Joe De Sena, Jeff O'Connell - Spártára fel.pdf

A fordítás alapja: Joe De Sena with Jeff O’Connell: Spartan Up! Published by arrangement with Houghton Mifflin Harcourt Publishing Company, New York, 2014. Copyright © 2014 by Spartan Race, Inc. Fordította © Beke Ádám, 2015 Szerkesztette: Mandl Orsolya Layout: Keczeli Zoltán Nyomdai előkészítés: Keke G. S. Kft. ISBN 978-615-80317-2-1 Képek forrása: SPARTAN RACE HUNGARY © Lábnyom Könyvkiadó, 2015 Kiadja a Lábnyom Könyvkiadó Kft., Budapest, 2015 Felelős kiadó: dr. Novák Tamás www.labnyom.hu [email protected]

Tartalom ELŐSZÓ: MÍNUSZ 30, ÉS NINCS MENEKVÉS 1 AZ ŐRÜLET HATÁRÁN 2 A LEGNAGYOBB AKADÁLY A SAJÁT AKARATOD 3 TÚLJUTNI AZ AKADÁLYON 4 A VISZONYÍTÁSI RENDSZERÜNK MEGVÁLTOZTATÁSA 5 A SPÁRTAI ERŐNLÉT MEGSZERZÉSE 6 MEGVÁLTOZOTT ÉTREND, MEGVÁLTOZOTT ÉLET 7 TÚLJUTNI A HEGYEN 8 TÜNTESD EL A HATÁRAIDAT! 9 ÁTALAKULÁS – ÚJ KÖTELÉK 10 A CÉLVONAL: SPÁRTAIVÁ VÁLNI A FÜGGELÉK: AZ ERŐ ÚTJA B FÜGGELÉK: A VISZONYÍTÁSI RENDSZER KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Jegyzetek

Ezt a könyvet édesanyámnak és édesapámnak ajánlom, akik túl hamar hagytak itt minket, de mindvégig igazi spártaiak voltak a maguk módján.

Az élet sok kudarca olyan emberekhez kötődik, akik nem vették észre milyen közel jártak a sikerhez, amikor feladták. – THOMAS A. EDISON –

A SZERZŐ INTELME

Figyelem! A spártai életstílus, bár meghozza gyümölcsét, veszélyes lehet, ezért óvatosan kell alkalmazni.

ELŐSZÓ: MÍNUSZ 30, ÉS NINCS MENEKVÉS Az Ukatak nevű állóképességi versenyt Québecben, az év leghidegebb téli időszakában rendezik. Nem ritka, hogy a hőmérő higanyszála mínusz 30 fok alá esik ilyenkor. A barátaim beszéltek rá, hogy induljak el – mi másért álltam volna rajthoz három csapattársam kíséretében a Szent Lőrinc-folyó egy parányi szigetén Québecben? A célba jutáshoz 560 sivár, kietlen, fagyott kilométert kellett megtennünk. Jégvitorlással, hótalppal, síléccel és – hihetetlennek tűnhet, de – biciklivel szeltük a majdnem teljesen befagyott folyókat, a hóborította terepet, ami minden normális embert eltántorított volna az indulástól. Tudtam, hogy a verseny hat napot vesz igénybe, ha minden terv szerint halad. De azt is tudtam, hogy soha semmi sem halad terv szerint. A repkedő mínuszok ellenére verőfényes napsütés és kék ég volt felettünk. A versenyzők színpompás szerelése elütött a hó vakító fehérségétől. Kezdésnek a Szent Lőrinc-folyón indultunk jégvitorlással – mintha egy négyüléses kenuban eveztünk volna a Jeges-tengeren, velem a hátsó ülésen. A körülöttünk úszó jégtömbök időnként hozzácsapódtak a hajónkhoz, aminek következtében nemegyszer alábukó fókákként borultunk be a jeges vízbe. De egy ilyen versenyen nincs lehetőség ruhát cserélni vagy egy kicsit megmelegedni valahol. Ha egyszer elmerülsz a jéghideg vízben, és csontig átfagysz, csak akkor lesz jobb a helyzeted, ha feljebb megy kicsit a hőmérséklet. Mintha nem is lenne rajtad ruha, annyira fázol. Ilyen körülmények között nem ritka a kihűlés okozta halál. És ez még csak a kezdet volt. Miután elértük a célunkat a Szent Lőrincen, két nap gyaloglás

következett a térdig érő hóban, mínusz 20-30 fokban. Azért, hogy összeszedjem a szükséges energiát a folytatásra, többször megálltunk a társaimmal, hogy nagyot húzzak az olívaolajas flakonból. Logikus választásnak tűnt számomra: könnyen lehetett szállítani, és rengeteg kalória van benne. Utólag belegondolva megállapítható, hogy működött a dolog – igaz, jócskán voltak mellékhatásai is. Aki vett már részt valamilyen ultra-állóképességi versenyen, tudja, milyen mentalitás kell ahhoz, hogy az ember képes legyen függetleníteni magát a saját testétől, és akkor is menjen előre, amikor minden zsigere és a józan ész is ellentmond ennek. Alapvetően ilyenkor a racionális gondolkodás megszűnik, nincsenek érvek, csak az ősi ösztönök dolgoznak. A harmadik éjszaka hótalpakon vánszorogtunk egy hegygerinc teteje felé, amikor családtagjaim és barátaim arcképe jelent meg előttem. Bármerre néztem, ők néztek vissza rám az ösvényen. Órákon át kérdezgettem magamtól: „Mit csinálnak ők itt?” Az út mellett még egy McDonald’sot is láttam… ami persze lehetetlen volt, hiszen a semmi közepén mentünk. Nemcsak az aranyívet láttam, de éreztem a sajtburgermenü ínycsiklandó illatát is. Amikor kezded elveszteni az eszed, lenyűgöző, hogy mi lép a józan gondolkodás helyébe. Az én esetemben, úgy tűnik, a transzzsírok és a ketchup. Hivatalosan is meghibbantam. Ezután egy 450 méteres ereszkedés következett a sziklafalról, utána fordulhattunk rá a célegyenesre. Ekkor a második helyen álltunk, látótávolságra az elsőktől – tehát megvolt még az esélyünk a győzelemre. Ez igazán megdöbbentő volt számomra, hiszen egyáltalán nem voltam sportoló, mondhatni semmi keresnivalóm nem volt ott. Csapattársaim együttes sportolói múltja évtizedekben volt mérhető. Én a Wall Streetről jöttem, előtte pedig úszómedencéket takarítottam. Csak a mentális keménységemre számíthattam, hogy kompenzálni tudjam a fizikai lemaradásomat. Az állóképességi versenyek „olimpiáján” voltunk, és én, a medencetakarító, ott voltam és tartottam a lépést.

Ahogy közeledtünk a gerinchez, láttam, hogy valami nem stimmel. Az előttünk lévő csapat bajban volt: a kötelek, amelyek a hegygerinc és a talaj közt feszültek, túlságosan kilazultak, és már nem tartottak biztosan. Ha ilyen körülmények között ereszkedünk le, könnyen vörösre festhettük volna a fehér havat. Ilyen kockázatot még mi sem vállalhattunk. Ott álltunk a sziklán, miközben a másik csapat odalent azon törte a fejét, hogyan erősíthetnék meg a köteleket. Éreztük a nyugtalanságot, és láttuk a fejlámpák fényeit a szikla pereme alatt. Ha az ember arany sült krumplikat és arcokat hallucinál, nem biztos, hogy jó ötlet megkezdeni egy 450 méteres ereszkedést, főleg, ha a kötelekkel is baj van. Közeledett az alkonyat, de nem volt út lefelé, és már visszafordulni sem tudtunk. A legközelebbi tábort (néhány összetákolt sátorral) a nap kezdetén hagytuk el. A csontig hatoló szél süvítése közepette egyetlen szó nélkül egymásra néztünk, és mind ugyanazt gondoltuk: „A kurva életbe!” Az éjszakát kénytelenek voltunk a hóban tölteni, bármiféle fedél nélkül, mivel egy használható sátor cipelése túl nagy teher lett volna hat napra. Úgy gondoltuk, majd akkor alszunk, ha a legvégén összeroskadunk. Ez volt a „terv”. Nem foglalkoztunk a biztonsági előírással, ami a sátrat illeti. Mivel nem állt szándékunkban használni, csak fölösleges tehernek gondoltuk. Tudtam, hogy óriási szívás lesz az éjszaka, de azt nem, hogy mennyire. Bevackoltam magam a hóba, mert csak ez óvhatott meg valamennyire a sarki széllökésektől, de a mostoha körülmények és az intenzív energiafogyasztás, amit ezek leküzdésére elhasználtunk, lehetetlenné tették az alvást. A körülmények eltérítik az agyad logikusan gondolkodó részét, amelyik tudja, hogy „te” vagy te. Nem tudtam mást, csak remegni a gyötrelemtől, és várni a napfelkeltét, bármikor jöjjön is. Eljutottam arra a szintre, amikor az ember a vadonban elveszve már nem törődik vele, hogy él-e vagy sem, mert ha meghal, legalább a szenvedései véget érnek. Következő nap, amikor az első fénysugarak megjelentek, kiderült, hogy a köteleket nem lehet megjavítani. Az első csapatnak sikerült

leereszkednie, így két lehetőségünk volt: vagy megvárjuk, amíg ők megoldják a problémát, vagy gyalog próbáljuk utolérni őket a hegyen lefelé. Rövid tanácskozás után úgy döntöttünk, lemászunk a jégfalon, ahol egyébként normális esetben mindenki a köteles ereszkedést választaná. Minden lehetséges útvonalnak, ahol lejuthattunk volna, volt egy gyenge pontja, ami könnyen végzetesnek bizonyulhatott. Olyan volt, mintha egy tripla fekete sípályán próbáltunk volna lemenni, ahol egyébként lehetetlen síelni. Derékig ért a hó, és mindenütt halálos csapdák leselkedtek ránk. Végül ráakadtunk egy keskeny, hófödte ösvényre, amely rögös, sziklás felszínen keresztül vezetett. Nem lévén más választásunk, elkezdtünk lefelé mászni, keresve a kapaszkodókat. A jeget hó borította, és ugyan kevésbé volt stabil, mint a szikla, de a limitált felszerelésünket figyelembe véve még így volt a legbiztonságosabb. Ez a járat annyira szűk volt, hogy se jobbra, se balra nem térhettünk le róla, hiszen azzal a biztos halálba zuhanhattunk volna. Kidőlt fákon másztunk át, végül hirtelen egy 3 méter mély lyukba csúsztunk, ami vészesen közel dobott minket a sziklás peremhez. Ez a hatórás ereszkedés elég kockázatos vállalkozás volt. És én csak egy átlagos fickó voltam – egy extrém helyzetben. A verseny előtt mindössze hat hónapot edzettem, egyébként pedig New Yorkban, a Wall Streeten dolgoztam egy kényelmes íróasztal mögött. Végül leértünk a szikla aljára. Ahogy megfordultam, felnéztem, és láttam a 450 méteres sziklát, ahogy néz le rám, és a szalagszerű, keskeny hócsíkot, ahol lejöttünk. Mind ugyanazt gondoltuk: „Ó, basszus, hogy lehettünk ekkora barmok?” Elég lett volna pár méter a rossz irányba, és végünk. Kétségtelenül nagy teljesítmény volt, de az is biztos, hogy semmi pénzért nem ismételném meg. A verseny későbbi szakaszán további nehézségekkel szembesültünk. Sílécen kellett megtennünk 100 kilométert, de rossz lécekkel és vax nélkül elég hülye helyzetben találtuk magunkat. Sífutó terepen voltunk, ahol két nyom haladt egymással párhuzamosan – erre

a pályára kellett ráállítani a léceket. Ez a barázdált nyomvonal több mint 10 kilométeren keresztül vezetett a semmibe. A tájon meredek emelkedők és lejtők követték egymást. Hamar világossá vált, hogy megakadtunk. A síléceinkkel nem tudtunk felmenni az emelkedőkön. Helyben síeltünk, de nem haladtunk. Zavartan tekingettünk egymásra, hogy most akkor mi legyen, végül leléptünk a sílécekről, hogy aztán derékig süllyedjünk a hóba. Hülyén hangzik, de szó szerint megrekedtünk a sínen. Vagy egy helyben síeltünk, vagy elmerültünk a hóban, mintha futóhomok lenne. Se előre, se hátra nem tudtunk haladni, és miután levettük a síléceinket, nem tudtuk visszavenni. Adrian, az egyik csapattársunk megjárta az Everestet – ő volt a mi házi szakértőnk. A puszta jelenléte megnyugtatóan hatott rám, hiszen hatalmas tapasztalata volt, és igazi profiként kezelte a nehéz helyzeteket. Úgy néztem rá, mint az aggódó páciens, amikor megerősítést vár az orvosától. Egyszer csak odafordult hozzám, és azt mondta: „Ez nagyon súlyos helyzet. Akár végzetes is lehet.” Mondanom sem kell, kis híján összeszartam magam. Valahogy mégis átkínlódtuk magunkat rajta, és amikor a hőmérséklet csökkenni kezdett, könnyebb lett a dolgunk. Aki jártas a sífutásban – mi nem voltunk azok –, tudja, hogy a különböző sívaxok másképp tapadnak bizonyos hőmérsékleteken. Akár a filmeken, egyszer csak varázsütésre újra lendületbe jöttünk. Az az éjszaka, amit a hegyen töltöttem hallucinációkkal küzdve, volt életem legmeredekebb pillanata. Nem mondom, volt jó pár szar helyzet, amivel találkoztam az elmúlt 40 évben. Általában ha az élet ilyen szituációt dob elénk, mindig lebeg előttünk valami reménysugár. Oké, lehet, hogy most fogvacogtató hideg van, de két óra múlva a kocsimban leszek, és beizzíthatom a fűtést. Lehet, hogy fájni fog a műtét, de jelezhetem a dokinak vagy a nővérnek, hogy adjon több fájdalomcsillapítót. Oké, bevertem a lábam, de nemsokára elmúlik a fájdalom. Azon az éjszakán nem látszott semmilyen reménysugár. Persze,

közeledett a reggel, de még napközben is bőven fagypont alatt volt a hőmérséklet. A legjobb forgatókönyv szerint is nyakig voltunk a szarban. Senki nem jött értünk, hogy megmentsen. És még mindig hátravolt a lejutás. De sikerült. Ha elégszer csinálsz ilyesmit, képes vagy sokadszorra is épségben leküzdeni az előtted álló akadályokat, végül olyan biztonságérzeted lesz, legyen az valós vagy képzelt, hogy tudod: minden rendben lesz, ha képes vagy előremenekülni a feladatból. Bármi is jöhet az életemben, semmi nem lesz olyan kemény, mint az az éjszaka a hegyen. Van egy fordított arányosság aközött, hogy mennyire reménytelennek érzed a helyzeted a versenyen, és hogy mit érzel utána. Szóval képzelhetitek, mennyire repestem a boldogságtól. Ha sikerül túlélned a poklot, és befejezel egy futamot, amiről nem gondoltad előtte vagy közben, hogy lehetséges, akkor történik valami. Érzed, hogy végre elértél valamit, hihetetlenül büszke vagy magadra, és bizonyos értelemben új ember leszel. Az Ukatak óta szerencsés és egyben elég hülye vagyok, hogy rajthoz álljak a legmegterhelőbb állóképességi versenyeken. Ha elmondom valakinek, hogy épp mire készülök, a legtöbben bolondnak vagy öngyilkosjelöltnek néznek. De tudod mit? Másképp is fel lehet ezt fogni. Ha a saját határaidat feszegeted, hogy lásd, többre vagy-e képes, mint előtte gondoltad, az soha nem lehet hülyeség – hiszen csak így tudhatod meg, hogy mi van benned. Új viszonyítási rendszert teremt, amiből aztán később meríthetsz, ha arról van szó, hogy mennyire is vagy kemény valójában. Megmutatja a lehetőségeidet, amelyekről korábban nem is tudtad, hogy benned vannak. Pontosan emiatt kezdtem el a Spartan Race-t, és ezért írtam meg ezt a könyvet.

1 AZ ŐRÜLET HATÁRÁN [1]

Bármi jön is, minden gyötrelmen győz, ki türelmes. – VERGILIUS –

A SPARTAN RACE JOGI NYILATKOZATA A Spartan Race versenyek, futamok és a hozzá kötődő események minden résztvevője tudomásul veszi, egyetért vele, és elfogadja az alábbiakat: 1) A komoly, akár halált okozó sérülések kockázata a Spartan Race eseményeken jelentős. E kockázatok között szerepel többek között: fulladás, fulladásközeli állapot, ficam, rándulás, törés, extrém meleg és hideg hőmérséklettel kapcsolatos sérülések, járművek okozta sérülések, mérgező növényekkel való érintkezés, állatharapások és csípések. Ezeken kívül előfordulhatnak sérülések a következő tevékenységek során: evezés, mászás, kerékpározás, túrázás, síelés, hótalpazás, illetve hajóval, teherautóval, gépkocsival vagy egyéb járművel történő utazás. Továbbá minden résztvevő tudomásul veszi a szívroham, a maradandó bénulás és a halál lehetőségét. A spártai

szabályok betartása, megfelelő felszerelés és az önfegyelem csökkentheti ezeket a kockázatokat, de teljesen nem zárhatja ki őket. 2) Mindezeket tudva szabad akaratomból elfogadom az ismert és ismeretlen kockázatokat. Dióhéjban ezek azok a feltételek, amelyeket mindenkinek el kell fogadnia, ha versenyezni akar a Spartan Race-en. Most biztos azt hiszitek, mindezzel csak magamat védem, de gondoljatok bele: ez egy olyan nyilatkozat, amit mindenkinek alá kellene írnia, aki részt akar venni az életben. Ezt onnan tudom, hogy én is így élek: spártai módon. Elmondhatom, hogy a jutalom messze túlszárnyalja a kockázatot. A nevem Joe De Sena, a New York-i Queensből származom, szegény családból. Soha nem voltam sportolóalkat, ennek ellenére a sport lett a névjegyem. Tudjátok, én vagyok a Spartan Race alapítója, amely röpke tíz év leforgása alatt egy őrült akadályversenyből több millió dolláros, globális életmód-vállalkozássá vált. Mára ott tartunk, hogy egymillió fanatikus éli az életét az általunk alkotott törvénykönyv szerint, és rajtuk kívül is sokan járnak a versenyeinkre. Az emberek minden egyes hétvégén ezrével özönlenek az év minden szakában, világszerte szervezett eseményeinkre. Céljuk, hogy legyőzzék önmagukat, hogy magukévá tegyék a spártai érzést, és mindazt, amit ez a kifejezés magában hordoz. Ebben pedig én vagyok a legnagyobb támogatójuk, valamint – egyszerre és egy személyben – a legrosszabb rémálmuk. Azt gondolják rólam, hogy őrült, szadista, kegyetlen, mániákus vadállat vagyok, ennek ellenére mégis jönnek, keresnek, mert érzik, hogy van rendszer ebben az őrületben. Érzik, hogy a taktikám életeket változtat meg, lehetőségeket teremt és eredményeket hoz. 2009-ben Noel Thompson, az amerikai olimpiai birkózócsapat egyik edzője elküldte hozzám a csapatát, hogy egy hétvégét az én irányításommal eddzenek. Egy évvel korábban találkoztam vele az

egyik versenyemen, ahol felfigyelt az egyedi és őrült edzésmódszereimre. Úgy gondolta, a csapatának is hasznára lehetek. Így aztán, amint földet ért a gépük az ötórás repülőút után, gondoskodtam róla, hogy azonnal szembesüljenek a váratlannal. Nem mondták el nekik, hogy velem fognak találkozni, és arról sem tudtak semmit, hogy mire számíthatnak, ha megérkeztek. Az edzőjük megszervezte az utat, de a világ élvonalába tartozó birkózóknak fogalmuk sem volt, hogy milyen tréningre is vállalkoztak. Meg akartam nekik mutatni, hogy milyen az igazi spártai életstílus: egy sofőr felvette őket a reptéren, és mindenféle flanc nélkül kitette őket a 100-as főút mellett, a Vermont állambeli Senkifalván. A célállomás az én kis farmom volt – amely a Spartan Race székhelye is egyben –, röpke 16 kilométeres séta a dombokkal és kanyargós utakkal szabdalt terepen. Farkasordító hideg volt, és megpróbáltak ugyan telefonálni, de, ahogy mondtam, épp a senki földjének kellős közepén jártak, ami a térerőnek igencsak híján van. A sportolók inkább üzleti találkozóhoz voltak öltözve, mintsem hegyi túrához, és az út során természetesen a csomagjaikat is maguknak kellett cipelniük. Így vánszorogtak el a hétvégi hegyi edzésre valami holdkóroshoz, távol a meleg és kényelmes, ultramodern edzőteremtől. A csapat tagjai számára mindez őrültségnek, de legalábbis udvariatlanságnak tűnt. Elvégre olimpikonokkal nem szokás így bánni. De mindez a módszer része volt. Elit birkózókról beszélünk, de csakúgy, mint mindenkinek, nekik is egész életükben ki volt jelölve az irány: az ő esetükben az edzőik által. Látnom kellett, hogy miként reagálnak arra, ha a jellemüket ilyen extrém módon teszteli valaki. A jó borhoz a szőlőt le kell préselni, a gyémánt előállításakor a szenet hatalmas nyomásnak kell kitenni, és a kardok is csak heves tűzben és az acélra mért erőteljes ütések során válhatnak elsőrangú fegyverré. Így volt ez a birkózókkal is: abból, ahogy az edzéstervem generálta stresszre reagáltak, le lehetett szűrni, hogy azon túl, hogy olimpiai sportolók (ezt már tudhattuk előre is), vajon igazi bajnokoke. Elvégre az olimpián is csak egy aranyat osztanak ki

súlycsoportonként. Edzés gyanánt gigantikus mennyiségű fát kellett felhasogatniuk a szakadó esőben, amit később elhordattam velük, és fel is kellett pakolniuk egy rakásba. Rengeteget meneteltek. Van egy óriási dróttekercsem, ami másfél méter átmérőjű, és úgy 130 kilót nyom. Ezt kellett felgörgetniük a hegyre, ráadásul a sáros talaj miatt végig megvolt a veszélye, hogy megcsúszhatnak, és a tekercs visszagurul rájuk. Homokzsákokat cipeltek hegyre fel, hegyről le, árkot ástak, sziklát másztak, úsztak. Körülbelül 13 kilométert kellett úszniuk. Bikram jóga is szerepelt a programban, mégpedig 43 fokos hőségben. Eleinte nem voltak túl boldogok – elvégre nem ehhez az edzésmunkához voltak szokva az elmúlt 15 évben, ráadásul nem is értették, mire jó ez az egész. Egymás közt morgolódtak, és többször kifakadtak, hogy mit keresnek itt. Csak azért jöttek el, mert az edzőjük azt mondta. Lehet, hogy tényleg nem látszott az értelme, de aztán tíz hónappal később az egyik birkózó hívott telefonon. Épp előtte nyerte meg a világbajnokságot, és köszönetet mondott érte. A közös edzésnek köszönhetően új perspektívát kapott. Lent vagy a szőnyegen, 10 másodperccel a vége előtt, és az ellenfél vezet. Azt mondod: a francba is, ha kibírtam 48 órát azzal a megszállottal Vermontban, akkor ez a 10 másodperc sem állíthat meg. Ez jelentette a különbséget. Ez kellett ahhoz, hogy bajnok legyen. Az akadályversenyen, ahol hónapokkal korábban megismertem Thompson edzőt, volt egy kajakos szakasz, amelyen a versenyzőknek jó 20 méteren át húzniuk kellett a kajakot a derékig érő sárban és hínárban. Mindegyik csapat túljutott rajta, de Noel, aki vagy 90 méterrel le volt maradva a csapatától, elakadt. Nem is a sárban – egyszerűen fejben leblokkolt: az agya nem engedte, hogy belegázoljon a mocsaras vízbe. Ösztönösen megragadtam a kajakjával együtt, és áthúztam a sáron. Átérve a túloldalra, visszatettem a vízre. Mint sokan mások, ő sem volt képes arra, hogy a számára idegen helyzethez alkalmazkodjon. Egész életében kerülte a sarat, és ahogy

belesüppedt, egyszerre az összes múltbeli félelme és berögződése felszínre tört, és lebénította. „Ne legyél piszkos!” – hányszor hallottuk ezt a szüleinktől, tanárainktól, akárkitől? Fogalma sem volt, hogyan gyűrje le ezt az akadályt. Később, a futam után, Thompson edző odajött hozzám. – Beszélhetnénk? – Persze – mondtam. – Mi a helyzet? – Hol tanultad meg ezt? – Csak belegázoltam a sárba, és mentem. Nem kell ezt túlgondolni. Minden problémát így kezeltem az életben: egyik láb a másik után, mindig a következő lépésre kell koncentrálni, így majdnem minden cél elérhető. Ennek az eredménye, hogy akkor is tovább tudtam haladni, amikor mások meghátráltak – mint például ő is, aki világklasszis sportolókat edzett. Hogy fagyhatott le verseny közben? Az én hitvallásom az, hogy ha elhatározod magad, akkor megcsinálod, bármi történjék is. Ő hagyta, hogy a saját magába vetett hite megcsappanjon – alapvető hiba, amit mégis folyton elkövetnek az emberek. Nyilván a birkózásban, főleg az olimpián, nem fog senki sem sárba ragadni, viszont könnyen belefuthat egy kemény szorításba vagy valami más kellemetlen helyzetbe. A birkózás az egyik legváltozatosabb sportág. Egy olimpiai mérkőzésnek megvan az eleje és a vége, de hogy a kettő között mi fog történni, azt csak a birkózás istene tudja előre. Nem lehet megmondani, hogy mennyi energiát kell kifejtened, vagy hogy mivel fogsz találkozni. A birkózás nem egy lineáris verseny, mint a maratoni futás. Az ellenfeled teljesen kiszámíthatatlan is lehet, és folyamatosan arra fog törekedni, hogy olyan szorításokba vigyen, amelyekből nincs kiút. Ezért küldte Thompson edző hozzám a tanítványait, mert tudta, hogy én fel fogom tudni készíteni őket a váratlanra. Meg tudtam tanítani ezeknek az elit sportolóknak, hogy ha képesek a szőnyegen kívül elviselni a megpróbáltatásokat, akkor a szőnyegen is legyűrnek

bármilyen akadályt. Nem az volt a célom, hogy megtanítsam őket győzni. Azt akartam, hogy felkészüljenek az ismeretlenre. Nincs még egy olyan fizikai elem, amely jobban megtestesítené az ismeretlent, mint a sár. Ragad, lelassít, a mélybe húz. Az emberiség a kezdetek óta harcol ezzel a barna trutyival. A sár tartóztatta fel Napóleont Waterloonál, megállította Oroszország náci megszállását, és a Ho Si Minh-ösvényt egy áthatolhatatlan akadállyá változtatta a vietnámi felkelők számára. A föld és a víz keveréke, ami rátapad cipődre, és a történelem folyását is többször megváltoztatta. Lefogadom, hogy téged megállított már párszor. A Spartan Race versenyeken mindig kitesszük az indulókat sáros vagy mocsaras akadályoknak, amilyenekkel egyébként csak muszájból találkoznának. Ezek az akadályok segítenek a mindennapi „sár” leküzdésében, minden olyan dolog legyőzésében, ami megpróbál lehúzni. Oké, lehet, hogy nem kaptad meg az előléptetést, de megtanítunk, hogy rendületlenül folytasd a munkád. Kidobott a szerelmed, de mi azt akarjuk, hogy maradj pozitív, és találsz valaki még jobbat. Ha már egyébként is fáradt vagy, és erőlködsz, egy kis extra sár végzetes lehet: még inkább arra késztet, hogy feladd. Épp ezért minden pályán van legalább egy sárcsapda. Egyszerűen nem létezhetne Spartan Race nélküle. De ez csupán a kezdet. A Spartan Race többet akar kihozni belőled. Ezért dobunk eléd egy brutális és felejthetetlen pályát. A küldetésünk, hogy minden versenyző elméjét és testét is a végletekig próbára tegyük: és segítsünk nekik abban, hogy az extrém, kihívást jelentő akadályfutások teljesítésével egészségesebbé váljanak. Ezért úgy terveztük a Spartan Race eseményeket, hogy azok kihívást jelentsenek a versenyzőknek, hogy tovább tudjanak menni, még ha néha el is akadnak. Azt akarom, hogy minden egyes Spartan Race-en legyőzd a kényelem iránti rövid távú vágyadat azért, hogy cserébe több legyél, mint ami előtte voltál. Bárki fel tud futni egy dombra. És ha azt mondom, hogy kússz fel ugyanoda, feletted 100 méter hosszan futó

szögesdróttal? Az akadályok és a mentális kihívások arra szolgálnak, hogy a résztvevők agilisak legyenek, ne csak vízszintesen, de függőlegesen is tudjanak mozogni, és rugalmasan tudják kezelni a váratlan helyzeteket. A Spartan Race mindenkinek szól, aki változást akar a saját környezetében lévők életében. Tipikusan így épül fel a dolog: kezdésnek a Spartan Sprint ajánlott, egy 5 kilométeres 15 akadályt tartalmazó futás; aztán készülhetsz a Spartan Superre, amely 13 kilométer 20 akadállyal; végül jöhet a legnagyobb, legkeményebb, a Beast: 21 kilométer 25 akadállyal. A távok nem véletlenül ekkorák. Az alapján határoztam meg a Spartan Sprint hosszát, hogy a mai társadalmunk átlagembere mire képes: a fotelből felállva mindenki le tud futni 5-6 kilométert. A Super már nagyobb kihívás, de még mindig teljesíthető a fittebb kezdők vagy más sportokban jártas versenyzők számára. A Beast viszont már a legkeményebb sportolók akaraterejét is próbára teszi. Az idény szeptemberben a Spartan Világbajnoksággal zárul, hiszen a legtöbb versenyzőnk csak az ünnepek után fejezi be téli álmát, és januárban kezdi el felépíteni a kondiját. A ciklus minden évben megismétlődik, az egyetlen különbség, hogy minden szezonban egyre nő a résztvevők száma. Ez nem az a sportág, ahol az alapító/társtulajdonos (ez volnék én) a kényelmes, légkondis páholyból figyeli az eseményeket, és azt várja, hogy a kamera mutogassa egy-egy elvesztett labda vagy kapott gól után, ahogy épp sopánkodik vagy a gazdag haverjaival tombol. A Spartan Race-en mindenki lent van a küzdőtéren, és azt remélem, hogy mindenkivel válthatok pár szót, aki részt vesz benne. Akárhová megyek is, a leggyakoribb kérdés mindig az: hogy maradok motivált? Ebből tudom, hogy annak a pár ezer embernek, aki ezt kérdezi, mekkora szüksége van ránk, hogy ők maguk motiváltak maradjanak. Nem könnyű, de megéri. A legtöbb spártai futó jó úton jár a motivációt illetően, mások csak most keresik azt. Számomra a mi versenyünk komolyabb kihívást

jelent, mint például a maraton vagy egyéb hagyományos állóképességiversenyek. Azt hiszem, ez azért van így, mert a Spartan Race kihívása sokrétű, ugyanakkor könnyen hozzáférhető. A lélekölő munkájában tengődő ember nem áll neki egy Ironmannek, ellenben 80 dollárért simán benevezhet az 5 kilométeres sprintünkre. Ahhoz, hogy értékelni tudd a versenyeink egyediségét és energiáját, be kell nevezned egyre. Érzésre és hangzásra olyan, mint egy sportesemény és egy rockkoncert egybegyúrva A New York Marathonba oltott Burning Man fesztivál, megfűszerezve némi plusz primitív őrültséggel. Ha eljössz egy versenyre, azt fogod kérdezni magadtól: „Kik ezek az emberek, akik talpig koszosan, izzadságtól tocsogva, nemritkán arcfestéket viselve mászkálnak, és a startra várva kórusban skandálnak? Honnan jöttek, és mi vette rá őket, hogy ezt csinálják önszántukból? Ez rohadtul kemény!” Az indulóink elkötelezettsége remekül látszik a teljesített futamok arányából. Eleinte 65% körül volt ez a szám, ma már inkább a 90-hez közelít, bár természetesen a Beast esetében csökken az arány. Ők maguk valószínűleg így válaszolnának: „Kövér voltam.” „Nem voltam formában.” „Untam az életem.” Aztán megtalálták a Spartant, és minden megváltozott. A Spartan Race indulóiról elmondható, hogy a társadalom keresztmetszetét adják. Életkorukat tekintve természetesen a harang formájú grafikon kissé meredekebb – hiába, csecsemők még nem kúsznak a sárban, és az idősebb korosztály számára is többnyire túl kemény a verseny, persze őket is szívesen látjuk. Akik viszont ott vannak: nők, férfiak, tizenévesektől az ötvenes korosztályig mindenki részt vesz, és különböző sebességgel teljesítik a távokat. Nemcsak szuperatlétákról van szó (bár ők is szép számmal jelennek meg), hanem szuperanyákról, ráktúlélőkről, a fogyókúrázók táboráról és sok más emberről, akik hasonló célokkal érkeztek.

A versenyzők foglalkozásukat tekintve is teljesen lefedik a társadalmat. Az indulók között vannak befektetési bankárok, egyetemisták, hivatásos katonák, iskolai tanárok, vízvezeték-szerelők, rendőrök, tűzoltók, és még számtalan egyéb hivatás képviselői. Néhányan más sportok mellett űzik a spártait, vannak maratonisták, triatlonisták, testépítők, van, aki CrossFit, ketrecharc vagy jóga mellett csinálja. Megint másoknak ez első szervezett keretek között űzött sportjuk. Miért vállalkoznak ilyesmire ezek az emberek? Miért kezdenek bele valamibe, ami ennyire embert próbáló, ugyanakkor egy pólón és vállon veregetésen kívül nem jár érte semmiféle kézzelfogható jutalom? Miért állok rajthoz én és a hozzám hasonló társaim ezeken az eszméletlenül megterhelő versenyeken, amelyek elpusztítanak, ahol néha-néha bizony teljesen reményvesztettnek érezzük magunkat? Nem azért találtuk fel az autót, a légkondit és a liftet, hogy megkíméljen ezektől? Úgy tűnik, ez másoknak is feltűnt, és az elmúlt években nagyszabású fitneszmozgalom indult az Egyesült Államokban. Kis spinningtermektől kezdve táncórákon át a CrossFit bokszig jól látható, hogy a testmozgás egyre népszerűbb tevékenységgé válik. A spártai futók egy pokoli tesztnek vetik alá az akaratukat és a fizikai rátermettségüket, ahelyett, hogy a szombat délelőttöt lustálkodással töltenék. Azért csinálják, mert kicsit többet akarnak kipréselni az életükből, mint a kényelem, a középszerűség és a csinivilli vécékefe. Minden bizonnyal ők is érzik azt – bár nem mindig mondják ki –, hogy a versenyre való felkészülés, majd annak teljesítése által jobbnak érzik magukat, jóllehet közben úgy néznek ki, mintha háborúból jönnének. A HALÁLFUTAM Spartan Race gyökerei egy másfajta háborúból erednek. Ezt a következő képben tudnám a legjobban szemléltetni. 2005-ben két

korábbi tengerész-gyalogos – mindkettő kétméteres, kigyúrt fickó, 4%-os testzsírral – fekszik a koszban és zokog egy nő mellett, aki épp leveszi az egyik lábát. A nő fogja a végtagot, kiönti a belefolyt vizet, majd visszarakja, mintha ez lenne a mindennapi rutinja. Ha láttad volna ezt a jelenetet, minden bizonnyal azt gondoltad volna, hogy a pokolba kerültél, vagy egy filmforgatáson vagy. Csakhogy a könnyek igaziak voltak, a művégtag pedig nem kellék. Egyébként pedig ilyen különös jeleneteket még a filmvásznon is ritkán látni. De mindez nagyon is valóságos volt. A fenti eset a Halálfutam nevű versenyen történt, amit néhány barátommal hívtunk életre., hogy megtörjük az indulókat, vagy éppen inspiráljuk őket. Ez még jóval a Spartan Race létrehozása előtti időkben történt, de a tömegeket megmozgató extrém sport felé vezető utat ezek a Halálfutamok kövezték ki. Ugyanezen a reggelen, néhány órával korábban, azt mondtam ennek a három versenyzőnek, hogy ússzanak 5 kilométert a jeges vízben. Megcsinálták, de az általam meghatározott szintidőt nem tudták teljesíteni, viszont erről a szabályról csak utólag értesültek. Bár folytathatták a kihívást, innentől kezdve már nem vettek részt hivatalosan a versenyben. A nő, akinek korábban amputálták a lábát, elfogadta a szabályt, és folytatta a megváltozott feltételek mellett. Tudtam, hogy csalódott emiatt, de egyből túltette magát a dolgon. A volt tengerészgyalogosok viszont egyszerűen képtelenek voltak túllépni, nem tudták megváltoztatni a viszonyítási rendszerüket. Ők ketten becsülettel szolgálták a hazájukat, és minden szempontból mintapolgárok voltak. Akár hősnek is nevezhetjük őket. Mégis, amikor közöltem velük a hírt, olyan hisztit vágtak le, amit harcedzett katonáktól nem várna az ember. Ezt teszi a Halálfutam bármelyik felkészült, és egyébként példás hozzáállású sportolóval is. Azért van, hogy feszegesse a résztvevők határait, sőt néha túl is lépje azokat. A szellemi és fizikai állóképesség brutális, 48 órás tesztjeként a Halálfutam nemcsak egy verseny, de egyben ördögűzés is. A mindenféle mellébeszéléstől

mentes weboldalunkon (youmaydie.com) a következő szöveg olvasható: Ez a végső kihívás. A Halálfutamot úgy terveztük, hogy szembesítsen a teljes kiszámíthatatlansággal és őrülettel. Ez az állóképességi verseny sárban futásból, akadályfutásból, kötöttpályás versenyből, fizikai és mentális kihívásokból áll össze egy 48 órás kalandversenybe sűrítve. Kérjük, csak akkor kísérelje meg az indulást ezen a versenyen, ha eddig is teljes, aktív életet élt. Évente három Halálfutamot rendezünk: Nyári Halálfutam, Vándor Halálfutam és Csapat Halálfutam. Minden egyes Halálfutamnak megvan a maga témája. Egyik évben például a vallás volt, ekkor a rajt és a cél is egy templom volt. Az „árulás évében” beépített csalók próbálték rávenni a versenyzőket, hogy őket kövessék. A 2013-ad Halálfutam a szerencsejáték köré épült, a résztvevők kockadobással próbálták kicselezni a Halált. Sok Halálfutam során az indulóknak egy 80 kilométeres távot kell lefutniuk a vermonti Pittsfield sötétzöld hegyein. Ez a városka az én otthonom, 546 lakosa van. Egy év alatt többen jönnek ide a Halálfutamokra, mint ahányan a városban élnek. A Halálfutam mindig addig tart, amíg már csak az indulók 15%-a marad versenyben; a futam abban a pillanatban ér véget, amikor 85%-uk feladta. Egészen addig a verseny éles. Emiatt a résztvevőknek két ellenségük van: a rivális társaik és mi, szervezők. Ami miatt a Halálfutam igazán különleges lesz, azok az akadályok és a kihívások, amelyek a versenyzőkre várnak. Néha ezek az akadályok valamilyen konkrét célt szolgálnak, máskor csak azért találjuk ki őket, hogy kicsesszünk az emberekkel. A mentális játékok már jóval a rajt előtt elkezdődnek. Minden magyarázat nélkül arra kérhetjük a jelentkezőket, hogy hozzanak magukkal a versenyre szmokingot, két kiló szénát, életmentő mellényt, ötdollárnyi aprót és egy marék fűmagot. A cél mindig az, hogy növeljük a kiszámíthatatlanságot.

Ha már elindult a verseny, a kihívások sokfélék lehetnek. Feladat lehet, hogy merüljenek le pénzérmékért, egyenek nyers hagymát, húzzanak ki tuskókat a földből, cipeljenek kajakot vagy abroncsokat ultrahosszú távokon, csináljanak 3000 burpee-t, vagyis négyütemű fekvőtámaszt – bármit, hogy rábírjuk őket, hogy feladják. Ám mindezek mögött van egy, konkrét szándék. Hiszem, hogy ezeknek az őrült akadályoknak a leküzdése segít abban, hogy az emberek felülemelkedjenek a sokéves tunyaságon, egyhangúságon és kifogáson, ami gúzsba köti őket. Azon a versenyen, amelyen a két katona is részt vett, az utolsó selejtezést a második éjszaka tartottuk, a Riverside Farmon, a birtokunkon. Mindig jó érzés látni, hogy a ,,jó” versenyzők átjutnak a rostán, és az is érdekes, hogy kik döntenek a feladás mellett. Szeretem, ha mindenkivel számolhatunk, főleg a verseny ezen kései szakaszában. A harmadik nap azonban döcögősebben indul. A játékosok kimerültek, és a kiszolgáló személyzet is meg van lőve. Megesik, hogy ilyen extrém kondícióknak tesszük ki az embereket, ilyen kevés alvás mellett, de különösen akkor, ha a versenyzőkből egyszerűen hiányzik az a kapcsoló, ami azt mondja nekik, hogy lassítsanak le, álljanak meg, vagy adják fel. Vannak, akik nem úgy vannak huzalozva, hogy megússzák az ilyen helyzeteket, hanem épp ellenkezőleg: nyerni akarnak, be akarják fejezni, amit elkezdtek. Bármi áron. Egyfelől ez kockázatos dolog, másrészt viszont biztató, hogy vannak, akik vissza tudnak nyúlni a legelemibb ösztöneikhez, amelyek a túléléshez szükségesek. Hihetetlen élmény látni a küzdelmüket, és soha nem lehet biztos benne az ember, hogy mi fog következni. A harmadik éjszaka azt mondtuk a versenyzőknek, hogy másnap reggel pontban hatkor legyenek a Fehér Pajtánál a Riverside Farmon, szmokingban, a szükséges menetfelszerelésükkel és hátizsákjukkal együtt, indulásra készen. Amikor odajönnek az asztalhoz, felajánlok nekik egy választást: megkaphatják a „plecsnit” – egy oklevelet, hogy teljesítették a kihívást –, vagy rámehetnek a „trófeára”, ami ebben az

esetben egy-egy 13 dollárért vásárolt koponya volt. Kockázatos döntés: ha rámennek a trófeára, de elbuknak, akkor oda a plecsni is, és mehetnek haza üres kézzel. Mintha el se kezdték volna a versenyt. Miért csináltuk ezt? Ha belegondolunk, mindennap hazardírozunk az életünkkel, a kapcsolatainkkal, az egészségünkkel stb. A verseny arra készteti a résztvevőket, hogy mindig tartsák ezt észben. Csak tisztelettel tudok beszélni a versenyzőkről. Annyi szenvedésen mentek keresztül addig a pontig is, és most megtagadjuk tőlük a jutalmat, mégis készen állnak a legújabb kihívásra, pedig alig bírják vonszolni magukat. A koponyát azonban csak így kaparinthatják meg. 350 versenyző kezdte meg a viadalt. Húszan közülük még mindig versenyben maradtak, de csak hét darab koponya jutott rájuk. Azt mondtuk nekik, hogy az előző napi helyszínre kell visszamenniük, a Blood Route-ra, ami egy borzalmas, 30 kilométeres túra kegyetlen hegyi utakon, egy olyan kihívás, ami még a Halálfutamok mércéjével is hihetetlenül kemény. Ott még én is csak négy keréken jártam, és még úgy sem volt könnyű. Itt aztán igazán csúnya jelenetek következnek. Házasemberek vesznek könnyes búcsút feleségüktől, felnőtt emberek fakadnak sírva a gondolattól is, hogy vissza kell menniük oda, és egy pillanatig sem hibáztatom őket ezért. Ha nekem mondták volna ezt, én is elbőgöm magam. Mégis itt vannak, rajtra készen. Az ajánlatom a megváltásukért cserébe így szól: menjenek vissza, tegyék meg a távot gyorsabban, mint előző nap, mindezt egy perzselő forróságúnak ígérkező napon. Alig akartam elhinni, hogy tényleg készen állnak, hogy elinduljanak. Csakhogy hazudtunk nekik. Úgy terveztük, hogy sprintelniük kell a célig, de erről nem szóltunk nekik. Egy 5 kilométeres útvonalat jelöltünk ki, másfél kilométerenként egy-egy versenykoordinátorral. Minden szakaszra 10 perc a szintidő. Akinek ezt nem sikerül teljesítenie, annak ennyi volt, még akkor is, ha szó szerint úgy kell lerángatni őt a pályáról. Slussz. Látszólag nincs sok értelme, de számunkra mégis van. A

játékszabályok menet közbeni változtatása is a verseny része. Kicsit sajnálom is, hogy a még versenyben lévők már csak maximum 5 kilométer sprint után befejezik, az első hét megkapja a koponyát, és a versenynek vége. Ebédidőben már a gyerekeimmel leszek a folyónál. Hogy lehet ebből bármi gond? A feleségem, Courtney, az első mérőpontnál foglalja el a helyét. Ha valaki lemarad, azzal neki kell közölnie, hogy mehet haza. Néhányan valóban futnak, ami igazán lenyűgöző. Mások csak vonszolják a fásliba bugyolált zombitestüket, és várják, hogy vége legyen a megpróbáltatásaiknak. Egyikük a szétszakadt cipőjét összeszigszalagozva indul el, miután a 200 dolláros csukáját kicsinálta a talaj. Ennek ellenére is kifejezetten jó tempóban halad. Emlékszem egy srácra, aki alig tudta teljesíteni a szintet. Már visszaszámoltam, és csak néhány másodpercen múlt, hogy beérjen, majd Courney felkiáltott, hogy „Tovább!” Ő tényleg megérdemelte, hogy továbbmehessen, de mindenki mást, aki mögötte jött, ki kellett zárnom. „Forduljatok vissza, a családotok vár – mondja nekik a feleségem. –Menj, pihend ki magad, jövőre találkozunk.” Páran vissza is fordulnak, de többen ellenállnak. Szabályosan nekitámadnak, mint a moziban a zombik. Úgy néznek keresztül rajta, mintha ott sem lenne. Nem akarják feladni. „Bocs, hölgyem, de nem állok meg” – mondják többen, majd haladnak tovább. „Szörnyű érzés volt – mondta később a nejem. – Láttam, hogy néztek rám, láttam, hogy fel vannak spannolva. Hányszor láttam ezt a tekintetet Joe szemében! Tudom, hogy ilyenkor, ha a fejébe vesz valamit, nem tágít és senki sem, még a saját végkimerültsége sem állíthatja meg a célig.” A srácok mennek tovább, áttörnek Courtney ellenőrző pontján. Azt gondolta: „Miért nem hisznek nekem?” Aztán meg: „Mégis hová mennek?” Hiába használta a dühösanyuka-hangját, és volt olyan szigorú, mint még soha, ezzel sem tudott rájuk hatni. Aztán rájött, hogy a versenyzők azt hitték, hogy a cél vagy 30 kilométerre van, és pokoli talajon át vezet az út. „Ó, szent szar – gondolta –, ez nagyon

csúnya lesz, ha visszafelé sül el!” Nem hitte volna, hogy képesek tényleg visszamenni oda, és 70 óra versenyzés után még tovább nyomni. Olyanok voltak, mint a baktériumok, amelyek túl erősek lettek a védőoltástól. Elérték azt a szintet, ahol már nem lehetett őket megállítani. Courtney előreszól a következő állomásra, hogy figyelmeztesse őket, ezek a fickók nem adják fel. Elszabadult mozdonyként száguldanak előre, amely ha elhagyja az utolsó állomást, fék nélkül rongyol be a nemzeti parkba. Ha a versenyzők elhagyják azt a pontot, onnantól lenne igazán veszélyes a dolog. Később már nincs se víz, se önkéntesek, se ellenőrző pontok. Az utolsó, aki megállíthatja őket, a versenyigazgató Andy Weinberg. Andy igazán karizmatikus alak, és perfektül beszéli a makacs ultra-extrém sportolók nyelvét – mivel ő maga is az. Azt mondta Courtney-nak, nyugodjon meg, majd ő véget vet ennek. Ez nem volt teljesen így. A hét trófeát, a koponyákat megkapták a leggyorsabbak, a verseny hivatalos győztesei. A nemzeti park bejáratánál állva Andy több rebellis indulót sikeresen meggyőzött arról, hogy a verseny véget ért. Öt embert kivéve, akik egyszerűen nem álltak le, és teljesen elszabadultak. Ők is megértették, hogy vége a versenynek, mégis továbbmentek, tudva, hogy innentől csak magukra számíthatnak. Úgy döntöttek, mindegy, mi lesz, ők megcsinálják, mennek a saját agyuk által diktált Halálfutamukon – csakhogy az agyuk már nem működött rendesen. Ez így már tényleg veszélyes helyzet volt. Mind az öt férfi kiképzett katona, és nyár lévén, valószínűtlen volt, hogy belehalnak a kalandba. Ám hagyni, hogy a versenyzők szem elől vesszenek, nem a legjobb hírverés. Úgy érzem, egy Halálfutamba belefér egy-egy törött boka egy rossz lendítés miatt, vagy a zúzódás, kiszáradás, sőt a szívroham is olyan kockázat, amivel a résztvevők tisztában vannak. De elhagyni versenyzőket – na, az nem fér bele. Igaz, hogy a versenyzők aláírnak egy papírt, hogy meghalhatnak, de ettől még mi felelünk értük. A vendégeink. Mind nagyszerű emberek,

lenyűgöző, lelkesítő háttértörténetekkel. Van életük, családjuk, felelősségük, és mindnyájuk sorsa a szívügyem. Így aztán, miután összeszedtük, hogy mit tudunk, és mérlegeltük a helyzetet, úgy döntöttünk, utánuk megyünk. Ketten a segítőcsapatból gyalog eredtek utánuk az erdőben, a Blood Route-on. Courtney, Andy és én autóval indultunk a hegy körüli főutakon, remélve, hogy megpillantjuk őket a fák között. Én aludtam hármunk közül a legtöbbet, és miután Courtney az úton végig magyarázott nekem, mintegy 15 kilométer után kiszálltam, és gyalog elindultam az egyik ösvényen, ők ketten pedig továbbmentek autóval. Ha azt feltételezzük, hogy a versenyzők a kijelölt útvonalon haladnak, és minden jól megy, még akkor is necces volt a terv. De nem volt más esélyünk. Courtney teljesen kiakadt és maga alatt volt, hogy elveszíthetjük az egyik srácot. Nagyon dühös volt magára, hogy nem tudta feltartóztatni őket, amikor áthaladtak az ellenőrző pontján. Minden szervező őket kereste, és mi is nagyon kimerültek voltunk. A helyzet nem volt rózsás. Azzal semmiképp sem kalkuláltunk, hogy a srácok elhagyják a park területét. A 10 év alatt, mióta ezeket a versenyeket szerveztük, még sohasem történt hasonló. Abból kiindulva, hogy milyen lassan mentek, és mennyire dögfáradtak voltak, úgy számoltunk, hogy jó darabig kereshetjük őket. Estefelé az esős, hideg időben végre kiszúrtuk őket – a tengerészgyalogosokat –, ahogy a tó partján üldögélnek. Éhesek voltak, szomjasak, fáradtak, és hallucináltak. Megterveztük előre, mit mondunk majd nekik, ha megtaláljuk őket, hogyan állítjuk le őket, hogy mondjuk el nekik, hogy letértek az útról és vége. Courtney azonban annyira felszabadult és egyben dühös lett, amikor meglátta őket, hogy az összes tervünk repült a kukába, miután az anyai ösztönök előtörtek belőle. Kiugrott a kocsiból, és egyenesen hozzájuk rohant – a férfiak látható csalódottságára. Valószínűleg azt gondolták, hogy én vagy Andy fogunk velük ordítozni és talán még valami különdíjat is vártak mint a „legőrültebb versenyzők”. Egyikük később azt mondta, arra számított, hogy a tónál, a célba érve konfettieső

várja őket. Mi a franc? A nejem elmondta nekik, hogy elhagyták a kijelölt utat, a versenynek vége, és haza kell jönniük velünk. Azt is elmondta, hogy már egy keresőcsapat járja a vadont utánuk kutatva – ami igaz is volt –, és itt az idő, hogy mind visszatérjünk. Egyikük se moccant. Meg sem mozdultak. Ismerve ezt az üres tekintetet tőlem, és tudva, hogy mi a tét, és hogy ez az utolsó esélye, hogy megelőzze a még nagyobb bajt, Courtney – aki normál esetben a legkedvesebb teremtés a világon – kifakadt: „Befelé a kocsimba, MOST! – üvöltötte. – Mi a retket képzeltek, ti önző seggfejek? Tűvé tesszük értetek a kurva erdőt, ti meg szórakoztok velünk meg az életetekkel?” Ebben a szellemben folytatta, ordított velük, lealázta őket, mivel úgy tűnt, csak így lehet hatni rájuk. Mind elindultak a kocsi felé, kivéve azt a srácot, akinek nem vol cipője, és szigetelőszalag borította a lábát. Azt mondta, ő túlélte a rákot, és most a betegségben szenvedő gyerekekért fut, hogy bebizonyítsa nekik, legyűrhetik a kórt, és nagy dolgokat is elérhetnek az életükben. Fizikailag nem bírta már, de fejben egyszerűen képtelen volt feladni. „Rendben – mondta Courtney –, de akkor én is megyek veled. Remélem tudod, hogy kell túlélni az erdőt, mert szükséged lesz rá, hogy később megmentsd az életemet.” Courtney papucsban, rövid farmerban és atlétában jött, egyáltalán nem állt készen a túrázásra, főleg nem egy 30 kilométeres, extrém erőltetett menetelésre Pittsfieldbe. Ezzel már sikerült hatni a srác lelkére. Végül ő is beszállt a kocsiba a többiek mellé. Mindannyian azonnal elaludtak. Courtney addig vezetett, míg meg nem talált engem és a keresőcsapat többi tagját, majd pedig mind visszamentünk a szállásra. A versenyzők teljesen hullák voltak már addigra, de kétségtelen, hogy mentek volna tovább, bicegve, vánszorogva, át a földutakon, keresztül a sáron és a hegyeken, csak azért, hogy megmutassák saját maguknak, igenis

képesek legyőzni magukat, és imádják ezt csinálni, mert közben újraértelmezik a határaikat. Amikor azt mondom a Halálfutammal és az azt megelőző felkészüléssel kapcsolatban, hogy „szenvedned kell”, az nem azt jelenti, hogy nyomorultul kell érezned magad. Úgy értem, hogy próbára kell tenned az elvárásaidat, és ki kell lépned a komfortzónádból. Ha a testedet a saját határai felé tolod, ha már nem kapsz levegőt, és mindened fáj, ha a földön fekszel a kimerültségtől – na, pont ez az az élmény, amiből megtapasztalhatod, mennyire rosszul is mehetnek a dolgok. Ezáltal arra ösztönzöd az elmédet, hogy megváltoztassa a viszonyítási rendszeredet, új mércét állítva fel. Ha ez a kihívást jelentő edzés véget ér, később a piszlicsáré napi gondok semmiségnek látszanak majd. A MAI SPÁRTAIAK NYOMÁBAN A Halálfutam volt tehát a Spartan Race előfutára, amely ennek az ultra, halállal dacoló versenynek a lekicsinyített mása. Az alapelvek ugyanazok. A Halálfutam, amint láthattátok, egy gondosan megszerkesztett esemény, ahol egy bizonyos típust kerestünk. Azt a fajta embert, aki motivált és kiemelkedő a normál életben, de bizonyos környezetben ki tudja hozni a jó tulajdonságaiból a maximumot. „Hány ilyen ember létezhet a világon?” – kérdezem magamtól. A legtöbben, a mai társadalom 99%-a csalódást okozna, mert a könnyebb utat választja. De ott van a maradék 1% – mijük van nekik, ami a többiekből hiányzik? Ami azt illeti, ezek az emberek amellett, hogy kitartóak és szívósak, rendelkeznek azzal a képességgel, hogy késleltessék a kielégülésüket, és folyamatosan új perspektívát találjanak; ez két olyan aspektus, amit a könyv későbbi lapjain bővebben kifejtek. A Halálfutamon 3-4 óra után már mindenki hullafáradt. A maradék 70+ óra csakis a szívósságról szól, azaz arról, hogy arra törekedj, hogy befejezd versenyt, miközben minden egyes porcikád tiltakozik ez ellen, és legszívesebben feladná. A Halálfutamon induló emberek

nem a hírnevet vagy az elismerést keresik. Ők a személyes kihívásért csinálják. A szívósság azt jelenti, hogy valami kellemetlen vagy fájdalmas dolgot huzamosabb ideig tudunk csinálni. A halálfutam indulói aktívan nyomják, mennek előre. Belevágtak, és minden egyes órával azt választják, hogy kibírják az egyre intenzívebbé váló fájdalmat. Fiziológiai értelemben az történik, hogy átállítod a tested tűrőképességének határait. Az „üss vagy fuss” mechanizmusunk akkor működik, amikor az oroszlán elől kell futnunk az életünkért, nem akkor, ha a kelbimbó nem főtt meg eléggé, vagy ha amiatt aggódunk, hogy a volt osztálytársunk, aki nemrég bejelölt Facebookon, egy kicsivel nagyobb házat vett, mint mi. A legkönnyebb módja, hogy megmutassuk a testünknek, a forgalomban üldögélés nem méltó a bennünk élő ösztönlényhez, ha megismertetjük azzal, milyen az igazi stressz a mindennapi edzésmunka kontrollált formája. Minden reggel gondoskodom róla, hogy megkapjam a magam 60 perces fájdalomadagját. Ez felszabadít egy csomó edzés utáni örömhormont, és a napom hátralévő része kéjutazásnak tűnik hozzá képest. Időről időre ennél is tovább kell mennem – feszegetnem kell a testem abszolút határait. El kell mennem egy 10 órás bringázásra vagy egy éjszakai túrára Andyvel. Tudom, hogy sikerült új távlatokat nyitnom saját magam előtt, ha összeesek a betonon, és esküszöm, jobban is esik, mint egy kényelmes TEMPUR matrac. Bármilyen helyzet is jöjjön a napom során, nem lehet ennyire stresszes. Ha meg tudtam csinálni az utolsó fekvőtámaszt, amikor már minden izom remegett a fájdalomtól, ha be tudtam fejezni az utolsó 200 métert úgy, hogy a tüdőm lángolt, akkor bármi akadály jöhet később, könnyen át fogok jutni rajta. Egy maraton vagy triatlon során az ember pontosan tudja, mire számíthat. A Halálfutamon viszont soha nem lehet előre tudni. mi vár rád. Ennek később kamatostul élvezhetjük az előnyeit. Az emberek gyakran őrült célokkal fejezik be a Halálfutamot. Talán még igazabb ez, mint a maraton vagy triatlon esetében, mert olyan sokrétű kihívást

jelent. „Ez a verseny mindent megváltoztatott bennem – mondta Will Bowden, az első Halálfutam egyik résztvevője, a 2013-as verseny ötödik helyezettje. – Minden helyzet, ami a mentális vagy fizikális határaidhoz visz, vagy épp mindkettőhöz, és megadja neked a választás lehetőségét, hogy továbbmenj vagy kiszállj, alapjaiban képes megváltoztatni a gondolkodásodat. A Halálfutam pontosan ezt teszi.” Sokan jöttek már oda hozzám ezzel: „A versenyed megváltoztatta az életemet, Joe!” Ennek pedig az az oka, hogy segít kiépíteni azt, amit mi csak úgy hívunk: „akadályimmunitás”. Mit is jelent ez pontosan? Azt a képességet, hogy túljuss az előre nem ismert akadályokon anélkül, hogy túlzottan stresszes állapotba kerülnél. Tudományos szavakkal: az „üss vagy fuss” reakció elkerülése egy szituációban, a képesség, hogy nyugodt maradj, és tiszta fejjel tudj gondolkodni. Ezt a képességet az a fajta felkészülés hordozza magában, amely megakadályozza, hogy az egyén stresszes helyzetbe kerüljön valamilyen akadály miatt. Íme, néhány klasszikus, gyakorlati példa az akadályimmunitásra, több ezer éves történelmünkből merítve: 1. A klasszikus görög sztoikusok úgy vélték, hogy a legnagyobb akadály nem a halál, a fájdalom vagy a szenvedés, hanem a gyávaság. Azáltal, hogy arra trenírozták magukat, hogy elfogadják a megváltoztathatatlant, és bátran szembenézzenek bármilyen akadállyal, sikeresen legyőzték a haláltól való félelmet. 2. A tibeti szerzetesek szemében a legnagyobb akadály az elme feletti kontroll elvesztése. Emiatt a szerzetesek napokon át készítették mandalafestményeiket a homokban, hogy aztán egy seprűvel egy pillanat alatt eltüntessék. Nem a cél a fontos, hanem az út, amíg eljutunk oda, illetve a folyamat, ami alatt megvan a lehetőségünk a tudatosság, az állhatatosság és a kontroll gyakorlására.

