apja, nem pedig csak egy szívtelen, részeges csapodár, nem táplált volna ilyen érzéseket egy majdnem idegen iránt. És nem is lett volna ebben a szerény kunyhóban sem. Azonban nem volt szíve erre rámutatnia a vendégének. – Kérsz még sajtot? – Igen, köszönöm. Amikor befejezték az étkezést, Darius tekintete fekete tőreire esett, amelyek a fegyvertartó hámban pihentek a mellkasán. Az a furcsa meggyőződés vert gyökeret a szívében, hogy Tohrmentnek is hamarosan lesz sajátja... mivel okos volt, találékony és jól működtek az ösztönei. Persze Darius még nem látta harcolni, de annak is eljön majd az ideje. Ebben a háborúban biztosan. Tohrment összevonta a szemöldökét a tűz fényében. – Mit mondtak, milyen idős a leány? Darius megtörölte a száját egy ruhával és érezte, hogy bizseregni kezd a tarkója. – Nem tudom. Ezután mindketten elhallgattak, és Darius úgy vélte, hogy az, ami hirtelen megfogalmazódott a fejében, Tohrmentnek is eszébe jutott. Ebben a helyzetben egyetlen dolog nem hiányzott nagyon: egy újabb, borzalmas bonyodalom. Sajnos, akár lesz erőszak, akár nem, elindulnak északra a tengerpart felé, ahová a manipulátor irányította őket. Ha pedig végre ott vannak, másfél kilométert mennek kifelé egy kis faluból és egy sziklán megtalálják azt a magányos helyet, amit a bűnfaló leírt... és megtudják, rászedték-e őket vagy sem. Vagy egy olyan célra használták fel, amely nekik és annak a cérnavékony hüllőnek is egybeesett az érdekeivel. Darius igazából nem aggódott. A bűnfalók megbízhatatlanok voltak ugyan, de kivétel nélkül mindig a saját érdeküket helyezték minden elé... és hajlottak a hosszúra, még a saját utódjaikkal szemben is.

J. R. Ward

360


Ez az a helyzet volt, amikor a természet felülkerekedett a jellemen: az utóbbi miatt nem volt tanácsos velük kezdeni, az előbbi azonban teljességgel kiszámíthatóvá tette őket. Darius és Tohrment meg fogják találni ott északon a tenger mellett azt, amit keresnek. Darius érezte, hogy így lesz. A kérdés már csak az volt, milyen állapotban lesz szegény lány...

J. R. Ward

361


47. fejezet Amikor John és Xhex végül előbújtak kis kuckójukból, az első útjuk az öltözőben lévő zuhanyzóhoz vezetett. És mivel az evés kulcsfontosságú volt egy ilyen testedzés után, felváltva zuhanyoztak. Xhex ment be először. Miközben John a folyosón várt a sorára, furcsa érzése támadt. Kimerültnek kellett volna lennie, mégis tele volt élettel és energiával. Nem érezte magát ilyen erősnek még... soha. Xhex kilépett az öltözőből. – Te jössz. Istenem, milyen dögösen nézett ki! Rövid haja felgöndörödött, miközben száradt, a testét műtősruha takarta, az ajka vörös volt. John felhevült, amikor visszagondolt arra, mit csináltak, és végül nem fordult meg, hanem háttal lépkedve ment be az ajtón, hogy minél tovább rajta tudja tartani a szemét. Ekkor – mit ad isten – Xhex rámosolygott, és John szíve meghasadt: a nőből sugárzó melegség és kedvesség elképesztően gyönyörűvé változtatta. Xhex volt élete párja. Örökre. Az ajtó becsukódott kettejük között, és amikor a zár a helyére kattant, Johnt egy pillanatra kétségbeesett rémület fogta el, mintha az, hogy nem látja maga előtt, azt jelentené, hogy örökre elveszítette. Ami persze butaság volt. Legyőzte magában a paranoiát, és inkább gyorsan lezuhanyozott, majd ő is belebújt egy műtősruhába, miközben tudatosan nem vett róla tudomást, milyen sietve teszi mindezt. Xhex még mindig ott volt, amikor visszament a folyosóra, és bár John csak azt tervezte, hogy kézen fogja, és felvezeti a házba, ehelyett szorosan magához ölelte. Arra gondolt, hogy minden halandó elveszíti egyszer azt, akit szeret. Ez az élet rendje. Ez azonban többnyire olyan távoli dolognak tűnik, hogy alig nagyobb súlya, mint egy feltételezésnek. Vannak azonban emlékeztető jelek, és az a sok „majdnem", a szerencsés megmenekülés, az „Ó-istenemkérlek-ne", hatására az ember megretten, és egy pillanatra megáll, hogy megvizsgálja, mi is lakozik a szívében. Mint például, amikor egy szörnyű fejfájásról kiderül, hogy csak migrén; vagy amikor egy autóbalesetben totálkárosra törik az autó, de a gyerekülés és a légzsák megmenti a bent J. R. Ward

362


ülőket; vagy amikor valaki, akit elraboltak, visszatér a szeretteihez... az utóhatások annyira megrázzák az embert, hogy muszáj átölelnie a kedvesét, hogy helyrebillenjen a lelke. Istenem, ezt még sosem gondolta át ilyen alaposan, de attól a pillanattól kezdve, hogy egy egészséges testben megtörténik az első szívdobbanás, megkondul egy harang és az idő elkezd peregni. Életbe lép egy üzlet, amiről még azt sem tudtuk, hogy megkötöttük, a kártyalapokat azonban a sors tartja a kezében. Ahogy telnek a percek, az órák, a napok a hónapok és az évek, a történelem íródik, mi pedig folyamatosan futunk ki az időből, amíg az utolsó szívdobbanásunk azt nem jelzi, hogy az utazás véget ért, és itt az ideje összeszámolni a nyereségeinket és a veszteségeinket. Milyen különös, hogy a halandóság miatt végtelennek tűnnek az ilyen pillanatok a szeretteinkkel! Miközben John magához ölelte Xhexet, érezte, hogy testének melege felmelegíti az övét is, teljesen megfiatalítja, helyrebillenti az egyensúlyát, és az életének mérlege egyértelműen a „minden-perc-megérte" tartományban került. Csupán korgó gyomra vette rá arra, hogy elengedje. – Menjünk – mondta Xhex –, meg kell etetnünk a vadállatot. John bólintott, majd megfogta a kezét és elindultak. – Tanítsd meg nekem a jelbeszédet! – szólalt meg Xhex, amikor beléptek az irodába, és kinyitották a szekrény ajtaját. – Úgy értem, most azonnal. John megint bólintott, aztán bepréselődtek a szűk helyre, és a nő becsukta magukra az ajtót. Hmm... itt is kettesben voltak. Zárt ajtók mögött... laza ruhában... John gazember énje azonnal azt kezdte méregetni, mennyi helyük lenne a dologhoz, és a farka megmozdult a műtősnadrágban. Ha Xhex a csípőjére kulcsolná a lábát, pont elférnének... A nő odalépett elé, és a nadrágon keresztül megfogta merev vesszőjét. Aztán lábujjhegyre emelkedett, és az ajkával végigsimított a nyakán, a szemfoga pedig gyengéden megkarcolta az ütőerét. – Ha ezt tovább folytatjuk, sosem találunk ágyat. – A hangja még halkabb lett, amikor megsimogatta a férfiasságát. – Istenem, milyen nagy... Mondtam már, milyen mélyre hatolsz bennem? Nagyon mélyre. Naaaaagyon finom mélyre.

J. R. Ward

363


John hátradőlt a sárga jegyzetfüzetekhez, ám a mozdulattal leverte őket a polcról. Amikor lehajolt, hogy elkapja, mielőtt leesnek a földre, Xhex megállította, és visszatolta függőlegesbe. – Maradj ott, ahol vagy! – súgta, majd letérdelt elé. – Túlságosan is tetszik a látvány. Miután felvette a földről, ami leesett, tekintette John ágaskodó farkára szegeződött, amely természetesen azt követelte, hogy szabadítsák ki a nadrág börtönéből, ami elzárta a nő szeme, szája és hüvelye elől. John megragadta az egyik polc peremét, miközben azt nézte, ahogy Xhex őt nézi. A lélegzete zihálva hagyta el a tüdejét. – Azt hiszem, felvettem minden noteszt – szólalt meg egy kis idő múlva. – Jobb lesz, ha visszateszem őket a helyükre. Ezzel odahajolt John lábához, és lassan elkezdett felemelkedni. Az arca átsiklott a férfi térdén, a combján... Aztán végig a farkán is, miközben az ajka súrolta is az anyagon keresztül. John feje elnehezült, ezért hátraejtette a polcra, Xhex pedig folytatta a felemelkedést, és immár a melle érintette meg ugyanazon az elektromos ponton. Azzal fejezte be a kínzást, hogy visszahelyezte a jegyzetfüzeteket a polcra... és még utoljára hozzádörgölte a csípőjét. Aztán azt súgta a fülébe. – Menjünk, együnk valamit gyorsan! Átkozottul. Rendben. Van. Mielőtt eltávolodott volna, Xhex még egy pillanatra az ajka közé harapta a fülcimpáját, John azonban még utána sem mozdult. Neeeeeeeeem bizony! Ha ugyanis a nadrág egy kicsit is hozzásúrlódott volna a farkához, azonnal elélvezett volna. Ami általában nem volt rossz dolog, legalábbis úgy nem, ha Xhex is ott volt mellette, ha azonban jobban belegondolt, ez a szekrény nem is volt igazi zárt hely. Bármelyik pillanatban rájuk nyithatott volna valamelyik testvér vagy a fele, és meglátta volna azt, ami mindkét fél számára kínos lett volna. Egy káromkodás és a derék alatti komoly igazítás után John beütötte a kódot a panelbe, majd kinyitotta az alagútba vezető ajtót. – Szóval, mi az A betű kézjele? – kérdezte Xhex, amikor átléptek a kijáraton, és elindultak.

J. R. Ward

364


Mire elértek a D betűig, már kijöttek a nagy lépcső alatti rejtett ajtón. Az I betűnél a konyhában voltak a hűtő előtt. Mire kész lett a szendvicsük, elértek az M-ig – aztán nem sokat haladtak, mert a kezük tele volt a sült pulykás, majonézes, salátás kenyérrel. Nem sokat változott a helyzet az evés alatt sem, csak az N, O és P betűket vették át, de John látta, hogy Xhex gondolatban gyakorol. A szeme a köztük lévő távolság felére szegeződött, mivel nyilvánvalóan átismételte, amit a férfi addig megtanított neki. Xhex gyorsan tanult, amit nem volt nagy meglepetés. Amikor elpakoltak maguk után, már a Q betű következett, aztán tovább a V-ig, a konyhából kijövet pedig John megmutatta az X-et, az Y-t, és a Z-t. – Remek, épp téged kereslek! – Zsadist megállt az ebédlő boltíves ajtajában. – Wrath összehívott egy megbeszélést. Xhex, gondolom, te is szeretnél részt venni rajta. Ezzel sarkon fordult, és az előcsarnok padlóján, a mozaikból kirakott almafán végigsétált a nagy lépcsőig. – A királyod gyakran csinálja ezt a nap közepén? – kérdezte Xhex. John megrázta a fejét, és egyszerre mutogatta és formálta is a szájával. Valami történt. Mindketten követték a testvért felfelé, kettesével szedték a lépcsőfokokat. Az emeleten a testvériség bezsúfolódott Wrath dolgozószobájába. A király az íróasztal mögött ült a trónszéken, George mellette összegömbölyödve a lábánál. Wrath egyik kezével a golden retriever szögletes fejét simogatta, a másikkal pedig egy tőr alakú levélbontó kést dobált a levegőbe. John nem ment beljebb, de nem azért, mert már csak állóhely volt a szobában, tekintve, hogy hány hatalmas férfi volt jelen, hanem azért, mert az ajtó közelében akart maradni. Xhex hangulata teljesen megváltozott. Mintha páncélingre cserélte volna az érzelmeinek flanel hálóingjét. Nagyon ideges volt, ahogy ott állt John mellett, a testsúlyát folyamatosan egyik lábáról a másikra helyezte. Azonban John is hasonló állapotban volt. Amikor körülnézett, látta, hogy a szoba másik végében Rhage kibont egy szőlőízű nyalókát, V rágyújt egy kézzel csavart cigarettára, mialatt kihangosítja Phuryt a telefonban. Rehv, Tohr és Zsadist fel-alá járkáltak,

J. R. Ward

365


Butch a szokásos kanapéján ült, selyempizsamájában úgy nézett ki, mint Hugh Hefner. Időközben Qhuinn is megjelent, és odaállt a világoskék függöny mellé. Láthatóan épp szexelt előtte: az ajka vörös volt és duzzadt, a haját valaki össze-vissza túrta, az inge pedig csak félig volt bedugva, elöl az egyik vége kilógott a nadrágjából. Aminek láttán rögtön az jutott az ember eszébe, vajon most is erekciója van-e. Hol lehet Blay? – gondolta John. És ki a fenét döntött hanyatt Qhuinn? – Szóval, V kapott egy nagyon érdekes hangüzenetet a központi postafiókunkba. – Amikor Wrath megszólalt, fejére simuló napszemüvege végigjárt a jelenlévőkön, habár mögötte tökéletesen vak volt. – Ahelyett, hogy hosszasan elmagyaráznám, inkább hallgassátok meg ti is. Vishous nem vette ki a cigarettát a szájából, miközben odament a telefonhoz, és nyomogatni kezdte rajta a gombokat. Beütötte a postafiók számát, majd a jelszót. Aztán John meghallotta a hangot. Azt az istenverte, idegesítő hangot. – Lefogadom, nem hittétek volna, hogy újra hallotok felőlem. – Lash hangja komor elégedettséggel csengett. – Meglepetés, köcsögök! És tudjátok mit? Teszek nektek egy szívességet. Talán érdekel benneteket, hogy ma este tömeges beavatás történt az Alantasok Társaságába. Egy farmházban a 149-es autóúton. Körülbelül hajnali négykor kezdődött, szóval, ha rögtön napnyugta után odavonszoljátok a seggeteket, talán még ott találjátok őket, amint épp kihányják a belüket. És egy jó tanács: gumicsizmát vegyetek fel, mert elég mocskos a hely. Ja, és mondjátok meg Xhexnek, hogy még mindig érzem az izét a... V kikapcsolta a kihangosítót. John kivillantotta a szemfogát, és hangtalan morgás hagyta el a torkát. Mögötte a festmény megremegett a falon. Amikor George nyüszíteni kezdett, Wrath megsimogatta a fejét, és a levélbontóval Johnra mutatott. – Lesz rá lehetőséged, hogy elbánj vele. Az apám sírjára esküszöm. Most azonban hideg fejre van szükséged, hogy részt vehess a játékban, megértetted? Könnyebb volt mondani, mint megtenni. A gyilkolás ösztönét visszafojtani legalább olyan nehéz volt, mint egy kézzel visszatartani egy megvadult pitbullt.

J. R. Ward

366


Mellette Xhex a homlokát ráncolta, és keresztbe fonta a karját a mellkasán. – Minden oké? – kérdezte Wrath. Amikor John válaszul füttyentett egyet, Vishous kifújt egy adag török dohányfüstöt, és megköszörülte a torkát. – Nem hagyta meg a pontos címét ennek az úgynevezett mészárlásnak. Próbáltam lenyomozni a telefonszámot, amiről hívott, de nem sikerült. – Az a kérdés nem hagy nyugodni – mondta Wrath –, hogy mi a jó franc folyik itt. Ő az Alantasok Társaságának vezetője... szóval, ha a hangja azt sugallta volna, hogy én-vagyok-a-legtökösebb-mindenki-közül, akkor érteném. De én nem ezt éreztem ki belőle. – Csak fecsegett. – Vishous elnyomta a kézzel csavart cigarettát egy hamutartóban. – Nekem legalábbis úgy hangzott... habár nem mernék rá megesküdni. Miután John megzabolázta a benne lévő vadállatot, és végre képes volt értelmesen gondolkozni, hajlott arra, hogy egyetértsen a testvérrel. Lash csak a saját érdekeit nézte, és legalább annyira megbízhatatlan volt, mint egy csörgőkígyó, a helyzet azonban úgy állt, hogy ha nem lehetett elvárni tőle az erkölcsösséget, nyugodtan lehetett hagyatkozni a nárcizmusára. Ettől a gazember teljesen kiszámíthatóvá vált. John ebben teljesen biztos volt – annyira, hogy úgy érezte, mintha ezt már egyszer átélte volna. – Lehetséges, hogy megfosztották a trónjától – dörmögte Wrath. – Talán apuci úgy döntött, hogy a fia már nem is olyan szórakoztató többé? Vagy eltört az Omega csinos kis csillogó játékszere? Lehet, hogy van valami Lash bizarr biológiai felépítésében, ami csak most jött elő? Szeretném, ha úgy mennétek oda, hogy ez az egész talán csapda... Hangos helyeslés hangzott fel a szobában a terv hallatán, valamint néhány olcsó poén Lash seggét, és különböző nagy kaliberű eszközök kölcsönhatását illetően, amelyek közül a negyvennyolcas csizma talpa volt a legnépszerűbb, habár aligha a legkreatívabb. Például, John komolyan kétségbe vonta, hogy Rhage képes lenne a GTO-jával beparkolni Lash hátsó felébe. Vagy, hogy egyáltalán akarná-e. Istenem... micsoda fordulat! Mégsem volt igazán meglepő... ha tényleg az történt, amire tippeltek. Az Omegáról köztudott volt, hogy úgy váltogatja a fő-alantasait, mint más a zokniját, a vér pedig, úgy szólván, nem feltétlenül volt erősebb a gonosznál. Ha pedig Lash mégis kikerült a

J. R. Ward

367


pikszisből, briliáns húzás volt felhívnia a testvériséget, hogy beintsen vele az apjának, mivel az alantasok közvetlenül a beavatásuk után voltak a leggyengébbek, vagyis képtelenek voltak harcolni. A testvérek könnyűszerrel megtisztíthatták a házat. Jézus Krisztus, gondolta John. A sors néha nagyon furcsa szövetségeket alkotott. Xhex magában forrongott, miközben John mellett állt egy olyan dolgozószobában, amit – ha nem lett volna benne az íróasztal és a trónszék – könnyen egy francia nő szalonjának lehetett volna nézni. Lash telefonból kihallatszó hangjára úgy érezte, mintha a gyomrát belülről kidörzsölték volna ammóniával, és az égető-kavargó érzés csúnya dolgokat művelt azzal a jóízűen elfogyasztott pulykás szendviccsel, amit épp az előbb evett meg. Wrath feltételezése pedig, hogy John majd megvédi az ő becsületét, szintén nem sokat segített a helyzeten ott lent. – Szóval behatolunk – mondta a vak király. – Napnyugtakor mindannyian kimentek a 149-es útra, és... – Én most azonnal indulok – jelentette ki Xhex hangosan és érthetően. – Adjatok két pisztolyt meg egy tőrt, és most rögtön odamegyek felmérni a terepet. Okéééééééé. Ennél nagyobb döbbenetet akkor sem okozhatott volna, ha egy kézigránátból kihúzza a biztosítószeget, és a gránátot a szoba közepére dobja. Amikor John érzelmi rácsszerkezete elsötétült, és azt sugározta, hogy „szó sem lehet róla!", Xhex elkezdett visszaszámolni a robbanásig. Három... kettő... egy... – Ez egy nagyon kedves ajánlat – felelte a király igazi, nőkhöz illő, simulékony hangon. – De azt hiszem, jobb lesz, ha... – Nem állíthatsz meg! – Xhex leengedte a kezét a teste mellé... majd emlékeztette magát, hogy nem akarja fizikailag megtámadni a fickót. Nem. Akarja. Komolyan nem. A király mosolya legalább olyan meleg volt, mint a szárazjég. – Itt én parancsolok. Ami azt jelenti, hogy ha azt mondom neked, hogy itt maradsz, akkor nagyon ajánlom, hogy azt is tedd. – Én viszont manipulátor vagyok, vagyis nem tartozom az alattvalóid közé. Ami viszont sokkal fontosabb, hogy úgy vélem, vagy annyira bölcs, hogy ne küldd ki a legjobb harcosaidat – körbemutatott a szobában lévő

J. R. Ward

368


testvéreken – egy lehetséges csapdába, amit az ellenség állított fel nekik. Én feláldozható vagyok... nem úgy, mint ők. Gondold csak végig! El akarod veszíteni valamelyiküket, csak azért mert nem engedted meg, hogy napozzam egy kicsit? Wrath keményen felnevetett. – Rehv? Mit szólsz ehhez, mint a fajtájának a királya? A szoba másik végégből Xhex régi főnöke és kedves barátja, a nyomorult, túl sokat tudó ametiszt szemével ránézett. Megfogod öletni magad, mondta neki gondolatban. Ne tarts vissza! – vágott vissza a nő. Sohasem bocsátanám meg neked. Ha továbbra is így viselkedsz, a megbocsátás lesz a legutolsó dolog, ami miatt aggódni fogok. A halotti máglyád messze meg fogja előzni. Én sem állítottalak meg, hogy felmenj a kolóniába, amikor szükséged volt rá. A pokolba is, megkötötted a kezem, hogy ne mehessek utánad! Azt mondod, nem érdemlem meg a bosszúmat? Menj a picsába! Rehvenge olyan erősen harapta össze az állkapcsát, hogy amikor kinyitotta a száját, Xhex csodálkozott, hogy nem darabokra törve köpte ki a fogát. – Felőlem mehet, ha akar. Nem lehet megmenteni azt, aki nem akar beszállni az istenverte mentőcsónakba. Rehvenge dühe kiszívta a szobából majdnem az összes levegőt, de mivel Xhex amúgy is teljesen feszült volt, nem is nagyon volt szüksége a tüdejére. A megszállottság is volt olyan jó, mint az oxigén. És bármi, ami Lashsel állt kapcsolatban, kiválóan táplálta a bosszú tüzét. – Szükségem lesz fegyverekre – mondta a csoportnak. – És bőrruhára. Valamint egy telefonra a kommunikációhoz. Wrath halkan, mély hangon morogni kezdett, mintha meg akarná tiltani a nőnek, hogy elmenjen, annak ellenére, hogy Rehv engedélyt adott neki. Xhex odasétált íróasztalhoz, rátenyerelt a tetejére, és a királyhoz hajolt. – Elveszítesz engem, vagy vállalod a kockázatot, hogy őket veszíted el? Nos, mi a válaszod, felség? Wrath felállt, felegyenesedett teljes magasságáig, Xhex pedig egy pillanat alatt megértette, hogy annak ellenére, hogy a király a trónon ült, még átkozottul halálos volt. – Vigyázz. A. Szádra. Az én kibaszott otthonomban. Xhex mély lélegzetet vett, és lenyugtatta magát.

J. R. Ward

369


– Elnézést kérek. De meg kell értened, amit mondok. Miközben a csend egyre jobban elhúzódott, Xhex érezte John jelenlétét... és tudta, ha a király ellenkezését le tudja is győzni, az ajtónál álló férfivel akkor is nagy csatája lesz. Az elmenetele azonban nem volt vita tárgya. Senkivel sem. Wrath hosszan káromkodott egyet, aztán azt mondta. – Rendben van. Menj! De nem én leszek a felelős, ha meghalsz. – Felség, soha nem is voltál. Csakis én vagyok a felelős saját magamért, és ezen semmiféle korona a fejeden, vagy akárki másén nem fog változtatni. Wrath V felé nézett, és szinte rámordult, amikor azt mondta. – Azt akarom, hogy felfegyverezd ezt a nőt. – Rendben van. Gondoskodom róla. Amikor Xhex elindult Vishous után ki a szobából, megállt John előtt, és azt kívánta, bárcsak másképp alakultak volna a dolgok – különösen, amikor a férfi erősen megragadta a felkarját. Az igazság azonban az volt, hogy a lehetőség ott várta kint, és csupán napnyugtáig volt ideje, hogy kihasználja. Ha találna valami nyomot arra vonatkozóan, hol van Lash, annak jobb, ha azonnal utánajár, mert egyedül akarta elintézni a nyomorultat. Napnyugta után John és a testvériség úgyis átveszi az irányítást a helyzet fölött,.és ők nem fognak habozni, ha odakerül a sor, hogy megöljék-e a célpontjukat. Igen, Lashnek fizetnie kell azért, amit vele tett, és muszáj, hogy ő legyen az, aki behajtja rajta az adósságot: eddig még egyszer sem hibázott, ha arról volt szó, hogy eltemesse azt, aki ártott neki, ő volt az a bizonyos angyal, akit a halállal hoztak kapcsolatba. Halkan, hogy senki más ne hallja, azt mondta: – Engem nem szükséges megvédened, és pontosan tudod, hogy miért kell ezt tennem. Ha valóban úgy szeretsz, ahogy mondtad, elengeded a karom, mielőtt kitépem a szorításodból. Amikor John elsápadt, Xhex imádkozott, hogy ne kelljen erőszakot alkalmaznia. Szerencsére nem kellett. John elengedte a karját. Xhex kivonult a dolgozószobából, elsétált V mellett, és hátrapillantva a válla fölött odavetette neki. – Telik az idő, Vishous. Szükségem van azokra a fegyverekre.

J. R. Ward

370


48. fejezet Amikor Xhex V-vel távozott, John első gondolata az volt, hogy lemegy a földszintre, és megáll az ajtóban, amely az udvarra vezet, hogy a testével akadályozza meg, hogy a nő elmenjen. A második pedig, hogy vele tart – habár azzal nem érne el többet, minthogy bemutatná egy petárda vámpírváltozatát. Jézus Krisztus, mindig amikor azt hitte, hogy ennél mélyebbre már nem süllyedhet, hirtelen kicsúszott a lába alól a talaj, és egy még keményebb, még szörnyűbb pokolba került: Xhex épp most vállalta el önként, hogy egy teljesen ismeretlen helyre megy, amelyről ő maga mondta, hogy a testvérek számára túl veszélyes. És mindezt erősítés nélkül, ráadásul úgy, hogy Johnnak esélye sem lesz mellette teremni, ha esetleg megsérül. Amikor Wrath és Rehv odaléptek hozzá, John ismét érzékelte maga körül a dolgokat, és látta, hogy már mindenki elhagyta a dolgozószobát – kivéve Qhuinnt, aki a sarokban ácsorgott, és a homlokát ráncolva nézte a mobilját.. Rehvenge feszülten kifújta a levegőt, kétségtelenül ő is ugyanazon a pokoljáraton utazott, mint John. – Nézd, én... John sietve mutogatni kezdett. Mi a faszt csinálsz? Csak így elengeded, hogy kimenjen? Rehv megsimította rövidre nyírt kakastaréját. – Vigyázni fogok rá... Te sem tudsz kimenni a napfényre. Hogy a pokolba fogsz rá... Rehv mély hangon morogni kezdett. – Viselkedj, kölyök! Na jó. Oké. Ez volt a klasszikus rossz megjegyzés egy rossz napon. John belemászott a manipulátor képébe, felhúzta az ajkát félelmetes fogsoráról, majd tisztán és érthetően azt közvetítette gondolatban. Az ott az én nőm odakint. Egyedül. Szóval feldughatod magadnak a viselkedésemet! Rehv káromkodott egyet, aztán mereven John szemébe nézett. – Azt tanácsolom, óvatosan használd ezt az „én nőm" kifejezést! Xhex végső leszámolásában nem vesz részt senki rajta kívül, értesz engem?

J. R. Ward

371


John első ösztönös reakciója az volt, hogy behúz egyet a gazembernek, egyenesen a szeme közé. Rehv rekedten felnevetett. – Verekedni akarsz? Részemről oké. – Félretette vörös botját, levette cobolyprém bundáját, és egy díszes szék hátára terítette. – Csakhogy ettől még nem fog semmi sem megoldódni. Azt hiszed, jobban érted őt, mint én? Hosszabb ideje ismerem, mint amióta te élsz. Nem, ez nem így van, gondolta John valami különös ok miatt. Wrath kettőjük közé lépett. – Hé, oké, oké... nyugalom, fiúk! Egy nagyon szép perzsaszőnyegen álltok. Ha véres lesz, Fritztől olyat kapok, hogy nem teszem zsebre. – Ide figyelj, John, nem akarom szétrúgni a segged – dörmögte Rehv. – Csak tudom, milyen nehéz szeretni őt. Nem az ő hibája, hogy ilyen lett, a környezetének viszont igazi pokol, hidd el nekem. John leengedte az öklét. A francba, bármennyire szeretett volna is vitába szállni a fickóval, a lilaszemű gazembernek valószínűleg igaza volt. „Valószínűleg" törölve. Rehvnek igaza volt. John ezt a saját bőrén tapasztalta már. Nem is egyszer. Jól van, hogy a fene essen belé, formálta a szája némán. – Ez röviden össze is foglalja a helyzetet. John kiment a dolgozószobából, majd lesétált az előcsarnokba azzal a halvány reménnyel, hogy talán le tudja beszélni Xhexet arról, hogy elmenjen. Miközben a mozaikpadlón, az almafa ágain lépkedett, arra az ölelésre gondolt, ami az öltöző előtt történt. Hogy a francba jutottak el... idáig, hiszen olyan közel voltak egymáshoz? Megtörtént egyáltalán az a pillanat? Vagy csak az ostoba, érzelgős énje találta ki, mert olyan szánalmasan szentimentális volt? Tíz perccel később Xhex és V kilépett a nagy lépcső alatti titkos ajtón. Miközben John felé sétált, Xhex úgy nézett ki, amilyennek először megismerte: fekete bőrnadrág, fekete csizma, fekete izompóló. A kezében fekete bőrdzsekit tartott, a testére pedig annyi fegyver volt felerősítve, hogy még egy kommandós csapatot is szégyenben hagyott volna. Amikor odaért John elé, megállt, találkozott a tekintetük, de szerencsére nem áltatta olyan ostobaságokkal, hogy minden rendben lesz. Viszont nem is mondott le arról, hogy kimenjen. John bármit is mondott volna neki, nem téríthette volna el a szándékától. Az eltökéltség ott ragyogott a szemében.

J. R. Ward

372


A dolgok jelenlegi állása mellett nehéz volt elképzelni, hogy Xhex valaha is átölelve tartotta a karjában. Amikor V kinyitotta az előtérbe vezető ajtót, Xhex elfordult, és kisuhant rajta anélkül, hogy egy szót is szólt vagy visszanézett volna. Vishous bezárta mögötte az ajtót, miközben John a súlyos kaput bámulta, és azt számolgatta, mennyi időbe telne, ha puszta kézzel kaparná át rajta magát, hogy kijusson. Az öngyújtó sercenését lassú kilélegzés követte. – Mindenből a legjobbat adtam neki. Két negyvenest. Egyformát. Mindkét pisztolyhoz három tárat. Két kést. Egy új mobilt. És tudja is használni őket. V súlyos keze a vállára nehezedett, megszorította, majd a testvér elment, csizmás lába ütemesen kopogott az előcsarnok mozaikpadlóján. A következő pillanatban a lépcső alatti rejtett ajtó, amelyen keresztül Xhex az előbb megjelent, már be is csukódott, amikor V belépett az alagútba, hogy visszatérjen a Gödörbe. A tehetetlenség nem neki való, gondolta John, mert az agya ugyanúgy kezdett el zúgni, mint amikor Xhex megtalálta a zuhanyzó földjén az öltözőben magába roskadva. – Akarsz tévét nézni? John felvonta a szemöldökét, amikor meghallotta a halk kérdést, és jobbra fordította a fejét. Tohr a biliárdszobában ült a kanapén, amely szemben volt a kandalló fölé akasztott nagyképernyős plazmatévével. Csizmás lába a dohányzóasztalra téve pihent, a karját a kanapé háttámlájára fektette, a távkapcsolót a Sony tévére irányította. Nem nézett Johnra. És mást nem is mondott, csak némán váltogatta a csatornákat, egyiket a másik után. Döntések, döntések, döntések, gondolta John. Kirohanhatna az udvarra Xhex után, és eléghetne, mint egy fáklya. Vagy itt maradhatna az ajtó előtt, mint egy kutya. Vagy lenyúzhatná magáról a bőrt egy késsel. Esetleg leihatná magát az öntudatlanságig. A biliárdszobából meghallott egy elfojtott üvöltést, majd egy seregnyi ember sikítását. Mágnesként vonzotta magához a hang, ezért bement, és megállt a biliárdasztal előtt. Tohr feje fölött a tévében megpillantotta Godzillát, ahogy Tokió belvárosának makettjét letiporva lépkedett.

J. R. Ward

373


Milyen felemelő látvány volt, de tényleg! John odalépett a bárpulthoz, és töltött magának egy pohár Jack Danielst, majd leült Tohr mellé, és ő is feltette a lábát a dohányzóasztalra. A képernyőre fókuszált, megízlelte a szájában a whiskey-t, érezte a kandallóban égő tűz melegét, és azt, hogy az agyában a zúgás kissé lelassult. Aztán még jobban. És még jobban. A mai nap brutális lesz, de legalább már nem azt fontolgatja, hogy szénné ég a napon. Valamivel később rájött, hogy Tohr mellett ül, és ők ketten úgy hevernek a tévé előtt, mint régen otthon, amikor még Wellsie élt. Istenem, az utóbbi időben annyira haragudott a testvérre, hogy el is felejtette, milyen könnyű csak így együtt lenni vele. Igazság szerint olyan érzés volt, mintha már ezer éve ezt csinálták volna: ültek a tűz előtt, miközben az egyik kezükben egy pohár italt tartottak, a másikban pedig a kimerültséget és a feszültséget. A filmben Mothra berepült a képbe, hogy összecsapjon a szörnnyel, John pedig visszagondolt a régi szobájára. Odafordult Tohrhoz, és mutogatni kezdett. Figyelj, amikor ma este visszamentünk a házba... – Xhex már elmondta. – Tohr ivott egy kortyot a poharából. – Az ajtót. Sajnálom. – Ne aggódj miatta! Az ilyen dolgok megjavíthatók. Ez igaz, gondolta John, és visszafordult a tévé felé. Nem úgy, mint sok más egyéb. A távolabbi fal mellől Lassiter egy olyan elkínzott nyögést hallatott, mintha valaki levágta volna a lábát, úgy hogy nincs orvos a közelben. – Nem lett volna szabad a kezedbe adnom a távirányítót. Ez csak egy ember szörnyjelmezben, aki színes papírmasédíszletek között lépked. Le fogom késni a kedvenc talkshow-mat. – Tragédia. – Apasági tesztek lesznek benne, Tohr! Szándékosan szabotálod az apasági teszteket! Ez tiszta szívás! – Csak neked. Miközben Tohr kitartott Godzilla mellett, John hátraejtette a fejét a bőrkanapé párnájára. Ha arra gondolt, hogy Xhex odakint van egyedül, úgy érezte magát, mint akit megmérgeztek. A stressz szó szerint méreganyagot termelt a

J. R. Ward

374


szervezetében, ami bekerült a vérkeringésébe, és szédülést, hányingert és idegességet okozott benne. Visszagondolt arra a sok szentimentális szarságra, amit azelőtt gondolt, mielőtt megtalálták volna a nőt. Hogy az érzései csak az övé, és ha a nő nem is szereti viszont, ő attól még szeretheti, és majd azt teszi, ami a helyes, meg hogy hagyja, hogy Xhex élje a saját életét, bla, bla, bla. Na igen, ez az önmegvalósító szöveg most eléggé a torkán akadt. Egyáltalán nem volt rendben, hogy Xhex odakint van egyedül. Nélküle. No persze, azt világosan a tudomására hozta, hogy nem hallgat rá, sőt senki másra sem. És John bármibe lefogadta volna, hogy minden erejével azon lesz, hogy még napnyugta előtt elkapja Lasht. Mivel sötétedés után már ő is kint lehet végre. Bizonyos szempontból nem kellett volna számítania, melyikük nyírja ki a szemétládát – ezt azonban csak a józan esze gondolta így. Legbelsőbb énje képtelen lett volna elviselni egy újabb gyengeséget, mint például azt, hogy tétlenül ül, miközben a nője megpróbálja megölni a gonosz fiát, és valószínűleg halálosan megsebesül közben. A nője... Ó, várjunk csak egy percet, emlékeztette magát. Csak azért, mert fekete betűkkel a hátára volt tetoválva a neve, még nem jelentette azt, hogy ő rendelkezett felette. Igazság szerint pont fordítva állt a dolog. Xhex rendelkezett ő felette. Nagy különbség. Nagyon nagy különbség. Mert így könnyedén ki tudott sétálni az ajtón. Amit meg is tett, ami azt illeti. A francba! Rehv úgy tűnt, sokkal jobban összefoglalta a helyzetet, mint bárki más: Xhex végső leszámolásában nem vesz részt senki rajta kívül. Ezen pedig néhány órányi jó szex sem változtatott. Sem az a tény, hogy akár tetszett Johnnak, akár nem, amikor Xhex kilépett a házból, magával vitte a szívét is a napfénybe. Qhuinn bement a szobájába, és egyenesen a fürdőszoba felé vette az irányt. Meglepően szilárdan állt a lábán, pedig rendesen részeg volt, mielőtt Wrath összehívta azt a sürgős megbeszélést. A gondolat azonban, hogy John nője odakint van fényes nappal, és teljesen egyedül besétál a viharba, valahogy kijózanította. Nos, igazság szerint két személy miatt is aggódott jelenleg.

J. R. Ward

375


Blay is odakint volt a nagyvilágban, egyedül, szegényke. Nos, nem igazán volt egyedül. Inkább csak nem volt, aki megvédje. Az üzenet, amit egy ismeretlen számról kapott, megoldotta annak rejtélyét, hogy hol lehet. De meg ám: Saxtonnal töltöm a napot. Sötétedés után hazamegyek. Ez annyira jellemző volt Blay-re. A világon mindenki más szleng stílusban írta volna az üzenetet, az ő sms-ei azonban mindig tökéletesek voltak, helyes nyelvtannal, semmi rövidítés, mintha még a hideg is kirázná arra a gondolatra, hogy a királyi angoltól a legkisebb mértékben is eltérjen. Blay ilyen vicces volt. Mindig illemtudó, meg ilyesmi: átöltözött az étkezésekhez, a bőrruhát és a pólót elegáns, mandzsettás ingre és vasalt nadrágra cserélte. Legalább kétszer zuhanyozott mindennap, ha pedig edzett, akkor még ennél is többször. Fritz mindig csalódott, ha a szobájába ment, mert semmiféle rendetlenséget nem talált, amit rendbe tudott volna rakni. Olyan elegánsan viselkedett az étkezőasztalnál, mint egy gróf, köszönő leveleket írt, amelyeket az ember megkönnyezett, és soha, de soha nem káromkodott nők társaságában. Istenem... Saxton volt a tökéletes pár számára. Qhuinn magába roskadt, amikor erre rájött, és elképzelte, milyen gyönyörű angolsággal beszélgethet most ebben a pillanatban is a másik férfival. Semmi kétség, még egy értelmező szótár is megirigyelte volna a stílusát. Qhuinn úgy érezte magát, mint akit gyomorszájon vágtak. Megnyitotta a hideg vizet, és addig locsolta az arcára, amíg el nem kezdett bizseregni, az orra hegye pedig el nem zsibbadt. Miközben megtörölközött, eszébe jutott az a tetoválószalon, ahol megkefélte a recepciós lányt. A függöny, amely elválasztotta őket a hely többi részétől, elég vékony volt ahhoz, hogy különböző színű – mindazonáltal kitűnő – szeme mindent lásson, ami a másik helyiségben zajlott. Mindent és mindenkit. Ezért, amikor az a liba előtte térdelt, és ő elfordította a fejét, hogy kinézzen... megpillantotta Blay-t. Az a nedves száj, amelybe épp a farkát döfködte, hirtelen átalakult egy idegen szájából a legjobb barátjáévá, amitől a szex is azonnal megváltozott. Már nemcsak a nemi szükségleteit kiszolgáló aktus volt, hanem valami, ami lángra lobbantotta. És fontos volt.

J. R. Ward

376


Nyers, erotikus, és olyan igazi, amelyben teljesen feloldódott. Ezért volt, hogy felállította a lányt és megfordította, hogy hátulról hatoljon belé. Miközben ebben a fantáziavilágban pumpálta a csípőjét, hirtelen rájött, hogy Blay őt nézi... és ez mindent megváltoztatott. Hirtelen emlékeztetnie kellett magát arra, hogy kit is kefél – ezért húzta fel a lány fejét, és kényszerítette magát, hogy a szemébe nézzen. Nem élvezett el. Amikor a lánynak hatalmas orgazmusa lett, ő megjátszotta a sajátját. Igazság szerint az erekciója abban a pillanatban semmivé lett, amikor a lány szemébe nézett. Az az egy dolog mentette meg, hogy a csaj nyilvánvalóan nem tudta a különbséget, mivel kettőjük helyett is nedves volt – különben is Qhuinn igazi profiként színlelte az utóhatást, hihetően eljátszotta, menynyire kielégült utána. Pedig az egész egy nagy hazugság volt. Hány embert is dugott már meg így az életében, ilyen mindent-beleaztán-azt-sem-tudom-ki-vagy módon? Több százat. Vagy még annál is többet. És mindezt úgy, hogy alig másfél éve ült fel először erre a szex-hullámvasútra. A helyzet azonban úgy állt, hogy azok után a Zero Sum-beli éjszakák után, amikor háromnégy csajt is felszedtek egy-egy alkalommal, hamar összejött ez a nagy szám. Na persze, ezek a partik mindig Blay-jel együtt játszódtak, ő és a barátja együtt döngették a csajokat. Ezeken a mosdóbeli orgiákon a klubban, ők ketten nem csináltak együtt semmit, viszont sokszor nézték egymást... és sokszor álmodoztak. Aztán néha-néha maguknak is nyújtottak némi kézimunkát, ha az emlékek túl elevennek bizonyultak. Legalábbis Qhuinn ezt tette. Aztán ez abbamaradt, amikor Blay véget vetett neki, mert rájött, hogy meleg, és hogy szerelmes valakibe. Qhuinn nem örült a választásának. Egyáltalán nem. Egy olyan srác, mint Blaylock, sokkal, de sokkal jobbat érdemelt volna. Most viszont úgy tűnt, éppen efelé halad, és végre megkapja a jobbat. Saxton értékes férfi volt. Minden szempontból. A gazember. Qhuinn felnézett a mosdókagyló fölötti tükörbe, de nem látott benne semmit, mert koromsötét volt a fürdőszobában és a hálószobában is. Habár nem csak emiatt nem látta a tükörképét.

J. R. Ward

377


Azért sem, mert hazugságban élt, és az ilyen csendes pillanatokban olyan tisztán érezte ezt, hogy szinte rosszul lett saját magától. A tervei élete hátralevő részére... ó, azok a dicsőséges tervek! Azok a tökéletesen „normális" tervek a későbbi napjaira! Amelyben egy értékes nőé volt a főszerep, nem pedig egy hosszú távú kapcsolaté egy férfival. A gyakorlat azonban az bizonyította, hogy az olyan férfiakat, mint ő, akiknek volt valami hibájuk... mint mondjuk, hogy az egyik szivárványhártyájuk kék volt, a másik pedig zöld... megvetették az arisztokrácia tagjai, mert a genetikai selejt bizonyítékát látták benne. Az ilyen személyeket el kellett rejteni, titkolni, mert szégyellnivalók voltak. Ő is éveken át figyelte, ahogy a testvéreit piedesztálra emelik, miközben mindenki, aki csak meglátta, „gonosz szem" ellen védő mozdulatot tett, hogy elűzze a rontást, és megvédje magát. Még a saját apja is gyűlölte. Ezért hát nem kellett diplomás pszichológusnak lenni ahhoz, hogy megértsék, miért akart „normális" lenni. Mindennél fontosabb volt számára a boldog élethez, hogy egy értékes nő mellett megállapodjon, feltéve persze, hogy talál egyet, aki el tudja viselni, hogy egy olyan férfi lesz a párja, akinek ilyen genetikai hibája van. Tudta, ha Blay-jel összejön, ez a terv soha nem válik valóra. Azt is tudta, hogy elég egyetlen szeretkezés, és soha többé nem fogja elhagyni a srácot. Nem mintha a testvérek kifogásolták volna a homoszexualitást. Elfogadták... hisz Vishous is volt már férfiakkal, és senki nem vetette a szemére, nem is ítélte el, nem is törődött vele. ő is a testvérük volt. Qhuinn is átlépte már ezt a határt néha-néha, csak úgy szórakozásból, és erről is tudtak a többiek, de nem foglalkoztak vele. Az elit azonban annál inkább. Qhuinnt nagyon bosszantotta, hogy még mindig törődik azoknak az anyaszomorítóknak a véleményével. Miután a családja meghalt, a faj arisztokráciájának csekély számú magja szétszóródott a keleti parton, vagyis nem úgy nézett ki, mintha túl sok kapcsolata lenne azzal a karót nyelt népséggel a jövőben. Sajnos azonban túlságosan jól idomított kutya volt ahhoz, hogy megfeledkezzen a létezésükről. Egyszerűen nem tehette meg, hogy őszintén színt vall.

J. R. Ward

378


Ironikus. Kívülről kemény fickónak tűnt, belül azonban igazi anyámasszony katonája volt. Hirtelen legszívesebben belebokszolt volna a tükörbe, habár az nem mutatott többet néhány árnyéknál. – Uram? A sötétben erősen behunyta a szemét. A francba! Elfelejtette, hogy Layla még mindig az ágyában van.

J. R. Ward

379


49. fejezet Xhex nem volt egészen biztos benne, melyik házat keresi, ezért egy erdős területen bukkant elő a semmiből, nem messze a 149-es autóúttól. Az orrára bízta a döntést, hogy melyik irányba induljon el. A szél északról fújt, és amikor halványan babahintőpor-szagot hozott magával, megvizsgálta, majd százméterenként láthatatlanná vált, és újra előbukkant a piszkos, levágott kukoricaföldön, amelyet alaposan letarolt a téli szél és a hó. A tavaszi levegő bizsergette az orrát, a nap pedig felmelegítette a bőrét, amikor a szellő nem legyezte az arcát. Körülötte a fák ágait ragyogó zöld lombkorona ölelte körül, a meleg napok ígérete pedig előcsalogatta az első rügyeket a rejtekhelyükről. Szép nap volt. A gyilkolásra. Amikor már semmi mást nem érzett, csak az alantasok émelyítő bűzét, előhúzta az egyik tőrt, amit Vishous adott neki, és tudta, hogy annyira közel van, hogy akár... A juharfák következő soránál bukkant elő, aztán megdermedt. – Ó... a francba! A fehér ház nem az a tipikus, képeslapra illő házikó volt, amiről anyucinak mesélni lehetett, csak egy rozoga fatákolmány a kukoricaföld mellett, amelyet fenyőerdő és bokrok vettek körül. Még szerencse, hogy legalább volt egy kis füves udvara. Máskülönben az öt rendőrautó között, amely közvetlenül a bejárat elé zsúfolódott egymás mellett, annyi hely sem lett volna, hogy az ajtajukat ki lehessen nyitni. Xhex a manipulátorok módszerével álcázta magát, majd láthatatlanul felsétált az ablakhoz és benézett. Tökéletesen időzített: odabent az egyik zsaru épp egy vödör fölé hajolva hányt. Na nem mintha nem lett volna rá oka. A ház úgy nézett ki, mintha emberi vérben fürdött volna. „Úgy nézett ki" törölve. Valóban abban fürdött, olyannyira, hogy Xhex már a szájában is érezte a fémes ízt, pedig odakint volt a szabad levegőn.

J. R. Ward

380


Mintha a ház belseje Michael Myers hátborzongató úszómedencéje lett volna. Az emberi rendőrök óvatosan lépkedtek a nappaliban és az ebédlőben. Nem azért vigyáztak annyira, mert egy bűncselekmény helyszínén voltak, hanem mert nyilvánvalóan nem akarták, hogy a vér ráfröccsenjen a nadrágjukra. Holttestek azonban nem voltak a szobában. Egy darab sem. Legalábbis olyan, amit látni lehetett. Pedig a házban frissen beavatott alantasok voltak. Tizenhat fő. Xhex nem látta őket, és a zsaruk sem, habár abból, amit érzékelt, úgy vélte, pontosan rajtuk keresztül járkálnak. Lash őket is láthatatlanná változtatta volna? Mi a francban mesterkedett? Felhívta a testvéreket, és bejelentette ezt a mészárlást... aztán kihívta a rendőrséget? Vagy talán valaki más tárcsázta a 911-et? Olyan sok kérdésre nem tudta még a választ... A rengeteg vér között látszott valami fekete folt is, és az egyik zsaru épp egy olyan fölött állt homlokráncolva, és olyan képet vágott, mintha valami undorítót talált volna. Igen... Az a kis fekete olajszerű folt nem volt elég ahhoz, hogy az erős, édes szagot megmagyarázza, amit Xhex idáig követett – vagyis joggal feltételezhető volt, hogy a beavatás sikeresen lezajlott, és a testek, amelyek elrejtőzve itt hevertek, már nem voltak emberek többé. Xhex körülnézett a mögötte és előtte elterülő erdőn. Hol lehetett most az Omega kedvenc fiacskája? A ház elejéhez sétált, és meglátott egy postást, aki láthatóan poszttraumatikus stresszben szenvedett, miközben egy fakabátnak tett tanúvallomást. Az amerikai postaszolgálat hősies dolgozója! Nem fért hozzá kétség, hogy ő hívta a rendőrséget... Xhex továbbra is álcázva maradt, így vette szemügyre a helyszínt, és nézte, ahogy a zsaruk a hányingerrel küszködnek, miközben a munkájukat végzik. Lasht várta, hogy megmutassa magát – vagy bármelyik másik alantast. Alig másfél perc múlva megjelent egy televízióstáb, és Xhex figyelte, ahogy egy majdnem gyönyörű, szőke nő a ház előtti füves területen tudósít a helyzetről. Mihelyt a tudósításnak vége lett, a nő ráakaszkodott az egyik zsarura, hogy információt csikarjon ki belőle, és

J. R. Ward

381


addig nyaggatta, míg a férfi meg nem engedte neki, hogy bepillantson a ház belsejébe. Na, a látvány rögtön kiűzte a komoly újságírót a nőből. Elsápadt, és az egyik egyenruhás rendőr karjaiba ájult. Xhex a szemét forgatta, aztán visszament a ház háta mögé. A francba! Jobb lesz, ha kényelembe helyezi magát. Harcra készült, amikor idejött, de ahogy egy háborúban oly sokszor előfordult, várnia kellett, hogy az ellenség felbukkanjon. – Meglepetés! Olyan gyorsan pördült meg a tengelye körül, hogy majdnem elvesztette az egyensúlyát. Csak az mentette meg attól, hogy elessen, hogy a feje fölé emelte a tőrt tartó karját, készen arra, hogy lecsapjon vele. – Bárcsak együtt zuhanyoztunk volna! Blay hirtelen félrenyelte a kávét, amelyet mindkettőjüknek készített, Saxton viszont nyugodtan ivott egy újabb kortyot. Teljesen egyértelmű volt, hogy a fickó szándékosan provokálta, és remekül mulatott a reakcióján. – Nagyon szeretlek megdöbbenteni – mondta. Bingo. És persze azok miatt az átkozott, vörös hajú gének miatt képtelenség volt elrejteni a pirulását! Könnyebb lett volna egy kamiont belepréselnie egy kabátzsebbe, annyira nyilvánvaló volt. – És tudod, a környezetvédelem is nagyon fontos. Takarékoskodni kell a vízzel, meg ilyenek. Légy zöld... vagyis meztelen, már ami a mi helyzetünket illeti. Saxton selyemköntösben feküdt az ágyon, nekidőlve a szaténpárnáknak. Blay az ágy lábánál hevert elnyúlva keresztben, a póttakarón, amely szépen összehajtogatva rá volt téve a matracra. A gyertyafényben úgy nézett ki a szoba, mint egy fantáziavilág, a félhomály elmosta a vonalakat és a határokat. Saxton gyönyörű volt a sötét csokoládébarna ágynemű közt fekve, szőke haja olyan dús hullámokat vetett, hogy tökéletesen megkomponált frizurának tűnt, annak ellenére, hogy nem volt rajta semmiféle hajhab vagy hasonló kozmetikum. Félig lehunyt szemhéjával és félig kilátszó, szőrtelen mellkasával úgy tűnt, készen áll, és hajlandó is... az illatából ítélve pedig, amely a testéből áradt, képes is volt arra, amire Blay vágyott.

J. R. Ward

382


Legalábbis belül. A külseje azonban nem igazán volt alkalmas a feladatra. Az arca még most is dagadt volt, az ajka duzzadt, de nem egy szenvedélyes csók miatt, hanem egy seggfej ütéseitől. Óvatosan mozgott, mintha a testén még mindig kék foltok lennének mindenfelé. Amit Blay nagyon aggasztónak talált. A sérüléseknek mostanra már be kellett volna gyógyulniuk, hiszen tizenkét óra is eltelt már a támadás óta. Végtére is arisztokrata volt, és jó vérvonalból származott. – Ó, Blaylock, mit keresel itt? – Saxton megrázta a fejét. – Még mindig nem tudom, miért jöttél. – Hogy tehettem volna meg, hogy nem jövök? – Szeretsz hőst játszani, nem igaz? – Az nem hősies dolog, hogy csak itt ülök valakivel. – Ne becsüld le ennek a hatását – mondta a férfi mogorván. Amit Blay kicsit furcsának talált. Saxton egész délelőtt és délután is a szokásos hűvös, szarkasztikus viselkedését mutatta, – pedig megtámadták. Méghozzá brutálisan. – Jól vagy? – kérdezte Blay halkan. – Igazán jól? Saxton a kávéjába bámult. – Néha nagyon nem értem az emberiséget. Komolyan. És nemcsak a másik fajt, de a miénket sem. – Sajnálom. Ami tegnap este történt. – Nos, végül is elértem, hogy az ágyamba feküdj, nem igaz? – Saxton amennyire tudott, elmosolyodott, mivel a szája egyik fele még el volt torzulva. – Nem kimondottan így terveztem az idevezető utat... de nagyon jó téged nézni a gyertyafényben. Olyan a tested, mint egy katonáé, az arcod viszont, mint egy komoly tudósé. A kettő együtt pedig... egyenesen részegítő. Blay egy hajtásra megitta a maradék kávét, ami a csészéjében volt, és majdnem megfulladt. Persze lehet, hogy nem azért, amit ivott, sokkal inkább azért, amit hallott. – Kérsz még kávét? – Nem, köszönöm. Egyébként tökéletes volt, és ez is egy kiváló, habár elég nyilvánvaló köntörfalazás. Saxton letette a csészéjét és a csészealjat az aranyozott éjjeliszekrényére, és egy nyögés kíséretében visszafeküdt a párnákra. Blay – hogy ne bámulja feltűnően a férfit, letette a saját csészéjét az ágy végében álló ágyneműtartó tetejére és körülnézett. A földszinten a

J. R. Ward

383


berendezés mindenhol a klasszikus, Viktória-korabeli stílust tükrözte, súlyos mahagónibútorok, keleti szőnyegek és pompás, buja színek. Blay ezt akkor figyelte meg, amikor felment a konyhába. A visszafogott, tisztelettudó és tartózkodó környezet azonban véget ért az alagsorba vezető ajtónál, mivel itt lent minden olyan volt, mint egy budoárban. Mindenhol francia, gazdagon díszített, márványtetejű asztalok, komódok, előkelő, kéziszövésű szőnyegek. Sok szatén és... fekete-fehér ceruzarajz gyönyörű férfiakról, akik ugyanolyan pózban feküdtek, mint Saxton. Csak köntös nélkül. – Tetszenek a rajzaim? – kérdezte Saxton elnyújtva a szavakat. Blay-nek muszáj volt megszólalnia. – Micsoda szöveg! – Nem tagadom, néha bevetem. Blay hirtelen elképzelte, ahogy a férfi meztelenül fekszik ezen az ágyon, és szeretkezik valakivel, a teste egy másikkal szorosan összefonódva csavarodik, tekeredik. Lopva az órájára pillantott, és megállapította, hogy még hét órát kell itt eltöltenie, és nem volt biztos benne, hogy melyiket szeretné inkább: hogy lassan teljen el vagy villámgyorsan. Saxton lehunyta a szemét, és alig észrevehetően megborzongott. – Mikor ittál utoljára vért? – kérdezte Blay. A férfi súlyos szemhéja felemelkedett, és szürke szeme megvillant. – Felajánlkozol? – Nem, úgy értem, egy nőből. Saxton egy csalódott grimaszt vágott, majd megigazította magát a párnán. – Egy ideje. De jól vagyok. – Az arcod úgy néz ki, mint egy sakktábla. – Hogy te milyen szépeket mondasz! – Komolyan beszélek, Saxton. Nem akarod megmutatni, mi van a köntösöd alatt, ám ahogy az arcodat elnézem, máshol is így nézhetsz ki. A férfi mindössze annyit reagált rá, hogy mmmmm. – Nocsak, ki az, aki köntörfalaz? Egy ideig egyikük, sem szólalt meg. – Saxton, kerítek neked valakit, akiből ihatsz. – Nőket rejtegetsz a farzsebedben? – Használhatom megint a telefonodat?

J. R. Ward

384


– Csak nyugodtan. Blay felállt, és bement a fürdőszobába, mert szeretett volna egyedül lenni a hívás alatt, ugyanis nem volt biztos benne, hogy fog alakulni. – Az ittenit is használhatod – kiáltott utána Saxton, amikor becsukódott az ajtó. Blay tíz perc múlva tért vissza. – Nem tudtam, hogy a társkeresők ilyen gyorsak – dörmögte Saxton, még mindig csukott szemmel. – Vannak kapcsolataim. – Az már igaz. – Napnyugtakor eljön értünk valaki, hogy elvigyen. Erre már felemelkedett a szemhéja. – Ki? És hová visz? – Gondoskodni fogunk rólad. Saxton mély lélegzetet vett, majd hangosan kifújta a levegőt. – Már megint a megmentésemre sietsz, Blaylock? – Nevezd belső kényszernek. – Blay odament a kerevethez, és lefeküdt rá. Egy buja szőrmetakarót terített a lábára, elfújta maga mellett a gyertyát, és kényelmesen elhelyezkedett. – Blaylock? Istenem, ez a hang! Olyan halk és lágy volt a félhomályban! – Igen? – Nagyon udvariatlan házigazda vagyok. – Saxton alig hallhatóan felszisszent. – Az a kerevet nem való arra, hogy azon aludj. – Dehogynem, jó lesz. Egy ideig csend volt. – Azzal még nem leszel hűtlen hozzá, ha idefekszel mellém az ágyra. Nem vagyok abban az állapotban, hogy az erényedre törjek, de még ha lennék is, jobban tisztellek annál, semhogy kényelmetlen helyzetbe hozzalak. Különben is, nagy szükségem lenne a tested melegére, mert úgy tűnik, nem tudok eléggé felmelegedni. Blay ölni tudott volna most egy cigarettáért. – Nem lennék hűtlen hozzá akkor sem, ha... történne valami közted és köztem. Nincs köztünk semmi. Barátok vagyunk. Csak barátok. Éppen ezért volt olyan átkozottul furcsa számára ez a helyzet Saxtonnal. Blay hozzá volt szokva, hogy zárt ajtók mögött áll, amely távol tartja

J. R. Ward

385


mindattól, amire vágyik. Saxton azonban kitárta előtte a kaput, amelyen könnyedén beléphetett volna... a mögötte lévő szoba pedig csodálatos volt. Blay körülbelül másfél percig tartotta magát. Aztán úgy érezte, mintha lassított felvételben mozogna, felemelte a fehér szőrmetakarót a lábáról és felállt. Amikor átsétált a szobán, Saxton helyet csinált neki maga mellett, és felemelte a takarót. Blay habozott. – Nem harapok – suttogta Saxton sötéten. – Csak ha megkérsz rá. Blay a szaténpaplan alá siklott... és azonnal megértette, miért olyan népszerű ruhadarab a selyemköntös. Sima volt, bársonyosan sima. Mintha a meztelennél is meztelenebb lett volna benne az ember. Saxton az oldalára fordult Blay felé, aztán felnyögött... a fájdalomtól. – A francba! Visszagördült a hátára, Blay pedig azon kapta magát, hogy a karját Saxton feje fölé helyezi. Amikor a férfi feljebb nyújtotta a nyakát, Blay a feje alá csúsztatta a bicepszét, és párnaként a nyaka alá tette. Saxton nem tétovázott, elfogadta az ajánlatot, és kényelmesen elhelyezkedett rajta. A gyertyák egymás után aludtak el, kivéve egyet a fürdőszobában. Saxton megborzongott, mire Blay közelebb csúszott hozzá, és a homlokát ráncolta. – Istenem, milyen hideg a tested! – A karjába vonta a férfit, és miközben átölelve tartotta, a gondolatainak erejével meleget közvetített a testébe. Nagyon sokáig feküdtek így... aztán Blay azt vette észre, hogy simogatni kezdi Saxton dús, szőke, tökéletes haját. Olyan finom érzés volt... puha, a végein pedig szúrós. Fűszeres illata volt. – Ez csodálatos – dörmögte Saxton. Blay behunyta a szemét, és mély lélegzetet vett. – Nekem is.

