A GRÁCIA CSÁBÍTÁSA JENNIFER BLAKE
1. FEJEZET 1497 júniusa Anglia
A
lovag feléjük lovagolt a naplementében. Tejfehér ménen ült, páncélja szemkápráztatóan ragyogott a narancsosarany napsugarakban, sisakja tetején fehér tollak lengedeztek. A páncélja felett hordott lovagi köntös aranyhímzése minden mozdulatára megcsillant. Az alakját körülragyogó fényben hihetetlenül magasnak, daliásnak látszott, mint a legendák lovagjai. Lelassította a lovát, és oldalra fordult, így elállta az utat. Könnyedén ült hatalmas harci paripáján, melyet úgy szerszámoztak és páncéloztak fel, mintha háború dúlna. Parancsoló mozdulattal felemelte egyik kesztyős kezét. A lovas menet, mellyel Lady Marguerite Milton az esküvıjére tartott, csörömpölve megállt. A katonák parancsnoka, aki közvetlenül a lány elıtt haladt, érdeklıdı pillantást váltott Sir John Dennisonnal, a jövendı férj megbízottjával. Az úriember széles arcára gıgös kifejezés ült ki, összeszorított ajkakkal meredt az elıttük feltőnt jelenésre. Mintha a kora este neszei is elhalkultak volna a csöndben, ahogy lélegzet-visszafojtva várakoztak. Se madár, se béka, se tücsök hangja nem hallatszott az utat szegélyezı tölgyes-égerfás csalitosból. Egy pillanatra könnyed szellı fodrozta a szemben álló lovas sápadtkék lándzsazászlóját, melyen egy zöld levelekbıl font korona volt
látható. A néma csendben szinte hallani lehetett, ahogy leülepszik a menet által felvert por. – Az Aranylovag… A suttogás valahonnan Marguerite háta mögül hallatszott. A lányon borzongás futott végig, amikor meghallotta az elragadtatással teli, fojtott hangot. Szíve a torkában dobogott. Ezt a nevet mindenki ismerte; egy nagyszabású lovagi torna után adományozta neki a francia király, és mellé arannyal és ezüsttel futtatott, felbecsülhetetlen értékő páncélzatot is kapott tıle. A bajnokok bajnoka, bátrak közt a legbátrabb, a legvakmerıbb vakmerı; aki ezt a címet birtokolta, azt megénekelték, történeteket meséltek róla, ismerték szerte Európában és közel-távol Angliában. Legyızhetetlennek nevezték, akit még nem igáztak le, és nem is lehet, ám mégsem fennhéjázó. Azt mondták, úgy harcolt, akár az ördög, éles eszét és kifinomult ösztöneit használta izomerı helyett, bár utóbbinak is birtokában volt. Tanult fınek ismerték, aki bármilyen témához képes hozzászólni. Olyan jóképő, mint a mennyek egyik harcos arkangyala, a francia királyné kedvence, gyengéd gavallér. Sokra tartották az udvari hölgyek és eladósorban lévı lányaik. Maga a tisztesség, akire egy rossz szót sem lehet mondani. Olyan eszményinek festették le, olyan erıvel és erényekkel telinek, hogy sokan kételkedtek a létezésében. Köztük Marguerite is. Egészen eddig. Nagyon is valóságosnak látszott, ahogy oly rendíthetetlenül állt keresztben az útjukban, mint az északi vidék hegyláncai, ahonnan Marguerite útra kelt az esküvıjére. A lány gerincén borzongás futott végig, bizsergett, mintha egérlábak futottak volna végig a hátán. Összerezzent, ettıl kancája néhány lépést oldalra táncolt, megfeszítette a nyakát, de aztán a lány megzabolázta. Rövid küzdelmük alatt a lovagon tartotta a szemét, elméjében kétség és egészséges mértékő bizalmatlanság kavargott.
– Jó napot, uram! – kiáltott oda a férfinak Sir John hővösen, miközben hangos bırcsikorgás közepette eligazgatta tetemes testsúlyát a nyeregben. – Tudja meg, hogy a király ügyében járunk! Azonnal álljon félre! – Nem tehetem. Nem, még akkor sem tenném, ha ön Henrik sárkányos lobogója alatt lovagolna, pedig nem azt teszi – hangzott az udvarias, de határozott válasz. Sir John felháborodottan fújta fel az arcát. – Milyen jogon állítja meg a menetünket? – A fegyverek jogán. A választ azonnal a fémnek csattanó fém csikorgása követte. A lovag kezében ezüstszikrákat hányva tőnt fel hatalmas kardja, pengéjét a markolat közelében ugyanolyan aranyminta díszítette, mint a férfi páncélját. Ezután hosszú másodpercekig tartó lökdösıdés tört ki. Marguerite katonái kiabálva nyúltak a fegyvereikért. Komornája felsikoltott, a lovak ijedten felnyerítettek. – Állj, vagy meghaltok! Az Aranylovag parancsoló hangjából olyan fenyegetı felsıbbrendőség csendült ki, hogy a katonák félig kivont kardokkal megálltak Marguerite körül. Abban a pillanatban gyors mozgást vettek észre a fák szegélyezte út szélén. A katonák elkerekedett szemekkel, haragtól és a hirtelen rémülettıl elvörösödött arccal néztek körül. Bekerítették ıket. Árnyékos, lombos rejtekhelyük felıl csapatnyi lovag közeledett lassan ügetve. Nagyjából ötvenen lehettek, szemben Marguerite alig húszfıs ırségével. Kezükben felemelt lándzsákat tartottak, nehéz páncélzatuk fénylett, és látszott, hogy igencsak harcedzettek. Olyan erıt látszottak képviselni, mellyel nem tanácsos összeakadni, ha az embert csak gyapjúzubbonyra húzott láncvért védi. – Állj! – visszhangozta Marguerite kiáltása a lovag parancsát.
Hangját elvékonyította a félelem, hogy a vele tartó férfiak a halálba mennek, miközben ıt próbálják védeni. Hozzájuk hasonló, kevésbé felfegyverzett ellenséggel szemben talán lett volna esélyük a menekülésre, de itt és most nem. Nem akarta, hogy a semmiért essenek el. Fél tucatjukat a jegyese küldte, a többiek sógora Braesford Hall-i várából jöttek, hogy vigyázzák útja során. Ismerte ıket, mióta egy évtizeddel korábban Braesfordba érkezett. – Állj! Az isten szerelmére, állj! A kiáltás a holtsápadt arcú Sir John Dennisontól érkezett, aki villámló tekintettel nézett körül. İt leginkább az Aranylovag fegyverének éles, csillogó hegye aggasztotta, ami éppen az ı hordómellkasának szegezıdött, és csak egy pillanatnyi erıfeszítés kellett ahhoz, hogy átdöfje. A káromkodások, a visszavont kardok csattanása, a kantárok és zablák csörömpölése, a patadobogás elhalt. Sir John fellélegezve újra a lovaghoz fordult, és felháborodva azt kérdezte: – Mi célja itt? Ha rablás… – Nem – érkezett a válasz mély hangon az Aranylovag sisakja mögül. – A lovas kíséretet keresem, mely Lady Marguerite Miltont ahhoz a lordhoz vezeti, aki feleségül kérte. Marguerite mellett idısödı komornája, Gwynne vészjósló szavakat suttogott. Velejéig cinikus lélek volt, aki végig támogatta Marguerite két nıvérét házasságuk alatt, és végignézte a tragédiákat, amiket végig kellett szenvedniük, mielıtt megesküdhettek. Hasonló szörnyőségeket jósolt Marguerite-nek is, a három Graydon grácia átkára emlékeztetve ıt. A lányt és két nıvérét ezen a néven ismerték meg, amikor elıször megjelentek Henrik udvarában. A szörnyőséges prófécia halált jövendölt azoknak a férfiaknak, akik szerelem nélkül próbálták feleségül venni ıket. – Ostobaság! – felelte Marguerite az asszonynak feddın, bár a kellemetlen érzés a gyomrában mást sugallt neki. A kemény tekintet az Aranylovag sisakjának orrvédıje fölött most feléje fordult. Szinte átégette a lány sötétkék, a forróságban nyitva hagyott köpenyét, mely
láttatni engedte rozsdavörös nyári gyapjúból készült lovaglóruháját; mintha megszabadította volna a haját fedı krémszínő, vörös szegélyes vászonfátylától. Pillantása nıies formáira összpontosított, keble hullámzására, dereka ívére és csípıje hajlatára, amin ékszerekkel díszített öv futott körbe. Csak ezután emelte fel szemét az arcára. Szemei fémeskéken csillogtak aranyfuttatásos sisakjának arcvédıje mögött. Könyörtelenül méregette Marguerite-et, becsülgette, vizsgálgatta. Semmi sem kerülte el a figyelmét, tudta, kicsoda-micsoda. Ismerte bánatait és örömeit, félelmeit és rossz szokásait, megértette természete elvarázsolt, visszahúzódó oldalát és színlelt harciasságát is, mellyel pajzsként védte magát. Ismerte a múltját, a jelenét, és biztosra vette, hogy megváltoztathatja a jövıjét. Marguerite szíve kalapált. Kesztyős keze a kantárra kulcsolódott, szörnyen sebezhetınek érezte magát. Addig imádkozott azért, hogy megmeneküljön a király gyámleányaként neki rendelt házasság elıl, míg berekedt, és térde elgémberedett a kápolna kıpadlójától; de nem így akarta, így sosem. A házassági parancs kellemetlen meglepetésként érte. Oly sok év telt el azóta, hogy VII. Henrik kiházasíttatta legidısebb nıvérét, Isabelt és középsı testvérét, Cate-et, hogy azt hitte, neve áldásos feledésbe merült Braesford Hallban. Senki nem tudta, miért jutott hirtelen a király eszébe. Az is rejtély, hogy miért Alfredot, Lord Halliwellt választotta jövendı férjéül. A nagyképő, pipaszár lábú hencegınek a fia is idısebb volt Marguerite-nél. Gwynne megesküdött rá, hogy Marguerite feleslegesen tart a frigytıl, a gráciák átka megvédi ıt. Ha ez az összetőzés az úton az átok mőve is, a lány nem örült neki túlságosan. Lehetséges volna? Itt és most sújt le? Ó, és ha ez egyáltalán nem a menekvés, hanem valami sokkal veszélyesebb? Az üzeneteket, melyeket szétküldött Angliában és Skóciában, Franciaországba, Európa négy sarkába és azon is túl, nem olyan lenyőgözıen félelmetes férfinak szánta, mint az Aranylovag.
Egyáltalán nem. Hanem Davidnek, sógora egykori fegyverhordozójának, az édes, alázatos Davidnek, aki neki ígérte a szívét, amikor még csak fiatal lány volt. A drága Davidnek, akit lovaggá ütöttek, miután megmentette a király életét a stoke-i csatában, és akit azóta sem láttak, és nem is hallottak felıle. – Meg is találta a lány kíséretét, meg ám – közölte Sir John az ıket sakkban tartó lovas csapat vezérének. – Most mihez kezd? – Mi mást tennék? – kérdezett vissza a lovag sisakja álarca mögül. – A hölgy az enyém lesz! Süvítve meglendítette a kardját, és elindította a paripáját Marguerite a gyeplıt szorongatva figyelte, ahogy a férfi átcsörtetett a kíséreten arra, ahol ı ült Gwynne mellett. Remegés cikázott át rajta. A lovag minél közelebb ért, annál nagyobbnak látszott, míg már mitikus alaknak tetszett, akár az ókori Camelot egyik lovagja, aki erısebb, bátrabb és vakmerıbb bármely halandó férfiúnál. Marguerite gyorsan körbepillantott, a menekülés lehetıségét kereste. Esélytelen volt. Bekerítették, kancájával sem tehetett többet néhány lépésnél, nemhogy menekülni tudna. – Milady… – próbálta idegesen figyelmeztetni Gwynne. A lovag kesztyős kezével a lány kék bırdíszítéses kantárszára után nyúlt. Marguerite megrántotta a gyeplıt, hátrálásra kényszerítve a lovát a háta mögött álló katonák közé. Visszavonulása egymásnak lökte a férfiakat, kénytelenek voltak közeledni a minden irányból rájuk szegezıdı lándzsákhoz. Káromkodásukat hallva a lány megbánta ezt a kényszerő lépést, de nem akarta könnyen megadni magát. – Mi a célja, uram? – kérdezte elfulladva. – Miért jött ide? Ki küldte? – Nem küldött senki. Én vágytam erre, mely vágy végigkísért ezer mérföldnél is hosszabb utam során. Ami a célomat illeti, nem most mondtam, hogy önt akarom? – Nem, az nem lehet! – Én mégis ragaszkodom hozzá.
Ezekkel a szavakkal a lovag a lány után nyúlt, és egyik, páncélos karjával átkarolta a derekát. A mozdulatban rejlı erı olyan gyorsan ragadta ki Marguerite-et a kancája nyergébıl, ahogy a héja kapja el a verebet. A lány szoknyáit suhogtatva szinte repült, a fák és az ég forogtak körülötte. A levegı kiszökött a tüdejébıl, amikor háta nekiütıdött a páncélos mellkasnak. Nem kapott levegıt, amikor az edzett acél összeszorította a mellkasát, nem is látott semmit, mert a fátyla az arcába repült. A hatalmas mén felágaskodott a lovag alatt, így a lány nekinyomódott a mögötte ülı, termetes férfinek. Tetıtıl-talpig remegés futott át rajta. Bıre bizsergett, égett, mintha lángoló máglyára érkezett volna. Amikor a ló mellsı lába újra a földnek csapódott, a lovag szorosan tartotta, mintha különös módon védelmezni akarná. Alatta a férfi acélháló borította combja hullámzani látszott, ahogy erıs izmai dolgoztak. A paripa azonnal eliramodott. Az elsı szökkenésétıl a lány fogai olyan erıvel koccantak össze, hogy megharapta szája belsı oldalát. Elveszítve egyensúlyát, kétségbeesetten kapaszkodott a páncélos karba, mely szinte kettétörte. A feje felett parancs harsant. A fehér mén félelmetes sebességgel nyargalt alatta, miközben valahol mögöttük Gwynne felsikoltott, Sir John pedig átkozódott. Mindössze másodpercekkel késıbb lovasok patadobogása mennydörgött a hátuk mögött. Egyre közelebb és közelebb értek, de tovább nem, mert a lovag emberei mindkét oldalon közéjük furakodtak. Összezárták soraikat vezetıjük körül, lándzsájukkal félelmetes védıgyőrőt vonva köré. Marguerite-et olyan erıvel rohanta meg a hitetlenkedés, ahogy az elrablója karja szorította. Ez nem történhet meg! Nyugodt, sıt unalmas életet élt. Semmi nem történt benne azonkívül, hogy unokahúgai és unokaöccsei átestek gyermekbetegségeiken, és alkalmanként nemesi vendég érkezett sógora várába. Nem ígért nagy változást, hogy ezentúl vılegénye tulajdonát képezi, leszámítva,
hogy egy kéjsóvár vénember kezei közé kerül. Lehet, hogy álmodozott arról, hogy megmentik ettıl, de arról nem fantáziált, hogy a nagyhírő Aranylovag rabolja el. Rettegés és zavaró, lázas izgalom ébredt benne. Arra gondolni sem mert, hogy a férfi mit akarhat tıle. De attól tartott, úgyis hamar rájön majd. Rettegett. *** A lány az övé. Elvégeztetett. Vad elégedettség lüktetett a vérében, égette a feje búbját a sisakja alatt. A karjában tartott nı nem lesz más férfié, sem most, sem máskor. A csapdaállítás a tervek szerint sikerült; meglepték ıket. Igazság szerint nagyobb ellenállásra számított, de örült, hogy elmaradt. Rémisztı híre, mely megelızte, bárhol is járt, némi elınyt jelentett számára. A vérontás sosem állt szándékában, mindazonáltal nagyon is felkészült rá. Van, ami megéri a kockázatot. A Braesford Hall-i katonák nem próbálják meg utolérni ıt és az embereit. Ahhoz túl kevesen voltak; bár többen, mint az a jelentéktelen csapat, melyet a vılegény küldött erre a fontos útra. A nemes lord, akihez a hölgy hozzá készült menni, láthatóan nem értékelte annyira a jegyesét, mint az megérdemelte volna. Ha a braesfordiak harcolni akartak volna, csatába bocsátkoztak volna velük, de Lady Marguerite parancsa váratlan áldásként segített ezt megakadályozni. Most az a legésszerőbb, ha visszafordulnak, és jelentik a hölgy elvesztését. Hisz mi mást tehetnének? Bolondság lenne folytatni útjukat délre, és szembenézni a csalódott leendı férj haragjával. Az is elég, hogy jelenteniük kell a hírt az ara rokonainak, Braesford bárójának és bárónéjának.
Nem valószínő, hogy ezután bárki is a nyomukba eredne. Bıven lesz rá ideje, hogy felfedje kilétét a hölgy elıtt, és kiderítse, mihez kezd ezzel. Jó ég, öröm volt ránézni, még ha haját fátyol fedte is. Néhány aranybarna tincs elszabadult és begöndörödött a nyirkos levegıben, kihangsúlyozva arcának halványságát. Szeme sötét tavaiban, melyek mélybarnák voltak, mint a legfinomabb sör, ott rejlett a nıi lélek minden titka. Elegáns ruhájában, melynek színe a naplementét idézte, egy másik világ teremtményének tőnt, akit ı sosem ismerhet meg. Érzéki teremtés volt, karcsú domborulatokkal. Már szinte elfelejtette, milyen puha lehet egy nıi test, milyen édes az illata, mennyire simulékony… Vagy talán mégsem olyan simulékony. A lány a karját markolta, tekergızött, forgolódott a szorításában, és közben zihált, akár egy kifulladt öszvér. Biztos rájött, hogy képtelen fájdalmat okozni neki, vagy elmenekülni elıle, de ez nem akadályozta meg abban, hogy… A férfi elkáromkodta magát. A derekánál fogta meg a lányt, amikor forgolódott a szorításában, és zihálva kapkodta a levegıt, még szorosabban. Csak annyi teret engedett neki, hogy lélegzetet vegyen, és ostorozta magát, amiért képtelen volt felmérni a saját erejét. Vagy csak magával ragadta a gyızedelmes érzés, hogy a lányt végre a karjában tartja? – Mit mővel, maga ökör? – sziszegte Marguerite. – Megpróbál megölni? – Soha – válaszolta a lovag a lehetı legtömörebben. A lány küszködve kiegyenesedett, de nem lazította el a testét. – Nekem… nem úgy tőnik! Erre a férfi nem felelt. Marguerite akkorát nyelt, hogy a lovag a patadobogás zaján túl is meghallotta. – Hova visz engem? – El. – A férfi újra határozottan magához húzta, és nem eresztette. Egy pillanattal késıbb Marguerite ráeszmélt, hogy a szorítása és
eltökéltsége is megtörhetetlen. Nem küzdött tovább, bár továbbra is mereven kihúzta magát. – El mitıl? El… el, hova? Hangja dühösnek hangzott. Ennyit a háláról! – El attól az öntelt bolondtól, akit a vılegényének választottak. Mit számít, hogy hová? – Számít, mert nem ismerem magát! – A lány megpróbálta elfordítani a fejét, hogy láthassa a férfi arcát, de csapkodó fátyla és a férfi sisakja lehetetlenné tette ezt. – Majd megismer! – felelte a férfi. Élvezte, ahogy a lány feneke a combjainak ütıdik, hogy érzi lapos hasát ott, ahol átkarolja, és igen, még az alhasánál az érintésére átcikázó reszketését is élvezte, ott, ahol valószínőleg senki sem járt még azelıtt. Marguerite fenyegetésnek vette a szavait. Lehetséges, hogy a férfi annak is szánta. – És azt a férfit, akihez útban volt az esküvıre – folytatta a lovag, hangja basszusa dörgött a mellkasában – mennyire ismeri? – Mi köze van annak bármihez? Lord Halliwell nyerte el végül a király kegyét. – Tehát Henrik úgy döntött, ideje férjhez mennie. – Az biztos, hogy nem én döntöttem így. – Vénlány akart maradni élete végéig? A lány megpróbált újra kiegyenesedni. – Annak látszom? Mit tud rólam, uram, hogy ilyesmit kérdez? Vág az esze, gondolta a lovag, miközben határozottan újra magához húzta. – Látom, amit látok. – Ebben az esetben el sem tudom képzelni, miért veszıdött azzal, hogy elraboljon. – Rosszul ítél meg. – Akkor mi… A férfi folytatta, hangja édesen csengett a lány fülének.
– Egyáltalán nem jelentett veszıdséget elrabolni önt, Lady Marguerite. Ami a miértet illeti, talán gondolkodjon el rajta hosszan és alaposan. Ha a lány válaszolt is, nem hallotta. Többet nem is szólalt meg, miközben paripája patái a mérföldeket rótták. A lovag azonban nem esett abba a hiába, hogy azt higgye, Marguerite feladta a harcot. Szinte hallotta az agyában cikázó gondolatokat, a félig kész terveit azzal kapcsolatban, hogy hogyan szabadulhatna, amikor kénytelenek lesznek megállni; vagy legalább hogyan torolhatná meg vakmerıségét. Abban nem kételkedett, hogy amint a legkisebb esélye adódik rá, megpróbálja. Azt azonban nem hagyhatta, hogy sikerrel járjon. Nem, bármennyire is megértette ezt az ösztönt. Vele a lány viszonylag biztonságban volt. Ha kiszabadul a kezei közül, akkor nyáladzó vadászkutyák elé vetett gyenge, fiatal nyúllá változik. A lány valószínőleg érzı lélek. Megparancsolta a vele tartó katonáknak, hogy álljanak meg, ne szálljanak szembe vele, megakadályozva ezzel erıfeszítésüket, hogy megmentsék. Bármely másik hölgy, akit csak ismert, megbújt volna kardjaik mögött, bár a kiontott vérük beszennyezte volna a szoknyájukat. A legárulkodóbb azonban az volt, hogy ezek a harcedzett katonák engedelmeskedtek neki. Nem követte el azt a hibát, hogy azt higgye, azért tették, mert féltek lánytól vagy Braesford bárójától, aki fizette ıket. Nem, így fejezték ki tiszteletüket. Ezt a lány azzal vívta ki, hogy igazságosan, kedvesen és nagylelkően viselkedett mindenkivel, akivel sógora várában találkozott. Ezt ı maga is látta, sok évvel ezelıtt. Abban a pillanatban közeledı paták dobogását hallva körbepillantott. Oliver of Sienna jelent meg mellette, bajtársa a lovagi tornákon, aki úgy három éve volt a fegyverhordozója. Olasz barátja nem szólalt meg, a hölgyre sem nézett, csak fejével a fıútról épp elıttük leágazó, félhomályos ösvény felé intet. Ezen kétségtelenül eljuthattak arra a menedékhelyre, amit a fegyverhordozó talált számukra. Az Aranylovag Oliverrel és
embereivel belépett a gazos ösvény mellett álló fák összeérı ágai alkotta homályos, zöld alagútba. A nap eltőnt a látóhatár mögött. Bár leszállt az alkony, napfény addig is alig hatolt át ezen az erdın, ami sosem látott fejszét, nem hallotta a morgolódó emberek kiabálását, akik faanyagot győjtöttek ıfelsége hajói vagy a nemesek udvarházai számára. A hatalmas ágak alól hővösség áramlott feléjük zuzmó, korhadt levelek, állati tetemek fehéredı csontjainak nyirkos szagával együtt. Egyre mélyebbre merészkedtek, haladásuk zaja elıttük és mögöttük is visszhangot vert, úgy hangzott mintha követnék ıket. Azonban egyetlen lovas sem mutatkozott. Idıvel füst szagát hozta feléjük az egyre hővösebb levegı, és apró tüzek tőntek fel elıttük, pislákolva a félhomályban. Ragyogásukban egy favágó házának körvonalai rajzolódtak ki, mely alig volt nagyobb egy kunyhónál. Durván faragott zsalugáterei mögött lámpás fénye csillámlott, a szalmatetı fölött füst gomolygott. Mögötte lóistálló húzódott, melyhez alacsony fészer dılt a malacok számára. A lovag megállt a ház elıtt. Oliver és a többi katona továbbgaloppozott a tőz felé, ahonnan a sülı malachús illata szállingózott. A combjain lovagoló hölgy továbbra sem szólalt meg, bár miközben primitív szálláshelyükre meredt, teste megmerevedett, akár az apácák keményített fátyla. A férfi bosszús lett. A házikó nem volt udvarház, árokkal körülvett kastély vagy régi nemesi vár, de tiszta volt, száraz és biztonságos. Neki már sokkal rosszabban is volt része, minden bizonnyal lesz is még. Lady Marguerite is csak el tudja viselni egy éjszakára. – Miért állunk meg itt? – kérdezte végül a lány akadozó hangon. Mégis mit várt? Hogy gyorsan és kéjesen meghágja, majd átengedi az embereinek? Vagy csak egy szalmazsákra számított, ahol a férfival közös takaró alatt melegedhet, cserébe meg kell engednie, hogy kiderítsék, mi rejlik a szoknyája alatt? Azt elég hamar kiderítheti, ha úgy tartja kedve.
A fájdalom az ágyékában eltanácsolta ettıl az ötlettıl. Könnyen lehet, hogy képtelen lenne megállni, hogy ne vegye el az értékes kincset, mely ott hever elıtte. Ennek ellenére és a józan ész dacára bántotta, hogy a lány lehetségesnek tartja mindezt. – Ez az éjszakai szállásunk, milady – közölte rezzenéstelen arccal. – A miénk? – A hangsúly palástolni kívánt nemtetszésrıl árulkodott. – Mit szeretne? Valahol aludnunk kell. Amikor megálltak, a lovag érezte a lány szapora, egyenetlen légzését. – Külön szobát szeretnék. – Védelem nélkül, miközben katonák közt alszik? Nem bölcs döntés, milady. – Maga védene meg tılük? Bocsásson meg, ha ez… nem tőnik épp kielégítınek. A válaszban, a válla tartásában és abban, ahogy felszegte a fejét, dac tükrözıdött. A férfi magában mosolygott. Nem akarta megfélemlíteni vagy megijeszteni a lányt. – Márpedig így lesz. Marguerite oldalra vonta a fátylát, elfordította a fejét, és a sőrősödı félhomályban felnézett a lovagra. Összevont szemöldöke addig rosszalló arckifejezését haragossá változtatta. Ez az ismerıs tekintet tırdöfésként hatolt a férfi szívébe, és hirtelen örült sisakja arc- és orrvédıjének, ami elrejtette az arcát a lány elıl. – Ki maga? – követelt választ Marguerite. – Miért teszi ezt? A férfi véget vethetett volna a lány nyugtalankodásának, ha nem érzett volna valamilyen mélyrıl jövı vágyat, hogy így is fogadják el. Lehet, hogy igazságtalan, de ez volt a helyzet. – Azt hiszem, tudja, hogy hívnak. – Ó, igen, az Aranylovag. Sok mindent regélnek, de arról nem hallottam, hogy szokása nıket rabolni.
– Nem is. Megválogatom, kiket hozok el a táboromba – felelte a lovag, miközben élvezte, hogy a lány keble minden lélegzetvételénél hullámzik a köpenye alatt, a karjához dörzsölıdve. – Ha váltságdíjat akar értem, tudnia kell, hogy a király gyámleánya vagyok. İ majd fizet, ha sértetlenül visszatérek. Ez a javaslat bátor próbálkozás volt. Nagy kár, hogy hiábavaló. – Biztos ebben? – kérdezte elgondolkodó fejbiccentéssel. – Úgy hallottam, hogy Henrik a fogához veri a garast. – Kedveli a nıvéreimet, és bizonyos kötelezettsége is van a családunk felé a számára hasznos múltbéli tettek miatt. Ezért lehet nagylelkő. – Vagy nem, hisz már kifizette az ön hozományát. Vagy Lord Halliwell fizetett neki azért a kegyért, hogy önre és atyja birtokának önre esı részére is ráteheti a kezét? Marguerite egy hosszú pillanatig nem felelt. – Meglepıen sokat tud az ügyeimrıl ahhoz képest, hogy legutóbb Franciaországban hallottak önrıl. – Valamelyest érdekel a téma. – A férfi hangjából kihallatszott az irónia, hiába próbálta palástolni. – Mégis miért? Megkapott mindent, amire vágyott, kivéve… kivéve a gazdag, jó családból való feleséget? – Marguerite-en remegés futott végig, bár azonnal megálljt parancsolt neki. – Ki akarja kényszeríteni a házasságunkat? – Érdekes ötlet – ismerte be a lovag, miközben a lány hasára szorított keze lesiklott az alhasára, épp combjai találkozása fölé. – Mit szólna hozzá? Marguerite a csuklójára ütött, így megakadályozta, hogy a férfi keze benyomuljon a puha, meleg mélyedésbe, melyre rátalált. – Maga szerint mit szólnék hozzá? – Hálás lenne? – Megvetettem a gondolatot, hogy olyan nemes hitvese legyek, akit egyszer-kétszer láttam életemben. Azt hiszi, jobban a szám íze szerint való lenne, ha egy különös lovaghoz kötnének?
– Lehet, hogy így érzi majd – suttogta a férfi a fülébe. A fejét elöntötte a forróság, égette sisakja fémje alatt, miközben a duzzadó érzés az ágyékában lüktetı fájdalmat okozott, rosszabbat egy harci sérülésnél. Keze alatt a lány hasizmainak hullámzása annyira lenyőgözte, hogy átkozta a kesztyőjét, amiért gátolja a még teljesebb érzékelésben. – Soha! – Nos, ettıl nem kell tartania, mert nem célom a házasság. Marguerite nyelt egyet, amit a lovag a fülében lüktetı szívverésén túl is meghallott. – Akkor… Ideje volt ennek véget vetni, mert nem csak a karjában tartott hölgy szenvedett. Nem felelt, hanem elırébb tolta a lányt, hogy helyhez jusson. Lepattant a nyeregbıl, leemelte Marguerite-et, és talpra állította. Nem engedte el, hanem magával húzta a ház bejárata felé. Ahogy közeledtek, az ajtó kinyílt, és fény ömlött az avar borította ösvényre a lábuk alatt. Alacsony alak jelent meg az ajtóban. A lámpás fénye a háta mögött apró fátylat világított meg szinte földet seprı, szıke haján, kicsiny ruhája szoknyarésze alig volt hosszabb egy gyermekénél, a karja és a keze rövid, formás, arca és felsıteste azonban felnıtt nıé. – Lady Marguerite, végre! – kiáltotta a feléjük sietı, törpe növéső hölgy. – Micsoda boldogság, hogy épségben idehozták! És hogy a hıs lovagnak sem esett bántódása, aki megmentésére lovagolt. – Astrid…! A lovag mellett a hölgy suttogta a nevet. Hirtelen megállt, és nekidılt a férfinak. Arcából kifutott a szín, aztán elvörösödött. Lassan a férfi felé fordult, és döbbenten szólalt meg. – Astrid itt van? Itt, magával? – Amint látja. – Örülnie kellett volna a lány elképedésének, de ehelyett szinte elviselhetetlennek érezte. – Kicsoda ön, uram? Kicsoda valójában?
A férfi lehunyta a szemét. Különös módon vonakodott megválaszolni a kérdést. Mégsem halogathatta tovább. Elengedte Lady Marguerite-et, lecsatolta a sisakját és hálós sodronycsuklyáját, és lassan lehúzta a fejérıl. Mindkettıt a hóna alá csapta, kihúzta magát, és szembefordult a lánnyal.
2. FEJEZET
M
arguerite a lovag napszítta aranyhajára meredt, szeme gazdag kékjére, szabályos vonásaira, melyek pontosan követték a férfiszépség görög arányait. Egyik szemöldökén sebhely húzódott, amitıl kissé ironikusan felemelkedett. Orra valamikor a múltban eltörött, így középen kissé kidudorodott. Ezek az apró tökéletlenségek csak zord, szinte veszélyes vonzerıt kölcsönöztek neki. Magasabb volt, mint mögöttük az ajtó nyílása, látszott, hogy izmos vállait mesteri kardforgatóként edzette, a határozottság légköre lengte körül. A lányra nézett, és komoly arccal várt. Marguerite szíve zakatolt, fullasztó sebességre gyorsult. Képtelen volt megmoccanni, megszólalni, alig tudott gondolkodni. – Milady! – szólalt meg Astrid dühös értetlenséggel, apró kezét a csípıre téve. – Megismered ıt? A lány megmozdult, felrázta magát különös ábrándozásából. Igen, persze hogy megismerte. Hogyne ismerné? – David! – suttogta. – Az én Lady Marguerite-em. – A férfi tekintete az ünnepélyes beismerés közben elkapta az övét. Mennyire különbözött attól a fiútól, akit Marguerite egykor ismert! Nemcsak idısebb, magasabb, szélesebb vállú és erısebb lett, de mintha maga a lénye változott volna meg. Mintha egy alkimista elégetett volna belıle minden melegséget és gyengédséget, keményebbé és fényesebbé kovácsolta volna, mint azelıtt volt. Az Aranylovag. Egy idegen. De mégsem. Mégsem teljesen.
A férfi hosszú pillanatokig mozdulatlanul állt. Aztán térdre ereszkedett Marguerite elıtt, páncélja fémesen nyikorgott az illesztéseknél, köpenye redıkben terült el körülötte. Egyik kesztyős öklét a szíve fölött a mellvértjéhez csapta, és fejet hajtott, felfedve nyaka erıs oszlopát, ahol aranyfürtjei sőrőn nıttek a nyakszirtjénél. – Jaj, David! – Marguerite elviselhetetlennek érezte ezt a hódolatot. Leereszkedett hozzá, és megérintette a behajlított térdét fedı láncingét. – Megkaptad hát az üzeneteimet. – Astrid talált rám körülbelül egy hónappal ezelıtt, jó messzire innen, majdnem az Égei-tengernél. – Feladtam a reményt, azt hittem, meghaltál vagy megfeledkeztél… A lovag felemelte a fejét, de arckifejezése tartózkodó maradt. – Megfeledkeztem rólad? Soha, hölgyem! David nem felejtette el! Marguerite mellkasát annyira összeszorította az elképedés és a boldogság, hogy alig tudott megszólalni. – Régen történt, nagyon rég! – Idıtlen idıkkel ezelıtt – értett egyet a férfi egyszerően –, minden év egy emberöltınek tőnt. Amikor Marguerite tekintete végigsiklott a lovag a vállán, mellkasán, mely fölött az ingre furcsa, töviskoszorúra hasonlító mintát hímeztek, újra ráébredt méreteire és erejére. Benedvesítette az ajkát. – Te… úgy látom, jól ment sorod. Hallottuk, hogy követed a lovagi tornákat, nevet szereztél, de az álmunkban sem jutott eszünkbe, hogy ekkora hírnévre tettél szert. – Nem. Miért is gondoltatok volna ilyesmit? – szakította félbe David érdemei felsorolását. – Üzenhettél volna Braesfordba, hogy te lettél az Aranylovag. A férfi sodronyinge halk zörgésével felhúzta a vállát.
– Nem sok dicsekednivaló akad a címen, amit a francia király szeszélyébıl és egy szép páncél miatt kaptam. Csak azért tartottam meg, mert nem volt sajátom. – Ó, de… – Egy David nevő fattyú voltam az apácák jóakaratából, akik felneveltek, hölgyem – jelentette ki a lovag merev arccal. – Bár David of Braesfordnak hívattam magam, amikor Sir Rand fegyverhordozója lettem, akkor nem volt nevem, most már van. Születése körülményeirıl igazat beszélt, de míg Braesford Hallban élt, újra és újra bizonyított. Bár néhány évvel idısebb volt Marguerite-nél, barátja, társa és önkéntes védelmezıje lett, amikor a hatalmas birtokon csatangolt. Sir Randall Braesford jobbkezeként lovagi címet nyert, amiért megvédte VII. Henriket és a királyi lobogót a csatában. Marguerite-nek annyira keveset jelentett, hogy a fiú nem ismerte az édesapját, hogy szinte alig gondolt erre. De Davidnek számított. Még mindig. Az ajtóban álló Astrid tett feléjük két lépést. – Milady? Uram? Marguerite nem törıdött a pöttöm szolgálóval, az elıtte álló férfi arcát tanulmányozta. – A hírnevedet használtad arra, hogy megfélemlítsd a kíséretemet – jött rá hirtelen. – Szép munka volt! De eljöhettél volna egyszerően Braesfordba is, miután Angliába értél. Sir Rand és a nıvérem, Isabel, valamint Cate és skót férje örömmel üdvözöltek volna téged, és bemutatták volna fészekaljnyi gyermeküket. – Braesfordba menni? – David arcán árnyék suhant át. – Mi maradt ott nekem? Míg béke honol, Sir Rand, Braesford bárója nem veszi hasznát a kardomnak. – Többet jelentesz neki – mindannyiunknak – egy kardnál! – tiltakozott a lány. – Ráadásul – folytatta a férfi –, ha Braesfordba sietek a megmentésedre, abba Sir Rand is biztosan belekeveredett volna. Nem érte volna meg viszályt szítani közte és a király között.
– Igaz – ismerte be elgondolkodva Marguerite –, az nem lett volna jó. – Sıt, lustának gondolhattál volna, mivel késın érkeztem, és még az esküvıvel kapcsolatban is meggondolhattad volna magad. – Azt aligha! David a lányt nézte, sötétkék szemébıl semmit nem lehetett kiolvasni. – Miért ne? Sok nı ment férjhez ahhoz, akihez parancsolták, mert azt remélte, hogy gyermek lesz a jutalma. Ezt Marguerite apró fejrázással utasította el. – Boldogan maradtam volna a nıvérem háztartásában csöppségei szeretı nagynénjeként. Még most is ott lennék, ha nem érkezik meg Henrik parancsa. De neked is máshol vannak kötelezettségeid, földjeid, váraid, embereid és fegyvereseid, akik tıled függnek. Hibáztam, amikor elszólítottalak mellılük. A férfi komoran elmosolyodott. – Minden jogod megvolt hozzá, Lady Marguerite. Fogadalmat tettünk. – Arra is emlékszel. – Igen – felelte David mély, magabiztos hangon. – Megfogadtam, hogy utolsó csepp véremig védelmezlek, szolgállak mindenben, amiben lovag szolgálhatja a hölgyét, megvédelek, szőzi tiszteletben tartalak, mindig tisztán a szívemben. Azon a napon, amikor csatába lovagoltam. Hogy is felejthetném el? – Én is így emlékszem – felelt Marguerite nem épp nyugodt hangon. Elakadt a szava a férfi ünnepélyes esküjét hallva, ahogy ott térdelt elıtte. Ezernyi álomban élte át újra, emlékezett rá, ahogy keze a kezéhez ért, az öröm ragyogására a szemében, érzelmei nemességére. Nappal is errıl álmodozott, mindez valahol olyan mélyen érintette meg, hogy bele sem mert gondolni, bár azt sem tudta biztosan, méltó-e ekkora megtiszteltetésre. Közben féligmeddig gyanította, hogy az érzelmek feleennyire sem voltak fennköltek.
– Óh! – suttogta David. Marguerite szája megremegett. – Mi… fiatalok voltunk, te pedig messzire kerültél attól az idıtıl, messze Braesford nagytermétıl, ahol azt az esküdt tetted. – Mégis kötelez, és ez mindig is így marad. Ez minden? Csak azért válaszolt a hívására, mert kötötte az esküje? Marguerite-nek nem volt joga mást hinni vagy várni. De mégis ezt tette, mégis. – Milady? – szólalt meg újra Astrid. Marguerite az apró szolgálónıre pillantott, aztán vissza Davidre. – Mindezek ellenére sosem jöttél vissza. – A lány lesütötte a szemét, és tudta, hogy hangja vádlón cseng, bár ez nem állt szándékában. – Miután lovaggá ütöttek, nem lehettem többé Sir Rand fegyverhordozója, és nem is volt rá szükség, egyedül kellett boldogulnom. – David oldalra döntötte a fejét. – És te? Sosem estél kísértésbe, hogy más férfit válassz férjedül? – Az ajánlatok, melyekkel találkoztam, nem feleltek meg. – Valóban? Marguerite azt kívánta, bár közönyös tudna lenni, de képtelen volt rá. – Nem mintha a gráciák híre miatt olyan sokan lettek volna. Henrik békén hagyott, talán hálából a családomtól kapott segítségért, vagy valószínőbb, hogy megfeledkezett rólam, hisz nagyon ritkán látott, kivéve, amikor alkalmanként az udvarba látogattam. Egészen tavaly télig. Házassági parancsa teljesen váratlanul ért. – Elıször akkor küldettél értem. – Viszonylag hamar, amikor úgy tőnt, Lord Halliwell, hajdani vılegényem az átok ellenére ép és egészséges. – A lány hátradobta a fátylát. – Közel s távol mindenhová üzenetet küldtem, tucatnyit, kéttucatnyit, többet is, de mindhiába. Astrid felajánlotta, kideríti, merre jársz.
– Egy kocsmában találtam rá – fonta össze a karját a mellkasán Astrid. – Látnod kellett volna, ahogy aprócska úriemberként jött felém, a haját akkora kalap alá rejtette, ami alatt akár aludhatott is volna, olyan zekében és nadrágban botladozott, amit jóval magasabb férfira szabtak. Azt hittem, bolond, amikor az ölembe vetette magát, és nem is akart leszállni onnan. Astrid felvisított. – Mégis mit hittél? – Ismerd be, hogy furcsán festettél férfigúnyában! – mosolygott rá kényszeredetten David. – De figyeltem rád, amikor a fülembe suttogtál. – Elıreküldött, hogy gyere el értem. – Marguerite nem hagyta, hogy eltereljék a figyelmét. – És itt vagy, bár nagyon megijesztettél. – Tekintete elsötétült, amikor eszébe jutott, mit tett még a férfi, mit engedett meg még magának, míg a karjában tartotta. – Bocsáss meg, de szükség volt erre. Jobban szerettem volna, ha nem ismersz meg, míg hallótávolságon kívülre nem kerülünk a kíséretedtıl, ha nem ismersz fel túl hamar. Marguerite értette, mire gondol, de véleménye szerint ez nem magyarázott meg mindent. – Nem venném a lelkemre, hogy törvényen kívülivé válj miattam. A férfi válla lassan megmozdult, sodronyinge nyakán megcsillant az aranydíszítés. – Az nem számít. – Számíthat, ha Henrik megtudja, mit mőveltél. Vagy ha felfedezi ezt a táborhelyet. Most mihez kezdünk? Marguerite könnyen belátta, hogy hasztalan térnének vissza Braesfordba, Henrik valószínőleg csak még több fegyverest küldetne utána nászkíséretként. Az efféle osztagtól nem lehet megtagadni a belépést, mert Henrik példát statuálva megostromolhatná az udvarházat és az ırtornyot. Ez veszélybe sodorná Rand és Isabel
családját, a gyermekeiket, embereiket és tulajdonukat. Rand talán vállalná a kockázatot, de David eltökélten el akarta kerülni mindezt. Mégis mi mást várt, miután hírnökként utána küldte Astridot? Igazság szerint nem igazán tudta. Ösztönösen cselekedett, mert David mellett mindig biztonságban érezte magát. Tudat alatt hitt az esküjében, hogy szolgálja ıt. Vagy talán mégis tudta mit várt, de még magának sem nem ismerte be. Remélte, hogy David titokban tér vissza, majd titokban megesküdhetnek, így örökre megakadályozva a Lord Halliwell-lel kötendı házasságát. A köztük lévı barátság mindenképp elviselhetıbbé tette volna a másik alternatívánál. Biztosan csak álmodozott. – Eszünk – szólt közbe Astrid, és az arcán tükrözıdı harag miatt nem mertek ellenkezni. – Forró a leves, és győlölöm, ha kihől. Ráadásul nyirkos a föld, és nevetségesen festetek, ahogy ott térdeltek, amikor bent is lehetnétek a melegben. Neki volt joga így beszélni, mert az apró ember kilenc hosszú évet töltött Marguerite mellett. Amikor kinevezték Yorki Erzsébet mellé a királyné bolondjának, egy kirándulóhajón utazott, mely felborult egy hirtelen viharban a Henrik uralkodása második évének tiszteletére rendezett ünnepségeken. Marguerite ugyanazon a hajón tartózkodott, és a többiekkel együtt a vízbe esett. Elküzdötte magát egy lebegı söröshordóig, aztán, miután látta a babaszerő alakot elmerülni a hullámok között, utánanyúlt, és biztonságba húzta. Henrik megtapsolta a mentıakciót, és közölte, hogy mivel Marguerite megmentette Astrid életét, innentıl kezdve az ı felelıssége. Astrid hálás volt, hogy otthagyhatja az udvari életet, nem kell a nap minden pillanatában produkálnia magát, vigyáznia minden szavára, és örökké visszavágnia a kegyetlen tréfálkozóknak. Viharos természető, de túl apró lény volt ahhoz, hogy megbüntessék ezekért. Hamarosan átvette Gwynne feladatait, mint Marguerite komornája, magára vállalta azokat. İ szolgálta ki Marguerite-et az asztalnál, elıkóstolt minden falatot. Szórakoztatta lanton, miközben a lány a szobában varrogatott, és közeli bizalmasává vált vakmerıbb
tréfáiban és kirándulásain. Olyan eltökélten védelmezte, mintha azt hitte volna, Marguerite tartozik hozzá, és nem fordítva. Most levest kanalazott a faragott fatányérokba, lerakta Marguerite és David elé, majd a sarokban álló tálalóasztalra kerek, sötét színő vekni kenyeret tett, mellé vízzel teli bögréket, és ezután csatlakozott hozzájuk. Hosszú percekig csendben ettek. Marguerite éhes volt, mert csak száraz kenyeret és egy szelet hideg marhahúst evett, aznap kora reggel. Miközben élvezte a gazdag levesbe mártogatott kenyérdarabok ízét, érezte, hogy visszatér az ereje és életkedve. Aztán felpillantott, készen arra, hogy tovább kérdezgesse Davidet a jövıjérıl. A férfi nem evett. İt nézte, arcán tartózkodó kifejezés ült. Egy pillanatra elkapta a lány tekintetét, majd lesütötte a szemét. Motyogott valamit arról, hogy utánanéz, az emberei kaptak-e enni, felkapta a fatányérját, és eltőnt az éjszakában. Marguerite homlokráncolva nézett utána. Astridhoz fordult. – Azóta így viselkedik, mióta ráakadtál? – Rosszabbul – válaszolta Astrid, miközben egy kenyérhéjdarabbal üldözıbe vett egy marhahúsfalatot a tányérja alján. – Olyan keményen hajtotta az embereit, hogy csodálkoztam, miért nem lázadnak fel. Igazság szerint a negyedük elmaradozott, mire elértük Calais-t. – Nehéz utazás lehetett ez neked – mondta együtt érzın Marguerite. – Nem volt olyan vészes – Az asszony megvonta a vállát. – Sir David talált nekem egy kis pónit, amin jobb ülés esett a pici lábaimmal a braesfordi hátaslovamnál. Aztán, mivel nadrágot és zekét viseltem, nem kellett oldalnyeregben ülnöm. Marguerite lenézett a tányérjára, majd félretolta. Tenyere élével lesöpörte a kenyérmorzsákat az asztalról, és nézte, ahogy a döngölt padlóra hullanak. Megköszörülte a torkát, és óvatosan, közönyt színlelve megkérdezte: – David nem mondta véletlenül, mit tervez velem, miután elrabol?
– Nekem nem. Gondolom azt, amit te akarsz. Marguerite ebben nem volt olyan biztos. Ennek az új Davidnek saját gondolatai voltak, és nagyon szerette, ha szigorúan a parancsai szerint végre is hajtják azokat. – Nem mehetek Braesfordba, mert Henrik biztosan ott keresne, és ugyanez igaz, ha a nıvéremnél, Cate-nél és a férjénél keresnék menedéket a birtokukon. David lehet, hogy magánál tart, amikor visszatér oda, ahonnan jött, de ha vele és a katonáival maradok, akkor hamarosan tábori szajhának neveznek majd. Mi más választásom marad? – Henrik királynéja kedvel téged. İ nem járhat közben az érdekedben? – Nos, lehet, de mekkora az esélye, hogy Henrik hallgat rá? Astrid lemondóan legyintett. – Hejjhó, akkor tábori szajhák leszünk! – Leszünk? – Bárhová is mész, követnem kell téged. Marguerite szemrehányón nézett rá. – Ne ess bibliai túlzásokba, kérlek! Most nem biztos, hogy el tudom viselni. – Egy pillanattal késıbb folytatta. – Bárhogy lesz is, David elég pontosan tisztában van a helyzetemmel. – A helyzeteddel? – Lady Marguerite-ként, egy lord lányaként. İ mindig is sokkal jobban tudatában volt a köztünk lévı rangbéli különbségnek, mint én. – Útközben nem tőnt különösen alázatosnak. – Nem? A szolgáló felvonta parányi szemöldökét. – Láttad azt az embert, milady? Megnézted alaposan? Nem ifjú már, hanem harcedzett katona. Tucatnyi hadjáratban harcolt, több elismerést és kitüntetést szerzett bárkinél. Miért érezné kevesebbnek magát bármilyen nınél vagy férfinál?
– Semmi oka nincs rá – felelte Marguerite felforrósodó arccal. Persze hogy megnézte ezt a megváltozott Davidet. Hogyne, amikor olyan jó ránézni. Érezte szigorúan kordában tartott erejét, hogy úgy ér hozzá, ahogy azelıtt sosem mert volna. De mégis letérdelt elıtte, vonakodott egy asztalnál ülni vele, akit régebben sógora fegyverhordozójaként kiszolgált az étkezéseknél. – De úgy tőnik, a különbség megmaradt. – Túlbonyolítod a dolgot. Marguerite hosszú percekig a szemközti falat bámulta, majd határozott fejrázással rántotta vissza magát töprengésébıl. – Mégis tudni szeretném, mik a szándékai. – Kérdezd meg tıle! Nekem nem mondott semmit. Ez várható volt. Amennyire Marguerite megfigyelte, míg Braesfordban élt, a férfiak szerették titokban tartani a terveiket. Sosem tudta biztosan, hogy azért, mert nem bíztak a nıi diszkrécióban, vagy csak jobb szerettek menet közben dönteni, fárasztó magyarázkodás nélkül. – Nem maradhat Angliában – mondta aggódó arccal. – Nem? – Mindenfélével megvádolhatják. Sosem akartam, hogy ekkora kockázatot vállaljon, álmodni sem mertem volna, hogy útközben elrabol. – Mit hittél, mit tesz? Az éj leple alatt jön el érted? – Valami ilyesmi – nézett félre a lány. – Találkozhattam volna vele, ha üzen nekem. – És aztán? Marguerite inkább hallgatott. Egy nem kívánt házasságot csak úgy lehet biztosan megakadályozni, ha más vılegény veszi át a kijelölt helyét. – Nem tudom. Olyan halvány reménynek tőnt, hogy eljön, hogy nem igazán gondoltam tovább. Astrid nem zavartatta magát, evett tovább. – Biztosra veszem, hogy Sir David tudni fogja, mit tegyen.
– Lovagoljon a tengerpartra, és szálljon hajóra, amint meg tudja szervezni. – Veled vagy nélküled? Ettıl a kérdéstıl különös módon elakadt a lány lélegzete. Ha Daviddel tartana, biztonságban lenne. Legalábbis nem fenyegetné a Lord Halliwell-lel kötendı házasság. A benne uralkodó zőrzavarból hirtelen harag fakadt. – Hogy tudsz ilyen nyugodt maradni?! – förmedt rá Astridra. – Csak gondolj bele, mi történik, ha Henrik csapatokat küld utánunk, kétszer-háromszor nagyobbat, mint Davidé. – Elıször ránk kell akadnia. Ne aggódj, milady! Sir David gondoskodni fog róla, hogy ne menj férjhez akaratod ellenére, még ha ehhez neki magának is kell elvennie. – Ez mind szép és jó, de nem voltál ott, amikor közölte, hogy eszébe sem jut megnısülni. – Ezt mondta? Marguerite kurtán bólintott. Akkor az Aranylovaggal beszélt, mégis hitt neki. Nem mintha bárkihez is hozzáment volna, ha nem muszáj. Szívesebben maradt volna hajadon, még akkor is, ha így nıvéreitıl és férjeiktıl függene. Nem különösebben bánta volna, ha oda-vissza járkál a két ház között, játssza unokahúgai és unokaöccsei szeretı nagynénjét, segít, ha megbetegednek, vagy ha egyik testvére újra gyermeket szül. Mégis, amikor nézte Isabelt és Cate-et a férjeikkel, gyakran érzett kínzó vágyat hasonló közelség, szeretıbb viszony után, mint amilyenekben eddig része volt. David nem tért vissza. Marguerite egy óráig vagy még annál is tovább bámulta a lángokat, miután Astrid teljesen felöltözve összegömbölyödött az egyik fal mellé fektetett, vékony szalmazsák közepén, és szokása szerint mély álomba merült. Meg akarta kérdezni Davidet a terveirıl, ki akarta deríteni, hogy neki akad-e jobb ötlete, hogy hová mehetnek, mit tehetnek. Végül a tızeg a
kandallóban már csak láng rágta hamuként parázslott. Marguerite felsóhajtott, beleburkolózott a köpenyébe, azután lefeküdt Astrid mellé, és mindkettıjükre ráborította a gyapjútakarót. De nem jött álom a szemére. Feküdt, bámulta a maradék tőz fényében a mennyezeten táncoló, sötét árnyakat. Nem tudott szabadulni a félelemtıl, hogy Davidet felköthetik, amiért fényes nappal merészelte elrabolni. Sokkal jobb lett volna, ha éjjel jön el érte. Találkozott volna vele Braesford hátsó kapujánál, csak üzennie kellett volna, hogy mikor. Kérdés nélkül követte volna. Nála egy férfiban sem bízott jobban. Legalábbis egy fiúban sem bízott jobban. Mit mővelt, amikor a segítségét kérte? Képtelen lenne elviselni, ha David az életével fizetne azért, mert válaszolt. Már a puszta gondolat is tırdöfésként hatolt a szívébe. Miért nem gondolta végig a dolgot? Az igaz, hogy kétségbeesetten el akarta kerülni, hogy Lady Halliwell legyen, de sosem küldte volna el Astridot, hogy találja meg Davidet, ha sejtette volna, hogy ez lesz a vége. Milyen különös volt látni ıt, és felfedezni a férfit, akivé vált. Elképesztı volt arcának és hatalmas termetének férfias tökéletessége. Nagyon magabiztos volt, elkötelezte magát a dicsıség és a hısiesség mellett. Valahol mélyen, legbelül kicsit félt is tıle, de inkább belehalt volna, mint hogy ezt beismerje. Mennyi viszontagságon, munkán, veszélyen és szörnyőségen kellett keresztülmennie ahhoz, hogy ilyen félelmetes lovaggá változzon. Marguerite már a gondolatát sem tudta elviselni. A férfi ettıl függetlenül kifejezte hódolatát elıtte, mint oly sok évvel ezelıtt, mielıtt hadba vonult, hogy harcoljon Henrikért a Stoke-on-Trent-i csatában. Esküje oly sokat jelentett neki most is, mint akkor, ugyanolyan sokra tartotta, mint lovagi esküjét. Az Aranylovag valószínőleg volt olyan erıs, bátor, igaz és tiszta, mint ahogy a balladák állították. Talán nem hazudtak a trubadúrok. Marguerite legalábbis szerette volna ezt hinni.
Az évekkel ezelıtti David jóképő fiú volt, erıs, markos legény, udvarias, de hajlamos a kedves humorra. Milyen büszkén volt Sir Rand fegyverhordozója, miután a sógora megmentette attól, hogy agyonverjék egy utcai csetepatéban. Ez azután történt, hogy elfutott a cserzımőhelybıl, ahová azok az apácák küldték inaskodni, akik kiskora óta nevelték az árvát. Az igazat megvallva Marguerite siratta azt a gyengéd, önmagát kínzóan háttérbe szorító fiút, aki nem akart többet az élettıl, csak Sir Rand hő szolgája és az ı barátja és védelmezıje lenni. Miért tőnt el a stoke-i mészárlás és hısiessége után? Marguerite sosem tudta meg. Ó, mennyit nevettek, mielıtt háború tört az országra! Futottak a széllel, a konyháról lopott ételt majszolták, miközben egy tiszta, hős viző patak mellett heverésztek, beszélgettek. Ültek a főben, és lóherébıl koszorút fontak. David egyszer megcsókolta a kezét, szája puhán, selymesen és melegen érintette a bırét. Máskor ı a hajolt fiú fölé, aki a fejét az ölébe hajtva aludt, és nagy merészen a homlokához érintette az ajkát. Ezektıl az édes emlékektıl majdnem sírva fakadt. Megırizte ıket, oly élénken éltek benne, mégis szinte álomnak tőntek… Hirtelen felriadt az ajtózsanérok halk nyikorgására. Merev testtel feküdt a takaró alatt, és figyelte a belépı árnyat, ami nyújtózott, mozgott mellette a falon. Alakja, magassága, válla szélessége alapján csak Davidé lehetett. Marguerite néma megkönnyebbüléssel felsóhajtott, és egy pillanatra hálásan lehunyta a szemét. David olyan halk léptekkel közeledett, hogy a lány észre sem vette volna, ha nincs ébren. Megállt a keskeny szalmazsák mellett. Hosszú percekig csak bámult lefelé, ahol a lány feküdt. Marguerite libabırös lett a ruhája alatt. A szíve úgy kalapált, hogy biztosra vette, David is hallja. Szempillái megrebbentek kissé, mielıtt megálljt parancsolt nekik. Azon tőnıdött, mit nézhet a férfi, miért nem fordult el azonnal.
David halk ruhasusogással letérdelt mellé. A lánynak hirtelen az jutott eszébe, hogy éjszakára biztosan levette a páncélját. Várt, azon tőnıdött, vajon mire készül, be akar-e csusszanni mellé. Borzongató várakozás volt, azon töprengett, hogy vajon ragadtatja-e magát még olyan szabadosságra, mint amilyet lovaglás közben megengedett magának. David kinyújtotta a kezét, szinte a lány arcához ért, Marguerite érezte a melegséget. De a férfi nem tett semmi mást, csak a vállára húzta a takaró lecsúszott szélét. A levegıben a lány feje felett érthetetlenül halk suttogás hallatszott. Aztán egy termetes férfihoz képest elképesztıen hangtalan mozdulatokkal hátrahúzódott. Kinyitotta az ajtót, mire hővös levegı suhant be. Halk puffanással csukta be maga mögött. Idıvel a tőz elhalt a sötétségben. Marguerite csak akkor aludt el végre. *** – Veszélyben vagy, ha itt maradsz! Menned kell! – Majd ha itt az ideje – felelte nyugodtan David Lady Marguerite sürgetı parancsára. Sejthette volna, hogy a hajnal csak újabb vitákat hoz. A lánynak szokása volt azt hinni, hogy parancsolhat neki, legalábbis apróságokban. A múltban kiváltságnak és örömnek tartotta, hogy engedelmeskedjen, de az régen volt, és sokkal jelentéktelenebb ügyekben. – Elıször gondoskodnom kell róla, hogy biztonságban légy. A ház mögötti ösvényen sétált a hölgyével, távol a kíváncsi szemektıl és fülektıl. A reggeli köd fehér baldachinként lógott a fák teteje felett, a felkelı nap ezüstös sugarai rézsút vágtak át rajta. Emberei mormogó hangján és alkalmankénti nevetésén túl csupán a madarak dallamos trillája hallatszott. A friss, édes levegıt valamilyen virágzó kúszónövény illata ülte meg, melybe füst, lovak
és a tábortőz fölé tartott nyárson piruló kenyér illata keveredett. Jó ilyen napon élni. – Hiba volt érted küldetni – közölte a lány, és összefőzte ujjait az ölében. – Gondolhattam volna, hogy ez lesz. Menj vissza oda, ahonnan jöttél. Ha gyorsan lovagolsz, az embereiddel a parton lehettek jóval azelıtt, hogy Lord Halliwell vagy… vagy Henrik utolérne titeket. A lány aggódott a biztonságáért, és ez olyan helyen érintette meg Davidet, mely oly kérges lett az egymást követı csapásoktól, hogy azt hitte, már nem is létezik. A lányra összpontosítva rendezte a légzését, így próbálta megfékezni teste forrongását. Elırenyúlt, és elvett egy szalmaszálat, ami beleakadt a Marguerite haját rejtı fátyolba, aztán hagyta, hogy ujjai végigkövessék a lány állának ívét az arccsontjáig, majd ökölbe szorította a kezét, és leengedte az oldala mellé. – Hagyjalak itt ırizetlenül? – kérdezte halkan. – Bolondság lenne azok után, hogy elragadtalak kíséreted biztonságából. – Nem alhatsz az ajtóm elıtt életed végéig! David tarkóját elöntötte a forróság. – Nem akartalak megsérteni. Így biztosra vehettem, hogy senki nem megy be, és… – És mindenki tudja, hogy nem aludtál mellettem az éjjel, igen, tudom! – szakította félbe a lány élesen. – Hálás vagyok az ötletért, ahogy Astrid is, aki átesett rajtad, amikor vízért indult ma reggel, de így csak még több a gond ezzel a nırablással. Ha a társaságodban maradok, az ugyanúgy veszélyezteti a jövımet, mint a nekem rendelt házasság. – Ha védelem nélkül itt maradnál, az valóban veszélyes lenne – közölte David keményen. – Nem mehetek el, nem hagyhatlak ırizetlenül. – Ha volnál olyan kedves hírnököt küldeni Braesfordba, Sir Rand majd eljön értem.
– Visszatérnél Braesford várába, tudván, hogy Henrik ott újra rád talál? – Azokról a szörnyőségekrıl nem is beszélve, amik megtörténhetnek, ha két magányos nı magára marad bármilyen kóbor erdıkerülı, erdei haramia vagy bármelyik, erre gyülekezı zsoldoscsapat kegyére bízva. Már a puszta gondolatra kirázta a hideg és émelygett. – Abban is bolondság volt reménykednem, hogy elkerülhetem a nekem rendelt házasságot, az biztos. – A lány szájának sarka egy pillanatra felhúzódott. – A nıknek alázatosan el kell fogadniuk az ilyesmit. – Nem hagyhatom – felelte David acélkemény hangon –, most nem! – Mit szeretnél, mit csináljak inkább? Nincs szándékodban feleségül venni. – Nem. Azt nem tehetem! Marguerite mélybarna szemében rosszalló kifejezéssel lendült felé. – Miért? Feleség vár Franciaországban? – Nem, nincs feleségem. Jól tudod, hogy miért. A lány arcán barackvirág színő pír terjedt szét. – A szent fogadalom, a keresztre tett eskü miatt, hogy történjék bármi, tisztán, lovagi módon szolgálsz engem, vágy nélkül, korlátozás nélkül? – Inkább a kardom markolatára esküdtem, de ez nem változtat rajta. – Régen volt. Gyerekek voltunk. – Nem teljesen. – A férfi röviden, hamiskásan elmosolyodott. Marguerite olyan szorosan összekulcsolta az ujjait, hogy elfehéredtek, mint a gyertyaviasz. – Persze, ott a gráciák átka, de azt hittem, egyszer azt mondtad… – Ó, igen, rám nincs hatása, mert attól a pillanattól fontos vagy nekem, amióta megláttalak, és mindig az is leszel – válaszolta David,
és szavai megújítottak egy másik, réges-rég tett esküt. Valahogy elégedettséggel töltötte el, hogy mindennek dacára kimondta ezt. Marguerite pupillája kitágult. – De ha nem félsz az átoktól… – kezdte, csak hogy rögtön elhallgasson. – Milady? – Ha elveszel… azzal a szolgálattal a javamra teszel. Marguerite javaslata lángra lobbantotta David szívét, izzó parázsként égette a mellkasát. Meghatotta a benne rejlı bizalom, és hogy a lány ennyire jól ismeri. Mégis, vannak dolgok, melyekre egyértelmő a válasz. – Ó, Lady Marguerite, nagyobb megtiszteltetést jelentene ez számomra bárminél, mint amiben eddig részem volt, de lehetetlen. Marguerite egy röpke pillanatig a férfi arcát fürkészte, majd félrenézett. – Nem kell történnie köztünk semmi fizikai természetőnek. – Akkor sem! – David hangja olyan volt, mint amikor szánkót húznak a sziklán. Kezét kardja markolatára tette, hogy emlékeztesse mindarra, amire esküdött és fogadalmat tett; addig markolta, míg belefájdult az ujja. Egyszerően úgy állt a helyzet, hogy soha nem vehette feleségül a lányt úgy, hogy megtartja tisztasági esküjét. Természetesen ezt neki nem árulhatta el. Egy férfi nem ad fegyvert olyan kezébe, aki biztosan felhasználja ellene. A szín Marguerite arcán elmélyült, ahogy a csalódott düh is a szemében. – Nem kívánsz feleségül venni. Jó, legyen. De sosem akarsz megnısülni? A lány nıi kíváncsiskodását hallva David elrejtette kényszeredett mosolyát, bár közben azon tőnıdött, nem lehetne-e ebbıl fegyvert kovácsolni. – Ilyet sosem mondtam. Marguerite zavartan nézett rá. – Ezt hogy érted?
– Csak neked tettem fogadalmat, hölgyem. Senki másra nem vonatkozik. – Tehát mást szabadon szerethetsz. – Szabad is voltam ebben a tíz évben – felelte David határozott arcátlansággal. A lány kurtán felnevetett. – Szóval a dalok, melyek bámulatos, szinte kielégíthetetlen szerelmi étvágyadról szólnak, nem túloztak. – Azt nem mondanám. – Azokat a történeteket sem tagadod, melyeket a szerelmes francia hölgyek és leányaik közötti vitézkedésedrıl mesélnek. David dacosan megvonta a vállát, mert nem mondhatott nemet. Nem volt köteles ellenállni az efféle hölgyek bájainak. Távol járt Braesfordtól, és azt hitte, sosem látja újra a falait, Marguerite-et sem pillanthatja meg többé. A testi kielégülésnek semmi köze nem volt a gyengédséghez vagy ahhoz, amit a lány iránt érzett, amikor fiatalok és gondtalanok voltak. Az elméjében Marguerite mindig fölötte állt az efféle, állatias vágyaknak. Ha testi étvágya ellene fordítja a lányt, akkor így lesz a legjobb. Marguerite tovább sétált, ı lépkedett mellette, és figyelte, ahogy a lány – mint mindig, ha zaklatott volt vagy elgondolkodott – megfogja fátyla egyik sarkát, és rágcsálni kezdi. – Akkor mit akarsz, mit tegyek, ha nem akarsz magad mellett tartani? – kérdezte a lány bosszúsan. – Hova menjek? Bármelyik nemeshez fordulok, abban a pillanatban átad Henriknek, amint megjelennek az emberei. Vagy esetleg papot hívat, és magát teszi férjemmé a hozományom kedvéért. – Nem csak azért – morogta David. Tekintete Marguerite arcáról nyaka finom hajlatára siklott, majd lefelé, keble édes halmára a ruhája alatt. Lelki békéje érdekében talán jobb lett volna, ha nem hozzák szóba a testi dolgokat. – Akkor sem, ha York fehér rózsáját követi. Elrejthetnek, hogy így hányjanak fittyet egy Lancaster-királynak.