3. A kungfutanítványoknak a fáradtság akadályát kell legyőzniük. Ezért a Mesterük síndarabokat cipeltet velük fel a hegyre, majd onnan le. Nincs kézzelfogható eredmény, de később a tanítványok nem lesznek fáradtak, ha fel kell futniuk a hegyre úgy, hogy csak a saját súlyukat kell cipelniük. 4. Michael Phelps edzője, Bobby Bowman a legnagyobb akadályként a nem várt eseményeket nevezte meg, amelyek miatt a sportoló elveszítheti a fókuszt. Ezért többször előfordult, hogy késve ment Phelpsért egy találkozó előtt, aki emiatt kénytelen volt kihagyni egy étkezést. Máskor pedig edzés előtt eltörte az úszószemüvegét, és az telement vízzel úszás közben. Amikor a 2008-as olimpia döntőjében az úszószemüvege eltört, a versenyző gond nélkül tovább tudott menni, es megnyerte a versenyt. Mindegy, milyen álmai vannak valakinek, sporttal kapcsolatosak vagy sem, akadályok mindig lesznek. Ha megkérdezed az embereket: hogy mit akarnak az élettől, nagyon különböző válaszokat fogsz kapni. Egy 30 éves thaiföldi férfi álma egészen más lesz, mint egy 16 éves milliomos csemetéé a hamptonsi jachtklubban. Erősen kétséges, hogy létezik-e egyáltalán az ideális „jó élet”. Életünk bizonyos pontjain biztosan találkozunk fájdalommal és csalódással. Egy rokonunk váratlanul meghal. Egy barátunk elárul. Pénzt veszítünk. Bármikor beüthet a krach. A Halálfutam elég kemény menet, nem igaz? Félelmetes. Mégis elkötelezed magad, aztán kitartasz, végül pedig valahogy túléled. És úgy látod, minden más az életben lényegtelen. Szép ruhában vagy öltönyben mentél dolgozni, de eleredt az eső. Nagy ügy. Túl hideg a kávéd, nem indult el reggel a kocsid, a gyerekek meg üvöltenek. Hirtelen egyik sem eget rengető probléma, mert kialakult benned az akadályimmunitás. Elkezded sokkal jobban érezni magad. Van önbizalmad. És ez átterjed másokra is. Valóban megváltozik az életed.

Bármelyik Halálfutamon felbukkannak élsportolók, olimpikonok, volt profi futballisták, haditengerészek, birkózók vagy más klasszikus példaképek. Nem számít, mit értek el korábban, új magasságokba juttatjuk őket. Utána az e-mailek némi csavarral, de mindig ugyanarról szólnak: „Ez hihetetlen volt! Megváltoztattad az életemet!” Nem arról van szó, hogy nyertek volna velünk a lottón 40 millió dollárt. Nem kaptak tőlünk hirtelen ajándékba egy gyönyörű feleséget vagy kiváló gyerekeket. Mindössze ízelítőt adtunk nekik, hogy mit jelentett egykor emberi lénynek lenni. De mi is kapunk valamit cserébe: inspirációt. „Azért kezdtük a Halálfutamot, hogy találjunk olyan embereket, akikkel szívesen lógnánk együtt – mondja a Halálfutam és a Spartan Race társalapítója, Andy Weinberg. – Olyan emberekkel akartuk körülvenni magunkat, akik megihletnek minket. Azok inspirálnak leginkább, akik nem lépnek vissza, nem adják fel, nem a könnyebb utat választják és nem veszítenek. Bármelyikünk lehet ilyen, ha azt az utat választjuk. Áldozzunk időt most, hogy több időnk legyen később.” A SPÁRTAI KEZDETEK Extrém természeténél fogva a Halálfutam csakis elit atléták számára volt elérhető, akiknek volt idejük átfogó edzésmunkát végezni. Emiatt a társadalom nagy része kimaradt mindebből. Ezért úgy döntöttünk, létrehozunk egy hozzáférhetőbb változatot, ami közelebb hozza az extrém állóképességi versenyek minden örömét és fáradtságát ahhoz a több millió emberhez, akik eddig soha nem tapasztalhatták meg. Úgy terveztük, hogy a Spartan Race tartalmazza majd a Halálfutam több elemét. Ugyanakkor egységesítenünk kellett, hogy olyan sporttá válhasson, amelyben az emberek valóban részt vehetnek, amit kezdők és gyakorlott sportolók egyaránt kihívásnak találnak. Csak így alkothattunk meg egy nagyszabású sporteseményt, amely a világot is egy kicsit jobb hellyé teheti. A kezdeti koncepció enyhén szólva is ködös volt. Annyit biztosan

tudtunk. hogy futóverseny lesz természetes és ember alkotta akadályokon keresztül, amelyekkel tesztelhetjük a versenyzők fizikai és mentális rátermettségét. Földi szakaszok, vízi elemek, sár és még a tűz is szerepet kapott. Végeredményben az egész verseny terve azon alapult, hogy olyan akadályok és kihívások legyenek, amelyeket egy embernek meg, kell tudnia oldani, jártasnak kell benne lennie, és amit őseink tulajdonképpen évezredeken át ismertek. Röviden: a pályán mindennek gyakorlati jellegűnek kell lennie, amihez nem kell semmi speciális felszerelés – csak rengeteg szív, és a túlélésre és győzelemre ösztönző DNS. Eleinte nem tudtuk, minek nevezzük ezt az új versenyt. Emlékszem, ahogy otthon a konyhában ültünk Courtney-val, Andyvel és a többiekkel névötletek tucatjait fölvetve. Egyik sem felelt meg. Olyan név kellett, ami mindent elmond, ami hangosan kimondva kiváltja azt a zsigeri érzést, és megvan benne a kellő komolyság. Visszaemlékeztem a régi középiskolai történelemóráimra, ahol ókori görögökről, pontosabban a spártaiakról tanultunk. A spártai harcosokról szóló történetek csak úgy visszhangoztak a fejemben akkor, és később is sokszor eszembe jutottak. – Hívjuk Spartan Race-nek, azaz Spártai Futamnak – mondtam. Mindenki hallgatott. Nem volt ellenvetés, senki nem kelt vitára. Ez lett a nevünk, mert a spártaiak megszemélyesítettek mindent, ami mellett kiálltunk, és ami ellen összefogtunk. Erős, bátor, életrevaló polgárok voltak, akik nem tűrték a mellébeszélést. Messze földön híresek voltak arról, hogy képesek sokkal nagyobb létszámú seregeket legyőzni az akaraterejük segítségével. Egyaránt nagy hangsúlyt fektettek a testre és az elmére. Az is tetszett, hogy az ókorig nyúlhattunk vissza, mivel a filozófiánk nagyon is ellenzi a modern társadalmat. Vágyunk vissza az egyszerűbb időkbe, amikor még GPS nélkül mehettél a vadonba, kitaposhattad a saját utadat, ahelyett, hogy az eléd tolt, rövidebb ösvényt választottad volna, és nem a Starbucks szar kávéjával indítottad a napod. Andy fogalmazott így: ,,Nehéz napod van?

Képzeld el, milyen lehetett Thermopülában.” Ennek a sportnak, vállalkozásnak – vagy aminek hívni akarjuk – a megszervezése felemésztette minden energiánkat. Könyörögtem régi queensi barátaimnak, a családomnak, bárkinek, akivel találkoztam, hogy segítsenek, hogyan tudnánk ennek a könnyített, egységesebb formába öntött Halálfutamnak az ötletét még tovább fejleszteni. Valamivé, amiből akár még olimpiai sportág is lehet egyszer. Mindenkinek mondogattuk, aki hajlandó volt meghallgatni, hogy próbálják ki magukat, ne aggódjanak, ha úgy érzik, nincsenek kellő formában hozzá. Azt láttuk, hogy amint valaki jelentkezett a versenyre, elkezdett keményebben készülni rá. Motiváltak lettek, hogy teljesítsék a pályát, ezért aztán egy csapásra a maximumra tolták a napi edzésadagjukat. Teljesen normális, hogy valaki keményebben edz egy nagy verseny előtt, és ők így is tettek. Aztán amikor eljött a verseny napja, olyan formában érezték magukat, amilyenben szerették volna, így sikerült beérniük a célba a többiekkel együtt. Egyúttal több olyan barátra tettek szert, akik komolyan veszik a sportot és az egészséges életet. Azt hiszed, hogy ez valahol őrültség, de képzeld el, mi lenne, ha egyszer csak mindenki így kezdene el gondolkodni.

2 A LEGNAGYOBB AKADÁLY A SAJÁT AKARATOD

A táv első felét a lábaddal futod, a másodikat az elméddel – RÉGI FUTÓMONDÁS –

Épp földet, pontosabban betont értem, miután kiugrottam az ablakunkon. A 11 éves testem beleremegett, de már rohantam is a biciklimhez, anélkül, hogy bárki meglátott volna. Szökésben voltam otthonról: nagyanyám 40 kilométerre lévő házába tartottam. New York állam autóútjain át vitt az utam, sehol egy bicikliút vagy híd, így jobb híján menet közben kellett kiokoskodnom, mikor merre kell fordulnom. Visszanézve, ez az eset előre jelezte a jövőt. Brooklynban születtem, és Queens Jamaica nevű negyedében nőttem fel az 1970-80-as években. Nem az a hely, ahonnan egy modern kori spártaira számítana az ember. Apám megrögzött üzletember volt, szinte mindegy volt neki, miben utazik, legyen az pizzázó vagy teherszállítás. Egy darabig legalábbis jó pénzt keresett, de ehhez mindig annyit melózott, hogy nincs is más emlékem róla,

csak annyi, hogy őrült módjára dolgozik. Nem számított, hogy otthon voltunk vagy nyaraltunk, lényegében éjjel-nappal az üzlettel foglalkozott. Ez olyan tulajdonság volt, amit megörököltem tőle, bár ez sokáig nem jelentkezett az életemben. Ennek köszönhetően egészen kényelmes életünk volt, amit nagyon élveztem. De természetesen megvolt ennek az ára, ahogy a kényelemnek is megvan a maga árnyoldala. Emlékszem, hogy egy beképzelt kis majom voltam, azt gondoltam, nem kell nekem egyetemre menni, dolgozom majd apámmal. Állandóan hisztiztem, ha nem kaptam meg valamit. Ami azt illeti, egy elkényeztetett kis pöcs voltam. A normálisnak tűnő felszín alatt egy széteső család és gyermekkor húzódott. Apám olasz származású volt, és az olasz negyedben laktunk, amely épp olyan volt, mint a Nagymenők (Goodfellas) című filmben. A szüleim sokszor veszekedtek sőt verekedtek, és anyám többször volt kórházban törött orral. Többen a családból börtönbe kerültek, van, aki máig sem szabadult. Amikor meglátogattuk őket a sitten, a szüleim és a nagyszüleim inkább azt hazudták, ezek a rokonok a seregben szolgáltak, hogy ne kelljen megtudnom az igazat. Mikor végül megtudtam az igazságot, egy családi bölcsességet is kaptam mellé: „Ki kell bírnod, ha lesittelnek is.” Azóta ha valami fáj, vagy csak azt várom, hogy vége legyen, arra gondolok: „lehetett volna rosszabb”. Apám azzal próbálta kompenzálni a kitöréseit és a gallyra ment nevelési módszereit, hogy különböző engedményeket adott nekünk: „Persze, együnk kínait!” vagy „Nyugodtan maradjatok fent sokáig.” Ezzel igyekezett kiengesztelni minket a sok szarságért, ami otthon folyt. Persze gyerekként ezek az engedmények és a szabadság, hogy azt csinálunk éjszaka, amit akarunk, csak táplálták a fantáziánkat. Anyám pont az ellentéte volt apámnak. Jin és jang. Ha apámra azt mondom, hogy 100%-ban a pénzcsinálásra és a bizniszre koncentrált, akkor anyám mindent az egészségnek rendelt alá. Amikor hároméves voltam, a nagymamám, anyám édesanyja meghalt rákban. A

környékünkön sokkal magasabb volt az ilyen megbetegedések aránya, talán azért, mert volt a közelben egy szeméttelep. Ez a veszteség sok kérdést felvetett anyámban, a nagynénéimben és nagybátyáimban. A választ pedig egy nemrég nyílt, egészséges ételeket árusító boltban vélték megtalálni. Fogalmam sincs, hogy került egy ilyen üzlet a pizzával, kagylóval, tésztával, kolbásszal és borral teli Queens kellős közepére, de ott volt. A férfi, aki a boltban dolgozott, végérvényesen megváltoztatta a családom életét. Swami Bua egy apró, de erős indiai jógi volt, vékony ősz hajjal és apró lábakkal, aki azért. költözött Indiából New York Citybe, hogy jógát és meditációt tanítson. A tűrőképessége legendás volt, órák hosszat tudta fújni a tölcsér alakú kagylóját egyetlen lélegzetvétellel, akárcsak Louis Armstrong. Ismert mindenkit Mahátma Gandhitól Bertrand Russellen át Muhammad Aliig. Amikor meghalt, azt mondták, ő volt a legidősebb ember a világon. Ihletet merítve ettől a csodás embertől, anya elkezdett jógázni, meditálni és egészségesen főzni. Engem is igyekezett az egészséges életmód szeretetére nevelni, és rendre fontos életmódtanácsokkal látott el. A legjelentősebb ezek közül, hogy az élet csak úgy ér valamit, ha teljesen éled. Anya a késleltetett kielégülés nagymestere volt, anélkül, hogy tudott volna róla. Ezt azonban akkoriban még nem értékeltem annyira, mint felnőtt fejjel. Az 1980-as évek végén a tőzsde összeomlott, az ingatlanárak zuhanni kezdtek és vele együtt apám pénzügyi szerencséje is ment a süllyesztőbe. A szüleim elváltak, mi pedig anyámmal és a nővéremmel a New York állambeli Ithacába költöztünk. A válóper értelmében apámnak kellett volna fizetnie a lakbérünket, de az üzletei becsődöltek, így ezt nem tudta teljesíteni. Egy kis házat béreltünk, ám sokszor nem tudtuk időben rendezni a lakbért vagy fizetni a fűtésszámlákat, és tévére sem tellett. Mi van azzal, amikor kiugrottam az ablakon, hogy megszökjem? Ami azt illeti, az apai nagyanyámhoz tartottam, hogy menedéket keressek. A szüleim közül mindig is anyám volt a szigorúbb, és

miután elváltak, még inkább az lett. Az is előfordult, hogy odaodasózott a fakanállal vagy más eszközzel, ha már nehezen bírt velem. Aznap, mikor leléptem, anyám végig kiabált velem, nem hagyott békén – vagyis csak azt tette, amit a szigorú anyák általában tenni szoktak. Így aztán apa édesanyjánál akartam élni, aki még apámnál is elnézőbb volt. Mindent megadott nekünk, amit csak akartunk, két pofára tömtük a gyorskaját, és egész éjszaka tévézhettünk. Visszatekintve fura, hogy felnőtt fejjel mennyire megvetem fegyelmezetlenséget, miközben gyerekként – mint a legtöbbünket ebben a korban – mennyire vonzott ez a hozzáállás. Az igazat megvallva, nem is annyira rossz teljesen legatyásodva élni, mint amilyennek elsőre hangzik. Egyszerűbb életet és egyszerűbb vágyakat jelent. Elég volt annyi, hogy legyen mit ennünk, tudjak edzeni, legyen egy kis félretett pénzem az egyetemre, és hogy ne rakjanak ki minket a házból. Nem volt könnyű ez egy elkényeztetett gyereknek, egy egykoron gazdag apával, de mint mindent az életben, ezt is le kellett tudni nyelni. Ha sikeresen túléled a nehézségeket, utána minden fejlemény jó hírként fog hatni. Utólag azt mondom, ez a pénzügyi fejre állás volt a legjobb dolog, ami történhetett velem, mert teljesen újjá formálta a viszonyítási rendszeremet. Értékelni tudtam azokat a dolgokat, amiket szerencsém volt megélni, és amik untattak a korábbi életemben. Már sokkal kevesebbel is beértem, és minden, amit ezen túl adott az élet, boldoggá tett. Végeredményben ezek a tapasztalatok, bármennyire kellemetlennek éreztem akkor, segítettek azzá válnom, aki ma vagyok. Azt mondtam magamnak: „Soha nem akarok olyan helyzetbe kerülni, hogy pénz nélkül alapítsak családot.” Megfogadtam, hogy soha nem leszek szánalmas, és nem élek vissza a hatalmammal. Keményen fogok dolgozni azért, hogy elérjem a céljaimat, és igazán kivételes ember lehessek. A versenyzőinket soha nem alázzuk meg. Eddzük, tanítjuk őket, kemények vagyunk velük, hogy megtanulják értékelni, amijük van, és törekedjenek arra, hogy minél jobb emberek legyenek. Innen ered a Spartan Race lelke.

A tervem adott volt: keményen dolgozni, áldozatokat hozni a jelenben, hogy pénzt gyűjtsek, és csak akkor nősüljek meg, ha már nem kell attól félnem, hogy olyan helyzetbe hozom a szeretteimet, amilyenbe én kerültem gyerekként. Úgy gondolkodtam, hogy a következő 15 évet‚ amíg a barátaim buliznak, én kemény munkával fogom tölteni. El fogom érni a céljaimat úgy, hogy keményebben dolgozom mint bárki más, és senki és semmi nem fog eltántorítani, jöhet bármilyen akadály. Ennek része volt, hogy a Cornellre jelentkeztem, ami az Ivy League (Borostyán Liga) kötelékébe tartozó elit egyetem. Annak ellenére felvételiztem, hogy semmilyen szinten nem számítottam jó tanulónak, és azt sem igazán tudtam, hogyan kell tanulni. A haverom annak idején azt mondogatta: „Tutira egész nyáron bulizni fogok, mert ősztől fel kell kötni a gatyánkat.” Én viszont ezt feleltem: „Cseszd meg, én meg egész nyáron tanulni fogok, hogy ne ősszel kelljen kitalálnom, hogyan kéne.” Ő a Las Vegas-i Nevadai Egyetemre ment, én pedig bekerültem a Cornellre. Mindenhez így álltam hozzá, egész életemben: elébe mentem a dolgoknak, legyen az a lecke megírása vagy a felkészülés a következő versenyre. Azért, hogy pénzt gyűjtsek, elvállaltam a szomszédunk medencéjének tisztítását. Akkoriban nem tudtam, de ő volt a Bonnano maffiacsalád feje. Azt hittem, hogy csak egy jó arc szomszéd, aki hozzá akar vágni pár dolcsit a szomszéd gyerekhez, hogy segítsen. Amikor először bementem hozzá, minden megváltozott. Nemsokára én tisztítottam és építettem öt bűnöző család összes hozzátartozójának medencéit. Több millió dolláros üzlet lett, több mint 700 fős ügyfélkörrel, egy fényűző és olajozottan működő biznisz, amivel a családomat és a barátaimat is elláttuk munkával. Nem volt többé gondom a számlákra, és másra sem. A 12 év során, amíg működtettem az üzletet, topformában voltam, hiszen heti hét nap kemény fizikai melót végeztünk. Ennek eredményeként azt ettem, amit akartam, egy deka fölösleg nem volt rajtam. Aztán, amikor elkerültem a Wall Streetre, az étkezési

szokásaim nem változtak, hipp-hopp feljött jó pár kiló. Hirtelen már egyáltalán nem voltam fitt. Ugyanez a helyzet a fiatal anyákkal, sportolókkal, akik a nagy fizikai, megterhelést úgy ellensúlyozzák, hogy sok táplálékot visznek be, és akkor is folytatják mindezt, amikor már nem aktívak. A mozgásban lévő test mozgásban is marad. Anyám mondogatta, hogy könnyű úgy edzésben lenni, ha egyébként is folyton mozogsz. Egy vagy két évvel később egy barátom, aki egyébként a Men's, Health magazin címlapján is szerepelt, és tökéletes fizikummal bír, berántott egy akkor nevetségesnek tűnő dologba. Azt mondta, menjek el egy kalandversenyre vele és a csapatával. Persze tervben volt, hogy visszaszerezzem a medencetisztítás idején megszokott edzettségi szintemet, de egy ilyen verseny külső szemlélőként nettó őrültségnek tűnt. Mégis ragaszkodott hozzá, és csak elérte, hogy ott álljak a rajtvonalnál. Utólag azt mondom, az az esemény megváltoztatta az életemet. Rájöttem egy nagy igazsága, ami azóta is nagyban meghatározza az életemet: ha valamire benevezel, készülnöd kell rá. Csakúgy, mint az üzletben: dolgoznod kell érte. Vagy mint a gyermekvállalás: gondoskodnod kell róla. Egy csapásra felelős leszel. Az első állóképességi versenyem egy félmaraton volt, amire mindenféle felkészülés nélkül mentem el. Úgy éreztem magam, mint ahogy egy kábszeres érezheti magát az első löket után – egyből beszippantott. Valami bekattant az agyamban. Olyan gyerek voltam, aki gyámoltalanul vergődött, ha valami nagy erővel találta szembe magát, és elfutott előle. Most valami FELÉ futottam, átalakítva a félelem, bizonytalanság és a saját testem határait. Lehettek gondosan összekuporgatott millióim a medencebizniszből, de ez nem volt elég. Most a démonaimmal kerültem szembe, és legyőztem őket. Ez maximálisan feltöltött. Azért, hogy szinten tartsam magam, akadály- és kalandversenyekre kezdtem járni. Egy 3 órás kalandversennyel kezdtem, kerékpár, úszás, kajak és futás volt soron; imádtam a kihívások palettáját, amit kínált.

Ki ne szeretne egy olimpikon vagy tengerészgyalogos bőrében lenni? Esetleg egy felfedezőében? Olyan dolgokat csináltunk ott, amit korábban csak filmeken láttam. Kalandor voltam, és hihetetlen érzés volt. Formába lendülni semmiség volt ahhoz képest, hogy milyen hatásuk volt rám ezeknek az állóképességi versenyeknek. Segítettek átértékelni, hogy ki vagyok én, és mivé akarok válni. Elkezdtem sokkal korábban kelni, mint eddig, szuperegészségesen étkezni, és végre – miután 25 éven át nyaggatott vele – megfogadtam anyám bölcsességét a jógával kapcsolatban. Emellett olyan barátokat is sikerült találnom, akik hozzám hasonlóan imádták a könyörtelen kihívásokat. Minden verseny után emeltem a lécet. Mindenkitől azt kérdezgettem: „Mi az, ami még keményebb?” „Jöjjön a legkeményebb, mindet megcsinálom!” Ez lett a mantrám. Függőjévé váltam annak, hogy elmenjek a falig. Minél őrültebb volt a verseny, annál jobban akartam. Minden versenyen, amelyről mások azt mondták, hogy őrület, csak tovább erősödött az állhatatosságom. 2001-ben ezeken vettem részt: • Raid International Ukatak, Kanada – január • IditaSport: Alaszka – február (első helyezés) • Odyssey Adventure Race, Big Island, Virginia – március • OAR Beast of the East, Clayton Lakes, Virginia – április • Raid the North Extreme, Új-Fundland – június • Adrenaline Rush, Dublin, Írország – július • Discovery Világbajnokság, St. Moritz, Svájc – augusztus Mind keményebb volt a verseny, annál jobban élveztem. Valahogy képzelem az asztronautákat is – annyira idegen világot járnak meg, hogy nagyon nehéz visszatérni a „normális” élethez, mert már nem

elégíti ki őket. Az állóképességiverseny-portfólióm 50 ultraeseménnyel bővült, köztük egyetlen évben lenyomott 12 Ironmannel. A legtöbb versenyen legalább 160 kilométert tettem meg, néhány hagyományos maratonnal kiegészítve. Egyszer egyetlen hét alatt teljesítettem a Vermont 100-at, a Lake Placid-i Ironmant és a Badwater Ultrát. De semmi sem volt annyira kemény, mint a gyalogosan megtett Iditarod, ami tényleg elmebeteg. Végig mínusz 30 fokban versenyeztünk. Mégis tíz napon át rendületlenül mentem előre. Azt képzeld el, hogy inkább bepisálsz, mert ha letolnád a nadrágod, az még rosszabb lenne. Vagy hogy a víz, amibe belemerülsz, annyira jeges, hogy a combjaid azonnal lemerevednek. A szempilládról jégcsapok lógnak – közben meg medvetámadásról hallucinálsz. Ja, és a szűnni nem akaró éhséget említettem már? Nem voltam magamnál sem fejben, sem testben. Mindegy, hogy valami elől vagy valami felé futottam, saját akaratomból mentem keresztül a poklon, és magamat tettem ki olyan helyzeteknek, ahol a víz, az étel és a menedék voltak a legfőbb gondjaim. Azokban a pillanatokban minden egyéb, amiről azt gondoltam, hogy fontos az életemben, minden, ami miatt stresszeltem, sokadlagossá vált. Az elhatározásom, hogy feszegessem a testem határait, egyenlő lett azzal a kísérlettel, hogy megértsem, mi hajtja a hozzám hasonló őrülteket. A TÁV MÁSODIK FELE Egy régi, futók által hangoztatott mondás szerint „a táv első felét a lábaddal futod, a másodikat az elméddel”. Ha hiszed, ha nem, az után a mondat után, hogy „nem bírok egy percet se tovább”, még 8 napig képes vagy menni. Azt szoktam mondogatni az embereknek, hogy pénz nélkül eredjenek futásnak egy irányba, menjenek, amíg bírnak, ám aztán haza is kelljen jönniük. Ez a spártai viselkedés. Ez a könyv és a Spartan Race is valójában a táv második feléről szól, amikor az agyad nemcsak játszadozik veled, de arra kényszerít, hogy vagy feladod, vagy küzdesz a végsőkig. Ugyanakkor a távolság relatív.

Ami neked sok, az lehet, hogy nekem vagy másnak meg se kottyan, és fordítva. Az emberek meglepően rugalmasak, amit nem mindig aknázunk ki, de a történelem tele van példákkal kitartásra, őrületes teljesítményekre, amelyeket majdnem lehetetlennek gondolnánk. Nemcsak próbálkozom hasonló tettekkel, de tanulmányozom is őket. Megvizsgálom a születésüket, kielemzem, miként zajlottak, és elvégzem a „boncolást”, hogy megtudjam, mikor és hol siklott ki a dolog. Néha a legapróbb részlet is egy vállalkozás kudarcát eredményezheti. Számomra ezek az expedíciók az élet metaforáiként szolgálnak. Ezek a nők és férfiak szembenéztek a halállal, hogy ezáltal teljes életet élhessenek. Sir Edmond Percival Hillary olyan tettet hajtott végre társával, Tendzing Norgajjal, amit előtte senki más, amikor 1953-ban meghódította a Mount Everestet. Mindketten a Királyi Földrajzi Társaság tagjaként vágtak neki annak az expedíciónak, amelyben tucatnyi mászó mellett egy 35 fős kíséret vett részt, és 18 tonna ételt és felszerelést használtak fel. Ahhoz, hogy felérjenek a csúcsra, különösen mostoha utat kellett megtenniük. Egy csapat már elbukott, mielőtt Hillary és Norgaj megkezdték a saját csúcstámadásukat. Hillary azon a reggelen arra virradt, hogy a csizmája befagyott, és a jeges talajban ragadt. Emiatt két órával el kellett halasztaniuk az indulást – eddig tartott, amíg ki tudta szabadítani a csizmát a jég fogságából a végső, rövid szakasz megkezdése előtt. De ettől sem zökkentek ki, és 1953. május 29-én 11 óra 30 perckor elérték a hegy csúcsát, amely 8840 méterrel a felszín felett tornyosult. Hillary visszautasította, hogy Tendzing lefotózza őt a csúcson. Igazi „spártai” volt: nem akart ő pózolni, még a világ tetején állva sem. Nem ez volt Sir Edmond egyetlen figyelemre méltó eredménye. Eljutott az Északi- és a Déli-sarkra is, és élete nagy részét a nepáli serpók segítésének szentelte. Hillary később elvesztette a feleségét és lányát egy repülőgép-balesetben a Himalája felett, és csak néhány

perccel késte le azt a gépet, amely Queens felett ütközött egy másik repülőgéppel 1960-ban. Életünk Everest-szerű magaslatai múlandók, már ha elég szerencsések vagyunk, hogy elérjük őket egyáltalán. Az ilyen momentumok a tiszteletről és a szerénységről kell, hogy szóljanak, nem pedig a melldöngetésről és az ökölrázásról. Egy másik kedvenc, spártai kategóriás történetem Steve Callahan nevéhez kötődik, aki 76 napot töltött egy felfújható mentőcsónakban, miután a hajója elsüllyedt az Atlanti-óceánon. Valahogy volt annyi lélekjelenléte, hogy alámerüljön és magához vegyen némi létfontosságú élelmet az elsüllyedt roncsból. Mintegy 3300 kilométert tett meg így, közben az általa elejtett mahi-mahin és íjhalakon élt. Összetákolt egy szerkezetet, hogy fel tudja fogni az esővizet, és legyen mit innia. Még arra is volt ereje, hogy testedzést végezzem, annak ellenére, hogy a testsúlya harmadát elvesztette. Callahant hánykolódásának 76. napján halászok húzták ki a vízből Guadeloupe [2]

közelében. Később Adrift (Sodródva címmel. könyvet írt hajótörésének történetéről, amely bestseller lett. Pokoli élménynek hangzik, és bizony az is volt. Elég csak belegondolni, hogy cápák úszkálnak körülötted, miközben éhség, szomjúság és félelem gyötör, a felszerelésed hiányos és elromlik – közben kilenc hajót látsz elhaladni, de ők nem vesznek észre. Callahan ugyan meg tudott menteni egy szigonypuskát, de egy alkalommal elvétette a célt: a hal helyett a matracát találta el. A napok észveszejtő unalomban telnek, de közben minden hullám hátán veszély leselkedik rád. Vedd a legkényelmetlenebb pillanatot az életedből, szorozd meg tízzel, és mindezt szünet nélkül, 76 napon át. Callahan mégis magasabb szintre ért eposzi utazása végeztével, amiről így írt memoárjában: „Láttam a mennyországot, de a pokolba szólt a jegyem.” Ezek a kitartásról és a hányattatások ellenére aratott győzelemről szóló történetek adják a spártai szellem lényegét. Amint azt Callahan

nyílt vízi küzdelméből is látjuk, nem mindig pusztán fizikai kihívásról van szó. Callahan élete mindvégig az óceán kegyétől függött. Igazán feledhetetlenné a túléléshez szükséges állhatatossága és találékonysága tette az ő kalandját. Alapvetően ez az, ami megkülönbözteti a Spartan Race-t a hagyományos versenyektől. Persze szükség van állóképességre és fizikai erőnlétre az akadályok legyűréséhez, de ez még kevés. Közben egy rakat őrültnél őrültebb problémára kell megoldást találnod úgy, hogy mindvégig észnél maradj. Ha Callahan tökéletes fizikummal rendelkezett volna, maximális edzettségi szinttel, az hasznára lett volna, de csak egy bizonyos pontig. Azon túl arra a belső erőre volt szükség, ami ahhoz kellett, hogy eszközöket találjon, megoldja az ivóvízproblémát, halat fogjon horgászbot nélkül... egyszóval: a túlélési ösztönére. Nézzünk egy másik történetet, a svéd Göran Kroppét. 1995 októberében indult el Stockholmból kerékpáron, eltekert a Mount Everest lábáig, ahová 1996 áprilisában érkezett. Megmászta a hegyet oxigénpalack serpák segítsége nélkül, lemászott, majd visszakerekezett Svédországba. Egy átlagember azt mondaná rá, hogy „ez meghibbant”, meg hogy ez „lehetetlen”. A jelek szerint mégsem az. Meg lehet csinálni, csak nehéz. Iszonyatosan nehéz, és szükség van a megfelelő körülményekre. A közhely igaz: az erős akarat diadalt arat. Látszólag leküzdhetetlen akadályok tornyosulnak eléd a munkában, az iskolában, a sportban, a magánéletben, amelyek sokkal kezelhetőbbek, mint elsőre gondolnád. Az utolsó két expedíció, amit megemlítenék, nem egyszeri teljesítmény, mint a hegymászás vagy egy baleset túlélése, ahogy Callahan esetében. Ezek aprólékosan megszervezett felfedezőutak voltak, az egyik az amerikai Nyugat feltárására irányult, a másik pedig a Déli-sarkéra. Először lássuk tehát Lewis és Clark vállalkozását, amit minden amerikai ismerhet általános iskolai tanulmányaiból. Thomas Jefferson elnök rendelte el, miután megvásárolta Louisianát a franciáktól. Ez volt az első nagyszabású

vállalkozás, hogy feltérképezzék a Mississippin túli hatalmas területeket. Meriwether Lewis százados, William Clark alhadnagy és még sok bátor ember indult el St. Louisból, hogy kenuval szeljék át Missourit, Nebraskát és a Nagy-síkságot, hogy Oregonnál elérjék a Csendes-óceán partját, majd hazanavigálják magukat. 1804 májusában indultak útnak, és 1806 szeptemberében érkeztek vissza. Tekintve, hogy két és fél éven át tartott az út, figyelemre méltó, hogy mindössze egy embert veszítettek, ő is vakbélgyulladásban halt meg. Amikor kezdetleges térképeikkel útra keltek, nyilvánvaló volt, hogy minden bokorban számos veszély leselkedik rájuk. Jefferson könyvtárában találtak beszámolókat korábbi nyugati utazásokról, ezek alapján azt gondolták, hogy a Mississippi folyótói a Columbiafolyóig el tudják vinni a hátukon a kenukat. Balszerencséjükre a Sziklás-hegység is az útjukban állt. ez azonban csak egyike volt a számos bosszantó akadálynak, amit e bátor és kalandvágyó férfiak leküzdöttek. A telek elviselhetetlenül zordak voltak, élelemben sem dúskáltak, és gyakran az őslakók is ellenségesen viselkedtek a keletről érkező betolakodókkal szemben. Lewis és Clark történelmi eredményei jelentősek: 140 új térképpel, 200, addig ismeretlen növény- és állatfajjal, valamint 70 őslakos törzzsel ismertették meg a nyugati világot. Mindezt nem tudták volna véghez vinni, ha ők és embereik nem sajátították volna el a spártai mentalitást. Nem olyan emberekről beszélünk, akik légkondicionált autókban furikáztak a szupermarketbe, hogy a fél életüket vásárlással tölthessék. Ma egy Ironman versenyre úgy gondolunk, mint egy hatalmas kihívásra: 3,86 kilométer úszás, 180,25 kilométer kerékpár, 42,2 kilométer futás. Vagy ott a maraton: az emberek fél évet edzenek, hogy sikerüljön lefutniuk, és ha célba értek, azt tekintik életük legmenőbb teljesítményének. Hát igen, Lewis Clark pont valami ilyesmit csinált – 28 hónapon keresztül mindennap. Más szóval, minden relatív. Mire letudtam az első Ironmanemet, már túl voltam nyolc 10 napos versenyen, szóval az Ironman szimpla bemelegítésnek tűnt. „Mindössze” 12 órába telt. Ezt akkor alig hittem

el, de egyáltalán nem volt nehéz. Ezzel szemben, ha egész életemben a leghosszabb táv otthontól a 300 méterre lévő boltig tartott volna, akkor az Ironman valóban egy óriási, teljesíthetetlen akadálynak tűnhetne. Soha nem voltam különösebben nagy sportoló, és nem gondoltam, hogy meg tudok csinálni egy Ironmant, amikor először hallottam róla. De miután teljesítettem ezeket a többnapos versenyeket, már biztos voltam benne, hogy menni fog. Minden a saját viszonyítási rendszeredtől függ. Ezekkel a tapasztalatokkal a hátad mögött a valódi problémák sem temetnek maguk alá. Ilyen élmények nélkül azon kapjuk magunkat, hogy felnőtt fejjel olyankor siránkozunk ha: „Jaj, istenem, a gyerekek üvöltenek, eltört egy befőttesüveg. Micsoda szörnyű nap! Katasztrófa! Katasztrófa? Ugyan már, fogalmunk sincs, hogy mi az! A legtöbben úgy érzik, hogy minden jár nekik, a luxusautóktól kezdve az elektromos kütyükön át a többi kényelmi cikkig. Sajnálatos, de ilyenné vált a társadalmunk. Képzeld el az életet 150 évvel ezelőtt. Hazafelé vinnéd a fát az erdőből, hogy befűts, miközben egy medve kerget. A róka megette a tyúkjaidat. Meg kell javítanod a kerítést, hogy ilyen többé ne fordulhasson elő. Ó, várj csak, a gyerekednek tüdőgyulladása van, úgyhogy indulhatsz is a 200 kilométerre lévő gyógyszertárba! Gyalog. Kemény, de egy kicsit mindenkinek kell szenvednie. A fájdalomküszöbünk sokkal magasabban volt, mint manapság. Azon vagyunk, hogy kicsit visszacsempésszünk ezekből a letűnt korokból a Spartan Race-be. Lewis és Clark naplóit olvasva nem az jön le, hogy kétségbeesettek vagy depressziósak lettek volna, az extrém nehézségeik ellenére. Inkább a túléléssel voltak elfoglalva a rinyálás helyett. Ma viszont eluralkodott a depresszió a társadalmunkon, még a jómódú embereken is. Az anyagi javak láthatóan nem tették őket boldogabbá. Nincs még egy olyan vállalkozás, ami jobban összhangban van a spártai szellemmel, mint a brit Birodalmi Transzantarktiszi

Expedíció, amelyet Sir Ernest Shackleton vezetett 1914-ben. Ha a Spartan Race-nek lenne védőszentje, biztosan Shackleton lenne az. Sir Ernest sok nagy tettet hajtott végre életében, és lovaggá is ütötték, de ezek közül is kiemelkedik egy, ami egy az egyben megtestesíti a spártaiságot. Shackleton kétszer próbálkozott – sikertelenül –, hogy ő legyen az első ember, aki eléri a Déli-sarkot. Szerencsétlenségére 1911-ben egy norvég felfedező megelőzte őt. Egy ilyen diadal elmulasztása megtörheti az ember lelkét. Elvégre mindenki azokra emlékszik, akik elsőként tűzik ki a zászlót. A másodikat könnyen elfelejtik. Tudja valaki, hogy hívták azt, aki Kolombusz után másodikként ért az újvilágba? A Holdra szálláskor is hárman értek oda egyszerre, mégis csak Neil Armstrongra emlékszünk. Csalódása ellenére – vagy talán éppen azért – még mindig a Délisark lebegett Shackleton szemei előtt, 40 éves korában kitalálta, mivel vigasztalja magát: ő akart lenni az első, aki átszeli az egész új kontinenst, áthaladva a sarkkörön. Két, egyenként 28 fős legénységre volt szüksége, egy-egy hajóval. Az első csapat vele együtt az Antarktisz egyik felén szállt volna partra, míg a második csapat a másik irányból közelíti meg a földrészt. A terv szerint az ő feladatuk volt, hogy tábort állítsanak ellátmánnyal, és összeszedjék Shackleton embereit. Senki sem vádolhatta Shackletont félrevezető hirdetési szöveggel: EMBEREKET KERESÜNK KOCKÁZATOS KALANDRA, ALACSONY FIZETÉS, KEGYETLEN HIDEG, HÓNAPOKIG TARTÓ TELJES SÖTÉTSÉG, FOLYAMATOS VESZÉLY. HAZATÉRÉS KÉTSÉGES. SIKER ESETÉN MEGBECSÜLÉS ÉS ELISMERÉS ERNEST SHACKLETON.

Ötezren jelentkeztek, végül 56 férfit választottak ki. Hatvankilenc kanadai szánhúzó kutya csatlakozott még az expedícióhoz, ez végül

olyan életmentő döntésnek bizonyult, amit még maga Shackleton sem láthatott előre. Buenos Airesből indulva, hathetes hajózást követően, Shackleton hajója, az Endurance (Kitartás) 160 kilométerre megközelítette a szárazföldet, amikor megfeneklett. A hajót jég vette körül, amely a tenger felszínén úszott, és hatalmas jégmezővé állt össze. A hőmérséklet tavaszig nem melegedett volna fel, hogy kiolvassza a jeget, ami még hónapokra volt. Senki nem ismerte a hajó pontos helyét, és külső segítségre sem számíthattak, mert megközelíthetetlen helyen rostokoltak. Épeszű ember egyébként sem ment volna arra, még ha tudott volna sem. Tíz hónap után a jég végül összetörte a hajót. Shackleton parancsára a legénység elhagyta azt. Egy hatalmas jégtömbön ütöttek tábort, az eredetileg tervezett tartalékok töredékével, és a négyből csak három mentőcsónak volt náluk. Az életben maradáshoz pingvinekre és fókákra kellett vadászniuk a vaksötétben. Shackleton többször próbálkozott, hogy kiutat találjon a jégtömbről, ám a több száz kilométeres utak mindannyiszor kudarcba fulladtak. Mindez még kiszolgáltatottabbakká és sebezhetőbbekké tette az embereket, a remény lángja egyre halványabban pislákolt. A kutyákat végül lelőtték, hogy a legénység ne haljon éhen. Az óriási jégtömb 2000 kilométert sodródott, mikor elkezdett olvadni; a legénység cseberből vederbe került. Nem volt más választásuk, be kellett zsúfolódniuk a három mentőcsónakba, és megpróbálni eljutni a 240 kilométerre lévő Elefánt-szigetre. A túlélés messze nem volt biztos, de végül csak összejött. Igaz, hogy a szigeten sem voltak sokkal barátságosabb körülmények, mint a jégtömbön. Mikor tudatosult benne, hogy kívül esnek minden kereskedelmi és hajózási útvonalon, Shackleton megragadta az utolsó szalmaszálat a menekülésre. Több társával célba vették az 1400 kilométerre lévő Déli-Georgia-szigetet. Jeges vizeken kellett átnavigálniuk magukat, aminek a teljesítése a csodával volt határos. Valahogy mégis megcsinálták – aztán mikor rájöttek, hogy a sziget rossz oldalán értek

partot, még 50 kilométert kellett megtenniük át a hegyeken és gleccsereken. Sir Ernest végül minden emberét megmentette, ám néhány évvel később, egy újabb sarkköri expedíció közben, 48 évesen meghalt. Amiben mindezek az emberek hasonlítottak – felfedezők, pionírok, túlélők –, hogy egyszer csak elérték azt a pontot, amikor már nem maradt választásuk. Hillaryt nem tarthatta vissza a halhatatlanságtól egy pár jégbe fagyott csizma. Callahannek egy lebegő ökoszisztémává kellett alakítania a gumicsónakját a túléléshez. Lewis és Clark nem fordulhattak vissza, mikor kiderült, hogy térképeik pontatlanok. Shackleton először felismerte, hogy ha nem fanyalodnak rá a kutyákra, akkor éhen halnak; aztán azt is, hogy vagy vállalkoznak a roppant veszélyes vízi útra, vagy mind elpusztulnak az Elefántszigeten. Végül pedig azt, hogy kénytelenek lesznek átvágni a DéliGeorgia-szigeten, anélkül, hogy akár csak 10 percre lepihennének, mert ha elalszanak a dermesztő hidegben, biztosan halálra fagynak, és soha nem ébrednek fel. Ezek közül egyik sem volt könnyű döntés. Engem mégis Shackleton fogott meg a legjobban, mert egyrészt igazi kitartásról tett tanúbizonyságot, másrészt kiválóan menedzselte a helyzetet. HAZATÉRÉS Lehet, hogy nem térképeztünk fel új területeket, és nem is tűntünk el a tengerben, de Andy és én a világ minden táján versenyeztünk. Bárhová mentünk, mindig azt kérdeztem magamtól: „Tudnék-e itt élni?” Menekülni akartam a mindenféle kütyük és az életet könnyebbé és biztonságosabbá tevő találmányok elöl. Vissza akartam térni a gyökerekhez. Valahol külföldön voltam egy 8 napos versenyen, ahol betalált az érzés. A helyi falusiak, akikkel találkoztunk, mind mosolyogtak ránk. Mindig boldogok voltak. Mindenük megvolt, mert egyszerű életet éltek. Egyre több énemet nyert a dolog. Ez volt a nekem való élet, és azt akartam, hogy a családomnak is megadhassam

mindezt. Végül a vermonti Pittsfieldre esett a választásunk. 2003-ban fogtam a Wall Streeten megkeresett pénzem egy részét, és vettem egy 600 négyzetkilométeres organikus farmot. Miután a családommal átköltöztünk, nem bírtunk betelni a tájjal. Otthon ülő ember lettem, biogazdálkodással művettem a földemet. Egyszerűségre vágytam, és végre volt időm az előttem álló feladatokra: a földművelésre és a gyereknevelésre. Amikor Vermontba érkeztünk, az első pár év nem telt zökkenőmentesen. A helyiek nem fogadtak be minket rögtön. nem volt közlekedés (pláne nem minőségi), a vadászidényben pedig minden leállt. Az embereknek más prioritásaik voltak, a hírek pedig gyorsan terjedtek. Beletelt egy kis időbe, de végül minden úgy alakult, ahogy terveztük. Legalábbis nagyjából. Úgy volt, hogy Pittsfieldben fogom tölteni a nyugdíjas éveimet. Egyfajta visszavonulás volt. A baráti körömből sokan nem elégedtek meg puszta látogatásokkal, többen mellem költöztek. Mostanra már nagyjából tízen élünk errefelé. Andy sokáig győzködte a nejét, mikor kitalálta, hogy jöjjenek ide lakni. „A feleségem Kansas Cityből származik, 500 ezer fős nagyvárosból. Minden sarkon áll egy Bed, Bath & Beyond üzlet; aszfalt, beton, hatsávos autóutak mindenütt. Aztán elhoztam Vermontba, most igazi telepesnek érzi magát, én pedig imádom ezt a környezetet. A gyerekeim olyan helyen nőhetnek fel, ahol biztonság, tisztaság, boldogság van, és mindig történik valami. Ez mindannyiunknak jobb így, és már a feleségem is megszerette. Élvezi az egyszerű életet.” Megszállott vagyok? Igen, és egy percig sem tagadom. Pár hete az új marketingcsapatom addig heccelt, amíg meg nem csináltam több mint 10 ezer burpee-t. Hihetetlen szenvedéllyel élem az életem, ahogy a Spartan-csapat minden tagja. Úgy érzem, ha valakiben ilyen szenvedély van, akkor kötelessége azt másokkal is megosztani. Miből ered mindez? Biztos vagyok benne, hogy valamilyen szinten az apámmal való problémás kapcsolat fűti. Teljesen rendben van, ha a

gyermekkori emocionális fájdalomra pozitív függőséggel és folyamatos fejlődési szándékkal reagálunk. Felnőttként túl sokszor lebénít minket ez a múltbéli szorongás, és azt vesszük észre, hogy századszor is elkövetjük ugyanazokat a hibákat, mert olyan dolgok miatt emésztjük magunkat, amik felett nincs hatalmunk. Ehelyett inkább a fájdalomból motort építettem, és megtanultam, hogyan kormányozzam magam a boldogság és a siker felé. A fájdalom ugyan soha nem múlik el teljesen, de ugyanúgy igyekszem karbantartani, akárcsak a testemet. Egész életemben volt egy visszatérő álmom: be vagyok ragadva, mozdulatlanul. Próbálnék gyorsítani, de egyszerűen nem tudok. Rohanni‚ mégse mozdulni egy tapodtat sem – húsba vágó emlékeztető a napról, amikor kiugrottam az ablakon. Gyerekkorom óta üzleteket építek, és minden reggel, mikor kinyitom a szemem, tudom, hogy mit kell elvégeznem. Ahogy a régi mondás is tartja: Ha én nem teszem meg‚ ki fogja helyettem? Mint említettem, a szenvedélyt meg kell osztani másokkal is, mert mindenkinek szüksége van rá, ha el akar érni valamit az életben.

ǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁ Spártára fel! Mindennapi leckék 1. Minden akadály mögött ott a lehetőség Réges-régen élt egy király, aki egy napon szikladarabot rakatott az országútra. Ezután félrehúzódva elrejtőzött, hogy kifigyelje, vajon arrébb teszi-e valaki. A király leggazdagabb kereskedői és főurai jöttek arra, és mind kikerülték a tömböt. Mások hangosan szidták az uralkodót, hogy nem tartja rendben az útjait, de senki nem próbálta elmozdítani a követ. Egyszer csak arra jött egy paraszt nagy halom zöldséggel. A sziklához érve letette a terhét, és nekiveselkedett, hogy eltüntesse az útból a hatalmas szikladarabot. Nagy erőlködések árán végül sikerrel járt. Amikor felvette a zöldségszállítmányt, a paraszt észrevette, hogy a sziklatömb helyén egy erszény hever az úton. Az erszényben soksok aranypénzt talált, és egy üzenetet, mely szerint az arany azt illeti, aki vette a fáradságot, hogy elmozdítsa a tömböt az útról. A paraszt megtanulta azt, amit sokan nem képesek megérteni: minden akadály mögött ott lapul a lehetőség, ami jobbá teheti a helyzetünket. – Ismeretlen szerző –

3 TÚLJUTNI AZ AKADÁLYON

Ha a poklon mész keresztül, csak menj tovább. – WINSTON CHURCHILL –

Szóval átcammogtál a sáron, és kimásztál a gödörből. Remek, akkor most jöhet a vállon veregetés, igaz? Ja, várjunk csak, az ott egy 3 méteres fal? Mássz át rajta! A tetejét viszont bekentük zsírral, úgyhogy pont mikor felérnél, esélyes, hogy 2,8 méterről pottyansz a hátsódra. Aztán nekiveselkedhetsz újra, és újra, és újra, minden kudarccal erősítve a korábbit, amíg végül meg nem csinálod. „Na ne már, Joe, most komolyan? Tényleg be kellett zsírozni? Anélkül is épp elég nehéz.” Spártára fel! A könyv címe is ez a felszólítás, amit folyamatosan hallhatnak tőlem, bármilyen helyzetben. Ennek a két szónak egyszerű jelentése van: hagyd abba a nyafogást, és csináld meg! A „Spártára fel!” egy hozzáállás, az X faktor, amit röviden így foglalnék össze: a kihívások megerősítenek. Ha padlóra küldesz is, biztos lehetsz benne, hogy utána még erősebben állok fel!

Számomra az ókori spártaiak sokkal magasztosabb és teljesebb eszméket képviseltek, mint amit ma megértünk és értékelünk. Becsület, vitézi bátorság – ezek voltak az ismérvei a helyesen élt életnek. Csapatként dolgoztak, hogy mindenki biztonságban legyen. Volt egy szent és sérthetetlen kötelék ezek közt az emberek közt. És senki sem volt keményebb náluk. Ezek az ideálok leginkább a kérlelhetetlen edzésmunkában tükröződtek, ami a spártai ifjak 6-7 éves korában kezdődött – ekkor kerültek a katonasághoz, hogy ott nevelkedjenek –, később pedig ez lett életük célja. 12 éves korukban az edzések intenzitása az egekbe szökött. 20 éves korukra készen álltak, hogy besorozzák őket a spártai hadseregbe, feltéve, hogy megfeleltek a kritériumoknak. Akik megfeleltek, azok harcosokká váltak, a világ első számú harci alakulatának tagjaivá. Nem puskákkal ücsörögtek. Nem rakétákat lövöldöztek a távolból. Benne voltak. Vegyük figyelembe, hogy milyen súlya volt a páncélzatuknak, amelyben akár napokon át meneteltek és küzdöttek. Ha most kéne magadra öltened azt a páncélt, öt percig se bírnád. Amikor a spártaiakra gondolok, a bajtársiasság is eszembe jut, vagy még inkább a hűség és a csapatmunka olyan kombinációja, amely még ennél is erősebb. Lehet őket szeretni vagy gyűlölni, de semmi sem lehetett olyan, mint a spártai testvériség részének lenni. A kiválóság mintapéldái. Semmiben sem lehetsz kiváló, ha nem teszed bele a munkát, és a spártaiak mindenkinél elhivatottabbak voltak, oroszlánszívűek egytől egyig. Ez alapkövetelmény volt, ha bent akartak lenni a csapatban, ezt egymásról is tudták, és imádták. Ugyanakkor a spártaiak viselkedése azért volt ilyen, mert így reagáltak a hányattatásaikra. Volt egy sötét oldala is a civilizációjuknak, hiszen gyakorlatilag a saját népüket selejtezték ki (a fogyatékkal született csecsemőket ledobták a hegyről, és nem kímélték a gyengéket), hogy elég erőssé tegyék magukat, hogy megvédhessék az erőforrásaikat. De ha csak ennyi lenne, akkor barbároknak neveznénk őket. A

becsületkódex, amely alapján éltek, a bajtársiasság, a tisztelet az asszonyaik iránt, a harcban mutatott becsületük – mindez feloldozza őket, és követendővé teszi a példájukat. A gyermekkori rossz bánásmódra reagálhattam volna úgy is, hogy agresszív leszek másokkal. Ehelyett sportoló lettem, egy spártai katona becsületével és kitartásával. És ezt bárki utánam tudja csinálni. Spártainak lenni a saját életedben azt jelenti, hogy nem ismersz félelmet és kibúvót. Ez a közös cél, függetlenül attól, hogy háborúban vagy-e vagy az iskolai/munkahelyi feladatodat kell megoldanod. Az akadályverseny az egész alapja, ami a változtatást illeti, hisz az élet is egy ilyen akadályverseny. Fizikai korlátok, karrierkihívások, sérülések, vírusok, függőségek, balszerencse, önbizalomhiány – az életünk során fel-felbukkanó akadályok száma végtelen. Sokszor ráadásul nem is egyesével törnek ránk; gyakran egyikből ered a másik, és a láncreakció miatt úgy érezhetjük, hogy az egész világ összeesküdött ellenünk. Sokszor előfordul, hogy a munkahely elvesztése után jön a válás, amelynek következménye lehet valamilyen egészségi probléma, amit még tetéz a frissen beköltözött zakkant szomszéd és így tovább. Az életben a legnagyobb akadály, a legmagasabb fal sokszor csupán képzeletbeli. Csak a fejedben létezik. Sok ember azért toporog egy helyben évekig, mert fél a változástól. Nem tudnak miatta felkelni a kanapéról. Nem mernek kilépni egy kapcsolatból. Vagy nem merik elhagyni a kilátástalan munkahelyüket. A saját maguk építette börtönben sínylődnek. Arra lettünk nevelve, hogy elvárjuk: a társadalom őrült energiákat áldozzon arra, hogy a személyes problémáinkat megoldja helyettünk, ahelyett, hogy megtanítaná megoldani őket. A „könnyű” a legjobb reklámszöveg. Kockás hasat akarsz? Vedd meg ezt a gépet! Jó test kell? Nem ügy, vedd be ezt a tablettát! Az kell, hogy észrevegyenek? Könnyű, irány a plasztikai műtét! Sajnos, ezeknek az úgynevezett megoldásoknak pont ellentétes a hatásuk a szándékoltnál. Ha a legnagyobb gondod az életben az, hogy

elvonszold magad a hűtőig, akkor ez lesz a maximális nehézség, amit le tudsz gyűrni, ha a túlélésről van szó. Ha ilyen állapotban találkozol a 3 méteres, zsíros fal valós életbeli megfelelőjével (válás, elbocsátás, egy szeretted elvesztése), akkor úgy törsz ketté, mint egy szál ropi egy kisgyerek kezében. Az elmúlt évtizedek növekvő tendenciái a válások terén, az egyre több túl engedékeny és védelmező szülő, valamint a „helikopterjelenség”, vagyis a túlzott szülői kontroll legalább két nemzedéket fosztott meg a „beavatási szertartástól”. Az állóképességi rituálék, a természet. felsőbbrendűsége, a fizikai erőpróbák és a férfivá, illetve nővé válás rítusai nélkül sokkal elszigeteltebben élünk, rettegve a külvilágtól. A testi erő inkább idegenné vált, nem része a természetünknek. A Spartan Race egy ilyen beavatási szertartás, és éppen ezért tartják sokan spirituális, sőt metafizikai élménynek, amely életeket változtat meg. Soha nem a könnyű végét fogtam meg a dolgoknak. Nem voltam soha tehetséges sportoló vagy gondolkodó, mindig mindent addig nyüstöltem, amíg össze nem jött. Van egyszerűbb út, de a makacs kitartás mindig nyerő. Nem én voltam a legjobb tanuló. Nem bújtam a könyveket, nem ez volt az elsődleges nálam. Aztán 6 hónappal az érettségi előtt egy haverom azt mondta: „Miért nem megyünk a Cornellre? Úgyis Ithacában van, közel ahhoz, ahol anyád lakik.” Az ötletben új kihívásra leltem, beindította a képzeletemet. Ennek a srácnak az apja a Cornell egyik professzora volt, hamar jelentkeztünk is. Istennek hála, elutasítottak. Hála? Igen, inkább hálás voltam, mint szomorú, mert imádtam azt a szót, hogy „nem”. Ezek a kedvenc betűim az ábécében: N, E és M. A visszautasítás csak még eltökéltebbé tett. Utánajártam a dolgoknak, és találtam egy kiskaput. Be tudtam járni az órákra anélkül, hogy hallgató lettem volna. Így aztán ott voltam az előadásokon, közben pedig újra jelentkeztem. Háromszor utasítottak el, mielőtt hivatalosan is felvettek volna. Mivel mint vendéghallgató félévenként csak limitált számú órát vehettem fel, az utolsó

félévemben 28 kreditet kellett teljesítenem összesen 9 kurzuson. Igazi rémálom volt, de addigra már tudtam, hogy kell tanulni. Az egyik professzorom megtanított, hogyan marad meg az információ a hosszú távú memóriában. Minden este, amikor hazamentem, leírtam újra az összes jegyzetemet. Fáradságos munka volt, de megérte. Már nem is kellett külön készülnöm vizsgákra. Szembekerültem egy akadállyal, és megtanultam, hogyan küzdjem le. Nem volt könnyű, és eltartott egy darabig, de megcsináltam. És mivel legyőztem ezt az akadályt, felkészültebbnek éreztem magam a későbbi kihívásokra, mint előtte bármikor. Ha tudod, hogy jön az akadály, hogy készülsz fel rá? A Spartan Race egyik fő ismérve, hogy telepakoljuk a versenyt akadályokkal, hogy elgáncsoljuk az embert. Lényegében az ismeretlennel való találkozásra készít fel. Paradoxul hangzik, de nem az. A különleges egységek, mint a haditengerészek vagy a zöldsapkások. állandóan így edzenek. A harci ütközet az abszolút példája a megjósolhatatlan helyzetekkel való találkozásnak, és aki ebben jó akar lenni, annak mindenre fel kell készülnie. A különleges egységek épp ezért lenyűgözőek – nyomás alatt is higgadtak, a legextrémebb körülmények között is csak a feladatra összpontosítanak. Ez egy különösen vonzó tulajdonság, amit sokan csodálunk. Évezredekig a hadseregbe való belépés és a kiképzés az egész világon beavatási rítusként szolgált a fiatal férfiaknak (és gyakran nőknek is). Szóval itt nem is annyira a Spartan Race militarista jellegéről van szó, inkább arról a katonaság által hagyott űrről, amit a Spartan részben betölthet, már ami a kiképzést, felkészülést és a társadalmi beavatást illeti. Nem mindenkinek kell megtapasztalnia a harcot, de ez a kiszámíthatatlanság az, amiért a szabadban folyó edzést preferáljuk a konditermi helyett. Hegyeken futni fel-alá változó időjárási és terepviszonyok közepette egészen más, mint a légkondicionált edzőterem futópadján. Vegyük Sarah Marbach példáját, aki 21 éves egyetemistaként 200 kilót nyomott. Sarah mindennapjai a következőképp festettek: elment

órára. hazament, evett, majd elment dolgozni, hazament, evett. Az orvosok azt mondták neki, hogy ha nem változtat, nem éri meg, a harmincat. A lány édesanyja gyomorszűkítő műtéten esett át, és lányának is javasolta ezt az eljárást. Sarah még a gondolatát is visszautasította, míg el nem ment egy, a műtétről szóló egészségügyi előadásra. Szép lassan a lesújtó állapota és a sötét előrejelzések megtették a hatásukat: „Tudtam, hogy erre a beavatkozásra lesz szükségem, ha meg akarom menteni az életemet” – emlékezett vissza. 2009 második felében Sarah a műtétre készülve életmódváltásba kezdett. Visszavett a kalóriákból, és gyakrabban edzett. Amikor betolták a műtőbe, 150 kiló volt, ötvennel kevesebb, mint amikor belefogott az életmódváltásba. Ez a hozzáállása az operáció után is megmaradt. A napirendjét a kedvenc edzéseihez igazította: spinning, kickbox, zumba. Csak akkor evett, ha éhes volt, nem unalomból. Személyi edzőt is fogadott, aki segített neki a súlyzós edzésekben. Sarah úgy döntött, elindul egy futóversenyen – a gondolat korábban, amikor 200 kiló volt, fel sem merülhetett. Felmérte a lehetőségeit, és belevágott. Öt és tíz kilométeres versenyeken indult, végül a félmaraton is összejött. Ekkorra a súlya már megfelelt a magasságának. „Végre jól éreztem magam a bőrömben, és büszke voltam az eredményeimre” – emlékszik vissza. Ezután hallott a Spartan Race-ről. „Készen álltam a kihívásra, de egy kicsit féltem – mondta. – Amikor meghallottam, hogy A nagy fogyás (The Biggest Loser) című műsor indít egy szponzorált csapatot a Spartan Beast egyszerűbb változatára, azonnal lecsaptam a lehetőségre.” Az igazság pillanata 2013. június 1-jén jött el, amikor az egykor 200 kilós nő odaállt a startvonalhoz, A nagy fogyás többi versenyzőjével együtt. A verseny rögtön egy heggyel kezdődött, és Sarah futólépésben tört fel az emelkedőn. Minden alkalommal, amikor úgy érezte, nem bírja, eszébe jutottak apja biztató szavai, vagy egy-egy csapattársa hangját hallotta: „Gyerünk, kislány! Meg

tudod csinálni!” Aztán jöttek az akadályok. „A maga módján mindegyik kihívást jelentett – mesélte. – Ennek ellenére lelkesen és eltökélten veselkedtem neki, még akkor is, ha a sikertelen kísérletek után büntető burpee-ket kellett lenyomnom. Arra fókuszáltam, hogy mit tudok teljesíteni, hatottak meg a burpee-k. Felmásztam a 2-2,5 méteres falakra, átfutottam a kerekeken, homokzsákot cipeltem vagy betontömböt húztam hegyre fel, hegyről le, elhúztam egy óriási gumiabroncsot, másztam hatalmas kötélfalra, ferde falra, és sárban kúsztam szögesdrót alatt.” Miközben az egyik hegyi szakaszt teljesítette, hangot hallott maga mögött. „Nem is tudod, mennyire felnézek rád!” Az egyik csapattársa kiáltotta neki. „Elképesztően jó érzés, hogy az egyik versenyzőtársam példaképet lát bennem, amiért nem a könnyebb utat választottam – idézte fel Sarah. – Ez a hozzáállás meghatározza az életemet, és ebben a Spartan Race sem lehetett kivétel!” A segítségnyújtás kölcsönös: több társa is segített Sarah-nak átjutni a falakon, hogy folytathassa. Nem sikerült túljutnia a sziklafalon, a cölöpökön, a kötélmászáson, a dárdahajításon és a mászókán. Mindegyik alkalommal 30 burpee volt a büntetése. Kudarc helyett azonban fejlődési lehetőséget látott ezekben, hogy legközelebb sikerrel járjon. A spártai világban tudjuk, hogy a siker kulcsa az elhivatottság. A legjobb módja ennek, hogy megtegyük az első lépést, bármi legyen is a cél. Ha elindulok biciklivel Vermontból Long Islandbe a családomhoz, elhivatott vagyok. Félúton kikészülök, fájnak az izmaim, de nincs más választásom, tekerek tovább. Ha már jelentkeztél a Spartan Race-re, meséltél róla a barátaidnak, már nincs visszaút. Elkötelezted magad. Ha visszalépsz, nemcsak magad előtt ismered be a vereséget, hanem a többiek előtt is. Ez kell, hogy motiváljon, hogy megbecsüld a saját elkötelezettségedet, és ott legyél a rajtnál, versenyre készen. A Spartan Race minden egyes akadálya másként hat az emberi

testre. Íme, néhány példa a fő akadályokra, amelyekkel a legtöbb versenyen találkozhattok, és hogy mely fizikai képességet teszik próbára: mászóka: a felsőtest erejét farönkön sétálás: az egyensúlyérzéket dombra gurítás: a szív- és érrendszer erősségét dárdahajítás: a szem-kéz koordinációt, finommotorikát betontéglahúzás: az állóképességet Az akadályverseny szépsége, hogy a gyenge pontodra utazik. Lehetsz kiváló maratonista, de lehet, hogy a felsőtested gyenge. Lehetsz erős, a hegyi futáshoz hiányzik az állóképességed. Nem számít, mennyire vagy felkészült az élet kihívásaira, egyetlen gyenge pont lenyomhat. Lehetsz pénzügyi géniusz, de közben nem értesz a kapcsolatépítéshez. Ellenállsz a testi betegségeknek, de az érzelmi oldal gondokat okoz. Az akadályversenyes tréning arra való, hogy önbizalmat adjon a gyengeséged legyőzéséhez. Mindig csak meredtél a kötélre, de fogalmad sem volt, hogyan fogsz felmászni rá. Mégis megpróbáltad. Aztán újra, és újra, és most fent vagy. Ha legyőzöd a gyengeséged a versenypályán, jobb eséllyel veszed fel a harcot a függőségeid, rossz szokásaid, tehetetlenséged, boldogságod ellen – vagy akármi ellen, ami lehúz. Nem számít, milyen akadály jön szembe az életben, a közös hogy nem kellene ott lenniük. Amikor ultra-állóképességi versenyekre mentem, elindultam, és egyszer csak, BUMM – megváltozott az időjárás, feltűnt egy természeti akadály, egy kidőlt fa, valami, amire nem számítottam. Megtanultam, hogy igenis fel lehet készülni a kiszámíthatatlanra. Biztosíthatlak róla, hogy kialakítható az a felfogás, amely megtanít rá, hogyan kell ösztönösen reagálni a meglepetésszerű dolgokra. Ha felkészültél rá, az agyad nem lesz összezavarodva a váratlantól. Ellenkezőleg, a felmerülő akadály élesíti a fókuszodat. Fel tudod dolgozni az új adatokat, és gyorsan

igazodsz menet közben a megváltozott körülményekhez. A 3,5 méteres, zsíros fal egyszerre több fizikai kihívást is egyesít. Megmászni egy falat, amikor már egyébként is fáradt és elgyötört vagy, önmagában is komoly feladat, de még sokkal keményebb, ha zsírral van lekenve. A fogásod elenged, a lábaid összevissza csúszkálnak, a legkisebb tétovázás is visszaküld a földre. Egy spártainak nem az a kérdés, hogy meg tudja-e, hanem hogy meg fogja-e csinálni. És egy mára csak egy válasz létezik: meg fogja. Ha nem megy elsőre, addig edz, amíg sikerül. Az indulóink nemcsak azért futnak, hogy célba érjenek, hanem az idővel is versenyre kelnek, hogy összemérjék magukat másokkal vagy a saját korábbi idejükkel. Azt is megkockázatom, hogy a legkomolyabb akadály, mind közül az idő. Egy spártainak vagy reménybeli spártainak új kapcsolatot kell kialakítani az idővel. Minden perc ezen a bolygón kincs. Mindenkinek meghatározott mennyiség jut, és senki sem tudja, mennyi. Épp ezért az időmenedzsmentet a személyiség mércéjének tartom. Elvégezzük a munkánkat, vagy csak lébecolunk? Megneveljük a gyereket, vagy elkényeztetjük? Egészségesen táplálkozunk, vagy szemetet eszünk? Ha a füledhez tartod a sajtburgeredet, és figyelsz, hallhatod, ahogy épp eltömődnek az ereid. PILLECUKORTESZT A legtöbb döntés az életünkben nem élet-halál kérdése. A jelenkor fő kihívása, hogy rengeteg lehetőségünk van, és a legtöbb arról szól, hogy minden szinten megkönnyítse az életünket. Készülékek, amelyek kényelmesebbé teszik a mindennapokat; ajánlatok, amelyek arra csábítanak, hogy feladjuk elkötelezettségünket; pirulák, amelyek ébren tartanak; pirulák, amelyek elaltatnak; „edzések”, ahol egy vibráló fémdarabot kell csak tartanod. Könnyítések mindenütt. Mi, spártaiak, nem kérünk ezekből a könnyítésekből, mert a nehezebb út mindig nagyobb jutalommal jár. Elhalasztjuk a kielégülést, még akkor is, ha az nem garantált.

Emlékszünk Shackleton hirdetésére? „Siker esetén megbecsülés és elismerés.” Az áldozathozataluk nem garantált semmit, csak egy halvány esélyt adott a dicsőségre. Ezt mindig a legnehezebb eladni. Az emberek jellemzően nem vállalják a kezdeti fájdalmat a későbbi örömért cserébe. Az emberek csak az örömöt keresik – pont ez az oka, hogy ma az országban háromból két felnőtt túlsúlyos vagy elhízott. Túl sokan folytatnak ülő életmódot, emiatt az olyan betegségek, mint a kettes típusú cukorbetegség, egyre gyakoribbak. Ezeknek a betegségeknek a 83%-a megelőzhető lenne egészségesebb táplálkozással, több mozgással és a dohányzásról való leszokással. Még azt is ki merem jelenteni, hogy az első számú gyógyszer az edzés. A gyors jutalom, a szemeid előtt lebegő díj kecsegtet. Majdnem mindenki a könnyebb utat választja. A nehezebb út kevésbé kitaposott, Shackleton emberei maradhattak volna otthon a meleg ágyikójukban a feleségükkel, de úgy döntöttek, elhalasztják a kielégülésüket. A késleltetett kielégülés egy elvont fogalom, amit sokaknak nehéz lehet értelmezni. Mikor voltál boldog attól, hogy valami vagy valaki késett? „Itt ülök a dugóban, és elkések a melóból. Királyság!” „Késik a repülő, a reptéren fogok éjszakázni. Ez az!” „A rendelése késve jutott el a raktárhoz, így a ruháit csak a nyaralás után veheti át. Hát nem fantasztikus? (Mondta: Senki, soha) A spártai világban rá kellett jönnünk, hogy sok esetben a kielégülést el KELL halasztani, ha sikert akarunk elérni. Ezt az elméletet a tudomány is igazolta, a legnevezetesebb ezek közül a „pillecukorteszt” néven vált híressé. Pillecukor? Az édesség eszegetése a legkevésbé sem hangzik spártainak, mégis ez írja le a legjobban a spártai mentalitást és a filozófiánk alapjait.

Egyszersmind ez a kulcsa a sikeres életnek is. 1972-ben a Stranford Egyetem egyik kutatója. Walter Mischel fejében fogalmazódott meg a kísérlet ötlete, amely azóta világhírűvé vált. Mischel pillecukrot ajánlott fel a gyerekeknek. Azt mondta, megehetik azonnal vagy várnak vele 20 percet – az utóbbi esetben viszont kapnak még egyet. Egyszerű a választás. Később nyomon követte a tesztalanyok életét, hogy felnőve sikeres emberekké váltake. Kiderült, hogy akik nem ették meg azonnal a pillecukrot, sokkal sikeresebbek lettek, mint azok, akik igen. Jose Albanil az arizoniai Scottsdale-ben élő grafikus tudja, milyen átesni a pillecukorteszten. Az Arizona Health and Fitness Expóban, egy spártai stílusú edzőközpontban készült az egyik közelgő versenyre. A bemelegítés után az edző kiadta a feladatot: 50 guggolás, 30 burpee, majd 30 Superman-hídtartás – a vázizmok és az alsó hát edzésterve egyenesen a pokolból. Ezután homokzsákcipelés és dobás következett az épület körül. „Úgy izzadtam, mint egy versenyló. A kezeim úgy remegtek, hogy akkor sem bírtam volna megemelni egy kávésbögrét, ha az életem múlt volna rajta. Az edzőtársai le-levágták a kanyarokat, kihagytak ismétléseket, és rövidebb szetteket csináltak, azaz ők elvették a pillecukrot. Jose azonban kész volt teljesíteni az előírt feladatokat, és később akarta learatni a munka gyümölcsét. De okosabban dolgozott. Rájött, hogy minél messzebb tudja dobni a homokzsákot, annál gyorsabban halad. Nehezebb volt végrehajtani a dobásokat, és a többiek inkább nem is próbálkoztak vele. Ám Jose, jó spártaihoz méltóan, előbb vállalta a fájdalmat a későbbi jutalomért. Szerintetek ki fog talpon maradni a versenyen, a sportpályán vagy akár a munkahelyen? Ő, vagy azok, akik a könnyebb utat választották? A hosszú távú cipekedés a kedvenc akadályom annak megállapítására, hogy ki miként szerepelne a pillecukorteszten. A tüdőd keményen lüktet, a lábad mintha gumiból lenne, de menned kell előre azzal a nehéz tárggyal, amelynek a súlyelosztása is egyenetlen. Mindenhol fáj, és oly egyszerűen megoldhatnád a gondjaidat, ha csak

elejtenéd a súlyt – Jose esetében a homokzsákot. De ha még egy kicsit kitartasz, legyőzöd az akadályt, megerősödsz, kitartóbb leszel, és a fogásod is biztosabb lesz. Hiszem, hogy az azonnali kielégülés, amit a pillecukorteszt is mér, az első számú oka annak, hogy elbukunk mint emberek, az élet számos területén. Nincs igazibb szimbóluma az azonnali kielégülésnek a mai társadalomban, mint a hitelkártya. Valójában nincs is pénzed, hogy megvedd magadnak azt a valamit, mégis akarod? Mégpedig azonnal? Semmi baj! Vedd meg most, és fizesd ki később, mit számít, hogy a kamatok miatt végül kétszer annyiba fog kerülni, mint eredetileg. A hitelrendszer iránti rajongásunk volt a fő oka a2009-es gazdasági válságnak, számtalan személyes és családi krízishez vezetett egész Amerikában. Rosszul érint az a rengeteg pusztítás, amit a pillecukorteszten való folyamatos elbukás generál az emberek életében. Minden egyes nap az EGYETLEN nap, ami a miénk, és még az sem garantált, hogy mind a 24 óra a miénk is marad. Amikor reggel kinyitod a szemed, az az első teszt, és ha úgy döntesz, hogy szundizol még egy kicsit, máris elvetted a pillecukrot. De ha kiugrasz az ágyból, és belevágsz egy termékeny napba, akkor elhalasztod a kielégülést, amivel előnyt szerzel. Meggyőződésem, hogy a legjobb napindító egy erőteljes edzés. Nyiss egy kőkemény edzéssel, és ez az egész napodra kihat. Csináld mindennap, váljon szokássá, és alapjaiban változik meg az életed. Most milyen gyakran veszed el a pillecukrot? Felkelsz korán reggel és edzel, vagy elveszed a pillecukrodat és maradsz a takaró alatt? Elveszed a pillecukrodat, és egész éjszaka piálsz a haverokkal, vagy korán fekszel, korán kelsz, és két pillecukrot kapsz holnap, mert produktív napod lesz? Ha a reggeli edzést választod, és eleget alszol, sok pillecukrod lesz később. Az egyetlen módja annak, hogy megtanuld a leckét, ha megtapasztalod az ellenkező oldalt. Érezned kell, milyen szörnyű, ha nem koncentrálsz, és emiatt elhasalsz egy vizsgán, vagy elvesztesz egy megbecsült vevőt. Ugyanakkor látnod

kell azt is, milyen remek érzés, ha végigcsinálod, ha a tükörbe nézve látod a kockás hasat, és mindenki dicsér. Végeredményben újrakalibrálod az agyad. Se szeri, se száma azoknak a negatív példáknak, amikor valaki inkább a pillecukrot választja, például úgy, hogy halogatja a munkát vagy a tanulást, amíg kezelhetetlenné nem válik a baj. Nem írod meg időben a beadandót, mert bulizol, de gondolj bele, milyen tehertől szabadulnál meg, ha idő előtt végeznél vele, és leadnád. Ugyanez van a munkahelyen is. Gondold át, mit kell elvégezned az adott napon, írj róla listát, és csináld meg. Csak azért, mert mindjárt 5 óra, nem kell feladnod, és holnapra halasztanod semmit. Fejezd be, amit elkezdtél, pipáld ki a listádról, és másnap tiszta lappal kezdhetsz. A kisebb házimunkák, mindennapi feladatok is megfelelnek a „vedd el a pillecukrot később” mentalitásnak. Nem akarsz porszívózni, fürdőt takarítani vagy elmenni a boltba? Ha ezeket a feladatokat félreteszed, ha elveszed a pillecukrot és hátradőlsz, nemcsak nehezebb lesz őket később elvégezni, de az el nem végzésük a mindennapi életedre is kihat majd. Inkább veszel egy új cipőt, mint hogy befizesd a villanyszámlát? Ha sokáig halogatod, a végén kifutsz az időből, végeredményben azért, mert pár héttel korábban a kényelmet választottad. A késedelmi díj meg annyi lesz nagyjából, mint az új cipőd ára. Az ilyen példák nagyszerűek arra, hogy magunkévá tegyük a „vedd el a pillecukrot később” megközelítést. Igyekezz elvégezni, amit el kell, és később sokkal jobban fog ízleni a pillecukor. A tudomány kimutatta, hogy az igazán sikeres emberek nem a legtehetségesebbek vagy a legintelligensebbek, hanem azok, akik megdolgoznak a sikerért. Geoff Colver, a Talent is Overrated (A tehetség túlértékelt) című könyv szerzője szerint a világklasszis teljesítményt elérők fő ismérve nem a tehetség, hanem a rendszeres gyakorlás. A Segítsük kibontakozni gyerekeinket! (How Children [3]

Succeed című könyv írója, Paul Tough az érettségizetteket hasonlította össze az érettségit nem szerző, GED (General

Educational Development) igazolást kapó fiatalokkal. Ezt az igazolást azoknak állítják ki, akik elvégzik ugyan a középiskolát, de az érettségit nem teszik le. Intelligencia és tudás terén nincs jelentős különbség, ám az érettségizők jellemzően jobban keresnek. Miért? Mert nekik volt egy céljuk, nevezetesen az, hogy letegyék az érettségit. Nem mintha minden GED-t szerző diák elszórakozta volna a gimnáziumot – sokszor nem tehetnek róla –, de előfordul, hogy egyszerűen csak feladják. Hasonlóképpen, azok a gyerekek, akik hajlandóak 15 percet kibírni pillecukor nélkül, sem feltétlenül intelligensebbek. Egyszerűen csak megvan bennük az, amit dr. Angela L. Duckworth, a Pennsylvania Egyetem kutatója „szívósságnak” hív. A „szívós” szinonimái között megtaláljuk az „állhatatos”, „elszánt”, „fáradhatatlan”, „kemény”, „kitartó” és a „rendíthetetlen” kifejezéseket is. Ugyanakkor a szóban elrejtve ott van a „szív” is. Biztosak lehetünk benne, hogy ha valaki szívós, az hajthatatlan, szilárd jellem. Szívósság nélkül senki sem lehet igazi spártai. Céljainkat fáradhatatlan próbálkozásokkal érjük el. A jó erőnlét és az egészség nem szerezhető meg egyetlen, monumentális erőfeszítéssel. Csak konzisztens, koncentrált munkával teremthető meg. Sorolhatnánk a sportolókat, akik hihetetlen tehetségük ellenére sosem járták be azt az utat, amit a képességeik alapján jósoltak nekik. Jeff George például az egyik legjobb kezű irányító volt, akit az NFL valaha látott. A jobb válla helyére gyakorlatilag egy rakétavető volt telepítve. Ennek ellenére egyik csapatában sem tudott bajnokságot nyerő vezéregyéniség lenni, de még túl sok meccset sem nyert. Hiányzott belőle az, ami a spártai mentalitású irányítókban, Unitasban, Elwayben, Bradyben megvolt. Nem volt elég szívós. Aztán ott van a másik véglet, azok, akik ugyan szerényebb képességekkel rendelkeznek, de mindennapi, fogcsikorgatóan kemény munkával kihozzák magukból a legtöbbet. Mariano Rivera, a New York Yankees baseballjátékosa minden meccsen csakis egyféle dobást alkalmazott – egy vágott gyorslabdát – a világ legjobb

ütőjátékosai ellen. Mindenki tudta, mi fog következni, mégis úgy kidolgozta, begyakorolta ezt a mozdulatsort, hogy nem tudták megütni a labdát. „Mo” 2013-ban minden idők egyik legjobb closereként vonult vissza az amerikai profiligából, az MLB-ből, azzal az egyetlen, tökélyre fejlesztett dobásával. A szívósság nem egy rövid távú jelenség. Egy lelkiismeretes, szívós sportoló elérhet rövid távú célokat, mint a javuló állóképesség vagy a súlycsökkenés, de a kitartás több ennél. Duckworth és három munkatársa a Journal of Personality and Social Psychology című folyóiratban publikált 2007-es cikkében így írt: „A szívósság magában hordozza az állhatatos munkát a célok felé, fenntartva az erőfeszítést és az érdeklődést az akár éveken át tartó kudarcok, visszaesések ellenére is. A kemény és kitartó egyén úgy közelíti meg [4]

a célt, mint egy maratoni távot: fő erénye az állóképesség.” Aki még nem elég kitartó, az is magába „szívhatja” ezt a képességet? Egy 2010-es, a Journal of Personality and Social Psychologyban megjelent cikk szerint a személyiség egy idő után stabillá válik. Egy óvatos 17 évesből nem valószínű, hogy őrjöngő, vad 50-es lesz; valaki, aki mindig kerülte a kockázatokat, nem lesz szerencsejáték-függő és így tovább. Fontos azonban megértenünk, hogy a környezet befolyásolhatja a viselkedésünket. Lehet, hogy nem vagyunk képesek megváltoztatni a biológiai működésünket, de a viselkedésünkön tudunk változtatni. Szabad akarattal rendelkezünk. Másképp fogalmazva: lehet, hogy genetikailag hajlamos valaki a szívrendszeri problémákra, ám ha az adott személy tudatosan kerüli az egészségtelen ételeket, nem dohányzik és aktívan sportol, jelentősen csökkentheti a betegség kialakulásának kockázatát. Néhányunknak a szívósság könnyű átmenet lehet, másoknak sokkal komolyabb erőfeszítésbe kerül. Keményebb és kitartóbb akarsz lenni? Kezdd ezzel: 1.

Vázold a tervedet a sikerhez vezető úton! Tervezd meg a

kezdést, jelölj ki egy célt, és határozd meg az útvonalat! 2. Oszd meg a terved valakivel! Fontos, hogy az illető képes legyen támogatni, de ha kell, építő jellegű kritikát is várhatsz tőle. Ha kell, fogadj fel egy edzőt! 3. Zárd ki a figyelemelterelő tényezőket! Mi a mérged? Tévé? Net? Játékok? 4. Vezess naplót a sikereidről és a kudarcaidról! Emlékszel, amikor piros pontokat kaptál a suliban, ha valamit jól csináltál? Adj magadnak piros pontot a nap folyamán minden egyes sikerért! 5. Ha szükséges, tegyél módosításokat, feltéve, hogy az eredeti cél nem változik. Mindig dolgozz a megoldáson! 6. Végül, de nem utolsósorban: ne add fel! Ne engedd, hogy a zökkenők kudarccá váljanak! Tanulj belőlük, és menj tovább! Maradj elhivatott a céljaid iránt! Az egyik oka annak, hogy a Spartan Race ennyire megváltoztat, ha részt veszel egyen, hogy segít kialakítani ezt a képességet. Egyfajta szívóssági gyorstalpaló. (1) Elkezded a céllal: teljesítsd a versenyt! (2) Elmondod a barátaidnak, hogy indulsz. Esetleg felfogadsz egy edzőt, vagy utánanézel online. (3) Kizárod a zavaró tényezőket azzal, hogy facebookozás helyett edzel; tartod a diétádat, és nem mész a munkatársakkal a pénteki iszogatásra. (4) Hitelesen számon tartod az edzéseidet, a bevitt kalóriákat és tápanyagokat. (5) Előfordulhat, hogy edzés során megsérülsz. Ahelyett, hogy bedobnád a törülközőt, megteszed a szükséges változtatásokat, hogy biztonságosabban folytathasd tovább a munkát. (6) Nem adod fel, annak ellenére sem, hogy néha úgy érzed, legyűr a kihívás. Ragaszkodsz a célodhoz, ezt átmented a versenyre, és az akadályokra is. Ezek az akaratod végső erőpróbái. Ahogy öregszel, a képességed, hogy elhalaszd a kielégülést, természetessé válhat. Még tovább mehetsz, ha aktívan keresed azokat

a dolgokat, amiket a legkevésbé akarsz. Az edzőterem-analógiánál maradva: ha a guggolást utálod a legjobban, akkor legyen az az első gyakorlat, amit megcsinálsz, mintha csak elébe mennél a kényelmetlenségnek. Ha dolgozni mész, és van egy 20 soros listád a teendőidről, kezdd a legnehezebbel, például hívd fel a problémás ügyfelet, akiről tudod, hogy nem lesz könnyű eset. Mások halogatnak, és a végére hagyják a legnehezebb elemet. Sajnos a kellemetlen feladat súlya végig ott lesz a vállukon, amíg a könnyebb teendőket végzik. Mire odaérnek a kemény feladathoz, lehet, hogy a helyzet még súlyosabb, és talán idő sincs rá, hogy kezeljék. Ez a képesség, hogy elébe menjünk a feladatoknak, fejleszthető és tanulható. Ne siránkozz, hogy a DNS-edben van a halogatás. Ez csak egy rossz berögződés, ami az évek alatt kialakult, valami, amit kiválthatsz jobb szokásokkal. Bizonyos távolságból könnyen láthatók a késleltetett kielégülés eredményei. Az igazi gond az, hogy sokan nem tudják a gyakorlatban is felismerni az ilyen döntési helyzeteket. Ez az egyik fő oka annak, hogy elkezdtem szervezni a Spartan Race versenyeket, hogy kiragadjam az embereket a komfortzónájukból, akkor is, ha ez azt jelenti, hogy a zűrzavarba taszítom őket. A verseny hívószava valamit felébreszt bennük odabent. TE IRÁNYÍTSA AZ ÉLETED! Minden döntés, amit hozunk, a késleltetett kielégülésen és egyéb spártai koncepciókon alapszik. Nézzük a spártai döntéshozó csalásellenőrző táblát. Ha választhatsz, hogy 1. keményen vagy engedékenyen bánj a gyerekeddel: majdnem mindig keményen; 2. edzés vagy nem edzés, ha nincs hozzá kedved: majdnem mindig edzés; 3.

egyél desszertet vagy ne: mindig ne;

4. igen;

fuss egy kicsivel messzebb, ha elfáradtál: majdnem mindig

5. igen.

kilépj-e a komfortzónádból, ha nincs is hozzá kedved: mindig

Sokat tanultam az időről apám egyik ismerősétől, Big Philtől. Apám üzletember volt, és nagyon nehéz volt annak idején anélkül üzletelni Queensben, hogy ismertél volna bizonyos embereket. Big Phil egyike volt ezeknek az embereknek. Sok időt töltött rács mögött. Többször elvitt vásárolni, és mivel a piac csak pár háztömbre volt, azt mondta: „Fussunk!” Gondoltam, miért ne? Egyszer az egyik öltözőben Big Phil tajcsizni kezdett, ami akkoriban nem számított tipikus elfoglaltságnak, de senki sem mert beszólni neki, mert az könnyen az illető életébe kerülhetett volna. Big Phil sok mindent tanított nekem, de a legfontosabbak a következők: 1) legyél nagyon fitt, és 2) használd ki életed minden egyes percét. A feleségem bolondnak tart érte, ám ha van egy kis szabadidőm, bárhol képes vagyok nyújtani vagy edzeni egy kicsit. Szégyelli magát, ha például egy repülőtéren kezdek burpee-ket csinálni. Az egészség sohasem lehet szégyen. Mindannyian a szokásaink rabjai vagyunk. Szeretjük a kiszámíthatóságot. Tudjuk, mikor kezdődik a kedvenc műsorunk, mikorra kell a reptéren lennünk, és mikor mossunk fogat. Hétfőn dolgozni megyünk, szombaton sokáig alszunk. Valaki templomba jár, valaki meccsre. Az életünk kiszámítható lesz, egy komfortzónát alakítunk ki, ami a mindennapi életünk valóságaként hat. Feltételezzük, hogy az életünk mindig úgy zajlik, ahogy tervezzük, mindig vár ránk a következő étkezés, a következő reggel, megkapjuk a havi fizetést, és minden megy a maga útján. Egészen addig, amíg valami ki nem zökkent. Sokszor úgy alakulnak ki ezek a megszokások, hogy nem is gondolunk bele, és főleg nem elemezzük a keletkezésüket. Aztán

egyszer csak egy idegen helyen ébredünk, pislogunk, és nem értjük, mit keresünk itt. Egész idáig itt voltam? Még a legjobbakkal is megesik mindez. Annyira belekényelmesedünk, hogy a napokból hetek, a hetekből hónapok lesznek, és mire felocsúdnánk, kiderül, hogy életünk nagy részében alva jártunk. Sokan most is alszunk, és ha nem vigyázunk, könnyen olyan helyen ébredhetünk fel, ahol soha nem akartunk volna, vagy – ami még rosszabb – sehol. A „normális, amerikai élet” az, amit ismerünk és szeretünk. Tudjuk, hogy üdítőt kell innunk, és pizzát zabálnunk – elvégre azt mondják a tévében és a magazinokban, hogy erre van szükségünk. (Ők csak tudják.) Levesszük a tábla csokit az édességes polcról. (Próbáld újra.) Meg a tizedik fajta hajregeneráló sampont, mert jót tesz a fejbőrnek, és valóságshow-kat bámulunk, mert ott látjuk az igazi életet – ne foglalkozzunk vele, hogy ezek a műsorok kidolgozottabb forgatókönyvvel készülnek, mint néhány dráma. Megvesszük az új telefont, az új laptopot, mert, hát tudod, naprakésznek kell lenni. Ülünk, nézünk, és végül elvisz a rák vagy a szívünk, és csak gyarapítjuk a statisztikákat. Aztán a kör folytatódik a gyerekeinkkel, meg az ő gyerekeikkel, és így tovább. Azt gondoljuk ez az élet rendje. Mindenki azt hajtogatja, hogy nincs ideje. Akkor csinálni kell! Add össze, hogy mennyi időd ment el egy nap, nézd meg, nem lett volna-e valahol fél órád fekvőtámaszra, sétára vagy más testmozgásra. Őszintén meglepne, ha tényleg nem lenne rá napi fél órád. Miközben alva járjuk az életünket, óhatatlanul elvesztegetjük legjobb lehetőségeinket. A dolgok valódi természete furcsának vagy szokatlannak tűnhet, ezért nem illik bele az életről alkotott képünkbe. De mi van, ha az élet más, mint amilyennek egy átlagember szerint kellene lennie? Nem lehet, hogy az életünk helyét szép lassan elfoglalja valami más, miközben az eredeti már nem is látszik? Nem lehet, hogy a valódi életünket szépen lassan kitakarja, elnyomja valami más úgy, hogy az élet a maga tisztaságában már nem is látszik? Mi is tehetne az élet, ha nem ez? Az igazság gyakran ijesztő,

kizökkentő, mi több, rémisztő lehet, mert annyira ellentmond a mi kis világunknak – amiről azt hittük, hogy az a normális. Túl nagy kérésnek érezzük. Mindent meg kellene változtatnunk, de csak vállat vonunk, és meghátrálunk, ahelyett, hogy megemberelnénk magunkat, és előre indulnánk. Mindezt azért, mert annyira más, így nem is lehet igaz. Ami azt illeti, nagyon sok minden, amit az agyunk valóságként fogad el, valójában csak feltevéseken alapszik, sőt gyakran teljes mértékben téves. A szükségleteink, amikről a „szakértők” meggyőznek minket, talán nem is szükségesek, és a normális, kellemes élet, amiről azt gondoljuk, jár nekünk, talán pont a halálunkat jelenti. Az úgynevezett igényeink hogy több kacatunk és terünk legyen, talán csak azért vannak, hol távol tartsanak egy mélyebb, tartalmasabb élettől, ahol nem kell mindent megvennünk. A birtoklás vágya nagyobb, mint a céljaink, pedig fordítva kellene lennie. A trendi diétáskönyvek mindegyike más vitamint istenít, és mindig újabb kiegészítőket ajnároz. „Most akkor mi van? – tesszük fel a kérdést. – Az élet nem lehet ilyen bonyolult!” Ha őszinték vagyunk magunkkal, érezzük, hogy valami nem stimmel, de még ilyenkor is félretoljuk, és inkább nem gondolunk rá. Végül is mit számít? Nincs benne a hírekben. A szokásaink, amelyeket kialakítunk, egy idő után abba a hitbe ringatnak, hogy úgysem lehetséges változtatni. Aztán rezignáltan, leszegett fejjel megyünk tovább ugyanazon az úton, a változás legkisebb jele nélkül. Nem mozdulunk, csak stagnálunk. Hiszem, hogy a változás nélküli élet maga a halál. Az emberi test átlagosan 100 billió sejtből áll, ezek mindegyike őrült mód azon dolgozik, hogy túlmozogja saját közelgő szétbomlását. Mindegyik sejt folyamatos mozgásban van: feltöltődik, újraépül, fenntart, terjeszkedik. Ha csak egy percre is leállnának, végünk lenne: nem lennénk más, csak egy élettelen anyagkupac. Ezért hiszem azt, hogy az élet a mozgás, a mozgás pedig az élet. Az a több ezer ember, akik egy-egy Spartan Race előtt nyüzsögnek a pályán, sárosan, koszosan,

ők élnek és jelen vannak a pillanatban. Mélyen legbelül minden emberi lény a mozgásra és a gyarapodásra vágyik. Akár egy eleven energiabomba, a lélek állandóan mozog, pörög, forog, mondhatni táncot jár, csakis azért, hogy szabadságvágyát kikiáltsa. A szépséget óhajtja, nem a szórakozást; jelentésre vágyik, nem banalitásra; a tudást akarja, nem a szenzációt. A modern társadalom túl kevés teret ad az igazságnak. Túl gyakran áldozzuk fel a tudás keresését, eltérítenek a csillogó, anyagi javak. Hiszem, hogy minden egyes nap választhatunk. Választhatunk, hogy visszautasítjuk-e a változást, ragaszkodunk-e pusztító szokásainkhoz, és továbbra is eltékozoljuk-e a drága pillanatainkat, kitartóan menetelve dicstelen halálunkba. Nem is számít, hogy meghalunk-e holnap, mert úgysem történne semmi, se holnapután, se jövőre, se tíz év múlva. A „spártaiak” úgy döntenek, hogy kilépnek ebből azáltal, hogy valami felháborító, bátor vagy egyszerűen más dolgot tesznek. „Az élet több, mint a halálba tartó út – mondta Hunter S. Thompson –, ahol az a cél, hogy szépen, egészben érkezzünk meg. Akkor már inkább szakadtan, rongyosan zúzzunk be, egy füstfelhőből előtörve, hangosan kiáltva, hogy »Ez igen! Micsoda menet volt!«” Ne értsd félre, mindez nem azt jelenti, hogy kínozd a tested. Inkább azt, hogy használd ki okosan az időt, fedezz fel, alkoss, végezd el, amit el akartál végezni az életedben! Mindannyian véges idővel rendelkezünk ezen a bolygón, és ha arra használjuk, hogy normális, rendes életet éljünk, akkor szerintem elpocsékoljuk. Ha valamit normálisnak nevezünk, az csak egy másik szó arra, hogy átlagos, középszerű vagy jelentéktelen. Bárki élheti ezt a normális életet a mások által kijelölt határok közé szorítva. Bárki élhet így, csak sajnos nem fog számítani. Végül mind a temetőben kötünk ki. De az igazi tragédia az, ha úgy érkezünk meg, hogy nem is látszik, hogy próbálkoztunk volna valami nagyszerűt elérni. Henry David Thoreau fogta magát, elment a vadonba, mert nem akarta, hogy úgy múljon el az élete, hogy „nem élt igazán”. Akárcsak a híres író,

mi is léphetünk az igazi élet felé. Kezdjük, mondjuk, a mai nappal. Felkészülni a váratlanra egyszerű. Meg kell tenned a váratlant. Törj ki a mókuskerékből. Menj el futni az éjszaka közepén. Ússz a nyílt vízben. Állj meg, és mássz fel arra a messzi dombra. Menj messzebb a biciklivel. Ha a saját határaidon belül maradsz, nem leszel felkészült az ismeretlenre. Így amikor majd szembekerülsz vele – mert szembe fogsz, az biztos – nem fogod tudni, hogy győzd le.

4 A VISZONYÍTÁSI RENDSZERÜNK MEGVÁLTOZTATÁSA

Csak úgy kezdhetsz el valamit, ha befejezed a dumát, és cselekszel. – WALT DISNEY –

Az első Spartan Race-t 2010 májusában rendeztük a vermonti Burlington-ban, nem messze tőlünk, és a környékbeli bárokban tartott találkozók keretében igyekeztem reklámozni. Egy egyetemistákból álló kis csapat fantáziáját megragadta a dolog, és hamarosan az egész környéket teleplakátolták, hogy jelentkezőket gyűjtsenek. Sokan még nem teljesen értették az alapkoncepciót. – Úgy érted, mint egy triatlon? – kérdezte valaki. – Nem egészen – válaszoltam. – Inkább, mint egy nap a seregben. Vagy kidobnak, vagy előléptetnek. A marketing nagy feladat volt. Végeredményben egy új terméket kellett eladnunk, azaz meggyőzni mindenkit, hogy önként vállalják a

kínzást, de amúgy ne féljenek, jó lesz. Emlékszem, azt mondtam Andynek: „Nem tudom, hogy a világ készen áll-e erre.” Annak ellenére, hogy senki nem tudta, mire számíthat, 700-an neveztek az első versenyre, és elkísérte őket 300 szurkoló is, főleg barátok és családtagok, hogy buzdítsák őket. A verseny napján a jelentkezők többsége, beleértve a gyakorlott sportolókat is, inkább szkeptikus volt. Minden más versenyen ismertek a paraméterek: egy maraton minden esetben maraton, nem is lehet más. A triatlon minden alkalommal futásból, kerékpározásból, úszásból áll. Egy hot dog evő verseny pedig, nos, az hot dog evő verseny. Az első Spartan Race viszont minden résztvevőnek, újdonság volt, nekünk, szervezőknek pedig egy vad kísérlet, amit a vadon laboratóriumában végeztünk az emberi szellemen. Az első és az azt követő pár futam részben kalandverseny, részben spártai küzdelem, részben pedig látványsport volt. A mezőnyt sportolók és barátok színes kavalkádja alkotta. Mintha a Rettenthetetlen (Braveheart) című Mel Gibson-fim egy jelenetét forgattuk volna: mindenféle alkatú és méretű emberek, elképesztő göncökbe csomagolva. Az első verseny rajtvonalánál mindenki ideges volt. A legtöbben még csak hasonlót sem csináltak korábban, és fogalmuk sem volt, mi várhat rájuk. Abban sem voltunk biztosak, hogy egyáltalán elindulnak-e, ha meghallják a startpisztolyt. A versenyzőkre szinte azonnal derékig érő, jéghideg víz várt. Húsz perc elteltével némelyikük arcán tisztán látszott a düh, de majdnem mindegyikük kibírta, ment tovább, és a célban már szélesen mosolygott. Olyan volt, mintha gyerekeket látnék felnőtt testekben. Emlékszem, arra gondoltam: ,,Vajon Vermontban van valami különleges, vagy ennyire beletrafáltunk valamibe?” Zaklatottság, szenvedés, düh, és végül szeretet! Ezek a lépések jellemzik a mai napig az átlagember találkozását a Spartan Race-szel. Ezt követően a Spartan Race gyorsan felkapott lett, hamar elterjedt.