J. R. Ward

386


50. fejezet – Hát ti meg mi a francot kerestek itt? – sziszegte Xhex, miközben leengedte tőrt tartó karját. Trez arca egy nagy adag ez van, törődj belét sugárzott. – Rehv hívott fel minket. iAm, a testvére mellett állva, a rá jellemző módon nem szólt egy szót sem, csak bólintott, majd összefonta a mellén a karját, és egy tölgyfa tökéletes benyomását keltette, aki ott van, ahol van, és nem megy sehová. Miközben az iker Árnyékok Xhex előtt álltak, ők is álcázták magukat, a testük és a hangjuk csak a nő számára volt látható és hallható. Xhex egy futó pillanatig átkozta a diszkréciójukat, mivel elég nehéz volt valakit úgy tökön rúgni, hogy szellem alakban volt. – Meg sem ölelsz? – kérdezte Trez, miközben a nő arcát tanulmányozta. – Ezer éve nem láttalak. Xhex olyan frekvencián válaszolt, amelyet sem az emberek, sem az alantasok nem voltak képesek meghallani. – Nem vagyok ölelkezős típus. Aztán nagyot káromkodott, és mégis a két izomagy köré fonta a karját. Az Árnyékok megrögzötten titkolták az érzéseiket, és nehezebb volt közel kerülni hozzájuk, mint az emberekhez, vagy akár a vámpírokhoz, Xhex azonban érezte a fájdalmukat amiatt, amin keresztülment. El akart húzódni, Trez azonban még szorosabban fogta magához és megborzongott. – Jézus Krisztus... Xhex... nem hittük, hogy valaha is újra látunk... Xhex megrázta a fejét. – Hagyd abba, kérlek! Ehhez soha nincs megfelelő idő, a hely viszont határozottan nem alkalmas. Mindkettőtöket szeretlek, oké, és jól vagyok. Szóval hagyjuk az érzelgősséget! Nos, majdnem jól volt. Ameddig nem gondolt Johnra, hogy ott maradt a házban, és kétségtelenül az őrület környékezi. Miatta. Ó, a történelem folyton ismétli önmagát. – Oké, abbahagyom, mielőtt nevetségessé válnánk. – Trez elmosolyodott, szemfoga fehéren csillogott ébenfekete arcában. – Csak nagyon örülünk, hogy nincs semmi bajod. J. R. Ward

387


– Kötelesség teljesítve. Különben nem lennék itt. – Ebben nem vagyok olyan biztos – dörmögte Trez szinte csak magának, miközben ő és a testvére benéztek a ház ablakán. – Hűha! Valaki jól szórakozhatott itt bent. Egy hűvös szellő fújt feléjük, és egy másik irányból újabb adag babahintőpor-illatot hozott magával, mire mindhárman arra fordultak. Odakint a bekötőúton a ház elé egy olyan járgány közeledett, amelynek semmi keresnivalója sem volt egy kukoricaföld közelében. A kocsi úgy nézett ki, mint a Halálos iram menő verdái. A Honda Civic mintha egy autókat átalakító plasztikai sebész keze alól került volna ki, miután playboyjá operálták: fecskefarok, spoiler, amely csupán hét-nyolc centire volt a földtől, a színe pedig szürke és rózsaszín, valamint szemrontó sárga, mint egy középnyugati lány, aki bekerült a pornó világába. De nocsak, nocsak... az alantas arckifejezése, aki a volán mögött ült, egyáltalán nem illett ahhoz a járgányhoz, amit vezetett. Hacsak nem rájött, hogy valaki belepisilt a benzintartályába. – A pisztolyomba fogadok, hogy ez az új főalantas – mondta Xhex. – Lash semmiképp sem engedné meg, hogy a beosztottja ilyen kocsival furikázzon. Három hetet töltöttem a nyomorulttal, és láttam, hogy minden róla szól. – Vezetőcsere – bólintott Trez. – Ezeknél gyakran megesik. – Követned kell a kocsit – mondta Xhex. – Gyorsan, szegődj a nyomába... – Nem hagyhatlak egyedül. A főnök ezt parancsolta. – Ez most valami kibaszott vicc? – Xhex a Civicről a véres házra nézett, majd megint a távolodó fecskefarokra. – Siess! Nem veszíthetjük... – Nem. Hacsak nem akarod te is követni... mert akkor mehetnénk együtt, nem igaz, iAm? Amikor a másik Árnyék egyet bólintott, Xhex úgy érezte, hogy mindjárt belebokszol az alumíniumfalba, amelynek támaszkodott. – Ez nevetséges! – Aligha. Arra vársz, hogy Lash felbukkanjon, és tudom, hogy nem csak beszélgetni akarsz vele. Szóval, szó sem lehet róla, hogy egyedül hagyjunk... és ne is gyere azzal a szöveggel, hogy „nem-vagy-a-főnököm" meg ilyenek. Szelektív a hallásom. Ekkor iAm is megszólalt. – Így igaz.

J. R. Ward

388


Xhex a nevetséges Honda rendszámtáblájára összpontosított, és azt gondolta magában, „Ó, az isten szerelmére..." Na persze, ha a két Árnyék nem lett volna itt, akkor is itt maradt volna a fenekén, csak feljegyezte volna a rendszámot, és nem mozdult volna. Később úgyis le tudja nyomozni. – Tedd magad hasznossá – csattant fel –, és add ide a telefonodat! – Pizzát rendelsz? Éhes vagyok. – Trez átnyújtotta a BlackBerryjét. – Nekem kérj rá sok húst. A testvérem pedig a sok sajtot szereti. Xhex a telefon címlistájából előhívta Rehv számát, felhívta, mert ez volt a leggyorsabb módszer, hogy elérje a testvéreket. Amikor a hangposta jelentkezett be, meghagyta a legfontosabb adatokat, meg a kocsi rendszámát, és megkérte Vishoust, hogy nyomozza le. Aztán befejezte a hívást, és visszaadta a telefont Treznek. – Akkor nincs pizza? – dörmögte a néger. – Pedig házhoz szállítást is vállalnak. Xhex visszafogta magát, hogy ne káromkodjon hangosan, majd a homlokát ráncolta, mert eszébe jutott, hogy V neki is adott egy telefont. A francba... nem vág úgy az esze, ahogy ebben a helyzetben kellene. – És íme, egy másik intézmény is képviselteti magát... – szólalt meg iAm. Xhex a bekötőút felé pillantott, amelyen egy civil rendőrautó közeledett a ház felé. A gyilkossági nyomozó, aki a volán mögül kiszállt, olyasvalaki volt, akit Xhex is ismert. José de la Cruz. Legalább az emberi rendőrség egy jó zsarut küldött ki. Na persze, lehet, hogy ez a hozzáértés most nem igazán volt előnyös. Minél kevésbé ártja bele magát a másik faj ebbe a helyzetbe, annál jobb, de la Cruznak viszont olyan ösztöne és kitartása volt, mint egy vadászkopónak. Istenem... ez egy naaaaaaaaaaaagyon hosszú nap lesz. Egy átkozottul hosszú nap. Miközben azt figyelte, ahogy az emberek ki-be mászkálnak a házba, elhajtanak, érkeznek, és magán érezte a két testőr jelenlétének nyomását, megmozdult a jobb keze, az ujjai pedig különböző íveket és egyeneseket kezdtek formálni. Jeleket, amelyeket John tanított neki. A. .. B. .. C. .. ***

J. R. Ward

389


Lash nyögés hangjára ébredt. De nem a kellemes fajtáéra. Hason feküdt egy ágyon, a lepukkant ranchon, ami szintén kiábrándító hatással volt rá. A harmadik csapás akkor érte, amikor felkelt: a teste fekete foltot hagyott maga után a matracon. Mintha az árnyéka lett volna, amit a napfény a földre vet. Egy akkora fekete terület, amekkora ő volt. Jézus Úristen! Úgy festett, mint az a náci az Elveszett frigyláda fosztogatói című film végén. Az, akinek elolvadt az arca... amiről a DVD extrái között azt mondták, úgy csinálták, hogy zselét melegítettek forró ventillátorral. Nem kifejezetten az a fajta filmszerep, amit szívesen alakított volna a való életben. Miközben kivonszolta magát a konyhába, úgy érezte, mintha egy hűtőszekrény lenne hozzákötve. Ki gondolta volna, Műcicus sem volt jobb formában, a hátsó ajtó előtt feküdt a földön. Annyira kiszívta belőle a vért, hogy nem bírt mozogni, ahhoz viszont nem eléggé, hogy visszatérjen az Omegához. Szívás neki. Örökre a halál küszöbén lenni, kínzó fájdalomban, fulladással küszködve, miközben tudja, hogy az a hatalmas béke ott a másik oldalon soha nem érkezik el számára? Ennyi már elég volt ahhoz, hogy valaki meg akarja ölni magát. Na persze... a csaj nem tudta, hogy ebből nincs menekvés. Hogy örökre ebben a „majdnem" állapotban lesz. Valószínűleg jobb, ha ezt az információt nem osztja meg vele... ez lesz az aznapi jó cselekedete. Amikor a nő kipréselt magából egy szánalmas nyögést, Lash átlépett rajta, és bement a konyhába, hogy felmérje a helyzetet ennivalófronton. A takarékosság miatt McSzemetet vett vacsorára idefelé jövet. Az a szar csak egy fokkal volt jobb a kutyakajánál, pedig meleg volt, és éppen akkor vették ki frissen a forró olajból. Az azóta eltelt idő egy cseppet sem javított a maradékon, amit az éjszaka végén már nem bírt magába tömni, ennek ellenére most megette. Hideg volt, és az összegyűrt papírzacskó tetején feküdt a konyhapulton. – Kérsz egy falatot? – kérdezte a nőtől. – Igen? Nem? Műcicus nem csinált mást, mint véreres szemével és tátogó, nedvedző szájával könyörgött. Vagy... talán mégsem könyörgött. Úgy nézett ki, mint aki halálra van rémülve... ami azt jelentette, hogy bármilyen állapotban

J. R. Ward

390


volt is, Lash külseje elég félelmetes és elég visszataszító volt ahhoz, hogy egy pillanatra elvonja a figyelmét a saját haláltusájáról. – Ahogy akarod, ribanc. Mondjuk, te sem vagy éppen étvágygerjesztő, ha éppen tudni akarod. Elfordult tőle, és inkább kinézett az ablakon a szép verőfényes napra, és arra gondolt „a franc essen ebbe az egészbe!" Istenem, nem akart elmenni a farmházból, de annyira kimerült volt, hogy úgy viselkedett, mintha narkolepsziás lett volna. Nem merte megkockáztatni, hogy elalszik, miközben annyi ellenség vette körül. Inkább visszavonult, és majd később harcol, minthogy ott maradjon aludni, és aztán egy fegyver csövével a szájában ébredjen fel. Vagy még rosszabbal. De legalább még sütött a nap, emelkedőben volt a felhőtlen égbolton, ami számára jót jelentett – így legalább volt elég ideje. A testvériség semmilyen formában nem jöhetett ki, amíg elég sötét nem lett, és micsoda házigazda lett volna, ha nem várja őket a helyszínen? Lehet, hogy az Omega nyomorult, seggnyaló kurvája kezdte a partit, de Lash lesz az, aki befejezi. Több munícióra volt szüksége, de nem a fegyverei számára. Fogta az esőkabátját, feltette a sapkáját, felhúzta a kesztyűjét, és megint átlépett a prostin. Miközben kinyitotta a zárat az ajtón, a nő összeaszott keze a cipőjéhez ért, véres ujjai a bőr felsőrészt kaparászták. Lash lenézett rá. A nő már nem tudott beszélni, vérben úszó, kidülledt szeme azonban mindent elmondott: Segíts, haldoklom! Nem tudom megölni magam... tedd meg helyettem! Nyilvánvalóan túltette magát az undoron. Vagy talán az segített neki, hogy Lash eltakarta magát. Lash bármikor máskor úgy hagyta volna, ahogy van, most azonban nem tudott megszabadulni az emléktől, ahogy lehámlott a bőre az arcáról. Titkon abban reménykedett, hogy nem lesz mindig ilyen folyamatosan rothadó állapotban, de mi van, ha mégis ez a sorsa? Mi van, ha addig olvad a teste, amíg már csak csontváz marad, és olyan állapotban végzi, mint amilyenben a kurva most van... amikor már az örökkévalóságig csak szenvedni fog? Előhúzott egy kést, ami hátul a derekába volt dugva, és amikor feltartva a nő felé közeledett, az nem hőkölt hátra rémülten. Inkább hanyatt fordult, és felkínálta neki a mellkasát.

J. R. Ward

391


Csak egyetlen szúrás, és a szenvedései véget értek. Egy fényes villanás, és a test eltűnt a semmibe, nem hagyott maga után semmi mást, csak egy megperzselt foltot a kopott szőnyegen. Lash megfordult, hogy kimenjen... De nem jutott el az ajtóig. Egy láthatatlan erő a távolabbi falhoz vágta, fények villóztak a szeme előtt, és egy hatalmas energiabomba robbant szét a testében. Egy percig tartott, hogy megértse, mi a franc történt... aztán rájött: amit ő adott a prostinak, azt kapta most vissza. Szóval így működik, gondolta, miközben mély lélegzetet vett, és egy kicsit kevésbé érezte magát úgy, mintha ő maga lenne a halál görkorcsolyán. Amit acéllal mellbe szúrtak, úgyszólván visszatért a feladóhoz. Nos, visszatért, feltéve, hogy nem a testvériség titkos fegyvere ért oda először. Butch O'Neal volt az Omega Achilles sarka, aki képes volt ezt a visszatérést megakadályozni azáltal, hogy magába szívta a gonosz eszenciáját, amely életet adott az alantasoknak. Most, hogy ő is átélte ezt az energiabombát, már tudta, milyen veszélyes O'Neal. Ha a gonosz nem kap vissza minden egyes LEGO darabkát, végül már nem sok mindent tud építeni – vagy ami még rosszabb, ha kiürül a játékosdoboz... mi lesz akkor? Megsemmisül? Igen, kulcsfontosságú volt elkerülni azt a Butch nevű gazembert. Hasznos infó. Kiment a garázsba, és a Mercedesszel kihajtott a ranchről, de nem a földek felé vette az irányt, hanem a belvárosba, a felhőkarcolók közé. Nem sokkal múlt délelőtt fél tizenkettő, ezért mindenhol öltönyös, nyakkendős fazonok járkáltak, a számtalan elegáns cipő megállt a kereszteződésekben, és a zöld jelzésre vártak, hogy az autók hűtőrácsai előtt átmehessenek az úton. Olyan rohadtul önelégültek voltak a felszegett állukkal és az előre szegezett tekintetükkel, mintha a világon nem létezne fontosabb annál az értekezletnél, ebédnél, vagy időrabló feladatnál, amire éppen siettek. Lash legszívesebben rálépett volna a gázra, hogy a sok gyalogosból véráztatta tekebábukat csináljon, de volt neki is elég dolga, és hasznosabb módon is eltölthette az idejét. Hogy hová igyekezett? A Trade utcára, a bárok és éjszakai klubok környékére. Amely ettől az üzleti negyedtől eltérően a napnak ebben az időszakában kihalt volt.

J. R. Ward

392


Amikor levágta az utat a folyó felé, egyértelmű volt, hogy a város két ellentétes fele az emberek tömegét és megjelenését tekintve úgy működött, mint a jin és a jang. A magas irodaépületek a rengeteg üvegablakkal és acélszerkezetű vázukkal csak úgy csillogtak-villogtak a napfényben. A sötét sikátorok és fényes neonreklámok világában azonban az épületek olyanok voltak, mint egy öreg kurva: agyonhasználtak, rongyosak és szomorúak. Ami pedig az embereket illette? Az előző tömve volt produktív és céltudatos dolgozókkal. Az utóbbi szerencsés volt, ha össze tudott szedni egy pár csavargót ebben az órában. Ami pontosan az volt, amire Lash számított. Caldwell ikerhídjai felé hajtott, és közben elment egy üres telek mellett, amelyet drótkerítés vett körül. Kicsit lelassított. Krisztusom... ez volt az a hely, ahol a Zero Sum állt régen, mielőtt felrobbant volna. Az ingatlanügynökség táblája szerint a telek eladása függőben volt. Nos, így működött a világ. Nem volt szép dolog, de a természet is irtózott attól, ha valahol vákuum keletkezett – ezért ha az új klubot, amely majd ennek a helyén épül, szintén elintézi egy olyan MacGyver, mint aki a Tiszteletesét is a levegőbe repítette, és rövid idő múlva majd annak a helyét is egy újabb veszi át. Olyan volt ez, mint az apjával való helyzet. Lasht is egy szempillantás alatt lecserélték egy olyanra, aki a saját beosztottja volt. Amitől rohadtul eldobhatónak érezte magát. De komolyan. Lent a hidak alatt, nem kellett hozzá sok idő, hogy megtalálja, amit keres, de amiről azt kívánta, bárcsak ne lenne rá szüksége. Amikor elindult a hidak alatt, a rongyos hajléktalanok, akik kartondobozokban vagy kiégett autókban laktak, hamar előbújtak. Lash arra gondolt, mennyire hasonlítanak a kóbor kutyákhoz: a létfenntartás ösztöne vonzotta őket, a tapasztalat azonban óvatosságra tanította, és közben számtalan betegséget hordoztak magukban. Még a rühesség párhuzama is illett rájuk. Lash nem volt válogatós, ahogy ők sem. Hamarosan már egy nő ült mellette az anyósülésen, és nem győzött ámuldozni, de nem a Mercedes bőrülése miatt, hanem a műanyag zacskóban lévő kokain láttán, amit Lash adott neki. Miközben belenyúlt a kisujjával, és elalélva megkóstolta, Lash lehúzódott egy sötét árnyékba, amelyet a közelgő híd hatalmas, betonpillére vetett.

J. R. Ward

393


A nőnek csak egy kóstolóra volt ideje. Lash egy szempillantás alatt rávetette magát, és vagy olyan nagy volt az éhsége, vagy olyan gyenge a nő, de ivás közben képes volt teljesen lefogni. A vérének olyan íze volt, mint a piszkos mosogatólé. Amikor befejezte az ivást, kiszállt a kocsiból, megkerülte az elejét, majd a gallérjánál fogva kirángatta a nőt az ülésről. A haja korábban szőke volt, most viszont olyan szürkének látszott, mint a beton. Hamarosan meg fog halni, ha már most nem teszi. Lash megállt, és lenézett az arcára. Nézte a bőrén a vastag ráncokat és a szétdurrant kapilláris ereket, amelyek egészségtelen pírt kölcsönöztek neki. Valamikor csecsemő volt. Néhány évvel ezelőtt pedig friss és üde a világ számára. Az idő és a tapasztalat azonban megviselték, most pedig úgy fog meghalni, mint egy állat, egyedül a piszkos földön. Miután kidobta a kocsijából, odanyúlt az arcához, hogy lecsukja a szemhéját... Jézus... Úristen... Felemelte a kezét, és a tenyerén keresztül átlátott a folyóra. Már nem rothadó hús volt, hanem sötét árnyék... olyan alakú, mint a keze, amivel irt, harcolt és vezetett. Felhúzta az esőkabátjának ujját, és látta, hogy a csuklója még megvan. Egy erőhullám söpört végig rajta, és rájött, hogy a bőre elvesztése már nem gyászolnivaló dolog, hanem épp ellenkezőleg, örvendetes. Amilyen az apja... olyan a fia. Nem fog megrekedni olyan állapotban, mint az a kurva, akit leszúrt, és visszakapott saját magába. Ő az Omega világa felé haladt, nem rothadt... csak átalakult! Nevetni kezdett, igazi szívből jövő, felszabadult harsogó hahotázás tört föl a mellkasából, szakadt ki a torkán és a száján. Térdre rogyott a halott nő mellett, és engedte, hogy a megkönnyebbülés... Ekkor egy hirtelen mozdulattal oldalra hajolt és kihányta a romlott vért, amit megivott. Amikor egy időre abbamaradt az öklendezés, megtörölte a száját a kezével, és lenézett a fényes, vörös anyagra, amely az egykor hússal fedett kezének árnyékos körvonalát borította. Nem volt idő arra, hogy az újjászületett alakját csodálja. A görcsös hányás úgy megrázta a testét, hogy a látómezejét elvakították a csillagok, amelyek a szeme előtt robbantak fel.

J. R. Ward

394


51. fejezet Magánlakosztályában ülve Payne kinézett a másik oldali tájra. A tágas, zöld mező, a tulipánok, a jerikói lonc csak egy bizonyos távolságig voltak láthatók, mert a végén egy erdősáv zárta le a füves területet. Felettük a tejfehér felhőkkel tarkított égbolt egyik buja zöld lombú fától a másikig húzódott, mintha a fedele lenne ennek a hatalmas utazóbőröndnek. Payne személyes tapasztalatból tudta, ha elmenne a fák sávjáig, és megpróbálna áthatolni az árnyékos részen, ugyanoda kerülne vissza... ahol bement. Innen nem volt kiút, csak az Őrző engedélyével. Kizárólag ő tudta kinyitni ezt a láthatatlan zárat, ő viszont nem fogja elengedni. Még a Nemző házába sem a túlsó oldalra, ahová a többi kiválasztott átmehetett. Ami csak azt bizonyította, hogy az anyja nagyon jól ismerte azt, akinek életet adott. Pontosan tudta, ha Payne egyszer kiszabadulna, soha többé nem térne vissza. Ezt maga a lány vágta oda neki egyszer – egy dühös veszekedés során, olyan hangosan, hogy még a saját dobhártyája is megfájdult tőle. Visszatekintve, ez a kirohanása bizonyos fajta győzelem volt az őszinteség terén, habár talán nem a legjobb stratégia. Jobb lett volna, ha ezt az információt megtartja magának, mert akkor talán megengedték volna neki is, hogy átmenjen a túlsó oldalra – és akkor ott maradt volna. Végül is az anyja nem kényszeríthette, hogy visszajöjjön az élő szobrok földjére. Nos, elméletileg legalábbis. Erről Layla jutott az eszébe, aki épp akkor tért vissza a férfitól, akihez ment. A lány szinte ragyogott a boldogságtól és egy olyan elégedettségtől, amit Payne sosem érzett. Ez viszont még inkább arra sarkallta, hogy elmenjen innen. Még ha nem is az várná a másik világban, amire rövid, ott töltött időszakából emlékezett, akkor is lenne szabad választása. Igen... különös átok volt, hogy élt, mégsem volt saját élete. Hacsak nem öli meg az anyját, innen soha nem fog kiszabadulni, azonban bármennyire gyűlölte is, ezt az utat nem fogja választani. Egyrészt, nem volt biztos benne, hogy túlélne egy ilyen összecsapást, másrészt pedig... az apjától már

J. R. Ward

395


megszabadult. Az anyagyilkosság nem volt sem érdekes, sem különösebben vonzó lehetőség számára. Ó, a múlt, az a fájdalmas, istenverte múlt! Milyen szörnyű volt itt ragadva élni ebben a végtelen hosszú, üres jövőben, miközben a múltjának terhe túl borzalmas volt, hogy rágondoljon. A felfüggesztett létezés ehhez a kínzáshoz képest igazi adomány volt – mivel fagyott állapotban az agya legalább nem tudott elvándorolni, és olyan dolgokra gondolni, amelyeket legszívesebben meg nem történtté tett volna, vagy amelyeket soha nem tudott megtenni... – Kérsz valamit enni? Payne hátrapillantott a válla fölött. Sen'ki állt a szobája boltíves bejáratában, és a kezében lévő tálcával meghajolt előtte. – Ó, igen, köszönöm. – Nagy nehezen kirángatta magát lehangoló töprengéséből. – Nem csatlakoznál hozzám? – Nagyon köszönöm, de én inkább csak kiszolgállak és távozom. – A nő letette az étellel megrakott tálcát az ablak belső, széles párkányára, ahol Payne ült. – Majd visszatérek, és elviszem, amikor te és a király elkezditek a fizikai harcot. – Kérdezhetek valamit? Sen'ki ismét meghajolt. – Természetesen. Miben állhatok a szolgálatodra? – Te miért nem mész soha át a túlsó oldalra? Mint a többiek? Hosszú csend fogadta a kérdést... aztán a nő odasántikált a fekvőhelyhez, ahol Payne aludni szokott. Remegő kézzel kiegyenesítette rajta az ágyneműt, tökéletesre simította. – Nem vonz engem semmi abban a világban – válaszolta a csuklyája alól. – Itt biztonságban vagyok. Odaát... nem lennék. – De a Nemző jó harcos, és erős férfi. Nem esne bántódásod, ha egyszer mégis az ő védelme alatt állnál. A hang, amely a ruha alól érkezett, nem árult el semmiféle érzelmet. – A körülmények ott sokszor kaotikussá válnak, és viszályt okoznak. Néha az egyszerű döntéseknek is megrázó következményeik lehetnek. Itt mindenhol rend uralkodik. Payne arra gondolt, hogy a nő túlélte a támadást, amely körülbelül hetvenöt évvel azelőtt történt. Azon a borzalmas estén a másik oldalról férfiak jöttek át ide, áthatoltak a védőfalon, és erőszakot hoztak magukkal, amely az ő világukban gyakori volt.

J. R. Ward

396


Sokan meghaltak és megsebesültek aznap, köztük az akkori Nemző is. Payne visszafordította a tekintetét az örökké állandó tájra... és megértette Sen'ki álláspontját, habár nem ingatta meg az elhatározásában. – Éppen az itteni rend az, amit gyűlölök. Szeretném elkerülni ezt a fajta hamisságot. – Nem mehetsz el, amikor szeretnél? – Nem. – Ez nem helyes. Payne felkapta a fejét, és ránézett a nőre... aki már a lány átalakított ruháit hajtogatta össze. – Nem gondoltam volna, hogy valaha is olyat mondasz, amely az Őrző ellen szól. – Nagyon szeretem fajunk drága anyját... kérlek, ne érts félre! Azonban így bebörtönözve lenni, még ha luxus körülmények között is, nem helyes. Én a saját akaratomból vagyok itt, és maradok is mindörökké... de neked meg kellene engednie, hogy szabadon távozz. – Irigyellek téged. Sen'ki mintha hátrahőkölt volna Payne szavaitól. – Ezt soha ne tedd! – Pedig így van. A csendben, amely ezután következett, Payne visszaemlékezett a Laylával folytatott beszélgetésre a medence mellett. Ugyanez a párbeszéd zajlott le akkor is, csak épp fordítva: akkor Layla volt az, aki irigyelte Payne-t, mert a harcos lány nem érezte a szex és a férfiak iránti vágyat. Most viszont ő irigyelte Sen'ki elégedettségét ebben a tétlen létformában. És így megyünk körbe-körbe, gondolta szomorúan. Visszafordította a fejét a „kilátás" felé, és irigy tekintettel szemlélte a füvet. Minden egyes fűszál tökéletes alakú volt, és pontosan a megfelelő hosszúságú, egy akkora hatalmas területen, amely már nem is pázsit volt, hanem inkább szőnyeg. Ezt az eredményt azonban nem nyírással érték el, természetesen. Ahogyan a tulipánok is mindig virágba borulva álltak karcsú száraikon, a sáfrányok kinyílva, és a rózsák tele gyönyörű virággal. Nem voltak bogarak, vagy gyomok, vagy betegségek. Vagy növekedés. Ironikus, hogy valójában soha senki sem gondozta azt, ami tökéletesen rendbetartottnak tűnt. De persze kinek is lett volna szüksége kertészre, ha

J. R. Ward

397


volt egy isten, aki képes volt mindent a legpompásabb állapotába hozni... és ott is tartani. Amelynek tudatában Sen'ki igazi csodának számított ezen az oldalon. Nem volt tökéletes, mégis megengedték, hogy születése után is itt maradjon, és beszívja ezt a nem létező levegőt. – Én nem akarom ezt – mondta Payne. – Tényleg nem. Amikor nem kapott választ, hátrapillantott a válla fölött... és a homlokát ráncolta. Sen'ki ugyanúgy ment el, ahogy jött: hangtalanul, feltűnés nélkül, jobbá téve a környezetet maga után. Miközben Payne lelkében egy elkeseredett kiáltás kelt életre, tudta, hogy ki kell innen szabadulnia. Vagy beleőrül. Odaát Caldwell külterületén Xhex végre bejuthatott a házba, miután a rendőrség délután öt órakor elhagyta a helyszínt. Miközben az a sok kék egyenruhás kisétált az épületből, úgy néztek ki, mint akinek nem egy éjszaka, de egy hét nyugalom is kevés lett volna... na persze, nem is csoda, ha valaki alvadó vértócsákban mászkál órákon keresztül. Mindent bezártak maguk után, lepecsételték a bejárati ajtót elöl, hátul, és sárga bűnügyi szalagot húztak a terület köré. Aztán beszálltak az autóikba és elhajtottak. – Menjünk be! – mondta Xhex az Árnyékoknak. Láthatatlanná válva pontosan a nappali szoba közepén bukkant elő, Trez és iAm közvetlenül mögötte érkezett. Nem volt rá szükség, hogy beszéljenek, szétváltak, és a véres földön járkálva olyan dolgok után kutattak, amelyeket az emberek nem is tudták, hogy keresniük kell. Húsz perccel később nem találtak a földszinten semmit, az első emeleten pedig csak port. A pokolba, pedig Xhex érezte, hogy ott vannak a testek, érezte az érzelmi rácsszerkezetüket, amelyet a hatalmas szenvedés jellemzett, mégis olyanok voltak, mint egy tükörkép a víz felszínén, és Xhex nem találta az eredeti alakokat, amelyek a vízre vetették a hullámzó képet. – Rehv jelentkezett már? – kérdezte, miközben felemelte az egyik csizmás lábát, hogy megnézze, meddig ért rajta a vér. Már a bőr felsőrészen volt. Remek! Trez megrázta a fejét. – Nem. De felhívhatom megint.

J. R. Ward

398


– Nem kell. Biztos alszik. – A francba, pedig abban reménykedett, hogy mostanra már megkapta az üzenetet, és el is kezdte lenyomozni a kocsi rendszámát. Xhex megállt a bejárati ajtónál az előszobában, és benézett az ebédlőbe, majd a göröngyös asztalra, amelyet nyilvánvalóan vágódeszkának használtak. Az Omega kis haverja a Vin Dieseles verdájával, vissza fog majd jönni az újonnan beavatott tagokért. Így elrejtve nem veszik hasznukat, mert ha ez az elrejtés is úgy működött, mint a Xhexé, amit Lash zárt köré, a gyilkosok nem tudtak kilépni abból a párhuzamos dimenzióból, amelyben foglyok voltak, csak akkor, ha valaki kinyitotta számukra. Hacsak nem lehetett ezt a varázsburkot távolról is kikapcsolni. – Hosszabb ideig kell maradnunk – mondta Xhex. – És megnézni, ki bukkan fel. A konyhában foglalták el megfigyelő helyüket, ahol a járkálásuk során újabb véres lábnyomokat hagytak a repedezett linóleumpadlón... Ami kétségkívül nagy fejtörést fog okozni a kiváló, komoly zsaruknak. Nem. Az. Ő. Problémája. Xhex ránézett az órára a falon. Szemügyre vette az üres hordókat, italosüvegeket és a sörösdobozokat. Megnézte a füvescigaretta-csikkeket, és a kokaincsíkok maradványát. Megint az órára pillantott. Odakint a nap arany korongja úgy tűnt, megállt lenyugvás közben, mintha megijedt volna attól, hogy a fák ágai felnyársalják. Ebben a tétlen várakozásban Xhex nem tudott másra gondolni, csak Johnra. Már biztos a falat kaparja kínjában, és olyan állapotban van, amivel egyetlen ellenség sem szívesen találkozott volna. Dühös lesz rá, a figyelme elterelődik, és nem a megfelelő dologra összpontosít. Felhívni nem tudta, mert a férfi nem tudott volna válaszolni neki. Amit pedig Xhex mondani akart, nem sms-be való volt. – Mi baj van? – kérdezte Trez, amikor idegesen babrálni kezdett. – Semmi. Csak harcra készültem, de nincs ellenség. – Baromság. – Ééééééééés itt abba is hagyhatjuk ezt a kedélyes kis csevegést, köszönöm szépen! Tíz perccel később megint ránézett az órára. Ó, a franc essen belé, nem bírja tovább!

J. R. Ward

399


– Visszamegyek a testvériség központjába egy fél órára – bökte ki végül. – Ti ketten maradjatok itt, és hívjatok a mobilomon, ha valami történik! Megadta nekik a számát, a két testőrben pedig volt annyi jó érzés, hogy nem kérdezték az okát... na persze az Árnyékok is olyanok voltak, mint a manipulátorok, megérezték, mi jár a másik fejében. – Rendicsek – felelte Trez. – Majd szólunk, ha bármi van. Xhex láthatatlanná válva a testvériség házának udvarán bukkant elő, majd átment az apró kavicsos részen a bazilikaszerű lépcsőhöz. Miután belépett az előtérbe, megmutatta az arcát a biztonsági kamerának. Fritz a következő pillanatban kinyitotta az ajtót, és mélyen meghajolt előtte. – Isten hozta itthon, kisasszony! Xhexnek megdobbant a szíve az „itthon" szó hallatán. – Ööö... köszönöm. – Benézett az előcsarnokból nyíló üres szobákba. – Csak felszaladok. – Előkészítettem a régi szobáját. – Köszönöm. – De nem oda akart menni. John vére vonzotta magához, ezért felszaladt a nagy lépcsőn, és egyenesen a férfi szobájához sietett. Bekopogott és várt, ám amikor nem érkezett válasz, benyitott, és meghallotta a víz csobogását a fürdőszobában. A helyiség túlsó végében a szőnyegnél, az ajtó alatt egy vékony fénycsík világított, ami azt jelezte, hogy John becsukta magára az ajtót. Xhex átsétált a keleti szőnyegen, útközben levette a bőrdzsekijét, és egy szék hátára terítette. A fürdőszoba ajtaján megint kopogott. Habozás nélkül. Hangosan. Az ajtó magától nyílt ki, gyorsan feltárult, és mögötte láthatóvá vált a párás levegő, valamint a jakuzzi fölött beépített lámpák halvány fénye. John felé fordulva állt a zuhanyfülke üvegajtaja mögött, a víz zuhogott a mellkasára, izmos hasára és a combjára. A férfiassága abban a pillanatban megmerevedett, mihelyt a tekintete találkozott a nőével, ennek ellenére nem mozdult, és nem is látszott rajta öröm, hogy látja. Valójában vicsorszerűen felhúzta a felső ajkát, de nem ez volt a legrosszabb. Az érzelmi rácsszerkezete teljesen el volt zárva Xhex elől. Blokkolta a nőt, bár Xhex sejtette, hogy talán nincs is tudatában ennek.

J. R. Ward

400


Onnan, ahol addig tisztán érzékelt mindent, most a világon semmi sem jutott el hozzá. Xhex felemelte a jobb kezét, és ügyetlenül azt mutogatta: Visszajöttem. John felvonta az egyik szemöldökét, aztán sokkal gyakorlottabban és gyorsabban azt felelte: Látom. Biztosan, hogy jelentést tegyél Wrath-nak és a testvéreknek, nem? Most hősnek érzed magad? Gratulálok! Elzárta a vizet, kilépett a zuhanyfülkéből, és a törülközőért nyúlt. Nem takarta el magát törülközés közben, ezért nehéz volt nem észrevenni, hogy ugrándozik ágaskodó hímvesszője minden egyes mozdulatánál. Xhex sose gondolta volna, hogy egyszer elátkozza a periferikus látását. – Nem beszéltem senkivel – közölte. John erre megállt a mozdulat közben, a törülközővel épp hátul keresztben dörzsölte a hátát, egyik karját a feje mellett hátrahajlította, a másikkal pedig lentről fogta a frottíranyag végét. Ebben a helyzetben a mellizma természetesen megfeszült, a csípőjén futó izmok pedig láthatóan kidülledtek. Egy hirtelen mozdulattal elengedte a törülköző egyik végét, aztán a vállára terítette. Otthagyta lógva, miközben a jelbeszéddel válaszolt: Miért jöttél ide? – Látni akartalak. – Amikor Xhex meghallotta saját hangjában a kétségbeesést, azt kívánta, inkább mutogatta volna a választ. Miért? – Aggódtam... Azt akartad látni, hogy vagyok? Tudni akarod, milyen érzés volt az elmúlt hét órát azzal töltenem, hogy fogalmam sem volt róla, meghaltál-e vagy... – John... John lekapta a törülközőt a válláról, és a levegőben csettintett egyet a végével, hogy elhallgattassa. Tudni akarod, hogy viseltem a gondolatot, hogy meghaltál egyedül harcolsz, vagy ami még rosszabb, visszakerültél oda, ahol voltál? A manipulátor oldaladnak szüksége volt egy kis szórakozásra? – Istenem, dehogyis... Biztos vagy benne? Nincs rajtad a tüskés fémlánc. Lehet, hogy ezt az igényedet akartad kielégíteni, azzal hogy visszajöttél... Xhex megfordult, és az ajtó felé indult. Az érzelmek túl soknak bizonyultak számára, képtelen volt megbirkózni a bűntudattal és a szomorúsággal, amely szinte fojtogatta.

J. R. Ward

401


John elkapta a karját, és a falhoz taszította, a sajátjával szögezte oda a testét, miközben az arca előtt mutogatva azt mondta: Azt már nem! Nem menekülhetsz el! Azok után, amin keresztülmentem miattad, nem fogsz eltűnni innen, csak mert nem tudsz megbirkózni azzal a szarral, amit felkavartál. Én nem tudtam elmenekülni innen ma. Itt kellett maradnom ketrecbe zárva, szóval, jobb lesz, ha viszonzod a szívességet! – Xhex szeretett volna valahová máshová nézni, de akkor nem tudta volna követni, amit John a kézjelekkel mondott. – Tudni akarod, hogy vagyok? Kibaszottul eltökélten, hát így. Te és én ma mérföldkőhöz érkeztünk. Azt mondod, jogod van Lash után menni? Hát nekem is! Az öltöző és a zuhanyzó miatt, gondolta Xhex. És az árulás miatt, amelynek nem ismerte a részleteit, de érezte, hogy nagyon sok köze van ahhoz, ami Johnnal történt, amikor még fiatal volt, magányos és védtelen. Elmondom, mi lesz, és ez nem alku tárgya. Együttműködünk, hogy előkerítsük Lasht, aztán amikor megtaláljuk, megöljük. Csapatként együtt dolgozunk, ami azt jelenti, hogy ahová az egyikünk megy, odamegy a másik is. És végül, akárki teríti is le, megkapja a lehetőséget, hogy kinyírja. Szóval így állunk. Xhex megkönnyebbülten fellélegzett, és azonnal tudta, hogy ez a jó megoldás. Nem érezte helyénvalónak, amikor nélküle volt ott a háznál. Nem volt helyes. – Megegyeztünk – mondta. John arcán nem látszott sem meglepődés, sem elégedettség... ami azt jelentette, hogy bármit tervezett is, ha a nő nemet mondott volna, akkor is így nézett volna ki. Aztán Xhex megtudta, miért volt olyan nyugodt. És miután vége, külön utakon folytatjuk tovább. Végeztünk egymással. Xhex arcából egy pillanat alatt kifutott a vér, keze, lába elzsibbadt. Ami ostobaság volt. Amit John javasolt, a lehető legjobb befejezésnek hangzott: két harcos együtt dolgozott, és miután elérték a céljukat, már nem volt semmi ok, hogy tovább fenntartsák a kapcsolatot kettejük közt. Igazság szerint pontosan ezt a jövőt látta maga előtt, amikor kiszabadult abból a rémálomból Lashsel. Felkutatja, megtalálja, aztán megöli. És végül lezárja ezt az újabb kudarcot az életében. A baj csak az volt... hogy a tervei, amelyek egykor olyan tisztán körvonalazódtak előtte, most ködösek voltak, az utat pedig – amit akkor jelölt ki saját maga számára, amikor kijutott a börtönéből – olyan dolgok

J. R. Ward

402


árnyékolták be, amelyeknek semmi köze sem volt ahhoz, mit tervez a feje, sokkal inkább ahhoz a meztelen férfihoz, aki ott állt előtte. – Rendben – felelte rekedt hangon. – Oké. Ez végre kiváltott Johnból valami reakciót: a teste ellazult a nőéhez nyomódott, és a kezével a feje mellett rátámaszkodott a falra. Amikor a tekintetük találkozott, Xhex testén erős vágyhullám söpört végig. Istenem, ha John Matthew-ról volt szó, a kétségbeesés úgy viselkedett, mint a benzin egy égő gyufával. Abból ítélve pedig, ahogy a férfi hozzányomta a csípőjét, ő is ugyanezt érezte. Xhex felemelte a karját, és két tenyere közé fogta a férfi nyakát. Nem volt óvatos, amikor lehúzta a fejét a szájára. Az ajkuk vadul egymásra tapadt, a nyelvük pedig nem gyengéden találkozott, hanem inkább párbajozott egymással. Amikor Xhex egy reccsenést hallott, rájött, hogy John megfogta a pólóját, és elöl kettészakította... A melle a férfi meztelen mellkasához ért, a mellbimbója hozzádörzsölődött a bőréhez, a lába közét pedig elöntötte a nedvesség. A pokolba a kétségbeeséssel, a vágy, hogy magában érezze Johnt, mindennél erősebb volt, olyannyira, hogy végül már szenvedett a hiányától. A következő pillanatban már a földön volt a bőrnadrágja. Aztán egy gyors mozdulattal felugrott a férfi ölébe, a combját a dereka köré kulcsolta, és lejjebb csúszva, odaillesztette a vesszőjét a bejárathoz, majd a sarkát a fenekébe nyomta, hogy elkezdje a behatolást. Amikor John farka becsúszott, Xhex teljes hosszát magába fogadta, és a dörzsölő érzéstől hatalmasat élvezett. A gyönyör hullámain lovagolva a szemfoga úgy megnyúlt, hogy kiért a szájából, John pedig egy pillanatra megszakította a csókot, hogy oldalra biccentse a fejét, és felkínálja a vénáját. A harapás édes volt. Az erő pedig, amit Xhex a véréből kapott, kirobbanó. Nagy kortyokban ivott, miközben John a testét pumpálta, és megint feljuttatta a csúcs közelébe. Aztán egy őrült zuhanásba taszította, amelynek a végén nem kemény leérkezés várta... és John is követte, ejtőernyő nélkül ugrott utána a mélybe, az orgazmus az egész testét megrázta, miközben belélövellte a magját. Csupán egy pár pillanatnyi pihenés után... John ismét elkezdett mozogni...

J. R. Ward

403


Nem. Az ágyhoz vitte a sötét szobában, és csak a léptek közbeni mozgás okozta, hogy a farka mélyen a testébe nyomult, aztán kihúzódott, majd megint becsúszott. Xhex minden egyes érzésre emlékezett, elraktározta az agya hátsó részébe, hogy az emlékezete majd végtelenné és időtlenné tehesse ezt a pillanatot. Amikor John lefektette az ágyra, Xhex azt tette, amit a férfi az előbb: felkínálta neki a nyakát, és ezzel biztosította, hogy olyan erős csapat legyenek, amennyire csak lehetséges volt. Társak. Csak nem a holtomiglan-holtodiglan típusúak.

J. R. Ward

404


52. fejezet Miközben John Xhex testében mozgott, visszagondolt arra a pillanatra a fürdőszobában, amikor arra várt, hogy a nő beleegyezzen az ajánlatába. Igen, nagyon úgy hangzott, mint aki szigorúan lefekteti a szabályokat, igazából azonban nem volt semmi a kezében a meggyőzéséhez: Xhex vagy egyetértett vele, vagy nem. Ha viszont nem, semmivel nem tudta volna rávenni, hogy gondolja meg magát. Egyáltalán semmivel nem tudta volna megfenyegetni, semmiféle „ha-nem-ez-lesz-akkor-az" típusú érv nem volt a tarsolyában. Pontosan erre jött rá, miközben a biliárdszobában ült a kanapén, és azt színlelte, hogy tévét néz Tohrral. Egész nap Rehvenge mondata visszhangzott a fejében, újra és újra. Xhex végső leszámolásában nem vesz részt senki rajta kívül. John nem volt ostoba, és eldöntötte, hogy ezentúl nem hagyja, hogy az összekötődés megbénítsa. Fontos dolguk volt, amelyet nagyobb eséllyel tudtak megoldani, ha együttműködtek. Végül is nem egy hétköznapi alantassal akartak leszámolni. Ezenkívül a történetük másról sem szólt, mint sorozatos összetalálkozásokról. Állandóan összeakadtak, majd eltávolodtak egymástól, hogy aztán újra egymásra találjanak. Xhex volt a perzselője, és ez ellen semmit nem tehetett. Csak egyet tehetett: elvágja a kötelet, amely ehhez a kínzó érzéshez kötötte. Istenem, milyen jó lett volna, ha az a tetoválás nem örökre szól! Szerencsére legalább a hátán volt, vagyis nem kellett folyton látnia az átkozottat. Na mindegy. Elkapják Lasht, aztán mindketten mennek tovább a saját útjukon. Addig pedig? Nos... John hagyta, hogy a gondolatai tovább kalandozzanak, miközben visszatért a szenvedélyes szexhez, amit a teste csinált, és a vad ízhez, amelyet a torkán érzett, miközben ivott. Halványan megint megérezte a kötődés illatát a testéből áradni, de szándékosan kizárta a tudatából. Nem fogja megengedni, hogy a feje összezavarodjon amiatt a sötét, fűszeres illat miatt. Egy pillanatra sem.

J. R. Ward

405


Az összekötődött férfiak megbénultak a szerelmük nélkül, ez valóban így volt... és lelkének egy nagy része örökké Xhexé lesz ezután. Mégis folytatnia kell az életét, a pokolba is! Hisz a túlélés mestere volt. Miközben Xhex szűk hüvelyében mozgott, a farka erőtől duzzadó, vastag rúdként járt ki-be, és az orgazmus ismét elragadta. Felemelte a fejét a nő nyakáról, megnyalta a sebet, aztán a szájával rátapadt az egyik mellére. A lábával kicsit szélesebbre tolta Xhex combját, majd hanyatt fordult, és magára húzta. Xhex így folytatta tovább, John vállára támaszkodott, a csípőjét pedig előre-hátra hintáztatta, feszes hasizma összeráncolódott, aztán kisimult, miközben rajta lovagolt. John néma káromkodással megragadta a combját, megszorította, és érezte, ahogy a bőre alatt hullámzanak az izmok, ám ennyivel nem érte be. Feljebb csúsztatta a kezét a combjai találkozásához, mert az az elektromos hasíték, ahol összekapcsolódtak, mágnesként vonzotta. A hüvelykujja lejjebb csúszott a forró nedves redők közé, és megtalálta azt a fontos kis pontot, majd elkezdett körözni rajta... A fürdőszobából érkező halvány fényben látta, ahogy Xhex ívben hátrafeszíti magát, a szemfoga megnyúlik és leér az alsó ajkára, miközben hősiesen próbál nem felkiáltani a gyönyörtől. John szerette volna megmondani, hogy nyugodtan kiáltson, de nem volt ideje, hogy sajnálkozzon az óvatosságán, mert összeszorította a szemét, és olyan hatalmas orgazmus rázta meg a testét, hogy beleborzongott Xhex alatt fekve. Amikor végre megint kapott levegőt, érezte, hogy Xhex megáll, mély lélegzetet vesz... és pozitúrát változtat. Amikor felnézett, majdnem megint elélvezett. Xhex hátrafelé hajolva ült rajta, a kezével a lábszárára támaszkodott, úgy tartotta meg az egyensúlyát. A lábát mindkét oldalon felhúzta, amely igazán lenyűgöző betekintést nyújtott... és ekkor még nem is kezdett el mozogni. A látvány, ahogy nedvtől csillogó, vastag férfiassága eltűnt a redők között, majd szinte teljesen a végéig kihúzódva, ismét megjelent, egy újabb csúcspont ígéretét hordozta magában. Xhex nem állt meg. John nem is akarta, hogy megálljon.

J. R. Ward

406


Még tovább akarta nézni, ahogy a testük összekapcsolódik, nézni a mellét, az arcát, és sima, izmos testét, miközben keményen lovagolt a farkán. Szeretett volna így maradni benne... örökre. Ez viszont az ő problémája volt, amely itt és most véget is fog érni. Együtt élveztek el, John a nő karcsú bokáját szorította, Xhex pedig kinyitotta a száját, és John nevét kiáltotta. Amikor vége lett, mindketten erősen ziháltak, és úgy érezték, hogy hűvös a levegő. Xhex egy ruganyos mozdulattal átlendítette a lábát John feje felett, és egy hang nélkül egyenesen az ágy melletti földre érkezett. Amikor hátrapillantott a válla fölött, a gerince elegáns ívben csavarodott meg. – Használhatom a zuhanyzót? John bólintott, Xhex pedig magabiztos, hosszú léptekkel elindult a fürdőszobába... meg sem látszott rajta, milyen szenvedélyesen szeretkeztek az előző pillanatokban. Johnban felébredt újra a vágy, hogy hátulról is a magáévá tegye. Nem sokkal később felhangzott a víz csobogása... majd a nő hangja. – Az emberi rendőrség megtalálta a helyszínt. John erre kiugrott az ágyból, mert még több információt akart megtudni. Amikor belépett a fürdőszobába, Xhex megfordult a vízsugár alatt, és hátrahajtotta a fejét, hogy lemossa a hajáról John samponját. – Mindenütt zsaruk nyüzsögtek, az új beavatottak azonban ugyanazzal a módszerrel voltak elrejtve, ahogy én is. Az emberi rendőrök csak vért láttak, de annyit, amellyel az egész házat ki lehetett volna festeni vörösre. Lashnek nyomát sem találtuk, egy menő sportkocsi viszont elhajtott a közelben, és annak, aki a volán mögött ült, mű eperillata volt. Felhívtam Rehvet a rendszám miatt, hogy adja át Vishousnek az infót, és most megyek Wrath-nak jelentést tenni. Amikor odanézett Johnra, a férfi azt kezdte mutogatni, hogy amikor leszáll az éjszaka, együtt megyünk vissza. – Oké, rendben. Qhuinn egyedül ébredt fel, mert visszaküldte Laylát a másik oldalra, miután még tanítgatta egy kicsit. Szerette volna rögtön útjára bocsátani, ám a búcsúölelés egyéb dolgokhoz vezetett...

J. R. Ward

407


Layla azonban még mindig szűz volt. Már nem érintetlen, de még határozottan szűz... Úgy tűnt, két ember is létezett a világon, akikkel nem szeretkezhetett. Ha így folytatja, hamarosan cölibátusban találja magát. Amikor felült, a feje lüktetni kezdett, ami élénken bizonyította, milyen komoly ellenfél tudott lenni egy üveg tequila. Megdörzsölte az arcát, és visszagondolt arra, amikor megcsókolta a kiválasztottat. Megtanította neki, hogy kell csókolózni, hogyan szívjon és simogasson az ajkával, hogy nyissa meg az utat valaki nyelvének, hogy hatoljon be a másik szájába, amikor arra vágyott. Layla nagyon gyorsan tanult. Qhuinn-nek mégsem volt nehéz megakadályoznia, hogy kicsússzon az irányítás a kezéből. Az vette el a kedvét, ahogy a lány ránézett. Amikor elkezdték ezt a felfedező-tanító szexpedíciót, azt gondolta, Layla csak szeretné gyakorlatban is megtapasztalni mindazt, amit elméletben megtanult. A lány részéről azonban hamarosan sokkal több lett ennél. A szeme ragyogott, mintha Qhuinn lenne a kulcs ahhoz az ajtóhoz, amely börtönbe zárta, mintha egyedül csak neki lenne hatalma ahhoz, hogy kinyissa a zárat és kiszabadítsa. Mintha Qhuinn lenne a jövője. Ami nagyon ironikus volt, hiszen Layla jelentette Qhuinn számára az ideális társat. Vele örökre megoldotta volna a házassági problémáját. Csakhogy a szíve nem osztotta ezt a véleményt. Nos igen, éppen ezért nem tudta magára vállalni a felelősséget a reményeiért és az álmaiért. Vagyis szó sem lehetett róla, hogy elmenjen vele a végsőkig. A lányt már így is elcsábította a róla szőtt illúzió... ha valóban szeretkezett volna vele, azzal csak rontott volna a helyzeten: ha az ember tapasztalatlan, könnyen összekeverte ezt a fajta fizikai vonzódást valami mélyebb és fontosabb érzéssel. A pokolba, néha még két viszonylag tapasztalt ember is beleesett ebbe a hibába. Mint például az a csaj, a tetoválószalonban, aki megadta neki a számát. Qhuinn-nek eszébe sem volt felhívni őt sem előtte, sem közben, sem utána. Még a nevére sem emlékezett... ám ez a hiányzó információ a legkevésbé sem zavarta. Egy olyan nő, aki képes megengedni egy teljesen idegen férfinak, hogy megdugja, ráadásul nyilvános helyen, ahol három másik

J. R. Ward

408


férfi is tartózkodik a közelben, nem az a nő, akivel hosszú távú kapcsolatot tervezett. Kíméletlen volt? Igen. Kettős erkölcsi normát képviselt? Semmiképpen sem. Saját magát sem tisztelte ennél jobban, szóval nem arról volt szó, hogy a saját, mocskos életvitelét elnézőbben kezelte volna. Na persze Laylának fogalma sem volt arról, mit művelt ő az emberekkel az átváltozása óta... az a sok szex a mosdókban, a sikátorokban és a klubok sötét sarkaiban, az a sok mocskos alkalom tette lehetővé, hogy pontosan tudja, mit kell csinálni egy nő testével. Vagy bármilyen testtel. Férfival vagy nővel. A francba! Erről azonnal eszébe jutott, hogy Blay kivel töltötte a napot. Qhuinn megint előkotorta a telefonját és felnyitotta. Kikereste azt az sms-t, amit Blay küldött neki egy ismeretlen számról, majd egymás után többször is elolvasta. Biztosan Saxton telefonja volt. És valószínűleg a fickó ágyában fekve írta. Ledobta a BlackBerryt az asztalra és felállt. A fürdőszobában nem kapcsolta fel a villanyt, mert eeegyáltalán nem érdekelte, hogy néz ki ugyanabban a farmerban és pólóban, amelyben elaludt. Katasztrofálisan. Kétségtelenül. Amikor megmosta az arcát, halk surrogó hangot hallott a maga körül... a redőnyök felhúzódtak az ablakokon. Az arcáról csöpögött a víz, a kezében egy flakon borotvahabot tartott, és közben kinézett az új éjszakába. A holdfényben az ablak közelében álló, ezüstös kérgű nyírfákon már nagyobbak voltak a rügyek, ami azt jelentette, hogy meleg volt a nappal. Szándékosan nem vont párhuzamot Blay-jel, aki most ébredt rá saját szexualitására. Qhuinn unokatestvérével. Megundorodott magától, ezért kihagyta a borotválkozást, és kisétált a szobából. A konyhába sietett, olyan gyors léptekkel, amilyenekkel csak mert, mivel a fejében érzett nyomás miatt aggódott a látóidegeinek egészségéért és élettartamáért. Lent, Fritz birodalmában, csinált egy kancsó kávét, miközben a hűségesek ide-oda szaladgáltak, és készültek az első étkezésre. Még szerencse, hogy nagyon el voltak foglalva. Néha, amikor az ember kívülbelül pocsékul érzi magát, jót tesz neki, ha egyedül kezeli a háztartási gépeket.

J. R. Ward

409


A büszkeség sokat számit az ilyen pillanatokban. Na persze, első próbálkozásra elfelejtette beletenni a kávéfőzőbe a kávét, így a végén csak egy jó adag, kellemesen gőzölgő, forró vizet kapott. Na még egyszer, de ezúttal odafigyelve! Éppen akkor lépett ki az ebédlőből – kezében egy doboz aszpirinnel és egy termosszal, amely tele volt sötétbarna varázsitallal – amikor Fritz kinyitotta az előtér ajtaját. A páros, aki a jó öreg komornyik mellett belépett, gondoskodott róla, hogy Qhuinn közeljövőjét a gyógyszeripar termékei határozzák meg. Blay és Saxton jelent meg az előcsarnokban kart karba öltve. Qhuinn egy másodpercre majdnem felmordult a birtoklási vágytól, és legszívesebben a Hummerral rontott volna közéjük, hogy le is parkoljon ott egy időre – aztán rájött, hogy az összekapaszkodásnak nyilvánvalóan orvosi oka van. Saxton nem állt valami biztosan a lábán, az arca pedig úgy nézett ki, mintha valaki bokszzsáknak használta volna. Qhuinn ezúttal egész más miatt mordult fel. – Ki a franc művelte ezt veled? Nem lehetett a saját családja. Saxton szülei elfogadták a fiuk beállítottságát. – Mondd el! – követelte. És miután megkapja rá a választ, azt is szerette volna megtudni, hogy a francba gondolta Blay, hogy egy kívülállót hoz ide, nemcsak hogy a testvériség központjába, de az első család otthonába is. Ja, és a harmadik kérdés, a Hogy történt? Ott maradt, ahol volt: a torkát fojtogatva. Saxton elmosolyodott. Úgy-ahogy. A felső ajka nem működött rendesen. – Senki, csak egy emberi söpredék. Ne csináljunk belőle nagy ügyet, oké? – Egy frászt! Te meg mi az ördögöt keresel itt vele? – Qhuinn Blay-re nézett, miközben erősen próbálta nem bámulni a srác arcát, valami bizonyítékot keresve. – Nem jöhet ebbe a házba. Nem hozhatod ide... Az emeletről Wrath hangja elvágta a mondat többi részét, és a király mély baritonja zengte be az előcsarnokot. – Látom, Blay nem hazudott rólad. Elég rendesen elintéztek, ugye, fiam?

J. R. Ward

410


Saxton hangosan zihálva vette a levegőt, aztán meghajolt. – Bocsásson meg, felség, hogy nem vagyok fogadóképesebb állapotban. Nagyon kedves, hogy beengedett az otthonába. – Te is jót tettél velem, amikor fontos volt számomra, most csak viszonzom a szívességet. Ahogy mindig. De figyelmeztetlek, ha valamilyen módon veszélybe sodrod békés otthonomat, levágom a töködet és megetetem veled. Imádom Wrath-t, gondolta Qhuinn. Saxton ismét meghajolt. – Megértettem. Wrath nem nézett lefele a lépcsőn, fejre simuló napszemüvege egyenesen előremeredt, amitől úgy tűnt, mintha a freskókat nézné a díszes mennyezeten. Azonban a vaksága ellenére semmi sem kerülte el a figyelmét. – Qhuinn-nél van kávé, ha jól érzem az illatát, az majd segíteni fog, Fritz pedig előkészített számodra egy hálószobát. Kérsz valamit enni, mielőtt az ivásra kerülne a sor? Ivásra? Ivásra? Qhuinn nem szerette, ha valamiből kimaradt, még az olyan kis dolgoknál sem, hogy mi lesz vacsorára. Saxton a házban volt Blay-jel, és valakiből inni fog? A szemfogának vége bizseregni kezdett a gondolattól, hogy az ilyen fontos eseményekről nem tudott semmit. Saxton megint meghajolt. – Igazán, felség, ön nagyon kedves hozzám. – Fritz, hozz a fiúnak valami ennivalót! A kiválasztott hamarosan megérkezik. Egy kiválasztottból fog inni? Krisztusom, pontosan mit csinált Saxton a királynak? Kinek a bőrét mentette meg? – Aztán az orvosunk majd megvizsgál. – Wrath felemelte a tenyerét. – Ne! Érzem a fájdalmad szagát, olyan, mint a kerozin és a nyers bors keveréke, és csavarja az orromat. Most pedig menj! Vigyázz magadra, később még beszélünk. Amikor Wrath és George megfordultak az emeleti erkélyen, Qhuinn Fritz után eredt, mögötte baktatott, miközben a komornyik felkísérte a párost a nagy lépcsőn. Miután felértek, az öreg szolga megállt, hogy

J. R. Ward

411


Saxton sántikálva beérje, majd a zsebéből elővett egy zsebkendőt, és megtörölgette a csavart rézcirádákat. Mivel Qhuinn nem tudott mást tenni, mint várni, felnyitotta az aszpirines dobozt, bekapott belőle egy maréknyit, és közben a király dolgozószobájának nyitott ajtaján benézve megpillantotta Johnt és Xhexet, ahogy V-vel és Wrath-szal beszélgetnek. Mind a négyen az íróasztalra kiterített térkép fölé hajolva álltak. – Ez a ház lenyűgöző – jegyezte meg Saxton, amikor megállt, hogy kifújja magát. Blay-re támaszkodott, és jól belepasszolt a srác karjába... átkozottul jól. Az istenverte gazember. – A gazdám, Darius építette. – Fritz öreg, elérzékenyült tekintete körbejárt, majd megállapodott az előcsarnok mozaikpadlóján kirakott almafán. – Mindig is azt akarta, hogy a testvériség itt éljen... ezért egy mindenféle igényt kielégítő házat épített. Annyira boldog lenne most! – Akkor menjünk tovább! – mondta Saxton. – Szeretnék minél többet látni belőle. Végigsétáltak a szobros folyosón. Elhaladtak Tohr szobája előtt. Aztán Qhuinné és John Matthew-é előtt is. Majd Blay szobája következett... és a közvetlenül utána lévő előtt megálltak. Miért nem valahol messzebb, gondolta Qhuinn. Mondjuk az alagsorban? – Hozok önnek mindenféle ennivalót. – Fritz bement a szobába, és még egyszer ellenőrizte, hogy minden rendben van-e. – Ha valamire szüksége lenne, mielőtt visszajövök, vagy bármikor máskor, nyomja meg a telefonon a csillag gombot, majd az egyest. Aztán egy meghajlást követően elment, és egy nagy adag kínos csendet hagyott maga után. Amely még akkor sem tört meg, amikor Blay odavezette Saxtont az ágyhoz, és segített neki, hogy vízszintesbe kerüljön. A szőke gazember pompásan festett a szürke öltönyben. Még mellény is volt rajta. Amitől Qhuinn úgy érezte, mintha az ő ruhája – amelyben aludt – nem lenne jobb, mint egy szemeteszsák. Egy kicsit kihúzta magát, hogy legalább a magasságban egyértelműen lepipálja Saxtont, majd azt mondta: – Azok a fickók voltak a szivarklubban. Azok a nyomorult seggfejek. Ugye? Amikor Blay megmerevedett, Saxton halkan felnevetett.