– Vagy úgy dönthetnek, hogy kiváló bosszú, ha megerıszakolják Henrik egyik gyámleányát – vágott vissza a férfi. – Hát akkor? Kövessem az embereidet, mint valami egyszerő tábori szajha? – Nem! – tiltakozott David élesen. – Akkor mi marad? Én nem… Ó! – Marguerite megállt, miközben felismerés villant a tekintetében. – Így van! – értett egyet a férfi. – A zárda. Azt akarod, hogy apáca legyek. – A szavak olyan tompán csengtek, amilyen fénytelenné vált a lány tekintete. – Nem tetszik? Nem szokatlan megoldás. A zárda menedéket jelentett egy hölgynek, aki mint Marguerite, menekülni akart a házasságtól. Békés, imával töltött élet lenne, távol a férfiak kapzsiságától és kéjvágyától. Ha Davidnek ez utóbbi jobban tetszik, ám legyen. Esküje vaskötelékei ellenére sem volt szent. Marguerite lesütötte a pilláit, és elengedte a fátylát. A kezét csípıre tette. – Attól félek, hiányzik belılem az elhivatottság. – Mint a nık felébıl, akik egy zárda fala közé lépnek. A lány azonnal összeszorította az ajkát, majd felsóhajtott. – De a partra lovagolsz, ha már a jó nıvérekkel leszek? – Ha biztonságban vagy – bólintott egyetértıen David. – Elıbb nem. – Nos, uram… – kezdte a lány a boldogtalanság hangján. Ebben a pillanatban trombita harsant a reggeli levegıben, a madarak riadtan felreppentek. Rögtön ezután patadobogás és lószerszámok csörömpölése hallatszott. A zaj erısödött, közeledett, míg már a földet remegtette, és megrezegtette a fák leveleit. Lovasok tőntek fel. Két oszlopban lovagoltak a keskeny erdei ösvényen, ameddig a szem ellátott. Felettük hatalmas lobogó lengedezett, rajta sárga alapon vicsorgó, vörös sárkány, annak a férfinak a jelképe, aki alatta lovagolt.
David halkan, de három nyelven szitkozódott. Mellette Marguerite szaporán vette a levegıt, majd teljesen mozdulatlanná dermedt. A sárga lobogón Tudor Henrik jelképe díszelgett. Henriké, Anglia – e néven hetedik – királyáé.
3. FEJEZET
M
orgások, kiáltások és páncélzörgés zaja verte fel az erdıt. David fegyveresei egy szempillantás alatt – Marguerite legalábbis úgy érezte – alakzatba rendezıdtek; dárdák és alabárdok, íjak és kardok erdeje meredezett kifelé. Felsorakoztak a göcsörtös ösvény mellett, erıs bástyát képezve közte és a király emberei között. Parancs harsant, teli torokból. Nem mozdultak, nem támadtak, de nem adtak fel egy talpalatnyi földet sem. A király felemelte kesztyős kezét. A menet a háta mögött csörömpölve megállt. İfelsége egyedül léptetett elıre a lovával. Összetéveszthetetlenül királyi alak volt a legfinomabb kelmébıl készült, élénk színő vadászöltözékében. Kihúzta magát, mocorgott ültében, mintha elzsibbadt volna a lovaglástól. Megfontolt tekintettel nézett le Davidre és Marguerite-re. A lány szíve dörömbölt, a térdéig reszketés cikázott végig rajta. Pukedlizett, közben érzékelte David fél térdre ereszkedve tett, tiszteletteljes fıhajtását. A király kurta, szigorú szavát hallva David felegyenesedett, megfogta a lány kezét, és felhúzta maga mellé. Marguerite egyik kezét a karjára tette, majd arra a sajátját, hogy támogassa. Várták, hogy VII. Henrik kifejezze nemtetszését, és hogy mit vár tılük mindezért. Amikor Marguerite az éles, könyörtelen reggeli fényben felnézett a királyra, észrevette, hogy megöregedett, mióta trónra lépett. Válla görnyedtebb volt, hosszúkás, nemes arcát vékony orrnyerge mindkét oldalán a gond ráncai barázdálták. Homokszıke hajában ezüstös tincsek csillogtak a kalapja alatt, mely felfordított, recés karimájával egy gyermek rajzolta koronára hasonlított. Tíz év telt el azóta, hogy
Marguerite elıször megjelent az udvarban, akkor a király ereje teljében lévı férfinak tőnt. Most, nem sokkal negyvenen túl jóval idısebbnek látszott, és hihetetlenül fáradtnak. Mintha egész Anglia minden gondjának súlya az ı vállán nyugodott volna. És ki állíthatta az ellenkezıjét? – Ismét együtt vagyunk hát, David of Braesford – szólalt meg Henrik. – Végre. – Felség – válaszolta komoran a férfi, a behódolás legkisebb jele nélkül. Marguerite figyelte ıket, és észlelte a vibrálást kettejük között. Ezt a király egy-két udvaronca is észrevette, mert felvont szemöldökkel néztek egymásra. Ennek ahhoz a véres naphoz lehetett köze, amikor Stoke-nál David megmentette a király életét, és gyızedelmesen a magasba emelte a lehullott Lancaster-lobogót? Marguerite nem tudott más okot elképzelni. – Bizonyára meglep, hogy látsz minket – folytatta Henrik, könnyedén használva a királyi többest. David fejet hajtott. – Ahogy mondja, uram. – Bemegyünk oda, ahol magunk lehetünk – intett Henrik kurta kézmozdulattal a nem messze álló ház felé. – Ott megvitatjuk, minek köszönhetı ez a véletlen. Marguerite nem igazán volt meglepve. Valaki bizonyára sietve a királyhoz lovagolt az emberrablás hírével. Egy másik kétségtelenül követte Davidet, hogy elvezethesse Henriket ehhez a rejtett táborhoz. De csak akkor hozhatták ide a királyt ilyen gyorsan, ha a közelben vadászott, vagy országjáráson járt. Ez vajon milyen ördögi szerencsével történhetett meg? Marguerite, mivel nem tudta biztosan, hogy a parancs rá is vonatkozik-e, hátramaradt, amikor az alacsony ajtónyíláshoz közeledtek. De David nem engedte el, hanem magával húzta, amikor belépett a házba.
Astridot az ablaknál találták, ahol egy sámlin állva figyelte Henrik érkezését. Onnan pukedlizett magabiztosan, némi kérkedéssel. Henrik intett, hogy ugorjon le, és hozza elıre a sámlit. Aztán megfogta az ülıalkalmatosságot, és elbocsájtó mozdulatot tett. Astrid arcára aggodalom ült ki, de kihátrált a házból, és becsukta maga mögött az ajtót. Marguerite és David egyedül maradt VII. Henrikkel. A király rideg mozdulattal jelezte, hogy Marguerite foglalja el a zsámolyt. Ez nem udvarias gesztus, gondolta a lány, hanem a király így akarta elkerülni az alacsony ülıhelyet, ami egy szintre vinné a térdét a vállával, arról nem is beszélve, hogy akkor nekik Daviddel a földpadlóra kellene ülniük, hogy a fejük ne legyen a királyé fölött. Vagy talán Henrik csak jobban szeretett volna állva maradni. Nyugtalan volt, és feszültsége megfosztotta mozdulatait szokásos megfontoltságuktól. Ugyanez a feszültség érzıdött a levegıben, szikrázott, akár az alacsonyan lobogó lángok a kandallóban. – Bizonyára rájöttél, hogy minden lépésedrıl tájékoztattak minket, amióta csak elhagytad Franciaországot – vetette oda Davidnek a válla felett, miközben az egyetlen ablak felé sétált, aztán visszafordult. – Ahogy Lady Marguerite-érıl is, attól a pillanattól kezdve, hogy kilépett Braesford kapuján. – Igen, uram, valószínőnek tartottam – vallotta be David lesütött szemmel. – Az talán nem volt olyan egyértelmő, hogy az eljegyzés, amitıl oly könnyedén megmentetted a hölgyet, csupán csel volt. – Csel? – ismételte Marguerite döbbent hitetlenkedéssel. A király arcán szemernyi megbánás sem látszott. Tárgyilagosan folytatta: – Sajnálatos, de szükséges lépés. – Biztosra veszem, hogy szándékosan történt. – Bár a szavak udvariasnak hangzottak, David hangja metszı volt, akár az edzettacél penge.
– A lány csupán csalétek volt, se több, se kevesebb. – Henrik irigy tekintetet vetett rá. – Vissza kellett vonzania engem Angliába. – Ha válaszoltál volna számtalan levelünkre, üzenetünkre, amelyekben kértük, hogy jelenj meg a színünk elıtt, ha találkoztál volna a követtel, akit azért küldtünk, hogy kérje a megjelenésedet, akkor Lady Marguerite-et sosem kellett volna megrémíteni. Valójában erre az egész színjátékra nem lett volna szükség. – Megrémíteni? Azt állítja, hogy semmit sem tudott az ön trükkjérıl? Marguerite látta, hogy bár David a királyhoz beszélt, hideg tekintete az ı arcára szegezıdik. A lélegzetét is visszafojtva várt Henrik válaszára. – Lady Marguerite intelligensebb, mint a legtöbb ember, de nem szokásunk nıket államügyekbe beavatni. Marguerite felszegte az állát, miközben a kétélő bókon töprengett. Ugyanolyan nehezen fogadta el, hogy államérdekbıl rendezték úgy, hogy menekülni akarjon a nem kívánt házasságtól, mint azt, hogy nem is terveztek ilyen frigyet. – És Halliwell embereit? Vagy Braesfordéit? – Gondoltunk rá, hogy így elkerüljük a vérontást, de úgy döntöttünk, az a legjobb, ha rád bízzuk. Botorság lett volna bátorítani Halliwellt. Nemrég annak a jeleit mutatta, hogy túlontúl lelkesedik ezért a házasságért. – Igazán? – kérdezte David halkan. – Eléggé ahhoz, hogy megakadályozza a mentıakciót? Henrik arcvonásai megkeményedtek. – Mit akarsz ezzel mondani? – Calais-ban észrevettem egy férfit, aki szokatlanul nagy érdeklıdést tanúsított az útvonalam iránt. – Kétségtelenül a mi emberünk volt – vont vállat a király. – Ha magára vonta a figyelmedet, akkor rossz szolgákat alkalmaztunk, és utánpótlás után kell néznünk.
– Kémeket akart mondani, uram – pontosította David. – Mit tennél a helyünkben? Ha Európa összes koronás fıjének kémhálózata van, akkor nekünk is kell legyen, vagy hírek nélkül maradunk. – A saját alattvalóit is szemmel tartja, uram? – kérdezte Marguerite, határozottan bekapcsolódva a beszélgetésbe. A király sötét mosollyal jutalmazta csipkelıdését. – İk követhetnek el lese majesty-t,1 Lady Marguerite, és hozhatják rám a zendülés veszélyét. David töprengı tekintettel nézett rájuk. – Halliwell nem volt az ön cselének részese. – Ahogy mondod. – Nem akarta elnyerni a lány kezét. Ez megmagyarázta Marguerite-nek, miért ırizte meg a nemes továbbra is az épségét. Ha nem próbált szembeszegülni a gráciák átkával, akkor az soha nem is veszélyeztette. – Az eljegyzés csupán trükk – mondta, hogy tisztázza a helyzetét. – Ez a házasság sosem jött volna létre. – Lord Halliwell nem tiltakozott, amikor felajánlottuk neki, és természetesen kárpótoljuk, bármilyen sérelem érte arája elvesztése miatt. Persze ha az Aranylovag nem tőnt volna fel… Marguerite szája összeszorult, amikor megértette, mire céloz Henrik. A legkisebb lelkiismeret-furdalás nélkül kiházasították volna, olyan könnyedén odadobták volna Lord Halliwell-nek, mint ahogy megszabadulnak a csalitól, ami nem kell a vadászsólyomnak. – Nem értem, mibıl gondolta, hogy Sir David veszıdne ezzel. – A múltban már bebizonyosodott, hogy a három grácia magához tudja vonzani a férfiakat. Számítottunk erre. – De honnan tudta, hogy – akkor vagy most – volt közöttünk valami, ami miatt oka lett volna erre?
1
Felségsértés
A király csak a lányra pillantott. Marguerite-ben feltámadt a harag, amikor ráébredt, hogy ı is olyan alattvaló, mint a többi, akiket figyelni kell. David a király felé fordította a tekintetét. – Tehát miután megmentettem a hölgyet, a kémei mindvégig követtek bennünket, arra használta ıket, hogy elvezessék hozzánk a táborba. Miért ment ennyire messzire? Mit akar tılem? – Ez jó kérdés. – Henrik az alsó ajkát harapdálta, mintha azon töprengene, mennyit mondjon el, vagy hogyan. A feszültség a házban nıtt, szinte megfojtotta ıket. Marguerite hirtelen félni kezdett. Kissé összerezzent, amikor a király leeresztette a kezét, és Davidre nézett, mintha hirtelen döntött volna. – Hallottál egy bizonyos Perkin Warbeckrıl, miközben a kontinensen utazgattál? – A yorkista imposztorról? Láttam ıt egyszer-kétszer Bretagneban. – Milyen benyomást tett rád? Mit gondolsz róla? Marguerite tudta, hogy Henrik uralkodása e pillanatban nem különösebben békés. Alig szokott hozzá uralkodói szerepéhez, amikor megjelent az elsı trónkövetelı. Az ifjú, akkor alig húszéves Lambert Simnelt IV. Edward kisebbik fiaként mutatták be, aki csodálatos módon megmenekült a haláltól a Towerben. Követıit legyızték Stoke-nál, azután bebizonyosodott, hogy a fiút egy ír asztalos nemzette. Az azóta eltelt évek alatt gondok akadtak a francia VIII. Károllyal és más lázadásokkal a kontinensen, most pedig itt ez a Perkin Warbeck nevő kihívó. Warbeck már legalább hat éve zavargott, lassan haladt egyik udvarból a másikba, hogy támogatókat szerezzen, és feltöltse hadi kincstárát. Veszélyesebb ellenfél volt Simnelnél, lévén idısebb és magabiztosabb. Ráadásul a Plantagenetekre jellemzı szıke haja és kék szeme volt, valamint arroganciába hajló, fensıbbséges viselkedése. Azt is beszélték, hogy sokkal többet tudott a nagy, öreg
zsarnok Geoffrey of Anjoutól2 származó családról, mint amennyit bárki, aki nem bíborban született. A származását illetı magabiztosságból, vagy csupán politikai célzattal, de IV. skót Jakab támogatta Warbeck ügyét, olyannyira, hogy egyik nırokonát hozzá is adta feleségül. Bretagne hercegnıje – Warbeck állítólagos nagynénje, hisz IV. Edward testvére – áldását adta rájuk, és zsoldos hadsereget ígért. VIII. Károly francia király is királyi sarjként látta vendégül Warbecket, mivel bármi, ami megrázta az angol trónt, a hatalma számára elınyös lehetett. – Amennyit láttam belıle, az tetszett – felelte David erıltetett nyugalommal. Henrik grimaszolt. – Attól, hogy kedvelhetı, még nem Plantagenet-herceg. Beszéltél vele? Szerinted az, akinek mondja magát? Sokatmondó, ha Henrik lehetségesnek tartja mindezt. Egyesek szerették azt állítani, hogy ı parancsolta meg a hercegek, IV. Henrik fiainak a meggyilkolását a Towerben, mielıtt megostromolta volna Angliát, hogy harcba szálljon a koronáért. Ez elsı pillantásra esztelenségnek tőnt. Ha egyértelmő bizonyítéka lett volna arra, hogy Warbeck és Simnet hamis trónkövetelık, akkor már eddig is bemutatta volna azt, nem? – Bármi lehetséges, uram. Jól beszélt, és uralkodói légkör vette körül. A kétkedıket meggyızte a tudásával. – Lehetséges, igen. – Henrik behajlított ujjával dörzsölgette az állát. – Minket sem uralkodásra neveltek, de hamar ráéreztünk az ízére. Ami a kinézetét illeti… David cinikusan elmosolyodott. – Közismert, hogy Edwardot számtalan olyan fiúval áldotta meg a sors, akinek nemzését nem kísérte papi áldás. – Az Elizabeth Woodville-lel kötött házassága elıtt és után is – értett egyet Henrik. – A nıkkel nem bánt épp kedvesen, különösen 2
A Plantagenet-család őse
azzal a szegény hölggyel, akinek ígérték, mielıtt elfoglalta a trónt. Néhány vadhajtást elismert… – Néhányat nem – fejezte be helyette David hővösen. – Azt állítják, anyám is túlságosan jól ismerte. – Magunk is így halottuk – felelte Henrik bármiféle meglepetés nélkül. Marguerite ezt hallva különös szúrást érzett a mellcsontja alatt. Idısebb nıvére, Isabel egyszer említette, hogy David emlékezteti valakire. Aztán tovább töprengett a felmenıirıl, és hogy vajon miért az apácák nevelték, de ı alig figyelt oda rá. David az David, önálló személyiség, és ıt a többi nem érdekelte. Furcsa volt hallani, hogy most errıl beszél, mert fiatalabb éveiben sosem említette, hogy érdekelné, ki nemzette. – Bocsásson meg, felség – szólt közbe Marguerite erıltetett türelemmel –, de nem értem, hová akar kilyukadni. – Mindjárt odaérünk, Lady Marguerite. Valójában a születésed körülményei a legérdekesebbek számunkra, Sir David. – Hasonlatosságom Warbeckhez – húzta össze a szemét elgondolkodva David. – Arról van szó? Fagyos mosoly tőnt fel Henrik egykor érzékien telt, mostanra azonban már petyhüdt ajkán. – Vagy inkább ahhoz a férfihoz, aki az apja lehetett. – IV. Edwardhoz. – Rájöttél hát. Alattomos idıket élünk, mely alattomos eszközöket kíván. A csel mellett, melyet Lady Marguerite részvételével terveztünk, van más is. – Uram… – A lányt émelyítı rémület fogta el. Kezdte sejteni Henrik szándékát. – Mi lenne az? – kérdezte David halk, merengı hangon. – Alkotunk egy másik yorkista trónkövetelıt. A csend úgy sújtott le, akár a hóhér pallosa. A kandalló tüze suttogott a kandallóban, szél száguldott a fák között, a háztetı fölött.
A falakon túlról a fegyveresek halk moraja, a lovak dobogása és fújtatása hallatszott. David megmoccant, kihúzta magát. Mély, nyugodt hangon szólalt meg. – Még egy bitorló, uram? Warbecken kívül? – Warbeck komoly fenyegetést jelent, sokkal veszélyesebb, mint az ifjú Simnel egy évtizeddel ezelıtt – válaszolta Henrik kurta, egyetértı mozdulattal. – Elég idıs ahhoz, hogy egyedül uralkodjon, szép számban győjtött maga köré támogatókat itt és Európában is. Hívei száma napról napra nı, az ország legfelsıbb köreiben is. Gyengítenünk kell az erejét, megosztanunk a támogatóit, egy részüket más lobogó alá kell vonzanunk, közben a többieket meg kell akadályoznunk, nehogy csatlakozzanak az általa szított felkeléshez. – Azt hiszi, valóban támadni fog? – Ó, igen! A skótok múlt évben betörtek ıt támogatva, abban a reményben, hogy készületlenül érnek minket. Akik mögötte állnak, nem hagyják ki az alkalmat, és idén nyáron újra próbálkoznak. – Zavart akar kelteni egy második trónkövetelıvel, aki szintén azt állítja magáról, hogy a Towerben eltőnt egyik herceg. – Pontosan – mosolygott fagyosan Henrik. – És én vagyok a kiválasztott. – Ne! – suttogta Marguerite, bár nem lepıdött meg, amikor egyik férfi sem méltatta egy pillantásra sem. – Megfelelı a megjelenésed és a neveltetésed. Közel s távol elterjedt a bajvívásokon és csatákban elért hıstetteid híre. Kevesen lepıdnek majd meg, ha azt állítjuk, királyi vér csörgedezik az ereidben. A hírnevedben ennek bizonyítékát látják majd. David kurtán felnevetett. – Tehát törvényessé tesznek. – Warbeck azt állítja, ı Richárd, Edward kisebbik fia. Te is azt szeretnéd? Vagy inkább az idısebb nevét mondanád a magadénak? – Ne! – Marguerite talpra szökkent. – David, uram!… Ez ırültség!
– Edward tökéletesen megfelel – közölte David –, feltéve, ha rábólintok a tervre. – Nem teheted! – jelentette ki Marguerite sürgetın, és feléje fordult. – Csak gondolj bele, mit jelent ez! – Tisztában vagyok vele! – közölte a férfi egy röpke pillanatig a szemébe nézve. – Igazán? Valóban? A Warbecket követı yorkisták nem fognak tétlenül ülni, míg tönkreteszed a terveiket. Eltüntetnek a föld színérıl, lelkiismeret-furdalás nélkül megölnek. A Henrikhez hő Lancaster-pártiak is fenyegetésnek látnak majd, mert azt aligha lehet nyilvánosságra hozni, hogy királyi parancsra cselekszel. Mindenki ellened fordul majd! Ha elkapnak, árulónak neveznek. Felnégyeltetnek, és a fejedet kitőzik a madarak eledeléül! – Természetesen igaza van – közölte Henrik kifejezéstelenül. – Akkor az a kérdés – válaszolta David –, miért vállalnék ekkora kockázatot? – Jutalmat kapsz. – A király szeme szürke réssé szőkült. – Mit akarsz? Lady Marguerite-et és a hozománynak szánt földjeit? – Uram! – A javaslattól majdnem elakadt a lány lélegzete, így tiltakozása nyögésnek hatott. David ajka fanyar mosolyra húzódott. – Ha alig lesz esélyem, hogy bármelyiket is élvezzem? Nem, annál nagyobb kegyet kérek. Henrik arca elkomorult, de nem visszakozott. – Micsodát? – Ígérje meg, hogy Lady Marguerite-et soha többé nem adja senkihez! Adja írásba, hogy békében élhet, ahol csak akar, megkapja azokat a birtokokat, melyeket az édesapjától és a mostohaapjától örökölt, bármiféle kötelezettség és akadályoztatás nélkül élvezheti a jövedelmüket. – David! – suttogta a lány. Amikor a férfi kérése teljesen világossá vált elıtte, elkerekedı szemmel nézett rá. Csak az ı biztonságáért alkudozott, semmi másért, magának semmit sem akart
cserébe a veszélyekért, melyekkel szembenézne. Gondoskodni akart róla, hogy ne fenyegesse a házasság, soha. – Annyit kérek – fejezte be David, miközben elfordította a fejét, és sötétkéken ragyogó szemével a lány szemébe nézett –, hogy vegye ıt a védelmébe, óvja meg azoktól, akik megpróbálnának belépni a birtokra, és erıszakot követnének el rajta, hogy birtokolhassák ıt és a földjeit. – Ez minden? – kérdezte Henrik értetlen csodálkozással. – Ennyi elég. – Rendben – közölte a király, és kezét nyújtotta. – Rendben – értett egyet David, és elfogadta a király ígéretét. – Rendben – ismételte Marguerite suttogva, de szó olyan tompán kondult, akár a gyászharang.
4. FEJEZET
D
avid megparancsolta, hogy készítsenek bıséges tízórait a király embereinek. Astridot is visszahívta a házba, hogy szolgálja ki Henriket. A király kísérete fárasztó lovaglás után érhette el a tábort ezen a napon, és gyorsan újra lóra kívántak szállni, hogy visszatérjenek a várba, mely éppen elszállásolta a király kíséretét. Félszáz fegyveresével ı is velük tart majd, ahogy Lady Marguerite és pöttöm szolgálója is. Mindeközben Henriknek további tervei voltak a második trónkövetelıvel kapcsolatban. VII. Henrik aprólékos ember volt, sokat adott a részletekre. Kétségtelenül nagyrészt ennek köszönhette a sikerét. Davidnek megvoltak a saját tervei, de örömmel végighallgatta a királyt, mielıtt vitába bocsátkozott volna. Hacsak nem feltétlenül szükséges, bolondság összerúgni a port egy koronás fıvel. A legfontosabb pontokat megbeszélték, miközben Henrikkel az erdei ösvényen sétáltak, messze hallótávolságon kívül a többiektıl. Marguerite figyelte, ahogy elsétálnak, de nem próbált csatlakozni hozzájuk. Igaz, Henrik nem hívta, de David gyanította, hogy a lány vissza is utasította volna. Tudta, hogy mindkettıjükre haragszik, mert ebben a vállalkozásban csak katasztrófát látott. Emlékezett rá, hogy Marguerite mindig is jó ítélıképességgel rendelkezett. Ebben nem változott. Sok másban igen. Kevesebbet mosolygott. İszintébben beszélt, gondolatait és véleményét érthetıbben fejezte ki. Domborulatai puhábbak, határozottabbak voltak, szeme okosabban csillogott. Igaz, hogy amikor elhagyta, még szinte kislány volt, kiforratlan személyiséggel, lágyabb vonásokkal és viselkedéssel, alacsonyabb
termettel – nem mintha most különösebben magas lett volna. Még mindig olyan törékenynek tőnt, hogy rá akarta borítani a köpenyét, és védelmezın magához húzni. Amikor eljött Lady Marguerite-hez, sok mindenre vágyott. Ezekbıl valószínőleg nem sok mindent kaphatott volna meg. Már rég lemondott róluk, most sem számíthatott rájuk, nem vonná vissza fogadalmát, hogy megkaphassa mindezt. Nem, azt nem teheti, nem számít, mekkora a kísértés. Pedig bıven lesz része kísértésben. Amint elhelyezkednek Henrik mostani várában, a lány segíteni fog az oktatásában. İ oktatja majd a különbözı ismeretekre, melyek hasznosak lesznek, ha Edwardként, a York-ház hercegeként, az egykori V. Edward felnıtt alteregójaként kell megjelennie. Az ilyen közelség fájdalmas próbatétele lehet a fogadalmának, isten segítse! Elızı éjszaka majdnem hozzáért. A lány haja fedetlen volt, mivel alváshoz levette a fátylát. Vastag hajfonata egymásba font ezüstszalagokként csillámlott, az elszabadult, finom tincsek megmegvillantak, ahogy lélegzett. Gondolatban visszatért ahhoz a nyári naphoz, amikor végigszaladtak a dús mezın, Braesford alatt. A lány megbotlott, elesett, ı a földre hanyatlott vele együtt. Mind a ketten ifjú bolondokként nevettek. A lány fátyla fogócska közben kilazult, haja kiszabadult fogságából. Aztán Marguerite felült, föléje hajolt, miközben ı a hátán feküdt a lóherék, százszorszépek és vadvirágok közt. A lány ragyogó hajtincsei köréje hulltak, selymes függönyként zárva körül. A fénylı tincsek között átsütı napsugarak tucatnyi, ragyogó színben játszottak, a barnán túl arany, rozsdabarna, vörösesbarna és halvány korallbarna árnyalatokban, akár a bükk levelei ısszel. Elakadt a szava a varázslatos pillanattól, valahol mélyen legbelül némult el áhítatában. Nem is tudta biztosan, valaha magához tért-e abból a bővöletbıl. – Figyelsz, Sir David? – Igen, uram! – Akkor hát?
David a torkát köszörülte, mielıtt válaszolt. – Csatlakozom az ön állítólagos vadásztársaságához, és bezárkózom a jelenleg fıhadiszállásul szolgáló várba. Az elkövetkezı hetekben megtanítanak a viselkedési szabályokra, a megszólítás módjaira és formáira, amit egy leendı királynak születése óta ismernie kell. Ehhez a szerephez illıen felöltöztetnek, valamint ellátnak egy kisebb katonai egységgel is. – A saját fegyvereseiddel együtt ez az erı fogja alkotni a magad köré győjtött sereg elsı csatasorát – helyeselt Henrik. – Mire kiképezzük ıket, hogy kövessék a parancsaidat, szép erıt demonstrálnak majd, amikor megjelensz a vidéken. Ily módon úgy fog tőnni, hogy az emberek győlnek a lobogód alá. Errıl jut eszembe, azt hiszem, a fınix megfelelne. Azt jelképezi, hogy feltámadsz, a halálodról szóló régi mendemondák ellenére. – Bocsásson meg, uram, de már van jelképem. – Tisztában vagyunk vele. Töviskoszorú vagy valamilyen más növény, azt hisszük. Aligha megfelelı ehhez a vállalkozáshoz. – A korona az korona – makacskodott kérlelhetetlenül David. – Ezt én választottam és terveztem meg. Jó szolgálatot tett nekem. Nem válok meg tıle. – Ha elismernek Edward hercegként, IV. Edward fiaként, akkor valami harciasabbat kellene felmutatnod. Talán még a Plantagenetaranyoroszlánokat is. David csípıre tett kézzel szembefordult a királlyal. – Ha külföldön szereztem minden elismerést, és felnıttként fogok bele ebbe az ügybe, akkor miért? Miért ne választhattam volna magamnak, még akkor is, ha Edward vagyok? Henrik hosszú pillanatokig rosszallóan nézett rá. – Ennyire sokat jelent neked? – Igen – közölte a férfi higgadtan. A jelkép mintájául egy neki font korona szolgált. A forró nyári napon, amikor a feje Marguerite ölében nyugodott, figyelte a lányt, amíg az a lóherekoszorút készítette, szemöldökét összevonva
összpontosítás közben. Barna szemében ott rejlett a világ minden gyöngédsége, az ı szíve pedig belesajdult a reménytelen vágyakozásba, melynek, úgy tőnt, nincs kezdete, se vége. Marguerite ferdén a fejére helyezte a koronát, és ı igazi királynak érezte magát. A lóherekoszorú zörgı maradványa még mindig a poggyászában lapult. Pergamenbe és selyembe bugyolálta, beledugta egy erszénybe, azt pedig az egyik használaton kívüli csizmájában tartotta, hogy biztonságban legyen. Olyan messzinek tőnt mindez, annyira régi emléknek! A király fejet hajtott. – Harcolhatsz a jelképed alatt, ha muszáj, de kapsz egy másikat is, ami a Plantagenet-oroszlánokat ábrázolja. Mind a kettıt bemutatod, amikor kilovagolsz embereket győjteni az ügyed mellé. – Ahogy parancsolja! Henrik túl bölcs ember volt ahhoz, hogy kimutassa elégedettségét. Folytatta a sétát, és tovább sorolta a vállalkozásuk sikeréhez elengedhetetlennek vélt utasításait. David újra megállt. – Megjegyezném, uram, hogy bıven akad mentségem, ha viselkedésemben vagy emlékeimben hibát vétenék. Ha azt állítjuk, hogy Edward sok éven keresztül Angliától távol élt, akkor egyértelmő, hogy sok mindent elfelejtett, beleértve a részleteket is a Plantagenet-családról. Ráadásul találkoztam már néhány herceggel. A legtöbben nem épp a királyi viselkedés mintaképei. – Biztosra veszem, hogy egyikük sem adja ki magát leendı királynak – felelte Henrik. – Megítélnek majd, bárhová mész. Nem lehet másképp. Sokkal jobb egyedül rájönni, min bukhatsz el, mint amikor a nyilvánosság elé lépsz. David úgy vélte, hogy sokkal többet tud az udvari etikettrıl, mint azt Henrik, vagy ha már itt tartunk, Lady Marguerite feltételezte. Egy király mellett harcolt, akit a barátjának tarthatott, királyokkal és hercegekkel vacsorázott, járt náluk audiencián, és ott állt mellettük, amikor másokkal beszéltek.
De ennyiben hagyta. Nem akart a részleteken elbukni. Ráadásul az sem megvetendı, hogy hosszú napokat tölthet Lady Marguerite-tel, amikor a lány segít neki a királyi viselkedés finomságainak elsajátításban. Azzal kapcsolatban nem aggódott, hogy megszemélyesít egy herceget, bár valóban vékony jégen táncol majd. A veszély számára is olyan könnyen felismerhetı volt, akárcsak Lady Marguerite számára. Vigyáznia kell, hogy miközben ı felépíti támogatói bázisát, és ezzel kihívást jelent Perkin Warbecknek, nehogy akár a yorkista, akár a Lancaster-oldal elfogja. Rengeteget kell lovagolnia, megjelenni közel s távol, beszélni a piacokon a tömegnek és összegyőlt nemeseknek. Egy helyen ritkán maradhat néhány óránál tovább, mindig azok elıtt kell járnia, akik elpusztítanák, amit elért. Ahogy ıt is. Nem rettent meg a veszélytıl, de nem is becsülte alá. Lady Marguerite egy másik veszélyt nem említett. Diplomatikusságból, vagy csak egyszerően nem vette észre? Mindkettı lehetséges, de az is lehet, hogy túl kicsinek ítélte a sikere esélyét ahhoz, hogy elgondolkodjon ezen. Egyszerően szólva, az lehet számára a legnagyobb fenyegetés, ha túl sok követıt győjt. Mit tenne Henrik, ha az új Plantagenet-lobogó alá győlt támogatók elég erısnek bizonyulnának ahhoz, hogy megingassák trónján? Hőséget esküdött VII. Henriknek, de a király nem esküdött neki semmire. – Egy kérdés, uram – szólalt meg. – Igen? – Mi lesz azután, ha leverték ezt a felkelést, és Warbecket elfogták vagy megölték? Nyilvánosságra hozza a stratégiánkat, vagy elítéli a benne játszott szerepemet, és számőz a csatornán túlra? A király arcán töprengı kifejezés suhant át. – Annyira nem tekintünk elıre. Tény, hogy ez hiba.
– Lehetséges, hogy mielıtt eljutunk odáig, kiderül, hogy mégsem vagyok törvényes gyermek, és visszalépek a küzdelemtıl. – Ahogy ezt kimondta, David akaratlanul is eltőnıdött azon, hogy vajon Henrik azért nem vette-e számításba ezt a nyilvánvaló eshetıséget, mert arra számít, hogy új, hamis trónkövetelıje akkor már nem lesz életben? – Ez is elıfordulhat – ismerte be Henrik. – Egyesek gyávaságnak tarthatják, ha túl sokáig halogatom. – David a fejét rázta. – Jobban szeretnék ön mellett harcolni, ha eljön az ideje. – Én pedig megtiszteltetésnek venném, ha újra ott lennél – veregette vállon Henrik. – Bejelentem hát, ha a dolgok rendbe jönnek, és az imposztort legyıztük. Mindenkinek beszámolunk a nekünk tett szolgálatodról. David szerette volna megkérni rá a királyt, hogy tegyen erre esküt. Meg is tette volna, de mihez kezdene akkor, ha Henrik visszautasítja? *** A király érkezése után egy órán belül David és ıfelsége fegyvereseinek egyesített menete elhagyta az erdei menedékhelyet. Marguerite nem tudta biztosan, hogy merre tartanak. A kancáját és Astrid póniját egy sötét hajú férfi hozta oda a ház ajtajához, aki David fegyverhordozójának nevezte magát. Tolmácsolta parancsnoka jókívánságait és kérését, hogy szálljanak nyeregbe. Percekkel késıbb ott ügettek a sokaságban. Marguerite azt hitte, hogy David idıvel hátramarad, és mellette lovagol, esetleg azt is elmondja, mi történt közte és a király között a magánkihallgatáson. Aggasztotta a király ötlete, gyötörte a félelem, és ezernyi kérdést tett volna fel Davidnek ezzel kapcsolatban. Persze a férfinak voltak kötelezettségei, és nem akarta, hogy hanyagolja
azokat miatta, de csak lett volna kis ideje arra, hogy tudassa, hová tartanak, és mit tesznek majd, ha odaérnek. De David nem tőnt fel. Fegyverhordozóját jelölte ki helyettesének. A férfi Orlando of Sienna néven mutatkozott be, bár az angolok Olivernek hívták. Megnyerı férfi volt, sötét fürtjei vadul repkedtek a feje körül, szemei sötéten fénylettek, a mosolya csibészes. Köpcös volt, nem túl magas, mégis magabiztos fellépéső. Miután David egy lovagi tornán foglyul ejtette, az elmúlt több mint hat évben vele lovagolt, legalábbis ezt állította. Mivel nem volt pénze váltságdíjra, sem rokonai, akik kiválthatták, úgy döntött, mindenét odaadja neki: lovát és lószerszámait, páncélját, pajzsát és kardját. Amikor felajánlották neki, hogy inkább legyen David fegyverhordozója, összehajtogatta ısi családja lobogóját, levette lovagi tolldíszét, és hálásan elfogadta az ajánlatot. Mivel David nem törıdött a formaságokkal, bajtársak lettek a lovagi tornákon és a csatatereken. Ennél is több, barátok. Astridot nem érdekelte az olasz. Olyasmit dörmögött, hogy a férfi túlontúl sármos, és nem tudja, mi az a tisztelet. Vetett rá egy pillantást, és kissé kelletlenül fogadta a neki szánt udvariaskodásokat, majd minden tıle telhetıt megtett, hogy pónija a férfi paripája és úrnıje kancája között lovagoljon. Kicsit olyan volt ez, mintha egy kiskutya védelmezné egy bulldogtól. Csak még jobban felmérgesítette, hogy megvetı arckifejezése láttán a fegyverhordozó vékony bajsza alatt halványan elmosolyodott. Marguerite helyteleníthette volna apró szolgálója viselkedését, ha nem tudta volna, hogy Astrid már hetek óta Daviddel és az embereivel élt. Lehetséges, hogy okkal nem kedveli ezt az embert. – Tud valamit az úti célunkról, uram? – Ha Davidnek nem is tehette fel a kérdést, a fegyverhordozója talán elárul valamit. Könnyed hangon beszélt, mintha a válasz fikarcnyit sem számítana. Oliver of Sienna hanyagul vállat vont.
– A király emberei csak egy bizonyos vadászatról beszélnek. Azt mondják, az ön Henrikje dühöng. A legtöbbjük úgy hiszi, a kirándulás célja, hogy szarvast és vaddisznót találjanak, és az osztagunkra csak véletlenül akadtak rá. Mivel nem találtak nagy zsákmányt, most visszatérnek oda, ahonnan jöttek. Tehát ez Henrik meséje. El kell ismerni, hogy hihetıen hangzik. – Említették, hogy az merre van? – Valami jelentéktelen nemes várában, aki fárasztó történetekkel traktálja a vendégeit. Egy hideg kıhalom, átkozottul sőrő erdıbe zárva, egy napi kemény lovaglásra bármilyen várostól. A szakács nagy dicséretet érdemel, de a vendéglátó felesége szigorú várúrnı, a szolgálólányai pedig hajlamosak sikoltozni, ha sarokba szorítják ıket. – Képzelem – felelte a lány szárazon. – Igazán? – A férfi csillogó szeme mintha azt méregette volna, mennyire tapasztalt a lány az ilyesmiben. – A katonák természetét ismerve nem nehéz elképzelnem. – Marguerite rezzenéstelen arccal fordult el, és végignézett az elıttük haladó menetoszlopon, hogy vethessen egy pillantást David széles vállára. A férfinak semmi köze ahhoz, hogy teljesen tapasztalatlan, azonkívül, hogy a szolgálólányok könnyeit szárogatta, akikkel erıszakoskodtak. – Szánja meg szegény bolondokat, akik olyanok, amilyennek isten teremtette ıket – felelte a férfi. – Vagy amilyennek minket teremtett, mert nem tartom magamat többre egy átlagos férfinál. Kétségtelen, hogy ez az Úr tréfája. Annak hallatán, hogy az olasz önmagát is belevette az eléggé becsmérlı értékelésbe, a lány feléje fordította a fejét. – Vagy talán İ így teszi próbára a férfiúi önuralmat? – Ó, jaj, kevesen felelnek meg a kihívásnak! Kivéve Davidet. A lány szeme összeszőkült, miközben azon töprengett, menynyit tudhat a férfi David esküjérıl. – Davidet?
– Persze kapóra jön, hogy az egész nıi nemtıl nem kell megtartóztatnia magát. Világos, hogy Oliver mindent tud. Mit jelentsen ez? Azt, hogy David ártatlan szolgálatról tett esküje nevetség tárgya, olyan, furcsaság, mely csak rá vonatkozik? A gondolat érthetetlen módon fájdalmat okozott neki, de egyben dühítette is. Amekkora bolond volt, azt hitte, hogy a férfi az övé, mindig is az lesz, nem számít, hogy nincs közöttük testi kapcsolat. Azt hitte, a férfi a nıkben a hasonló gondolkodásmódot keresi. Rosszul hitte. Ez sosem volt elég Davidnek. Más nık ismerhetik a csókjait, az érintését, erıteljes birtoklását az ágyfüggönyök mögött, de ı nem. O soha. – Nos, önnel mi a helyzet? – folytatta Oliver. – Tudja, a hölgyek tényleg a lábai elé vetik magukat, hisz ı a bajnok, az ünnepelt Aranylovag. Nem lenne szép, ha rájuk lépne. Ha átlép egyen, mindig ott egy másik és még egy. Fárasztó az efféle hódolat. Astrid horkantva kapcsolódott be a beszélgetésbe. – Szóval azon fáradozol, hogy felszedje a legszépségesebbet. Kétségkívül a te segítségeddel. Oliver felnevetett, és megpaskolta Astrid állát. – Hát mire valók a barátok? Marguerite csendben igyekezett így gondolni Davidre. Nem ment könnyen, hisz azokban a braesfordi, régmúlt napokban rendkívül tiszteletteljesen, szinte áhítatosan viselkedett. Milyen messzire jutott azóta, milyen bámulatos tetteket hajtott végre, hogy ilyen magasra törjön. Olyan nagy dolgokat ért el, hogy tetteit, megjelenését, gáláns viselkedését és a hölgyekkel való gáláns bánásmódját ezernyi vándorénekes adta elı vitézi énekeiben. Nagyon megváltozott! Micsoda veszteség! Astrid rácsapott az olasz kesztyős kezére, arcára kiült a gyanakvás. – Nagyon igyekszel, hogy úrnım tudomást szerezzen az összes hódításról. Vajon miért? A saját szerepedet akarod kidomborítani
benne? Vagy biztosra akarsz menni, hogy ne kerülhessék el az úrnım figyelmét? – Milyen fondorlatos elméd van neked, cara,3 mindig tele gondolatokkal! – A fegyverhordozó hangjának fájdalmas csengése elárulta, hogy a kicsiny nı szavai elevenébe találtak. – Inkább az legyen tele, mint a te latrinád, ökör! De úrnımet nem fogod eltántorítani Sir Davidtól, mert tudja, mit kezdjen a szavaiddal. – Kár, mert valószínőleg ı fogja megöletni. – Uram! – kezdte Astrid. – Ilyesmi sosem állt szándékomban – szólt közbe Marguerite. Szerette volna tagadni a vádat, de túl sok igazság rejlett benne. Ha magát sem tudja meggyızni, hogy nem történik ilyesmi, akkor Olivert hogyan tudná? – A szándék keveset számít, ha az ember a hurokba dugja a nyakát. Milady, nem tudom, mi zajlott David és angliai Henrik között önnel kapcsolatban. De nem jó a közembernek a királyok ügyeibe keveredni. – Igaz – értett egyet a lány tömören. – Ön szokatlanul erıs hatalommal bír felette. Sosem láttam ıt még annyira nyugtalannak, mint most, útban önhöz. Mégis világos, hogy ez a mentıakció kelepce. Attól tartok, addig tart fogva minket, míg már reményünk sem marad a menekülésre. – Tiszteletre méltó, hogy aggódik – közölte Marguerite erıltetett nyugalommal. – David túl jó ember ahhoz, hogy ok nélkül haljon meg. De ne essen tévedésbe, milady! Mivel az ı parancsnoksága alatt állok, a saját bırömet féltem. A lány Oliver felé fordult, az arcát fürkészte, tanulmányozta szája vonalát a bajsza alatt, álla ívét, fekete szeme komor pillantását. Számított a cinizmusra. A mögötte rejtızı töprengı idegesség azonban elárulta, hogy valóban aggódik a barátjáért, ezért akaratlanul is jobban kedvelte. 3
Drága (olasz).
– Mit akar, mit tegyen? – kérdezte csendesen. – Azonnal forduljon meg, és nyargaljon a legközelebbi kikötıbe? – Ha elhinném, hogy megtenné. – Bizonyára tudja, hogy ahhoz már túl késı. A férfi odafordult, rámeredt, arcára düh ült ki. – Nem tudom! Vidáman sétálok végig az úton, melynek a végén lehet, hogy lemészárolnak. Amennyire én látom, mindez az ön kedvéért történik, Lady Marguerite. Ön szerint mit tegyek? Csatlakozzam az ön nemes ügyéhez, vagy üssem le a mi jó Davidünket, és szabadítsam ki a király markából? És az önébıl? Marguerite összerezzent az esztelen ötlet hallatára. Kancája tett egy-két táncoló lépést. Miközben újra irányítása alá vonta az állatot, a válla felett így szólt: – Ez az ön döntése, uram. – Így van! – morogta a férfi, miközben elhúzta mellıle a lovát. – Így van! Marguerite gondterhelten figyelte, ahogy az olasz elıreüget. Vajon David emberei is így állnak az elıttük álló vállalkozáshoz? Nem szívesen gondolt erre, mert ez gondot okozhatott a csapatban. Parancsnokukként ez persze David problémája, de ı is felelısnek érezte magát. Csak miatta vannak itt. Warbeck ügye csak újabb összetőzéshez vezet a Yorkok és Lancasterek között. Egyesek állították, a viszály a Yorkok fehér rózsája és a Lancasterek vörös rózsája alá győlök között – melyet néhányan a rózsák háborújának hívtak – véget ért a bosworthi csata után, mely trónra juttatta Tudor Henriket. Persze azóta a király megerısödött. Ettıl függetlenül a pozíciókért és a legfıbb hatalomért folytatott harc sosem szőnt meg igazán. Úgy tőnt, nem is fog, míg ki nem ontják az utolsó csepp Plantagenet-vért, el nem őzik, vagy meg nem ölik az utolsó Plantagenet-trónkövetelıt. És most David készen állt arra, hogy Henrik parancsára harcba szálljon a koronáért. Tetemes számú követıt kell győjtenie ahhoz, hogy sikeresen megosszák a yorkista oldal erejét. És aztán? A király
jelenlétében nem merte említeni, de leginkább attól félt, hogy túl jól sikerülhet David szervezkedése rivális yorkista vezetıként. Akkora veszéllyé válhat Henrik Lancaster-uralmára, hogy meg kell tıle szabadulni. Képtelen lenne elviselni, ha ez megtörténne. David túl jó ember ahhoz, hogy ok nélkül meghaljon. Ha másban nem is, de ebben egyetértettek Oliverrel. Tompa patadobogás ébresztette fel hátborzongató gondolataiból. David lovagolt felé a menet mellett, a nap megcsillant az itt, a barátai közt páncél és sisak nélkül viselt láncingén, fel-felragyogott paripája díszes lószerszámán. Mosolyogva közeledett, kivillantva fehér fogsorát napbarnított arcából. A lány szíve oly hevesen dobogott, hogy a lélegzete is elakadt. – Miért oly rosszkedvőek, hölgyeim? Oliver szépen bókol, de nem hiányolhatják máris. Astrid undorodó hangot hallatott. – Azt a sárkánykígyót? Soha! – Nem? – A férfi lassított, melléjük léptetett a lovával. – Biztosra vettem, hogy a jelenlétében gyorsabban telik az utazás. Astridhoz beszélt, de Marguerite az arcán érezte a tekintetét. – Szépen tud beszélni – jegyezte meg a lány óvatosan. – Ugye? Sok éjen át szórakoztatta az embereket Rolandról vagy Oroszlánszívő Richárdról szóló énekekkel. – Véletlenül nem rólad írta azokat? David félrenézett, miközben pír futotta el az arcát. – Talán egyet-kettıt, de csak tréfából. – Amiket én hallottam, azokban kevés volt a komédia és sok a vakmerıség. – Mind nagyban túloz. Mindenetek megvan? – váltott témát David. – Rendben visz a lovad? Nincs szükséged másikra, pár perc pihenésre? – Nagyon jól megvagyunk. – Úgy tőnt, jobb, ha nem beszélnek többet David hírnevérıl, ha ennyire zavarba hozza. David Astridra pillantott, aztán vissza Marguerite-re.
– Oliver nem kellemetlenkedett? Úgy értem, nık társaságában ragyog, de néha túl tolakodó. – Egyáltalán nem – felelte Marguerite. Oliver David barátja volt. Bármit is mondott volna, az nem okozhatott problémát közöttük. – Piperkıc majom! – dohogta ugyanakkor Astrid. – Ha túlságosan tolakodott… Marguerite nem tudott elfojtani egy mosolyt. – Biztosíthatlak, hogy tudtam volna, mi a teendım. David biccentett. – Nem kell tartanod a bókjaitól. Egyáltalán nem gondolja komolyan. – Bizonyára. – Biztosra vette, hogy Oliver máshogy viselkedett volna, ha szolgálólány vagy fogadóslány, de ez most más helyzet. Érdekes módon az a gyanúja támadt, hogy óva intenék a férfitól. Erre semmi szükség, de Davidnek ezt nem kell tudnia. David még egy percig ıt fürkészte, majd elmondta, hogy mikor és hol fognak legközelebb megállni, és mit ebédelhetnek. Ezután arról beszélgettek, mi változott Braesfordban, mióta elment onnan. Madeleine, a kislány egészségérıl, akit Isabel és Rand a király parancsára örökbe fogadtak, valamint másik gyermekükrıl, és arról a várról, ahol Cate és Ross élt négy gyermekükkel. Marguerite válaszolt a kérdésekre, mosolyogva beszámolt családja életének apró-cseprı történéseirıl, de a figyelme elkalandozott. Tekintete újra és újra megpihent Davidén. Jóképő, szép arcú és termető ifjú volt. Az évek alatt magasabb, testesebb lett. Széles válla izmait tökéletesen kiemelte páncélinge acélhálója, szeretett volna végigsimítani rajtuk a kezével. Az alsó ajka érzéki, egyben rendkívül férfias formája forróságot ébresztett az altestében. David szeme mélykéken csillámlott, de semmit nem árult el a gondolatairól. Rendkívül erıs alak volt hatalmas paripáján, intelligenciája és edzettsége, elszántsága páncélként védte. Olyan önuralma volt, mintha semmi sem érinthetné meg.
Hihetetlen, hogy azt hitte, ismeri. Az is, hogy csak a múltbéli barátság miatt válaszolt a hívására. De ha nem ezért jött el hozzá, akkor miért? Miért? Ebben a légkörben teltek az utazás órái. Késı este, amikor az ég ibolyakékké változott, bástyák tőntek fel a környezı erdı félhomályában. Végre elérték a várat, ahol Henrik szándékai szerint Davidnek fel kellett készülnie arra, hogy királyi herceggé változzon.
5. FEJEZET
D
avid hosszan és szívbıl jövı dühvel átkozódott. Annyi mindent meg tudott tenni könnyedén. A legtöbb férfit legyızte kardpárbajban, a lovagi tornákon tízbıl kilencszer kiütötte ellenfelét a nyeregbıl, és bárkit képes lett volna asztal alá inni. Magánügyeiben tartotta magát az elveihez, és észrevette ellenségei mögöttes szándékait. Viszont képtelen volt emlékezni arra, hogy fogadnia kell mások fıhajtását, a körmenetek élén kell lovagolnia, és beszélgetést kell kezdeményeznie másokkal. Állandóan elfelejtett lassan enni, hogy senki ne maradjon éhen, mert attól a pillanattól kezdve nem tömhetik tovább a bendıjüket, hogy ı eltolta maga elıl a tányérját. Hogy lassan sétáljon, különben a neki szánt fıhajtások és az udvariaskodások úgy néznek ki, mint rosszul összeszerelt marionettbábuk szaggatott mozdulatai. İrjítı volt. Mindazonáltal éjjel-nappal folytatódott okítása a királyi viselkedést és a protokollt illetıen. Eddig a királyhoz közel álló udvaroncok tanították titokban. Aztán elérkeztek a táncig. Úgy tőnt, egy hercegnek tudnia kell könnyedén szökellni. Úgy gondolta, ha végig kell szenvednie az efféle okítás megaláztatásait, akkor ne valami öregedı, pipaszár lábú, fogatlan zenész irányításával tegye, legyen az bármennyire diszkrét. Lady Marguerite-et kérte oktatójának. – Hol voltál? – kérdezte csípıre tett kézzel, amikor a lány a hosszú galérián mint egy tündéri jelenés közeledett felé halványzöld selyemruhájában, melyre zöld indák hálózatát hímezték. Kihívó és
mégis ártatlan jelenség volt, akár egy erdei nimfa. – Az étkezéseket kivéve alig láttalak, mióta ideértünk. – Mivel a várat elfoglalta a király vadásztársasága, vendéglátónk jó hitvese és várúrnıje, Lady Joan bölcsebbnek tartotta, ha a szobájában marad. Lányai és én vagyunk a szolgálatára, mert nyers beszédő, és úgy üt, mint a katonáid parancsnoka. Marguerite barna szeme jókedvően csillogott. – El sem hinnéd, mennyit hímeztünk egy falikárpitra. A hölgy tervezte, és a nagyterembe szánják. A király látogatását kellene megörökítenie, de a szarvasok úgy festenek, mintha fagyökerek nınének ki a fejükbıl, a nyulak pedig egerekre hasonlítanak. David akaratlanul elmosolyodott. A lány humora mindig szórakoztatta, még akkor is, ha néha kissé csípıs volt. Ráadásul a látványa megörvendeztette a szívét. Nem emlékezett rá, hogy ezelıtt ennyire formás lett volna, ilyen kecsesen, ilyen ösztönös vonzerıvel mozgott volna, de most nagyra értékelte. Ha már teste fájdalmasan fejezte ki lelkesedését, legalább zekéje nem a nevetségesen rövid szabás szerint készült, ami egyértelmővé tette volna az állapotát. – Szegény Lady Marguerite, a varrás sosem volt a kedvenc idıtöltésed. Úgy emlékszem, az öltéseid felét segítettem kibontani. – Igazán kedves volt tıled, hogy segítettél! – válaszolta a lány, amikor megállt elıtte. – Manapság már kissé jobban bánok a tővel, de merem remélni, hogy most nem erre a képességemre van szükséged. David elárulta, mit szeretne, és várt, vajon a lány mit szól hozzá. – Tanítsalak meg táncolni? – kérdezte zavartan összevont szemöldökkel. – Ez Henrik parancsa? – Természetesen. – Értem, hogy táncolnod kell valamilyen mulatságon, de bizonyára… – Értesz hozzá? – szakította félbe a férfi, mert nem volt hangulata végighallgatni az ellenkezést. – Ismered a legújabb stílus lépéseit és fordulóit?
– Igen, de… – Kitőnı! Azonnal kezdjük! Marguerite pillái alól kérdı pillantást vetett rá, ezért David azon tőnıdött, nem tőnt-e akaratlanul is zsarnokoskodónak. De a lány nem akadékoskodott. David megkönnyebbülve megfordult, és intett egy, az egyébként üres galéria távolabbi végében felállított spanyolfal mellett ácsorgó inasnak. Pár pillanattal késıbb zene csendült fel mögötte, vidám melódiát játszottak violán, lanton, sípon és dudán. – Pont megfelel! – szólalt meg Marguerite, elfogadta a férfi feléje nyújtott kezét, és a parkett közepére sétált vele. – De mi okból rejtıznek el ezek a zenészek? – Az elıkészületek idejére inkognitóban kell maradnom. A lány mélybarna szemeiben hitetlenkedés villant. – Bizonyára kíváncsiak. – Azt hiszem, fizettek nekik, hogy ne legyenek azok. – Á! A férfi hosszú percekig lépkedett, forgott és állt lábujjhegyen a lány példáját követve, sétált, mintha más táncosok között lépkedne. Marguerite keze karcsú volt, hosszú ujjakkal és szépen formált körmökkel, amikor megfogta, hevesebben vert a szíve. Amikor a lány szoknyája hozzáért a vádlijához, mintha ezernyi méh csípte volna meg. Nehezen állt ellen a kísértésnek, hogy tekintete ne pihenjen meg a lány kebleinek puha halmain a ruhája alatt. Marguerite közelebb jött, a mezei virágok és a meleg nıi test illata lengedezett körülötte, amitıl megrészegült, akár egy erjedt bogyókból lakmározó vörösbegy. Éretlen és könnyen lenyőgözhetı ifjúként úgy gondolta, hogy Marguerite nem közönséges hölgy. A véleménye nem változott: a lány maga volt a szépség és elegancia, ráadásul melegszívő is. Egykor azt is hitte – lévén idealista –, hogy számára az egyetlen tisztes út, ha nem ér a lányhoz. Miért nem jött rá, hogy mások is láthatják olyannak, mint ı, de nekik kevesebb a fenntartásuk?
Amikor egymáshoz léptek, és kezükkel hidat formáztak, mintha hagynák, hogy más táncosok átvonuljanak alatta, a lány grimaszolt. – Könnyebb lenne több táncossal. A király nem szervezhetné meg? – Talán, de nem herceghez illı bemutatni ügyetlen próbálkozásaimat, ahogy a jobbakat utánzóm. A lány rosszalló pillantást vetett rá, valószínőleg túlságosan szerénykedı megjegyzéséért. – Nem tudnák, hogy te vagy az állítólagos Edward. Csak az Aranylovag lennél. – Igaz, de egyeseknek késıbb eszébe juthat sutaságom. Marguerite oly figyelmesen fürkészte David arcát, hogy a férfi tarkója égni kezdett, ahogy teste más tájékai is. Látta a tükörképét a lány fahéjbarna szemében. Azon tőnıdött, milyen lenne a lány a szenvedély tetıfokán: megosztaná-e gyönyörét, vagy lehunyt pillái mögé rejtené. – David, biztosan ezt akarod? Tudod, hogy nem kell megtenned; akkor nem, ha csak miattam teszed. David órákig tudta volna hallgatni nevét a lány ajkáról. Ez annyira megzavarta, hogy kényszerítenie kellett az elméjét, hogy felfogja a lány kérdését. – Biztosan – felelte határozottan és semmit nem változtatnék a megállapodáson. Marguerite-et nem gyızte meg. – Ma éjjel elhagyhatnád a várat. Ha senki nem tudja, miért vagy itt, akkor a kapuırnek sem oka, sem parancsa nincs arra, hogy megállítson. – A szavamat adtam, hölgyem! A lány nyílt tekintete végtelen pillanatokra az övébe kapcsolódott, majd felsóhajtott. – Így igaz. – Megtisztel, hogy törıdsz a biztonságommal – suttogta a férfi halkan Marguerite fátyla mellé, miközben a zene ütemére lépdelt
mellette. Jobbjába fogta a lány jobb kezét, bal karját lazán Marguerite háta mögött tartotta. A ruha anyagán keresztül érezte a lány bırének melegét, selymes puhaságát. – Nemcsak törıdöm vele – közölte a lány, miközben megvillant a szeme, és hátradobta a fátylát –, rettegek miattad! Érzem, hogy ez így nem jó! Nem sülhet el jól! – Balsejtelem gyötör? – A három nıvér közül mindig Marguerite volt a legintuitívabb, fıleg, mivel mindig kereste a jeleket, ómeneket. David szerette volna figyelmen kívül hagyni mindezt, de túl sokszor látta beteljesülni a jóslatait ahhoz, hogy kételkedjen. Ráadásul azzal csak bosszantaná a lányt, ha hitetlenkedne. – Így is mondhatjuk, mert mindenhol problémát látok. Warbeck éveket töltött azzal, hogy kiépítse a bázisát, így sokkal elırébb jár abban, hogy híveket győjtsön az ügyének. Hogyan versenyezhetnél ezzel? És mit teszel azután? Hisz lesznek, akik szembeszállnak veled. Mindenütt kémek leselkednek, minden függöny mögött áruló, minden bokorban besúgó lapul. Isteni csoda lesz, ha nem ölnek meg az elsı héten, amikor kilovagolsz. David szíve zakatolt, de minél erısebben kalapált, hangja annál lágyabb lett. – Vadásztak már rám, Lady Marguerite. – Így még nem, az biztos! David karizmai megkeményedtek a lány háta mögött, akár a vas, alteste a nadrágjának feszült, míg már nem maradt benne hely. Elképesztette, hogy a lány egyáltalán nincs tudatában, milyen hatással van rá. De aztán eszébe jutott, hogy akár ugyanolyan ártatlan is lehet, mint amikor évekkel ezelıtt elhagyta. – Sokféle ellenség létezik – közölte ravaszul. – Erre magad is rájöhettél már. – Ezt hogy érted? – Marguerite fátyolos tekintettel elvált a férfitól, körbeszökkent egy képzeletbeli sarokpárt, majd visszatért. – Amikor az udvarban jártál, udvaroltak neked, nem? A férfiak vakok, ha nem vonzódnak hozzád.
– Ne feledd a részemet apám birtokából! – jegyezte meg a lány csípısen. – Az sokkal nagyobb vonzerı. – Mégsem mentél férjhez. Nem tetszett egyetlen férfi sem, senki, aki arra csábított, hogy elhagyd a nıvéreidet, vagy legalábbis belekóstolj a tiltott örömökbe egy sötét sarokban? Marguerite pillantása gyanakvóvá vált. – Megfeledkezel a gráciák átkáról, nem is beszélve azoknak a félelmetes férfiaknak a védelmérıl, akikhez a nıvéreim hozzámentek. – Akkor semmi merész kacérkodás? Sem éjféli találka? Nincs semmi megbánnivalód? A lány megvonta a vállát. – Aki eléggé elszánt volt ahhoz, hogy komolyan udvaroljon, kockáztatva a rövidebb életet a tömött erszényért cserébe, himlıhelyes, bibircsókos vagy ısz szakállú volt. A többit nem akartam csak kíváncsiságból megtenni. – Igazságtalan vagy magaddal – vágta rá a férfi azonnal. – Sokkal többrıl szól az. – De ahhoz nem elég, hogy kísértésbe essek! – vágott vissza Marguerite nyíltan. A lány érintetlen, biztosan az. Ettıl a csodától elakadt David lélegzete. Vad öröm cikázott át rajta. Ostobaság, aljasság, önzıség, de nem tehetett róla. A lány érintetlen, és az is marad, ha rajta múlik. Ha az övé nem lehet, akkor más férfi sem kaphatja meg. – Nem most csinálsz ilyet elıször – jelentette ki Marguerite a pillái alól nézve rá. – Úgy értem, táncoltál már. Azt hiszem, nem vagy olyan felkészületlen, mint amilyennek látszani szeretnél. – Igazán? – Míg a lány tapasztalanságával volt elfoglalva, David megfeledkezett róla, hogy az újonc szerepét játssza. Tettethetné, hogy megbotlik a lány uszályában, de nem volt benne biztos, hogy a lányt bolonddá tehetné-e. – Érthetı, ha belegondolok. Különben nem tettél volna nagy hatást a francia udvarra.
– Feltéve, ha az volt a célom. – David megpörgette a lányt a terem végében, majd elindult visszafelé. – Miért ne – kérdezte a lány enyhe rosszallással –, ha számtalan francia hölgy társaságát élvezhetted? A férfi majdnem felnevetett, de idejében visszafojtotta, amikor rájött, hogy a lány nem úgy értette, ahogy hangzott. Marguerite sosem féltékenykedett. Mindazonáltal szorosabban tartotta a lányt, tekintete szépen telt ajkára szegezıdött. Feszítette a vágy, hogy megkóstolhassa édességét, megkeresse a forrását. A lányon remegés cikázott át a karjaiban, David érezte, hogy rá is átragad. Lenézett Marguerite-re, és alámerült szeme barna mélységébe. Olyan csábító keverékét látta ott a kétségnek és a tudatosságnak, nyíltságnak és ösztönös hívásnak, hogy közeledett a fejével. Megállt. Újra közeledett. Marguerite nyelt egyet, majd nedves, rózsaszínő nyelve hegyével benedvesítette alsó ajkát. David hirtelen ádáz forróságot és lüktetı fájdalmat érzett az ágyékában. A lány ártatlan, de tud a férfiak állati vágyairól. Látnia kell, hogy az izmai megfeszülnek, és felforrósodik az arca. De az isten szerelmére, miért hagyta, hogy észrevegye? David megszokta, hogy feleljen a nık bájaira, hogy lelkesen üdvözlik tomboló vágyát. Ez más helyzet, és errıl nem feledkezhet meg. Vasakarattal kell uralkodnia magán. Megállt, így a lány is kénytelen volt. Kiegyenesedett, elvette karját a lány derekáról, és eléje lépett. Olyan könnyed hangon szólalt meg, amennyire csak tudott. – Lehet, hogy gyorsan tanulok. Ez eszedbe sem jutott, Lady Marguerite? – Az is lehet, hogy a megtévesztés mestere vagy, vagy azóta figyelted a táncolókat, amióta csak megérkeztünk. – Felnézett Davidre, az arcát fürkészte, kutatta a tekintetét, mintha nem lenne meggyızıdve arról, hogy a férfi ártatlan. – Ó, igen! – mondta David hirtelen. – Tudod, figyeltelek, méghozzá a lehetı legnagyobb igyekezettel.
A lány arcán feltőnı pírt nem csak a kimerítı tánc okozta. – Ezért kérted Henriket, hogy én legyek a tanárod? – Ki mást választhattam volna? – mosolygott rá David, miközben a szíve sajgott. A lánynak igaza volt. – A hölgyek közül téged ismerlek a legjobban, ifjú szívem úrnıje, és bizalmas barátom vagy. Senki másban nem bíznék ennyire. – Te egy gazember vagy – közölte a lány megjátszott komolysággal és egyben a legigazabb barátom. Táncolunk tovább? A lány viszonzott bizalma olyan meleg boldogsággal töltötte el Davidet, hogy legszívesebben hangosan felnevetett volna, magához szorította volna a lányt, és addig körözött volna, míg bele nem szédül, vagy mind a ketten el nem esnek. Csinált már ilyet egyszerkétszer, hosszú évekkel ezelıtt, a braesfordi szép napokban. Teljes világossággal vissza tudta idézni, milyen volt a karjában tartani Marguerite-et, ahogy ifjú teste, feszes mellei a mellkasához préselıdtek, és a lány teste tökéletesen illeszkedett hozzá, mintha arra teremtették volna, hogy a karjában tartsa. Lehetetlen. Lehetetlen volt akkor is, most is. Bolond volt, mert hagyta, hogy akár egy pillanatra is az eszébe jusson. *** David a barátja. Persze hogy az. Ezért törıdik vele. Tudhatta volna. Tudta is, vallotta be magának Marguerite késıbb azon a délutánon. A vár ablakából figyelte, ahogy a király és férfi vendégei alkonyi vadászatra lovagolnak. David visszautasította, és azt akarta, hogy így is maradjon. Mindig tisztelettudó volt, még akkor is, amikor húgaként ugratta, vagy amikor bevezette ıt nıvére, Isabel és Rand braesfordi családjába. Csak abban a néhány nappal ezelıtti, röpke pillanatban hitte azt, hogy a férfi talán máshogy érez iránta.