Hogy miért? Ez nagyban köszönhető a személyes, már-már spárituális kapcsolatnak, amit a Spartan versenyek hoznak elő. A gyermekkorom sok szempontból problémás volt, de sikerült apám és anyám legjobb tulajdonságait összegyúrnom. Ezek segítségével egy szinte természetfeletti kötődést alakítottam ki a résztvevőkkel, miközben rengeteg munkának vetettem alá őket, hogy kihozhassák magukból mindazt, amiről még ők sem gondolták, hogy képesek rá. Ez lobbantja őket lángra, ettől lesznek fanatikusak, ez sarkallja őket arra, hogy posztoljanak róla, megosszák és igazi jelenséggé tegyék a Spartan Race-t. Szerencsés vagyok, hogy felismertem ezt a fogadtatást és megerősítést, és ünnepelhetem a követőim hűségét. Ez a hűség tette gyümölcsözővé az üzletet, amely az alapítás óta eltelt négy év alatt több mint 100 versenyt élt meg. Társaimmal együtt rendeztünk már versenyt több tízezer ember előtt olyan helyeken, mint Szlovákia, vagy nagy stadionokban, mint a New York-i City Park vagy a bostoni Fenway Park. Háromszázezer ember követi a napi edzésterveinket, amelyeket a spartanrace.com honlapon teszünk közzé, és a közösségimédia-felületeinken is megosztunk. A ketrecharc (MMA) után az akadályverseny a leggyorsabban növekvő sport a világon. Csakhogy a mi versenyeinket nemcsak nézik, hanem aktívan részt is vesznek bennük. Minden megtett lépéssel alakítanunk kellett az üzletünk viszonyítási rendszerén, ahogy az ügyfeleink is változtattak a sajátjukon. Igazán herkulesi feladat, ahogy napról napra építgetjük ezt a szervezetet, eljutva odáig, hogy ma már 17 országban 100 versenyt rendezhetünk egy idény alatt. Volt, hogy napi 400 e-mailt kaptam. Mintha egy flipperjátékban lettem volna a golyó. Végül persze minden a helyére került, és a folyamat működni kezdett. Nem mondanám, hogy mainstreammé váltunk, mert bizonyos értelemben épp a mainstream ellen jöttünk létre. De marginálisak sem vagyunk többé. A Spartan Race nagy, népszerű versennyé nőtte ki magát, és ez még csak a kezdet. Naponta változtatunk meg életeket. A résztvevők e-mailben, Twitteren Facebookon írják meg sorsfordító

élményeiket. Egy srác egyszer a farmunkon bukkant fel a semmiből; Courtney-n kis híján kitört a frász, mert azt hitte, betörő. Igazából csak meg akarta köszönni, hogy megváltoztattuk az életét. Bármikor engedhettünk volna a szívósságunkból, de kitartottunk és mentünk tovább. A legjobb reklámunk a suttogókampány volt. A versenyzők terjesztették az igénket. 2011 végére a Sporton Race már több mint 650 ezer indulót vonzott, köztük élsportolókat és amatőröket, így az akadályverseny mint sport egyre bővült és egyre elkötelezettebb közösségre tett szert. 2013 augusztusában a szezon 35. versenyét a Salt Lake Citytől 40 percre fekvő, festői Soldier Hollow-ban rendeztük. A pálya egy hegy lábánál feküdt, és messziről úgy tűnt, mintha a versenyzők apró hangyákként masíroztak volna fel-alá a helyszínen. Ez a verseny egy Sparton Beast volt. Amint az a névből sejthető, ez a legkeményebb eseményünk: 21 kilométeres nyomvonal, hegyre fel és hegyről le, útközben 25 akadállyal. Minden egyes akadály kemény sportolói teljesítményt kíván, ez alapkövetelmény. Nem sokkoljuk a versenyzőket elektromos drótokkal vagy olcsó cirkuszi elemekkel. Ez egy sportverseny, nem vidámpark. A verseny során a résztvevőknek dárdával kell a 10 méterre lévő célba találniuk, mintha vadásznának; szögesdrót alatt kell kúszniuk, sárgödörben mászniuk, és nagy tárgyakat kell cipelniük hosszabb távokon – és ez csak a jéghegy csúcsa. Kondíciótól függően a versenyzők 3-5 órát aszalódnak a tűző napon. Kemény, ugye? Andyvel sokszor viccelődünk edzésen azzal, hogy: „Spártában senkinek sem volt ám ilyen könnyű dolga!” Az elit spártai atlétáknak ez egy komoly verseny, ők nem szarral gurigáznak. Természetesen vannak kevésbé komoly versenyzők is, akik többnyire személyes kihívást teljesítenek. Lehet az egy sikeres fogyás megkoronázása, vagy egy közös apa-lánya program, mielőtt utóbbi megkezdi az egyetemi tanulmányait. Sok versenyző nevet, mosolyog, a kemény munka és az akadályok dacára is jól érzi magát. Volt, hogy a Soldier Hollow egyik sárgödréből kimászva egy fiatal lány felállt egy földpadra, majd a távolba tekintett, ahonnan az

édesanyja nézett vissza rá a fényképező lencséje mögül. A lány mosolygott, jelt adott, majd gyorsan testépítő pózba vágta magát, anyuka pedig kattintotta is a képet a hősnőről. A lány ezután visszavetette magát a dagonyába, a verseny mehet is tovább. Egy másik sárgödörnél a versenyzőknek kötélre kellett mászniuk, hogy a tetején megszólaltassanak egy harangot. Hárman épp elnyűtten burpee-ket csináltak, ami arra utalt, hogy nem mindenki ért fel a csúcsra. Akinek sikerült, annak is csak nagy nehézségek árán. Megszokhattuk már a tévéből a profi sportolók látványát, akik vereség esetén is megőrzik a méltóságukat, és nem vesztenek a lendületükből – elvégre ezért profik. Itt viszont átlagembereket látunk, akik izzadtan, nyögve küzdik át magukat minden helyzeten. Meg-megbotlanak, elesnek, de aztán újra felkelnek, és caplatnak tovább előre. Pont, mint az életben. Minden esetben fennáll a veszélye valódi sérülésnek is. Az egyik akadálynál, ahol épp nehéz tárgyakat cipelnek a versenyzők odavissza, egy srác bokája kifordult, és a földön találta magát. Nagy kínokat élt át, amíg a barátai segítséget hívtak. Természetesen minden versenyen van orvosi stáb, amelynek tagjai a hasonló eseteket pillanatok alatt ellátják. Egy ilyen sérülés ellátása közben beszélgettem egy férfival, Aziz Alhazimmal, aki, mint kiderült, 15 órát repült ezért a futamért Kuvaitból, ahol hazája nemzetőrségében szolgált. „Ilyen verseny nálunk nincs, ezért utaztam ennyit” – válaszolta, miután megkérdeztem tőle, miért vállalt ilyen hosszú utat olyasmiért, amit mások kínzásnak neveznének. A verseny teljesítése után, másnap reggel, már indult is vissza Kuvaitba. Küldetés teljesítve. Ez a srác ízig-vérig spártai. SPÁRTAIKÉNT NÉZNI SZEMBE A HALÁLLAL Minden verseny és akadály jelentősen alakít a résztvevők életén. Néha ezek a változások különösen nagyszabásúak. A Spartanversenyző Jim Mullane egyben ráktúlélő is. 2001 szeptemberében

Mullane-t non-Hodgkin limfómával diagnosztizálták, ami a nyirokrendszer rákos megbetegedése. Ekkor a betegség negyedik, azaz előrehaladott stádiumban volt. Az orvosok azt mondták, legfeljebb 6-8 éve lehet hátra. Egy év intenzív kemoterápiás kezelés után a rák visszahúzódott. Nemsokára azonban újra visszatért. „Négy év alatt négy további kezelésbe telt, amíg ismét visszahúzódott, és ezután öt évig rákmentesen élhettem” – magyarázta Mullane. Előnyt kovácsolt ebből a haladékból, és feleségével, Lorival két kislányuk született. Mullane állapota 2011 elején, tíz évvel később fordult ismét rosszabbra, és folytatnia kellett a kezelést. Emellett jelentős életmódváltásba is kezdett, hogy erősítse immunrendszerét. Végtére is, immár két fiatal életért is felelős lett. Változtatott az étrendjén, hogy a kalóriák többségét gyümölcsből, zöldségből és tiszta fehérjéből nyerje. Felhagyott az alkohol és a cukros italok fogyasztásával is, a víz és a zöld tea javára. Aztán még merészebbet lépett: jelentkezett egy 5 kilométeres Spartan Race-re, amelyre fel is kellett készülnie teste határainak feszegetésével. A spártai eszme katonai jellege tetszett neki, lévén, hogy ő maga is harcolt az életben maradásért. Jelentkezett a Pennsylvaniában rendezett PA Spartan Sprintre, edzésre pedig egy Spartan Elite csoporthoz csatlakozott. Minden szerda reggel összejöttek, hogy a pennsylvaniai Valley Forte hegyein róják a mérföldeket. A leletei szerint az állapota végig stabil volt. Majdnem végig. Mullane így emlékezett vissza: „A verseny előtti csütörtökön rutinkezelésre és kontrollra kellett mennem. Az orvosok jelentős nyirokcsomó-duzzanatokat találtak a nyakamban, az ágyékomban. Sürgősségi PET-vizsgálatra küldtek péntek délután, így a verseny előtti ráhangolódásom 18 órásra sikeredett! A leletek alapján – bár a rák fejlődését mutatták – szerencsére a növekedés üteme lassabbnak bizonyult.” Mullane szombat reggel a 10:45-ös futamban indult, úgy, hogy előtte mindössze két órát aludt. A résztvevők később egyetértettek

abban, hogy a meredek emelkedők miatt ez volt idáig a legnehezebb sprint a sorozat történetében. Ettől függetlenül Mullane célba ért, és korosztályában 39. helyen végzett, 1 óra 24 perces idővel, A mottónk így szól: „Majd a célban megtudod!” És Mullane megtudta. „Az érzés, amikor beértem a célba, fenomenális volt! – mondta. – Nagyszerű volt meghódítani a hegyet, és annyi remek, motivált emberrel osztozni az élményben. Vannak párhuzamok a rák elleni küzdelmem és a Spartan Race között. Mentálisan és fizikailag is kihívást jelentenek, a sikerhez mindkét esetben hatalmas bátorságra, erőre és állhatatosságra van szükség.” Klasszikus példája ez annak, ahogy valaki megváltoztatja a viszonyítási rendszerét, amikor egy ilyen óriási akadállyal kerül szembe. Küzdelme a betegséggel még nem ért véget – 2013 augusztusában kezdett egy újabb 5 hónapos kemoterápiát –, de továbbra is optimistán és eltökélten áll ellenfele elé: „Nem fogom és nem is tudom feladni a harcot.” Kevésbé drámai helyzetek is adódhatnak, amikor megváltoztatod azt, ahogy a körülményeket és a világot szemléled. Andynek van egy unokatestvére, aki egy héttel később született, mint én. Nevezzük Johnnak. E sorok írásakor mindketten 43 évesek vagyunk, de teljesen más utat jártunk be. Ő most a Wall Streeten dolgozik, és szarrá keresi magát. John testsúlya a vagyonával együtt gyarapodott, egészen 127 kilóig. Jó pénzt keresett, de ennek az egészsége és az életminősége látta a kárát. Sofőr vitte dolgozni, pedig mindössze 2,5 kilométerre lakik a munkahelyétől. Akár gyalog is mehetett volna, és már attól is egészen más életet élhetett volna. Ha szünetet tartott, mindig kiment az épület elé rágyújtani. Feleségével gyakran vacsoráztak exkluzív éttermekben, nem foglalkoztak az extra kalóriákkal. Edzeni szinte soha nem edzett. John valamiért mindig ideges volt. „Te nem tudod, milyen stresszes az én munkám!” – magyarázta. Az öt testvére, akik mind jó erőnlétben voltak, folyton mondogatták nekem: „Miért nem beszélsz vele? Ránk nem hallgat.” Nem akartam megbántani az érzéseit azzal, hogy

kimondom, amit gondolok – nevezetesen, hogy „Egy dagadt disznó vagy, Johnny. Változtatnod kell!” Ehelyett finoman rávezettem, hogy járjon el konditerembe, és szerezzen egy edzőt. „Fogalmad sincs milyen megalázó 130 kilósan bemenni egy konditerembe – mondta John. – Ott vannak a megszállott, csupa izom gyúrómasinák, meg a tökéletes testű csajok a taposógépeken. Mit keresnék én ott? Ez így vér ciki.” Végül mégis sikerült meggyőznöm Johnt, hogy változtasson. Először nekiállt otthon taposógépen edzeni, elkezdett gyalog járni, később súlyokat is emelt. Kevesebbet dohányzott, és néhány hónap alatt közel 20 kilót ledobott. Hihetetlen, mire lehetsz képes, ha változtatni akarsz az életeden. Ha nem, akkor minden marad a régiben, amíg rosszabbra nem fordul. John nemrég azt mondta nekem: ,,Haver, nagyon jól érzem magam. Munka után mindig gyalog megyek haza, és már nem is cigizek annyit.” A stresszt már nem füstölgéssel, hanem sétával vezeti le. Ez az egyszerű változás indította be a folyamatot, és tüntetett el 20 kilót. Ez ugyan még nem a totális spártai mentalitás, de kezdetnek megteszi. John története tanulságos leckét szolgáltat. Az ember, az állatokhoz hasonlóan, a szokások rabja. Nemcsak a tetteink épülnek megszokott sémákra, de az elvárásaink is egyfajta mintát követnek. A viszonyítási rendszerünket korábbi élményeinkre alapozva alakítjuk ki, és mindenre ezen a szűrőn keresztül tekintünk. Ám ez nem jelenti azt, hogy mindez valóságos. Egyszerűen csak rámondjuk, hogy az. Hasonlítsuk össze, milyen érzés egy banánt elfogyasztani a karácsonyi vacsora, illetve egy hét böjt után. Ha nem eszünk, fokozatosan hozzászokunk az éhséghez, újraalkotjuk a viszonyítási rendszerünket. Egy hét koplalás után azt gondolnánk, hogy minden, ami ehető, igazi ínyencség. De fordítva is igaz. Nézzük az embert, aki minden este a világ legjobb éttermeiben vacsorázik. Tegyük fel, hogy a 100 dolláros steakjét angolosan sütik át közepes helyett, vagy a kelbimbó kicsit nyers marad. A szakács máris tönkretette az estéjét. Emberünk annyira hozzászokott a luxusételekhez, hogy nem

tolerálhatja az ilyesmit. A pénz nem egyenlő a boldogsággal, mégis túl sokan hajtanak a pénzre, remélve, hogy boldoggá teszi őket. A spanyol közgazdász, Manuel Baucells Alibes arra a kérdésre kereste a választ, hogyan lehet, hogy a palotákban élő milliárdosok nem végtelenszer boldogabbak, mint a kenyai kunyhókban élő maszáj harcosok? Alibes a következő matematikai képlettel állt elő: boldogság = amid most van – amid eddig volt Az ember a szokások rabja, így mindenhez, még a legnagyobb kényeztetéshez is hozzá tud szokni. Ami egykor luxus volt, az kényelemmé válik, a kényelemből pedig szükség lesz. Végül minden „szar” lesz az életünkben, mert egyszerűen beleununk abba, amink van, és elégedetlenek leszünk vele. A társadalom arra tanít minket, hogy erre az elégedetlenségre további halmozással reagáljunk. Akkor leszünk boldogak, ha fizetésemelést kapunk, ha a legújabb kütyüt vehetjük meg, vagy ha nagyobb házba költözhetünk. Mondjuk, hogy valami szerencse folytán megkapjuk az emelést, az álomkütyüt, és a ház is összejön. Ebben az esetben egy darabig szeretjük az életünket. Amink most van, nagyobb, mint ami eddig volt. Ergo boldogok vagyunk. Tekerjünk a filmünkben előre. Hozzászoktunk az új fizetéshez, a játékainkhoz, belaktuk a házunkat. Oda az újdonság varázsa. Ami most a miénk, ugyanaz, mint ami korábban volt, ezért már nem vagyunk boldogok. A cél hogy többet és többet szerezzünk tárgyakból és örömökből, végeredményben csak arra jó, hogy megemelje az elvárásainkat az anyagi javakat illetően. Egyre nehezebb és drágább lesz, hogy fenntartsuk az elégedettségünket Gondolkodtál már azon, miért van annyi boldogtalan milliomos? A spártaiak nem esnek ebbe a csapdába, mi az ellenkező irányba megyünk. Ha a boldogság valóban a fenti képlet alapján mérhető, hogy fordíthatjuk mindezt az

előnyünkre? Úgy, hogy kontrolláljuk a viszonyítási rendszerünket. A VISZONYÍTÁSI RENDSZERÜNK ÁTHANGOLÁSA Én a mindennapos edzést használom a saját viszonyítási rendszerem visszaállítására. Anyám a napi meditálással érte el mindezt. Azt gondolhatták róla: „Nem csinál semmit. Csak ül ott, és nem csinál semmit.” Aztán a tudomány bebizonyította, hogy a meditáció boldogabbá teheti az embereket, mert megemeli a fájdalomküszöböt, és boldogsághormont szabadít fel az agyban. Azáltal, hogy néma mozdulatlanságban ül egy óra hosszat reggelente, az ember képes átkalibrálni az agyát. A belső csacsogás, amit általában hall, sokkal zajosabb, mint meditáció közben. Ezért újrarendezi a gondolati mintáit, hogy a nap további részében csendesebb legyen. A mentális kontroll fejlesztése az alapja a legyőzhetetlen elme építésének, ami nem retten meg semmilyen céltól vagy feladattól (így a Spartan Race-től sem). Nem arról beszélek, hogy kanálhajlító mentalisták leszünk. Arról van szó, hogy képesek legyünk kizárni az elterelő gondolatokat, ezáltal arra koncentrálhassunk, hogy a legmagasabb szinten tudjunk működni, bármi legyen is a cél. A majomagyunk elsősorban a racionális, elemző bal féltekére támaszkodik, főleg, ha nincs kiképezve magasabb szinten, mély koncentrációval. Úgy becsülik, ez a félteke felel gondolkodásunk kb. 12%-áért. A maradék 88%, a kreativitás, az intuíció és a humor a jobb agyféltekében rejlik, és általában a többség, nem használja ki jól. Az első lépés a mentális kontroll felé, hogy képes legyél elcsöndesedni, és észrevenni, mi zajlik a fejedben. Ahogy figyelsz, tanúja leszel a külső és belső hatásoknak, amelyek a zajt keltik. A csend az elme trenírozásának első szintje. Ha megvan a terünk a gondolataink megfigyelésére, megszelídíthetjük a folyamatban lévő gondolatokat. Visszavesszük az irányítást az elménk felett, ezáltal hosszabban tudunk összpontosítani. Így lehetőségünk nyílik a

figyelmünket elvonó dolgok kiiktatására, egyben biztosítjuk, hogy a pszichénk támogassa a testi működésünket. Néha annyira egyszerűen működik, hogy veszünk egy nagy levegőt, benntartjuk, majd szép lassan kiengedjük. Epiktétosz, a nagy sztoicista nem az alapján határozta meg a gazdagságot, hogy milyen sok tulajdonunk van, hanem hogy milyen kevés vágyunk. Ha megjártad a poklot, víz, étel és szállás elég a boldogsághoz. Csak azután tanultam meg értékelni minden egyes dollárt, miután csóró lettem. Ha egész héten keményen dolgozunk, hálásak leszünk a péntekért. A tél megtanít becsülni a tavaszt. Az igazi boldogság kulcsa tehát, hogy rendszeresen újraalkosd a viszonyítási rendszeredet. Ezáltal az élet egyszerűbb, egészségesebb és élvezhetőbb lesz. Ha azt hiszed, képtelen vagy teljesíteni a Spartan Race-t, ismerkedj meg Misty Diazzal, aki nyitott gerinccel született. Ez egy születési rendellenesség: a csigolyák nem tudják körülölelni a gerincvelőt. „Emlékszem, Long Beachen autóztam, amikor megláttam egy hirdetést a Ronald McDonald 5 kilométeres gyaloglásra – idézi fel Misty. – Sokat segítettek már a családomnak, gondoltam, ideje visszaadni valamit. Ezért beneveztem, és csodásan éreztem magam. Aztán arra gondoltam, ha le tudok sétálni 5 kilométert, akkor futni is tudnék. Egy hét múlva indultam a Seal Beach hasonló távú futóversenyen, pedig a mankóimmal csak sétálni tudok. Rágugliztam pár edzéstervre, és elkezdtem edzőterembe járni. Lefutottam a távot, és azóta 32 állóképességi versenyt teljesítettem. Jelenlegi célom – amit már majdnem elértem – hogy három félmaratont teljesítsek. Már jelentkeztem is: a három verseny egy hónapon belül lesz.” A következő állomás a kaliforniai Malibun tartandó Spartan Sprint. „Azt gondolhatnák, hogy épp elég kellemetlenséget jelentett a nyitott gerincemnek köszönhető 28 műtét – kezdi nevetve –, de imádok edzeni és próbálgatni a határaimat. Így mi lehetne jobb teszt, mint a Spartan Race? A legnehezebb feladat, hogy meggyőzzük az elménket arról, mire képes a testünk. Sokan edzik a testüket, de a mentális

oldalról elfeledkeznek. Én tudom, hogy képes vagyok a Spartan Race-re. Mindössze annyi kell, hogy két fokozattal feljebb kapcsoljak, brutálüzemmódba!” Az ilyen történetek miatt maradok motivált. Hiszem, hogy ez a nagyság mindenkiben ott lakozik, csak sokszor rejtve marad. Mullane és Diaz története amiatt is lenyűgöző, hogy a roppant komoly fizikai korlátok ellenére is rajthoz állnak, vagy – Diaz esetében – terveznek rajthoz állni egy Spartan Race-en. Ha egy extrém körülmény válik a saját „új normáddá”, akkor az állóképességnél is komolyabb képességet fejlesztesz, és a túlélésnél is nagyobb dolgot tudsz végrehajtani. Új képességre teszel szert: tiszta ítéleteket tudsz alkotni akkor is, ha a körülmények zavarosak. Azért indítattam útjára a Spartan Race-t, hogy csodálatos embereket találjak. Amire nem számítottam, hogy ennyire sokat fognak jelenteni számomra, és hogy még több motivációt és energiát adnak, ahogy a versenyzőtársaiknak is.

ǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁ Spártára fel! Mindennapi leckék 2. Mindenki számít Két hónapja jártam egyetemre, amikor az egyik professzorunk röpdolgozatot íratott velünk. Keményen tanultam, és könnyedén szaladtam végig a kérdéseken, de az utolsó kifogott rajtam: Mi a keresztneve az iskolánkat takarító hölgynek? Ez biztosan valami vicc. Sokszor láttam már azt a nőt. Magas, sötét hajú, ötvenes asszony volt, de honnan tudtam volna a nevét? Így az utolsó kérdést üresen hagyva adtam be a dolgozatomat. Amikor véget ért az óra, egyik társam megkérdezte, az utolsó kérdés is beszámít-e az osztályzatba. „Természetesen – felelte a professzor. – A karrierjük során nagyon sok emberrel fognak találkozni. Mindannyian számítanak. Megérdemlik a figyelmet és a törődést, még ha sokszor egy mosolyban és köszönésben ki is merül mindez.” Ezt a leckét egy életre megjegyeztem. A hölgyet Susannak hívták.

5 A SPÁRTAI ERŐNLÉT MEGSZERZÉSE

Minden egyes percét utáltam az edzéseknek, de nem adtam fel. Azt mondtam, inkább szenvedj most, hogy úgy élhess, mint egy bajnok. – MUHAMMAD ALI –

Aki látta a 300 című filmet, ismerheti azt a jelenetet, amikor a kisfiút száműzik a vadonba, ahol gondoskodnia kell magáról. A csupasz táj vészjósló, és ha a fiú túl akarja élni, a saját bátorságára és leleményességére kell támaszkodnia. Aztán egyszer találkozik egy vademberrel – nem akarom lelőni a poént, de a fiú mindent megtesz, hogy felnőjön a feladathoz, és nincs nála se Xbox, se sajtos McRoyal, végül mégis túléli. Az ókorban minden spártai férfi hadra fogható katona volt, akire számítani lehetett, ha meg kellett védeni a városállamot. Ez az elv korai testi és szellemi felkészítést igényelt, a katonaság hivatás lett. Létezésük a spártai állam megvédése körül forgott – egész életükben. Mire mennének a mai gyerekek, akik videójátékokon és gyorskaján

nőnek fel, a fiatal spártaiak ellen a vadonban? A mi gyerekeink nem kelnek birokra az erdei fenevadakkal, helyette túlsúlyosan és lustán vergődnek át az általános iskolán, és szinte mindig az extra pillecukrot választják az extra munka helyett. Az amerikai fiatalok 23%-a kezdeti vagy kettes típusú cukorbeteg. Mindeközben a teljes felnőtt lakosság 69%-a túlsúlyos vagy elhízott. Ennek pedig következménye lehet több súlyos betegség, szívproblémák, stroke, kettes típusú cukorbetegség vagy bizonyos rákos megbetegedések. Ez lett az új norma a társadalmunkban. Nem csoda, hogy a gyerekeink is belesétálnak ugyanebbe az egészségcsapdába. A túlzott engedékenység a válások utóbbi évtizedekben tapasztalható ugrásszerű emelkedéséből következik, a szabadtéri léttől való félelmet pedig a hírtelevíziók folyamatos negatív beszámolói gerjesztik. Ennek is köszönhető, hogy a szülők azzal kompenzálják a távollétüket és a rossz eseményeket, hogy mindent megengednek, és túlzásba viszik a jutalmazást. Vagy épp fordítva: egyes szülők egyszerűen nem engedik el sehova a gyerekeiket egyedül, túlságosan védeni próbálják őket. Ezt a jelenséget írja le a helikopterszülő kifejezés. A fiatalok talán éppen ezért tartanak a természettől és a szabadtéri világtól. Ezért sokan nem is próbálnak elkéredzkedni otthonról, inkább maradnak a szobájukban. Pontosan ezek azok a témák, amelyekre a Spartan Race-szel rátenyereltünk. Megadjuk az embereknek, amire valóban szükségük van, mert a világ sokuk számára egyszerűen kifordult. Szabadon mozogni, mélyen lélegezni fizikai akadályokkal megküzdeni igazi kiváltság lett. Egy spártai tisztában van ezzel, és pont ezért a testi egészséget helyezi előtérbe. Beszélhetünk mentális erő fontosságáról meg a pozitív hozzáállásról, de a spártai ideál alapja akkor is a fizikai erőnlét. Az agyad csak addig a pontig képes eljuttatni, amíg tested teljesítőképessége tart. Egy test nélküli agy nem fog megmászni egy 2,5 méteres falat. Olyan nincs, hogy cigizel, sörhasat növesztesz, és mégis spártainak mondod magad. Nem létezik, hogy öt évig meredten bámulod a tévét, zabálod a Cheetost,

aztán egyszer csak lefutsz egy ultramaratont, vagy megcsinálsz egy Spartan Race-t, vagy bármi hasonlóan megerőltetőt. Átvered magad, ha ellenkezőleg gondolod. Tenned kell érte, ha ez a célod. A modern élet az ülésből áll, ezzel pedig megtagadjuk saját valónkat. Végtére is, állatok vagyunk mi is. Úgy fejlődtünk, hogy futunk, ugrunk, mászunk, dárdát hajítunk, harcolunk, táncolunk. Testünk a mozgásra épül – agyunkat is erre használjuk –, mégis valahogy oda jutottunk, hogy órákon át ülünk. A sport a legjobb módja, hogy védekezzünk a szorongás, a stressz, a depresszió és egy csomó más betegség ellen. Segíti a sejtek regenerálódását, és szó szerint gyógyítja a stressz hatásait egy bizonyos fehérje, az agyi neurotrofikus faktor BDNF) kibocsátásával. A kutatók – nem meglepő módon – arra jutottak, hogy a rendszeres mozgás csökkenti a tanulók stressz-szintjét. Szomorú vagy? Stresszelsz? Idegeskedsz? Fuss! Még mindig így érzel? Fuss gyorsabban! Nincs vesztenivalód – leszámítva pár kilót és a stresszt. A rendszeres testmozgás ugyanolyan hatásos a pánikbetegség kezelésére, mint a gyógyszerek. Nem csoda, hogy az edzésben lévő alkalmazottak kevesebbszer mennek betegszabadságra, mint akik nem edzenek. Nem lehet megmondani, hány kilométert kell lefutnod, hogy elérd az álmaid. De a hosszú távú futáshoz és nagy súlyok megmozgatásához nem elég a belső késztetés és eltökéltség. Erős szívre, edzett tüdőre és jól működő anyagcsererendszerre – ideértve a mitokondriumokat és az oxidatív enzimeket – van szükség. Egy ilyen belső motor építéséhez rendszeres edzés kell. Ebből következik, hogy a túlsúlyos és ülő életmódot folytató emberek nem fognak olyan nagy lendülettel belevágni egy edzésbe, mint azok, akik rendszeresen űzik a sportot. Ironikus, de itt is igaz, hogy a gazdag még gazdagabb lesz. Nem csoda, hogy aki nincs formában, sok esetben nem is lesz. Nekik nehezebb, mint annak, aki már edzésben van. A jó szándék megvan bennük is, de a kezdeti lassú haladás elveheti a kedvüket. Sajnálatos, hogy a tévé előtt ülő emberek lettek Amerika legnépesebb csoportja. Többen vannak, mint a

republikánusok, a demokraták, a függetlenek, a keresztények, a zsidók, a muszlimok, a buddhisták vagy bármelyik másik csoport. És a számuk – hasonlóan a derékbőségükhöz – napról napra nő. A krónikus megbetegedések száma nagyban csökkenthető lenne, ha kerülnénk az ülő életmódot, kevesebbet dohányoznánk és egészségesebben étkeznénk. Érdemes azonban megnézni, hogy a társadalom mennyire lassan reagálja le ezt a jelenséget. Ez azért tragikus, mert a saját edzettségi szinted csak rajtad múlik, és ez a szint iszonyú sokat számít a hosszú távú egészség megőrzésében. Ha visszagondolsz, gyermekkorodban folyamatosan edzettél. Csak akkoriban nem úgy gondoltál rá, mint edzésre. Hívhattad játéknak, szünidőnek vagy barátokkal lógásnak. Futkostál, fára másztál, csimpaszkodtál az ágakon, hógolyóztál, sárban kúsztál, meg még egy rakás dolgot csináltál, amit nem lett volna szabad. Minél keményebb, piszkosabb és versenyszerűbb volt, annál jobban élvezted. Mikor leszállt az este, kénytelen voltál bemenni vacsorázni, mert ha nem így tettél, édesanyád megmutatta, ki a főnök. De nem akartad, hogy vége legyen. Tovább akartál játszani, edzeni, ameddig csak bírod. Végül, amikor hazaértél, a kimerültség és az éhség győzött. De csak ekkor mentél aludni. Nem volt szükség illatos gyertyákra vagy altatópirulákra. A tested úgy működött, ahogy működnie kellett. Úgy ismertük meg a minket körülvevő világot, hogy feszegettük a határainkat. Édesanyád évekig mondogatta, hogy nem szabad evés után közvetlenül úszni, mígnem egy nap fél órával ebéd után mégis bementél a vízbe. Te kis lázadó! Mégsem haltál bele, nem kaptál lángra, és más bajod sem lett tőle. Emlékszel, mennyire izgatott lettél, ha a játszótéren megláttál egy mászókát? Kihívást láttál benne. Már a nevében is ott volt az a csintalan móka, ami megragadja egy fiatal gyerek fantáziáját. Ha valaki vette a fáradságot, hogy felépítse azt a dolgot, neked muszáj volt használnod. A szobád kitakarítása vagy segíteni apádnak az udvaron kötelezettség volt. A mászóka viszont igazi öröm! Ha megcsúszott a kezed félúton, és beleestél a homokozógödörbe, hát

istenem, így jártál. Az is mókás volt. Ha kérges lett tőle a tenyered, kit érdekelt? Az is csak a dicső kalandot jelezte. Az a véleményem, hogy rossz hatással van a gyerekekre, ha burokban neveljük őket. Úgy nőnek fel, hogy a környező természet idegen számukra, és rettegnek még a legkisebb veszélytől is. Nem vitatom, hogy a szabadabban nevelt gyerekek felhorzsolhatják a térdüket, kihullhat egy-két foguk, vagy balszerencsés esetben akár csontjuk is törhet. A felnövés kockázatokkal jár, és ezekből tanulunk, legyen jó vagy rossz az élmény. Ha fogsz valakit, aki úgy nőtt fel, hogy nem engedték kiskorában szabadon játszani, és elviszed egy akadályversenyre, nem lesz képes leküzdeni az akadályokat, mert nem lesz felkészülve rájuk. A mászóka remek kihívást jelent gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt. Kiderül, hogy mennyire erős a fogásod, próbára teszi a karodat, a hátizmaid kegyelemért kiáltoznak, és meglátod, hogy a vázizomzatod elég stabilitást nyújt-e. Úgy érezheted, hogy újra a játszótéren vagy, de sok versenyzőnek ez jelenti a legkeményebb akadályt. Mindent bele kell adnod, és próbára teheted az izmaid erősségét. A néhai amerikai focistát és birkózót, Alex Karrast idézve: „A keménység a lélekben és a fejben van, nem az izmokban.” A verseny maga csak a fizikai felkészülés csúcspontja. Arra szolgál, hogy lemérjük, helyesen éljük-e az életünket. A görög filozófus, Arisztotelész tudta, hogy az önfegyelem elsajátítása a siker kulcsa. A spártai módszer az utolsó cseppig mindent kifacsar az életből, és olyan elveken alapszik, amelyeket ősidők óta csak a legfelvilágosultabbak ismertek. Mai, felgyorsult világunkban mindent gyorsabban, olcsóbban, könnyebben akarunk – szem elől vesztve az ősi tételeket. Hogy újra megtaláljuk és befogadjuk őket, meg kell adnunk az esélyt, hogy a testünk, a lelkünk és az elménk egy egységként virágozzon. És akkor minden lehetségessé válik. TERMÉSZETES SZELEKCIÓ

Az erőnlét spártai eszméje lehet, hogy nem egyezik a tiéddel. Mi másként állunk hozzá a dolgokhoz. Inkább a szabadban edzünk, a saját testsúlyunkat használjuk vasak helyett, és kevesebb pihenőt tudtunk. A katonai szervezetek edzenek hasonlóan, gyakran szükségszerűségből. Ha kiküldetésen vagy, nem mindenhol áll rendelkezésre hagyományos konditerem. Jack LaLanne, a „fitnesz keresztapja” azonban mintegy fél évszázada kidolgozott egy minimális eszközigényű edzésmódszert, naponta jelentkező tévéműsorával minden amerikai nappalijába eljuttatva az edzést ingyen és bérmentve. Nemrég látogatóban jártam Jack feleségénél, ahogy ő hívta, Lalánál. Már 88 éves, de simán lement és megcsinált tíz fekvőtámaszt. Mindez nem varázslat: csak azt tette, amit egy embertől elvárhatunk – feltéve, hogy egészségesen étkezik, és egész életében sportol. Manapság nem csak az eszközök jelentenek könnyítést. Mind tudjuk, vannak testépítők, akik szereket szednek a gyorsabb tömegnövelésért. Szteroidok, növekedési hormonok és különböző illegális anyagok segítenek, hogy izmosabbá válj. De milyen áron? Egyesek szerint évekkel rövidítheti le az életüket. Nincs könnyebb út: ha gyakran edzel, és megfelelően táplálkozol, hosszú távon jönni fognak az eredmények. Az állóképességi versenyek világába is begyűrűzött a csalás. Ami azt illeti, a Tour de France kerékpárverseny ma a testépítés mellett a másik olyan sport, ahol a legelterjedtebbek a teljesítményt fokozó doppingszerek. Mostanra mindenki hallott már Lance Armstrong büntetéséről és az összes hazug és megfélemlítő módszeréről, amellyel évekig titkolta doppinghasználatát. Ez a kétszínűség és becstelenség a spártai szellemmel szöges ellentétben áll. A mi stílusunk a korábbi korlátainkkal való szembenézésre és a folyamatos fejlődésre épül, ezért a dopping az egésznek a célját ásná alá. Hisszük, hogy nincs másra szükséged a jó kondícióhoz, mint belső erőre és edzésre való hajlandóságra. A felszerelések és a drogok nem

játszanak. Az egész spártai versenyzés lényege, hogy a küzdelem hevében merítsünk magunkból valami mélyről jövőt. Fogjuk a komfortzónádat, és sárga szalaggal vesszük körül, mint a helyszínelők, ha mindenkit távol akarnak tartani a bűncselekmény színhelyétől. Edzésre van szükség, ha részt akarsz venni a versenyeinken. Ettől az egésznek célja lesz, egy közösségbe kerülünk, és kiderül, hogyan teljesítesz nem csak másokkal, de magaddal szemben is. A jelentkezés máris egy erőteljes ösztönző. Arra biztatjuk az embereket, hogy válasszanak egy eseményt szoros határidővel, és tartsák hozzá magukat. A verseny azonban nem az egyetlen kitűzhető cél. Lehet az a súlycsökkentés, az állóképesség-növelés vagy a jobb egészségi állapot. A motiváltság fenntartásához fontos, hogy legyen elérendő jutalom vagy következmény. Oszd meg a terveidet a barátaiddal, hogy segítsenek formába jönni! Így már a puszta tény is motiválni fog, hogy nem akarsz meghátrálni, ha már egyszer elmondtad nekik, mibe vágtál bele. Idővel ez az elhatározás, a jelentkezés ÉS a megvalósítás, a felkészülés az életed más területeire is kihat. Ilyesmiket fogsz mondani magadnak: „Elhatároztam, hogy életem hátralevő részében fitt maradok.” Többé nem fogsz egyezkedni magaddal. Eldöntötted, hogy felfutsz a hegyre, és senki sem állhat az utadba. Az egészséges sportverseny mint tanulási módszer egyre idegenebb azon a helyen, ahol a legnagyobb szükség lenne rá: az iskolarendszerünkben. Üzlettársam és a Spartan Race társalapítója, Andy Weinberg, akiről már korábban szó volt, nem kevés ideig tanított egy kisebb szabad szellemű művészeti iskolában. Gyakran kapott panaszos hangvételű e-maileket a szülőktől ilyesmi szöveggel: „Érdeklődnék az egyik osztályzatról. A fiam azt mondta, jól teljesített, és csak hármast kapott, pedig négyest érdemelt volna. Beszélhetnénk erről?” Mi volt erre Andy válasza? „A gyermeke 20 éves felnőtt. Ez egy egyetem. Ha nem ért egyet a jegyével, keressen meg személyesen.

Hadd mutassam be egy példán keresztül, mire célzok. Ugyanezen az egyetemen volt egy futballista, aki vonzotta a balhét. Sokszor bulizott a kollégiumban takarodó után, ami miatt meg is büntették. A jegyei is átlag alattiak voltak. Igazi barom volt. Az anyja erre írt egy hosszú e-mailt, amit elküldött az egyetem vezetőjének, a dékánnak, a csapat edzőjenek és a srác mentorának is. Íme, a levél összefoglalása: „Szégyellhetik magukat! Amióta a fiam az önök egyetemére jár, maguknak kéne figyelniük rá. Mind a férjemnek, mind nekem roppant kínos, hogy a fiunk hármasnál jobb jegyet semmiből sem kap!” A dékán válaszra sem méltatta a dolgot, annyira nevetségesnek találta. Az edző viszont válaszolt: „Már attól is rosszul vagyok, hogy ezt el kellett olvasnom. Előbb-utóbb a fiuknak felelősséget kell vállalnia a tetteiért. El kellene végre vágniuk a köldökzsinórt. Egy 20 éves emberről beszélünk, az ég szerelmére!” Még ha a hallgatókban meg is volt a szándék, sokszor a beszélgetések rossz irányt vettek, mert a diákok azt érezték, többre jogosultak. Több professzor is mesélte Andynek, hogy előfordult, hogy ilyenekkel jöttek oda hozzájuk a hallgatók: „Beszélhetnénk, tanár úr? Négyest kaptam a dolgozatomra, és nem értem. Én soha nem kaptam még négyest!” A barátom így válaszolna: „Az ötös érdemjegy jelentése: kiváló. Te jó tanuló vagy. Okos. De nem vagy kiváló, legalábbis még nem.” Egy efféle őszinte válasz sok gyereket összetörne. Valószínűleg a legtöbbjüket folyamatosan dicsérték és hátba veregették, függetlenül attól, mit értek el. A próbálkozás egyet jelentett a sikerrel. Lefogadom, hogy mindig azt mondták nekik, kiválóak. Egy ilyen egyetemen azonban, ahol a színvonal magas, bár jónak számítottak, de nem voltak kiválóak. A professzor így is magyarázhatná: „Itt másképp mennek a dolgok. Az elvárásaim a következőek: ha ötöst akarsz kapni a 10 oldalas beadandódra, akkor nyűgözz le. Legyen hihetetlenül jó. A tied nem volt az.” Ma elhalmozzuk a gyerekeket díjakkal, oklevelekkel, trófeákkal – a

semmiért. „Ez az, fiam, megjelentél! Nagyszerű vagy!” Ne zavarjon, hogy a gyerek szart se csinált. Csak azért játszik, mert így igazságos. Még középiskolás szinten is gyakran csak azért küldik pályára a gyereket, hogy megkapja a játékperceit. Nincs is ezzel baj általános iskolában, szabadidős egyesületekben, nyári táborokban vagy hasonló helyeken, de ha tétmeccsen játszol egy középiskolai csapatban, akkor az legyen a pályán, aki megérdemli. Igen, csapatsportról beszélünk, de a cél a győzelem, nem az, hogy mindenki játszhasson. A fiad vagy a lányod lehet, hogy nem elég jó. Ezzel semmi baj. Ettől még lehetnek nagyszerű emberek, de az adott sportban nem tettek még eleget ahhoz, hogy kiérdemeljék a helyüket a csapatban. Na, ezt ma már senki nem hajlandó elfogadni. A szülők nehezen nyelik le, hogy a gyermekük egész egyszerűen nem a legjobb. Képzeld el, mi lenne, ha a Halálfutamot is így rendeznénk. Mi lett volna, ha aznap mindenki megkapja a koponyákat? Mi lett volna a motivációval? Ha úgyis mindenki megnyeri a fődíjat, miért kéne bárkinek próbálkoznia? Ugyanez igaz a Spartan Race-re. Nem díjazzuk azt, aki csak megpróbálja. Ez az egyetlen olyan akadályverseny, ahol a nem teljesített akadályért büntetés jár. Nem adunk díjat, csak a célban. Ha feladod, nem kapsz érmet. Nem érdemelted ki. Nem kell az érem, ha nem teljesítem a kitűzött célt. Nem akarom, megóvjanak ettől a fájdalomtól. Ha érdemtelenül díjaznak, azt fogod gondolni, kihoztam magamból a maximumot. És lehet, pont ez gátolna meg abban, hogy jobb legyek. Egyszerű pszichológia. Egy viselkedés díjazása csak megújítja azt a viselkedést. A visszatérő kudarc elismerése kudarcot szül. Milyen hozzáállást támogatunk, ha mindenkinek trófeát adunk? Egy öndicsérő mentalitást erősítünk, ami apátiához vezet. Az eredmények jelentéktelenek lesznek, a kemény munka pedig értelmét veszti. A megbánás fájdalma, a kudarc fájdalma – attól dolgozunk keményebben, attól leszünk jobb emberek, ha arra törekszünk, hogy soha többé ne kelljen ezt a fájdalmat éreznünk. Nem létezik olyan kudarc, amelyből ne lehetne tanulni. Egy hiba sem olyan

szánalmas, hogy egész életünkben rágódjunk rajta. Egy spártairól lepattan mindez! Harcolunk, hogy visszaszerezzük, amit elvesztettünk, és ebben nem ismerünk irgalmat. Napjaink babusgató és kényelmet nyújtó szülői szokásaival ellentétben a spártaiak sok viszontagságnak tették ki a gyerekeiket. Az ókori időkben a fiatal spártaiaknak meg kellett tanulniuk „jól elbukni”, hogy ezáltal kifejlődhessen a rugalmasságuk és az eltökéltségük. Például a spártai gyerekek a szükségesnél kevesebb élelmet kaptak, így rákényszerültek, hogy maguk szerezzék meg, ami kell nekik. Gyakran magam is kevés vagy semennyi ételt sem eszem edzés közben, legfeljebb egy kevés kókuszos vizet iszom a hosszabb edzéshez. Pont, mint a spártaiak, én is arra készítem fel a testemet, hogy átvészelje a fájdalmat és a kényelmetlenséget. Csak úgy lehetünk erősebbek és keményebbek, ha megbontjuk testünk egyensúlyát. Azt már tudjátok, hogy szeretünk versenyezni, de mi más jellemzi még a spártai hozzáállást az erőnléthez? Nézzük a főbb pontokat: A spártaiak kint szeretnek edzeni. A konditerem falain túl a táj (figyelem, spoilerveszély!) kiszámíthatatlan. Kövek, levelek, dombok, fák, fű, sár – mindezek az elemek egyenetlen és kihívást jelentő terepet jelentenek, ami pedig végső soron előnyös az edzés szempontjából. Az egyensúly megtartásához folyamatos korrekciók szükségesek, ezáltal a boka és a térd kisebb izmai, valamint a törzs és az alsótest ínszalagjai is erősödnek. Az egyenetlen terep miatt az agy is keményebben dolgozik, mivel muszáj minden egyes lépésnél a felszínre összpontosítani. A folyamatos mozgáskorrekciók miatt több energiát használsz el (értsd: kalória), ha terepen futsz vagy túrázol, mint ha a konditerem taposógépén tennéd ugyanezt. Nem leszel jobb terepfutó, ha csak a taposógépen edzel. A tudomány a szabadtéri edzés más előnyeit is leírta. A Peninsula College orvosi egyetemének egyik tanulmánya szerint a kinti edzés

jobb kedvre derít. A kutatók megállapították, hogy a szabadban edzők sokkal jobban érezték magukat, és csökkentek a depressziós tüneteik is. A tesztalanyok feltöltődtek, kevésbé voltak feszültek, és nőtt az önbecsülésük, szemben azokkal, akik a négy fal között edzettek. A barnító hatása mellett a napfény természetes hangulatjavító, megnöveli a szerotoninszintet, nyugtatóan hat és felerősíti az érzékeket. A szabad levegőn edzés emellett környezetbarát, nem jelent áramés vízpazarlást, és a lábnyom, amit otthagyunk, emberi, nem pedig ökológiai. Végül, ha odakint sportolunk, nem kell terembérleti díjat fizetni, nincs drága törülköző, gyümölcsturmix, sem túlárazott víz. Csak te, a cipőd és a friss levegő. A spártaiak gyakran edzenek közösen, de ez nem szükségszerű. Sok nagy állóképességű sikeremet magányos farkasként értem el. Más alkalmakkor egy társammal vagy egy nagyobb csapat tagjaként indulok. Reggelente rendszerint Andyvel edzek, aki a szomszédomban lakik, és hajnali 4:00-kor kopog az ajtómon. Mindketten rendkívül elszántak és fegyelmezettek vagyunk, és ezeken az edzéseken egymás elszántságából táplálkozunk. Talán te is tapasztaltál hasonló, mindkét fél számára előnyös kapcsolatot egy edzőtársaddal a konditeremben, vagy a futópartnereddel, amikor egy 10 kilométeres versenyre vagy maratonra készültetek. Egy jó edzőpartner képes lehet jobb és gyorsabb teljesítményre ösztönözni, ha jól mennek a dolgok, de akkor válik igazán fontossá, ha elkezdesz fáradni, magadtól kihagynál pár ismétlést, és lazsálnál. Ha magad mellé veszel egy barátot, azzal kifogsz a lustaságodon, hiszen ő szembesíteni fog a kitűzött céljaiddal. A spártaiak nem edzenek túlzottan specifikusan. Mind ismerjük a vékony karú biciklistákat, akik deréktól lefelé így néznek ki, mint egy díjbirkózó. Vagy ott vannak a kigyúrt, deltás testépítők, akik

akkor sem bírnának lefutni egy kört a háztömb körül, ha az életük múlna rajta. Egyik típus sem lenne túl sikeres egy Spartan Race-en. Évtizedeken keresztül az volt a trend az edzőtermekben, hogy különböző napokon különböző izomcsoportokat edzettek: mellnap, lábnap így tovább. A profi testépítők a mai napig így készülnek. Végtére is a színpadon az alapján pontozzák őket, hogy mennyire nagyok és arányosak a testrészeik. Az ő speciális, testrészekre lebontott edzésterveiket olyan magazinok lapjain olvashatjuk, mint a Muscle & Fitness, a fiatal reménységek engedelmesen mennek le az edzőterembe, hogy példaképeik után eredjenek. Sajnos az ilyen típusú edzésmunka nem sok hasznot hoz a való életben. Nincs olyan élethelyzet, ahol több sorozat lábemelést kell végezned, kivéve a konditermet, amikor lábra edzel. Semmiképpen sem készít fel azokra a váratlan helyzetekre, amiket az élet dob eléd: egyik kézben a gyerek, a másikban a túlcsorduló bevásárlószatyor, alattad pedig egy sártócsa, amelyen épp megcsúsztál, és minden izmodra szükség van, hogy egyensúlyban maradj. A Spartan Race-t úgy terveztük, hogy annyi ilyen kihívást foglaljon magába, amennyit csak lehet. Ha a versenyző már fáradt, sáros és megtört, még mi sem tudjuk előre, hogy fog reagálni ezeknek a különböző, váratlan elemeknek az elegyére. A spártaiaknak nagyobb szükségük van erőre, mint nagy izmokra. súlyemelők, egyéb erőatléták, illetve sok esetben a testépítők is leginkább arra koncentrálnak, hogy növeljék az egyismétléses maximális súlyt. Ez az a súly, amellyel a gyakorlatot már nem tudnák másodszorra sikeresen megismételni. Nem látom, mi lehet ennek a gyakorlati haszna a mindennapi életben. Talán ha le kell emelni valakiről egy autót, vagy valami hasonlón ritka helyzetben? Mindenesetre nagyon ritkán van szükség egyszer ismétlendő maximális erőkifejtésre. A spártai világban olyan izomerőt igyekszünk kifejleszteni,

fenntartható, és több ismétlést is kibír. Sártenger felett himbálózó kötélre mászunk fel. Nehéz, egyenlőtlen súlyeloszlású terheket cipelünk durva, sziklás terepen. Falakra mászunk, és átlendítjük magunkat túloldalra. Néha segítünk egymásnak, ahogy a katonák segítenek a bajtársaiknak a harcmezőn. Mindez látható a versenyzők fizikumán egy-egy Spartan Race futamon. Nem mondom, hogy nem látni izmos férfiakat és nőket, de inkább az atletikus, szálkás alkat dominál. Ők is fittnek látszanak, de ezek használható, nem pedig látványizmok. A spártai erőnlét különbözik a testépítőkétől. Sokkal inkább hasonlít a CrossFithez, mivel az izomerőre é a teljes testet megmozgató gyakorlatokra fekteti a hangsúlyt, miközben elveti a gépek használatát. Ami azt illeti, sok versenyzőnk készül CrossFittel a Race-re. A CrossFit kemény és működik; az emberek fitté válnak, és jól néznek ki. De aki CrossFit-edzést végez, az nem feltétlenül arra készül, hogy 5-6 kilométert, vagy akár 20-at fusson. A Spartan Race teljesítéséhez komoly állóképesség szükségeltetik. Mire végigmész egy Spartan Beasten, mint amilyet Soldier Hollow-ban rendeztünk, megtettél futva, sétálva, kúszva 21 kilométert Ráadásul nem is egyenes vonalban, hanem egy akadályokkal szabdalt, cikcakkos pályán. Az elmúlt 20 évben az állóképességemre összpontosítottam, ez lett a szenvedélyem és a menedékem. Imádok olyan távokat futni, amik másnak eszébe sem jutnának, és annyit sem gondolkodom egy-egy terep kiválasztása előtt, mint más azon, hogy hol vacsorázik. Nem kell, hogy úgy elmerülj az állóképességi edzésben, mint én, de a szívednek és a tüdődnek kellően edzettnek kell lennie, ha teljesíteni akarsz egy versenyt. Ez az egyik leghasznosabb mellékhatása a spártai életmódnak, mert segít, hogy hosszabb és teljesebb életet élhess. Nyugalmi állapotban a 47 éves szívem 45-50 között ver percenként. Ez a fele sok ülő életmódot folytató emberének. Miért fontos ez? Mit gondolsz, kinek a szíve használódik el hamarabb: azé,