J. R. Ward

412


– Ezek szerint közös barátunk, Blaylock, mesélt neked a mi randevúnkról? Kíváncsi voltam, miért beszél olyan sokat a telefonomról a fürdőszobámban. A-ha. Biztos. Qhuinn logikus gondolkodással jutott erre a következtetésre, nem telefonon világosították fel. A fenébe, csak azt az egyetlen sms-t kapta Blaytől! Egyetlen vacak üzenetet, amiben még csak annyit sem kérdezett, hogy „szia, hogy vagy?" Szentséges. Ég. Most tényleg a telefonálási etikett miatt háborog? Ennyire elnőiesedett volna? Hhm... mondjuk bugyit azért nem viselt a farmerja alatt, de sejtette, hogy a válasz így is egy hatalmas, neonfényben villogó „igen" lenne. Visszaterelte a gondolatait a jelen helyzethez és felcsattant: – Szóval ők voltak? Blay nem szólt semmit, Saxton azonban felsóhajtott. – Igen, attól tartok, úgy érezték, muszáj kifejezniük magukat... legalábbis a fő majom így gondolta. – Leeresztette a szemhéját, és Blayre pillantott. – Én viszont szerető vagyok, nem harcos. Blay igyekezett kitölteni valamivel a kínos csendet, amely ezt a kis bombaszerű megjegyzést követte. – Selena hamarosan itt lesz. Kedvelni fogod. Hála istennek, hogy nem Layla, gondolta Qhuinn, minden különösebb ok nélkül... Az ezután következő csend olyan sűrű volt, mint a kátrány, és olyan szagú, mint a bűnös lelkiismereté. – Beszélhetnék veled? – mondta Qhuinn hirtelen Blay-nek. – Odakint a folyosón. Nem kérdésnek szánta. Amikor Fritz megérkezett a tálcával, Qhuinn kilépett a szobából. A folyosón várt, és közben az egyik izmos márványszobrot nézte elmélyülten. Amiről eszébe jutott, hogy nézhet ki Blay meztelenül. Lecsavarta a termosz tetejét, ivott egy korty kávét, és megégette a torkát, mégis folytatta tovább az ivást. Miután Fritz elment, Blay megjelent a folyosón, és becsukta maga mögött a szoba ajtaját. – Mit akarsz? – Nem tudom elhinni, hogy idehoztad! Blay a homlokát ráncolva hátrahőkölt.

J. R. Ward

413


– Láttad az arcát, nem? Hogy tehettem volna meg, hogy nem teszem? Fájdalmai vannak, nem gyógyul elég gyorsan, és innia kell. Phury soha nem engedné meg, hogy az egyik kiválasztottja valami ismeretlen helyre menjen a világban. Ez volt az egyetlen biztonságos mód rá. – De miért nem kerítettél neki valaki mást? Nem lett volna muszáj, hogy kiválasztott legyen. – Tessék? – Blay homlokán még mélyebb ráncok jelentek meg. – Ő az unokatestvéred, Qhuinn! – Tökéletesen tisztában vagyok a rokoni viszonyunkkal. – Ó, milyen kicsinyesen hangzott! – Csak azt nem értem, miért kellett ilyen sok mindent megmozgatnod a fickóért. Baromság. Nagyon is értette. Blay elfordult. – Most visszamegyek... – A szeretőd? Blay erre megtorpant... és olyan mozdulatlanná dermedt, mint azok a görög szobrok a folyosón. A keze megállt a levegőben, úton az ajtógomb felé. Aztán hátrapillantott a válla fölött, az arca keménységet tükrözött. – Nem tartozik rád. Nem pirult el, ezért Qhuinn megkönnyebbülten fellélegzett. – Nem az, ugye? Nem feküdtél le vele. – Hagyj békén, Qhuinn! Csak... hagyj végre békén! Miután az ajtó becsukódott Blay mögött, Qhuinn magában káromkodott egyet, és arra gondolt, képes lesz-e ezt valaha is megtenni. Egyhamar biztosan nem, súgta egy hang a fejében. Az is lehet, hogy soha az életben.

J. R. Ward

414


53. fejezet Lash arra ébredt, hogy arccal lefelé fekszik a poros földön, és valaki a zsebében kotorászik. Amikor megpróbált hanyatt fordulni, valami erősen megragadta hátul a fejét, és a földhöz nyomta, hogy maradjon ott. Egy tenyér. Egy ember tenyere. – Ide a kocsikulcsot! – sziszegte valaki balról. Ketten voltak. Két ember, aki kábítószertől és áporodott izzadtságtól bűzlött. Amikor a férfi kotorászó keze áttért a másik oldalára, Lash elkapta a csuklóját, megrántotta, aztán felugrott, és egy szempillantás alatt már helyet is cserélt a fosztogató gazemberrel. A fickó döbbenten tátogott, Lash pedig kivillantotta a szemfogát, és lecsapott fentről. Kiharapott egy darabot a férfi vörös arcából. Undorodva kiköpte, aztán feltépte a seggfej torkát. Ordítás. Hangos ordítás tört föl a másik fickó szájából, aki a kocsikulcsot követelte. Amit Lash hamar megszüntetett, mert előhúzta a kését, és belevágta a menekülő Mr. Grand Theft Autó hátába. Pontosan a két lapockája között találta el. A nyomorult elhasalt futás közben, Lash ökölbe szorította a kezét, és behúzott egy nagyot a halántékára annak, aki az előbb ráfeküdt. Miután elhárította a veszélyt, megint elgyengült, a teste oldalra dőlt, és egy pillanatig komolyan azt fontolgatta, hogy megint hányni fog. Nem a legnagyszerűbb állapot – különösen, hogy az az ember, akit menekülés közben hátba szúrt, nyöszörögni kezdett, és elkínzottan araszolt előre a földön, mintha eldöntötte volna, hogy elszökik. Lash talpra kényszerítette magát, majd odabotorkált hozzá. Megállt a drogos fejénél, rátette a lábát a fenekére, és kihúzta a hátából a kését. Aztán egy rúgással hanyatt fordította a nyavalyást, és megemelte a karját... Már épp lesújtott volna a mellkasa közepére, amikor észrevette, milyen erős és izmos testalkatú. Vad tekintetéből ítélve, nyilvánvalóan drogozott, viszont elég fiatal volt, vagyis a függősége még nem tette tönkre. Nos, alighanem ez volt a seggfej szerencsenapja. Egy kósza ötletnek és erős testének köszönhetően hamar átváltozott hullajelöltből kísérleti patkánnyá. J. R. Ward

415


Ahelyett, hogy szíven szúrta volna, Lash átvágta a csuklóját és a nyaki ütőerét. A piros vér elkezdett csordogálni a földre, a férfi pedig rákezdte a nyöszörgést. Lash a kocsija felé pillantott, és úgy érezte, mintha kilométerekre lenne tőle. Energiára volt szüksége. Energiára... Bingo. Miközben a vénák lassan kiürültek, Lash elvonszolta magát a Mercedeshez, felnyitotta a csomagtartót, és felemelte a kárpitot az alján. Az a lemez, amely alatt a pótkerék szokott lenni, általában könnyen felnyílt. Ez az! Az egy kiló kokaint napokkal azelőtt szét akarták porciózni, és az utcára teríteni, csakhogy időközben a világ a feje tetejére állt, és így az anyag ott maradt a kocsiban, ahová Mr. D elrejtette. Lash letörölte a kését a nadrágjában, majd kiszúrta a celofánzacskó egyik sarkát, és belemártotta a kés hegyét a fehér porba. Közvetlenül az acélpengéről szippantotta fel a kábítószert, először a jobb, majd a bal, nem létező orrlyukán keresztül. Aztán a biztonság kedvéért csinált még egy kört. Éééééééés... még egyet. Azután már csak azért szippantott egy párat, hogy bent tartsa az anyagot, és hamarosan egy energialöketet érzett magában, amely megmentette. Így képes volt továbbfolytatni azok után, hogy annyit hányt és el is ájult. Azt persze még mindig nem értette, miért történt mindez vele... lehet, hogy annak a cafkának fertőzött volt a vére, vagy csak az ő belső szerkezete alakult át. Bárhogy volt is, szüksége lesz arra a fehér porra a csomagtartóban, amíg nem stabilizálódik a helyzet. Mivel a nyavalyás működött. Lash remekül érezte magát. Miután visszatette a kábítószert a rejtekhelyére, visszatért a két drogoshoz. A hideg levegő nem segítette a lecsapolást, itt várakozni pedig, amíg a gazember teljesen elvérzik, nem volt a legragyogóbb ötlet, bármennyire jól el voltak rejtőzve a híd alatt. Lash ebben a viszonylag feldobódott állapotában odalépett a halott fickóhoz, és Hannibal Lecterként felhasította a fickó mocskos dzsekijét, majd az alatta lévő pólót hosszabb csíkokra szaggatta. A pokolba az apjával! A pokolba a Szarzsákkal!

J. R. Ward

416


Majd ő megcsinálja a saját hadseregét. Kezdve ezzel a bulldog kinézetű drogossal. Nem tartott sokáig, hogy bekösse a vérző sebeket az emberi fickón, majd felemelte a testet a földről, és bedobta a csomagtartóba, legalább annyi érzéssel, mint ahogy egy taxisofőr bánik az olcsó csomagokkal. Kihajtott a híd alól, és közben a szeme folyton körbe-körbejárt. A francba... minden autó, amit csak látott, azoktól kezdve, amelyek a betonozott úton mentek, az autópályán elsuhanó forgalomig, minden egyes jármű a Caldwelli rendőrség civil járőrkocsija volt. Biztos volt benne. Zsaruk voltak. Egyenruhás, jelvényes emberek. Rendőrök, zsaruk, rendőrök, zsaruk... Miközben a ranch felé tartott, kifogott minden piros lámpát Caldwellben, és amikor lefékezett és előrenézett, azon imádkozott, hogy az a sok rendőr, aki előtte állt, meg ne sejtse, hogy egy hullát és egy nagy adag kábítószert rejteget a kocsijában. Túl nagy energiát emésztene fel, hogy kezelje a helyzetet, ha megállítanák. Másrészt meglehetősen kiábrándító lenne. Végre úgy érezte, hogy megint önmaga. Minden egyes szívdobbanása, amely a vérében lüktetett, valamint a kokain acélpatkós patája, amely az agyában dübörgött, kavargó hangzavart okozott a fejében, ugyanakkor elképesztően kreatív gondolatokat is ébresztett benne... Várjunk csak! Mi is jutott eszébe? Ó, a francba, mit számít! Félig kiforrott ötletek száguldoztak az agyában, megfogalmazódtak, eltűntek, és kivétel nélkül mindegyik zseniális volt. Benloise. El kell mennie Benloise-hoz, és újra felvenni vele a kapcsolatot. Aztán még több alantast beavatni. Megtalálni a kis Szarzsákot, hogy szíven szúrja, és visszaküldje az Omegához. Kicseszni az apjával, ahogy a gonosz is kicseszett vele. Megint megkefélni Xhexet. Visszamenni a farmházba, és harcolni a testvérekkel. Pénz, pénz, pénz... pénzre volt szüksége. Amikor elment Caldwell egyik parkja mellett, a lába felemelkedett a gázpedálról. Először nem is volt benne biztos, hogy valóban azt látja-e, amit lát... és nem csak a kokaingőzös agya torzította el a valóságot. De nem...

J. R. Ward

417


Ami a szökőkút mellett történt az árnyékban, olyan lehetőség volt, amit már korábban is tervezett, hogy megvalósít. Vagy beszivárog, ha szükséges. A Mercedesszel beállt az egyik fizetős parkolóhelyre, leállította a motort, és elővette a kését. Miközben megkerülte a kocsi orrát, halványan tudatában volt annak, hogy nem gondolkozik tisztán, a kokainos kábulatban azonban remekül érezte magát. John Matthew fenyőfák és bokrok közelében bukkant elő, Xhex, Qhuinn, Butch, V és Rhage társaságában. Előttük a sárga bűnügyi szalaggal körülvett, kopott vidéki ház úgy nézett ki, mint egy jelenet a Különleges ügyosztály című filmből. Még ha így volt is, senki nem kaphatott volna teljes képet a helyszínről a szagok érzékelése nélkül. A legtökéletesebb kameramunkával sem. A rengeteg szabadtéri levegő ellenére a vérszag olyan erősen érezhető volt, hogy önkéntelenül is megköszörülték a torkukat. Hogy alaposan utánanézzenek a Lash által kiadott információnak, a testvériség kettévált, és másik csapat arra a címre ment, amelyet a felturbózott Honda Civic rendszámtáblájából kiderítettek. Trez és iAm nem sokkal előttük hagyták el a helyszínt, hogy az éjszakai üzleti dolgaikat intézzék, de készek voltak visszatérni a házhoz, ha üzenetet kaptak. Az Árnyékok szerint nem történt semmi különös, amióta Xhex elment, csupán annyi, hogy de la Cruz nyomozó visszatért, eltöltött a helyszínen egy órát, majd megint elment. John átvizsgálta az elé táruló helyet, miközben az árnyékos részekre sokkal jobban figyelt, mint arra, amit a holdfény megvilágított. Aztán behunyta a szemét, és hagyta, hogy az ösztönei kiáradjanak belőle, szabad kezet adott annak a megmagyarázhatatlan és láthatatlan érzéknek, amely a mellkasa közepéből indult ki. Az ilyen pillanatokban, mint ez is, nem tudta, miért csinálja azt, amit csinál, ez a késztetés egyszerűen csak rájött, nyomában azzal a rendkívül erős meggyőződéssel, hogy ezt már csinálta azelőtt is... méghozzá sikeresen. Igen... érezte, hogy valami nem stimmel... Mintha kísértetek lettek volna a közelben. Ez a bizonyosság arra emlékeztette, amit abban a borzalmas hálószobában érzett, ahol Xhex közel volt hozzá, mégis oly távol. Őt is érzékelte akkor, de valami megakadályozta, hogy kapcsolatba lépjen vele.

J. R. Ward

418


– A testek itt vannak – jelentette ki Xhex. – Csak nem látjuk őket, és nem tudunk odajutni hozzájuk. De én mondom... hogy ott vannak bent. – Nos, akkor ne szarakodjunk itt kint – mondta V, és láthatatlanná vált. Rhage követte a példáját, ő is semmivé vált, majd a ház belsejében bukkant elő. Butch a némileg munkaigényesebb megoldást választotta: átfutott az satnya füvön, közben a pisztolyát a csípője mellett tartotta. Amíg V be nem engedte a hátsó ajtón, benézett az ablakon. – Te is bemész? – kérdezte Xhex Johntól. A férfi lassan mutogatta a választ, hogy a nő megértse. Te már elmondtad, mi van bent. Sokkal jobban érdekel, hogy ki fog felbukkanni a bejárat előtt. – Egyetértek. A testvérek egyesével visszajöttek. V halkan megszólalt. – Feltéve, hogy Lash nemcsak a tömeges beavatással akart felvágni előttünk, és ha feltételezzük, hogy Xhexnek igaza van... – Ez nem feltételezés – vágott vissza Xhex. – Igazam van. Pont. – ...akkor bárki változtatta is át a szerencsétlen nyomorultakat, vissza kell jönnie ide. – Köszönjük, Sherlock. V a nőre nézett. – Lennél szíves visszavenni a stílusodból, aranyom? John kiegyenesedett, és arra gondolt, bármennyire kedveli is a testvért, ezt a hangot nagyon nem díjazza. Xhex láthatóan egyetértett vele. – Ha még egyszer aranyomnak szólítasz, az lesz az utolsó szó, amit valaha is kiejtesz a szádon... – Ne fenyegess engem, ara... Butch V mögé lépett, és a tenyerével befogta a száját, John pedig Xhex karjára tette a kezét, jelezve, hogy nyugodjon meg, miközben dühös szemmel méregette Vishoust. Soha nem értette, miért ilyen ellenségesek ők ketten egymással, habár ez az ellentét azóta megvolt közöttük, amióta csak az eszét tudta... John összevonta a szemöldökét. A heves szóváltást követően Butch a földet bámulta, Xhex egy fát V válla fölött, V pedig halkan morgott, és a körmét tanulmányozta. Itt valami nincs rendben, gondolta John.

J. R. Ward

419


Ó... istenem... V-nek nem volt oka nem kedvelni Xhexet... valójában pontosan az a fajta nő volt, akit tisztelt volna. Hacsak nem arról volt szó, hogy ő és Butch együtt voltak... V-ről köztudott volt, hogy rendkívül birtokló érzéseket táplál a legjobb barátja iránt, mindenkivel szemben, kivéve a fickó felét. John itt azonnal megállította a helyzetelemzést. Nagyon nem volt szüksége arra, hogy többet tudjon. Butch száz százalékig Marissáért volt oda, vagyis bármi történt közte és Xhex között... annak ezer éve kellett, hogy legyen. Valószínűleg még azelőtt, hogy ő megismerte volna. Vagy talán még akkor, amikor átváltozás előtti fiú volt. A múlt elmúlt, elmúlt. Elmúlt. Különben sem volt oka, hogy... A további gondolatait kegyesen elterelte egy autó érkezése a házhoz. Hirtelen mindenki figyelme a kocsira irányult, amely úgy nézett ki, mint az az öltözék, amit csak egy tizenkét éves lány tűrt volna meg a ruhásszekrényében. Mondjuk 1985-ben. Szürke, rikító sárga és élénkrózsaszín. Ez valami vicc? Erről valaki komolyan azt gondolta, hogy menő? Istenem... feltéve, hogy egy alantas ült a volán mögött, John újabb okot talált rá, hogy megölje ezt az ízlésficamos gazembert. – Ez az a felturbózott Civic – suttogta Xhex. – Ez az! Váratlanul hullámzani kezdett a táj körülöttük, mintha egy védőháló ereszkedett volna le köréjük felülről. Szerencsére a környezet csak addig volt elmosódott, amíg a pajzs, ami körbezárta őket, el nem rendeződött, aztán megint minden kitisztult. – Álcázást bocsátottam magunkra – mondta V. – Hogy ez a fickó mekkora egy balfasz! Ilyen feltűnő járgány nem való egy ilyen környékre. – Járgány? – horkant fel Rhage. – Ez az izé egy varrógép, csak rá van ragasztva valami légterelő. Az én GTO-m nulláról indulva is megelőzi a nyavalyást, még ha negyedikben megy is. Hátulról valami furcsa hang ütötte meg a fülüket, ezért John és a három testvér hátrafordult. – Mi van? – csattant fel Xhex, és összefonta a mellkasán a karját. – Képzeljétek, tudok nevetni is. Ez pedig... átkozottul vicces volt. Rhage arca felragyogott. – Tudtam én, hogy kedvellek.

J. R. Ward

420


A varrógép elhajtott a ház mellett, aztán visszajött... de csak azért, hogy megforduljon, és harmadjára is elmenjen ugyanott. – Kezdem unni a műsort. – Rhage előre-hátra hintázott a sarkán, a szeme neonkékben izzott... ami azt jelentette, hogy a vadállat is türelmetlenkedett, és kezdett ideges lenni. Ami sosem jelentett jót. – Azt hiszem, felpattanok a motorháztetőre, mint egy orrdísz, aztán kirángatom a nyavalyást a szélvédőn keresztül. – Jobb lenne, ha lenyugodnál, és csapdát állítanánk neki – dörmögte Xhex, miközben John ugyanezt gondolta. A volán mögött ülő fickó lehet, hogy színvak volt az autó festését illetően, de nem volt teljesen ütődött. Továbbhajtott, majd körülbelül öt perc múlva – amikor Rhage már olyan feszült lett, hogy szinte kettéhasadt a személyisége – az autót vezető gyilkos gyalog közeledett a kukoricaföldön. – Ez a kölyök egy görény – suttogta Rhage. – Egy kis sunyi görény. Igaz, ami igaz, a görénynek azonban már volt két társa is, két akkora alak, akik be sem fértek volna a kocsijába. Nyilvánvalóan valahol máshol találkoztak, és egy újabb járgányt hagytak leparkolva a közelben. Körültekintően közeledtek a házhoz. Ráérősen lépkedtek, és közben éber tekintettel figyelték a füves területet, a házat és az erdőt. V-nek köszönhetően azonban, amikor az alantasok az erdőre néztek, ahol az ellenségük rejtőzködött, a szemük nem közvetített más képet, mint a fás tájat. Vishous álcázása optikai illúzió volt, amely hatékonyan rejtette el a csapdát, amelybe a gyilkosok éppen besétálni készültek. Amikor a trió az épület hátsó bejáratához ment, a hideg, merev fű ropogott a csizmájuk talpa alatt. A következő pillanatban csörömpölő hangot lehetett hallani... betört egy üveg. John mutogatni kezdett, de nem kifejezetten egy valakinek, hogy én bemegyek. – Várj... V hangja egy cseppet sem lassította le, sem az a káromkodás, amelyet hallatott, mielőtt láthatatlanná válva a ház oldalához került volna. Ami azt jelentette, hogy elsőként ő látta meg a testeket, amelyek hirtelen láthatóvá váltak. Abban a pillanatban, hogy a görény átmászott a konyhaablakon, a ház megremegett, és... Isten hozta őket a texasi láncfűrészes gyilkosság helyszínén!

J. R. Ward

421


A nappalitól indulva végig az előszobában az ebédlőig körülbelül húsz férfi feküdt egymás mellett felsorakozva, a fejük a ház hátsó része felé nézett, a lábuk pedig az elejére. Mint a babák. Groteszk, meztelen babák, lassan hadonászó végtagokkal, és fekete hányadékkal az arcukon. John érezte, hogy Xhex és a többiek előbukkannak mögötte az ablaknál, épp akkor, amikor a görény megjelent odabent. – Ez az! – kiáltotta a kölyök, amikor körülnézett. – Igen! Diadalmas, sürgető nevetése a hisztéria határát súrolta... amely zavaró is lehetett volna, kivéve, hogy körülötte minden csupa mocsok, hányás és alvadt vér volt. Így viszont? A buzgó vihogás nem volt más, csupán unalmas közjáték... és borzalmas klisé. Épp olyan, mint amilyen kocsija volt a gazembernek. Vin Diesel utánzat? – Ti vagytok az én hadseregem – kiáltotta a földön fekvő véres fickóknak. – Mi fogjuk uralni Caldwellt! Gyerünk, emeljétek fel a seggeteket, ideje munkához látnunk! Együtt majd... – Alig várom, hogy megöljem ez a kis szarházit – dörmögte Rhage. – Ha másért nem, hát azért, hogy befogjam a száját. Milyen. Igaz. A nyavalyásnak erős Mussolini-beütése volt, csak nyomta a szöveget, bla-bla-bla-és-még-mindig-bla-bla, ami nagyon hasznos volt az egójának, végeredményben azonban semmit sem ért. Az volt a kritikus reakció, vajon milyen választ adnak erre a földön heverő szánalmas nyomorultak... Hűha! Lehet, hogy az Omega mégis jól választott: a babák, úgy tűnt, bevették ezt a maszlagot. Az összegyűjtött, lecsapolt, lemészárolt, újraélesztett és már lélektelen egykori emberek megmozdultak, felemelték a felsőtestüket a padlódeszkákról, és a görény parancsára megpróbáltak nagy nehezen talpra állni. Sajnos a szerencsétleneknek felesleges erőfeszítésükbe került mindez. – Háromra – suttogta Vishous. Xhex volt az, aki számolt. – Egy... kettő... három...

J. R. Ward

422


54. fejezet Amikor a tájra leszállt az éjszaka, és fekete leplét ráborította a földre, Darius láthatatlanná vált szerény kis lakóhelyéről, és Tohrmenttel együtt az óceán partján bukkant elő. A „kunyhó”, amit a manipulátor leírt nekik, valójában egy kőből épült, tekintélyes méretű ház volt. Odabent gyertyák égtek, Darius és a pártfogoltja azonban a lombos fák között várakozott, mert nem találtak egyértelmű bizonyítékot arra, hogy bármi élet lenne odabent: senki nem ment el az ablak előtt, a kutyák nem ugattak a veszélyre figyelmeztetve, még a konyhából sem szűrődött ki étel illata a hűvös, lágy szellő szárnyán. A pajta mellett azonban állt egy ló, amelyet kicsaptak a mezőre, valamint egy hintó. És még ott volt a mindent elsöprő balsejtelem érzése is. – Van odabent egy manipulátor – suttogta Darius, miközben a szeme nemcsak a látható, de az árnyékos helyeket is szemügyre vette. Nem lehetett megmondani, hogy egynél több bűnfaló volt-e a falak között, mivel a félelem érzésének pajzsát egy is létre tudta hozni. Azt pedig pláne nem tudták előre megmondani, hogy vajon ez a manipulátor az-e, akit keresnek. Legalábbis addig nem, amíg itt voltak kint. Darius behunyta a szemét, és engedte, hogy az érzékei oda is behatoljanak, ahová a szeme nem volt képes. Az ösztönei többet felfogtak, mint a látás és a hallás, és kifejezetten arra összpontosított, milyen veszély leselkedik rájuk Igazság szerint előfordult, hogy ebben az ösztönében jobban bízott, mint abban, amit a szeme közvetített. Igen, érezte, hogy van valami odabent. Ideges mozgást érzékelt a falak mögül. A manipulátor tudta, hogy ott vannak. Darius bólintott egyet Tohrment felé, majd mindketten megpróbáltak láthatatlanná válva behatolni a nappaliba. A falakba épített fém megakadályozta, hogy bejussanak ezért kénytelenek voltak újra a ház hideg külseje mellett alakot ölteni. Dariusnak J. R. Ward

423


nem szegte kedvét a dolog felemelte bőrruhával borított könyökét, és betört egy ólomüveg ablakot, majd megfogta a középső rudat, és kiemelte a helyéről a keretet. Félredobta, aztán Tohrmenttel együtt a házba teleportálták magukat, és a nappaliban öltöttek testet... Épp időben ahhoz, hogy egy villanásra elkapjanak valami vöröset, amely eltűnt a ház hátsó részében egy belső ajtó mögött. Néma egyetértéssel egyszerre eredtek utána, és akkor értek az ajtóhoz, amikor a zár bekattant a helyére. Rézszerkezet volt. Ami azt jelentette, hogy a gondolatuk erejével nem tudták elmozdítani. – Álljon félre! – mondta Tohrment, majd felemelte a pisztolyát. Darius egyet oldalra lépett, és miután a lövés eldördült, a vállát az ajtónak nyomva szélesre tárta a bejáratot. A lefelé vezető lépcső szinte teljesen sötét volt, kivéve lent egy halvány, pislákoló fényt. Dübörgő léptekkel lementek a kőlépcsőn, majd átsiettek a letaposott földes talajon, üldözték a lámpa fényét... és a vámpírvér szagát. Darius ereiben tombolt a vér, a harag és a kétségbeesés pedig harcot vívott a lelkében. Minden vágya az volt, hogy visszaszerezze a leányt... Szentséges szűz, mennyit szenvedhetett szegény... Egy ajtócsapódást hallottak majd a föld alatti helyiség koromsötétbe borult. Darius léptei nem lassultak le, nem bizonytalanodtak el, és hogy egyenesen tartsa az irányt, megfogta a falat maga mellett. Tohrment szorosan a nyomában haladt, csizmás lábuk kopogása segített Dariusnak hogy megállapítsa, mikor ér véget a folyosó. Még épp időben fékezett le, és a kezével kitapogatta a kilincset az ajtón. Amit a manipulátornak nem volt ideje bezárni maga után. Feltépte a súlyos faajtót, és egy nagy adag friss levegőt szívott be a tüdejébe. Szinte azonnal megpillantotta a füves mező végén himbálózó lámpást. Láthatatlanná vált, majd egészen közel bukkant elő a manipulátor férfi és a vámpírlány mellett a pajta oldalánál, amivel elzárta a menekülésük útját. Az emberrabló kénytelen volt megállni. Remegő kézzel egy kést tartott a fogoly nyakához. – Megölöm! – kiáltotta. – Meg fogom ölni!

J. R. Ward

424


A lány, akit szorosan magához ölelt, nem harcolt, nem próbált meg elhúzódni tőle, nem könyörgött, hogy mentsék meg vagy szabadítsák ki. Csak nézett előre üveges szemmel, közömbös arccal. Nem volt fehérebb látvány egy halott arcánál, amelyet a holdfény megvilágított. Lehet, hogy Sampsone lányának még vert a szíve a mellkasában, a lelke azonban már halott volt. – Engedd el! – parancsolta Darius – Engedd el, és meghagyjuk az életed! – Soha! Ő az enyém! A manipulátor szeme vörösen izzott, gonosz természete egyértelműen világított az éjszakában, a fiatalsága és a rémülete azonban megakadályozta benne, hogy a fajának leghatásosabb fegyverét használja fel ellenük: Darius felkészült rá, hogy a bűnfaló behatol a fejébe, a mentális támadás azonban nem történt meg. – Engedd el – ismételte Darius – és akkor nem ölünk meg – Már párosodtam vele! Hallottátok? Párosodtam vele! Amikor Tohrment felemelte a fegyverét a férfire, Dariust lenyűgözte, milyen higgadt tud maradni. Először került harci helyzetbe – emberrablás, manipulátor... – a fiú mégis megőrizte a nyugalmát a dráma közepette. Darius szándékos határozottsággal folytatta, próbálta szavakkal meggyőzni az ellenfelüket, miközben növekvő haraggal vette észre, hogy a lány hálóinge foltos. – Ha elengeded... – Nem tudtok semmit adni, ami annyit érne nekem, mint ő! Tohrment halk hanga megtörte a feszült csendet. – Ha szabadon engeded, nem lőlek fejbe. Ez elég hatásos fenyegetés volt, gondolta Darius. A fiú persze nem foga meghúzni a ravaszt, mivel túl nagy a kockázat a leányra nézve... mert ha egy milliméterrel is elvéti a célt. A manipulátor elkezdett hátrálni a pajta felé, magával húzta a lányt is. – Elvágom a torkát... – Ha olyan értékes a számodra – mondta Darius –, hogy tudod elviselni az elvesztését? – Inkább haljon meg velem, mint... Bumm! Amikor eldördült a lövés, Darius felkiáltott és előrevetette magát, habár esélye sem volt a kezével elkapni Tohrment golyóját.

J. R. Ward

425


– Mit tettél? – kiabálta, amikor a manipulátor és a leány együtt a földre rogyott. Odarohant a pároshoz, majd térdre esett mellettük, és azon imádkozott, hogy ne a leányt érje a lövés. Torkában dobogó szívvel legurította róla a férfit... Amikor a fiatal manipulátor hanyatt fordult, és üres tekintettel a mennyország felé meredt, egy tökéletesen kerek, fekete lyuk tátongott a homloka közepén. – Szentséges szűz.. – lehelte Darius. – Micsoda célzás! Tohrment is letérdelt melléjük – Nem húztam volna meg a ravaszt, ha nem lettem volna biztos benne. Mindketten a lány fölé hajoltak, aki szintén üres tekintettel bámulta a csillagos égboltot, világos színű szeme egy pontra szegeződött, és még csak nem is pislogott. Végül mégis elvágta a torkát? Darius megvizsgálta a fodros, egykor fehér hálóinget. Volt rajta vér, olyan is, ami már megszáradt, és olyan is, amit frissnek tűnt. Egy könnycsepp buggyant ki a leány szeméből, és ezüstösen csillogott a holdfényben. – Megmenekültél – mondta neki Darius. – Biztonságban vagy. Most már nem kell félned. Nem kell szomorkodnod. A leány tekintete lassan találkozott a férfiéval, a benne tükröződő reményvesztettség azonban olyan hideg volt, mint a téli szél és legalább annyira áthatolhatatlan is. – Visszaviszünk oda, ahonnan jöttél – ígérte Darius. – A családod majd... A leány hangja nem volt több mint egy rekedt sóhajtás. – Engem kellett volna lelőniük.

J. R. Ward

426


55. fejezet Amikor a visszaszámlálás elért a „három”-hoz, Xhex előbukkant a semmiből a ház nappalijában, és arra gondolt, végül mégiscsak igazuk lett abban, hogy a helyzet csapda. Kivéve, hogy ezúttal a gyilkosok voltak azok, akiken rajtaütöttek. Szembefordult az egyik alantassal, és miközben puszta kézzel harcolni kezdett vele, tudta, hogy gyorsnak kell lennie. Egy összecsapásban csak egyszer lehetett kihasználni a meglepetés erejét, az alantasok pedig négyszeres túlerőben voltak velük szemben – ráadásul még fegyvert sem használhattak. A golyókhoz csak akkor folyamodott valaki, ha tiszta helyzetben volt és mozdulatlan célpontra lőtt, amiből itt egyik feltétel sem valósult meg. Mindenfelé kezek, lábak és testek röpködtek, miközben a testvérek, John és Qhuinn ugyanazt csinálták, amit ő – kiválasztottak egy újonnan beavatott gyilkost, majd Bruce Lee-ként harcba szálltak vele. Xhex egy tőrt tartott a bal kezében, miközben a jobbal behúzott egy hatalmasat az előtte álló alantasnak. A megsemmisítő csapástól a fickó elveszítette az eszméletét, és nekidőlt a falnak. Xhex visszahúzta a jobb karját, aztán felemelte a tőrt, és a hegyét a férfi mellkasára tette, hogy... Butch egy mozdulattal elkapta a csuklóját. – Hagyd, majd én befejezem! A testvér Xhex és a gyilkos közé helyezkedett, majd a fickó szemébe nézett mereven, a száját pedig a szájához közel tette. Lassú belélegzéssel elkezdte kiszívni az alantas testéből a lénye esszenciáját... mire egy ronda fekete felhő elkezdett átvándorolni a férfiből Butchba. – Jézus... Krisztus... – suttogta Xhex, amikor az alantas teste hamuvá porladt a testvér lába előtt. Butch támolyogva felegyenesedett, aztán megtámaszkodott a falban, mintha nehezére esne megállni a lábán, ezért Xhex megfogta a karját. – Jól vagy... John hangos füttyentésére odafordította a fejét... épp időben, mert egy másik gyilkos nekirontott, készen arra, hogy belészúrja a kezében tartott rugós kést. Johnnak köszönhetően Xhex lebukott, majd előrelendült, megragadta a fickó vastag csuklóját, és miután megszerezte tőle a fegyvert, felfelé szúrt egyet, és a férfi bordái közé hatolt. J. R. Ward

427


Vakító villanás, hangos pukkanás. Jöhet a következő. Xhex nagyon élvezte a harcot, gyors volt a lába, fürge a keze. Annak ellenére, hogy most túl gyors volt, és ezt az alantast hazaküldte az Omegához, nagyra értékelte Butch szerepét ebben a játékban. Nem tudta pontosan, mi ez a „hamut a hamunak” módszer, de abban biztos volt, hogy valami különleges befejezés a gyilkosok számára. Neki is megvolt a saját módszere: a térd mögött és a comb elején vágta át az ellenség lábát. Bérgyilkosként mesterien értett hozzá, hogy tegye mozgásképtelenné az ellenfelét, mivel gyakran üzenetet is át kellett adnia a célpontnak, mielőtt rámérte volna a halálos csapást. Így hát itt is nyögdécselő testeket hagyott maga után, akiket Butch mögötte haladva szép lassan eltakarított. Belélegezte az eszenciájukat, aztán finom hamuvá változtatta a testüket. Miközben Xhex az újonnan létrehozott alantasok sorát ritkította, azon kapta magát, hogy fél szemmel Johnt figyeli... szentséges isten, micsoda lenyűgöző harcos volt! Úgy vette észre, hogy a nyakak kitörésére specializálódott. Halálos volt az ellenségre nézve, megragadta őket, és brutális erővel... Az ütés a semmiből érte, a vállára sújtott, megpördítette, és a falnak csapta. A kezéből kiesett a kése, miközben csillagokat látott. A gyilkos, aki kicselezte, előrevetette magát, felkapta a véres földről Xhex kését, a markába szorította, és a nő felé lendítette. Az utolsó pillanatban Xhex balra hajolt, az alantas pedig a falba szúrt, egyenesen bele a gipszkartonba. Rögtön megpróbálta kihúzni belőle a kést, Xhex viszont eközben a hasába döfött egy másikkal, csinos kis lyukat nyitva vele az alhasi tájékon. Amikor a fickó döbbent tekintettel ránézett, Xhex azt kérdezte: – Mi van, azt hitted, nincs nálam másik? Idióta! Fejbe vágta a második kés markolatával, és amikor a férfi térdre rogyott, Xhex kihúzta az első kést a gipszkarton falból, és megfordulva szemügyre vette a csatát. Körülnézett, de mindenhol nyögéseket hallott és ütéseket látott, ezért elindult megkeresni, hol hasznosíthatná még magát... Az egyik gyilkos épp a bejárati ajtón száguldott kifelé, azt tervezte, hogy az udvarra menekül ki.

J. R. Ward

428


Xhex láthatatlanná válva kiment a házból, és közvetlenül a fickó útjában bukkant elő. Amikor a gyilkos megtorpant, és burleszkfilmbe illő módon hadonászni kezdett a kezével, Xhex elmosolyodott. – Nem, nem bocsátok meg. Az alantas sarkon fordult, hogy visszarohanjon a házba... ami ostobaság volt tőle, mivel ott senki sem segített volna neki. Nos, életben maradni legalábbis. Xhex teste ruganyos volt és erős, amikor utánaeredt, és ők ketten nagy ívben körözni kezdtek egymás körül. Amikor a férfi az ajtóhoz ért, Xhex felugrott a levegőbe, és onnan leérkezve kapta el a fickó nyakát és a vállát. Fizikai erejének és lendületének felhasználásával a gazember testét egy élő, lélegző kérdőjellé hajlította. Keményen értek földet, ám annak ellenére, hogy a levegő hirtelen kiszakadt a tüdejéből, Xhex elégedetten mosolygott. Istenem, mennyire élvezte a jó harcot! John látta, hogy Xhex kimegy a bejárati ajtón, de nem tudott utána menni, mert két frissen átváltoztatott alantas olyan közel volt hozzá, hogy szinte a nyakába lihegtek. Na de csak egy pillanat, és elintézi a nyavalyásokat. Furcsa, hogy milyen energialöketet kap az ember, ha látja, hogy a nője egyedül kirohan az éjszakába... Nem mintha Xhex a nője lenne. És furcsa, hogy milyen álnoknak tudja érezni magát, miután egy ilyen dolgot az emlékezetébe idézett. Megfogta az előtte álló gyilkost, majd letépte a fickó fejét a nyakáról. Aztán elgurította, mint egy tekegolyót, és arra gondolt, milyen kár, hogy nincs idő rá, hogy ugyanezt megtegye a karjával és lábával is... mert azokkal legalább agyon tudná ütni a másik támadót. Sajnos a második ellenfele hátulról megragadta, és erősen megszorította a mellkasát, azt remélve, hogy ezzel kiszorítja belőle a szuszt. John megmarkolta a fickó csuklóját, és nem engedte szabadulni, aztán megpördült, felugrott, és a levegőben hanyatt vágta magát. Úgy csapódtak a földbe, hogy John volt felül, a gyilkos pedig alatta, mint egy matrac. John előrebiccentette a fejét, majd teljes erejéből hátralendítette az ellenfele arcába, amitől a nyomorult orra gejzírré változott. Egy gyors fordulat után a levegőbe emelte az öklét.

J. R. Ward

429


A második ütéstől ideges rángatózás tört az alantasra, ami azt jelezte, hogy a gyilkos homloklebenye komoly ingerület átviteli nehézségekkel küzd, és jelenleg rohamokat él át. De legalább nem okoz bajt, amíg Butch ideér hozzá. John az ajtó felé indult, amelyen keresztül Xhex láthatatlanná vált, a csizmája csúszkált a véres talajon, amely már vörös és fényes fekete is volt egyszerre. Amikor odaért a nyitott bejárathoz, megtámaszkodott az ajtófélfában. A leggyönyörűbb harcnak volt tanúja, amelyet valaha látott. Az alantas, akit Xhex üldözött, visszafelé indult volna a házba, mivel nyilvánvalóan átgondolta a menekülési stratégiáját. Kétségbeesetten szaladt befelé, meztelen talpa nyikorgott a fagyos füvön. Xhex azonban hamar utolérte, és megakadályozta a szökését, mert erősebb és összeszedettebb volt nála. Johnnak nem volt ideje közbeavatkozni, még akkor sem, ha akart volna: Xhex felugrott a levegőbe, és onnan vetette magát az alantasra. Pontosan a derekánál kapta el, megfordította, és a földre nyomta, majd átvágta mindkét combját olyan mélyen, hogy a férfi felsikított, mint egy lány. Xhex ezután leszállt róla, és készen állt arra, hogy újra... – John! Mögötted! Amikor ezt kiáltotta, John megpördült, és egy gyilkossal találta szembe magát, aki úgy rontott neki, mint egy tank, és kilökte az ajtón. John a fenekére érkezett, majd hosszan csúszott hátra a mocskos betonjárdán. Ami azt igazolta, miért viseltek jó minőségű bőrruhát. Mert megvédte őket a bőr lehorzsolásától. John feldühödött, hogy Xhex szeme láttára az udvaron landolt, ezért megragadta a gyilkos haját, és olyan erővel húzta hátra, hogy a fickó gerince szinte berezonált. Hangtalan morgással kivillantotta a szemfogát, és megharapta a gazember torkát. Kitépett a helyéről mindenféle undorító, egykor emberi szövetet, aztán kiköpte, és a hajánál fogva visszavonszolta a gurgulázó nyavalyást a partiba. Amikor elmentek Xhex mellett, egyet bólintott felé. – Szívesen – felelte Xhex egy kis meghajlás kíséretében. – Mellesleg szép volt a harapás. John hátrapillantott a válla fölött rá, miközben a tisztelet, amit a nő az előbb kifejezett iránta, jobban mellbe vágta, mint bármelyik alantas valaha is. A szíve megnőtt, és olyan érzés kerítette hatalmába, mintha a teste is valahogy jobban kitöltötte volna mindenütt a bőrét. Szánalmasan érzelgős volt...

J. R. Ward

430


Ekkor egy fegyver semmivel sem összetéveszthető dörrenését hallotta maga mögött, mire megdermedt ott, ahol állt. A hang olyan közel hallatszott a dobhártyájához, hogy leginkább fájdalmat érzett ahelyett, hogy bármi különöset hallott volna, és a következő pillanatban arra gondolt, vajon ki lőhetett, és kit talált el a golyó, ha volt egyáltalán áldozat. Az utóbbi kérdésre azonnal megkapta a választ, amikor a bal lába megroggyant a testsúlya alatt, és úgy elvágódott, mint egy ólajtó.

J. R. Ward

431


56. fejezet Xhex kezéből egy fél pillanattal később repült ki a kés, mint ahogy észrevette azt az alantast, aki megjelent a sarkon, és a pisztolyát John hátára szegezte. A tőr a levegőben forogva száguldott, és egy szempillantás alatt átszelte a távolságot. Vészesen közel suhant el John füle mellett, és Xhex azon imádkozott, hogy a férfi ne döntsön úgy, hogy valami miatt hirtelen elfordítja a fejét. Épp, amikor a gyilkos meghúzta a ravaszt, a penge beleállt a vállába, a fájdalomtól összerándult, és a karja lejjebb ereszkedett. Ami azt jelentette, hogy John a lábába kapta a golyót a szíve helyett. Amikor a földre rogyott, Xhex egy csatakiáltással átugrott felette. A pokolba Butch O'Neallel! Ez a nyomorult az övé! Az alantas azon fáradozott ügyetlenül, hogy kihúzza a fegyvert a felsőtestéből... aztán meghallotta Xhex kiáltását. Ránézett, és rémülten hátrálni kezdett előle – amiből a nő arra következtetett, hogy a szeme vörösben izzik, a szemfoga pedig teljesen megnyúlt, és világít a holdfényben. Xhex a fickó előtt ért földet, aki erre összehúzta magát, a karját pedig a feje elé kapta, hogy megvédje az arcát és a nyakát. Xhex azonban nem mozdult. A második kés az oldala mellett maradt, a harmadik pedig még a tartójában pihent a combján. Ezzel a gazemberrel más tervei voltak. Manipulátor oldalának segítségével behatolt a férfi agyába, és felnyitotta az emlékei fedelét. Hirtelen minden szörnyűség, amit a gyilkos valaha is elkövetett, minden borzalmas tett, életre kelt benne, és ellene fordult. Sok minden. Naaaaagyon sok minden. Nyilvánvalóan különösen kedvelte a kiskorú lányokat. Nos, ez aztán igazán kielégítő lesz, több szempontból is. A férfi lerogyott a földre, felsikított, majd a halántékára szorította mindkét kezét, mintha azzal megállíthatná az emlékek áradatát. Xhex hagyta szenvedni, hagyta, hogy az elkövetett bűnei gyötörjék, és végül az

J. R. Ward

432


érzelmi rácsszerkezete minden olyan szektorban felvillant, ahol a félelem, gyűlölet, megbánás és harag lakozott. Amikor a férfi a piszkos tapétába kezdte verni a fejét, fekete foltot hagyva rajta, ahol a füle hozzáért, Xhex egyetlen gondolatot ültetett az agyába. Úgy, mint egy futó borostyánt... egy mérges szömörcét, amely megtelepszik benne, aztán beszivárog az agyába is. – Tudod, mit kell tenned – mondta az alantasnak mély, hipnotikus hangon. – Tudod, mi a kiút. A gyilkos leengedte a karját, és megmutatta vad szemét. Annak súlya alatt, amit a nő szabadon engedett benne, valamint azért, mert rabszolgaként követte az utasításokat, megragadta Xhex tőrének nyelét, és kihúzta a saját vállából. Aztán a hegyét a mellkasa felé fordította, mindkét kezével megfogta a markolatot, a válla megfeszült, és felkészült rá, hogy a pengét magába mártsa. Xhex megálljt parancsolt neki, hogy legyen ideje letérdelni mellé. Szemtől szembe ránézett, majd azt sziszegte. – Ne merészelj arra támadni, aki az enyém! Most pedig légy jó fiú, és belezd ki magad! Xhex bőrnadrágjára fekete vér fröccsent, amikor a fickó a hasába szúrta a kést, majd vízszintesen elrántotta oldalra, és egy tekintélyes méretű, mocskos lyukat csinált magán. Aztán a mentális parancsra, miközben a szeme felakadt, kihúzta a kést a hasából, és markolattal előre átnyújtotta Xhexnek. – Szívesen – dörmögte a nő, majd a gazember szívébe döfte a pengét. A test egy szempillantás alatt semmivé lett. Xhex megfordult, a csizmájának talpa nyikorgott a nedves földön. John olyan szemmel nézett rá, amely nem különbözött a gyilkos tekintetétől, olyan tágra nyílt, hogy szinte nem is látszott a karimája sem alul, sem felül. Xhex letörölte a kést a nadrágjában. – Mennyire súlyos? John feltartotta a hüvelykujját, jelezvén, hogy semmi baja, és Xhex csak ekkor vette észre, hogy a ház elcsendesedett. Körülnézett. Még mindenki állt: Qhuinn épp akkor egyenesedett fel egy lefejezést követően, és

J. R. Ward

433


megpördült, hogy megnézze, John jól van-e. Rhage futva érkezett a konyhából Vishousszel a sarkában. – Kit találtak el... – Rhage megtorpant, és a John nadrágjában tátongó lyukra meredt. – Öregem, ha tíz centivel feljebb és balra kapod, most szoprán hangon visítanál. V odalépett Johnhoz, és felsegítette a földről. – Igen, bár akkor legalább együtt kötögethetne veled. Megtaníthatnád neki, hogy kell csipkés zoknikat horgolni. Istenem, mindjárt kicsordult a könnyem! – Ha jól emlékszem, neked van fonalmániád... Ekkor hangos zihálást hallottak a nappali felől. V nagyot káromkodott, majd odaszaladt Butchhoz, amikor a testvér kis híján kiesett a folyosóra. Ó... a francba! Lehet, hogy elhamarkodottan állapította meg ezt a „mindenki állt” tényt? Az egykori zsaru úgy nézett ki, mintha egyszerre kapott volna ételmérgezést, maláriát és H1N1-et. Xhex Qhuinnre és Rhage-re nézett. – Szükségünk lesz egy kocsira. Johnt és Butchot be kell vinni a központba... – A barátomról majd én gondoskodom – mondta Vishous mogorván, miközben élő mankót játszott, és bekísérte Butchot a nappaliba a kanapéhoz. – Megyek, hozom a Hummert – közölte Qhuinn. Amikor épp indult volna, John a falba bokszolt egy nagyot, hogy magára vonja mindenkinek a figyelmét, aztán azt mutogatta: Jól vagyok, tudok harcolni... – Meg kell mutatnod a lábad egy orvosnak – felelte Xhex. John olyan gyorsan kezdett el mutogatni, hogy a nő nem tudta követni, annyi azonban nyilvánvaló volt, hogy nem ért egyet azzal, hogy kispadra ültetik, csak mert egy golyó pihen a lábában. A vitát vakító ragyogás szakította félbe. Xhex oldalra hajolt, és hátrapillantott a válla fölött. Amit látott, sok mindent megmagyarázott, és nem csak a harcot illetően, amiben mindannyian részt vettek. A kopott kanapén V a karjaiban tartotta Butchot, a fejüket egymáshoz hajtották, a testük pedig olyan szorosan simult egymáshoz, hogy egy milliméternyi hely sem volt közöttük. Az ölelkezés közben Vishous egész teste fényben fürdött, és úgy tűnt, Butch erőt merít belőle, és lassan meggyógyul.

J. R. Ward

434


Xhex azt látva, hogy V milyen mélyen együtt érez és törődik a barátjával, kicsit kevésbé utálta, különösen, amikor Vishous megfordította a fejét, és egyenesen ránézett. Jeges álarca ezúttal lehullott az arcáról, és a tekintetében leplezetlenül látszott a kétségbeesés, ami azt bizonyította, hogy mégsem olyan nagy seggfej. Épp ellenkezőleg, látszott rajta, hogy mélyen átérzi a barátja áldozatát, amit a faj érdekében vállal. Elevenen emésztette fel. Ó, és az is egyértelmű volt, hogy... Butch az övé. Ami megmagyarázta ellenséges érzéseit is Xhex iránt. Vishous alig bírta elviselni, hogy a nő megkapta azt, amire ő vágyott, és bármennyire logikusan gondolkodott is, nem tudott nem neheztelni miatta. Csak egyszer történt meg, küldte a mentális gondolatot Xhex neki. Egyszer. Soha többé. A következő pillanatban V bólintott, mintha elfogadná a megerősítést, Xhex pedig viszonozta a tiszteletet. Ezután az előtte álló férfiakra nézett. Rhage már feltette a „még-mit-nem-nem-fogsz-te-harcolni” kezdetű lemezt, ott folytatta, ahol Xhex abbahagyta. – Én is visszamegyek veled, John – vágott közbe a nő. – Együtt megyünk vissza. Amikor John ránézett, az érzelmi rácsszerkezete úgy felragyogott, mint Las Vegas főutcája éjszaka. Xhex megrázta a fejét. – Tartom magam a megállapodásunkhoz. Te pedig vigyázni fogsz magadra. Ezzel eltette a kését a fegyvertartó hámba, amely a mellkasát szelte keresztbe, majd nekidőlt a falnak, jelezve, hogy innen egy tapodtat sem mozdul. Xhex megmentette az életét. Kétség sem férhetett hozzá, hogy még azelőtt visszaadta neki, hogy John tudta volna, hogy el fogja veszíteni. Csak azért volt még életben, mert a nő az alantas vállába dobta a kését. Szóval igen, hálás volt mindezért, mégsem akarta, hogy ápolónőt játsszon mellette. Különben is, a tehetségét sokkal jobb dolgokra is felhasználhatta volna. John odapillantott a megperzselődött foltra a földön... mindössze ennyi maradt a gyilkosból, aki rálőtt. Azt a mindenit... és Xhex úgy okozta neki a

J. R. Ward

435


legszörnyűbb szenvedést, hogy még csak hozzá sem ért a gazemberhez! Ez volt az a különleges fegyver az elméjében. A francba, micsoda rémület ült ki a fickó arcára... Aztán magától felvágta a saját hasát. Mi a fenét láthatott? John most már értette, miért féltek annyira a manipulátoroktól, és miért különítették el őket. És istenem, visszagondolva arra a kis műsorra, amit a kinti füvön adott elő, rájött, hogy Xhex az, akinek mindig is ismerte: igazi harcos. Nagyon is meg tudta védeni magát a harcmezőn... és komoly segítséget jelentett a testvériségnek a háborúban. Éppen ezért kellett folytatniuk ma este a harcot, nem pedig azzal vesztegetni az időt, hogy visszamennek a házba, és beragasztják a bibit a lábán. Feltápászkodott a földről, a testsúlyát ráhelyezte a sérült lábára, és amikor a nyavalyás felordított a fájdalomtól, oda sem figyelt rá, ahogy a körülötte feltámadt beszélgetésre sem. A kéretlen bámészkodók fecsegése: lényegtelen. Vélemények a lábáról: nem érte meg az energiát sem, hogy reagáljon rá. Szelektív hallás: felbecsülhetetlen érték. Sokkal inkább az érdekelte, hány alantast sikerült megölniük ma este. És hogy a görényt elkapták-e. Benézett a nappaliba, hogy... Váratlanul Rhage lépett elé. – Szia, hogy vagy? – Hollywood kinyújtotta neki a karját. – Hadd mutatkozzam be! Én vagyok az a hústorony, aki elsőként fog bepasszírozni a barátod, Qhuinn Hummerjébe, amikor ideér. Csak gondoltam, szólok, hogy ki vagyok, mielőtt felkaplak, és a vállamra vetlek, mint egy zsák krumplit. John a testvérre meredt. Nem megyek sehová. Rhage elmosolyodott, elképesztő szépségét mintha angyalok faragták volna az arcára. Ez azonban csak a külső volt, belül ugyanis igazi fenegyerek volt. Ebben a helyzetben pedig azt felelte: – Sajnálom, rossz válasz. Jól va... Annak a hústoronynak, annak a megátalkodott, szemtelen gazembernek volt képe előrelépni, és megragadni a meglőtt lábát, majd vasmarokkal összeszorítani a golyó új otthonát.

J. R. Ward

436


John hangtalanul felordított, majd szabadesésben a véres földre zuhant. Felhúzta a lábát, a két keze közé fogta, mintha ez a gyengéd bánásmód talán meggyőzhetné a sebet, hogy ne fájjon annyira. Amekkora fájdalmat érzett, azt hitte, Rhage üvegszilánkokat nyomott a lövés helyére. – Ez tényleg szükséges? – hallotta Xhex kérdését. Rhage hangja már nem volt viccelődő. – Észérvekkel akarod meggyőzni? Sok szerencsét! Ha pedig azt hiszed, hogy egy alantas másként fog viselkedni vele, nagyon tévedsz. Egy nyilvánvaló kerek lyuk van a bőrnadrágján, és sántítva megy. Bármelyik félig agyalágyult seggfej is azonnal tudná a gyenge pontját. Ráadásul árad belőle a friss vér szaga. A nyomorult gazembernek alighanem igaza volt, de az isten szerelmére... Meglehetősen valószínűnek tűnt, hogy John elájult a fájdalomtól, mert a következő dolog, amit érzékelt, az volt, hogy az imént magát „hústoronynak” tituláló testvér felnyalábolja, és kiviszi a házból. Na ne, azt már nem! Szó sem lehetett róla! Kiszabadította magát Rhage szorításából, majd megpróbált úgy leérkezni a földre, hogy ne káromkodjon, és ne kezdjen el hányni sem. Miközben a száját válogatás nélküli, néma szitkok hagyták el, odabicegett Butchhoz, aki már sokkal jobban festett, valamint V-hez, aki rágyújtott egy kézzel csavart cigarettára. Pontosan tudta, hol van Xhex: mögötte, előrenyújtott karral, mintha tudná, milyen bizonytalanul áll a lábán, és bármelyik pillanatban eleshetett. Ami persze nem fog megtörténni. Eltökélt harciassággal sikerült egyedül bemásznia a Hummer hátsó ülésére. De persze amikor Qhuinn rálépett a gázra, már hideg verejtékben úszott az egész teste, és nem érezte sem a karját, sem a lábát. – Megszámoltuk a testeket – hallotta Xhexet. Odanézett rá, és látta, hogy a nő őt figyeli a mellette lévő helyről. Istenem... átkozottul gyönyörű volt abban a csekély fényben, amely a műszerfalról érkezett. Vékony arcán egy alantas fekete vérének foltja látszott, az arca azonban élénk színben ragyogott, a szeme csillogott. Ma végre elemében volt. Élvezte a harcot. A pokolba! Tényleg ő volt számára a tökéletes nő. És hányat nyírtunk ki? – mutogatta, hogy elterelje a gondolatait a szentimentális területről.

J. R. Ward

437


A tizenhat újonnan beavatottból tizenkettőt, valamint azt a két gyilkost is, akik a görénnyel jöttek át a mezőn keresztül. Sajnos az új főalantast nem találtuk sehol... azt feltételezzük, hogy elmenekült, amikor behatoltunk a házba, és magával vitte néhány társát is. Ja, és Butch kettő kivételével magába szívta mindegyiket. Akik közül az egyiket te intézted el. – Igazság szerint mindkettőt. – Xhex hosszan John szemébe nézett. – Ez zavar téged? Hogy láttad, ahogy... dolgozom? A hangszíne azt sejtette, tart tőle, de nem hibáztatja a férfit azért, hogy undorodik. Csakhogy tévedett. John visszaszorította a fájdalmat, ami kínozta, és megrázta a fejét, majd ügyetlen mozdulatokkal azt mutatta: Hihetetlen erőd van. Ha úgy tűnt, hogy megdöbbentem... csak azért volt, mert még sohasem láttam a te fajtádat akció közben. Xhex arca alig észrevehetően megrándult, majd az ablak felé fordult. John megérintette a karját, és azt mutatta, hogy ez bók volt. – Igen, ne haragudj... csak az, hogy a „te fajtád”, mindig kiakaszt. Félig ez vagyok, félig az. Vagyis egyik sem. Nincs olyan, hogy az „én fajtám”. – Xhex olyan mozdulatot tett a kezével, mintha el akarná űzni magától a szavakat. – Mindegy. Amíg nem voltál magadnál, V a telefonjával belépett a caldwelli rendőrség adatbázisába, és kiderítette, hogy a zsaruk sem találtak a helyszínen semmilyen személyazonosságot, vagyis nincs más nyom, amin elindulhatunk, csak a Civic rendszámtáblájából kiderített cím. Lefogadom, hogy... Xhex folytatta a beszédet, John viszont már nem figyelt rá. Nagyon is értette azt a „nincs olyan, hogy az én fajtám” dolgot. Ez is egy olyan részlet volt, amiben hasonlítottak egymásra. Behunyta a szemét, és imádkozni kezdett bárkihez odafönt, aki meghallgatta, hogy legyen szíves, az isten szerelmére, ne küldözgessen már több jelet, hogy ők egymásnak lettek teremtve. Olvasta a könyvet, látta a filmet, megvette a CD-t, a DVD-t, a pólót, a bögrét, a bólogató fejű figurát, és a bennfentes kalauzt is. Pontosan tudta, mennyire illettek egymáshoz. De bármennyire tudatában volt is annak, hogy egymáshoz tartoznak, sokkal tisztábban látta azt, miért nem lehetnek soha együtt. – Jól vagy?

J. R. Ward

438


Xhex hangja halk volt, közelről hallatszott, és amikor John felnyitotta a szemét, látta, hogy a nő szinte az ölében ül. Figyelmesen megnézte az arcát aztán összegömbölyödött, bőrruhás testét. A fájdalom és a tudat, hogy kifutnak az időből, rávette, hogy tegye félre az álarcot, és kimondja azt, amire igazán gondol. Benned akarok lenni, mihelyt visszaérünk a házba, mutogatta. Abban a pillanatban, hogy bekötik ezt a nyomorult lábamat, benned akarok lenni. Amikor megérezte a nő felerősödött illatát, tudta, hogy ő is helyesli a tervet. Így legalább a farkán kívül még a szerencséje is felfelé ívelt.