Több esze is lehetett volna. Most már tudta, és ez különös módon reményvesztetté tette. Miért hangsúlyozta annyira David, hogy plátói a kapcsolatuk? Talán mert reszketett, amikor a karjában tartotta? Nem akarta, csak megtörtént, amikor látta, hogy néz rá a férfi, ragadozó pillantással, akár a következı vacsoráját vizslató, éhes farkas. Így akarta megnyugtatni, hogy tıle nem kell tartania, mert még mindig hölgyeként tekint rá, akihez nem érhet hozzá? De ez azt jelenti, hogy David attól fél, aggasztják a férfiúi reakciói? Téved. Tagadhatatlan, hogy villámcsapásszerő izgalmat érzett, forróság rázta meg. Daviddel mindig megértették egymást ezelıtt, hisz mindketten árvák voltak. Davidre egy zárda elıtt találtak rá, az ı apja meghalt kiskorában. Anyja újraházasodott, de aztán ı is elhunyt, ıt és testvéreit mostohaapjuk kegyelmére hagyva. Hamarosan elfelejtette régi életének kínjait, miután találkozott Daviddel, de az élmény megmaradt. Ott voltak a nıvérei, de mégis úgy érezte, nincs igazi családja. Mivel David még nála is magányosabb volt, elsı pillanattól megkedvelte. A homlokát ráncolta, ahogy eszébe jutott mindez. Sok mindent érzett David iránt a múltban, de ahhoz hasonlót sosem, mint amikor tánc közben szinte kínzóan tudatára ébredt a méretének és erejének. Érezte az illatát, melyben nap szárította vászon, bır és férfiasság illata keveredett. Amikor fiatalabbak voltak, David a szolgálója, testıre, szinte féltestvére volt. Rand, Braesford bárója védelmezıjének nevezte ki, ha elhagyta a várat. Ez egy fegyverhordozónak alantas feladat volt, David mégsem panaszkodott, mindig úgy viselkedett, mintha ı akarná így. Elválaszthatatlanok lettek. Furcsa bajtársiasság volt ez, mert társadalmi helyzetük között széles szakadék húzódott. İ több várat és falut örökölt hozományul. David névtelen fattyúként csak eszét és erejét használva juthatott elıbbre. Annyira háttérbe szorította saját magát, hogy Marguerite
ritkán gondolt rá majdnem felnıtt férfiként, sosem tekintett rá leendı férjként. Arra nevelték, hogy férfi gondviselıje vagy késıbb a király utasítja majd a férjválasztásra, hozzáadják egy hatalommal és pozícióval rendelkezı, valószínőleg nála sokkal idısebb lordhoz. Hasztalan volt bármi mást tervezni. Furcsa volt figyelni az ellovagló Davidet, és más fényben látni. – Mondj meg nekem valamit, Astrid! – szólt át a válla fölött. – Igen, milady? Marguerite feléje fordult. – Mit akarnak a férfiak valójában a nıktıl? – Hát, milady, azt te is olyan jól tudod, mint én. – Apró szolgálólánya a frissen mosott ruhavásznat simította le a kezével, és az utazóládájukba rakta. Kérdın nézett fel rá. – Nem, komolyan gondoltam. – Jó urunk Ádámot tette meg a világ urának és mindennek, ami benne van, de ı csak ült és sóhajtozott – idézte Astrid könnyed, éneklı hangon. – Ekkor teremtett egy mezítelen nıt, és Ádám elmosolyodott. – Tehát a férfiak meztelen nıket akarnak? – A legtöbben. Az az Oliver, a kurafi kétségtelenül kettıt. Marguerite kényszeredetten elmosolyodott. – Nem kedveled ıt, igaz? – Amennyire a férfiúi részeit szereti, saját magát is meghágná, ha tehetné. – Jaj, Astrid! – Hát, talán nem, de abban biztos lehetsz, hogy evés helyett inkább mártogatná a kanócát. – Mártogatná a…? – Testileg megismerne egy nıt. – Tudom, mit jelent! – Marguerite elvörösödött; lelki szeme elıtt látta, ahogy a gyertya kanócát forró viaszba vagy faggyúba mártogatják. Vagy valami más csinál így. Újra és újra.
– Jó – értett egyet Astrid. – De nem lehet olyan rossz ember, ha David kedveli. A pöttöm szolgálólány a fejét csóválta, nyilvánvalóan nem értett egyet, de inkább hallgatott. – Egyébként nem ilyen egyértelmő dolgokra céloztam. Mi mást szeretnek a férfiak a nıkben? – Egy szép pár… – Mellet? – Lábakat akartam mondani, és ami fölöttük van, de azt is. – Biztosan gondolnak valami másra is – makacskodott Marguerite. – Nem fogod észrevenni. Ó, néhányan talán, mint a mi Davidünk. De attól még férfi, és mindenki más lesi a kívánságát, mintha a valaha született legnagyobb óriás és egy frissen koronázott király keveréke lenne. Marguerite kíváncsian nézett Astridra, és azon tőnıdött, mit hallhatott. A szolgálók pletykái általában frissek és kérlelhetetlenül pontosak voltak, Astrid mindent megtudhatott, amit csak beszéltek. İ azonban csak nyugodt arccal tette a dolgát. – Nem hinném, hogy óriás lenne. – Én sem. De vezér, az biztos. – Igen – felelte Marguerite elgondolkodva. Elegendı ez, hogy átsegítse a Henriktıl kapott feladaton? Ereje és az Aranylovagként szerzett bátorsága majd megóvja? Amikor David elıször eltőnt, Marguerite arról álmodozott, hogy gyızedelmesen tér vissza. Azokban a hónapokban, mielıtt hadba vonult, a fiú gyakran beszélt arról, hogy megszerzi lovagi sarkantyúját, aztán lovagi tornákon győjt vagyont. Egy pénztelen, névtelen fegyverhordozó számára ez volt a kevés járható utak egyike. Mások is csináltak ilyet a múltban, akkor ı miért ne? A lovagi címet megkapta Stoke-nál. A többi is jön majd, legalábbis a lány így okoskodott.
Most visszatért, diadalmasabban, mint bárki képzelte volna. Visszatért, és semmi sem volt rendben. Minden ébren töltött pillanatában attól rettegett, hogy David vajon mire készül Henrik parancsára. Képtelen volt elviselni, hogy mindezt az ı kedvéért teszi. Szünet nélkül kínozta az iszonyatos gondolat, hogy elfogják, megkínozzák vagy megölik. – Ha egy nı meg akarna állítani egy férfit, hogy ne tegyen meg valamit, hogyan fogjon hozzá? – Az a nıtıl függ. Meg attól, hogy mi az a valami. – Csak úgy általában – felelte fesztelenül legyintve a lány. – Szerinted egy férfi hallgatna egy rangban felette álló nıre vagy olyanra, aki… közel áll hozzá? Astrid abbahagyta a ruhák hajtogatását. – Mennyire közel? – Talán a szeretıje? – Megesik, bár általában csak apróságokban. – Es ha teherbe ejtette a nıt? – Mielıtt elvette feleségül, vagy utána? – A parányi szolgáló csípıre tette az öklét. – Egyik sem – Marguerite elhallgatott. – Vagy mindkettı, ha a férfit rá lehet beszélni a házasságra. – Néhány férfi úgy gondolja, egyáltalán semmi jelentısége, mások szerint ég és föld a különbség. Mire gondolsz, milady? Nem tennél semmi ostobaságot, igaz? Nem? Marguerite oda sem nézve kereste vászonfátyla sarkát, és gondolkodás közben ráharapott. Javasolta a házasságot, David visszautasította. Tényleg lovagi elvei miatt tette, mert még mindig fölötte állónak tartja? Vagy nem vágyik rá, hogy feleségül vegye? Meggondolná magát, ha meggyızné, hogy csak így óvhatja meg? İ félre tudná tenni büszkeségét, és újra elmenne a férfihoz egy ilyen ajánlattal? Beválna, ha így tenne? Vagy több kell ennél? Talán ha kompromittálnák, ahogy az imént célzott rá, az számítana. Az ötlettıl azonban csak még több kétsége támadt. Mi kell ahhoz, hogy
David félretegye az elveit, és az ágyába vigye? Hagyná magát elcsábítani valaha is? Bár Marguerite erényes lány volt, elégszer látta, mi zajlik titokban a katonák és a cselédlányok között, hogy tudja, mi az a szeretkezés. Ilyesmit sosem tudott elképzelni Lord Halliwell-lel, a gondolattól is elborzadt. De ez most más. Ha elképzelte, hogy David az ajkához érinti az ajkát, levetkızteti, simogatja, melle megduzzadt a ruhája alatt, mellbimbója bizsergett. Alhasa belesajdult a gondolatba, hogy a férfi a karjában tartja, feszes melle David kemény mellkasához préselıdik, a férfi súlya lenyomja ıt a matracra, miközben egyikük kemény és a másikuk puha teste összeér, majd eggyé válik. A kíváncsiság perzselte, mint a Samhain tüze.4 Hosszan és alaposan át kell gondolnia egy ilyen, sorsdöntı vállalkozást. De nem most. Nem, nem most. – Máshogy nem lehet rávenni egy férfit, hogy akarata ellenére cselekedjék? Astrid összeszorította az ajkát. – Sörrel és borral, ha van belıle elég. Ha nincs, akkor néhány erıs férfi kell, bunkósbottal. – Komolyan beszélsz? – Dehogy, milady! Csak rossz vicc volt! Ne gondolkodj ilyesmin! Nincs semmi haszna, és minden csak ront a dolgon. – Igen, biztosan igazad van. De szó nélkül félre kellene állnom, amikor olyan nagy a tét? – A lovagok hozzászoktak a veszélyhez – közölte csípısen a szolgáló. – Akkor is! – Marguerite visszafordult az ablakhoz, és a lóháton távolodó alakon töprengett.
4
Kelta ünnep október 31-én éjjel, amikor örömtüzeket gyújtanak.
Sokáig magán érezte Astrid gondterhelt pillantását. Aztán a pöttöm komorna a fejét csóválta, és dohogva visszatért a hajtogatáshoz.
6. FEJEZET
K
ívülállók vagy olyanok számára, akik sosem parancsoltak másoknak, kétségtelenül úgy tőnhetett, hogy VII. Henriknek csak a vidék nyújtotta örömökön jár az esze. Davidet azonban nem tévesztette meg. Tudta, hogy a király késı éjszakáig dolgozik, udvaroncokat fogad, számolatlanul olvassa a pergameneket, és precíz kézírásával válaszokat ír. Látogatókat fogad, akik bejelentés nélkül érkeznek a hátsó kapun át, és úgy is távoznak. Mindezt onnan tudta, hogy gyakran várakoztatták az elıtérben, míg Henrik ráért meghallgatni a jelentését, hogy aznap mit tanult az államvezetésrıl, mit tudott meg állítólagos yorkista rokonai címeirıl, szokásairól, megjelenésérıl és ıseirıl. Tudta, mert ugyanakkor volt ébren, mint a király. Mindez nem csak munkát jelentett. Esténként táncolnia kellett Lady Marguerite-tel a király szobájában, és bemutatni egyre nagyobb jártasságát a kifinomult lépések terén. Mivel okításának az a része gyors léptekkel haladt, Henrik elbocsájtotta addigi tanítóit. David kérése szerint kiragadta a hölgyet a várúrnı felügyelete alól, és megbízta, hogy finomítsa a férfi udvari viselkedését. Ennek megfelelıen David bemutatta, hogy fel tud emelni egy hölgyet mély pukedlijébıl, fogadni tudja a hölgy nemes édesapjának, bátyjának vagy nagybátyjának fıhajtását, és társalogni úgy, hogy nem mond semmi érdemlegeset. Marguerite tökéletesen játszotta ezt a játékot. David kitett magért, megtett minden tıle telhetıt, hogy felérjen hozzá. Az fikarcnyit sem számított, hogy Henrik mit gondol, viszont nagyra értékelte tanára mosolyát, ha az úgy gondolta, derekasan viselkedett.
David azt gyaníthatta volna, hogy a király össze akarja boronálni ıket, de több esze volt ennél, így másfajta próbatételt feltételezett. Ki akarják deríteni, milyen erıs, ha csábítással kerül szembe. Az a férfi, aki ellen tud állni a lehengerlı Lady Marguerite-nek, amikor kipirul és piheg a tánctól, vagy amikor arra biztatja, hogy két birkát úgy szólítson meg, mintha herceg lenne és hercegnéje, biztosan attól is tartózkodni tud, hogy elorozza a koronát. – Szánalmas! – suttogta Oliver, amikor mellé lépett a nagyterem egyik oszlopánál, ahol már összecsukták az esti asztalokat. – Ugye tudod, hogy az este felében a hölgyet figyelted, méghozzá rendkívül visszataszító arckifejezéssel? – Csak nem? – David nem vette le tekintetét Lady Marguerite-rıl, aki egy kupával és egy labdával játszott Lady Joan és a leányai társaságában. Az ártatlan foglalatosság láttán a férfinak eszébe jutottak a Braesford Hall-i esték, amikor a sarokban ülve figyelte, ahogy Marguerite és a nıvérei ugratták és szórakoztatták egymást. – Ne hidd, hogy ı nem tudja! Micsoda kacér teremtés, erre pillant, hogy biztosan itt vagy-e még. Csodálkozom, miért nem adták már rég férjhez. – A gráciák átka – válaszolta David, de csak félig figyelt oda. Marguerite tényleg figyelte volna ıt? – Aki szerelem nélkül kéri meg, az meghal? – Oliver horkantva felnevetett. – Mesebeszéd! – Láttam, hogy a nıvéreinél mőködött. – Akkor miért nem szerette eddig egyetlen férfi sem a te Lady Marguerite-edet? Elég csinos, hogy felkorbácsolja a szenvedélyeket. – Ki mondja, hogy senki nem szerette? Partiképes férjnek is kell lennie, ez bonyolítja a dolgot. Oliver közelebb hajolt. – Á, igen, de akkor hadd kérdezzek valamit! Ha védi az átok, akkor neked mitıl kellett megmentened? – Talán én voltam az eszköze. – David egyenesen a barátjára nézett.
– Az eszköz, melyet kiválasztottak, hogy végrehajtsa a tettet? Légy óvatos, barátom! Ha efféle eretnekséget rossz ember elıtt ismersz el, megvádolhatnak, hogy hiszel a fekete mágiában. David fanyar mosollyal ellökte magát a faltól, és elindult Lady Marguerite felé. – Ki mondja, hogy nincs így? Amikor Marguerite-re került a sor, a labda kipattant a kupából, és a férfi felé gurult. David lehajolt, felvette, és odasétált a lányhoz. Amikor átadta neki a falabdát, ujjhegye végigsimított a tenyerén. A lány összerezzent, elkerekedett szemmel nézett a férfi szemébe, írisze annyira elsötétült, hogy feketének látszott. Karját a ruhaujj alatt libabır pettyezte. David visszanyelt egy szitkot, amikor teste erre válaszul megfeszült. Képtelen volt levenni a szemét a lány ruhájának elülsı részérıl, ahol mellbimbói bizonyára gyönggyé keményedtek a hímzett selyem alatt. Nem akart bajt keverni, a teremben mégis mintha minden tekintet feléjük fordult volna. Csak képzelıdött, vagy tényleg elhalkult a beszélgetés moraja, az ıket figyelık tekintete pedig fürkészıbb lett? Lehetséges, hogy az általa elkövetett emberrablás és a királyi jóvátétel hírének hála, most mindenki látni akarja, hogy ér véget az ügy? Krisztus vérére, hát persze! Hisz oly sokan voltak tanúi a kezdetének. Lehet, hogy a férfiak becsmérlik a pletykás asszonyokat, de ugyanolyan könnyen adnak tovább egy szép mesét, különösen, ha csipetnyi botrány is van benne. Jelen pillanatban a legtöbb, amit tehetett, hogy a nyilvánosság elıtt békén hagyja Lady Marguerite-et. Fejet hajtott, hátralépett, és újra csatlakozott Oliverhez, aki néhány katonájával együtt lerogyott egy padra. Marguerite figyelte, ahogy elmegy. Aranyfuttatásos páncélját adta volna azért, hogy megtudja, a lány örül-e, vagy sajnálja. A hatalmas bejárati ajtóban támadt felfordulás szerencsésen elterelte a gondolatait. Megfordult, és épp látta, hogy egy vékony
alkatú, ezüsthajú férfi lép a terembe. Köpenye díszítésébıl és a háta mögött álló katonák számából látszott, hogy jelentıs személyiség. Fiatalabb férfiú sétált mellette, pengeéles metszéső orra és büszkén felvetett feje alapján közeli rokona lehetett, valószínőleg a fia. Egyikük sem volt különösebben magas, bár fennhéjázó járásuk ezt a látszatott keltette. Mielıtt a király elé vezették ıket, letették a kardjukat, de kezüket az üres kardhüvelyeken nyugtatták. A férfiak feléjük fordultak, és rájuk meredtek. Valahol egy nı idegesen kuncogott. Jobbra, David háta mögött, egy lord izgatottan suttogta: – Az ott nem… – De igen – kacsintott a társa. – Mit keres itt? Azt hinné az ember, hogy nem szívesen mutatkozik. – Az elveszett örökösnıt keresi – nevetett a férfi. – Vagy kárpótlást akar. Lord Halliwell a fogához veri a garast. – Akkor a mi Henrikünkben emberére akadt – felelte az elsı férfi, és oldalba bökte a másikat. Tehát Marguerite-nek ehhez a férfihoz kellett volna hozzámennie. David homlokát ráncolva figyelte, ahogy átsétál a tömegen. A lord a lábujjától a feje búbjáig arisztokrata volt, minden mozdulatából sütött, hogy tudja, hol a helye a világban. Majd' hetvenévesnek látszott, ebben a korban csak egy önzı, ostoba férfi akarna olyan menyasszonyt, aki az unokája lehetne. A gondolatra, hogy valaha is rátehetné csontos, májfoltos kezét Marguerite-re, David úgy összeszorította a fogát, hogy belefájdult az állkapcsa. Mégsem hibáztatta a férfit, amiért dühös, hogy megfosztották jutalmától. Ritkán számíthatott egy férfi szépségre és vagyonra egyazon nıben. Halliwell a padhoz lépett, ahol Marguerite ült. David látta, amikor a szétváló tömegben a lány észrevette a jövevényt. A szín kifutott az
arcából, viaszfehérre sápadt. Kissé megingott, de aztán kihúzta magát, kezét szorosan összefonta az ölében. Volt jegyese megállt elıtte. A férfi csontos arcán gúnyos kifejezés suhant át. Olyan kurtán hajtott fejet, ami felért egy sértéssel. Halkan mondott valamit. A mellette álló férfi figyelte ıket. Egy pillanattal késıbb Lord Halliwell továbbsétált a terem másik végében lévı emelvény felé. David sietve lépett egyet Marguerite felé, de aztán halkan átkozódva megállt. Ha most odamenne hozzá, csak még inkább a lányra terelné a figyelmet. Nem igazán védhetné meg. Ráadásul, mivel Henrik gyámleánya volt, ez a király kötelessége és elıjoga. Halliwell VII. Henrikkel kívánt beszélni, ezért halkan megszólított egy udvaroncot. Az fellépett az emelvényre, és a király fülébe súgott valamit. Hanyag beleegyezı mozdulat után Halliwellt elıre vezették. Fia megpróbálta követni, de elzárták elıtte az utat. Lord Halliwell térdet hajtott, majd küszködve újra felállt, amikor engedélyt kapott. Amikor a király kötelességtudóan feltette a kérdést, mely engedélyezte a nemesnek, hogy szóljon, arcán kimerültség és erıltetett türelem tükrözıdött. Lesütötte a szempilláját, hogy elrejtse tekintetét, miközben a dagályos szónoklatot hallgatta. Henriknek volt érzéke a diplomáciához, megtanulta azokban az években, amikor Bretagne és Franciaország vezetıinek jóakaratától függött, akik menedéket nyújtottak neki. IV. Edward és utána fivére, III. Richárd hatalmas összegeket ígért, ha az utolsó Lancastertrónörököst átadják neki. Ha kiadták volna, Henrik egy szempillantás alatt fejét vesztette volna. Ha az életéért kell alkudoznia, igen ravasz tudott lenni. Igaz, kissé zsugori is volt. David úgy hallotta, azért, mert az évtizedekig tartó, pusztító háborúskodás és Edward királynéjának pazarlása miatt, aki a korona költségén gazdagította a családját, csıdbe ment királyságot örökölt. Bármit is ígért Henrik Halliwellnek az ügyben játszott szerepért cserébe, valószínőtlen volt, hogy most többet adna.
David nem tudta, ez mit jelent Lady Marguerite számára. Henrik a szavát adta, hogy a lányt soha többé nem kényszeríti házasságra, de bízhat-e benne, hogy meg is tartja azt? És ha Halliwell úgy döntött, akarja a lányt? Visszautasíthatja-e Henrik, különösen, ha így elveszítheti Halliwell támogatását, sıt a férfi a yorkistákhoz is átállhat? Megrángatták a zekéje alját. Lenézett. Astrid állt mellette, bájos vonásai haragossá változtak. Éles fejbiccentéssel jelezte a férfinak, hajoljon le, hogy hallhassa. Amikor David engedelmeskedett, megragadta az ingujját, lejjebb húzta, és a fülébe súgott. – Úrnım kéri, hogy azonnal siessen hozzá. Lord Halliwell beszélni akar vele, és talán többet is. Épp most mondta, hogy azután foglalkozik vele, miután beszél a királlyal. Talán hallani szeretné a vén keselyő mondandóját. David semmit sem akart ennél jobban, de nem törıdhetett csak a saját vágyaival. – A jelenlétem nem fog csak rontani a dolgon? – Hogyan? – Astrid széttárta rövid karjait. – Legalább nem viheti magával, ha ön mellette van. David kiegyenesedett, hogy jobban szemmel tartsa az idıs nemes és a király találkozóját. – Lady Marguerite azt hiszi, hogy megpróbálná? – Ön nem látta az arckifejezését – közölte az apró asszony elborzadva. – És nem hallotta beszélni. Közölte, hogy az eljegyzés él, és így is marad, míg nem végez vele. – Igazán? – kérdezte halkan David, és egyre nıtt eltökéltsége. Astrid elkerekedett szemmel hátrált. A férfi mosolyt erıltetetett magára, és feléje nyújtotta a kezét. – Vezess, pöttöm! Senki sem viszi el innen az úrnıdet, azt megígérhetem! Szerencsére nem voltak messze. Henrik bizonyára gyors munkát végzett a rögtönzött audiencián, mert Lord Halliwell a visszafojtott dühtıl parázsló tekintettel máris elhagyta az emelvényt. Fia odalépett, hogy feltartóztassa, és egy pillanatig bizalmasan
beszélgettek. Aztán mindketten megfordultak, és elindultak arra, ahol Lady Marguerite ült. David megnyújtotta a lépteit. İ ért elıször a lányhoz, aki felpattant, és feléje nyújtotta a kezét. – Köszönöm! – súgta oda izgatottan. – Nem kevernélek ebbe újra bele, de… – Nem tennék másképp. – A lány fagyos ujjai reszkettek. David meleg kezébe vette a kezét, lenézett rá, félelmének nagyságát méregette. A lányt feldúlta az események ilyetén fordulata, nem a félelem bénította meg. – Bátorság! Halliwell nem árthat neked itt, a király emberei között. Többre nem maradt idı. A nemes és fia odaért hozzájuk. Halliwell sárga fogai elıtőntek, ahogy ádázul vigyorgott. – Ez az ön Aranylovagja, gondolom – szólt oda Marguerite-nek. Minden elnyújtott szótag vészjóslóan hangzott. – Gáláns megmentıje. A lány arcát pír futotta el, de összeszedett maradt. – Hadd mutassam be Lord Halliwellt, David! Uram, ı itt David, akit mindenki azon a néven ismer, ahogy ön szólította. – Máson nem is, azt hiszem, még családnéven sem. – Halliwell úgy mérte végig tetıtıl talpig Davidet, amit a férfi már évek óta nem tőrt el, majd újra Marguerite-hez fordult. – Ez kétségtelenül megmagyarázza, miért nem ment hozzá feleségül. A kérdés természetesen az, milyen jutalmat kért azért, hogy megakadályozza a házasságunkat. A lány megdermedt. – Biztosíthatom, hogy nem kért semmit, és nem is kapott. – Megbocsájtja nekem, ha ebben inkább kételkedem? – Nem bocsájtja meg! – közölte David lángoló szívvel, rekedtes hangon – Én sem! Lady Marguerite igazat beszél. Lord Halliwell sovány arca és feje egy lecsapó kígyó gyorsaságával fordult a férfi felé. – És mennyit ér egy névtelen lovag szava?
David szája lassan baljós mosolyra húzódott. – Azt állítja, hazudok, Lord Halliwell? Marguerite még jobban elsápadt. – Sir David megóvta az erényemet, uram. A küszöbön aludt a… a szobám elıtt azon az éjszakán, amikor elrabolt. Ezt emberei is megerısítik majd. David arca felforrósodott az emlék hatására. De mielıtt megszólalhatott volna, mozgolódás támadt mögötte. – Rossz volt nézni, mert tudják, milyen jól bánik a nıkkel. – Oliver David mellé lépett. – Ráadásul egész Európában ismert bajnok, aki veszélyesen jól bánik a karddal, lándzsával, íjjal és minden ismert fegyverrel. Az olasz hangjának szívélyessége mögött fenyegetés rejlett. David csak remélni tudta, hogy a dühös nemesnek van annyi esze, hogy megértse ıt. Astrid kétségtelenül megértette, mert döbbent helyesléssel nézett fel Oliverre, majd határozottan bólintott. – Jó ember! Lady Marguerite halványan elmosolyodott, de egyébként meg sem rezzent. – Azóta az éjszaka óta – közölte egyszerő nyíltsággal – természetesen a király védelme alatt állok. – Aki, úgy hallottam, láthatóan minden adandó alkalommal összehozta önt a lovagjával. Az ember azon tőnıdik, talán mégis valamiféle jutalomnak szánják. – Maga gazember! – förmedt rá Astrid. David lassan elırelépett. Néha szívesen használta az erejét megfélemlítésre. – Ön megsért, uram! Halliwell hátrált, meglökte a fiát. A korántsem ifjú, majd ötvenéves úriember üres kardhüvelyére csapott. Apja éles mozdulattal megállította.
– Csak van jogom némileg haragudni, miután megfosztottak az arámtól – mondta komoran. – De nem csak errıl van szó. Nekem ígérték Lady Marguerite-et és földjeit. Nem érem be kevesebbel! – A halálát kapja meg! – közölte Lady Marguerite felszegett állal. – Emlékezzen a gráciák átkára! – Ugyan! Ha a feleségem lesz, megtanítom, hogy ne fecsegjen ostobaságokat! – Úgy tudom – közölte David olyan halkan, hogy mások ne hallják meg körülöttük –, a jegyesség hamis volt, és ön ezt jól tudta. Ennyi idı elteltével miért állít mást? – Alig ismertem a hölgyet, így nem sejthettem, milyen értékes kincstıl fosztanak meg. Azóta már mindent tudok. Becsaptak, mert alamizsnáért mondtam le róla. Astrid türelmetlen fejmozdulatot tett. – Az nem lehetett nehéz! Halliwell gyors pillantást vetett rá, majd újra Marguerite-re nézett. – Fogja be a száját ez a varangy, vagy én fogom be neki! – Nem! – közölte Oliver. Zekéje redıi közül sebesen bırrel bevont nyelő tırt húzott elı, úgy, hogy csak a körülötte állók lássák. – Megköszönném, ha nem hívná varangynak alacsony emberünket! Astrid tátott szájjal, csillogó szemmel nézett fel rá. Most az egyszer elakadt a szava. – Oliver! – figyelmeztette David, miközben Halliwell fia átkozódva az övérıl lógó evıkése után nyúlt. – Elég! A kemény parancs az emelvényrıl érkezett. Henrik felállt, és a széléhez lépett. Fojtogató csend borult rájuk. A teremben minden szem a királyra szegezıdött. İ szürkéskék szemével lassan, haragosan végignézett mindannyiukon. – Lord Halliwell – szólalt meg végül megfontoltan –, te és embereid bizonyára kimerültetek az utazástól. Távozhattok, hogy lepihenhessetek!
Ez udvariasan megfogalmazott parancs volt. A nagytermen végigsöprı moraj világossá tette, hogy ezt minden jelenlévı észrevette. Az idıs nemes a harag merevségével fejet hajtott. Oliverre, Marguerite-re és Davidre meredt, egy biccentéssel maga mögé győjtötte a fiát, és hátrálni kezdett a király elıl. – Lady Marguerite – folytatta Henrik –, téged is elbocsájtunk. A lány elpirult, de beleegyezı pukedlibe ereszkedett. – Köszönöm, felség! Astrid és én jó éjszakát kívánunk! David nem hagyhatta, hogy a lány egyedül sétáljon végig a vár félhomályos folyosóin, melyeket csak fáklyák világítanak meg. – Ha nem bánja, felség – szólalt meg –, elkísérem a hölgyet a szobájáig. – Én is – csatlakozott hozzá Oliver mindenféle szégyenérzet nélkül. Az uralkodó arcán bosszúság és jókedv keveréke suhant át. Ujjával elbocsájtóan legyintett. – Ahogy tetszik! Lady Marguerite David felajánlott karjára helyezte a kezét, megfordult és elsétált. A férfi alkarjának izmai megfeszültek, amikor ingén keresztül megérezte a lány hővös ujjait. Másik kezét néma támogatásként rájuk tette. Amikor kiléptek a terembıl, érezte a hátába fúródó pillantásokat. Csak Astrid szólalt meg, aki szoknyáját apró kezével felemelve kacsázott Oliver mellett. – Mindenre, ami szent – kiáltott fel kifulladva, miközben három lépést tett, mialatt a többiek egyet jó lenne, ha az átok végezne a vén ördöggel! David nem tudott nem egyetérteni, de nem bízott ebben. Szemmel kell tartani Lord Halliwellt. Gondoskodni fog errıl. Az ajtóban Lady Marguerite maga elé engedte Astridot. Remegı szájszéllel, de mosolyogva fordult David felé. – Örök hálám, hogy az imént a segítségemre siettél! Bár győlölöm beismerni, de valami megijeszt Lord Halliwellben.
– Nem kell tıle tartanod! – közölte David halkan, de magabiztosan. – Szerintem bármire képes, az égvilágon bármire! A sértett büszkesége bosszúért kiált. A hátuk mögött Oliver felhorkant. – Inkább a sértett erszénye! David odafordította a fejét, és elbocsájtóan az olaszra nézett. Miután fegyverhordozója vállat vont, és hallótávolságon kívülre vonult, visszafordult. – Elkerülöd ıt, amennyire csak tudod? – Az biztos! – felelte a lány hevesen. – Értem küldetsz, ha bármilyen módon zaklat téged? A lány lassan mosolyodott el, de melegség csillogott a szemében, amikor megszólalt. – Úgy lesz! A bizalom ebben a néhány szóban, a lány keblének a négyszögletes, csipkeszegélyő kivágásból kiemelkedı domborulatai és a finom arc, melyen megcsillant a fáklyafény, elgyengítette a férfit. Felemelte a lány ujjait a karjáról, és az ajkához érintette. Hallotta, hogy Marguerite-nek torkán akad a lélegzete. A halk hang mélyen megérintette, összeszorult a szíve. Félt, hogy mit láthat a lány az arcán, ezért fejet hajtott, és udvariasan ennyit mondott: – Aludj jól! – Te is! – válaszolta Marguerite. Szoknyáit suhogtatva ellépett a férfi mellıl, és visszavonult a szobájába. De David addig nem mozdult, míg a csukódó ajtó teljesen el nem takarta. – Nos – szólalt meg Oliver, amint David csatlakozott hozzá. Most mihez kezdünk? Szerinted Henrik enged a csalódott vılegénynek? – Azt nem teheti, csak ha megszegné a megállapodásunkat. Ebben a pillanatban én hasznosabb vagyok a számára. – És ha már nem leszel az?
– Nem tudom – felelt David. – Senki sem tudja. Ez a baj a királyokkal. A mellette sétáló Oliver oldalvást vetett egy pillantást merev arcára. – Nem értem, miért nem fogadtad el a hölgyet, amikor felajánlották neked, és vele együtt a földjeit is. – Tudom, hogy nem érted – David gyorsabban lépkedett, mintha el akarna futni a csábító lehetıség elıl. – Azt sem, hogy most miért nem teszed. – Henrikkel megállapodtunk. Ráadásul van fontosabb ok is. – Esküt tettél. Fiatal voltál, máshogy álltak a dolgok. Többé már nem érvényes. David sötét pillantást lövellt a barátjára. Hiba volt bizalmába avatni az olaszt a Marguerite-nek tett esküjével kapcsolatban egy magányos éjszakán, amikor azt hitte, soha többé nem látja viszont Anglia partjait. – De érvényes! – Csak mert tartod magad hozzá! Ha be kell tartanod a lovagiasság szigorú szabályait, akkor kérj feloldozást, bármire is esküdtél! Azt csak lehet. – Legyen eszed! Oliver átkozódott, és ujjával végigszántott zabolátlan, sötét tincsein, mintha ki akarná tépni ıket. – Makacsabb vagy egy csuhás öszvérénél! Közben meg elemészt téged! Talán meg kellene kérdeznem Lady Marguerite-et. Vagy a törpét. David megállt, mintha kıfalba ütközött volna. Oliver felé perdült, megragadta a zekéjét, és lábujjhegyre emelte. – Nem kérdezel Lady Marguerite-tıl semmit! Csak akkor beszélsz hozzá, ha hozzád szól, mintha királyi hercegnı lenne. Talpig lovagként, tisztelettudóan és visszafogottan viselkedsz, vagy velem győlik meg a bajod! – Krisztus vérére, David! İ csak egy nı!
– Nem! Ebben tévedsz! – Durván ellökte magától az olaszt, megfordult és elindult. – Si,5 az! Neked pedig hálát kellene adnod neki ezért, te tökfilkó! – kiáltott utána Oliver. – Azzal nem teszel neki szívességet, ha szent, érintetlen angyalt csinálsz belıle! Az rendben, ha neked valamit bálványoznod kell, de a lánnyal mi lesz? Azzal, amit ı akar, amire vágyik? David válasz nélkül továbbsétált. Kiment a várból, felmászott a külsı várfalra, és onnan nézte a környezı erdı fáinak hullámzó csúcsait. Oliver faragatlan tuskó, dohogta magában, keresztbe fonva a karjait a mellkasa elıtt. Ha egy szemernyit is vonzó nıszemély sétál el elıtte, bıdülve utána veti magát. A szenvedélyei irányítják. Halvány fogalma sincs az önmegtartóztatásról, soha nem értené egy elveszett ifjú szenvedélyek nélküli odaadását egy ilyen finom és szép lány iránt. Sosem ismerné azt a rajongást, amit egy férfi az iránt a nı iránt érez, aki oka mindannak, amivé vált, mert hozzá akart méltó lenni. Oliver nem érthette, hogy az elmúlt tíz, hosszú évben majdnem istenítette ıt. Ezt sem. Lady Marguerite most idısebb, majdnem huszonhat éves, elég idıs ahhoz, hogy vénlánynak gondolják. De akkor mi van? Tulajdonképpen semmi sem változott. Vagy mégis? David mélyet lélegzett, és felnyögött. Leengedte a karját, megfogta a mellvédet, és lehajtotta a fejét. Jó, van, megváltozott. Képtelen volt szenvedély nélkül a lányra nézni, tudatára ébredt az illatának, érintése édes kínzásának, mosolya ösztönös csábításának. Nem számít. A lány sosem tudja meg. Oliver azt mondta, kérjen feloldozást az esküje alól. Mintha csak bocsánatot kérne. Az olasz semmit sem ért, ezért javasol ilyesmit. 5
Igen / de (olasz)
Mégis mit mondana? „Bocsáss meg hölgyem, de meggondoltam magam, és visszavonnám az ünnepélyes esküt, melyet oly sok éve tettem neked. Átkozottul kényelmetlenné vált ártatlanul szolgálni édes személyedet, ahogy az udvari szerelem szabályai szerint a lovag szolgálja a hölgyét. Arra gondoltam, hogy ágyamba viszlek, jó keményen megháglak, majd azonmód feleségül veszlek. Csak oldozz fel esküm alól, és nekikezdek.” David gúnyosan felhorkant. Marguerite az arcába nevetne. Ha azt nem, akkor azzal a gıgös pillantással nézne rá, ahogy akkor szokott, ha megsértették, aztán szóba sem állna vele többé. Nem is hibáztatná érte. Halálos sértés lenne visszavonni az esküjét. Mintha sosem gondolta volna komolyan. Teljes szívébıl komolyan gondolta. Még mindig. Igen, de mi történne, ha a lány saját akaratából oldozná fel az ı unszolása vagy akár kérése nélkül. Akkor mi lenne? Felemelte a fejét, és vakon belebámult a sötétbe. Szíve zakatolt, az agya mintha parázslott volna a koponyájában. Igen, mi van akkor? Az elsı tánclecke közben majdnem megcsókolta. A szája annyira közel került Marguerite-éhez, hogy magába szívta édes lélegzetét, áldásnak érezte melegét az ajkán, pontosan tudta, hogyan simulna a teste a testéhez. Olyan vad, ırjítı vággyal kívánta, hogy annak legyızése hosszabb idıre megvakította és megsüketítette, mint azt beismerte volna. Meddig tudja elviselni, hogy ott van a lány közelében, hozzáér, de nem engedelmeskedhet ırjítı vágyának? Ha megkapná a lány beleegyezését, közeledhetne hozzá úgy, mint bármelyik más nıhöz? Megízlelhetné, hozzászoríthatná sajgó testéhez, kérges keze bejárhatná finom domborulatait? Meg merné tenni? Marguerite volt az egyetlen ember, az egyetlen dolog az életben, amitıl félt. Nem mintha a lány veszélyt jelentett volna rá, de csak neki állt hatalmában megsemmisíteni ıt. Elpusztíthatná az egyetlen gyengéd porcikáját, amit csak neki tartogatott.
Igen, de ha ı sosem teljesítheti Marguerite nıi vágyait, akkor ki? Ha arra gondolt, hogy Halliwell vagy bármelyik másik férfi vezeti be ıt a szerelem titkaiba, olyan düh ébredt benne, hogy összeugrott a gyomra. Durva, önzı birtoklásuk fájdalmat okozna neki, és összetörné, megundorodna a férfiaktól. Istenem, ne! Gyengéden kellene közeledni hozzá, lassan, óvatosan és ügyesen, hogy a lány megnyíljon, akár egy szép, egzotikus virág, végül kérje, hogy leszakajtsák. Ki tehetné ezt meg rajta kívül? Senki. Úgy nem, ahogy ı tehetné, és meg is tenné, ha a menny megengedné. David egyetlen pillanatig attól tartott, hogy ez a vágya nem egyéb, csak ürügy, hogy szabadon engedje kordában tartott, ádáz szenvedélyét. Talán ez a sátán kísértése, hogy megszegje adott szavát, és megadja magát a vágyainak ahelyett, hogy Marguerite érdekére gondolna. De ha a lány az övé akarna lenni, akkor elvehetné feleségül. Akkor Marguerite egyszer s mindenkorra megszabadulna Halliwell fenyegetésétıl. Egyetlen férfi sem kényszeríthetné többé oltár elé, hogy így megszerezze a földjeit és várait, vagy csak bájos arca és alakja kedvéért. Mindig az ı joga és kiváltsága lenne óvni és védelmezni. Övé lenne a megtiszteltetés. Mindörökre. Feloldozást kell nyernie esküje alól. A lánynak meg kell értenie, hogy így helyes, és ezért sugalmazás és könyörgés nélkül kell kimondania azokat a szavakat. Csak így történhet. Igen, de meg lehet gyızni? Ha igen, hogyan?
7. FEJEZET
M
arguerite hallotta az éles kiáltást, mielıtt még elérte volna a szárítóudvarra nyíló kaput a kıfalban. Kalapált a szíve. Felkapta a szoknyáját, és futásnak eredt. Rémületet és dühöt hallott Astrid hangjában. Már egy ideje kereste apró komornáját, átkutatta érte a várat, mielıtt a szárítóudvar felé vette az irányt, ahová a vásznakat tették ki a napra. Még az istállókba is benézett, hátha Astridot meggyızték, hogy lovagoljon ki Oliverrel. Az elmúlt néhány napban egyre jobban kijöttek egymással. Nem volt más választásuk, mert ı és David utasítást kaptak, hogy az ebédet a király társaságában fogyasszák el. Henrik ezeknél az étkezéseknél demonstrálta uralkodói nagyvonalúságát, és bemutatta Davidnek, hogyan porciózza ki helyesen az ételt az ezüsttányérjáról a kegyeltjeinek. Marguerite feladata az volt, hogy elfogadja a felesleget David részébıl, aki a király példáját követte, mosolyogjon, és hálás legyen. Így is mindig teleette magát. Marguerite kiért a szárítóudvarra, és hirtelen megállt. Astrid Oliverrel volt. A férfi arccal lefelé átvetette a karján, eszelısen nevetett a nı sikoltozó küszködésén, közben felemelte ruhája és kombinéja szoknyarészét. – Hagyja abba! Azonnal hagyja abba! – Marguerite az olaszhoz sietett, minden lépését düh tüzelte. – Hogy merészel kezet emelni rá? – Milady! Oliver mediterrán barna bıre borvörösre pirult. Ijedtségtıl elkerekedett szemmel sietve az alkarjára ültette Astridot, mint egy
kisgyereket. Az egy pillanatig ingadozott, majd kicsi karjával átkarolta a férfi nyakát, hogy biztosabban üljön. – Mit mővelt? Azonnal magyarázza el! – Ez nem az, aminek látszik, milady, esküszöm! – Az olasz hangja kétségbeesetté vált, miközben Astrid feszült, aprócska arcába nézett. – Mondd el neki, könyörgöm, mielıtt elvitet az ırökkel! – Maga az ördög! – sziszegte Astrid a fogai között. – Megérdemli, hogy bezárják! Marguerite lassított. Ahhoz képest, hogy komornája menynyire fel volt háborodva, sértetlennek látszott. – Mi folyik itt? Az igazat akarom hallani! – Az úgy volt… – kezdte Oliver. – Ne hallgass ennek az embernek a mézes-mázas szavaira! – Néztem, ahogy az a szegény kis Astrid vásznat terít a kötélre, és felemeltem, hogy könnyebben elérje… – Majd adok én neked szegény kis Astridot! – kiabálta a nı a karjában, és a fejét ütögette. – Tegyél le! Tegyél le azonnal! – Hé, gombóckám! – Oliver nevetett, mert könnyedén elkapta és tartotta a pöttöm kezeket. Erre a nı kirántotta magát, lebukott, és megpróbált kiszabadulni, miközben sértéseket zúdított a férfi fejére. – Astrid! – szólt rá komolyan Marguerite. A komorna bájos arcán bosszús kifejezés futott át, de nem küzdött tovább. Alig egy pillanatra nézett Marguerite szemébe, majd lesütötte tekintetét. – Várok! – Marguerite összefonta a karját. – Hát, teregettem, így igaz, ez a hatalmas hülye pedig azt mondta… azt mondta… – Csak annyit, hogy a bugyogója nem lehet nagyobb egy kisbaba pelenkájánál – magyarázta Oliver ártatlan hangon. – Igaz, nem? Astrid megsemmisítı pillantást vetett rá. – Mire rávágtam, hogy sosem fogja megtudni, ı meg… – Ezt ellenállhatatlan kihívásnak tartotta – sóhajtott Marguerite. – Drága Astrid, nem sejtetted, hogy ez lesz?
A komorna még jobban elvörösödött. Aprócska ujjával végigsimított a vörös folton, ahol megütötte a férfi arcát. – Hát, honnan sejthettem volna, hogy annyira érdekli, hogy meg is nézi? Hirtelen metszı csend ülte meg a szárítóudvart. Hallani lehetett a lepedık halk lebegését a könnyed szélben, a falakon átlógó ágak zizegését, a belsı várudvaron botokkal gyakorlatozó férfiak kiáltásait és a madarak csivitelését a nyílt tér végében álló raktárépület eresze alatt. Oliver halk káromkodása törte meg a csendet. – Astrid, cara mia,6 olyan tökéletes és csinos vagy, mint az indiánökörszem. Bánja az az apróság, hogy nem olyan esetlen és nagy, mint a lúd? Ki ne akarná látni a különbséget? Si, és többet is megvizsgálnék a fehérnemődnél, ha megengednéd! Astrid rámeredt, szemei olyanok voltak, mint két áfonya egy fényes ezüsttányéron. Ajka hangtalanul mozgott, mielıtt kinyögte: – Tegyél le! Oliver engedelmeskedett, olyan óvatosan állította talpra, akár egy értékes üveget. Astrid kirázta a szoknyáit, kiegyenesítette zsebkendınyi fátylát. Hátradöntötte a fejét, és komolyan méregette Oliver arcát, mintha lelke legmélyére akarna látni. Aztán hirtelen felnevetett, hátralendítette pöttöm csizmás lábát, és sípcsonton rúgta az olaszt. Majd megpördült, és olyan gyorsan sietett el a szárítóudvarról, amennyire csak bírt. – Au, au, au! – óbégatott Oliver fél lábon ugrálva, a sérülését dörzsölgetve. Legalábbis addig, míg Astrid el nem tőnt szem elıl. Akkor kiegyenesedett, és megrázta a fejét. Szemeiben pajkosság és annál valami sokkal lágyabb villant, ahogy lehajtotta a fejét. – Nagyon sajnálom, milady! Nem akartam semmi rosszat, esküszöm! Csak… – Csak tréfált. Tudom. 6
Drágám (olasz)
A férfi szája széle megremegett. – És kicsúszott a kezeim közül. – Így van. De nem nekem tartozik bocsánatkéréssel ezért. – Tudom. – A férfi nagyot sóhajtott. – És ha belegondolok, hogy én adtam tanácsot Davidnek arról, miként bánjon az érinthetetlen nıkkel… Marguerite egy döbbent pillanatig pislogott rá, közben gyanakodni kezdett. – Hogy mit csinált? – Semmit, semmit! – Az olasz legbehízelgıbb mosolyával fejet hajtott, és hátrálni kezdett. – Vagy ha igazán tudni akarja, kérdezze meg tıle! Kérdezze meg Davidet. Igen, persze, gondolta a lány, miközben szoborrá dermedve állt a szárítóudvar közepén. Nem biztos, hogy annyira hallani akarná a választ. Astridot a lépcsıfordulóban érte utol, ott, ahol a nagyterembıl elvezetı lépcsıtıl a terem négy oldalán nyíló szobákhoz lehetett eljutni. A parányi nı hallotta a lépteit, és mosolyogva hátrafordult. Hozzáigazította a tempóját. – Nos – szólalt meg vékony hangján –, elküldted azt a fajankót melegebb éghajlatra? – Te is szép munkát végeztél – válaszolta Marguerite, miközben a feléje fordított, apró arcot fürkészte. – Az igaz! – érkezett az önelégült válasz. – Egészen biztos vagy benne, hogy neked van igazad? – Marguerite Astrid arcát figyelte, félt, hogy a nı feldúltabb, mint amilyennek mutatja magát. – Soha jobban! – Astrid kifejezı arcán elgondolkodó kifejezés suhant át. – Mit mondott rólam, miután elmentem? Tudom, hogy mondott valamit! – Csak bocsánatot akar kérni. – Hiszem, ha hallom! – Nekem is adott gondolkodnivalót.
– Ilyesmit most csinált elıször, azt lefogadom! – zsémbelt automatikusan Astrid. – Mi lenne az? Marguerite homlokát ráncolva azon töprengett, mit válaszoljon. Nem tehetett mást, ıszintén felelt. – Arra célzott, hogy David érinthetetlennek tart. – Tényleg ezt mondta? – Astrid felszaladó szemöldökkel rámeredt. – Persze hogy nem, de így értette. – Nem így kell ennek lennie? Hisz más a helyzetetek az életben. Nem ez a lényege a neked tett esküjének? Marguerite sóhajtva félrenézett. – De, azt hiszem. – Mégsem örülsz ennek. – Néha azt kívánom, bár máshogy állnának a dolgok! – Szeretnéd, ha úgy nézne rád, ahogy más nıkre, akinek örömet okoz, és akik örömet okoznak neki. Nem akarod, hogy páratlannak lásson, nem akarsz fölötte állni, mint valami szőzi madonna. Astrid fájdalmas hangja elárulta, hogy nagyon is megérti, milyen az, ha másnak látják, mint a többi nıt. Kisbaba korában elhagyták, és a cigányok vették magukhoz. Késıbb csatlakozott egy vándortársulathoz, mely néha nemesi házaknál lépett fel. Attól a pillanattól kezdve, hogy beszélni tudott, elvárták tıle, hogy állandóan szórakoztató legyen, kicsi, nıi bohóc. Bár húszéves korára a királyné bolondja lett, megtanulta, hogy ne várjon mást az élettıl. A férfiak tán kíváncsiak voltak arra, hogy milyen fából faragták, de inkább kinevették, nem szerették. Az udvarnál élık voltak a legrosszabbak; romlottak, cinikusak voltak, és folyvást az újdonságot keresték. Sírni tudott volna örömében, hogy Marguerite-nek adták, és kivirult Braesford békéjében. – Igen – szólalt meg Marguerite halkan. – Nem ezt érzed? – firtatta Astrid. – Nagy baj lenne, ha mégis? – Nem, milady. Attól csak olyan nı lennél, mint bárki más.
– Egyébként ez nevetséges! Közel sem vagyok tökéletes, és ezt David is tudja. Rettenetesen indulatos vagyok, olyan a hajam színe, mint a mezei egéré, a csípımnek olyan a formája, mint egy lantnak. – Látom, az ártatlanságot nem tagadod – közölte Astrid csibészes mosollyal. – Az nem az én hibám, igaz? Tennék ellene, ha tudnék. – Halliwellhez bármikor hozzámehetsz. – Inkább hajadonként halok meg, köszönöm! Astrid megvonta a vállát. – Valószínőleg így lesz, ha minden Henrik és David terve szerint alakul. Hacsak nem találkozol egy jóképő, diszkrét, bátor és szolgálatkész katonával. Marguerite hitetlenkedve fordult felé. – Tessék? – Jóképő a gyönyörőségedre, diszkrét a jó híred kedvéért, olyan bátor, hogy vállalja a következményeket, és szolgálatkész, mert csak arra vágyik, hogy örömet okozzon. – Értettem, köszönöm! – Csak egy ötlet, talán amikor már a saját várad úrnıjeként élsz. – Szégyelld magad, hogy ilyesmivel viccelsz! – Marguerite lelki szemei elıtt az Astrid lefestette férfi David képében jelent meg. Mit árul el ez róla? Mekkora eséllyel gyızheti meg a férfit arról, hogy a gondolatai nem olyan ártatlanok, mint ı feltételezi? Rá lehet egyáltalán venni, hogy vonja vissza plátói esküjét? – Miféle „ilyesmivel”? A kérdés a hátuk mögül érkezett. Marguerite tarkóján ijedtében felállt a szır, amikor felismerte a reszelıs, vontatott hangot. Szoknyáit suhogtatva megpördült, és szembefordult Lord Halliwelllel. Ezelıtt azt hitte, a férfi hosszú, keskeny feje olyan, akár a viperáé. Hirtelen, hangtalan megjelenése ezt megerısítette. Mióta állt mögöttük? Mennyit hallott? – Megijesztett, uram! – üdvözölte nem túl udvariasan.
– Bocsánatért esedezem, Lady Marguerite! Attól tartok, ön ós a komornája rendkívül lebilincselı beszélgetést folytattak. Távozzam, hogy folytathassák? Marguerite semmit sem szeretett volna jobban, de ezt közölni udvariatlanság lett volna. – Miért keres? – Amiért már korábban is. – A férfi feszült mosollyal közeledett. – Mivel itt magunk vagyunk, amennyire ennyi ember közt lehetünk, most talán meghallgat. A lépcsıforduló üres volt. Semmi nem hallatszott a szobák felıl. Astrid kitőnı gardedám volt, de mérete miatt aligha segíthetett szükség esetén. Marguerite úgy érezte, jobb, ha vita nélkül végighallgatja korábbi vılegényét, így nem fenyegeti veszély. – Ahogy tetszik – közölte közönyösen de nem maradhatok soká. – Rövid leszek. Ellentétben azzal, amit hallott, nagyon szeretném, ha a házasságunk megköttetne. Ezért jelentıs befolyásomat is latba vetem, kivéve, ha ön valahogy megindokolja, miért engedélyezte Henrik, hogy az úgynevezett Aranylovag megszakítsa az ön utazását. Magyarázza meg, miért olyan víg cimborája ıfelségének! Marguerite gondolatai szélsebesen cikáztak. Halliwell kérdése természetes volt, de mohó pillantását látva nem bízott meg benne. Egyesek jól megfizették volna, ha megtudják, mi zajlott Henrik és David között. Amikor elıször szóba került az eljegyzés Halliwell-lel, Braesford azt mondta, a lord arról ismert, hogy hol a Yorkok, hol a Lancasterek mellé áll, attól függıen, hogy ki markolja erısebben a koronát. Képes lenne elhagyni Henrik táborát, és Perkin Warbecket támogatni, mert megrövidítették egy menyasszonnyal? – Igazán hízelgı, hogy azt hiszi, ismerem a király gondolatait, uram. Mindazonáltal nem mondhatok önnek az ügyrıl semmit. – Ön meglep, Lady Marguerite. Nekem azt mondták, ön és a nıvérei Henrik bizalmát élvezik, mert rendkívüli szolgálatot tettek a koronának.
A lány lesütötte a pilláit. – Túl nagy becsben tart minket, uram. Ha hasznosak is voltunk, az puszta véletlen. A férfi tekintetében cinizmus jelent meg. – Vajon miért nem hiszem el ezt? A Henriknek tett, rendkívül személyes szolgálatokra célzott. Ez már túlment minden határon! – Nem tudom, uram. Megbocsájtana? Éppen eleget hallottam. Marguerite elfordult, és Astrid felé indult, aki néhány lépéssel arrébb húzódott. Halliwell elırelendült, elkapta a felkarját, és maga felé penderítette, ujjai a húsába vájtak. – Még nincs vége, Lady Marguerite! Tiltakozhat, ahogy csak akar, de tudom, hogy valami készül! Megakadályozom, és visszaszerzem önt, még ha ez lesz az utolsó tettem is. Ha összeházasodtunk, és meztelenül fekszik az ágyamban, megbánja majd a napot, amikor feleselni mert velem! Marguerite kezdett dühbe jönni. – Vigyázzon magára, Lord Halliwell! Talán feltőnt önnek, hogy az Aranylovag védelme alatt állok! – Úgy érti, Edward egyik fattyának védelme alatt. Hamar elfelejti önt, ha csak egy kicsit is hasonlít az apjára. A mi Edwardunk ingatag volt, sosem elégedett meg egyetlen nıvel, benyúlt minden szoknya alá, amit csak meglátott. Bár sose halt volna meg! Minden kicsapongása ellenére jobb király volt a szent élető Tudor Henriknél! – Ön csodálja az erkölcstelenséget? – érdeklıdött undorodva a lány. – Ez valahogy nem teszi kívánatos férjjé. – Leginkább azért dühöngött, mert Davidet sértegették. De azt is észrevette, hogy Henriket is. – Nem számít, és önnek ebbe nem lesz beleszólása – válaszolt a férfi leplezetlen gúnnyal. Marguerite kirántotta a karját a férfi markából, és újra hátralépett. – Majd meglátjuk, uram!
– Meg bizony! – kiáltott Marguerite után a férfi halálos magabiztossággal, miközben Astriddal elsétáltak. – Meg ám! A nap eltelt valahogy. Monotóniáját még David oktatása sem törte meg, mert Henrik szünetet rendelt el. A délutánt versengéssel tették színesebbé az összegyőlt katonák közt, azaz a Daviddel Franciaországból érkezı, valamint a Halliwellt szolgáló katonák, a vár védıi és Henrik emberei között. Nem volt jelentıs esemény, nem adott alkalmat pompára, pavilonok emelésére vagy a hölgyeknek, hogy zálogokat ajánljanak fel. Csak egy gyakorlatsor volt, hogy a katonákban fenntartsák a harci kedvet. Legalábbis Astrid ezt a hírt hozta a vár ırségétıl. Nyugtalanító volt a hír. Az efféle versengés veszélyesebb volt, mint amilyennek tőnt. Ádáz küzdelem éles fegyverekkel, melyek megnyomoríthatták vagy megölhették az embert. David természetesen a sőrőjében lesz majd. Marguerite egyik megfigyelıponttól a másikig bejárta a várat. Egyikbıl sem lehetett tisztán rálátni arra a területre, ahol a verseny zajlott. Ez kimondhatatlanul bosszantotta. Ráadásul David sem jött el, hogy elmagyarázza, mi történt. Üzenetet küldött neki, de Astrid azzal a kezében tért vissza, és közölte, hogy a férfi szobájában nem talált senkit, aki átvehette volna. A város minden férfiúja a falakon kívül tartózkodott, összegyőltek a nyílt mezın, a kapukon túl. Efféle, eljátszott csaták a lány sógorának házában is zajlottak. Marguerite hátborzongató pontossággal emlékezett vissza arra, amikor azt figyelte, ahogy David és Rand gyakorlatozik. A fiú ugrándozott a füvön, védekezett a hatalmas, ragyogó kard ellen, vagy félelem nélkül elıretört. Marguerite szíve a torkában dobogott azokban a napokban. Ahogy most is. Rossz elıérzete támadt. Jóságos ég, a férfiak miért érezték szükségét, hogy belevessék magukat a verejték és erıfeszítés efféle förgetegébe? Mi vonzotta ıket, miféle tőz borította el az elméjüket, hogy vagdalják, kaszabolják egymást, mintha az élet semmit sem érne? Miért
tekintettek az okozott sérülésekre úgy, mintha jelentéktelen karcolások lennének, és hitték azt, hogy a gyıztes szegényes díja megéri az árát? A távoli kiáltások hangjai követték Marguerite-et, amerre ment. Semmilyen elfoglaltság nem kötötte le. Kinyitott egy könyvet, melyet a várúrnıtıl kapott kölcsön, de hamarosan újra becsukta. Öltött néhányat a magával hozott hímzésbe – egy csuklyába nıvére, Cate télre várt kisbabája számára de ki kellett bontania. Elküldte Astridot főszerekkel és mézzel ízesített, forró italért, de hagyta érintetlenül kihőlni. Ráripakodott a csöpp komornára, amikor szürcsölve maga itta meg, aztán bocsánatot kért, amiért megbántotta. Mintha hangyák nyüzsögtek volna a bırén, vagy vihar felhıi gyülekeztek volna a vár körül fenyegetıen. Dobok, üdvrivalgás és hangosan pajzsoknak csapódó kardok zaja jelezte az aznapi küzdelmek befejezését. Amikor meghallotta a lármát, Marguerite lerogyott a nagyterem egyik padjára, és a falnak döntötte a fejét. Végre vége! Sóhajtva lehunyta a szemét, és hálaimát suttogott. Egy pillanattal késıbb lelkesen talpra szökkent. Meg kell keresnie Lady Joant, hogy felajánlja a segítségét. Biztosan vannak ápolást igénylı sebesültek, a szolgák pedig lejárják a lábukat, sört és bort szolgálva fel a nagyterembe visszatérı, szomjas hordának. Amikor elérte a nagy, nyílt teret, meghallotta a kiabálást. – Lesújtottak rá! – Az Aranylovagot… leszúrták! – Krisztus szakállára… micsoda gyáva támadás! Ezután sietıs léptek, kiabálás, üvöltés, lökdösıdés és tolakodás összevisszasága közepette a férfiak valamit becipeltek a terembe. Davidet hozták, egy hosszú pajzson, melyet négy férfi tartott. Holtsápadtan, csukott szemmel feküdt ott, feje lelógott a pajzs szélérıl, menet közben himbálódzott, kócos, aranyszínő tincseit vér borította. Irdatlan ereje és akaratereje tovatőnt.
Marguerite-et a rémület jeges hulláma öntötte el, tetıtıl talpig megborzongott. Összeszorult a szíve, és nem kapott levegıt. Az egyik pajzsvivı megcsúszott a padlót borító gyékényen, és hirtelen mozdulatot tett. David felnyögött, megpróbálta felemelni a fejét. Nem halt meg. Élt. Még élt. Ettıl a tudattól felszabadulva Marguerite elıreszaladt. Elméje hirtelen megnyugodott, kitisztult, összpontosított. A kecskelábú asztalhoz fordult, melyet felállítva hagytak a legutóbbi étkezés után, és lesöpörte róla a kupákat és tányérokat. Hangos, fémes csörömpöléssel, a sört kiloccsantva értek földet körülötte, de alig vette észre. Tekintete Davidre szegezıdött, mellkasa gyenge hullámzására, a nagy, vérzı púpra, mely a halántékán dagadozott, és az ingét áztató vérre, mely a karja alól szivárgott. – Ide! – kiáltotta a lány. – Tegyék le ide! A férfiak feléje óvakodtak, és utasítása szerint az .asztalra emelték Davidet. Durva kezekkel lecsúsztatták a pajzsról, míg az asztallapon feküdt. Az átrakás közben a férfi nem adott ki hangot, szemhéját lecsukva pihent, nyitott tenyere és ujjai elernyedtek. Erısen vérzett, egyre nagyobb tócsa győlt alatta az asztalon. Azonnal tenni kellett valamit. – Kötszert! – kiáltott Marguerite Astrid után. – Gyorsan, az isten szerelmére! Egy pillanattal késıbb – legalábbis úgy érezte ott termettek a hosszú, tiszta vászoncsíkok. Az apró komorna ugyanakkor kést tett Marguerite kezébe, aztán pöttöm öklébe fogta David ingét. Kifeszítette épp a férfi szíve felett, és biccentett úrnıjének. Marguerite nem habozott, hanem elkezdte levágni a véráztatta ruhát. Lady Joan, a sápadt, de határozott várúrnı jelent meg mellette. – Van némi tapasztalatom a sebekkel, kedvesem. Szabad…? – Nem, köszönöm! – felelte Marguerite a válla felett. – İ az enyém!
Nem volt zavarba ejtı vagy kétértelmő kijelentés, nem rejlett benne semmi más, csak ıszinteség. Szerencsére nem is ellenkezett senki. Marguerite nem vállalt volna felelısséget a tetteiért, ha próbára teszik a hidegvérét. A legnagyobb sérülést kard vagy kés okozta, mely furcsa szögben hatolt be David hónalja alatt. Ha egyenesen a… De nem így történt. David biztosan meghallott, megérzett valamit, ezért elmozdult a csapás elıl. Megváltoztatta a penge irányát, így az eltérült egy bordánál, mielıtt kiszabadult. De sok vért veszített, minden másodperccel egyre többet. Oliver a közelben ácsorgott. Üres tekintettel ráncolta a homlokát. Marguerite-nek felderengett, hogy egyike volt azoknak, akik behozták Davidet a terembe. Most kétségbeesetten álldogált, segítségre készen. – Mi történt? – kérdezte a lány a fegyverhordozótól, miközben vastag vászondarabot szorított a kés okozta sebre, és ott tartotta, várva, hogy Astrid még egyet készítsen. – Ki tette ezt vele? – Elhagyta a küzdıteret – tett tehetetlen kézmozdulatot Oliver. – Egy sátorban le lehetett venni a páncélt, bár ı csak láncinget viselt. Besétált, felemelte a karját, hogy a fején keresztül levegye a láncingét, az elvakította, amikor leszúrták. Elfordult a csapás elıl, és beverte a fejét egy sátorpóznába. Vagy késıbb, dulakodás közben, nem tudom. – Nem? Nem volt ott? – Nem azonnal. Mire meghallottam a dulakodást, vége lett. A támadó meghalt, David pedig olyan tırt tartott a kezében, amit eddig nem láttam. A saját fegyverével vágta el a fickó torkát. Marguerite lehunyta a szemét, amikor elöntötte a rosszullét, de aztán azonnal újra kinyitotta. – Jó – mondta erıltetett bátorsággal – Az jó! – Szinte azonnal folytatta. – Tartsa ezt a rongyot! Oliver engedelmeskedett. Pillanatokkal késıbb David felsıtestét átkötötték vászoncsíkokkal, elég szorosan ahhoz, hogy leszorítsák a
sebre helyezett lapocskákat. Kissé átitatódtak, de semmi több, a vérzés csillapult, ha nem is állt el teljesen. David mégis mozdulatlanul, hangtalanul feküdt. Körülöttük morajlott a tömeg. Majd elhallgattak az emberek, mintha lesújtott volna rájuk a hóhér pallosa. VII. Henrik érkezett. Kisugárzása utat vágott neki a tömegben. Az emberek arrébb léptek, fejet hajtottak, majd visszahúzódtak, hogy helyet adjanak neki. A király megállt az asztal mellett, és lenézett a némán fekvı alakra. Marguerite illıen pukedlizett, aztán várt, hogy megszólítsák. Hosszú pillanatok teltek el, Henrik arca komor, kifejezéstelen maradt. Amikor végül felnézett, úgy kapta el a lány tekintetét, mintha a teremben nem lenne senki más rajta kívül. – Életben marad? – kérdezte, szürkéskék szemével a lányra nézve. A lány olyan határozottan bólintott, amennyire csak tudott. Henrik összeszorította az ajkát. – Ha a seb nem fertızıdik el. Ez nem hagyhatták ki a számításból. – Igen, felség. – Belázasodik? – Valószínő. – Valóban, a láz megszokott volt ilyen sérüléseknél. Veszélyesen magasra szökhetett, ha seb lassan gyógyult. – Delírium? – Elıfordulhat. – Tenni kell róla, hogy ne legyen rosszabbul! Te gondoskodsz róla, Lady Marguerite, ápolni fogod sebesült lovagunkat. Aki ezt hallotta, azt hihette, hogy a király a sebre céloz. Marguerite-et nem tévesztette meg, talán azért, mert ı látta a király tekintetét. Henrik terveit vagy uralkodását nem érheti kár amiatt, amit David mondhat a sebláz kábulatában. Megértését és egyetértését kifejezve pukedlizett. – Ahogy parancsolja, uram!