akinek 45-öt ver percenként, vagy akinek 90-et? Igen, sokszor őrült módon kihajtom magam a versenyeken, de életem nagy részében, amikor nem versenyzem, a szívemnek sokkal kevesebb stresszt kell elviselnie, mint az átlagemberének. A spártaiaknak hajlékonyaknak kell lenniük. Az egyik legnagyobb gond manapság a hajlékonyság hiánya. Ennek egyik következménye a hátbántalmak növekvő száma. A hajlékonyság hanyagolása az azonnali kielégülésben keresendő. Az emberek inkább a strandizmokat részesítik előnyben – függetlenül a hosszú távú egészségi hatástól. Ezért aztán sok sráctól hallottam, hogy a „jóga lányoknak való”, meg „tök unalmas”. ez nemcsak hülyeség, de egyenesen beutaló az ortopédiára. Egyik nagybátyám mondása jut erről eszembe: „Egy dolog erősnek lenni. De ha erős vagy és hajlékony egyszerre, akkor vagy igazán erős!” A fenti erőnléti szintek elérése kemény dió, de van egy gyakorlat, ami mindet egybesűríti: a burpee, a négyütemű fekvőtámasz. Álló helyzetből indítasz, lemész guggolásba, kezeddel érinted a talajt. Megállás nélkül hátrarúgod a lábaidat fekvőtámasz pozícióba helyezve magad, majd csinálsz egy fekvőtámaszt. Innen ugyancsak szünet nélkül visszahúzod a lábaidat guggoló állásba, végül felugrasz a kiinduló pozícióba. És indulhat is az ismétlés. Gondolj csak bele, hány remek fitneszelemet tartalmaz ez a gyakorlat. A guggolás önmagában is az egyik legnagyszerűbb gyakorlat az emberiség történetében, hiszen rengeteg természetes növekedési hormont szabadít fel. Amikor hátrarúgod a lábad, hídtartásba kerülsz, ami a legjobb pozíció a vázizomzat erősítésére. Ugyanakkor a szív- és érrendszert is edzi, hiszen egy gyors mozdulatsorról van szó, főleg, ha több ismétléssel dolgozunk. Mindezekből kifolyólag a burpee a lehető legjobb gyakorlat a világon. Ha nem akarsz többet beteg lenni, javaslom, csinálj napi 30 burpee-t. Ha mellette egészségesen étkezel, tuti módszer. Meg vagyok

győződve arról, hogy a betegség abból ered, hogy a test stagnálni kezd. Ezért is imádom annyira a burpee-t, mert érzem, hogy beolajozza az ízületeimet és oxigént juttat a szöveteimbe. Egészen más érzés, mint a fekvenyomás vagy egy kemény futás. Emlékszem, egyszer Andyvel a 60 Minutes (60 perc) című műsornak adtunk interjút, és ők mondták, hogy nem lőttünk mellé azzal, hogy a burpee-t erőltetjük. Akkor találkoztak vele először, amikor egy halálsoron lévő fickóval készítettek interjút. „Bit Evil” (Nagy Gonosz) volt a beceneve, és napi 1000 burpee-t csinált a magánzárkájában. Azt mondták, ránézésre 120 kiló tiszta acél volt a srác. Ahogy már korábban említettem, ha egy Spartan-versenyző nem tudja teljesíteni az akadályt, 30 burpee a büntetése. Azért választottuk ezt a feladatot, mert kemény gyakorlat, és ahogy halad a futam, egyre nehezebb lesz. A 30 ismétlés sem véletlen: hosszas kísérletezés után határoztuk meg, hogy ennyi burpee helyett már inkább az akadályt választja a versenyző. Ha mondjuk csak öt lenne, akkor lehet, hogy kihagyná az akadályt a büntiért cserébe. De 30 ismétlésnél már azt gondolja: „Igen, tényleg meg akarom csinálni.” Ez a könyv nem edzésterv a versenyhez való felkészülésre, bár olyat is tervezünk. Ez arról szól, hogyan legyél elég fitt a mindennapi élethez. Mostanra már tudod, mennyire fontosnak tartom, hogy mindennap edzéssel kezdjem a napot. És nem is akármilyennel: katonai jellegű edzésmunka saját testsúlyos edzéssel, kardióval és más kondíciójavító gyakorlatokkal. A cél, hogy a teljes izomzatot megdolgoztassuk, magasan tartsuk a pulzusszámot, és fejlesszük a hajlékonyságot. A legtöbben nem dobálunk nagy súlyokat a teremben. Nem a brutális izomzat a cél. Az a fontos, hogy mozgásba hozd a tested, és ezt szinte bármivel elérheted. Az úszás például a másik kedvenc gyakorlatom, ami minden izomcsoportot igénybe vesz, beleértve a szívet is, miközben kíméli az ízületeket. A kerékpározás is egy kitűnő reggeli testmozgás. Mindegy, melyik fajta egyórás „szenvedést” választom – bár mára

már a szívemhez nőtt –, a nap többi része valódi kéjutazás. Mi a könnyebb: napi egy óra edzés reggel, vagy 24 óra boldogtalanság a testedben? A tudomány is alátámasztja, hogy egy óra reggeli sportolás komoly előnyökkel jár. A kemény reggeli edzés után az ember úgy érzi, mindenre képes. John J. Ratey írja a Spark – The Revolutionary New Science of Exercise and the Brain (Szikra – A testedzés és az agy forradalmian új tudománya) című könyvében: „Ha meghaladod a saját képességeidet, és egy-két percre megfeszülve elidőzöl a fájdalomban, néha teljesen átlényegülsz egy olyan ritka [5]

tudatállapotba, ahol úgy érzed, bármivel meg tudsz birkózni.” Az egyik legjobb edzési elv, amivel valaha találkoztam, a FITT rövidítés alatt fut (frequency, intensity, type of exercise, and time, azaz gyakoriság, intenzitás, az edzés típusa és az idő). Képzeljünk el példaként egy taposógépen edző nőt. A gyakoriság az ő esetében heti 3-4 nap, vagy ahányszor csinálja. Az edzés során sétál, nem sprintel, tehát. az intenzitása mérsékelt. Az ideje rajta múlik. Ezekből a paraméterekből lehet kiindulni, és a folyamatos terhelésnövelés elve szerint módosítani rajtuk. Ha jól érzed magad az edzésed során, és simán haladsz, növeld valamelyik változót, hogy nehezebb legyen a feladat. Ha túl kemény, vegyél vissza. Egy másik kedvenc módszerünk a magas intenzitású intervallumedzés, ismert rövidítéssel HIIT (high-intensity interval training). Ennek során rövid, brutális intenzitású, illetve hosszabb, normál tempójú szakaszok követik egymást. Ezek az intenzitásbeli váltások pozitív hatással vannak a testre. A Bath Egyetem kutatói megállapították, hogy 30 másodperc sprint olyan hormontermelést indít el, ami utána még két órán át tart. Ehhez viszont tényleg úgy kell rohanni, mintha az életed múlna rajta. A korábbi NFL-edző, Danny Green szavaival élve: a magas intenzitás az, amit annak érzel. Mindezt valószínűleg az evolúciónak köszönhetjük. Ezek a szuperintenzív gyakorlatok minden bizonnyal a test „üss vagy fuss”

reakcióját utánozzák, aminek jó hasznát vettük vadászat idején az őskorban. Az ilyen „ölj vagy megölnek” helyzetek túléléséhez el kellett árasztanod a testedet a zsírégetést, az izomépítést és az agyi fejlődést elősegítő hormonokkal. Ma a túlélésünk már nem kizárólag a mindennapi erőnlétünktől függ, ezért más motivációt kell találnunk. Edzhetünk azért, hogy erősek és atletikusak legyünk. Vagy azért, hogy tetsszünk valakinek. Hosszú távon azonban mégis a túlélésünk a tét. Dr. Ratey szerint „az őskori embernek napi 8-16 kilométert kellett gyalogolnia csak azért, hogy élelemhez jusson”. Manapság nem valószínű, hogy felfalna egy vadállat, ha nem vagy elég jó formában, de a szívbetegség, a rák vagy a cukorbetegség így is megölhet. Az egyetlen különbség, hogy a halálod nem gyors lesz és fájdalmas, hanem lassú – és fájdalmas. Az edzés, aminek aláveted magad, nem is kell, hogy olyan kemény legyen, mintha egy Spartanra vagy egy Halálfutamra készülnél. Az is elég lehet, ha csak mindennap egy kicsivel többet gyalogolsz. Tehát, ha valaki ülő életmódot folytat, meg kell határoznia egy célt: „Fizikailag aktívabban akarok élni. Nem kell mindennap edzenem, de aktivizálnom kell magam!” A sikerhez vezető út mellett rengeteg csábító parkolópálya van. De semmi sem múlja felül azt az érzést, amikor mész tovább, és ellenállsz a kísértésnek. Minden megtett lépéssel közelebb kerülsz a célhoz. Ahogy Arisztotelész mondta: „Az vagy, amit rendszeresen teszel.” Gondolj bele, hol lehetnél, ha már belekezdtél volna. Úgyhogy kezdd el most! Úgy lehet befejezni valamit, ha elkezded. Vagy úgy mész aludni, hogy elégedett vagy az aznapi erőfeszítéseddel, vagy stresszesen, mert holnapra hagytál valamit. Vagy elég kemény vagy, hogy felmenj a dombtetőre, vagy soha nem látod meg, milyen onnan a kilátás.

6 MEGVÁLTOZOTT ÉTREND, MEGVÁLTOZOTT ÉLET

Egyél. Ne túl sokat. Főleg növényeket. – MICHAEL POLLAN –

Dobj el mindent, amit az étkezésről és a diétákról tudsz. Fogd és hajítsd ki az út menti szemetesbe, ahogy gyorskajád maradékát dobod ki, miután kiszálltál a kocsidból. Gyorsan, mielőtt még valaki meglátná a bizonyítékot az ülésen! 23 évesen Tony Reyes volt a mintapéldánya az ülő, gyorskaját habzsoló életmódnak, ami kövérré tette az Egyesült Államokat és az egész világot. 180 kilót nyomott, és alvás közben maszkot kellett viselnie az alvási apnoéja miatt, ami egy túlsúllyal összefüggő betegség. Akárhányszor lecsúszott róla a maszk az éjszaka közepén, levegőért kapkodva riadt fel, és biztos volt benne, hogy belehal. Aztán kétségbeesésében zokogni kezdett. Jelentkezett A nagy fogyás című vetélkedőbe, és a

szereplőválogatás során több körre is visszahívták, de végül nem került be a műsorba. Emiatt még reménytelenebbnek érezte a helyzetét. Stand up humoristaként gyakran élcelődött saját magát kifigurázó kövérviccekkel. A nevetés azonban nem pergett le róla. Ellenségként tekintett a közönségére, és gyűlölettel saját magára. „Miért röhögnek? Miért nem próbálnak meg segíteni? – idézte fel érzéseit Tony. – Nem látják, hogy utálom ezt az életet és segítségre van szükségem?” A menyasszonya végül meggyőzte, hogy nem egy tévéműsor jelenti a megoldást. Rábeszélte, hogy nevezzen a Malibun tartandó Spartan Sprintre. „Amikor jelentkeztem az első versenyre, féltem – emlékezett vissza. – Nem is mondtam el senkinek, mert hagyni akartam egy menekülőutat, hogy visszaléphessek, mint ahogy a korábbi fogyókúrás próbálkozásaimnál is tettem. Tudtam, hogy élsportolók indulnak ezen a versenyen, és senkit sem láttam ilyen alkattal a videókon, amiket megnéztem.” Ez idegessé tette, de mégsem lépett vissza. Akkor változott meg a nézőpontja, amikor megismerte Chris Davis történetét, aki 180 kilót adott le, amióta Spartan Race versenyeken vett részt. „Attól fogva tudtam, hogy meg tudom csinálni” – mesélte. Miután egy személyi edzőt fogadott maga mellé, Tony elkezdte ledobálni magáról a kilókat. A verseny rajtjára máris majdnem 45 kilótól szabadult meg. Hasonló történet minden versenyünkön akad. Valaki mindig megtalálja a kellő motivációt és elkötelezettséget, hogy jelentős és fenntartható fogyásba kezdjen. Ez mindenképpen figyelemre méltó dolog. Jóllehet az Amerikai Orvosszövetség 2013. június 18-án úgy döntött, hogy az elhízást betegséggé nyilvánítja, attól még ez a tipikus amerikai életmód. A túlsúly azonban a spártai filozófia antitézise. A golffal vagy a baseballal ellentétben a Spartan Race-en nem lehet nyerni, ha gyorskaján élsz. A Spartan Race-t úgy terveztük, hogy tévedhetetlenül kimutassa, mennyire hatékonyan működik a tested. Nem lehet pihenni az akadályok között, nincs félidő, időkérés,

gongszó sem jelzi a menet végét, nem ülhetsz két percet a büntetőpadon, ahogy más sportoknál. Túl kevés vitamin és ásványi anyag? Begörcsölsz, lemaradsz. Túl sok méreganyag a szervezetben? Émelyegsz, lemaradsz. Teleeszed magad? Az alacsony vércukorszinttől fáradt leszel, lemaradsz. Bemagyarázhatod magadnak, hogy te egészségesen eszel, de ha le is teszteled, akkor derül ki igazán, hogy úgy van-e. A legrövidebb versenyeink is leszívják az energiádat, ezért szükséged van utánpótlásra. A tested már két óra kimerítő terhelés után elégeti a glikogénkészleteit, ezért a versenyzőknek 60-90 percenként újra kell tölteniük, hogy ne zuhanjanak össze. Próbálj csak meg egy Spartan Race-t energiaitallal lefutni: 15 és fél teáskanál cukor egy félliteres dobozban. De a kávé és a fánk sem jobb megoldás: még azelőtt nekimész a képzeletbeli falnak, hogy találkoznál az igazival. A Spartan Race-hez hosszan tartó energiatartalékokra van szükséged, nem egy gyors löketre, amitől hosszú távon kipurcansz. De a spártaiság lényege nem abban rejlik, hogy mit eszel a futam napján, hanem az egész éves étrendben. Mindegy, hogy súlyvesztés, erőnlétjavítás vagy jobb teljesítmény a cél, a megfelelő diéta a terv része. Íme, az egyetlen spártai szabály, amit be kell tartanod: ha a dédszüleid nem ettek ilyet, valószínűleg neked sem kellene. Azt hiszem, ezek az alapvető okai, hogy sokan elbuknak az egészséges étkezés harcmezején: • Nem mindig jutunk hozzá a jó ételekhez. • Nem mindig azt kapjuk, amire szükségünk van, sőt sokszor nagy a különbség. • Ha szépen be van csomagolva és népszerű, akkor biztos rendben van.

Az amerikai átlagfogyasztó azt gondolja, hogy a szupermarketek polcaira kikerülő ételek fogyasztóvédelmi szempontból teszteltek, és tökéletesen biztonságosak. Meglepetés! A jó marketing, a szép csomagolás és a megfelelő sorban elhelyezett termék még nem jelent semmit, és az ételeinkben fellelhető anyagok több mint fele ellenőrzés nélkül kerül bele. A következő beszélgetés naponta lejátszódik nálunk: „Miért ne lenne ehető, ha ilyen szép a csomagolása, és egy modern, tiszta szupermarketben vettem? Ezt ettem gyerekkoromban is, még sincs semmi bajom!” Sajnos az élelmiszeripar elkorcsosult. Leginkább a környezetünket megfigyelve tanuljuk meg, mit együnk és igyunk. Azok, akiket mi nagyra tartunk, bizonyos elvek alapján étkeznek, mi ezt próbáljuk követni, csak egy kicsit talán még szigorúbbak vagyunk. Sajnos a népszerűségről a marketing dönt. A jól képzett táplálkozáskutatók és ügynökségek túljárnak az eszünkön, és arra játszanak, hogy elbukjunk a pillecukorteszten. Itt egy újabb zacskó csipsz, ez kell neked! Mégpedig most rögtön! Tedd egymás mellé a sárgarépát és a jégkrémet. Melyikért nyúlnak előbb az emberek? A jégkrémért, és nem azért, mert az egészségesebb vagy jobb. A szakemberek egyszerűen rájöttek, hogyan adjanak el minél többet. Nem hiszel nekem? Menj el Hawaiira, ahol a löncshús mindennapi ínyencség. Ha egy élelmiszergyártó el akar adni valamit, azt el is adja. Hogy ezt a támadást ellensúlyozni tudjuk, fegyelmezettnek és jól informáltnak kell lennünk. A spártai diéta főleg növényi alapú, sok zöldséggel és gyümölccsel. Kevés gabona és állati eredetű étel szerepel benne. Kizárjuk a feldolgozott ételeket, a hozzáadott cukrot és a transzzsírokat. Ételeinket friss hozzávalókból készítjük. Nincsenek bedobozolva és becsomagolva. Ezzel ellentétben a társadalmunk ugyanúgy áll hozzá az ételekhez, mint bármi máshoz: a kényelem mindenekfelett, nem számít, hosszú távon mik a következmények. Az elősütött sütemények vagy az instant kaják azért létezhetnek, mert mindent azonnal akarunk. Már nem elég az előre összeállított süteménypor, azt akarjuk, hogy a termék meg is

legyen sütve. Így van előre elkészített rétes, brownie és számtalan édesség. Így, hál' istennek, nem kell vesződnünk azzal, hogy véletlenül magunknak kelljen kisütnünk bármit is. Minek várnánk meg, hogy a kis magok növekedésnek induljanak, amikor elég pénzt adni valakinek, és máris a miénk az érett növény? Minek kertészkedjünk? Vidd haza, tedd le valahova, és már kész is a kert! Ráadásul ha valaki a semmiből kezd felnevelni egy növényt, azt kockáztatja, hogy nem úgy nő, ahogy kellene, betegség vagy penészgomba támadja meg. Mennyi gond van vele – a legtöbben csak vesznek egy kész díszbokrot helyette. Egy farmot üzemeltetni mindenkinek kemény munka. Pont. A legtöbben nem is csinálnák rovarirtó szerek és génmódosított növények nélkül. Piszok, levelek, pár virág és rengeteg tüske volt a jutalmam, amikor átültettem egy rózsabokrot a kertemben. Tudom a farmon végzett munkámból, hogy a földművelés pokoli kemény meló, de az organikus gazdálkodás sok mindenre megtanított az évek alatt, amit nem tanulhattam volna meg, ha átugrom a köztes lépcsőfokokat, ahogy sokan, sokszor tesszük. Ma az egészséges étkezést nagy akadályok nehezítik. Akármerre fordulunk, gátakba ütközünk, ha be akarjuk tartani a diétánkat. A városi környezetben és a szegény vidéki területeken „ételsivatagok” alakulnak ki; ezek azok a nagyobb, lakott területek, ahol annak sem könnyű egészséges ételhez jutnia, aki szeretne. A jelenség akkor tapasztalható, amikor egyedül próbálsz jól táplálkozni, miközben mindenki más moslékot eszik. Vagy a tévéreklámokban, amelyek cukorfüggőkké nevelik a gyerekeinket. Samuel Johnson angol író így fogalmazott: „A megszokás béklyói túl kicsik, hogy érezzük őket, mígnem túl erősek lesznek, hogy le tudnánk törni magunkról.” Ez igaz volt a spártai időkben, a 18. századi Angliában, és igaz napjainkban is. Ha egyszer rákapunk a gyorskajára, nehéz lejönni róla, és sokszor hiába próbál az ember egészséges ételekhez jutni, azok nem mindig elérhetők. A kórházak és az iskolák, amelyekről azt hinnénk,

egészséges ételeket adnak sokszor a legrosszabbak. Egy spártai inkább az extra munkát vállalja, semmint az extra pillecukrot. Az autó sem megy üzemanyag nélkül, a testünk sem más. Az vagy, amit megeszel, és ha nem eszel egészségesen, akkor sérülékenyebb leszel, betegségeknek teszed ki magad, és kevesebb ideig élsz. Egy jó étrend ellát a kellő energiával, hogy teljesíts egy versenyt. Ugyanakkor egészségessé is tesz, és jobban is érzed magad tőle. Mielőtt szerencsésen szereztem magamnak egy állást a Wall Streeten, medencéket takarítottam. A mai napig úgy tartom, hogy a medence remek metaforája az emberi testnek. Minden medencéhez tartozik szivattyú (szív), szűrő (vesék), víz (az emberi test 60%-a is víz) és szegély (bőr). Ha víz helyett naponta több liternyi kávéval tölteném meg a medencét, hamar rosszul lenne, és zölddé változna. A szűrőrendszer arra való, hogy kiszűrje a leveleket, homokot, izzadságot és a baktériumokat, de a kávéval nem tud mit kezdeni. A tested szűrőrendszere a természetes élelmiszereket képes megemészteni, de a laborokban előállított anyagokat, mint a magas fruktóztartalmú kukoricaszirupot vagy a legtöbb gyorsételt nem. Az emberi test sokkal kisebb, mint egy úszómedence, és a szennyezés elkerülése végett kevesebbet és egészségesen kell enni-inni, sokat és jól kell aludni, rendszeresen sportolni, elhivatottnak kell lenni, és mindehhez pozitív hozzáállás is szükséges. Ha nem így gondoskodsz a medencédről, nem fogod élvezni benne az úszást. Amikor a gyorséttermek weboldalaikon a TÁPANYAG szót használják, ki kéne cserélniük erre: ÓVAKODJ TŐLE! A tápanyag címkének csakis a TÁPANYAGRA szabadna vonatkoznia. Nem a vegyszerekre. Egyébként minél kevesebb elemből áll a hozzávalók listája egy csomagoláson, annál jobb. Spártában nem voltak drivethru éttermek, nem csábították arany sült krumplik a fáradt utazót az országúton, nem volt sajtburger, sem dupla adagok. A spártai diéta nem is diéta volt, hanem az élet része – ma is így kéne gondolkodnunk az ételről és az italról. Azért ettek, hogy legyen erejük a vadászatra

és a harcra, az étkezések pedig lehetőséget adtak arra, hogy találkozzanak a közösség tagjaival. A spártaiak azért ettek, hogy éljenek, nem azért éltek, hogy egyenek. Ezt a nagy törvényhozó Lükurgosz foglalta törvényi keretekbe. Két olyan reformrendelkezést is hozott, ami a spártai fenntarthatóságot szolgálta. Az első a földek újraosztása volt, egyenlő parcellákra úgy, hogy minden család számára elegendő búzát termelhessenek rajta. Plutarkhosz leírása szerint a telkeken nem volt szabad többet termelni, mint amennyire szükség volt. Ez a reform egyenlő feltételeket biztosított. Senki nem dőzsölt, de nem is éheztek. A második reform közös étkezőhelyeket hozott létre. A spártaiak tizenöt fős csoportokban ettek, hasonló környezetben, mint a modern kori katonai kantinokban. Az étkezések közösségi természete gondolkodott róla, hogy senki ne éhezzen, és ne is ehessen többet. Ezzel kizárták a csábítást, hogy valaki magányában többet fogyasszon – mint manapság, ha éjfélkor megrohamozzuk a hűtőt. A kantin minden tagja hozzátett valamennyi árpalisztet, bort, sajtot, fügét és egy kis extra pénzt a húsra. Mindent helyben termeltek. A Spártát védelmező, két lábon járó harci gépezetek a tiszta, egészséges ételektől működtek legjobban. Plutarkhosz szerint az ókori étrend egyszerű húslevesből és helyi mediterrán ételekből állt. A spártaiak ezenkívül egyfajta árpakenyeret, mazát is ettek, minden bizonnyal ez jelentette a szénhidrátforrásukat, ami edzésekhez kellett – persze ezt annak idején még nem így nevezték. Én is sokszor edzem kevés kajával vagy éhgyomorra. Jobb atlétikai eredményeket értem el nyers gyümölcsökkel, zöldségekkel és magvakkal, mint bármi más diétával, és tudom, hogy sok versenyzőtársam hasonlóan nyilatkozna. A maraton előtti szénhidrátdús tésztakúrát hülyeségnek tartom. A könnyebb étkezés kisebb energiafogyasztással jár. Egy hosszabb edzésmunka során lehet, hogy sok kókuszos vizet iszom, de ennyi; ezt leszámítva a fájdalom és a kényelem hiánya táplál. Pihentesd a tested azzal, hogy nem terheled fölösleges ételek emésztésével, és vedd rá, hogy a

zsírtartalékaihoz nyúljon. Valószínűleg mindez ,ás, mint amit eddig hallottál, vagy ahogy csináltad, ezért hadd fejtsem ki. Az emberiség a történelem nagy részében az idejét élelemkereséssel töltötte, hogy túléljen. Az őskorban nem volt akkora bőség, mint most. Naponta többször gondoljuk, hogy éhesek vagyunk, de a legtöbbünk nem tudja, mi az igazi éhség. Nem javaslom, hogy bárki kipróbálja otthon, de az ember 30-45 napig is élhet élelem nélkül, ha közben hidratált marad. Ami azt illeti, a böjt időnként remek hatással lehet az emésztőrendszerünkre. Képzelj el bármilyen motort, ami szünet nélkül jár: előbb-utóbb tönkremegy. A bélrendszerünk sem különbözik ettől. A KEVESEBB NÉHA TÖBB A spártai táplálkozás az önfegyelemről szól, és arról, hogy kevesebből éljünk el többet – kevesebbet együnk, de az legyen magas tápanyagtartalmú. Ízlelgessétek ezeket az adatokat, ha szerintetek túlzásokba esem: • Minden ötödik 6-11 év közötti amerikai gyermek klinikailag túlsúlyos. • 2000-ben az amerikai serdülők 9%-a volt cukorbeteg vagy kezdeti cukorbeteg. Ma ez a szám 23%. • A texasi Houstonban a felnőtt lakosság 66%-a túlsúlyos vagy elhízott. • 2004-ben egy USA-tagállamban sem volt 30% felett az elhízottak aránya. 2005 és 2007 között háromban. 2008-ban hat államban, 2009-ben kilencben. 2010-ben tizenkettőben. Egy elhízott ember átlagos egészségügyi költsége 4871 dollár, míg

egy normál testsúlyúé 3442 dollár évente. Az elhízás nemcsak a rombolja, de egyben gazdasági időzített bomba is. A legkövérebb államokban élnek a legszegényebb, legalacsonyabban képzett emberek. A 15 legkövérebb államban élők 20%-a nem szerzett középiskolai végzettséget. Minél kevésbé tanult valaki, annál valószínűbb, hogy egészségtelenül táplálkozik, és tömi magába az Oreo kekszet, a csokis reggelizőpelyhet meg a többi vackot. A kapcsolat az egészség és a vagyon között igaz a világ többi országára is. A gazdagabb országokban jellemzően alacsonyabb az elhízottak aránya, a szegényebb helyeken pedig magasabb ez a mutató. Sajnálatos, hogy a világ követi az amerikai étkezési szokásokat, és így megörökli az egészségügyi problémákat is. Az International Diabetes Federation (Nemzetközi Diabétesz Szövetség) 2013 novemberében 382 millióra becsülte a cukorbetegségben szenvedők számát. Négyből egy felnőttnek van metabolikus szindrómája, ami a cukorbetegséggel és a szívproblémákkal összefüggésbe hozható kockázati tényezők együttállása: elhízás, alacsony HDL-szint, magas vérnyomás, magas vércukorszint, valamint krónikus gyulladás. Nem véletlen egybeesés, hogy a Föld népessége durván 165 millió tonna cukrot fogyaszt évente. A túlzásba vitt cukorfogyasztás okozhat alacsony szintű gyulladásos megbetegedéseket, amelyek felgyorsíthatják az öregedést. Az izom- és agysejteknek szükségük van a glükózra, de ha túl sok kering belőle a véráramban, az hosszú távon halálos lehet. Ha körülnézünk a világban, látjuk, hogy a fal felé rohanunk: • Kínában él a legtöbb cukorbeteg, 92,3 millió fő. Őket követi az USA és India. Igaz, hogy Kína a legnépesebb ország, de így is durván az ország 9%-a diabéteszes, ami sokkoló adat. • A Közel-Kelet igazi csomópontja a cukorbetegségnek. Nézzük, a következő országokban milyen a cukorbetegek aránya: Kuvaitban

23,9%, Szaúd-Arábiában 23,4%, Katarban 23,3% és Bahreinben 22,4%. • Mexikó jelenleg a fejlett világ legkövérebb országa, leszámítva néhány kis, óceániai szigetet. A cukorbetegség annyi emberrel végez egy év alatt, mint a drogháborúk hat év alatt. • Legrosszabb helyzetben a bennszülött népek vannak, miután elkezdik felvenni a nyugati civilizáció szokásait. A szamoaiak például teljesen rendben voltak, amíg dolgozniuk kellett az élelemért. Ma a városban élő szamoaiak kétharmada elhízott. Hasonlóképp a pima indiánok körében ötszörösére nőtt a cukorbetegek száma, miután átvették a nyugati szokásokat. Csak az USA-ban naponta 50 millió embert szolgálnak ki 160 ezer gyorsétteremben, évente 110 milliárd dolláros haszonnal. Naponta négyből egy amerikai eszik gyorskaját. Ezzel egy időben a kétkezi munkát végzők száma csökken, a szolgáltatásban dolgozóké viszont nő. Tehát többet eszünk, és többet ülünk – mérgező elegy. Az úszómedencét naponta töltjük fel feldolgozott élelmiszerrel, a szivattyú és a szűrő pedig egyre ritkábban üzemel – ez pedig végzetes párosítás. Az alacsonyabb jövedelmű családoknak sokkal több szabadidejük volt 1999-ben, mint 1965-ben, de 1999-ben szinte minden szabadidőt a tévé előtt töltöttek. Ennek oka, hogy a tévézés olcsóbbá vált. Az alacsony jövedelmű családok – amelyek jellemzően kevésbé tanultak, és ennek következtében kevesebb ismerettel rendelkeznek az egészséges étkezésről, ráadásul ma már megengedhetik maguknak a tévékészüléket – hajlamosabbak elhízni, mert rosszul táplálkoznak és rengeteget ülnek. Túl sok kalória + nem elégséges mozgás = kettes típusú cukorbetegség. James Neal fizikus és genetikus érvelése szerint a kettes típusú cukorbetegség a test természetes reakciója a rendelkezésre álló kalóriák megnövekedett mennyiségére. Van benne valami. Vadászó-gyűjtögető őseinknek képesnek kellett lenniük nagy

távolságok megtételére állandó stressz alatt – kicsit a mai kalandversenyekhez hasonlóan. Ehhez néhány millió évvel ezelőtt alkalmazkodott a testük. „Őseink nevetségesnek tartották volna, hogy a testedzést csupán a tevékenység kedvéért űzzék” – írja Ellen [6]

Ruppel Shell The Hungry Gene (Az éhes gén) című munkájában. Ennek oka, hogy számukra az élet a kalóriák megtalálásáról és megtartásáról szólt. Ugorjunk előre pár ezer évet a földművelés kezdetéig. Amikor szembetalálta magát a szénhidrátok bőségével, az emberi test finomhangolt anyagcsererendszere nem tudta, mit tegyen. Hamarosan lyukas fogak jelezték, hogy az ember elkezdett keményítőben dús élelmiszereket termeszteni és fogyasztani. Most pedig, amikor ellep minket az olcsó keményítő és cukor az ipari forradalomnak köszönhetően, a testünk teljesen össze van zavarodva. Ez a zavar veret a kanapébetegséghez, vagyis a kettes típusú cukorbetegséghez és az elhízáshoz. Az őskőkorszakban az első számú halálokot a traumás sérülések jelentették. Keletkezhetett ez a szüléskor, a szomszéd törzsekkel vívott háborúk során vagy vadászbalesetek esetén („Bocsi, azt hittem, ő volt a mamut!”). Miután elkezdődött az állatok háziasítása, a fertőzéses betegségek – himlő, kanyaró, tuberkulózis – vették át a vezetést. Ma, vakcinákkal és antibiotikumokkal felvértezve, a nem fertőző betegségekkel, például az elhízással küzdünk. Úgy fest, hogy a legnagyobb egészségi problémáink a saját társadalmunk termékei. Több módját is feltaláltuk, hogyan végezzük ki magunkat szépen lassan! Azt hiszem, hogy a kalória legtöbbünknek nem megfelelő mértékegység. A legtöbb embernek nem jelent semmit, és főleg nem fog eltántorítani senkit a rossz kaják habzsolásától. Gyakran mondogatjuk a Spartan irodáiban, hogy az ételeket kalóriák helyett burpee-kben kellene mérni. Versenyeinken ez büntető feladatnak számít, és ha a rossz ételeket is azonnal büntetnénk, sokan változtatnának a szokásaikon.

Kitaláltunk egy képletet az ételek burpee-re váltására. Például egy mekis nagy sült krumpli több mint 500 burpee. Márkától függően egy sör 150. Ez a fajta büntetés segíthet az élelmiszeripar marketingesei és tudósai elleni küzdelemben. Mégis, ki akar lenyomni 500 burpeet? Nem elég kívánni magadnak egy jó testet. Meg kell szerezned. Akarat kell, hogy táplálkozással és edzéssel eljuss oda. Régebben bementél a kisboltba, megvetted, amit akartál, fizettél, és viszlát. Ma? Van 50 sornyi polc, telepakolva gondosan kikísérletezett vegyi termékekkel. Van néhány egészséges kenyérféle vagy müzli, de többnyire – és főleg a szembetűnő helyeken – a szemétben tobzódunk. Az egyik oka annak, hogy a gyorskajazombik nemzete lettünk, hogy csak kevesen tanulnak főzni egyáltalán – hát még egészségesen. És ha tudnak is, kinek van rá ideje? Tudtad, hogy 130 epret kellene megenned, hogy elérd azt az 520 kalóriát, ami egyetlen sajtos Big Macben van? És hogy három egész narancs tartalmaz annyi cukrot, mint egyetlen pohár narancslé? Nem csoda, hogy az elhízás népbetegség! Elkerülhetetlen, látva, hogy döntjük magunkba a gyorskaját és a folyékony cukrot idestova fél évszázada. Még ha a gyorsétteremláncok meg is próbálnak gyümölcsöt bevenni a menübe, akkor is fognak egy egészséges alapanyagot, és szörnnyé változtatják. Az áfonya például egy spártaiaknak is kiváló étel, de a 6,5 decis mccafés áfonyás-gránátalmás turmixban 17,5 teáskanálnyi cukor van. A banán egészséges, de nem karamellbevonattal. A Denny banános-karamellás bundáskenyere 87 gramm. cukrot tartalmaz. A Dairy Queen gyerekeknek szánt epresbanános gyümölcsturmixában .pedig csaknem 10 teáskanál cukor van – több, mint amennyit egy gyerek egész nap fogyaszthatna. A péksütemények szintén nagyban hozzájárulnak az elhízás elburjánzásához. Ha nem akarsz úszógumit, felejtsd el a fánkot, croissant-t és a bagelt. Súlyokat emelj, ne édességet. Jack LaLanne régi bölcs mondása: „A fánkban egyetlen jó dolog van: a lyuk a

közepén.” A cukor a test ellensége és az egyik legaddiktívabb anyag. Fogszuvasodást és krónikus gyulladást okozhat, növeli a test inzulinszintjét, hozzájárul a kettes típusú cukorbetegség kialakulásához, valamint több rákos megbetegedéssel is kapcsolatba hozható. Kezdetnek ennyi. Az elhízással és a szívbetegséggel való összefüggéséről pedig mindenki tud. A hozzáadott cukrot tartalmazó ételekben sok a kalória, viszont kevés a vitamin és az ásványi anyag. A gyorskaják rostban sem éppen gazdagok. Ha sok rostot juttatsz szervezetedbe, azzal könnyebben kontrollálhatod a vércukorszinted, tovább érzed magad jóllakottnak, és kordában tarthatod a súlyodat. 1000 kalóriánként legalább 14 gramm rostot bejuttatnod a szervezetedbe. A rost segít a fogyásban és a vastagbél egészségének megőrzésében is. Ehelyett a gyümölcsből dzsúsz készítünk, a vízből szénsavas üdítőket gyártunk, a testünk pedig nem is tudja, mi került bele, mert ezek a folyékony kalóriák úgy kerülik ki a jóllakottság-érzékelőinket, ahogy a szilárd ételek nem tudnák. Nem hiszed? Egyél annyi salátát, amennyit akarsz egy nap, és meglátjuk, túleszed-e magad. Az élelmiszergyártók tisztában vannak ezzel, amikor hirdetnek nekünk. Az Észak-karolinai Egyetem egyik tanulmánya szerint egy átlagos amerikai 450 folyékony kalóriát visz be naponta, éves szinten pedig 240 liter üdítőt iszik cukros italokat, amit a testük nem bír rendesen feldolgozni. A gyerekek sóvárognak a cukor után, a szüleik pedig megadják nekik, még ha nem is tudnak róla. Ízesített joghurtok, salátaöntetek, kenyér, mártás, pác, paradicsomszósz, mogyoróvajkrém, müzli – mindet cukorral édesítik a gyártás során, és erről sokszor a vásárlók semmit sem tudnak. A legtöbb üveg ketchup egynegyede cukor! Ez nem zöldség. Anya mindig azt mondta a húgomnak és nekem, hogy a cukor drog, de nem hittünk neki. Miért van akkor ott szinte mindenben, amit eszünk, és a többi gyerek szülei miért engedik nekik? A Princeton

Egyetem kutatói megvizsgálták a cukor hatását a patkányok agyára, és arra jutottak, hogy a kísérleti egyedek a heroinfüggőség jeleit mutatták. A cukor mindezt a jó érzésekért felelős dopamin kiváltásával képes elérni az agy azon részében, ami a függőségekért is felelős. A dopaminkibocsátás drogokra jellemző „bekészülést” eredményez. Az agy azonban alkalmazkodik. Emiatt mind többre van szüksége az anyagból – esetünkben a cukorból –, hogy ugyanazt a hatást elérhesse. Így minden ételhez kiváló adalékanyag – a gyártók szemszögéből legalábbis mindenképpen. A kutatást vezető princetoni pszichológus, Bart Hoebel így foglalta össze: „Az állati mintákon végzett kísérletek azt sugallják, hogy a cukor agya, gyakorolt hatása sokban hasonlít a kábítószerekére.” A cukros stimuláció csökkentése miatt az agy még több dopamint követel. Ha teljesen megvonjuk az utánpótlást, a cukorfogyasztó fizikai és pszichológiai elvonási tüneteket mutat. A test függővé vált. Lehet, hogy a Snickers nem illegális anyag, de egy olyan ember számára, akinek a szervezete intoleráns glükózzal szemben, akár az is lehetne. A körből úgy lehel kitörni, ha elkerüljük a vércukorösszeomlásokat. Ehhez fehérjét, egészséges zsírokat (egyszeres és többszörös telítetlen zsírok) és rostos zöldségeket kell enni reggelire a cukros, gyorsan felszívódó szénhidrátokkal teli megoldások helyett. Az olyan szénhidrát, ami legalább 20% rostot tartalmaz, minőségi tápanyag. Sajnos ezek az ellentétei annak, amit az emberek jellemzően fogyasztanak. Olvasd el az élelmiszercímkéket! Ismerd fel a cukrot leplező kódneveket a csomagoláson: dextróz/maltodextrin, fruktóz, gyümölcslé-koncentrátum, glükóz, magas fruktóztartalmú kukoricaszirup, méz, juharszirup, melasz, szacharóz, xilóz. Aminek a csomagolásán ezt látod, kerüld el! De még jobb, ha csomagolt termékek helyett feldolgozatlan ételeket veszünk. Keresd meg az élelmiszer cukortartalmát a csomagoláson, és az ott látott számot oszd el néggyel – így megkapod a gramm helyett a teáskanál egységet, 40

gramm cukor a szénsavas üdítőben tehát 10 teáskanálnyi. Tényleg szükség lenne 10 teáskanál cukorra? A gyümölcslé talán jobb? Az sem sokkal. Eddz naponta! Ez nemcsak kivezeti a cukrot a véráramból, de endorfint termel az agyban, ami pozitív érzéseket vált ki belőled. A futás dobjon fel, ne a cukor! Az étel az edzéseidhez szolgáló üzemanyag legyen, ne kedélyjavító szerként használd. Sokan úgy próbálják felvidítani magukat, hogy esznek valami finomat. Ez kecsegtető ötlet. Szomorú vagy, ezért megnézel egy filmet, vagy megeszel egyet a kedvenc nasidból, hogy jobban és komfortosabban érezd magad. Verd ki a fejedből ezeket a gondolatokat! Kutatások is igazolták, hogy mindez nem működik – és ez nem is túl meglepő. Nekem úgy tűnik, ez is csak egy újabb esete a pillecukor választásának. Valójában arra van szükséged, hogy újra megerősítsd magadban a vágyat, hogy elérj valamit. Ha rossz passzban vagy, a legegyszerűbb, hogy összekuporodsz, és sajnáltatod magad. De össze kell szedned magad! A depresszió a legkimerítőbb pillecukorteszt, mert folyamatosa döntened kell, hogy minden maradjon a régiben, vagy keresed a változást. A VÁLTOZÁS KEZDETE Andi Hardy, aki a Spartan Pro Team tagja, nagyon is jól ismeri ezt az érzést. Egyszer elhagyta magát, elkezdtek felmenni rá a kilók, mígnem egy nap arra ébredt, hogy nem búja tovább. ,.Felálltam a mérlegre, és teljesen elszörnyedtem – emlékszik vissza. – Nemcsak a digitális számmal volt bajom, amit a lábam alatti kis négyzetben viszontláttam, hanem a ruháim kényelmetlenségével, hogy minden feszült rajtam, a cipzárral erőlködni kellett, a gombok majdnem lepattantak a textilről, és persze ott volt az úszógumi a derekam körül.” Ahogy az sokakkal megesik ilyenkor, nála is egyik sikertelen fogyási kísérlet követte a másikat. Gyakran túl szigorúak voltak neki

ezek a módszerek, vagy a kedélye nem volt megfelelő. Semmi sem működött. „Mindegyik próbálkozás ugyanúgy végződött: egy nagy tál fagyival, a tetején mogyoróvajkrémmel és csokiöntettel – meséli. De ezúttal nem. Most már tényleg elég volt.” Végre talált egy online fogyókúraprogramot, ami tetszett neki, így elkezdte vezetni a bevitt kalóriákat, és rendszeresen edzett. Nem tagadja, hogy gyakran érezte magát nyomorultul és elkeseredetten, amikor a barátai a kedvenc ételeiket ették, miközben ő nyers zöldségeken tengődött. De közben valami csodálatos történt. A súlya, amely akkora teherré vált addigra, elkezdett csökkenni. E fejlődésen felbuzdulva elindult egy triatlonon, ahol a korosztályában több mint 100 induló közül az első 10-ben végzett. Később egy akadályversenyen is indult, ezt követően hallott a Spartan Race-ről, amelyre szintén nevezett. „Az első Spartanra való felkészülés sem volt egyszerű menet – idézi tel Andi. – Tudtam, hogy keményen kell edzenem, de arra is figyelnem kellett, hogy mit viszek be a szervezetembe. sok újat tanultam a táplálkozásról és az arányokról.” Ma már új ember lett. Egy igazi spártai nő. „Végre jól érzem magam a bőrömben – mondja. – Nem én vagyok a legvékonyabb a világon, és nincs is modellalkatom, de azt veszek fel, amit akarok, szűk edzőruhában versenyezhetek, és nem kell szégyenkeznem a bőröm miatt – sem az alatta hömpölygő zsír miatt.” A fájdalom és a megtörtség, ami Andi lecsúszását eredményezte, mindenhol jelen van. Hogy kerültünk egyáltalán ebbe az anyagcserés katasztrófába? Nemcsak az ételek fogyasztásánál gondolkodunk fordítva, hanem az előállításuk során is. A rossz minőségű étel a rossz ételgyártással indul. A földművelést a világháborúk idején iparosították, hogy gyorsan, sok embert tudjanak etetni. Gyorsabban, nagyobbat és olcsóbban keltett termeszteni, és ezzel romlott a földművelés minősége. Ám van egy új trend, amely azt hirdeti, hogy állítsuk vissza a földművelést a régi útjára. Néhány kis, vidéki farm ismét úgy

tenyészti az állatokat és termeszti a növényeket, illetve kezeli a melléktermékeket, ahogy azt a természet is tenné. Elkanyarodnak a tömegtermeléstől, amelynek a telephelyei mellett elhaladva sokszor orrfacsaró bűz üti meg az orrunkat. Kezdjük megérteni, hogy nem egészséges egy kis pajtában összezsúfolni több ezer állatot. Sajnos egyelőre csak maroknyi ember foglalkozik organikus biogazdálkodással, de egyre nagyobb teret nyer, és már olyan nagyobb céget is ellát termékekkel, mint a Whole Foods élelmiszerüzletlánc. Még a Chiptole gyorsétteremlánc is igyekszik jobb irányba fordulni. Ha mindezzel tisztában vagyunk, miért ilyen lassú a változás? A kulcsszó a türelem, és ha ez megvan. a rózsa is biztosan megterem. Bár a társadalmunk hétről hétre új divat után fut, a legtöbben még nem tudják hova tenni az organikus biogazdálkodast. Végtére is az amerikai kormány még csak hat és fél éve kezdte bejegyezni az organikus ételeket. Bár az organikus ételek egészségi előnyei a mai napig élénk vita tárgyát képezik, az Annals of Internal Medicine [7]

2012. szeptemberi számába megjelent átfogó jelentés szerint „az organikus ételek csökkenthetik a kitettségünket a rovarirtó szerek maradványainak és az antibiotikum-rezisztens baktériumoknak”. Jóllehet, még évekig eltarthat, amíg elég bizonyíték gyűlik össze, sokan nem várnak tovább. Ők már most is egészségesen akarnak élni. Ne támaszkodj kizárólag az orvosi szaklapokra, inkább látogass el hozzánk Vermontba, és meglátod, miről beszélek. Szerintem egyet fogsz érteni azzal, hogy minden ételünknek organikus gazdaságokból kellene származnia. A The Atlantic című lapban megjelent cikk szerint a Föld lényegében nem képes több ételt megtermelni, mint most. Mivel a várható népességszám 2050-re eléri a 9 milliárdot, az egyetlen remény, ha a tehetősebb országokban a hús- és tejtermékfogyasztásról a fenntarthatóbb, elsősorban vegetáriánus életmódra tevődik át a hangsúly. A gabonákban lévő kalóriák, amelyekkel a marhákat és a többi haszonállatot etetjük, nagyrészt elvesznek. A kalóriák, amiket

végül ezekből az állatokból nyerünk, töredékét teszi ki az etetésükre szolgáló gabona kalóriatartalmának. Az organikus gazdálkodás ellenzői azzal érvelnek, hogy a biogazdálkodás alacsonyabb terméshozamot ad, és ennek növeléséhez szükség van a rovarirtó szerek és egyéb vegyszerek használatára, hogy nagyobb tömegeket lehessen jóllakatni. „Amíg a teljes népesség ellátható, addig nem tilthatják be a permetező- és rovarirtó szereket” – érvel T. N. Manjunath, az Agri Biotechnology munkatársa. Ám a nagy hozamot adó termésekre, mint például a kukorica, azért van szükség, hogy az állatokat etethessük, hogy aztán húshoz jussunk. Ha viszont kevesebb húst fogyasztanánk, kevesebb gabonára lenne szükségünk. A kifejezések, amelyeket az organikus és a hagyományos gazdálkodásra használunk, nagyon sekélyesek, ha a gazdálkodás és az emberiség történelmét nézzük. Annak ellenére, hogy későbbi fejlemény, mégis az ipari gazdálkodást nevezzük hagyományosnak. Az organikus gazdálkodás tulajdonképpen már évezredek óta velünk él. Annak fényében, hogy mennyire fontosnak tartjuk az egészséges étkezést, nem lehet meglepő, hogy hiszünk a biogazdálkodásban, és elvetjük az élelmiszeripar üzleti, nagyipari jellegét. Én magam is egy biogazdaságban élek, és dolgozó farmer vagyok, amikor nem a Spartan Race-t irányatom. A földdel dolgozni olyan, mintha otthon lennék. Magokból ételt nevelni pedig leírhatatlan érzés. A Spartan Race csapata úgy véli, hogy a táplálkozásnak ki kell elégítenie az emberi test igényét a zöldség- és gyümölcsfogyasztás terén. Egyre több tudományos bizonyíték lát napvilágot azzal kapcsolatban, hogy ha sok zöldséget és gyümölcsöt eszünk, azzal hatékonyan léphetünk fel, sok krónikus betegség ellen. Tekintve, hogy sok ilyen betegség már-már járványszerűen terjed, azt gondolhatnánk, hogy zöldség- és gyümölcsfogyasztás terén nem állunk valami fényesen. És ez így is van: az amerikai kormány ajánlása szerint napi 9 adagra van szükségünk egyikből vagy másikból, ezzel szemben az

átlag 3,6. A legtöbb amerikai ezzel az alig több, mint egyharmados bevitellel nem áll túl jól. Ezeknek az alapvető tápanyag a hiánya pedig zöld utad ad a betegségeknek. A gyümölcsök és a zöldségek azért ennyire fontosak, mert tele vannak vitaminokkal, ásványi anyagokkal, egészséges növényi anyagokkal és rosttal. Az anyatermészet, mint kiderült, egész jó vegyész. Hallhattatok már a fenolokról, flavonoidokról és karotinoidokról, de nem biztos, hogy tudjátok, mit jelentenek. Nos, ezek mind fitovegyületek – amelyből a fito- előtag növényt jelent. Ez tehát olyan vegyületek, amelyeket ehető növényekben találunk. A különböző gyümölcsök és zöldségek eltérő mennyiségben tartalmazzák ezeket a vegyületeket, de mindegyiknek megvan az egyedi arculata és összetétele. Ezeknek a fontos tápanyagoknak nagy része elérhető tabletta formájában is. Nincs bajom a táplálékkiegészítőkkel, de a spártai elv az, hogy az ételeket eredeti formájukban fogyasszuk. Íme, néhány, amit mindig bevonunk a napi étrendünkbe: • Bogyók: az áfonya, a málna, az eper mind szuperételek tele antioxidánsokkal, csökkentik a rák, a gyulladások és az idegproblémák kialakulását, valamint baktérium- és gombaölő hatásúak. Polifenolokban gazdagok – ezek öregedésgátló anyagok, amelyek megvédik a testet és az elmét egyaránt. Az antocián nevű vegyület, amelynek az áfonya a kék színét is köszönheti, egyebek mellett értágító hatású. A gyümölcs emellett rezveratrolt is tartalmaz, ami szintén lassítja az öregedést, és a vörösborban is megtalálható. • Alma: napi egy alma az orvost távol tartja – ez a mondás már csak azért is igaz, mert egy közepes méretű alma 4 gramm vízben oldódó rostot tartalmaz, ami a vércukorszint stabilizálását segíti. A stabil vércukorszint egészségesen tartja az artériákat, és

kordában tartja a kínzó éhségérzetet. Az alma is gazdag rákellenes antioxidánsokban, ezekből sok a héjában található – ez is egy ok arra, hogy az egész gyümölcsöt fogyasszuk, ne csak a gyümölcslevet. • Zöldségek: lejjebb kiemelek néhány zöldséget külön is, de az egész kategóriáról kijelenthető, hogy abszolút helye van a spártai étrendben. Megvásárolhatóak egészben, vagy előre feldarabolva is, ha időt akarunk spórolni. A nők 15-20%-kal is csökkenthetik a mellrák kialakulásának kockázatát, ha például fodros kelt, spenótot, paradicsomot, sárgarépát vagy kaliforniai paprikát esznek. A brokkoli pedig tele van vitaminokkal, glükozinoláttal, fenolvegyületekkel és a diétához elengedhetetlen ásványi anyagokkal. Ezek a tápanyagok egy csomó betegség ellen védenek, köztük a rák ellen is. • Mandula: egyszeresen telítetlen zsír, rost, alfa-tokoferol, magnézium, réz, fitovegyületek – ezek mind megtalálhatók ebben a tápanyagokban gazdag, laktató finomságban. Nem csoda, hogy csökkenti a szívbetegségek kockázatát. • Avokádó: ez alapvetően egy gyümölcs, és az egyik legegészségesebb étel, ami létezik. Védelmet nyújthat különböző gyulladások, és a rákos sejtek növekedése ellen is. Turbózd fel a gyümölcsturmixodat vagy salátádat az egyik legegészségesebb zsíros étellel! • Edamame: a szójabab ezen verziója legalább annyira függőséget okozó harapnivaló, mint a popcorn, azonban tele van fehérjével, rosttal és fitovegyületekkel. Egyes tanulmányok szerint a cukorbetegség ellen is hatásos lehet, ami a magas rosttartalmát ismerve nem is csoda. • Tojás: kiváló proteinforrás profi vagy amatőr sportolóknak egyaránt. A sárgáját eltávolítva megspórolhatunk pár kalóriát, de

az is rengeteg fontos tápanyagot tartalmaz. • Quinoa: ez a szuperétel egy igazi húsmentes proteinforrás. Ez a rizsparéjként is ismert ősi gabona az egyik legegészségesebb választás, és remekül termeszthető. A világ egészségesebb és kevésbé stresszes hely lenne, ha a húsfogyasztást csökkentenénk, és több quinoát termesztenénk. • Fokhagyma: volt négy szlovák munkásunk a vermonti farmon, és napi 12 órán keresztül keményen dolgoztak. Ők négyen mindennap ettek nyers fokhagymát. Azt mondták, egész életükben így tettek. Mivel keményen dolgoztak, és sokat izzadtak, a fokhagymaszag úgy áradt kifelé a pórusaikból, mint a csatornafedélen átszűrődő gőz. Fordítva is igaz, a fokhagyma befelé is jut a pórusokon keresztül. Ugyanezek a srácok mondták, hogy van, aki nyers fokhagymát tesz a zoknijába lefekvéskor. Ami azt illeti, amikor néhány kutató egy kísérlet során nyers fokhagymát tett egy Petri-csészébe, az minden kórokozót elpusztított. Tonnányi antioxidáns van benne. A vudu papok fokhagymából készített nyaklánccal védekeztek az ártó szellemek ellen, akiket a betegségek megtestesülésének tartottak. Ma a tudósok az allicin nevű hatóanyagtan látják a fokhagyma titkát, amely számos előnye mellett védelmet nyújt Amerika két legnagyobb gyilkosa a szívbetegség és a rák ellen. Ám ha belefőzzük az ételekbe, sok pozitív hatását elveszíti, így jobban tesszük, ha nyersen fogyasztjuk. A víz is alapvető fontosságú az egészséges élethez és a versenyzéshez is. Kutatások szerint az emberek nagyjából ugyanannyi folyadékot isznak meg mindennap. Ebből kifolyólag, ha több vizet iszol, kevesebb üdítőt fogsz kívánni. Egy magas élettartamot kutató tanulmány több amerikai területet megvizsgált, ahol a várható életkor meghaladta az átlagot. Ezeken a területeken, amelyeket kék zónának is neveznek, sok esetben magas

volt a Hetednapi Adventista Egyház tagjainak aránya. Nem vagyok hittérítő, de valamit mégis tanulhatunk tőlük. Úgy néz ki, hogy az adventisták hagyományos életmódja és étrendje évekkel meghosszabbítja az élettartamukat. Ez az életmód nagyjából összefoglalva vegetáriánus étrendből, dohánytermékektől való tartózkodásból, magvak gyakori fogyasztásából, rendszeres edzésből és a „normál testsúly” megtartásából áll. Dan Buettner, a kék zónákban tapasztalt jelenségekről szóló könyv szerzője kilenc pontban foglalta össze az egészség javítására vonatkozó stratégiákat: 1. Mozogj, amennyit csak lehetséges. 2. Mindig legyen hosszú távú célod. 3. Csökkentsd a stresszt. 4. A 80%-os szabály: csak 80%-os jóllakottságig egyél. 5. Kevesebb hús, több bab, lencse, dió és mogyoró. 6. Mérsékelt napi alkoholfogyasztás. 7. Találj egy erős közösséget, és maradj velük. 8. Foglalkozz a családi kapcsolatokkal. 9. Olyan kapcsolatokra törekedj, amelyek támogatnak az értékeidben. Mindezek a stratégiák egyben spártai stratégiák is. Az is tetszik benne, hogy az edzést az első helyre teszi – ahová az való. Az erőnlétnek hat alkotóeleme van: a szív- és érrendszer állapota, izomerő, állóképesség, hajlékonyság, testösszetétel és táplálkozás. A táplálkozás azonban többet nyom a latban, mint 20%. Meglátásom szerint a fittség 50% helyes táplálkozás és 50% kemény munka. Edzhetsz, amennyit csak akarsz, ám ha mellette rosszul táplálkozol, akkor nemcsak szarul fogsz kinézni, de úgy is érzed magad. A helyes táplálkozás elengedhetetlen a teljesítményhez. Megfelelő üzemanyag

nélkül hogy várhatnád el, hogy a tested kiválóan teljesítsen? Ha ma tisztán eszel, azt a holnapért teszed. A tiszta étellel a kemény munka és a stressz hatása is semlegesíthető. A Spartan Race ott akar lenni az elhízás elleni harc frontvonalában. Ugyan már, tényleg orvosok kellenek az elhízás gyógyításához? Miért nem megyünk elébe a dolognak, mielőtt már késő lenne? Ki akarok rántani a foteljéből 78 millió embert, hogy a spártai szellemet és életmódot kövessék!