J. R. Ward

439


57. fejezet Eliahu Rathboone ültetvényes házának első emeletén Gregg Winn két ujjal nyitotta ki az ő és Holly szobájának ajtaját, miközben azon imádkozott, hogy ne öntse a lábára a forró kávét. A kezében lévő két bögrét azzal az itallal töltötte meg, amelyet a „vendég” kancsóban talált az ebédlőbeli tálalóasztalon. Vagyis nem lehetett tudni, milyen íze volt. – Segítsek? – kérdezte Holly, amikor felnézett a laptopból. – Nem kell. – Gregg a lábával becsukta az ajtót, és az ágyhoz sétált. – Elboldogulok. – Olyan figyelmes vagy. – Várj, amíg megkóstolod... a tiedet fel kellett javítanom – mondta, majd odaadta a lánynak a világosabb színű italt. – Nem volt teljes tej, amit tegnap ittál reggelinél, ezért bementem a konyhába, és tettem bele egy kis tejszínes tejet, majd összekevertem sovány tejjel, és próbáltam megtalálni a kellő színt. – A számítógép képernyőjére bökött a fejével. – Mi a véleményed a felvételekről? Holly belenézett a bögrébe, miközben a Dell billentyűzete fölött tartotta. Az ágyon feküdt elnyúlva, a fejét az ágytámlának támasztotta, és a felvett anyagot nézte, amelynek Gregg már a megszállottja lett... és mindeközben szexisnek és okosnak tűnt. Mintha nem bízna abban, amit a férfi odaadott neki. – Nézd – szabadkozott a férfi –, kóstold meg a kávét, és ha pocsék, felébresztem a komornyikok gyöngyét. – Ó, nem arról van szó. – Holly lehajtotta szőke fejét, és Gregg hallotta, ahogy szürcsöl egyet az italból. Az elragadtatott „ahhh” több volt, mint amit remélni mert. – Tökéletes! Gregg megkerülte az ágyat, és lefeküdt a lány mellé a takaró tetejére. Ivott ő is egy kortyot a saját bögréjéből, majd az jutott eszébe, ha a televíziós karrierje gallyra megy, még lehet jövője a kávékészítésben. – Szóval... ki vele, mi a véleményed az anyagról? A képernyő felé biccentett, és arra, ami épp ment rajta: az előző éjszaka felvettek valakit, aki átment a nappalin, aztán kiment a bejárati ajtón. Lehetett volna egy vendég is, aki csak enni akart valamit az éjszaka J. R. Ward

440


közepén, mint ahogy most Gregg is... csakhogy az az alak láthatatlanná vált a fa bejárati ajtó előtt! Egyszerűen eltűnt. Úgy, mint az az árnyék Holly hálószobája előtt az első éjszakán. Nem mintha szívesen emlékeztette volna magát rá. Vagy a lány álmára. – Nem piszkáltad meg ezt a felvételt? – kérdezte a lány. – Nem. – Istenem... – Tudom. A csatorna épp most küldött nekem egy e-mailt, amíg lent voltam. Nagyon izgatottak, és nyilvánvalóan már most is őrülten népszerű a beharangozó anyag az interneten... vagyis nincs más dolgunk, mint imádkozni, hogy az az alak egy hét múlva is felbukkanjon, amikor élőben közvetítjük az adást. Biztos, hogy jó a kávéd? – Ó, igen... csodálatos. – Holly felpillantott a bögre széléről. – Tudod, még sohasem láttalak ilyennek. Gregg hátradőlt a párnára. Egyet kellett, hogy értsen a lánnyal. Nehéz lett volna megmondani, mi változott meg, de valami más lett, az biztos. Holly ivott még egy kortyot. – Olyan nagyon másnak látszol. Gregg nem tudta, mit feleljen erre, ezért maradt a munka témájánál. – Nos, soha nem hittem benne igazán, hogy léteznek szellemek. – Tényleg? – Igen. Te is legalább olyan jól tudod, mint én, hogy milyen manipulációkat csináltunk a felvett anyagokon. Ebben a házban azonban... én mondom, valami van itt, és úgy érzem, muszáj felmennem a második emeletre. Volt egy őrült álmom, hogy odamentem... – Hirtelen éles fájdalom hasított a fejébe, és elvágta a gondolatot. Gregg megdörzsölte a halántékát, és arra gondolt, hogy biztosan elfáradt a szeme, mivel már hetvenkét órája egyfolytában a számítógépet bámulta. – Van valami a padláson, én mondom neked. – A komornyik szerint az tiltott terület. – Tudom. – Nem nagyon akart ellenkezni a fickóval. Elég sok anyaguk volt már, nem lett volna szükségük többre... ezért nem is volt értelme forszírozni a dolgot. Már csak az kellett volna, hogy ilyen közel az adás napjához összerúgja a port a tulajdonossal. Az pedig egyértelmű volt, hogy Mr. Tisztaság nem kedvelte őket. – Nézd csak, hadd mutassam meg neked még egyszer... ez az, ami teljesen elképeszt. – Gregg odanyúlt a laptophoz, és újra lejátszotta azt a

J. R. Ward

441


részt, amikor az alak eltűnt a tömör faajtó előtt. – Hihetetlen, nem? Úgy értem... gondoltad, hogy valaha is ilyesmit fogsz látni? – Nem. A lány hangjában volt valami furcsa, amitől Gregg odapillantott rá. Holly őt nézte, nem a képernyőt, és közben a szívére szorítva tartotta a kávésbögrét. – Mi az? – kérdezte, aztán ellenőrizte, nem öntötte-e magára a fekete italt. – Igazság szerint... a kávéról van szó. – Rossz az utóíze? – Nem, egyáltalán nem... – Holly felnevetett, majd ivott még egy kortyot. – Csak sose hittem volna, hogy emlékszel, hogy iszom a kávét, azt meg pláne nem, hogy veszed a fáradságot, és el is készíted nekem. Valamint még soha nem kérdezted meg, mi a véleményem a munkáról. Jézusom... a lánynak igaza volt! Holly megvonta a vállát. – Azt hiszem, az nem lep meg, hogy sohasem hittél abban, amit csinálsz, most viszont örülök, hogy ez megváltozott. Gregg nem tudott hosszan a lány szemébe nézni, ezért inkább átnézett mindkettőjük zoknis lába fölött a szoba távolabbi falán lévő ablakra. A hold alig látszott a csipkefüggöny mögött, csupán halvány fénynek tűnt a sötét horizonton. Holly megköszörülte a torkát. – Ne haragudj, hogy zavarba hoztalak. – Ja... igen... nem. – Gregg előrenyúlt, és megfogta a lány szabad kezét, majd megszorította. – Figyelj... el kell mondanom neked valamit. Látta, hogy a lány feszültté válik... amivel nem volt egyedül. Hirtelen Gregg is összeszedte magát, hogy bátorságot merítsen. Megköszörülte a torkát a síri csendben. – Festem a hajam. Feszült csend fogadta a kijelentést – legalábbis az ő részéről. Aztán Hollyból kirobbant a nevetés. Egy édes, boldog kacagás, amiben érződött a megkönnyebbülés. Odahajolt a férfihoz, majd végigfuttatta a körmét a hamisan sötét tincsek között. – Tényleg?

J. R. Ward

442


– A halántékomnál már őszül. Eléggé. Egy évvel azelőtt kezdtem tenni ellene, hogy téged megismertelek. Hollywoodban muszáj fiatalnak maradni. – Hol festeted? Mert soha nem láttam ősznek a tövét. Gregg egy káromkodással leszállt az ágyról, odament a bőröndjéhez, kotorászott egy ideig az alján, majd felmutatta a kérdéses dobozt, és azt dörmögte: – Kizárólag férfiaknak való hajfesték. Én magam festem be, mert nem akarom, hogy meglássanak egy szépségszalonban. Holly olyan szélesen mosolyodott el, hogy ráncok gyűltek tőle a szeme köré. És ki gondolta volna, Gregg-nek tetszett a látvány. A szép arca karakteresnek tűnt tőle. Gregg ránézett a dobozra. Ahogy a rajta szereplő férfi modellt bámulta, őszinte gondolatok rohanták meg olyanok, amelyek ellen nem tudott harcolni, de még letagadni sem. – És tudod, utálom az Ed Hardy pólókat. Olyan rikító színük van, hogy káprázik tőle a szemem. A szűk, koptatott farmerektől viszket a bőröm... a kocka orrú cipők pedig, amiket hordok, feltörik a lábam. Belefáradtam, hogy folyton gyanakszom mindenkire, és csak a pénzért dolgozom, hogy mindenkit megelőzve vehessek meg olyan holmikat, amelyek jövőre már nem lesznek divatban. – Visszadobta a hajfestéket a bőröndjébe, és örült neki, hogy úgyszólván végre minden napvilágra került. – Ezek a fájlok pedig? A számítógépen? Az elsők, amelyeket Stannek és nekem nem kellett meghamisítanunk. Túl régóta dolgozom már a csalás iparágában, és én is folyton csalok. Az egyetlen igazi dolog benne a pénz, de tudod mit? Már nem vagyok biztos benne, hogy ez elég nekem. Amikor visszament az ágyra, Holly megitta a kávéját, félretette a laptopot és a bögrét, majd odabújt hozzá és a mellkasára feküdt. A teste a legjobb takaró volt ezen az átkozott világon. – Szóval, mit akarsz csinálni? – kérdezte a lány. – Nem tudom. Ezt nem. Nos, ami azt illeti, eléggé feltüzel ez a szellemvadászat. A producerség viszont? Egyáltalán nem. – Lenézett a lány feje tetejére, és önkéntelenül is elmosolyodott. – Te vagy az egyetlen, aki tud az ősz hajamról. És volt egy olyan furcsa érzése, hogy a titka biztonságban van a lánynál. – Nekem nem számít. – Holly megsimogatta a mellkasát. – És neked sem kellene, hogy számítson.

J. R. Ward

443


– Hogy lehet, hogy eddig nem tudtam, milyen okos vagy? A lány nevetésétől berezonált az egész mellkasa. – Talán, mert ostoba voltál. Gregg hátrahajtotta a fejét, és harsogva nevetni kezdett. – Igen, az lehet. – Megpuszilta a lány halántékát. – Talán... egész biztosan. Ennek azonban már vége. Istenem, még mindig nem tudta pontosan, mi változott meg. Nos, minden... az igazi okot azonban még mindig nem ismerte. Érezte, hogy valaki helyre tette, csak arra nem emlékezett, ki volt az, vagy, hogy hol és mikor történt a dolog. A tekintete a laptopra tévedt, és eszébe jutott az árnyékszerű szellem. Valami ok miatt egy barlangra hasonlító üres szobának a képe villant az eszébe a ház második emeletén... valamint egy hatalmas termetű férfi, aki egy széken ült, előtte pedig egy fénykör világította meg a térdét és a lábszárát. Aztán a férfi előrehajolt... bele a fénybe... A fájdalom, amely a fejébe hasított, olyan éles volt, hogy Gregg arra gondolt, talán valaki egy jégcsákányt szúrt a halántékába. – Jól vagy? – kérdezte Holly és felült. – Már megint a fejed? Gregg bólintott, habár a mozdulattól elhomályosodott a látómezeje, a gyomra pedig úgy felkavarodott, mintha romlott ételt evett volna. – Igen. Valószínűleg új szemüvegre lesz szükségem. Talán még bifokálisra is... a francba. Holly megsimogatta a férfi haját, és amikor Gregg a szemébe nézett, a fájdalom csökkent, és valami különös érzés töltötte meg a szívét. Boldogság? – töprengett. Igen. Csak az lehetett. Mivel felnőtt élete során az érzelmek teljes skáláját megtapasztalta már... ilyet azonban még sohasem érzett. Ilyen teljességet. Ilyen békét. – Holly, annyival több van benned, mint azt valaha hittem! – suttogta, és megsimogatta az arcát. A lány szép szeme könnybe lábadt, majd azt mondta. – Te pedig úgy tűnik, pontosan olyan lettél, amire mindig is vágytam. – Istenem, micsoda műsor ez akkor! – Gregg lassan megcsókolta őt. – Én pedig tudom a tökéletes befejezést. – Tényleg?

J. R. Ward

444


Gregg bólintott, majd a lány füléhez tette a száját. Halkan súgva azt mondta: – Szeretlek. Most először hagyta el a száját ez a szó... amikor komolyan is gondolta. Holly rekedt hangon visszasuttogta, hogy „én is szeretlek”, majd Gregg megint megcsókolta... és úgy érezte, ezt a pillanatot egy szellemnek köszönheti. Végül még kiderül, hogy Cupido nem volt más, mint egy nagy, árnyékszerű szellem, akinek nagyon rossz a viselkedése? Aki még csak nem is létezett a „való” világban. Na persze... különösebb dolgok is hoztak össze már embereket, nem igaz? És a végén csak az számított, hogy a megfelelő két ember játszotta el a happy endet. Az eszköz pedig, ami idáig juttatta őket, végeredményben nem számított. Különben is, most már lehet, hogy abbahagyhatja a hajfestést. Igen, az élet szép. Főleg, amikor az ember legyőzi a saját egóját... és a megfelelő ok miatt a megfelelő nő fekszik az ágyában. Ezúttal már nem fogja elengedni Hollyt magától. És úgy fog gondoskodni róla, ahogyan kell, mert a lány megérdemelte. Együtt lesznek... nos, az „örökké” elég jól hangzott, nem igaz?

J. R. Ward

445


58. fejezet Odalent a testvériség kiképzőközpontjának magánklinikáján Xhex John mellett állt, amíg Jane doki megröntgenezte a lábát. Miután elkészültek a felvételek, Jane azonnal megállapította, hogy operálni kell, és még Xhex is látta a problémát a képen, annak ellenére, hogy szokás szerint megint pánikba esett attól, hogy ezen a helyen kell lennie. A golyó nyugtalanítóan közel volt a csonthoz. Mialatt Jane behívta Ehlenát, majd elment, hogy műtősruhába átöltözzön, Xhex összefonta a mellkasán a karját, és elkezdett fel-alá járkálni. Nem kapott levegőt. De már azelőtt sem, hogy meglátta volna a röntgenképen, mi a baj John lábával. Amikor a férfi füttyentett neki egyet halkan, csak megrázta a fejét, és folytatta a járkálást körbe-körbe a helyiségben. Sajnos kiderült, hogy ez a kis kirándulás a rozsdamentes acél szekrénykék körül, amelyek üvegajtaja mögött számtalan orvosi dolog sorakozott, szintén nem sokat segített: a szíve még jobban dörömbölt a mellkasában, mintha Bon Jovi koncertezett volna odabent... olyan hangos volt a lüktetés a fülében, hogy a dobhártyájának felért egy aerobikedzéssel. Istenem, azóta küzdött ez ellen az érzés ellen, hogy belépett ide Johnnal! Most pedig fel fogják vágni, aztán újra összevarrják. A francba, nem fogja kibírni! Habár, őszintén szólva... ha logikusan belegondolt, akkor ez ostobaság volt. Először is, nem az ő testét készültek megműteni. Másodszor pedig, otthagyni azt a golyót John lábában egyértelműen nem volt jó ötlet. És végül harmadszor... helllllllóóóóóóó... olyan valaki kezeli, aki már bebizonyította, hogy jól bánik a szikével. Egytől egyig kiváló érvek. Csakhogy a mellékveséje mindegyikre bemutatta a középső ujját, és folytatta az adrenalintermelést. Milyen jó móka egy fóbia, nem igaz? A második füttyentés már erőteljesebb volt, ezért Xhex megállt a férfival szemben, és a tekintetét az arcára emelte. John hűvös volt és nyugodt. Semmi hisztéria, semmi pánikroham, csupán higgadt tudomásulvétele annak, ami rá várt. J. R. Ward

446


Nem lesz semmi bajom, mutogatta. Jane már ezerszer csinált ilyet ezelőtt. Jézus Krisztus, hova lett minden levegő a szobából, gondolta Xhex... Mintha John megérezte volna, hogy nem sokáig bírja tartani magát, megint füttyentett, és a homlokát ráncolva kinyújtotta felé a kezét. – John... – Amikor a nő semmi értelmeset nem tudott kinyögni, megrázta a fejét, és megint járkálni kezdett. Gyűlölte ezt. Hihetetlenül gyűlölte. Aztán kinyílt az ajtó, és Jane doki visszatért Ehlenával. Éppen a műtét részleteiről beszélgettek, John azonban füttyentett nekik, majd feltartotta a mutatóujját, jelezve, hogy még szükségük lenne egy percre. A két nő bólintott, és kiment a helyiségből. – A francba! – mondta Xhex. – Ne állítsd meg őket! Jól vagyok. Elindult az ajtó felé, hogy visszahívja az orvost, amikor egy mennydörgő hang visszhangzott a falak között. Azt hitte, hogy John esett le az ágyról, ezért megfordult... De nem. Csak akkorát ütött a rozsdamentes acél vizsgálóágyba, hogy a felülete behorpadt. Beszélj! – mutogatta. – Addig nem jönnek vissza, amíg nem beszélsz. Xhexben megvolt a késztetés, hogy vitába szálljon a férfival, még a szavak is, hogy megtegye... csak nyilvánvalóan a hangja nem. Bárhogy próbálkozott is, nem tudott egy szót sem kipréselni magából. John ekkor szélesre tárta a karját. Xhex magában káromkodott, aztán azt mondta: – Összeszedem magam. Felnőtt leszek. Rám sem fogsz ismerni, hogy milyen nyugodt leszek mindjárt. De tényleg. Komolyan. Gyere ide! – formálta a szavakat John némán. – Ó... a pokolba! – Xhex megadóan odament és megölelte. A nyakába pedig azt suttogta: – Nem viselem jól az orvosi dolgokat, ha esetleg még nem vetted volna észre. Sajnálom, John... a fenébe, folyton csak csalódást okozok neked. John elkapta, mielőtt elhúzódhatott volna. A tekintetével magához kötötte, miközben a kezével azt mondta: Ma este megmentetted az életemet. Már nem élnék, ha nem dobod el azt a kést. Szóval nem okozol folyton csalódást... ami pedig az operációt illeti? Én nem félek tőle, neked pedig nem kell végignézned. Menj és várj meg fent a házban! Nem tart sokáig. Ne kínozd magad!

J. R. Ward

447


– Én nem szoktam megfutamodni. – Gyorsan, hogy ne tudjon túl sokat gondolkozni, és a férfi sem, Xhex a tenyerébe vette John arcát, és hevesen megcsókolta. – Azért lehet, hogy mégsem rossz ötlet, ha kint várok. Végül is nem várhatja el Jane dokitól, hogy félbehagyja a műtétet, csak mert egy puhány nézőnek pánikrohama van. Vagy éppen agyrázkódása, ha az idióta ájultan vágódik el a földön. Valószínűleg az lesz a legjobb, mondta John némán. Xhex elhúzódott tőle, aztán egyik lábát a másik elé téve odalépkedett az ajtóhoz, hogy beengedje a dokit és Ehlenát. Amikor Jane elment mellette, Xhex megragadta a karját. – Kérlek... – Istenem, mit is mondhatna? Jane doki bólintott. – Vigyázni fogok rá, ne aggódj! Xhex vett egy mély, reszkető lélegzetet, és arra gondolt, hogy a fenébe fogja kibírni a folyosón való várakozást. Tudva azt, hogy az agya mire képes, ahogy telnek a percek, hamarosan majd biztosan azt fogja képzelni, hogy John hangtalanul ordít a fájdalomtól, a doki pedig már az egész lábát levágta... – Xhex... nem bánnád, ha javasolnék valamit? – kérdezte Jane. – Ne kímélj! Sőt... akár szó szerint is veheted. Egy jobbegyenes lehet, hogy segítene, összeszednem magam. Jane doki megrázta a fejét. – Nézd végig! – Micsoda? – Maradj itt, és nézd, mit csinálok, hogy csinálom, akkor tudni fogod, mi miért történik. Sok ember van, aki fél az orvosi beavatkozásoktól... mellesleg nagyon is jogosan. A fóbia azonban fóbia, akár repülésről, akár fogorvosról, akár orvosokról van szó... és az expozíciós terápia gyakran nagyon hatásos. Ha megszüntetjük a titokzatosságot és azt az érzést, hogy az egyén nem képes uralni a helyzetet, a félelem már nem tudja olyan erősen kifejteni a hatását. – Remek logika. De mi van, ha elájulok? – Leülhetsz, ha szédülni kezdesz, de ki is mehetsz bármikor, amikor akarsz. Tegyél fel kérdéseket, és nézd, mit csinálok, ha képes vagy rá! Amikor Xhex Johnra pillantott, a férfi komoly arccal bólintott, ami el is döntötte a kérdést. Bent maradt.

J. R. Ward

448


– Nekem is műtősruhát kell felvennem? – kérdezte olyan hangon, amely nem is az övé volt. A francba, ez olyan lányos dolog! Legközelebb majd azon kapja magát, hogy sírva fakad a tévéreklámokon, és kilakkozza a körmét! Vagy vesz magának egy nyavalyás retikült. – Igen. Szeretném, ha abban lennél. Gyere utánam! Amikor öt perc múlva visszatértek, Jane doki odavezette a mosdókagylóhoz, a kezébe nyomott egy bontatlan csomagot, amelyben egy betadine-es szivacs volt, és megmutatta neki, hogy kell rendesen kezet mosni. – Így jó lesz. – Aztán elzárta a vizet, azzal, hogy levette a lábát a földön egy pedálról. – Kesztyű nem kell, mert te nem fogsz operálni. – Az egyszer biztos. Van itt készenléti kocsi a közelben, ha esetleg elájulnék? – Igen, ott a sarokban, és azt is tudom, hogyan kell használni a rajta lévő műszereket. – Jane doki felhúzta a kezére a halványkék gumikesztyűt, majd Johnhoz fordult. – Készen állsz? El kell, hogy altassalak. Amilyen bent van a golyó, nagyon mélyre kell mennem, és nincs az a módszer, amivel eléggé el tudlak érzésteleníteni hozzá. Gázosítson el doki! – mutogatta John. V fele rátette a vállára a kezét, és mélyen a szemébe nézett. – Helyrehozlak, ne aggódj! Xhex a homlokát ráncolta, és azon kapta magát, hogy csodálja a nőt. Elképesztő dolog, hogy valaki ilyen biztos legyen magában, miközben nagyon sok forog kockán. Ha Jane doki nem csinálná jól a dolgát, John sokkal rosszabb állapotba is kerülhetne, mint amilyenben most van. Ha viszont minden jól sikerül, jobb lesz, mint újkorában. Ez az igazi hatalom, gondolta Xhex. És a tökéletes ellentéte annak, amit ő csinált munka közben. Az ő kezében a kés egészen más célokat szolgált. Egyáltalán nem a gyógyítást. Jane doki elkezdett szóban magyarázni valamit, a hangja nyugodt volt és határozott. – Egy emberi kórházban jelen lenne még egy altatóorvos is, de ti, vámpírok, nagyon stabil állapotban vagytok altatás közben, mintha valamiféle mély álomba merülnétek. Nem értem, hogyan, a munkámat viszont jelentősen megkönnyíti.

J. R. Ward

449


Miközben beszélt, Ehlena segített Johnnak levenni az ingét és a bőrnadrágját, amit Jane doki már felvágott. Ezek után egy kék leplet borított meztelen testére, és bekötötte az infúziót. Xhex megpróbálta visszafogni a szemét, hogy ne repkedjen idegesen ide-oda, de nem nagyon sikerült. Túl sok fenyegetést érzékelt a helyiségben, és az a sok szike meg tű meg... – Miért? – Kényszerítette magát, hogy reagáljon valamit. – Úgy értem, miért vannak különbségek a két faj között? – Fogalmam sincs. Nektek hatkamrás a szívetek, nekünk négy. Nektek két májatok van, nekünk egy. Ti nem lesztek rákosak vagy cukorbetegek. – Nem sok mindent tudok a rákról. Jane doki megrázta a fejét. – Bárcsak meg tudnánk gyógyítani mindenkit, aki megkapja! Makacs betegség, én mondom neked. Úgy alakul ki, hogy sejtmutáció kezdődik azon a helyen, ahol... A doktornő tovább beszélt, a keze azonban már szorgalmasan tevékenykedett a rozsdamentes acél asztalon, amelyet odatoltak John mellé. Elrendezgette az eszközöket, amelyeket majd fel fog használni. Amikor bólintott Ehlena felé, a nő odament John fejéhez, és ráhelyezett az arcára egy átlátszó műanyag maszkot. Jane doki az infúzióhoz lépett, a kezében lévő fecskendőben valami fehér anyagot tartott. – Készen állsz, John? – A férfi feltartott hüvelykujjával mutatta, hogy igen, mire Jane lenyomta a fecskendő pumpáját. John Xhexre nézett, és kacsintott egyet. Aztán elaludt, mint a villany. – Az első teendő a fertőtlenítés – magyarázta Jane, és kinyitott egy zacskót, majd kivett belőle egy sötétbarna szivacsot. – Gyere, állj ide szembe velem! Ez itt betadine, amivel te is kezet mostál, csak ez nem szappan formájú. Amikor az orvosnő széles csíkokban megtörölte a seb szélét, és vörösesbarnára színezte John bőrét, Xhex félig kábultan megkerülte a férfi lábát. Igazság szerint ez jobb pozíció volt, mert közvetlenül egy narancssárga, veszélyes hulladékos szemétkuka mellé került... vagyis, ha hirtelen hánynia kellene, ott helyben elintézheti. – Azért kell kivenni a golyót, mert idővel gondot okozhat. Ha John kevésbé lenne ilyen aktív, lehet, hogy benne hagynám. Egy katona

J. R. Ward

450


esetében azonban jobb, ha a szokásosnál is konzervatívabb vagyok. Különben is, ti olyan gyorsan gyógyultok. – Jane doki beledobta a szivacsot a Xhex melletti kukába. – A veletek eltöltött idő tapasztalata alapján úgy számolom, hogy bármilyen igazán komoly sérülés másnap estére meggyógyul. Xhex azon töprengett, vajon a doktornő és az ápolónő tudják-e, hogy hullámzik a talaj a lábuk alatt, mert neki pontosan olyan érzése volt, mintha egy hajó fedélzetén állnának. Egy gyors pillantást vetett a két szakemberre, de megállapította, hogy mindketten szilárdan állnak a lábukon. – Most pedig ejtek egy vágást – Jane a láb fölé hajolt a késsel... – itt. Közvetlenül a bőr alatt az izompólyát fogod látni, amely egy viszonylag kemény réteg, és azért felelős, hogy egyben tartsa a belső szerveinket. Az átlagembernél a két réteg közti terület tele lenne zsírsejtekkel, John azonban remek formában van. Az izompólya alatt vannak az izmok. Xhex derékban előre akart hajolni, hogy egy pillantást vessen rá... a teste azonban meg sem moccant. Amikor Jane doki visszahúzta a pengét, az izmos fedőréteg visszahúzódott, és alatta láthatóvá váltak az izmok sötétrózsaszín kötegei... amelyekben egy hurokszerű lyuk volt látható. Xhex ránézett erre a belső sérülésre, és legszívesebben megint megölte volna azt az alantast. És istenem, milyen igaza volt Rhage-nek! Ha csak néhány centivel feljebb és balra kapja a golyót, John már... Na jó, ebbe ne menjünk bele, gondolta magában, miközben helyet változtatott, hogy jobban lásson. – Szívást! – adta ki az utasítást Jane. Sziszegő hangot lehetett hallani, amikor Ehlena beletett a sebbe egy kis, fehér csövet, és felszívta John vörös vérét az útból. – Most pedig az ujjamat fogom használni arra, hogy kitapintsam... mert néha az emberi érintés a legjobb... Xhex végül az egész műtétet végignézte. Az elejétől a végéig, az első vágástól az utolsó varratig, és közben a sok elszívást meg a golyó kiemelését is. – ...és ezzel kész is vagyunk – jelentette ki Jane doki körülbelül negyvenöt perc múlva. Ehlena bekötözte John lábát, az orvosnő pedig újrakalibrálta azt az anyagot, amely az infúzióval a vérébe áramlott. Xhex felemelte a golyót a

J. R. Ward

451


tálcáról, és alaposan szemügyre vette. Milyen apró! Átkozottul apró. Mégis képes lett volna halálos sebet okozni. – Szép munka, doki! – jelentette ki érdes hangon, miközben a kis ólomlövedéket a zsebébe csúsztatta. – Magához térítem, hogy a szemébe nézhess, és tudd, hogy valóban jól van-e. – Képes vagy olvasni a gondolataimban? A doktornő szeme nagyon bölcsnek tűnt, amikor felemelkedett. – Nem, csak sok tapasztalatom van a családtagokkal és a hozzátartozókkal. A saját szemeddel kell látnod, hogy igazán megkönnyebbülhess. És John is ugyanezt fogja érezni, amikor belenéz a szemedbe. John nyolc perccel később nyerte vissza az eszméletét. Xhex a falon lévő órán mérte az időt. A férfi még kábult volt, amely természetes állapotnak számított ilyenkor. Kék szeme azonban pontosan olyan volt, mint azelőtt, az pedig, ahogy megszorította Xhex kezét, nem hagyott afelől semmi kétséget... hogy visszatért, és újra feltámadt benne a bosszúvágy. Xhex lassan kifújta a levegőt, amit észre sem vett, hogy addig visszatartott. A hatalmas megkönnyebbüléstől olyan könnyű lett a szíve, mintha egy rakétával fellőtték volna a Holdra. Jane dokinak igaza volt abban, hogy bent kell maradnia a műtét közben. Mihelyt Xhex is részese lett a dolgoknak, hallgatta, látta, megismerte, a pánik visszavonult, és végül csak egy halk zúgás lett, amelyen könnyen tudott uralkodni. Az is elképesztő volt számára, hogyan épül fel a test. Minden rendben? – formálta John a szavakat. – Igen. Jane doki ügyesen kivette a golyót... John megrázta a fejét. Veled? Minden rendben? Istenem... a francba, gondolta. Ilyen egy igazán értékes férfi. – Igen – felelte rekedt hangon. – Igen, minden oké... és köszönöm, hogy megkérdezted. Xhex lenézett a férfi testére, és rájött, hogy eddig még nem is engedte meg magának, hogy belegondoljon, hogyan mentette meg az életét. Szent ég, azt mindig is tudta, hogy jól bánik a késsel, de soha nem gondolta volna, hogy egyszer ez a képessége ilyen sokat fog számítani, és olyan fontos lesz, mint abban a másodpercben, abban az undorító házban.

J. R. Ward

452


Egy szempillantással később... John már nem lett volna többé. Soha. Ettől az egyetlen gondolattól a pánik teljes erővel visszatért belé, a tenyere nyirkos lett, a szíve pedig nem egyszerűen csak dobogott, hanem valósággal dörömbölt a mellkasában. Tudta, hogy miután elintézték az ügyet, külön utakon folytatják tovább az életüket... ez azonban egy cseppet sem számított, amikor arra gondolt, hogy John nem lesz a világban sehol, nem lélegzik, nem nevet, nem harcol, és nem tesz apró szívességeket a körülötte lévőknek. Mi az? – kérdezte John némán. Xhex megrázta a fejét. – Semmi. Mekkora hazugság! Pedig ez volt minden.

J. R. Ward

453


59. fejezet Azt a hintót használták, hogy visszavigyék a leány testét a családjához, amely a pajta mellett állt. Tohrment tartotta elöl a gyeplőt, Darius pedig a zárt hintóban ült a leánnyal, és azt kívánta, bárcsak lenne valami, amivel meg tudná nyugtatni, miközben tudta, hogy nem sok mindent tud felajánlani neki. Az út hosszú volt, az elöl dübörgő paták, az ülés nyikorgása, valamint a lószerszám csattogása pedig olyan hangos, hogy lehetetlenné tett bármiféle beszélgetést. Darius azonban jól tudta, hogy még ha a közlekedési eszközük olyan halk lett volna, mint egy suttogás, és olyan mozdulatlan, mint a víz a serlegben, értékes utasuk akkor sem szólt volna egy árva szót sem. Nem volt hajlandó inni, sem enni és nem csinált mást, csak bámult kifelé az ablakon, nézte a tájat, a szántóföldeket, a falvakat és az erdőket, amelyek mellett elhaladtak. Miközben dél felé tartottak, Dariusnak eszébe jutott, hogy a manipulátor talán valamilyen módon lezárta a leány elméjét, miután legelőször foglyul ejtette, feltéve, hogy ugyanezzel a hintóval szállította el a kőkastélyba... mivel attól tartott, hogy a foglya láthatatlanná válik ebből a zárt fülkéből. Tragikus módon ez a veszély most nem fenyegette őket, mivel a leány nagyon gyenge volt... bár ki tudja. Az arcán látható fájdalmas béketűrésből ítélve, Dariusnak az a benyomása támadt, hogy szegény talán még most is börtönben érzi magát, habár visszanyerte a szabadságát. Kísértést érzett rá, hogy elküldje Tohrmentet a lány szüleihez a jó hírrel, hogy sikerült megmenteniük, aztán mégis meggondolta magát. Sok minden történhetett még az úton, ezért szüksége volt a fiúra, hogy vezesse a hintót, míg ő a leányra vigyázott. Emberek, alantasok és manipulátorok egyaránt rájuk támadhattak, ezért mindkettőjüknek kéznél volt a fegyvere, ám Darius szerette volna, ha több erősítésük van. Bárcsak megtalálná a módját, hogy kapcsolatba lépjen a többi testvérrel, és idehívja őket... Már majdnem hajnalodott, amikor a kimerült lóval megérkeztek a lány szüleinek a háza előtti faluba. Mintha a nő felismerte volna, hogy hol járnak, felemelte a fejét, mozgatni kezdte a száját, és a szeme tágra nyílt, majd ellepték a könnyek. Darius előrehajolt, megfogta a kezét, majd azt mondta. J. R. Ward

454


– Nyugodj meg nem lesz.. Amikor a leány ráemelte a tekintetét, Darius meglátta benne a sikítást, amit elfojtott a lelkében. – De igen – felelte némán, csak az ajkát mozgatva. Aztán eltűnt a kocsiból Darius nagyot káromkodott, és dörömbölni kezdett a hintó oldalán az öklével. Amikor Tohrment hirtelen lefékezve megállította a lovat, kiugrott a hintóból és... A leány nem jutott messzire. Fehér hálóinge megvillant balra a mezőn, ezért Darius követte, láthatatlanná válva mellette termett, majd utána eredt, amikor a lány menekülni kezdett. Szegény teremtésben nem sok erő volt, bizonytalan léptei egy sebesült ember kétségbeeséséről tanúskodtak, Darius azonban hagyta, hadd fusson addig, amíg bír. Később, amikor visszaemlékezett erre az őrült menekülési kísérletre, rájött, ekkor vált előtte végérvényesen világossá, hogy a lány nem mehet haza. Nem amiatt, ami vele történt... hanem amiatt, amit borzalmas megpróbáltatásai után magában hordozott. Amikor megbotlott és elesett, nem tett semmit, hogy megvédje a hasát. Inkább a körmét a földbe vájva próbált előrébb kúszni. Darius nem bírta tovább nézni a küszködését. – Hagyj fel az erőfeszítéssel! – mondta neki, és felemelte a hideg fűről. – Kérlek, hagyd abba... A leány egy őzike teljes erejével küzdött ellene, aztán lecsillapodott a karjában. Ebben a mozdulatlan pillanatban, a leány hangosan zihálva lélegzett, a szíve vadul vert... Darius látta a nyaki erét a holdfényben, ahogy pulzált, és érezte a remegést az ereiben. A hangja alig volt hallható, de minden kiejtett szót halálosan komolyan gondolt. – Ne vigyen vissza oda! Még a közelébe se. Ne adjon át a családomnak! – Ezt nem gondolhatod komolyan. – Gyengéd mozdulattal kisimította a lány haját az arcából, és – hirtelen eszébe jutottak a szőke hajszálak a hajkefében, amelyet az otthoni szobájában látott. Milyen sok minden megváltozott, amióta ez a teremtés utoljára leült a fésülködőasztala elé, és rendbe hozta magát éjszakára a vér szerinti családja körében. – Túl sok mindenen mentél keresztül, nem tudsz tisztán gondolkodni. Pihenned kell, és...

J. R. Ward

455


– Ha visszavisz oda, megint el fogok szökni. Ne akarja, hogy az apám így lásson! – Haza kell térned... – Nekem nincs otthonom többé. Soha többé. – Senkinek sem kell megtudnia, mi történt. Az hogy nem vámpír volt az elrablód még jobb is, ezért soha senki nem... – A manipulátor utódját várom. – A leány szeme hideg és kemény lett. – A termékeny időszakom éppen azon az éjszakán kezdődött, amikor rám erőszakolta magát, és azóta nem véreztem úgy, ahogy a nők szoktak. Az utódját hordozom magamban. A dermedt csendben Darius hosszan és hangosan fújta ki a levegőt, meleg lélegzete kis fehér felhőben áramlott ki a hűvös levegőbe. Nos, ez mindent megváltoztatott. Ha a leány kihordja a gyermeket, és megszüli, van rá esély, hogy mindenki vámpírnak fogja gondolni, azonban az ilyen félig ilyen, félig olyan fajták kiszámíthatatlanok voltak. Soha nem lehetett biztosra tudni előre, hogy melyik gén kerül domináns szerepbe, és hogy melyik faj jellemzői mutatkoznak meg majd szembetűnőbben az utódon. De talán volt rá mód, hogy könyörögjenek a családnál... A leány megragadta vastag kabátját. – Hagyjanak kint a napon! Hagyjanak meghalni, már csak erre vágyom! Ha meg tudnám tenni, saját magam vágnám el a torkom, de sajnos nem elég erős hozzá a karom és a vállam. Darius visszanézett Tohrmentre, aki a hintó mellett várakozott. A kezével intett felé, hogy magához hívja, majd azt mondta a leánynak. – Engedd, meg hogy beszéljek az édesapáddal! Hadd készítsem elő az utat számodra! – Soha nem fog megbocsátani. – Nem a te hibád volt. – Nem az a lényeg kinek a hibája, hanem, hogy milyenek a következmények – felelte a lány fáradtan. Amikor Tohrment láthatatlanná vált, és mellettük öltött alakot, Darius felállt. – Vidd vissza a hintóhoz, aztán menjetek be mindketten abba a kis erdőbe! Én elmegyek az apjához. Tohrment lehajolt, és ügyetlenül ölbe vette a lányt, majd felállt. A fiú erős karja közt Sampsone leánya ismét abba a közömbös állapotba került,

J. R. Ward

456


amelyben az idevezető utat töltötte: a szeme nyitva volt, a tekintete azonban üressé vált, a feje egyik oldalra billent. – Nagyon vigyázz rá! – mondta Darius, miközben a hálóing lecsüngő végét a testéhez hajtotta. – Hamarosan visszatérek. – Ne aggódjon! – felelte Tohrment, és elindult a füvön. Darius egy pillanatig még figyelte őket, aztán láthatatlanul a szél szárnyára kelt, és legközelebb a család birtokán bukkant elő. Egyenesen a bejárati ajtóhoz ment, és bekopogott a hatalmas oroszlánfejjel. Amikor a komornyik ajtót nyitott neki, Darius rögtön látta, hogy valami szörnyűség történt a ház falai között. A szolga arca halottsápadt volt, a keze reszketett. – Uram! Ó, áldott legyen a neve, fáradjon beljebb! Darius felvonta a szemöldökét, majd belépett az ajtón. – Mi tör... Ebben a pillanatban a ház ura lépett ki az egyik szobából... mögötte pedig az a manipulátor jelent, meg akinek a fia a tragédiasorozatot okozta. – Ön mit keres itt? – kérdezte Darius követelőzve a bűnfalótól. – Meghalt a fiam? Ön ölte meg? Darius előhúzta az egyik fekete tőrét, amely markolattal lefelé a mellkasára volt erősítve. – Igen. A manipulátor egyet bólintott, majd úgy tűnt, nem érdekli tovább a dolog. Átkozott hüllők! Hát nincs bennük semmi szülői szeretet? – És a lány? – kérdezte még a bűnfaló. – Vele mi történt? Darius hirtelen egy virágzó almafa képét vetítette ki a gondolataiban. A manipulátorok tudtak olvasni mások fejében és érzelmeiben, ő pedig olyasmit tudott, amelyet nem akart elárulni a másiknak. Anélkül, hogy bármit is válaszolt volna, ránézett Sampsone-ra, aki látszólag legalább száz évet öregedett. – Életben van. A vér szerinti leánya... él és jól van. A manipulátor odaúszott az ajtóhoz, hosszú ruhája a márványföldet súrolta. – Akkor egyenlők vagyunk. A fiam halott, az utódja pedig átkozott. Sampsone a kezébe temette az arcát, Darius viszont a bűnfaló után sietett, majd közvetlenül a ház előtt megragadta a karját, és meghúzta, hogy megállítsa. – Nem kellett volna felfednie magát. Ez a család már eleget szenvedett.

J. R. Ward

457


– Ó, dehogyisnem! – mosolygott a manipulátor. – A veszteséget mindkét félnek egyenlően kell éreznie. Egy harcosnak ezt igazán tiszteletben kellene tartania. – Maga gazember! A bűnfaló közelebb hajolt Dariushoz. – Jobban örült volna neki, ha arra kényszerítem a leányt, hogy öngyilkos legyen? Mert ezt az utat is választhattam volna. – Szerencsétlen teremtés semmi olyat nem tett, amellyel ezt érdemelte volna. Ahogy senki más sem a családjában. – Ó, igazán? Talán a fiam csak azt vette el, amit felajánlottak neki... Darius mindkét kézzel megragadta a manipulátort, megpördítette, majd az egyik vastag oszlopnak taszította, amely a ház hatalmas súlyát tartotta. – Most meg tudnám ölni. A bűnfaló megint elmosolyodott. – Azt gondolja? Én nem hiszem. A becsülete nem engedné meg, hogy elvegye egy ártatlan személy életét, és pedig semmi rosszat nem tettem. Ezzel a bűnfaló láthatatlanná vált Darius szorításából, és az oldalsó füves területen bukkant elő. – Azt kívánom, hogy a lány egy életen át szenvedjen. Legyen hosszú élete, és viselje terhét könyörület nélkül! Most pedig távozom, és gondoskodom a fiam holttestéről. Ezzel úgy eltűnt, mintha soha nem is létezett volna... a tettének következményei azonban nem szűntek meg ahogy Darius is látta, amikor benézett a ház nyitott ajtaján. A ház ura szolgája vállára hajolva zokogott, a két férfi egymásból merített erőt és vigaszt. Darius belépett a főbejáraton, csizmás lábának kopogására a ház feje felnézett. Sampsone elszakadt hűséges szolgájától, és meg sem próbálta leplezni a könnyeit vagy a fájdalmát, amikor előrelépett. Mielőtt még Darius megszólalhatott volna, azt mondta: – Fizetni fogok önnek. Darius felvonta a szemöldökét. – Miért? – Hogy... vigye el a leányomat, és gondoskodjon róla, hogy legyen tető a feje felett. – Sampsone a szolgájához fordult. – Menj oda a pénzes szekrényhez, és... Darius közelebb lépett, és erősen megragadta Sampsone vállát.

J. R. Ward

458


– Miket beszél? A lánya életben van. A vér szerinti gyermeke nem halt meg vissza kellene térnie e falak közé, ebbe a házba. Ön az apja... – Menjen, és vigye magával! Könyörgöm! Az édesanyja... nem élné ezt túl. Engedje, meg hogy adjak érte... – Maga egy gazember, és a családjának szégyene. – Nem – felelte a férfi. – A leányom az. Most és mindörökké. Darius egy pillanatra nem talált szavakat a döbbenettől. Annak ellenére, hogy tisztában volt az elit kíméletlen erkölcsi felfogásával – hiszen ő maga is annak vált áldozatává – újból megrökönyödött. – Magában és abban a manipulátorban nagyon sok közös vonás van. – Hogy merészeli... – Egyikőjüknek sincs bátorsága gyászolnia az utódját. Darius az ajtó felé indult, és még akkor sem állt meg, amikor a férfi utána szólt. – A pénz! Engedje, meg hogy odaadjam a pénzt! Darius nem volt biztos benne, hogy képes lenne-e válaszolni, ezért láthatatlanná válva visszatért abba a kis szurdokba, ahonnan néhány perccel azelőtt elment. A hintó mellett öltött ismét alakot, és a szíve lángolt. Mivel őt is eldobták, pontosan tudta, milyen nehéz hontalannak és magára utaltnak lenni a világban. És az ő esetében nem volt a plusz teher, amit a leány cipelt, szó szerint, a testében. A nap már bármelyik pillanatban felemelkedhetett a horizont fölé, Dariusnak azonban még szüksége volt egy pillanatra, hogy összeszedje magát, és megfogalmazza, hogyan közölje... A leány hangja a hintó ablakából hallatszott a függöny mögül. – Azt mondta, hogy vigyen el, ugye? Darius rájött, hogy nincs olyan szó, amellyel a történteket jobb színben tüntethetné fel. A kezével nekitámaszkodott a hintó hideg faoldalának. – Gondodat fogom viselni. Vigyázok rád és megvédelek. – Miért... – hallatszott a fájdalmas válasz. – Mert... így helyes és illendő. – Maga egy hős. Csakhogy az, akit meg akar menteni, nem kéri öntől ezt az ajándékot. – Majd fogja. Idővel... majd fogja. Amikor nem érkezett válasz, Darius felpattant a bakra, és megragadta a gyeplőt.

J. R. Ward

459


– Elmegyünk az otthonomba. A lószerszám csörgése és a vasalt patkók dobogása a letaposott földön elkísérte őket ki az erdőből és végig az úton. Darius másik utat választott, hogy a lehető legmesszebb kerüljék el azt a kúriát, benne a családdal, amelynek társadalmi elvárásai erősebbek voltak a vér szavánál. Ami pedig a pénzt illette? Darius nem volt gazdag férfi, de előbb vágta volna le a saját karját, minthogy elfogadjon egy fillért is a gyengelelkű apától.

J. R. Ward

460


60. fejezet Amikor John megpróbált felülni a vizsgálóágyon, Xhex segített neki, és a férfi elámult, hogy mennyire erős. Abban a pillanatban, hogy a keze a háta mögé került, John úgy érezte, mintha a felsőtestének teljes súlyát ő tartaná. Na igen, Xhex mindig is mondta, hogy nem hétköznapi nő. Jane doki odalépett hozzájuk, és elkezdett beszélni Johnnak arról, mi van a kötése alatt, és mit kell tennie, hogy vigyázzon a vágásra... ő azonban nem tudott odafigyelni rá. Szeretkezni akart. Xhexszel. Most azonnal. Jelen pillanatban semmi egyéb nem érdekelte, és nem is akart mással foglalkozni... a testi vágy, amit érzett, sokkal több volt, mint egy átlagos merevedés, ami csak egy meleg fészket keresett, ahová be tudott siklani. Az a tény, hogy majdnem meghalt, hihetetlenül felerősítette az élni akarását, a szeretkezés pedig – azzal a személlyel, akire vágyott – a legtökéletesebb kifejezési formája volt ennek. Xhex szeme megvillant, amikor megérezte az illatot, amelyet John teste minden bizonnyal kibocsátott magából. – Tíz percig itt kell még maradnod – mondta Jane doki, miközben bepakolta az eszközöket a gőz-sterilizátorba –, aztán lefekhetsz itt a klinika ágyára. Menjünk! – mutatta John Xhexnek. Amikor meglódította a lábát és lecsúsztatta az ágy széléről, egy pillanatra beléhasított a fájdalom, ez azonban a legkevésbé sem térítette el az eredeti szándékától. Mindenki másnak azonban rögtön magára vonta a figyelmét. Amikor Xhex egy káromkodás kíséretében megtartotta egyenesben, a jó öreg doktor belekezdett a szokásos „feküdj-csak-visszanagyfiú” kezdetű szövegbe... John azonban nem volt hajlandó engedelmeskedni. Tudnál adni egy köntöst, amit felvehetnék, mielőtt kimegyek innen? – mutogatta, mivel jól tudta, milyen hatalmas erekciója van, és milyen kevés fedi az altestét. Egy ideig vitáztak, aztán Jane doki beletörődve felemelte a kezét, mondván, hogy ha John idiótán akar viselkedni, ő nem tehet ellene semmit. J. R. Ward

461


Amikor végül bólintott, Ehlena eltűnt, majd visszatért egy köntössel, amely bolyhos volt, vastag és elég nagy ahhoz, hogy eltakarja vele magát... a kulcscsontjától a combja közepéig. És mellesleg rózsaszín. Nyilvánvalóan ez volt a tökfejsapka fehérnemű változata, a büntetés, amiért nem akart a klinikán maradni. De ha bárki azt gondolta volna, hogy ettől a Barbie-stílustól lekonyult az erekciója, nagyot tévedett. A farka hősiesen tűrte ezt az aljas támadást a férfiassága ellen. Amitől büszke is lett a nyavalyásra. Köszönöm, mutogatta, majd a vállára terítette a köntöst. Némi igazítás után sikerült úgy elrendeznie magán, hogy a mellkasán egymásra hajlott a két fele, a délre eső testrészt pedig eltakarta. Épphogy. Jane doki nekidőlt a pultnak, és összefonta a mellkasán a karját. – Van rá valami esély, hogy rávegyelek, maradj még itt egy kicsit? Vagy mankóval menj vissza? Vagy... maradj még itt egy kicsit? Jól vagyok, köszönöm. A nő megrázta a fejét. – Ti testvérek, elképesztően makacs fajankók vagytok. John hirtelen sajgó fájdalmat érzett, amelynek semmi köze sem volt a lábához. Nem vagyok testvér. Habár a második résszel azért inkább nem szállnék vitába. – Bölcs döntés. És annak kellene lenned. Mármint testvérnek. John felemelte a fenekét, lassan lecsúszott az ágyról, és ráterhelte a testsúlyát a lábára, miközben folyamatosan szemmel tartotta Miss Cukifalat köntösének elejét. Szerencsére minden úgy alakult, hogy a vegyes társaság számára is szalonképes maradt, még akkor is, amikor Xhex a hóna alá állt. Istenem... ő volt a legjobb mankó, amire valaha is szüksége volt! Jelentős terhet levett a válláról, miközben az ajtóig sétáltak, aztán együtt beléptek az irodába, és átmentek a szekrényen be az alagútba. Alig tettek meg tíz métert, amikor John megállt, maga felé fordította Xhexet, és... Lekapcsolta a villanyt. Mindet. Mentális parancsának hatására a mennyezeti neonlámpák egymás után sötétültek el, kezdve azzal, amelyik közvetlenül a fejük felett volt, majd a mellettük lévők következtek, és így tovább mindkét irányban végig. Miután az egész alagút koromsötétbe borult, John villámgyorsan cselekedett, ahogy a nő is. Nagyon jól tudták, hogy Jane doki és Ehlena jó

J. R. Ward

462


ideig még a műtőt fogja takarítani, de legalábbis még félórán keresztül. Odafent a házban pedig mindenki az utolsó étkezéshez készülődött, vagyis senki nem volt lent a konditeremben, nem is készült lemenni oda, és nem is zuhanyozott az öltözőben edzés után. Kevés ablak. A sötétség kulcsfontossággal bírt. A magasságbeli különbség ellenére – amely Xhex majdnem száznyolcvan centije mellett is legalább tizenöt centiméter volt – John olyan biztosan megtalálta a nő ajkát, mintha ki lett volna világítva. Szenvedélyesen megcsókolta, a szájába dugta a nyelvét, mire Xhex felnyögött, és belekapaszkodott a vállába. Ebben a csodálatos pillanatban, amikor sem itt nem voltak, sem ott, amikor egy időre letértek az útról, amelyen közösen indultak el, John szabadjára engedte az összekötődött férfi ösztönét, és felszabadultan élvezte annak az érzésnek az utóhatását, amely még a vidéki házban kezdődött... Abban a pillanatban, amikor az a tőr kirepült Xhex kezéből, átszelte a levegőt, és... Johnnak még számtalan éjszakát adott az életben. A tenyere a nő mellére siklott, megtalálta merev mellbimbóját, és megdörzsölte a hüvelykujjával, miközben legszívesebben a nyelvével simogatta volna meg. Még szerencse, hogy Xhex fent hagyta a dzsekijét és a fegyvereit a ház előcsarnokában, így csupán az az izompóló választotta el őket egymástól, amely a testén feszült. John szerette volna ezt is kettészakítani elöl, aztán eszébe jutott, hogy ez a kis közjáték csak tűzoltás, mielőtt feljutnak a hálószobája magányába: ezért ahelyett, hogy megragadta és széttépte volna, mindkét kezét alácsúsztatta, aztán feltolta a testén, amíg ki nem villant alatta a melle. A fraaaaancba... Xhex nem viselt melltartót, még a harchoz sem, ami valami ok miatt őrülten izgató volt John számára. Na nem mintha szüksége lett volna segítségre ezen a fronton. Miközben a csókjuk hangja visszhangzott, John megcsipkedte azt a csúcsot, amely már készen állt azt ajkára, és közben a hasához dörzsölte merev vesszőjét. Mit ad isten... Xhex megértette az üzenetet, amit tudat alatt közvetített felé, és a kezével végigsimított lefelé a férfi izmos hasán egészen a... John hátrahajtotta a fejét, mert a gerincén felkúszó elektromosság olyan erős volt, hogy nem tudta folytatni a csókot.

J. R. Ward

463


Xhex egy erőteljes mozdulattal az alagút falához taszította, majd John megérezte a bőrén a hűvös levegőt, amikor a rózsaszín köntös szétnyílt az elején. A nő ajka csókokat hintett a mellkasára, szemfoga párhuzamos vonalakat karcolt a bőrére, amely a testének minden idegvégződését megbizsergette... különösen azokat, amelyek a farka végén voltak. John hangtalanul felkiáltott, amikor Xhex nedves szája megtalálta lüktető, kemény farkát, és megérintette, teljesen bevette, körbezárta forró ajkával. Aztán visszahúzódott, lassan és egyenletesen, amíg a hímvessző vége egy cuppanó hang kíséretében ki nem csusszant a szájából. Ezután a nyelvével kezdte körbe-körbe nyalogatni. Miközben alaposan megdolgozta, Johnnak nyitva volt a szeme. A környező sötétségben azonban úgy tűnt, mintha erősen összeszorította volna... de, istenem, a vakság még jól is jött ebben a helyzetben: pontosan el tudta képzelni, milyen látványt nyújtanak együtt, ahogy Xhex a széttett lába között térdel, pólója felhúzódva a testén a melle fölött, a mellbimbója még mindig ágaskodik, a feje pedig előre-hátra bólogat az ágyéka előtt. A melle pedig minden egyes mozdulatnál himbálózik. John ziháló lélegzete gyorsan áramlott ki és be a száján, és közben úgy gondolta, hogy a testsúlya egyenletesen oszlik el a sérült és az egészséges lábán, mégsem érzett semmi mást azonkívül, amit a nő csinált vele. A pokolba, akár lángra is lobbanhatott volna, annyira nem törődött semmi mással. Ami azt illeti, valóban tűzben égett, és a lángok egyre forróbbak lettek, amikor Xhex felhajtotta a farkát a hasához, és végigfuttatta a nyelvét az alatta lógó súlyos zacskón. Egyiket a másik után vette a szájába, majd visszatért a farka nyalogatásához. Hamarosan felvett egy egyenletes ritmust, és Johnnak nem is kellett már sok idő. Nyalás, szívás, nyalás, szívás, nyalás... A teste megfeszült, a tenyerével a falnak támaszkodott, és... elélvezett. Miután lecsillapodott, felállította a nőt, és hosszan, keményen megcsókolta... azzal a szándékkal, hogy viszonozza neki a szívességet... Xhex szándékosan megharapta egy kicsit az ajkát, majd megnyalta a sebet, amit rajta ejtett. – Fel. Az ágyba. Most. Rendicsek. John felkapcsolta a mennyezeti lámpákat, aztán szinte futottak, úgy siettek fel a házba.

J. R. Ward

464


Furcsa, egyáltalán nem érezte, hogy valami baj lenne a lábával. Blay messzire elkerülte azt a szobát, amit Saxton kapott az ivásra és az ott-tartózkodásra, a házat azonban nem hagyhatta el, hogy egy kicsit rendbe szedje a gondolatait. Qhuinn unokatestvére az ősi törvények szerint az ő vendége volt az első család rezidenciájában, és mint ilyennek, a protokoll szerint neki is a helyszínen kellett tartózkodnia. Ha a többiekkel harcolt volna, azzal legalább úgy érezte volna, hogy valamit elvégzett, és az idő is sokkal gyorsabban telt volna. Miután Phury megérkezett Selenával, és megtörténtek a bemutatások, Blay visszament a saját szobájába. Azzal indokolta meg saját magának a távozását, hogy rendet kell raknia. Sajnos a bonyolult rendrakási hadművelet nem tartott tovább két percnél, és annyit foglalt magában, hogy megigazította az éjjeliszekrényen azt a könyvet, amelyet jelenleg olvasott... aztán egy fekete zoknit kivett a színesek közül, és betette fekete társai mellé az alsó fiókba. A rendszerető életforma egyik nagy hátránya az volt, hogy soha nem várt rá igazán embert próbáló, alapos rendrakás. Még a haját is mostanában nyírta le. A körme is le volt vágva. Szőrtelenítenie sem kellett, mivel a vámpírok teljesen szőrtelenek voltak a fejük tetejét kivéve. Általában, ha szabadideje támadt, amit valamivel el akart tölteni, hazatelefonált, hogy beszélgessen a szüleivel. Most azonban, hogy ilyen sok minden forgott a fejében, a család biztonságos házába való telefonálás nem tűnt jó ötletnek. Igazság szerint nagyon rosszul hazudott, de letámadni sem akarta a szüleit a hírrel: Szia, apa, anya, még nem tudjátok, de meleg vagyok... és azt fontolgatom, hogy Qhuinn unokatestvérével fogok járni. Ja, és mellesleg ő is itt van. És vért iszik. Istenem, a gondolat, hogy Saxton valakinek a véréből iszik, őrülten izgató volt számára, még akkor is, ha az a valaki Selena volt. Kivéve persze, hogy Phury is ott volt a szobában. Természetesen inkább illendőségből, mint azért, hogy vigyázzon a kiválasztottra. Szóval, igen, szó sem lehetett arról, hogy annak a szobának a közelébe menjen. Már csak az hiányzott neki, hogy közönség előtt izguljon fel.

J. R. Ward

465


Ránézett az órájára. Aztán járkált a szobában. Megpróbált tévét nézni. Felvette a könyvet, amit az előbb megigazított, és olvasott egy ideig. Időről időre megszólalt a telefonja, és jelentések érkeztek a harcmezőről, ám ezek egyike sem javított nyugtalan hangulatán. A testvériség mindig körüzeneteket küldött szét, hogy mindenki percre pontosan képben legyen a harcot illetően, csakhogy ezek a hírek most nem voltak valami szívderítőek: John megsebesült, ezért Xhex és Qhuinn lent voltak vele Jane doki klinikáján. A farmházba való behatolásuk sikeresnek volt mondható, de csak egy pontig... a gyanított fő alantas még mindig szabadon volt, és bár sok új beavatott tagot elkaptak, de nem mindet. A menő sportkocsi rendszámából kiderített cím zsákutcának bizonyult. A feszültség egyre magasabbra szökött. Blay ránézett a karórájára. Aztán a falon lévőre is. És úgy érezte, mindjárt megőrül. Krisztusom, olyan sok idő eltelt már azóta, hogy Saxton és Selena elkezdték az ivást! Miért nem jött senki szólni neki, hogy befejezték? Mi van, ha valami elromlott közben? Jane doki azt mondta, hogy a férfi sérülései nem életveszélyesek, és hogy az ivással elkezdődik a gyógyulás... Na persze, ha Saxton valamelyik testvérrel jól kijött volna, az csak a Nemző lett volna. Phury imádta az operát, a művészeteket és a jó könyveket. Talán ők ketten elkezdtek beszélgetni utána? Amikor már a saját társaságát sem tudta elviselni, lement a konyhába, ahol a hűségesek az utolsó étkezést készítették elő. Megpróbált segíteni neki, felajánlotta, hogy megterít, vagy felvágja a zöldséget, belocsolja a pulykát, ami már a sütőben sült... a szolgák azonban úgy megzavarodtak, hogy inkább magukra hagyta őket. Istenem, semmi sem kavarta úgy össze a személyzetet, mintha valaki megpróbált nekik segíteni. A természetüknél fogva nem tudták elviselni, hogy az, akit kiszolgáltak, bármi mást tegyen, mint várjon rájuk... ugyanakkor arra sem voltak képesek, hogy az előbb említett fél bármilyen kérését megtagadják. Mielőtt még a sok megzavarodott szolga leégette volna a vacsorát, vagy tömeges öngyilkosságot követett volna el, Blay kiment a konyhából, és az ebédlőn átsétálva kilépett... Kinyílt, majd becsukódott az előtér ajtaja, és Qhuinn vonult át az előcsarnok mozaikpadlóján. Piros vér látszott az arcán, a kezén és a bőrruháján. Friss, fényes vér.

J. R. Ward

466


Emberi vér. Blay első ösztönös reakciója az lett volna, hogy hangosan odakiált a barátjának, de meggondolta magát. Nem akarta felhívni a figyelmet arra, hogy a srác nyilvánvalóan elment valahová, ahol John nem volt mellette. Nem túl sok homo sapiens tartózkodott lent a klinikán és a kiképzőközpontban. Mellesleg pedig neki elméletileg újonnan beavatott alantasokkal kellett volna harcolnia, akiknek fekete volt a vérük. Blay elindult fel a lépcsőn utána, Qhuinnt azonban csak Wrath dolgozószobája előtt érte utol, amelynek ajtaja szerencsére be volt zárva. – Mi a franc történt veled? A srác nem állt meg, ment tovább határozottan a saját szobája felé. Amikor belépett, olyan mozdulatot tett, mint aki be akarja csapni az ajtót Blay orra előtt. Na, azt már nem! – gondolta magában Blay, és ő is bement utána a szobába. – Honnan került rád ez a vér? – Nincs kedvem beszélni róla – dörmögte Qhuinn, és elkezdett levetkőzni. Bőrdzsekijét a komódra dobta, a fegyvereit az íróasztalra pakolta, majd félúton a fürdőszoba felé lerúgta a csizmáját. A pólóját a válla fölött hátradobta, ami végül egy lámpaernyőn landolt. – Miért véres a kezed? – kérdezte ismét Blay. – Nem tartozik rád. – Mit csináltál? – Habár úgy érezte, már tudja. – Mi a francot műveltél? Amikor Qhuinn behajolt a zuhanyfülkébe, hogy megnyissa a vizet, megfeszültek az izmok a dereka felett és a gerince mentén. Istenem, az a vörös vér máshol is volt rajta... amitől Blay arra gondolt, mennyire komoly lehetett az a verés. – Hogy van a fiúd? Blay a homlokát ráncolta. – A fiúm... ó, Saxton? – Igen. „Ó, Saxton." – A zuhanyzóban gőzpára szállt fel, majd lecsapódott az üvegfalakra. – Hogy van? – Gondolom, mostanra már befejezte az ivást. Qhuinn különböző színű szeme valahová Blay feje mögé fókuszált. – Remélem, jobban van.