– Vigyék a szobájába! – folytatta a király megfontoltan. – Ott úgy rendelkezik, ahogy jónak látja, de vannak feltételeink. Nem mozdul el mellıle. Az ön engedélye nélkül senki nem léphet be oda, és nem is távozhat. A szoba elıtt folyamatosan megbízható ırség áll, a katonákat ön választja ki. Nem tőrünk el több sérülést! A király kemény tekintettel körbepillantott, mintha biztosra akarná venni, hogy mindenki hallotta a figyelmeztetést. Senki sem szólalt meg. Senki nem köhögött, tüsszögött vagy nyelt. Még a sarokban bolhászkodó kutya is abbahagyta, és felnézett. Marguerite követte a király pillantását, mely megállapodott egy oszlop mögött félig megbújó két nemesen. Halliwell és a fia összerezzent Henrik tekintetétıl, majd egymásra néztek. Henrik gyanította, hogy ık állnak a támadás mögött? Ez a legvalószínőbb. Gyenge ember bosszúja akkor lecsapni az ellenségre, amikor védtelen, különösen, hogy nem is ı maga szennyezi be a kezét a bőntettel. Csak az a kérdés, hogy Halliwell elég ostoba-e ahhoz, hogy olyat támadjon meg, akit a király ilyen nagyra tart. Henrik szemhéja megrezzent, félrenézett. Merev arccal újra Davidre pillantott. Ajka megfeszült, majd hirtelen elfordult. Se jobbra, se balra nem nézve elhagyta a termet, miközben a tömeg hullámozva fejet hajtott, nyomában felerısödött a zsivaj. David szobája egyszerő cella volt, alig nagyobb egy szerzetesénél. Az egyik kıfal mellett alacsony, keskeny, láthatóan néhány fadarabból összeeszkábált ágy állt, amire szalmazsákot tettek. Mellette a durva asztalon egy bronz mosdótál és egy olajosfazék állt, mely egy tölcsérrel együtt lámpásként szolgált. Az ágy lábánál álló ládában a ruhanemőket és a páncélzatot tartották. A keskeny ablak mély beugrójában volt egy pad, a helyiség egyetlen ülıalkalmatossága. Persze csoda, hogy David kapott külön szobát, és nem a többi katona mellett aludt a nagyteremben. Kétségtelen, hogy ezt a kiváltságot a Henrik terveiben játszott szerepével érdemelte ki. Marguerite áldotta a helyzetet, bármi legyen is az oka. Nem volt
kedve hozzá, hogy folyamatosan bámulják és megjegyzéseket tegyenek. Olivert bízta meg vele, hogy vitesse fel Davidet a nagyterem lépcsıjén. Maga elırement Astriddal, hogy mindent elıkészítsenek. Kinyitották a zsalugátert, fényt és levegıt engedtek be, kisimították a szalmazsákon a lepedıt, megtöltötték vízzel a mosdótálat, és ruhát kerítettek a mosdatáshoz. Miután a férfit lefektették az ágyra, finom kezekkel levetkıztették, levették összekaszabolt, rongyos inge maradványait, és lehúzták térdig érı láncinge alatt viselt, durva szövéső nadrágját, csak alsó térdnadrágja maradt rajta. Marguerite térdre ereszkedett az ágy mellett. Átvette a vízzel teli tálat Astridtól, és belemártotta a tiszta rongyot. Nagy gonddal elkezdte lemosni a David arcát borító verejtéket és vért. Csakis oda próbált nézni, és nem törıdni a férfi széles mellkasával és a kötés alól kikandikáló, aranyos szırzettel. Mégis látta a kemény izmok halmait a bordái felett és csillogó mellszırzetét, mely aranycsipkeként borította lapos hasát, egészen a nadrágja széléig. A ruhája ujján és felsı részén keresztül érezte a férfi testének melegét. Akaratlanul is bizsergı ujjhegyeivel simított végig David bırén, nem a ronggyal. Tudta, hogy a férfi magas és erıs, de hogy mennyire, arra akkor döbbent rá, amikor ennyire közel került hozzá, föléje hajolt, és átnyúlt felette, hogy lemossa a megszáradt vért. Szíve kalapált, alig kapott levegıt. Amikor David fölé hajolt, hogy lemosson egy vérfoltot a nyakáról, melle hozzápréselıdött a férfi felkarjának izmaihoz. Az érintés nyomásától és forróságától mellbimbója megkeményedett. Hátraült a sarkára, és zavartan meredt a férfi mozdulatlan alakjára. Mi ütött belé? David megsebesült, alig van magánál, rá mégis olyan hatással van, mintha hozzáért volna. Ennyire romlott lenne? David felkarjára még több vér száradt, egészen a lapockájáig, bıre kényelmetlenül ráncosodott a vörös sávok körül. Ha az oldalára fordíthatná, megszabadíthatná ettıl.
Oliver odakint ırizte az ajtót. A lány szóra nyitotta a száját, hogy hívja, de aztán meggondolta magát. Astrid felé pillantott. – Segítenél egy kicsit? Astrid letette a régi vásznat, amit éppen csíkokra tépdesett. Amikor felismerte Marguerite szándékát, elırenyúlt, minden erejével nyomta és tolta férfit, nyögött, miközben a fal felé fordították, szabaddá téve a hátát. Marguerite egyik kezével kicsavarta a rongyot, és letörölte a vörös patakokat az oldaláról. A ronggyal végigsimított a vállán, ahol rozsdavörösen sötétlett a mediterrán napsütésben, gyakorlás közben bronzosra sült bıre. Az alvadt vér alól egy jel tőnt elı. Marguerite oldalra billentette a fejét, és óvatosan körbetörölgette. Apránként különös ábra rajzolódott ki, ami mintha beleégett volna a bırébe. Nem volt nagyobb egy nyolccentis négyzetnél. A kicsi ábra semmire sem hasonlított, amit eddig látott: apró győrők szorosan körbevettek egy kisebb, belsı győrőt, melybıl egy vonal mutatott lefelé. A győrők selymes körvonala alig dudorodott ki, mintha évek óta ott lenne. Olyan, mint egy billog, morfondírozott a lány. Ha az, akkor nagyon régen készülhetett, talán még David gyermekkorában. Mégsem látta eddig soha a Braesford Hall-i, hosszú évek alatt. Arra emlékezett volna. Emlékezett volna rá, ha ilyen közelrıl láthatta volna Davidet, méghozzá az inge nélkül. Abba sosem egyezett volna bele. A sötét aranyszínő szırrel borított combja és vádlija izmait fedı nadrág nélkül sem látta soha. Mostanáig. Igaz, hogy a holmik, melyeket a férfiak hordtak, keveset hagytak a képzeletnek, mégis más volt, amikor semmi nem állta útját a férfiúi formák tökéletessége szemlélésének. Milyen kár, hogy David vászonalsót viselt az ágyékán, nem úgy, mint azok, akik hosszú nadrágot hordtak rövid zekék alatt. Védett valamennyit a csaták és viadalok során, mint ez is, de mégis akadályt jelentett. – Milady! – szólalt meg visszafojtott lélegzettel Astrid, amikor a régi sebre nézett.
Marguerite, még mindig a homlokát ráncolva, fölnézett. – Igen? Az apró komorna egy pillanatra a szemébe nézett, aztán egy fejrándítással félrefordult. – Azt hittem… de nem tudom. – Mit hittél? – Bolondság! Biztosan. Te… végeztél? Marguerite bólintott, és sóhajtva visszaejtette a rongyot a mosdótálba. Együtt visszaengedték Davidet a hátára. A lány egy pillanatra eltőnıdött, nem lenne-e jobb a férfinak hason, de a szalmazsák túlságosan besüppedt ahhoz, hogy kényelmes legyen. Bárhogy is, le kell mosnia a férfi fejsebérıl a halántékán a hajába száradt vért. Egyik kezével kicsavarta a vizet a vászondarabból. Visszafordult, és kisimított egy szıke tincset a férfi hajvonalán túlfutó, sötét zúzódásból. David karja hirtelen megmozdult. Csonttörı erısséggel megmarkolta a lány csuklóját. Marguerite lélegzete elakadt, amikor a szemébe nézett. Szíve zakatolt a fémeskék tekintet mélyén rejlı düh és vád láttán. A rongy kihullott zsibbadt markából. Nedves placcsanással a férfi mellkasára esett. – Most nézd meg, mit mőveltem miattad! – kiáltotta Marguerite bosszúsan, amiért nedvesség szivárgott a férfi kötésébe. A férfi szorítása egy pillanatra enyhült. Arcára zavar ült ki, eltörölve a vádat és vad dühöt: – Milady? Marguerite kiszabadította a csuklóját, és újra felvette a rongyot. Aztán megállt, minden izmát összerándította a megkönnyebbülés hulláma. David magához tért és élt. Rettegett, hogy ez soha nem történik meg. Csak most jött rá, mennyire, amikor elmúlt a veszély. – Hölgyem – szólalt meg suttogva újra David –, mit mővelsz? – Mit gondolsz? – kérdezte a lány kurtán.
Válasz helyett a férfi körbepillantott, szeme elkerekedett meglepetésében. – A szobámban vagy. – Henrik parancsára ápollak. Megszúrtak, ha emlékszel rá. Inkább nem árulta el, mennyire kétségbeesett, mennyire rettegett, hogy feladata a halotti virrasztás lesz. David ránézett, és szemében kigyúlt a megértés. Tekintete sötétebb, fényesebb, egyre riadtabb lett. – Te? Egyedül? – kérdezte végül. A lány mereven bólintott. – Nagy változás, hogy másra vagy utalva. – Nem nagy változás – válaszolta David kutató pillantással , ha te vagy az. A lány önkéntelenül elmosolyodott. – Zavar? – El tudnék képzelni rosszabb sorsot is. – A férfi benedvesítette az ajkát, mintha kiszáradt volna. – Én is! – válaszolta Marguerite, de mosolya eltőnt a gondolatra, hogy David meg is halhatott volna. Nem eresztette a férfi pillantását, észrevette az ezüstös csillogást – mint ezernyi apró kés pengéje – a pupillája körül, a benne lebegı árnyakat, a leheletnyi bizonytalanságot a mélyén. – Szükséged van… valamire? – Sörre? – kérdezte a férfi reménykedı rekedtséggel. – Pokolian szomjas vagyok, és a fejem… – El tudom képzelni, mennyire fáj – fejezte be a lány, amikor David szava elakadt. Intett Astridnak, aki azonnal kisietett a szobából, hogy italt hozzon. Okos lány, biztosan hoz vizet is. – Lüktet mindenem a fejem búbjától a lábam ujjáig. – David lehunyta a szemét, arcizmai megfeszültek. – És kettıt látok belıled. Két Marguerite-et, mindkettı szép. De eggyel több, mint amennyivel most meg tudok birkózni. – Kettıvel több – javította ki a lány, leginkább azért, hogy elhallgattassa.
– Gondolod? – David nem nyitotta ki a szemét, de a szája sarka mosolyra húzódott. – Igen. – Szép fogadalom. Emlékezz rá, ha itt az ideje. Mintha furcsán össze-vissza csapongnának a gondolatai. Nem lehet delíriumos, még nem. Vagy mégis? – Ahogy a dolgok állnak, sosem lesz itt, már ha egyáltalán emlékezni fogsz erre. – Hogy felejthetném el? A lány erre nem tudott mit mondani, különösen, mivel a szavak keserően csengtek. Hol késik Astrid? Mintha réges-rég kiment volna a szobából. – Meztelen vagyok? A kérdéstıl figyelme hirtelen visszatért a betegéhez. – Nem… nem teljesen – válaszolta Marguerite bizonytalanul. David lehunyta a szemét, a lány pillantása mégsem kalandozott újra férfiassága felé, mint már annyiszor. Ellenállt a késztetésnek. A férfi kinyitotta a szemét, de lassan, mintha nagy erıfeszítésébe kerülne. – Nagy kár! – David! – Biztosan azt sem tudja, mit beszél. – Ki vetkıztetett le? A lány hangosan nyelt. – Astrid és én – válaszolta, nyúlszívően a komornát mondva elıször. David újra lehunyta a szemét. Hallgatott, mintha a megszerzett információt dolgozná fel. – Sajnálom, hogy lemaradtam róla! A lányt forróság fullasztó hulláma öntötte el, mely a dereka alá is átterjedt. – Muszáj volt – biztosította sietve, elfúló hangon. – Nem akarom, hogy azt hidd… – Túl késı. – David szája mosolyra húzódott.
– Úgy érted… – Már gondoltam rá. – David… – Vagy százszor elképzeltem – mondta, mintha kótyagosan fecsegne. – Elképzeltelek itt velem, és mind a ketten meztelenek voltunk. Velem voltál sátrakban és palotákban, száz forrás és ezer tábortőz mellett. Lehunyom a szemem, te eljössz hozzám, nincs rajtad semmi, a hajad ragyog, lebeg… A lány ösztönösen David ajkára tette az ujját, így szabva gátat a zavarba ejtı vallomásnak. Amikor megborzongott, David mosolygott. – Marguerite? – Igen? – A hang rekedten érkezett a lány torkából. A férfi nem szólította ladynek. Csapongó gondolataiban vagy talán az álmaiban nem kellett így magasztalnia. – Ruhában vagy? – Természetesen! – Marguerite elkapta a kezét a férfi szájától, elviselhetetlenül felkavarta ajka mozgása érzékeny ujjhegyei alatt, ahogy meleg lélegzete csiklandozva átáramlott közöttük. – Megtennéd, hogy…? – Nem! – vágta rá a lány, mielıtt befejezte volna a halk kérdést. – Ettıl féltem. – A férfi hosszan, legyızötten felsóhajtott. Nyugtalanul elfordította a fejét, mintha megırjítené a fájdalom. – Akkor csókolj meg! – Csókoljalak meg? – A szavakat csak suttogták. – Csókolj, és őzd el a fájdalmat! Csókolj és gyógyíts meg! Azt csak szabad.
8. FEJEZET
C
sak… csókoljalak meg… – ismételte Marguerite. Hiába próbálta palástolni, a hangja elárulta, hogy már gondolt erre. David szíve már a puszta gondolatra is kétszer gyorsabban vert, míg már úgy érezte, mintha agya minden szívdobbanásnál a koponyájának ütközne. Meg is érdemelte! Eszement bolond, amiért incselkedik a lánnyal. De képtelen volt ellenállni, hiszen Marguerite azt hitte, hogy elment az esze a fejét ért ütéstıl. Talán kicsit tényleg megırült, ezért ment olyan messzire a tréfával. Mindenre, ami szent, akarta azt a csókot, jobban vágyott arra, hogy érezze a lány ajkát az ajkán, mint évek óta bármire, talán jobban, mint bármire életében. De többrıl volt itt szó. Megérinteni ıt, megízlelni, megtanítani neki valamit abból, ami férfi és nı között zajlik. Ez lehet az elsı lépés a hadjáratban, hogy meggyızze a lányt, helyesen teszi, ha feloldozza az esküje alól. Bármi segíthet, amitıl Marguerite szeretınek tekinti, és nem barátnak. Ha el akar csábítani egy nıt, a leghatásosabb, ha felébreszti a vágyát. Legalábbis elég sokszor hallotta ezt Olivertıl és másoktól. Eddig sosem csábított ott, ahol nem találkozott elızetes szándékkal, bár elfogadta a felajánlott kegyet, ha a hölgy csinos volt. Az igazat megvallva sokkal könnyebben megadta magát a begyakorolt praktikáknak, ha a hölgy valamennyire, bármennyire kevéssé, de hasonlított Lady Marguerite-re. Reménytelen eset. Vagy volt, eddig a pillanatig, amikor a lány ilyen közel van hozzá, ennyire nagyon közel!
– A fejem – suttogta összerezzenve, amit nem teljesen játszott meg –, biztosan segítene rajta. A lány tekintetét aggodalom és kíváncsiság homályosította el, majd lesütötte a szemét. – Biztosan? – Igen! Marguerite a férfi felé mozdult, ruhája selyme halkan suhogott. Keble finomam hozzápréselıdött David karjához, aki majdnem felnyögött az édes, észveszejtı nyomástól. A lány felé fordította a fejét, de akkor sem tudott volna újra megszólalni, ha az élete múlt volna rajta. Bıre minden centimétere megfeszült a várakozástól, ajka bizsergett, égett a vágytól. – Hát, ha biztos vagy benne… – suttogta a lány. Fátyla széle súrolta a férfi meztelen bırét, ami annyira hasonlított a simogatásra, hogy David összerezzent. Ahogy Marguerite közeledett, térdelı helyzetbıl fölé hajolt, érezte összetéveszthetetlen, friss, üde illatát. A lány megérintette az arcát, ujjhegyei gyengéd tüzet gyújtottak állának kanyarulatánál, csendes súrlódással haladtak az egynapos borostán. Lélegzete ott susogott az álla felett. Marguerite arca nagyon közel volt, szemei szinte feketévé sötétültek. David látása szétesett, két homlokot látott, két orrot, két puha, ám határozott állat, négy gyengéd szemet. Lehunyta a szemét, amikor megszédült. Ebben a pillanatban a lány ajka az ajkához ért. Leheletnyi érintés volt, semmi több. De aztán a lány rászorította a száját, mely tökéletesen illett az övéhez, és megszőnt a világ. David elfojtott egy nyögést, mert attól félt, Marguerite megmozdul, vagy mert rettegett, hogy nem. Nem vett levegıt, nem gondolkodott, teljesen mozdulatlanná dermedt, amikor a lány apró nyelvének hegye forró, nedves ösvényt hagyott ajka puha felszínén, olyan, ártatlan éhség ízét hagyva hátra, hogy felforrt a vére. Érezte, hogy Marguerite-en reszketés fut végig, és ujjai hirtelen a hajába markolnak a nyakszirtje alatt, amikor nyelve az ajkai közé
csusszant. A lány megriadt, de nem húzódott hátra, mint arra David félig-meddig számított, hanem elidızött ajka nedves forrósága felett, mintha jobban fel akarná fedezni. David mélyebben magába akarta vonni, de nyugalomra kényszerítette magát. A lány finoman megérintette foga zománcos szélét, rálelt nyelve szemcsés puhaságára, és gyengéden játszadozott a szélével. Davidén döbbenet lett úrrá, erısebb, mint amikor a tır az oldalába fúródott. A szájak és lélegzetek találkozásának mennyei ízétıl megfeledkezett minden eddig kapott csókról. Így akart maradni az örökkévalóságig, hagyni, hogy a lány felfedezzen mindent, és övé legyen mindaz, ami ı, vagy ami valaha lenni akar. A vágytól eszét vesztve felemelte a kezét, és a lány fátyla alá nyúlt, széttárta ujjait a tarkóján, mintha örökre így akarná tartani. Magasságos ég, akarta a lányt, nem érdekelte semmi más, csak hogy az övé legyen! İ volt lelke egyetlen gyengéje, ezzel teljesen tisztában volt, miközben vére forró, lüktetı hullámokban száguldott az ereiben. Sokkal veszélyesebb bármely ellenségnél. A lány mindig is hozzá tartozott. Bárcsak ı is tudná ezt! – David… Neve abban a rekedtes kérésben elbizonytalanította. Nem akarta kihasználni, hogy a lány ajkai szétnyíltak, ahogy megszólalt, de mielıtt felfogta volna, már behatolt közéjük. A lány édes íze olyan volt a nyelvén, akár a mámorító bor, részegítıbb, mint egy álom. Ízlelgette ıt, kortyolta, felfedezte titkait, miközben visszatartotta az elégedett sóhajt. Marguerite nyelvének sikamlós bársonya, foga sima, mégis éles széle és meleg, nedves puhasága végtelen csábítást jelentett. Eltompította az érzékeit, kavargó, tébolyult gondolatait csak ı töltötte ki és a vágy, amit ébresztett benne. Abba kellene hagynia, mielıtt megijeszti a lányt, mielıtt feje lüktetése mindent újra sötétségbe borít, vagy vére átüt a kötésen a sebnél az oldalán. De nem tudta megtenni, nem volt akaratereje elengedni a lányt.
Marguerite reszketését még a csontjaiban is érezte. Ahogy zaklatottan, kétségbeesetten kinyögte a nevét, az annyira hasonlított a benne tomboló vágyhoz, hogy végre felfogta. Lassan, vonakodva, de kényszerítette magát, hogy lazítson a szorításán, és hagyta, hogy a lány elhúzza száját a szájáról. – Köszönöm! – A szó olyan halkan tört fel David torkából, hogy inkább morgásnak hangzott. A lány nagy levegıt vett, mintha hirtelen magához tért volna. – Ez… – kezdte. Elakadt. Újra próbálkozott. – Semmiség! – Számomra sokkal több volt a semminél. – Amikor Marguerite eléggé hátrahúzódott ahhoz, hogy újra lenézhessen rá, David az arcát fürkészte. Milyen fekete a szeme, és hogy el lehet benne merülni! Úgy érezte, a lány az ı része, ı pedig az övé. Elválasztotta ıket a ruha, a társadalmi különbség és a tér, de szellemük és testük egy. – Nem úgy értettem… – Marguerite lepillantott a kezére, ahol ujjai még mindig a férfi hajában kutattak, a halántéka alatt. Gyorsan elvette onnan, és ijedt, zavart tekintettel újra a férfira nézett. – Semmiség, hisz te kérted. – Ha újra kérnélek? Nem derült ki, mit válaszolt volna a lány. A zsanérok hangos nyikorgásával kitárult az ajtó. Astrid igyekezett a szobába egy kupa sörrel, ami kilöttyent a tálcára, mellette vizet hozott. Bár elıtte iszonyatos szomjúság kínozta, David örökre lemondott volna az ivásról, ha még egyszer érezheti Marguerite ajkának ízét. Be kellett érnie azzal, hogy a lány megemelte a vállát, hogy ihasson. Segítség nélkül is boldogult volna – legalábbis azt hitte –, de sokkal kellemesebb volt, ahogy Lady Marguerite karja a háta mögé csusszant, és az ajkához emelte vizet. Amikor eleget ivott, a lány az erıs, élénkítı sör után nyúlt, és azt is ledöntötte száraz torkán. Ezután David visszafeküdt, és nézte, ahogy a lány apró szolgálójával kitakarítja a szobát. Tompán érzékelte a véres rongyokat és a pirosra színezett vizet a fém mosdótálban, amit
kiadtak Olivernek, hogy öntse ki. Összehúzott szemmel nézett hölgye kezére és csuklójára, észrevette ruhája ujjának véres szélét. Valahol agya távoli szegletében rémlett neki, hogy élvezte a lány enyhet adó érintését, simogatása elvonta a figyelmét a fájdalomról. Ez hozta vissza lebegve a sötétségbıl a fényre, melegbe, a lány puhasága mellé. Hatalmas erıfeszítésébe került, de megérte. Valóban meg. Félig lehunyt szemmel éber álomba merült. Kivágódott az ajtó. David azonnal éberen abba az irányba meredt. Csak Oliver állt ott, és érdeklıdın nézte fekete szemével. Arcán mosoly jelent meg, kétségtelenül azért, mert látta, hogy a férfi él és magához tért. Elégedetten bólintott, majd Marguerite-re pillantott. – Bocsásson meg, milady, de úgy gondoltam, újra szüksége lehet a mosdótálra. – Meglengette a tárgyat, az ablakból beáramló fény bronzosan megvillant rajta. – A vizet leöntöttem a latrinán, és a rongyot is utánahajítottam, mert jobb, ha senki sem látja. – Jól tette – válaszolta a lány, és vetett egy pillantást Astridra, aki döcögve elırejött, hogy elvegye a tálat az olasztól. – Az a legjobb, ha senki nem jön rá, mennyire súlyosak a sérülései. – Magam is így gondoltam – Oliver komor arccal újra David felé nézett. – Nagyon nem akarnám, hogy valami bolond azt higgye, könnyen végezhet vele. Lady Marguerite homloka ráncba szaladt. – A maga dolga, hogy ez ne történhessen meg. Ha már itt tartunk… – Bene,7 visszatérek az ırhelyemre. A király valószínőleg hamarosan tudni akarja, hogy van az Aranylovagunk. Mondjam azt az udvarmesterének, hogy senki ne zavarja se az ön, se Sir David nyugalmát? Lady Marguerite-et senki nem fogja zavarni, mert a saját szobájában lesz – közölte David. Bosszantotta Oliver bizalmaskodása, és hogy úgy beszélgetnek, mintha ı ott sem lenne. – 7
Rendben (olasz).
Ami Henriket illeti, üzenhetsz neki, hogy engem átkozottul nehéz megölni. Bárki tette, újra meg kell próbálnia. Ne mondd ezt! – kiáltott fel Marguerite. Gondolom, akkor rám nem lesz szükség – mondta ugyan-akkor Oliver. – Jobb is, mert jólesne egy puha ágy és egy még puhább… Ne! – figyelmeztette feszülten David. – …párna! – fejezte be Oliver, és féloldalas vigyort villantott. Ne legyetek nevetségesek! – Lady Marguerite felháborodott pillantást lövellt David, majd Oliver felé. – Maga a király parancsára ırködik, ne merészelje elhagyni a posztját! Bár Sir Davidnek fáj beismerni, biztosra veszem, hogy hálás, amiért gyors közbeavatkozása megakadályozta, hogy elvérezzen. Te találtál meg? – szakította félbe David sajnálkozás nél-kül. – Te hoztál ide? Oliver rezzenéstelen arccal vállat vont. Még idıben, bár már úgy véreztél, mint egy vadkan, miu-tán elvágták a torkát. Miért nem te vetkıztettél le? İrködtem, míg a hölgyek maguk végezték a rendkívül fá-rasztó és hálátlan feladatot. – Ördögfajzat! – sziszegte Astrid, és fenyegetın nézett a férfira. Az olasz lemosolygott rá, mintha szép bókot hallott volna, aztán folytatta: – Tényleg, nem tudtam lebeszélni ıket! – Nem volt hálátlan feladat. – David szája sarka mosolyra húzódott. Legalábbis az ı részérıl nem. Tényleg hálás volt érte. – Arra sem tudtam rábeszélni ıket, hogy hagyják rám a mosdatásodat. – Az öszvér farát, azt! – kiáltott fel Astrid. – Valójában egy szót sem szólt, úgy remegett a térde a vér látványától. David csak félig figyelt oda a pörlekedésre. Tehát, ahogy sejtette, Lady Marguerite hős, puha kezét érezte. Ha nem lett volna a halvány emlék, a lány arcát és nyakát elöntı mélyvörös pír akkor is elárulta
volna. Sajnálta, hogy akkor nem volt teljesen tudatánál. De ha szerencséje lesz, módot találhat az ismétlésre. – Astridnak igaza van – közölte Lady Marguerite Oliverrel kissé mogorván. – Maga, uram, a sátán ivadéka! – De nélkülözhetetlen, igaz? Legalábbis amikor olyan ırre van szükség, aki nem változik ellenséggé, amikor a legkevésbé várják. És ha ki kell deríteni, hogy a király emberei közül tudja-e valaki, ki támadta meg Sir Davidet. David tudta, hogy igaza van. Nem ismerte fel a támadóját. A férfi zsoldos volt, harcolt bárkiért, aki kifizette a bérét. Szinte biztos, hogy a váron túlról jött, mivel nehéz csatlakozni a katonasághoz, míg a király itt tartózkodik. Kár, hogy meg kellett ölnie, rávehette volna, hogy elárulja, ki fizetett ezért a munkáért. Ha szerencséjük van, még kideríthetik, hogy láttak-e valakit beszélgetni a zsoldossal. Ezt nem vehették félvállról, mert valószínő, hogy a támadásnak köze van a király tervéhez. Vagy mégsem? Nem láttál semmit? Senki sem volt a közelben, amikor rám találtál? Oliver megfordult, és bezárta az ajtót. Hátával nekidılt, és keresztbe fonta a karját a mellkasa elıtt. Halliwellre gondolsz? Nem bánná, ha holtan látna. – Ha Halliwell nem gerjedt volna haragra jegyese elrablása miatt, a megalázó összetőzés a nagyteremben biztosan felszította volna a dühét. A férfiak rosszabbat is tettek, hogy begyógyítsák sértett büszkeségüket. Marguerite halvány tiltakozó mozdulatot tett. David ránézett, látta elgyötört arcát, mintha magát tartaná felelısnek. Mielıtt kiverhette volna fejébıl a gondolatot, Oliver újra megszólalt. Vagy a fia, amilyen hévvel védi. De mindketten a tömeg elıtt küzdöttek a versengés alatt. – Igen – felelte David lassan. Emlékezett rá, hogy az elején látta, de késıbb szem elıl tévesztette ıket.
– Ez még nem jelenti azt, hogy nincs benne a kezük. – Ahogy mondod. Bárki fogadhatott zsoldost. Mi sem egyszerőbb annál. David hirtelen örült, hogy rávette Marguerite-et a csókra. Minél elıbb védi meg attól, hogy Halliwell házasságra kényszeríthesse, annál jobb. Ki tudja, meddig tart, míg Henrik úgy dönt, hogy elindítja a második trónbitorlóval kapcsolatos cselszövését. Lehet, hogy csak az a néhány napjuk maradt, míg ı felépül a támadásból. Most már látta, hogy hibázott, amikor azt javasolta, hogy a lány a saját szobájában aludjon. Minél több idıt töltenek együtt, annál több lehetıséget találhat, hogy elcsábítsa. Akárhány apró kis közeledést megtehet, az ilyen finom örömök pedig annyira felkorbácsolhatják a lány vágyait, hogy a világ legtermészetesebb dolgának tartja majd feloldozni az esküje alól. Terve egyetlen hátulütıje, hogy lázas várakozást ébresztett benne. Tényleg a lány javáról szólt ez, vagy csak ürügy az ı zabolátlan vágyainak kiélésére? Képes lesz megállni az apró érintéseknél és gyengéd simogatásnál, amit elképzelt? Úgy gondolta, megbízhat az önuralmában, de hogy lehet biztos benne, ha a lány még sosem tette próbára? *** Marguerite alig fogta fel, mit beszélnek körülötte. Örült, hogy Oliver bejött, még ha engedély nélkül is. Lefoglalta Davidet, így legalább volt ideje összeszedni magát. Egy egyszerő csók miért kavarta fel ennyire? Ereiben még mindig lüktetett a vére, ajka szinte fájdalmasan sajgott. Hasa középpontját üresnek érezte, a végtagjaiban furcsa gyengeséget. Szeretett volna lefeküdni, lehunyni a szemét és emlékezni. A férfi szája selymes és forró, nagyon forró. Nem erre számított. Érdesnek képzelte, szúrósnak a szakálla miatt, inkább követelızınek, mint csábítónak. A nyelve a férfi szájába csusszant, aki várta, sıt
élvezte ezt. Különös! Folytatni akarta felfedezéseit, mélyebbre akart merészkedni, kikutatni minden rést, többet ízlelni a férfiból, egyre többet. Ilyen a csábítás? Vágyni a másik közelségére, arra, hogy testük eggyé váljon? Az erıs párzási ösztön lehet annyira magától értetıdı vágyakozás, mint az évszakok változása? Nem kerülhet a történtek hatása alá. A mai támadás bizonyította, hogy David milyen veszélyes egyezséget kötött Henrikkel. Nem kell teljesítenie a király óhaját, csak hogy ıt megvédhesse. Egyáltalán nem! Sokkal nagyobb biztonságban lenne, ha David feleségül venné, ahogy az elején javasolta ne-ki, tisztelné és becsülné. Rá nem hat az utolsó Graydon grácia feje felett lebegı átok. Az eskük, a fogadalmak és a férfibecsület elképesztı bonyodalmakat okoznak. Nélkülük azonban még gonoszabb és romlottabb lenne a világ. De hogyan zúzhatná szét David fogadalmát, hogy sosem teszi a magáévá? Újabb csókokkal? De tehetne többet is? Mondjuk, végigsimíthatna az ujjaival a mellkasán, lecsúsztathatná a kezét hasa lapos, kemény felszínén, egészen domborodó férfiasságáig. A gondolatra bizseregni kezdett a tenyere, hasizmai megremegtek. Az tetszene Davidnek? Engedné? Meg kellett volna tennie, amíg volt rá lehetısége, amíg kiszolgáltatottan feküdt. Oliver épp betakarta Davidet egy szıtt takaróval a mellkasától a lábujjáig. Legközelebb még nehezebb lesz. Legközelebb. Milyen ledér, hogy most is erre vár! – Lady Marguerite, figyelsz rám? Olyan gyorsan perdült meg, hogy szoknyája repkedett a bokája körül. David várakozó pillantását látva megkérdezte: – Nekem szóltál? – Ami azt illeti, hogy hol alszol… – kezdte a férfi. – Itt akarok maradni. Davidnek a szeme sem rebbent. – Csorbát szenved a jó híred.
– Az már úgyis menthetetlen – válaszolt Marguerite felszegett állal. – Henrik a nagyteremben adta ki a parancsot, hogy maradjak melletted, míg felépülsz. Ha a jelenlévık, azok után, hogy elraboltál, és sokszor vonultunk félre, gyanakodtak, hogy van közöttünk valami, most megerısítést kaptak. – Mi járhat a fejében? – kérdezte David komor arccal, értetlenül, és szeme fájdalmasan csillogott. – Annyira biztos abban, hogy hajadon maradsz, hogy már nem is érdekli, mit mondanak rólad? Vagy többrıl van szó? A lány a szemébe nézett, aztán elkapta a tekintetét. – Nem biztos, hogy értem, mire célzol. – Én sem, hacsak… de annak semmi értelme. – Elhallgatott. – Csak az a biztos, hogy okkal tette. – Ne gyötrıdj most ezen! – kérte Marguerite. – Próbálj meg aludni! – Ha megparancsolod, hogy hozzanak egy szalmazsákot, én elnyújtózom azon, te pedig ide fekszel – mutatott a férfi a keskeny ágyra. – Kettıt hozatok, egyet magamnak, egyet Astridnak. – Nem, Lady Marguerite. Legjobb lesz, ha én… – Nem hívnál Marguerite-nek? – kérdezte a lány bosszúsan. – Bolondság hivatalosodni, miközben arról beszélünk, pontosan hogyan is alszunk együtt. David arca elvörösödött a füle hegyéig, ami akkor tőnt elı, amikor a lány félresöpörte a nedves tincseket, miután lemosta róluk a vért. – Nem alszunk együtt. – Olyan közel, hogy nincs különbség. – A király parancsára. A lány gúnyosan elmosolyodott. – Vigyáznom kell, nehogy delíriumodban kifecsegj valamit. – Vagy tegyek valamit. Marguerite arcát perzselı pír öntötte el. – Pontosan.
– Az isten szerelmére! – dohogta a férfi, aztán fájdalmas arccal lehunyta a szemét. – Akkor tedd, amit tenned kell, milady! A lány szemöldöke felszaladt. – Milady? – Marguerite – ismételte David halvány mosollyal, bár a szemét nem nyitotta ki. A lány a szaván fogta, és kiadta a feladatot Astridnak, hogy találjon kettıjüknek valamilyen fekhelyet, Olivernek pedig, hogy hozza ide. Az olasz felmordult, ami undortól beleegyezésig bármit jelenthetett. – Ez mind szép, de velem mi lesz? – Tökfej! – közölte Astrid, mielıtt Marguerite válaszolhatott volna. – Most te alszol a küszöbön! A férfi sóhajtott, és olyan bánatos képet vágott, mint egy elveszett gyerek. – Si,8 de hosszú lesz az éjszaka. – Jó, legyen – enyhült meg az apró komorna –, te is kaphatsz szalmazsákot. Elégedett vagy? – Bene, bár örülnék egy lábmelegítınek. Amilyen rövidke vagy, könnyedén keresztbe fekhetnél az ágyam végében. – Beképzelt majom! – köpött felé Astrid csípıre tett kézzel. – Mintha bármelyik részén veled aludnék – bár te sem vagy túl hosszú. – Elég hosszú! – válaszolta szemöldökét felhúzva a férfi. – Dicsekedj csak! – kiáltott a nı. – Most kereshetsz magadnak ágyat egyedül, mert én nem segítek! A férfi nevetve utánaeredt, hogy teljesítse a feladatát. Marguerite homlokráncolva nézett az olasz után. Miért hecceli Astridot? Nagyon félt, hogy pöttöm barátjának fájdalmat okoznak. Lehet, hogy véget kellene vetni ennek, még mielıtt kicsúszik a kezük 8
Igen (olasz).
közül az irányítás. Megtette volna, de úgy tőnt, mindketten nagyon élvezik. Úgy alakult, hogy egyiküknek sem maradt ideje aludni. David sebe éjszakára begyulladt, és ahogy telt az idı, az állapota egyre romlott. Oliver vizet hordott a nagyterem hordócsapjáról, ahová a tetın lévı ciszternából folyt le a víz. Segített lefogni Davidet, amikor az megpróbált felkelni, és felcsatolni a kardját, hogy harcolni induljon, és beleerıltette a gyógyfüvekbıl és sörbıl készült keserő fızetet, amit Astrid készített. Marguerite egyik rongyot facsarta ki a másik után, és végtelen gyengédséggel törölgette David bırét. Simogatása egyszerre gyógyított és hősített. Már elképzelte, ahogy ujjai bejárják a férfi testét. De nem így. Hajnal felé a láz csillapodott, és a beteg görcsös álomba merült. Oliver visszatért az ırhelyére, az ajtó elé, Astrid pedig elnyújtózott a szalmazsákján a távolabbi fal mellett, és hamarosan szinte az eszméletlenségig mélyen aludt. Marguerite lerogyott a sajátjára, mely David ágyának fejénél feküdt. A hátát nekitámasztotta az ágykeretnek, közel a férfi párnájához, és lehunyta a szemét, hogy pihenjen egy kicsit. Hideg, friss légáramlat ébresztette fel. VII. Henrik sétált a szobába, nyomában az udvarmesterével és Oliverrel. Meg sem állt David alacsony ágyáig. – Bocsánat, hogy megzavarunk, Lady Marguerite – küldött a király futó pillantást a lány felé –, bár örömmel látjuk, hogy ilyen gondosan ápolod Sir Davidet. Ne kelj fel! Úgy tekintjük, hogy szokásos kecsességeddel pukedliztél. – Felség! – suttogta beleegyezıen a lány. Feje még kótyagos volt az alvástól, mégis olyan elégedettséget hallott ki a király hangjából, amit nem indokolhatott az, hogyan hajtották végre a parancsát. Átvillant rajta a lehetséges oka, de Henrik folytatta, mielıtt teljesen felfoghatta volna. – Jelentették nekünk, hogy az éjjel belázasodott. A lány megerısítette, és elmagyarázta a körülményeket.
A király barátságtalan arccal nézett le Davidre. – Imádkozzunk, hogy gyorsan felépüljön, mert sok függ ettıl. – Igen, uram. İfelsége egy pillanatig hallgatott. Elmélázó hangon szólalt meg. – Az Aranylovag. Tényleg úgy néz ki, mint egy Plantagenet. – Mindenki ezt mondja. – Te nem emlékszel Edwardra vagy Richárdra, hisz annyira fiatal vagy. – Nem, uram. – Más-más módon, de félelmetes emberek voltak, ez végigfutott a vérvonalon. Ezzel emlékeztetett arra, hogy bár apja, Owen Tudor walesi volt, anyai ágon a Plantagenetektıl származott. İ és a közvetlen elıtte uralkodó királyok, a két fivér, IV. Edward és III. Richárd mind III. Edwardtól származtak. A sors fintora, hogy az unokatestvérek háborúskodása után Henrik került trónra, mert mások születési elıjoguknál fogva sokkal közelebb álltak a koronához. Elıtte harmincévnyi vérontás tette szabaddá az utat. Mégis fegyveres támadás, egy csata és még több haláleset kellett ahhoz, hogy végre megszerezze a koronát. Csoda hát, hogy olyan szorosan markolta, és bármit megtett volna, hogy megtartsa? Marguerite benedvesítette az ajkát. – Az igaz, hogy keveset tudok a Plantagenetekrıl, de David sem mindennapi ember. – Tisztában vagyunk vele, ezért is aggódunk érte. Igaz, hogy gondjai voltak a látásával? Az ágynemő megmoccant a lány háta mögött, megfeszült a válla alatt, amikor David feltámaszkodott a könyökére. – A panasz ma reggelre javult, felség. – Örömmel halljuk – felelte a király, és szavai meggyızıbbek voltak fürkészı tekinteténél.
– A fejére mért ütés okozta, ahogy az erıs fejfájást is – tájékoztatta Marguerite az uralkodóját rezzenéstelen hangon. – Astrid agyrázkódásnak nevezi a betegséget. – Az ilyesmi nem szokatlan – közölte David. A hangja feleannyira erıs, mint általában, gondolta a lány. A király is homlokráncolva fogadta ezt a tényt. Marguerite nem örült, hogy észrevette, mert ı akarta volna felhívni rá a figyelmet. – Elhisszük – felelte Henrik –, de nem erıltetheted meg magad, és nem hőlhetsz meg. Egészséged túl értékes a számunkra ahhoz, hogy kockáztassunk. – Marguerite-re fordította a tekintetét. – Megvan minden, amire szükségetek van? – Igen, uram. – Ideküldetnénk személyes orvosunkat, de nélküle jöttünk el Westminsterbıl, mivel gyors vadászatot és korai visszatérést terveztünk. A lány meglepıdött, hogy Henrik vette a fáradságot a magyarázatra, de nem bánta, hogy a férfi nincs itt. Túlságosan szerette a szikéjét, és azt állította, hogy egy jó érvágás minden kórra gyógyír. Még csak az hiányozna! – Kedves gondolat, uram, de Astrid praktikáival megoldjuk. – A cigányokkal élt, ha jól emlékszem. Tılük szerezte a gyógyítással kapcsolatos ismereteit? – Velük utazott, mielıtt felséged udvarába érkezett, de sosem tartozott közéjük. Bár egészségesen született, a családja lemondott róla. Henrik bólintott. – Á, igen, emlékszünk a történetre abból az idıbıl, amikor királynénk mellett élt. Isten útjai kifürkészhetetlenek. – Elhallgatott. – Egyelıre megbízunk a tudásában, de lehet, hogy elküldetünk az orvosunkért. Üzenj nekünk, ha bármilyen változás állna be! Ez inkább parancs volt, mint kérés, és kétségtelenül a rosszabbodásra célzott. Marguerite lesütötte a pilláit, és illıen egyetértését fejezte ki.
– Kitőnı! – Henrik elfordult, David szemébe nézett. – Imádkozunk, hogy hamar felépülj, és újra készen állj a feladatodra. – Uram! – Az ágynemő zizegett David szárnyaszegett fejbiccentésétıl, mellyel a meghajlást próbálta helyettesíteni. – Amint az egészséged megengedi, folytatod a terv kivitelezését, utasításainknak megfelelıen. – Ahogy kívánja! – Újból eljövünk, hogy lássuk, mennyire épültél fel. A király paszományokkal díszített gyapjúruháját suhogtatva megfordult, és távozott. İfelsége és udvarmestere léptei döngtek a kıpadlón, majd elhaltak a folyosón. Oliver követte a párost, és határozottan becsukta mögöttük az ajtót. Marguerite lehunyta a szemét, és hátradılt a szalmazsákon. Minden különösebb ok nélkül könnyek törtek elı a szemébıl, és megálltak a pilláin. Kicsit szipogott, megpróbálta lenyelni. Vakon fátyla jól megrágott sarka után kutatott, hogy letörölje vele. Ekkor David megérintette az arcát, és gyengéden végigsimított rajta az egyik szeme alatt. Ujjával összegyőjtötte és eltüntette a sós nedvességet. Amikor a lány hátrahúzódott, és arrafelé fordította a fejét, látta, hogy az ajkához érinti. – Mit mővelsz? – kérdezte rekedten, meglepıdve. – Angyalkönnyeket reggelizem. A lány torkából nevetés tört fel. – Attól félek, azzal nem laksz jól. – Attól függ, mire gondolsz. – Enned kellene valamit. – A lány nem volt benne biztos, hogy örülne, ha visszatérnének a korábbi imádathoz. – Tudnék enni – értett egyet a férfi szárazon. Ez olyan jó jel volt, hogy Marguerite szemét újra könnyek ostromolták. – Rendben – felelte. Felállt, és lesöpörte a többi ostoba könnyet. – Én is.
A következı nap úgy telt, mint a hét további része. David evett, aludt, és óvatosan mozgatta sérült oldalát. Közben a lányt figyelte, idınként óvatosan megérintette, és csak ritkán engedte el maga mellıl. A láza délutánonként felszökött, és estére egyre magasabb lett, csak akkor ment le, amikor már éjfél is elmúlt. De lassan-lassan erısödött, és egyre inkább régi önmaga lett. Marguerite, észben tartva a király parancsát, amikor David már kevesebbet aludt, csiszolni kezdte beszédét. Könnyen ment, mert a férfi Braesfordról vett példát sok évvel azelıtt. Csak némi, a katonai táborokra jellemzı durvaságtól és az északias hanghordozástól kellett megszabadítani. Tovább oktatta a címek és az etikett terén, ennek a hercegnek vagy annak a grófnak, hercegnınek, egyszerő hölgynek, alacsonyabb vagy magasabb rangú egyházfinak adta ki magát, fejet hajtott és pukedlizett, David pedig homlokát ráncolva koncentrált, Figyelte, hogyan bánik a férfi a borral és a húsokkal, de nem talált benne hibát. Sıt, mértékletességérıl véleménye szerint sok angol nemes példát vehetett volna. Teltek-múltak a napok. Nevettek, heccelték és etették egymást. A lány felolvasott Davidnek a Morte dArthur9-ból és más kötetekbıl. Nagy odafigyeléssel cserélte a kötését, több vörös húst adott neki, mint amennyit kért, és Oliverrel együtt támogatta, amikor óvatosan le-föl sétált. De sosem tudta, hogy mit gondol vagy akar. Egy szép reggelen, egy héttel a támadás után, amikor Astrid elment kenyérért, marhahúsért és sörért, és Oliver sem volt velük, megváltozott a helyzet. David egy pillanattal sem volt hajlandó tovább ágyban maradni. Felkelt, és maga borotválkozott, Oliver segítsége nélkül. Csizmáját nem húzta fel, de felvette nadrágját, ingét és egyszerő, kék bársonyzekéjét. Felcsatolta elefántcsont nyelő, aranyfuttatásos evıkését, amit VIII. Károly francia királytól kapott ajándékba.
9
Thomas Malory Artúr-mondakörön alapuló mőve (15. század vége).
A keskeny ablaknál állt, melynek zsaluját reggel kitárták, nadrágba bújtatott lábát feltette a padmagasságban lévı párkányra, és átkarolta a térdét. Tekintete a lenti gyakorlatozásra szegezıdött, ahonnan kiabálások, káromkodások és parancsszavak hallatszottak fel hozzá. Borús nap volt, sárgás árnyalatú, komor szürkeséggel. A sápadt fény kiemelte a férfi vonásait, kihangsúlyozta arca beesettségét és bıre fakóságát. Ennek ellenére a felszín alatt életerıtıl duzzadt. Ezt egy puszta késszúrás soha nem pusztíthatta el, mert a lélekbıl fakadt, nem az izmokból és inakból. – Nem – szólalt meg a lány –, nem hinném, hogy készen állsz arra, ami odalent zajlik. David bánatosan elmosolyodott. – Már megint a gondolataimban olvasol? – Nem nehéz, ha úgy festesz, mint egy kisfiú, akit nem engednek játszani. – Nem vagyok kisfiú. – A férfi figyelme visszatért az ablakra. Egyáltalán nem volt az. Az egykori fiú örökre elveszett. Marguerite furcsamód gyászolta azt a gyengéd, mókás fiút, akit az emlékezetében ırzött. – Soha nem állítottam ilyesmit. – Odasétált David mellé. – Nem – a férfi elhallgatott. – Gondolom, komikusnak tartod, hogy be vagyok ide zárva. – Miért gondolnék ilyesmit? A férfi ironikus pillantást vetett rá. – Te többé-kevésbé mindig be vagy zárva, hisz egy hölgy csak oda mehet, ahová engedik. Marguerite hálát és melegséget érzett, hogy a férfi megértette ezt, de igyekezett fesztelenül válaszolni. – Ez a nık sorsa. Fiatalabb koromban szörnyőségesnek éreztem, de most már ritkán gondolok rá. – Ha ennek vége lesz, nem kell többé egy férfi engedélyét kérned. A lány tőnıdve kinézett az ablakon a távoli mezık zöldje a mögötte magasodó, kék hegyek felett gyülekezı, szürke fellegekre.
Egy mezei pacsirta trillázva szárnyalt a nyílt ég szabadsága felé. Figyelte a röptét, miközben ajka gúnyos mosolyra húzódott. – Erre így még nem gondoltam. – Persze csak ha nem térsz vissza Braesfordba. Ott nıvéred, Isabel társaságában élhetnél, de így Braesford védelme és irányítása alá kerülnél. – Jó ember – válaszolt a lány könnyedén –, és mértékletes. Ugyanezt elmondhatom Cate férjérıl, Dunbarról is. De függetlenül szeretnék élni. – Sejtettem. Marguerite odafordította a fejét, és a komoran töprengı férfit fürkészte. – Ezért kötöttél alkut Henrikkel? – Tiszteletben fogja tartani. Ha eljön az ideje, csak kérned kell, és a védelme alatt elmehetsz bármelyik birtokra, melyet atyádtól örököltél. David jól tudta, hogy a lány és nıvérei tetemes vagyont örököltek atyjuktól, akit még Marguerite kisbaba korában öltek meg. Édesanyja újra férjhez ment, de csak néhány évig élt ezután. Majd második férje és annak egyetlen örököse is elhunyt, így Marguerite és nıvérei az ı birtokait is megörökölték. Bıven választhatott a birtokok közül. – Élvezni fogom a szabadságot. A férfi egyetértıen bólintott. – De megéri felcserélni a Braesford melletti családot és biztonságot a saját házad szabadságáért és magányáért? – Ki mondta, hogy magányos leszek, és nem lesz családom? – kérdezte Marguerite olyan könnyedén, amennyire csak tudta. – Férjhez akarsz menni? – David elfordította a tekintetét. – Hogy magának mondasson mindent, ami az enyém, elıkelısködjön az udvarnál, vagy szerencsejátékra, finom ruhákra és más nıkre szórja el a birtok jövedelmét? Nem vonz a gondolat. – Szeme sarkából Marguerite futó pillantást vetett a férfira. – Astrid azt javasolta, válasszak szeretıt.
– Szeretıt – ismételte David kimérten. – Katonára gondolt, aki nem akar feleségül venni. – Ne légy bolond! – förmedt rá. – Ha egy férfit az ágyadba engedsz, azon töri majd a fejét, mit kaphat még. – Azt hiszed? – A lány hangja hővösen csengett. – Csak azzal, hogy odaadom magam, nem tarthatom meg. – Nem, Marguerite. Odaadod magad neki, és elkezdi tervezgetni, hogy maradhat örökké az övé ez a kiváltság. David halk szavai különös hatást gyakoroltak Marguerite altestére, ahogy a gondolat is, hogy egy férfi ennyire szeretne vele lenni. Nehezen tudott nyugodt hangon válaszolni. – Veszélyesen hangzik. Talán ezért próbálod elvenni tıle a kedvem. – És ha igen? – Mint már mondtam, az lenne a legegyszerőbb, ha te magad veszel el. Akkor nem kellene azért aggódnod, hogy egy férfi többet vesz el tılem, mint amennyit adni akarok. – Vigyázz! – felelte a férfi a távolodó pacsirta után nézve. – Sokan ezt ajánlatnak vennék. – De te nem. – Tudod… – Tudom, hogy nem akarsz feleségül venni. De a testi szerelemrıl szó sem volt, akár tartózkodó, akár nem. – Marguerite… – Azt hiszem, Henriknek tetszene, hisz ragaszkodik hozzá, hogy együtt legyünk. Talán házasságszerzınek hiszi magát, a nıvéreimnél nagyon jó munkát végzett. – Vagy talán mindez csak ajándék a gladiátornak. A lány elpirult a gondolatra, hogy mielıtt David az életét kockáztatná a király parancsára, ıt felajánlják neki, mint a régmúlt idıkben. – Nem valószínő. – Nem.
Marguerite-be belemart a férfi tekintetében rejlı fájdalom, bár nem tudta biztosan, mi okozta. – Felejtsd el, hogy szóba hoztam – mondta elutasítóan. – Egyébként sem tudom, hogy kötöttünk ki ennél a témánál. David feléje fordult, hüvelykujját beleakasztotta az övébe, miközben hátát nekitámasztotta az ablakkeretnek. – A jövıbeli terveidrıl kérdeztelek. – Nem értem, miért érdekel, hisz nem teszel semmit, hogy változtass rajtuk. – Megtehetem, ha akarod, más oldalról is megmutathatom egy férj céljait. – Hogy érted? – Marguerite a férfi komor arcát fürkészte. –Javíts ki, ha tévednék, de megesküdtem volna rá, hogy sok mérföldet lovagoltál, és a király haragját kockáztattad azért, hogy megments a férjhezmeneteltıl. – Inkább attól, hogy Henrik parancsára, akaratod ellenére menj férjhez – pontosított makacsul David. – Ha nem állsz apácának, férjhez kell menned. Leginkább egy erıs férj védhet meg, aki távol tartja a többi férfit. – Tıle ki véd meg? – Arra nem lesz szükség, ha magad választasz, olyat, akit kedvelsz, és nem csupán egy szeretıt. Az ölelését is élvezheted ahelyett, hogy csak alávetnéd magad neki a nászéjszakádon. – David… – Marguerite torka hirtelen összeszorult, képtelen volt folytatni. – Nem gondolnád rólam, de mutathatok belıle egy keveset, ha megengeded. Sokáig idıztem távol Braesfordtól és tıled. Ritka az olyan férfi, aki nem használ ki bizonyos, útjába akadó lehetıségeket. Fiúként mentem el, férfiként tértem vissza, és közben… – Tudom – szólt közbe a lány kurtán. A férfi kétkedve pillantott rá. – Tudod? – Oliver volt kedves felvilágosítani.
David arca azonnal elsötétült. – Mit mondott? – A nık vonzódnak hozzád, neked pedig nincs okod ellenállni nekik – válaszolta Marguerite váratlan bosszúsággal. Nem akarta, hogy a férfi más nıkre gondoljon. Mindez megsértett benne valamilyen szőzi ideát, fájt, mintha megütötték volna. – Ahogy mondod. – És? Megbeszéltük, hogy nem köt eskü… más nıkkel kapcsolatban. – Vagyis többet tudok arról, mi történik férfi és nı között, mint annak idején Braesfordban. – Biztosra veszem, hogy ez hasznos lesz a jövıbeli hódításaidnál… – Hallgass végig, Marguerite! A lány még sosem hallotta ezt a vaskemény, parancsoló hangot, legalábbis David vele még sosem beszélt így. Felszegte az állát, és határozottan elfordult, annyira eltávolodott, amennyire csak tudott. David halkan átkozódott. Elkapta Marguerite csuklóját, és maga felé fordította. Ugyanazzal a mozdulattal szabad kezével derékon kapta, és magához rántotta. Elengedte a karját, végigsimított a hátán, keze a fátyol finom anyaga alá siklott, ujjai belevesztek a sőrő, laza hajfonatba. Fátyolos tekintettel a lány arcát fürkészte, az ajkait, ahogy szétnyíltak, hogy határozottan megparancsolja, engedje el. Szemét, mely most szürkéskék volt, mint a kitörni készülı vihar színe, le sem vette a lányról. – Marguerite, egy férfi sokféleképpen okozhat gyönyört egy nınek, anélkül, hogy magáévá tenné. Ismerem a legtöbb módját, napokon és hosszú éjszakákon át élveztem a tanulást. Meg akarom mutatni neked, hogy könnyebben eldönthesd, akarsz-e férjet magadnak.
9. FEJEZET
A
z ütéstıl megzápult David agya? Vagy talán ez az eredménye korábbi, apró csábítgatásainak? A férfi emlékezett rá, és most többet akar? Marguerite-nek nem maradt ideje megérteni a dolgot. David forróságától és keménységétıl elakadt a lélegzete, elkábult az elméje, ölelésétıl reszketés cikázott végig rajta. Kalapáló szívvel figyelte, ahogy a férfi tekintete megállapodik az ajkán, aztán lehajtja a fejét. Képtelen volt megmozdulni. Nem az ereje hiányzott hozzá, hanem az akarata. David lassan, mintha a világ minden ideje az övé lenne, lecsapott a szájára, nyelve lassan, simogatva végigjárta formás külsı élét, megízlelte a puha felületet, a rovátkázott sarkokat, úgy győjtötte össze az ízét, akár a legértékesebb nektárt. A lány derekán átnyúló keze lejjebb csúszott, és még határozottabban magához húzta. Hozzásimult, és lassú, magabiztos mozdulatokkal ingerelte az alhasát. Marguerite hirtelen támadt, döbbenetes éhséggel vette a levegıt, éhezett az érintésre, a közelségre és mindazokra a hihetetlen dolgokra, melyeket a férfi ígért. Ajka akaratlanul szétnyílt. David nyitott szájára igazította, és finoman kereste a lélegzetek és a nyelvek ismerıs keveredését. A férfin finom remegés futott végig. Marguerite torka mélyébıl a vágy és az átélés halk nyögése tört fel. Tenyere alatt érezte a férfi zekéjének meleg bársonyát. Felcsúsztatta a kezét, megragadta a vállát, ujjai beleakadtak a puha anyag redıibe. Odabent olvadt, lágyult a vágytól, hogy magába fogadja a férfi kemény forróságát. Elernyedve, szinte eszét vesztve préselıdött hozzá.
David gyengéd hangon a nevét suttogta, miközben úgy masszírozta derekának mélyedését, mintha minden centijét egyszerre akarná érinteni, ha tehetné. Keze a bordáira siklott, majd még följebb. Átfogta puha kebleit, teltségét méregette. Hüvelykujja kardforgatástól szerzett bırkeményedései átdörzsöltek ruhája vékony gyapjúján és alsóinge vásznán. Újra és újra. Amikor a lány mellbimbója feszes ponttá keményedett, ujjai közé fogta, és oly finoman görgetgette, mint valami érett, finom bogyós gyümölcsöt. Marguerite torkából halk hang tört fel. Riadtan elhúzódott. – Mi…? – kezdte szinte összefüggéstelenül. – Csss! – suttogta a férfi. – Semmi baj! Bárcsak… ha meztelen lennél, én… és egyébként én… David sem teljesen ura önmagának. Ettıl Marguerite megnyugodott. Megpihent a férfi egyre jobban megfeszülı karjai között, és lehunyta a szemét, miközben David megcsókolta az állát, a nyaka mélyedését, válla ívét. Amikor leeresztette fejét a melléhez, Marguerite megborzongott, azt sem tudta, mi után vágyakozik. Aztán megérezte a testén a férfi szájának nedves forróságát. Amikor David óvatosan a fogai közé zárta a ruha alatt gyönggyé keményedı mellbimbót, Marguerite alhasában ádáz vágy fakadt. A döbbenetes érzéstıl képtelen volt megmoccanni, csak lángolt. David tovább gyötörte, megborzongott. Aztán a férfi újra szája perzselı forróságába vette a ruhaanyagot. A lány reszketett, David vállába kapaszkodott, míg agya távoli szegletében utat tört magának egy gondolat. A férfi nem akarja a magáévá tenni, csak megmutatni, mi történik elıtte. Mi történne, ha… ha legyızhetné a férfi vasfegyelmét, hogy mégis az övé lehessen? Ha az egyszer megtörténik, David a becsülete miatt kénytelen lenne feleségül venni. Itt az alkalom, lehet, hogy az egyetlen esélye. David kívánja ıt, ehhez kétség sem férhet. Ezt bizonyította a hasánál érzett, kidudorodás. Óvatosan hozzápréselıdött, miközben egyik kezével végigsimított a férfi mellkasán, zekéje finom anyaga
alatt a lapos mellbimbót kutatva. Rálelt a sajátjához hasonlóan feszes csomóra. Azt sem tudta, mit csinál, óvatosan a hüvelyk- és mutatóujja közé fogva megszorította. A férfi nem nyögött vagy mordult fel, valahol a kettı közötti hangot hallatott. Hirtelen hátrahúzódott, elkapta Marguerite karját, és eltolta magától. Homloka fényesen verejtékezett, szétnyílt ajkai között szaporán és nehezen lélegzett. Marguerite-et elfogta a bőntudat és a gyötrı rémület. – Fájdalmat okoztam? Ezért hagytad abba? David gyorsan, határozottan megrázta a fejét. – Nem, én… Te… – Az a baj, hogy hozzád értem? – Igen! Ez rólad szólt, nem rólam. Nem teheted ezt, miközben elvárod… – Mit? – követelt választ a lány, hangjában csalódással és értetlenséggel. – Hogy megtartsam az eskümet. Jó tudni, hogy ezt gondolja, mondta magában Marguerite, sıt, nagyszerő! Ujjhegyével végigsimított a férfi arcán, aki csak ennyit engedett, és figyelte a hatást. David pupillái elsötétültek, kitágultak. Lazábban fogta a karját. David arcára kiült a gyanakvás. – Marguerite… – kezdte, aztán már rázta a nevetés. – Ezt megérdemeltem! Az ágyhoz penderítette a lányt, és lenyomta rá. Egyetlen rémületes, mégis gyönyörőséges pillanatig a lány azt hitte, David hamarosan mellette lesz. De ı ehelyett hátralépett, ujjával a hajába szántott. Tekintete végigsiklott rajta, megpihent nedves, szétnyílt ajkain, a nedves folton a ruháján, meredezı mellbimbója felett, hullámzó keblén. Aztán halk káromkodást hallatva sarkon fordult, és kicsörtetett az apró szobából.
Nem húzott csizmát. Marguerite még akkor is azon töprengett, vajon mikor veszi észre, amikor hátrahanyatlott a zörgı szalmazsákon, és lehunyta a szemét. *** – David, várj! Oliver kiáltott utána. David tompán hallotta, akár egy döngicsélı szúnyogot, de nem állt meg. Nem tudott elég gyorsan lépkedni, sem elég messzire jutni a szobától, ahol Marguerite-et hagyta. Ha lelassít vagy megáll, esetleg még visszafordul. Ha visszamegy, akkor lehet, hogy megszabadítja a lányt a fátylától, kioldja szoros hajfonatait, és szétteríti körülötte. Lehet, hogy kioldja ruhájának öltéseit, végigsimít a testén, míg már elkábul a gyönyörtıl. Nem biztos, hogy meg tudná állni, hogy ne keresse a lány meleg, nedves középpontját, és ne csusszanjon bele perzselıen, keményen birtokba véve. Az isten szerelmére, hányszor álmodozott már errıl! Csak egy apró lépés, és az álom valósággá válhatna. – A pokol összes ördögére, ember, tőz ég a nadrágodban? Vagy megtudtad, ki késelt meg, és mész kiegyenlíteni a számlát? Oliver utolérte és vállon ragadta. A mozdulattól David elveszítette az egyensúlyát, megingott, és a közeli falnak esett. Hirtelen úgy érezte magát, mintha egy harctéren felhasadt gyakorlóbábu lenne, amibıl kihullott a homok. Megfordult, vállát a kınek vetette. Lehunyta a szemét, és erılködve kapkodta a levegıt. – Sajnálom! – Oliver nem akart ennyire durva lenni. – Jól vagy? David bólintott. – Mi történt? Merre indultál? – El. – El mitıl? Vagy kitalálhatom? David egy pillanatra kinyitotta a szemét, és olasz barátjára meredt. – Nem találod ki, soha az életben.
– Nem? Csak egyvalami képes téged így felzaklatni. Mit mondott a lány? – Semmit! Nem azzal volt gond, hogy Marguerite mit mondott, hanem hogy mit tett. Egy hölgynek, egy gróf lányának nem lett volna szabad ennyire szenvedélyesen válaszolnia. Tiltakoznia kellett volna, amiért hozzáérnek, el kellett volna kerülnie, hogy ajkát bemocskolja egy csók kéretlen bizalmaskodása. Marguerite-nek nem lett volna szabad felizgatnia. Talán tényleg tőz van a nadrágjában. Bizonyos testrészei eléggé felforrósodtak, az biztos. – Mit mővelt a lány? – kérdezte Oliver. Hüvelyk- és mutatóujjával elgondolkodva dörzsölgette a bajuszát. David haragosan nézett barátjára és fegyverhordozójára, miközben tudta, hogy az igazság az arcára van írva. Hangja ridegen csengett a vágytól, hogy megvédje Marguerite-et, és azt sem akarta bemocskolni, ami az imént köztük történt. – Semmit. Semmit az égvilágon. – Valaminek történnie kellett. – Az olasz érdeklıdve oldalra billentette a fejét. – Akkor te csináltál valamit? Nem az a lényeg, mit csinált, hanem hogy ez éles ellentétben állt a szándékaival. Terve annyira egyszerő volt, hogy hibátlannak tőnt. Lassú hadjárattal akarta legyızni a lány ellenállását. Azzal kezdte volna, hogy rábeszéli egy újabb, ártatlan csókra, mint amilyet kicsalt tıle azon az estén, amikor megsebesült. Biztosra vette, hogy napokba telik, mire nyelve becsusszanhat a lány szájába, és még tovább tart, mire bárhol máshol megérinthetné. Marguerite-nek nem lett volna szabad olyan édesen reagálnia, hogy ı beleszédül a vágyba, mely olyan erıs, hogy ripityára töri az önuralmát. Meg akarta gyızni a lányt, hogy oldja fel esküje alól, nem pedig annyira tőzbe jönni, hogy már az elsı csapásnál összetörik, akár egy rossz kard. Meg akarta szegni az esküt. Leginkább azt kívánta, bár ne is létezne. Szörnyő aljasság!
– Nos? – Tessék? – David zavartan nézett barátjára és fegyverhordozójára. – Csináltál valamit, igaz? – húzta össze a szemét Oliver. – Ugye nem… Ó, dehogynem! Igaz? David hirtelen ráébredt, hogy Marguerite úgy reagált az érintésére, mintha egész életében ezt tette volna. Megdöbbent. De miért? Miért? Szégyenlısen, szőziesen kellett volna viselkednie, aki fél annak a következményeitıl, ha intim közelségbe kerül egy férfival. Ehelyett mintha azt akarta volna, hogy csábítsák el. Tényleg ez történt? Ez volt a célja? Vagy Marguerite akarta elcsábítani ıt? Ezt látta az arcán, érezte az érintésében? – Címeres ökörnek nézek ki? – kérdezte, amikor lassan megértette, mit mond Oliver. Persze hogy az volt. Majdnem. – Úgy festesz, mint aki azt sem tudja, hol van. Mi történt hát? Megint megkért, hogy vedd feleségül? Igent mondtál? Így történt? – Ne légy ostoba! Lady Marguerite nem a magamfajtának való. A lány már javasolta, hogy vegye feleségül, de csak azért, hogy senki más ne próbálhassa meg. És talán mert nem akarta, hogy belekeveredjen Henrik politikai manıvereibe. Bár nem hinné, hogy személyes okokból aggódik érte. Nem. Azt sem akarná, hogy bárki más miatta sérüljön meg vagy haljon meg. – Henrik nem így gondolta. Neked adta volna a lányt, ha nem vagy oly nemes és önfeláldozó. David megmerevedett, arcát mintha kıbıl faragták volna. – Ki mondta ezt neked? – Te, barátom – Oliver fekete szeme sajnálkozva nézett rá. – Kifecsegted, amikor lázas voltál. A pöttöm nem említette? Kifecsegte. David már a puszta gondolatra is szíve mélyéig megborzongott. – Nem, ha Astridra célzol. Lady Marguerite hallotta?
– Aludt, mivel akkor már három napon és éjszakán át ápolt téged. Astrid és én figyeltünk helyette, mert attól féltünk, legyız a láz. Tévedtünk. – Hálás vagyok a törıdésedért. – David a színtiszta igazat mondta, bár azért még inkább hálás volt, hogy Marguerite nem hallotta a motyogását. Vagy mégis? – Csak egyszer történt ilyesmi? – Amennyire én tudom. David kurtán biccentett. Rendben, így senki nem árulhatja el, mit mondott. Már attól is kiverte a verejték, ha visszaemlékezett néhány álmára, melyben a lány megjelent. – Csak felesleges alázatból nem teszed magadévá a lányt – folytatta Oliver –, és mert éveken át azt hitted, hogy jóval feletted áll, akár a csillagok. Fogd a lányt, és ess túl rajta, hogy visszamehessünk Franciaországba! – Csak az alázat és az esküm tart vissza? – David nem akarta beismerni, hogy lassan ı is ezt gondolja. A sors istennıi lesújtanak azokra, akik túl messzire merészkednek. – Még zöldfülőként adtad a szavad, és azt hitted, hogy a világ egyszerő hely, ahol a nık tiszták, a férfiak bátrak, a tisztesség szent. És akkor? – Lehet, hogy én megváltoztam, de az esküm nem veszítette érvényét. A hölgy jobbat érdemel annál, hogy használják és eldobják, mintha csak annyit érne, mint egy jó vacsora, különlegesen édes borral. – Már mondtam, hogy mit tegyél. – Mit? – nézett rá David haragosan. – Kérd meg, hogy oldozzon fel! – Lehetetlen! A lovagiasság nem engedi. – David, David! – csóválta a fejét gyászosan Oliver. – Valószínőleg te vagy az utolsó jó ember a földön. – Ha így van, akkor Marguerite az utolsó tiszta hölgy. – Akkor mekkora az esélye – vont vállat Oliver –, hogy megrontjátok egymást?