7 TÚLJUTNI A HEGYEN

A legtöbben azért szalasztják el a lehetőséget, mert az overallban van és munkának látszik. – THOMAS A. EDISON –

Több okunk is van rá, hogy a Spartan Race-eket ne teljesen sík terepen rendezzük. A legfontosabb ezek közül, hogy úgy nem lenne sem móka, sem kihívás. Majdnem mindenki fel akar jutni a csúcsra, ha másért nem, a kilátásért biztosan. A szívdobogtató domb minden spártai pálya fontos része. Némelyik meredekebb, és nagyobb igénybevételt jelent, mint a többi, de az emelkedő mindig ott vár, hogy meghódítsd, sőt néha ki is gúnyol. Gyakorolhatsz a taposógépen naphosszat, beállítva a szöget, de az igazi hegyet nem lehet a teremben szimulálni. Még a rutinos sportolók is sokszor küszködnek vele; gyakran sétára, sőt megállásra kényszerülnek. A Spartan Race hegyei bármilyen szintű sportolónak képesek megálljt parancsolni. Ilyen az élet is. A rossz genetika is lehet hegy. Az iskola is az. Az összetört szív: hegy. A válás: hegy. Ha kirúgnak, az is hegy. A

gerincsérv is hegy. A szülők halála, kemoterápia, sclerosis multiplex: hegy, hegy‚ hegy. Egyik hegy jön a másik után. Némelyik lassan őröl fel, de akad olyan, amelyiktől becsinálunk a félelemtől, ahogy fölénk tornyosul. A közös bennük, hogy mindig ott vannak. Ezért kell a versenyzőinknek is szembesülniük velük – hisz az élet is folyton elénk dobja őket. Amikor jelentkeztem a Cornellre a jegyeim nem voltak jók, elsőre nem is vettek fel. Az elutasítás megrettentett, de az ilyen kudarcok fontosak az életben, még ha elsőre nem is tűnik fel. Szerénységre tanítanak. Leckéket kapunk tőlük. A nélkül a bukás nélkül nem dolgoztam volna ki a belemet a következő két évben, megtéve mindent, hogy mégis bejussak. A bukás a legnagyobb segítőd lehet, ha arra használod, hogy előbbre juss, és fejlődj általa. Remek motiváló lehet, és minél hamarabb megtanulja ezt valaki, annál többre viheti. Másrészről a verseny feladása azonnali megkönnyebbülést hoz. Amikor lelassítasz, lelépsz a pályáról, bemászol az ágyba és feladod, pár órára remekül érzed magad. Ugyanúgy fellélegzel, mint amikor elhagysz egy nehéz munkát, vagy kilépsz egy rossz kapcsolatból. „Fú!” – mondod magadnak. De a kudarc évekig kísérthet utána. Ezzel szemben a megalkuvást nem tűrő kitartás elcipel a célba, és megad mindent, amit az a vonal jelent. Tanuld meg élvezni az életet azáltal, hogy csinálod, és nemcsak hogy megragadsz minden napot, de boldog és tevékeny leszel a legnagyobb kihívást jelentő időkben is. A „jó” kudarcok szerénnyé tesznek, egyszersmind értékes leckéket tanítanak nekünk. Lehet, hogy becsülettel készülsz egy nagy eseményre, de valami váratlan közbeszól. Hogy szeded össze magad? Gondolj bele a reményteli olimpikon helyzetébe, aki egész életében keményen edz, de az olimpiai válogatón rossz napja van. Minden a hozzáálláson múlik. A megfelelő mentalitással minden hegy megmászható, mindegy, milyen brutális a terep. Tanítható a hozzáállás? Tapasztalatom szerint, látva a saját maguk határait feszegető embereket, azt mondhatom: IGEN. Úgy javíthatsz a hozzáállásodon, ha átverekszed magad a nehézségeken. Ha megjártad

a sötét oldalt, addig kell küzdened, amíg magad mögött nem hagyod azt a szakaszt, és utána már minden fényesebbnek, reménytelibbnek fog látszani. Ha bajban vagyok, ezt szoktam mondogatni: „Lehetne rosszabb is. Fagyoskodhatnék Alaszkában, vagy körbevehetnének cápák.” Bármi miatt is bosszankodsz, nemsokára véget ér. Előbbutóbb ez is elmúlik. Vegyük példaként egy extrém kövér nő esetét. Blair Christie egészen 2009-ig a kanapén ücsörgő, gyorskaján élő, napról napra egyre csak hízó és depressziós emberek egyike volt. „130 kiló körül jártam, és az önbecsülésem a padlón volt. Még a cipőfűzőmet sem tudtam bekötni anélkül, hogy ne kelljen levegőért kapkodnom. Hogy gondolkodhattam volna egy Spartan Race-en?” Mint oly sokaknak, neki is el kellett jutnia a legmélyebb pontra. Ahhoz, hogy egyáltalán láthassa a hegyet, előbb ki kellett másznia a szakadékból. De a legnehezebb pillanatban, barátai bátorításával felvértezve, a saját kezébe tudta venni az irányítást. Három és fél év alatt 54 kilót fogyott. Lefutotta a félmaratont, a teljes maratont, és okleveles Tae Bo edző lett, így segíthet másokon, akik hasonló teljesítményre készülnek, mint ő. Egyszersmind Spartan Raceversenyzővé is vált. „Most kevesebb a súlyom, mint negyedikes koromban!” „Ezek a versenyek egészen új szintre juttattak erőnlétileg – meséli. – Hálás vagyok, hogy mostanra megtanultam: nem juthatok előre, ha nem hagyom el a komfortzónámat. Izgatott vagyok, hogy mindig jobb és erősebb lehetek. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vagyok ideges a rajt előtt, de annál édesebb a siker, mikor beérek a célba!” A hegy azonban több mint egy egyszerű metafora. Amikor egyre magasabbra lépdelsz vagy futsz, a tüdőd mind több és több levegőt szív be. A tejsav égeti a hajlítóizmaidat, a négyfejű combizom szinte lángol. Ömlik rólad a víz, az agyad pedig elkezd játszadozni veled. Nincs menekvés, nincs könnyebb út, nincs futószalag, mint a reptéren, ha nem bírod elcipelni a csomagodat a biztonsági ellenőrző ponttól a kapuig. A hegy pont leszarja, hogy miért lazsáltad el az összes edzést

az elmúlt kilenc hónapban. A hegy szét akar szedni, nem azért van, hogy segítsen. A hegyek távol akarják tartani a gyengéket a túloldaltól, hogy csak az láthassa, aki megérdemli. Ha meg kellene neveznem egyetlen hegyi akadályt, ami igazán meghatározó, akkor a 2011 novemberében tartott vermonti Spartan Beast jutna eszembe. Rose Marie Jarry az össze női induló közül negyedikként ért célba. Bár egyébként tapaszalt versenyzőnk számított, erre a versenyre felkészülés nélkül, mondhatni, brahiból jött. Keskeny a határvonal az egészséges ösztön és az önhittség kötött, és ő ezen a vonalon egyensúlyozott. A pálya nagyrészt hegyi szorosokon át tekergett., és a verseny első órájában még széles vigyorral nézett vissza rám, amikor lehagyott, szóval mondhatjuk, hogy egész jól haladt. De két és fél óra elteltével utolértem. Megrekedt a hegyek között egy 20 kilós zsákkal a hátán. 50 perce küszködött ebben a szorosban, és a táska, amit súlyos teherként cipelt széthullott a szurdokban. A hágó annyira szoros lett, hogy nem fértünk el a szétesett táskától, így finoman arrébb toltam az útban lévő zsákot, hogy segítsek neki, és zavartalanul mehessünk tovább. – Kösz, Joe – mondta. – Ez a hegy ma nagyon meg akar fingatni és ez a zsák nem könnyíti meg a dolgom. A zsák egy fontos és jelentős útitárs. Ma a mászás sokak számára sport vagy hobbi, de ha ismeretlen terepre mész, akkor nehéz tárgyakat is cipelsz magaddal, amelyek a túléléshez kellhetnek. Lelassítanak, de szükség van rájuk. Ha eléred a csúcsot, nem fognak helikopterrel levinni onnan, le is kell jutnod. „Ezután elhatároztam, hogy felsőtestre is edzeni fogok, hogy legközelebb ne fordulhasson elő hasonló zavaró eset – mondta utána. – Ezenkívül a lábedzést is komolyabban vettem, mert a meredek hegyi utak miatt égtek a combizmaim, még 10 nappal a verseny után is. Úgy sétáltam, mintha mankókra lenne szükségem.” Rose Marie végül megmászta a hegyet.

A SZÍVÓSSÁG A LÉLEK ELEDELE Van az erő, és van spártai erő, a képesség, hogy elkötelezd magad egy hosszú ideig tartó, kemény munkára, aminek a sikerére semmilyen garancia nincs – és mindezt nem muszájból csinálod, hanem azért, mert akarod. Mahátma Gandhi békés tiltakozása India függetlenségéért igazi spártai tett volt, hiszen sokszor úgy nézett ki, hogy semmi eredménye nem lesz. Amikor Gandhi meghalt, India még mindig nem nyerte el a függetlenségét Nagy-Britanniától – Gandhi sohasem kapta meg a két pillecukrát. Mégis egész életében kitartott. A spártai erő egy másik, korábban tárgyalt fogalomhoz kapcsolható: ez a szívósság, egy veleszületett képesség, amit azonban nagy elkötelezettséggel és odaadással el lehet sajátítani. A szívósság az elnyűhetetlen akarat, hogy túljuss az akadályokon, mint Rose Marie a hegyi szorosban, amely kis híján legyőzte őt. Képzeld el így: • A spártai erő az a határozottság, amely a valódi elhivatottságból ered. • A szívósság ennek az elhivatottságnak a megvalósítását jelenti. A spártai erő abból ered, hogy az elmédet ráhangolod arra, amit véghez akarsz vinni. Ez a ráhangolódás határozott és megtörhetetlen: ez az, ami meg fog történni. A szívósság az akarat erejének tettekben való megmutatkozását jelenti. A szívósság a végrehajtás. A szívósság azt jelenti: megcsinálod. Add össze a kettőt, és kész is a nagyság: az Edmund Hillaryk, akik megmásszák az Everestet és a Magellánok, akik körbehajózzák a világot, ha belehalnak is. A szívósság nem is mindig fizikailag jelentkezik. Az Edisonokban is megvan, akik megalkotják a villanykörtét, hiába az ezer kudarcba fulladt kísérlet. A spártai erő és a szívósság az, amit a Halálfutamon és a Spartan

Race-en keresünk. Ezekre koncentrálunk, mert ezek a legfontosabb tényezők akkor a személyes sikerhez. Ha sikeresek akarunk lenni az életben, akkor tudnunk kell szívni is: hétvégén késő estig dolgozni, hogy teljesítsünk határidőt; megtenni, amit a főnök mond, még ha nem is értünk vele egyet; napokig készülni, hogy jó jegyet kapjunk a dolgozatra. Ezeket nem ékezzük, mert szívás, de meg kell tennünk, hogy sikeresek legyünk Ha jól állsz hozzá az élethez, akkor átváltoztathatod a szívásnak ígérkező melót egy szívós, de izgalmas kihívássá, amit teljesítened kell. Megtanulhatunk szívósnak lenni, vagy nem lenni szívósnak. Hajnali 5-kor szól a vekker, mit teszel? Hiszed vagy sem, a siker sokszor ezeken az apróságokon múlik. Ha egész életünkben végig a szundi gombot nyomogatjuk, az esélyeink jelentősen csökkennek. A sikeres életünk mi magunk zúzzuk szét. Amikor a sikeres üzletembereket tanulmányozzák, mindig találnak egy közös nevezőt: mind korán kelnek, és edzéssel indítják a napot. Nem szundiznak. Tudják, hogy a munkát kell nyomni, nem a szundi gombot. A szívósságról beszélni könnyű, azzá válni nem, de jöjjön néhány stratégia, amely segíthet: 1. 2. 3. 4. 5.

Kötelezd el magad valamire, ami jobbá teszi a te ÉS a körülötted élők életét is! Figyeld meg, milyen béna kifogásokat hozol fel a saját elköteleződésed ellenében! Ismerd fel, ha ezek a kifogások felütik a fejüket, és kergesd el őket, hogy kizárólag a feladatra koncentrálhass! Hajtsd végre a feladatot úgy, mintha az életed múlna rajta. Keress új elkötelezettséget, és kezdd elölről!

Győződj meg róla, hogy a cél számít, máskülönben azt fogod kérdezni magadtól: „Minek is akartam én ezt egyáltalán'?” Az emberek teljesíteni akarják a Spartan Trifectát, mert az önbecsülésük

fontos a túlélésükhöz, és alapvető a boldogságukhoz. Ha valaki csatlakozik a „300 Burpee Klubhoz” – bárki bekerülhet, aki képes megszakítás nélkül 300 burpee-t lenyomni – az közösséget érez a többiekkel, akik szintén tagjai ennek az elit csoportnak. Egy új cél elérésében segíthet, ha más, kellemetlen célok megvalósításával gyakorolsz. Ettől nő az önbizalmad, hogy bármit el tudsz érni, ha ráveszed magad – vagyis meggyőzöd magad, hogy elég szívós vagy. Gyakran a vallás is így működik. Ha megjátszod a hitet, még ha tudod is, hogy csak színleled, segíthet elérni a célt, amiről korábban nem hitted, hogy lehetséges. Ez elég hatásos eszköz. Sok fiatalban azért nem alakul ki a szívósság, mert soha nem találtak igazi motivációt valaminek az elérésére. Nem múlt rajta az életük, főleg nem olyan értelemben, ahogy a valódi, fiatal spártai harcosoké, akiket kitaszítottak a vadonba, ahol vagy túléltek, vagy elpusztultak. A maiak ezért vesztik el az érdeklődésüket, és nem jutnak sehova. A minap épp három, négy és hét év közötti gyerekemmel jártuk a vermonti hegyeket – négy óra elteltével elkezdtek panaszkodni. Arra gondoltam, ha napi nyolc órában csinálnák ezt, ennyi meg se kottyanna. Ha minden gyerek napi nyolc órát töltene hegyi túrázással, akkor előbb-utóbb megtanulnák, hogy a fájdalom elmúlik, az idő elszáll, és túllesznek rajta – mindeközben pedig igazi spártai erőre is szert tennének. A Spartan Race-re jelentkezés az első lépés a spártai erő és a szívósság felé vezető úton. A vágy, hogy részt vegyél egy Spartan Race-en, olyan érzés, mint amikor megnézel egy filmet egy katona vagy sportoló életéről, vagy egy olyan akciófilmet, ahol az átlagos srácból hős lesz, mint például a Die Hardban. „Ezt én is meg tudnám csinálni! Ha az ő helyében lennék nekem is menne. Mennyire király lenne!” A trükk az, hogy a Spartan Race esetében MEG TUDOD csinálni. Könnyű elköteleződni, csak annyit kell mondanod, hogy IGEN. Ezután, mivel legtöbbször egy csoport tagja leszel, ki kell fejlesztened a szívósságodat, mert a csapat számít rád. Nem akarod

őket cserben hagyni, nem akarsz engem cserben hagyni, és nem akarhatod magadat cserben hagyni. A szükséges mennyiségű szívósság nem szériatartozék. Ugyanúgy fejleszteni kell, mint az izmokat. TALÁLD MEG AZ EGYENSÚLYT! Az ókori görögök idején a sztoikusok éles vonalat húztak aközé, amit meg lehet változtatni és amit nem. Ellentétben a mai, „mindenki kapjon trófeát” felfogással, a sztoikusok nem gondolták, hogy bárki bármit elérhet. Abban a kultúrában az ember beleszületett egy társadalmi osztályba, és nem sok lehetőség volt kitörni onnan. Ez nem tragédia: egyszerűen ilyen volt az élet. Ugyanakkor azt is gondolták, hogy minden embernek a saját kezében van a hite, a törekvése, a vágyai és a tettei. Amíg a társadalmi kaszt, a test és a kötelességek mozdíthatatlanok voltak, az embernek megvolt az akarata, amivel Epiktétosz szerint „nagy dolgokat” vehetett célba és érhetett el. A spártai fegyelem azt jelenti, hogy dobjunk ki mindent, ami lehúzza a hajót. Számomra az egészségem az első, ezért amikor azt nézem, mit egyek, megkérdem magamtól: „Ettől a steaktől gyorsabb lesz a hajóm? Egészségesebb leszek tőle?” Ha nem, akkor nem nehéz a döntés. Nem eszem meg. De sportolóként tudom, hogy bizonyos ételek bizonyos időkben jobban működnek, mint mások. Ha megeszem egy gyümölcsöt fél órával a verseny rajtja előtt, azt egészen máshogy fogadja a szervezetem, mint ha ugyanazt tíz perccel lefekvés előtt fogyasztom el. Ha rögtön edzés után viszem be a fehérjét a szervezetembe, az sokkal hasznosabb. mint ha máskor tenném, mert olyankor az izomnövekedés és a fehérje-szintézis az elsődleges. Ezek a döntések mind a prioritásokról szólnak; a spártai élet alapja pedig szintén a prioritás. Epiktétosz tökéletesen foglalta össze: „Ha erre a nagy dologra törekszel, emlékezz rá, hogy nemcsak ímmelámmal kell utána vetned magad, hanem ennek a kedvéért bizonyos

dolgokról teljesen le kell mondanod, más javak megszerzését pedig [8]

el kell halasztanod”. A nagy dolgok ebben az esetben azokat jelentik, amelyek mérhetetlenül fontosak számodra. A fegyelem azt jelenti, hogy elhalasztod azokat a dolgokat, amiket szeretnél, de tudod jól, hogy hosszú távon nem segítenek a célod elérésében. Fegyelem nélkül nem érsz el semmit, legfeljebb ha melléd áll a vakszerencse. Ha nincs meg az elhatározásod, hogy kikerüld mindazt, ami megakaszt, eltántorít vagy rossz érzéssel tölt el, akkor nem fogsz tudni felgyorsítani, továbbmenni vagy egészséges maradni. A fájdalom kikerülhetetlen a Spartan Race során. Legyen edzés vagy futam, beverjük a lábujjunkat, elbotlunk egy gyökérben, összezúzzuk az ujjunkat, begörcsölünk, eltörik egy csontunk és így tovább. Volt már, hogy befagyott a szemhéjam egy állóképességi versenyen. Ehetünk olyasmit, amit bír a gyomrunk. Fájdalmat érzünk erősítő edzés közben. Az izmaink megkötnek, az inak megfeszülnek, átszakítjuk a tejsav gátját, és a testünk minden porcikája azt kiáltja: állj! Ritka az olyan nap, ami nem hoz némi fájdalmat. A fájdalom azonban célt szolgál. Távol tart minket a forró tűzhelytől, nem hagyja, hogy villával döfködjük magunkat evés közben, hogy megharapjuk a nyelvünket, vagy hogy bármi más módon sérülést okozzunk magunknak. Ha nem ismernénk a fájdalmat, nem tudnánk értékelni az olyan egyszerű örömöket, mint a pihenés, az evés és az élet. Az emberek minden napot bizonyos viszonyítási rendszerekben élnek meg – ezt a kifejezést gyakran használom ebben a könyvben. Ezeknek a rendszereknek megvannak az alsó, közepes és magas értékeik – a fájdalom, a normálállapot és az öröm. .A tudatos és tudat alatti emlékeinket használva mindenről értékelést készítünk, ami történik velünk, annak fényében, hogy mi történt a múltban, azaz, hogy milyen negatív és pozitív értékű tapasztalataink vannak a múltból. A normális szint mindig a két véglet között helyezkedik el. Ennek

értelmében ahhoz, hogy valamit pozitívnak értékelj a jelenben, annak a normális szintet legalább el kell érnie különben elégedetlen leszel. BEIKTATÁSI SZERTARTÁSOK Ezt az elméletet alkalmazom annál is, amit én „beavatási szertartásnak” nevezek. Ezek közt lehet 10 órás biciklitúra a hegyekben a vaksötétben, egy ultramaraton vagy egy 8 napos terepfutás az alaszkai vadonban pihenés nélkül. Talán azt kérded, miért teszem ki magam szánt szándékkal ennek a pokolnak? Biztos mazochista vagyok, mi? Hát, igen is, meg nem is. Senki sem szeret szenvedni. Végeredményben, ha élvezed, az nem szenvedés. Nem esik jól az ultramaraton második fele, mert ott szenvedek. De amint a szenvedés véget ér, elmúlik a vihar, kisüt a nap, beérek a célba az Iditarodon, és felhörpintek végre egy deci vizet a vékony papírpohárból – na, akkor érzem igazán, hogy mennyire jó nem szenvedni. Semmi sem jobb annál, mint amikor mész tovább, pedig legszívesebben feladnád. Mindent megváltoztat, mert átalakítja a viszonyítási rendszeredet. A normális az, amit azzá teszel. Mást jelent a normális annak a gyereknek, aki gyalog jár suliba mindennap, mint annak, akit BMWvel visznek a szülei. Más a normális az iglujában élő eszkimónak, és más annak, aki egy Beverly Hills-i villában nőtt fel. A normalitás kereteit a saját agyunk szabja meg. Nem normális 24 órán keresztül megállás nélkül futni. Lehetetlen. De ki szerint? Mi van, ha egy nagyvadat hajtasz, és a túlélésed múlik rajta? Csak akkor tudsz rendkívüli erői kifejteni, ha megtanultál bánni a fájdalommal. A Fidzsi-szigeteki Eco Challenge-en 2005-ben eltévedtem, és egy csapat Fidzsi-szigeteki gyerek vezetett keresztül engem és néhány versenyzőtársamat a dzsungel legmélyén. Kerékpároscipő volt rajtam, mert a futófelszerelésemet ellopták. Öt órába telt, mire útjutottunk a hihetetlenül sűrű növényzeten, fura zajokat hallgatva, amelyek valószínűleg egzotikus állatoktól származtak, de a gyerekek végül elvezettek a legközelebbi faluba.

Machetéik úgy vágták át az áthatolhatatlan bokrokat, ahogy a fűnyíró metszi el a fűszálakat. Folyókon szökkentek át, dombokra, sáros hegyekre másztak fel úgy, hogy nem volt rajtuk semmilyen speciális ruha vagy cipő, amiről én mindig azt hittem, hogy nélkülözhetetlen. Ami azt illeti, mezítláb voltak. Később a vezetőjüknek jeléül odaajándékoztam a GPS-es csodaórámat, hónapokkal később pedig egy garnitúra mezt küldtem a rögbicsapatának. A fiú, aki biztonságos helyre juttatott minket, nem volt sokkal idősebb, mint a hétéves fiam, Jack – neki mégis teljesen átlagos napnak számított, hogy mezítláb, egy machetével járja a dzsungelt. A képesség, hogy kivételes erőt szabadítsunk fel magunkból, mindannyiunkban megvan. Átlagos körülmények között azonban nem tudjuk, hogyan hívjuk elő mindezt. Ám ezekből a példákból láthatjuk, hogy lehetséges. Korlátok közé szoríthatjuk magunkat, vagy választhatjuk a végtelen, korlátlan élményt. EMELD A DÓZIST! Íme, egy gyors ellenőrző lista, hogyan sajátítsd el a fájdalom adagolását, a megfelelő időmenedzsmentet és a gyors döntéshozatalt a mérlegelv szabályai szerint. 1. 2.

Vedd észre, hogy az idő a legfontosabb kincsünk! Ha ezt valóban érted, akkor tanuld meg, hogyan ne pazarolj! Minden rendelkezésre álló időt a céljaid elérésére kell felhasználnod. 3. Fogd fel, hogy az idő – ha akarod, ha nem – múlik! Minden pillanattal egy másik végleg elmúlik. Ha ezt megérted, segítségedre lesz az olyan pillanatokban is, amikor kényelmetlenül érzed magad. Túl leszel rajta, megoldod, ha tudod, hogy a nagyobb jó érdekében teszed.

4

Hogy miért fontos itt a gyors döntéshozatal? Mert nem akarsz a szükségesnél több időt elpocsékolni a döntés meghozatalára. Ridegnek hangzik, de senki sem tudja, hogy él-e még egy perc múlva. Ha ezt megérted, nem fogod két kézzel szórni az időd. Ha képes vagy gyors, pontos döntéseket hozni, később lesz időd kiélvezni ennek a gyümölcseit.

Mindig mérlegre teszem egy döntésem lehetséges előnyeit és hátrányait. Az értékek sorrendje a következő: • Első az egészség. • Második a család. • Harmadik az üzlet. • Negyedik a szórakozás. A legtöbb embernél mindez épp ellentétesen működik, én viszont erre a hierarchiára alapozom a döntéseimet. Ha például egy szálloda halljában vagyok, és egy órát kell várnom valakire, választhatnám, hogy tévét nézek. Én azonban üldögélés közben inkább nyújtok – persze anélkül, hogy másokat zavarnék –, így maximálisan kihasználom az időmet arra, hogy az egészséget a szórakozás elé helyezzem. Az, hogy valóban átérzem az idő jelentőségét, sokszor segített átvészelni a nehéz időszakokat az évek során. Bár bizonyos értelemben az idő az ellenségünk, arra is lehetőséget ad, hogy leoszthassuk a fájdalmat, és adagolva viseljük el, ahogy a jutalmakat is jobb beosztani. Úgy lehetsz képes átvészelni bármilyen mentális fájdalmat, ha kis adagonként dolgozod fel. Az elménk nem tud elbánni egy óriási jégtömbnyi fájdalommal, de a kisebb jégkockákat képes hosszabb

távon egyesével felolvasztani. Szóval ahelyett, hogy arra gondolnál: „Ó, még hátravan 40 kilométer”, tűzd ki célul, hogy eljuss a következő telefonpóznáig. Nem számít, hogy 100 kilométert futsz vagy ezret, a távolságot kilométerről kilométerre kell leküzdened mind fejben, mind testben. Nagyon fontos, hogy szét tudd osztani a fájdalmat ilyen kis szeletekre. Az őskorban az ember a zsákmánya után eredt, és addig űzte, amíg az teljesen ki nem merült a hajszában. A képesség, hogy kitűzz egy célt, és ne tágíts tőle, hihetetlenül értékes, és sokkal könnyebb, ha benne vagy hajszában. Ezért is sokkal hatásosabb ellenfelek ellen versenyezni – mert megvan a hajszaélmény. Emberként egyedi módon értük el ezt a fejlettségi szintet: napokig képesek vagyunk üldözni a kiszemelt áldozatot, akkor is, ha gyorsabb. Ez a teknős és a nyúl klasszikus esete. Sok állat lehet gyorsabb, de a végén mi nyerünk. Képes vagyok állóképességi versenyeken napokig küszködni, de közben alapvető, sorsfordító döntéseket hozok pillanatok alatt. Talán ellentmondásosan hangzik, de ez is a spártaiság egy eleme. Határozottak vagyunk, de ami még ennél is több: gyorsan vagyunk határozottak. Ha spártai akarsz lenni, gyorsan kell tudnod dönteni. Ha hezitálsz, veszítesz. Ha vesztesz, veszíts gyorsan, lépj túl rajta, kezdd elölről, és nyerj. Ezt a leckét sokszor feladták nekem a Wall Streeten: néha időben be kell ismerned a bukást, hogy később ne veszíts el mindent. Mindig is határozott és gyors voltam az élet minden területén, ez igaz a feleségemmel való kapcsolatomra is. Courtney-val egy triatlon váltóversenyen találkoztam Nantucketben, 2001 júniusában. Éltem a Wall Street-i életem, és nem állt szándékomban megnősülni. Épp befejeztem az úszást, és készültem a futásra, amikor oldalra pillantottam, és megláttam ezt a lányt. Odafutottam hozzá, megálltam mellette, és ittam a kulacsomból. Észrevette, hogy mezítláb vagyok, és megkérdezte, „hogy bírják a talpacskáim”. A legtöbb úszó, engem is beleértve, már átadta a stafétát a futó csapattársának, aki azon a köves úton haladt tovább, ahol én is álltam. A váltás ellenére úgy

döntöttem, mégis futok tovább – így én voltam az egyetlen, aki mezítláb futott, ráadásul úszódresszben. Fél perc beszélgetés után tudtam, hogy Courtney az igazi. Biztos egy idiótának tűntem, hogy mezítláb, úszódresszben futok a rövidnadrágos, futócipős ellenfelek között, de ő folyamatosan mosolygott rám. Talán azt gondolta, gyagyás vagyok. Megfogott, és úgy éreztem, mintha villám csapott volna belém. Soha nem terveztem, hogy megházasodom, és nem éreztem nyomást, hogy meg kellene állapodnom. De egy pillanat alatt megfordult a világ, és tudtam, hogy ő lesz a feleségem. Ilyen egyszerű volt. Az első randinkon kajakozni mentünk. Egy kikötőbe akartunk eljutni, és nyolc órán át lapátoltunk az óceánon, mire célba értünk. Négy óra után elfogyott az ivóvizünk. Ételt sose viszek magammal, úgyhogy elég kalandos volt, főleg, hogy neki ez volt az első kajakos élménye. Nem nagyon volt menekvés azzal a kis kajakkal, és könnyen katasztrófában torkolhatott volna a randi, de Courtney végig csevegett, viccelődött, és nagyon szórakoztató volt. Tetszett a hozzáállása, és szerelmes lettem belé. Courtney elkísért a versenyekre, amelyeken elindultam, és a körülményektől függetlenül mindenhol kiválóan éreztük magunkat. 2001 júliusában Skóciában voltam egy kalandversenyen, és napokig a hegyekben táboroztunk. Egész idő alatt folyamatosan szúnyogok, pontosabban a helyiek elnevezése szerint „midgie-k” akarták felzabálni az arcunkat, amíg aludni vagy túrázni próbáltunk. Courtney-tól egy panaszos szót sem hallottam. A kapcsolatunk legelejétől kezdve mindig, mindenben megtalálta a humort és a jót. Onnan egy barátomhoz repültünk látogatóba Monacóba. Egyik este elmentünk egy nagy, patinás kaszinó épülete mellett – olyan hely, ahol James Bond is bármikor feltűnhet. Egyikünk sem volt oda a szerencsejátékért, de barátokkal voltunk és bohókás kedvünkben voltunk, így úgy döntöttünk, felteszünk pár sorsfordító zsetont a rulettasztalnál. Számokat választottunk, Courtney a fekete 8-ast (ez volt a mezszáma a Perm State focicsapatánál), én pedig a piros 36-ot.

Ha Courtney száma nyer, azonnal elhagyjuk a kaszinót, mindketten visszatérünk a városunkba, és soha többé nem találkozunk. Ha én nyerek, akkor pedig irány a legközelebbi anyakönyvvezető, és ott helyben összeházasodunk. Végtére is, mindkettőnknél ott volt az útlevelünk, és a barátaink személyében megvoltak a tanúk is. Ne felejtsük el, hogy mindössze három héttel korábban találkoztunk először. Ráadásként, ha bármilyen piros számon áll meg a golyó, tetováltatnom kell, és Courtney mondja meg, mit és hova. Ha fekete, akkor pedig Courtney tetováltat, és én választom ki a mintát és a helyet. Mielőtt hivatalosan is megtettem a tétet, Courtney kért egy italt, így várnom kellett egy percet. Az alatt a 30 másodperc alatt, amíg visszaért az itallal, a kijelzőn nagy betűkkel ott állt: piros 36-os. Teljesen elsápadtam, és azt hittem, Courtney menten elájul. Valami olyasmit rebegett maga elé, hogy a nővére meg fogja ölni. Idegesen nevettünk a dolgon, aztán megegyeztünk, hogy nem érvényes, mert ő még nem volt ott, amikor történt. Aztán a következő kör már élesben ment – piros 36 után mi jöhetett volna rosszabb? Nos, mindenesetre azóta is van egy tetoválásom, ami emlékeztet rá. A kocka el volt vetve, a megérzésem pedig valósággá vált. Ha tudod, mit akarsz, képes vagy megcsinálni a szerencsédet. Néha az univerzum csak úgy eléd dobja az utadat, de bátorság kell hozzá, hogy rálépj, és ne térj le róla. Egyből tudtam, hogy Courtney-val akarok közös életet és családot. Az ösztönös érzésem beigazolódott. Három hónappal a megismerkedésünk után megkértem a kezét, és igent mondott. Tíz évvel, négy gyerekkel és rengeteg közösen átélt pillanattal később, még mindig ugyanúgy mosolyog – bár az én mosolyom még szélesebb. De felmerülhet a gondolat: mi van, ha a fekete 8-as jön ki? Ha a spártai szellem arról szól, hogy véghez vidd az akaratodat, mégis hogy hagyhatnád, hogy egy hazárdjáték hozza meg életed legfontosabb döntését? Visszakoztál volna? Igen, akkor is elvettem volna Courtney-t, ha a fekete 8-asra esik a golyó. Egy spártai sohasem

hagyja, hogy a szerencse keresztbe tegyen a céljának. Egy spártai azonban arra sem mond nemet, hogy kicsit játsszon valakivel, akár épp a jövendőbelijével, emlékezetes pillanatokat éljen át vele, és megfigyelje a reakcióját. Emlékezz csak a Halálfutamra, hogy mennyire rá lettek szedve az utolsó napon a versenyzők. A mérlegelv szabályai szerint mielőtt döntünk valamiről, gyorsan latba kell vetnünk a pozitív és a negatív lehetőségeket, mérlegelnünk őket, és aztán döntenünk. Mindig elég jó voltam a gyors döntések meghozatalában. Mi a hátrányom? Ez olyan kérdés, amit naponta több tucatszor felteszek magamnak. A Soldier Hollow-i Spartan Race-en a regisztrációs asztalokat egy felüljárón helyezték el, de nekem jobb helynek tűnt volna, ha 20 méterrel lejjebb, a híd alá tesszük őket. Gyors analízis: mit nyerek, ha az asztalokat a híd alá helyezem? Valószínűleg két órával tovább maradnak az önkéntesek, mert nem fognak szétaszalódni a napon. Mi a hátrány? Amíg átcipeljük az asztalokat, 25 ember fog elsétálni mellettünk anélkül, hogy megadnák az e-mail-címüket. Az asztalokat végül arrébb vittük. Játszd el ugyanezt a vacsoránál: mi az előnye, ha megeszed a desszertet? És ha iszol még egyet? Reggel mi az előnye és a hátránya, ha megnyomod a szundi gombot? Amikor belevágtam a Spartan Race-be, úgy döntöttem, hogy az előnyök – megváltoztatom több ezer ember életét – sokkal többet nyomnak a latban, mint a lehetséges hátrány, azaz, hogy pénzt és időt veszitek. A döntés könnyű volt. Mindent a fontosság és a relevancia alapján elemzek. Ilyen a természetem. Egy sokkal drámaibb példa a 2011. augusztusi Irene hurrikán idején esett meg, ami elég durva volt itt Vermontban. Teljesen el voltunk vágva a külvilágtól. Városunkban 10 napra a szükségállapot vermonti változata lépett érvénybe. Helikopterekkel hozták az élelmiszert, és elszállították az itt rekedt embereket. A vihar elmúltával a helyi benzinkútról szereztünk üzemanyagot, beizzítottuk a környék gazdáinak és vállalkozóinak összes nagy gépét, és azonnal hozzáláttunk az újjáépítéshez. Sok szempontból fantasztikus volt. A városban mindenki kivette a maga részét, hozzátette, amit tudott, és

eltűntek az ellentétek. Mi voltunk, szemben az anyatermészettel. Egy csapat voltunk, akik egy nagyobb célért küzdöttünk. Sokkal nagyobb mértékben, a 9/11-et követően New York City szolgáltatta az összefogás legnagyobb példáját az amerikai történelemben. Amikor a National Guard (Nemzeti Gárda) és az állami hatóságok megérkeztek, ott voltam az események sűrűjében, parancsokat osztogattam, anélkül, hogy feltűnt volna. Mindenkinek elmondtam, hova menjen. „Hé, parancsnok, jöjjön ide! Parancsnok, maguknak ide kell menniük. Ki még az ügyeletes? Maga a főnök? Vigye oda a csapatát!” 15 perc alatt újraosztottam a feladatokat, amiket a főnökeiktől eredetileg kaptak. – Szükségem lesz egy traktorra. Hé, te, hozz traktort! – szóltam oda egy embernek. – Öhm, Joe, ez a parancsnok – mondta valaki. – Jó, akkor szerezzen egy traktort! – feleltem. Utólag belegondolva beismerem, hogy túlléptem a hatáskörömet, de ott és akkor valahogy mégis működött. Nem volt sok időnk, hogy felszabadítsuk az utakat, kivigyük az embereket, és elvégezzük a munkát. Végül kaptam egy katonai mellényt, amit viselhettem. A feleségem kijött az esőbe, és azt mondta: „Hát persze, most már katonai mellényben mászkálsz. Fasza.” Mindez része a kitartásnak és a gyors döntéshozatalnak, a képesség, hogy leszegett fejjel menj előre, és irányítani tudd az embereket anélkül, hogy bárkit elhagynál, ahogy Lewis és Clark is tette. Apámnak nagy tehetsége volt ebben, hiszen építkezéseken dolgozott, és amikor kicsi voltam, gyakran figyeltem őt. Egy építkezésen sok pénz forog kockán, és ami elromolhat, az ilyenkor el is romlik. Ha 5 x 15-ös lécek jönnek 5 x 10-esek helyett, amik neked kellenének, és napi 10 ezer dollárba kerül a munka, akkor máris buktál 10 ezret. Rendkívülinek hangzik? Idézzük fel a bostoni „Big Diget”, a gigantikus útépítési projektet, amely végül 10 milliárd

dollárral lépte túl a büdzsét. A tőzsdei kereskedés, amit a Wall Streeten csináltam, ehhez hasonló. Egyetlen hiba félmillióba kerülhet másodpercek alatt. Nagyon gyorsan kell elemezned egy-egy helyzetet, meg kell értened, ami elhangzott, és végre kell hajtanod a tranzakciót, miközben végig nyomás alatt vagy. Minden másodperc számít, minden hiba fáj. Mondjuk, hogy épp egy edzés közepén vagyok. Csináljak még 10 burpee-t? Az egyetlen vesztenivalóm további 60 másodperc, és egy kis kényelmetlenség. Ahogy korábban magyaráztam, a kényelmetlenség nem is igazi negatívum, hiszen segít, hogy lejjebb kerüljön a normálküszöböm, és ezáltal alakítja a viszonyítási rendszeremet. Amint ez a lefelé váltás megtörténik, ellenállóbb leszek, és a nap további részét jobban élvezem. Szóval ha van rá 60 másodpercem, a válasz: igen! Még 10 burpee! Nem azért vállalom az extra melót, mert jobban szeretem a burpee-t, mint bárki más. Azért vállalom, mert ez a mérlegelés minden egyes alkalommal lejátszódik a fejemben. És minden esetben az eredmény az, hogy dolgozz keményebben, legyél jobb, csinálj többet. Az előnyök és a hátrányok mérlegelése minden döntési helyzetben hasznos. A pittsfieldi éttermünkben két fordulóval vigyem az asztaltól a tányérokat a mosogatóig, vagy pakoljak fel mindent egybe, hogy időt spóroljak? Ha két körben csinálom, akkor a hátrány az, hogy egy kicsit tovább tart a művelet, és többet kell lépnem (bár nem sokkal). Az egy fordulónak a hátránya viszont nagyobb: jobb eséllyel fogok eltörni dolgokat, aminek a vendégek sem örülnek, pénzt veszítek, és még időt is, mert fel is kell utána takarítani, sőt új tányérokat kell venni. Könnyű a döntés. Telefonáljak, hogy további információt szerezzek? Küldjek még egy emlékeztető e-mailt? Írjak köszönő táviratot? Ezek a feladatok mind kevesebb időt vesznek igénybe, mint amennyit gondolkodunk rajtuk. Mi baj lehet, ha cselekszünk? Néha a döntés bonyolultabb, de a képlet ugyanaz. Nemrég egy este a sógorom, Ian hívott, hogy látogassuk meg őket a New York

állambeli Montaukban. Én szeretem a családomat, de az utazás időbe telik, és egy globális üzletet vezetek. Bajban voltam. Természetesen a döntéshozó módszeremhez folyamodtam. Ha visszautasítom az ajánlatot, több időm marad edzeni – akár egy 7 órás bicikliút is beleférne –, és dolgozni is tudnék. Másrészről viszont hiányolna a családom. Ha viszont lemennék Montaukba, az – a saját választásomtól függően – egy 20 órás éjszakai bicikliutat jelentene, és együtt lennék a családdal. Mindezt egybevetve máris könnyebb volt a döntés. Eltekertem Montaukba. Mindenki, akit ismerek, azt gondolja, hogy minden reggel széles vigyorral, a lábamban rugóval pattanok ki az ágyból. Hát nem. A legtöbbször kifejezetten motiválatlan vagyok, de a mérlegalapú döntési stratégiám meggyőz, mit kell tennem. Minden döntési helyzetben villámgyorsan átgondolom, hogy mik a lehetséges pluszok és mínuszok, és máris készen állok. Kérdezd meg magadtól: mi az előnye és a hátránya annak, ha a következő órát a kanapén töltöd? Ha a lift helyen a lépcsőt választod? Na gyalog mész a boltba? Végeredményben minden egyes ilyen döntésnél feláldozom a kényelmet és az egyszerűséget a teljesítmény oltárán. Az életem negatívuma, hogy keményebb, de nekem ez belefér. Ez része a spártai létnek. A napjaim végén nem marad semmi a tartályban. Úgy hajtom álomra a fejem, hogy mindent kiadtam magamból, amit csak lehetett. És ha majd visszatekintek az életemre, abban a tudatban akarom tenni, hogy mindent beletettem, ami belefért. Ez a spártai büszkeség: a végén belenézni a tükörbe, és tudni, hogy mindent megtettél, ami tőled tellett. Csodás érzés, amit mindenkinek éreznie kellene.

ǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁ Spártára fel! Mindennapi leckék 3. Ne feledkezz meg arról, aki kiszolgál! Akkoriban, amikor még egy fagylaltkehely sokkal kevesebbe került, egy 10 éves fiú belépett egy hotel kávézójába, és leült egy asztalhoz. A pincérnő letett elé egy pohár vizet. – Mennyibe kerül egy fagylaltkehely? – kérdezte a fiú. – 50 cent – felelte a pincérnő. fiú benyúlt a zsebébe a pénzéért, és eltűnődve nézte a tenyerén az érméket, amiket ott talált. – És mennyibe kerül egy sima adag fagylalt? – érdeklődött. A pincérnő egyre türelmetlenebb lett, mivel többen várakoztak már az asztaloknál. – 35 cent – mondta a pincérnő. A kisfiú újra megszámolta az érméit. – Akkor azt kérem. A pincérnő kihozta a jégkrémet, letette a számlát az asztalra és elsétált. A fiú megette az édességet, fizetett a pénztárnál és elment. Amikor a pincérnő visszajött, hogy letörölje az asztalt, az üres tányér mellett szépen elrendezve talált két ötcentest és öt pennyt. Rájött, hogy a fiú azért nem a kelyhet kérte, mert akkor nem tudott volna borravalót adni. – Ismeretlen szerző –

8 TÜNTESD EL A HATÁRAIDAT!

A lehetséges határait csak egyetlen módon fedezhetjük fel, ha megkockáztatjuk, hogy kevéssel túl is haladunk rajtuk, a [9]

lehetetlenbe.

– SIR ARTHUR C. CLARKE –

2003 novemberében, 5 évvel az első kalandversenyem után egy barátommal kocsiba szálltunk, hogy meglátogassuk apámat a kórházban – szívinfarktusa volt. A barátom vezetett, én az anyósülésen ültem. Közben elbóbiskolhattam, és amikor felébredtem, fejjel lefelé voltam a jeges fűben, remegtem, és össze voltam zavarodva. Próbáltam mozogni, de nem ment. A jelek szerint a barátom is elbóbiskolt. Letértünk az útról, és egy fának ütköztünk. A becsapódáskor kirepültem az autóból. Akkor még nem tudtam, de a bal lábam kiszakadt a medencémből. Olyan fájdalmat éltem át, amilyet korábban soha, még a legkeményebb versenyeken sem tapasztaltam. „Akármi is ez, biztos borzalmas” – gondoltam.

Egy közeledő sziréna hangját hallottam, amelyet nem sokkal később szapora lépések hangja követett. Valaki beszélni kezdett, és rémlik, hogy valami olyasmit mondtam neki, hogy nem mozdíthat innen, amíg nem kapok fájdalomcsillapítót. A javaslatom elfogadták, zöld utat kapott a morfium, aztán bevarázsoltak a mentőautóba. Az intenzíven ébredtem, az állapotomat megvitató orvosi csapat beszélgetésére. Az egyik hang hozzám beszélt: – El kell végeznünk néhány tesztet – mondta. – A lába kiszakadt a medencéjéből, és most a teste mögött van. El kell törnünk a medencét, hogy visszategyük a helyére. – Csinálják, amit kell! – feleltem. Az idő sarkalatos tényező volt, ahogy később megtudtam. Az ilyen jellegű sérüléseknél 6 órán belül helyre kell tenni a lábat, különben a belső vérzés annyira súlyos lesz, hogy amputálni kell. A lábamat megmentették, de a hosszú távú előrejelzések nem voltak túl biztatóak, főleg annak fényében, hogy milyen terveim voltak újdonsült szerelmemmel, az állóképességi versenyzéssel. Ami azt illeti, az első öt orvos azt mondta, soha többé nem futhatok. Nem tudtam, hogy képes leszek-e rácáfolni a szavaikra. Abban biztos voltam, hogy ha az orvosoknak igazuk van, nekem lőttek. Így aztán gyorsan kielemeztem a helyzetemet, és arra jutottam, nincs választásom. MUSZÁJ rácáfolnom az orvosok ítéletét. Ha nem járok sikerrel, rosszabb akkor sem jöhetett volna. Amire az orvosoktól szükségem volt, az a tudás. Tudni akartam, mivel növelhetem az esélyeimet, hogy újra futhassak. Előfordulhat, hogy kárt teszek magamban? Semmiképp sem akartam rontani a helyzetemen. Több száz kérdést tettem fel, megnéztem a röntgenfelvételeket, rengeteget tanultam. Miután napokig nyaggattam őket, elkészültem a tervvel. Vettem magamnak jó pár Pilates-felszerelést, felfogadtam egy vezető oktatót, Christina Glogert, és 6 hónapon át majd mindennap pilateseztem. Valahogy, valahonnan összekapartam az erőt, hogy felépítsem magam.

Nem mintha nem bíztam volna a doktorokban, de nem bírtam volna létezni azzal a tudattal, hogy nem teszek meg mindent, ami lehetséges. Az élet nem egy játékprogram, nem veheted elő a korábban mentett verziót. Egy esélyünk van, és meg akartam tenni mindent, hogy felépüljek. És most itt vagyok, ragyogok. Jobb formában, mint valaha. A korlátok nem tűnnek el varázsütésre, és én sem tettem semmi különlegeset. Egyszerűen csak tájékozódtam, és nem tágítottam. A barátom, aki aznap elaludt a volánnál, nyílt lábszártörést szenvedett. Ő is túlélte. Együtt éltük túl. A tudat, hogy ilyen közel jártál a halálhoz, és mégis kicselezted, nos, beindít benned valamit. Valamit, amiről talán az orvosok sem gondolták, hogy bennem volt. Örökké hálás vagy nekik, hogy összedrótoztak, de magamnak is hálás vagyok, hogy nem hittem a pesszimista hosszú távú előrejelzéseiknek. Ha akkor hallgatok az orvosaimra, az életem egészen más lenne most. Nem lennék állóképességi versenyző, nem vágtam volna bele a Spartan Race-be, és nem tudnék felrángatni több ezer embert a kanapéról, hogy aktív életet adjak a kezükbe. Talán én is egy ilyen kanapén ülnék, és sajnáltatnám magam. Ehelyett inkább átléptem a határokat, amiket mások állítottak körém. Sokszor azt látom a versenyzőinken is, hogy ugyanez a szellem hajtja őket. Nemrég kaptam egy üzenetet egy fiatalembertől, Austintól, aki azután találkozott a Spartan Race-szel, miután részt vett egy másik szervezet által indított sárfutamon. Ez olyan élvezetet nyújtott neki, mint egy vidámparki látogatás vagy egy munkahelyi csapatépítő. Jó buli volt. Meghoztam az étvágyát, és többet akart, ezért úgy döntött, megméretteti magát egy Spartan Race-en. A választása a 2012-es pennsylvaniai Sprint-re esett. Valami hasonlóra számított, mint a sárfutamon. Nincs mit szépíteni, alaposan megfingattuk a srácot. „Ez volt a legkeményebb dolog, amit valaha csináltam – írta. – Mégis IMÁDTAM minden másodpercét, és életemben először végre úgy éreztem, hogy élek. Másnap a barátommal jelentkeztünk a 2012-es

Tri-State Superre, és utána már az lett a legkeményebb teljesítményem. Az érzés, amit a célvonalban átélsz, leírhatatlan, de még többre vágyom. Sokkal többre.” Az agy értékeli a kemény munkát Két héttel a Tri-State Super után azonban Austint teljesen letaglózta, hogy a barátnője, akivel évek óta együtt éltek, szó nélkül elhagyta. Életének egy fontos része egyszerre kámforrá vált. Mint minden jó spártai, pozitívan reagált a kihívásra: megcsinálta a 2013as Trifectat, vagyis a pennsylvaniai Sprintet, a Tri-State Supert és az ottawai Beatet. „A versenyek nem töltötték be azt az űrt, ami keletkezett – mondta –, de a testi, szellemi és lelki átváltozás, amelyen közben keresztülmentem, megtették ezt. Leadtam 13 kilót, és jobb formában vagyok, mint valaha. Mostanra lételememmé vált az edzés, és órákat tudok eltölteni azzal, hogy a spartanrace.com-on olvasgatom mások történeteit az átalakulásukról és élményeikről. Többet értem el 2013ban, mint valaha képzeltem. De még mindig sok van hátra.” A LÁBAK ÉS AZ AKARAT DIADALA Azért kezdtem hosszú – majd hosszabb, és még hosszabb távokat futni, hogy kitoljam a határaimat, és ledöntsem a fizikai és szellemi korlátaimat. Legalábbis amiket akkor ismertem. Eleinte 3 órás versenyeken indultam, végül 8 napos, saját magunk által finanszírozott versenyekre jártam ember által érintetlen, távoli helyeken. Igazán őrült versenyek voltak ezek, ahol elveszhettél, meghalhattál, és a dzsungel szőröstől-bőröstül felfalhatott. Mégis, csak úgy ismerhettem meg, mire vagyok képes, ha átküzdöm magam ezeken a korlátokon. Rájöttem, hogy sem a karrier, sem a pénz nem fogható ahhoz, amit e versenyek teljesítésével elértem. Lehet, hogy adrenalin- és kihívásfüggővé váltam, ennek ellenére nem tudtam ellenállni annak, hogy tovább feszítsem a húrt. Végül nem is a hosszú táv teljesítése lett a kihívás, hanem hogy képes legyek leállni.