J. R. Ward

467


Amikor egymás felé fordultak, Blay mellkasa olyan erősen kezdett el sajogni, hogy meg kellett dörzsölnie. – Megölted? – Kit? – Qhuinn csípőre tette a kezét, mellizmai és a piercinges mellbimbója a felülről érkező fényben erősen kidomborodott. – Nem tudom, kiről beszélsz. – Hagyd a süketelést! Saxton tudni akarja majd. – Lám csak, hogy véded! – Nem volt ellenséges felhang a szavaiban, csak rá egyáltalán nem jellemző belenyugvás. – Jól van, oké. Nem öltem meg senkit, csak mutattam valamit annak a homofób seggfejnek, amin elgondolkozhat, hogy ne csak a gégeráktól féljen, amit a szivarozástól kaphat. Nem szeretem, ha tiszteletlenül bánnak a családom tagjaival. – Qhuinn elfordult. – És... a francba, akár hiszed, akár nem, azt sem szeretem, ha szomorú vagy. Ha Saxtont otthagyták volna meghalni a napon, vagy ha az emberek találtak volna rá, soha nem heverted volna ki. Nem tudtam nem kiegyenlíteni a számlát. Istenem, mennyire jellemző volt ez a gazemberre! Rossz dolgot tett, de tökéletesen jó ok miatt... – Szeretlek! – suttogta Blay olyan halkan, hogy a vízcsobogás elnyomta a hangot. – Nézd, szeretnék megfürödni – mondta Qhuinn. – Le akarom mosni magamról ezt a mocskot. Aztán aludnom kell. – Oké. Jó. Hozzak neked valami ennivalót? – Nem, kösz. Amikor Blay elindult kifelé, még utoljára hátrapillantott a válla fölött. Qhuinn éppen letolta magáról a bőrnadrágját, és láthatóvá vált gyönyörű feneke. Blay hátrafordított fejével szerencsésen kijutott a fürdőszobából, a szobában viszont egyenesen nekiment az íróasztalnak, és el kellett kapnia az olvasólámpát röptében, mielőtt a földre zuhant volna. Visszahelyezte az asztalra, aztán levette Qhuinn pólóját a lámpaernyőről, és mint egy érzelgős bolond, az orrához emelte a puha pamut ruhadarabot, és mélyen beszívta az illatát. Behunyta a szemét, úgy szorította a mellkasához azt, ami az előtt Qhuinn mellkasán feszült, miközben hallgatta a víz csobogását, ahogy meg-megszakad, mert a srác alatta állva mosakodott.

J. R. Ward

468


Nem tudta, mennyi ideig állt ott így, az „oly-közel-mégis-oly-távol” purgatóriumában ténferegve. Csak egy dolog vette rá, hogy távozzon: nem akarta, hogy meglássák, milyen szánalmasan szentimentális. Óvatosan visszatette a pólót korábbi helyére, a lámpaernyőre, majd kényszerítette magát, hogy az ajtóhoz menjen. Már félúton volt, amikor észrevette. Az ágyon hevert. A fehér selyemkötő összetekeredve feküdt az ágynemű között, mint egy összegyűrődött ruhadarab. Blay feljebb emelte a tekintetét, és meglátott a párnán két benyomódott mélyedést közel egymáshoz. Nyilvánvalóan a kiválasztott Layla felejtette el összekötni a ruháját, amikor elment. Ez pedig csak úgy volt lehetséges, ha meztelen volt, amíg itt feküdt. Blay megint a szívére szorította a kezét, mert annyira összeszorult, hogy úgy érezte, mintha víz alatt fuldokolna... a felszín pedig nagyon messze lenne fölötte. A fürdőszobában elzáródott a víz, és törülköző csattogása hallatszott. Blay megkerülte a bevetetlen ágyat, és kisétált a szobából. Nem is volt tudatában annak, hogy döntést hozott, a lába azonban határozott céllal indult meg előre, ez nyilvánvaló volt. Végigsétált a folyosón, és két szobával arrébb megállt, majd a keze magától felemelkedett, és halkan bekopogott. Amikor egy tompa hang válaszolt rá, benyitott. Odabent a szoba sötét volt, de csodálatos illat érződött a levegőben... ahogy Blay a folyosóról érkező fényben állt, az árnyéka elért az ágy lábáig. – Tökéletes időzítés. Éppen most mentek el. – Saxton rekedt hangja pontosan azt ígérte, amire Blay vágyott. – Jöttél megnézni, hogy vagyok? – Igen. Egy kis szünet után Saxton azt felelte. – Akkor csukd be az ajtót, és megmutatom neked. Blay olyan erősen szorította meg az ajtógombot, hogy az ízületei megroppantak. Aztán belépett a szobába, és magukra zárta az ajtót. Miközben lerúgta a cipőjét, ráfordította a zárat. Hogy senki ne zavarhassa őket.

J. R. Ward

469


61. fejezet A másik oldalon Payne a medence szélén ült, és a saját tükörképét nézte a mozdulatlan víz felszínén. Jól ismerte a fekete hajat, a gyémántszínű tekintetet és a határozott arcvonásokat. Túlságosan is jól emlékezett rá, ki nemzette, és ki hozta a világra. Az életének minden napját fel tudta idézni. Mégis úgy érezte, fogalma sincs arról, ki is ő valójában. Sok szempontból – még több is, mint amit össze tudott számolni – nem volt más, csak visszatükröződés a medence felszínén, egy kép, amelynek nincs mélysége, anyaga... és nem hagy maga után semmit, miután eltávozik. Layla közeledett hozzá a háta mögül, a tekintetük a víztükörben találkozott. Payne utólag visszagondolva rájött, hogy Layla mosolya volt az, ami mindent megváltoztatott. Habár természetesen több is volt emögött... de a nővére ragyogó arckifejezése volt az, ami felkeltette benne a változás szelét, ez volt az az apró lökés, amely letaszította a szikla tetejéről. Az a mosoly igazi volt. – Üdvözöllek, nővérem! – köszöntötte Layla. – Téged kereslek. – És sajnos megtaláltál – dörmögte Payne magának, majd kényszerítette magát, hogy megforduljon, és felnézzen a kiválasztott arcára. – Kérlek, ülj le ide mellém! Jókedvedből arra következtetek, hogy sebes ütemben folytatódik a történeted a férfival. Layla csak egy pillanatra ült le, mert a boldogságtól azonnal felpattant megint. – Ó, igen, valóban! Valóban, igen! Ma újra magához fog hívni, én pedig elmegyek hozzá. Ó, drága nővérem, el sem tudod képzelni... milyen érzés, ha átölelnek, és szinte felemészt a lángoló tűz, mégis sértetlen maradsz, és csak a túláradó boldogságot érzed. Ez maga a csoda. Egy áldás. Payne visszafordult a víz felé, és látta benne, ahogy összevonja a szemöldökét. – Kérdezhetek valami nagyon személyeset? – Természetesen, nővérem. – Layla közelebb ment hozzá, és ismét leült a medence márványperemére. – Bármit. J. R. Ward

470


– Azt tervezed, hogy a párja leszel? Úgy értem, nem csupán párosodsz vele, hanem... a fele leszel? – Ó, igen. Természetesen. De még várok a megfelelő időre, hogy szóba hozzam. – És mit csinálsz, ha... a férfi nemet mond? – Layla arca megfagyott, mintha ezzel a lehetőséggel soha nem is számolt volna, Payne pedig úgy érezte magát, mintha összezúzott volna egy rózsabimbót a kezében. – A francba... nem akartalak felzaklatni. Én csak... – Nem, nem. – Layla vett egy reszketeg lélegzetet. – Tudom jól, mi lakozik a szívedben, és tudom, hogy nincs benne semmi ártó szándék, őszintén szólva, éppen ezért érzem azt, hogy ilyen nyíltan beszélhetek veled. – Kérlek, felejtsd el, hogy megkérdeztem. Ezúttal Layla nézett a medence vizébe. – Én... szóval, mi még nem kerültünk igazi kapcsolatba. Payne felvonta a szemöldökét. Nos, ha még az előfutára is ilyen túláradó jókedvet tudott kiváltani a lányból, maga az aktus bizonyára elképesztő lehetett. Legalábbis ennek a nőnek, aki itt állt előtte. Layla a teste köré fonta a karját, és minden bizonnyal visszaemlékezett arra, milyen volt, amikor egy másik kar, egy erős férfié ölelte így át. – Én szerettem volna, de ő tartózkodó volt. Remélem... úgy hiszem, azért, mert szeretne rendesen a hagyományok szerint feléül fogadni, a szertartás keretében. Payne-nek szörnyű balsejtelme támadt. – Vigyázz magadra, nővérem! Te nagyon jólelkű teremtés vagy. Layla felállt, a mosolya azonban már szomorkásnak látszott. – Igen, így van. De inkább törjön össze a szívem, minthogy sose nyíljon ki, és tudom, hogy kérni kell, ha valamit kapni akarunk. A lány olyan biztos és eltökélt volt, hogy a bátorságának árnyékában Payne kicsinek érezte magát. Aprónak és gyengének. Mi volt ő valójában? Egy visszatükröződés? Vagy valóságos személy? Hirtelen felállt. – Megengeded, hogy távozzam? Layla meglepettnek tűnt, aztán meghajolt. – Természetesen. És kérlek, ne haragudj, hogy csak így fecsegek... Egy hirtelen impulzus hatására Payne megölelte a másik kiválasztottat.

J. R. Ward

471


– Nem haragszom, ne aggódj! Sok szerencsét kívánok neked a férfihoz. Igazán, áldott lehet, hogy megkaphat téged. Mielőtt bármi mást mondhattak volna, Payne elsétált, sietősen elhagyta a szálláshelyüket, és egyre gyorsuló léptekkel ment fel a dombra, amely a Nemző templomához vezetett. Miután elhagyta a szent nemzőhelyet is, amelyet már nem használtak többé, belépett az anyja márványudvarára, és végigsétált az oszlopos folyosón. A szerény méretű ajtó, amely az Őrző magánlakrészének bejárata volt, nem illett egy ilyen isteni hely kapujához. Na persze, egy olyan személynek, akinek az egész világ a birtokában van, nem kellett semmit sem bizonyítania, nem igaz? Payne nem kopogott. Tekintve, hogy mire készült, a „hívatlanul berontani valakihez” illetlensége úgy el fog törpülni a bűneinek listáján, hogy aligha fog egyáltalán számítani valamit. – Anyám! – kiáltotta, amikor belépett az üres, fehér szobába. Hosszú ideig nem érkezett semmi válasz, majd a hang, ami végül megszólalt, testetlennek hangzott. – Igen, lányom? – Engedj ki innen! Most! Bármi lesz is a következménye ennek az új összecsapásnak, jobb lesz, mint ez a kasztrált vegetálás. – Üldözz el! – ismételte az üres falaknak a nem létező levegőben. – Engedj elmennem! Soha többé nem térek ide vissza, ha ezt kívánod tőlem. De nem maradok itt tovább. A következő pillanatban az Őrző megjelent előtte a fekete ruha nélkül, amit mindig viselt. Payne biztos volt benne, hogy soha senki nem látta még így az anyját, igazi alakjában, amikor csak forma nélküli energia volt. A fénye azonban már nem volt olyan ragyogó. Halványan világított, alig volt több mint a hőség gyenge hullámzása. A különbség olyan szembetűnő volt, hogy Payne haragja kissé lecsillapodott. – Anyám... engedj el innen! Kérlek! Az Őrző csak nagysokára válaszolt. – Sajnálom. Nem teljesíthetem a kérésedet. Payne kivillantotta a szemfogát. – A pokolba, csak tedd meg! Engedj ki innen, különben...

J. R. Ward

472


– Nincs „különben”, drága gyermekem. – Az Őrző cérnavékony hangja elhalkult, majd megint felerősödött. – Itt kell maradnod. A sors akarja így. – Kinek a sorsa? A tied vagy az enyém? – Payne a kezével belesuhintott a bénító mozdulatlanságba. – Mert számomra ez itt nem élet, akkor miféle sors lehet ez? – Sajnálom. A vita ezzel lezárult... már ami az anyját illette. Az Őrző egy szikra kíséretében eltűnt. Payne a hatalmas ürességbe kiabált. – Engedj szabadon! A francba! Engedj el! Félig arra számított, hogy ott helyben halálra sújtja valami, habár akkor vége szakadt volna a kínzásának, és abban mi lett volna a szórakoztató? – Anyám! Amikor nem kapott választ, sarkon fordult, és nagyon szeretett volna valamit elhajítani... de nem volt semmi, amit megragadhatott volna. Ettől a szimbolikus párhuzamtól ordítani lett volna kedve: nem volt semmije, egyáltalán semmije ezen a helyen. A kijárat felé indulva szabadon engedte a dühét, és megfogta az ajtót, kitépte a helyéből, majd bedobta hátra az üres helyiségbe. A fehér deszkalap kettőt koppant, aztán szabadon csúszott előre az üres padlón, mint egy kavics a tó felszínén. Amikor Payne elindult a szökőkút felé, egy sor kattanást hallott a háta mögött. Visszanézett a válla fölött, és látta, hogy az ajtó megjavította saját magát, varázslatos módon újra ott állt az üres keretben, és ugyanolyanná változott, mint előtte volt: egy karcolás sem látszott rajta, amely arról tanúskodott volna, mi történt vele az imént. Payne-t olyan hatalmas düh kerítette hatalmába, hogy elszorult tőle a torka, a keze pedig reszketett. A szeme sarkából megpillantott egy fekete ruhás alakot az oszlopos folyosón közeledni, de nem az anyja volt. Csak Sen'ki, kezében egy kosárka ajándékkal az Őrzőnek. Bicegve lépkedett, testsúlya széles mozdulatokkal egyik lábáról a másikra terhelődött át. A szerencsétlenségének látványa, a kiközösítettsége még tovább szította a dühét... – Payne? A mély hang hallatára odakapta a fejét. Wrath állt a fehér fa mellett, amelyen színes énekesmadarak ültek, termetes alakja betöltötte az udvart.

J. R. Ward

473


Payne nekirontott, csak a célpontot látta benne, amely ellen harcolhat. A vak király nyilvánvalóan megérezte a lány erőszakosságát és gyilkos támadását: egy szempillantás alatt harci állásba helyezkedett, megacélozta magát és felkészült a harcra. Payne teljes erejéből nekiesett, csépelte az öklével és a lábával, az egész teste nem volt más, mint záporozó ütések és rúgások kavalkádja, amelyet a király az alkarjával tompított, és azzal, hogy elhúzta az útból a felsőtestét vagy a fejét. Payne egyre gyorsabban és halálosabb iramban támadta Wrath-t, kényszerítve ezzel arra, hogy viszonozza azt, amit tőle kapott, vagy különben súlyosan megsebesül. A király első kemény ütése először a lány vállát találta el, az ökle durván becsapódott, és kibillentette az egyensúlyából... Payne azonban hamar visszanyerte a lélekjelenlétét, megpördült, és a lábával és a lábfejével támadt. Wrath-t olyan erősen érte a hasába kapott rúgás, hogy felnyögött... de csak addig, amíg a lány ismét meg nem fordult, és az öklével az arcába nem sújtott. Eleredt az orra vére, fekete napszemüvege pedig lerepült a fejéről, ezért káromkodott egyet. – Mi a franc, Pay... Nem tudta kimondani a nevét teljesen, mert a lány nekirontott, mint egy tank, megragadta a derekát, és hatalmas testét hátrálásra kényszerítette. A harc azonban nem volt kiegyenlített. Wrath kétszer akkora volt, mint ő, ezért könnyedén átvette az irányítást felette. Lehámozta magáról a lányt, majd megfordította, és a hátát a mellkasához szorítva fogta magához. – Mi a franc bajod van? – kérdezte mérgesen közvetlenül a fülébe. Payne előrehajtotta a fejét, majd hirtelen hátrarántva orrba vágta a királyt, amitől a szorítás egy pillanatra megenyhült. Payne-nek csak ennyire volt szüksége, hogy kiszabaduljon. Wrath tölgyfa vastagságú testét használta ugródeszkának, amikor felpattant a levegőbe... De túlságosan is alábecsülte a lendületét, és ahelyett hogy függőlegesen érkezett volna le a talajra, előrebukott – amivel az egyik lábát súlyosan megütötte, a teste pedig tehetetlenül oldalra zuhant. A szökőkút márványpereme megakadályozta abban, hogy a földre essen, az ütés azonban, amit így kapott, sokkal nagyobb volt, mintha hanyatt zuhant volna a földre. A gerince akkorát reccsent, mint egy hangos kiáltás. És a fájdalom is legalább akkora volt.

J. R. Ward

474


62. fejezet Amikor Lash felébredt a rejtekhelyén, a ranchen, első dolga volt, hogy megnézze a karját. Már a keze, a csuklója és az alkarja is árnyékszerű volt, mint valami füst, amely úgy mozdult, ahogy akarta, és tudott olyan könnyű is lenni, mint a levegő, de súlyos is, mint egy igazi test. Felült, lerúgta magáról a takarót, amit korábban magára húzott és felállt. Nocsak, nocsak, a lába is elkezdte az eltűnéses trükköt! Ami jó volt, csak... a francba, meddig fog még tartani ez az átmeneti állapot? Úgy vélte, hogy mivel a teste még mindig a régi fizikai állapotában van – vert a szíve, és szüksége volt evésre, ivásra meg alvásra –, nem volt védtelen a golyók és a kések okozta sebektől sem. Ráadásul, azzal a sok darabbal, ami lehámlott róla, a biohulladékgyűjtés baromi piszkos munkának bizonyult. A matracból, amin aludt, a világ legnagyobb pelenkája lett. Kintről valami nyikorgást hallott, ezért odament az ablakon lógó reluxához, és nem létező ujjaival széthúzott két lamellát. A résen keresztül figyelte, ahogy az emberek elindulnak és elkezdik béna napjukat, miközben kocsival, biciklivel hajtanak az úton. Nyomorult idióták az egyszerű életükkel! Felkenek, munkába mennek, hazatérnek, bosszankodnak a napjuk miatt, aztán másnap újra felkelnek, és kezdik elölről az egészet. Amikor egy kocsi közeledett az úttesten, Lash egy gondolatot ültetett a sofőr agyába... és elmosolyodott, amikor a Pontiac kilépett a sávjából, felhajtott a járdára, és egyenesen belerohant az utca másik oldalán álló, kétemeletes épületbe. Az átkozott bement az ablakon, összetörte az üveget és a fa ablakkeretet, a belsejében pedig felfújódtak a légzsákok. Jobb volt, mint egy reggeli kávé. Na! Máris jobban indult a napja! Elfordult az ablaktól, odament a kopott komódhoz, és bekapcsolta a laptopot, amit a Mercedes csomagtartójában talált. A kábítószer-ügylet, amit hazafelé vett észre és akadályozott meg, megérte az erőfeszítést. Zsákmányolt néhány ezer dollárt, valamint egy pár adag OxyC-t, egy kis Ecstasyt és tizenkét darab crackrögöt. Ami viszont még ennél is fontosabb

J. R. Ward

475


volt: a két dílert meg a vásárlót transzba ejtette, begyömöszölte a kocsiba, idehozta, aztán beavatta őket a társaságba. Összemocskolták a fürdőszobát, mivel egész éjjel hánytak, amitől Lashnek végleg elege volt ebből a házból, legszívesebben felgyújtotta volna az egész kócerájt. Szóval... négy főre növekedett a csapata. És bár egyikük sem önként jelentkezett a feladatra, miután lecsapolta őket, és visszahozta az „életbe”, mindenféle dolgot megígért nekik. Ki gondolta volna, hogy a drogosok – akik azért kereskedtek az anyaggal, hogy finanszírozzák a saját szokásukat – bármit elhittek, amit mondott nekik? Csupán fel kellett vázolnia előttük egy szép jövőképet... de csak persze miután a frászt hozta rájuk. Ami nem nagyon érdekelte. Természetes, hogy összeszarták magukat, amikor meglátták az arcát igazi valójában, a jó viszont az volt benne, hogy a lebegésük során láttak már elég vad dolgot, hogy ne legyen teljesen idegen számukra, hogy egy rothadó hullával beszélgetnek. Különben is Lash nagyon meggyőző tudott lenni, ha akart. Milyen kár, hogy nem tudta tartósan átmosni az agyukat. Ez az elegáns trükk, amit a Pontiac sofőrjénél is bevetett, csupán ennyire volt képes. Rövid ideig hatott, alig több mint néhány másodpercig. Kibaszott szabad akarat! Amikor a számítógép felállt, Lash belépett a Caldwell Courier Journal honlapjára... Hello, címoldal! A „Farmházas mészárlás”-ról több cikk is tudósított... a vér, a testrészek és a különös, olajszerű foltok számtalan Pulitzer-gyanús leírást ihlettek. A riporterek még a rendőröket is kifaggatták, akik kimentek a helyszínre, valamint a postást, aki tárcsázta a 911-et, tizenkét szomszédot, és a polgármestert... aki nyilvánvalóan felszólította a Caldwelli rendőrség színe- javát, hogy oldják meg ezt a borzalmas bűntényt, amelyet a város lakossága ellen követtek el. A következtetés: rituális gyilkosság. Talán valami ismeretlen szektához kapcsolódott. De mindez csak lényegtelen szócséplés volt, ami elfedte azt, amit Lash igazából keresett... Bingo. Az utolsó cikkben talált két rövid bekezdést arról, hogy az előző éjszaka betörtek a bűntett színhelyére. A Caldwelli rendőrség színe-java vonakodva elismerte, hogy amikor az egyik késő éjjeli járőrkocsijuk arra hajtott, észrevette, hogy egy ismeretlen személy vagy személyek

J. R. Ward

476


behatoltak a tetthelyre. Sietve azért hozzátették, hogy a lényeges bizonyítékokat akkorra már elszállították, és mostantól biztonsági kamerával figyelik a területet. Vagyis a testvériség reagált a kis üzenetére. Vajon Xhex is ott volt? – töprengett Lash. Talán ott várt, rá hogy ő is felbukkanjon? A francba, elszalasztotta ezt az átkozott esélyt, hogy találkozzon vele! Meg a testvérekkel. De volt ideje. A pokolba, ha a teste majd teljesen átváltozik... árnyékká, egy örökkévalóság áll majd rendelkezésére. Ránézett az órájára, és sietni kezdett. Felkapott magára egy fekete nadrágot, egy garbót meg a kapucnis esőkabátot. Felhúzta a bőrkesztyűt a kezére, a fejébe egy baseballsapkát nyomott, és megnézte magát a tükörben. Ja. Igen. Kotorászni kezdett, majd talált egy fekete pólót, amelyet vékony csíkokra szaggatott, aztán a szalagokat az arca köré tekerte, csak a szemhéjatlan szemét, az orra helyén maradt porcot és az alatta lévő lyukat hagyta ki, amely egykor a szája volt. Jobb. Nem tökéletes. De sokkal jobb. Az első útja a fürdőszobába vezetett, hogy megnézze, hogy alakul a csapata. Mindannyian ájultan feküdtek a földön, karjuk, lábuk összegabalyodott, a fejük itt meg ott hevert... de életben voltak a gazemberek. Istenem, milyen alja népség ez, gondolta. Ha szerencséjük van, hármójuk IQja összeadva talán elérte a három számjegyű tartományt. Mégis hasznára lesznek majd. Lash egy varázslattal lezárta a házat, aztán kilépett a garázsba. Felnyitotta a Mercedes csomagtartóját, felemelte a szőnyeggel borított lemezt, kivette a kokainos zacskót, majd mindkét nem létező orrlyukával felszívott belőle egy adagot, mielőtt beült volna a volán mögé. Jóóóóóóóóóóóóó regggggggggel! Miközben a kellemes zsibongás belülről feltüzelte a testét, kitolatott a kocsibejárón, és sietve elhagyta a környéket az ellenkező irányba indulva, mint ahonnan a rendőrautók és mentők érkeztek a szemben lévő házhoz. Amelynek most egy átjáró volt a közepén a nappali szoba helyett.

J. R. Ward

477


Miután felhajtott az autópályára, tíz perc alatt be kellett volna érnie a belvárosba, ám a csúcsforgalom miatt ez az idő huszonöt percre növekedett. Azzal az őrült zsongással azonban, amely a fejében és a testében kavargott, úgy érezte, mintha egész idő alatt meg sem mozdult volna. Nem sokkal kilenc óra után befordult egy sikátorba, és leparkolt egy ezüstszínű furgon mellé. Amikor kiszállt, hálát adott az égnek a drogért... mivel valóban úgy érezte, mintha lenne benne némi energia. A gond csak az volt, hogy ha ez az ő nagyszabású átváltozási projektje nem fejeződik be hamarosan, néhány nap múlva nem marad semmi abból a készletből a csomagtartóban. Éppen ezért szervezte meg ezt a találkozót most, ahelyett hogy várt volna még vele. Mit ad isten, Ricardo Benloise pontosan érkezett, és már az irodájában volt. A barna Mercedes, amit vezetett, ott parkolt a hatalmas GMC teherautó távolabbi végénél. Lash odasétált a művészeti galéria hátsó ajtajához, és megállt a videokamera alatt. Igen, jobban szerette volna néhány nappal elodázni ezt a személyes találkozót, ám a saját szükségletein kívül még dílerek is voltak a fürdőszobájában, akik épp most kezdtek magukhoz térni, nekik pedig árut kellett biztosítania, amivel kimehettek az utcára. Utána pedig még több katonát kellett beavatnia. Végül is a kis Szarzsák sem vesztegette az időt, hogy feltöltse a sorait, és nem lehetett megmondani, mennyi maradt meg belőlük a testvériség támadása után. Sosem hitte volna, hogy egyszer még örülni fog annak, hogy a testvérek olyan halálosak a munkájuk közben. Ki gondolta volna? Lash feltételezte, hogy az Omega kis játékszere hamarosan újabb adag embert próbál meg átváltoztatni alantassá. Tekintve, hogy milyen sikeres volt dílerként, amilyen hamar csak tud, valószínűleg megint visszatér a pénzkereséshez. Ezzel pedig nemcsak a vámpírok elleni harchoz lesz elég erőforrása, de ahhoz is, hogy Lash után eredjen. Vagyis az óra gyorsan ketyegett. Lash meg volt győződve arról, hogy a Szarzsák jelen pillanatban még nem tud összehozni egy találkozót Benloise-zal, mert még csak kis hal volt... na de meddig lesz ez így? Az eladások számítottak, meg a sütnivaló. Ha Lash be tudott kerülni ebbe a körbe, másnak is sikerülhet.

J. R. Ward

478


Főleg, ha olyan különleges képességekkel rendelkezett, mint egy főalantas. Egy kattanással kinyílt az ajtón a zár, és Benloise egyik gorillája állt a bejáratban. A fickó felvonta a szemöldökét Lash Lady Gaga öltözékének láttán, de hamar visszazökkent a szerepébe. Kétségtelenül elég őrült dolognak lehetett már a szemtanúja – és nem csak a drogüzlet berkeiben: a művészek is többnyire lököttek voltak. – Hol van az igazolványod? – kérdezte tőle a férfi. Lash előhúzta a hamis jogosítványt. – Útban a segged felé, hogy feldugjam, szarházi. A laminált kártya és Lash ismerős hangja nyilvánvalóan elegendő bizonyíték volt, mert a következő pillanatban beléphetett. Benloise irodája elöl helyezkedett el a második emeleten, az út odáig csendben telt. A helyiség olyan üres volt, mint egy tekepálya, semmi más nem volt benne csak hosszú, fekete, polírozott padlódeszkák, amelyek egy magasabb emelvénynél értek véget. Az emelvény úgy nézett ki, mint az egymásra helyezett cipőmagasítók íróasztal-megfelelője. Benloise az emelvényen ült egy tíkfa asztal mögött, amely akkora volt, mint egy ház. Mint a legtöbb férfi esetében, akik alig érték el a százhetven centis magasságot, minden, amit csinált, nagyszabású volt. Amikor Lash előrelépett, a dél-amerikai átnézett háztetővé összeillesztett két keze fölött, és sima, kulturált modorában megszólalt. – Nagyon örültem, hogy felhívtál, azok után, hogy nem jöttél el a legutóbbi találkozónkra. Hol voltál, barátom? – Családi problémáim adódtak. Benloise a homlokát ráncolta. – Igen, a vér gyakran bajt okoz. – El sem tudod képzelni. – Lash körülnézett az abszolút üres helyiségben, megpillantotta a rejtett kamerákat és ajtókat... amelyek ugyanott voltak, mint legutóbb. – Először is, hadd biztosítsalak, hogy az üzleti kapcsolatunk továbbra is kiemelt helyet foglal el nálam. – Ezt örömmel hallom. Amikor nem érkeztél meg, hogy megvásárold azokat a dolgokat, amelyeket megígértél, elgondolkoztam. Én műkereskedő vagyok, és nagy szükségem van a törzsvásárlóimra, hogy a művészeimnek legyen munkájuk. Amellett a partnereimtől azt is elvárom, hogy teljesítsék a vállalt kötelezettségeiket.

J. R. Ward

479


– Megértettem. Éppen ezért vagyok most itt. Előleget szeretnék. Van egy üres fal a házamban, amit az egyik festményeddel szeretnék felékesíteni, azonban most nem tudok készpénzben fizetni. Benloise elmosolyodott, kivillantotta szabályos, fehér fogsorát. – Attól tartok, hogy ilyen üzletet nem fogunk kötni. Fizetned kell a művészetért, amit elviszel. És mi az ördögért van eltakarva az arcod? Lash nem reagált a kérdésre. – Az én esetemben kivételt fogsz tenni. – Nem szoktam kivételt... Lash láthatatlanná vált, majd a szoba másik végében bukkant elő Benloise mögött, és egy kést szegezett a torkának. Az ajtóban álló őr egy kiáltás kíséretében előhúzta a fegyverét, de nem volt, mire lőnie, mivel a főnöke torkának szegeződő kés bármikor beleszaladhatott az ütőérbe. Lash Benloise fülébe sziszegte. – Kibaszottul rossz hetem volt, és elegem van már abból, hogy az emberek szabályai szerint játsszak. Minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy folytassuk az üzleti kapcsolatunkat, te pedig nemcsak azért teszed ezt lehetővé, mert mindkettőnk érdekét ez szolgálja, hanem azért, mert ha nem így döntesz, azt személyes sértésnek fogom tekinteni. Jobb, ha tisztában vagy vele, hogy előlem nem tudsz elbújni, nincs olyan hely, ahol ne tudnálak megtalálni. Egyetlen ajtó sem elég erős ahhoz, hogy távol tartson, nincs ember, akit ne tudnék legyőzni, és egyetlen fegyver sem hatásos ellenem. Íme a feltételeim: elviszek egy nagyobb darabot, hogy feltegyem a falamra, méghozzá most azonnal. Miután megtudja, kik Benloise tengerentúli kapcsolatai, lehet, hogy kinyírja a gazembert... ez azonban most még elhamarkodott lépés lenne. A dél-amerikai volt a csatorna, amelyen keresztül az áru Caldwellbe áramolhatott, és ez volt az egyetlen oka is annak, hogy a nyavalyás jó eséllyel megérte a vacsoraidőt. Ahelyett, hogy a bebalzsamozóval randevúzott volna. Benloise szaggatottan levegőt vett. – Enzo, az új Joshua Tree pasztellképek ma este érkeznek. Amikor megjönnek, csomagold be őket, és... – Most azonnal akarom. – Várnod kell. Nem tudom odaadni azt, ami nincs a birtokomban. Meg is ölhetsz, ha akarsz, akkor viszont nem kapsz semmit. Gazember. Mocskos gazember.

J. R. Ward

480


Lash arra gondolt, mennyi anyag van még a Mercedes csomagtartójában... és érezte, hogy már most is csökken benne a drog hatása, a nyomában pedig ólmos fáradtság közeledett. – Mikor? És hol? – Ugyanazon a helyen és időben, ahol máskor is. – Rendben, de egy kis kóstolót akkor is viszek magammal. – Még erősebben nyomta a kését a férfi nyakához. – És azt ne mondd, hogy teljesen ki vagy fogyva, mert akkor ideges leszek... és remegni fog a kezem. Ha pedig remeg a kezem, az nem túl egészséges számodra... csak hogy tudd. A következő pillanatban Benloise azt dörmögte. – Enzo, hozz neki egy mintát a művész legújabb képéből! Az iroda másik végében álló hústoronynak láthatóan nehezére esett feldolgoznia a történteket, na persze kétségtelenül újdonság volt számára, hogy valaki csak úgy eltűnik a semmiben. – Enzo. Menj már! Lash elmosolyodott a múmiatekercsek alatt. – Igen, Enzo, szedd a lábad! Én majd addig vigyázok a főnöködre, amíg visszajössz. A testőr kiment az irodából, a lépcsőn hallatszottak távolodó léptei. – Szóval te vagy a Tiszteletes kiváló utódja – jegyezte meg feszülten Benloise. Ó, Rehvenge korábbi nomenklatúrája az emberi világban. – Igen, én vagyok a következő. – Mindig is volt benne valami furcsa. – Azt gondolod, hogy különleges volt? – suttogta Lash. – Akkor csak várj, amíg megismersz engem! A testvériség házában Qhuinn az ágyán ült, a fejtámlának támaszkodva. Az egyik combján a tévé távirányítóját egyensúlyozta, a másikon pedig egy újabb, tequilával teli poharat, aki pedig szorosan ott feküdt mellette? A jó öreg Álmatlanság kapitány. Előtte a tévé képernyője villódzott a sötétben, és a reggeli hírek hangja dörmögött. Kiderült, hogy a rendőrség megtalálta és a Szent Ferenc kórházba szállította azt a homofóbot, akit Qhuinn megdolgozott a szivarklub melletti sikátorban. A fickó nem volt hajlandó megnevezni a

J. R. Ward

481


támadóját, sem elmondani azt, mi is történt vele, na persze az sem számított volna, ha kinyitja a lepénylesőjét. Több száz piercinges, bőrruhás, tetovált alak mászkált a városban, ezért a Caldwelli rendőrség egész nyugodtan megcsókolhatta Qhuinn seggét. De tökmindegy. Az a nyavalyás úgysem fog mondani senkinek semmit, Qhuinn pedig a fél heréjében is, mert volna fogadni arra, hogy ezek után még a melegeket sem fogja szidni sehol. Ez után a hír után következett a „A mészárlás a vidéki házban” néven emlegetett tudósítás... amelyben gyakorlatilag semmi újat nem mondtak, csak a tömeghisztériát szították rendesen. Szekta! Rituális áldozatok! Mindenki maradjon otthon sötétedés után! Amely persze egy az egyben közvetett bizonyítékon alapult, mivel a kék egyenruhás, jelvényes brigád már csak a végjátékot találta a helyszínen... holttesteket nem. És bár egyre több eltűnt bűnöző személyazonossága kezdett kiszivárogni, az ügy attól még ugyanúgy zsákutcában maradt. Az a néhány gyilkos, akinek sikerült megszöknie a testvériség elől, már szilárdan az Alantasok Társaságának tagja volt, vagyis régi barátaik és családtagjaik már soha többé nem fognak hallani róluk. Szóval, igen, az embereknek alapvetően már nem volt más dolguk, mint a takarítás: a pokolba a helyszínelőkkel; sokkal nagyobb szükségük volt egy gőzölős szőnyegtisztítóra, jó néhány felmosó rúdra és egy fürdőkádnyi fertőtlenítőszerre. Ha azt gondolták, hogy valaha is meg fogják „oldani” ezt a bűntényt, akkor alaposan elszámították magukat, mivel mást nem tehettek, csak a tolluk végét rágcsálhatták. Ami valójában történt a farmházban, olyan volt, mint egy szellem: érezték a jelenlétét, de soha nem tudták elkapni. Mintha csak idepasszolt volna, a tévében a Paranormális nyomozók legújabb különkiadásának beharangozó filmje következett. A kamera végigment egy déli kúriában, amelynek kertjében olyan fák álltak, amelyekre alaposan ráfért volna egy szakállnyírás. Qhuinn lecsúsztatta a lábát az ágyról, és megdörzsölte az arcát. Layla megint át akart jönni, de amikor a lány üzent neki, Qhuinn azt a gondolatot küldte vissza neki, hogy kimerült, és aludni szeretne. Nem arról volt szó, hogy nem akart vele lenni, csak... A francba, a lány kedvelte, kívánta is, és Qhuinn teste is egyértelműen benne volt a dologban. Akkor miért nem hívta át erre az oldalra, hogy szeretkezzenek, és kipipálja élete legnagyobb hódítását?

J. R. Ward

482


Amikor erre gondolt, Blay arca jelent meg előtte, és arra kényszerítette, hogy alaposan megvizsgálja életének rongyos szőnyegét: nem volt szép látvány, a szálak pedig, amelyeket elkezdett, de nem tudott sem elvarrni, sem összekötni, hirtelen túl soknak tűntek ahhoz, hogy elviselje. Felkelt, kilépett a szobros folyosóra, és jobbra nézett. Blay szobája felé. Egy néma káromkodás után odasétált ahhoz az ajtóhoz, amelyen keresztül legalább annyiszor bement és kijött, amennyiszer a saját szobájáén. Bekopogott, ám a hang most halk volt és finom, nem a szokásos dörömbölés. Semmi válasz. Megint megpróbálta. Aztán elfordította az ajtógombot, és résnyire benyitott a szobába. Azt kívánta, bárcsak ne lenne oka arra, hogy diszkrét legyen, de talán Saxton is ott van bent a srácnál. – Blay? Fent vagy? – suttogta a sötétben. Most sem kapott választ... és mivel a víz sem csobogott a fürdőszobában, egyértelmű volt, hogy a páros nem a zuhany alatt állt együtt. Qhuinn belépett, és felkapcsolta a villanyt... Az ágy be volt vetve, olyan tökéletes volt, mint ahogy a nagykönyvben meg van írva, egy gyűrődés sem látszott rajta. A nyavalyás úgy nézett ki, mintha egy magazinból lépett volna ki. Minden párna a helyén állt, még a plusz takaró is szépen összehajtva hevert a matrac végében. A fürdőszobában szárazak voltak a törülközők, nem volt párás az üveg zuhanyfülke oldala, a jakuzziban nem látszott a szappanos víz karimája. Qhuinn zsibbadtan lépett ki a folyosóra, és ment tovább előre. Annál a szobánál, amelyet Saxton kapott, amíg itt volt, megállt, és az ajtóra meredt. Kiváló asztalosmunka, a deszkák tökéletesen illeszkedtek egymáshoz. A festés is remek volt, nem látszottak benne ecsetvonások, semmi nem csúfította el a sima felületet. A réz ajtógomb szintén kiváló darabnak tűnt, fényesen ragyogott, mint egy vadonatúj pénzérme... Kifinomult hallása valami halk zajra lett figyelmes, mire összeráncolta a homlokát. Aztán rájött, mit hall. Csak egyetlen dolog járt ilyen ritmikus hanggal... Hátratántorodott, és az egyik görög szobor egyenesen a fenekébe állt a háta mögött. Remegő lábbal vakon elindult valamerre, bármerre. Amikor odaért a király dolgozószobájához, hátrapillantott a válla fölött, és megnézte a szőnyeget, amelyen végigjött.

J. R. Ward

483


Nem volt rajta vér. Meglepő, tekintve, hogy mennyire fájt a mellkasa, mert, hogy tisztára úgy érezte magát, mint akit szíven lőttek.

J. R. Ward

484


63. fejezet Xhex sikoltozva ébredt fel. Szerencsére John égve hagyta a villanyt a fürdőszobában, így legalább volt valami halvány esélye, hogy meggyőzze az agyát arról, hol van a teste: nem azon az emberi klinikán, ahol úgy bántak vele, mint egy kísérleti patkánnyal. Itt volt a testvériség házában, Johnnal. Aki azonnal kiugrott az ágyból, és a fegyverét a szobaajtóra irányította, mintha készen állna rá, hogy golyót eresszen belé. Xhex a szája elé kapta a kezét, és azon igyekezett, hogy még időben elhallgasson, mielőtt felveri az egész házat. Már csak az hiányzott volna, hogy az összes testvér, kérdő tekintettel a szemében, megjelenjen a küszöbön. John némán a redőnnyel lezárt ablakok felé fordította a negyven milliméteres pisztoly csövét, majd a gardróbszobához. Miután végül leengedte, kérdés gyanánt füttyentett egyet. – Jól... vagyok – felelte Xhex, miután megtalálta a hangját. – Csak rosszat... A kopogás, amely beléfojtotta a szót, legalább annyira volt diszkrét, mint egy káromkodás egy néma szobában. Vagy egy sikítás, amit az előbb produkált. Felhúzta maga elé a takarót, John pedig kinyitotta az ajtót. A résen Z hangja szűrődött be. – Minden rendben van odabent? Nem. A legkevésbé sem. Xhex megdörzsölte az arcát, és megpróbált visszatérni a valóságba. Nehéz feladat volt. Úgy érezte, mintha a teste súlytalan lenne, és csak lebegne a semmiben. Jó ég, ez a lebegő érzés nagyon nem segített neki abban, hogy visszataláljon a földre! Nem kellett hozzá egyetemi diploma, hogy rájöjjön, miért hozta elő a tudatalattija azt az első kiruccanást az elrablás mezejére. A műtét a lenti klinikán, amikor Johnon golyóektómiát végeztek, nyilván olyan lehetett az agyának, mint egy csípős, fűszeres vacsora, a rémálom pedig csak a gyomorégés mentális megfelelője volt.

J. R. Ward

485


Krisztusom, még a víz is kiverte! A felső ajka fölött gyöngyözött az izzadtság, a tenyere pedig nyirkos lett. Kétségbeesésében arra összpontosított, amit a félig nyitott fürdőszoba ajtó mögött látott. Úgy tűnt, a márványpulton lévő fogkefék mentették meg. A két fogmosó eszköz egy ezüstpohárban állt a mosdókagylók között, és úgy néztek ki, mint két külső szemlélő, akik összedugták a fejüket, hogy valami pletykát osszanak meg egymással. Valószínűleg mindkettő Johné volt, mivel ebben a házban alapvetően nem szívesen fogadtak vendégeket. Az egyik kék volt, a másik piros. Mindkettőnek zöld volt a sörtéje középen, amely a használat során kifehéredett, így jelezve a tulajdonosának, mikor jött el az ideje újat venni. Szép. Normális. Unalmas. Talán, ha az ő életében is lett volna néhány ilyesmi, akkor nem keresné folyton a menekülés útját. Vagy nem lennének rémálmai, amelyek megafont csinálnak a torkából. John elköszönt Z-től, majd visszajött hozzá, a fegyverét letette az éjjeliszekrényre, és bebújt a takaró alá. Meleg teste kemény volt és sima, amikor hozzásimult, Xhex pedig olyan magától értetődően bújt hozzá, ami úgy vélte, természetes mozdulat a szeretők között. De amit még soha senkivel nem érzett. John elhúzódott tőle, hogy a nő láthassa az arcát, és azt kérdezte: Mi volt ez? – Egy álom. Egy rossz álom. Még abból az időből, amikor... – Xhex mély lélegzetet vett. – Amikor még azon a klinikán voltam. John nem faggatta a részletekről, helyette a nő azt érezte, hogy a haját simogatja. A csendben, ami közéjük telepedett, nem akart a múltról beszélni, különösen úgy nem, hogy visszaidézze vele a rémálmot, a szavak azonban valahogy mégis megformálódtak a torkában, és nem tudta visszatartani őket. – Felgyújtottam az egész kócerájt. – A szíve hevesebben kezdett el verni, amikor visszaemlékezett, de legalább az emlékek már nem voltak olyan szörnyűek, mint amikor álmában járt ugyanott. – Furcsa... szerintem, az embereknek eszükbe sem jutott, hogy bármi rosszat tesznek... úgy bántak velem, mint egy különleges, állatkerti vadállattal, mindent megtettek, hogy életben maradjak, miközben tűvel szurkáltak, és egyik vizsgálatot a másik után végezték el rajtam... Nos, az emberek nagy

J. R. Ward

486


többsége rendesen viszonyult hozzám, volt azonban köztük egy szadista seggfej is. – Megrázta a fejét. – Körülbelül egy-két hónapig tartottak bent, és embervért adtak, hogy jobban legyek, a vizsgálatok eredménye viszont folyamatosan azt mutatta, hogy egyre gyengébb vagyok. Úgy tudtam kiszabadulni, hogy az egyikük elengedett. John hanyatt fordult, és a kezét a vékony fénysávba emelte. A francba! Annyira sajnálom. De örülök, hogy leégetted a helyet. Xhex visszagondolt az útjára, amikor visszatért oda, ahol fogva tartották... aztán az elszenesedett végkifejletre. – Igen, muszáj voltam megtenni. Már egy ideje szabad voltam, amikor visszamentem és megtettem... a rémálmok azonban nem hagytak nyugodni még utána sem. Az után gyújtottam fel, hogy az emberek estére elhagyták az épületet. Habár... – feltartotta a mutatóujját –, lehet, hogy egy borzalmas haláleset történt közben, az a gazember viszont megérdemelte. Tudod, én egy szemet szemért típusú lány vagyok. John keze ismét megjelent a fényben, hogy válaszoljon. Ez elég nyilvánvaló... és egyáltalán nem rossz dolog. Feltéve, hogy nem Lashről van szó, gondolta Xhex magában. – Nem bánod, ha kérdezek valamit? – Amikor a férfi megvonta a vállát, Xhex azt suttogta. – Azon az éjszakán, amikor körbevittél a városban... visszamentél valamelyik helyre utána? Nem igazán. John megrázta a fejét. Nem szeretek a múlton rágódni. Én előre tekintek. – Mennyire irigyellek! Én... én képtelen vagyok kiszakadni a történelem fogságából. Aminek nemcsak a klinika vagy Lash kis szerelmi fészke volt az oka. Valami miatt az a tény, hogy soha nem tudott beilleszkedni – sem a családba, amelyben felnőtt, sem a vámpírok társadalmába, de még a manipulátorokéba sem –, folyton ott bujkált benne, és hatással volt rá, még akkor is, amikor tudatosan nem erre gondolt. Az életében nagyon kevés olyan pillanat adódott, amikor azt érezte, minden úgy passzol, mint kulcs a zárba... és tragikus módon ezek a pillanatokat többnyire akkor élte át, amikor a bérgyilkosi munkáját végezte. Habár, amikor a Johnnal töltött időre gondolt... újra kellett kalibrálnia ezt a lehangoló matematikai levezetést. Amikor a férfival volt, és a testük összefonódott, az is tökéletesen passzolt. Csakhogy ez is hasonlított a pénzért való gyilkoláshoz: a végeredményt tekintve egyik résztvevő fél

J. R. Ward

487


számara sem volt egészséges. A francba, vegyük csak ezt, ami most történt: sikoltozva felébredt, és John volt az, aki fegyvert ragadott, és harcra készen állt... miközben ő eljátszotta a szegény rettegő lánykát, aki a riadtan kalapáló szívére szorítja a takarót. Ez nem ő volt. Egyáltalán nem. Ó, istenem, milyen könnyen beleesett a védelemre szoruló áldozat szerepébe... ez pedig jobban megrémítette, mint a rémálom, amiből sikoltozva felébredt. Ha az élet valamire megtanította, az az volt, hogy neki magának kell gondoskodnia saját magáról. A legkevésbé sem akart megrettenni, és valaki másra támaszkodni... még akkor sem, ha az a valaki egy olyan becsületes és értékes férfi volt, mint John. Habár... ó, istenem, a szex nagyon jó volt vele! Kicsit közönségesnek és nyersnek hangzott így megfogalmazva, de ez volt az igazság. Amikor feljöttek ide az alagútbeli kis légyottjuk után, még csak arra sem vették a fáradságot, hogy felkapcsolják a villanyt. Nem volt rá idő, siettek... ruha le, be az ágyba, és keményen belevágtak. Aztán elaludtak, és valamivel később John valószínűleg kimehetett vécére, és égve hagyta a villanyt a fürdőszobában. Talán azért, hogy Xhex ne érezze magát annyira elveszettnek, amikor felébred. Mert ő egy ilyen férfi volt. Egy kattanást lehetett hallani, majd az acélredőnyök surrogó hanggal elkezdtek felemelkedni az ablakokon éjszakára. Előtűnt az éjszakai égbolt, amely véget vetett Xhex gondolati örvényének. Utált így elmélkedni. Soha nem oldott meg vele semmit, csak még rosszabbul érezte magát. – Hív minket a forró víz – mondta, és függőlegesbe kényszerítette a testét. Az izmaiban és a csontjaiban érzett kellemes, sajgó fájdalom miatt szeretett volna napokig aludni ebben a nagy ágyban Johnnal. Talán hetekig. Csakhogy a sors nem ezt tartogatta számukra, nem igaz? A férfi fölé hajolt, és lenézett az arcára a sötétben. Miután Xhex csak a szemével követte végig jóképű arcvonásait, muszáj volt megérintenie a kezével is, és megsimogatni az arcát. Szeretlek, formálta némán a szájával, majd hangosan azt mondta. – Menjünk! A csók, amelyet az ajkára lehelt, inkább egyfajta búcsú volt... mert lehet, hogy aznap este megtalálják Lasht, és akkor már nem lesz több ilyen pillanatuk.

J. R. Ward

488


John hirtelen megragadta a felkarját, összevonta a szemöldökét, aztán mintha olvasott volna a gondolataiban, és előre tudta volna a végkimenetelt, elengedte. Xhex felkelt az ágyból, elindult, és érezte, hogy John a szemével követi... A fürdőszobában megnyitotta a vizet, aztán odament a szekrényhez, hogy kivegyen két törülközőt. Megállt, amikor meglátta magát a tükörben a mosdókagylók fölött. A teste ugyanolyan volt, mint mindig, de arra gondolt, milyen érzés volt, amikor John és ő együtt voltak. Annyira hozzászokott már ahhoz, hogy a testére csak úgy gondoljon, mint egy fegyverre, ami hasznos és szükséges ahhoz, hogy bizonyos dolgokat elvégezzen. A pokolba is, ennivalót adott neki, és ugyanúgy karbantartotta, mint ahogy a pisztolyairól és a késeiről is gondoskodott, mert csak így tölthette be tökéletesen a funkcióját. Az együtt töltött órákban azonban John megtanított neki valami egészen mást, megmutatta, milyen csodálatos érzéseket nyújthat a fizikai test is. Ez még a Murhderrel való kapcsolatában sem történt meg. Mintha a gondolatai odavonzották volna a férfit, John megjelent mögötte, magassága és széles válla előtt eltörpült a tükörben. Xhex a szemébe nézett, majd megfogta a saját mellét, és visszaemlékezett rá, milyen volt, amikor a férfi keze érintette, a nyelve és a szája nyalogatta. Abban a pillanatban, hogy simogatni kezdte magát, John teste reagált a látványra: a kötődés illata erősen áradni kezdett belőle, a férfiassága pedig megmerevedett. Xhex a háta mögé nyúlt, és odahúzta magához. John becsúsztatta a hímvesszőjét a két combja közé, majd előredöfött a csípőjével, meleg keze a nő derekára fonódott, és előrecsúszva végigsimított a hasán. A fejét lehajtotta a vállára, szemfoga fehéren megvillant, amikor finoman végighúzta a nyaka bemélyedésében. Xhex ívben hátrafeszítette magát, feljebb emelte a kezét, és beletúrt John dús hajába. Habár a férfi korábban rövidre vágatta, már kezdett megnőni, ami jó volt. Xhex jobban szerette hosszabban, mert olyan átkozottul jó érzés volt az ujjai közt végigfuttatni! Olyan selymes, olyan sima. – Hatolj belém! – nyögte rekedten.

J. R. Ward

489


John keze feljebb vándorolt, megmarkolta a mellét, amit Xhex az előbb saját maga simogatott, aztán megfogta a farkát, odaillesztette a bejárathoz, megbillentette a csípőjét, és belecsusszant a nő hüvelyébe. Ugyanebben a pillanatban a szemfoga is belemélyedt a nyakába. Nem volt szüksége vérre. Xhex tudta, éppen ezért töltötte el olyan különös öröm, amikor a férfi beleharapott, mert ez azt jelentette, hogy csak azért csinálta, mert akarta. Ilyen módon is benne akart lenni. A mennyezeti lámpa alatt, figyelte, ahogy John hátulról döfködi, az izmai megfeszülnek, a szeme izzik, kemény farka pedig ki-be, ki-be siklik benne. Magát is nézte a tükörben. A melle feszes volt, a mellbimbója rózsaszín, de nemcsak azért, mert eredetileg is ilyen színe volt, hanem azért, mert a nappali órák folyamán John túlságosan hevesen vette birtokba. Xhex bőre szinte ragyogott mindenhol, az arca lángolt, az ajka megduzzadt a csókolózástól, a szemhéját erotikusán félig leeresztette. John megszakította a kapcsolatot a vérével, rózsaszín nyelve megjelent, és megnyalta a sebet, hogy összeforrassza. Xhex oldalra fordította a fejét, és elkapta a száját. Élvezte, ahogy a nyelvük ugyanolyan ütemben jár ki-be a szájukból, mint amilyen ritmust a testük követett odalent. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy a szex sürgetővé és hevessé váljon. Már nem érzéki volt, hanem erőteljes. Miközben John ágyéka szenvedélyes lökéseket végzett, a testük egymáshoz csapódott, a légzésük szaggatottá vált. Xhex orgazmusa olyan viharos volt, hogy ha nem fogta volna olyan erősen John csípőjét, a térde megroggyan, és előrezuhant volna. Amikor elélvezett, John teste is megremegett, a hullámok a farka végéből indultak ki, és végigfutottak az egész testén... és a lelkén. Aztán megtörtént. A gyönyör tetőfokán Xhex látómezeje vörösbe fordult és kétdimenzióssá vált... Az, hogy az eksztázis lecsillapodtával hívatlanul megjelent a sötét oldala, olyan kijózanító hatással volt rá, amire tudat alatt már számított. Fokozatosan újra érzékelte a körülöttük lévő páradús levegőt, a zuhanyból áradó meleget... a földre záporozó víz csilingelő hangját... és a több ezer pontot, ahol a testük egymáshoz ért... valamint azt, ahogy mindent a vér különböző színárnyalatában látott. John Xhex arcához emelte a kezét, és vörös szeme mellé tette az ujját. – Igen, szükségem van a tüskés fémláncra. John a nő hasa elé tette mindkét kezét, és azt mutogatta: Nálam van.

J. R. Ward

490


– Tényleg? Megőriztem. John a homlokát ráncolta. De biztos vagy benne, ho... – Igen – vágta rá Xhex. – Biztos. Az a kemény kifejezés, amely megjelent John arcán, arra emlékeztette, amikor a férfi a sikítása után kiugrott az ágyból: fenyegető volt és rettenthetetlen. Igazi férfira jellemző. Mégsem tudott semmit tenni, amivel elejét vehette volna a nemtetszésének. Vigyáznia kellett magára, és az, amit azért kellett tennie a testével, hogy a „normális” tartományban maradhasson, nem változott, csak mert ez Johnnak esetleg nem tetszett. Istenem, nem voltak egymáshoz valók, bármennyire úgy tűnt is néha, hogy összepasszolnak. John kihúzódott belőle, hátralépett, és mintegy köszönetképpen végighúzta ujjait a hátán... a szemében tükröződő sötét kifejezésből ítélve, valószínűleg ez volt az ő búcsúja. Elfordult, és elindult a zuha... – Ó... te jó... isten... Xhex szíve megállt, amikor John hátára nézett a tükörben. A válla felső részén keresztben a fekete tintával tetovált, gyönyörű minta... nem halkan suttogva, hanem hangosan kiabálva... cirkalmas díszítésekkel és óriásplakát méretű ábrákkal... Az ő nevét hirdette az ősi nyelven. Xhex megpördült, John pedig mozdulatlanná dermedt. – Ezt mikor csináltattad? Egy feszült pillanat múlva a férfi megvonta a vállát. Xhex megbabonázva nézte, ahogy a tetoválás megmozdult. Először kinyúlt, aztán visszatért az eredeti alakjába. John megrázta a fejét, majd benyúlt a zuhanyfülkébe, hogy megnézze, elég meleg-e a víz, utána belépett az üvegajtón, a hátát a lezúduló víz felé fordította, megfogta a szappant, és elkezdte a két tenyere között forgatni. Azzal, hogy nem volt hajlandó ránézni, egyértelműen jelezte, az a név a hátán kizárólag csak rá tartozik. Xhex talán nem ugyanezt sugallta a tüskés fémabronccsal kapcsolatban? Xhex odament az üvegajtóhoz, amely elválasztotta őket. Felemelte a kezét, és hangosan bekopogott rajta. Mikor? – formálta a szájával. John összeszorította a szemét, mintha valami olyasmire emlékezne vissza, ami fájdalmas számára. Aztán még mindig lehunyt szemhéjjal, lassan mutogatni kezdett... és darabokra törte vele a nő szívét:

J. R. Ward

491


Amikor azt hittem, hogy soha többé nem jössz vissza. John sietve megmosta a testét, besamponozta a haját, miközben minden idegszálával érzékelte, hogy Xhex az ajtó túloldalán áll, és őt nézi. Szerette volna átsegíteni ezen a döbbeneten, azonban ahogy a dolgok jelenleg álltak közöttük, esze ágában sem volt a kardja végére tűzve kiszolgáltatni neki a saját érzéseit. Vagyis, stílusosan szólva a tetoválógép hegyére tűzve. Amikor a tüskés fémláncról kérdezte, Xhex félreérthetetlen módon kizárta... ami sikeresen újraindította John agyának számítógépét. Amióta az előző éjjel megsérült, és ismét visszakerültek a szex sodrásába, a valóság kezdett elhomályosodni előtte. Ennek azonban most vége szakadt. Miután befejezte a fürdést, kilépett a zuhanyfülkéből, elment Xhex mellett, és leemelt egy törülközőt a réz tartóról. A dereka köré csavarta, és amikor a tükörben találkozott a tekintetük, azt mutogatta. Megyek, hozom a fémláncodat. – John... Xhex nem folytatta, mire a férfi a homlokát ráncolta, és arra gondolt, milyen tökéletesen összefoglalja ez a kettejük viszonyát: egy méterre állnak egymástól, mégis kilométerek választják el őket. Visszament a hálószobába, fogott egy farmert, és felhúzta. A bőrdzsekijét visszahozták a házba előző éjjel, de ott hagyta lent a klinikán. Valahol. Mezítláb végigsétált a márványszobrokkal díszített folyosón, majd le a nagy lépcsőn, megkerülte az alját, és belépett a titkos ajtón. Istenem... nagyon nehéz volt visszamennie az alagútba, mert semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, amit Xhex és ő tegnap csináltak a sötétben. Mint egy igazi puhány, azt kívánta, bárcsak visszatérhetnének azokhoz a boldog pillanatokhoz, amikor semmi más nem létezett számukra, csak a testükben tomboló vágy. Itt lent a szívük felszabadultan kalapált... és szárnyalt. Rohadt való élet! Mekkora szívás! A kiképzőközpont bejárata felé sietett, amikor Zsadist hangja megállította. – Hé, John! Megfordult, meztelen talpa megnyikordult az alagút padlóján. Üdvözlésre emelte a kezét, és figyelte, ahogy a testvér a ház ajtaja felől

J. R. Ward

492


közeledik. Zsadist a harchoz volt öltözve, fekete bőrruhát és izompólót viselt, ugyanazt, amit bármelyikük, mielőtt kiment volna újra, hogy Lash nyomára bukkanjon. John nézte Z rövidre nyírt haját, valamint a felülről érkező neonfényben még szembetűnőbb sebhelyét, és nem csodálkozott azon, hogy az emberek rettegtek tőle. Különösen, amikor a szemét így összehúzta és az állkapcsát így összeharapta. Mi a helyzet? – mutogatta, amikor a testvér megállt előtte. Amikor nem kapott választ rögtön, lelkiekben felkészült, és arra gondolt, „ó, a francba... mi történt már megint?” Mi az? – kérdezte újra. Zsadist káromkodott egyet, majd járkálni kezdett, a kezét csípőre tette, a tekintetét pedig a földre szegezte. – Még azt sem tudom, hol a fenében kezdjem. John felvonta a szemöldökét, és nekidőlt az alagút falának, miközben felkészült az újabb rossz hírre, őszintén szólva, fogalma sem volt róla, hogy mi lehet az. Az élet azonban átkozottul kreatív tudott lenni néha, nem igaz? Z végül megállt, és amikor Johnra nézett, a szeme nem aranysárga volt, amilyen általában szokott lenni, amikor otthon tartózkodott, hanem fekete. Koromfekete. Az arca pedig olyan fehér, mint a fal. John ellökte magát a faltól. Jézusom... mi történt? – Emlékszel még azokra a sétákra, amelyeket te meg én együtt tettünk az erdőben? Nem sokkal az átváltozásod előtt... miután először vesztetted el az önuralmadat Lashsel szemben? – John bólintott, a testvér pedig folytatta. – Eszedbe jutott valaha is, hogy Wrath miért éppen engem rendelt melléd? John lassan bólintott. Igen... – Nem véletlenül. – Z szeme jéghideg volt, és olyan sötét, mint egy kísértetjárta kastély pincéje. Az árnyékok nemcsak a szivárványhártyájának színét alkották, de azt is megmutatták, ami a tekintete mögött volt. – Kettőnkben van valami közös. Érted, amit mondok? Kettőnkben... van valami közös. John először csak a homlokát ráncolta, mert nem tudta, mit akar ez jelen... Hirtelen érezte, hogy a testén jeges borzongás fut végig, ami még a csontjaiba is behatol.