David is attól félt, hogy ilyesmi történik, ha folytatja a tervét. De miért ne tenné, különösen azok után, ami az imént történt? Képtelen volt elviselni a gondolatot, hogy más férfi ízlelje meg a tiszta mézet és napfényt, ami Marguerite maga. Valahogy, valamilyen módon meg kell találni magában az erıt, hogy ne lépjen át egy határt. Muszáj. Ez az egyetlen járható út. Feszülten Oliverre mosolygott. Ereje visszatért, ellökte magát a faltól, és a nagyterem felé fordult. – A helyedben nem fogadnék rá. Iszunk egy kis sört? – Ó, igen! – felelte az olasz. – De tudod, hogy nincs csizma a lábadon? David lepillantott. Kurtán káromkodott. Nem mehetett vissza a szobájába. Most nem. Még nem. – Hozd ide nekem! Elıször kopogj! – Nem kopogok mindig? David rámeredt. – Csak jusson eszedbe! Oliver nem szólt semmit, csak ördögien gúnyos mosollyal megfordult, hogy teljesítse a kérést. Egy órán belül kitört az addig csak fenyegetı vihar. A szél úgy süvített a vár körül, akár egy démon, akitıl megtagadták a belépést, lekapta a tetırıl és csattanva a belsı várudvarra hajította a palalemezeket, a zárt zsalugátereknek csapkodta a szakadó esıt, és eláztatta a várfalakat. A nagyteremben éjféli sötétség uralkodott. A lámpások lángjai a nyitott tálakban lenyugodtak, majd újra feléledtek, és kavargó füstöt küldtek a mennyezet félhomályába. Az emelvény felett lógó lobogók fodrozódtak, mintha láthatatlan kezek lökdösnék, a hátsó fal tapétáján a hímzett lovasok ügetni látszottak a mozgástól. A félhomályban összegyőlt férfiak és nık túlharsogták a mennydörgést és az esı dübörgı sziszegését, arcukat kísértetiesen sápadttá tette a villámlás fénye, mely átszőrıdött a zsalugáterek deszkái és repedései között.
David egy kupa vizezett bort dédelgetett a kezében, és percrılpercre nyugtalanabb lett. A vihar nem igazán zavarta, de annak nem örült, hogy Marguerite és Astrid egyedül maradt a szobában, fent a kastélyban. Bármi megtörténhet ebben a félsötétben, amikor a vihar moraja elnyom minden más zajt. A király nem ment vadászni aznap reggel, a vele tartó nemesek, udvaroncok és katonák pedig nyugtalankodtak, nem is beszélve Halliwell embereirıl vagy azokról, akik a várhoz tartoztak. Az ı emberei általában nem rendetlenkedtek, mert féltek vezetıjük megtorlásától, de most a sérülése miatt kevésbé voltak megbízhatóak. A sok unatkozó, kéjsóvár ember szabadon járkálhatott, és bár a legtöbben illendıen viselkedtek a király jelenlétében, mások kiváltságosnak képzelték magukat, akik a szabályok felett állnak, azok csak másokra vonatkoznak. Egyikük egészen biztosan azt gondolta, hogy következmények nélkül megtehet bármit. Hisz fizetett azért, hogy megölessen valakit, és nem kapták el. Legalábbis még nem. David épp nyitotta a száját, hogy szóljon Olivernek, hozza le Marguerite-et és Astridot a nagyterembe, amikor megpillantotta ıket. Mintha ragyogtak, titokzatos és éteri fényben lépkedtek volna, bár csak kékes-fehéren villant mögöttük egy villám. Marguerite szeme csillogott. A férfi megborzongott. Tarkóján felállt a szır, a szíve kalapált, majd még hevesebben vert. Minden viharnál tombolóbb vágyat érzett, hogy a karjába vegye a lányt, és messze vigye a feléje forduló, ıt megbámuló férfiaktól. Le akarta vetkıztetni, letépni magáról a saját ruháját, és ágyba zuhanni vele, miközben tombol az ég, az esı pedig a tetıt veri. Ha a karjában tarthatná a lányt, az sem érdekelné, ha odakint eljönne a paradicsom, vagy elsüllyedne körülöttük a világ. – A, sí – szólalt meg Oliver –, valóban szép és kifinomult a te hölgyed!
Isteni csoda, gondolta David magára erıltetett nyugalommal, hogy nem tépi ki a fegyverhordozója nyelvét. Inkább a bokájuk körül kavargó huzatnál is fagyosabb tekintettel nézett rá. – Bort! – szólat meg pengeéles hangon. – Keress egy szolgálólányt, hozasd ide vele, és gyümölcsöt is, ha lehet! Aztán próbálj visszaemlékezni, hogy kell viselkedni hölgyek jelenlétében! Természetesen hiba volt odahívni az olaszt. Oliver kitett magáért, amikor Marguerite és Astrid csatlakoztak hozzájuk. Gálánsán azt mondta, amit a nık hallani akartak, úgy szolgált fel, mintha ez okozná számára a legnagyobb örömet az életben. Szünet nélkül fecsegett, szaftos pletykákkal szolgált. Becsmérelte a többi hölgy ruháit, fátylát, övét és ékszereit, valamint az urak kalapját, zekéjét és nadrágját. Felhívta a figyelmet saját öltözékére, turbánjára, melyet át lehetett alakítani csuklyává, csíkos zekévé és egyik lábán piros, a másikon sárga, tarka nadrággá. – Az ördögbe is! – mormogta Astrid egy megjegyzés után arról, mennyire nehéz egy férfinak ilyen zabolátlan, sötét hajfürtökkel bánni, melyeket sodrony alá kell rejteni a hadjáratok alatt. David saját, verejtékcsíkos bozontjára gondolt, amit azelıtt mosott meg utoljára, mielıtt megkéselték, és csak egyetérteni tudott. De legalább a két hölgy nem törıdött a viharral. – Milady, cara mia – szólt az olasz, és megfogta Marguerite asztalon fekvı kezét, játszadozott az ujjaival –, legyen olyan kedves, mondja el nekünk újra, miért hajadon még! Nem a gráciák átka miatt, mert az nagy butaság. Szeretnénk tudni, megveti-e, hogy feleség, egy férfi fiának anyja legyen. Si, a szíve fél a férfiak vágyaitól, vagy csupa félkegyelmővel találkozott, aki nem érdemli meg önt? David jól tudta, hogy Oliver érdeklıdése túlságosan bizalmaskodó. Véget kellene vetnie ennek, egyetlen szóval meg is tehetné. Ám mégis csendben maradt, hátha fontos választ hall. – Kissé pimasz, uram! – közölte Marguerite hővösen Oliverrel. – Igaz, de mit tenne a helyemben? Aki semmit sem kérdez, annak semmit sem válaszolnak.
– Nem félek. Ennyit David is elmondhatott volna a barátjának. Marguerite nem fél semmitıl, nem is félt soha. – És nem is bízik meg senkiben, legalábbis úgy tőnik – felelte az olasz lustán. A lány összehúzta a szemét. – Abban bízom, aki kiérdemli. – Mint a mi jó Davidünk – tőnıdött Oliver. – De kiben még? A sógoraiban talán, Braesfordban és abban a skótban? – Dunbarban, a nıvérem, Cate férjében. Igen, bennük megbízom. – És jó királyunkban, Henrikben? – Természetesen. David összeszoruló szívvel remélte, hogy csak ı vette észre Marguerite leheletnyi tétovázását. – Természetesen – ismételte Oliver, és biccentett. – Nincsenek sokan. Észreveheti, hogy magamat nem számolom közéjük. A férfi várt, hogy Marguerite megcáfolhassa, de a lány nem élt a lehetıséggel. – Vajon miért, kérdem én? – szólalt meg inkább. – Érzem. – A férfi a zekéjére helyezte a kezét a szíve fölött. – Gyanítom, az ön ítéletét megrontotta az apró hárpia, aki szolgálja, de hogy az ı ellenszenvét mivel érdemeltem ki, arról sejtelmem sincs. Astrid összefonta a karját a mellkasa elıtt, és rúgott egyet föld fölött lógó, kis lábával. – Azonkívül, hogy sértegetsz, bántasz és szórakozol rajtam? – De nem nézlek levegınek – válaszolta Oliver nagy gyengédséggel –, és nem is nézek el a fejed felett. Astrid elvörösödött, aztán hátat fordított a padon a férfinak. – Tehát nincsenek sokan – folytatta Oliver újra Marguerite-hez fordulva. – És egyik sem jöhet szóba mint férj. Ha férjhez akar menni, akkor nagyobb hálóval kell merítenie. – Ki mondta, hogy akarok férjet?
– Hát ez a kérdés, igaz? De a legtöbb nı gyereket akar, és ha a helyzet így áll, akkor egy hölgynek nincs igazán más választása, mint hogy hozzámenjen a számára választott férfihoz. Ha nem lenne nemes… – Akkor? Annyi gyermeket szülhetnék, amennyit akarok, annak, akinek akarok? David feszülten figyelte a lány arcát. Tiszteletben tartotta Marguerite választáshoz való jogát, a gondolatra mégis felborzolódott a szıre, mint egy vadászkutyának. – Nos, azért nem – bújt ki a válasz alól Oliver. – Sejtettem – támadt vissza a lány azonnal. – De mi a különbség aközött, hogy az ember a király gyámleánya és aközött, hogy egy földmővesé, aki elcserélné ıt egy juhlegelıért? Ha összehúzzák az ágyfüggönyöket, nem sok. Oliver meghökkent a lány válaszát hallva. David inkább Marguerite hangjának keserőségére figyelt fel. Nyilvánvalóan igaza volt, csak eddig nem jött rá, hogy a lány ennyire hevesen érez ezzel kapcsolatban. – Most megfogott – pillantott mosolyra húzódó szájjal a fegyverhordozójára. Észrevette, hogy az olasz mosolyának látszólag nincs hatása Marguerite-re, a lány arra sem figyelt, ahogy a kezét dédelgeti. Ez a közöny jókedvvel és örömmel töltötte el. Teljesen más lapra tartozott, hogy legszívesebben tıbıl levágta volna a barátja kezét. Elırenyúlt, és most ı vette birtokba Marguerite ujjait. Hővösek, karcsúak, szinte törékenyek voltak keze melegében. – Az lehet – sóhajtott Oliver, de ugyanabban a pillanatban máris a régi lett. – De így még több oka van rá, hogy olyan férjet keressen, akit ön akar, milady. Elınyös, ha ön választ elıször, és aztán annyira megbabonázza az illetıt, hogy másra se tudjon gondolni, csak arra, hogy feleségül vegye. Astrid megfordult a padon.
– Gondolom, te pontosan tudod, hogy vigye véghez ezt az elbővölést! – Így van! – közölte az olasz egyszerően. – Tökfilkó! – Ó, apró kedvesem – bazsalygott Oliver –, magadat ismétled ezekkel a sértésekkel. Még van számomra remény! Astrid az úrnıjéhez fordult. – Meghallgatnád? Meg? Marguerite felvonta a szemöldökét. – Szerinted hallgassam meg? Vagy éppen hogy ne? – Hah! Látom, kíváncsi vagy! – Az aprócska komorna bıszen gesztikulálva fordult Oliverhez. – Jó, legyen, halljuk a bölcsességedet, ó, csábítás ura! A férfi suttogássá halkult hangon válaszolt: – A férfiak számára nincs nagyobb csáberı egy csodás alakú, ruhátlan nıszemélynél. – Úgy érted, pucér nınél! – visította Astrid. – Tudtam, hogy ezt mondod! Tudtam! Oliver széttárta a kezeit, arca csupán ıszinteséget tükrözött, bár bajsza egyik sarka mosolyra húzódott. – Mi mást? Az istenért, már az elején le kellett volna állítania! De ehhez már túl késı. David ujjai Marguerite-ére kulcsolódtak, agyában felvillant a csupán csillogó aranyhajának fátylába öltözött lány képe. Maga a megtestesült csábítás, aki csak elıtte jelenik meg, finoman lépked a viharos sötétségben, leírhatatlanul szép, csodásan, kínzóan meztelen, titokzatosan mosolyog, szeme sötétjében ígéret rejlik. Átok vigye az olaszt, milyen érzékletesen beszél! Átok rá ezerszer, mert igaza van!
10. FEJEZET
M
eztelen… Ha a férfiak legkevésbé a meztelen nıknek tudnak ellenállni, gondolta Marguerite, akkor érdemes lenne megpróbálni. Már ha elhinné, hogy Davidet ilyen könnyen megingatná a meztelen nıi test látványa. Ha úgy állna elıtte, ahogy a jóisten teremtette, akkor is ellökné magától, és otthagyná, mint ma reggel? Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy kiderítse. Davidnek félelmetes önuralma van. Kiállna efféle próbatételt? Oliver szerint a férfiaknak bármilyen meztelen nı megteszi, csak a készséges test számít, és hogy mit tehet vele. Hát az arc, az ész, a belsı értékek? Mindez semmit nem jelent? Az egész csak arról szól, hogy egyik testrészt betolják a másikba, míg egyikük – tudomása szerint általában a férfi –, kielégül? Vagy a férfiban a szeretkezés ébreszt szerelmet, ahogy azt szintén hallotta? Milyen furcsán és kegyetlenül rendezte a teremtı, hogy a nıknek szerelem kell a teljes intimitáshoz, a férfiaknak az intimitásra van szükségük, hogy aztán érezzenek valamit. – Szerintem ez a meztelen nı jó úton haladna afelé, hogy kisbabája legyen, férje viszont ne – szakította félbe Astrid dohogása Marguerite töprengését –, mert melyik férfi akarná magát örökre olyan nıhöz kötni, aki anélkül is odaadja magát? – Si – válaszolta Oliver ördögi csillogással a szemében –, de a dolgok mostani állása szerint egy férfinak anélkül kell egy nıhöz kötnie magát, hogy tudná, hogyan fest meztelenül, vagy hogy élvezni fogja-e, ha együtt hálnak.
– Ó, igen – értett egyet az apró komorna. – De azt elfelejted, hogy a férfiak akarják így, mivel ık hozzák a szabályokat. – A papság – David hangjában nevetés bujkált. – Férfiak, akik sosem házasodnak – értett egyet Oliver bánatos képpel. Marguerite csatlakozott a nevetéshez, de elraktározta a hallottakat, hátha egyszer a hasznára lesz. A dörgés és a villámlás elvonult észak felé, de az esı tovább szakadt. Nyirkos hővössége mindent áthatott, így a hatalmas kandallóban fényesen lobogó tőz áldást jelentett. Astrid, aki közelebb volt a padlóhoz és a kavargó légáramlatokhoz, panaszkodott, hogy fázik. Oliver felajánlotta, hogy elkíséri a szobájába a köpenyéért, így útnak indultak. Távollétükben David javasolta, tegyenek egy sétát a helyiség körül, hogy felmelegedjenek. Mivel bármi jobb, mint csendben ülni, a lány felállt, és elfogadta a feléje nyújtott kart. Nem csak ık érezték szükségét a sétának. David fejet hajtott egyszer, kétszer, Marguerite is. Váltottak néhány szót itt-ott, hírekrıl, pletykákról és arról, hogy a király nincs a nagyteremben. Henrik bezárkózott a Londonból érkezı futár hozta küldeményekkel. Valamikor az elmúlt néhány napban érkezett, valamilyen nagykövettel. Kísérete, csatlósok és úgy tucatnyi zsoldos szerte Európából, teljesen megtöltötték a termet. A tömeg csak akkor ritkult, amikor Marguerite és David már majdnem körüljárták a termet, ekkor maradtak annyira magukra, hogy beszélgethessenek. Marguerite kutatott téma után, de nem igazán talált olyasmit, amirıl ne beszélgettek volna már a lábadozás alatt. Beszámolt Braesford Haliról, a nıvéreirıl, a férjeikrıl, az unokahúgairól és unokaöccseirıl, legzavarbaejtıbb és legérdekesebb történeteikrıl. Már csak a betegével kapcsolatos apró-cseprı aggodalmak maradtak. A férfi sebe eléggé begyógyult ahhoz, hogy a kötésre ne legyen szükség, fejfájása és kettıs látása elmúlt, de még nem nyerte vissza teljesen az erejét.
– Visszamennél inkább a szobába? – kérdezte Marguerite, és vetett egy pillantást a férfi feszült arcára. – Már jó ideje, hogy felkeltél. – Nem fáj annyira, ha mozgok egy keveset. Ráadásul nem akarok máris újra félrevonulni veled. Mintha ide sem figyelne, gondolta a lány, mintha nemcsak neki járnának máshol a gondolatai. – Nem számít, nincs más dolgom. – Biztosan van, amit szívesebben csinálnál. – Mit? Hímezgessek? Ahhoz túl kevés a fény. Különben is, már megbeszéltük, mi a véleményem a varrásról. David arcán mosoly suhant át. – Igaz. – Megfogta a lány bal kezét, széttárta az ujjait, ide-oda forgatta. – Mit mővelsz? – Keresem a tőszúrásokat – válaszolta, pillái elfedték a tekintetét. – Á, megtaláltam! A középsı ujjhegyén lelt rájuk. A lány akkor szerezte, amikor azt az új inget öltögette, amit most viselt, így pótolva azt, ami a támadáskor tönkrement. Ajkához emelte az ujjat, csókot nyomott az apró pöttyre, aztán a nyelvével végigsimított rajta. Marguerite karja megrándult, mintha angolna csípte volna meg. Erre a férfi bekapta az ujjat, és gyengéden megszívta. Ahogy David nyelvének puha, de szemcsés felülete mozgott az érzékeny ujjhegyen, a lány karján lebegı gyönyör cikázott végig. Úgy terjedt szét benne, mint az erıs bor mámora, amitıl kótyagos lesz a feje. Gépiesen sétált tovább, alig fogta fel, merre lép, vagy ki van körülötte. A terem üres is lehetett volna rajta és a férfin kívül, akinek meleg keze csapdába ejtette. Egészen addig, míg trillázó kiáltás nem harsant néhány méterre elıttük. – Sir David! Hallottam, hogy itt van, de nem reméltem, hogy ma este láthatom!
A könnyed, örömtıl elfúló, gyerekes hang egy törékeny, szıke nıhöz tartozott. Halvány tengerkék ruhája illett a szeme színéhez, rajta csillogó, aranyba foglalt drágaköveket viselt, fıleg karcsú csípıjén. Elırelibegett, legfinomabb selyembıl készült fátyla szállt mögötte. A karját kitárta, mintha elrepülne, ha valaki nem kapja el. David épp idıben engedte el Marguerite-et, hogy elkaphassa a hölgy két kezét. Szélesre tárta a karjait, de azt nem lehetett tudni, hogy így akarta elejét venni, hogy az belécsimpaszkodjon, vagy csak meg akarta csodálni a bájait. – Comtesse10 – szólította meg –, micsoda meglepetés! Azt hittem, Károly udvarában ragadt. A szıke nı grimaszt vágott. – Drága férjemet, a comte-ot11 meggyızték, hogy járjon el egy ügyben a mi Károlyunk és az önök Henrikje között. Természetesen nem engedhettem, hogy egyedül tegye meg az utat. – Természetesen. Irónia rejlett David hangjában? Marguerite nem tudta biztosan. A comtesse mögé pillantott, látta a kerek arcú, piperkıc, ritkuló hajú férfit. Gömbölyded hasán megfeszült rövid zekéje, melyet a francia divat szerint gazdagon díszítettek aranycsipkével. A comte távolról fejet hajtott, de nem kívánt csatlakozni hozzájuk. – Arra érkeztünk Londonba, hogy az ön Henrikje távol jár ezen az igen fontos vadászaton. Mivel a comte és én nagyon szeretjük az efféle foglalatosságot, voilá,12 itt vagyunk! De ön, cher!13 Azt hittem, eltökélte, hogy többé nem teszi angol földre a lábát. – A francia nı magához húzta David kezét, és a mellére szorította, melyek rózsás halmokként emelkedtek ki szők ruhájából.
10
Grófnő (francia). Gróf (francia). 12 Íme (francia). 13 Kedvesem (francia). 11
Marguerite figyelte a közjátékot, és hirtelen irtózni kezdett az izgatott, felékszerezett comtesse-tıl. Milyen különös! Általában megfontoltabban ítélte meg az embereket. – Máshogy alakult – válaszolta David. Kiszabadította magát, és megfordult, hogy bemutassa a hölgyet. – Lady Marguerite, hadd mutassak be valakit, akit évek óta ismerek. Celestine, comtesse de Neve. Párizsban találkoztam vele és a comte-tal, az ifjú VIII. Károly udvarában. Marguerite is elmondott magáról mindent, mit az illendıség megkívánt, de nem lepte meg, amikor a comtesse alig vett tudomást a bemutatásról. Akaratlanul is eltőnıdött, vajon a comtesse egyike-e azoknak a francia hölgyeknek, akik megtanították Davidnek, hogy kell szeretni egy nıt azon a sokféle módon, amit említett. A huncut pillantások, melyeket a nı a pillái alól a férfi felé küldött, ezt nagyon valószínővé tették. – La, milyen boldog napokat töltöttünk együtt! – Celestine megérintette David karját, majd rákulcsolta az ujjait. – Mosolyog a szívem az emlékektıl. A tánc, a mulatság, az ünnepségek, a viadalok izgalma! Mondja, hogy emlékszik! – Természetesen emlékszem. David udvarias volt, de semmi több. Marguerite mégis akaratlanul elképzelte ezt a mulatságot a fényőzı, gazdag francia udvarban. David látta ott a gyönyörő comtesse-t meztelenül? – Aztán, quelle horreur,14 amikor a comte-tal megérkeztünk erre a vad helyre, azt hallom elıször, hogy az Aranylovag szörnyő sebet kapott. Megnyugtat, hogy mindez csak túlzás volt, de mostanáig mégsem találkoztunk. Rendbejött? Kilovagol majd a holnapra tervezett vadászaton? Marguerite kihívó kifejezést látott a nı szív alakú arcán. El sem tudta képzelni, mit akarhat, de gyors, vidám kérdéseire szeretett volna nemleges választ hallani. 14
Micsoda borzalom (francia).
– Mint látja, jól vagyok – biztosította komoran David –, és természetesen csatlakozom a királyhoz, amilyen minıségben ıfelsége parancsolja. – Kitőnı! Szeretnék újra az ön oldalán részt venni a hajtásban, mert ebben a nagy kıhalomban alig akad más szórakozás. – A comtesse Marguerite-hez fordult. – Ön, chére? Csatlakozik hozzánk? Marguerite erre vágyott a legkevésbé, különösen, ha az esı tovább dobog a nagyterem magas mennyezete felett, az ereszcsatornán át a belsı udvarra folyva. Ha így megy tovább, a vadászat hideg, nedves, sáros és kínkeserves lesz. – Miért ne? – kérdezett vissza legszívélyesebb mosolyával. – Marguerite, nem hinném… – kezdte David. – Biztos vagyok benne, hogy vagyok olyan jó erıben, mint te. Rejtély, hogy erre a férfi mit válaszolt volna, mert ekkor Oliver visszatért. Mogorva arccal lépett oda hozzájuk, sötét szemében óvatos távolságtartás tükrözıdött, ahogy a comtesse-re nézett. A hölgy a maga részérıl olyan rövid biccentéssel fogadta a férfi fıhajtását, ami egy szolgálónak jár. – Lady Marguerite – fordult a lányhoz Oliver –, Astrid azt üzeni, hogy még mindig fázik, és az este további részét a szalmazsákján tölti. Sir David szobájában várja önt, de arra kéri, ne mondjon le az estérıl túl korán azért, hogy hozzá csatlakozzon. A comtesse szemöldöke szinte a hajvonaláig szaladt alacsony homlokán. Halványkék szemében töprengı kifejezéssel nézett Marguerite-rıl Davidre, majd vissza. – Ezer bocsánat, ha félreértettem – szabadkozott riadt mosollyal. – Nem hallottam házasságról. – Nem – szólt közbe David, mielıtt folytathatta volna. – Nem – mondta ugyanakkor Marguerite. – Átmeneti állapot a király parancsára. – Rendkívül érdekes!
– A sebét ápolta – szólt közbe Oliver halkan, de olyan hangsúllyal, hogy akár ki is jelenthette volna, hogy Marguerite David ágyasa. – Hallott róla? – Épp errıl beszélgetünk – közölte a comtesse csípısen. – Szörnyő szúrás volt – folytatta Oliver. – Valóságos csoda, hogy túlélte. Más belehalt volna. – Oliver! – figyelmeztette David. – Ami igaz, az igaz. – Oliver visszafordult a comtesse-hez. – Mit is mondott, mikor érkezett? – Ó, néhány napja! Nem sokkal a viadal után, ahol ön, Sir David, megsebesült. Bár biztosra veszem, hogy ez a versengés unalmasabb volt, mint a franciaországi lovagi tornák, sajnálom, hogy lemaradtam az izgalmakról. Marguerite nem tartotta sokra az olyan nıket, akik puszta szórakozásnak tekintik az efféle viadalokat. Ezek a brutális ügyek gyakrabban zajlottak a kontinensen, mint Angliában. A rózsák háborúja harminc éve annyira megtizedelte Anglia nemesi családjait, hogy az embereknek elment a kedve a felesleges harcoktól, szükségtelen vérontástól. – Meglep, hogy nem láttam önt – fordult Oliver a comtesse-hez. – Ó, Londonból idefelé elkapott a láz, így amint megérkeztünk, azonnal ágyba bújtam. – Celestine könnyedén felnevetett. – Képzelje el, reszkettem kínomban, annyira beteg voltam, mint Sir David. A comte az életemért aggódott. De a várúrnı, Lady Joan maga volt az erı bástyája, szó szerint. Hát nem nagyszerő asszony? Már egészen rendbe jöttem, mint látják. – Ennek igazán örülök! – közölte Marguerite kurtán. – Most bocsássanak meg, de meg kell néznem a komornámat. Attól tartok, Astrid túlbecsülte az erejét, fel-alá rohangált az elmúlt napokban. Az is lehet, hogy a láz, amit magával hozott, most minket is elért. Félig-meddig arra számított, hogy David csatlakozik hozzá, de a férfi maradt. Ha Marguerite ıszinte akart lenni, nem lett volna túl udvarias, ha otthagyta volna a hölgyet, aki csak most talált rá. Oliver
újra David testırévé változott, éberen és harciasan állt mellette, és tapodtat sem mozdult, hogy elkísérje. Marguerite elindult, csak a gondolatai jelentettek számára társaságot. Megkönnyebbülés, hogy elmehet, bizonygatta magának. Nincs rá szükség, hogy bármelyikük elkísérje. A szobája nincs messze, csak át kell sétálnia a nagytermen, fel a nagy kılépcsın és végig egy-két folyosón. Ritka fényőzés, ha egyedül lehet, és nem kell ébernek lennie. Azt is készséggel beismerte, hogy halálosan kimerült, és nagyon vágyik a szalmazsákjára. Már majdnem elérte a lépcsıt, amikor a szeme sarkából megpillantotta Lord Halliwellt. Néhány lépés, és eltőnik, még mielıtt a férfi észrevenné. Nem biztos, hogy megelızheti, és arra vágyott legkevésbé, hogy a lord valami homályos lépcsıházban érje utol, vagy olyan folyosón, amit csak egy füstölgı fáklya világít meg. Sietıs léptekkel haladt tovább. – Drága Lady Marguerite-em! – kiáltott oda a nemes. – Micsoda öröm újra látni önt az elmúlt, hosszú napok után. Hová repül ily sietve? Az Aranylovagja várja jöttét? Hangjában burkolt célzás rejlett, és mohó tekintettel nézett végig rajta. Marguerite hasizmai összerándultak, ökölbe szorította a kezét. Ha Lord Halliwell nem tudja, hogy valahol hátrahagyta Davidet, akkor az a legjobb, ha nem világosítja fel. – A komornám – mondta határozottan, és próbálta megkerülni a lordot – lehet, hogy beteg, hozzá kell sietnem. Halliwell az alkarjára kulcsolta az ujjait. – Még nem. Beszélni szerettem volna önnel. – Mi célból, uram? Sajnálom, hogy csalódott jegyességünk ügyében, de lássa be, meddı erıfeszítés ragaszkodnia hozzá! – Kivéve, ha Henrik meggondolja magát. – Azt valószínőtlennek tartom. – Ugyan miért? Mit tud, amit én nem?
A lány a fejét rázta. A fátyla az arcához dörzsölıdött, megfogta, hogy visszategye, és leküzdötte a késztetését, hogy idegességében fogai közé vegye a sarkát. – Semmit az égvilágon, arról biztosíthatom. – En pedig esküdni mernék rá, hogy többrıl van itt szó, és kiderítem, mi az. Engem nem tesz bolonddá! Marguerite bizonyos fokig együtt érzett a férfival. Mindketten sakkfigurák voltak Henrik játszmájában. De azt is tudta, hogy Halliwell beleegyezett a maga szerepének eljátszásába, és ezért kellıen megfizették. Nem várhatta, hogy megváltoznak a dolgok, csak mert ı elégedetlen. – Senki sem teszi önt bolonddá, uram. – En ezt másképpen látom, különösen, ha a fehérnép többet tud a nagy jelentıségő ügyekrıl, mint én. Ezt a David of Braesfordot miért keverték bele? Mirıl szól ez az egész? Én miért nem kaphatom meg azt, amit ı, bármi is az? Nevetséges gondolat volt, hogy ez a töpörödött, öntelt, indulatos aggastyán – akinek felnıtt fia van – játssza el a Plantagenet-herceget. Marguerite szája sarka mosolyra húzódott, még mielıtt megálljt parancsolhatott volna magának. – Hogy merészel kinevetni engem? – kiáltotta a férfi dühödten, és ujjai úgy mélyedtek Marguerite karjába, akár a sólyom karmai. – Már mondtam, mi történik, ha végre az enyém lesz! – És mit tesz ennek érdekében? – kérdezte a lány. A harag legyızte óvatosságát. – Lemond minden tisztességrıl sértett büszkesége kedvéért? Zsoldost fogad, hogy rám is orvul támadjon, ahogy Sir Davidre? Megpróbál megöletni, ha máshogy nem teljesül az akarata? A férfi szorítása lazult, arcizmai elernyedtek. – Nem tudom, mirıl fecseg itt. – Az ön érdekében remélem, hogy igazat beszél! – Marguerite kiszabadult a férfi markából, és sietve a lépcsı felé lépett. – David
szinte teljesen rendbe jött. Szánom magát, ha valaha rájön, hogy hazudott! *** David visszafojtott lélegzettel figyelte, ahogy Marguerite kiszabadítja a karját Lord Halliwell markából, faképnél hagyja a tátott szájjal álldogáló férfit, majd eltőnik a lépcsı tetején. Majdnem a lány segítségére sietett. Harag és büszkeség egyszerre töltötte el, hogy erre nem volt szükség. Büszkeséget érzett, amiért a lány szembeszállt a férfival, és dühöt, hogy nem kérte az ı közbeavatkozását. Azt akarta, hogy Marguerite-nek szüksége legyen rá. Ez szerfelett ironikus, hisz amit tesz, azzal épp azt érheti el, hogy sose legyen. Nagy kockázatot vállal, ha felszítja a lány vágyát, felébreszti a kíváncsiságát a nászágy iránt. Mi garantálja, hogy a lány feloldozza ıt az esküje alól? És ha megjelenik egy férfi, és learatja a gyümölcsöt? Egyre fogyott az idı a csábításra. Henrik bármelyik nap kiadhatja a parancsot, hogy térjenek vissza Londonba, és életbe léptetheti a hamis trónkövetelıvel kapcsolatos tervet. David azt nem tudhatta, hogy Marguerite Westminsterbe lovagol-e a királlyal, vagy máshová küldik, de szinte biztos, hogy elválasztják ıket. Tovább kell lépni, közelebb kell kerülniük egymáshoz. De az elég és a túl sok között vékony a határ. Nem akarta átlépni, de hogyan álljon ellent a szenvedélynek, mely a vesztét okozhatja? Marguerite hihetetlenül bájos, természetes, érzékien ártatlan. Az övé lehetne. Csak a tisztességnek kellene hátat fordítania. Krisztus a mennyekben, a magasztos elvek átokká válhatnak! Nehezen szabadult Celestine-tıl, comtesse de Neve-tıl és régi párizsi emlékeitıl. A nı a szeretıje volt, vagy ı volt az asszonyé. A viszony egy hétig tartott. A comtesse élvezte, hogy titokban, szolgálólánynak öltözve látogatta meg, és ügyesen vette le a
páncélját. Határozottan felkavarta a lószag és a kemény, edzett izmokon csillogó izzadtság, ezért addig dörzsölte meztelen testét Davidéhez, míg mindkettıjüknek ugyanolyan szaga nem lett. Ugyanannyira vagy még jobban szerette meglovagolni a férfit, mint alatta lenni. Keményen és gyorsan szerette, durvábban, mint arra David hajlandó volt. Amikor másik férfit választott, David egyáltalán nem bánta. Világos, hogy a nınek nem lett volna ellenére ott folytatni, ahol abbahagyták. David rendkívül diplomatikusan, de megértette vele, hogy ıt Lady Marguerite érdekli. A comtesse szíve nem igazán tört össze, vállat vont, és diszkrét flörtbe kezdett egy izmos katonával. Az esı még akkor is kopogott szobája keskeny ablakának zsalugáterén, amikor David odaért. Odabent minden sötétségbe borult, különösen, miután becsukta maga mögött az ajtót. Óvatosan lépkedett, és nagyon remélte, hogy Astrid és Marguerite szalmazsákja ugyanott van, ahol eddig. Így is volt, inert akadály nélkül eljutott alacsony ágyához. Amikor a sípcsontjával kitapogatta az ágykeretet, néhány határozott mozdulattal levetkızött és leereszkedett rá. A szalma hangosan zizegett, a kötél hangosan nyikorgott a némaságban. Összerezzent és várt, hogy felébresztett-e valakit, különösen Marguerite-et, akinek szalmazsákja a közeli falnál feküdt, úgy, hogy a feje pont az övénél legyen. De a lány meg sem moccant, a férfi kicsit megnyugodott. Teltek a percek. David feküdt és hallgatta Astrid halk, szuszogó horkolását és az esıt. Örült, hogy nincs odakint a zsalukon túl, a hideg özönvízben. Sok éjszakát töltött efféle kényelmetlenségek között, és valószínőleg még sokkal többet fog. Henrik színjátéka csak akkor sikerülhet, ha éjszakákat lovagol át nagy távolságokra lévı találkozóhelyek között, földmővesek és fiaik elıtt szónokol, és meggyızi ıket, hogy a trónigénye törvényes. A trónigénye. Az ég szerelmére, mit mővel?
Bıre bizsergett a gondolatra, a billog a vállán viszketett. Odanyúlt és megvakarta, mint már ezerszer azelıtt. Sima volt, de kissé kiemelkedett, így könnyen megtalálta az ujjhegyével, gépiesen követte az egymásba kapcsolódó köröket. Marguerite kérdezte róla, de nem volt sok mondanivalója. Nem emlékezett rá, hol szerezte, sem olyan idıszakra, amikor nem volt meg. Egyszerően hozzá tartozott, ahogy másokhoz az anyajegyei. Nem természetes bırkinövés volt, hanem tüzes vas billogja. Olyan régen szerezte, hogy már csupán egy halvány sebhely maradt nap barnította vállán. Persze ı még sosem látta. Mások igen; a nık, akik eljöttek hozzá, a férfiak, akikkel a gyakorlótéren harcolt, még Oliver is. Egyikük sem hívta fel rá úgy a figyelmét, ahogy Marguerite. Még mindig érezte, ahogy a lány ujja végigsimít rajta, érezte rajta az ajkát. Persze lehet, hogy utóbbit csak álmodta. Az a legvalószínőbb. Az oldalára fordult, karja lelógott az ágy szélén, ujjai a kıpadlót súrolták. Valami könnyő és puha ért a kezéhez. Összerezzent, majd rájött, hogy biztosan Marguerite haja. A lány alváshoz általában befonta. Ezen az éjszakán kiengedte, talán mert Astrid nagyon mélyen aludt, így nem tudta rendesen befonni. Hajzuhataga szétterült körülötte, ahogy álmában forgolódott. Olyan puha és selymes volt, mint az angyalok szárnya. David nem tudott ellenállni a vágynak, hogy ujjával mélyebben beleszántson, elidızött a hajfürtök között. Mintha önálló életre keltek volna, finom, magányos hajszálak tekeredtek az ujjperceire, bırkeményedéseire, régi sérülései durva széleire. Ha fantáziálni akart volna, azt képzelhette volna, hogy magukhoz húzzák, a föld felé vonzzák, közelebb tulajdonosukhoz. Engedelmeskedni akart nekik, a perzselı vágy dübörgött a vérében, összeszorította a mellkasát, és edzett acéllá változtatta a testét. El akart nyújtózni Marguerite mellett a szalmazsákján, magához húzni, domborulathoz illeszteni domborulatot, lélegzethez lélegzetet. A leggyengédebb csókokkal akarta felébreszteni, a legkörmönfontabb simogatásokkal, ezernyi érzést akart ébreszteni
benne, melyektıl reszketve megadja magát. Hányszor lett az övé lázas álmaiban? Hány éven át aludt el úgy, hogy ez a kép égett az agyában? Ennél közelebb még sosem került hozzá, lehet, hogy nem is fog. A lány haját a karja melegítette fel, ami a selymes takaró alatt feküdt. David érezte az ívét, óvatosan végigsimított rajta a csuklójáig. Biztosan csak félig fekszik a szalmazsákon, karja a kıpadlón pihent, mintha az ágya felé nyúlna. Aggódott, vajon a lány nem fázik-e meg, teste többi része be vane takarva, és mit tehetne a kényelméért. Nem fordulhat meg és alhat el csak úgy, míg az jár a fejében, hogy a lány elgémberedve, átfázva, sıt betegen ébredhet. Astrid úgy aludt, mintha leütötték volna. Felébreszthetné, hogy törıdjön az úrnıjével, de azzal felzavarná Marguerite-et. Azt nem akarta, részben azért, mert így is eléggé zaklatottan teltek mostanában a lány éjszakái, másrészt nem szívesen vallotta volna be, hogy becézgeti a sötétben. Csak egyetlen dolgot tehetett. David tucatnyi nyelven halkan magát átkozva lecsusszant az ágyról, és fél térdre ereszkedett Marguerite szalmazsákja mellett. Csak érzékeny ujjhegyeit használva, mereven a lány feletti sötétségbe bámulva, végigsimított alakján a vékony nyári takaró alatt, megkeresve csípıje kanyarulatát és térdhajlatát. Ahogy sejtette, inkább a földön, nem a szalmazsákján feküdt, álmában valahogy átfordult, és most a hasán feküdt. Feljebb csúsztatta a kezét, végigsimított puha hajfürtjeivel fátyolozott vállán. Elakadt a lélegzete. Marguerite válla fedetlen volt. Egyáltalán nem fedte semmi. David agya hosszú pillanatokra ledermedt. Amikor újra mőködni kezdett, száguldoztak benne a gondolatok. Sokan aludtak meztelenül, különösen nyáron. Hát persze!
Marguerite soha nem tett ilyet, mióta egy szobán osztoztak. Ruhában, takaróba burkolózva aludt, akár egy páncélban. Most miért meztelen? Tekintse ezt kihívásnak? Sokkal hamarabb kellett volna visszatérnie és lefülelnie? Ruhátlanul várt rá? Jelent ez bármit is? Vagy egyszerően belefáradt, hogy ruhában aludjon? Bárhogy is történt, nem hagyhatja a hideg, nyirkos padlón feküdni. Még megfázik. Megérintette a lány haját, követte a tincseket a tövükig, hogy megtalálja a homlokát. Eléggé hővös volt, bıre puha, finoman szemcsés, szatén puhaságú durva tenyere alatt. Jobb, ha befejezi, amit elkezdett, mielıtt még olyat tenne, amit megbánna. Lehajolt, a lány alá csúsztatta a kezét, hogy kitapogassa a takaró szélét. Nem találta sehol. Ujjai végigsiklottak a válla alatt, hogy fogást találjon a meleg, meztelen bırön. Egyik tenyere tévedhetetlenül átfogta melle édes, kerek glóbuszát, a másik szétterült alhasa puha, lapos felületén. A gerincén verejték gyöngyözött, összegyőlt a lapockái között. Tenyerei lángoltak, ajkai nedvesek lettek a kétségbeesett vágytól, hogy megízlelje a puha, meleg testet. Alhasa megfeszült, nadrágja dudorodott teste hirtelen izgalmától. Isten és minden szentjei segítsenek! Összeszorította a fogát, és megemelte a lányt, majd gyengéden feltette a szalmazsákra. Marguerite mocorgott, motyogva feléje fordult. Hirtelen élesen, zihálva vette a levegıt, és megfeszült David karjában. – Ne sikíts! – suttogta a férfi, és föléje hajolt, miközben megpróbált nem arra gondolni, hol a keze. – Ez nem az, amire gondolsz! A lány újra levegıt vett, egyik kezével a férfi karjára támaszkodott, aztán felült. A mozdulattól érzéki domborulatai
kicsúsztak a férfi kezébıl. David felsóhajtott, mielıtt még megálljt parancsolhatott volna magának. Marguerite ujjai szorosabban fogták a karját. – Biztos vagy benne, hogy nem az, amire gondolok? – kérdezte, olyan halkan, akár egy sóhaj.
11. FEJEZET
E
laludt! Hogy tehette? Marguerite szilárdan elhatározta, hogy megvárja Davidet. Amikor a férfi belép a szobába, felül, és felfedi, hogy meztelen. Astrid és Oliver szerint a férfiak ennek nehezen állnak ellent. David miért lenne más? Egy idı után az esı moraja elálmosította. Az apró lámpás kanóca végigégett, sötétbe borult a szoba. Veszélytelennek tőnt egy pillanatra lehunyni a szemét. Ha ébren lett volna, amikor a férfi elıször hozzáért, lehet, hogy alvást színlelt volna, és megvárta volna a férfi következı lépését. Mivel elhúzódott tıle, most már sosem tudja meg. Sírni szeretett volna. Ez nemcsak megoldotta volna a dilemmát, hogy hogyan kezdjen a férfi elcsábításához, de a férfi kezei olyan kéjes érzést hagytak maguk után, hogy biztosan csodás élmény lett volna. Célzott rá, hogy örömmel folytatná. Davidtól függ, hogy mi történik ezután. Kalapáló szívvel várt. – Félig a padlón feküdtél, és… úgy gondoltam, megfázol – közölte David. – Csak azt akartam, hogy kényelmesebb legyen. – Hozzám értél. – Véletlenül. Nem tudtam… – Nem tudtad, hogy levettem a ruháimat. Értem. – A lány elhallgatott, hogy megacélozza a hangját. – Azt hiszem, hiba volt, mert az éjszaka nyirkos, hővös, és… és a takaró nem eléggé melegít fel. – Nem tudod, miket beszélsz – suttogta David. – Nem? Vagy csak nem akarod hallani?
– Ó, akarom, de… – Sokat hallottam arról, hogy vitézkedsz a hölgyek között, de keveset láttam belıle. – Fogalma sem volt róla, hogy volt bátorsága így beszélni. Mintha alvás közben vakmerıbb szellem szállta volna meg. – Hallottad… Oliver. Ezért kitekerem a nyakát! – De miért? – Olyasmibe avatkozik, amibe nem kellene. Marguerite is így gondolta egyszer-kétszer. – Miért tenne ilyet? – Mert tolakodó fráter, mert azt hiszi, ı jobban tudja, jobban ismer, mint én magamat. Azt hiszi, tudja, hogy mit… Istenem, Marguerite, férfi vagyok, és annyira vágyom… – Mire? – A lány csak lehelte a szavakat. – Még többször hozzád érni. – David a lány derekára tette a kezét a sötétben, átkarolta, és térdelı helyzetbe húzta. Mivel a férfi határozottan tartotta, Marguerite nekidılt. – Nem foglak a magamévá tenni, nem tehetem – suttogta a lány hajába –, de vannak édes gyönyörök, melyet megmutathatok, ha megengeded. A férfi arca olyan közel volt hozzá, hogy Marguerite érezte meleg lélegzetét a halántékán. Úgy fordult vakon a forróság felé, akár az élet felé. Hatalmas vágy gyülemlett benne. – Képtelen lennék nemet mondani! David lehajtotta a fejét, szája a lány szájához ért. Határozottan kutakodott, sima felületei, gyengédsége mégis hihetetlenül érzéki élményt keltett. Végigsimított a lány ajkának finom rovátkáin, nyelve szélének lassú simogatásával ízlelgette, és magához húzta. Marguerite szája bizsergett, megduzzadt a nagyobb nyomás, mélyebb egyesülés utáni vágytól. Amikor hővös testén megérezte David forróságát, megborzongott, és közelebb bújt. Teste fagyos merevsége lassan megszőnt, mintha elolvadt volna. A vágy és öröm artikulálatlan suttogásával pihent meg a férfin.
David tenyere a hátán körözött, lefelé haladt, míg elérte csípıje ívét. Marguerite kéjesen összerezzent meglepetésében, puha alsótestét nekidöntötte a férfinak. Annyira elképesztı érzés kerítette hatalmába, hogy hozzásimult a kemény férfitesthez, apránként fedezve fel a perzselı, kavargó érzéseket. David erıs és rendíthetetlen volt, ereje tőzben edzıdött, mégis tiszta és leírhatatlanul gyengéd volt. A bıre alatt húzódó izmok és inak gyönyörőek voltak. Marguerite végigcsúsztatta rajtuk a kezét, markolta, simogatta, tanulta teste vaskeménységét és határozott vonalait. Számára felért egy csodával, hogy miközben David átöleli, ilyen határtalan erıt tart szigorúan kordában. Gyötörte a vágy, hogy magába fogadhassa, magában érezze. A lány halk vággyal teli nyögését hallva David még mélyebben csókolta, benyomakodott, végigsimított az érzékeny belsı felületeken, végigsiklott a fogain. Beszívta nyelve széleit, a szájába vonta, alsó oldalát simogatta. Marguerite merészen csatlakozott a férfi mozdulataihoz, perzselı vággyal szívta be a nyelvét a szájába. Részegítı vágy söpört végig rajta, tengernyi érzést keltett benne a férfi keze, mely a mellére záródott, ritmusos lüktetést keltve a mellbimbójában. Elernyedt, olyan mély éhségtıl reszketett, hogy megriadt. Vére dübörgött az ereiben. Azt hitte, zuhan, félájulatba esik, de aztán rájött, hogy David lefekteti a szalmazsákjára a földön. Aztán leereszkedett mellé, kezét birtoklóan szétterítette az alhasán. Behajlította az ujjait, masszírozta a puha felületet, közben haladt egyre lejjebb. Amikor becsúsztatta a kezét a lábai közé, ujjai eltőntek a selymes fürtök között, és megérintette a dombocskát, Marguerite megfeszült, összeszorította a combjait. – Mit… – dadogta. – Cssss! – suttogta David, lélegzete a lány mellét súrolta. – Nem foglak bántani! Marguerite tudta jól. De emlékei szerint ott még soha senki nem érintette meg. Az ösztön, hogy megvédje lénye kincsként óvott
részét, megnehezítette, hogy megnyíljon a férfi elıtt. Tovább tarthatott volna, de elterelte a figyelmét, ahogy a férfi nyelvével benedvesítette feszes mellbimbóját, szopogatta, mire az még keményebb csomóvá változott. Körözött rajta, gyengéd tőzzel játszadozott vele. Marguerite-en sürgetı vágy lett úrrá. Közelebb akarta érezni Davidet, a testén, ahogy ránehezedik, fölébe kerül. Olyan módon vágyott az erejére, amit maga sem értett. Megérintette a férfit, keze végigsimított nadrágja durva szövetén, megbabonázta az anyagnak feszülı kemény domborulat. Amikor ujjai rákulcsolódtak a méretes hímtagra, perzselı forróságot érzett. David utánuk kapott, bal keze kemény ujjaival elhúzta a csuklóját. – Ne, édesem! Ne, ez most a te leckéd! David nem merült el a vágyban és dızsölésben, mint a lány. Zárkózott maradt, csak azzal törıdött, hogy a lánynak gyönyört okozzon. Hosszú ujjai céltudatos gyengédséggel ingerelték, széthúzták az érzékeny redıket, belé óvakodtak, közben hüvelykujja olyan érzékeny helyen körözött, hogy a lány gyönyör és fájdalom között vergıdött. Azért nem maradt teljesen érzéketlen. Amikor testük egymáshoz simult, Marguerite érezte a verítékét, kalapáló szívverését. A férfi most megmozdult, Marguerite térdeit a combja alá szorította, keresztbe fektette rajtuk, és széttárta a lány combjait. Marguerite tiltakozni akart, szabadulni. De aztán a férfi lehajtotta a fejét, és a szájába vette melle meredezı csúcsát. Amikor David kitartóan szopogatta, Marguerite képtelen volt tovább gondolkodni. Melle dombocskáján érezte a férfi nyelvének nedves siklását, le a völgybe. David meleg csókokat nyomott a hasára és lejjebb is, majd orrával megsimogatta a puha fürtöket combjai találkozásánál. Megmozdult, majd simogató hüvelykujja helyét átvette szája forrósága és szenvedélyes ragaszkodása. A lány darabjaira hullott, mint amikor értékes üveg csapódik a kıpadlónak, lénye megsemmisült a férfi eltökéltségének ereje alatt.
Lenyelt egy ırjöngı sóhajt, mely félig hálás gyönyörrıl, félig bánatról árulkodott, amiért egyedül éli át. Reszketve nekifeszült a férfinak, hogy az megtartsa, nehogy a lelke kirepüljön a testébıl. David a karjába zárta, ringatta, a hajába suttogott. Simogatta, csitítgatta, kioltotta a tüzet. Marguerite védve érezte magát, biztonságban, mintha ott lenne, ahová tartozik, ahová mindig is tartozott. Elöntötte a kimerültség, az alvás szélére sodorta. David még mindig hihetetlenül erıs és kemény volt. Tudta, hogy helytelen, de nem tehetett semmit. Önuralma megtörhetetlen, teljesen ellenállt a csábításnak. Tisztessége sértetlen maradt. Ez valahogy megnyugtatta, és hálás is volt érte. De dühös is. Fájt, hogy David ellent tudott állni annak, hogy osztozzon vele ezen a teljességen, de ezt még magának sem vallotta be. *** David Marguerite-hez simult, miközben kényszerítette a szívverését, hogy lassítson, testét, hogy megnyugodjon. Nem ment könnyen, addig nem, míg ott forrt az ereiben az elképesztı boldogság, hogy magához szoríthatja a lány meleg, meztelen testét. Marguerite haja ezernyi ponton csiklandozta, a napfény és százszorszép illata lenyőgözte érzékeit. A lány meleg lélegzete a mellkasán, érezni ıt a keze alatt, kielégített valamilyen vágyakozást, melyrıl nem is tudott. Nem akart megmoccanni, sem most, sem máskor. Több mint egy évtizede most elıször teljesnek érezte magát, mintha elveszett, és most megtalálták volna. Bátor lány, amiért hagyta, hogy így közeledjen hozzá. Bátorsága és bizalma alázattal töltötte el. Gyönyört ébreszteni benne olyan ajándék volt, melyben nem is reménykedett. Gyötörte a vágy, hogy többet kapjon, vágya tetıfokán mélyen beléhatoljon, érezze, ahogy körülveszi, eljusson puha, nedves mélységeibe, míg már érzi a szívverését, de azzal is megelégedett, hogy egyszerően mellette
fekszik, emlékszik és boldog. Nem tudta, mi történik reggel, a jövı héten, a jövı hónapban, de legalább ez az éjszaka az övé volt. Astrid halk, szuszogó hangot hallatott a sötét sarokban. Hála istennek, még mindig mélyen aludt. Az esı csendesült, bár még mindig folyt a tetırıl az udvarra. Nyirkos hidege beszivárgott a zsalukon át, libabırt varázsolt felhevült bırére. Mégsem moccant. Hamarosan elengedi majd Marguerite-et, elhúzódik, és gondosan betakarja. Visszatér a saját hideg, üres ágyába, és megpróbál elaludni. Nem valószínő, hogy sikerülni fog, míg érzi a lány ízét a szájában, bıre selymességét a kezén, és az emlékek ott kavarognak a fejében. Az sem biztos, hogy aludni akar, ha helyette emlékezhet is. Lehet, hogy soha többé nem alszik. Végül a saját ágyában szundított el, amikor a reggel fénye lassan a zsaluk szélére kulcsolta rózsás ujjait, és kakas üdvözölte az esı mosta hajnalt. Alig egy órával késıbb Oliver becsörtetett a szobába, és felébresztette. – Felkelni, uram! – morogta, és a kezébe nyomott egy kupa sört. – A király a nagyterembe vár. Az a megtiszteltetés ér, hogy a fıasztalnál fogyaszthatod el a reggelidet. Oliver arca szigorú kifejezést öltött e bejelentés közben. David biztosra vette, ez az érzelem ült ki az ı arcára is. Mindketten tudták, hogy a királynak a szobájában kellene fogyasztania a sört, marhahúst és kenyeret, miközben a beígért vadászatra készülıdik. Nem hangzott jól, hogy ehelyett ünnepélyes meghívásnak álcázott parancsokat osztogatott. – Lady Marguerite? David egy gyors pillantással felmérte, hogy a lány szalmazsákját szépen eltették. Nem volt a szobában, és Astrid sem. Tudhatta volna. Különben Oliver nem lépett volna be. – Megreggelizett a nagyteremben, most Lady Joannal készül a nyeregben töltendı napra. David szerette volna látni a lányt, mielıtt felöltözik, reggeli kuszaságában, csodás meztelenségét a bimbózó fényben, ahogy haja
a hátára omlik. Lophatott volna egy csókot, sıt megízlelhette volna a keblét, miközben kezébe veszi, simogatja, megcsodálja édes körvonalait, ahelyett, hogy a sötétben ismerkedne velük. Ha a férfiak és a nık egyenlınek születtek volna, és az élet igazságos lett volna, sok mindent megtett volna. – És Astrid? – kérdezte meg tisztelettudóan. – Jól volt, amikor láttad? – Mint mindig, és mart, akár az ecet. – A fegyverhordozó arcán gúnyos mosoly suhant át. – A szegény kis apróság csak nagyon kimerült tegnap este. – Adna ı neked a „szegény kis apróságért”, ha hallana! – Ó, igen. – Oliver összehúzott szemmel nézett rá. – És te? Elég jól vagy ahhoz, hogy ma kilovagolj? David felhorkant. – Kénytelen vagyok, nem? – Kimenthetnélek, mondjuk, mert újra rád tört a sebláz. A többiek dacolhatnak a vízzel és a sárral, te pedig ágyban maradsz, és Lady Marguerite ápol téged. David beleszédült a rendkívüli csábításba. Nem mintha nem lett volna elég ereje és kitartása, hogy lépést tartson a királlyal. Mégis csodás lenne feküdni az ágyban Marguerite-tel, a takarójába burkolózva, míg mindenki más távol jár, és esik az esı. Egy ilyen, idın túli napon könnyen megfeledkezne kötelességérıl a király felé, a koronákról, összeesküvésekrıl és a tisztességrıl. Mindenekfelett a tisztességrıl. David halkan átkozódva gyorsan megdörzsölte az arcát, majd a hajába túrt. Felkelt az ágyról, felkapta a ruháit, felhúzta a csizmáját, és elindult, hogy kiderítse, mit akar tıle Henrik. A király töprengı, ám udvarias hangulatban fogadta David fıhajtását, majd a közvetlenül mellette lévı hely felé intett, és rengeteg marhahúst adott a férfi kenyeréhez a királyi tányérról. Megvárta, míg a szolgáló sört töltött, és hátralépett, csak azután szólalt meg.
– Értesítettek minket, hogy tegnap este a nagyteremben idıztél. Nagy örömmel látjuk, hogy újból jól vagy. David úgy felelt, ahogy elvárták, aztán várt, hogy mi jön még. Az elmúlt, vadászattal telt napok kisimították kissé a király arcát, gondolta, de ezen a reggelen hideg eltökéltség ült szürkéskék szemében. – Lady Marguerite tehetséges gyógyító. Elég erısnek érzed magad a lovagláshoz? David tudta, hogy magának köszönheti, ha kételkednek az erejében. Szándékosan elnyújtotta a felépülését. Egyrészt élvezte Marguerite közelségét, másrészt meg akarta védeni ıt. Ameddig a szobájukba zárkózott, nem jelentettek rá veszélyt Halliwell szándékai, sem a többiek aljas pillantásai és kicsinyes megjegyzései. Ezenkívül egyszerően csak szeretett feküdni, és nézni a lányt, miközben felolvas neki vagy varrogat. – Ahogy mondja, uram – válaszolta. – Jól kijöttök egymással? A férfi beleegyezıen bólintott. Nagyon is jól, különösen elızı éjjel, bár ahhoz a királynak semmi köze. Vagy mégis van? Henrik valahogy megsejtette, hogy állnak közöttük a dolgok, ezért kérdezett ilyesmit? Egy röpke pillanatig élt a gyanúperrel, hogy Henrik azért jelölte ki Marguerite-et az ápolására, mert azt akarta, hogy ık ketten házasodjanak össze így vagy úgy. Könnyen lehet, hogy részben azért, mert a közös szobában eltöltött idı tönkretette Marguerite jó hírét. Lehet, hogy a király bőntudatból akarja oltárhoz kényszeríteni. Arra mégsem tudott rájönni, hogy az államnak ez miféle célját szolgálhatná. David abban nem kételkedett, hogy létezik ilyen cél. Kedvelte Henriket, helyeselte uralkodását, melyben egyesült a szigorúság és a béketőrés, de olyannak ismerte, aki nem épp nyílt az ügyeivel kapcsolatban. Egy férfi nem tölt el másfél évtizedet, hatástalanítva királyi unokatestvérei, IV. Edward és III. Richárd ármánykodását és
gyilkos szándékait anélkül, hogy közben maga is körmönfonttá ne válna. – Szeretnéd, ha a lány velünk lovagolna, amikor indulunk? Keríthetünk neki másik szállást, de elıször tudni kívánjuk, te mit akarsz. – Más szálláshelyet? – David a kezében tartott kenyérre és marhahúsra szegezte a tekintetét, miközben harapott. – Itt maradhat Lady Joannal. Vagy útba ejthetünk egy-két zárdát. Nem volt új kelető gondolat, hogy Marguerite apáca legyen, a férfiban mégis minden lázadt ellene. Lassan rágott, miközben azon gondolkodott, hogyan vethetnék el ezt a lehetıséget anélkül, hogy olyasmi mellett kötelezıdne el, amit esküje tilt. Henrik türelmetlen mozdulatot tett. – Vagy választhatunk neki másik férjet, ha meggondoltad magad a korona szolgálatáért ígért jutalmaddal kapcsolatban. – Nem – felelte a férfi, és csak úgy mellékesen tette hozzá –, uram. – Gondoltuk. Akkor hát? David Henrik szigorú vonásait fürkészte, ahogy olyan tények és következmények sorjáztak az agyában, melyeknek Marguerite-hez semmi közük nem volt. – Kész a tervek szerint szembeszállni a yorkista fenyegetéssel? – Telik a nyár, Warbeck tábora egyre erısödik. Jelentések szerint támogatói a skót határon gyülekeznek. Ha azt akarjuk, hogy a csel eredményes legyen, azonnal bele kell vágnunk. Az itt lehetetlen. Nem maradhatok önnel, uram. Van terve arra nézve, hogy mikor és hol hagyjam el önt? – Nyílt összetőzésre lesz szükség. Meg kell teremteni a körülményeket. David beleegyezıen bólintott, bár szíve összeszorult. A Henrikkel való összetőzés lényegében árulás a korona ellen. Halálbüntetés jár érte.
– Azután mit tegyek? Úgy értem, merre menjek, kivel lépjek kapcsolatba, hogyan haladjak? – Neked nincsenek ötleteid? – Bocsásson meg, uram, de keveset gondolkodtam azon, hogyan szervezzek ön ellen lázadást. – Ezzel te vagy az egyetlen – Henrik ajka komor mosolyra húzódott. – Ami az álfelkelés megszervezését illeti, hozzájuk fordulj. A király megfordult, és intett a háta mögött álló udvarmesternek. A férfi elırelépett, és bırerszényt vett le az övérıl. Henrik elfogadta, kibontotta, és megmutatta a benne található, összetekert pergamentekercseket, majd átadta Davidnek. – Ezek… – kezdte David. – Utasítások a fıhadiszállásodat illetıen, támogatóid listája, kijelölt találkozóhelyek és így tovább. Tanulmányozd át alaposan! A részleteket majd szükség szerint megvitatjuk. David jelezte, hogy megértette és tudomásul vette. Egy pillanattal késıbb hasznos gondolat jutott eszébe. – Ha Lady Marguerite velem tartana, uram, akkor tovább finomíthatja királyi viselkedésemet, vagyis annak tettetését. Henrik töprengı tekintettel harapdálta az alsó ajkát. Majd legyintett az ujjaival. – Véleményünk szerint eléggé királyinak tőnsz, annyit tudsz a protokollról, mint mi, amikor trónra léptünk. Nem abban a tudatban neveltek fel, hogy miénk lesz a korona, akkor jutottunk hozzá, amikor azok, akiknek több joguk lett volna hozzá, eltőntek. – Kedves, hogy ezt mondja. – Eltőntek, igen, gondolta David, miközben ilyen udvariasan felelt. Kard vagy pallos által haltak meg a Yorkok és a Lancasterek közötti, végeérhetetlen háborúskodás szerencsétlen áldozataként. Egyesek azt állították, a rózsák háborúja véget ért a Bosworth mezején vívott csatával, ami trónra juttatta Henriket, de Warbeck mostani felkelése nagyon hasonlított rá. – Mindazonáltal úgy tőnik, jobb szeretnéd, ha Lady Marguerite melletted maradna. Ez a kívánságod?
– Ez – David várt, visszafojtott lélegzettel. A király hátradılt a székén, elégedett mosoly lágyította meg arca komolyságát. – Kitőnı! Egy órán belül indulunk. Davidnek annyira fontos volt, hogy megkapja az engedélyt, és magával vigye a lányt, hogy beletelt egy kis idıbe, mire felfogta Henrik szavainak értelmét. – Indulunk a vadászatra? – Szó sincs róla, Sir David – válaszolt VII. Henrik egy félmosollyal. – A vadászat ideje lejárt. Londonba tartunk, westminsteri palotánkba. Inkább két órába telt, mire a Henrik parancsát követı káosz lecsendesült, és a lovasok, megrakott szekerek menetoszlopa kialakult. A vár ura és a jó Lady Joan integetve állt a vár oromzatán a szakadó esıben, amikor a menet kivonult a kapukon. Ha búcsúzásuk kissé sietısnek tőnt, akkor kétségtelenül azért, mert örültek, hogy a király elment, mielıtt még teljesen kifosztotta volna az éléskamrákat. David a délelıtt hátralévı részében fel-le lovagolt a menetoszlop mellett, problémákat rendezett el, a lassabb kordékat és szekereket hátra irányította, nógatta az elmaradozókat, és megszüntette a réseket a sorok közt. Örömmel látta, hogy emberei gond nélkül elvegyültek a király katonáival, sıt túltettek rajtuk fegyelem és a páncéljuk csillogása terén. Lord Halliwell fegyveresei nem viselkedtek ilyen lenyőgözıen. Nem szervezıdtek alakzatba, nem ismerték a katonai precizitást. Dülöngéltek a nyeregben, mintha másnaposak lennének az elızı este után, átkozták a sarat és az esıt, ínpókos lovaikat és a parancsokat, melyek kiragadták ıket szunyókálásukból. Dicsekedtek hódításaikról a vár szolgálólányai között, durva vicceikbe még a matrózok is belevörösödtek volna. Halliwell és a fia nem zárta rövidre a dolgot, hanem csatlakozott az élcelıdéshez. David azt kívánta, bár egyetlen napig ı fegyelmezhetné azt a társaságot. Mivel ez sem elıjoga, sem feladata nem volt, nagy ívben
elkerülte ıket. Annyira szokásává vált azonban az éberség, hogy mindig rajtuk tartotta a szemét. David állandóan figyelte Marguerite-et és Astridot is. Részben, mert Halliwell is a menetben lovagolt, de saját lelki békéje érdekében is. Ott lovagoltak, ahova helyezte ıket, a hosszú menet biztonságos közepén. A köpenyébe burkolózó, csuklyáját szorosan az arcába húzó Astridról sütött a szenvedés, Marguerite viszont egyenes háttal ült a nyeregben, arcát köpenye csuklyájának selyemszéle keretezte, bıre harmatos volt a nedves levegıtıl. David mellkasára hatalmas sziklaként nehezedett a vágy, hogy nyeregkápájára vonja a lányt, köpenye alatt sajgó testéhez szorítsa, miközben lecsókolja a szempilláján ülı esıcseppeket. Ez a késztetés annyira megzavarta a fejét, hogy megtagadta magától azt az örömöt, hogy a lány mellett lovagoljon, kivéve néha pár perc erejéig. Az a rövid idı úgy halott, mint egy korty erıs bor, egyszerre volt nyugtató és élénkítı. Figyelmessége nem maradt észrevétlen. Vigyorgás, nevetés és halk megjegyzések követték, bár abban a pillanatban elhallgattak, amint rájött, ki merészelt ilyesmit. Idırıl idıre a lovasok a kelleténél közelebbrıl vették körül Marguerite-et, de csak addig, míg nem utasított két katonát a saját emberei közül, hogy lovagoljanak a lány elıtt és után. Az történt, amitıl félt. Henrik parancsa, hogy Marguerite ápolja, megfosztotta a lányt a neki kijáró tisztelettıl. Államérdekbıl feláldozták. Ezért neheztelt a királyra, és tudta, hogy nem felejti el egykönnyen. Oliver legtöbbször Daviddel lovagolt, bár néha-néha ı is hátramaradt, és csatlakozott a hölgyekhez. Amikor egyik alkalommal visszatért, David szúrós szemmel nézett rá. Hangja halk morgásnak hangzott, amikor megszólalt. – Ha ennyire tele vagy energiával, csatlakozz az elıırshöz, és jelentsd, mi vár ránk!