Amikor belevágsz egy ultra-állóképességi versenybe, tudod, hogy előbb-utóbb csúnya lesz. Ez alap. Eljutok egy olyan sötét pontra, amikor azt kérdem magamtól: „Minek kellett már megint ezt tennem magammal?” Ugyanakkor valahol pont ez a cél. Akárhányszor versenyzem, mindig tesztelem magam. És amilyen kemény pillanatok jönnek, annyira nagyszerű is az egész. Minél rosszabb az időjárás, minél erősebb a fájdalom, annál csodásabb érzés minden további lépés, ahogy őrült kínok közt küzdöm előre magam a cél felé. Amíg nem tekertél le egyhuzamban 15 órát, addig nem is éltél igazán. És most csak félig viccelek. Még a legkeményebb versenyeken is olyan sok kilométer van még hátra... aztán egyszer csak, varázsütésre, véget ér. Megcsináltad. Sohasem könnyű, de tanultam néhány mentális trükköt és technikát, amelyek segítenek továbbmenni és eltüntetni a határokat. Andy mindig egy kisördögöt emleget, aki egyszer csak megjelenik a válladon, és sorolni kezdi, miért hagyd abba. Futóként az a dolgom, hogy lesöpörjem onnan. Hamarosan úgyis felkapaszkodik újra a lábaimon, és még több negatív gondolatot sutyorog a fülembe. Ha valaki makacsul kitart, ez a kisördög biztosan. Ezért újra és újra le kell pöckölnöm magamról. Emlékszem egy versenyre, ahol ez a kisördög különösen idegesítő volt. A Lake Placid-i Ironmanen történt – azon a héten már teljesítettem a Badwatert és a Vermont 100-at, és bárki megerősítené, hogy mindez önmagam büntetésének a legkegyetlenebb formája. A futásra nagyon csúnya lett a dolog, olyannyira, hogy a lábaim szinte lángoltak. Fájdalomcsillapítóra lett volna szükségem, de azt csak vészhelyzet esetén engedem meg magamnak – ez a felfogás édesanyám holisztikus gyógyászathoz való kötődésének a mellékterméke. Előfordulhat olyan eset, amikor valóban szükség van ezekre a gyógyszerekre, például egy csúnya baleset után, de ha minden szirszarra beszeded őket, nem lesznek elég hatásosak akkor, amikor valóban kellenek. Ezen a futáson a fájdalom annyira erőssé és akuttá vált, hogy már

az egész kalandversenyzés létjogosultságát kezdtem megkérdőjelezni. De – ahogy korábban is mindig – most is arra fókuszáltam, hogy egyik lábamat a másik után tegyem. Meggyőztem magam, hogy az idő mindenképp telik, ha állok, ha haladok, és így inkább az előrehaladást választottam. Már csak 4 óra poklot kellett kibírnom, tudva, hogy ennek a kínzó fájdalomnak a túloldalán egy olyan eredmény vár rám, ami évtizedekig nagyon jó érzéssel tölt majd el. A kilencedik Fidzsi-szigeteki Eco Challenge közben értettem meg, igazán, hogy a test sokkal többre képes, mint amit képzelünk Amilyen őrülten kemény volt a verseny, annyira nem hiányzott az otthon kényelme, még a legkimerítőbb és nélkülözéssel teli időszakokban sem. Étel, víz és fedél kellett. Semmi más. Pont. Ez a primitívebb elmeállapot frissítő volt és felszabadító, egyben hatalmat adott. A civilizáció kellékeitől megfosztva igazán élőnek éreztem magam. Azt is mellbevágó volt látni, hogy a Fidzsi-szigetekiek, akikkel találkoztunk, mennyire boldogok, egészségesek, erősek, önellátóak és bőkezűek. Gazdag életük volt, mindazon fölösleges dolgok nélkül, amikre nekünk „szükségünk” van. Se autók, se műanyag, se játékok. Amikor ezt megértettem, megváltozott az életem. Ahányszor csak futok, vagy nézek valakit, ahogy fut, mindig egy pillecukortesztet látok. Ha nem futsz, vagy valami könnyebbet választasz, akkor elveszed a pillecukrot. Ha lefutod a versenyt, az összes előnyét besöpörve, két pillecukrot nyersz. Fegyelemre van szükség, hogy ne hagyd abba a futást, mert minden lépés után megállhatnál. Azt mondják, hogy könnyű, hiszen csak az egyik lábat teszed a másik után, de ennek a fordítottja is igaz. Még annyi sem kell, hogy lefedd a súlyokat, vagy leszállj a nyeregből. Csak annyi kell, hogy ne tedd meg a következő lépést, és máris nem futsz. A versenynek vége. A távolság maga is egy akadály, és ha mellette más akadályok is feltűnnek, a verseny sokkal nehezebb, mint ami a kilométerek száma következne. Még egy olyan megterhelő versenyre is, mint az Ironman, könnyű készülni, mert tudod, hogy milyen számok követik egymást Az

Ironmanen három akadály van: úszás, biciklizés, futás. Így az edzés könnyen lebontható három monoton mozdulatsorra, amelyeket maximális intenzitással kell végrehajtani egy adott távon. Az úszás módja adott. A biciklizés formája szintén. Végül betonozott úton futsz. a pulzusod egy szinten van. Vegytiszta állóképesség, erő és sebesség. Nem akarom lebecsülni a két átmeneti szakaszt ezeken a versenyeken. Az úszásom utolsó 20 percét általában azzal töltöm, hogy mentálisan készülök a kerékpárra; míg a biciklin az utolsó 45 percben már a futásra hangolódom. Egy óra úszás után a biciklizés szokatlan és kényelmetlen, és 180 kilométer tekerés után a futás egészen új élmény. Azonban pontosan tudod, hogy ezek az átmenetek mikor következnek, és könnyebben rá tudsz hangolódni. A triatlonokkal ellentétben a Spartan Race egyedi, dinamikus és kiszámíthatatlan. A pálya a természetes táj része, ami helyszínről helyszínre változik. A természetes terep minden eleme összejátszik, hogy nehezítse a versenyzők életét. Ez a kiszámíthatatlanság tovább növeli a test igénybevételét. A Spartan Race-hez több mint 10 ezer különböző mozdulatra van szüksége a versenyzőnek, hogy teljesíteni tudja a távot. Ha a kondíciód nem teljes körű, akkor felejtsd el az egészet. Mivel az akadálypálya kiszámíthatatlan, a versenyzőinknek erőnlétjavító, izomerősítő, kardió és egyéb edzéseket is kell végezniük. A felsőtest és a vázizomzat erősségének összhangban kell lennie a futóképességekkel. Az alkalmazkodó képességnek, a hajlékonyságnak és a kreativitásnak is fontos szerep jut az akadályok teljesítésében. Nincs idő felkészülni a következőre, csak arra, hogy megcsináld, lendületből. Minden másképp fáj, előre nem látható módon, és ettől lesz minden egyes akadály egyszeri és megismételhetetlen, hiába csináltad már korábban. A kötélmászás nem a kötélmászásról szól, hanem arról, hogy úgy juss fel, hogy előtte számtalan más próbát teljesítettél. Az egész verseny megjósolhatatlan, elejétől a végéig – akármikor legyen is az.

Ez őrjítő lehet az A típusú személyiségűeknek, akik szeretnek mindent előre megtervezni. Csakhogy ez lehetetlen. Az életben sem lehet. Túl sok a változó, túl sok az ismeretlen, túl sok a csavar, amit nem lehet előre látni. Az Ironmannel ellentétben a Spartan Race sokkal inkább azt az életet tükrözi, amit mindnyájan élünk. A fegyelem egy dolog, de a rugalmasság még fontosabb. az életben nem lehet tudni, hol a rajt és a célvonal. Spartan-pályán más felfogásra van szükséged. A játékszabályok menet közben alakulnak, és a viszonyítási rendszeredet is folyamatosan változtatnod kell. A Spartan Race demokratikusabb verseny, mint az Ironman. Utóbbi közel 180 kilométer hosszú, ezért aki ott megméretteti magát, azt valószínűleg jól letisztult célok vezetik. Ezzel szemben aki nem találja a helyét, vagy nem képes úgy összpontosítani, az nem fog elindulni egy Ironmanen, de összeszedheti magát annyira, hogy belevágjon egy 5 kilométeres Spartan Race-be. Ilyen értelemben komoly párhuzamok vonhatók a Spartan Race és a hadsereg között, ez az egyik oka annak, hogy ezt az akadályversenysorozatot az ókor egyik leghatékonyabb katonai államáról neveztem el. Nem sok minden alakul terv szerint a harctéren, és, sporthasonlattal élve, sokszor borul a papírforma. Szóval, ha az Ironmanhez szükséges mentalitást és felkészülést viszed magaddal a háborúba, jó eséllyel szétzúz valami előre nem látott esemény. Újra kell kalibrálnod az agyadat, hogy folyamatosan alakítsd a viszonyítási rendszeredet, ahogy a körülmények változnak. Így élheted túl a csatát, és lehetsz sikeres az életben. Az elvárások könnyen feszültté tehetnek, ha nem felelsz meg nekik. Ha 5 kilométeres versenyre számítasz, és 8 lesz belőle, csalódsz, és frusztrált leszel. A Spartan Race-en a váratlant élvezetessé tesszük. Ha nincsenek elvárásaid, kevésbé valószínű, hogy csalódni fogsz, ha olyan akadályokkal találkozol, amelyeknek pont az a céljuk, hogy meglepjenek. CÉLRA TARTS!

Azért is kezdtem el a hosszú távokon versenyezni, hogy eltereljem a gondolataimat. A távfutás komoly összpontosítást igényel. Ezzel szemben a társadalom szereti, ha ide-oda csaponganak a gondolataink, egyik fénylő kacattól a másikig. Folyamatosan lefoglaljuk az agyunkat valamivel, és nem is marad választásunk: saját nyugtalan, rohanó elménk rabszolgái leszünk, és folyamatosan hallgatnunk kell a belső csacsogást. Ez azonban nem igazi gondolkodás, csak az idegeinkben generált fehér zaj, ami elvonja a figyelmet arról, ami valóban fontos. Ez a fajta összpontosítás nekem különösen jól jön, ugyanis komoly figyelemhiányos zavarral (ADD) küzdök. Őseink vadászó-gyűjtögető életmódot folytattak, és amikor áttértek a mezőgazdaságra, a vadászógyűjtögető gének nem tűntek el. A többi figyelemhiányban szenvedő társamhoz hasonlóan én is hordozom ezeket a géneket. A vadászógyűjtögető ember vagy zsákmányt üldözött, vagy őt üldözték, de folyamatosan mozgásban volt, és úgy vizslatta a terepet, mint manapság a légiforgalom-irányítók a villogó monitort. Az állóképességi versenyek belső csendjét nem könnyű reprodukálni, de fontos ahhoz, hogy jobban tudj összpontosítani a mindennapokban. A versenyzés segít megvédeni az agyadat a számítógépeken és a telefonokon átszűrődő zajtól. Kezdetnek vegyük például az alvást, ami az alapja a mentális fókusz és a fizikai felkészültség elérésének. Az egyre elterjedtebb „majd a sírban pihenek” mentalitás jó eséllyel hamarabb el is juttat oda! Az egészséges életmódnak része a napi legalább 7 órás, megszakítás nélküli alvás. Nélküle jobb eséllyel leszel túlsúlyos, kognitív zavarok léphetnek fel, de a cukorbetegség, a szívbetegség és a rák is következmény lehet. Ennek egyik oka, hogy az alvásmegvonás csökkenti az inzulinérzékenységet. Ez azt jelenti, hogy sejtjeid nem ismerik fel azt a hormont, amelynek a feladata, hogy bekísérje a glükózt (vércukor) a sejtekbe. A véráramban szabadon maradt, fölösleges glükóz így súlynövekedéshez vezethet. Azért, hogy gyorsabban és mélyebben aludj, kerüld a koffeint

délután h3 után. a koffein olyan stimuláns, ami több mint 6 órán át a szervezetben marad! Még, ha nem is érzed az izgatottságot, a koffein akkor is piszkálja a szimpatikus idegrendszeredet. Ajánlott ezenkívül a laptopok, iPadek és okostelefonok használatának mellőzése legalább 1-2 órával lefekvés előtt. Az intenzív kék fény, amit ezek a népszerű kütyük kibocsátanak magukból, közvetlenül a szemgolyóba jut. Ez pedig összezavarja az agyat, elnyomja a melatonintermelést, és megszakítja a több százezer év alatt kialakult cirkadián ritmust, vagyis, hogy a nappal együtt kelünk és fekszünk. A jó alváshoz szintén fontos, hogy rendszeresen sportolj, és egészségesen táplálkozz. Ha keményen edzel, jól alszol. Ha jól táplálkozol, könnyű álmot hoz az éj. A testünknek kemény munkára van szüksége, és ebbe a billentyűzet vad püfölése nem tartozik bele. Verejték és heves szívdobogás kell. Ha ez megvan, a nyugodt alvás szinte garantált. Nem kell hozzá altatópirula vagy orvosi szaklapok véleménye. Csak próbáld ki! De ha szól az ébresztő reggel, ne a szundit válaszd! A teljes testi-lelki fittség maga a spártai ideál. A történelem elit harcosai tisztában voltak ezzel, hogy győzhessenek a harctéren – neked először a saját fejedben kell győznöd. Ehhez uralkodnod kell az érzelmeid felett, és az elmédnek kell eldöntenie, mi a fontos. Tudnod kell, mi a sorrend. Hogy érhetnél el valami nagyszerű, ha hagyod, hogy folyton mellékutakra lépj? Erősnek kell lenned fejben, hogy ellenállj az elterelő és csábító tényezőknek. A nagyság nem abból fakad, hogy leragadsz a mindennapi dolgoknál, és óránként hússzor nézel rá a Facebook-oldaladra. Ha lelassítjuk az órát, valójában jobban teljesítünk az életben. Ez pedig teljesen ellentmond annak, amit tanultunk. Ez a menetelés a modernizáció és a kényelem felé rossz irányba visz minket. A Spartan Race egyfajta fellépés ez ellen. A Spartan Race szembe akar menni az árral, vissza akar térni az emberi természet és működés alapjaihoz – valamint a jó egészséghez. Felmerülhet a kérdés: miért kell mindehhez egy Spartan Race

verseny? Nem elég a lecke, hogy rendszeresen eddzek, helyesen táplálkozzak, és eleget aludjak? Nem elég, ha elolvasom ezt a könyvet? Lehet, de nem az igazi. Egy spártai nem szavakkal bizonyít magának, hanem tettekkel. A spártaiak azt is tudják, hogy a verseny maga jelenti az igazán félelmetes akadályt, nem az ellenfelek. Sőt, ami azt illeti, az ellenfelekben társra lelsz, hiszen együtt néztek szembe a kínzó kihívással, és a céllal, hogy bármi jön, túl kell élnetek. A jeges víz, ami rád zúdul, életre kelti a tested, és arra sarkall, hogy új szinteket ugorj meg. Hiszek benne, hogy mindenkinek szüksége van a próbatételre – máskülönben honnan tudnánk, miből vagyunk? Ha jelentkezel egy ilyen viadalra, elkötelezed magad, hogy átszakítsd a saját gátjaidat. Akkor tudod, hogy áttörted, ha ott találod magad, ahol minden egyben van, és érzed, hogy semmi sem állhat az utadba. A kiszámíthatatlanság már nem számít, mert minden válasz megvan benned, és fizikailag is készen állsz a kihívásra. A saját maguk által kirótt nyomás nélkül sokan nehezen maradnának a jó ösvényen. Az esemény miatt felelősséggel tartozol a céljaid eléréséért. Ha elindulsz a Spartan Race-en, azzal kijelented, hogy kész vagy megváltoztatni az életmódodat, magad mögött hagyod a rossz beidegződéseket, más, jobb ember leszel. Nemcsak repülni akarsz, hanem szárnyalni. A jutalom is lényeges. „Ha nem lett volna a Spartan, talán még most is azt gondolnám, hogy a nagyobbak erősebbek nálam – írta Vanessa Runs Spartan-versenyző a blogján. – Elsősorban azt tanultam meg, hogy ne féljek. Hogy bízzak az erőnlétemben. És ma már azt is tudom, hogy végül nem feltétlenül a méretre osztják az élet fődíját. Talán jobb aprónak lenni. Így átbújhatok az akadályok alatt.” Függetlenül attól, hogy indulsz-e bármilyen akadályversenyen, a nagy kérdés az, hogyan készülsz fel egy jobb és tartalmasabb életre. A spártai elvek segítenek, hogy elérd az áhított sikereket. Az első fontos lépés a spártai életmódban, hogy lásd a teljes képet. Nem túl egészséges, ha csak az életed egyetlen, kis szeletére fókuszálsz. Ha

így teszel, azzal egész biztosan aláásod a többit. Egészséges táplálkozás, egészséges attitűd, egészséges kapcsolatok, egészséges test és szellem – mindezek együtt alkotják a teljes spártai életmódot, más néven a Spártai Törvénykönyvet. Miért megyek el a végsőkig? És valóban megéri a befektetett munka? Ennek a megválaszolásához nem kell messzire mennem, csak édesapámhoz, és az ő rossz szívéhez, ami megalapozta a 2003-as szörnyű balesetemet, amikor látogatóba indultam hozzá. 2003-ban, a Long Island-i St. Francis kórházban apám eszméletlenül feküdt az ágyában, gépek tartották életben. A lábai feketék voltak a rossz keringéstől, annyi katéter állt ki belőle, hogy úgy nézett ki, mint egy vudu baba, és csak lélegeztető gép segítségével tudott levegőhöz jutni, miközben minden lélegzetvétele akár az utolsó is lehetett volna. Soha nem fordított gondot az egészségére. Nem sportolt, utálta a zöldségeket és gyümölcsöket. Az étrendje főleg előregyártott ételekből állt, ami megmagyarázza a szívbetegségét és a diabéteszét is. Az elmúlt évtizedben öt szívrohama volt, többször volt kórházban, mint ahányat fel tudnék idézni, és rengeteg vérátömlesztésen esett át. A minap is hat percig gyakorlatilag halott volt, de valahogy ismét sikerült visszakapaszkodnia. Bármennyire is szerettem az apámat, nem bírtam tovább nézni azon a reggelen, ahogy ott fekszik magatehetetlenül. Inkább elmentem egy időre a kórházból, és találtam a közelben egy edzőtermet. Fitness Loft volt a neve. Megkérdeztem a recepcióslányt, hogy edzhetek-e egyet, de azt mondta, csak tagok vehetik igénybe. Láttam, hogy a pulton van néhány Spartan Race-szórólap, és mondtam a lánynak, hogy én vagyok az egyik alapító. Mosolygott, és így felelt: „Ez esetben fáradj beljebb. Nagyon keményen toljátok!” A 90 perces edzésem egy pillanatában felfüggesztettem saját magam kínzását, és elgondolkodtam, mennyire kivételes helyzetben vagyok. Szegény apámat rossz egészségi állapota önmaga árnyékává tette, sehol sem volt korábbi énjéhez képest. Ebben a helyzetében már

nem volt lehetősége edzéssel javítani az állapotán. Abban a percben rájöttem, mennyire nagy kincs az egészség. „Hogy tehetném meg, hogy ne sportolok?” – kérdeztem magamtól. – Hogy teheti meg bárki, hogy nem sportol? Amikor azt mondom az embereknek, hogy mozduljanak meg végre, és egyenek egy igazi kaját, sokan azt hiszik, hogy a halál elől menekülök, és ilyenkor előhúzzák a carpe diem kártyát: „Minek bajlódjak az egészségemmel, amikor lehet, hogy holnap elüt egy autó? Élvezd az életet, amíg lehet, csak ne vigyél semmit túlzásba.” Tényleg? Jó, majd ha gépek lélegeztetnek, és 26 különböző gyógyszerrel tömnek, mint apámat a szomszédos kórházban, akkor próbáld meg élvezni az életet! Mi a Spartan Race-en nem a halált akarjuk elkerülni, hanem minél teljesebb életet próbálunk élni: ki akarunk facsarni belőle mindent, amit csak lehet. A testünk használata kiváltság – ezt több millióan elfelejtik, és semmibe veszik. Túl sokan vannak, akik nem tudják, mit jelent valóban élvezni az életet. És mielőtt feleszmélnének, a „carpe diem”ből „mea culpa” lesz, ami latinul annyit tesz: „az én vétkem”. Szerencsésnek mondhatom magam, mert kiskorom óta belém nevelték az egészségtudatosságot. Remélem, hogy a spártai szülők is továbbadják mindezt a gyerekeiknek, hogy őket is távol tartsák az intenzív osztálytól. És hogy az egészségről, erőnlétről és aktív életről felhalmozott tudásukkal segítik őket, hogy minél teljesebb, hosszabb és boldogabb életet élhessenek. Az egészséges élet korlátok nélküli élet. A Gyűrűk Ura című regényben Frodó, a fiatal hobbit arra kényszerül, hogy elbúcsúzzon szeretteitől, és elpusztítsa az Egy Gyűrűt, miközben küszöbön áll a háború. Így szól barátjához, a nagy és bölcs varázslóhoz, Gandalfhoz: „Nem örülök, hogy épp az én életemben kellett ennek így történnie.” Gandalf válasza az egyik legnagyszerűbb gondolat az irodalomtörténetben: „Senki se örül, hogy ilyen időket kellett

megérnie. De hát nem mi döntjük el, hogy mikor éljünk. Mi csak [10]

abban dönthetünk, hogy mi a teendő ha már itt vagyunk”.

Az én értelmezésem szerint Gandalf arra gondol, hogy fájdalmas időket élünk, és a halál elkerülhetetlen. De van egy óriási hatalom a kezünkben, mégpedig az, hogy mi rendelkezhetünk arról, hogy mit kezdjünk az időnkkel a Földön, és a legjobb döntések azok, amelyek jobb hellyé teszik közös otthonunkat. Ez az, amit a Spartan Race tett, és ez az, amit el akarunk érni ezzel az egésszel.

9 ÁTALAKULÁS – ÚJ KÖTELÉK

A fegyelem nélküli gyerek szeretet nélküli gyerek. – MR. ROGERS –

A feleségem, Courtney a tökéletes amerikai családban nőtt fel, amit az olyan sorozatokban lehet látni, mint a Hetedik mennyország (Seventh Heaven). Fogták egymás kezét a vacsoraasztalnál, és minden étkezés előtt együtt imádkoztak. Gyerekként nem hittem, hogy ez valóban létezik a fekete-fehér tévéműsorok világán túl is, de miután találkoztam Courtney családjával, saját szememmel is meggyőződhettem róla. Courtney ír származású, és a család férfi tagjai mind az igazságszolgáltatásban tevékenykednek. Keményen dolgoznak, keményen játszanak. A család minden tagja (férfiak, nők egyaránt) űz legalább egy nagy intenzitást igénylő sportot, ami megedzette a jellemüket, miközben egységbe kovácsolta őket. Courtney remekül focizott, és végzősként az egyetemi csapat kapitányaként a négyes döntőbe vezette társait. A focipályán lobog benne a tűz, de a hétköznapokban visszahúzódó és laza – amire szüksége is van, hogy

el tudjon viselni. Courtney-val négy gyermekünk van. E sorok írásakor Jack hét-, Charlie öt-, Catherine négyéves, Alexandra pedig kilenc hónapos. Mindig is nagy családot szerettünk volna, és gondosan megterveztük a menetrendet. Most, hogy körbevesznek minket a gyerekek, szülőként is célok és tervek mentén neveljük őket. Például azt akartuk, hogy már egész fiatalon beszéljenek idegen nyelveket, hiszen az agyuk ilyenkor a legfogékonyabb a nyelvtanulásra. Jack és Charlie mandarinul tanulnak. Mi több, Charlie, az ötéves fiunk már egy kilométert is le tud úszni, természetesen mentőmellényben. Mindannyian napi 2 órát kungfuznak, Jack pedig évente több mint 50 napot tölt síeléssel. Catherine 300-as burpee-szériákat nyom. Alexandrát is próbáltuk rávenni a négyütemű fekvőtámaszra, de ebből neki még csak egy fekvés megy. Courtney-val aggódunk, nehogy túltoljuk ezeket a tevékenységeket, ami miatt esetleg valamelyikük besokallna, és többé már nem élvezné a dolgot. Ez esetben az egész stratégiánk visszafelé sülne el, hiszen ahelyett, hogy elsajátítanák az adott tevékenységformát, elveszítenék az érdeklődésüket. Amikor épp egy nehéz feladat közben vagyunk, mindig megkérdezem tőlük, hogy nem szeretnének-e megállni. Mindig megvan a lehetőségük, hogy később érjék el a célt. Okos gyerekek, és minél jobban értik feladat nehézségét, annál büszkébbek lesznek, ha sikerül teljesíteniük. A tévével kapcsolatban tiszták a szabályok: annyit nézik, amennyit akarják, ha mandarin nyelven teszik mindezt. Az az elméletünk, hogy a gyerekek természetüknél fogva próbára teszik magukat, ez a vérükben van. Ha a szünidőben kiengeded a gyereket, mit csinál? Mászik, kúszik, futkározik, pusztán a mozgás öröméért. Emlékezz vissza a saját gyerekkorodra! Lefogadom, hogy amikor egy tócsához értél, eszed ágában sem volt megkerülni, inkább beleugrottál a közepébe. A gyerekek, akiknek az agyát még nem mosta át a digitális média, imádnak kint játszani, felfedezni, piszkosnak lenni. Amikor a homokozóban guggolnak, látszik, mennyire

hajlékonyak, és milyen remek az egyensúlyérzékük. A gyerekek mentálisan is készen állnak a kihívásokra, sajnos a szülők pont az ellenkező irányba indítják őket. Ahelyett, hogy a napon, a friss levegőn lennének, már fiatalon a kanapé felé terelik őket. Napjaink videojátékokkal, okostelefonokkal, iPadekkel teli világában túl gyakran nyomjuk a gyerekek kezébe a képernyőt, a 21. század válaszát a gyerekfelügyeletre, ezzel azonban csak távolabb taszítjuk őket aktív ösztöneik kiélésétől. A gyerekek és a fiatalok fizikai aktivitásának hanyatlása globális jelenség. Egy új-zélandi kutatás szerint a 3-5 év közötti fiatalok fizikai aktivitása a felére esett vissza, és ez a tendencia 7 éves korig – eddig terjedt ki a vizsgálat – fenn is maradt. Egy másik, nemrégiben készült brit tanulmány pedig azt mutatta ki, hogy a brit fiatalok körében a korai serdülőkor során csökken az aktivitás. Tehát azokban az években, amikor az életre szóló szokások kialakulnak, a mai gyerekek rálépnek a passzív, ülő életmód útjára, ami az egészségüktől az önbecsülésükig mindenre hatással van. Ez ráadásul nem is természetes folyamat. Születésünktől a halálunkig mindenkiben mélyen gyökerezik a vágy, hogy növekedjen, fejlődjön, törekedjen a tökéletességre, kihozza magából a legtöbbet, és kijavítsa a hibáit, ha valamiért letérni kényszerül az útról. Ezt hívják úgy, hogy átalakulás, és mindenki, aki látott már egy kétévest felmászni a lépesőn, megtapasztalhatta ezt a jelenséget élőben. A kisgyermek elszántan lépdel fel és alá, nem azért, mert bárki mondta volna neki, vagy „ki akarja magát pattintani”, ahogy a felnőttek mondanák az edzőterem lépcsőgépén. Ami azt illeti, egy kétéves még nem is képes tudatosan fejlődni ebben a korban. Lehet, hogy elesik és sírva fakad, de aztán hamar újrakezdi, és minden egyes kis sikernél ott van az arcán a diadalmas büszkeség. A gyerek visszautasítja a segítő kezet, kivéve, ha túl instabilnak érzi a mozgását – akkor azonban erősen belekapaszkodik, hogy mehessen tovább. Hihetetlen látni ezt a vágyat, hogy teljesítsen

egy feladatot akkor is, ha az nagy kihívást és kemény munkát jelent. Megemlíthetjük ugyanakkor az idősebb gyerekeket a játszótéren. Futnak, ugrálnak, nevetgélnek, és jól érzik magukat. Ott vannak a mászókén, a létrán, hintáznak, óriási magasságokból ugrálnak, egyensúlyoznak a farönkön – mindent kipróbálnak, és mindenben jók akarnak lenni. Az egyetlen jutalom az érzés, hogy teljesítettek valamit, és az öröm, hogy valami újat ismerhettek meg. Kedvüket lelik a saját testükben, és egyre kijjebb tolják a határaikat, hisz mindig új célokat tűznek ki. Az esések, karcolások, horzsolások, ha nem súlyosak, csak a harci sérülések dicső emlékei lesznek, bizonyítva, hogy milyen keményen játszottak. Gyerekként mindenki jó sportoló, jó tanuló akar lenni, fontos a népszerűség, és hogy a szüleink is elismerjenek. De nem feltétlenül tudjuk, hogy érjük el mindezt. A válasz általánosan így foglalható össze: dolgozz keményebben! Gyakorolj többet, tanulj többet, szánj több időt arra, hogy változtass a szokásaidon! Majdnem mindenki, akivel valaha találkoztam, változást akart életének valamely területén. Ha javítani akarnak az életükön, miért nem teszik? Több száz embert edzettem, akik hasonló mondatokat ismételgettek: „Jobban akarok kinézni.” „Le akarok adni 10 kilót.” Rengeteg történetet hallottam ezektől az emberektől, hogy próbálták ezt az edzést meg azt a diétát, de semmi sem működött. Hogy lehet, hogy ennyien elbuknak a cél felé vezető úton? A társadalom nem tartja normálisnak, ha valaki vasárnap reggel elmegy futni, és addig nyomja, amíg a fájdalom és a kín ki nem ül az arcára. Hasonlóképp nem normális, ha egy üzletember reggel felkelés után 100 burpee-vel kezdi a napot. Nem normális, kivéve, ha van valami különleges célod, vagy valami speciális eseményre készülsz. Ezért mondom mindig: „Csak jelentkezz! Nem baj, ha nem érzed jó formában magad, csak jelentkezz!” Ha valaki nevez a Spartan Race-

re, az elkezd keményebben edzeni. Motivált lesz, hogy teljesítse a pályát, ezért igyekszik a végletekig kihajtani magát a mindennapos edzések során. Egy ilyen versenyre felkészülni teljesen normális, ezért csinálja. Amikor aztán eljön a nagy nap, addigra olyan formába kerül, amilyenbe szeretett volna, és a többiekkel együtt ő is képes célba érni. Össze sem tudom számolni, hány embert sikerült kínkeservesen rávennünk, hogy jelentkezzenek, aztán rákaptak az ízére, és teljesen átalakultak. Egy barátom – hívjuk Sabrinának – nemrég vált el, felszedett pár kilót, és enyhe depressziós tünetek jelentkeztek nála. Eltartott egy darabig, amíg meggyőztük, hogy jelentkezzen, de a barátai segítségének köszönhetően végül csak bekapta a horgot. Amint benevezett, megtörtént a csoda; rendszeres edzés, új barátok, elhivatottság, új célok így tovább. Hogy megértsük, miért van az, hogy valakinek sikerül, míg másoknak nem, meg kell vizsgálnunk, kinek mit jelent a normális. Az erről alkotott elképzelés befolyásolja a motivációi. Ha többet akarsz elérni, másként kell értelmezned a normális fogalmát. Más szóval: meg kell változtatnod a viszonyítási rendszeredet. Ott van például a tinédzser, aki jobb jegyeket szeretne. Szerinte az a normális, ha esténként egy órát tanul, és két órát játszik a gépen. Mi történnek, ha egyszer csak azt tartaná normálisnak, ha négy órát tanulna? Vagy vegyük a srácot, aki be akar kerülni az iskolai kosárcsapatba. Azt gondolhatja, a normális edzésidő suli után egy óra, benne 100 büntetődobás gyakorlásával. Mi lenne, ha hirtelen három óra edzés lenne a normál adag, 500 büntetővel naponta? Beismerem, a mi srácaink sok olyan előnnyel indulnak, amivel más, hasonlóan ügyes gyerekek nem rendelkeznek. Ott van Matthias Veseclus. Egész életében harcos volt. Három hónapos korában mindkét szemére megvakult kétoldali retinoblasztóma, egy ritka rákos megbetegedés következtében. Amikor 3 éves volt, az egyik testvére teljesített egy Spartan Race-t. Matthias elhatározta, hogy ő is

megteszi ugyanezt. Egyéves felkészülésbe tellett, de 4 éves korában végigcsinált, egy gyerekeknek szervezett versenyt Indianában. Óriási esemény volt ez a család életében, mindenkit egy kicsit közelebb hozott egymáshoz. Az átalakulás folyamán bizonyos szakaszokon mész keresztül, amelyeket kapaszkodónak használhatsz az előrehaladásod során. Első szakasz: az átalakulásod elején el fogsz jutni egy sötét időszakba, amikor félsz, vagy úgy érzed, falakba ütközöl. Sokan épp, ezért vágnak bele az ultra-állóképességi versenyekbe, mert vonzza őket ez a sötétség, hiába tűnik nagyon nehéznek, hogy túljussanak rajta. Ha nem tudsz megugrani egy akadályt, ha félsz, ha súlyos szenvedsz vagy kimerültél, akkor eljutottál a sötét szakaszba. Ez történt, amikor kivisszük az embereket a vadonba, ahol nincsenek ösvények. Sok ember számára ez elsőre ijesztő, de később felszabadítóan hat rájuk. Második szakasz: ebben a fázisban megbarátkozol a dologgal. Könnyebb eljutni ebbe a szakaszba a sötétségből, ha mások is vannak melletted, akikkel közös célért küzdötök. A Spartan Race hatalma is ebben rejlik: 10 ezer társad van, akikkel ugyanazért harcoltok, akik az akadályok leküzdésével szintén ki akarnak törni a sötét, kényelmetlen, kimerítő szakaszból. Harmadik szakasz: ez a fázis az elsajátítás. Meghódítottad a csúcsot, látod, hogy nem volt lehetetlen, és most már nem tudsz nélküle élni. EGYÜTT A CSAPATÉRT A harci szellemet mindenkiben fel kell ébreszteni. A Spartan Race egy olyan hely, ahol ezt meg lehet tenni. Még fontosabb azonban, hogy legyenek olyan események, helyek, ahol a csapatszellemet is meg lehet találni. A Spartan Race-csapatok összefognak, bátorítják egymást, küzdenek a helyezésért, és amikor szarban vannak,

összefognak, hogy mentsék egymás seggét. Ez a verseny egyik legnagyszerűbb aspektusa. A Spartan Race-versenyzők közti bajtársiasság nincs meg sem a többi állóképességi versenyen, sem a profi sport vagy az üzleti élet világában. Egyedül talán a hadsereggel vonható párhuzam. Az 55 éves Cathy Bergman és barátai az élő példái ennek a mentalitásnak. 2011 őszén Cathy egyik barátja indult a New York-i Spartan Sprinten, és képeket küldött neki az élményeiről. „Lehet, hogy szögesdrót alatt kúszni nyakig sárban nem egy leányálom, de nekem igazán jó mókának tűnt” – idézte fel az első benyomásait Cathy. Amikor felment a Spartan Race weboldalára, látta, hogy 2012 júniusára meghirdettek egy Sprintet a québeci Mont-Tremblantban, 15 percre a lakásától. Úgy döntött, megpróbálkozik vele, de még egy év távlatában kemény diónak tűnt. Annyira le volt eresztve, hogy nemcsak a versenyre nem tudott egyedül felkészülni, de még a mindennapi életben is nehezen létezett segítség nélkül. Ezért keresett egy személyi edzőt, aki hajlandó volt segíteni, és elkezdett egészségesen táplálkozni. Sőt mi több, a versenyre összeverbuvált egy tizenhárom fős, barátokból és szomszédokból álló csapatot. Ők lettek a Domaine Alarie Spartans. A telkének az a része, ahol korábban a családi pikniket tartották, most egy spártai edzőtáborrá változott. Egy tucat középkorú nő kezdett bele a felkészülésbe, mintha csak egy különleges egységben szolgáltak volna. Cathy elmesélte, mi is történt ezután: „Hétvégéről hétvégére a barátaimmal és szomszédaimmal hason kúsztunk a háló alatt, kerekeket vonszoltunk végig a homokban, súlyokat emeltünk, dárdát hajigáltunk, fekvőtámaszoztunk, húzódzkodtunk, és a part egyik végétől a másikig sprinteltünk, hogy fejlesszük a keringési rendszerünket és az állóképességünket az eljövendő versenyre készülve.” A rajtnál Cathy 57 kilót nyomott, 77-tel kevesebbet, mint amikor elkezdte a felkészülést. Ezzel ő már a startpisztoly eldördülése előtt

nyert. „A célban sárosak, véresek és csuromvizesek voltunk, de semmi sem tudta elrontani a spártai utazásunk keltette lelkesedésünket – mondta Cathy. – Most, hogy megjártuk »Spártát«, és mosolyogva tértünk haza, megtanultuk: nem a cél számít, hanem az út, amit megtettünk, és a fantasztikus barátságok, amik közben köttettek.” Az igazság az, hogy mindenki sikeres akar lenni, és ez Cathynek és csapatának végül összejött. Ám sokan azt sem tudják, hogy fogjanak hozzá. A Spartan Race a felnőttek játszótere, ahol felébreszthetik magukban az átalakulás ősi ösztönét. Az átalakulás iránti vágy azonban sok esetben alábbhagy a felnőtteknél a fáradtság, rossz étrend, valamilyen trauma, vereség, kritika, támasznélküliség vagy rossz szokások miatt. A Spartan Race több oldalról is feltámaszthatja ezt az átalakulási ösztönt: 1. Újra felfedezheted a tested, aminek mellékhatásaként jelentkezhet a szexuális étvágy növekedése. 2. Valaminek az elsajátítása növeli az önbizalmat, az önbecsülést a koncentrációs készséget. 3. Kapcsolódni tudsz másokhoz, mert a derű, jókedv és diadal érzésével könnyebb szeretni, könnyebb támogatni a családot, a barátokat és a közösséget, és könnyebb jobb hellyé tenni a világot. Nem lehet eleget hangsúlyozni az elsajátítás fontosságát. Talán emlékszel a kötélmászásra tesióráról. Jó eséllyel azóta se csináltál ilyet. Nem könnyű feladat, főleg, mivel a tested is jóval nehezebb, mint általános iskolában volt. Mire ezzel az akadállyal találkozol a versenyen, már túl vagy sok megpróbáltatáson, ki vagy készülve, és kikezdtek az elemek, mint a sár és a többi. A kötél egy vízzel teli árok fölött lóg, így az első dolog, amire figyelni kell, hogy tartsd szárazon a kezed főleg – hideg időben –, különben könnyen begörcsölhet,

miközben megpróbálod megragadni a kötelet, ami mintegy 2 és fél centi vastag. Akárhogy is, először minél magasabbra fel kell nyúlnod, majd belekapaszkodnod a kötélbe, és a törzsizmaiddal felhúznod a térded. A mászás az izomerő nagy próbatétele. Ha bármelyik izmod elgyengülne, mielőtt felérsz és megszólaltatod a sikert jelző csengőt, visszazuhansz a sárral teli árokba. Ahelyett, hogy felsegítenénk, 30 burpee büntetés vár rád. Az érzés, mikor felhúzod az egész tested egy vastag kötélen, legyőzve a gravitációt, igazán felszabadító. Aki kipipálja a kötél jelentette akadályt, annak hatalmas önbizalom-utánpótlást jelent a következő kihívás előtt, olyan pozitív érzésekkel vegyítve, mint a büszkeség és az önbecsülés. Ezek az érzelmek táplálják az önérzetet, de fontos, hogy nem csapnak át arroganciába. Mindenki talál valamit a Spartan Race-en, amiben nem jó. Legalábbis, még nem. Bevallom, nekem a legtöbb gondot a kötélmászás okozza. Egész kis koromtól bajban voltam, ha húzódzkodni kellett, vagy át kellett mászni egy kerítésen. A legtöbben, akiknek sikerül felmászni a kötélen, a lábukat bekulcsolva találnak egy biztos pontot, és így jutnak feljebb centiről centire. Nekem soha nem sikerült tökélyre fejlesztenem a lábkulcsolást, és mindig a felsőtestemre hagyom a munka nehezét. Ám, mint bármi mást, ezt is kitartóan gyakorlom, hogy egy nap elsajátítsam. Szeretek azokra a dolgokra koncentrálni az életemben, amikben nem vagyok jó, próbálom leküzdeni a hiányosságaimat és a gyengeségeimet, így a kötélmászás a napi rutinom része lett. Végül, a Spartan Race táplálja és megtestesíti a közösségi szellemet („Ez az! Meg tudod csinálni!”), amely támogatást nyújt azoknak, akik a saját határaikhoz értek. Egy 2,5 méteres falnál, 20 kilométerrel a Beast rajtja után, mindenki szurkol, buzdítja és segíti a társait, ami aztán viszonzásra is talál. Csak akkor lesz bátorságunk elmenni a teljesítőképességünk határáig, ha már nem félünk szembenézni a korlátainkkal. Ehhez bíznunk kell abban, hogy ha szükség lesz rá, lesz, aki segít, és nem kell vesztesként, szégyenkezve

távoznunk. Ezek az alkotóelemek felvértezik az indulókat a győzelem érzésével, ami további energiát, elhatározást és kalandvágyat szül. És mindezt megosztják egymással. Az érzés fertőző. Amint a versenyzők felsorakoztak a rajtnál, többé nem versenyzők. Már nem idegenek. Spártaiak lettek, egy új család, egy új csapat részei lettek, amelynek tagjai eltökéltek abban, hogy jobb testre, szellemre és lélekre tegyenek szert. Ha körbenézel, láthatsz mindenféle bőrszínű, korú, ruházatú, testalkatú és edzettségi állapotú embert. És amikor elindul a futam, mind ugyanoda tartoznak. Ha maratont vagy 10 kilométeres versenyt futsz, lehet, hogy barátok közt vagy, de nem segíthetitek egymást. A Spartan Race-en erre lehetőség van, segíthetsz az akadályoknál a barátaidnak, csapattársaidnak, vagy akár idegeneknek is. A spártaiak segítenek egymásnak, és egy spártait sem hagynak hátra. Ha a Spartan Race nehéz a teljesen ép versenyzők számára, akkor szinte lehetetlen olyasvalakinek, aki kerekesszékbe kényszerült. A göröngyös terepen piszok nehéz haladni, a sár áthatolhatatlan. És hogyan jutnál át egy zsírral lekent falon, vagy kúsznál a szögesdrót alatt? Egy segítő csapat nélkül lehetetlen vállalkozás kerekesszékkel teljesíteni a versenyt. Michael Mills mindkét lábára lebénult, miután frontálisan ütközött egy részeg sofőrrel 1993-ban. Egy szempillantásra az egész világ felfordult számára. A kezeit, a karjait és a törzsét tudja mozgatni, de az alsó végtagjait és a csípőhajlító izmait nem. Senki nem hibáztatta volna azért, ha a hátralévő életét magányosan, a világtól elzárkózva tölti, a sors keserű fordulata felett lamentálva. Ezzel szemben, 1996 óta kerekesszékes versenyekre jár, több mint 160 országúti és rekortánpályás futamon szerepelt, több ízben képviselte az Egyesült Államokat nemzetközi megmérettetéseken. 2012 augusztusában döntötte el, hogy benevez a 2013. március 9ére kiírt, a Georgia állambeli Conyersben tartandó Spartan Race-re. Egyáltalán nem volt könnyű döntés: nagyon nehezen kötelezte el magát a kihívásra. „Emlékszem, remegve nyomtam le a fizetés

gombot – idézte tel Mills. – Tudtam, ha megteszem, nincs többé visszaút. A gondolat, hogy olyat teszek, amit még soha, megrémített. Ugyanakkor nagyon izgatott is voltam, hogy olyan terepre lépek, ami új távlatokat nyithat meg a mozgássérült sportolók előtt.” Nem szabad elfelejtenünk, hogy az állóképességi versenyzés nem az egyetlen cél vagy hivatás Mills életében. Napi 8 órát dolgozik, hogy eltartsa a családját, így az edzéseket a munka elé és után kell besuvasztania, úgy, hogy mellette maradjon még ideje jó szülőnek és férjnek lenni. Valahogy mégis megoldotta. „Ahogy elkezdtem készülni a Spartan Race-re, felfedeztem magamban valamit, amiről korábban nem sejtettem, hogy bennem van – mesélte. – Még erősebb elhatározásra és akaraterőre leltem.” A felkészülés részeként Mills lett az első mozgássérült személy, aki megmászta a Stone-hegyet Georgiában, egy csapat spártai kíséretében érve el a csúcsot. A mászás 4 órába telt, mivel Mills a kezein és a térdein kiúszott fel. Ez nem arról szól, hogy képes vagy-e rá egyedül, a lényeg, hogy valami nálad hatalmasabbnak a részesévé válsz. A spártaiak nem hagynak hátra senkit. Az is nagyszerű, ha egyedül csinálod végig, de még jobb, ha barátokkal és ismerősökkel hódítasz meg új magaslatokat. Ha csapatban versenyzel, új pszichológiai tényezők is bejönnek a képbe. Lesznek pillanatok, amikor a csapattársaid erősebbek vagy gyengébbek nálad. Ez a dinamizmus próbára teszi a képességedet, hogy racionális és segítőkész maradj, és a csapat hasznát tartsd szem előtt. A teljes odaadás a csapat iránt ugyanolyan fontos a versenyen, mint az életben. „Ha valami nehézzel találkozom az életben, mindig meg akarom csinálni – mondta nekem Mills. – A félelmem elhagyott, az aggodalmam izgatottsággá vált, és tudtam, hogy ez az én évem lesz, amikor nagyszerű dolgokat viszek véghez.” CSALÁDI KÖTELÉKEK

Látva, hogy mekkora hangsúlyt fektetünk a személyes felelősségre és a csapatmunkára, nem lehet meglepetés, hogy a Spartan Race-nek fontos a család és a gyermeknevelés. A spártai törvények szerint élő család összetart. A kötelékek annál szorosabbak, minél jobban feszítik őket. Ezért rendezünk családbarát eseményeket, ahol férfiak, nők és gyerekek együtt élhetik meg az akadályok leküzdését. Azt akarjuk, hogy a családok hazavigyék ezeket a tapasztalatokat, és hasznosítsák őket a mindennapjaikban. Érdekességként megemlíteném, hogy a gyerekeim már mind teljesítettek Spartan Race-t. Andy srácai szintén. Azt szeretném, hogy élvezzék mindennek a fizikai és intellektuális előnyeit a későbbi életük során. A gyerekek nem fogják egyszer csak maguktól azt mondani: „Menjünk ki az erdőbe vadászni! Mi lenne, ha ma netezés helyett inkább két órát edzenénk?” A kulcs a motivációban rejlik, de nem szabad túlzásba vinni, mert akkor épp ellentétes reakciót válthatunk ki belőlük. Ha erőltetjük, fellázadnak, és inkább az ellenkezőjét csinálják. Ezzel a feladattal nagyon vékony jégen táncolunk. Bármelyik irányba elvétjük az arányokat, a gyerek és vele az egész világunk megváltozik. Ha megfelelően neveljük őket, olyan gyerekeket kapunk, mint Elle Kociuba. Ella 13 éves korában lovasbalesetet szenvedett, és eltört a gerince. A műtét után, ahol még komolyabb problémára is fény derült, az orvosok megígérték Ellának, hogy normális életet fog élni, de a sportról le kell mondania. A benne lakozó versenyszellem azonban hallani sem akart erről. Ahelyett, hogy sérülései miatt visszavett volna a sportból, úgy döntött, kipróbálja magát a Spartan Race-en. Mindez érzelmileg, mentálisan és fizikailag is megváltoztatta. Olyan sportemberré vált, amilyen a sérülése előtt sem volt. Bekerült az újságokba, és az a bajnok lett belőle, aki mindig is lenni szeretett volna. A szülők formálják a gyermekeiket, de az apaság is megváltoztatott engem. A versenyeken, bárhol is legyél, a kis hang mindig ott duruzsol a füledbe. De az én esetemben már nem csak azt mondja,

hogy „Nem tudod megcsinálni; add fel; inkább igyál meg egy sört.” A kisördög ilyenekkel jön: „Hé, mit csinálsz még mindig itt már 4 órája? Miért nem vagy a gyerekeiddel?” Ez valóban nyomós érv. Ha gyerekeid vannak, és nem vagy velük... Nos, ezzel az érveléssel szemben nem nyerhetek. Ha gyerekeid vannak, meg kell találni az egyensúlyt, de a végén úgyis rájössz, hogy az időt, amit nem velük töltöttél, sosem kapod vissza. Hiszek abban, hogy érdemes az öregekkel beszélgetni, és igyekszem minél több bölcsességet magamba szívni azoktól, akik többet éltek nálam. Egyik jóbarátom, Al, nemrég múlt 70, és életem elmúlt 20 évében mindig mellettem állt. Úgy érzem, mindig igaza van, ahogy az a vénekkel sokszor előfordul. Régebben ezt mondta nekem: „Ne hagyd elveszni a gyerekekkel töltött időt! Később meg fogod bánni, és nincs második esély.” Bárki, akinek idősebb gyerekei vannak, ezt mondaná: „Tölts minél több időt a gyerekekkel! Nagyon gyorsan felnőnek.” Ugyanakkor, mindenki máshoz hasonlóan, nekem meg kell birkóznom mindennel, amit az élet megkövetel – család, üzlet, házasság –, emellett mindig marad időm a saját egészségemre is, ahogy ezután is lesz. A viszonyítási rendszerem ilyen. És spártai vagyok, alkalmazkodom bármihez. A kommunikáció mindig szerves részét képezte a spártai útnak. A csapatverseny tiszta és velős kommunikációt követel. Meg lehetne mászni a Mount Everestet egy csapatban anélkül, hogy működne a kommunikáció? A nyílt kommunikációval biztosítjuk, hogy pontos ismeretekkel rendelkezzünk, és tudjuk, min mennek keresztül épp a társaink. A Sartan Race-eken a határainkat feszegetjük, ezért életbevágó lehet, hogy közben beszéljünk a többiekkel. Nem tudsz gyereket nevelni – egyáltalán, irányítani –, ha nem kommunikálsz. Ezért is találtuk ki a Spártára fel! kommunikációs kisokost:

•

•

•

•

•

Aktívan figyelj! A legtöbben jobban tennék, ha többet hallgatnának, és kevesebbet beszélnének. Mindig tanulhatsz mások hibáiból, de ehhez először meg kell hallanod őket. A hallgatás a tisztelet jele, és azt mutatja, hogy értékeled, amit a másik ember mond. Úgy tartják, ezért van két fülünk, de csak egy szánk. Adj értéket! Bármilyen helyzetben vagyunk, javíthatunk vagy ronthatunk a körülöttünk lévők hangulatán. Segíthetünk mosogatni, figyelhetünk a gyerekre, mosolyoghatunk, és pozitív hangulatot lophatunk a terembe. Később mindezt visszakapod azoktól, akiknek ilyen módon hozzájárultál az élményükhöz a jelenléteddel. Ne panaszkodj! Semmi hasznos nem származik abból, ha azt hajtogatod. hogy „ez szar” vagy „szívás az életem”. Ha panaszkodunk, azzal azt az érzést keltjük, hogy más a felelős a kudarcainkért miattuk vagyunk boldogtalanok. Ha lehet javítani a helyzeten, vállalnunk kell a felelősséget, és tenni azért, hogy jobbra forduljon a sorsunk. Tájékoztass, de ne diktálj! Tudjuk, hogy mi legjobb nekünk, de sohasem lehetünk biztosak abban, mi jó másnak. Az élet bonyolult, és sokszor nehéz eldönteni, mi a legjobb megoldás. Oszd meg az információt, de hagyd, hogy mindenki maga dönthessen a sorsáról! A saját boldogságáért mindenki maga felelős. Hozd ki a legjobbat másokból! Ha dicsérjük őket azért, amiben jók, elmondjuk nekik, mennyire felnézünk rájuk, vagy hogy segítettek jobbá tenni az életünket, azzal arra biztatjuk őket, hogy a legjobbat hozzák ki magukból. Ha bátorítóan lépünk fel, segíthetünk felépíteni mások önbizalmát, hogy többet érjenek el az életben, és felismerjék saját lehetőségeiket. A spártai élet azt is jelenti, hogy mindent kihozz magadból, amit csak lehet.