J. R. Ward

493


Z...? Várjunk csak, jól hallotta? Vagy félreértett valamit? Ekkor azonban kristálytisztán visszaemlékezett arra a pillanatra, amikor ők ketten egymással szemben álltak – közvetlenül az után, hogy a testvér elolvasta John orvosi kartonján a pszichológus bejegyzését. Te döntöd el, hogy birkózol meg ezzel a dologgal, mert ez senki másra nem tartozik, mondta neki akkor Z. Ha többé egy nyavalyás szót sem akarsz szólni róla, én biztos nem fogom felhozni. Akkor John meglepődött a testvér váratlan megértésén. Valamint azon, hogy nem ítélte el, és nem is tartotta gyengének. Most már tudta, miért. Istenem... Z? A férfi feltartotta a tenyerét. – Nem azért mondom ezt most el neked, hogy megdöbbentselek, és elhiheted, jobban szerettem volna, ha sosem tudod meg... gondolom, megérted, hogy miért. Azért hoztam fel mégis, mert hallottam a nődet sikoltozni ma este. John összevonta a szemöldökét, a testvér pedig ismét elkezdett járkálni. – Nézd, John. Nem szeretem, ha mások beleavatkoznak az ügyeimbe, és én lennék a legutolsó ember a Földön, aki ezt tenné. Az a sikoltás viszont... – Z szembefordult vele. – Én magam elégszer voltam már abban az állapotban, hogy tudjam, milyen pokolban kell lenni ahhoz, hogy valaki így kiabáljon. A nőd... még a legjobb napján is hordoz magában valami sötétséget, Lash után viszont? Nem kell többet tudnom róla... mert már így is sejtem, hogy nagyon fel van zaklatva. A francba, sokszor szinte még rosszabb a helyzet, miután az ember biztonságba került. John megdörzsölte az arcát, mert a halántéka elkezdett lüktetni, aztán felemelte a karját... de rájött, hogy nem tud mit mondani. A szomorúság annyira letaglózta, hogy nem találta a szavakat, és csak különös, zsibbadt üresség volt a fejében. Mindössze egy bólintásra futotta az erejéből. Z röviden megveregette a vállát, aztán folytatta a fel-alá járkálást. – Az én megmentőm Bella volt, az, hogy megismerkedtem vele és beleszerettem. De nem ez volt az egyetlen, amire szükségem volt. Tudod, mielőtt hivatalosan is összeházasodtunk volna, elhagyott... egyszerűen elment, és otthagyott minden ok nélkül. Tudtam, hogy tennem kell valamit, hogy rendet teremtsek a fejemben, ha azt akarom, hogy valaha is legyen nála valami esélyem. Ezért beszéltem valakivel... mindenről. – Z megint

J. R. Ward

494


káromkodott, és a levegőbe suhintott egyet. – De nem, nem egy fehér köpenyes orvossal Havers klinikáján, hanem valakivel, akiben megbíztam. Valakivel, aki a család tagja... akiről tudtam, hogy nem fog mocskosnak, gyengének, vagy ilyesminek tartani. Kivel? – kérdezte John. – Maryvel. – Z hangosan kifújta a levegőt. – Rhage Maryjével. Lent a kazánházban tartottuk a beszélgetéseket a konyha alatt. Két szék állt a kályhával szemben. Nekem akkor sokat segített, és időnként még mindig visszajárok hozzá. John azonnal meglátta benne a logikát. Marynek kedves, nyugodt természete volt... ami megmagyarázta, hogy tudta megszelídíteni nemcsak a legvadabb testvért, de a férfi belső szörnyetegét is. – Az a sikoltás ma este... John, ha feleségül akarod venni azt a nőt, segítened kell neki. Beszélnie kell a problémájáról, mert ha nem teszi, az a szarság belülről fogja szétrágni. Már beszéltem is Maryvel... neveket persze nem említettem. Megszerezte a tanácsadó szakpszichológus diplomáját, és azt mondja, készen áll arra, hogy valakivel foglalkozzon. Ha alkalmad nyílik rá, és megfelelő az időzítés... említsd meg Xhexnek! Mondd meg neki, hogy beszéljen Maryvel. – Amikor a testvér megdörzsölte a fejét, a mellbimbójában élesen kidomborodott a karika szűk, fekete pólója alatt. – Ha pedig ajánlólevélre van szükséged, a kislányom életére esküszöm, hogy a nőd jó kezekben lesz. Köszönöm, mutogatta John. Igen, mindenképpen elmondom neki. Jézusom... köszönöm! – Nincs mit. John hirtelen Zsadistra emelte a tekintetét. Miközben farkasszemet néztek egymással, nehéz volt nem azt éreznie, hogy mindketten egy olyan különleges klub tagjai, ahová senki sem jelentkezne önként. A tagságra nem vágyott senki, és nem is verte nagydobra... mégis valóságos volt és erőteljes: az ilyen borzalmak túlélői mindig meglátták mások megtört tekintetében a félelmet. Felismerték a hozzájuk hasonlókat. Mintha két embernek ugyanolyan tetoválása lett volna belül, a trauma szörnyűsége elszigetelte őket a föld többi lakosától, ezt a két megtört lelket azonban váratlanul közelebb hozta egymáshoz. Vagyis hármat, ahogy a helyzet jelenleg állt. Z hangja halk volt, és fátyolos.

J. R. Ward

495


– Megöltem azt a szukát, aki ezt tette velem. Levágtam a fejét, és magammal hoztam, amikor elmentem. Neked is volt ilyen elégtételed? John lassan megrázta a fejét. Bárcsak lett volna! – Nem fogok hazudni. Ez is segített nekem. Egy pillanatig súlyos, feszült csend telepedett közéjük, mintha egyikük se tudta volna, hogy kell megnyomni azt a bizonyos „reset” gombot, hogy újra visszatérjenek a normális állapotba. Aztán Z bólintott egyet, és kitartotta az öklét. John összeütötte vele az övét, és azt gondolta, hogy a pokolba, az ember sosem tudhatja, milyen titkot rejteget a másik a szekrényében. Zsadist szeme ismét sárgára váltott. Megfordult, és visszaindult az ajtó felé, amelyen keresztül feljutott a házba, a családjához és a testvéreihez. A hátsó zsebéből – mintha csak beledugta volna, aztán elfelejtkezett róla – egy előke lógott ki, az a fajta, amelynek két szárát tépőzár kapcsolta össze, az elején pedig egy kis koponya és két egymást keresztező csont díszelgett. Az élet megy tovább, gondolta John. Mindegy mit tett veled a sors, mindent túl lehet élni. És talán, ha Xhex beszél Maryvel, nem akar majd... Istenem, még a gondolatot sem tudta befejezni, mert nem volt képes nevén nevezni a nő menekülési kényszerét. Gyorsan beszaladt a kiképzőközpontba, egyenesen a klinikára, ahol megtalálta a dzsekijét, a fegyvereit és azt, amire Xhexnek szüksége volt. Miközben felvette, az agya folyton járt... a múlton rágódott, aztán a jelenen. Csak kavarogtak a gondolatai egyik a másik után... Miután visszaért a házba, felszaladt a nagy lépcsőn, majd végig a szobros folyosón. Belépett a szobájába, és meghallotta a zuhany csobogását. Egy futó pillanatig tisztán látta maga előtt, ahogy Xhex csodálatos meztelenségében a víz alatt áll, a testén szappanhab csorog... de nem ment be hozzá. Megigazította az ágyneműt, letette a tüskés fémláncot az ágy végébe, majd átöltözött a harci ruhájába és elment. Nem ment le az első étkezésre sem. Helyette egy másik hálószobába igyekezett a folyosón. Amikor bekopogott, olyan érzése támadt, hogy azt, amire most készült, már régesrég meg kellett volna tennie. Tohr nyitott neki ajtót. Félmeztelen volt... és láthatóan meglepett. – Mi történt? Bemehetek? – mutogatta John.

J. R. Ward

496


– Igen, hát persze. Amikor John belépett, különös megérzés fogta el. Habár Tohr közelében mindig is ezt érezte... és valami mély kötődést a férfihoz. Homlokát ráncolva nézett rá, és visszagondolt arra, amikor a földszinten egymás mellett ültek a kanapén, és Godzilla-filmeket néztek, mialatt Xhex odakint harcolt a napfényben. Furcsa. Olyan kellemesen érezte magát mellette, hogy amikor vele volt, mintha egyedül lett volna, csak épp a magányosság érzete nélkül... Követtél ugye? – mutogatta hirtelen. – Te voltál... az az árnyék, akit érzékeltem. A tetoválószalonnál és az Xtreme Parkban is. Tohr összehúzta a szemét. – Igen. Én. Miért? – Nézd, őszintén mondom, nem azért tettem, mintha nem tudnál magadra vigyázni... Nem, nem erről van szó. Azt nem értem... ha elég jól vagy ahhoz, hogy kint légy a harcmezőn, miért nem öldösöd inkább őket? Miatta... Wellsieért. Miért pazarolod rám az időd? Tohr halkan káromkodott egyet. – Ó, a francba, John... – Elhallgatott, majd hosszú szünet után folytatta. – A halottakért már semmit nem lehet tenni. Elmentek. Nincsenek többé. Az élők azonban... az élőkről még lehet gondoskodni. Tudom, milyen szörnyű időszakon mentél keresztül... és talán még most sem vagy teljesen túl rajta... az én Wellsie-met pedig azért veszítettem el, mert nem voltam mellette, amikor szüksége volt rám... Nem tudnám elviselni, ha téged is ugyanezért veszítenélek el. Amikor a testvér szavai elhalkultak, John úgy érezte magát, mintha gyomorszájon vágták volna... mégsem döbbent meg. Hiszen Tohr ilyen férfi volt: állhatatos és hűséges. Egy igazi értékes ember. Tohr harsányan felnevetett. – Ne érts félre, mihelyt kihevered ezt a Lash szarságot, és a gazember alulról szagolja az ibolyát, minden erőmmel a gyilkosok után vetem magam. Földi életem hátralevő részében irtani fogom őket Wellsie emlékéért. A helyzet azonban az, hogy még emlékszem rá... tudod, én is jártam ott, ahol te, amikor a nőd fogságban volt. Nem számít, mennyire kiegyensúlyozottnak gondolod magad, valójában teljesen szét vagy esve. Neked szerencséd volt, hogy visszakaptad, az élet azonban nem mindig tér

J. R. Ward

497


vissza ilyen gyorsan a helyes irányba. Ráadásul, nézzünk szembe a tényekkel... bármit megtennél azért, hogy megmentsd az életét, képes lennél még a golyó elé is vetni magad. Amit meg tudok érteni, de szeretném, ha erre nem kerülne sor, ha egy mód van rá. Amikor John megemésztette a testvér szavait, automatikusan azt mutogatta, hogy Xhex nem a nőm. – Dehogyisnem. És ti ketten nagyon is egymáshoz valók vagytok. El sem tudod képzelni, mennyire. John megrázta a fejét. Ne sértődj meg, de nem vagyok benne biztos, hogy kiről beszélsz. – Attól, hogy így a helyes, még nem kell könnyűnek lennie. Ebben az esetben egymásnak lettünk teremtve. Hosszú csend következett, amelyben Johnnak az a különös érzése támad, hogy az élet valahogy visszazökkent a régi kerékvágásba. Hogy a fogaskerekek, amelyek eddig elcsúsztak vagy döcögtek egymáson, most hirtelen visszakattantak a helyükre. És megint ide lyukadt ki: a Sorscsapások Túlélőinek Klubjához. Krisztusom, azok után, amiket ennek a háznak a lakói átéltek, V-nek terveznie kellene egy mintát, amit mindannyian a fenekükre tetováltatnának. Mert az már egyszer biztos, hogy ami a sors övön aluli ütéseit illeti, ez a csapat megütötte a főnyereményt. Vagy pedig, ó istenem, lehet, hogy egyszerűen csak ez volt maga az élet? Minden egyes ember számára a bolygón? Lehet, hogy a Túlélők Klubja nem is olyasmi volt, ahová valami sorscsapás után bekerült az ember, hanem egyenesen ebbe született bele, amikor kibújt az anyaméhből? Ha elkezdett verni a szíve, azzal automatikusan felkerült a listára, aztán a többi már csak szókincs kérdése volt: a főnevek és igék, amelyek leírták az eseményeket, amelyek megrengették az életét, és kétségbeesésbe taszították, nem mindig hasonlítottak más emberek életére. A véletlenszerű kegyetlenségek, balesetek, rosszindulatú emberek és mocskos cselekedetek, valamint a szívszaggató veszteség minden egyes égető korbácsütésével és csörgő láncával azonban... lényegében mindig ugyanaz volt. És ez elől nem volt menekvés... hacsak valaki ki nem nyírta magát. Az élet alapvető lényege, ahogy John most hirtelen rádöbbent, egyáltalán nem volt romantikus, és három szóban össze lehetett foglalni: A. Rossz. Megtörténik.

J. R. Ward

498


Mégis muszáj volt folytatnia. Muszáj volt a barátait, családtagjait, élete párját a lehető legnagyobb biztonságban tartani. És harcolni, még az után is, hogy legyőzték. A francba, fel kellett kelnie a földről, és folytatnia a küzdelmet. Szörnyen viselkedtem veled, mutogatta. Nagyon sajnálom. Tohr megrázta a fejét. – Mintha én bármivel is jobb lettem volna? Ne mentegetőzz! Ahogy a legjobb barátom, a te apád mindig mondta nekem, ne nézz vissza, csak előre! Szóval innen származik, gondolta John. Ez a meggyőződés a vérében volt. Szeretném, ha ott lennél mellettem, mutogatta. Ma éjszaka. Meg holnap, és addig, amíg szükséges, hogy megöljük Lasht. Tedd ezt meg velem! Keressük meg együtt a nyomorultat! Az a gondolat, hogy ők ketten együtt fognak dolgozni, nagyon is helyénvalónak tűnt. Az egyéni érdekek miatt egyesítették erőiket ebben a halálos sakkjátszmában: John azért indult harcba, hogy – nyilvánvaló okok miatt – megbosszulja Xhexet, ami pedig Tohrt illette... Nos, az Omega elvette tőle a fiát, amikor az a gyilkos megölte Wellsie-t. A testvérnek most itt volt a lehetősége, hogy viszonozza a szívességet a gonosznak. Gyere velem! Tedd ezt meg... velem! Tohrnak meg kellett köszörülnie a torkát. – Már azt hittem, soha nem kérsz meg rá. Ezúttal elmaradt az öklök összekoccantása. A két férfi mellkasa összesimult, és szorosan megölelték egymást. Amikor elhúzódtak, John megvárta, hogy Tohr felvegyen egy pólót, fogja a bőrdzsekijét, és felfegyverezze magát. Aztán egymás mellett lesétáltak a lépcsőn. Mintha soha nem is váltak volna el. Mintha most is úgy lettek volna együtt, ahogy mindig is azelőtt.

J. R. Ward

499


64. fejezet A testvériség házának hátsó hálószobái nemcsak azért voltak jók, mert csodálatos kilátást nyújtottak az ablakukból a kertre, hanem azért is, mert egy közös terasz nyílt belőlük az első emeleten. Ami azt jelentette, hogy ha valaki nyugtalan volt, kiléphetett oda, hogy egy kis friss levegőt szívjon, mielőtt szembenéz a ház többi lakójával. Abban a pillanatban, hogy az acélredőnyök felemelkedtek éjszakára, Qhuinn kinyitotta a komód melletti szárnyas üvegajtót, és kisétált a hűvös esti levegőre. Két tenyerével rátámaszkodott a kő mellvédre és ráhajolt, a válla könnyedén elfogadta a felsőteste súlyát. Harchoz volt öltözve, bőrruhában, csizmában, a fegyvereit viszont bent hagyta a szobában. Kinézett a letakart virágágyásokra és a vékony gyümölcsfákra, amelyek majd csak tavasszal fognak virágba borulni, érezte a keze alatt a hideg, sima követ, még nedves hajában a szellőt, valamint azt, ahogy hátul a dereka körül megfeszültek az izmok. A tetőn lévő szellőzőnyílásokon át frissen sült bárányhús illata szállt felé a konyha irányából, a házban szinte mindenhol égett a villany, a meleg sárga fény pedig megvilágította a földszinti pázsitot és a belső udvart. Milyen ironikus... hogy üresnek érzi magát, miközben Blay-nek most lett teljes az élete! A nosztalgia rózsaszín szemüvege lehullott a szemére, és azon keresztül nézett vissza a múltba, amikor éjszakánként Blay-ék házában a földön ültek az ágy lábánál, playstationnel játszottak, sört ittak, és videót néztek. Komoly és fontos dolgokról beszélgettek akkoriban, mint például hogy mi történt az edzésen, milyen számítógépes játékokat fognak megjelentetni az emberek a karácsonyi időszakban, és hogy ki a dögösebb, Angelina Jolie vagy bárki más, aki szoknyát viselt. Mindig Angelina nyert. Lash mindig seggfej volt. A Mortal Kombatnál pedig nem létezett jobb játék abban az időben. Istenem, akkoriban még nem volt Guitar Hero World Tour sem! Igazság szerint ő és Blay mindig megértették egymást, ami Qhuinn világában – ahol mindenki utálta – maga mellett tudni valakit, aki megértette, és elfogadta olyannak, amilyen volt... felért egy trópusi napsütéssel az északi „kibaszott” sarkon. J. R. Ward

500


Most azonban... alig értette, hogy lehettek akkor olyan közel. Ő és Blay két teljesen különböző úton jártak... Volt idő, amikor mindenben egyformák voltak, most viszont semmi közös nem volt bennük az ellenségen kívül – és még ott is Qhuinn-nek Johnnal kellett tartania, szóval még ebben sem voltak egymás partnerei. A francba, a felnőtt énje tisztában volt vele, hogy ez a dolgok rendje, a gyermeki énje azonban jobban gyászolta ezt a veszteséget, mint bármi... Hirtelen egy zár kattanását és a szigetelés reccsenését lehetett hallani. Aztán Blay lépett ki a teraszra egy sötét szobából, amely nem az övé volt. Fekete selyemköntöst viselt, mezítláb volt, a haja még vizesnek tűnt a zuhanyozás után. A nyakán harapásnyomok látszottak. Megtorpant, amikor Qhuinn felegyenesedett a mellvédről. – Ó... szia! – mondta, és rögtön hátranézett, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy az ajtó zárva van-e mögötte. Saxton van ott bent a szobában, gondolta Qhuinn, és az ágyon alszik, amelyen rendesen összegyűrték a lepedőt. – Már épp indultam befelé – mondta Qhuinn, és a hüvelykujjával hátrafele bökött a válla fölött. – Túl hideg van ahhoz, hogy hosszan kint legyek. Blay keresztbe tette a karját a mellkasán, és előrenézett a kilátást csodálva. – Igen. Csípős az idő. Odalépett a kő mellvédhez, és a szappanjának illata beszivárgott Qhuinn orrába. Egyikőjük sem mozdult. Mielőtt Qhuinn bement volna, megköszörülte a torkát, és fejest ugrott a hídról. – Jó volt? Jól bánt veled? Istenem, milyen rekedt volt a hangja! Blay mély lélegzetet vett, aztán bólintott. – Igen, jó. Nagyon... jó. Qhuinn elfordította a tekintetét a barátjáról, és – egész véletlenül felmérte a távolságot a terasz és a lenti udvar között. Hmm... ha most innen fejjel előre levetné magát, akkor talán ki tudná verni a fejéből annak a két férfinak a képét. Na persze, az agyából rántotta lenne közben, de az olyan nagy baj?

J. R. Ward

501


Saxton és Blay... Blay és Saxton... A francba, már egy ideje nem szólalt meg. – Akkor jó. Szeretném, ha... boldog lennél. Blay nem reagált erre a megjegyzésre, csak azt dörmögte. – Egyébként nagyon hálás volt. Azért amit tettél. Habár úgy gondolta, egy kicsit túlzásba estél, de... azt mondta, a lelked mélyén mindig is lovagias voltál. Ja persze. Naná. A lovagias volt a középső neve. Tuuuuuutira. Kíváncsi volt, mit gondolna róla Saxtont, ha tudná, hogy legszívesebben gyönyörű szőke hajánál fogva rángatná ki a házból. Lefektetné a kavicságyra a szökőkút mellett, és áthajtana rajta néhányszor a Hummerrel. Vagy nem is. A kavicságy nem lenne jó felület. Jobb, ha a Hummerrel egyenesen behajt az előcsarnokba, és ott gázolja el a nyomorultat. Valami igazán keményet akart a teste alá, mint amikor valaki kiklopfol egy hússzeletet a vágódeszkán. Az isten szerelmére, ő az unokatestvéred! – mutatott rá egy hang belül. És...? – vágott vissza lelke nagyobb része. Mielőtt teljesen bekattant volna, és többszörösen hasadt személyiséggé változott volna, ellépett a kő mellvédtől... meg a gyilkos gondolatoktól. – Nos, jobb, ha most lelépek. Kimegyek Johnnal és Xhexszel. – Tíz perc múlva én is lent leszek. Csak át kell öltöznöm. Amikor Qhuinn ránézett a legjobb barátja jóképű arcára, úgy érezte, mintha még soha nem látta volna vörös haját, kék szemét, az ajkát és az állát. Hosszú barátságuk miatt kereste a szavakat, hogy valami olyat mondjon, amivel visszatérhetnek ahhoz a kapcsolathoz, ami régen volt közöttük. De csak egyetlen gondolat jutott eszébe... Hiányzol! Annyira hiányzol, hogy az már fáj, és nem tudom, hogy találjak vissza hozzád, pedig itt állsz előttem. – Oké – mondta végül Qhuinn. – Akkor találkozunk az első étkezésen. – Jó. Sebességbe tette magát, és odasétált a szobája ajtajához. Amikor a keze megmarkolta a sárgaréz ajtógombot, hangosan és tisztán azt mondta. – Blay! – Igen? – Vigyázz magadra! Ezúttal Blay hangja volt olyan rekedt, hogy majdnem elcsuklott.

J. R. Ward

502


– Igen. Te is. Természetesen Qhuinn csak akkor mondta azt valakinek, hogy „Vigyázz magadra”, amikor elengedte magától. Ezután bement a szobájába, és becsukta az ajtót. Gépies mozdulattal fogta a fegyvertartó hámot a tőreinek és a pisztolyának, majd felvette a bőrdzsekijét. Furcsa, alig emlékezett arra, amikor elvesztette a szüzességét. Na persze, fel tudta idézni a lányt, az aktus azonban nem hagyott benne kitörölhetetlen nyomokat. Ahogy azok az orgazmusok sem, amelyekben azóta volt része. Jó móka volt, sok izzadt lihegés, számtalan célpont, amelyeket célba vett és mind eltalált. De semmi maradandó, csak könnyen felejthető dugások. Miközben lefelé lépdelt a lépcsőn az előcsarnok felé, rájött, Blay első alkalmára élete végéig emlékezni fog. Ők ketten már egy ideje távolodtak egymástól, most azonban... az a vékony kötél, amely még összekötötte őket, a hajszálvékony kapocs is elszakadt. Milyen kár, hogy a szabadságot börtönnek érezte, nem pedig az új lehetőségek kezdetének. Amikor a csizmája már az előcsarnok mozaikpadlóján kopogott, John Mellencamp régi, klasszikus himnusza visszhangzott a fejében – és bár mindig is szerette ezt a dalt, igazából soha nem értette, mit jelent. De jó lett volna, ha még mindig így lett volna! Az élet megy tovább... még jóval azután is, hogy az élet öröme elillant.. John fürdőszobájában Xhex a forró víz alatt állt, a karja a mellkasán, a lába a lefolyó két oldalán terpeszben, és a víz a fejére záporozott, majd beterítette a vállát, és lecsorgott a hátán. John tetoválása... A francba... Neki állított emléket, amikor csináltatta... a hátára íratta a nevét, hogy mindig vele legyen. Végül is nem sok dolog volt, ami maradandóbb egy tetoválásnál – a pokolba, hiszen éppen ezért karcolták a férfi hátára a fele nevét a házasságkötési szertartáson. A gyűrűt el lehetett veszíteni, a papírt széttépni, elégetni, vagy rossz helyre elpakolni. A bőrét azonban mindig magával vitte mindenki, bárhová ment is.

J. R. Ward

503


Istenem, Xhexet soha nem érdekelték azok a nők, akik elegáns ruhákba öltöztek, a hajuk szép volt, hosszú és divatos, az arcuk, szájuk kifestve, és azt mondták róluk, milyen szelíd a természetük. Számára a nőiességnek ezen díszes kellékei mindig is inkább a gyengeség megnyilvánulásai voltak. Most azonban, ebben a csendes pillanatában azon kapta magát, hogy irigyli ezt a parfümillatú selyemvilágot. Milyen büszkeség lehetett tudni, hogy a párja az elkötelezettségének jelét viseli a testén, amíg csak él. John csodálatos parancsoló lenne... Jézusom... amikor majd megnősül, mi a francot fog csinálni azzal a tetoválással? Majd az alá írják a fele nevét? Na jó, Xhex nem volt büszke rá, hogy az ő neve lesz John vállának legtetején, amíg csak él. Tényleg nem. Egy kicsit sem. Mert akkor egy önző dög lett volna, nem igaz? Ó, várjunk csak, hiszen már eddig is ez volt a jelmondata. Kényszerítette magát, hogy kilépjen a zuhany alól, majd megtörülközött, és elhagyta a jó forró, párás fürdőszobát a hálószoba hideg levegője kedvéért. Aztán még az ajtóban megtorpant. A szobában a takaró úgy-ahogy kisimítva, és az összegyűrt ágyneműt is felületesen megigazították. A tüskés fémlánc pedig ott hevert az ágy végében. Az ágyneműtől eltérően nagyon precízen fektették le, a láncszemeket gondos kézzel kisimították, és a két kínzóeszköz ott hevert egymás mellett. Xhex odament hozzá, végigsimított az ujjával a fémtüskéken. John megőrizte neki... és az ösztöne azt súgta, hogy ha soha nem tér vissza hozzá, akkor egész életében magánál tartotta volna. Micsoda emlék, amit maga után hagyott! Ha a házban maradt volna éjszakára, felcsatolta volna a combjára, így viszont csak felvette a bőrnadrágját és az izompólóját, majd magához vette a fegyvereit és a dzsekijét. Annak köszönhetően, hogy kerti szobrot játszott a zuhany alatt, lemaradt az első étkezésről, ezért egyenesen Wrath dolgozószobájába ment az eligazításra. A testvériség minden tagja, valamint John és a fiúk is jelen voltak a halványkék francia szalonban... és mindenki, még George, a vakvezető kutya is ide-oda járkált. Egyetlen személy hiányzott csak, Wrath. Ami elég volt ahhoz, hogy ne történjen semmi.

J. R. Ward

504


Xhex tekintete megkereste Johnt, és meg is állapodott rajta, a férfi azonban egy rövid bólintás után előrenézett, azokra, akik a látóterében elhaladtak. A mellette álló Tohrment magas volt és erős, és ahogy a páros érzelmi rácsszerkezetét leolvasta, olyan érzése támadt, hogy helyreállították a kapcsolatot maguk közt, ami mindkettőjüknek sokat jelentett. Xhex őszintén örült neki. Gyűlölte a gondolatot, hogy John egyedül marad, miután ő elmegy, Tohrment pedig az az apa volt számára, aki soha nem adatott meg neki. Vishous egy cifra káromkodással elnyomott egy újabb, kézzel csavart cigarettát. – A pokolba is, indulnunk kellene, még akkor is, ha nincs itt. Elpazaroljuk a sötétséget. Phury megvonta a vállát. – Egyértelműen azt mondta, hogy jöjjünk össze az eligazításra. Xhex hajlott rá, hogy V pártját fogja, és abból ítélve, ahogy John előrehátra hintázott a lábán, nem ő volt az egyetlen. – Nézzétek, ti itt maradhattok – csattant fel végül –, de én indulok. Amikor John és Tohr odanéztek rá, Xhex agyán az a különös érzés futott át, mintha nem csak a két férfi egyesült volna ebben a küldetésben, hogy megkeressék Lasht, hanem ő is része lenne ennek a csapatnak. Na persze, mindhármójuknak megvolt a maga oka, hogy rendezze a számlát, nem igaz? Akár az Alantasok Társasága, akár kimondottan Lash volt a célpont, mindhármunknak volt rá oka, hogy ölni akarjanak. Tohrment, mint mindig a legbölcsebb közöttük, elvágta a feszültséget, amikor megszólalt. – Rendben, oké. Magamra vállalom a feladatot a csoportok kijelölésében. Wrath kis „gyakorlása” a másik oldalon nyilván még mindig tart, de ő sem akarná, hogy emiatt elvesztegessük az éjszakát. Tohr mindenkit csapatokba osztott. John, Xhex, Zsadist és ő, valamint a fiúk arra a címre mentek ki, amelyre a főalantas menő járgánya be volt jelentve. A testvériség többi része megoszlott a farmház és az Xtreme Park között. Egy szempillantás múlva a csoportok már lent voltak az előcsarnokban, aztán az előtérben, és kimentek a bejárati ajtón. Egymás után váltak láthatatlanná a hideg éjszakában... Amikor Xhex előbukkant a semmiből, egy bérház előtt állt a belvárosban, a régi húscsomagoló üzem környékén... habár a „ház”

J. R. Ward

505


megnevezés valószínűleg túlzás volt az épületre. A hatemeletes téglaépítménynek ferdén álltak az ablakai, rogyadozott a teteje, és leginkább egy csontkovács építőipari megfelelőjére lett volna szüksége... vagy talán egy egész testet betakaró gipszre. Az is biztosnak tűnt, hogy a homlokzaton látszó lyukakat egy géppuska, esetleg egy félautomata fegyver sorozata okozta, amelynek megbolondult a kezelője. Azért furcsa, hogy amikor az emberek a közlekedési ügyosztályon kiadták a rendszámot, hogy tudták ezt a helyet elfogadni, mint valakinek a bejelentett lakcímét? Na persze lehet, hogy senki sem ellenőrizte, hogy lakható-e egyáltalán. – Elbűvölő – nyögte Qhuinn. – Ha valaki patkányokat és csótányokat akar tenyészteni. Kerüljük meg! – mutogatta John. Két sikátor is húzódott a rozoga épület két oldalán, amelyből ők minden különösebb ok nélkül találomra a bal oldalit választották. Miközben megkerülték, csak a klasszikus városi szemetet látták – semmi újat, semmi figyelemre méltót, csak sörösdobozokat, cukorkás papírokat és egy újság lapjait. A jó hír azonban az volt, hogy nem voltak ablakok a bűnronda építmény ezen oldalán, na persze nem is volt mit nézni a vágóhídon és a csomagolóüzemen kívül. És talán csupán annak a sok, nagy teherbírású téglának köszönhetően nem lett még a tetőből padlózat. Xhex sietősen haladt mellettük, amikor mindannyian futásnak eredtek, és viszonylag halkan és gyorsan megkerülték az épületet. A háztömb hátsó része nem kínált nekik semmi mást, mint mocskos vörös téglafalat. Az egyetlen különbség az volt, hogy a megerősített acélajtó egy kis parkolóra nyílt, nem pedig betonozott útra. Nem voltak a közelben alantasok. Sem emberi gyalogosok. Semmi csak kóbor macskák, piszkos aszfalt és a távolban vijjogó szirénák. Tehetetlenség töltötte el Xhexet. Az istenit, felbukkanhatott itt, vagy a város másik végén abban a nevetséges parkban, vagy kint az isten háta mögött, attól az ellenség még nem termett mellette! És olyan kevés nyomuk volt, amin elindulhattak. – A kurva életbe! – dühöngött Qhuinn. – Hol a francban van a buli? Aha, szóval nem ő az egyetlen, aki harcra számított... A semmiből Xhex hirtelen bizsergést érzett átvonulni a testén, valaminek a visszhangját, amit eleinte nem is tudott mire vélni. A csapat többi tagjára pillantott. Blay és Qhuinn szorgalmasan kerülte egymás

J. R. Ward

506


tekintetét, Tohr és John fel-alá mászkáltak, Zsadist telefonon jelentette a testvéreknek, hogy a megadott helyen vannak. Ez a vonzás... Aztán rájött: a saját vérét érzékeli valakiben. Lashben. Lash nem volt messze. Vakon megfordult, és elindult... először csak sétálva, majd futásnak eredt. Hallotta, hogy a nevét kiáltják, de nem tudott megállni és magyarázkodni. És őt sem lehetett megállítani.

J. R. Ward

507


65. fejezet A túlsó oldalon Payne természetellenes pózban feküdt a kemény márványföldön, testét elborította nevének jelentése, a fájdalom – de csak deréktól fölfelé. A lábában és a lábfejében semmit nem érzett, csak valami halvány bizsergést, amiről a tűz szikrái jutottak eszébe, amelyek a nedves fát próbálják meg lángra lobbantani. A vak király odahajolt összetört teste fölé, az arca komor volt. Az Őrző is megjelent, fekete ruhája és alatta a halvány fény ott lebegett körülötte. Nem lepődött meg az anyja felbukkanásán, sem azon, hogy varázserejével meg akarta gyógyítani. Ahogy azt az ajtót is megjavította, újjávarázsolta a romhalmazból, drágalátos anyja minden rosszat kész volt eltörölni, helyrehozni, tökéletessé tenni. – Nem... akarom – sziszegte Payne összeszorított fogai között. – Nem egyezem bele. Wrath hátrapillantott a válla fölött az Őrzőre, majd lenézett rá. – Hm... figyelj, Payne, ez nem logikus. Nem érzed a lábad... ami azt jelenti, hogy valószínűleg eltört a gerinced. Miért nem engeded, hogy segítsen? – Én nem vagyok élettelen... tárgy. Engem nem manipulálhat kedvére... hogy kielégítse a pillanatnyi szeszélyeit. – Payne, térj észre... – Észnél vagyok... – Meg fogsz halni... – Akkor az anyám végignézheti, ahogy elenyészek! – sziszegte dühösen, majd azonnal felnyögött. A kirohanását követően az eszmélete kezdett elillanni, majd visszatért, a tekintete elhomályosodott, aztán újra kiélesedett. Wrath döbbent arckifejezéséből tudta megállapítani, hogy elájult-e vagy sem. – Várj csak... – A király letette a kezét a márványföldre, hogy kiegyensúlyozza magát guggoló helyzetében. – ő az... anyád? Payne-t nem érdekelte, hogy megtudta. Soha nem töltötte el büszkeség attól, hogy ő a faj szülőanyjának a gyermeke – sőt, inkább minden alkalmat megragadott, hogy minél jobban eltávolodjon tőle – szóval mit számított ez

J. R. Ward

508


már? Azzal, hogy visszautasította az „isteni” közbeavatkozást, innen egyenesen az Árnyékba fog térni. A fájdalom, amit érzett, ezt súgta neki. Wrath az Őrzőhöz lépett. – Igaz ez? A nőtől nem érkezett megerősítés, ám cáfolat sem. És nem is szidta le a sértés miatt, hogy kérdezni mert tőle. A király visszanézett Payne-re. – Jézus... Krisztus! A lány ziháló lélegzetet vett. – Hagyj itt engem, drága királyom! Térj vissza a saját világodba, és vezesd a népedet! Nincs szükséged segítségre erről az oldalról, sem tőle. Nagyszerű férfi vagy és kiváló harcos... – Nem engedem, hogy meghalj! – kiáltotta Wrath dühösen. – Nincs más választásod. – Egy frászt nincs! – Felpattant, és lenézett a lányra. – Engedd meg neki, hogy meggyógyítson! Teljesen elment az eszed? Nem halhatsz meg így... – Dehogyisnem... – Payne behunyta a szemét, amikor a kimerültség hulláma elöntötte a testét. – Csinálj valamit! – A király minden bizonnyal már az Őrzővel kiabált. Milyen kár, hogy ilyen pocsékul érzi magát, gondolta Payne. Máskülönben rendkívüli módon élvezte volna, hogy most még utoljára kinyilváníthatta a függetlenségét. A halál szele hozta ugyan el, de végül mégis megtette. Szembeszállt az anyjával, és a tiltakozása révén elnyerte a szabadságát. Az Őrző hangja alig volt hangosabb, mint egy suttogás. – Megtagadta a segítségemet. Elzárja magát előlem. De még mennyire hogy el! Olyan erős volt az anyja iránt érzett haragja, hogy valószínűleg lehetetlenné tett bármilyen varázslatot, amelyet az Őrző alkalmazni szeretett volna rajta, hogy helyrehozza ezt a „tragédiát”. Ami sokkal inkább volt áldás Payne számára. – Te mindenható vagy! – A király kétségbeesett hangja támadóan hangzott, és Payne-t meg is lepte, milyen elszánt és heves. Na persze, ő egy nagyon értékes férfi, aki kétségkívül magát hibáztatta a történtekért. – Gyógyítsd meg! Hosszú csend után halk felelet hallatszott: – Nem tudom elérni a testét... ahogy a szívét sem tudtam soha.

J. R. Ward

509


Nocsak, az anyja végre megérezte, milyen az, amikor valakinek nincs hatalma valami fölött... így már békében halhat meg. – Payne! Payne, ébredj fel! Felnyitotta a szemhéját. Wrath néhány centire volt csak az arcától. – Ha én meg tudlak menteni, azt megengeded? Payne nem értette, miért olyan fontos ez a királynak. – Hagyj engem... – Ha meg tudom tenni, megengeded? – Nem tudod. – Válaszolj a rohadt kérdésre! Wrath nagyon jó ember volt, és az a tény, hogy a halála az ő lelkiismeretét fogja nyomni, elszomorította Payne-t. – Sajnálom... Wrath. Nagyon sajnálom. Nem a te hibád volt. Wrath az Őrző felé fordult. – Engedd meg, hogy megmentsem! Engedd meg! Az Őrző fején a csuklya magától felemelkedett, és megmutatta az egykor fényben fürdő nőalakot, amely most nem volt több mint megfakult árnyék. Az arca és a hangja, amely felhangzott, határtalan szenvedésről tanúskodott. – Nem ezt a sorsot szántam neki. – Ezzel a szarsággal most nem megyünk semmire! Megengeded, hogy megmentsem? Az Őrző felemelte a tekintetét az átlátszatlan mennyországra a feje fölött. Kicsordult a szeméből egy könnycsepp, és a márványföldre hullva, szikrázó gyémántkövecske lett belőle. Ez a csodálatos kő lesz az utolsó, amit életében lát, gondolta Payne, és a szeme úgy elnehezült, hogy már nem tudta nyitva tartani. – Az istenit – üvöltötte Wrath. – Engedd meg... Az Őrző válasza nagyon távolról hangzott. – Nem tudok tovább harcolni ez ellen. Tégy, amit akarsz, Wrath, Wrath fia! Jobb, ha távol van tőlem és él, mintha itt hal meg ezen a földön. Hirtelen minden elnémult. És becsukódott egy ajtó. Aztán Wrath hangja szólalt meg. – Át kell menned a másik oldalra, Payne, ébredj fel, szeretném, ha átmennél a másik oldalra...

J. R. Ward

510


Különös. Mintha a király bent a fejében beszélt volna... de persze sokkal valószínűbb volt, hogy csak fölé hajolt, és hangosan szólt hozzá. – Payne, ébredj fel, szeretném, ha átvinnéd magad az én világomba. Payne kábultan elkezdte megrázni a fejét, ez azonban nem volt a legjobb ötlet. Jobb, ha inkább mozdulatlan marad. Teljesen mozdulatlan. – Nem... tudok... átmenni... Aztán hirtelen egy kavargó forgatagot érzékelt maga körül, a lába elkezdett körbeforogni a teste körül, az agya pedig maga volt az örvény, amely körül pörgött. Az érzést, hogy valami beszippantja magába, elkísérte az ereiben érzett nyomás is, mintha a vére kitágulna, de a szűk erek gátat szabtak volna neki. Amikor kinyitotta a szemét, fehér ragyogást látott maga fölött. Szóval mégsem ment sehová. Ugyanott volt, ahogy egész addig feküdt, a másik oldal tejfehér égboltja alatt... Aztán a homlokát ráncolta. Nem, ez nem a szentély furcsa mennyországa volt. Hanem egy... mennyezet? Igen... felismerte... és valóban, a látómezeje szélén falakat érzékelt... négy halványkék falat. Fényt is, habár nem olyanokat, amilyenekre emlékezett – nem a falra helyezett fáklyákat vagy meggyújtott gyertyákat, hanem olyan tárgyakat, amelyek láng nélkül bocsátottak ki magukból világosságot. Volt még a helyiségben egy kandalló is. Meg egy... hatalmas íróasztal és egy trónus. Nem ő küldte át ide a testét, nem lett volna hozzá elég ereje. Wrath sem tudta volna áthozni erre az oldalra. Akkor csak egyetlen magyarázat maradt: az anyja elűzte. Vagyis többé már nincs visszaút. Megkapta, amire vágyott. Szabad lett örökre. Furcsa béke szállta meg, amely vagy a halál előtti megnyugvás volt... vagy a tudat, hogy a harca véget ért. Igen, az a küzdelem, hogy éljen vagy meghaljon, amely évekig meghatározta az életét, végre befejeződött, felemelkedett róla egy súly, és a most még mozdulatlan teste végre szabadon szárnyalhatott. Wrath arca jelent meg a látóterében, hosszú, fekete haja előrehullott a válla mögül. Ebben a pillanatban világosbarna szőrű kutya dugta ki a fejét a király súlyos karja alatt, barátságos pofája üdvözlően nézett rá, mintha Payne egy váratlan, de szívesen látott vendég lett volna.

J. R. Ward

511


– Megyek, idehívom Jane dokit – mondta Wrath, majd megsimogatta a kutya oldalát. – Kit? – A magánorvosomat. Maradj itt! – Mintha... el tudnék menni bárhová is. Egy nyakörv csörgése hallatszott, aztán a király távozott, keze a gyönyörű kutya hátára erősített hámot fogta, az állat karma a padlón kocogott, amikor elérték a szőnyeg szélét, és ráléptek a keményfa padlóra. Szóval tényleg vak volt. És itt, ezen az oldalon szüksége volt valaki másnak a szemére, hogy segítsen neki. Az ajtó becsukódott, és Payne már nem gondolt semmi másra, csak a gyötrelemre. Lebegett, a testében érzett fájdalom azonban reményt keltett benne – és mégis, minden kellemetlenség ellenére, valami furcsa béke töltötte el. Aztán észrevette, hogy a levegőnek csodálatos illata van. Citrom. És méhviasz. Csodálatos. Nagyon sok idő telt el azóta, hogy utoljára ezen az oldalon járt, és abból ítélve, milyen furcsán festett itt minden, az egy egészen más világ volt. Arra azonban még emlékezett, mennyire szerette. Minden kiszámíthatatlan volt, éppen ezért rabul ejtő... Valamivel később kinyílt az ajtó, és ismét meghallotta a kutya nyakörvének csörgését, majd megérezte Wrath erőteljes illatát. Valaki volt vele... akit nemigen tudott mire vélni, az azonban biztos volt, hogy jött egy másik lény is a királlyal. Payne kényszerítette magát, hogy kinyissa a szemét... és majdnem hátrahőkölt a döbbenettől. Nem Wrath állt fölötte, hanem egy nő... vagy legalábbis nőnek nézett ki. Az arca nőies vonásokat mutatott, csakhogy a homloka és a haja áttetsző volt, mint egy szellemé. Amikor találkozott a tekintetük, a nő arckifejezése az aggodalmasból egy pillanat alatt döbbentté vált. Meg kellett kapaszkodnia Wrath karjában. – Ó... istenem... – A hangja majdnem elcsuklott. – Ennyire egyértelmű, doki? – kérdezte a király. A nő kereste a szavakat, hogy feleljen, ami nem kifejezetten az a reakció volt, amit az ember egy orvostól elvárt. Igazán, Payne úgy gondolta, a nő

J. R. Ward

512


tökéletesen tisztában van vele, milyen sérülést szenvedett. Na persze, az is lehet, hogy nem tudta pontosan, mennyire súlyos az állapota. – Nézd, én... – Vishous. Payne-nek megállt a szíve. Ezt a nevet már több mint két évszázada nem hallotta. – Mi okból veszed a szádra a halottam nevét? – suttogta. A doktornő szellemszerű arca kézzelfogható alakot öltött, erdőzöld szeme elárulta zavarodottságát, a bőre olyan sápadt volt, mint azé, aki az érzelmeivel küszködik. – A halottadét? – Az ikertestvérem... régen eltávozott az Árnyékba. Az orvosnő megrázta a fejét, és intelligens szeme fölött összevonta a szemöldökét. – Vishous életben van. Ő az én parancsolóm. Él és itt lakik. – Nem... az nem lehet! – Payne szerette volna felemelni a kezét, és megragadni a nő karját. – Hazudsz... ő halott. Már régóta... – Nem. Nagyon is életben van. Payne nem értette. Neki azt mondták, hogy meghalt, eltávozott az Árnyékba... Az anyja. Ő mondta neki. Hát persze. Istenem, képes volt hazudni neki, hogy soha ne ismerhesse meg a saját testvérét? Hogy lehet valaki ilyen kegyetlen? Hirtelen kivillantotta a szemfogát, és morogni kezdett mélyen a torkában, és a fájdalom helyét hatalmas düh vette át. – Ezért megölöm! Esküszöm, azt teszem vele, amit a vér szerinti apánkkal tettem!

J. R. Ward

513


66. fejezet John abban a pillanatban elindult Xhex után, hogy a nő otthagyta a csapatot és futásnak eredt. Nem tetszett neki ez az önálló gondolkodás, valamint az sem, amerre tartottak – mivel Xhex egy sikátor felé futott, amelyről nem tudták, van-e másik kijárata, vagy esetleg egy téglafalba ütköznek a végén. Amikor utolérte, megfogta a karját, hogy magára vonja a figyelmét, de nem ment vele semmire, mert Xhex nem állt meg. Hová mész? – próbálta mutogatva megkérdezni, csak hát nehéz volt valakihez jelbeszéddel beszélni, miközben teljes erejéből futott, az illető pedig nem vett róla tudomást... Gondolt rá, hogy füttyent egyet, azt viszont még könnyebb lett volna figyelmen kívül hagyni, ezért ismét megpróbálkozott azzal, hogy megfogja a karját. Xhex lerázta magáról a kezét, és csak előrefele nézett egy olyan célpontra, amit John nem látott, de még csak nem is érzékelt. Végül egyszerűen eléugrott, és elállta az útját, aztán kényszerítette, hogy figyelje a kezét. Hová a fenébe rohansz? – Érzem őt... Lasht. Itt van a közelben. John a tőréért nyúlt, és közben azt kérdezte, hol? Xhex megkerülte, és folytatta a futást. John utána eredt, és időközben Tohr is csatlakozott hozzájuk. Amikor a többiek is utolérték őket, John megrázta a fejét, jelezve, hogy maradjanak le. Az erősítés jól jött a harcmezőn, ebben a helyzetben azonban a túl sok fegyver nem volt előny. Ő akarta elintézni Lasht, és nem akart még több, ravaszon táncoló ujjat, amely az ő célpontjára irányította a pisztoly csövét. Tohr megértette. A zsigereiben érezte, miért kell Johnnak megbosszulnia a nőjét. Qhuinn-nek pedig muszáj volt velük tartania. De ennyi, nem volt szükség több csészére a teadélutánhoz. John Xhex közelében maradt, aki úgy tűnt, bölcsen választotta meg a célt, már ami a sikátorokat illette. Nem zsákutcába jutottak. Az egyenetlen úttest jobbra kanyarodott, majd két üres raktárépület között kígyózott tovább a folyó felé tartva. John onnan tudta, hogy közelednek a vízhez, J. R. Ward

514


hogy a döglötthal és az algaszag egyre erősebben volt érezhető, a levegő pedig egyre hűvösebb lett. A fekete Mercedest egy tűzcsap mellett parkolva találták, bűzlött az alantasok szagától. Xhex megállt és körülnézett, mintha azt keresné, hol van a következő célpontja. Johnnak azonban nem volt kedve tovább várni. Ökölbe szorította a kezét, és bezúzta a szélvédőt. A riasztó vad vijjogással megszólalt, ő pedig benézett a kocsi belsejébe. Valami fekete olaj látszott a kormányon, a krémszínű bőrülést pedig foltok csúfították el. A fekete biztosan alantasé volt, a rozsdavörös pedig egy emberé. Jézusom, a hátsó ülés úgy nézett ki, mintha elszabadult volna rajta egy megvadult macska! Néhány karmolás olyan mély volt, hogy kilátszott alatta a tömőanyag. John felvonta a szemöldökét, és visszaemlékezett a képzési program idejére. Lash mindig nagyon vigyázott a holmijára, kezdve a ruháktól, amiket viselt, odáig, hogy hogyan volt elrendezve az öltözőszekrénye. Lehet, hogy ez nem is az ő autója? – De igen, az övé – mondta Xhex, és rátette a tenyerét a motorháztetőre. – Mindenhol érzem a szagát. A motor pedig még meleg. Ez volt, amit éreztem... de nem tudom, hol van. John felmordult arra a gondolatra, hogy Lash olyan közel került a nőjéhez, hogy az felismeri a szagát. A mocskos gazember... Amikor a haragja kezdett elhatalmasodni rajta, Tohr megragadta a nyakát hátulról és megrázta. – Mély levegő! – Itt kell lennie valahol... – Xhex az előttük álló épületre pillantott, majd végignézett a sikátorban mindkét irányban. Amikor John fájdalmat érzett a bal kezében, felemelte a karját. Olyan erősen szorította a tőr markolatát, hogy a szerencsétlen már recsegett a tiltakozástól. Tohrra pillantott. – El fogod kapni – suttogta neki a testvér. – Emiatt ne aggódj! Amikor Lash szembefordult Benloise embereivel, félig arra számított, hogy a két vastag nyakú gorilla rátámad. Körülbelül tíz méter volt köztük, és mindannyian feszültek voltak.

J. R. Ward

515


Amikor végignézett rajtuk, remélte, hogy mégis megpróbálkoznak valamivel. Ez a két bűnöző kiváló tagja lett volna egyre növekvő csapatának. Ismerték az ipart, és nyilvánvalóan megszolgálták a rangjukat Benloise alatt. Több kiló anyag volt azokban a fémbőröndökben, amit a kezükben tartottak, a két ember azonban higgadt volt, és fegyelmezett. Valamint állig felfegyverkezett. Ahogy Lash is. A francba, igazi ólombuli volt ez, amennyi lőszer és fegyver volt náluk! Mennyivel jobban fogja majd érezni magát, miután egyre kevesebb részére lehet majd rálőni. Az árnyék százszor jobb volt, mint az emberi hús. – Itt vannak a műalkotások – szólalt meg a bal oldali fickó, és megemelte a táskát. – Uram. Ó, igen, ő volt az, aki tanúja volt a kis trükkjének Benloise irodájában. Ez megmagyarázta, miért viselkedett vele olyan udvariasan mindkettő. – Mutassátok, mi van benne! – dörmögte Lash, miközben a negyvenes csövét még mindig rájuk szegezte. – De közben lássam a kezeteket is! A páros gyakorlott mozdulattal cselekedett, kinyitották a bőröndöket, és megmutatták a benne lévő árut. Lash bólintott. – Hagyjátok ott és menjetek! A két ember engedelmeskedett. Letették a kábítószert a földre, elléptek tőle, majd sietősen az ellenkező irányba indultak, miközben a karjukat a testük mellett tartották. Miután befordultak a sarkon, és a lépteik távolodva még mindig visszhangzottak, Lash odasétált a két bőröndhöz, és szétnyitotta felettük árnyékos kezét. A gondolatának parancsára a bőröndök zárja magától kinyílt, és a két zacskó kokain pedig a levegőben lebegve a kezébe vándorolt... Egy autóriasztó éles vijjogására félrekapta a fejét, mivel az őrült szirénázás abból az irányból jött, ahol a Mercedesét hagyta. Átkozott emberi söpredék... A homlokát ráncolta, amikor az érzékei megremegtek, és észlelték azt, amit elvettek tőle. Ő is itt volt! Xhex... az ő Xhexe is a közelben volt! Ami még megmaradt benne a vámpír oldalából, most vad birtoklási vággyal fellángolt. Azt érezte hirtelen, hogy a teste vibrálni kezd, majd a

J. R. Ward

516


lábán megszűnik a terhelés, és felemelkedik az aszfalt fölé a szél hátán. Előredőlt, kihasználta a lendületet, amelyet az agya és nem a lába hozott létre. Gyorsabban. Még gyorsabban... Befordult a sarkon... és ott volt! A kocsija mellett állt, elképesztően szexis volt a bőrruhában és a bőrdzsekiben. Abban a pillanatban, ahogy Lash megjelent, Xhex odafordult felé, mintha megszólította volna. Nem volt megvilágítva a teste, mégis ragyogott, mintha a belső karizmája magához vonzotta volna a város összes környező fényét. Atyaisten! Milyen eszméletlenül dögös volt, különösen ebben a harci ruhában! Amikor Lash érezte, hogy a csípője előtti üres hely bizseregni kezd, odanyúlt a kezével. Valami keményet tapintott. A slicce mögött valami életre kelt, és felkészült a nőre. Felszökött benne az adrenalin, amely jobb volt, mint bármilyen fajta kábítószer, és elképzelte, milyen jó szórakozás lenne, közönség előtt magáévá tenni. A farka bizonyos szinten visszatért az életbe, ami azt jelentette, hogy készen állt a dologra... épp időben. Amikor Xhex tekintete találkozott az övével, lassított, és szemügyre vette, ki van még vele. A testvér Tohrment. Qhuinn, a különböző szemű genetikai selejt. És John Matthew. A tökéletes közönség egy kis Gépnarancs jellegű játszadozáshoz. Milyen. Kibaszottul. Csodálatos. Leereszkedett a földre, és letette a két bőröndöt az aszfaltra. Az idióták, akik körülötte voltak, mind buzgón előkaptak mindenféle fegyvert – az ő Xhexe azonban nem. Nem, ő sokkal erősebb volt ennél. – Szia, bébi! – mondta neki. – Hiányoztam? Valaki olyan hangon kezdett el morogni, ami Lasht a rottweilerére emlékeztette, de ez nem is volt fontos. Most, hogy mindenki rá figyelt, ki fogja használni ezt az időt. A gondolatának parancsára felemelkedett a fejéről az esőkabátjának kapucnija, és hátracsúszott, majd Lash felemelte árnyékos kezét, és egymás után lefejtette magáról a fekete szalagokat, amelyek az arcát takarták. Végül megmutatta a fejét teljes valójában. – Jézus Krisztus... – dörmögte Qhuinn. – Úgy nézel ki, mint egy Rorschach-teszt! Lash válaszra sem méltatta, elsősorban azért, mert az egyetlen személy, aki érdekelte, a bőrruhás nő volt. Xhex nyilvánvalóan nem számított rá, hogy átváltozik, és ahogy a látványra reagált? Jobb volt, mint egy ölelés

J. R. Ward

517


vagy egy csók. Undort kelteni benne legalább olyan izgató volt számára, mintha feltüzelte volna – akkor pedig még jobb lesz, amikor visszaszerzi, és bezárkózik vele egy nászutas lakosztályba. Elmosolyodott, majd új, megváltozott hangján megszólalt. – Terveim vannak veled, ribanc. De persze könyörögnöd kell majd érte... Erre az a nyavalyás nő eltűnt! Csak úgy a szeme előtt semmivé vált. Az egyik pillanatban még a kocsija mellett állt, a másikban pedig már csak hűlt helyét látta. Azonban még ott volt a sikátorban. Érzékelte, habár látni nem látta... Az első lövés, amely eldörrent, a háta mögül érkezett, és a vállán találta el... vagyis, ami azt illeti, nem találta el. A dzsekije átlyukadt a lövedéktől, és egy kis helyen fityegett rajta az anyag, amit kiszakított belőle, a nem létező válla azonban meg sem érezte a találatot... csupán valami halvány csípést tapasztalt magán. Klaaaaaasssz! Máskülönben elég fájdalmas lett volna. Hátranézett, miközben kicsit csalódott, hogy Xhex ilyen átlátszó trükköt vetett be, és hogy mennyire rosszul célzott. Csakhogy nem Xhex volt az, aki ólmot pumpált belé. Benloise emberei érkeztek meg némi erősítéssel, és még szerencse, hogy nem tudtak rendesen lőni. A legutóbb, amikor megnézte magát, a mellkasa még szilárd volt, vagyis, ha néhány centivel lejjebb találják el középen, lehet, hogy átlyukasztották volna a szívét. Lasht hirtelen olyan éktelen düh kerítette hatalmába – amiatt hogy mit képzelnek ezek a nyomorult kábítószerdílerek –, hogy egy energiabomba formálódott a tenyerében. Egy szemvillanás alatt egy beugró kapualjba teleportálta magát, majd rádobta az energiabombát az emberekre. A látvány lenyűgöző volt: tekegolyóként száguldott feléjük a tűzgömb, úgy megvilágította a testüket, mint egy képregényben, aztán eltalálta őket, és félrelökte. Ekkorra már több testvér is megérkezett a helyszínre, és mindenki lövöldözni kezdett mindenféle fegyverrel – ami nem volt nagy ügy, amíg Lash nem kapott egy lövést a csípőjébe. A fájdalom élesen belehasított a testébe, a szíve vadul felpörgött. Nagyot káromkodott, oldalra zuhant, és a sikátorba nézett.

J. R. Ward

518


John Matthew volt az egyetlen, aki nem vonult fedezékbe: a testvérek a Mercedes mögé húzódtak, Benloise emberei pedig egy rozsdás Jeep mögé vonszolták be magukat. John Matthew azonban egyenesen állt a sikátor közepén, a lába terpeszben, a karja az oldala mellett. A nyavalyás könnyű céltáblát csinált magából. Ami már majdnem unalmas volt. Lash összegyűjtött egy újabb energiabombát a tenyerében, és azt kiáltotta. – Ilyen erővel akár egy fegyvert is nyomhatnál a halántékodhoz, olyan biztosan megöleted magad, te rohadt gazember. John elindult felé. A szemfogát kivillantotta, a testéből jeges áramlat sugárzott előre. Lash egy pillanatra érezte, hogy feszültség bizsergeti meg a tarkóját. Ez nem jó így. Egyetlen épeszű ember sem közeledne így felé. Ez öngyilkosság.

J. R. Ward

519


67. fejezet Tervek, tervek, tervek... Más szóval baromság, baromság, baromság... Xhex tökéletesen eltervezte, mit fog tenni, amikor a manipulátorok módszerével láthatatlanná változott a sikátorban. Bérgyilkosként nemcsak arra volt büszke, milyen nagy sikerszázalékkal dolgozott, hanem arra is, milyen szakértelemmel végezte el a munkáját, ez a bosszú pedig nagyon jól fog sikerülni. A „terve” az volt, hogy láthatatlanul odalopózik Lash mögé, aztán elvágja a torkát, mielőtt alaposabban kezelésbe venné – amit úgy akart megtenni, hogy közben a szemébe néz, és elégedetten vigyorog, mert ő egy ilyen őrült némber volt. Az első probléma? Mi a franc történt vele, amióta utoljára látta? Amikor letekerte a csíkokat a fejéről, Xhex valósággal halálra rémült. Nem volt már hús az arcán, semmi más, csak fekete izomkötegek, mozgó csontok és fehér fogsor, amelyek szinte világított a sötétben. És a keze sem volt normális. Volt alakja, csak anyaga nem. A sötét éjszakában... mintha a sötétség egy feketébb árnyalata lett volna. Hál’ istennek, hogy sikerült megszöknie! Habár lehet, hogy éppen emiatt a rothadás miatt tudott kiszabadulni a börtönéből. Logikus feltételezésnek tűnt, hogy ezzel az átváltozással az ereje is meggyengült. De mindegy... a második gond a tervvel? John. A férfi a sikátor kellős közepén állt, és akár a nyakába is akaszthatott volna egy táblát „IDE LŐJETEK” felirattal. Teljesen egyértelmű volt, hogy a szép szó itt már nem segített volna... még ha Xhex előbukkan is mellette a semmiből, és egyenesen a fülébe kiabál, akkor sem tudta volna eltéríteni a szándékától. Olyan volt már, mint egy állat, aki szembenézett az ellenségével. A szemfogát dühösen kivillantotta, mint egy oroszlán, a teste pedig előredőlt, mintha kész lenne letarolni Lasht, mint egy bulldózer. Nagyon valószínűnek tűnt, hogy meghal, ha nem keres fedezéket, Johnt azonban nem érdekelte semmi, az ok pedig egyértelmű volt. A kötődés illata erősebben áradt belőle, mint bármilyen hang, amit a torkán ki tudott volna ejteni, az a sötét, fűszeres illat elnyomott minden mást a levegőben, a

J. R. Ward

520


város testszagát, a folyó bűzét, és az alantasok émelyítő illatát, amely Lash rothadó testéből áradt. Ahogy ott állt a sikátorban, John maga volt az állatias férfi, aki a nőjét védelmezte. Xhex éppen ezt nem akarta ebben a helyzetben, mert egyértelmű volt, hogy a férfinak semmit sem jelentett a saját biztonsága, az egyetlen cél felülírt benne minden józan érvet és tanítást. És hogy ez mit jelentett? Hogy nem fogja túlélni, azt az energiabombát, amit Lash most forgatott a tenyerében... ez a tény pedig mindent felborított Xhex világában. Új tervre volt szüksége. Az álcázás már nem működött többé. Nem fogja tudni megbénítani, lefegyverezni és megcsonkítani Lasht. Nem tud fájdalmat okozni neki cserébe azért a szenvedésért, amit neki okozott. Nem tud Hasfelmetsző Jacket játszani rajta. Amikor láthatóvá vált, és Lashre vetette magát, semmi mást nem tartott szem előtt, csak hogy megmentse Johnt. Mert amikor komolyra fordult a helyzet, kiderült, hogy számára semmi más nem számított a világon. Lasht a derekánál fogva rántotta le a földre, ugyanabban a pillanatban, amikor a férfi eldobta a tűzgömböt. Annak ellenére, hogy sikerült lebirkóznia... a nyomorult tudott annyit korrigálni a karján, hogy az energiabomba irányban maradjon... és Johnt a mellkasa közepén találta el. A támadás ereje leterítette, hátralökte a földre, épphogy ki nem repítette a csizmájából. – Te szemét gazember! – kiáltotta Xhex Lash lemeztelenített arcába. A gonosz karja megragadta, és hihetetlen erővel körbezárta. Megfordultak az aszfalton, Lash a földhöz szegezte a testével, miközben forró, bűzös leheletével az arcába lihegett. – Megvagy! – mondta gúnyosan vigyorogva, és amikor a csípőjét hozzányomta, Xhex majdnem rosszul lett ágaskodó farkától. – Rohadj meg! – Xhex egy hirtelen mozdulattal belefejelt Lash orrába... vagyis, oda, ahol régen az orra volt... mire a gazember felordított. Sajnos másodjára már nem tudott ilyen tiszta ütést bevinni. Miközben egymással küzdöttek, a lábuk összegabalyodott, és az a borzalmas erekció ismét Xhexhez préselődött. Lash el tudta kapni az egyik csuklóját, Xhexnek azonban legalább a másikat sikerült eltennie az útjából. Ami azt jelentette, hogy amikor eljött a megfelelő alkalom, be tudott nyúlni a férfi lába közé, megragadta a golyóit, és olyan erősen csavarta

J. R. Ward

521


meg, hogy ha nem lett volna a rohadékon a nadrágja, tőből le is szakította volna. Lash hatalmasat káromkodott, aztán megmerevedett, bizonyságául annak, hogy habár már félistenné vált a sötét oldalon, azért a lába között még nagyon is halandó volt, és a családi ékszerek még most is igen érzékeny pontját jelentették. Ezzel Xhex átvette az irányítást a földön fekvő játékban, hanyatt fordította a férfit, és lovagló ülésben ráült. – Megvagy! – mondta az arcába. Miközben a gonosz leszorítva tartotta, Xhexen lehatalmasodott a harag... és ahelyett, hogy azonnal szíven szúrta volna, megragadta a nyakát, és elkezdte kiszorítani belőle a szuszt. – Ne baszakodj azzal, ami az enyém! – morogta neki. Lash undorító szája megmozdult, és valahogy megtalálta a hangját, habár a nő teljes erejéből szorította a légcsövét. – Ó, őt már rendesen megbaszták. Nem mesélt neked arról az emberről, aki... Xhex akkorát behúzott az arcába, hogy kiütötte vele az egyik fogát. – Ne merészelj erről beszélni... – Arról beszélek, amiről csak akarok, aranyom. Ezzel láthatatlanná válva eltűnt a szorításból... habár nem sok időre. A következő pillanatban hátulról megragadta a nőt, és keményen magához szorította. Xhex ezekben a mozdulatlan másodpercekben futólag érzékelte a földön elterült, nyöszörgő embereket, aztán Lash megfordult, pajzsként maga elé tartotta, és úgy nézett szembe a testvérekkel. Xhex nem vesztegette az időt, azonnal felmérte a csapata helyzetét a Mercedes mögött, valamint azt, milyen fegyverek szegeződnek rá és Lashre. John volt az egyetlen azonban, aki számított. Aki – hála istennek vagy a szent szűznek... vagy bárkinek, aki a kegyelmet osztogatta... – már felült, és lerázta magáról annak a stroboszkópos rémálomnak a maradványait, amely ledöntötte a lábáról. De legalább életben volt. Xhex valószínűleg nem fogja túlélni ezt, John azonban... élni fog. Feltéve, hogy sikerül elcsalnia innen Lasht magával.