– Lefogadom, hogy még több sáros úton lovaglás – válaszolta Oliver nagy vidáman –, és nem sok más. – Ha csak birkanyomok, azt is tudni akarom! Az olasz felvonta a szemöldökét. – Bene, de mitıl vagy ilyen zabos? Fáj a sebed? – Egyáltalán nem. – Akkor kimerültél, és nem tetszik, hogy a kényelmes szobádat a nyeregre cserélted. – Nem. – Talán egy bizonyos comte és comtesse jelenléte miatt, akik hirtelen nagyon élvezik Lord Halliwell becses társaságát? – Ne légy nevetséges! – David észrevette a barátságot Halliwell és a francia pár között, de nem igazán tudta, ki kezdeményezte. Az öreg fıurat elbővölte a comtesse, de könnyen lehet, hogy Celestine csak unatkozott. Ha nem vehet részt véres vadászaton, más mulatságot keres. De ha az asszony azt hitte, hogy azt majd tıle vagy a comte-tól kapja meg, csalódni fog. A férje már túlontúl hozzászokott féltékenységet ébresztı trükkjeihez, Davidet meg egyáltalán nem érdekelte, hogy kit cipel az ágyába, és miért. – Non, bene! Akkor mert távol vagy az ápolódtól. Megesküdnék rá, hogy tegnap éjjel hallottam néhány kéjes sóhajt. Kérlek, azt ne mondd, hogy semmi közöd nem volt hozzá! David tarkója égett a lánccsuklya alatt. – Semmi közöd hozzá, hogy mit tettem, és mit nem! – Jó, jó, de egy esıs éjszakán, amikor a hölgy karnyújtásnyira van tıled, miután napokat töltöttetek egymás társaságában? Ugye nem voltál akkora ökör, hogy veszni hagyj egy ilyen lehetıséget? A helyedben megragadtam volna, méghozzá két kézzel! – De nem vagy a helyemben – közölte vészjósló hővösséggel David –, bár úgy tőnik, szeretnél. – Természetesen, mivel forróvérő vagyok, és nem szégyenlıs. A hölgy érdekfeszítı jelenség, és sokkal jobban megragad az ember
fejében, mint akinek csak az arca szép. Maga a jóság, és intelligens is. A szenvedélyei… – Nem neked valók! – közölte David, acélosan megnyomva minden szót. – De neked igen, barátom? Ebben a koszlott menetoszlopban mindenki azt hiszi, hogy így áll a helyzet, még a király is. A híre már a tiéd, akkor a gyönyör miért nem? David kurtán felnevetett. – Nem is olyan rég még óvtál a hölgytıl. – Még mielıtt láttam, hogy vágja le rólad a véres ingedet, és akadályozza meg puszta kézzel, hogy elvérezz. Ha hagyod, hogy egy ilyen bátor szépség és erıs szív sose legyen senkié, akkor két embert teszel bolonddá: magadat és ıt. Ezekkel a szavakkal Oliver megfordította heréltjét, és elvágtatott a menet elejére. David utána bámult, olyan erıvel szorítva össze a fogát, hogy belefájdult a füle. Aznap éjjel egy kolostorban pihentek meg, nyirkos és komor, szent épületben, ahol a kenyér száraz, a bor savanyú volt, az étel pedig mindössze néhány, a híg levesben lebegı, kis húsdarabot jelentett. Hajnalhasadáskor már indultak is tovább. A második éjszaka valamilyen alacsony rangú nemes újonnan épült udvarháza közelében érte ıket, aki sosem tarthatta volna meg a címét, ha a legutóbbi háborúban nem érték volna veszteségek. Zavarba ejtıen boldog volt, hogy vendégül láthatja ıket, még úgy is, hogy csak néhány órával korábban kapott hírt az elıırstıl. Miközben kipakolta a pincéjét, vörös hajú, gömbölyded és csinos hitvese varázslatos teljesítményre sarkallta a szakácsukat. Meg kell hagyni, bıven kárpótolták ıket az elızı esti sovány étkezésért. Végre derős nap volt, de a perzselı nap és a szél kiszárította a sarat, és szemcsés porrá változtatta a lábuk alatt. A férfiak szomjaztak az erıs borra. Minél gyorsabban folyt az ital, a társaság annál hangosabb lett. Mire megérkezett a sajt és a gyümölcs, a gróf szép termében a zaj zsivajjá erısödött.
A holtfáradt David érezte, hogy visszatér a fejsebe okozta fejfájás. Úgy látta, Marguerite is kókadozik. Astrid egyszerően elnyújtózott a háta mögötti padon, és elaludt. A kis szolgáló feje Marguerite ölében nyugodott. David szíve a bordáinak ütközött a gondolatra, hogy az ı feje pihenhetne ott. İ bizony nem aludna, ha az arca és a szája annyira közel lenne ilyen kincshez. Az efféle gondolatok hatása nem maradhatott el. Nem elég, hogy férfiassága olyan gyorsan megkeményedett, hogy elakadt a lélegzete, de hirtelen Marguerite szájának ízére szomjazott. Felállt, és a padhoz lépett, ahol a lány ült. – Bocsáss meg, hölgyem – szólította meg rekedtes hangon. – Szeretnél levegızni, mielıtt nyugovóra térsz? A várakozás röpke villanása tőnt fel a lány mélybarna szemének mélységében, majd lesütötte pilláit. – Semmit sem szeretnék jobban, de akad egy kis gond, nem? – Astrid felé intett. – Oliver majd elviszi a kijelölt szálláshelyükre. – A férfi körbepillantott, hogy hívassa a fegyverhordozóját. – Így megfelel? – Tökéletes, bár egy szobán osztozunk vendéglátónk ifjú leányaival. A szolgálólányuk majd mutatja az utat. Pillanatok alatt elrendezték az ügyet. David karon fogta Marguerite-et, hogy felsegítse a padról, aztán a csuklójára helyezte a lány kezét. Az asztalok között keringve utat tört a tömegben, míg ki nem értek a külsı ajtón. A házat a legfrissebb divat szerint építették, vörös téglából, sok ablakkal, szép kıfaragással az ajtó fölött, és korántsem védekezésre berendezve. Széles, kövezett és fallal körülvett udvar feküdt elıtte, a bejáratot ırbódé védte, de nem volt igazi várudvar, hiányzott a kapurostély és a híddal átívelt várárok. A külsı fal mentén fáklyák lobogtak a tartóikban, ugráló, táncoló árnyékot vetettek a felette emelkedı kılépcsıre. Egy szürke cirmos macska, az éléskamra egerésze, a lépcsın ült, majd utánuk eredt, és
Marguerite bokája körül sündörgött. Amikor elérték az ırbódét, a szolgálatban lévı katonák – a király emberei – tisztelegtek és átengedték ıket. A ház mögött poros út futott, mint egy sápatag fonal a holdsarló fényében. Sötét árnyékok húzódtak rajta, finoman mozogtak a faágak között kavargó szellıben. David abba az irányba indult, olyan céltudatossággal, mely egyszerre volt parancsoló és helytelen. Szinte találomra megszólalt, hogy eltitkolja nem épp ildomos szándékait. – Fáradt lehetsz a mai hosszú lovaglás után. Nem tartalak fel soká. – Egyáltalán nem! – válaszolta a lány. Néhány lépés után David megtalálta a hangját. – Lovaglás közben minden rendben volt? Senki nem sértegetett vagy… – Nem. A férfi nem törıdött a kurta válasszal, és nem is hitte el teljesen. – Sajnálom, hogy a tréfák és pletykák céltáblájává tettelek. Ez sosem állt szándékomban. – Tudom. – Megváltoztathatnám, ha tudnám. – Ne okold magad! – válaszolta a lány határozott fejrázással. – Nem lennél Angliában, ha nem küldetek érted. Nem üzentem volna, ha Henrik nem szerez nekem házasságot. Nem lennénk itt, ha Henrik nem játszik ki minket. Henrik nem találja ki ezt a cselt, ha nincs Perkin Warbeck. Warbeck nem követelhette volna a trónt, ha IV. Edward fiai nem tőnnek el a Tower-ben. Meddig soroljam? – Igen, de… Marguerite megállt, és megragadta David karját, így az félbehagyta a mondatot. A lány félig megfordult, és hátranézett a válla felett. – Mi az? – kérdezte a férfi. – Nem tudom biztosan. Azt hittem, hallottam valamit. – Valószínőleg a macska. – A cicalány itt van mellettem.
– Lány? – Ha hím, akkor szörnyen kövér. – A lány hangjában nevetés bujkált. – Te csak tudod. David viccelıdött, miközben a sötétséget fürkészte a hátuk mögött. Nem látott semmit, ami riadalomra adhatna okot, de nem kételkedett Marguerite ösztöneiben. A zaj forrása bármi lehetett, madár, szemetet kidobó szolga, kóbor kutya, mely részesülni remél az adományból, vagy férfi, aki könnyít magán, miután szép mennyiséget benyakalt vendéglátójuk jó borából. Egy pillanattal késıbb David továbbsétált. Marguerite újra hátrapillantott, majd felvette vele a lépést. Kimondhatatlan örömöt jelentett távol lenni útitársaik folyamatos zajától. A levegı friss volt, az éjszakai szél kellemesen hős. Lépteik alig keltettek zajt a homokos talajon. Harmattól nedves fő között jártak, az utat szegélyezı tölgyfák levelei üvegesen csillogtak a holdfényben, árnyékuk sötét, szürke takaróként borult rájuk. David szándékosan egyre mélyebbre hatolt a sötétségben, míg egy hatalmas tölgy törzséhez értek. Ekkor megállt, derékon kapta Marguerite-et, és durva kérgének döntötte. – David… – suttogta a lány. – Sajnálom, hogy kicseleztelek, de muszáj… Megcsókolta Marguerite-et, mert vonzotta, akár darazsat a nektár. Megcsókolta, mert már két végtelen napja nem ízlelte az ajkát. Megcsókolta, mert Oliver erre ösztökélte, mert akaraterı nélküli bolond volt, és mert olyan vak kínnal kívánta, hogy belepusztult volna, ha nem érhet hozzá. Megcsókolta, mert csupán annyit tehetett, hogy becsúsztatta a nyelvét a lány szájának nedves forróságába. Azért csókolta meg, mert muszáj volt. Jó ég, édes csábítás volt, és minden, amirıl álmodott. De nem elég, sosem lesz az. Reszketett, miközben a lány szétterítette a kezeit a zekéjén, felcsúsztatta és a nyakára kulcsolta. Magára erıltetett önuralommal
közelebb húzódott, gyötrı, forró domborulatát Marguerite-hez préselte, miközben kezével keble halma után kutatott. A mellbimbó feszes, édes csomója bökte a tenyerét, eszetlen elragadtatással körözött rajta újra és újra. Mindeközben egyre mélyebbre hatolt a lány szájának mélységeiben, a nyelve körül tekergızött, és néma pantomimmal mutatta meg neki, mit tenne vele, ha nem lenne tilos. A macska figyelmeztette. Az állat fújt, és ijedten David vádlijának ugrott. A férfi a gondolatnál is sebesebben elszakadt Marguerite-tıl, és megpördült, hogy pajzsként védje. Ugyanazzal a mozdulattal elıhúzta egyetlen fegyverét, az evıkését. A sötétségbıl két férfi tört rá; kezükben csillámló kardot tartottak. Finomkodásra nem maradt idı. David meglendítette a kését, és kemény, halálos elszántsággal eldobta. Mielıtt hallatszott volna a becsapódás zaja, lebukott a másik férfi süvítı csapása elıl, amivel a fejét akarták levágni. Ugyanabban a pillanatban csizmás lábával térden rúgta támadóját. Amikor az felüvöltött fájdalmában, David két kézzel, irtóztatós erıvel megragadta a csuklóját, és megcsavarta. Egy másodperccel késıbb támadója teste felett állt, keze ökölbe szorult az elernyedt kezébıl kicsavart kard markolatán. Zihálva nézte, ahogy a másik karját lógatva, sántikálva eltőnik az éjszakában. Azt is látta, hogy egy harmadik sötét alak emelkedik ki a fák közül, és a sebesült támadó után siet. Utánuk eredhetne, és válaszokat követelhetne, de akkor Marguerite védtelen maradna. Sejtette, ki akarta megölni, és számított rá, hogy újra megpróbálják. Marguerite felsóhajtott mögötte, mintha visszafojtott lélegzetét fújná ki. Mintha rémálomból ébredne, lassan a férfihoz lépett. Nem szólt semmit, csak átkarolta, miközben remegés rázta, mintha lázas lenne. Karját David köré fonta, aki olyan erıvel hunyta le a szemét, hogy pillái dörzsölték a bırét. Próbált nem arra gondolni, mi történt volna a lánnyal, ha ı meghal a támadás során. Marguerite a mellkasára hajtotta a fejét, és szorosan ölelte.
David nem ellenkezett.
12. FEJEZET
G
yilkosság! Gyilkosság! A kiáltás akkor harsant fel, amikor a halott férfi testét behozták a nagyterembe, és a földre fektették. Szisszenések, ijedt moraj és a találgatások, suttogás töltötte meg a helyiséget egészen a kazettás mennyezetig. A férfiak a holttest köré győltek, és rámeredtek. Mellkasába még mindig tövig merült a kés, David aranyfuttatásos, elefántcsont nyelő evıkése. Marguerite a többiekkel együtt közeledett a halott férfihoz. Daviddel együtt tért vissza a nagyterembe, aztán a férfi a ház vörös hajú úrnıjének gondjaira bízta, ı pedig embereket győjtött, hogy hozzák be a halott merénylıt. A bámészkodók szétváltak, és a lány elıször látta meg a férfi élettelen vonásait: szürkeségét és csodálkozó, üres tekintetét a pislákoló lámpafényben. A döbbenettıl megtántorodott. Halliwell. Az a férfi próbálta megölni Davidet, akihez majdnem hozzáment. Kihívta az átkot maga ellen azzal, hogy az oltárhoz akarta kényszeríteni. Most lesújtott rá. Halliwell fia máshogy gondolta. – Atyámat rendkívül aljas módon meggyilkolták – kiáltotta –, és a tettes ott áll! Mindenki felismeri díszes kését! Davidre mutatott a holttest mellett. David végignézett a tömegen. Higgadt volt, haja aranytincsenként csillogott a táncoló lámpafényben. Nem próbált védekezni. Marguerite hátán végigfutott a jeges rémület.
–
– Nem! – kiáltotta, és elırelendült. – Lord Halliwell a társával együtt ránk támadt. Davidnek védekeznie kellett a kardokkal felfegyverzett férfiakkal szemben. Csak nagy erejének és ügyes késdobásának köszönhetı, hogy nem ı fekszik itt holtan. Halliwell a lányhoz fordult. – Ön bemocskolja atyám nevét. Sosem alacsonyodott volna le ilyen aljassághoz! – A halála másról árulkodik – válaszolta a lány felszegett állal. – Állítja ön, egy ledér nıszemély, aki nem méltó rá, hogy hölgynek nevezzék? Mit mővelt odakint a sötétben az Aranylovaggal? Erre feleljen! Miféle varázserıvel bír, hogy a férfiak kutyaként szaglásznak ön után? – Uram! – Halliwell! – recsegte figyelmeztetıen David. Halliwell ugyanolyan hévvel folytatta. – Apám is a megszállottja lett. Neki ígérték, de elhappolták elıle, ı viszont mindenáron meg akarta szerezni a jussát, önt. Ön bizonyára a sátán ivadéka, hogy ennyire megbabonázta! A vádakat hallva Marguerite-en úrrá lett a rémület, forrt benne a düh és a megalázottság. Egy nı ellen súlyos vád, hogy fekete mágiával babonázott meg egy férfit. Hallotta az elítélı mormogást, érezte, hogy a körülállók elhúzódnak tıle. A tömegben ott állt comtesse Celestine, sápadt arcában mohón csillogott a szeme. Férjéhez hajolt, és a fülébe suttogott, ám comte de Neve undorodva húzódott félre. Marguerite tudta, hogy a gráciák átkának mindig megvolt az a veszélye, hogy ıt vagy a testvéreit vádolják meg a halálesetek miatt. De oly sok év telt el – majd tizenöt vagy még több mióta Isabel elıször segítségül hívta a védelmét, hogy azt hitte, hogy a legrosszabb sosem történhet meg. Tévedett.
Davidre pillantott. A férfi szemében kék lánggal égett a harag, miközben utat tört magának felé. Védelmének ígérete bátrabbá tette a lányt. – Atyja hibát követett el – fordult vissza Halliwell fiához. – Nem volt joga magának követelni engem. A férfi keskeny arca elvörösödött. – Mindenki füle hallatára kijelentette, hogy atyám meg fog halni, és most itt fekszik. Maga boszorkány, maga miatt halt meg! Ezért égnie kell! Sikolyok, félırült kiáltások és üvöltések töltötték meg a termet a boszorkányégetés említésére. Kezek nyúltak a lány felé, tapogatták a karját, a ruháját markolászták, csipkedték, ütögették, ide-oda rángatták. Marguerite megbotlott a ruhája szegélyében. Astrid hirtelen mellette termett. Az apró komorna sikoltozva, kiabálva lökte félre azokat, akik kezet emeltek az úrnıjére. Apró öklével püfölte ıket. – Állj! A kiáltás Davidtıl érkezett. Ezután penge siklása hallatszott, ahogy kikapott egy kést a legközelebb álló férfi övébıl. Mögötte Oliver állt saját tırével a kezében. A lárma hangosabb lett, átkok és fenyegetések harsantak. Marguerite úgy érezte, tıbıl kitépik a karját. Egy férfi a fenekébe markolt, magához húzta, hozzádörgölte kemény testét. A lány a köré győlı tömegen át látta, hogy Halliwell katonái az elhunyt nemes fia mögé győltek, aki most Lord Halliwell lett. – Csendet! A király nevében hagyják abba, és álljanak félre! Az elharsogott parancs, mely Henrik udvarmesterétıl érkezett, halálos fuvallatként csendesítette le a termet. Férfiak és nık perdültek a hang felé, majd halkan felhördültek. A csendet ruhasuhogás és a térdízületek recsegése törte meg, amikor a társaság izgatottan fejet hajtott és pukedlizett uralkodójuk gyors közeledtére. – Engedjék el Lady Marguerite-et! – parancsolta VII. Henrik, hangja visszhangzott a teremben.
– De felség… – fogott tiltakozásba az új Lord Halliwell. – A hölgy a gyámleányunk, tehát a védelmünk alatt áll. Sorsáról mi döntünk. – Henrik rezzenéstelen arccal várt, míg minden kéz elengedte Marguerite-et, és egyedül állt. Ekkor David felé fordult; az út azonnal szabaddá vált kettıjük között. – Nos, uram, kívánsz valamit mondani a védelmedben? – Úgy történt, ahogy Lady Marguerite elmondta, felség. – A sötétben rátok támadtak az eljegyzés körüli vita miatt. – Lopva két karddal felfegyverkezett férfi támadt ránk, amikor kimentünk levegızni. Egyikünknek kicsavartam a kezét, és elvettem a fegyverét. A másik elfutott. Egy harmadik figyelte ıket, aztán utánuk eredt. – Nem, uram! – kiáltott fel zaklatottan Halliwell. – A nı volt az! İ vonzotta oda az apámat gonosz eszközökkel, hogy a halálát okozza. ı és a társa. – A társa? – Henrik kétkedve vonta fel a szemöldökét. – A macskája. Közismert, hogy a sátán macskafélék alakjában szegıdik a boszorkányok mellé. Fekete volt, ott állt a lány mellett. Moraj futott végig a termen. A Marguerite-hez legközelebb állók keresztet vetettek. Amikor a rémület hidegen végigfutott a lány hátán, majdnem ı is ugyanazt tette. Volt ott egy macska. Tényleg ott volt… – Maga ott volt – jött rá hirtelen, és Halliwellhez fordult. – Látta a macskát a sötétben, és feketének hitte. Maga a harmadik ember, különben honnan tudna errıl? – A macska szürke, és itt van! – visította Astrid diadalmasan. Felvette a macskát, ami követte ıket a kertbıl, és most rövidke lábai körül sündörgött. Nyögve maga elé tartotta az igencsak hasas egerészt. Halliwell fia elsápadt. – Esküszöm… – kezdte. – Távozzon! – parancsolta Henrik zordan. – De uram!
– Fogja az apja holttestét, és menjen! Térjen vissza a birtokra, ami most önre szállt, és maradjon ott, míg újra magunkhoz hívatjuk. Figyelembe vesszük atyja elvesztését, és igazságos büntetést óhajtunk, de meggondolhatjuk magunkat, ha még vadabb vádakat hallunk. Most menjen, amíg még teheti! Halliwell elsápadt, ajka remegett. Belıle hiányzott apja arrogáns magabiztossága, mert egy szót sem szólt. Fejet hajtott, egy fejrándítással maga mögé győjtötte az embereit, és elhátrált. Meg sem állt, míg kiért az ajtón, és elnyelte a sötétség. A király szúrós szemmel nézett végig a Marguerite körül állókon. Arrébb léptek – a comte és a comtesse is – utat nyitva Davidnek, aki védelmezıen a lány mellé sétált. Marguerite érezte a belıle áradó erıt és megkönnyebbülését, hogy elmúlt a veszély. Ez utóbbiban ı nem osztozott, mert egyáltalán nem volt benne biztos, hogy az összetőzésnek vége. Nem is tévedett. Henrik áthatóan nézett Davidre. A két férfi farkasszemet nézett, közben a megjegyzések halk moraja újra elhalt a nagyteremben. Egyre sőrősödött a feszültség a levegıben. – Újra megkérdezem – kezdte a király enyhe dorgálással –, a támadás csak Lady Marguerite visszavont eljegyzése miatt történt? – Elképzelni sem tudok más okot – felelte David. Henrik arckifejezése nem változott. – Semmit? David egy pillanatig uralkodóját nézte, aztán kihúzta a vállát. – Semmit, uram. – Uram – kezdte Marguerite, aztán újra becsukta a száját. Majdnem engedély nélkül szólalt meg, és olyasmi ellen tiltakozott, amit nem tehetett közhírré. A rémület méregként cikázott végig az erein, hogy a király mit tud. Henrik figyelmeztetı pillantást küldött felé, bár továbbra is Davidhez beszélt.
– Hiszünk neked. Ettıl függetlenül Halliwell eddig hő alattvalónk volt. Halála nem maradhat felelısségre vonás nélkül. A tömeg találgatni kezdett. A férfiak most elıretolakodtak, hogy jobban halljanak. David felszegett fejjel állt, komor arcában szeme kéken lángoló tőzzel égett. – Meg kellett volna öletnem magam, uram? – Cselekedhettél volna kevesebb erıvel, kevésbé visszavonhatatlanul. Valami történt, és minden szóval egyre ijesztıbb irányt vett. Marguerite mellkasa belefájdult minden egyes, nehéz lélegzetvételbe. Parázsló tekintettel nézett egyik férfiról a másikra. – Ha lett volna rá idım – felelte David. – És biztosítékom, hogy a velem lévı hölgy nem szenvedi meg, ha én elbukom. – Elég! – mennydörögte Henrik. – Tanú van a védelmedre, így felmentünk a gyilkosság vádja alól. Mindazonáltal nem tőrhetünk széthúzást a követıink közt, és nem nézzük el az ebbıl fakadó viszályokat sem. Mivel annak az embernek, akit megöltél, számőztük a fiát, ezért téged is, David of Braesford. – Azt hiszi, én okoztam a viszályt? David szétterpesztett lábbal, kihívóan nézett szembe a királlyal. Miért mond ilyesmit? Henrik tudja, hogy ez lehetetlen, hacsak… Marguerite gyomra összeszorult, szörnyő balsejtelme támadt. Henrik gúnyosan mosolygott. – Szerintünk túlságosan szeretsz harcolni, így talán kiprovokáltad a támadást. – Hogy így a halálba csábítsam Halliwellt? Lehet, ha biztosan tudtam volna, hogy ı akart megöletni. – Forrásaink szerint ı tette, biztosan a tieid is ezt mondják. Mindazonáltal nem hagyhatjuk, hogy megsértsd az ítélkezéshez való királyi jogunkat. Sıt, arra jutottunk, hogy nyugtalanítóan hasonlítasz a Plantagenetekre. David a királyra meredt. – Árulással vádol, uram?
Magasságos isten a mennyekben! Eljött hát a pillanat, amiért az összes lecke, elıkészület történt. Hamarabb a vártnál. Mégis volt értelme: Halliwell halálát ürügyként használják arra, hogy megtörténjen. Marguerite megborzongott, amikor megértette, mi folyik a szeme elıtt. Eljutott a tudatáig, hogy valahol a háta mögött a comtesse felszisszen, és feldúltan suttog valamit a férjének. – Egy Plantagenet a felszín alatt mindig yorkista – jelentette ki Henrik. – Csak a megfelelı körülmények kellenek, hogy ez bebizonyosodjék. – Ez tévedés. – Az idı majd eldönti. Menj! Menj most, mielıtt még vasra veretünk az út további részére, aztán a Towerbe vetünk. – És Lady Marguerite? A lány próbált nyugodt maradni, miközben a teremben minden szem újra rá szegezıdött. Szíve a torkában dobogott. Oly sok minden függött ettıl a választól, oly nagyon sok. Henrik elutasító pillantással válaszolt. – Az elmúlt néhány napban a lány döntött, ahogy ma este is. Vidd ıt! Talán te meg tudod szelídíteni a boszorkányt, ha kiderül, hogy tényleg az. David perzselı tekintete a lányéba kapcsolódott, hátborzongató figyelmeztetés és kérés rejlett benne. Lassan, mintha kételkedne Marguerite válaszában, elırenyújtotta a kezét. Elmehet vagy maradhat. Bárhogy is, az élete sosem lesz ugyanaz. Henrik azt mondta, már választott, de ez nem igaz. Most kell választania, ebben a pillanatban. Marguerite, mintha álmodna, David erıs, meleg tenyerébe tette a kezét. Az magabiztos erıvel zárult az ujjaira. A férfi maga mellé húzta, szabad karja hajlata alá. Együtt indultak az ajtó felé. – Várj, milady! Várj meg! Astrid lökdösıdött, csúszkált, mászott azok lába között, akik elállták az útját. Elveszítette a fátylát, kivörösödött, könnyes arcán
kétségbeesett düh és valami bánathoz hasonlatos tükrözıdött. Kifulladtan trappolt oda hozzájuk, megállt Marguerite mellett, és lebiggyesztett alsó ajakkal, ökölbe szorított kezekkel nézett szembe a többiekkel. Marguerite Astrid vállára tette a kezét. Hirtelen kevésbé érezte egyedül magát, kevésbé kétségbeesettnek. Miközben az ajtók felé tartottak, az ıket figyelı arcokat pásztázta, Olivert kereste. Csak nem hagyná, hogy David nélküle menjen el? A férfi eltőnt. Karakán csibészarcát nem látta a tömegben. Elérték az ajtót. David megállt. Megfordult, a lámpafénnyel és éji árnyakkal teli, félhomályos teremben tekintete találkozott VII. Henrikével. – Meg fogja bánni ezt a döntést, uram! – Hangja zengett a feszült csendben. – Életem végéig szolgáltam volna önt. Most, hogy számőzetésbe kényszerít, élni fogok elsıszülötti jogommal. – Elsıszülötti jogod? – ismételte Henrik fenyegetıen és megvetıen. – Köztudomású, hogy fattyú vagy. – Nem igaz! Én vagyok V. Edward, az egykori gyermekkirály, de elvették tılem a koronát, és a Tower foglya lettem. Edward vagyok, és ön bitorolja, ami az enyém! Sem ön, sem a bitorló, aki a bátyámnak mondja magát, nem tarthat vissza attól, hogy elfoglaljam a helyem! Én vagyok Edward, a trón jogos örököse, Anglia törvényes királya! Astrid levegı után kapkodott, és motyogott valamit, ami beleveszett a megrökönyödés zsivajába, ami egyre hangosabb lett, betöltötte a hatalmas, boltozatos teret, miközben a férfiak vad tekintettel meredtek egymásra. Marguerite megfordult, és nézte a férfit, aki oly közel tartotta magához. Szíve a torkában dobogott, szemét könnyek égették. Edward Plantagenet, Anglia trónjának örököse, vagy David? A magas férfi aranyhaján megcsillant a tőz fénye, mintha a hatalmas helyiség minden fénysugarát magához vonzotta volna. Felszegte a fejét, kihúzta magát, szeme tiszta kékjében ösztönös
büszkeség csillogott. Legyızhetetlennek látszott, akit nem állít meg sem a halál, sem az attól való félelem. Minden ízében hercegnek tőnt, akinek istenadta joga, hogy uralkodjon. Marguerite-re sosem ismert rémület sújtott le, mintha lándzsát döftek volna a szívébe. David V. Edwardként benyújtotta trónigényét, így minden kéz ellene fordul majd. Henrik és a Lancaster-pártiak, akik uralkodásával jutottak hatalomhoz, nem hagyhatták életben. Warbeck biztosan a halálát akarja majd, és a támogatói is. Davidet Anglia egyik szegletébıl a másikba őzik majd. Sehol sem lesz biztonságban. Ezer mérföldes körzetben minden zsoldos verseng majd a fejére kitőzött vérdíjért. Senki nem lehet fenntartás nélkül a barátja. Hogyan maradjon életben? Inkább érezte, mint látta, hogy a férfi mély levegıt vesz. Elengedte a kezét, de még mindig maga mellett tartotta. Tisztelegve és kihívóan felemelte a jobb karját, majd így szólt az egybegyőltekhez: – Edward vagyok, Anglia törvényes uralkodója! Ki tart velem? Edward vagyok, Anglia királya! Kövessetek! Mintha átok alól szabadultak volna fel, emberei, úgy ötvenen, elıretörtek. Sokan velük tartottak a király emberei közül is. Kiabálva, nevetve körülvették Davidet és a lányt, és kiragadták ıket az éjszakába. Nagy tömegben özönlöttek le a ház kılépcsıjén az udvarra. Miközben futottak, egy férfi ügetett elı a homályba veszı istállók felıl. Három lovat vezetett maga mögött. Oliver! Oliver volt az. Az olasz hirtelen megállt és leugrott, majd a hóna alá kapta Astridot, és egy határozott mozdulattal a pónijára dobta. Ugyanabban a pillanatban David lóra segítette Marguerite-et, aztán fellendült a saját nyergébe. A hátuk mögött káosz uralkodott, ahogy újdonsült
hívei elözönlötték az istállót. Oliver bizonyára figyelmeztette az istállófiúkat, mert több felnyergelt jószág várakozott. Pillanatokon belül mindenki lóra szállt, és kiözönlött a kapun, egyenetlen vonalban végig az ösvényen. Menetoszlopuk sokkal messzebbre nyúlt hátra, mint arra Marguerite számított. Belelovagoltak az éjszakába, bár hogy hova, azt Marguerite nem tudta, és hogy meddig tart útjuk, arról sejtelme sem volt. De nem is érdekelte. Semmi sem érdekelte, míg David mellette van. Vadság és szabadság érzése sarjadt benne mélyen legbelül; zakatolt a szívében, lángolt az agyában. Bár könnyek égették a szemét, amelyek hátrafolyva benedvesítették a haját és fátylát, nem gondolt a holnapra, a következı, majd az azt követı napra. Szabad volt, felette állt bármely férfi akaratának. Választott, és kitart mellette, történjék bármi. Nem tudta, mi vár rá, ha véget ér. De övé a most, ez a pillanat, és senki nem veheti el tıle.
13. FEJEZET
A
z eufória nem tartott soká. Egyik fárasztó mérföld követte a másikat, a sötétség nappali világossággá változott, és Marguerite gondolatai újra és újra visszatértek a nagyteremben történtekhez. Teljesen biztosra vette, hogy a David és Henrik közötti összetőzést megrendezték, jóllehet a pillanat hatására, annak a tervnek a részeként, mely Warbeck legyızésére irányult. Mi más magyarázat lenne erre? Megnyugtató lett volna a megerısítés, de nem kaphatott. Ezt a kérdést nem kiálthatta oda Davidnek lovaglás közben, és mivel a rövid pihenık alatt a férfi katonai ügyekkel foglalatoskodott, nem mehetett oda hozzá. Egyszer-kétszer látta, hogy tüzet csihol a tőzszerszámmal, és az oldalán lógó erszénybıl elıvett pergamenek fölé tartja. A rá vetett pillantásból jegyzetekkel és számokkal teleírt térképeknek tőntek. Akár igaz, akár nem, David mindig elégedetten csavarta össze az iratokat. Feltéve, hogy David mostantól a második trónkövetelıt játssza, szükségük van fıhadiszállásra, olyan erıdítményre, ahová kellı biztonságba vonulhatnak vissza. Ha van ırtornya, és kıfalak veszik körül, akkor David emberei a legeltökéltebb támadáson kívül mindentıl meg tudják védeni. Talán most oda tartanak. Nem valószínő, hogy David gondoskodni tudna ilyen helyrıl. Vagyis bizonyára a király biztosította számukra. A kérdés az, hogy akkor mennyire biztonságos. Marguerite minél tovább lovagolt, annál többet gondolkodott, és minél többet gondolkodott, annál mélyebben gyökerezett benne a rémület. İrültség belekeveredni a Lancasterek és a Yorkok
csatározásába. Davidnek hihetetlenül vékony kötélen kell táncolnia a jövıben, elég sikeresnek kell lennie ahhoz, hogy megakadályozza a yorkista trónkövetelı céljait, de nem fenyegetheti Henrik uralkodásának stabilitását. Megfelelı jelöltnek kell látszania, igazi Plantagenetnek, de a közemberek nem ismerhetik el annak, hogy késıbb visszavonhassa a trónigényét. Astrid, miután pónija engedelmeskedett a természet hívásának, melléje kormányozta az állatot. – Milady – kiáltott oda magas, elfúló hangon –, láttad, ki lovagol velünk? Marguerite észrevette a felháborodás pírját az aprócska komorna arcán, és érezte, hogy minden idegszála pattanásig feszül. – Kicsoda? – A francia grófod és grófnıd. Hitted volna? – Az ördögbe is! – dohogta a lány. Comte és comtesse de Neve? Ez már több a soknál! – Mi a ménkő ütött beléjük, hogy a mi Davidünk mellé állnak? – dohogott Astrid. – Az a tüzelı nısténymacska ennyire akarja ıt, vagy másról van szó? Marguerite megfordult a nyeregben, és hátranézett. Nyomát sem látta a párnak, vagyis távol voltak tıle. David vajon tudta, hogy ott vannak? Biztosan. Kezdettıl fogva fel-le lovagolt a menetoszlop mellett. Astrid közelebb tessékelte a lovát, és halkabban szólalt meg: – Szerinted elhiszik, amit Sir David mondott? – Mirıl? Az apró komorna szúrósan nézett rá. – Tudod te azt! Persze hogy tudta, ahogy Astrid is, aki eleget látott az elmúlt hetek leckéibıl ahhoz, hogy megértse. Marguerite szerette volna kerülni a témát, de gyávaság lett volna. – Biztosan, különben Henrikkel maradtak volna. Te mit gondolsz?
– Nem tetszik, hogy itt vannak, az elejétıl fogva nem tetszik az egész. – Astrid erısen ráncolta a homlokát. – Akik királyok akarnak lenni, gyakrabban halnak meg, mint maradnak életben, fıleg, ha nem áll mögöttük jelentıs hadsereg. – Néha akkor is, ha áll – értett egyet Marguerite feszülten. – Igen. Az nem elég, ha valaki királynak néz ki. Talán a királyi vér sem elég. Ezzel nem lehetett vitázni. A jog hatalom nélkül mit sem ért. Mivel tanúja volt David bejelentésének, Marguerite akaratlanul is eltőnıdött, mi van, ha David valóban V. Edward. A kinézete és modora megvan hozzá, az biztos. Elveszítette volna az emlékeit, hogy kimenekítették a Towerbıl, és egy zárdában lelt menedékre? A mese, hogy apácák nevelték, csak a védelmét szolgálta? – Jó lenne Davidet és ezt a Warbecket együtt látni – töprengett Astrid. – Igen, bár csak azt bizonyítaná, hogy mindketten IV. Edward vadhajtásai. A csöpp komorna oldalra billentette a fejét, akár egy kíváncsi veréb. – Úgy beszélsz, mintha örülnél ennek. Nem akarod, hogy a mi Davidünk király legyen? Nem, nem akarta. Gondolni ilyesmire egy dolog, elfogadni a lehetıséget egészen más. Nem akarta elhinni, mert az még kockázatosabbá tenné a férfi jövıjét. Sokan haltak erıszakos halált, akik erre a kiváltságra vágytak, nagyon sokan. Ráadásul, ha Davidet királynak kiáltanák ki, belekeveredne a királyi feladatok és kötelezettségek forgatagába, és számára örökké elérhetetlenné válna. Övé lenne az ország legmagasabb, legnemesebb rangja, jóval felette állna. Csak királyi hercegnı lenne megfelelı hitves a számára. Magának akarta a férfit. Azért, mert szerette; szerette, amióta csak fiúként és lányként ott ültek a lóherék között. Amióta David ott
térdelt a lábainál, és igaz lovagjaként esküt tett, mielıtt harcba indult. Szerette ıt, nem azért, mert hasonlított egy halott királyra, hanem mert erıs volt a lelke, és szerette tisztességét és gyengéd törıdését, amit csak neki tartogatott. Szerette, mert minden veszély dacára eljött érte anélkül, hogy magára gondolt volna, mert kiérdemelte a király tiszteletét és bizalmát. Szerette ıt, bár nem tudta, hogy Daviddel érdemei szerint bánnak-e, vagy csak kihasználják, majd félredobják. A drága Szőzanyára, meg kell állítania ezt az ırültséget! Le tudná gyızni egy király kérését? Ha meg tudná gyızni Davidet, hogy szegje meg az esküjét, még most, elvinné ıt Franciaországba, ahol a Yorkok és a Lancasterek nem érhetik el ıket? Mennyire vágyott a veszély és félelem nélkül együtt töltött régi, szép napokra! Féltette Davidet, rettenetesen aggódott érte. El kell térítenie ıt errıl az ösvényrıl, még ha a becsületét is kell elveszítenie ezért. Valahogy le kell gyıznie David önuralmát, megtörni acélos elhatározását, és elérni, hogy a magáévá tegye. Csak meg kell találnia a módját. Muszáj, mielıtt még túl késı lesz. Telt a nap, a fényes és tiszta égen felhınek nyoma sem látszott. Madarak daloltak a nyári hıségben, a fák levei susogtak az út felett. Vadrózsák virágoztak az árkokban, a harangvirág, ibolya és vadmuskátli mellett. A rekettye mélyzöldje benıtt mindent, aranysárga virágai úgy ragyogtak, akár a legtisztább napfénycseppecskék. Marguerite a virágokat nézte, miközben sétára fogta a lovát, hogy pihentesse, és hirtelen bevillant neki valami, amit nem egészen értett. A virágok furcsamód ismerısnek tőntek. Ó, hisz ez természetes, hisz egész életében ezeket látja, nem? Mégis, valahogy különös jelentıséggel bírtak, valamit az eszébe juttattak. Mielıtt megérthette volna, hogy mit, Astrid odakiáltott neki, egy fölöttük szárnyaló sólyomra mutatott, és elfelejtette az egészet. Másnap késı délután értek el a várhoz, ami réges-rég épült egy dombon, durván vágott, szürke kıbıl. Marguerite normannak
gondolta. Négyszögletes volt és masszív, kevés kényelmet és még kevesebb kellemet ígért, de rendíthetetlennek és szívósnak tőnt, akár egy hegy. Ha valaki üzent is az érkezésükrıl, az nem látszott. A belsı udvaron halomban állt a hulladék, a nagyterem nedves hamutól, rothadó gyékénytıl, állott zsírtól bőzlıtt, a szobában lévı ágytakarót már idıtlen idık óta nem mosták ki. Az a néhány szolgáló, aki üdvözölte ıket, vén volt, ápolatlan, vagy mindkettı. Marguerite Astridra nézett. Az aprócska nı összeszorította az ajkait, szemében harcias fény gyúlt. Sarkon fordult, hogy megkeresse Olivert. Határozott biccentéssel magukhoz hívta a fegyverhordozót, és mindhárman feltőrték az ingujjukat. Mire rájuk esteledett, hatalmas tőz égett a nagyterem kandallójában, a kıpadlóról eltőnt a régi gyékény, a kutyák csontjai és maradékai, és a savanykás szagokat piruló hús és sülı kenyér illata vette át. – Hitemre – szólalt meg megkönnyebbülten David, amikor Marguerite mellé lépett, miután gondoskodott a lovakról, és elszállásolta a követıit –, tudtam, hogy nem hiába hoztalak magammal! A lány alig nézett rá, épp egy szurtos cselédlányt felügyelt, aki úgy viselkedett, mintha még sosem súrolt volna kıvel kecskelábú asztalt. – Melegítettünk vizet a fürdéshez. Használhatod most, vagy késıbb, miután ettél. – Nem kétlem, hogy bőzlök, mint egy vadkan, de elıbb ennék, ha nem bánod. David mindig rendkívül udvariasan viselkedett. Nos, talán nem mindig, gondolta a lány, amikor eszébe jutott, mit mővelt, miközben ı a szalmazsákján feküdt a sötétben. Rejtély, hogy miért gondol ennyire felkavaró dolgokra, hacsak nem a mellette álló férfi lenyőgözı alakja és férfias illata miatt. Vagy talán azért, mert David hamarosan rájön, hogy a nagyterem mögötti szobát jelölte ki a
számára, és osztozni akar vele rajta, míg Astrid a többi szolgálóval alszik majd. – Ahogy szeretnéd! – felelte pirulva. – Azt szeretném… – kezdte, aztán elhallgatott, amikor elnézett a lány válla felett. Marguerite odafordította a fejét, és követte a pillantását. Comte és comtesse de Neve telepedtek le egy padra a háta mögött. A comtesse visítva elégedetlenkedett. – Könyörgöm, mit keresnek itt? – kérdezte a lány halkan, amikor visszafordult. – A comtesse azt állította, a férje azért érkezett Angliába, hogy közvetítsen a francia király és Henrik között. Ha téged követ, azzal aligha teljesíti a küldetését. David arcára gúnyos kifejezés ült ki. – Hacsak a comte nem hiszi vagy reméli, hogy átveszem Henrik helyét. – Nagy bók ez, az biztos. – Marguerite és Astrid ugyanerre a következtetésre jutottak, de attól még nem biztos, hogy így igaz. – Nem, csak annak jele, hogy a yorkista uralkodók mindig is könnyebben boldogultak a franciákkal. Ráadásul bármi, amitıl Henrik markából könnyebben csúszhat ki a korona, elınyére válhat VIII. Károlynak. – Azt hittem ı és Henrik jóban vannak egymással. – Közös megegyezéssel fegyverszünetet kötöttek, ami egyik pillanatról a másikra véget érhet. Károly ambiciózus ember, és rendkívül vakmerı. Bár most Európa gyengébb államaira összpontosítja a figyelmét, nem bánná, ha egyesíthetné Angliát és Franciaországot. Marguerite meglepetten nézett Davidre. Különös, hogy a francia király bizalmasa egyúttal pontosan tisztában van az Anglia partjain túli eseményekkel is. Ideje máshogy gondolni rá. – Tehát tényleg jobban szeretne a trónon látni. – Próbálta megérteni. – Vagy Warbecket. Neki bármelyikünk megteszi.
A lány megfogta fátyla sarkát, és gondolkodás közben rágcsálta. – A comte és a comtesse ezek szerint jelenteni fogja az elırehaladásodat francia uruknak. – Afelıl nincs kétségem. – David kivette a fátylat a lány ujjai közül, és a helyére igazította, a válla mögé, végigsimítva a nyakán, miközben elengedte. – Te ezt hagyod? – kérdezte a lány nyugtalanul. Bıre bizsergett, ahol a férfi megérintette, és elgyengült a térde. – Nagy elınyt jelentene segítséget és jóváhagyást kapni Károlytól. – A comtesse… – Igen? – Csinos, csábító, vonzódik hozzád. David elgondolkodó arckifejezéssel nézett le rá. – Azt akarod mondani, hogy szerinted csak miattam van itt? – Talán. – Amikor a férfi szeme vidáman felcsillant, Marguerite biztatásnak vette, és folytatta. – Nem vagyok féltékeny. Csupán óvatos. – Ahogy én is. Küldjem el? – Megtennéd? – Csak szólj, hogy látni sem akarod, és már itt sincs. A comtessere nincs szükségem. Rád igen. David arcát fürkészve Marguerite látta, hogy komolyan gondolja, de aztán nem bírta tovább elviselni a perzselı tekintetet. – Maradjanak, ha hasznunkra lehetnek – mondta nagylelkően. – Ahogy akarod. A lány halványan elmosolyodott, mielıtt megszólalt. – David, azt akartam mondani… – Késıbb! – szakította félbe a férfi. – Még sok a tennivaló, mielıtt pihenhetünk. Késıbb bizony, gondolta a lány, mert ezen az éjszakán komolyan bele akart fogni a csábításba. Persze csak azután, miután mindketten eleget tettek kötelességeiknek, ettek, és lemosták magukról a hosszú
lovaglás porát és fáradtságát. A gondolatra belül megremegett, vére felforrósodott. De már éjfél is elmúlt, mire David csatlakozott hozzá közös szobájukban. Marguerite már régen megfürdött, és újratöltette a vászonnal bélelt dézsát. Biztosra vette, hogy a víz kihőlt már, mert a nappal melege, mely áthatolt a kıfalakon, már rég tovatőnt. A parázstartóban égı szén már hamuvá porladt. Az olaj az alacsony lámpában, a dézsa közelében már biztosan majdnem teljesen elfogyott, mert a kanócán pislákoló fény reszketeg árnyakat vetett a falakra, a bezárt zsalugáteres ablak alatt álló padra és a lány ottfelejtett varrására. David megállt az ajtóban, tekintete az ágyra siklott, melynek félrehúzták a függönyeit. Az alakomat nézi a takaró alatt, gondolta a lány, miközben résnyire nyitott szemmel figyelte. David suttogva káromkodott. Azután óvatosan, hangtalanul becsukta az ajtót a háta mögött, és a dézsa felé fordult. A közelébe zsámolyt állítottak. Leereszkedett rá, hogy levegye a csizmáját. Újra felállt, kioldotta a zekéjét, és félredobta. Milyen szélesek a vállai, gondolta Marguerite elakadó lélegzettel. Neki nincs szüksége a többi férfi által használt válltömésre. Amikor egyik lábát feltette a zsámolyra, aztán lehajolt, hogy kioldja nadrágja kapcsait, inge vászna megfeszült a hátizmain, kiemelte az alakját. Csípıje és lába karcsú kanyarulatait sokkal hangsúlyosabban látta a zeke aljának takarása nélkül. A lámpa fénye a háta mögött jobban kiemelt mindent, mint azt a lány valaha megfigyelte. Ahogy nézte, amint David egyetlen mozdulattal lehúzta az ingét, aztán lefejtette magáról a nadrágot, kiszáradt a szája. Behunyta a szemét, görcsösen nyelt. Mire újra kinyitotta, a férfi épp a dézsába lépett. Mennyei Szőzanya, gyönyörő férfi volt, sokkal fenségesebb a templomok beugróiban kínlódva vonagló, meztelen szenteknél. De ha gondolt is rá, hogy alaposan megnézi férfiúi részeit, csalódnia kellett, David neki háttal ereszkedett a dézsába.
Mindenhol beszappanozta magát, beleértve a haját is, majd csendes loccsantásokkal leöblítette a habot. Aztán nekidılt a fadézsa oldalának, amit vászonnal béleltek ki, hogy védjen a szálkáktól, és a felsı peremén kinyújtotta a karjait. Sóhajtott, lejjebb ereszkedett, csak a feje és válla legteteje látszott. A lámpa fellobbant, fénye megvilágította a sebhelyet hátul a jobb vállán, és aranysárgára színezte az egymásba fonódó köröket. Marguerite hirtelen elkerekedett szemmel meredt a láng fényébe vonódott sebhelyre. Felült az ágyban, és kalapáló szívvel félredobta a takarót. Olyan gyorsan csusszant le a tollal bélelt matracról, hogy lába koppant a padlón, majd elindult David felé. – Azt hittem, alszol – fordította felé a nyakát a férfi, és ránézett. Pupillája kitágult, amikor látta, hogy a lány megint ruhátlanul bújt ágyba, még alsóruhát sem húzott a hővösség ellen. Elsötétülı arccal félrenézett, és az ölébe győlt vízhez beszélt. – Valami baj van? – Igen… nem. Nem tudom – motyogta a lány összefüggéstelenül. Elérte a dézsát, letérdelt mellé, és finom ujjhegyeivel megérintette a férfi vállát. – Láttad ezt a jelet itt? Úgy értem, fogtál valaha fényezett acélt vagy kézitükröt, hogy megnézd? – Egyszer-kétszer legénykoromban – vont vállat a férfi. – Nem sokat láttam belıle. – Gondolom. – Marguerite végigsimított a rajz apró körein. – Soha nem gondolkoztál el rajta, hogy néz ki, és mi lehet ez? David válla megrándult a lány érintésétıl, izmai ugráltak a bıre alatt. Rekedt hangon felelt: – Azt hittem, hogy valamilyen gonosz lélek így jelölte meg a zárdában hagyott gyermekeket, vagy talán egy furcsa rítus maradványa, amire – mivel túl fiatal voltam – nem emlékszem. A lány úgy hajolt, hogy az arcába nézhessen. – Az sosem jutott eszedbe, hogy egy virág?
– Virág? – David hangjában ösztönös férfiúi ellenkezés érzıdött az ötlet hallatán. – Amit billogozásra terveztek. – Billogozásra? Ahogy a tolvajokat jelölik meg a bőneikért? – Nem egészen. Ez fémbe mártott rekettyevirág, amit valószínőleg azonosításra használtak. A férfi a homlokát ráncolta, bár szemében töprengı kifejezés jelent meg. – Rekettyevirág? – Pontosan. Közönséges rekettye, ahogy vidéken nevezik, mert mindenütt megterem, vagy latinul planta genista. Goeffrey of Anjou, VI. Henrik, III. Edward, IV. Edward, III. Richárd és mások ıse rekettyeágat viselt a kalapján, így ezen a néven ismerték. Így lett mára… – A Plantagenetek jelképe és névadója – fejezte be David izgatottan, már-már dühösen, a lány helyett. – Nem, Marguerite! – Tényleg annyira lehetetlen? Hasonlítasz rájuk, David. Még Henrik is ezt mondta, ı jobban tudja bárkinél. – Nem számít, mit állítottam ott mindenki elıtt, nem vagyok V. Edward. Sosem voltam az a szegény fiú, nem számít, hogy te vagy mások mit akarnak csinálni belılem. – Biztos vagy ebben? – Nem várban születtem, és nem zártak a Towerbe – felelte a férfi a fejét rázva. – A legkorábbi napjaimból emlékszem a zárdára. Túlságosan jól emlékszem az apácákra, a szőkös fejadagokra, a büntetı nyírfavesszıre és az imára hívó harangok folyamatos kongására. – De ez a sebhely? Ki tenne ilyesmit egy gyerekkel? Biztosan nem szeszélybıl tette, annak a jele, hogy… – Minek, Marguerite? És kinek? Miért? – Nem tudom, de…
– Ez csak egy régi jel, talán egy sérülésbıl, amikor tőzbe vagy forró fémnek estem kisded koromban. Csupán véletlen, hogy hasonlít valamire. A lány ezt nem hitte el. David nem látta úgy a sebhelyet, ahogy ı, sosem látta közelrıl a részleteit. Az efféle jelek nem születnek véletlenül. Egyáltalán nem. Szándékosan nyomták a férfi bırébe, ez minden vonalán látszott. Olyan fényes és halvány volt a válla nap barnította izomzatán, hogy biztosan kisbaba korában kapta. Ez a szörnyőség könnyeket csalt a szemébe, melyek égették az orrnyergét, és összegyőltek a szempillája hegyén. Mennyire sírhatott fájdalmában szegény, elhagyott gyermek, apa és anya nélkül, akik megvédhették volna. Lehajtotta a fejét, és az apró virágmintára szorította az ajkát. Szája bizsergett David bırének hihetetlen forróságától, a vágy bénító remegése feltámadt benne mélyen legbelül. David összerezzent, és libabır futott végig a vállain, amit a lány érzett az ajka alatt. Vakon végigcsúsztatta rajta a tenyerét, mintha el akarná simítani. – Marguerite… – Igen? – Te… nem kellene… – Nem? – kérdezte a lány halk, elfúló hangon. – Gyere az ágyba, és mutasd meg, mit ne csináljak még! Gyere az ágyba, és pihenj!
14. FEJEZET
H
a az ágynak a közelébe megyek veled – morogta David fenyegetıen –, akkor nem igazán fogok pihenni. – Ó! – A lány csak ennyit tudott kinyögni, mert a szavak mélyén rejlı, szédítı, féktelen gyönyör ígéretétıl elakadt a lélegzete. – Nem tudok melletted feküdni, miközben rajtad nincs semmi, csak méz és kévézett széna, sör és zsenge mogyoró árnyalatiban játszó hajad, és nem érinthetlek meg. Ha megérintelek… – Igen? – kérdezte Marguerite, amikor a férfi elakadt. – Akkor még kevésbé tudok majd aludni. – Azt akarod, hogy egyedül aludjak itt? – suttogta, és még egyszer végigsimított David ép válla kanyarulatán, kábán követve a kemény izomkötegeket. – Majd elnyúlok a földön. Az elég penitencia lesz, hogy elvonja a figyelmemet. – Hideg. És kemény. – Jó. A férfi vizet és csúszós szappanhabot fröcskölve felállt. Marguerite ujjhegyei végigsiklottak testén. Perzselı lassúsággal végighaladtak a hátizmain egészen hátsója feszes kanyarulatáig. David sziszegı suttogással fújta ki a levegıt. Hirtelen megpördült, és karon ragadta Marguerite-et, olyan gyorsan rántva magához, hogy az nekiesett. Arca egy pillanatra hozzápréselıdött lapos, nedves hasához, miközben vaskeménységő férfiassága a mellei közé fúródott. A lány levegı után kapkodott, fulladozott, amikor megérezte a kemény, nedves testrészt. David magát elátkozva feljebb húzta, egyik karját a csípıje mögé tette, majd a mellkasához emelte.
Néhány csöpögı lépés után az ágyra dobta a lányt, és félig mászva, félig ráesve követte. Marguerite diadalmámorban úszott. Ez alkalommal nem fogja megzavarni ıket senki, és a férfi sem torpan meg. Megismeri majd, hogy simogat egy nıt, a gyönyört, amit a francia hölgyekre pazarolt. Nyugodtan feküdt, haja szétterült körülötte, gyorsan, aprókat lélegzett, szívverése megrezegtette a kebleit. David a könyökére támaszkodott, hosszú lába foglyul ejtette a lány térdeit. Tekintete lassan a hajáról keble kerek dombocskáira siklott, majd lejjebb, ahol a hasa reszketett. Sietség nélkül megragadta a csuklóit, a feje fölé emelte, és a kezébe zárta. Marguerite védtelen volt vele szemben. A kegyelmére volt bízva, és nem tudta biztosan, hogy kedves lesz-e. Bár provokálta mindezt, akarta, tudta, hogy szükséges, félelem kavargott benne. Nézte a férfit, szempillája megrebbent, amikor közelebb hajolt hozzá. David azúrkék íriszét majdnem eltüntette egyre táguló pupillájának fekete köre. A vörös-arany lámpafényben Marguerite látta benne a tükörképét. Kéjesnek és magabiztosnak látszott, a benne dúló viharnak nyoma sem volt. David megérintette a haját, félrevont egy selymes tincset, mely félig elfedte az ajkát, és lecsúsztatta az ujjait, míg belevesztek az egyik mellét aranyhálóként fedı hajtömegbe. Tekintetét rá- és a feszes bimbóra szegezte. Még lejjebb hajtotta a fejét, míg meleg lélegzete ott susogott az érzékeny testrész felett. Aztán a lány ívben megfeszítette a hátát, és felajánlkozott. David elfogadta az ajándékot, szája körülzárta a bogyós keménységet, a lány hajára támaszkodott, miközben nyelvével csábítóan végigsimított rajta és körülötte. Türelmesen és ravaszul várt a lány válaszára. Hosszú, kardforgatástól megkeményedett ujjaival átfogta dereka mélyedését, megemelte, és maga felé fordította. Marguerite testében mintha minden idegszál ott futott volna össze, ahol a férfi nyalogatta és szívogatta. Felajzotta, akár egy íjat, amit a
férfi ereje és hihetetlen férfiassága tart kordában. David óvatosan markolta, visszafogta magát. Nem kényszerítette volna a lányt semmire. Ez azonban nem volt teljesen igaz, mert megvolt hozzá az ügyessége és a türelme, hogy bármire rávegye. Marguerite-et körülvette a férfias erı, kérlelhetetlen nyomás alatt tartotta. Erezte David izmainak siklását a testén, hasa feszes felszínét, duzzadt férfiasságát. David önuralma határtalan volt, de ha akarta, szabadon engedhette volna az erejét, elvehetett volna tıle mindent, úgy, ahogy csak akarja. Ez egyszerre volt lenyőgözı és félelmetes. A lány torkából halk nyögés tört fel, miközben hasizmai hullámoztak a lábujjáig végigfutó remegéstıl. David habozott. Felemelte a fejét, hogy újra a szemébe nézhessen. – Mit szeretnél, hölgyem? – kérdezte feszülten. – Nem kérsz tılem semmit? A lánynak fogalma sem volt, mire céloz, az érzéki köd fogságában képtelen volt gondolkodni. – Mindent! – Csak ennyit tudott válaszolni. – Mindent? – A férfi lehajtotta a fejét, mintha az ajkára vágyna, de aztán újra elhúzódott. Marguerite rebegı szempilláin át nézett rá. – Téged akarlak… annyit kérek tıled, mint amennyit te tılem. – Nem kérhetek semmit – nevetett fel David rekedten –, amíg te… Királyságokra, címekre, anyagi javakra gondol? – Nem kérek semmit, soha. Úgy tőnt, a férfi nem örül a válasznak. Szorítása erısödött, mintha szabadjára engedte volna az erejét. Szája lecsapott a lány ajkára, betört a mélységeibe, torkára forrasztotta a lélegzetét. Elorozta a gondolatait, a válaszait, elsodorta örvénylı vágya. Marguerite elfogadta, halk nyöszörgéssel kortyolta, míg legbelsıbb lényében a vágy egyre áradt, melegen és súlyosan áramlott, örvénye nekiütközött a férfi akaratereje sziklájának, egyre feljebb és feljebb csapott.
David keze megmarkolta, masszírozta és széttárta a combjait, miközben lába a térdei közé nyomult. Nedves forróságát kutatta, átfogta, a kéztövével körözött rajta. Széthúzta a rendkívül érzékeny redıket, egyik ujját a lányba csúsztatta, majd még egyet, egyre mélyebbre hatolt, majd visszahúzódott, aztán még mélyebbre jutott. Marguerite perzselı, éles szúrást érzett, amikor David megérintette a szőzhártyáját, és tiltakozva felnyögött. David csitította, de nem húzta el a kezét. Csak kijjebb simogatta, figyelmét egyetlen, különlegesen érzékeny pontra összpontosította a combok találkozásánál. A lányt egyre vadabb hullámokkal öntötte el a kéj. Meg akarta érinteni Davidet, átölelni, magához húzni, de ı megakadályozta. Tiltakozni akart, de nem talált szavakat, nem kapott levegıt a magával ragadó, érzéki feszültségtıl. Többre vágyott a férfi forróságából, ez erejébıl, minden hatalmából, de furcsán egyedül és reményvesztetten érezte magát vágyakozásában. A vihar hirtelen áradattal tört ki benne. A férfi elnyelte magányos kiáltását, magába szívta a hangot. Marguerite összerándult, érezni akarta a férfi bırét a bırén, ahogy csak lehet, gyötörte a vágy a súlya után, hogy magában érezze kemény testét. De miközben ritmusos lüktetéssel összerándult, elárasztotta a forróság és a boldogság, megrohanták a könnyek. David akaratereje nem tört meg. Elbukott. Nem tudja megmenteni a férfit, még önmagát sem. Légzése heve csillapodott. Megborzongott és megfeszítette a karját, mire a férfi elengedte. Perzselı súlyát még mindig magán érezte. Elhúzódott, az oldalára fordult, magára húzta a takarót, és összekuporodott. A férfi kihúzta a hajtincseit a válla alól, és lesimította a hátán a csípıjéig. Marguerite nem moccant, nem adta jelét, hogy érezte volna. Hallotta, hogy David sóhajtva a hátára fordul. Nem sokkal késıbb a lámpa elhasználta az utolsó csepp olajat, és ellobbant. Talán
egy órával, talán kettıvel késıbb, David lélegzete lelassult, és elaludt. Marguerite feküdt, és a sötétbe bámult. Végül, amikor a hajnal betörni készült a zsalu szélein, lecsukódott a szeme. *** – Hozzám kell jönnöd feleségül! – közölte David. Ezt abban a pillanatban közölte, amint Astrid újra távozott, miután úrnıje ölébe tette a tálcát. Csak ezért követte az aprócska szolgálót. İ már megreggelizett, megmutatta magát a nagyteremben azoknak, akik most a seregét, hadjárata magját alkották. Most ezt a feladatot kellett elvégeznie, mielıtt kilovagolna. Marguerite rövid köpenyt terített a vállára a kora reggeli hővösség ellen. David jobban örült volna, ha csak a haja borítja, de nincs hozzá joga, hogy ragaszkodjon ehhez, még nincs. Hamarosan azonban lesz, ha más jogát nem is gyakorolja. Elméjébe villant az elızı éjszaka, élénken látta maga elıtt, hogy festett a lány, amikor hozzáért, ahogy darabjaira hullott a karjaiban, az ı nyakába rejtette az arcát. Ajka és a keblei rózsavörösek és duzzadtak voltak a csókjaitól. Bár nem tette magáévá a lányt, arra a néhány röpke pillanatra mégis az övé lett. Ez majdnem elég volt. Majdnem. – Mirıl beszélsz? – kérdezte a lány óvatosan rásandítva. – Azt hittem, lehetetlen összeházasodnunk. – A valódi frigy az. Ez jogi frigy lenne a védelmed érdekében. Én nem vagyok Henrik, aki bármilyen túlkapást kivédhet királyi paranccsal, a gyámságra hivatkozva. Bármelyik férfi inzultálhat, vagy még rosszabbat tehet, míg a király ügyében távol járok. Ezt megakadályozhatom. – Ha feleségül veszel, az még mindig vajmi keveset ér, ha ugyanúgy egyedül maradok. – Marguerite fogta a boroskupát, és belekortyolt, a kenyérre ügyet sem vetett.
– Jogot ad nekem, hogy elfogjak és megöljek bárkit, aki árt neked. A lány elhúzta a száját. – Ez elrettentı hatással bír, gondolom. – És életbevágóan fontos. – De nem lenne valódi házasság. – Marguerite feszült hangja furcsán kétségbeesettnek hangzott. – A templomajtók elıtt esküszünk. Ne félj, nem lesz csalás. Marguerite visszatette a kupát a tálcára. – Akkor nem lesz valódi? Ez volt a bökkenı, amirıl David nem akart nyíltan beszélni. Ha egyszer kimondja, nem gondolhatja meg magát. – Jól tudod. A múlttal kapcsolatban semmi sem változott. Marguerite elveszetten nézett rá. Ujjhegyei elfehéredtek, amikor kezét összefonta az ölében. Benedvesítette és összeszorította az ajkát, majd megszólalt. – Vagyis értsem úgy, hogy semmi sem fog változni. Felajánlod a házasságot, hogy kisebb terhet jelentsek a lelkiismeretednek, miközben folytatod, amiben Henrikkel megegyeztetek. – Inkább hogy biztonságban légy, míg távol vagyok – A férfi hangja élesen csengett a lány nyugtalansága miatt érzett aggodalomtól. – Így nem válik semmissé a királynak szabott feltételed? És az ı fogadalma, hogy hajadon maradhatok? Ez a lánynak fontos, gondolta David. Nem tudott rájönni, hogy miért, mert fájdalmas haragot keltett benne a lány visszautasítása. – Önhibádon kívül ledérnek és boszorkánynak neveztek – mondta dühösen. – A híred veszélybe sodor, bármelyik férfi rád támadhat. Kockáztatnád az inzultust vagy még rosszabbat, ahelyett, hogy elfogadnád annak a biztonságát, hogy a feleségem légy? – Jobban kedvelem az élı férjet a halottnál! – vágott vissza a lány perzselı tekintettel. Elıredılt, így az ıt fedı takaró felfedte keble krémszínő domborulatait. – Ha elveszel, akkor Henrik a semmiért
kapja a szolgálataidat. Nincs okod eljátszani a hamis trónkövetelı szerepét. Nem lesz értelme folytatni. – A szavamat adtam – ellenkezett csendesen a férfi. – És akkor már a feleségem leszel. – Mi hasznod lesz neked abból, ha ugyanúgy érintetlen maradok? David agyába tolultak az emlékek, de szigorú tekintettel nézett a lányra. – Nem egészen érintetlen. Marguerite arcát sötét pír öntötte el, beborította a nyakát és a vállát, akár a vágy közeledtét jelzı lobogó. Szemében lángolt, hogy ı is emlékszik, de tekintete valamiféle zavart is tükrözött, amit Davidnek fájt látni. Mindemellett vádat is. – De olyan feleség, akinek nem volt része beteljesülésben – jelentette ki közönyösen. David nem sejtette, hogy a lány ismeri ezt a szót. Égett a füle hegye, ahogy azon tőnıdött, mi mindent tudhat még. Jó ég, olyan puha, meleg és formálható, oly könnyen feltüzelhetı. Szerette, ahogy a csókjaira és portyázva kutató kezeire reagált. Keble halvány volt és szép, édesen kerekded, élvezetesen rózsás bimbójú. Mézédes ízt hagyott a szájában, és oly puha volt, hogy legszívesebben lerántotta volna róla a takarót, és ebben a pillanatban újra birtokba vette volna. Erre lesz elég idı késıbb, és másra is. Ha összeházasodtak, megtanítja a lányt, hogy csak örömet érezzen, ha reagál az érintésére, vagy bármire, amit együtt tesznek. Megmutatja neki, pontosan mit akar tıle, és mennyire akarja. Ha Marguerite kimondta a szavakat, melyeket hallania kell, szabadon megmutathat neki ezernyi kincset, és elvehet tıle mindent, amit csak adni tud. Ehhez vita és késlekedés nélkül szüksége lenne a beleegyezésére. – Halálosan komolyan beszélek, Marguerite. Ezt sürgısen meg kell oldanunk. – Igazán? – Egykor te akartad ezt, felajánlottad. Most miért habozol?
– Nem akarsz nekem gyermeket adni – jelentette ki a lány, és feljebb húzta a takarót, határozottabban beszorította a karja alá. Amikor a férfi látta ezt a védekezı gesztust, úrrá lett rajta a csüggedés. Mégsem mondhatta el neki, hogy arra vár, hogy annyira hozzászokjon a pillantásához, az érintéséhez, a birtoklásához, hogy megfeledkezzen minden szemérmérıl. Azt sem árulhatta el, hogy annyi gyermeke lehet, amennyit csak szeretne, csak fel kell oldania az esküje alól. Ez jobb esetben vesztegetés, rosszabb esetben elvtelen zsarolás. Egy pillanatra összeszorított állkapoccsal félrenézett, majd így szólt: – Kettınk között mindig így állt a helyzet. – A te döntésed. Nem emlékszem, hogy engem megkérdeztek. A férfi keményen megrázta a fejét. – Apácaként is megtagadták volna tıled az anyaságot. – Már réges-rég elvetettem az apácalét ötletét. Teljesen más terveim vannak. – Mégpedig? – kérdezte David, türelmet erıltetve magára. Emberei lent vártak rá az udvaron. Mérföldeket kellett még lovagolnia, találkozókra sietni. – Semmi különös, csak szerelem, saját család, otthon és tőzhely. Davidnek sosem volt ilyesmije, leszámítva a boldog braesfordi idıket. A reményt is rég feladta. – Nem mindig kapjuk meg, amit akarunk. – Nem – válaszolta a lány, és most ı kapta el a tekintetét. – Megadok neked bármit, amit a hatalmamban áll – mondta David olyan ıszintén, amennyire csak tudta. – Tudom, hogy máshogy szeretted volna, de nem fogod megbánni. – Nem érted! – suttogta Marguerite. Értette, de Davidnek most nem volt ideje ezt elmagyarázni. – Legalább gondold végig, amit mondtam. Újra beszélünk róla, miután visszatértem. A lány odafordította a fejét, és ránézett.