•

Legyél nyitott és befogadó! Ha valaki más nézőpontjából láthatjuk a világot, azzal saját hitünket is erősíthetjük, és ez jó dolog. Ha szélesíteni akarjuk a látókörünket, hajlandónak kell lennünk befogadni új dolgokat és nézeteket. • Mosolyogj! Légy boldog! Ha mosolygunk, azzal másokat is emlékeztetünk arra, hogy nem is olyan rossz a helyzet, és minden rendben lesz. Ha sugárzik belőlünk a vidámság, azzal azt üzenjük: „Hálásak vagyunk, hogy itt lehetünk és hogy veletek tehetünk.” Annyi Spartan Race-re látogatok el, amennyire csak tudok, és szeretem ilyenkor személyesen üdvözölni az indulókat, a szemükbe nézni, és buzdítani őket. Én így tartom velük kapcsolatot, és azt hallom vissza, hogy nagyra értékelik. Úgy érzem, én többet is profitálok ezekből a találkozásokból, mint a versenyzők. A kutatók megvizsgálták, milyen előnyei vannak a mindennapokban, illetve nehéz helyzetekben annak, ha hálát adunk valamiért. Ha képes vagy minél több dologért hálás lenni, az segíthet a kihívások leküzdésében, és alapvető részét képezi egy erőnléti versenyre való felkészülésnek. Még a legkeményebb pillanatokban is találhatunk okot a hálára (például az égető érzés a lábamban azt jelenti, hogy elég erős vagyok, hogy ilyen keményen eddzek; legalább már nem kell 30 kilós cementes zsákot cipelnem), ez pedig átlendíthet minket a holtponton, javítja az állóképességet, és olyan vegyületeket küld az agyba, amelyek pozitív érzelmeket váltanak ki. Bob Emons, a Kaliforniai Davisi Egyetem pszichológiaprofesszora kutatta a hála témakörét. Arra jutott, hogy azok, akiknek van napi szintű, tudatos hálaadási gyakorlatuk: • következetesen több pozitív érzelmet élnek át; • éberebbek, energikusabbak, lelkesebbek élénkebbek; • jobban alszanak;

• alacsonyabb a vérnyomásuk; • valószínűbb, hogy elérik a személyes céljaikat; • valószínűbb, hogy önfejlesztő programot alakítanak ki maguknak, és ki is tartanak mellette (például fogyókúra esetén). Mai kultúránkra a rövidlátó gondolkodás jellemző. A mentolos rágónak finom, karcos íze van (mintegy három percig), de ha folyton azt tömöd magadba, az ízlelőbimbóid olyannyira elbutulnak, hogy később érzéketlenek lesznek a legfinomabb borok árnyalatnyi különbségeire is. Innen is jár a pacsi a Cassini-Huygenst elkészítő csapatnak. Ez az az űrszonda, amelyet a Szaturnusz feltérképezésére készítettek. Róluk igazán elmondható, hogy kiállták a pillecukortesztet. Képzeld el, hogy minden kimondott szavadnak egy órába telne, amíg a címzett fülébe jut, és még további egy óra, mire bólint, jelezve, hogy hallotta, amit mondtál. Nagyjából hasonló volt a helyzet velük és az űrszondával. Ha valamit hívhatunk igazi türelemnek, ez biztosan az. A szondát 1977-ben kezdték építeni, és 1997-ben került sok a kilövésre, első küldetését pedig 2008-ban teljesítette. Sok várakozás, de hatalmas eredmény. A rövidlátás azonban nem csak egyéni probléma; a bolygó és az emberiség sorsát befolyásoló. globális gondról van szó. A társadalom egészét tekintve számos esetben vezet helyi, országos és világméretű katasztrófához, ha „azonnal akarjak a pillecukrot”. Vegyük csak a nagy műanyagzacskó-járványt vagy a Nagy Csendesóceáni Szemétszigetet, ezt a Kalifornia méretű, úszó műanyag hulladékokból felhalmozódott képződményt. Az emberek és a nagyvállalatok egyaránt elveszik a pillecukrot, amikor a műanyag zacskókat, eldobható termékeket választják, és ennek következtében tovább szennyezik a bolygót. Ezzel szemben több amerikai indián törzs hisz abban, hogy szándékosan vissza kell fogni a népesség növekedését, nehogy túlterheljék az ökoszisztémát. Ha elvennék a pillecukrot, nem

foglalkoznának mindezzel, szaporodnának, fogyasztanának, és az aggódást meghagynák a holnap problémájának. A kevesebb több. Konkrétabban, a kevesebb cucc több. Nem te birtoklod a tárgyaidat, hanem ők téged. Nézzük a Spartan Race-t mint céget. Jó üzlet. Izgalmas, rengeteg jó spártaival, és nagyon hálás feladat, hogy életeket változtatunk meg. Ugyanakkor nemritkán 20 órás munkanapokat jelent, több száz e-maillel és telefonnal. Ez lenne az élet? Ha hiszel az amerikai álomban, egy nagy ház jelenti a boldogságot. Valóban'? Adók, fűnyírás, karbantartás, takarítás, javítás... Higgy nekem, ettől nem leszel boldogabb, csak még több munkád lesz vele. Emellett minden, ami elromlik a házban, a te válladat nyomja. Gondolj csak bele, milyen szabadnak érzed magad, amikor vakáción vagy! Vajon miért? Mert a hotelszoba vagy a bérelt autó nem a te tulajdonod, és nem kell azon agyalnod, mi megy tönkre. Bezártad az ajtót? Nem tört össze? Ki kell takarítani? Nagyon rövid időt töltünk csak a Földön, és pontosan ez a legnagyobb kincsünk: az időnk. Ennek fényében a lehető legtöbbet kell kihoznunk belőle, de nem azáltal, hogy idegeskedünk a cuccaink miatt, hanem azzal, hogy egészségesek maradunk, és nagyszerű dolgokat teszünk nap mint nap. Ugyanakkor a bolygónknak is jó gazdáinak kell lennünk. Ez a két dolog – a gyermekeink felnevelése és a környezet megóvása – szorosan összetartozik a fejünkben. Jó gyerekeket akarunk nevelni, akik tisztelik és védik a környezetüket, de a saját felelősségünket is szem előtt kell tartanunk, hogy olyan jó állapotban nyújtsuk át nekik a világot, amily csak lehet. Mik azok a nagyszerű dolgok, amelyeket naponta megtehetünk? Fektess be a körülötted lévő emberekbe. A spártai kapcsolatok erősek. Tedd a kapcsokat erőssé, és tartsd is meg annak. Fektess be önmagad megismerésébe és fejlesztésébe. Mindig használd ki a tanulási lehetőségeket. Fedezd fel, mi érdekel igazán, és tegyél érte. Hallgass a lelkiismeretedre. Légy vezető a személyiségeddel és a tetteiddel. Az igazi spártai élet a teljes körű erőnléttel kezdődik, de magába foglalja az érzelmi és intellektuális erőt is.

A spártai élet annyira egyszerű – és egyben nehéz –, mint amennyire a józan ész használata az. Dobd ki a „normálist” az ablakon! A jelenkori nyugati kultúrában a normális a legtöbb embernek a könnyebbséget, az azonnali kielégülést jelenti. A gyorsétel, az alkoholfogyasztás, a sport mellőzése, a kanyarok levágása, az egész napos tévézés és a csalás mind normális. A józan ész azt súgja, hogy ez a normalitás egészségtelen, nem elégséges és lealacsonyító. A normális tehát bekaphatja, hallgass inkább a józan észre! Foglalkozz a testeddel, a szíveddel és az elméddel!

ǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁ Spártára fel! Mindennapi leckék 4. Akkor adj, amikor szükség van rá, és ne nézd az árát! Évekkel ezelőtt, amikor egy barátom kórházi önkéntesként dolgozott, ismertem egy Liz nevű kislányt, aki egy ritka betegségben szenvedett, amiatt az élete is veszélybe került. Úgy tűnt, egyetlen esélye a túlélésre, ha vérátömlesztést kap az 5 éves öccsétől, aki korábban csodával határos módon túlélte ugyanezt a kórt, és a testében antitestek képződtek, amelyek legyőzték a betegséget. Az orvos elmagyarázta a helyzetet a kistesónak, és megkérdezte a fiút hogy beleegyezik-e abba, hogy a vérét adja a nővéréért. A barátom látta, hogy a fiú csupán egyetlen pillanatig hezitált, mielőtt nagy levegőt vett, és azt mondta: „Igen, megteszem, ha ezzel megmenthetem.” A transzfúzió közben a nővére melletti ágyon feküdt, és mosolygott, amint a lány arcára visszatért a szín. Aztán a fiú elsápadt, és leolvadt a mosolya. Felnézett az orvosra, és remegő hangon kérdezte: „Most rögtön meg fogok halni?” A kisfiú félreértette a doktor szavait: azt hitte, az összes vérére szükség lesz, hogy megmenthesse a nővérét.

10 A CÉLVONAL: SPÁRTAIVÁ VÁLNI

Akár azt hiszed, hogy képes vagy rá, akár azt, hogy nem, igazad lesz. – HENRY FORD –

Életem során majd' mindennap találkozom spártaiakkal. Néhányan nekünk dolgoznak. De még többen vannak, akik a versenyeinken indulnak. Aztán ott vannak azok, akik a lelkükben és a tetteikben képviselik a spártaiságot. Sir Richard Branson, a Virgin Group milliárdos alapítója sok szempontból maga a vérbeli spártai mintapéldánya. A csoport mintegy 400 cégből áll, Branson pedig egy született kalandor. Természetesen rendelkezik saját légitársasággal, sőt Virgin Galactic néven még egy űrturizmussal foglalkozó céget is létrehozott. Tud tehát egyet s mást arról, hogyan lehet szokatlan terepen nagy távolságokat megtenni. 2013 végén egy hétvégét töltöttem vele és egy kisebb csapattal a Brit Virgin-szigeteken. Az utolsó napon Branson kijelentette, hogy

vitorlázni akar. Az idő elég pocsék volt, a tenger pedig vad és kavargó. Hallottam, hogy többen, köztük tapasztalt tengerészek is, próbálták elmagyarázni Bransonnak, hogy miért lenne nagyon rossz és veszélyes ötlet ilyen időben kivinni a katamaránt. Őt mindez nem hatotta meg. – Ki akar jönni? – kérdezte. Senki más nem vállalkozott, de én azt mondtam: – Ha ön megy, én is megyek. Így aztán ő, két barátja és én felszálltunk az 5,5 méter hosszú Hobie katamaránjának fedélzetére, és kihajóztunk az öbölbe. A szél olyan vad csapkodott, hogy szinte repültünk. A tenger háborgott, és mintha vödrökből zúdították volna az arcunkba a vizet. Néha gyakorlatilag az egész hajó víz alatt volt, de Branson tántoríthatatlan maradt. Az életkedve teljes fordulaton pörgött, láthatóan elemében volt, míg mi épp ellenkezőleg, csuromvizesen feszengtünk. Végül sikerült elhajóznunk Mosquito szigetére, ami Branson tulajdona. Amikor körbejártuk a szigetet, néhány ottani fickó – gondolom, az alkalmazottai lehettek – azt mondta, visszavisznek minket. Nos, néhány perccel később láttam, hogy Branson, 63 évesen, egymaga fogja magát, és visszateszi azt a nehéz hajót a vízre. Csak mellékesen jegyezném meg: az a hajó kb. hússzor nehezebb volt, mint a kajak, amivel a könyv eleji anekdotából ismerős birkózóedző nem bírt el. Kicsiben láthattuk tehát, hogy miért is lett Branson olyan sikeres, amilyen, és miként ért el ennyi mindent. Mindig boldog, és a viszonyítási rendszere mindig a helyén van, így sosem veszti szem elöl, hogy mi fontos, és mi nem az. Azt gondolnánk, hogy fényűző életet él, és el van szállva, de ő nem ilyen. Mindennap keményen dolgozik, küzd, izzad, és megteszi azokat a dolgokat, amikről a könyvben idáig írtam. Ahogy a szigeten sétáltunk, meg kellett kérdeznem tőle: – Tudja, Sir, a Spartan Race egész jól beindult, növekszik, és

próbálok megbirkózni vele, de magának van vagy 400 cége. Hogy győzi mindet kézben tartani? – A lényeg, hogy le kell osztani a feladatokat – mondta. – Igen – feleltem –, de mindenen rajta akarom tartani a szemem, és vezetni akarom a brandet. Ön mindig itt van? – Dehogy – válaszolta. – Állandóan úton vagyok. Könnyű azt mondani, hogy „osszam le”, de ezek szerint ő is őrült mód rohangál. Azt hiszem, ez a munkával jár. Ha üzletet vezetsz, mindegy, hogy megosztod-e a feladatokat, ha sikeres akarsz lenni, akkor muszáj a nyeregben maradnod. Ez igazi spártai gondolkodás. Branson már túllépett a szívósság eltökéltség keretein. Nem tolakszik előre, és nem tervezi tudatosan, hogy lehetne az élen maradni. Szereti, amit csinál, és ennek eredményeként mindenféle erőlködés nélkül halad. Nem harcol – úszik az árral. Így van beprogramozva. Azt csinálja, amit szeret. Számomra Branson a spártai erő igazi megtestesítője. Ez az a szint, amit neked is el kell érned. Ha sikerül, akkor nem azért fogod otthagyni a bulit, mert muszáj, hanem, mert fel AKARSZ készülni a reggeli edzésre. Mindent alá kell rendelni a nagyobb cél érdekében. A hajóút olyan élmény volt, ami megváltoztatta a viszonyítási rendszeremet. A nap hátralevő része egyszerűen sokkal jobb lett tőle. Mindent más perspektívába helyezett. Ha nem változtatsz a viszonyítási rendszereden, akkor állandó és megváltoztathatatlan lesz, ezzel pedig elvágod magad az élet által kínált varázslatoktól és örömöktől. Helyette marad a felületes és lényegtelen, amelyeknek a jelentőségét a végletekig felfújod, mert csak így vagy képes látni a világot. Ugyanazon a Bransonnál töltött hétvégén megismertem egy gazdag hölgyet, aki idejének nagy részét azzal töltötte, hogy a moszkitók miatt panaszkodott, amelyek a szálláshelyéül szolgáló 2 millió dolláros villa fürdőjében repkedtek. Azt gondolnád, nincs olyan ember, aki emiatt siránkozzon, de ha

valakinek a 10 milliós New York-i luxuslakás képezi a viszonyítási alapját, akkor, azt hiszem, mégis létezik. MAJD A CÉLBAN MEGTUDOD! Branson engedi az elméjét szabadon szárnyalni, és remekül teljesít a saját útját járva. Ez fontos, mert az utolsó akadályt, amit le kell küzdened. a pszichédben felhalmozott előítéletek jelentik. Túl sok időt vesz el az életünkből, hogy kényelmet találjunk a saját életünkben. A személyes céljaink megvalósítása közben könnyítéseket, eszközöket és folyamatokat kecsünk, amelyek megkönnyítik a dolgunkat. Hiszünk benne, hogy van, amit meg tudunk és van, amit nem, és ezt készpénznek vesszük. Ez jelenti a mindennapi valóságunkat, és ettől érezzük magunkat biztonságban, mert azt hisszük, tudjuk, mire számíthatunk a világtól, és mire magunktól. Sir Richard Branson elnémítja a negatív gondolatokat és csak arra fókuszál, ami igazán számít – a spártai mentalitás neked is segíthet ebben. Ezzel pedig messzebbre juthatsz, mint valaha gondoltad volna. „A szlogen: »Majd a célban megtudod!«, nem más, mint egy ígéret – vallja Tony Reyes Spartan-versenyző. – Egy ígéret, mely szerint ha keményen dolgozol, elszántan edzel, és mindent beleadsz a verseny során, akkor a célvonalon áthaladva meg fogod érteni, hogy az, aki a rajtnál voltál, és aki most vagy, két teljesen más személy. Én már tudom, hogy így van – ugye, te is szeretnéd?” A rajtnál a versenyzők még egyszer utoljára felspannolják magukat, mielőtt nekivágnak, hogy próbára tegyék a bátorságukat, ugyanakkor ünnepelnek is. Egyszerűen a rajtvonal egyben a cél kezdete. A lelkesültség érzését nehéz leírni, de a versenyzők arcába bele van gravírozva a teljesítmény érzete. Ahogy Tony is említette, valóban azt mondjuk, hogy a célban tudod meg, de néhány dolog már a rajtnál is világossá válik. Sokan megtették, hogy felálltak a kanapéról, és kezükbe vették a sorsukat. Fegyelmezettek voltak, hiszen hónapokon át képesek voltak edzeni. Megvolt a lelki erejük, hogy megjelentek a

verseny napján, és ott vannak a startvonalnál. A pisztoly eldördül, és elszabadul a pokol. Az úgynevezett nyulak rögtön az élre törnek. Ők – és ilyenből minden versenyen akad pár – agresszív tempót diktálnak, de nagyratörő terveik nincsenek összhangban az állóképességükkel, és a megfontoltabb, jobb kondiban lévő versenyzők a mint a 2012-ben ötszörös győztes Kevin Giotti, könnyen utolérik őket. Kevin néhány barátjával nekivágott a 2011-es SoCal Super Spartannak. Veterán állóképességi versenyzőként úgy gondolta, jó kis reggeli időtöltésnek ígérkezik, és valószínűleg nem különbözik majd sokban a többi akadályversenytől. Csakhogy egy komor, szürke napra virradt aznap Kalifornia, az évszakhoz képest hideg idővel. A pálya vonalán húzódó hegyeket hó fedte, az eső pedig hol eleredt, hol elállt. Mi több, az útvonal telis-teli volt természet alkotta akadályokkal: dombok, vízmosások, szűk ösvények, meredek emelkedők és lejtők, víz, homok, sár, gödrök, aljnövényzet, fák, sziklák. Az anyatermészet igazán rideg pályát tud összeállítani, ha olyan kedvében van. „Derékig érő vízben kellett futnom 20 30 méteren át, és amint kievickéltem onnan, rögtön át kellett ugranom egy nagy lángnyelvekkel csapkodó, füstölő tűzvonalon – idézte fel Kevin. – Aztán irány fel, egy sáros, vizes, rövid, de meredek hegygerincen húzódó szűk ösvényen, ahonnan be lehetett látni az egész pályát.” A célunk mi más lehetett, mint folytatni az anyatermészet munkáját, és még keményebb pályát készíteni. Így az ember alkotta akadályok is felsorakoztak Kevin előtt: célba hajítás gerellyel; egy hosszú, vízszintes mászófal, vödörcipelés jéghideg vízben oda-vissza; cikcakkos egyensúlyozógerenda; igazi, vérfakasztó szögesdrót alatti kúszás; 23 méteres szűk alagútban kúszás; kötélmászás víz felett; nehéz tárgyak cipelése; és a vazelines tetejű fal. Akadályok ide vagy oda, Kevinnek mennie kellett előre. Aztán szembetalálkozott két akadállyal, amelyek igencsak megakasztották. Egy gumiabroncs lógott a levegőben, amelyen át kellett jutnia. „Fejest ugorjak bele, vagy inkább lábbal menjek neki?”

– gondolkodott. Mintha ez nem lett volna elég, meg kellett állnia, és kirakni egy Rubik-kockát, miközben vacogott a hidegtől, nyakig sárosan és vizesen. Az agy nem dolgozik éppen a legjobban, ha a test ostrom alatt van, és Kevin elméje annyira ködös volt akkor, mint a hegyeket koronázó ködfátyol. Ennek ellenére megoldotta ezt is. Később, amikor a következő futamok indulói felsorakoztak a rajtnál, és arról kérdezték, milyen volt a verseny, csak annyit tudott mondani: „Fogalmatok sincs, mire vállalkoztatok.” Kevin mostanra elit Spartan Race-versenyző lett, de ez nem volt mindig így. 2001-ben történt, nemrég ért haza egy Európában rendezett állóképességi verseny világbajnokságáról, és épp egy könnyed, átmozgató edzést tartott országúti kerékpárján, amikor egy furgon hátulról beléhajtott. Az ütközéstől 20 métert repült. Több sérülést is szenvedett, többek közt hátcsigolyatörést is. Szinte hihetetlen, hogy egy év rehab után vissza tudott térni az élsporthoz. Ez nem egy verseny volt. Inkább az élet kicsinyített mása, ahol az agy és a test egyaránt váratlan terhelést kap. Gondolj bele, milyen felemelő érzés lehet úgy befejezni egy versenyt, hogy előtte pár évvel szétzúzták a gerinced. Ez a fajta teljesítmény az élet minden területén megemeli a lécet. Többé nem fogsz visszamenni a vacak munkahelyedre, a szétesett kapcsolatodba vagy a silány étrendedhez, mert már nem elégszel meg azzal a szinttel. Most már tudod, hogy sokkal többre vagy hivatott. Mindegy, mennyire lehetetlennek tűnik, a céljaid mindig elérhetőek. „Nem vagyok ugyanaz az ember, aki az első Spartan Race-em előtt voltam – mesélte Kevin. – Abban a pillanatban, hogy átszakítottam a célszalagot tudtam: ez csak egy új és jobb élet kezdete.” A spártai ideál élesben. Amikor arról beszélek, hogy lenyomok három ultra-állóképességi versenyt egy hét alatt, azt hihetitek, ez őrület. Azt is kérdezhetitek, mi köze ennek hozzátok? Nem várom el tőletek, hogy csináljátok utánam, amit ezen a téren elértem, még ha képesek is vagytok rá. Amit viszont remélek, hogy ebből rájöttök arra: ha én meg tudom csinálni ezeket a

valóban őrült dolgokat, akkor ti is képesek vagytok rá, hogy korán felkeljetek, és lenyomjatok egy edzést, mielőtt elviszitek a gyereket az iskolába. Korábban említettem, hogy amikor valaki azt gondolja, már nem bír tovább menni, valójában még nyolc nap van benne. Ez az életre is igaz. Azt hiszed, már mindent kihoztál belőle, de fogalmad sincs, mennyi mindent tartogathat még az életed. A Spartan Race csupán ízelítőt kínál a lehetőségek határtalan tárházából. A BELSŐ TŰZ FELSZÍTÁSA Elhisszük, hogy van, amire képesek vagyunk, és van, amire nem, és mindezt készpénznek vesszük. Ez jelenti a mindennapi valóságunkat, és biztonságérzetet nyújt, mert azt hisszük, tudjuk, mire számíthatunk a világtól és önmagunktól. Még ha teljesen és nyíltan elégedetlenek vagyunk is az életünkkel, ez az elégedetlenség is valamennyire biztonságot ad. Ismerjük a szabályokat, a határainkat, és ebben a kényelmes cellában ücsörgünk. Többen megkérdezik: „Minek teljesítsek egy Spartan Race-t?” Sokszor hallottuk, amikor az első versenyt szerveztük Vermontban, és a mai napig elhangzik. Nincs gyors válasz, legalábbis nehéz egy mondatba napig sűríteni. Azt kell mondanom, a bennem élő filozófus az, akit folyamatosan magához vonz az akadályversenyzés mint sport. A verseny közepén, amikor minden elszabadul, amikor a tested és az elméd is megtisztul, akkor jön egy megvilágosodás, egy „most-érzés”, ami túl van azon, amit értelemmel ki lehet fejezni. És így válik a tűzön és sáron átvezető versenyzés irracionalitása racionálissá. Az őrült viselkedésből az emberi akarat nagyon is épelméjű példája lesz. A Spartan Race felkínálja a résztvevőinek az önállóság csodáját, amit a mostani kor emberei oly ritkán tapasztalnak, hiszen sokkal több mindenük van, mint amit fel is használnak. A Spartan Race rákényszerít, hogy felébreszd az érzékeidet. Ezzel mutatjuk meg neked, milyen érzés is valójában embernek lenni.

Ezt értjük azon, hogy „Majd a célban megtudod!” A Washington állambeli Vancouverben élő Heidie Bratlie-nek szüksége is volt az érzékei felébresztésére, mikor 2010 júliusában több 180 kilót nyomott. Miután elhatározta, hogy visszaveszi az irányítást a teste felett, beiratkozott egy súlymenedzsmentkurzusra. Eleinte szkeptikus volt, de megfogadta a diétás tanácsokat. Megtanulta, hogy kerülnie az érzelmi evést, ami miatt egyáltalán meghízott. Hat hónappal később már több mint 40 kilóval könnyebb volt. Aztán jött a tragédia. A férje, Jimmy kórházba került, eredetileg egy csuklóalagút-szindrómával kapcsolatos rutinbeavatkozásról volt szó. Ám fény derült egy másik, sokkal súlyosabb problémára, ami az életébe került. „Az volt a legkeményebb érzelmi megpróbáltatás, amin valaha keresztül kellett mennem” – idézte fel Heidie. Ahelyett, hogy a tragédia miatt hagyta volna ismét kisiklani az életét, folytatta a megkezdett utat. Mára 104 leadott kilónál jár. Hallott a Spartan Race-re felkészítő ingyenes edzésprogramokról, és úgy döntött, kipróbálja. Végül a 2013 nyarán, a Washington állambeli Washougalban megrendezett versenyre jelentkezett. „Fogalmam sem volt, mire vállalkoztam – mesélte nevetve. – Korábban még nem hallottam a Spartan Race-ről de mint mondtam, mindig készen állok egy újabb edzéslehetőségre.” „Idén az volt a célom, hogy végigérjek, és ez sikerült is – tette hozzá. – Már kitűztem a jövő évi célt is. Ha minden a terv szerint halad, addigra elérem a vágyott súlyomat, és még jobban akarok szórakozni, de ezúttal gyorsabban. A Spartan Race megmutatta, mennyire messzire jutottam, és milyen hosszú út vár még rám. Mindennap keményen dolgozom. Jövőre pedig learatom a babérokat!” Heidie tudja, mit jelent a célvonal. Lehet, hogy a legtöbb általam leírt dolog nincs összhangban azzal, amit eddig hallottál az életről. Ennek ellenére arra biztatlak, hallgasd

meg, amit mondok, fontold meg, aztán vágj bele. Lehet, hogy azt mondják majd, nevetséges ez a felfogás, nem fog működni, vagy hogy különc vagy. Maradj távol ezektől a gondolatoktól! Különben is, csak azt jelentik, hogy jó úton jársz. Sőt, ami azt illeti, a legtöbben, akik ezzel jönnek, zsákutcába futottak a saját életfelfogásukkal, függetlenül attól, beismerik-e vagy sem. A fogyasztói társadalom és a kényelem útjának követése a lélek kiüresedéséhez és testi-lelki betegséghez vezet. Ezért sem éri meg ragaszkodni a status quo-hoz. Ezzel a felfogással találkozol, amint a világra jössz, és folyamatosan ezt sulykolják beléd a gyermekkortól a serdülőkoron át, amíg fel nem nősz. Az az elméletem, hogy újra kell hangolnod az agyadat, ha ellensúlyozni akarod a reklámok, a könnyítések és a kényelem évtizedes dúlását. A Spartan Race egyértelműen képes csúcsformába hozni. Megadhatja neked a feszes feneket, a kockahasat vagy bármit, amit ki akarsz hozni a testedből. De legalább ennyire fontos, hogy a spártai életmód javíthatja a mentális erődet, és tisztább gondolkodáshoz vezethet. Mindenkinek meg kell szenvednie, hogy másperspektívából lássa a dolgokat, és a rinyálással elégetett kalória valahol nulla és zéró között van, tehát nem érdemes folyton panaszkodni. Emlékezzünk vissza Sir Ernest Shackletonra, a sarkkutatóra, akinek hajója megrekedt az Antarktisz jegében. A Halálfutamokon három napunk van, hogy átéreztessük az emberekkel, milyen érzés lehetett Shackleton egyik emberének lenni – persze, nekik egy teljes évig tartott mindez. „Annyira kimerült vagyok” – mondják sokan a versenyeken. „Ja, Shackleton is az volt” – szoktam válaszolni. „Éhes vagyok.” „Ő is az volt” – teszem hozzá. Azt már nem szoktam megemlíteni, hogy ők végül megették a kutyáikat, hogy életben maradjanak. A versenyzők ilyenkor annyira fáradtak, hogy nem látnak tisztán,

értelmetlenül beszélnek, sokszor be is vizelnek. Ilyenkor rám néznek, és azt kérdik: „Miért emlegeted folyton ezt a Shackletont?” Erre én: „Gondolj bele, ő min ment keresztül. Ez csak három nap. Ő közel két évig volt hajótörött a jég hátán a társaival együtt. Nem tudhatták, hogy túlélik-e. Te túl fogod.” Minden azon múlik, honnan nézzük a dolgokat. Az egyik Halálfutamon azt mondta nekem valaki: „Kivételezettek vagyunk.” Akkor ez nem jelentett semmit, de ma már értem. Kivételes helyzetben vagyok. Megvan az összes ujjam, az összes végtagom. Ha szembenézel a szenvedéssel, újrahangol téged. Rájössz, mennyire szerencsés vagy, hogy nem kell mindennap átélned. Ezt a hatást váltja ki az is, ha eldöntöd, hogy értékeled az egészségedet: teljesebb életet élsz ezáltal. A spártaiság nem azt jelenti, hogy eljársz a legextrémebb állóképességi versenyekre. Nem kell fitneszőrültnek lenned, és az se fontos, hogy te legyél a legkeményebb a kollégáid között. Arról szól, hogy a lehető legtöbbet hozd ki az életedből, magadból, és élj egy valóban emlékezetes életet. A Spártára fel! egy attitűdváltás, amely során a magad kezébe veszed a saját életed és az egészséged. Sok esetben el kell érni a mélypontot, hogy készen állj a spártaiságra. Bár mindig is sportos alkat volt, Jeff Skowronski gyakran küzdött a súlyával – és többnyire veszített. Mígnem egy nap lenézett a mérlegre, és a 140-es szám bámult vissza rá. Egy közelgő nagy esemény miatt kitűzött egy rövid távú célt, hogy leadjon pár kilót. Egy darabig ment is a dolog. Egyszer csak a mutató lement 110re, ami egészen figyelemreméltó testzsírveszteség. De a leadott súly minden ilyen siker után visszatért. Ördögi körbe került. Amikor 41 évesen apa lett, Skowronski komolyan elhatározta, hogy újra lefogy, de ezúttal meg is akarta tartani az eredményt. „Azt akartam, hogy én vezethessem egy nap az oltár elé a lányomat, ehhez pedig változtatnom kellett” – mondta. Az egészséges életmód azonban önmagában nem volt elég neki, valami konkrétabbat keresett. Így a Spartan Race mellett döntött. 2012 júliusában látta, hogy pár hét

múlva Pennsylvániában rendeznek egy Sprintet. Teljesítette, majd egy Super Beasten is célba ért New Jersey-ben, ezt pedig egy texasi Beast követte – így teljesítené a Trifectát. Ez „spártaiul” annyit jelent, hogy valaki egy szezon alatt megcsinál egy Sprintet, egy Supert és egy Beastet. „Ahogy beértem a célba Texasban, elkapott a »A nagy fogyáspillanat«, ahogy én neveztem, és elfátyolosodott a szemem. Végre megszereztem a Trifectámat. Mindezt 6 hónap alatt, és 20 kilóval könnyebben. Amikor belevágtam, lehetetlennek tűnt, azt hittem, csak az olyan supersportolóknak sikerül, akik a Spartan-reklámokon is ott domborítanak. Ma már 97 kiló vagyok, XXL-ről L-esre csökkent a méretem. Mivel rendszeresen versenyzek, nem engedhetem meg magamnak, hogy hosszú szüneteket tartsak az edzések közt, és a diétán sem lazíthatok” – emlékezett vissza. A jellem és az elhivatottság, amit Jeff is mutatott, nem olyasmi, amit az ember kívül visel magán. Elsőre nem látszik. Honnan tudod, hogy valaki megbízható-e? Honnan tudod, miben hisz? Néha csak egy beavatási rítus után derül ki mindez. A beavatási rítus az az esemény, ami után valaki egy csoport teljes értékű tagjává válik. Például az afrikai maszáj férfiak számára egy vad oroszlán elejtése jelenti a belépőt a törzs felnőttei közé. A tengerészgyalogosoknak egy Halálfutamhoz hasonlatos, 48 órás erőpróbát és nélkülözést kell kiállniuk, mielőtt megkapják a rangjukat. Az efféle beavatási rítusok bizonyítják, hogy az illető kiérdemelte a jutalmát. Nap mint nap találkozom olyanokkal, akik nem találják a helyüket. Vágynak rá, hogy valami nagyobb részei lehessenek, valami inspirációt szeretnének. Versenyszervező társaságként indultunk, és eseményeket szerveztünk. ez egy üzlet, de ezen túl egy bizonyos életmódon alapuló közösség is. A weboldalunkon megosztjuk a napi edzéstervet, mindennap közzétesszük a nap ételét, és egyéb dolgokat is, amelyek részét képezik az egész életstílusnak, nem csak versenyekre való felkészülésnek. Akik felkeresik a honlapot, tudni akarják, hogyan élünk.

Azok, akik a változtatás mellett döntenek, valami kemény dolgon akarnak keresztülmenni, és ezt másokkal összhangban akarják tenni. A társadalom többi része azonban kevés lehetőséget nyújt mindehhez. Amerikában mindenkit meg akarunk óvni a kudarc fájdalmától. Ha sérülünk, azonnal keresünk valakit, akit hibáztatni lehet. Ha a balsors lecsap, azt lessük, kit lehet beperelni. Ha a gyerekek próbálkoznak, de elbuknak, trófeát kapnak, mert úgy véljük, hogy a bukás megtépázta az önbizalmukat. Ám így a való világban védtelenek lesznek a konkurenciával szemben. Ezután is azt fogják képzelni, hogy a próbálkozásért elismerés jár. Semmi sem állhat távolabb az igazságtól. A kudarc pozitív fájdalmat generál. Én majdnem minden nap érzem ezt a fájdalmat. Mindig nagyratörő célokat állítok magam elé az edzés során, és sokszor nem sikerül teljesítenem. Ha 100 burpee-t csináltam tegnap megállás nélkül, akkor ma 110-et akarok. Lehet, hogy csak 104 sikerül, mert a karom nem bírja. Elbuktam, de tudod mit? Ez rendben van Nem baj, ha elbukom. Mind követünk el hibákat. Mindenki szembesül a kudarccal. Ez ösztönöz a fejlődésre! A célban, amikor az egyik önkéntes a nyakadba akasztja az érmet, világos, hogy új fejezet kezdődött az életedben. Ha képes vagy befejezni az első Spartan Race-edet, azt jelenti, hogy szívós vagy, kemény, és megvan benned a spártai erő. Olyasvalaki vagy, akire számítani lehet, hogy eléri a kitűzött céljait. Új szintre emelted magad. Új ember vagy, egy új közösség része, és igaz, amit Tony Reyes mondott: az életed sosem lesz már olyan, mint azelőtt. BELÉPÉS AZ ARÉNÁBA Az egyik kedvenc idézetem Theodore Roosevelttől származik: „Azé az érdem, aki ott van az arénában, akinek az arca piszkos, véres és verejtékes, aki derekasan küzd, aki hibázik és elbukik, újra és újra; mert nincs erőfeszítés hibák és kudarcok nélkül, de aki küzd, végül mindig eléri a célt.”

650 ezer ember, mindenféle háttérrel és képességgel érkezve, valóban megjárta az arénát, és teljesítette a Spartan Race-t. Majdnem mindenki, aki célba ér, úgy érzi, ezzel egyúttal új életet is kezdett. Ezt hallom lépten-nyomon, amikor elhagyják a helyszínt, vagy amikor emailt írnak. Rájönnek, hogy képesek teljesíteni egy akadályversenyt, amelyet arra terveztek, hogy ők elbukjanak rajta. Ennek a teljesítménynek a folyományaként azt is el fogják hinni, hogy még ennél is több van bennük. A Spartan Race a résztvevőkkel együtt alakult át. Hosszú utat tettünk meg a kezdetektől, amikor a futamokat még puszta kedvtelésből rendeztük, hogy próbára tegyük a barátainkat és a szeretteinket. Ma már a legnagyobb stadionokba, síközpontokba is elvisszük ezeket a versenyeket. A ketrecharc után a miénk a második leggyorsabban növekvő sportág, amely 2012-ben 250 millió dolláros bevételt produkált. Az „arénáink” fokozatosan egyre nagyobbak lettek, és még talán az ókori spártaiak is elégedetten biccentenének, ha belépnének 2013 novemberében a bostoni Fenway Parkba, és látnák a lépcsőkön tömegével felfelé igyekvő versenyzőket. Egész más volt, mint az első, burlingtoni futamunk, mintegy 700 résztvevővel. A Boston Red Sox otthonát két egymást követő évben is spártai akadálypályává változtattuk. 22 akadályt szórtunk szét a 4 kilométeres pályán a több mint 7000 versenyzőnek. Erre az alkalomra volt a tarsolyomban pár csavart labda. Az egyik akadálynál például egy 25 kilós súlyt kellett 8 méter magasra felemelni egy kötél húzásával, mintha zászlót vonnának fel. Nyilván nem túrhattam fel egy profi baseballcsapat pályáját, hogy sárgödröt ássak, de a lépcsőket teljes mértékben kihasználtam: fel-le futtattam mindenkit, ám hot dog és sör helyett ezúttal 20 kilós vizeskancsókat és homokzsákokat kellett cipelniük. Felsorakoztattam többsornyi piknikasztalt, és azokon kellett átmászniuk egymás után többször. Kellett még rakodóhálót mászniuk, nehéz harci kötelekkel ugrókötelezniük, és göröngyös feljárón feltolniuk egy megrakott

talicskát. Az utolsó baseballal kapcsolatos feladat egy „30 burpee csak úgy” állomás volt a warning tracken, a fal előtti földes sávban. Chikorita De Lego Mexikóvárosból utazott fel, hogy induljon a versenyen. Korábban taekwondózott és focizott is, de mára profi Spartan Race-versenyző, a mexikói bajnokunk. Azért jött Bostonba, hogy lemérje, mennyit ér a mexikói trón az amerikai menők ellen. Chikorita a számára csalódást jelentő negyedik helyen végzett. Visszament Mexikóba, hogy mentálisan még keményebb legyen, majd egy hónappal később, olimpikonokat is legyőzve megnyerte a guadalajarai Spartan Race-t. Nem gyakran fordul elő az életben, hogy az emberek azt akarják, hogy keményebben bánjanak velük, mint valaha, és panaszkodnak, ha nem ez történik. Ha a pálya nem elég kemény, ha nem elég kreatívan mazochista, akkor előfordul, hogy fanyalognak. Én pedig boldogan facsarom ki őket annyira, hogy ne legyen erejük panaszkodni. A Spartan Race azt akarja, hogy még többet érj el. Ezért alkotunk brutális és felejthetetlen pályákat. A küldetésünk, hogy megdöbbentsük az indulókat, kifacsarjuk belőlük a szuszt, és a legjobb, legextrémebb, legmegterhelőbb pályákkal tegyük őket egészségesebbé. Ezért van az, hogy minden, a Spartan kötelékébe tartozó pályát úgy tervezünk, hogy megtörje a versenyzőket. Mindez azokra az időkre vezethető vissza, amikor az emberek a kihívásokat nemcsak elviselték, hanem elfogadták és örültek nekik. Átmentek a pillecukorteszten anélkül, hogy tudtak volna róla; egyszerűen tudták, hogy ha most áldozatot hoznak, annak később meglesz a jutalma. Ma ennek az ellenkezője történik, bárhova nézel. Nem építenek fel hosszú távú vállalkozásokat, az azonnali hasznot lesik. Nem építenek bajnokcsapatot, megveszik az átigazolási szezonban. Nem másznak végig a ranglétrán a zeneiparban, inkább elindulnak az American Idolban, hogy egy este alatt legyenek sztárok. De ezek a teljesítmények üresek, mert nem az eredmény számít, hanem az odavezető út – csakhogy itt nem volt olyan. Az azonnali siker nem hordoz magában valós, tartós értéket. Nem volt leküzdendő

akadály, mert minden gyorsan és könnyen jött. Viszont ha mégis lecsap a balszerencse, ahogy mindig szokott, akkor az, aki nem tapasztalt még ilyen helyzetet, nem fogja tudni, mit kell tennie. Emiatt mi továbbra is felállítjuk az akadályokat, és küzdünk ellenük, hogy fejlesszük a képességeinket és a keménységünket. Közeledünk a célunkhoz, hogy egymillió embert felrántsunk a kanapéról, és egy egészségesebb élet felé lökjük őket. A célunk, hogy emberek életét változtassuk meg azáltal, hogy felkínáljuk a feladatot, a teljesítményt és a vele járó érzést. Ott vagyunk a versenyeken és az online közösségekben. Arra buzdítunk mindenkit, hogy tegye ki a szívét a pályára, és menjen el a végsőkig. Mindenki, akivel ebben a könyvben találkoztál, elért valamit, mert nem dőlt be a legnagyobb csapdának: az azonnali kielégülésnek. A Spartan Race megmutatja, mire lehet képes valaki, ha az önfegyelmet beépíti a mindennapjaiba, és nem csak egyszeri alkalomként vagy újévi fogadalomként kezeli. Nem kell elsőnek lenni vagy szintidőt teljesíteni ahhoz, hogy nyerj. A célba érés önmagában eredmény. Ha megcsinálsz egy Spartan Race-t, egészen másként mész vissza a munkádhoz vagy a családodhoz, és sokkal hatékonyabban látsz neki a problémamegoldásnak, mert másként látod az utat. ez jelenti a különbséget a beteljesületlen és a nagyszerű élet között. Mindnyájunkban ott ég a tűz, és valahol teret kell neki engednünk, hogy bizonyítsuk: igenis van bennünk harci szellem. Ezért találtam ki, hogy legyen verseny, amely más, mint az összes többi. Egy verseny, ahol senki sem tudja, mire számíthat. Ha felkészülsz rá, és teljesíted egy futamunkat, ha bebizonyítod, hogy meg tudod csinálni, új ember leszel. A spártai lét arról szól, hogy a legjobbat nyújtod, bizonyítasz a kétkedőnek, és végigcsinálod, amíg mások otthon bámulják a képernyőt. Ha megbirkózol a Spartan Race-szel, megbirkózol bármivel, amit az élet eléd dob, és ez igaz akkor is, ha megvakulsz, rákkal harcolsz, elveszted az otthonod, kórosan elhízol, vagy csak szimplán elnyel a mindennapok mocsara. Ez az, amit megtudsz, ha eljutsz a célba.

ǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁǁ A SPÁRTAI TÖRVÉNYKÖNYV Mindegy, hogy kezdő vagy olimpiai bajnok vagy, minden Spartan Race-versenyzőnek meg kell felelnie egy elit sportemberi követelményrendszernek. A verseny szabályzata elérhető a weboldalunkon és a helyszíneken. Minden pályaszabályt szigorúan betartatunk. A versenynapi szabályokon túl hirdetjük a Spártai Törvénykönyvet, amely bátorítja és inspirálja mind a résztvevőket, mind a szervezőket, hogy a legmagasabb kívánalmaknak is megfeleljenek a verseny során és a mindennapokban egyaránt. A törvényeink értelmében: • Egy spártai elmegy a legvégső határáig. • Egy spártai mindig uralkodik az érzelmein. • Egy spártai folyamatosan tanul. • Egy spártai mindig bőkezűen és szívesen ad. • Egy spártai vezet. •Egy spártai mindig kiáll a hite mellett, bármi legyen is az ára. • Egy spártai tisztában van a gyengeségeivel és az erősségeivel is. • Egy spártait a tettei határoznak meg, nem a szavai. • Egy spártai minden napot úgy él meg, mintha az utolsó lenne.

A FÜGGELÉK: AZ ERŐ ÚTJA

B FÜGGELÉK:

A

VISZONYÍTÁSI

RENDSZER A BOLDOGSÁG ELMÉLETE SPÁRTAI MÓDRA

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Minden egyes Spartan Race több ezer versenyző, szurkoló, több önkénntes és több tucat egyéb segítő együttes közreműködésének az eredménye. Bár ezt a könyvet jóval kevesebben hoztuk össze, azén még így is egy kiterjedt csapat közös vállalkozásaként jött létre, közülük külön köszönetet mondanék néhányuknak. Elsőként azt a férfit kell kiemelnem, aki nélkül sem a Spartan Race, sem ez a könyv nem készült volna el: ő pedig Andy Weinberg. Ő volt a jobbkezem (és sokszor a bal is), amióta elkezdtük a Halálfutamot; és a menetrend szerinti hajnali négyes jóreggeltedzései – szó szerint minden reggel megjelenik a vermonti ajtómban – mind a mai napig erőt adnak nekem. Egyszerűen nem tudom elégé megköszönni neki mindazt, amit értem tett az elmúlt évek során. Több családtagomat megismerhettétek a könyv lapjain. Hatalmas köszönet illeti a szüleimet, Ralph De Senát és Jean De Palmát. Ősegítettek azzá válni, aki ma vagyok. Nélkülük és a szívből jövő törődésük nélkül egészen más életpályát járnék be, ami biztos, hogy fele ilyen izgalmas ilem lenne, mint a mostani.

Nénikéim és bácsikáim, akik túl sokan vannak, hogy felsoroljam őket, szintén megérdemelnek egy hátba veregetést, amiért annyiszor megerősítették, amit a szüleimtől tanultam. Aroo! Természetesen itt van a feleségem, Courtney De Sena, aki a legnagyobb köszönetet érdemli, hiszen lehetővé teszi, hogy minden nap spártai lehessek. Az első pillanattól tudtam, hogy ő az igazi, és a megérzésem beigazolódott. Lenyűgöző és alapvető része ő a Spartan Race-nek és az életemnek egyaránt. A gyermekeink, Jack, Charlie, Catherine és Alexandra: a Spartan Race vezetése és a más versenyeken való részvétel sportolóként már eddig is rengeteg időmet elvette, amit velük tölthettem volna, így különösen nagyra értékelem, hogy a könyv írása idején még türelmesebbek és megértőbbek voltak velem. A nővérem, az unokatestvéreim és a közeli barátaim mindannyian hozzátettek valamit az életemhez, amiért nagyon hálás vagyok nekik. A második családom a Spartan legénysége, akik közül sokan nélkülözhetetlenek voltak ahhoz, hogy papírra vessem a történetem, vagy egy-egy jó tanáccsal segítettek, vagy azzal, hogy tolták az üzlet szekerét. amíg én a könyvvel foglalkoztam. Nekik név szerint is szeretném megköszönni: Jason Jaksetic, aki a Spartan Race Workout of the Day és Food of the Day üzemét működteti Vermontban. Mike Levine, aki hasznos jegyzetekkel látott el a munkám során.

Kari Glasier, akinek rengeteg jó meglátása volt, különösen az átalakulás koncepciójával kapcsolatban. Carrie Adams, akinek elévülhetetlen érdemei voltak a „Majd a célban megtudod!” szlogen és csatakiáltás megalkotásában. A dzsainok, akik nap mint nap segítenk nekem az üzletben, és vigyázzák a Földet. A könyvben az akadályokról szóló részhez nyújtottak nagy segítséget. Al Capucci és Marty Fox, akik mindig jó irányba navigálgják a Spartan Race hajóját, legyen akármilyen szeles vagy viharos az út. Sir Emest Shackleton az egyik legnagyobb hősöm, de talán még jobb, ha eleve nem tévedünk el az élet tengerén, David Michael De Luca, a fáradhatatlan kutató, aki lenyomozta az idézeteket, tanulmányokat és bármit, amire szükség volt, hogy kiegészítse, alátámassza a saját gondolataimat, történeteimet. Az ő spártai elhivatottsága és szorgalma nélkül soha nem fejezhettem volna be a projektemet A Raptor Consumer Partners, a magántőke-befektető cég, amely a Spartan Race mögé állt akkor, amikor a finanszírozás volt a legnagyobb akadály. A reebokos srácok, akik fejest ugrottak az ismeretlenbe, amikor támogatni kezdték a sportunkat mindössze egy felvázolt vízióra és egy kézfogásra alapozva.

Ezenkívül szeretném megköszönni a Spartan világán kívüli szreplőknek is a munkát. Jeff O’Connellnek, aki lefordította a queensi szlengemet sztenderd angolra‚ és segített megírni a könyvet, hogy az visszaadhassa a spártai világképet. Számtalan éjszakát áldozott erre a munkára a Bodybuilding.com-nál betöltött főszerkesztői feladatai mellett, amiért nagyon hálás vagyok. Marc Geraldnak az Agency Grouptól, aki hitt a történetben, és egy kiváló kiadót talált hozzá a Houghton Mifflin Harcourt személyében, akik támogatták a projektet. Susan Canavannak, a Houghton Mifflin Harcourt munkatársának, aki felkarolta a tervet, és legjobb tudása szerint egyengette a végrehajtást. Az ő segítségével öltött alakot az a rengeteg ember, hely, esemény és ötlet, ami egy kevésbé felkészült szerkesztőnek fejfájást okozott volna. Ennek a versenynek a célszalagját soha nem szakítottuk volna át az ő bátorítása és türelme nélkül. Martha Kennedynek a spártai stílusú borítóért, és Brian Moorenak, aki a belső oldalakat tette csillogóvá. Anna McPeaknek, aki a kézirat szerkesztői feladatait végezte, és minden egyes helyesírási hibát 30 burpee-vel büntetett. Jeff Gomeznek a Starlight Runner Entertainmenttől, aki óriási alapossággal olvasta végig a kéziratot, és rengeteg hasznos meglátással segítette a munkánkat.

Köszönet Jaloynnak, a „hamisítatlan spártainak”, aki mindent beleadott, bármit is kértünk tőle. És végül köszönet illet minden Spartan versenyzőt: Azoknak, akiknek a történetei és élményei megjelentek a könyvben és inspirációt adtak. Köszönöm nektek, hogy megoszthattam a nagyvilággal a történeteteket. Mindannyian megtestesítitek a Spartan Race lényegét, és büszke vagyok, hogy bevonhattalak titeket. Köszönöm annak a több százezer spártainak is, akik részt vettek, a versenyeinken, de a könyvbe nem kerültek be név szerint. Köszönöm, hogy bíztok és hisztek bennünk. Aki teljesít egy Spartan Race-t, nemcsak a saját életét változtatja meg, de lehetőséget ad másoknak is arra, hogy ők is így tegyenek. A Ti példamutatásotok és támogatásotok nélkül nem léteznénk. Köszönjük a befektetett bizalmat!

Jegyzetek [←1] Vergilius Maro, Publius: Aeneis – Vergilius összes művei. Ford.: Lakatos István, Budapest, Magyar Helikon, 1967.

[←2] Callahan, Steve: Adrift: Seventy-six Days Lost at Sea Mariner Books, 2002.

[←3] Tough, Paul: Segítsük kibontakozni gyerekeinket! – Kitartás, kíváncsiság és a személyiségben rejlő erő (How Children Succeed) Ford.: Szalai Virág. Budapest, HVG Könyvek, 2013.

[←4] Duckworth, Angela L. – Peterson, Christopher – Matthews, Michael D. – Kelly, Dennis R.: „Grit: Perseverance and Passion for Long-Term Goals” Journal of Personality and Social Psychology, 2007, 92, no. 6. 1087-1101.

[←5] Ratey, John J. – Hagerman, Eric: Spark: The Revolutionary New Science of Exercise and the Brain. New York, Little, Brown and Company, 2008. 248.

[←6] Shell, Ellen Ruppel: The Hungry Gene: The Inside Story of the Obesity Industry. New York, Atlantic Monthly Press, 2002.

[←7]

Smith-Spangler, Crystal et al.: „Are Organic Foods Safer or Healthier Than Conventional Alternatives?: A Systematic Review” Annals of Internal Medicine, 2012, 157, no. 5. 344866

[←8] Epiktétos kézikönyvecskéje vagyis A stoikus bölcs breviáriuma (Epiktétou Echeiridioni) Ford.: Sárosi Gyula. Budapest, Officina, 1944.

[←9] Clarke, Arthur C.: 2001 – Ürodisszeia 2001: A Space Odyssev) Ford.: Göncz Árpád, Szeged, Szukits 1994.

[←10] Tolkien, J. R. R.: A Gyűrűk Ura – A Gyűrű Szövetsége (The Lord of the Rings: The Fellowship of the Ring) Ford.: Göncz Árpád, Budapest, Európa, 2002. 81.