J. R. Ward

522


– Vigyél el! – sziszegte a gazembernek. – Csak vigyél el, és hagyd itt őket! Fémes csikorgást lehetett hallani, majd egy rugós kés jelent meg a nő arca előtt, a pengéje közvetlenül a szeme mellett csillant meg. Olyan közel volt hozzá, hogy le tudta olvasni róla a gyártó belevésett nevét. – Szereted személyessé tenni a gyilkosságaidat. – Lash hangja valahogy nem volt normális, az eltorzult hangszíntől a szavai mintha remegtek volna Xhex fülében. – Abból tudom ezt, amit azzal az idióta Gradyvel műveltél. Jó kis utolsó vacsorát adtál a szájába... kíváncsi vagyok, vajon életében is szerette-e annyira a kolbászt, mint halálában. A kés kikerült Xhex látómezejéből... aztán érezte, hogy a hegye az arcához ér, beleszúródik, és lassan megindul lefelé. A szellő hűvös volt. A vére viszont meleg. Behunyta a szemét, és csak azt tudta ismételgetni. – Vigyél magaddal! – Ó, arra is sor fog kerülni. Emiatt ne aggódj! – Valami nedveset érzett a seben... Lash lenyalta a kiserkenő vérét. Aztán azt kiáltotta. – Még mindig olyan finom az íze, mint amilyenre emlékszem. Ott álljatok meg! Ha valaki egy lépést is tesz előre, ott fogom megvágni a testét, ahol számít. A penge Xhex torkához siklott, és Lash elkezdett hátrálni, miközben magával húzta őt is. Xhex ösztönösen megpróbált behatolni a fejébe, hogy a manipulátor képességével befolyásolja, de olyan kemény ellenállásba ütközött, mintha egy kőfallal került volna szembe. Nem meglepő. Aztán azon csodálkozott, miért nem álcázza a férfi mindkettőjüket... Lash sántított. Valahová kaphatott egy golyót a testébe... és most hogy Xhex odafigyelve összpontosított rá, már a vérének szagát is érezte, és látta a földön csillogó vércseppeket. Miközben Lash tovább húzta magával, egy másodpercre megint megpillantották a szánalmas embereket, akik olyan merevek és fehérek voltak, mint a hullák, Xhex pedig azon csodálkozott, hogy képesek bármilyen hangot is kiadni magukból. A kocsijuk! – jutott eszébe hirtelen. Lash megpróbálja elvonszolni ahhoz a járműhöz, amellyel azok az emberek jöttek. Annak ellenére, hogy a férfi több szempontból sem volt teljes erejében, a szorítása kegyetlenül erős volt a testén, a kés pedig szilárdan és tettre készen állt a nyakánál. Xhex lenézett Johnra, és tudta, hogy élete végéig emlékezni fog arra a gyönyörű látványra, ahogy a harcos férfi bosszút állt...

J. R. Ward

523


Amikor megvizsgálta John érzéseit, felvonta a szemöldökét. Milyen... különös! Az az árnyék, amely mindig ott bujkált az érzelmi rácsszerkezete sarkában, ezúttal nem csupán egy mellékzönge volt... hanem kézzelfogható és eleven, legalább annyira, mint John agyának eredeti felépítése. És amikor John felnézett, ez a két rész... eggyé vált. Miután Johnt eltalálta az energiabomba, elkábult, és hirtelen azt sem tudta, hol van. Mégis kényszerítette magát, hogy visszatérjen a helyzethez, és valahogy sikerült is feltápászkodnia a földről. A teste egy részét nem érezte, a másik pedig, amely nem volt elzsibbadva, lüktetett a fájdalomtól, de egyik sem számított. Halálos elszántság lehelt belé életet, átvette a szíve szerepét, mostantól az lett a fizikai testének mozgatórugója. Az előtte lévő látványra meredt, és amikor a válla megfeszült, a keze megremegett. Lash Xhex testét használta pajzsként, minden kulcsfontosságú testrészét elrejtette mögé, miközben hátrálva vonszolta magával. A nyakához szorított kés hegye pontosan az ütőerén volt. Hozzányomódott a... Egy hirtelen váltással elhomályosodott előtte a valóság, a látása egy pillanatra megszűnt, majd kiélesedett, aztán ismét elvesztette szem elől a sikátort, ahol mindannyian voltak. Nagyokat pislogott, miközben nagyot káromkodott amiatt, hogy Lashnek milyen trükkjei vannak... Csakhogy a probléma nem kívülről érkezett hozzá, hanem őbenne volt. Látomása támadt. A látomás mélyen az emlékezete mélyéről tört föl, és eltorzította azt a képet, amit valójában látott... A mezőn, egy pajta mellett. Az éjszaka sötétjében. Megrázta a fejét, és megkönnyebbül, amikor a Caldwelli sikátor képe visszatért. A mezőn, egy pajta mellett. Az éjszaka sötétjében... és egy nő, aki számított, aki egy gonosz személy fogságában volt, miközben a torkához kés szegeződött. Aztán hirtelen megint a jelenben volt, visszatért a raktárépületek helyszínére... ahol egy nő, aki számított, egy gonosz személy fogságában volt, miközben a torkához kés szegeződött. Ó, istenem... úgy érezte, mintha ez már egyszer megtörtént volna vele. A francba... tényleg megtörtént!

J. R. Ward

524


Epilepsziás roham tört rá, ahogy máskor is, az idegsejtjei összezavarodtak, és vad remegést idéztek elő a testében. Ilyenkor általában hanyatt dőlt a földre, az összekötődött férfi ösztöne most azonban segített abban, hogy állva maradjon, és olyan erőt kölcsönzött neki, amely a lelkéből indult ki, nem a testéből. A nője egy gyilkos karmai között volt, ezért John testének minden porcikája azt követelte, hogy hozza helyre ezt a helyzetet, de olyan kegyetlenül és gyorsan, ahogy csak lehetséges volt. Vagy talán egy kicsit még véresebben és még gyorsabban. Belenyúlt a zsebébe, hogy kivegye a pisztolyát, de a francba... mégis mire lőjön? Lash biztosra ment, a saját létfontosságú szerveit elrejtette Xhex mögött, groteszk feje vészesen közel hajolt hozzá, vagyis nem volt helye hibázásnak. Johnban fellángolt a harag... A látótere szélén érzékelte, hogy egy fegyver csöve felemelkedik. Váltás. A mezőn, egy pajta mellett. Az éjszaka sötétjében... egy nő, aki számított, egy gonosz személy fogságában volt, miközben a torkához kés szegeződött. És egy pisztoly célra tartott... Váltás. Megint itt volt Caldwellben, ahol az élete szerelme az ellenség karmai közé került. Váltás. A pisztoly eldördült. A dörrenés közvetlenül John füle mellett hallatszott, és a hang azonnal visszarántotta a jelenbe. Hangtalanul felkiáltott, majd előrevetette magát, mintha meg akarná fogni a golyót. Ne! – ordította némán. – Neeeeeeeeeeeeee... A lövés azonban tökéletes volt. A lövedék Lash halántékába fúródott... körülbelül öt centiméterre Xhex fejétől. John lassított felvételként oldalra fordította a fejét. Tohrment negyvenes pisztolya egyenesen előreszegeződött, a fegyver meg sem rezdült a testvér kezében. Valamilyen oknál fogva sem a lövész személye, sem a lövés pontossága nem lepte meg, habár az esély a találatra egy volt a millióból. Ó, istenem, ez már egyszer megtörtént velük, nem igaz? Pontosan... ugyanígy.

J. R. Ward

525


Megint visszaugrott a jelenbe, és visszafordult előre. Messze előtte Xhex mozdulatlanul állt, Lash viszont megroggyant. Xhex azonnal leguggolt, hogy Tohrnak még nagyobb célpontot biztosítson, és már szinte teljesen kint volt a képből, amikor eldördült a második lövés is. A második golyótól Lash hanyatt dőlt az aszfalton és elterült. John lerázta magáról a szédülés utóhatását is, és odaszaladt a szerelméhez. A csizmája úgy kapaszkodott az aszfaltba, mintha karmok lennének, a combja pedig minden erejét a lábfejébe továbbította, miközben nekiiramodott. Semmi másra nem tudott gondolni, mint arra, hogy megmentse Xhexet, és már nyúlt is a fegyverért, amivel ezt végrehajthatta: a tizenöt centiméteres, fekete tőr a mellkasán pihent a fegyvertartó hámban. Amikor odaért a pároshoz, magasba emelte a karját a feje fölé, és kész volt rá, hogy lecsapjon az ellenségre, és hazaküldje az... Xhex vérének szaga azonban mindent megváltoztatott, és megállította a gyilkos mozdulatot. Ó, Jézusom... A nyomorult gazembernél két kés volt! Az egyik a nő torkának szegeződött. A másik pedig a hasába szúródott. Xhex hanyatt fordult, és fájdalmas arccal az oldalára szorította a kezét. Lash a földön vonaglott, a fejét és a mellkasát fogta. Időközben megérkezett Tohr, Qhuinn és Blay, valamint a többi testvér is, és mindegyikük fegyvere Lashre irányult, vagyis Johnnak nem kellett amiatt aggódnia, hogy elvétik a célt. Ezért inkább felmérte a kárt. Xhex fölé hajolt. – Jól vagyok – nyögte a nő. – Jól... vagyok... jól... Egy fenét volt! Alig kapott levegőt, és a keze, amelyet a sebére szorított, már fényes volt a vörös folyadéktól. John kétségbeesetten mutogatni kezdett. Valaki hívja Jane dokit... – Ne! – nyögte Xhex, és megragadta a férfi karját véres kezével. – Most csak egyetlen egy dolog érdekel. Amikor a tekintete megállapodott Lashen, John szíve nagyot dobbant. A feje fölött hallotta, hogy Z azt mondja. – Butch és V hozzák az Escalade-et az Xtreme Parkból... ó az istenit... társaságot kaptunk.

J. R. Ward

526


John végignézett a sikátorban. Négy alantas jelent meg a helyszínen... azt bizonyítva, hogy a Civic rendszámán szereplő cím mégis jó volt, habár az időzítés ennél rosszabb már nem is lehetett volna. – Majd mi elbánunk velük – sziszegte Z, mire ő és a többiek odafutottak, hogy üdvözöljék az újonnan érkezetteket. John egy nevetés hangjára visszafordult. Lash vigyorgott szélesen, borzalmas kinézetű arcán őrült mosoly terült szét. – Johnny fiú... megbasztam... Keményen megdugtam, és imádta. Johnt vak düh kerítette hatalmába, az összekötődött férfi felordított benne, a tőrt pedig ismét a magasba emelte. – Könyörgött nekem, John... – Lash zihálva vette a levegőt, de végtelenül elégedett volt. – Legközelebb, majd ha vele vagy... emlékezz rá, hogy meg... – Soha nem akartam! – sikította Xhex. – Soha! – Mocskos kurva – vigyorgott Lash. – Az voltál, és mindig is az leszel. Mocskos és az enyém... John számára hirtelen minden lelassult. Az, ahogy ők hárman egy csoportba gyűltek, ahogy a szél végigsöpört a sikátoron, valamint ahogy néhány száz méterrel arrébb kitört a harc a Mercedes közelében. Visszagondolt a saját meggyalázására abban a lépcsőházban. Elképzelte, ahogy Xhex is hasonló megaláztatást élt át, majd eszébe jutott, min ment keresztül Zsadist, és hogy Tohr mit szenvedett. E visszaemlékezés közepette, mintha valami ősrégi visszhangot is érzékelt volna magában, egy másik elrablást, egy másik nőt, akit bántottak, és egy másik életet, amely tönkrement. Hirtelen Lash borzalmas arca és rothadó, szétfoszló alakja vált minden rossz megtestesítőjévé: a világban létező gonoszságnak, a szándékosan okozott fájdalomnak, a kegyetlenségnek és a lealacsonyító, rosszindulatú örömnek rohadó, gennyes, kézzelfogható megnyilvánulása lett. Valamint az egyetlen pillanat alatt elkövetett tetteknek, amelyek következménye egy életen át tartott. – Megbasztam, Johnny fiú... John magasba emelte a tőrt, és egy hirtelen mozdulattal lesújtott vele. Az utolsó pillanatban azonban elfordította a csuklóját, és a tőr markolatával arcon ütötte Lasht. A benne szunnyadó, összekötődött férfi azt szerette volna tenni a nyomorulttal, amit azzal az alantassal csinált a barna téglás házban – teljesen kibelezni a rohadékot.

J. R. Ward

527


Azzal viszont elvenné az isteni igazságszolgáltatást a helyzettől, ami csak keveseknek adatik meg. Az ellene elkövetett bűnt sohasem tudta helyrehozni – az az emberi söpredék, aki meggyalázta, büntetlenül megúszta a dolgot. Tohr veszteségét soha nem lehet pótolni, mert Wellsie már nem fog visszatérni. Zsadist azonban meg tudta bosszulni. És a pokolba is, Xhex is meg fogja... még akkor is, ha ez lesz az utolsó dolog az életében, amit tesz. John szemébe könny gyűlt, amikor elvette a nő egyik véres kezét a sebéről... és szétnyitotta. Megfordította saját kezében a tőrt, és a markolatát Xhex tenyerébe helyezte. Amikor a nő szeme tágra nyílt, összezárta az ujjait a fegyveren, és segített neki felülni, hogy közelebb tudjon kerülni. Lash mellkasa le-fel süllyedt, bőr nélküli torka megfeszült, miközben ki-be áramlott rajta a levegő. Amikor rájött, mi következik, szemhéj nélküli szeme kidülledt a szemgödrében, ajak nélküli szája felhúzódott a fogáról, és olyan mosolyra húzódott, amelyet csak horrorfilmekben lehet látni. Próbált mondani valamit, de nem tudta kinyögni. Ami nem volt baj. Már így is túl sokat mondott, túl sokat tett, túl sok fájdalmat okozott. Eljött az idő, hogy mindenért megfizessen. John a karjában tartotta Xhexet, és érezte, ahogy a testébe visszatér az erő, nézte, hogy a másik kezét is elveszi a sebéről, és megmarkolja vele a tőrt. A tekintetében gyűlölet izzott, amikor megkapta az irányítást, és egy hirtelen támadt energialökettel magasba emelte a kést Lash mellkasa felett. A gazember tudta, mi következik, ezért eltakarta a szívét a kezével. Azt már nem! John villámgyorsan odanyúlt, megragadta a gonosz mindkét karját, és szétfeszítette, felkínálva ezzel a védtelen mellkast. Így biztosította a legtisztább és legtökéletesebb célpontot. Amikor Xhex Johnra emelte a tekintetét, a szeme gyanúsan csillogott vörös könnyétől, és mintha a szivárványhártyája ragyogott volna. Mindaz a fájdalom, amelyet a szívében hordozott, olyan tisztán látszott, mint Lash ocsmány teste; minden teher, amit magában cipelt, az arcára volt írva. John bólintott felé, mire Xhex lesújtott a tőrével, egyenesen Lash szívének a közepébe...

J. R. Ward

528


A gonosz kiáltása visszhangzott az épületek között, ide-oda pattogott, felerősödött, majd egy hangos pukkanást lehetett hallani, amit egy ragyogó villanás kísért. Lash visszatért átkozott szülőapjába. Amikor a hang és a villanás elhalt, csak megperzselt folt maradt az aszfalton, valamint égett cukor bűze. Xhex válla elernyedt, majd hátrahanyatlott, mert hirtelen elfogyott az ereje. A tőr kifordult a kezéből, és csilingelve az aszfaltra esett. John elkapta Xhexet, mielőtt a földre zuhant volna, ő pedig felnézett rá, az arcán a könnyei összekeveredtek a vérrel, majd lecsorgott a nyakán, az életet jelentő, pulzáló ér mentén. John szorosan magához ölelte, a feje tökéletesen beillett az álla alá. – Meghalt – zokogta Xhex. – Ó, istenem, John... végre halott... Mivel a karja el volt foglalva, John csak bólintani tudott, hogy jelezze, egyetért vele. Lezárult egy korszak, gondolta, majd odanézett Blay-re és Qhuinnre, akik egymás mellett harcoltak Zsadisttal és Tohrmenttel a felbukkant gyilkosok ellen. Istenem, valami különös érzés töltötte el: a folytonosság. Ő és Xhex egy pillanatra kiléptek ugyan a háború menetéből, egy rövid pihenőt tartottak a harcmező szélén, a Caldwelli sikátorok sötétjében azonban folytatódott a küzdelem, még úgy is, hogy valaki nem lesz már többé a része. Xhex. John behunyta a szemét, és az arcát a nő felgöndörödő hajába temette. Ez volt hát a végső leszámolás, amire Xhex vágyott, gondolta. Elintézni Lasht... aztán eltűnni az életéből. Megkapta, amit akart. – Köszönöm – hallotta a nő elhaló szavát. – Köszönöm... A szomorúság közepette, amely egész lényét eltöltötte, rájött, hogy ez a szó jobb, mintha azt mondta volna „szeretlek”. Valójában többet jelentett, mint bármi más a világon. John megadta neki, amire vágyott. Amikor igazán számított, jót tett vele. Most pedig a karjaiban fogja tartani addig, amíg lehűl a teste, aztán eltűnik onnan, ahol a férfi maradni fog. A különválás hosszabb lesz, mint ahány napja ismerték egymást.

J. R. Ward

529


Megfogta Xhex nedves kezét, és megint kinyitotta a tenyerét. Aztán a szabad kezével lassan és érthetően mutogatni kezdett: Ö.R.Ö.K.K.É. S.Z.E.R.E.T.N.I. F.O.G.L.A.K.

J. R. Ward

530


68. fejezet A halál piszkos volt, fájdalmas és többnyire kiszámítható... kivéve, amikor nem volt kedve jól viselkedni, és úgy döntött, hogy megmutatja bizarr humorát. Xhex egy órával később nyitotta ki résnyire a szemét, és rájött, hogy nem az Árnyék ködös mezején van... hanem a klinikán, a testvériség központjában. Épp most húztak ki egy csövet a torkából, az oldala pedig úgy fájt, mintha valaki beledöfött volna egy rozsdás vasat. Balra tőle valaki hangos csattanással levette a kezéről a gumikesztyűt. Jane doki halkan szólalt meg. – Kétszer összeomlott, John. Elállítottam a vérzést a hasában, de... nem tudom... – Szerintem ébredezik – mondta Ehlena. – Visszatérsz hozzánk, Xhex? Nos, minden jel szerint igen. Pocsékul érezte magát, és miután számtalan gyomrot belezett ki az évek során, el sem hitte, hogy még mindig ver a szíve... de igen, valóban életben volt. Egy hajszálon múlt, de túlélte. John falfehér arca került a látómezejébe, és halottsápadt bőrével ellentétben kék szeme mintha tűzben égett volna. Xhex kinyitotta a száját... ám csak a tüdejében lévő levegő jött ki rajta. Nem volt ereje hangot is kiadni. Sajnálom, formálta az ajkával némán. John a homlokát ráncolta. Megrázta a fejét, megfogta a kezét, és megsimogatta... Xhex valószínűleg elvesztette az eszméletét, mert amikor felébredt, azt látta, hogy John mellette lépked. Mi a fene... ja, őt is tolták éppen, át egy másik szobába... mert valaki mást hoztak a helyére. Az a másik le volt kötözve a hordágyra, és a hosszú, fekete hajfonatból ítélve, amely lecsúszott oldalra, nő lehetett. A fájdalom szó jutott az eszébe. – Fájdalom érkezik – dörmögte Xhex. John odakapta felé a fejét. Micsoda? – kérdezte némán. J. R. Ward

531


– Bárki is van ott... az fájdalom. Aztán megint elájult. Később arra ébredt, hogy John csuklójából iszik. Utána megint elvesztette az eszméletét. Az álmában látta az életének olyan szakaszait is, amelyekre tudatosan nem emlékezett. Aztán ahogy a repülőn vetített filmekben is szokott lenni, a dráma meglehetősen komor színezetet vett. Túl sok volt az életében a keresztút, ahol máshogy is alakulhatott volna minden, ahol a sors sokkal inkább tűnt átoknak, mint áldásnak. A végzet azonban olyan volt, mint az idő múlása: megváltoztathatatlan, kérlelhetetlen és tökéletesen közönyös az élők személyes igényeivel szemben. Mégis... miközben Xhex agya kattogott, ólomnehéz és eszméletlen teste mozdulatlan felszíne alatt, az az érzése támadt, hogy minden úgy alakult, ahogy meg volt írva, és hogy az út, amelyre lépett, pontosan odavezette, ahová el kellett jutnia: Vissza Johnhoz. Még akkor is, ha ennek semmi értelme nem volt. Hiszen csupán egy évvel azelőtt ismerte meg. Ez pedig aligha volt elég ahhoz, hogy megmagyarázza azt a hosszú történelmet, amely látszólag összekötötte őket. Persze, lehet, hogy mégis volt értelme. Miközben az ember a morfium miatt nincs eszméletén, és az Árnyék szélén ingadozik, a dolgok más színben tűnnek fel, mint egyébként. Az idő pedig, mint a prioritások is, felborulhat. A szoba mellett, ahová Xhexet vitték, Payne nagyot pislogott, és megpróbálta megfejteni, hová szállították át. De semmire sem jutott. A helyiség falait világoszöld csempe borította, valamint számtalan csillogó eszközt és tárolószekrénykét látott, mégsem tudta megfejteni, mit jelenthet ez az egész. De legalább a szállítás nagyon lassú és óvatos volt, és viszonylag kényelmes is. Aztán valamit belepumpáltak a vérébe, hogy megnyugodjon... amiért igazán hálás volt, bármilyen szer is volt. Igen, a halottjának szelleme sokkal jobban nyugtalanította, mint a kényelmetlensége, vagy az a gondolat, hogy van-e jövője ezen az oldalon. A kedves doktornő vajon tényleg kimondta az ikertestvérének a nevét? Vagy ezt csak szétszórt, kusza elméje képzelte? Nem tudta, de nagyon érdekelte.

J. R. Ward

532


A látótere szélén sok személyt látott, akik az érkezésére elkezdtek vele foglalkozni, köztük volt a doktor és a vak király is. Valamint egy szőke hajú, kedves arcú nő... és egy sötét hajú harcos, akit a többiek Tohrmentnek szólítottak. Payne kimerülve behunyta a szemét, majd a hangok halk zsongása álomba ringatta. Nem tudta, mennyi ideig aludt... de arra ébredt, hogy valaki megérkezett a kis helyiségbe. A személyt nagyon jól ismerte, ezért az ittléte sokkal nagyobb döbbenetet okozott neki, mint az, hogy elszakadt az anyjától. Amikor kinyitotta a szemét, Sen’ki közeledett felé, sántikálva szelte át a kőpadlót, a csuklyája eltakarta az arcát, úgy, hogy nem is lehetett látni belőle semmit. A vak király a nő mögött tornyosult, a kezét összefonta a mellkasán, teste két oldalán pedig a barátságos, világosbarna kutya, valamint gyönyörű, barna hajú királynéja foglaltak helyet. – Hát te... miért... vagy itt? – kérdezte Payne rekedt hangon, miközben érezte, hogy bent a fejében ez a kérdés sokkal értelmesebben hangzott, mint ahogy most a szavak sugallták. A bukott kiválasztott nagyon idegesnek tűnt, habár Payne nem igazán tudta, miből állapította ezt meg. Inkább csak érezte, mint látta, tekintve, hogy a kiválasztott fekete ruhája minden részét eltakarta. – Fogd meg a kezem! – mondta Payne. – Szeretnélek megnyugtatni. Sen’ki megrázta a fejét a csuklya alatt. – Én vagyok az, aki meg szeretne nyugtatni téged. – Amikor Payne a homlokát ráncolta, a nő hátranézett Wrath-ra. – A király megengedte, hogy itt maradjak a házában, és szolgáljalak. Payne nagyot nyelt, száraz szája azonban nem nyújtott segítséget kiszáradt torkának. – Ne engem szolgálj! Maradj itt... de légy a magad ura! – Igen... ezt is megtehetem. – Sen’ki halk hangja feszültté vált. – Miután távoztál a szentélyből, odamentem az Őrzőhöz... és a kérésem meghallgatásra talált. Segítettél nekem abban, hogy megtegyek egy régesrégen esedékes dolgot, amelyet gyáván csak halogattam... de többé már nem. Hála neked! – Nagyon... örülök... neki... – Azt persze nem tudta, mit tett azért, hogy a kiválasztott ilyen komoly lépésre szánja el magát. – Hálás vagyok neked, hogy itt vagy...

J. R. Ward

533


Ekkor a helyiség távolabbi sarkában hangosan kivágódott az ajtó, és egy fekete bőrruhás férfi rontott be rajta, aki émelyítő halálszagot árasztott. Közvetlenül mögötte a magánorvos érkezett, és amikor a férfi megtorpant, a szellemszerű nő rátette a kezét a vállára, nyilvánvalóan azért, hogy megnyugtassa. A férfi gyémántszínű szeme Payne-re meredt, és bár a lány egy örökkévalóság óta nem látta, mégis tudta, hogy kicsoda. Mert olyan volt, mintha tükörbe nézett volna. Könny gyűlt a szemébe, mivel tudomása szerint ez a férfi halott volt. – Vishous – suttogta kétségbeesve. – Ó, testvérem... A férfi egy szemvillanás alatt mellette termett. Hihetetlenül intelligens tekintete a lány arcát tanulmányozta, Payne-nek pedig olyan érzése támadt, hogy az arckifejezésük is legalább annyira egyforma, mint a bőrük színe: a meglepetés és az értetlenség a férfi markáns, jóképű arcára is minden bizonnyal kiült. A szeme... ó, az a gyémántszínű szem! Ugyanolyan volt, mint az övé, ezerszer látta már, amikor visszanézett rá a tükörből. – Ki vagy te? – kérdezte a férfi fojtott hangon. Payne hirtelen valamit érzett zsibbadt testében... az ólomnehéz teher azonban nem a fizikai sérülése miatt nehezedett rá, hanem belső zűrzavara miatt. Az, hogy a férfi nem tudta, kicsoda ő, hogy egy hazugság elszakította őket egymástól, olyan tragédia volt, amelyet alig tudott elviselni. A hangja erősebben csengett. – A véred... vagyok. – Jézus Krisztus... – Vishous felemelte fekete kesztyűs kezét. – A testvérem... – Nekem mennem kell – szólalt meg váratlanul a doktornő. – A gerinctörése túlmutat az én szakértelmemen. Meg kell találnom... – Keresd meg azt az átkozott sebészt! – morogta Vishous, miközben a tekintete nem mozdult el Payne-ről. – Keresd meg, és hozd ide! Bármibe kerüljön is. – Nem jövök vissza nélküle. A szavamat adom. Vishous odafordult a nőhöz, és futó csókot lehelt a szájára. – Istenem... annyira szeretlek! A nő arca megszilárdult, miközben egymásra néztek.

J. R. Ward

534


– Meg fogjuk menteni, hidd el! Jövök, amint tudok... Wrath engedélyt adott, és Fritz is segíteni fog idehozni Mannyt. – Ez az istenverte napfény! Hamarosan virrad. – Amúgy is azt akarnám, hogy itt maradj. Neked és Ehlenának figyelnetek kell az életfunkcióit, ráadásul még Xhex is kritikus állapotban van. Szeretném, ha vigyáznál rájuk. Amikor a férfi bólintott, a nő láthatatlanná vált. A következő pillanatban Payne azt érezte, hogy egy meleg tenyér megfogja a kezét. Vishous kesztyű nélküli keze nyugodott az övén, a kapcsolat pedig olyan különös módon megnyugtatta, amit nem tudott megmagyarázni. Elvesztette az anyját... de ha ezt túléli, még mindig lesz családja. Itt ezen az oldalon. – Húgom – dörmögte Vishous, nem kérdésként, hanem tényként. – Bátyám – nyögte Payne... mielőtt az eszmélete kicsúszott az irányítása alól, és öntudatlanságba süllyedt. De vissza fog térni hozzá. Így vagy úgy, de nem hagyja el még egyszer az ikertestvérét.

J. R. Ward

535


69. fejezet Xhex egyedül volt, amikor felébredt a műtő melletti helyiségben, de érezte, hogy John nincs messze. A késztetés, hogy meg kell találnia, elég erőt adott neki ahhoz, hogy felüljön az ágyban, és lecsúsztassa a matracról a lábát. Miközben arra várt, hogy az erőfeszítéstől felgyorsult szívverése lecsendesedjen, halványan érzékelte, hogy a hálóingén kis szívek vannak. Rózsaszín és kék szívecskék. Nem volt elég energiája ahhoz, hogy megbotránkozzon rajta. Az oldala szörnyen sajgott, a bőre mindenhol bizsergett. És meg kellett találnia Johnt. Oldalra pillantva észrevette, hogy a karjába szúrt infúzió egy zacskóban végződik, amely az ágy fejtámlájára van felakasztva. A fenébe! De jól jött volna most egy olyan állvány, amilyenre az ilyen infúziós tasakokat szokták akasztani! Az legalább segített volna megtartani az egyensúlyát is ebben a függőleges testhelyzetben. Amikor végül ráengedte a testsúlyát a lábára, megkönnyebbülten tapasztalta, hogy nem vágódik hasra azonnal. Aztán egy percig betájolta magát, majd leemelte az infúziós zacskót, és a hóna alá fogta, miközben gondolatban elismerően vállon veregette magát, hogy milyen kötelességtudó beteg lett belőle. A zacskó olyan volt, mint egy retikül. Lehet, hogy új divatot teremt. Azon az ajtón ment ki, amely közvetlenül a folyosóra nyílt, nem pedig a műtőn át. Mindazok után, amit Jane dokival átélt John műtétje közben, sokat javult a fóbiája, jelenleg azonban olyan sok mindennel kellett megbirkóznia, hogy nem kockáztatta meg, hogy épp egy másik operáció kellős közepébe csöppenjen. Isten tudja csak, mit csináltak azzal a szegény nővel, akit utána gurítottak be. Xhex megállt, amikor kilépett a folyosóra. John a végén állt az irodánál, az üvegajtó előtt, és a vele szemben lévő falat bámulta. A szeme azokra a repedésekre meredt, amelyek a betonfalban ágaztak szerteszét, a rácsszerkezetének érzelmei pedig olyan minimumra csökkentek, hogy Xhex ösztönei azonnal riasztani kezdtek. A férfi gyászolt.

J. R. Ward

536


Nem tudta biztosan, hogy Xhex él-e vagy meghalt... de máris úgy érezte, mintha elveszítette volna. – Ó... John! John odakapta a fejét. A francba, mutogatta, és odasietett hozzá. Miért keltél fel az ágyból? Xhex megindult felé, de a férfi ért oda hozzá először, és úgy látszott, szeretné minél hamarabb a karjába venni. Xhex nem engedte, majd megrázta a fejét. – Nem kell, meg tudok állni a... Ekkor megroggyant a térde, és ha John nincs ott, összeesik... amiről eszébe jutott a sikátor és Lash leszúrása. Akkor is John mentette meg, hogy ne essen el. Most óvatosan felemelte, és visszavitte a szobájába, majd lefektette az ágyra, és felakasztotta az infúziós zacskót a helyére. Hogy érzed magad? – kérdezte jelbeszéddel. Xhex felnézett rá, és olyannak látta, amilyen valójában volt: harcos, szerető, elveszett lélek, vezető... összekötődött férfi, aki ennek ellenére kész volt elengedi. – Miért tetted? – kérdezte elszorult torokkal. – Ott a sikátorban. Miért engedted, hogy én öljem meg? John rászegezte élénk kék szemét, majd megvonta a vállát. Azt akartam, hogy megtehesd. Neked fontosabb volt, hogy megkaphasd az... elégtételt, gondolom ezt így hívják. Olyan sok szarság van ebben a világban, ami nem igazságos, te viszont megérdemelted, hogy elégtételt vegyél. Xhex halkan felnevetett. – Furcsa módon... ez a legkedvesebb dolog, amit valaha valaki megtett értem. John arcát halvány pír öntötte el, és attól, ahogy szögletes álla elszíneződött, nagyon vonzó lett. Na de mitől nem? – Szóval, köszönöm – mondta Xhex halkan. Nos, tudod... te nem az a fajta nő vagy, akinek virágot ad az ember, ezért kissé korlátozottak a lehetőségeim. Xhex mosolya eltűnt. – Nélküled nem tudtam volna megtenni. Ezt ugye, tudod? Te tetted lehetővé.

J. R. Ward

537


John megrázta a fejét. Az odavezető út nem számít. A helyesen elvégzett feladat a fontos, és az, hogy azt a megfelelő ember végezze el. Csak ez a lényeg. Xhex visszaemlékezett rá, hogy fogta le neki John Lasht, a földhöz szegezte a gazembert, és teljesen tiszta találatot biztosított. Ennél már csak akkor lehetett volna nagylelkűbb, ha ezüsttálcára ülteti a nyomorultat, és egy citromot dug a szájába. Felkínálta neki az ellenséget. A nő igényeit a sajátja elé helyezte. Amikor Xhex visszagondolt az eddigi történelmükre, rájött, hogy ez mindig is így volt. John mindig maga elé helyezte. Most Xhex volt az, aki megrázta a fejét. – Nem, azt hiszem, tévedsz. Az odavezető út a minden... és mindig is az lesz. John megint megvonta a vállát, aztán arra az ajtóra nézett, amelyen keresztül visszahozta ide. Akarod, hogy behívjam Jane dokit vagy Ehlenát? Kérsz valamit enni? Ne segítsek kimenni a vécére? Éééééééééééés megint! Xhex felnevetett... és ha egyszer elkezdte, nem tudta abbahagyni, még úgy sem, hogy az oldala fájdalmasan tiltakozott, és vörös könny szökött a szemébe. Tudta, hogy John úgy néz rá, mintha elment volna az esze, de nem hibáztatta érte. Ő maga is hallotta, hogy a hangja a hisztéria határait súrolja... és lám csak, nem sokkal később már nem is nevetett... hanem sírt. A kezébe temette az arcát, és csak zokogott, amíg már levegőt sem kapott. Olyan erőteljes volt ez az érzelmi kitörés, hogy nem tudta volna visszafojtani vagy magában tartani. Egyszerűen szétesett, és ez egyszer nem küzdött ellene. Amikor végre megérkezett szedd-össze-magad falvára, már meg sem lepődött, hogy egy doboz papír zsebkendőt lát maga előtt... amit John nyújtott oda neki. Kivett belőle egyet. Aztán rögtön egy másodikat és egy harmadikat is. Ez után a műsor után sokkal többre volt szüksége egynél. A pokolba, lehet, hogy jobban járna, ha rögtön a lepedőt használná. – John... – Szipogott, miközben felitatta a könnyeit az arcáról, ami a kis szívecskés hálóinggel párosítva végérvényesen a puhány kategóriába helyezte. – Mondanom kell neked valamit. Már régóta esedékes... nagyon régóta. Túl régóta. John olyan mozdulatlan lett, hogy még csak nem is pislogott.

J. R. Ward

538


– Istenem, ez nagyon nehéz. – Már megint az a nyavalyás szipogás! – Nem is hinnéd, milyen nehéz kimondani ezt az egy szót. John hangosan kifújta a levegőt... mintha valaki gyomorszájon vágta volna. Furcsa, Xhex is így érezte magát. Néha azonban a hányinger hullámai és a fulladásérzet ellenére is ki kell mondani, ami az ember szívét nyomta. – John... – Megköszörülte a torkát. – Én... Mi az? – kérdezte a férfi némán. – Mondd el! Kérlek.. csak mondd ki! Xhex kihúzta magát. – John Matthew... én egy akkora idióta vagyok! John nagyot pislogott, és úgy tűnt, mondani akar valamint, ekkor azonban Xhex felsóhajtott. – Huh, gondolom, ez öt szó volt. Nos, igen... ez öt szó volt. Istenem, egy pillanatig... John kényszerítette magát, hogy visszatérjen a valóságba – mert csak egy álomvilágban fordulhatott volna elő, hogy Xhex szerelmet vall neki. Nem vagy seggfej, mutogatta, akarom mondani, idióta. Xhex szipogott még egy kicsit, és ez a hang olyan átkozottul imádni való volt. A francba, már csak a puszta látványa is imádni való! Ahogy ott feküdt a vékony párnán, körülötte a sok összegyűrt zsebkendővel, az arca kipirulva, törékenynek és bájosnak tűnt, már-már puhának. És John legszívesebben magához ölelte volna, de tudta, hogy a nő jobban szereti megtartani a távolságot. Mindig is így volt. – Dehogyisnem, de még mennyire. – Xhex kihúzott még egy zsebkendőt a dobozból, de ahelyett, hogy belefújta volna az orrát, kettéhajtotta, majd négyrétbe, aztán háromszög alakban, amíg már nem volt más, csak egy apró, vastag papírgalacsin az ujjai közt. – Kérdezhetek valamit? Bármit. – Meg tudsz nekem bocsátani? John hátrahőkölt. Miért? – Hogy egy keményfejű, narcisztikus, eltökélt, érzelmeit magába fojtó rémálom vagyok. És ne mondd, hogy nem így van! – Megint szipogott

J. R. Ward

539


egyet. – Manipulátor vagyok. Tudom, mit gondolnak rólam az emberek. Meg tudsz nekem bocsátani? Nincs mit megbocsátanom. – Ebben tévedsz. Akkor vedd úgy, hogy hozzá vagyok szokva. Láttad, milyen bolondokkal élek együtt? Xhex felnevetett, John pedig imádta ezt a hangot. – Miért voltál mellettem mindenben? Várj, erre tudom a választ. Nem te választod ki, hogy kivel kötődsz össze, ugye? A hangja a végén már alig hallatszott. A tekintetét arra az összehajtogatott zsebkendőre szegezte, amit a kezében tartott, és most elkezdte kibontogatni, szétnyitotta a formákat, amelyeket szabályosan egymásra hajtott az élek mentén. John felemelte a kezét, hogy válaszoljon valamit... – Szeretlek. – Xhex acélszürke szeme felemelkedett. – Szeretlek, sajnálom és köszönöm. – Hirtelen hangosan felnevetett. – Látod, milyen nőies vagyok? John szíve olyan hatalmasat dobbant a mellkasában, hogy majdnem kinézett a folyosóra, nincs-e ott egy fúvószenekar véletlenül. Xhex visszahajtotta a fejét a párnára. – Te mindig jót tettél velem, én viszont túlságosan el voltam foglalva a saját démonaimmal, hogy észrevegyem azt, ami egész idő alatt itt volt az orrom előtt. Vagy ez az oka, vagy az, hogy túlságosan gyáva voltam, hogy bármit kezdjek is vele. John alig hitte el, amit hallott. Amikor valaki olyan nagyon vágyott a másikra, mint ő Xhexre, hajlamos volt félreérteni bizonyos dolgokat... még akkor is, ha az anyanyelvén hallotta őket. És mi a helyzet a végjátékkal? – mutogatta. Xhex mély lélegzetet vett. – Azt hiszem, szeretném megváltoztatni a tervet. Hogyan? Ó, istenem, gondolta John, kérlek, mondd, hogy... – Szeretném, ha a végén te és én együtt lennénk. – Megköszörülte a torkát. – Persze sokkal könnyebb lenne kijelentkezni. Csak fogni magam és befejezni ezt az egész élek-lélegzem dolgot. Én azonban harcos vagyok, John. Mindig is az voltam. És ha elfogadsz engem... szeretnék veled együtt harcolni tovább. – Kinyújtotta a karját a férfi felé tenyérrel felfelé. – Szóval, mit mondasz? Van kedved csatlakozni egy manipulátorhoz?

J. R. Ward

540


De még mennyire! Bingo. John megfogta a kezét, és a szájához emelte, majd hevesen megcsókolta. Aztán a szívére tette, és miközben Xhex ott tartotta, azt mutogatta. Már azt hittem, sosem kérdezed meg, te izomagy. Xhex megint felnevetett, ő pedig olyan szélesen vigyorodott el, hogy úgy érezte, mintha a szája tele lenne söréttel. Óvatosan magához húzta a nőt és megölelte. – Istenem, John... nem akarom elszúrni, de olyan sok kudarc ért már. John elhúzódott tőle, és kisimította selymes, felgöndörödő haját az arcából. Xhex olyan átkozottul idegesnek tűnt... ő viszont nem akarta, hogy egy ilyen pillanatban ezt érezze. Majd együtt megoldjuk. Most is és a jövőben is. – Remélem. A francba, ezt még sosem mondtam neked, de egyszer volt egy szeretőm... Nem olyan kapcsolat volt ez, mint ami közted és köztem van, de azért több volt, mint puszta fizikai vonzalom. Ő is a testvériség tagja volt... és nagyon rendes férfi. Nem mondtam meg neki, hogy mi vagyok, ami nem volt tisztességes tőlem. Csak hát nem gondoltam, hogy bármi is lesz belőle, de nagyot tévedtem. – Megrázta a fejét. – Megpróbált megmenteni, ő, mindent elkövetett. Végül felment a kolóniába, hogy kiszabadítson, és amikor rájött az igazságra, egyszerűen... nem tudta elviselni. Kilépett a testvériségből, aztán eltűnt. Azt sem tudom, életben van-e még egyáltalán. Leginkább ezért küzdöttem ez ellen... a dolog ellen... kettőnk között. Amikor elvesztettem Murhdert, majdnem belepusztultam, pedig iránta feleannyit sem éreztem, mint amit irántad. Ez jó, gondolta John. Nem az, hogy mindezen keresztül kellett mennie – Krisztusom, dehogyis! Most azonban a múltjuknak még több értelme volt – és emiatt jobban bízott a kettőjük kapcsolatában. Nagyon sajnálom, de örülök, hogy elmondtad. Én viszont nem az a másik férfi vagyok, bárki volt is az. Majd lépésről lépésre haladunk csak, és nem nézünk vissza. Mindig előre, te és én. Előre tekintünk. Xhexből halkan kirobbant a nevetés. – Ami azt illeti, ennyi vallomás elég is lesz mára. Most már mindent tudsz rólam. Na igen... hogy hozza szóba, gondolta John. Felemelte a kezét, és lassan mutogatni kezdett.

J. R. Ward

541


Nézd, nem tudom, hogy állsz ehhez a dologhoz, de van egy nő a házban, Rhage fele. Terapeuta, és tudom, hogy néhány testvér is igénybe vette már a segítségét, hogy elrendezzen bizonyos dolgokat. Bemutathatlak neki, és talán beszélhetsz vele arról, ami történt. Nagyon klassz nő, rendkívül diszkrét... és talán segíteni fog neked feldolgozni a múltat és a jövőt is. Xhex mély lélegzetet vett. – Tudod... olyan régóta élek úgy, hogy magamba fojtom a problémáimat... és nézd, mire mentem vele. Egy izomagy vagyok, de nem ostoba. Igen... szeretnék megismerkedni vele. John lehajolt, és az ajkát a nő ajkára szorította, majd kinyújtózott mellette az ágyon. A teste kimerült, a szívében azonban olyan tiszta volt a boldogság, mint a napfény, amelyet nem láthatott többé. Néma gazember volt, borzalmas múlttal, és egy éjszakai munkával, amelyben a gonosz ellen kellett harcolnia és élőhalottakat gyilkolnia. Mindezek ellenére azonban... megkapta a lányt. Övé lett a nő, az igaz szerelme, a perzselője. Természetesen nem áltatta magát. Az élet Xhexszel sok szempontból nem lesz átlagos... még jó, hogy semmi kifogása nem volt a vad dolgok ellen. – John? Füttyentett egyet emelkedő hangon. – Szeretnék feleségül menni hozzád. Rendesen. A király meg mindenki előtt. Szeretném, ha hivatalos lenne. John szíve megállt ennek hallatán. Amikor felült, és Xhexre nézett, a nő elmosolyodott. – Jézusom, milyen arcot vágsz! Mi az? Nem gondoltad, hogy a feled akarok lenni? Soha az életben! Xhex meglepetten hátrahőkölt. – És így is elfogadtad volna? Nehéz volt megmagyarázni. Ami közöttük volt, több volt, mint egy házassági szertartás, egy hátba karcolt név vagy tanúk előtt való eskütétel. John nem is tudta igazán megmagyarázni... de Xhex volt a hiányzó darab a kirakóból, a tizenkettedik darab a tucatban, a könyve első és utolsó lapja. És bizonyos szempontból pontosan erre volt szüksége. Én egyedül csak téged akarlak. Bárhogyan, ahogy lehet. Xhex bólintott.

J. R. Ward

542


– Nos, én pedig az egészet akarom. John megint gyengéden megcsókolta, mert nem akart fájdalmat okozni neki. Aztán elhúzódott, és azt formálta a szájával. Szeretlek, és szeretnék a parancsolód lenni. Xhex erre elpirult. Szabályosan elpirult! Amitől a férfi úgy érezte, hogy tíz centivel a föld fölött lebeg. – Jól van, akkor ezt megbeszéltük. – Xhex megérintette John arcát. – Házasodjuk hát össze! Most? Úgy érted... most azonnal? Xhex... alig bírsz megállni a lábadon. A nő egyenesen a szemébe nézett, és amikor megszólalt, a hangja fájdalmas volt... istenem, milyen fájdalmas! – Akkor megtartasz, nem igaz? John az ujjával megsimogatta az arcát. És miközben ezt csinálta, valami különös ok miatt azt érezte, hogy a végtelenség a karjába öleli őket, magához szorítja... és örökre összekapcsolja. Igen, válaszolta némán. Megtartalak. Örökre megtartalak, soha nem engedlek el, drága szerelmem. Amikor találkozott az ajkuk, John azt gondolta, ez az ő esküje. Esküvő ide vagy oda... ő ezzel fogadott hűséget a szerelmének.

J. R. Ward

543


70. fejezet A tragédia egy zord téli vihar alatt történt, és igazság szerint nem is hasonlított a nő hosszú vajúdására a szülőágyon. A szerencsétlenség mindössze egy szempillantás alatt következett be... a következményei mégis több élet menetét változtattak meg. – Ne! Tohrment kiáltására Darius felkapta a fejét az újszülött gőzölgő, csúszós testéről, amelyet a kezében tartott. Először nem is tudta, mi okozta ezt a nagy riadalmat. Természetesen a szülés sok vérrel járt, a nő azonban túlélte, és egészséges utódot hozott a világra. Darius éppen a köldökzsinórt vágta el, és be akarta bugyolálni a kisbabát, hogy megmutathassa... – Ne! Ó, ne! – Tohrment arca hamuszürkére váltott, amikor előrenyúlt a kezével. – Ó, szentséges szűz! Ne! – Mi okból... Darius eleinte nem tudta mire vélni, amit látott. Úgy nézett ki, mintha... Tohrment tőrének markolata a nő letakart, még mindig kerek hasából állna ki. Fehér – most már véres – keze pedig lassan lecsúszott a fegyverről az oldala mellé. – Elvette tőlem – mondta Tohrment elakadó lélegzettel. – Kivette az övemből., én... olyan gyorsan történt. Lehajoltam, hogy betakarjam, majd... kihúzta a fegyvertartóból a... Darius tekintete a nőre siklott, aki a kandallóban égő tűzbe bámult, miközben egy könnycsepp gördült le az arcán, és az élet lassan elillant a testéből. Darius annyira sietett, hogy odalépjen mellé, hogy... felborította az ágy melletti asztalkán lévő vizes dézsát... aztán kihúzza a kést... hogy megmentse... hogy... A sérülés, amelyet a nő magának okozott, azok után, amin szülés közben keresztülment, halálos volt... Darius mégsem tudta visszafogni magát, hogy ne próbálja megmenteni. – Ne hagyd itt a leányodat! – mondta neki, és odahajolt hozzá az izgőmozgó kisbabával. – Egészséges gyermeked született! Emeld fel a tekinteted nézz reá! J. R. Ward

544


Miközben a felborult tálból olyan hangosan csöpögött a víz, mintha lövések dörrennének, a nő nem felelt semmit. Darius érezte, hogy mozog a szája, és gondolta, hogy talán mond is valamit, bizonyos okok miatt azonban csak a víz csöpögését hallotta, miközben könyörgött a nőnek, hogy maradjon velük... a lánya kedvéért, a jövő reményéért és a kötelék miatt, amelyet ő és Tohrment hajlandó volt még szorosabbra fűzni vele, hogy soha ne legyen egyedül miközben felneveli azt a csöppséget, akit a világra hozott. Amikor valamit érzett a nadrágján, a homlokát ráncolta és lenézett. Nem víz csöpögött a földre, hanem vér. A nő vére. – Ó, szentséges szűz... – suttogta. A nő eldöntötte az útját, és megpecsételte a sorsát. Az utolsó lélegzete nem volt több mint egy borzongás, aztán a feje félrebillent, a szeme pedig látszólag még mindig a lángokat figyelte, ahogy a fahasábokat nyaldosták... valójában azonban már semmit nem látott, és nem is fog többé. Az egyetlen hang, amit hallottak, csupán az újszülött sírása és az az átkozott csöpögés volt Darius szegényes kunyhójában. Igazság szerint a kisbaba jajgatása vette rá, hogy cselekedjen, mivel a kiontott vérrel és az elvesztett élettel már nem tudott mit kezdeni. Megfogta a takarót, amely az újszülöttnek készült, óvatosan bebugyolálta vele, és a szívére szorította. Ó, az a kegyetlen a sors, milyen csodát képes teremteni! Most azonban hogyan tovább? Tohrment végignézett a véres szülőágyon, a már kihűlő testen, és a tekintetében rémület tükröződött. – Csak egyetlen pillanatra fordultam el... istenem, bocsáss meg nekem... de csak egyetlen másodperc volt az egész.. Darius megrázta a fejét. Meg akart szólalni, de nem jött ki hang a torkán, ezért rátette a kezét a fiú vállára, és biztatásképpen megszorította. Tohrment szinte összetöpörödött a bőrében, majd a csecsemő sírása felhangosodott. Az anyja elment. A kislány itt maradt. Darius – karjában az új élettel – lehajolt, kihúzta Tohrment tőrét a nő hasából, félretette, majd lezárta az anya szemhéját, és egy tiszta lepedőt terített az arcára. – Nem fog átjutni az Árnyékba – nyögte Tohrment, aztán a kezébe temette az arcát. – Önnön kezével okozta a vesztét...

J. R. Ward

545


– Mások cselekedetei tették tönkre. – Amelyek közül a legsúlyosabb bűn az apja gyávasága volt. – Már jóval ezelőtt halálra volt ítélve... ó, irgalmas ég már sokkal korábban halálra volt ítélve... az Őrző biztosan olyan keggyel tekint a halálára, amely életében nem adatott meg neki. Ó... átkozott... átkozott sors... Miközben magában oly sok minden miatt káromkodott, Darius közelebb vitte a kisbabát a tűzhöz, mert félt, hogy megfázik a hideg levegőn. Amikor közelebb léptek a meleghez, a kislány kinyitotta a száját, és sírni kezdett.. Darius – más nem lévén – a kisujját dugta a szájába, hogy azt szopja. A tragédia mázsás súlya még mindig ott lógott a levegőben. Darius figyelte a csöppség arcát, és szemügyre vette kis kezecskéjét, amikor kinyúlt a fény felé. A szeme nem volt vörös, a kezén öt ujj volt, nem pedig hat. Az ízületei normálisnak látszottak az ujjain. Darius egy pillanatra szétnyitotta a takarót, hogy ellenőrizte a hasát, majd a fejét... és azt találta, hogy a bűnfalók jellegzetes tulajdonságai és hosszú végtagjai nem mutatkoztak meg rajta. Majd’ meghasadt a szíve a nőért, aki kihordta a testében ezt az új életet. Része lett az életüknek, még akkor is, ha ritkán beszélt és sohasem mosolygott, de tudták, hogy ő is megszerette őket. Hárman együtt egyfajta családot alkottak. Most pedig a nő itt hagyta ezt a kis életet. Darius visszahajtotta rá a takarót, és rájött, hogy ez az egyetlen tárgy, amely azt mutatta, hogy a nő tudomásul vette a közelgő szülést. Igen, ő maga készítette ezt a takarót, amelybe most a kislánya volt bebugyolálva. Ez iránt az egy dolog iránt mutatott érdeklődést a terhessége alatt... valószínűleg mert tudta, hogyan fogja végezni. Egész végig tisztában volt vele, hogy mit fog tenni. A kisbaba szeme tágra nyílt, és Dariusra szegeződött, a szemöldöke felszökött a koncentrálástól, mire a férfi, átérezve a helyzet súlyosságát, felismerte, milyen sebezhető ez a kis apróság... ha magára hagynák a hidegben, néhány óra múlva meghalna. Jóvá kell tennie számára a történteket. Csak ez számított. Gondoskodnia kell róla, és helyesen cselekedni. Úgy kezdte az életét, hogy minden ellene szólt, most pedig már árvaságra is jutott. Szentséges szűz... jót fog tenni vele, még akkor is, ha ez lesz az utolsó dolog, amit életében elvégez.

J. R. Ward

546


Halk, csoszogó hangot hallott, ezért hátrapillantott a válla fölött, és látta, hogy Tohrment becsavarja a nő testét a lepedőbe, majd a karjába veszi. – Majd én gondoskodom róla – mondta a fiú. A hangja azonban már... nem egy fiú hangja volt, hanem egy felnőtt férfié. – Gondoskodom róla. Valami ok miatt, Darius nem látott mást, csak azt, ahogy Tohrment a nő fejét tartotta: nagy, erős kezével olyan gyengéden fogta, mintha az anya még mindig élne, mintha csak azért szorította volna magához, hogy megnyugtassa. Darius megköszörülte a torkát, és arra gondolt, vajon elég erős-e a válla ahhoz, hogy elviselje a ránehezedő terhet. Hogyan lesz képes megint levegőt venni... hogy tud a szíve még egyet dobbanni... hogy tesz meg még egy lépést? Az igazság az volt, hogy kudarcot vallott. Kiszabadította ugyan a nőt, végső soron azonban mégiscsak cserbenhagyta... Aztán mélyen elgondolkozott, és a pártfogoltjára nézett. – Az almafa... Tohrment bólintott. – Igen. Én is erre gondoltam. Az almafa alá temetem. Pokolba a viharral most azonnal odaviszem. Nem volt meglepő, hogy a fiú dacolni is képes az elemekkel, hogy eltemethesse a nőt. Kétségkívül szüksége volt valami elfoglaltságra, hogy csillapítsa magában a végtelen fájdalmat. – Élvezni fogja tavasszal a virágzást meg a madarak énekét, ha az ágakra szállnak. – És mi lesz a kisbabával? – Neki is gondját fogjuk viselni. – Dárius lenézett a pici arcra. – Úgy, hogy odaadjuk olyanoknak, akik úgy bánnak vele, ahogy megérdemli. Igen, nem tarthatták maguknál. Minden éjszaka kint voltak harcolni, mert a háború nem szűnt meg egy személyes veszteség miatt... A háború senkiért és semmiért nem állt meg. Különben is, a kislánynak olyan dolgokra volt szüksége, amelyet két férfi – bármilyen jó szándékúak voltak is – nem tudtak volna neki megadni. Egy anyára volt szüksége. – Már éjszaka van? – kérdezte Dárius reszelős hangon, amikor Tohrment az ajtó felé indult.

J. R. Ward

547


– Igen – válaszolta a fiú, miközben kinyitotta a zárat. – És attól tartok, mostantól örökre az lesz. Az ajtó kinyílt, mert a szél durván kivágta, mire Darius még erősebben fogta magához a babát. Amikor a becsukódó bejárat kizárta a kunyhóból a viharos szelet, lenézett a csecsemő arcocskájába. Megsimogatta az ujjával, és nyugtalanul arra gondolt, vajon mit tartogat számára az élet. Vajon könnyebb lesz, mint a születésének körülményei? Imádkozott, hogy így legyen. Imádkozott, hogy találjon egy értékes férfit, aki megvédi, aztán szüljön utódokat, és békében éljen a világukban. Ő pedig mindent meg fog tenni, hogy ezt biztosítsa neki. Még ha ehhez az szükséges is, hogy... odaadja másnak.

J. R. Ward

548


71. fejezet Amikor az este után a testvériség házára leszállt az éjszaka, Tohrment, Hharm fia felcsatolta magára a fegyvereit, és kivette a dzsekijét a szekrényből. Nem harcolni indult, mégis úgy érezte, hogy egyfajta ellenséggel fog szembenézni. Egyedül ment. Megmondta Lassiternek, hogy maradjon a fenekén, manikűrözzön, pedikűrözzön, vagy ilyesmi, mert vannak dolgok, amelyeket az embernek egyedül kell megtennie. A bukott angyal egyszerűen csak bólintott, és sok szerencsét kívánt neki. Mintha pontosan tudta volna, milyen oroszlán szájába készül Tohr besétálni. Istenem, az a tény, hogy a nyavalyást semmi sem lepte meg, legalább annyira bosszantó volt, mint minden más vele kapcsolatban. John körülbelül fél órával azelőtt jött be hozzájuk, és megosztotta velük az örömteli hírt. Személyesen. A kölyök olyan szélesen vigyorgott, hogy félő volt, talán örökre úgy marad az arca, ami elképesztően jó dolog volt. A francba, az élet néha különösen alakult. Sajnos ez azt jelentette, hogy az esetek többségében a rossz dolgok padlóra küldték az embert. Most azonban más volt a helyzet. Hála istennek, ezúttal nem erről volt szó. Nehezen lehetett volna másik két olyan embert találni a világon, akik jobban megérdemelték volna a boldogságot. Tohr kilépett a szobájából, majd végigsétált a szobros folyosón. A boldog bejelentés, miszerint John és Xhex összeházasodnak, hamar elterjedt a házban, és mindenkit felrázott egy kicsit, amire már nagy szükségük volt. Különösen Fritz és a hűségesek jöttek lázba, akik imádtak nagyszabású összejöveteleket szervezni. Istenem, a lentről felhallatszó hangok alapján, már el is kezdődtek az előkészületek. Vagy ha nem, akkor talán motorszerelők raktak össze egy Harleyt az előcsarnokban. De nem. Kiderült, hogy ez a zaj mégsem egy motor születését jelentette, hanem egy flottányi padlócsiszoló zúgását. Tohr megállt az emeleti korlátnál, és lenézett az előcsarnok mozaikpadlóján kirakott virágzó almafára. Miközben nézte, ahogy a

J. R. Ward

549


hűségesek zúgó gépeikkel át- meg átmennek az ágain és a törzsén, arra gondolt, azért az élet néha mégis jó és igazságos. Tényleg az. Ez volt az egyetlen oka annak, hogy képes volt összeszednie magát ahhoz, hogy megtegye, amire készült. Miután leszaladt a nagy lépcsőn, intett a hűségeseknek, akiket jobbrabalra ugrálva kikerült, majd kilépett az előtéren keresztül a szabadba. Az udvaron vett egy mély lélegzetet, és felkészült lelkileg. Még bő két óra volt hátra a szertartásig, ami most nagyon jól jött. Nem tudta, mennyi ideig fog tartani, hogy mindent elintézzen. Behunyta a szemét, majd a testének atomjait előreküldte a térben, és amikor ismét alakot öltött... a régi otthona teraszán állt, azon a helyen, ahol ő és imádott fele több mint ötven évig élt együtt. Amikor kinyitotta a szemét, nem nézett rá a házra, inkább hátrahajtotta a fejét, és a tető fölött az éjszakai égboltot kémlelte. A csillagok már előbukkantak, szikrázó fényüket a hold sem halványította el, amely még szinte alig emelkedett fel. Hol lehetnek a halottai? – gondolta. A sok apró fény közül melyek azok, akiket ő veszített el? Hol van a fele és a gyermeke? És hol lehet Darius? Hol vannak mindazok, akik eltűntek az ő csizmás lába koptatta hosszú és fárasztó útról, mert elfoglalták a helyüket az Árnyék bársonyos túlvilágában? Vajon figyelték azt, ami itt lent történt? Látták, mi következett be, jó és rossz egyaránt? Hiányolták, akiket itt hagytak? Tudták, hogy ők hiányoznak az itt-maradottaknak? Tohr lassan lejjebb engedte a tekintetét, és megacélozta magát. Igen, igaza volt... kegyetlenül fájt ránéznie a házra. A metafora pedig túlságosan is nyilvánvaló volt: egy hatalmas lyukat pillantott meg a ház falában: a John régi szobájából nyíló, eltolható üvegajtó kitört a keretéből, és tátongó ürességet hagyott maga után azon a helyen, ahol lennie kellett volna valaminek. Amikor a szellő feltámadt, a lyuk két oldalán lógó függöny finoman meglibbent. Teljesen egyértelmű volt: a ház olyan volt, mint ő. Az a lyuk a falban azt képviselte, amit elveszített... Wellsie-t. Még mindig nehéz volt rágondolnia nevére. Nemhogy kimondania.