– Hová mész? – A bárók győlésére, akik esetleg csatlakozhatnak hozzám, vagy legalábbis úgy tesznek, mintha átállnának, hogy mások is ezt tegyék. – Úgy tesznek? – Henrik utasítására, hogy hihetıvé tegyék állítólagos követelésemet V. Edwardként. – Veszélyes játéknak hangzik – suttogta a lány. – Honnan tudod, hogy nem fognak el, ölnek meg, hogy megszabaduljanak az általad képviselt yorkista fenyegetéstıl? A férfi vállat vont. – Sehonnan. Bíznom kell VII. Henrik szavában. Marguerite ettıl nem tőnt boldogabbnak. – Úgy látszik, nem vesztegeti az idejét. – Ahogy mondod. – Ki tart veled? – A katonáim. Oliver, Comte de Neve. – A comtesse nem? – Nem nıknek való vállalkozás ez. – Igaz. Azért vigyázol magadra? David egy pillanatig a lányt nézte, ajkain mosoly játszott. Agya annyira tele volt, hogy elıbb beszélt, aztán gondolkodott. – Te… lehetséges, hogy mégis féltékeny vagy? – Ne butáskodj! – válaszolta Marguerite elutasító pillantással. A lány mégis féltékeny, bárhogy tagadja. Ez a hölgy, akit sok éven át angyali lénynek tekintett, nagyon is emberi. Ráadásul rá féltékeny, aki erre eddig sosem volt méltó, nem hitte, hogy valaha az lesz. – Nem – mondta halkan. – Csak aggaszt, hogy mi történhet. – Igen. – A hangja majdnem elcsuklott, amikor felfogta, hogy a lány aggódik érte. Ezért le kellett csapnia rá, és meg kellett csókolnia, olyan gyorsan, hogy ne tiltakozhasson. Ezután otthagyta a csók ízével a száján.
Otthagyta, még mielıtt úgy döntött volna, hogy Henrik koronája el is veszhet, ha cserébe egy napot ágyban tölthet Marguerite-tel. A bárók találkozója kínos ügy volt, az arrogancia, gyanakvás és fellengzısség légkörében telt. Ha Henrik jelen lehetett volna, többet tettek és kevesebbet tiltakoztak volna, de mégis kielégítı eredménnyel zárult. Mire David visszatért a normann várba, halálosan elfáradt, undorodott a rábízott feladattól, idegei olyan megtépázottak voltak, akár a nagyterem dobogója felett lebegı, molyrágta zászlók. Nem javított a hangulatán, hogy Marguerite-et nem találta a közös szobájukban. Nem mintha arra számított volna, hogy meztelenül találja, mint ahogy hagyta, de folyamatosan errıl fantáziált. A lányt nem látta a nagyteremben, a konyhákban, az éléskamrákban és az istállóban sem. Nem lovagolt ki a kapun, de az ırök nem tudták, nem surrant-e ki gyalog. Senki nem látta az elmúlt órában, talán még régebben, és azt sem tudták, mivel foglalatoskodott legutóbb. David utolsó ötletként felmászott az oromzatra, hogy onnan pásztázza a környezı erdıt. Kettesével szedte a lépcsıfokokat, úrrá lett rajta a félelem. Sok minden jutott eszébe, hogy mi történhetett a lánnyal, és egyik lehetıség rosszabb volt, mint a másik. Egyértelmővé kellett volna tennie az ırségnek, hogy Marguerite semmilyen körülmények között nem hagyhatja el a várat, embereket kellett volna állítania a védelmére, mint az úton idáig is, magával kellett volna vinnie, elmondania, mennyire bánná, ha baja esne. El kellett volna mondania, hogy szereti, és gondoskodni akar róla, úgy, hogy ezúttal el is higgye. Mire a lépcsı tetejére ért, a szíve kalapált, a gyomra összeszorult, marta a megbánás. Kétségbeesetten vágyott lenézni, de rettegett attól, mit találhat. Lassított, egy pillanatra megállt a lépcsı tetején, és a begyógyult sebet fogta az oldalán, ami még mindig fájt egy kimerítı nap után, próbált levegıhöz jutni. Elıször csak hallotta a lányt, hangja dallamos melódiaként szállt az oromzat körül fújdogáló enyhe szélben. A másik oldalról ért el
hozzá, a fı tetı mögül. Megkönnyebbülés cikázott le a gerincén, összeszorult a mellkasa. Gyorsan abba az irányba indult, de aztán megállt, amikor meghallotta, hogy egy másik hang felel Marguerite szavaira. Celestine, comtesse de Neve összetéveszthetetlenül sóvárgó, mégis csicsergıs hangja. Itt, az oromzaton, Marguerite-tel. Celestine az elmúlt néhány napban tudomást sem vett Marguerite létezésérıl, eltekintve a kicsinyes megvetéssel teli pillantásoktól, melyeket Marguerite viszonzott. Akkor mit keresnek itt ık ketten? Celestine könnyelmő modora ellenére bolondult az intrikáért. Abban a néhány, együtt töltött napban feltőnt Davidnek, mennyire élvezte férje felszarvazását, milyen lelkesen fizetett meg a férfi számtalan afférjáért. A hölgy igen bizalmas viszonyt ápolt VIII. Károllyal, és lelkesen támogatott mindent, ami kedvezett királyi szeretıjének. Lehet, hogy a comte kapott diplomatakinevezést a francia királytól, de leggyakrabban a comtesse-szel zárkózott be. Mindennek lehet, hogy semmi köze Celestine és Marguerite beszélgetéséhez. De lehet, hogy nagyon is sok. Bárhogy legyen is, David nem hagyhatta ki a lehetıséget, hogy kiderítse, mit forgat a fejében a comtesse. Némán végigóvakodott a tetın, követve a nık hangját. A bástyákon állnak, a vár végében, gondolta, a környezı erdıség legsőrőbb részére látnak rá. Amikor egyre tisztábban hallotta a szavakat, megállt, és hátát nekivetette a falnak. – Az ön Henrikje mulatságainak egykori rendezıje? Nem, ma chére. Mibıl gondolja, hogy ismerném ezt a Leon de Araboise-t? – Mindig többnek tőnt egyszerő zenésznél vagy a mulatságok rendezıjénél – felelte Marguerite elgondolkodva. – A nıvéreimmel biztosra vettük, hogy VIII. Károly szolgálatában állt. Ez természetesen évekkel ezelıtt történt. – C'est vrai?15 – A francia nı érdektelensége nem is lehetett volna ennél szembetőnıbb. – Sosem hallottam a nevét. 15
Igazán (francia).
– Jóképő volt, ezért gondoltam, hogy ön észrevette. David is emlékezett Leonra, bár ı nem tartotta különösebben jóképőnek. A húga Henrik szeretıje volt a király házassága elıtt, szült neki egy gyereket, a kis Madeleine-t, akit Isabel és Braesford magához vett, amikor a gyermek anyját megölték. Leonnak nem sokkal késıbb nyoma veszett. Sosem bizonyosodott be, hogy Leon a francia király ügynöke volt-e. David sem találkozott vele soha, amikor a kontinensen kalandozott. Marguerite mégis okkal feltételezhette, hogy Celestine ismeri, ha mindkettıjüket Franciaország fizette. Celestine csilingelve felnevetett. – Aranyhajú, mint David? – Inkább sötét hajú. Kiváló férfiú. – Az ágyban? Á, nem hinném, hogy fölérne vele. Kellett egy perc, mire Marguerite fojtott hangon megszólalt. – Úgy erti… – Hát persze, a mi Davidünk bámulatos szeretı, kielégíthetetlen, a szavamat adom. És hatalmas! Mindenhogy, érti! Nos, látta, hogy a comte kihívásokkal küzd, ami teste férfiasságát illeti, ezért megérti csodálatomat, igaz? David lapockái között verejték gyöngyözött. Szent Szőzanya! A nı természetes nyíltsága elfeledett emlékeket hozott vissza. A gátlástalan és követelızı comtesse, akár egy tüzelı macska, számtalan utat megismertetett vele, hogyan okozhat gyönyört a nıknek. Annyira elmerült abban, hogy eltőnıdjön, vajon Margueritenek tetszenének-e, hogy majdnem lemaradt a válaszáról. – El tudom képzelni. Bizony hogy el! Ahogy erre gondolt, David feje búbja felforrósodott, mintha égetné a nap. – Igazi ıstehetség, rendkívül biztos kezekkel – folytatta a comtesse. – Még sosem ismertem férfit, akit így hódolt volna a nıi testnek. İ nem egyszerően megragad és benyomul, mint a legtöbben, akik azt hiszik, a nıt úgy kell kielégíteni, hogy gyorsan robognak a
saját gyönyörük felé. Tökfilkók! Nem, ı örömét lelte benne, hogy partnere gyönyörével törıdött. – Felsóhajtott. – Nem találtam még egy ilyen törıdı, önzetlen férfit! – İ… befejezte, amit elkezdett? – kérdezte Marguerite, bár a hangjában kíváncsiság mellett undor is érzıdött. – Hát persze, ma chére! Mondtam, hogy bámulatos volt! Micsoda erı, micsoda kitartás, micsoda önuralom az utolsó pillanatig! Még most is beleremeg a lelkem, ha rá gondolok! – Én… biztosra veszem. – Bocsásson meg! – tettetett ravaszul megbánást Celestine. – Most legszívesebben kikaparná a szemem, igaz? Nem akartam túl soká elidızni azoknál a gyönyöröknél. Ne legyen féltékeny! – Féltékeny? Miért hiszi mindenki… Úgy értem, miért gondol ilyesmit? Unottnak hangzik, gondolta David, reggel egyáltalán nem így beszélt. Az ég szerelmére, mi folyik itt? – Most valljam be, hogy szeretném, ha az lenne? – kérdezte Celestine. – Lesújtott, amikor önnel láttam ıt. Tudja, elhagyott engem, elsétált, mintha semmit sem jelentettem volna neki, mintha mindaz a tudás, amit szeretıként átadtam, az égvilágon semmit nem jelentett volna. – David elhagyta? A férfi tarkója égett, miközben a beszélgetést hallgatta. Annyira szeretett volna véget vetni neki, hogy majdnem a közepébe vetette magát. Csak a rettegés tartotta vissza, hogy már túl késı. – Megunt engem, és továbblépett – közölte Celestine. – Férfi engem így még nem sértett meg. – Értem. Kínos lehetett találkozni vele újra itt, Henriknél. Vajon együttérzést hall-e Marguerite hangjában, töprengett homlokráncolva David. – Valóban. Egy nınek legyen büszkesége. – Bár Franciaországban bizonyára gyakran látta, nem? Végül is Károly kedvence volt.
Celestine élesen felnevetett. – Gondoskodtam róla, hogy az útjaink ritkán keresztezzék egymást. – De csatlakozott hozzá, hozzánk, amikor elhagytuk Henriket. Miért teszi ki magát ennek a fájdalomnak? Vagy még reménykedik? – Hogy újra felkelthetem az érdeklıdését? Nem vagyok olyan bolond! Láttam, hogyan néz önre. – Biztosra veszem, hogy téved. Egy pillanatra Marguerite hangja megváltozott, mintha szerette volna, hogy meggyızzék errıl. David élvezettel teljesítette volna ezt a feladatot, ha másképp állnak a dolgok. – Ilyesmiben nem, chére. Mesélték, hogy elrabolta önt útban az esküvıjére, és a nyeregkápáján vitte magával. Igaz ez? – Valóban így történt. – Quelle horreur! Rémisztı lehetett a kezei közt lenni! Kétségbeejtı lehetett a tudat, hogy e tett az ön romlását okozza. Az ember nem épül fel egyhamar ilyen tragédia után. – Tragédia? Celestine hővösen felkacagott. – Ezek szerint nem volt olyan rossz a fogságában lenni? Bevallom, én sem harcoltam volna túlságosan a csábítása ellen. De aztán, amikor megsérült a támadásban, Henrik elrendelte, hogy ön ápolja. Nem elég, hogy elıtte ki volt szolgáltatva neki, de mindenki számára világos lett, hogy az ön jó híre nem jelent semmit sem neki, sem az ön királyának. David torkában fojtogató érzés támadt, míg Marguerite válaszára várt. Nem segített a helyzeten, hogy sejtette, mire megy ki a játék. – Az ilyesmi megesik – válaszolta Marguerite közönyösen. – A király gyámleányaként azt kell tennem, amit parancsolnak. A férfire sötétség telepedett. Készségesnek hitte Marguerite-et, biztosra vette, hogy gondoskodása, mosolyai és társasága a felépülése alatt azt jelentette, hogy viszonozza az érzéseit. Örült a csókjainak, lenyőgözte, amit a gyönyörrıl mutatott neki. Lehet, hogy
mindezt pusztán belenyugvásból tette, vagy még rosszabb, megjátszotta? – Szeretne megszabadulni tıle, nem igaz? Hogy többé ne tarthassa önt maga mellett. Marguerite nem felelt. – Azt hiszem, meg lehet oldani – folytatta Celestine könnyed hangon, ami éles ellentétben állt mondandójával. – Ha meg tudná ıt gyızni, hogy egy kisebb csapattal lovagoljon ki, elvezetné egy javasolt irányba? Davidnek kihagyott a szívverése. A comtesse cselszövése nem érdekelte, meg sem lepıdött, hogy ı és a comte megpróbálják megakadályozni, hogy beleavatkozzon Warbeck trónharcába. A királyok és koronák világában a hőség reménytelenül kusza ügy, az arany bárkit át tudott állítani egyik oldalról a másikra. Nem, Marguerite reakciója számított. A lány biztosan rájön, hogy ez a látszólag mellékesen megemlített lovaglás orvtámadással végzıdhet. Látnia kell, hogy számára nincs menekvés – ahogy Celestine nevezte –, hacsak ıt börtönbe nem vetik vagy meg nem ölik. Tudnia kell, hogy ha szabadulni akar tıle, csak a szemébe kell mondania, hogy ez a kívánsága. David visszatartotta a lélegzetét, hogy jobban hallja, mit felel Marguerite. Hosszú percek teltek el, míg arra vágyott, hogy láthassa a lány arcát, megtudja, mit gondol és érez. Végre Marguerite megszólalt: – Davidnek komoly ügyek járnak a fejében. Kétlem, hogy félretenné ıket egy kellemes kirándulás kedvéért. – Biztosra veszem – közölte Celestine bizalmaskodó hangon hogy ön meggyızheti ıt. – Feltéve, ha sikerülne… – Igen, chére? – Melyik irányra gondolt?
David lehunyta a szemét, nagyokat nyelt, fejét nekidöntötte a kıfalnak a háta mögött. Marguerite beleegyezett, ráadásul most Celestine-t hallgatja, hogy mit tegyen és mikor. Képtelen volt elhinni. Minden, amit a lányról tudott, eddigi tapasztalatai azt súgták neki, Marguerite sosem alacsonyodna le ilyesmihez. Azt hitte, hogy már a puszta gondolatra tüzet okádna. Miért tette ezt? Miért? Ennyire megváltozott volna a braesfordi évek óta? Vagy csak azóta más, mióta ı visszatért? Csak azt akarja elkerülni, hogy a felesége legyen, de nem akarja elárulni? Kibúvókat keres a számára. Marguerite nem csinálná ezt végig. Nem teheti. Az életét tette volna erre. Valóban az élete lenne a tét, mert követi a lányt, vezesse bárhová. Elmenne vele erre a lovaglásra. Igen, elmenne, és meglátná, mi sül ki belıle. De erre egyáltalán nincs szükség. Véget vethet ennek itt és most, vagy ma éjjel kényszerítheti, hogy árulja el, mit terveznek. Ez utóbbi rendkívül kecsegtetı gondolat volt. İrjítı élvezetet jelentene kikérdezni ıt, miközben meztelenül fekszik az ágyában. Jó ég, nem, ezt nem teheti! Elıször meg kell várnia, hogy a lány árulónak bizonyuljon. Akkor majd elháríthatja a veszélyt, elkerülhetik az orvtámadást. Megtenné? Ha a lánynak ennyire fontos, hogy megszabaduljon tıle? Ellépett a faltól, eltávolodott a nıi hangok halk, halálos morajától, és lesétált az oromzatról. A nagyteremben bort kért. Morózusan, indulatosan elküldött mindenkit, aki csatlakozni akart hozzá, miközben megpróbálta asztal alá inni magát, és feledni a hangok emlékét.
15. FEJEZET
E
l kell mondanod neki! – közölte Astrid egy zsámoly tetején egyensúlyozva, miközben hozzáértı mozdulatokkal, fürgén befonta Marguerite haját a lovagláshoz. – Ez túl veszélyes! – Hogy tehetném? Celestine a szeretıje volt. Sosem hinné el, hogy a nı ellene szövetkezne. Azt hiszi majd, hogy féltékenységbıl hamisan vádolom a nıt. – És nem ezt teszed? – Astrid leugrott a zsámolyról, hogy elérje az ágyon heverı, barna szalagot, hogy megkösse vele a hosszú fonatot. – Tudod te jól! – Ha a comtesse David vitézkedésérıl sokat… – Féltékennyé akart tenni, de az teljesen más lapra tartozik – zárta le az ügyet Marguerite. Astrid hosszan nézett rá, de nem szólt egy szót sem. – Természetesen elmondom neki, ha muszáj lesz – közölte Marguerite, válaszul Astrid helytelenítı arckifejezésére. – De nem adsz neki idıt, hogy felkészüljön rá. A lány röviden megrázta a fejét, de mardosta a kétség. – Akkor sem tenné, nem hinne nekem. – Megölhetik, milady! – Tudom! – csattant fel Marguerite. – Különben nem egyeztem volna bele ebbe a nyavalyás lovaglásba. Vigyáznia kell ezzel a comtesse-szel. Nem engedhetjük meg, hogy másokat keressen meg, akik hajlandóak elárulni Davidet. – Jobb, ha imádkozunk, hogy sose jöjjön rá, mit tettél! Eddig csak a gyengéd oldalát mutatta neked, de ez nem jelenti azt, hogy nincs másik.
Marguerite idegein remegés cikázott végig. Igaz, hogy David soha nem fordította ellene a haragját, de látott erıs férfiakat reszketı, nyafogó roncsokká változni miatta. Nem akart vele szembekerülni. Amikor a férfi elızı este visszatért, nem volt önmaga. Keménynek látszott, félelmetesnek, fagyosan pillantott rá. Nem voltak mosolyok, se csókok, és a házasságot sem említette újra. Késı esti vacsoráját Oliverrel fogyasztotta el. Beleegyezett, hogy reggel kilovagol vele, de aztán nem jött lefeküdni. Vajon hol aludt? Marguerite gyanította, hogy a nagyteremben, az embereivel, de nem kérdezett rá. Ha a férfi máshol volt, mással, nem akarta tudni. Talán túl sokat akadékoskodott azon, hogy feleségül menjen hozzá, különösen, mert nem is olyan rég ı maga kérte erre. Tudta, hogy David nem örült a habozásának. De csoda, hogy kétségei támadnak, ha a férfi az egyik nap közli, hogy soha nem házasodhatnak össze, máskor pedig már ı kéri, de kijelenti, hogy csak plátóian szeretheti, aztán ledér nıt csinál belıle? Mivel a férfi vele nem csillapíthatta a vágyait, talán talált olyan nıt, akivel megtehette. Valakit, aki a közelben van, és a rendelkezésére áll. Marguerite-et ezért is dühítette annyira, hogy David nem mellette aludt. A comtesse még a tervérıl is megfeledkezne, csak hogy újra David karjaiban lehessen. A személyes bosszú legalább annyira mozgatta, mint a politikai elınyszerzés. Nem. Erre nem is gondol. Nem! David a belsı várudvaron várt rá, amikor Astriddal az oldalán lesietett a lépcsın. Oliver ott volt mellette. Az olaszt nyeregben, indulásra készen látni némi megnyugvást adott. Bárki is vár rájuk, kétszer is meggondolja, mit tegyen, ha ı is velük tart. Alig ült fel a kancájára és Astrid a pónijára, amikor a comte és a comtesse csatlakoztak hozzájuk. A comte ingerlékeny hangulatban volt, és félig még aludt, de Celestine bıven ellensúlyozta ezt. Lombzöld lovaglóruhát és hozzá illı kalapot viselt, melynek lila
tolldísze ráhajolt fürtjeire. A francia nı öltözéke olyan színpompás volt, hogy Marguerite unalmasnak érezte a magáét, a kiránduláshoz illı, barna gyapjúruhát. A hölgy ragyogó mosollyal köszöntött mindenkit, boldogan fecserészett a szép reggelrıl, a lováról, hogy szolgálólánya nem ébresztette fel idıben, és a reggelijéhez kapott, kitőnı borról. Még akkor is beszélt, amikor kibaktattak a kapun, bele a harmatos reggelbe. A comte javaslatára lefordultak az útról egy félhomályos ösvényre, mely alig volt több egy ızcsapásnál, és a vár mögött húzódó erdın át kanyargott. İ vezette a menetet, Oliver csatlakozott hozzá. Szorosan a nyomában haladt David Celestine-nel, végül Astrid és Marguerite zárta a sort. Marguerite nem tudta, ki határozta meg a sorrendet, de nem törıdött a különös párokkal. Hacsak nem furakszik elıre, és küldi el a comtesse-t, kizárt, hogy négyszemközt beszélhessen Daviddel. Nem hitte, hogy a kirándulás elején gondjuk támadna. Bármilyen támadást valószínőleg a várttól távolabbra terveztek. Valamikor úgyis meg fognak állni pihentetni a lovakat, és felfrissíteni magukat az Astrid nyergére erısített borral, sajttal és kenyérrel. Akkor majd szerét ejti, hogy figyelmeztesse Davidet. Egy pillanattal késıbb észrevette, hogy Oliver egy pár hosszú íjat tart a nyerge mögött, és jó néhány nyilat. Elmondhatatlanul hálás volt ezért, de akaratlanul is csodálkozott rajta. – Vadászni is fogunk? – kiáltotta az elıtte haladóknak. – Figyeljem a vadat? – Mindig jó, ha húst viszünk az éléskamrába – szólt vissza David a válla felett. – Ébernek lenni is az. Volt jelentısége a szavainak? Marguerite nem tudta, bıre mégis bizsergett, mintha pók mászna a ruhája alatt. – Akár még egy yorkista csoporttal is összefuthatunk – válaszolta ironikusan. – Jó móka lenne!
– Mon Dieu,16 ne mondjon ilyet! – kiáltott fel Celestine színpadiasan reszketve, és gyorsan Marguerite-re pillantott a válla felett. – Nem tudjuk, merre járnak – helyeselt Astrid. – Biztosra vettem, hogy Warbeck Skóciában idızik. –A francia nı David karjára tette kesztyős kezét. – Könyörgöm, mondja, hogy nem kapott más hírt! – Semmit – felelte David. A férfi hangjának udvariatlansága örömmel töltötte el Margueriteet. Legalább nem csak vele viselkedik így. Amikor Marguerite jobban megnézte, látta, hogy David ajkai komoran összepréselıdnek, a szeme vörös. Mégis könnyedén ült a nyeregben, rendíthetetlennek, erısnek és felháborítóan jóképőnek látszott, ahogy a kora reggeli fény ezüstösen visszaverıdött zöldeskék zakója gombjairól. Éber tekintete a tájat pásztázta, és minden részletet megjegyzett, merre jártak, mi van elıttük. A szorítás Marguerite mellkasában egy kissé enyhült, de ı is éber maradt. Néhány perccel azután, hogy a nap a fák csúcsa fölé ért, megpillantottak egy szarvast. Oliver, mivel ı volt legelöl, a nyomába eredt. Hallották, ahogy átcsörtet a fák között az aljnövényzeten, és halk diadalkiáltását, amikor leterítette az állatot. Megjelölték a helyet, hogy a szolgák késıbb elvihessék a vadat. Mivel úgyis megálltak, elıhozták a frissítıket. Leültek egy terebélyes tölgy alá, a bırtömlıbıl bort töltöttek a fémkupákba, sajtot és kenyeret majszoltak. Marguerite egy szajkónak dobta a kenyérhéját, és felállt. Kis boroskupájával a kezében, unalmat tettetve Davidhez sétált, aki hátát a tölgy vastag törzsének vetve guggolt. – Nem fordulunk vissza? – kérdezte. – Visszafordulni? Hiszen még épp csak elindultunk! – tiltakozott Celestine homlokráncolva. 16
Istenem (francia).
– Nem akarhatjuk, hogy Oliver prédája megromoljon. – Marguerite apró mosolyt küldött az olasz felé. – Azt hiszem, Astrid sem érzi túl jól magát, bár sosem panaszkodna. – Összeszorult szívvel várta David döntését. A férfi teljesen felegyenesedett, lassan a lány fölé magasodott, és átható tekintettel fürkészte az arcát. – Sápadt vagy, Lady Marguerite. Biztos, hogy nem te érzed rosszul magad? Visszatértek hát a formális megszólításhoz és az udvariassághoz. Valami nyilvánvalóan megváltozott közöttük. – Nem úgy, ahogy gondolod. De… emlékszel, hogy néha rossz elıérzetem támad, igaz? – Ne butáskodjon! – Celestine gyors pillantást vetett Margueritere. Tekintetébıl sütött a gyanú és a düh. – Mi ütött önbe? David nem törıdött a comtesse-szel, egy pillanatra sem vette le a tekintetét Marguerite arcáról. Mintha mélyebb lélegzetet vett volna. – Most is ezt érzed? – Azt hiszem. Komolyan! A comte felállt. Pirospozsgás arca a hővös reggelen is verejtékezett, húsos ajka megvetı grimaszra húzódott. – Visszatérni, most? C'est ridicule!17 Olyan kis távolságot tettünk meg, hogy ezért felkelni sem volt érdemes! – Azt hiszem, romlott marhahúst ettem – tette Astrid apró kezét a hasára. Oliver csak gubbasztott, komor arccal simogatva a bajuszát. – Kilovagolhatunk egy másik napon – közölte David nagy sokára. – Igen – Marguerite felsóhajtott megkönnyebbülésében. – Máskor. – Nem! – A comtesse toppantott csizmás lábával. – Ragaszkodom hozzá, hogy menjünk tovább! David tekintete még mindig Marguerite-ébe kapcsolódott. – A comte-tal folytathatják az utat, ha úgy tetszik. Mi Lady Marguerite-tel visszakísérjük Astridot. 17
Ez nevetséges (francia)
– Bene! – mondta lassan Oliver. – Én is megyek. Nem azonnal, de végül comtesse Celestine égnek emelte a kezét. – Jó, legyen! Borzasztóan nagy kár, de mind visszafordulunk. Lóra szálltak, és visszatértek az erdei ösvényre. Ez alkalommal David és Marguerite lovagolt legelöl. İket a comte és a comtesse követte, Astrid és Oliver zárta a sort. Marguerite-ben tombolt a boldogság. Minden megtett mérfölddel egyre csökkent a félelme. Legszívesebben vágtába rúgta volna a lovát, és végigszáguldott volna az erdei ösvényen a vár biztonsága felé. Oldalnyerge kengyelvasán állva meredt elıre, szemével a fák fölé magasodó kıfalat keresve, és David lobogóját, a stilizált, zöld koronát halványkék alapon, mely felette lengedezett a szélben. A komor éberséggel mellette lovagló férfira pillantott. Nem tudta megállni – meg sem próbálta –, óvatosan elmosolyodott. Régesrégen még nyaktörı sebességgel vágtattak át földeken és mezıkön, patakokon keresztül, erdıkön át, ahol több száz éve lehullott falevelek tompították a lovak patáinak zaját. Milyen vakmerıek voltak, és boldogok, hogy élnek. Szép emlék volt. David odafordította a fejét, és óvatos, de kíváncsi tekintettel Marguerite szemébe nézett. – Versenyezzünk a várig! – A lány hangjában kihívás bujkált. A férfi csak röviden kacagott fel, de mosolya melegsége a régi volt. – Rendben! – Elırehajolt, és megsarkantyúzta a lovát. Paripája vágtatni kezdett. Marguerite, felkészületlenül a gyors beleegyezésre, lemaradt. Ekkor egy nyílvesszı süvített el a levegıben, ahol az imént David állt. Hegye átdöfte Marguerite köpenyét, és a lány mellkasát érintve a karjába mart. Marguerite megingott, a metszı ütés kibillentette az egyensúlyából. A fájdalomtól elakadt a lélegzete. A rémület és a bénító hitetlenség, hogy egy nyílvesszı fúródott a ruhájába, torkára forrasztotta a sikolyt.
Újabb nyílvesszı repült el a feje felett, és hangosan pengve belefúródott mellette a fába. Majd még több száguldott elıtte és mögötte, átvágva leveleken, ágakon, puhább és kevésbé tömör tereptárgyakon. Egy férfi felkiáltott, de lehet, hogy egy ló nyerített; Marguerite nem tudta volna megmondani. Kancája rémülten felágaskodva a hátsó lábain táncolt. Parancsoló kiáltás harsant. David megfordult, és visszafelé nyargalt. A lány figyelmeztetni akarta, de nem jött ki hang a torkán. Valahol a háta mögött Oliver íja megpendült, és a férfi ugyanolyan gyızedelmesen üvöltött fel, mint amikor leterítette a szarvast. Sötét alak tőnt fel elıtte. A lány megrezzent, megpróbált elhúzódni, de karjának nem volt ereje. Eldobta a gyeplıt, és megingott a nyeregben. Hirtelen derékon ragadták, és kiemelték a nyeregbıl. Amennyi levegıje még maradt, egy nyögésben szakadt ki belıle, amikor kemény izmok falának csapódott. Perzselı kín áramlott felfelé a karjából a vállába és a fejébe. Még elhomályosuló tudattal is felismerte David illatát. Körülvette a férfi forrósága és ereje, de nem látott mást, csak vörös ködöt a szeme elıtt. Sötétség borult rá, amikor David paripája vágtázni kezdett. Más lovak patái is mennydörögtek körülötte, de hogy barát vagy ellenség ül a hátukon, arról sejtelme sem volt. Davidbe kapaszkodott, ép karjával belemarkolt zekéje vastag gyapjújába. Úgy markolta, mintha soha nem akarná elengedni. *** David fél tucat nyelven vadul átkozódva hajolt Marguerite-re, hogy a testével védje. İ páncélinget viselt a zekéje alatt, a lány viszont nem. İ megmenekült a neki szánt nyílvesszıtıl, a lány nem. Azt hitte, csak ıt fenyegeti veszély, de tévedett. Nem tudta, hányan rejtıznek a fák között, ki küldte ıket, és épp mire készülnek.
Gondolkodni, tervezni, megtorolni nem tudott, míg Marguerite nem volt biztonságban. Gyanította, hogy a nyílvesszı a lány vállába vagy karjába fúródott, de nem tudta biztosan, és nem volt ideje megnézni. Lehet, hogy a mellkasába, akkor elvérezhet. Érezte a meleg nedvességet az oldalánál, és soha semmi nem keltett még ilyen kétségbeesést a lelkében. Oliver ott lovagolt a nyomában. Az olasz a karjára hurkolta Astrid pónijának gyeplıjét, közben nyílvesszıt húzott elı a nyeregbıl. Comte de Neve-t eltalálták, David látta, hogy elesik. Fogalma sem volt róla, hogy a comtesse-szel mi történt, de fikarcnyit sem érdekelte. A nı, a nemes férje, vagy ık ketten tervelték ki ezt a kelepcét. És ha Celestine csatlakozott a támadókhoz? Ha ı is meghalt, az még kevésbé érdekelte. Akkor nem kell megvádolnia ıt, sem a comte-ot, megmagyarázni, honnan jött rá, hogy ık állnak a támadás mögött. Azt sem kell megemlítenie, milyen szerepet játszott Marguerite az ügyben. A lány megpróbálta figyelmeztetni. Ez azt jelenti, hogy meggondolta magát, vagy ennél többet, olyan tervei, célja van, amit ı nem ért? Bárhogy legyen is, megfizetett érte. Csak azért imádkozott, hogy ne elviselhetetlenül magas árat kelljen fizetnie. A vár ott magasodott elıtte. Átsüvített a kapun jóval Astrid és Oliver elıtt. Olyan pusztító erıvel állította meg a lovát, hogy a hatalmas állatnak a hátsó lábára kellett állnia. Gyorsan leugrott róla, óvatosan a karjába vette Marguerite-et, aztán felbotorkált a széles bejárati lépcsın. Nem állt meg a nagyteremben, nem válaszolt az embereinek, akik kiabálva, aggódva, dühösen hangoskodva győltek köré. A vér vadul lüktetett az ereiben, óriási léptekkel ment a szobája felé, nem lassított, nem állt meg, csak miután már letette a lányt az ágy matracára. Marguerite szörnyen sápadt volt, és egy hosszú pillanatig meg sem moccant. Aztán lassan felemelte a pilláit. Sötétbarna szemében
fájdalommal és bánattal nézett fel a férfira. David nem tudta állni a tekintetét, mert félt, mit láthat még, vagy hogy a lány mit fedezne fel az ı szemében. A lány teste mellett meredezı nyílvesszı ocsmányul festett; átszúrta a köpeny barna gyapjúját. David lehúzta a kesztyőjét, elıvette a kését, és gyors metszést ejtett az anyagon. A nyakrésznél kioldotta, majd széttárta a nehéz ruhadarabot. A nyílvesszı a lány karjába fúródott, a szakállas nyílhegy alul kiállt belıle. Vér bugyogott körülötte, ami beleivódott a ruhaujjába, elsötétítve ruhája derékrészét. David egy röpke pillanatra lehunyta a szemét, olyan rosszullétet győrt le, amit száz harci seb látványától sem érzett. Astrid ott állt mellette, és a combját lökdöste, mintha mozgásra akarná bírni, beszélt, utasított, kérdezett. David rá se hederített. Újra Marguerite-re emelte a tekintetét. – Ki kell húzni! – Hangja óvatosan, szigorúan nyugodt volt. – Most azonnal. Megengeded? A lány az arcát fürkészte. Tekintetében megjelent a bizalom, lassan bólintott. David megcsókolta volna, ha a nyíl nincs az útjában. Ehelyett megérintette puha arcbırét, letörölt egy finom, sápadt bırén legördülı könnycseppet. Szigorúan összeszorított szájjal utat vágott a lány ruhaujjában, majd gyors mozdulatokkal, mielıtt a lány teljesen felfoghatta volna, mire készül, két kezével megfogta a nyílvesszıt, és eltörte a lány karja felett. Hallotta Marguerite fojtott nyögését, de nem hagyta, hogy ez eltántorítsa. Hosszú ujjaival átfogta a lány könyökét, megemelte, aztán megragadta a nyílhegyet. Összeszorította a fogát, lehunyta a szemét, és kihúzta, ami a nyílvesszıbıl bent maradt. Marguerite sóhajtott, és lecsukódott a szeme. Egy pillanatig David azt hitte, elájult. Nem lepıdött meg, látott már edzett katonákat kidılni sokkal kevesebbtıl. Egy pillanattal késıbb a lány szája reszketeg mosolyra húzódott.
– Köszönöm! – suttogta. Soha még jutalom nem jelentett ilyen sokat a férfi számára. Perzselı fájdalom támadt Davidben, elárasztották a könnyek, míg már égett a szeme, a tudat, hogy fájdalmat okozott, kıként nehezedett rá. Hátralépett, mint akit megbabonáztak, a nyílhegyet a markában szorongatta, a keze Marguerite vérétıl volt iszamos. – Mozduljon! – tolta meg Astrid két gyerekkezével. – El az útból, tökfej, hacsak nem akarja, hogy elvérezzen! – Astrid, drágám! – tiltakozott a hátuk mögött csendesen a szobába lépı Oliver. – Hallgass, te bolond! Tedd magad hasznossá, szólj, hogy forraljanak vizet, és tegyenek bele egy marék sót! Míg Oliver távol járt, Astrid vastag vászonlapokat hajtogatott, és határozottan a sebre szorította ıket mindkét oldalon, hogy lassítsa a vérzést. Ezután a sebet lemosdatta a sós vízzel, míg biztos nem volt benne, hogy nem maradt ott anyagdarab vagy más egyéb. Miután tiszta vászonnal bekötötték a sebet, a komorna nyugtató növényi fızetet diktált Marguerite-be. Hosszú pillanatokig csak állt, fogta úrnıje kezét, és kisimította a hajtincseket az arcából. Amikor Marguerite végre elaludt, leült a háromlábú zsámolyra, és várt. Davidnek tucatnyi dolgot kellett volna elintéznie, de inkább hagyta ıket. Az ablakhoz lépett, ahol kitárták a zsalukat, és szétterpesztett lábbal, mellkasa alatt összefont karral kinézett rajta. Egy pillanattal késıbb a válla felett halkan megkérdezte: – Mit gondolsz? – Rendbe jön, ha a seb nem fertızıdik el. – Ha. – A férfi nem volt túl optimista. Túl sok kisebb sérülést látott elmérgesedni, viadalokon és csatákban szerzett, egyszerő karcolásokat. Több harcedzett katonával végeztek, mint bármilyen éles fegyver. Astrid rosszalló pillantást vetett rá. – Mi ketten ápoltuk önt, és gyorsan meggyógyult. A férfi ajkán feszült mosoly suhant át.
– Igaz. – Elmehet. – Astrid összefőzte rövidke ujjait, és összefonta a kezét az ölében. – Én itt maradok. – Nem mehetek. – Ahogy tetszik, uram. Rövid csend állt be, David hallotta az odalent morajló hangokat, madárdalt és a méhek lusta zümmögését. Eltőnıdött, nincs-e túl hővös Marguerite-nek, de a lány úgy aludt, mintha nem érezné. Vagy legalábbis azt hitte, hogy alszik. Annyira nyugodt volt, hogy megfordult, visszasétált az ágyhoz, és lenézett rá. Igen. A lány mellkasa emelkedett és visszasüllyedt. Még mindig. – Nem fog meghalni – közölte Astrid könnyed, együtt érzı hangon. – Majdnem meghalt. A nyíl közel járt, nagyon közel. Egy nyíl, amit… – Önnek szántak? Istennek hála, ön is megmenekült. És hála Olivernek. A görcsös fájdalom olyan gyorsan és erısen szorította össze David mellkasát, hogy alig kapott levegıt. Visszasétált az ablakhoz, és csípıjével féloldalt az alacsony padot formáló ablakmélyedés kövének támaszkodott. – Gondolom, jobban szerette volna, ha önt találja el – szólalt meg Astrid élesen. – De a lány nem hagyta volna. – Az isten szerelmére, miért ez az egész? Miért egyezett bele? Tudta, hogy terveznek valamit. Hallottad, hogy próbált figyelmeztetni. Vagy nem ez volt a szándéka? – De igen. Ami a miértet illeti, azt gondolta, ön nem hinné, ha rosszakat mond a comtesse-rıl, hanem saját szemével kell látnia. Ha nem látná, akkor a hölgy és a férje újra megpróbálhatták volna, amikor senki nem figyelmezteti. David nem szokott hozzá, hogy aggódnak érte. A teste és az elméje olyan szívós volt, hogy eszébe sem jutott, hogy Marguerite
féltheti. Azt is nehezen fogta fel, hogy a lány azt hitte, nem hallgatná meg, vagy nem hinné el, amit mond. Belesajdult a szíve. Celestine nem sokkal azután jött oda hozzá, hogy Károly király befogadta. Mint oly sok hölgyet az udvarnál, ıt is vonzotta vitézkedése a csatamezın, az ereje, a kitüntetései. Hamarosan rájött, hogy a nıt csak ezek a dolgok érdeklik belıle. Az ágyban követelızı és leereszkedı volt, szemérmetlenebb a legrosszabb ringyónál. A viszony – ha lehetett annak nevezni – tanulságos volt, de túlságosan hideg ahhoz, hogy sokáig érdekelje Davidet. Celestine sikoltozott és dobálta magát, amikor elhagyta. Meglepte, amikor széles mosollyal jelent meg Henrik udvarában. Tudhatta volna, hogy okkal teszi. Celestine belecsepegtette a mérgét Marguerite fülébe, de a lány nem dılt be neki, hanem arra használta, hogy a francia nı vesztét okozza. Bátor, okos, Marguerite, aki nem értette – talán soha nem is fogja –, mennyire az övé, és mennyire vágyik arra, hogy ı hozzá tartozzon. De az isten szerelmére, mit mővel? Hogy keveredett bele Henrik játszmáiba? Miért folytassa, ha így elveszítheti az egyetlen dolgot, amit valaha akart, az egyetlen embert, aki valaha jelentett neki bármit is? De mit tehetne most? Belekeveredett a Yorkok és a Lancasterek viszályába, és nincs más kiút, csak ha Henrik feloldozza. Feloldozás vagy halál.
16. FEJEZET
A
comtesse-rıl nem érkezett hír? Marguerite tette fel ezt a kérdést Davidnek az erdei incidens utáni harmadik reggelen. Egy ideje már gyötörte a kérdés, de Astrid nem tudta a választ, amikor pedig David a szobában volt, ı aludt, ha véletlenül felébredt, akkor a férfi aludt mellette a padlón, és nem akarta zavarni. – Nyomát sem láttuk az erdıben, ahol a támadás történt – válaszolta a férfi nyugodt, kissé távolságtartó hangon. – Ahol a comte elesett, vért találtunk, de ez minden. Elmenekülhettek azokkal, akiket ránk küldtek. Vagy elvitték ıket. Mindenesetre nyomuk veszett. – Téged nem aggaszt túlságosan – jegyezte meg a lány. – Nem. A comte és a comtesse majdnem megölettek téged. Nem érdekel, milyen sorsra jutottak. A páros elmehetett Henrikhez, aki mostanra bizonyosan Londonba ért, vagy hajóra szálltak Franciaország felé, hogy jelentsék az eseményeket VIII. Károlynak. A megtorlástól való félelem most jó messze tartja ıket Davidtól. Ez végtelen megkönnyebbülést jelentett Marguerite számára. Az ablaknál ülı férfit nézte. Miközben álom és ébrenlét között lebegett, ahogy gyakran látta ott, tökéletesen odaillınek tőnt. A reggeli fény rézsút esett az arcára, amitıl az feszültnek, szinte kísértetiesnek látszott. Marguerite csak néhány pillanatig tudta elviselni átható tekintetét. Lesütötte a pilláit, az ujjait nézte, miközben a takarót győrögette.
– Astrid mesélte, hogy elmondta neked… Már tudod, mit akartam tenni. A férfi oldalra billentette a fejét. – Ne gondolj rá többet! Csak azt sajnálom, hogy így ért véget. – Mire volt jó ez az egész? A francia király áll mögötte? Károly valahogy tudomást szerzett a célodról, és attól félt, hagyta kicsúszni a kezei közül Anglia trónjának valódi örökösét? – Tessék? Azt hiszed, hogy a comtesse vissza akart csábítani Franciaországba, vagy ha az nem sikerül, megkötöz és elcipel? – Valami ilyesmi. – Nem, hölgyem. Azok az emberek az erdıben azért lıtték ki a nyilaikat, hogy öljenek. Mi hasznomat látta volna Károly az Anglia elleni játszmájában, ha hullaként visznek elé? – Ne! – szólt rá a lány élesen. – Bocsáss meg, de a tények azok tények. – Sajnos – dohogta Marguerite, de nem nézett rá. – Szinte jobban szeretném, ha a francia király vendége lennél, még ha lakat alatt is, minthogy V. Edwardnak tettesd magad. A férfi haragos tekintettel nézett rá. – Azt hiszed, nem lenne baj, ha elfognának, mert az is jobb Henrik tervénél? Semmi értelme nem lett volna. Mint elıttem Henrik, amikor XI. Lajos vendége volt, túszként akkor lettem volna a leghasznosabb, ha bizonyos engedményekért cserébe átadnak az angol koronának. – Károly ezt tette volna? – Gondolkodás nélkül. – De a barátja voltál! – A lány mellkasa belesajdult, ahogy látta a férfi nyugodt, szinte fatalista belenyugvását az árulásba. David egyedül volt, annyira egyedül! – Igaz, de a koronája ragyogása sokkal kedvesebb a számára. Szívesen egyesítené Angliát és Franciaországot, nem számít, hogyan éri ezt el. – De nem tudjuk, hogy a comtesse Károlynak dolgozott-e.
A férfi felhúzta a lábát, lábfejét az ablakba tette, majd összefont karjával átfogta a térdét. Egyszerre kétkedı és érdeklıdı pillantással nézett a lányra. – Ki másnak? Mivel nem tudta szokása szerint a fátylát marcangolni, Marguerite felemelte a takaró csücskét, és azt rágcsálta. – Büszke asszony. Magának, bosszúból? – Hiú asszony – javította ki David. – De ha meg akarta bosszulni a múltbéli visszautasítást, miért várt ilyen sokáig? Évekkel ezelıtt volt köztünk valami. Az, hogy a férfi kész válasszal állt elı, elárulta, hogy gondolkodott ezen. A hangja azt nem árulta el, hogy zavarta-e ennek leleplezıdése. – Lehet, hogy mások céljait támogatta. – A yorkistákra célzol? Vagy valamilyen megállapodásra Halliwell örökösével? Ha igen, akkor el tudom képzelni, hogy arannyal gyızték meg. Nem olcsó vállalkozás fenntartani egy pozíciót a francia udvarban. Marguerite úgy érezte, David alábecsüli a nı féltékeny ragaszkodását és ebbıl fakadó haragját. De errıl hallgatott. – Talán Henrik volt az. Úgy döntött, tényleg te vagy a Plantagenet-trónörökös? – Szóval neki is van oka holtan látni engem? Látom, csak erre tudsz gondolni – válaszolta David ironikus csillogással a szemében. – Az megmagyarázná, hogy ennyi év után hirtelen miért döntött úgy, kiházasít. – A lány a vászoncsücsköt tépkedte, szinte a levegıbe beszélve, és maga sem hitt abban, amit mondott. – Nagyon sokáig nem tudott téged elérni, miután Franciaországban maradtál. Azt mondtad, hogy üzeneteket küldött, melyekben megkért, hogy térj vissza Angliába, de nem törıdtél velük. Lehet, hogy rájött, hogy a segítségedet kérem, ha házassággal fenyeget. – És hogy olyan biztos, hogy válaszolni fogok, mint hogy tél követi az ıszt. – A férfi elgondolkodó arckifejezéssel fordult vissza
az ablak felé. – Nem. Ebben az esetben Henrik sosem kockáztatta volna meg, hogy alternatív trónkövetelıvé tegyen. Sıt, köztudomású, hogy VIII. Károly támogatja Warbeck követelését, és gyanítom, hogy a comte úgy érezte, a bukásom hozná a legnagyobb hasznot a francia koronának. Mivel Celestine számára elınyös támogatni a férjét, ı is bekapcsolódott az intrikába; vagy talán épp ı javasolta. Biztosan tudta, hogy úgy tud a legkönnyebben megállítani, ha téged is belekever. – Úgy tőnik. – A lány elhallgatott, majd suttogva fejezte be. – Sajnálom, borzasztóan sajnálom! – Ne tedd! – A férfi feléje fordította a fejét, és ránézett. – Kihasználtak téged, de most már vége. Marguerite szája sarka legörbült. – Hagytam, hogy kihasználjanak. – Aggodalomból, félelembıl és ezernyi más okból, melyek többé nem számítanak. – Túl kedves vagy! – Kiabáljak, átkozódjak, fenyegesselek fenyítéssel? Ostobaság lenne, mert tudtam, mi készül, de nem tettem semmit, hogy megakadályozzam. A lány émelyegni kezdett. – Tudtad? Mégis honnan? – Hallottam, ahogy Celestine-nel beszéltetek errıl, fent a bástyákon. – De akkor… – Marguerite-nek majdnem elakadt a szava – miért lovagoltál ki velünk? – Nem hittem el, hogy ártanál nekem. – A férfi vállat vont. – Ha megtetted volna, nem számított volna, mi történik azután. – Bíztál bennem. – A lány a többire gondolni sem akart. A férfi arra célzott, ha elárulta volna, nem számított volna, hogy él-e vagy meghal. David felegyenesedett, és elindult felé. Letérdelt az ágy mellé, és óvatosan, nehogy megrántsa a bekötözött karját, megfogta a kezét.
– Igen, bíztam benned, ahogy te is mindig bíztál bennem. Mi, édes Marguerite-em, sosem bántjuk egymást. Ez nem igaz, gondolta a lány, miközben lesütötte a szemét. Legalábbis nem teljesen. A férfi fájdalmat okozott azzal, hogy olyan házasságot ajánlott, mely csak a védelmét és a nevét ígérte. Fájdalmat okozott minden egyes alkalommal, amikor elhúzódott tıle, és hagyta, hogy valami többre vágyjon mellette, a teljességre, amit a férfi nem ad meg neki, és nem fogadja el tıle. Nem szándékosan teszi, így nem róhatja fel neki. A férfi azt hiszi, hogy a kedvére tesz. – Marguerite? – Nem, nem bántottuk egymást. Nem szándékosan. – Egy pillanatra a férfi szemébe nézett, aztán újra lesütötte a szemét. – Mindazonáltal te kaptad a nekem szánt nyilat. A fájdalomért a bocsánatodért esedezem. – Az én hibám volt. A férfi a hüvelykujjával végigsimított a lány kézfején; a mozdulat megnyugtató, mégis különös módon csábító, finoman izgató volt. – Nem lett volna szabad beleegyeznem a versenybe, és nem is tettem volna, csak jó ürügynek tőnt sokkal gyorsabban elérni a várat. A lány hamiskásan elmosolyodott. – Én is erre gondoltam. David megkereste Marguerite pulzusát a csuklója alatt, és gyengéden megnyomta. A lány egy pillanatra arra gondolt, hogy máshol érinti meg ugyanezzel a magabiztos gondossággal. A vágyódás az altestében arra késztette, hogy kicsit megmozduljon a matracon. – Azt is sajnálom, hogy belerángattalak ebbe az ügybe – folytatta a férfi. Hangja halkan morajlott. – Nagyobb biztonságban lettél volna Henrik mellett, mégis azt hittem… – Igen? Mit gondoltál? – érdeklıdött a lány, amikor David elhallgatott. A férfi mélykék szemével a szemébe nézett.
– Attól féltem, hogy a megtorlás céltáblája leszel a tetteim miatt, és tússzá válsz. – Tússzá? – Meg lett volna kötve a kezem, ha a yorkisták kezére kerülsz. És ha az életemet kérik a tiedért cserébe? – David belenyugvó-an vállat vont. – Megtetted volna? – kérdezte a lány, bár a szavak késként döftek belé. – Életedet adtad volna az enyémért? David nem válaszolt azonnal, hanem lehajtotta a fejét, és ajka végigsimított Marguerite ujjpercein. – Azt hittem, jobban védhetlek, ha mellettem vagy. Tévedtem. – Vagy nem. Ki tudja, mi történt volna, ha Henrikkel maradok. – Westminsterben biztonságban lettél volna, és nem itt feküdnél gyötrıdve. – Annyira nem fáj. – Hazudsz – közölte a férfi higgadtan. Marguerite szabad kezével megérintette az arcát, ahol aranyló borosta pelyhedzett. Puha, aranyvörös hajtincs hullott elıre a halántékánál, visszasimította, és betőrte a füle mögé. Mélyrıl fakadó vágyat elégített ki benne, hogy így érintheti a férfit, közben teste felforrósodott és mintha olvadni kezdett volna. David szemöldöke és szempillája sötétebb volt a hajánál, de a végeknél aranyszínővé szıkült, pupillája körül világosabb és sötétebb kék vonalkák húzódtak, melyeket csak közelrıl lehetett látni. Vele nagyon gyengéden bánt, de látta azt a kemény, kérlelhetetlen oldalát is, amit másoknak mutatott. Az ereje nem kiabálásból és tombolásból fakadt, hanem belülrıl, alapvetı magabiztosságból. Harcos volt, akivel veszélyes szembekerülni. Mégis úgy viselkedett, mint egy herceg, akinek királlyá kellene válnia. Úgy nézett ki és úgy viselkedett, mint egy Plantagenet, és a jelképüket is magán viselte. Tényleg egy közülük, valóban IV. Edward fia, és nem röpke viszonyból született vadhajtás? Valóban az
egyik eltőnt ifjú? Micsoda szörnyő igazságtalanság lenne, ha Henrik arra használná, hogy megtartsa azt a trónt, mely jog szerint az övé. Ha az imposztor Warbeck állítólag Richárd, IV. Edward kisebbik fia, akkor David Edward, akit atyja halála után V. Edwardnak kiáltottak ki, amikor még csak kisfiú volt. Csak így történhetett. Ez a gondolat attól a pillanattól kezdve üldözte, motoszkált az agyában, mióta David erıtıl duzzadva, büszkén Henrik arcába vágta, hogy Plantagenet. Tudni akarta, hogy közelebb állt-e ez az igazsághoz, mint gondolta volna. Valakinek valahol tudnia kell az igazat. Valahogy ki kell deríteni. Ha bebizonyosodna, lojalitásból el kellene mondania Henriknek. Mindazok után, amit érte és a nıvéreiért tett, nem hagyhatná tudatlanságban. Mit tenne Henrik, ha minden kétséget kizáróan bebizonyosodna, hogy David a trón jogos örököse? Lehetetlen volt megjósolni. Bizonyára az lenne a legkevesebb, hogy elvenné Davidtıl a feladatot, hogy ossza meg a yorkista erıket. Muszáj így történnie. David máskülönben sosem térne le a számára kijelölt útról. Szavát adta Henrik királynak, és nem szegné meg, ezt már a legelején tudhatta volna. Ha a király elbocsátaná Davidet, akkor elegánsan, a becsülete csorbulása nélkül fogadhatná ezt a fordulatot. Élhetne tovább, mint eddig. Visszatérne Franciaországba, vagy Angliában maradna, de örökké végezhetnének a hercegekkel és királyokkal. De elıször fényt kellene deríteni a születése körülményeire. A zárdában kezdhetné, ahol David nevelkedett. Az ottani apácarend bizonyára vezetett nyilvántartást a gondjaikra bízott gyermekekrıl. Ha nem, akkor a zárdafınöknı emlékezhet a körülményekre. Nem ártana megkérdezni. Szerte Európába küldött üzeneteket, hogy Davidet magához hívja. Anglián belül könnyebb lenne hasonlót véghezvinni. Nem kell elhagynia a várat, sem nagydobra verni. Csak papírra vetni az üzeneteket, és türelmesen várni a válaszokat.
Holnap nekikezd. Nem lenne különös, ha bizonyíthatná, hogy David, Anglia legkevésbé hamis trónkövetelıje inkább király, mint az, aki éppen a trónon ül? *** David tudta jól, hogy Marguerite készül valamire. Elgondolkodó kifejezés ült az arcán, állát elszántan felszegte. Mindig is az volt az egyik vonzereje, hogy amit gondolt és érzett, tükrözıdött kifejezı arcán. Azt kívánta, bárcsak tudná, pontosan mi jár a lány fejében, hogy megakadályozhassa. Nem tudott volna elviselni még egy orvtámadást. A gond az, hogy nem maradhat itt, hogy kiderítse. Most, hogy a lány jobban lett, vissza kell térnie a tervéhez. Létfontosságú találkozókat halasztott el olyanokkal, akik úgy tettek, mintha támogatnák, pénzzel, emberrel és fegyverekkel látták el, hogy ügye erısnek és terve kivitelezhetınek tőnjön. Tartania kell az idıpontokat, ha meg akarja ırizni a lendületét. Maga is győjtött néhány támogatót. Változásra kész fiatalembereket, akik belefáradtak a régi rezsim ügyeibe, abba, hogy a hatalom egyik kézbıl a másikba kerül, ami nemestıl, kereskedıtıl, gazdagtól és szegénytıl egyaránt elrabolta a békés jövıt. Senki sem gyarapodhatott, míg a válla fölött a következı megszálló érkezését lesi, hogy mikor kerekednek fölébe a yorkisták a Lancasterpártiaknak, vagy a Lancaster-pártiak a yorkistáknak. A közemberek annyira belefáradtak a háborúba, hogy készek voltak megéljenezni bárkit, aki megígéri, hogy többé nem vonulnak át seregek a földjeiken és mezıiken, nem viszik el az egész termést, és nem erıszakolják meg hitveseiket és lányaikat. David úgy gondolta, kész véget vetni ennek, pedig gyerek volt még, amikor kezdıdött. Henrik mennyire áll készen a békére?
Ha túléli a yorkista felkelést, ha Henrik gyızedelmeskedik, és tartja a szavát, akkor Marguerite hajadon maradhat. Elkíséri a lányt az egyik, apjától örökölt birtokra. Ha Marguerite beleegyezik, ott névleg feleségül veszi. Ha nem, akkor intézıje és ırsége parancsnoka lesz. Vigyázni fog rá, amíg él. Ha esetleg a lány saját akaratából úgy döntene, hogy más férfihoz megy hozzá, akkor elhagyja, és visszatér Franciaországba. Elhagyná, mert képtelen lenne más férfivel látni ıt, nem tudná elviselni, hogy másnak szül gyermekeket. Visszatérne a lovagi tornákra és háborúkba, ahol hírnevet szerzett. Egyáltalán nem számít, hogy azután mi történik. – Mikor indulsz? Marguerite kérdése annyira egybevágott a gondolataival, hogy kellett egy pillanat, mire rájött, hogy azt kérdezte, mikor hagyja el a várat. Ránézett, azon tőnıdött, vajon a lány miért akarja tudni, közben összeszoruló szívvel vette észre a fájdalom és az aggodalom szeme alatt húzódó árnyait. – Reggel – felelte. – Olyan hamar? Nem várhatnál még néhány napot? – Már úton kellene lennem. Azt mondják, Warbeck készen áll a támadásra, részben azért, mert fél, hogy átállnak az emberei. – A lány ujjainak gyengéd érintésére David ereiben felforrt a vér, forróbbra, mint abban a meztelen, táncoló lányokkal teli teremben, ahol egykor Itáliában megfordult. Szinte bőnös örömöt érzett. – Úgy érted, átállnak hozzád. – Azt mondják. A lány szája sarka halvány mosolyra húzódott. – Jó érzés lehet, hogy hajlandóak ezt megkockáztatni. – Az lenne, ha nem lenne ennyire hiábavaló. – David elkapta a lány ujjait, melyek a hajába túrtak, és haladtak tovább a tarkóján, végig a gerincén. Kezében a kezével folytatta. – Maradnék, de a lázad elmúlt, és a sebed is egész szépen gyógyul. – Tudom – motyogta a lány. – Mikor jössz vissza? David a vállát vonogatta.
– Ki tudja? Attól függ, hányan győlnek a zászlóm alá, és mi hírt hoznak azokról, akik még csatlakoznának. – Csalódottak lesznek – ez a rengeteg ember –, ha lemondasz a trónigényedrıl. Remélem, Henrik nem lesz túl kemény velük, mert téged követnek. A férfi halványan elmosolyodott, mert annyira jellemzı volt a lányra, hogy mások sorsára gondol, ha ennek vége lesz. – Lesz elég gondja azokkal, akik Warbeckkel lovagolnak. – Reméljük – grimaszolt a lány a gyızelmet követı, elkerülhetetlen vérontás gondolatára. A nıi gyöngédség tökéletes ellenszer a halál gondolatára. Davidet elöntötte a vágy, hogy a karjába vegye, nyaktól térdig magához szorítsa. Bele akart temetkezni, mindennél erısebben akart abban hinni, hogy a lány érintése szebbé teszi azt, amire készül, és abban is, hogy neki nem esik bántódása. Mellette feküdni a keskeny ágyban, meztelenül egymáshoz simulni földi paradicsomnak tőnt a számára, amiért a lelkét is odaadta volna. Micsoda édes kárhozat! Csak az esküjét kell elárulnia érte. Ez minden. – A lovaglásról jut eszembe – szólalt meg elszorult torokkal, miközben elengedte a lányt, és felállt. – Jobb, ha megyek és ellenırzöm, hogy minden készen áll-e. – Igen, azt hiszem – Marguerite az arcát fürkészte. – Ugye nem felejtesz el elbúcsúzni? – Nem. Nem felejtem el. Valójában azt felejtené el utoljára. A búcsúzás jelentette számára a legtökéletesebb ürügyet, hogy átölelje, megcsókolja a lányt. Sosem mulasztaná el felkeresni ıt. Még akkor sem, ha belehalna. Amikor leért a nagyterembe, Olivert kereste az egybegyőltek között. Néhány férfival kockázott. Apró biccentéssel magához hívta. – Olyan gondterhelt az arcod, mint a rendfınöknınek, aki csak egyetlenegy apácának parancsolgathat – közölte Oliver, amint hallótávolságon belülre ért. – Valami baj van?
– Pont ugyanezt akartam kérdezni tıled. Astrid mondott valamit arról, hogy mi foglalkoztathatja Marguerite-et? – Leszámítva a két lyukat karján, és hogy majdnem megöletett téged? Semmi az égvilágon! – Egyáltalán nem öletett meg majdnem. Az a saját ostobaságom volt. Oliver égnek emelte a kezét. – Te mondtad, nem én! David nem törıdött a csípıs megjegyzéssel. – Astrid nem említett semmit arról, mi az úrnıje szándéka, miután rendbe jön? – Kérdezzem meg? Akarod? – Ha meg tudod tenni anélkül, hogy túl nagy feneket kerítenél a dolognak – egyezett bele a férfi. – De késedelem nélkül, mert holnapra tudni akarom a választ. – Mielıtt indulunk – tisztázta Oliver. David bólintott, de aztán megérintette a férfi karját, amikor az elfordult. – Várj! Azt hiszem… Oliver lépés közben megállt, kérdın felvonva egyik szemöldökét. – Te itt maradsz. Bármit teszel is, ne engedd, hogy Marguerite nélküled lépjen ki a kapun, ne veszítsd szem elıl, és ne engedj senkit a közelébe! Oliver összehúzta a szemét. – Azt hiszed, veszélyben van? Vagy… – Nem tudom. De képtelen vagyok megtenni, amit meg kell tennem, ha amiatt aggódnom, hogy inzultálják ıt, vagy történik vele valami, amíg távol vagyok. – Értem. – Magyarázd el neki! Értesd meg vele, hogy a vár közelében kell maradnia. – Nyugodj meg, vigyázok rá! David összehúzott szemmel nézett rá.
– Bizonyos távolságból. Oliver felnevetett. – Ó, az világos! – Jó! – morogta David, de valójában képtelen volt szabadulni az aggodalomtól. – Jó.
17. FEJEZET
M
arguerite az elsı üzenetet a David távozását követı napon küldte el. Nem volt egyszerő feladat. Bal kezével le kellett nyomnia a pergament, hogy egy helyben tartsa, ettıl lüktetett a felkarja. Csak néhány sort tudott leírni, majd szünetet kellett tartania. Az erıfeszítés elterelte valamennyire a figyelmét a sérülés okozta fájdalomról, és ösztönzıleg hatott. Hamarosan újra használhatja majd a karját. A levelet megszórta homokkal, majd visszaöntötte a maradék finom homokszemeket a dobozba, és Oliverre nézett, aki az ablakban ült, és lantot pengetett. Magához hívatta a keskeny asztalhoz, amit a levelezéséhez hozatott a szobába, és elmagyarázta a tervét. – Fogadja legalázatosabb bocsánatkérésem, milady – kezdte a férfi, miközben úgy nézett a kezében tartott lantra, mintha még soha életében nem látta volna –, de az ön közelében kell maradnom. Sir David parancsa. A lány megdöbbent. – De miért? – Hirtelen eszébe jutott valami, és a homlokát ráncolta. – Ön nem fogoly. – Még nem, milady, de az leszek, ha csıdöt mondok. – Csıdöt mond? – kérdezte Marguerite gyanakodva. – Ha nem vigyázok önre, milady. Vigyáznom kell önre, nem veszíthetem szem elıl. – Tehát én vagyok fogoly. – Nem, milady, dehogy! – rémült meg a férfi. – Oda mehet, ahová akar, de nem egyedül. – Ön a testıröm.
– Részben, ahogy azóta az voltam, amióta elraboltuk önt útközben. Nem változott semmi. A lány elgondolkodott a hallottakon. Ez ıszinte beszéd volt. – Lássuk, jól értem-e. Ha el kellene mennem Londonba, Westminsterbe, ön köteles lenne elkísérni. Oliver szomorúnak látszott. – Milady… – Válaszolj, tökfilkó! – nézett fel rá Astrid, aki éppen Marguerite fátylának szakadt sarkát stoppolta. – Nem biztonságos! – A férfi legyızött pillantást küldött az aprócska szolgáló felé, és nehezen lehetett eldönteni, hogy hozzá vagy Marguerite-hez beszél-e. – Nem biztonságos válaszolni? – Nem biztonságos odamenni! – felelte a férfi bıszen, miután visszafordult. – Mindenáron meg kell védenem önt! – Be vagyok zárva egy várba jó néhány katonával, nem igaz? – David embereinek felével – értett egyet a férfi, határozottan bólintva. – Ennél hogyan lehetnék nagyobb biztonságban? – Nem számít. Önnel kell maradnom. – Mert David azt mondta. Értem. – Marguerite az ujjaival dobolt az asztallapon. – Ám legyen! Megbízható emberre van szükségem, hogy elvigye ezt az üzenetet. Még két katonára, akik vele lovagolnak, ha esetleg gond adódna. Gondoskodik róla? – Három? Három ember kell ahhoz a feladathoz, amit egyedül kellett volna elvégeznem? – A férfi felháborodása komikus volt, legfıképp mert egyértelmően a megkönnyebbülésbıl fakadt. – Nem érzi megtiszteltetésnek? – Oliverre rábízhatja a feladatot, gondolta Marguerite. Ami a többieket illeti, remélhetıleg a három ember mindegyike emlékezteti a másik kettıt, hogy gyorsan teljesítsék a megbízatásukat. – Hatalmasnak – A férfi akkora lélegzetet vett, hogy kidülledt a mellkasa. – Azt hiszem, tudom, kiket küldjünk, milady.