J. R. Ward

550


Az egyik oldalon fél tucat furnérlemez állt, valamint egy doboz szög és egy kalapács. Fritz hozta át ide őket, mihelyt Tohr értesült a balesetről, a hűségesnek azonban szigorúan meghagyta, hogy nem javíthatja ki a hibát. Tohr hozta rendbe a saját házát. Mindig. Elindult előre a járólapokon, csizmás talpa alatt recsegett a sok üvegszilánk, és ez a hang elkísérte egészen az ajtó küszöbéig. Kivett egy távirányítót a zsebéből, a házra irányította, és megnyomta rajta a riasztó kikapcsolásának gombját. Egy halk csipogás hallatszott, ami azt jelezte, hogy a rendszer vette a jelet és kikapcsolt. Tohr most már szabadon beléphetett: a mozgásérzékelőket deaktiválta, így kinyithatta bármelyik külső ajtót vagy ablakot a házon. Nyugodtan beléphetett. Igen. Nekitámasztotta a falnak, aztán visszament a szögekért és a kalapácsért. Körülbelül fél órát vett igénybe, hogy befedje a lyukat, és amikor hátralépett, és megvizsgálta az eredményt, megállapította, hogy borzalmasan fest. A ház többi része makulátlanul nézett ki, annak ellenére, hogy már évek óta nem lakott itt senki. Azóta, hogy... Wellsie-t megölték. Mindent bedeszkáztak, a régi szolgái azonban még voltak olyan kedvesek, hogy gondozták a kertet, és havonta egyszer körülnéztek odabent is... annak ellenére, hogy már régen kiköltöztek, és egy másik családnál szolgáltak, egy másik városban. Furcsa, Tohr – most hogy visszatért az életbe – próbált nekik fizetni azért, amit itt csináltak, ők azonban nem fogadták el a pénzt. Egy kedves levél kíséretében visszaküldték neki. Nyilván mindenki másképp gyászolt. Tohr letette a kalapácsot és a megmaradt szögeket annak a lemeznek a tetejére, amit nem használt fel, aztán nagy nehezen rávette magát, hogy körbesétáljon a ház körül. Menet közben benézett az ablakokon. A sötétítő függönyök mindenhol el voltak húzva, ő azonban éjszakai látásával így is jól látott, áthatolt az anyag szövetén is, és minden szellemet látott, aki a falak között élt. A hátsó részen saját magát nézte, ahogy a konyhaasztal mellett ül, Wellsie a tűzhelynél áll és főz, miközben arról vitatkoznak, hogy Tohr előző éjjel kint hagyta a fegyvereit. Már megint. Istenem, teljesen felizgatta, amikor a nő így kiosztotta!

J. R. Ward

551


Aztán, amikor odaért a nappali elé, eszébe jutott, ahogy a karjába vette a felét, és táncolni kezdett vele, miközben egy keringőt dúdolt a fülébe. Hamisan. Wellsie mindig is olyan jól passzolt hozzá, mintha a teste csak neki lett volna kifaragva, Tohré pedig neki. A bejárati ajtónál... eszébe jutott, amikor virággal a kezében belépett a házba. Minden évfordulójuk napján. Wellsie-nek a fehér rózsa volt a kedvence. Amikor odaért a kocsifeljáróhoz, és szembenézett a garázsokkal, a bal oldalit figyelte, azt, amelyik közelebb volt a házhoz. Azt, amelyikből Wellsie utoljára kitolatott a Range Roverrel. A lövés után a testvériség elhozta a kocsit, és megszabadult tőle. Tohr nem is akarta tudni, mit csináltak vele. Sosem kérdezte, de nem is fogja. A fele parfümjének és vérének illata már így is túl sok volt számára, hogy megbirkózzon vele, még akkor is, ha csak gondolatban érezte őket. Megrázta a fejét, amikor az ajtóra nézett. Az ember sohasem tudhatja, mikor lát valakit utoljára. Nem tudja, melyik veszekedés vagy szeretkezés lesz az utolsó, vagy, hogy mikor néz utoljára a kedvese szemébe, és ad hálát az istennek, hogy ő a társa az életben. És miután elment? Már csak ezekre az emlékekre tud gondolni. Éjjel és nappal. Megkerülte a garázst, és megtalálta azt az ajtót, amit keresett. Neki kellett feszülnie a vállával, hogy ki tudja nyitni. A francba... még mindig ugyanolyan szag volt benne, mint régen: a beton száraz lehelete, a Corvette édes olajszaga, valamint a fűnyíró és a fűkasza enyhe benzinszaga. Felkapcsolta a villanyt. Krisztusom, a helyiség olyan volt, mint egy réges-régen letűnt korszak múzeuma: felismerte a tárgyakat abból a régi időszakból, tudta, mire használták őket... a mostani életében azonban már nem volt helyük. Koncentrálj! A ház felé indult, és megtalálta a lépcsőt, amely az emeletre vezetett fel. A garázs fölötti padlás teljesen be volt rendezve, fűthető is volt, a földet pedig mindenféle holmik töltötték meg: bőröndök az 1800-as évekből, faládák a 20. századból és műanyag tárolódobozok a 2000 utáni évekből. Nem vette ki azt a bizonyos dolgot, amiért jött, inkább a bőröndöt fogta, amelyben mindig is tartották, és lecipelte a lépcsőn. A fenébe, ezzel együtt nem fog tudni láthatatlanná válni!

J. R. Ward

552


Szüksége lesz valami járműre. Miért nem jutott ez hamarabb az eszébe? Hátrapillantott a válla fölött, és észrevette az 1964-es Corvette Sting Ray-t, amit még ő maga újított fel. Órákig dolgozott a motoron és a karosszérián, még néha nappal is, amitől Wellsie mindig ideges lett. Ugyan már, drágám, nem fog lerepülni a tető a fejem fölül! Tohr, én mondom neked, szándékosan kísérted a sorsot. Mmm, mi lenne, ha inkább téged kísérnélek be, aztán... Összeszorította a szemét, és száműzte az emléket az agya hátsó részébe. Odalépett az autóhoz, és arra gondolt, vajon még mindig benne van-e a kulcs a... Bingo. Kinyitotta a vezetőülés felőli ajtót, majd bepréselte magát a volán mögé. A tető mindig hátra volt hajtva, máskülönben nem fért volt el alatta. Bal lábával benyomta a kuplungot, elfordította a kulcsot, és... A motor hangos bőgéssel életre kelt, mintha túl régóta várt volna erre a pillanatra, és haragudna, amiért ilyen sokáig nem foglalkoztak vele. A tank félig volt üzemanyaggal, az olajszint is rendben volt, a motor tökéletesen zúgott. Tíz perccel később visszakapcsolta a riasztót, és kitolatott a garázsból. A bőrönd a kocsi csomagtartójának tetejére volt kötözve. Nem volt nehéz feladat odaerősíteni. Először leterített egy plédet a csomagtartó tetejére, hogy megvédje a fényezést, aztán ráemelte a bőröndöt, majd minden irányból lekötözte. Azért nem árt majd lassan mennie, de nem is bánta. Az éjszaka hideg volt, és még alig tett meg egy kilométert, a füle máris lefagyott. A fűtés azonban ontotta magából a meleget, a kormány szilárdan simult a tenyerébe. Miközben visszafelé hajtott a testvériség házához, az volt az érzése, hogy sikeresen átment egy nagyon fontos vizsgán, mégsem érzett dicsőséget miatta. Csak elszántságot. És ahogy Darius mondta mindig, kész volt, hogy csakis előretekintsen. Legalábbis ami az ellenség megölését jelentette. Igen, mostantól mindig előrenéz. Ma éjjel fogja kezdeni. Már csupán ez éltette, és mindennél jobban felkészült rá, hogy teljesítse a kötelességét.

J. R. Ward

553


72. fejezet A csecsemőt harci ménjeiken vitték el új otthonába. A család, aki örökbe fogadta, egy nagyon messzi faluban lakott. Darius és Tohrment a szülést követő éjszaka útra kelt, teljes fegyverzetben, miközben pontosan tisztában voltak azzal, milyen veszélyek leselkedtek rájuk az úton. Amikor odaértek ahhoz a házhoz, amit kerestek, látták, hogy nem sokban különbözik Darius kunyhójától: ez is zsúpfedeles volt, a fala pedig kőből épült. Körülötte a fák védelmet biztosítottak az időjárás ellen, a hátsó pajta mögötti elkerített, füves területen pedig kecskék, birkák és tejelő tehenek legeltek. A házban szolgált egy hűséges is, ahogy Darius előző éjszaka megtudta, amikor felkereste ezt a szerény, de jómódú családot. Természetesen akkor nem mutatták be neki a ház úrnőjét, mert a nő nem fogadott senkit, és a ház ura is csak a küszöbön beszélte meg vele ezt a fontos ügyet. Ő és Tohrment meghúzták a gyeplőt, a lovak lefékeztek, de nem tudtak megállni nyugodtan egy helyben. A hatalmas méneket harca nevelték, nem türelemre. Darius leszállt a nyeregből, Tohrment pedig a karjának puszta erejével fékezte meg mindkét állatot. Útközben idefelé Darius minden kilométerrel bizonytalanabb lett a döntésében, most azonban, amikor megérkeztek tudta, hogy a csecsemőnek itt lesz a legjobb helye. Értékes csomagjával odament a bejárathoz, és a ház ura nyitotta ki neki a masszív faajtót. A férfi szeme csillogott a holdfényben, de nem az örömtől. Túlságosan ismerős volt az a veszteség, amely ezt a nemes házat sújtotta... így talált rájuk Darius. A vámpírok ugyanúgy tartották egymással a kapcsolatot, ahogy az emberek: történeteket meséltek egymásnak és sajnálkoztak. Darius meghajolt a férfi előtt, annak ellenére, hogy ő volt a magasabb rangú fél. – Üdvözlöm ezen a hideg éjszakán! – Én is üdvözlöm önt, uram! – A férfi is mélyen meghajtotta a felsőtestét, és amikor kiegyenesedett, kedves tekintete a kis csomagra tévedt. – Habár most már kezd melegedni.

J. R. Ward

554


– Valóban. – Darius kihajtotta a takaró felső részét, és megint lenézett a baba arcára. A kislány acélszürke szeme visszanézett rá. – Szeretné... előbb megvizsgálni? Dariusnak elcsuklott a hangja, mert nem akarta, hogy a család előítélettel viseltessen az újszülött iránt, sem most, sem máskor... és eddig mindent el is követett, hogy ez így legyen. Nem árulta el a férfinek a kisbaba fogantatásának körülményeit. Hogy is tehette volna? Ki fogadta volna akkor be? És mivel nem viselte magán a származása másik felének jellemző tulajdonságait, nem is fogja megtudni senki sem. – Nincs rá szükség. – A férfi megrázta a fejét. – Ez az újszülött áldás számunkra, mert megtölti a felem üres karját. Ön azt mondta, hogy egészséges, és nekünk csak ez számít. Darius kifújta a levegőt, amiről nem is tudta, hogy visszatartotta, majd még mindig a baba arcát nézte. – Biztos benne, hogy lemond róla? – kérdezte a férfi gyengéd hangon. Darius hátrapillantott Tohrmentre. A fiú szeme izzott, miközben toporgó lova nyergében ült, harcos testét fekete bőrruha fedte, a fegyverei a mellkasára és a nyergére voltak erősítve, megjelenése háborút, halált, kiontott vért sugallt. Darius tudta, hogy ő maga is így néz ki, és amikor visszafordult a férfihoz, megköszörülte a torkát. – Megenged még egy dolgot nekem? – Természetesen, uram. Kérem, bármit, amit csak szeretne. – Én... én szeretnék nevet adni neki. A férfi megint mélyen meghajolt. – Ez nagyon kedves gesztus lenne öntől. Darius ránézett a férfi válla fölött az ajtóra, amelyet időközben becsuktak, hogy ne menjen be a hideg. Odabent valahol volt egy nő, aki gyászolt, mert elvesztette a gyermekét a szülőágyon. Darius maga is jól ismerte annak a feneketlen mélységnek az árnyékát, miközben felkészült rá, hogy átadja a kisbabát, akit a karjában tartott. Miután elmegy ebből az erdős szurdokból, örökké hiányozni fog egy darab a szívéből, ez a csonka család azonban ismét teljes lesz... a kislány pedig megérdemli azt a szeretetet, amit tőlük kap majd. A hanga hangosan és érthetően csengett. – Legyen a neve Xhexania. A férfi megint meghajolt.

J. R. Ward

555


– „Az áldott”. Igen, ez csodálatosan illik hozzá. Hosszú csend következett, amelyben Darius ismét a kisbaba angyali szépségű arcát nézte. Nem tudta, látja-e még valaha. Most már ez a család volt az otthona, és nem lett volna szerencsés, ha két harcos jár hozzá látogatóba... jobb is lesz, ha nem avatkoznak az életébe. Két harcos, akik néhanapján ellátogatnak ide? Egész biztosan gyanússá válnának, és talán még a kislány származását és születését övező titokra is fényt derítene. Ahhoz, hogy megvédje, el kell tűnnie az életéből, és lehetőséget adni számára, hogy normális vámpírként nőjön fel. – Uram – kérdezte a férfi alázatosan. – Biztos benne, hogy ezt akarja? – Sajnálom, de igen... Egészen biztos. – Darius érezte, hogy összeszorul a torka, amikor lehajolt, és átadta a kisbabát egy idegen kezébe. Az apjáéba. – Köszönöm... – A férfi hangja megbicsaklott, amikor átvette a kis csomagot. – Köszönöm... hogy fényt hoztak a sötétségbe. Igazán, van valami, amit tehetünk önökért? – Legyenek... legyenek jók hozzá! – Rendben. – A férfi megfordult, hogy bemenjen, de egy pillanatra még megállt. – Soha nem fognak visszatérni, ugye? Darius megrázta a fejét, és közben nem tudta levenni a szemét a takaróról, amit a fiatal anya készített a gyermekének. – Ő már az önöké, mintha csak az ön fele hozta volna a világra. Rábízzuk a kegyükre, és reméljük, hogy jól bánnak majd vele. A férfi előrelépett, és megfogta Darius felkarját. Kicsit megszorította, amivel részvétet és biztatást fejezett ki. – Bölcsen választották meg kibe helyezik bizalmukat. És ugye tudják, hogy itt bármikor meglátogathatják? Darius meghajtotta a fejét. – Köszönöm. Az Őrző áldja meg és legyen kegyes önhöz és a családjához! – Magának is ugyanezt kívánom. Ezzel a férfi kinyitotta az ajtót, és bement a házba. Utoljára még búcsút intett a kezével, majd becsukta maga és a kicsi mögött az ajtót. A lovak hangosan horkantottak és topogtak a földön, Darius azonban még megkerülte a házat, és benézett az ólomüveg ablakokon, remélve, hogy megpillantja...

J. R. Ward

556


A kandalló mellett egy vetett ágyban feküdt a nő, az arcát a tűz melege felé fordította. Olyan fehér volt a bőre, mint az ágynemű, amely betakarta, üres tekintete arra a tragikus sorsú nőre emlékeztette Dariust, aki az ő kandallója mellett lépett át az Árnyékba. A férfi fele nem ült fel, de még csak oda sem nézett, amikor a parancsolója belépett a hálószobába, mire Darius hirtelen úgy érezte, hibát követett el. Aztán valószínűleg a kisbaba kiadhatott valamilyen hangot, mert a nő odakapta felé a fejét. Amikor a férfi odatartotta neki a takaróba csavart csöppséget, eltátotta a száját, és szép arcán áhítatos csodálat tükröződött. Azonnal ledobta a karjáról a takarót, és a babáért nyúlt. A keze annyira remegett, hogy a férfinak kellett a mellkasára helyeznie a kis csomagot... de aztán már ő ölelte a szívére az újszülött kislányt. Csak a szél miatt szökött könny Darius szemébe, igazán csak a szél miatt. Letörölte a kezével az arcát, és azt mondta magának, hogy ennek így kell lennie... még akkor is, ha a szívében gyász honol. Mögötte a harci ménje felnyerített, majd a gyeplőnek feszülve felágaskodott, súlyos patája hangosan dübögött a földön. A nő a hálószobában riadtan felpillantott a hangra, és szorosan magához fogta drága ajándékát, mintha meg akarná védeni. Darius elfordult az ablaktól, és vakon visszament a lovához. Egy ugrással a nyeregben termett, átvette az irányítást az állat fölött, miközben megzabolázta saját haragját és erejét, amely átjárta minden porcikáját. – Devonba megyünk – közölte, mert nagyobb szüksége volt most egy célra, mint levegőre vagy szívdobbanásra. Alantasokról hallottam onnan híradást. – Rendben. – Tohrment visszanézett a házra. – De... képes ilyen lelkiállapotban harcolni? – A háború nem az épelméjű férfiak játéka. – Valóban, néha jobb volt, ha az ember egy kicsit őrült. Tohrment bólintott. – Akkor előre Devonba! Darius hagyta, hogy a harci mén olyan gyorsan száguldjon, amennyire csak akart, és az állat neki is iramodott a kényszerpihenő után be az

J. R. Ward

557


erdőbe, gyorsan vágtatott. A Darius arcába fújó szél felszárította a könnyeit, a szívét összeszorító fájdalmon azonban nem tudott segíteni. Miközben visszafele tartottak a háborúba, arra gondolt, vajon látja-e még a kislányt. De persze tudta rá a választ. Képtelenség volt, hogy az útjaik valahogy keresztezzék egymást a jövőben. Hogy is lenne lehetséges? Milyen különös fordulat kellene ahhoz, hogy ők újra találkozzanak? Igazán, ez teljesen ellentmondott a józanésznek. Ó, az a kisbaba! Rossz csillagzat alatt született, mégsem fogta elfelejteni soha. A szíve egy része örökké az övé marad.

J. R. Ward

558


73. fejezet Később visszatekintve Xhex úgy gondolta, hogy a jó dolgok is, mint a rosszak, hármasával jönnek. Csak személyesen még sosem tapasztalta meg ezt... na nem a hármast, hanem a „jó”-t. John Matthew vérének és Jane doki munkájának köszönhetően a Lash utáni összecsapás másnapján már felkelt, és abból tudta, hogy visszatért régi önmagához, hogy feltette a tüskés fémláncot. Meg levágta a haját. És visszament a Hudson folyó melletti házába, hogy magához vegyen néhány ruhát és fegyvert. Aztán eltöltött... négy órát azzal, hogy Johnnal szeretkezett. Wrath-szal is beszélt, és kiderült, hogy új munkát kapott. A vak király megkérte, hogy harcoljon a testvérekkel együtt. A kezdeti döbbenet után Wrath hangsúlyozta, hogy Xhex képességeire nagy szükségük lenne a háborúban – és istenem, alantasokat gyilkolni? Remek. Ötlet. Nagyon is benne volt. És ha már itt tartunk, beköltözött Johnhoz. A ruhásszekrényben a bőrruhái és az izompólói ott lógtak Johnéval együtt, a csizmájuk egymás mellett sorakozott, a kései és a fegyverei, valamint a többi kis játékszere a tűzbiztos szekrénykében pihent elzárva. A töltényeiket egybetették. Milyen átkozottul romantikus! Szóval, igen, szokás szerint visszatért a munkához. Kivéve... nos, kivéve, hogy jelenleg nem tudott más csinálni, mint ülni a nagy ágyon, miközben fél órája mást sem tett, csak izzadt tenyerét törölgette a nadrágjába. John lent edzett a kiképzőközpontban a szertartás előtt, és Xhex örült, hogy a férfi most máshol van elfoglalva. Nem akarta, hogy ilyen idegesnek lássa. Mert kiderült, hogy az orvosi dolgoktól való beteges rettegése mellett még egy hiba is becsúszott a rendszerébe: a gondolattól, hogy annyi ember elé ki kell állnia, és az esküvője alatt ő lesz a figyelem középpontjában, hányingere lett. Habár ez nem volt olyan meglepő. Végül is a bérgyilkosi munkának éppen az volt a lényege, hogy észrevétlen maradjon. Amellett

J. R. Ward

559


azonban már hosszú évek óta a körülmények és az alaptermészete miatt is befelé fordulóvá vált. Hátradőlt a párnákra, és nekitámaszkodott az ágy fejtámlájának. Bokánál keresztbe tette a lábát, majd megfogta a távirányítót. A kis fekete Sony készülék meglepő gyorsasággal reagált, életre keltette a síkképernyőt, aztán Xhex olyan gyorsan váltogatta a csatornákat, amilyen gyorsan a szíve dobogott. Nem csak arról volt szó, hogy sok ember lesz az esküvői szertartáson. Azért is ideges volt, mert attól, hogy férjhez ment, eszébe jutott, hogyan alakulhatott volna a sorsa, ha normális életet él. Az ilyen éjszakán, mint ez, a legtöbb nő gyönyörű ruhába öltözne, amelyet csakis erre az alkalomra varrtak, és felékesítené magát a családi ékszerekkel. Izgatottan arra várna, hogy büszke apja átadja a jövendőbelijének, az anyja pedig szokás szerint szipogna, aztán akkor is, amikor elmondják egymásnak az esküjüket. Xhex ezzel szemben egyedül fog odavonulni az oltárhoz. Bőrruhában és izompólóban lesz, mert ezenkívül nem volt semmilyen más ruhája. Miközben a tévécsatornák váltakoztak a szeme előtt, a távolság önmaga és a „normális” között olyan hatalmasnak tűnt, mint maga a történelem. Most már nem lehet átírni a múltat, nem lehet beleavatkozni az élete csúcspontjaiba és hullámvölgyeibe. Minden – a kétféle vére, a kedves házaspár, akik egy szörnyeteget neveltek fel, és minden, ami azóta történt vele, hogy elhagyta a kis kunyhót – a múlt hideg kövébe volt vésve. Már nem lehet rajta változtatni. De legalább annak a csodálatos nőnek és férfinak, akik megpróbálták a sajátjukként felnevelni, végül született egy saját gyermekük is, egy fiú, aki erős férfivá serdült, megházasodott, és megajándékozta a szüleit a következő nemzedékkel. Így sokkal könnyebb volt Xhex számára, hogy elhagyja őket. Minden más az életében azonban – Johnt leszámítva – nem ért boldog véget. Istenem, talán emiatt is ideges volt most. Ez a házasság dolog Johnnal olyan csodálatosnak tűnt, hogy talán túl szép is volt, hogy igaz legyen... Hirtelen összevonta a szemöldökét, és felült az ágyon. Aztán megdörzsölte a szemét. Teljes képtelenség, hogy jól látja azt, amit a képernyőn lát. Nem lehetséges... ugye?

J. R. Ward

560


Izgatottan a távirányítóhoz kapott, és kereste a megfelelő gombot, hogy felhangosítsa. – ...Rathboone szelleme kísért ebben a polgárháborús kúriában. Milyen titkok várnak még Paranormális nyomozóinkra, miközben megpróbálják megfejteni... A narrátor hangja elhalkult, a kamera pedig ráközelített egy sötét hajú és sötét, zavaros szemű férfi portréjára. Murhder. Ezt az arcot bárhol felismerné. Felugrott, aztán odaszaladt a tévéhez – mintha az segítene? A kamera ezután hátrált egy kicsit, és megmutatott egy elegáns szalont, majd a déli ültetvényes ház kertjéből vágtak be kockákat. Valami élőben közvetített különkiadásról beszéltek... amelyben megpróbálják megmutatni annak a polgárháborús abolicionistának a szellemét, akik sokak szerint még mindig ott kísért a kúriában meg a birtokon, ahol egykor élt. Xhex megint belehallgatott a műsorba, mert kétségbeesetten szerette volna megtudni, hol található az a ház. Talán akkor el tudna... Nem messze Charlestontól, Dél-Kaliforniában. Ott volt a kúria. Hátrálni kezdett, és amikor beleütközött az ágyba, lerogyott rá. Első gondolata az volt, hogy láthatatlanná válva egy pillanat alatt odamegy, és a saját szemével is megnézi, vajon tényleg a korábbi szerelme az ott élő szellem, vagy csak valami tehetséges tévés forgatócsoport csap ilyen nagy felhajtást. A logika azonban felülbírálta a hirtelen elhatározást. Amikor utoljára látta Murhdert, a férfi világosan kijelentette, hogy nem akar tőle semmit. Különben is, csak azért mert egy régi olajfestmény hasonlít rá, még nem biztos, hogy Murhder egy régi kúriában él és szellemesdit játszik. Habár nem akármilyen portréról volt szó. Az emberek ijesztgetése pedig nagyon is beleillett a stílusába. A francba... minden jót kívánt neki. Teljes szívéből. És ha nem lett volna meggyőződve arról, hogy a látogatása legalább olyan kellemetlen lenne a férfinak, mint az a kis titok, amit el kellett volna mondania neki, miután összejöttek, azonnal odautazott volna. Néha azonban a legjobb dolog, amit az ember megtehetett a másikért, az volt, hogy távol tartotta magát tőle. Még régen megadta Murhdernek a Hudson folyónál lévő házának a címét, vagyis a férfi tudta, hol keresse. Istenem, nagyon remélte, hogy jól van.

J. R. Ward

561


Amikor kopogtak az ajtaján, odakapta a fejét és kiszólt. – Helló? – Ez azt jelenti, hogy bejöhetek? – kérdezte egy mély férfihang. Xhex felállt, és a homlokát ráncolta, mert arra gondolt, ez a kérdés egyáltalán nem úgy hangzott, mintha egy hűséges mondta volna. – Igen. Nincs bezárva. Az ajtó szélesre tárult, és a bejáratban megjelent... egy bőrönd. Egy hatalmas ruhásbőrönd. Még az 1800-as évekből. Xhex feltételezte, hogy egy testvér az, aki a kezében tartja – legalábbis a csizmából és a bőrnadrágból ítélve, amely a koffer alatt látszott ki. Hacsak Fritz nem döntött úgy, hogy felhagy ezzel az unalmas életstílussal, és beleveti magát valami olyasmibe, amit V szeret. Plusz felszedett magára vagy negyvenöt kilót. A bőrönd annyira leereszkedett, hogy Xhex akadálytalanul megpillanthatta Tohrment arcát. A testvér arckifejezése komolynak tűnt, na persze soha nem volt az a kimondott vigyori pofa. És tekintve, hogy milyen fordulatot vett az élete, nem is igen lesz már többé. Tohr megköszörülte a torkát, majd a fejével arra a bőröndre bökött, amit a mellkasához szorítva tartott. – Hoztam neked valamit. Az esküvődre. – Ööö... nos, John és én nem jelöltünk meg egy üzletet sem, ahonnan a nászajándékokat kérjünk. – Intett a férfinak, hogy jöjjön be. – Mivel egyik bolt sem tart kézifegyvereket. De azért köszönöm. A testvér belépett a szobába, aztán letette a bőröndöt. A doboz másfél méter magas, és egy méter széles volt, az elején pedig egy függőleges vonal látszott, mintha a hosszabbik oldala kétfelé nyílt volna. A csendben, ami közéjük telepedett, Tohrment a nő arcát tanulmányozta, amitől Xhexnek megint az a különös érzése támadt, hogy a férfi túl sokat tud róla. Tohr megköszörülte a torkát. – Szokás, hogy a nő családja felajánlja a megfelelő ruhát a szertartáshoz. Xhex megint felvonta a szemöldökét. Aztán lassan megrázta a fejét. – Nekem nincs családom. Nem igazán. Istenem, attól a komoly, sokatmondó tekintettől a frász jött rá... ezért hirtelen kiterjesztette manipulátor képességét, és megvizsgálta a testvér érzelmi rácsszerkezetét.

J. R. Ward

562


Na jó. Ennek nem volt semmi értelme. Ez a bánat, büszkeség, szomorúság és öröm, amit Tohrment érzett... csak akkor volt értelmezhető, ha ismerték egymást. Amennyire azonban Xhex tudta, ez nem így volt. Hogy megtalálja a választ, megpróbált behatolni a férfi agyába és emlékeibe... a testvér azonban megakadályozta. Ahelyett, hogy Xhex a gondolataiban olvasott volna... csak egy jelenetet látott Godzilla és Mothra között. – Ki vagy te nekem? – suttogta. Tohrment a bőrönd felé bökött a fejével. – Hoztam neked valamit... amit felvehetsz. – Igen, látom, az viszont sokkal jobban érdekelne, hogy miért. – Nos, ez elég hálátlanul hangzott, a jó modor azonban sosem volt Xhex erőssége. – Miért vetted a fáradságot? – Nem számít, csak annyi, hogy megvan rá az okom. – Más szóval: Nem fogja elárulni. – Megengeded, hogy megmutassam? Szokásos körülmények között a válasz több ok miatt is a „nem” lett volna, ez azonban nem volt egy szokásos nap, és Xhex sem volt szokásos hangulatban. Ráadásul az a különös érzése támadt... hogy a férfi ezzel a mentális blokkolással akarja megvédeni. Méghozzá valami olyan fontos információtól, amely félő volt, hogy alapjaiban rengetné meg az életét. – Jól van. Oké. – Összefonta a mellkasán a karját, és közben nagyon kényelmetlenül érezte magát. – Nyisd ki! Tohr térde megroppant, amikor letérdelt a bőrönd mellé, majd kivett egy rézkulcsot a hátsó zsebéből. Egy kattanás hallatszott, aztán felnyitotta a füleket a bőrönd alján és tetején, majd megkerülte a nagy dobozt. De nem nyitotta ki. Helyette áhítatosan végighúzta rajta az ujját – és az érzelmi rácsszerkezete majdnem összeomlott, akkora fájdalom hasított belé. Xhex aggódott a férfi szellemi épségéért és azért a hatalmas szenvedésért, amit érzett, ezért felemelte a kezét, hogy megállítsa. – Várj! Biztos vagy benne, hogy ezt akarod... Tohr kinyitotta a bőröndöt, széthúzta az elejét... Töménytelen mennyiségű vörös... vérvörös szatén buggyant ki a belsejéből... és terült a szőnyegre. Egy tökéletes esküvői ruha volt. Az a fajta, amely egyik nőről öröklődött a másikra. Az, amelynek láttán elállt az ember lélegzete, még akkor is, ha nem kimondottan nőies típus.

J. R. Ward

563


Xhex a testvérre pillantott. Tohr nem nézett arra, amit neki hozott. A tekintete a szoba másik végébe szegeződött, és olyan kifejezés tükröződött benne, mintha majd’ belehalna abba, amit most csinál. – Miért hoztad ezt nekem? – suttogta Xhex, amikor felismerte a ruhát. Nem sokat tudott a férfiról, annyit azért igen, hogy a felét megölte az ellenség. Ez biztosan Wellesandra esküvői ruhája volt. – Majd’ belepusztulsz. – Mert egy nőnek gyönyörű ruhában kell végigvonulnia... a... – Megint meg kellett köszörülnie a torkát. – Ezt a ruhát utoljára John nővére viselte az esküvője napján, amikor a király fele lett. Xhex összehúzta a szemét. – Vagyis akkor ez Johntól van? – Igen – felelte Tohr rekedten. – Hazudsz... úgy értem, nem akarok tiszteletlen lenni, de nem ez az igazság. – Lenézett a vörös szatén ruhára. – Hihetetlenül gyönyörű. De akkor sem értem, miért jöttél most ide, és ajánlod fel, hogy ezt viseljem... különösen, mivel az érzéseid ebben a pillanatban nagyon személyesek, és még csak ránézni sem vagy képes erre a holmira. – Ahogy már mondtam, az indokaim magántermészetűek, de nagyon kedves gesztus lenne, ha... ebben mennél férjhez. – Miért olyan fontos ez neked? Váratlanul egy női hang szakította félbe őket. – Mert ott volt a kezdeteknél. Xhex megpördült. Az ajtóban egy fekete ruhás, fekete csuklyás alak állt, akiről először azt gondolta, hogy az Őrző... kivéve, hogy nem világított a ruhája alatt a fény. Azután pedig azt tapasztalta, hogy a nő érzelmi rácsszerkezete... tökéletes mása az övének. Olyannyira, hogy minden részletében megegyezett. A nő bicegve beljebb lépett a szobába, Xhex pedig azon kapta magát, hogy hátrál. Megbotlott valamiben, és amikor elesett, megpróbált megkapaszkodni az ágyban, hogy visszanyerje az egyensúlyát, de nem sikerült, és fenékkel a földre esett. A két nő rácsszerkezete mindenben egyforma volt, nemcsak az érzelmeiket tekintve, hanem magát a felépítését is. Egyforma... mint amilyen egy anyának és a lányának van. A nő megfogta a csuklyáját, és lassan leengedte hátra a fejéről.

J. R. Ward

564


– Jézus... Krisztus! A kiáltás Tohrmenttől érkezett, mire a nő odafordította felé acélszürke szemét. Ezt követően tiszteletteljesen meghajolt előtte. – Tohrment... Hharm fia. Az egyik megmentőm. Xhex halványan érzékelte, hogy a testvér rátámaszkodik a bőrönd tetejére, mintha a térde hirtelen úgy döntött volna, hogy egy időre szabadságra megy. Ennél azonban sokkal jobban foglalkoztatta a nő, akinek arcát most pillantotta meg. Annyira hasonlított az övére, kerekebb volt, igaz... lágyabb, igen... a fejformája azonban ugyanolyan volt. – Anyám... – lehelte Xhex. Amikor a nő visszafordult felé, ő is ugyanilyen alaposan vette szemügyre Xhexet. – Igazán... gyönyörű vagy. Xhex megérintette a saját arcát. – Hogyan... Tohrment hangjából döbbenet csendült ki, és ő is azt kérdezte. – Igen... hogyan? A nő még közelebb jött bicegve... és Xhex azonnal tudni akarta, ki vagy mi bántotta: habár ennek nem volt semmi értelme... mivel, az ég szerelmére, neki azt mondák, hogy az anyja belehalt a szülésbe... bár attól még nem akarta, hogy ennek a szomorú, bájos, fekete ruhás teremtésnek bármi baja essen. – Azon az éjszakán, amikor megszülettél, drága kislányom... valóban meghaltam. Aztán bebocsátást kértem az Árnyékba, de nem kaptam meg. Az Őrző azonban végtelen kegyelmével megengedte, hogy elkülönítettként a másik oldalon éljek, és azóta is ott vagyok, a kiválasztottakat szolgálom, vezekelve a... halálomért. Most is egy kiválasztottat szolgálok, és azért jöttem át erre az oldalra, hogy mellette legyek. Azonban... valójában azért érkeztem ebbe a világba, hogy végre személyesen is megismerjelek. Régóta figyellek és imádkozom érted a szentélyből... most pedig hogy már látlak is, úgy vélem... tudom, hogy sok mindent kell még átgondolnod, feldolgoznod, sok mindenre kell magyarázatot kapnod... de ha nem zárod be előttem a szíved, szeretnélek... szeretni. Megértem, ha ez túl kevés vagy túl késő... Xhex csak némán pislogott. Bármilyen ostoba reakció volt is ez, ennél több nem tellett tőle... amellett, hogy érezte az anyja hihetetlen fájdalmát.

J. R. Ward

565


Végül, hogy megpróbáljon megérteni valamit, bármit, megkísérelt behatolni a fekete ruhás nő agyába, de nem ment vele semmire. Minden konkrét emlék, akárcsak Tohrmentnél, el volt zárva előle. A nőben érezte az érzelmi hátteret, a konkrét részleteket azonban nem ismerte. Azt viszont biztosan tudta, hogy igazat beszél. És bár sokszor érezte úgy, hogy az anyja elhagyta, amikor megszületett, nem volt ostoba. A fogantatásának körülményei, tekintve, hogy ki lehetett az apja, nem lehetett vidám esemény. A „borzalmas” sokkal jobban illett rá. Xhex mindig is úgy érezte, hogy átkos teher az anyjának, aki a világra hozta, ezért most, hogy szemtől szemben állt vele, nem voltak ellenséges érzései iránta. Felállt a földről, majd megérezte Tohrment átható elkeseredését és hitetlenkedését, és tudta, hogy ezek benne is ott vannak. Mégsem fog lemondani erről a lehetőségről... erről az ajándékról, amit a sors adott neki az esküvője napján. Lassan megindult előre a szőnyegen. Amikor odaért az anyja elé, észrevette, hogy a nő sokkal alacsonyabb nála, vékonyabb és szelídebb. – Mi a neved? – kérdezte tőle reszelős hangon. – Sen’ki – hangzott a válasz. – Sen’ki vagyok. Egy éles füttyentésre minden fej az ajtó felé fordult. John állt a szobában, mellette a nővére, a királyné, a kezében pedig egy kis piros tasakot tartott, amelyen az a felirat állt: MARCUS REINHARDT ÉKSZEREK, ALAPÍTVA 1893-BAN. Ezek szerint nem edzeni ment, hanem Bethszel az emberek világába... hogy kiválassza neki az eljegyzési gyűrűt. Xhex körülnézett az összegyűlteken, és látta, milyen csoportot alkottak így együtt: Tohrment a hatalmas bőrönd mellett, John és Beth az ajtóban, Sen’ki az ágy közelében. Erre a pillanatra egész életében emlékezni fog. Annak ellenére, hogy ezer kérdés kavargott az agyában, amelyre szeretett volna választ kapni, saját lelkéből merített annyi erőt, hogy válaszoljon John fel nem tett kérdésére arról, ki ez a titokzatos vendég. Igazság szerint csak miatta volt képes válaszolni: mindig tekints előre! Sok minden volt a múltban, amely jobb, ha megmarad a történelem krónikáiban. Ebben a szobában azonban, ezeknek az embereknek a társaságában előre kellett néznie.

J. R. Ward

566


Megköszörülte a torkát, majd hangosan és tisztán azt mondta. – John... ő itt az édesanyám, és ott áll majd mellettem az esküvőnkön. John nagyon megdöbbent... de hamar túltette magát rajta. Tökéletes úriemberhez méltón odament Sen’ki elé, és derékból meghajolt. Mutogatott valamit a jelbeszéddel, amit Xhex rekedt hangon lefordított. – Azt mondja, hálás azért, hogy itt vagy ezen az éjszakán, és hogy mindig szívesen látunk az otthonunkban. Sen’ki az arca elé tette a kezét, nyilvánvalóan elöntötték az érzelmek. – Köszönöm... nagyon köszönöm! Xhex nem volt az az ölelkezős fajta, abban azonban átkozottul jó volt, hogy megtartson másokat, ezért megragadta az anyja túlságosan vékony karját, hogy a nő össze ne essen a szőnyegen. – Nincs semmi baj – mondta Johnnak, aki láthatóan ideges lett attól, vajon mivel zaklatta fel a nőt. – Hé, ne nézz oda, nem láthatod a ruhámat! Na igen, nehéz lett volna megmondani, melyik volt a nagyobb döbbenet: az hogy az anyja háromszáz év után most először felbukkant, vagy, hogy minden jel szerint egy igazi esküvői ruhát fog felvenni. Az ember sosem tudhatja, mit hoz az élet, nem igaz? És néha a meglepetések nem is olyan rosszak. Egyáltalán nem. Az első... John. A második... a ruha. A harmadik... az anyja. A ma éjszaka nagyon jó éjszaka volt. Igazán jó. – Nos, akkor mi most elvonulunk – jelentette ki Xhex, és odament a bőröndhöz, hogy összecsukja. – Fel kell öltöznöm... és nem akarok elkésni a saját esküvőmről. Miután elhárította a segítséget a férfiaktól, és egyedül cipelte ki a ruhásszekrény méretű koffert a szobából, megkérte Sen’kit és Betht, hogy menjenek vele. Végül is egyszer meg kell ismerkednie az anyjával és John testvérével... és mi lehetett volna erre jobb alkalom, mint az, hogy szépen felöltöztetik a jövendőbeli parancsolójának. Az ő értékes férfijának. Élete szerelmének. A ma este valóban a legjobb dolog volt, ami valaha történt vele.

J. R. Ward

567


74. fejezet John Matthew kénytelen volt tétlenül nézni, ahogy a fele egy kamion nagyságú bőröndöt végigcipel a folyosón, miközben elkíséri a nővére... és az anyja? Nagyon örült ennek a két nőnek, az előbb említett súlyos tehernek már kevésbé, de volt annyi esze, hogy nem játszotta el a hős megmentőt. Ha Xhexnek segítségre lett volna szüksége, kért volna. Különben is elég erős volt, hogy egyedül is megbirkózzon a feladattal. Na jó, most komolyan... ez nagyon izgató volt... nem fog hazudni önmagának. – Megvan a cuccod? – kérdezte Tohrment mogorván. John odanézett a testvérre, és látta, hogy a férfit valami nagyon megrázta lelkileg. Szabályosan remegett az egész teste. Kemény állkapcsát és összevont szemöldökét elnézve azonban egyértelmű volt, hogy nem akar beszélni róla. Ööö... Nem tudom, mit veszek fel, mutogatta. Szmokingot? – Nem. Majd mindjárt idehozom, amire szükséged van. Várj egy percet! És bumm... becsapódott az ajtó. John körülnézett a szobában, majd amikor megpillantotta a ruhásszekrényt, visszatért az arcára az a bárgyú mosoly, amely egész idő alatt ott virított rajta. Odasétált a szekrény elé, letette a komódra a kis piros tasakot, amelyet az ékszerésztől hozott, majd megállt, hogy megcsodálja közös ruhatárukat. Ó, istenem... Xhex tényleg beköltözött hozzá! Beköltözött a szobájába! A ruhák egymás mellett lógtak a szekrényben. Kinyújtotta előre a karját, megérintette a nő bőrnadrágját, pólóját és fegyvertartóját... és érezte, hogy a büszkesége és a boldogsága egy kicsit csökken. Xhex is harcolni fog a háborúban. Vállvetve a testvérek és ő mellette. Az ősi törvények ezt kifejezetten megtiltották, a vak király azonban már megmutatta, hogy nem érzi magára nézve kötelezőnek a régi módszereket. Xhex különben is bebizonyította, milyen jól boldogul a harcmezőn. John odament az ágyhoz és leült. Nem volt biztos benne, hogyan érez azzal kapcsolatban, hogy Xhex is harcol a gyilkosok ellen. J. R. Ward

568


Rendben. A francba. Pontosan tudta, hogy. Azt azonban nem fogja megtiltani neki, hogy kimenjen. Xhex az volt, aki, és John egy harcost vett feleségül. Amilyen ő is volt. A tekintete az éjjeliszekrényre tévedt. Odahajolt, kihúzta a felső fiókot, majd kivette belőle az apja naplóját. Megsimogatta a tetején lévő puha bőrborítást, és szinte érezte, ahogy a történelem kilép az elméleti dimenzióból, és a valóság része lesz. Hosszú-hosszú idővel azelőtt egy másik személy tartotta a kezében ezt a könyvet, írt a lapjaira... aztán bekövetkezett egy sor szerencsés és szerencsétlen esemény, a napló pedig nagy sokára hozzá került. Valami oknál fogva John úgy érezte, ma este elég erős a kötődése az apjához, Dariushoz, hogy áthatoljon az éter ködén, és egyesítse őket, amíg... istenem, szinte mintha eggyé váltak volna ők ketten! Mert az apja most odáig lenne a boldogságtól. John ezt olyan biztosan tudta, mintha a férfi ott ült volna mellette az ágyon. Darius azt akarta volna, hogy ő és Xhex egymásra találjanak. De miért? Ki tudja... ez azonban olyan biztosnak tűnt, mint az esküje, amelyet hamarosan elmond a felének. John megint benyúlt a fiókba, és ezúttal egy kis régi dobozt vett ki belőle. Felemelte a tetejét, majd lenézett a súlyos, arany pecsétgyűrűre. Az átkozott akkora volt, hogy egy harcos kezére pontosan ráillett, a teteje és az oldala pedig ragyogott a számtalan belekarcolt vonalka miatt. Pontosan illett a jobb kezének mutatóujjára. És hirtelen elhatározta, hogy soha többé nem veszi le, még akkor sem, ha harcol. – Nagyon helyeselte volna. John felpillantott. Tohr érkezett vissza a szobába, és egy halom fekete selyem volt a kezében... aztán a nyomában Lassiter is megjelent. A testvér mögött állva, a bukott angyalból úgy sugárzott a fény, mintha a folyosón hirtelen felkelt volna a nap. Tudod, valami miatt az az érzésem, hogy igazad van, mutogatta John. – Tudom, hogy igazam van. – A testvér előrelépett, és leült az ágyra. – Darius ismerte. Kit? – Xhexet. Ott volt, amikor megszületett, és amikor az anyja... – Hosszú szünet következett, mintha Tohr agya összekavarodott volna, és a benne

J. R. Ward

569


lötyögő lé még nem csillapodott volna le. – Amikor az anyja meghalt, elvitte Xhexet egy családhoz, akik felnevelték. Imádta azt a kisbabát, ahogy én is. Ezért nevezte el Xhexaniá-nak. Aztán távolról figyelte... Az epileptikus roham olyan hirtelen tört rá, hogy Johnnak nem volt ideje küzdeni ellene... az egyik pillanatban még az ágyon ült és Tohrral beszélgetett, a másikban pedig már a földön fetrengett, és rázkódott az egész teste. Amikor a roham elmúlt, és kalimpáló végtagjai lenyugodtak, a levegő zihálva járt ki-be a száján. Megkönnyebbülésére Tohrt pillantotta meg, ahogy fölé hajolt. – Hogy vagy? – kérdezte a testvér feszülten. John a földre támaszkodott és felült. Megdörzsölte az arcát, és örömmel tapasztalta, hogy a látása még működik. Sosem gondolta volna, hogy egyszer még örülni fog annak, hogy tisztán látja Lassiter bögréjét. Próbálta uralma alatt tartani a kezét, miközben azt mutogatta. Úgy, mint akit beletettek egy turmixgépbe. A bukott angyal komoly arccal bólintott. – És úgy is nézel ki. Tohr megvető pillantást vetett a fickóra, majd visszanézett Johnra. – Ne törődj vele, vak. – Nem is igaz! – Másfél perc és az lesz. – Tohr megmarkolta John felkarját, aztán felhúzta a földről az ágyra. – Kérsz egy italt? – Vagy egy új agyat? – javasolta Lassiter. Tohr odahajolt hozzá. – A köz érdekében megnémítom, oké? Olyan nagylelkű vagy! Hosszú csend után John azt kérdezte. Az apám ismerte? – Igen. És te is, ugye? – Igen. Az ismételt csendben John úgy vélte, bizonyos dolgokat nem illendő tovább boncolgatni. Alighanem ez is egy ilyen volt, már ha csak a testvér feszült arcát elnézte. – Örülök, hogy felvetted a gyűrűjét – mondta Tohr hirtelen, amikor felállt. – Különösen ezen az éjszakán.

J. R. Ward

570


John rápillantott a hatalmas aranyékszerre. Nagyon helyesnek érezte, mintha már évek óta viselte volna. Én is, mutogatta. – Most pedig, ha megbocsátasz, elmegyek öltözni. John felnézett, és hirtelen visszautazott az időben, ahhoz a pillanathoz, amikor abban a patkánylyukszerű lakásában kinyitotta Tohrnak az ajtót, majd rászegezte a pisztolyát, és felemelte feljebb, még, még, még feljebb, a testvér arcába. Most pedig ő hozott neki egy szertartásos esküvői ruhát. Tohrment halványan elmosolyodott. – Bárcsak az apád is itt lenne, hogy ezt lássa! John a homlokát ráncolta, és megforgatta a pecsétgyűrűt az ujján, majd arra gondolt, milyen sokkal tartozik ennek a férfinak. Aztán egy hirtelen elhatározással felpattant... és szorosan megölelte. Tohr egy másodpercre meglepődött, aztán erős karja viszonozta az ölelést. Azután John elhúzódott, és belenézett a testvér szemébe. Itt van, mutatta. Az apám itt van velem. Egy óra múlva John az előcsarnok mozaikpadlóján állt, testsúlyát egyik lábáról a másikra helyezte. Az értékes férfiak hagyományos ünnepi ruhájában volt, fekete selyemnadrágja leért a földig, a laza felsőrészt pedig drágakövekkel kirakott öv fogta össze a derekán, amelyet a királytól kapott kölcsön erre az alkalomra. Úgy döntöttek, hogy a szertartást a nagy lépcső aljánál tartják, abban a boltíves átjáróban, amely az ebédlőbe vezetett. A helyiségnek, ahol étkezni szoktak, bezárták a szárnyas ajtaját, hogy egy falat képezzen hátulról, a másik oldalán azonban a hűségesek bőséges lakomát készítettek elő. Minden készen állt, a testvériség felsorakozott John mellett, a feleik és a ház többi lakója pedig félkörívben összegyűlt körülöttük. A tanúk között a sor egyik végén Qhuinn állt, a másikon pedig Blay és Saxton. iAm és Trez középen voltak, mint különleges vendégek. Amikor John körülnézett a tágas helyen, végigjártatta a tekintetét a malachitoszlopokon, a márványfalakon és a csillárokon. Amióta itt lakott, olyan sokszor mondták már neki, hogy az apja mennyire örült volna annak, hogy sok ember tölti meg a szobákat, és él együtt a masszív kőfalak között. Aztán a padlóban kirakott almafára tekintett. Gyönyörű volt, a tavasz és az örök virágzás jelképe... az a fajta kép, amely mindig felvidította azt, aki ránézett.

J. R. Ward

571


Azóta imádta ezt a fát, amióta beköltözött... Hirtelen mindenki egyszerre hördült fel, mire ő is felkapta a fejét. Ó... szentséges... szűzmária... istennek... szent... anyja... Az agya lebénult. Egyszerűen leállt. Abban biztos volt, hogy a szíve még ver, mivel még mindig állt, ettől eltekintve azonban? Nos, alighanem meghalt, és a mennybe ment. A nagy lépcső tetején, kezét az aranykorlátra téve, Xhexet pillantotta meg. Olyan lélegzetelállítóan gyönyörű volt, hogy John nem kapott levegőt a döbbenettől. A vörös ruha tökéletesen állt rajta, a fekete csipke felsőrész csodálatosan passzolt fekete hajához és sötétszürke szeméhez, a hatalmas szoknya pedig csillogó hullámokban futott szét karcsú testéről. Amikor a tekintete megtalálta a Johnét, idegesen megigazította a derekán a ruhát, majd lesimította az elejét. Gyere ide, mutogatta neki John. Gyere le hozzám, szerelmem! A helyiség távolabbi sarkában valaki énekelni kezdett. Zsadist kristálytiszta tenorja felszállt a mennyezeti freskóig, és még azon is túl. John először nem ismerte fel a dalt... na persze, ha megkérdezték volna, mi a neve, arra is azt felelte volna, hogy Mikulás, Luther Vandross vagy Teddy Roosevelt. Vagy talán Joan Collins. Aztán a hangok összeálltak, és meghallotta a dallamot. A U2 Csak téged akarlak című száma volt. Az, amit ő kért a testvértől. Amikor Xhex elindult lefelé a lépcsőn, a nők szipogni kezdtek. És nyilvánvalóan Lassiter is. Vagy csak por ment a szemébe. Xhex minden lépésére John mellkasa egyre jobban duzzadt a büszkeségtől, míg végül úgy érezte, hogy nemcsak ő lebeg a föld felett, de az egész hatalmas kőházat is felemelte magával. A lépcső alján Xhex megállt, Beth pedig odaszaladt, hogy megigazítsa rajta a hosszú szoknyát. Aztán Xhex és John a vak király elé léptek. Szeretlek, súgta John némán. Xhex először csak egy apró mosolyt küldött vissza felé, mindössze a szája egyik sarkát görbítette fel, aztán a mosoly – ó, istenem... szétterjedt az egész arcán, és végül úgy ragyogott, hogy még a szemfoga is kilátszott, a szeme pedig felszikrázott, mint a csillagok. Én is szeretlek, súgta vissza.

J. R. Ward

572


A király hangja visszhangzott a magas mennyezetről. – Halljátok, kik itt álltok előttem! Azért gyűltünk itt most össze, hogy tanúi legyünk annak, hogy ez a férfi és ez a nő... A szertartás folytatódott, John és Xhex válaszoltak, amikor válaszolniuk kellett. Az Őrző hiányát Wrath töltötte ki, amikor kijelentette, hogy ez egy jó párosítás, aztán elmondták egymásnak az esküjüket, és elérkezett az ideje a komolyabb dolgoknak. Miután Wrath megadta a jelet, John odahajolt Xhexhez és megcsókolta. Majd hátralépett, levette magáról a drágaköves övet és a felsőrészt. Úgy vigyorgott, mint a fakutya, amikor átadta őket Tohrnak, Fritz pedig odahozta mellé a kis asztalt rajta a sóval teli tállal és az ezüstkancsóval, amelyben víz volt. Wrath kihúzta a tőrét a fegyvertartójából, és hangosan azt kérdezte. – Hogy hívják a feledet? John mindenki felé azt mutatta. A neve Xhexania. Tohr segítő kezével a király belekarcolta az első betűt pontosan rá a tetoválásra, amelyet John korábban csináltatott magának. Aztán a többi testvér is követte a példáját, mindannyian rákarcoltak egy-egy betűt a tetoválás tintájára, ám a tőrök nemcsak az ősi nyelv négy jelét rajzolták át, hanem a kacskaringós vonalakat is, amelyeket a tetováló művész tett köré díszítésként. Minden egyes vágásnál John az almafára hajolt, de büszkén tűrte a fájdalmat, nem engedte, hogy akár egy halk szisszenés is elhagyja a torkát – majd miután minden betű és minden vonalka kész volt, felnézett Xhexre. A nő a felek és a többi férfi előtt állt, a karja a ruha csipkés felsőjére fonódott, a tekintete komoly volt, de helyeslő. Amikor a hátára öntötték a sós vizet, John olyan erősen harapta össze a fogsorát, hogy az állkapcsa megroppant az erejétől, és a hang még a víz csöpögése ellenére is hallatszott. Azonban nem kiáltott fel, nem káromkodott, még akkor sem, amikor a fájdalom átjárta minden porcikáját, és elhomályosította a látását. Miután még mindig térdelve, felemelte a felsőtestét, a testvériség harci csatakiáltása hangzott fel az előcsarnokban, Tohr pedig felitatta a friss sebet egy fehér pamutruhával. Amikor befejezte, beletette a kendőt egy lakkozott dobozba, és odaadta Johnnak. John felállt a térdelésből, majd odalépett Xhex elé. Olyan volt a mozgása, mint egy élete teljében lévő férfié... aki épp most járta meg

J. R. Ward

573


poklot, de köszöni szépen, szerencsésen túlélte. A nő előtt ismét letérdelt, lehajtotta a fejét, és feltartotta a dobozt Xhexnek, hogy elvegye vagy visszautasítsa. A hagyomány szerint, ha a nő elfogadta, azzal elfogadta a férfit is. Xhex habozás nélkül elvette tőle. Amikor a tárgy kikerült a kezéből, John felnézett. Xhex szemében gyönyörű, véres könny csillogott, miközben a dobozt hűsége jeléül a szívére szorította. Az összegyűlt társaság tapsolni és éljenezni kezdett, John pedig felállt, és a karjába kapta azt a csodálatos nagy, vörös ruhát. Szenvedélyesen megcsókolta Xhexet, majd a király, a nővére, a legjobb barátai és a testvériség előtt felvitte a nagy lépcsőn, amelyen nem sokkal azelőtt lejött. Igen, ezután következett volna a tiszteletükre rendezett lakoma, az összekötődött férfi ösztöne azonban azt követelte tőle, hogy megjelölje a szerelmét... majd aztán lejönnek enni. Már félúton jártak felfelé, amikor Hollywood hangja érte utol. – Ó, haver, én is akarok egy ilyen cirkalmas izét az enyém köré! – Eszedbe ne jusson, Rhage! – válaszolta Mary. – Ehetünk már végre? – kérdezte Lassiter. – Vagy van még valaki más is, aki szusit csináltat magából? Elkezdődött az ünneplés, a helyiséget beszélgetés hangjai, nevetés, valamint Jay-Z Örökké fiatal című dala töltötte meg. A lépcső tetején John egy pillanatra megállt és lenézett. A lent ünneplő társaság láttán, és ahogy a karjában tartotta a párját, úgy érezte, mintha megmászott volna egy hatalmas hegyet, és valami megmagyarázhatatlan, hihetetlen módon fel is ért volna a csúcsára. Xhex fátyolos hangja megadta a végső lökést a farkának. – Most csak ácsorgunk itt, vagy van valami oka is annak, hogy felhoztál ide? John megcsókolta, bedugta a nyelvét a szájába, és a szex mozdulatait imitálta vele. Addig nem hagyta abba, amíg oda nem értek a szobájához... A szobájukhoz. Odabent lefektette Xhexet az ágyra, aki olyan tekintettel nézett fel rá, mint aki alig várja azt, amit adni fog neki. Aztán meglepődött, amikor John elfordult tőle. De muszáj volt odaadnia neki az ajándékot, amit vett. Visszament az ágyhoz, és az ékszerész piros tasakját tartotta a kezében.

J. R. Ward

574


Emberként nevelkedtem, és amikor az emberek összeházasodnak, a férfi ad a nőnek egy tárgyat szerelme zálogául. Hirtelen elbizonytalanodott. Remélem, tetszeni fog. Szerettem volna örömet okozni neked. Xhex felült, és egy kicsit remegett a keze, amikor átvette a hosszú, vékony dobozt. – Mit csináltál, John Matthew... Az, ahogy elakadt a lélegzete, átkozottul csodálatos hang volt. John belenyúlt a dobozba, és kivette a bársonypárnáról a vastag nyakláncot. A platinalánc közepén szögletes csiszolású hatkarátos gyémánt csillogott, bármit jelentett is a karát. Johnt csak az érdekelte, hogy a nyavalyás elég nagy, elég fényes és elég csillogó volt ahhoz, hogy még Kanadából is lássák. Mondjuk, ha egy olyan férfi vetne szemet Xhexre, akinek be van dugulva az orra, még véletlenül se tévessze el, hogy a nő már foglalt. Ha a kötődés illata esetleg nem jutna el az orráig, az a szikrázó kő legalább égesse ki a retináját. Nem gyűrűt vettem neked, mert tudom, hogy harcolni fogsz, és nem akarom, hogy bármi is akadályozza a kezed. Ha pedig tetszik, szeretném, ha mindig rajtad lenne... Xhex két tenyerébe fogta a férfi arcát, és olyan hosszan és szenvedélyesen csókolta meg, hogy John nem kapott levegőt. De nem érdekelte. – Nem fogom levenni. Soha. John azután újra rátapasztotta az ajkát Xhex szájára, majd fölékerekedett, és hátradöntötte vörös ruhás testét a párnára. A keze megtalálta a mellét, aztán a csípője alá nyúlt. Ráhajolt a testére, és a ruha ezernyi redője között matatott valamit... Körülbelül másfél másodpercig tartott, hogy elöntse az idegesség. Aztán szerencsére kiderült, hogy a ruha levéve még jobban néz ki. Lassan szeretkezett a felével, kiélvezte a testét, becézgette a kezével és a szájával. Amikor végül beléhatolt, az egyesülés olyan tökéletes volt, olyan igazi, hogy egy ideig nem is mozdult. Az élet idesodorta Xhex mellé, hogy ezentúl mindig együtt legyenek... Mostantól kezdve ezt a történelmet fogják együtt átélni. – Szóval, John... – szólalt meg Xhex fátyolos hangon. John emelkedő hangon füttyentett egyet.

J. R. Ward

575


– Arra gondoltam, hogy én is tetováltatok magamra valamit. – A férfi oldalra biccentette a fejét, Xhex pedig kedvesen megsimogatta a vállát. – Mit szólnál hozzá, ha együtt elmennénk abba a tetoválószalonba... és a hátamra íratnám a neved? Az orgazmus, amely kirobbant John testéből és átterjedt a nőébe, nyilvánvalóan elég egyértelmű választ adott a kérdésre, még úgy is, hogy nem volt hangja, hogy szavakkal is kimondja. Xhex nevetése mélyen a torkából tört föl, miközben a csípőjét Johnhoz lendítette. – Ezt igennek veszem... Igen, gondolta John, és elkezdett mozogni benne. Igen, ó, istenem, igen... Végeredményben, ami jó a férfinak, az még jobb lesz a nőnek. Ez így volt igazságos. Istenem, imádta az életet! Imádta az életet, mindenkit ebben a házban, és minden értékes embert a világ összes sarkában. A sors nem volt könnyű... de végül azért jóra fordult. Gyakran csak visszatekintve jövünk rá, hogy minden, ami velünk történt, pontosan úgy alakult, ahogy alakulnia kellett.

J. R. Ward

576


J. R. Ward

577


J.R. Ward - Fekete Tőr Testvériség 8 - Halhatatlan Szerető

Recommend Documents