– Ebben biztos voltam. Jegyezze meg: várják meg a választ, és lovagoljanak vissza! – Bene, így lesz! – Gondoskodjon róla, vagy legközelebb Astridot küldöm! Az olasz ferde pillantást vetett arrafelé, ahol a komorna varrásával az ölében figyelte ıket. – Nem küldhetné most, katonákkal vagy anélkül? Marguerite önkéntelenül felnevetett. – İt nem nélkülözhetem. Szükségem van a segítségére az öltözködésnél a merev karom miatt. – Kissé megemelte. – Ráadásul tudja, hogy ha nem lenne itt, úgy hiányolná, mint a reggeli sörét. – Hozzá lehet szokni a hiányához – közölte Oliver makacsul, és újra az ablak felé pillantott. – Csirkefogó! – közölte Astrid minden indulat nélkül, miközben csomót kötött, és éles fogával elharapta a fonalat. –Tudod, hogy szeretsz! – Szó sincs róla! – tiltakozott Oliver. – Ha! De igen, szeretsz! Akarod a testem. Tudni akarod, milyennek alkottak a szoknyák alatt. A férfi könyörgı szemekkel nézett Marguerite-re. – Milady, hallja ezt? – Tudja, hogy ön kezdte – közölte a lány részvétlenül. Hátralökte a zsámolyát, felállt és otthagyta ıket. Majd két hétbe telt, míg megkapta a választ. Nemleges volt. A Westminsterhez közeli zárda fınökasszonya, ahonnan David inasnak állt egy bırcserzıhöz, mielıtt Braesford megmentette, sajnálkozott, hogy nem tud segíteni. İ személy szerint nem tudott szıke hajú, kék szemő gyermekrıl, aki a zárdában született több mint húsz évvel ezelıtt, majd megbélyegezték a vállát. Bár abban egyetértett, hogy emlékezetes esetnek kellett lennie. Azonban ı csupán öt esztendeje foglalta el a pozícióját, azután vette át, hogy az elızı fınöknı meghalt az izzadásos kórban. Számos idısebb apácával beszélt azonban, akik ott laktak a kérdéses idıpontban. Jól emlékeztek egy
David nevő fiatalemberre, aki olyan bélyeget viselt, mint amilyet Lady Marguerite leírt, de ı fiúként került hozzájuk, nem csecsemıként. Valamilyen különös gondatlanság folytán nem találtak semmilyen iratot az érkezésérıl, így a tisztelendı anya nem tudta pontosan megmondani, mikor került a Szent Teréz zárdába. Sajnálkozott, hogy nem tudott többet segíteni. Marguerite csalódott volt, de nem kedvetlenedett el. Gyanította, hogy nem lesz könnyő feladat. Újra asztalhoz ült, négy új levelet írt, és elküldte azokba a kolostorokba, melyek egy-napnyi távolságra voltak Londontól. Újabb két hét és még néhány nap vánszorgott el, mire a három küldönc – bruges-i férfiak, akik évek óta szolgáltak David és Oliver mellett – visszatért. Porosak, izzadtak, kimerültek voltak, és nem azon a lovon ültek, mint amin elindultak. Marguerite alig adott idıt, hogy szószólójuk megigyon egy kupa sört, máris érte küldetett. – Hozott számomra választ? – kérdezte abban a pillanatban, amint a férfi megjelent. – Igen, milady. – A férfi az övén lógó erszényben kotorászott, és egy összegyőrt tekercset húzott elı, viaszpecséttel a szélén. – Ez mi? – kérdezte Marguerite, miközben átvette az üzenetet a férfitól. A mellette álló Oliver elırelépett, amikor a küldönc makacs pillantást vetett a lányra. – Az elsı három zárdában a szipirtyók értésünkre adták, hogy jobb dolguk is akad, mint nyomon követni minden egyes küszöbön hagyott, névtelen kisbabát. A negyediknél szintén. Onnan épp indulni akartunk, amikor utánunk szaladt egy hályogos szemő apáca. Azt mondta, egyik zárdából a másikba járt a hír, hogy valaki egy bizonyos, sok éve született gyermek után tudakozódik. Marguerite nem számított erre a fejleményre. Persze sejthette volna. A szokatlan, határozott kérdések egy talált gyermekrıl felkeltik a kíváncsiságot. Bár a zárdafalak mögött csendes és visszafogott élet folyt, a rend különbözı zárdáinak lakói rendszeresen beszéltek egymással.
Csak abban reménykedett, hogy a pletyka a szők vallási közösségen belül marad. Nem szívesen gondolt arra, mi történik, ha külföldön is elterjed. – Mondott valamit önnek az asszony? – érdeklıdött. A hírnök hajából por szállt fel, amikor megrázta a fejét. – Ennél többet nem mondott, csak átadta a levelet, aztán elfutott, mintha ördögfattyak kergetnék. Marguerite remegı ujjakkal törte fel a pecsétet, és bontotta ki. Az írás egy vallási tárgyú kéziratból kitépett, győrött pergamennek látszott. Valamilyen furcsa tintával írtak rá, olyan halványan, hogy alig lehetett elolvasni. Az ablakhoz lépett, és a fény felé tartotta. A szavakat rosszul formálták, pontatlan helyesírással, de értelmük világos volt. Egy idıs apáca, Beatrice nıvér, aki összebarátkozott a szöveg írójával, amikor az még csak novícia volt, különös történetet mesélt egy kisbabáról, aki az lehet, akit keresnek. Beatrice nıvér szabadabban beszélhet most, mert a történet már régóta terheli a lelkiismeretét. Ha hallani szeretnék, akkor késlekedés nélkül oda kell menniük, mert a jó nıvér hajlott korú, és hamarosan elhagyja ezt a világot. Marguerite bıséges jutalommal elbocsájtotta a hírnököt és társait. Miután a férfi távozott, a lány a hüvelykujjával ütögette a pergament. Nem maradt sok gondolkodnivalója. El kell mennie. Egy hónapnyi pihenés után a karja szinte teljesen rendbe jött. Néha fájt éjszaka, de úgy gondolta, tudja kezelni a gyeplıt. A vár tud nélkülözni egy osztagnyi katonát, hogy elkísérjék. Oliver természetesen vele tart, ahogy Astrid is, mivel egyikük sem tőrné el, hogy itt maradjanak. Holnap hajnalban indulhatnak. David nem örülne. De David nincs itt. Ha itt lenne, és nem a király ügyében járna távol, akkor az utazásra sem lenne szükség. – Oliver – fordult az olaszhoz határozottan. – Nem, milady. Tudom, hogy szeretne beszélni a levél írójával, de lehetetlen.
– Nem vele, hanem mással, aki többet tudhat. – Néhány szóban összefoglalta a levél tartalmát. – Túl veszélyes elmenni, milady. A fél vidék fegyverben van az imposztor miatt, és önnek sejtése sincs, kivel akadhat össze útközben. Az életemmel játszom, ha a vár falain kívülre engedem önt. David meg fog ölni, az biztos. – Engedi? – kérdezte a lány a legelıkelıbb hanghordozásával. – Bocsásson meg, milady, de… – Nem állíthat meg! A magam ura vagyok, nincs atyám, bátyám, férjem, sem más férfi, aki uralkodna rajtam. – De jólesett kimondani ezeket a szavakat! Mintha nagy súly gördült volna le a válláról, az elvárások, tilalmak és annak súlya, hogy mások diktáljanak neki. Nem számít, mi történik ezután, soha többé nem veti alá magát egy férfi akaratának sem. – De Lady Marguerite, csak gondolja végig a helyzetemet! – nyögte Oliver. Astrid megállt Marguerite mellett. Úrnıje arcába nézett, a szeme ragyogott. Aztán Oliverre pillantott, majd csicsergı hangon így szólt: – Lady Marguerite átérzi a helyzetedet, te agyalágyult, de a célja fontosabb! A saját ügyében jár el, nem férfidolog! – A király nem fog örülni. – Mi sem örülünk ıneki, ha már itt tartunk! – tiltakozott Astrid. – Mit tesz ı azonkívül, hogy a saját céljaira használ minket? Lódulj és készülıdj, vagy az úrnımmel nélküled indulunk el! Oliver hízelgett, fenyegetızött, göndör haját tépte, de hasztalanul. A végeredmény nem lehetett kétséges. Hajnalban indultak fárasztó utazásukra. Mivel a katonák diktálták az iramot, nem poroszkáló királyi séta volt a vidéken, hanem versenyfutás, hogy minél gyorsabban eljussanak az északnyugatangliai, yorkista vidékrıl Délkelet-Londonba. Útjuk temérdek pénzbe és rengeteg átkozódásba került. Friss lovakra volt szükség, hideg élelemre, kemény vánkoson kellett aludniuk. A harmadik nap végére Marguerite kénytelen volt felkötni a karját, a következı két
napon mégis minden patakoppanásra fájdalom nyilallt az ujjhegyeibıl a gerincébe. Már majdnem beismerte, hogy ez a vállalkozás meghaladja az erejét, amikor végre elérték a zárdát, ahol Beatrice nıvér élt. Csendes épületegyüttes volt, körülötte juhok legeltek, tehenek bıgtek, a falak – melyeket a vikingek elleni védelmül építettek évszázadokkal ezelıtt – különösebb kényelem és szépség nélküli épületeket zártak körül. Állt ott egy normann templom, négyszöglető toronnyal, a hálótermek fala pedig hosszúkás, zárt, kerengıs belsı udvart fogott körbe, melyben egy főszerkert kapott helyet. Ezenkívül a századok során melléképületek sorát toldották hozzá gyakorlatias megfontolásokból. Mivel egy mocsár szélén helyezkedett el, bıven jutott nád a tetıfedéshez, és megtermett ezernyi más növény, hogy a test élénk és munkabíró maradjon. A fınökasszony gyakorlatias hölgy volt. Amikor meghallotta, hogy egy bizonyos, idısebb apácával akarnak beszélni, gyorsan, különösebb kíváncsiskodás nélkül intézkedett. Ezt talán Marguerite bejelentésének köszönhették, miszerint a király ügyében járnak. De az is lehet, hogy túlontúl elfoglalt volt ahhoz, hogy érdekeljék egy haldokló visszaemlékezései. Marguerite-et Oliverrel és Astriddal szorosan a nyomában egy négyszöglető szobába vezették. Tágasabb volt a legtöbb ilyen helyiségnél, és a kertre nézett az ablaka, de a kényelemmel nem sokat törıdtek, mindössze egy sarokban álló térdeplı alkotta a berendezést. Odakint méhek döngicséltek a virágzó gyógynövények között, melyek édes, átható illata beáramlott a szobába, ahol a keresett hölgy haldoklott. Az öregkor és a betegség összetéveszthetetlen szagából, melyet a növények friss illata sem nyomott el egészen, biztosnak tőnt, hogy közeli halál vár rá. Az ágyon fekvı asszony rózsafüzért pergetett bütykös ujjai között, mintha megállás nélkül imádkozna. Kedves arcán a vékony bır sima volt, kivéve a fájdalom barázdáit szája két oldalán. Mélyen ülı
szemeit elhomályosította a kor. Elıször izgatott és rémült lett, aztán megnyugodott, amint megtudta látogatásuk okát. – Dicsértessék a mi Urunk, hogy eljöttek! – suttogta alig hallhatóan. – A fájdalom az oldalamban egyre kínzóbb, és hamarosan végez velem. Most, hogy eljöttek, nyugalomra lelhetek, tudván, hogy igazságot tesznek. – Igazságot? – kérdezte Marguerite, közelebb lépve az ágyhoz. Oliver és Astrid követte. – Sokáig vártam, oly sokáig, hogy már feladtam a reményt. Annyi halál, oly sok, s mind a semmiért. Szünet nélkül imádkoztam… – Igazságot? Miért? – Marguerite mellkasát izzó parázsként égette a félelem, hogy az asszony elkalandozik, nem tud mondani nekik semmi lényegeset, mert azt sem tudja, mit beszél. – Úgy érti, kiért. Szegény Lady Eleanorért, aki nem érdemelte meg, hogy így kihasználják és elárulják. Joseph atya azt mondta, a paráználkodás bőnébe esett, ezért feküdt itt gyermekágyba. Voltam olyan vakmerı, és megkérdeztem, hogyan lehetséges ez, amikor megvolt a papír, mely szerint frigye elnyerte az egyház áldását. Ráadásul az a férfi ejtette teherbe, akit királyként egy nı sem mert visszautasítani. – Királyként? Úgy érti… – IV. Edward király, bár most már halott, sok éven át uralkodott. Ó, igen, és az édes Lady Eleanor! Utána elküldték ıt. Azt hallottam, hogy a norwichi kolostorba. Ott halt bele a szégyenbe és a szívfájdalomba. – Az idıs asszony vaksi tekintete az ablakra vándorolt, miközben sápadt, vértelen ujjai tovább forgatták a fekete gyöngyöket a kezében. A halk kattogás zenének tőnt az álmosító csöndben. – Néha eltőnıdöm, nem segítették-e a halálba. – Úgy érti, a házasság miatt? – Marguerite mély lélegzetet vett, és szinte érezte, hogy Oliver és Astrid komor pillantást vált a háta mögött. – Igen, a szerzıdés miatt. Szegény bárányka, a vılegénye, akit mindenki a férjének tekintett, helytelen viselkedésre csábította, csak
hogy aztán félrelökje, amikor a Woodville nı után vágyakozott. Titokban kötött házasságot azzal a boszorkánnyal, mert félt, hogy Lady Eleanor szót emelne ellene. Mintha valaha is tett volna ilyet. Ahhoz túl büszke volt, még akkor is, ha a családja nem kapott királyi kegyet, hogy félreállítsák. Astrid tágra nyílt szemmel nézett az asszonyra. Emlékezett rá, amikor annak idején, amikor III. Richárd király lett, a történet nagy része kitudódott. Richárd arra használta ezt a mesét, hogy a parlament Edward Elizabeth Woodville-tıl született gyermekeit törvénytelenné nyilvánítsa, ez volt az elsı lépése, hogy megkaparintsa a bátyja trónját. Nem sokkal késıbb két ifjú unokaöccsét, Edward fiait látták játszani Tower-béli szobájuk elıtt, aztán soha többet. Kapóra jött, hogy Lady Eleanor Butler elhunyt a kolostorban. De ennek nem sok köze volt ahhoz, amiért Marguerite idejött. – Mi történt a babával? – kérdezte, és kissé felemelte a hangját, hogy az apáca gondolatai visszatérjenek a múltból. – Fiú volt? Ha igen, mi lett vele? – Fiúgyermek, igen, csodaszép, puha, rekettyesárga fürtökkel és kék szemekkel. Ott voltam, amikor megszületett. Én segítettem a világra, segítettem, hogy felsírjon, de kétlem, hogy jól tettem. Marguerite a homlokát ráncolta. – Miért mondja ezt? – Tessék? Ó, az apja is ott volt, hogy lássa a születését. Edwardnak nevezte el, maga után. Aztán elvitette, és rátetette a jelét. Hogy sírt az a szegény kis apróság, kész gyötrelem volt hallgatni! Hogyne sírt volna, ha fájdalommal köszöntötték abban a pillanatban, amikor a világra jött. A saját apja parancsolta rá azt a nagy, rusnya billogot, a saját dicsıítésére. Oliver suttogva átkozódott. Astrid a szájára szorította a kezét, mintha el akarna fojtani egy kiáltást, vagy hogy legyızze rosszullétét.
Marguerite szíve belesajdult a történetbe, mintha összefacsarta volna a David bırébe égetett bélyeg kínja. Ugyanakkor lázas izgalom lett úrrá rajta. Egy jel, egy billog, egy Plantagenet-király parancsára. Jól tette, hogy követte ezt a nyomot. Igaza volt, hogy idejött. – Edward tette? – Bénult nyelve alig tudta megformálni a szavakat. – De miért? Miért? A rózsafüzér szemei gyorsabban peregtek, jelezve az idıs asszony zavarát. – Kisfiú volt. Edward addigra már elvette a Woodville nıt, de még nem ejtette teherbe. Azért jelölte meg a babát, hogy felismerje, ha nem születne több fia. Pökhendi, önzı ember, aki így használ egy gyermeket. Megérdemelte, hogy Elizabeth Woodville-tıl született fiai nem soká élték túl. – Úgy érti… A hercegekre gondol a Towerben? – Hát nem gondol rájuk mindenki, aki tanúja volt azoknak a szörnyőséges idıknek? Sajnálták azokat a fiatal fiúkat, akiknek az élete oly hamar és ok nélkül ért véget. – Az apáca szép, öreg szemeibe könnyek győltek. – Mit törıdnek a gyermekek a koronával? Engedni kellett volna ıket gondtalanul nevetni és játszani. De nem, azzal, hogy megszülettek, puszta sakkfigurává váltak, és egy másik király nagyravágyása miatt haltak meg. – A megégetett gyermekkel mi lett? – Marguerite visszafojtott lélegzettel várt a válaszra. Oly sok minden függött ettıl. Az idıs arcon düh jelent meg. Ide-oda forgatta a fejét a vékony párnán. – Jaj, szegény kicsike! Néhány évvel késıbb elküldték, de nem tudom, hová. Azt mondták, valahová a király közelébe, ahonnan szükség esetén elı lehet hozni. A zárda, ahol Braesford rátalált Davidre, csupán kıhajításnyira volt a Westminster palota hátsó kapujától. Tényleg közel volt, kényelmes távolságban. Miközben Marguerite erre ráébredt, Astrid megrángatta a ruhája ujját. Lehúzta magához, és valamit a fülébe súgott.
Marguerite csak bólintott, majd újra felegyenesedett, ujjait szorosan összefőzte a derekánál. – Esetleg ön ápolta az említett égést, miközben gyógyult? Látta hol volt, hogy nézett ki, a méretét és az alakját? Beatrice nıvér még mérgesebb lett. – Akkora volt, mint a tenyerem, hatalmas azon a parányi vállon, szörnyőséges komiszság a gyenge bırén. Hogy nézett ki? Mint valami eretnek szimbólum, néhány kör, alattuk egyenes jel, mint amikor egy gyermek fatörzset rajzol. Alig bírtam ránézni arra az ördögi jelképre. Ráadásul a gyermek csak akkor hagyta abba a sírást, ha felvették és sétáltak vele. – Dio!18 – suttogta Oliver. – Ó, Dio! Marguerite is megborzongott. Az apáca a David vállán lévı billogot írta le. Egykor lehetett nagy, de a csecsemı azóta felnıtt, így most sokkal kisebbnek látszott. De ugyanaz, pontosan ugyanaz. Ez azt jelentette, hogy nem ı V. Edward, akirıl mindenki azt állította, hogy meghalt a Towerben. Sosem volt az eltőnt gyermekkirály. Nem, több annál. Ha IV. Edward Elizabeth Woodville-tıl született gyermekei törvénytelenek voltak, ahogy bátyja, III. Richárd állította, akkor a Lady Eleanor Talbot Butlerrel kötött házassága érvényes és kötelezı erejő. Az abból a frigybıl született gyermek az egyetlen törvényes utód. Vagyis David Anglia trónjának valódi és jogos örököse. Marguerite megköszörülte hirtelen összeszoruló torkát. – Nagyon örülök, hogy volt, aki a karjába vette Edward fiát, amikor sírt. Az idıs asszony szemében könnyek csillogtak. – Annyira édes csöppség volt, annyira édes! – Akadozva mondta ki a szavakat, miközben ujjai sebesen pergették a gyöngyszemeket. – Gyakran eltőnıdtem rajta, mi lett vele, hogy él-e, ha igen, hol lehet. Felnıtt férfi, akinek uralkodnia kellene. Gyakran gyötör a 18
Isten (olasz)
lelkiismeretem, mert nem tettem semmit, amikor az apja meghalt. Lépnem kellett volna, elmondani az igazságot. – Ha III. Richárd tudott volna róla, tıle is megszabadult volna, ahogy a többiektıl – érvelt vigasztalóan Marguerite. Az idıs asszony ide-oda forgatta a fejét. – Én is ezt mondom magamnak, de valóban ezt tette volna? Azért foglalta el a trónt, mert ezt akarta, vagy mert így tartotta helyesnek? Most már túl késı megtudni, túl késı. Hagytam, hogy azt a drága gyermeket elzárják és elfeledjék. IV. Edward meghalt, azután a fiai is. A kisfiútól elrabolták születési elıjogát, mert én nem szóltam. – Ha beszélt volna, könnyen elhallgattathatták volna. – Hagytam, hogy a félelem gyávává tegyen. Most így is, úgy is meghalok. Nem lenne szabad a haláltól való félelemben élnünk az életünk, mert vannak sokkal rosszabb dolgok is. Mit lehet ilyenkor mondani? Marguerite csak az igazsággal tudta vigasztalni. – Talán nem is számít. – Elırenyúlt, hogy finom szorítással megnyugtassa a rózsafüzér gyöngyeit pergetı ujjakat. – Lehet, hogy nem szeretne király lenni. Az asszony ajka aprót rándult, mielıtt elmosolyodott. – Milyen férfi fordulna el ettıl? Ki ne fogadná el a koronát, ha csak ki kell nyújtania érte a kezét? Nem, hibáztam. A kisbaba szép, erıs fiú volt, de talán túl gyenge lett volna, hogy viselje. Mégis, kapnia kellett volna egy esélyt. Igen, így van. – Szeme lecsukódott, mintha hirtelen túl fáradt lett volna, hogy nyitva tartsa. – Bevallottam a bőnömet, és vezekeltem érte. Még mindig nyomja a szívem, de készen állok, hogy a megtérjek a teremtımhöz. A többit önökre bízom. Marguerite hirtelen ráébredt, milyen szörnyő felelısséggel jár az, amit most megtudott. Emberek haltak meg efféle tudás birtokában, megölték a csatában, kivégezték, vagy csendben gyilkolták meg ıket, az éj leple alatt. Ha az igazság kiderült volna Edward halála után,
David is könnyen az áldozatok közt lehetett volna, épp ahogy az asszony mondta. Még mindig az lehet. Mit tenne, ha megtudná, ami most kiderült? Lerázná magáról, és élne tovább, bető szerint betartva a Henrikkel kötött megállapodást? Vagy arra használná a most köré győlı erıket, hogy lesújtson arra, akinél az a korona van, ami jog szerint az övé? A legtöbb férfi az utóbbit választaná. Ki hibáztatná ıket, ha egy királyság hatalma és gazdagsága a tét? Tudor Henrik a bosworthi csatában nyerte el a koronát. Mindent kockára tett érte, beleértve az életét is, és nem adná fel harc nélkül. Számára, Lancaster-királyként, IV. Edward bitorló volt, aki elorozta a koronát nagybátyjától, VI. Henriktıl. Nem számított, hogy ki Edward fia, és ki nem, mert Henrik szemében neki nem volt joga királynak lenni. Ez az okoskodás állt a rózsák háborújának ádáz csatái mögött. Mit tenne Henrik, ha David hirtelen megjelenne törvényes Plantagenet-királyként? Megszüntetné a köztük lévı megállapodást, visszahívná Davidet a hamis trónkövetelı szerepébıl, aztán megengedné, hogy elhagyja az országot? Vagy egyszerően megöletné, így szüntetné meg a fenyegetést? Mit mővelt? Jóságos ég, mit mővelt? Nemcsak Henriknek kell életrıl és halálról döntenie. Neki is el kell döntenie valahogy, mihez kezd most. Mondja el Davidnek, aztán válasszon ı, mihez kezd ezzel? Vagy felejtse el, hogy valaha is megtette ezt az utat, és örökre titkolja el elıle, amit a születésrıl megtudott? Maradjon hő VII. Henrikhez, aki oly sokat tett érte és a testvéreiért, ismertesse vele a tényeket, hogy aztán cselekedjen, ahogy jónak látja? Vagy inkább Davidhez legyen hő, tudva, hogy el kell veszítenie ıt, ha király lesz, mert elvonnák a királyi kötelezettségek, köztük egy dinasztikus házasság valamelyik idegen hercegnıvel?
Micsoda döntések, egyik szörnyőbb, mint a másik! Marguerite ott, akkor, abban a szők apácacellában jött rá, hogy mindennél jobban szereti Davidet. Tudta, mert az volt szíve leghıbb kívánsága, hogy továbbadja ezt a keserő poharat anélkül, hogy döntéseket kelljen hoznia. Azt akarta, hogy minden úgy legyen, mint rég. A férfi közelében akart lenni bármilyen módon, amit a tisztesség megenged. Ha David király volta azt jelenti, hogy sosem érezheti újra a csókja ízét, ahogy átöleli, nem nézheti, ahogy mosolyog, akkor azt akarta, hogy maradjon csak férfi. – Milady? Lady Marguerite? Borzongva riadt fel szíve zord, szürke tájainak fürkészésébıl. Oliver felé fordulva kérdın vonta fel a szemöldökét. – Az asszony elaludt. Mit tesz most? – Menjünk vissza – válaszolta a lány –, vissza a várba! – És ha odaérünk? – Félkegyelmő! – ripakodott rá Astrid, aki könnyezett. – Honnan tudná erre a választ? És ha tudná, hogy mondhatná el? Tényleg, hogyan, kérdezte magától Marguerite. De ott az egész, hosszú lovaglás, hogy eldöntse.
18. FEJEZET
M
arguerite nem volt a várban. Már hosszú napokkal korábban elment. David, miután hallotta a hírt a vár ırségének parancsnokától, érezte, hogy megfagy az ereiben a vér. Elmondása szerint Lady Marguerite nem egészen két héttel azelıtt kilovagolt egy osztagnyi katonával. Senki sem ismerte az úti célját, azt sem tudták, mikor tér vissza. Senki sem tudta, hogy egyáltalán vissza kíván-e térni. David a nagyteremben állt, ırsége sápadt, de mindig higgadt parancsnokával szemben. Óvatosan lehúzta a kesztyőjét, és a mellette álló asztalra tette, miközben igyekezett megırizni a hidegvérét. Abbahagyta a fogcsikorgatást, és megkérdezte, ami a leginkább aggasztotta. – Ki kísérte el? – Apró szolgálója, az ön fegyverhordozója és egy hat emberbıl álló osztag. – Csak hatan? – Igen, uram. A parancsnok aggodalmas arccal nézett rá, és magában tartott minden mást, amit hozzátett volna. Jól is tette, máskülönben David a fejét vétette volna. Attól, hogy Oliver Marguerite-tel volt, fellélegezhetett volna, de olasz fegyverhordozójának gyengéje volt a hölgy és pöttöm szolgálója is. Szükség esetén életét adta volna a lányért, de Marguerite bármilyen más ırült tervében is örömmel részt venne.
– Más nem? – kérdezte David. – Senkit nem küldetett a király, hogy elhozza? Senki sem érkezett Braesfordból? – Senki, Sir David. – Nem érkezett nemes látogatója? – kérdezte hirtelen rémülettel. – Lord Halliwell fia nem járt itt? – Nem, uram. David halkan átkozódva tett néhány lépést, aztán megállt, megpördült, és visszament. – Mi történt a távollétemben? – Uram…? – Mit csinált a hölgyem, Lady Marguerite azokban a napokban, mielıtt elment? Rosszabbul lett? Hímzett, sétált a vidéken, lovagolt? Mivel foglalatoskodott? – Leginkább leveleket írt, uram, és közel s távol küldözgette ıket. A férfinak bajsejtelmei támadtak. – Kapott választ ezekre az üzenetekre? – Igen, uram, egyet vagy kettıt. Nógatására a kapitány bıvebben beszámolt arról, ki volt a lány küldönce, és hogy mit mondott a nagyteremben arról, merre járt, kit látott. David szívverése lelassult, ahogy kezdte érteni, miben mesterkedhet Marguerite, és lassan forró düh öntötte el. Túl sokáig maradt távol. Ha tud errıl, megakadályozhatta volna. Nem sikerült. Oliverrel azt üzente Lady Marguerite-nek, hogy maradjon a vár közelében, ha nem is éppen bent a várban. A lány fittyet hányt a parancsára. Szándékosan ellenszegült a biztonsága érdekében tett lépéseinek, és veszélybe sodorta magát. Az isten szerelmére, mi lelte a lányt, hogy kilovagolt? Amikor elment, még egyáltalán nem volt elég jól az ilyesmihez. A távollétében begyógyult a sebe? H még mindig nem, akkor az út porától elfertızıdhet. Mi van, ha elveszítette a karját? Ha meghalt? Magasságos ég!
Útközben bármi történhet vele, különösen, hogy katonai osztagok vonulnak mindenfelé, néhányan Yorkért, mások Lancasterért, megint mások senkiért és semmiért, csak önnön hasznukért, saját örömükért. Már meg is történhetett a baj anélkül, hogy tudna róla. A lány ott feküdhet valahol összeverve, megbecstelenítve. Lehet, hogy halott, és a hollók vájják ki szép, barna szemét. David gyomra felfordult. Megrázta a fejét, hogy agya megszabaduljon az elviselhetetlen képektıl. A vágy, hogy lássa, megérintse, a karjában tartsa, olyan kétségbeejtı fájdalmat okozott, hogy elméje épségét fenyegette. – Adja ki a parancsot a nyeregbe szállásra – közölte rekedt torokhangon. – Uram? A kapitány hangja hitetlenkedésrıl árulkodott. Az embereivel napok óta nyeregben ültek, hetek óta alig tettek mást, miközben követıket győjtöttek V. Edward ügyének – vagy inkább Henrikének. Fáradtak voltak, éhesek, rajtuk az út pora, bőzlöttek a verejték, a lovak, a tábortőzfüst, a rossz sör, rossz étel, a levegızés nélkül túl sokáig hordott csizma és páncéling szagától. Közülük minden teremtett lélek egy fürdıre vágyott, forró ételre, és hogy valahol napnyugtától napkeltéig alhassanak. David is erre vágyott, és hogy Marguerite mellette legyen. De ez nem számított. – Hallottad – felkapta a kesztyőjét, és visszahúzta a kezére. – Indulunk! Alig kétórányira jártak a vártól, amikor észrevették a porfelhıt. Egy domb tetejére érve, ahonnan kilátás nyílt hegyre-völgyre, mozgást láttak a kanyargó úton. Gyorsan lovagló alakok látszottak, és egy kétszer akkora osztag üldözte ıket vágtázva. A lovasok második csoportja páncélosokból állt, felemelt lándzsáik az égnek meredtek. David embereivel a háta mögött megállt. Összehúzta a szemét, és próbálta kivenni az üldözık elıl menekülı alakokat. Túlságosan
ráhajoltak lovaik nyakára ahhoz, hogy biztosan beazonosítsa ıket, de legalább az egyikük oldalnyeregben ült. Mellette az egyik férfi megérintette a karját, miközben a menet elejére meredt. – A lobogója, uram. A lobogója? David természetesen az alatt lovagolt, a kék zászló alatt a stilizált körrel, mely egy levélkoronát jelképez. İ és az emberei használták, de más nem. Más nem, kivéve, ha… David parancsot harsogott, de hogy mit, azt maga sem tudta. Vágtázni kezdett, ledübörgött a dombon, amihez ménje minden erejére szüksége volt. Emberei kiabálva, káromkodva dobogtak utána. A férfi szíve kalapált, bıre égett a páncélja alatt. Hallotta minden, a torkát kiszárító lélegzetvétele ziháló hangját, a menetszélben szeme könnybe lábadt, míg már alig látott. Bár tudta, hogy egyre fogy a távolság az elıtte lévı csapat és a sajátja közt, a világ lelassult, a fák, sziklás kiugrók és a páfrányos lejtı egy öregember vánszorgásával haladt el mellette. Minden falevelet, sziklát és vadvirágot döbbenetes élességgel látott. Minden veszélyt észrevett, de könnyedén, gondolkodás nélkül elkerülte. Csak a hölgyre összpontosított, az ı hölgyére, Lady Marguerite-re, aki lobogó fátyollal, arcán komor elszántsággal lovagolt feléje. Hölgyére, aki a zászlaja alatt lovagolt. Újabb parancs harsant, és menetoszlopa középen szétnyílt. A férfiak két sorban szélesen széthúzódtak, egyik jobb oldalon dübörgött, a másik a balon. A közeledı, kilenc lovasból álló csapat – közöttük két nı – nem lassított. Kivörösödött arccal, összeszorított szájjal száguldottak tovább, a lovak kidülledt szemmel, tajtékozva erılködtek alattuk. Egyre közeledtek. Fel-felcsapódó könyökkel, hatalmas porfelhıt kavarva átvágtattak David csapatának közepén. David megpillantotta Marguerite sápadt
arcát, ahogy a fátyla szárnyai ott csapkodnak mögötte, Oliver vigyorát, Astrid rémült, dühtıl eltorzult arcát. Aztán eltőntek. Az emberei zárták mögöttük az ösvényt. Marguerite csapata lassítás nélkül vágtatott tovább, úgy haladtak a vár felé, mintha maga az ördög járt volna a nyomukban. Majd követi ıket, méghozzá hamarosan. David erre megesküdött. Személyesen lesz a nyomukban. – Állj! – kiáltotta, és felemelte a kezét. Emberei morogtak, káromkodtak, ahogy megrántották a gyeplıt, és csörömpölve megálltak mögötte. David keresztbefordította a paripáját az úton, és elıvonta a kardját. Áthelyezte a testsúlyát a nyeregben, és komoran várakozott. Egy jó pengeváltás, egy véres csetepaté pont megfelelt a hangulatának. Szüksége volt rá, akarta, imádkozott érte. Nem így volt megírva. Elıtte a lovasok poroszkálásig lassítottak. Távoli parancs harsant. Aztán a menetoszlop visszalovagolt arra, ahonnan jött. David szerette volna üldözıbe venni ıket. Égett a vágytól, hogy megtudja, ki vezette ıket, ki parancsolt nekik, és mit akartak Lady Marguerite-tıl. Meg akart szabadulni az agyában lüktetı haragtól, olyan ellenség ellen akarta fordítani, aki a csapásra csapással felel. De nem lovagolhatott utánuk. Akkora volt a csapatuk, mint az övé. Ha legyıznék, megölnék vagy elfognák ıt, és elrabolhatnák Marguerite-et. Túl nagy volt a kockázat. David összeszorított foggal megfordította a lovát, és embereivel a nyomában a vár felé indult. Marguerite a nagyteremben várt rá. David értékelte a lány bátorságát, de úgy vélte, elment a józan esze. Sokkal jobb lett volna, ha visszavonul a szobájába, ledobja a ruháit, és meztelenül várja az ágyában. Az legalább más irányt adhatott volna a haragjának. Látni az utazástól kimerülten és koszosan, fél tucat katonával a háta mögött, mintha fegyveres ırsége lenne, csak még jobban feltüzelte.
– Hölgyem! – üdvözölte. Miközben felé sétált, levette a köpenyét és a sisakját, és egy szolga kezébe dobta. – Milyen kedves, hogy csatlakozol hozzánk! Persze majdnem a nyakunkra hoztad Warbeck fél seregét, de kit érdekel? Egy gyors csörte vacsora elıtt csak még jobb étvágyat csinált volna. A lány ajka örömteli üdvözlı mosolyra húzódott, de a férfi nyers hangjától elkomorult. Felszegte az állát. A melegség a szemében döbbenetnek és megbánásnak adta át a helyét. – Warbeck serege? İk voltak azok? David egy pillanatra megsajnálta a lányt, és hogy eltőnt a mosoly az arcáról. De meg kellett értenie, mi forog kockán. – Nem vártad meg, míg bemutatkoznak? Bölcs döntést hoztál, mert kétlem, hogy tetszett volna, ahogy üdvözölnek. Túl durvák egy magadfajta hölgynek, de csak akkor kell rájuk számítani, ha nem azt teszed, amire utasítanak! A lány még feljebb vetette a fejét, barna szemében mintha tőz lobogott volna. – Ki utasít, uram? Nekem nem parancsolsz! De nem számít… Hálámat akartam kifejezni, amiért idıben érkeztél, és örömömet, hogy miután megmentettél minket, nem kellett harcolnod azért, hogy elszabadulj. – Nem lett volna szükség hálára, ha a helyeden maradsz? – jelentette ki a férfi nyersen. – Ez nem majális, Lady Marguerite! Ez véres háború, ahol nem kérnek és nem is ismernek kegyelmet! Akik üldözıbe vettek, nem az ujjhegyeidet akarták megcsókolni! Amint utolérnek, az árokban kötöttél volna ki, otthagytak volna véresen, összetörve. Ha nincs annyi eszed, hogy ezt magadtól tudd, akkor szükséged van valakire, aki parancsol neked. A félig úrnıje köpenyébe rejtızı Astrid haragosan nézett a férfira, és elırelépett. – Megfeledkezik magáról, Sir David! A milady kimerült, mert messzire lovagolt az ön érdekében… Oliver felszisszent, elırelépett, és combjához húzta a komornát.
– Astrid, édes kis drágám, elég! Nem látod, hogy csak rontasz a helyzeten, mert magánkívül van attól, milyen borzalmak történhettek volna a hölggyel? David tudta, hogy barátja és fegyverhordozója szavai neki is szólnak, de nem törıdött vele. Csak az olasz ellen fordították. – Hogy engedhetted el? – kérdezte parázsló dühvel. – Ha nem tudtad megakadályozni ezt az önfejő utazását, miért nem üzented meg, hogy mire készül, merre jár, hogy én megtegyem?! Oliver szárazon felnevetett. – Megpróbálhattad volna! – Oliver elmondott mindent, amire figyelmeztettél volna – jelentette ki Marguerite véget vetve a vitájuknak. – Nem mintha szükség lett volna rá, mert nem vagyok ostoba. De vannak fontosabb dolgok. – Igen? – David hangja kissé ellágyult. – Mégis mi? A lány farkasszemet nézett vele, olyan büszkén és hővösen, akár egy hercegnı. – Majd ha értelmesebben lehet veled beszélni, elmondom – közölte kemény hangon. – Most jó éjszakát kívánok! Azzal Marguerite elfordult. Úgy bocsátotta el és akarta otthagyni, mint egy „majdnem szolgát”, aki mindig is volt a sógora házában. Nem látta be, hogy az már a múlté, nem tudta elismerni, milyen messzire jutott azóta, mióta együtt csintalankodtak. De David a gondolatnál is sebesebben megragadta a karját, és visszaperdítette magához. Marguerite-bıl fájdalmas kiáltás szakadt ki, ahogy, mint egy rongybaba, a férfi felé lendült. David lendületét megtörte a döbbenet, hogy mit tett, és a felismerés, hogy kemény, bırkeményedéses ujjaival a lány sérült karját ragadta meg. Úgy engedte el, mintha tőzbe nyúlt volna. Aztán, mielıtt újra elkaphatta volna, Marguerite komikus pukedliben terült el a lábainál, a köpenye és szoknyái alkotta tavacskában térdepelve. – Istenem, Marguerite, ne! – suttogta.
Astrid felsikoltott, és apró öklével püfölni kezdte a csípıjét. David alig érezte, ahogy a hirtelen beállt csendben rá szegezıdı, dühös pillantásokat sem. Agya csendes, sötét szegletében szégyen öntötte el, de azzal sem törıdött, ahogy mással sem. Elkeseredetten lehajolt, egyik karját Marguerite háta mögé csúsztatta, a másikat a térde alá és magához emelte. A lány feje elıreesett, a homlokánál nyugodott, mire ı egy röpke pillanatig a homlokához szorította borostás arcát. Aztán megperdült, és a szobához vezetı lépcsıhöz sietett. Valahol a háta mögött egy férfi halkan pikáns megjegyzést tett. Egy másik felröhögött. David megfordult, és megparancsolt valamit ırsége parancsnokának, amitıl vagy húsz arcról lehervadt a gúnyos mosoly. A csend megváltozott, félelemmel terhes lett. David újra megfordult, és határozott léptekkel felsietett a kılépcsın. Addig meg sem állt, míg a szobába nem ért, és be nem csukódott mögöttük az ajtó. Elbizonytalanodva megállt a szők szoba közepén. Csak egy dolgot tehetett, csak egy helyre tehette le a lányt. Nem akarta megtenni. Olyan jólesett a karjában tartani, olyan puha volt, mégis sütött belıle valamiféle belsı erı. Ez mutatta, hogy méltó hozzá mindenben, ami számít. A lány már akkor is illett hozzá, amikor felnıtt a kislánykorból, most még inkább. A barátja volt, a lelki társa, és most lehet, hogy elveszítette. Viharos vágy öntötte el. Annyira megkeményítette a testét, hogy izmai edzett acélként rándultak össze, ágyéka feszülésétıl elakadt a lélegzete. Lénye minden porcikájával kívánta a lányt, gyötrıdı szíve minden dobbanásával. – Tegyél le! – szólt rá Marguerite. Fesztelen hangon szólalt meg, de David érezte a reszketését. Kellett egy pillanat, mire rájött, hogy nem az elfojtott vágytól, félelemtıl vagy gyengeségtıl, hanem az övével felérı haragtól.
Csak egy pillanatig habozott, majd az ágyhoz lépett. Óvatosan letette rá Marguerite-et, aztán hátralépett. Fatalizmus és makacsság bujkált a hangjában, amikor megszólalt: – Nem akartalak bántani. – De megtetted! – A lány felült, és addig hátrált a matracon, míg válla az ágytámlához ért. – Meg is aláztál, úgy beszéltél velem, mintha egy csepp eszem alig lenne, és használni se tudnám. İszintén azt hiszed, hogy nem tudom, mi történhetett volna az úton? Nem érted, hogy nemcsak neked van olyan célod, ami elszólít innen, de nekem is lehet olyan, ami megérte az utazást? Marguerite nyugodt hangja felkavarta Davidet. Jobb szerette volna, ha a lány kiabál, szidalmazza. Ugyanakkor a szavaiból megvetést is kihallott. Összehúzott szemmel nézett rá. – Mi lenne az? – Megtaláltam az asszonyt, aki jelen volt, amikor születtél, és ismerte az anyádat és az édesapádat is. David tarkóján felállt a szır. Rossz elıérzete volt. Hogy elterelje a témát, kimondta az elsı dolgot, ami az eszébe jutott. – Ezért küldted azokat az üzeneteket. – Mi másért? Azt hitted, árulást szövögettem? Vagy talán a varrónınek és a selyemkereskedınek írtam, hogy felfrissítsem a ruhatáramat, mint valami udvari fruska? Az istenért, David, egyáltalán nem ismersz?! Káromkodást az ajkáról hallani máskor talán szórakoztató lett volna. De a férfinak most nem volt hozzá hangulata. – Honnan tudtam volna, mit tervezel, ha nem mondtad el? Az nem jutott eszedbe, miközben fél Angliában ide-oda küldözgetted az embereket, hogy nekem is üzenj? A lány szemében harag szikrázott. – Hogy aztán parancsokat küldözgess, hogy a kéréseimnek nem kell engedelmeskedniük? Hogy nem mehetek el innen? Nem hinném! Nincs szükségem a férfiak jóváhagyására a tetteimhez! Sem az engedélyükre.
– Az eszedbe sem jutott, hogy én felelek a biztonságodért? Hogy Henrik magyarázatot követelne, ha megölnek téged, míg a védelmem alatt állsz? – A védelmed? Miféle védelem ez, itt sem voltál, és fogalmam sem volt, mikor jössz vissza! Akár halott is lehetnél, megölhettek volna az úton, elfoghattak és kivégezhettek volna, megkínozhattak, megcsonkíthattak volna, hagyhattak volna éhen halni egy várbörtön cellájában! David pislogott, amikor ráébredt a lány szavainak igazságára, és arra is, hogy a lány talán ugyanúgy féltette ıt, ahogy ı a lányt. Mégsem tudta ennyiben hagyni. – Nem kellett volna annyira sietned oda, ahol megtaláltad azt a nıt. Várhattál volna, míg visszatérek. – De megtetted volna az utat? Vagy félretetted volna a dolgot, míg Warbeck felkelése véget ér? Úgy éreztem, fontos, hogy meghallgassam azt az apácát. Igazam volt, David. Tényleg fontos volt. – Miért? Már mondtam, és most újra elmondom: nem vagyok V. Edward. Nem számít, mit mondtam, amikor otthagytam Henriket, egy csepp királyi vér sincs bennem. – Ó, dehogy nincs! – válaszolta a lány halkan, de határozottan. – Van. A férfi rámeredt, a vállán lévı bélyeg bizseregni kezdett, a szívverése felgyorsult. Elviselhetetlen fájdalom ébredt benne. Legyen igaz, legyen törvényes Plantagenet-örökös, ne elhagyott vadhajtás, a királyi kéj pillanatának véletlen eredménye. Ennek semmi köze nem volt a koronához és a trónhoz, csak az elfogadáshoz, és hogy tudja, hová tartozik. – Lehetetlen! – válaszolta, amennyire összeszorult torka hagyta. – Nem az! Ezután Marguerite mindent elmesélt. Leírta a zárdát, a cellát, az idıs asszonyt, és elmesélte zavaros történetét. Elmondott mindent a
védtelen kisbaba iszonyú megbélyegzésérıl, és arról, hogyan rejtették el, majd végül hogyan veszítették el. – Te nem… – kezdte David, de egy pillanatra elakadt a szava. – …Hogy lehet olyasvalamirıl, olyan fontos valakirıl, mint egy fiú és egy örökös, megfeledkezni? Hogy történhetett ez meg? – Nem felejtettek el – mondta a lány, és komoly arccal elindult a férfi felé. – Inkább nem vettek tudomást a születésedrıl. Anyád törvényes frigyét és a házasság beteljesedését egyszerően figyelmen kívül hagyták, mert Edward – lévén fiatal és ingatag – úgy döntött, Elizabeth Woodville-t akarja, aki nem adta oda magát neki házasság nélkül. A király mindig is könnyen adta át magát a vágyainak. De a közelben tartott téged, egy Westminsterhez közeli kolostorban, arra az esetre, ha jogtalanul elvett királynéja csalódást okozna neki. Ha emlékszel, az elsı három, tıle született gyermeke lány volt. Apád elrejtett téged, arra az esetre, ha nem lennének fiai. Elrejtett, de megjelölt, hogy biztos legyen a kilétedben. De aztán a Woodville nı megszülte Edwardot és Richárdot, így… – Így rólam megfeledkeztek – közölte David tompán. – Lady Eleanor, az édesanyád addigra meghalt. Kapóra jött, nem igaz? Az apácát, aki mellette volt, amikor születtél, vidéki zárdába küldték, hogy eltőnjön mindenki emlékezetébıl, mint sok nı azok között a falak között. Csak arról feledkeztek meg, hogy a nık beszélnek egymással, még a zárdákban is, hogy megırzik egymást és történeteiket az emlékezetükben. – Nem! – David makacsul nem akart hinni. – Biztos tévedés, egy zavart öregasszony meséje. Anyám biztosan csak egy volt Edward nıi közül, akit zárdába küldtek, hogy elrejtsék szégyenét. Marguerite megragadta a mellén a férfi láncingét, és megrázta. – És a billog? Miért tett volna Edward ilyet egy fattyúval? Semmi értelme, hacsak nem akart megismerni téged, az apja után Edwardnak nevezett gyermeket, ha eljönne az ideje.
– Nem tudhatod, mert csak egy öregasszony állítja ezt. Mint már mondtam, a jelet balesetben szereztem, és az égvilágon semmi köze nincs IV. Edwardhoz. – Úgy nézel ki, mint ı, David! – A lány eltökélten nézett a szemébe, mintha azt akarná, hogy higgyen neki. David hinni akart. Ó, igen! Soha, semmit nem akart jobban. De ha megteszi, az olyan ijesztı döntésekre kényszeríti, hogy a gondolatba is beleszédült. Leginkább az a kérdés foglalkoztatta, hogy más is ismeri-e ezt a történetet, és hogy elfogadták-e igaznak. Ez rejlett az ıt érı támadások mögött? Ha igen, ki áll mögöttük? A yorkista felkelés vezére, Perkin Warbeck? Vagy lehetséges, hogy mégis Henrik? – Istenemre mondom, hölgyem – suttogta harciasan –, bárcsak annyiban hagytad volna! A lány feszülten elmosolyodott. – Tényleg azt hiszed, hogy attól máshogy állnának a dolgok? Kiváló kérdés. Segítene, ha tudná a választ. – David, David – rázta meg újra a lány –, te vagy a király. Fogadd el! Aztán döntsd el, mihez kezdesz. – Henrik a király, Marguerite. A fegyverek jogán nyerte el a koronáját Bosworth mezején. – İ trónbitorló. – Ezért a koronáért évtizedeken át harcoltak, annyiszor lökdösték ide-oda, hogy nincs élı ember, aki meg tudná mondani, kinek van a legtöbb joga viselni. Még ha az is vagyok, akinek mondasz, mire jó az? Nem tehetünk semmit, ha nincs bizonyítékunk. A lány csodálkozó pillantást vetett rá. – De van bizonyíték. Nem mondtam? Elhoztam magammal. – Lehetetlen! – mondta a férfi elhalóan, de inkább tiltakozásul a sorsa ellen, nem tagadásból. Marguerite nem törıdött vele, csak hátralépett, és kioldotta a köpenyét. Félredobta, és levett egy bársonyerszényt a derekára
erısített övrıl. Kinyitotta, és szalaggal átkötött, lepecsételt, összetekert pergament vett elı. A férfi felé nyújtotta. – Ezek Lady Eleanor Talbot Butler házassági iratai, aki életet adott a gyermeknek, akire születésekor ráégették a Plantagenetek jelét – magyarázta halkan. – Ez itt anyád eljegyzési szerzıdése, egyben IV. Edward angol királlyal kötött házassági szerzıdése is.
19. FEJEZET
M
arguerite figyelte, ahogy David habozik, majd elveszi a felajánlott pergament. Kitekerte, és feszült figyelemmel futotta át a latinul írt sorokat. A lány látta a pillanatot, amikor végre hinni kezdett, ahogy szeme elkerekedett, arcát elöntötte a pír, majd újra elsápadt. Bár a diadal, a büszkeség, a mohó várakozás jeleit kutatta rajta, ezek nem jelentek meg. A férfi egyik, ökölbe szorított kezében a házassági dokumentummal az ablakhoz lépett, és kibámult rajta. – Mi a szándékod ezzel a bizonyítékkal? – kérdezte anélkül, hogy megfordult volna. – Azonkívül, hogy átadom neked? Mit akarsz, mit tegyek? – Marguerite zakatoló szívvel várt a válaszra. A férfi kényszeredetten felnevetett. – Ha csak rajtam múlik, semmisítsd meg! A lány értette, miért mondja. Eddig veszélyben volt az élete, de ha elılép, mint jog szerinti király, a helyzete tízszer rosszabb lesz. – És ha nem? – Egyértelmőnek tőnik, hogy Henrik kezébe kell juttatni. – Henrikébe? – ismételte a lány értetlenkedve. David lehajtotta a fejét. – Semmissé teszi Warbeck trónigényét, mivel bizonyítja, hogy III. Richárdnak igaza volt, és Elizabeth Woodville inkább Edward ágyasa volt, mint a királynéja. A férfi természetesen arra célzott, hogy Warbecknek, aki Edward kisebbik fiának, Richárdnak mondta magát, semmilyen joga nincs a trónhoz.
– De Henrik felhasználná, ha így az ı királynéja sem törvényes királyné többé? – Normális körülmények között nem. De ha ezzel megmentheti a koronáját… – Igen – felelte a lány erıltetett nyugalommal. – De… nem csak errıl van szó, igaz? – Nem teljesen. Marguerite David arcát fürkészte, melyrıl eltőnt minden érzelem, legfeljebb közöny és zavar tükrözıdött rajta. – Becsületbeli ügy. Errıl van szó? – Nem titkolhatok el elıle olyasmit, ami ennyire életbevágó a boldogulása szempontjából. – És a te boldogulásod? – kérdezte a lány, és ökölbe szorított kezét a csípıjére tette. – Mi lesz, ha Henrik annyira megharagszik, vagy annyira fenyegetve érzi magát attól, hogy királyi vér lettél, hogy elfogat és azonnal lefejeztet? – Vállalnom kell a kockázatot – válaszolta David komor arccal. – Holnap ellovagolok hozzá, és átadom a bizonyítékot. – Ha muszáj ezt tenni, akkor ketten megyünk. A férfi a fejét rázta. – Egyedül kell elintéznem. A lány érezte a hangjából, hogy a döntése végleges. David még akkor sem enged abból, amit helyesnek vél, ha az a halálát jelentheti. Nem engedi meg, hogy vele tartson, mert nem akarja, hogy meghalni lássa. Azt hitte, választania kell David iránt érzett szerelme és Henrik iránti hősége között. Több esze lehetett volna; David választott helyette. Csak el kell fogadni az elkerülhetetlent, mint ahogy annyi minden mást is az életben. Miért ne? Ahogy David mondta, ez a helyes döntés. Attól, hogy a legkönnyebb is, még igaz. Ha megtörténne a legrosszabb, és Davidre lesújt a királyi igazságszolgáltatás, ez lehet a vigasza. – Nem!
Az ellenszegülés akaratlanul csúszott ki a száján. Azonnal cselekedett, David mellé lépett, és gyengéden a karjára tette a kezét. – Küldd el a házassági szerzıdést Henriknek, ha muszáj. Amikor úton lesz, lovagoljunk Franciaországba. Ha nem leszel király, akkor ehhez az eljövendı csatához Henrik és Warbeck csapatai között neked semmi közöd. Öljék csak meg egymást egy drágakövekkel kirakott fémdarab miatt. De tegyék akkor, amikor mi már messze leszünk. David lassan szembefordult vele. – Velem jönnél? – Igen, ha szeretnéd. A férfi szája sarka felhúzódott. – Ó, szeretném, ha lehetne. De tudod, hogy nem tehetem. Hiányoznának neked a nıvéreid, Braesford és a skót, akihez Cate feleségül ment, az unokaöccseid és unokahúgaid, akik eddig születtek, és akik még fognak. Hiányoznának Anglia partjai, ahová a szíved húz, és ahol az otthonod van. – Azért… azért mondod ezt, mert hiányoztak neked, míg a kontinensen jártál? – A lányba fájdalmasan hasított a gondolat. – Ó, igen, de feleannyit sem hagytam hátra, mint te hagynál. De mégis, az volt minden, amit valaha ismertem. – Mi… alapíthatnánk saját családot. David szomorúan elmosolyodott. – Igen. Károlytól kaptam földeket, szép, krémszínő kövekbıl épült várral, és jó néhány falu is jár hozzá. Otthont teremthetnénk ott, nevelhetnénk a gyermekeinket, együtt öregedhetnénk meg. Megtehetnénk, de akad egy bökkenı. – Károly elfogathat és felhasználhat, átadhat Henriknek bizonyos engedményekért cserébe. – Ez is egy lehetıség, de nem minden. Mi más történhetne még? Kutatva az elméjében, rájött a válaszra. – Az esküd. David lehajtotta a fejét.
– Amit akkor tettem, amikor azt hittem, felettem állsz, mint a csillagok, és így sosem érhetek fel hozzád. Fiatal voltam, ártatlan, tele magasztos eszmékkel. – Attól féltél, hogy meghalsz a VII. Henrikért vívott csatában. – Ez is igaz. – De nem haltál meg – emlékeztette Marguerite összeszoruló torokkal. – Helyette elhagytál, ahogy most is el akarsz. – Nem volt más választásom. – Az eredmény ugyanaz. David lenézett rá, és a lány látta vágytól elsötétülı szemeit. A férfi tekintete az arcára siklott, és megállapodott az ajkán. Marguerite érezte, hogy mellbimbói megfeszülnek a lovaglást kényelmesebbé tevı kötés alatt. A férfi forrósága elért hozzá, körülvette, a ló- és férfiszaggal együtt. Marguerite feje elnehezült, nem tudta levenni a szemét David szépen formált ajkairól. A férfi kívánta, ahogy ı is a férfit. Mekkora az esélye, hogy elcsábítsa választott kötelessége szigorú ösvényérıl, és találhatnak egy helyet széles e világon, ahol biztonságban együtt lehetnek? Ez volt az egyetlen reménye. Közelebb lépett, újra megragadta David láncingét, és magához húzta. A férfi kemény teste gyors mozdulattal az övéhez préselıdött, az ablakmélyedés kövéhez szorította, Marguerite érezte combjai feszes izmait, a kebléhez simuló láncing forró fémjét, az erıs karok szorítását. David lesöpörte a fejérıl a fátylát, ujjai a vastag hajfonat alá siklottak. Aztán lehajtotta a fejét, és megcsókolta. Nem ajkak óvatos találkozása volt ez, hanem birtokbavétel. Nyelve teljes megadást követelt, s a lány hagyta, nyelve együtt táncolt a férfiéval. Halkan felnyögött, akaraterejük érzéki próbatétele ırjítı volt. El akarta csábítani a férfit, rávenni a teljes birtoklásra, de amint izgalma fellángolt, már semmin sem tudott gondolkodni. David karja még szorosabban ölelte. Marguerite ébersége tovatőnt, ahogy felbolydultak az érzékei. A férfihoz simult, karjával átölelte a nyakát, ujjai a hajába túrtak, megragadták, hogy száját még
erısebben a szájára tapassza. Többet akart édességébıl, a forróságából, mélyebben akarta magában érezni. Sajgó ürességet és hullámzó vágyat érzett. Kétségbeesetten vágyott rá, hogy érezze David meztelen bırét, ahogy súlya ránehezedik. A férfi keze végigsiklott a csípıjén, közelebb emelte magához. Marguerite érezte felforrósodó férfiasságát a hasához préselıdni, ahogy vágyakozva nekifeszül. David csókjában vágy és kétségbeesés rejlett, miközben beszívta az alsó ajkát és finoman ráharapott. A lány agyát vörös köd öntötte el. Vakon követte a férfit, felajánlott és elvett mindent. A háta mögött kı, elöl fém préselıdött hozzá, zihálva kapkodta a levegıt, torkából halk, elkínzott hang szakadt fel. David mély levegıt vett, izmai acéllá keményedve dacoltak az akaraterejével. Egy pillanattal késıbb ellökte magát Marguerite-tıl. A levegı olyan hirtelen tért vissza a lány tüdejébe, hogy beleszédült. Mielıtt magához tért volna, David felkapta, az ágyhoz vitte, és leejtette rá. Aztán hátralépett, türelmetlen mozdulatokkal kioldotta láncingét, ami lerepülve róla, az ágy oszlopának csapódott. Miközben levette az alatta viselt páncélt és inget, tekintete visszatért Marguerite-hez. Tüzes pillantása végigsiklott rajta, mintha minden részletet az emlékezetébe akarna vésni; mellei lágyságát, dereka völgyét, csípıje ívét, minden domborulatot és mélyedést. Feltépte az ingét a nadrágjához erısítı kapcsokat, lehúzta a csizmáját és a nadrágját, és végre vadul, csodásan meztelen volt. Marguerite mohó tekintettel figyelte mozdulatai férfias eleganciáját, széles mellkasát, a bıre alatt hullámzó izmokat, erıs combjait, a mellkasát borító és merev férfiasságáig lefutó fürtökön megcsillanó fényt. Félre kellett volna néznie, szemérmet mímelni, de látni akarta ıt, emlékezni bıre minden centijére, erejére és szépségére, ha csak most lehet az övé. David hangtalan, erıteljes mozdulattal közeledett felé, a matracra szökkent, és rugózva leért mellé. Mielıtt Marguerite megmozdulhatott volna, a férfi maga felé fordította, ujjai a ruhája
hátán kezdtek ügyködni. A lány engedte, hogy hozzáférjen, miközben tenyerét szétterpesztette a férfi mellkasán, magába szívta a forróságát, fémes illatát, férfias energiáját. Tudta, hogy David kívánja ıt. Mennyit akar belıle? Menynyit venne el, ha felajánlana neki mindent, amit csak adhat? Az önuralma van olyan erıs, mint a teste, akaratereje felér a vágyával? Mit tehetne, hogy maga felé döntse a mérleg nyelvét? A férfi lesimította a ruhát a válláról, majd lejjebb lehúzta a ruhaujjakat a karjáról. Ezután a főzı következett, mely átrepült az ágyon. A melleket leszorító kötés láttán türelmetlenül felkiáltott, de óvatosan kioldotta, üdvözölte a feltőnı domborulatokat, megcsókolta az anyag hagyta, vörös foltokat, megízlelte a kötés rétegei közt elıbukkanó mellbimbót. Miután kiszabadultak, átfogta, simogatta a halmokat. Amikor lehajtotta a fejét, és forró szájába szívta a gyönggyé keményedı csúcsot, az olyan érzékeny volt, hogy a lány beleremegett, és hangos nyögés szakadt fel a torkából. A hang felajzotta Davidet. Összerezzent, megborzongott. Kemény, gyakorlott kezekkel szabadult meg a ruhától, miközben vigyázott a sérült karra. Letolta az anyagot Marguerite csípıjén, kirángatta alóla és elhajította. Ezután a nyereg okozta sérülésektıl védı alsónemőt húzta le. Miután az is eltőnt, szétterítette tenyerét a lány lapos hasán, csúsztatta egyre lejjebb, majd hosszú, kemény ujjai belemerültek a puha redıkbe, széttárva azokat, miközben hüvelykujja az érzékeny rügyet simogatta. Marguerite David unszolására széttárta a lábait. Felszabadította az érzés, amikor egy ujj belécsusszant, egyre széjjelebb és széjjelebb tárta combjait. Mélyebben akarta érezni a férfit, többre vágyott belıle. A férfi teljesítette a kívánságát, egy második ujj óvatosan, elszántan és mesteri precizitással beléhatolt. A lány mellébıl tőz cikázott odáig, ahol a férfi kalandozott, és vissza. A légzése akadozott, majd teljesen mellkasába szorult a levegı. Lénye némán ragyogott, szemhéja mögött hullócsillagok táncoltak. Vonaglott,
lehunyt szemmel ívben a férfinak feszült, miközben belsı izmai vad ritmusban lüktettek. – Kérlek! – suttogta a férfi vállába. – Kérlek, hatolj belém! Kérlek, szeress… David a hátát, a csípıjét simogatta, tenyere végigsimított a gerincén, ujjai a hajába túrtak. Marguerite érezte szíve zakatolását, hallotta saját, egyenetlen légzését. – Tudod, mit beszélsz, édes Marguerite? – kérdezte David rekedten. – Feloldasz az esküm alól? – Igen, igen! – lehelte a lány, miközben épp csak átsuhant az agyán, mit kérdezett a férfi. És megfeledkezett róla, amikor David feljebb csúszott, és ráfeküdt. Aztán felemelkedett, kezei a matracba süllyedtek a lány arcának két oldalán. – A te akaratod, nem az enyém? Karja remegett, ahogy uralkodott magán, izmai kıvé keményedtek. Combjai megfeszültek a lány lábai között, bár nem annyira, mint a lánnyal ingerkedı dorong. Marguerite David mellkasára szorította a tenyerét, élvezte szırzete selymes dörzsölését, majd végigsimított a hasán és még lejjebb, azután két kezébe fogta a férfi lüktetı erejét. – Igen, az enyém! – lehelte. – Most, David! Most! – Ahogy akarod, hölgyem! – visszhangozta David a szavakat, melyeket oly gyakran mondott ki réges-rég. – Amikor akarod! A lány a szemébe nézett, látta a diadal azúrkék villanását, és valami mást, amitıl egy pillanatra megállt a szívverése, majd gyorsabb iramban zakatolt tovább. Nem engedte el a férfi pillantását, kissé megemelkedett, és a hímtag hegyét nedves középpontjához igazította. Merészen megemelte a csípıjét, hogy magába fogadja Davidet, és a könnyebb behatolás érdekében egyik kezével széthúzta a redıket, miközben a férfi hintázott felette, majd megragadta a derekát, és magába húzta.
A férfi fojtottan felnyögött, miközben mélyebbre csusszant, visszavonult, majd még mélyebbre tört. Marguerite megremegett a különleges gyönyörtıl, ahogy eltelt vele. David szétfeszítette, hullámzó gyönyört árasztott szét benne, ezernyi érzéki villámcsapást. A lány szélesebbre tárta a combját, mélyebben magába húzta Davidet, apró csípımozdulatokkal hozzápréselıdve. A mélyrıl jövı, perzselı érzés fájdalmat ígért. Elfojtott egy halk nyögést, de a kín nem enyhült. Újra és újra Davidhez préselte magát, de az ártatlanságát védı utolsó erıdöt nem tudta áttörni. – Bocsáss meg, édesem! – suttogta a férfi. Erıteljes lökéssel, csípıjét megcsavarva mélyre tört. Majd tökéletesen mozdulatlanná dermedt, az ágyhoz szegezve a lányt. Marguerite felkiáltott, de gyönyörre lelt, mielıtt a hang elhalt volna. Zihálva átkarolta Davidet, magához húzta, miközben könnyek szivárogtak a pillája alól. Teljesen eltelt vele, körülzárta, tartotta, miközben fokról-fokra hozzászokott a férfi hosszához és vastagságához, mintha csak Davidnek teremtették volna. David ebben a pillanatban az övé volt, ha máskor nem is. – Jól vagy? – suttogta a férfi a hajába. – Tökéletesen! David megcsókolta a halántékát, a szemét, ajkával felszárította sós könnyeit, végigsimított az orrán. Aztán megcsókolta, és lassan, kérlelhetetlenül lüktetı izmokkal elemelkedett, majd visszacsusszant újra és újra. Az érzékek lassú tobzódása volt ez, fosztogatás, mintha a férfi a teste minden porcikájához el akarna jutni. Csúszkált, magához emelte, forgatta a csípıjét, hogy többet adjon magából, mindent odaadjon. Véget nem érı csábítás volt, ahogy körözött a lány elıtt, majd újra beléhatolt. Marguerite-et lenyőgözte David izmainak puha rugalmassága és feszítése, a bırét borító izzadság, a forrósága, könnyed ereje és végtelen önuralma. Kezével megragadta a csípıjét, végigsimított a hátán, a vállába kapaszkodott, együtt mozgott vele, ellene, aztán
megint vele. Lénye legmélye feltárult. Libabırös lett, miközben hosszú évek feszültsége és gyötrelme hagyta el. David rendíthetetlenül mozgott tovább. Tekintete vad gyengédséget sugárzott, arcizmai megfeszültek, ahogy visszafogta magát. Figyelme minden cseppjével a lányra összpontosított, a reakcióira figyelt, míg önmagával nem törıdött, hajtotta egy különleges pillanat felé. Marguerite-en tomboló vihar söpört végig, mennydörgı kataklizma, mely mélyen, legbelülrıl fakadt, elementáris erıvel cikázott végig rajta, és David volt a középpontja. Esztelen csodálkozással egyesült a férfival, lénye legmélyébe vonta, vad belsı hullámokkal simogatta. Magába fogadta, ahogy a férfi ıt, és még gyızedelmeskedve is megadta magát. Abban a pillanatban megérezte David teljes erejét, ahogy még egyszer utoljára beléhatolt, úgy kutatva, mintha egyesíteni akarná ıket. Meg is tette, miközben a vér lüktetett az ereikben, szívverésük egymáshoz igazodott és egyesült, lélegzetük összekeveredett. Lecsapott a szájára, belesuttogta a nevét, nem törıdött a jövıvel, megvédte minden holnaptól, ezt az estét, ezt a pillanatot olyanná tette, hogy egy életre kitartson. *** David egyik könyökére támaszkodva nézte a mellette alvó Marguerite-et. A nyitott ablakban szürke fény hirdette a hajnal eljövetelét. A betörı fuvallat fafüst, lótrágya és zöld növények szagát hozta magával. Fel kellene kelnie és indulnia, de nem bírta rávenni magát, hogy megmozduljon. Nem akarta itt hagyni ıt, sem most, sem máskor. Miasszonyunkra, a lány bátor volt és törıdı, szenvedélyesen intelligens és intelligensen szenvedélyes. Semmit sem csinált azért, mert így tanulta, vagy hogy csábítson, mégis hurrikánként vonzotta
magához. Ismert nála szebb nıket, de egyik sem nyőgözte le ennyire. Senki mást nem tudna örökké szeretni. Olyan gyengéden bánt vele, amennyire csak tudott, mégis attól félt, hogy fájdalmat okozott. Képtelen volt betelni vele. Együtt fürödtek, ettek, aztán másodszor is a magáévá tette, harmadszor, negyedszer. A hajnal óráiban annyira elveszett benne, annyira félt, hogy soha többé nem tarthatja a karjában, hogy minden önuralma odalett. Most összerezzent a gondolatra, mennyire követelızı volt, mennyire eluralkodott rajta a vágy. Durvább volt, mint akarta, durvább, mint amit esetleg a lány meg tudna bocsátani. Jó ég, a lefejezés túl enyhe büntetés lenne a számára! Mégis, újra megtenné. Lehet, hogy csupán az elmúlt éjszaka jutott neki a legédesebb Graydon gráciából, ebbıl a bıkező hölgybıl, akinek az életét ajánlotta oly sok évvel ezelıtt. Egykor azt hitte, elég, ha meggyızi a lányt, oldozza fel fogadalma alól, aztán úgy intézheti a dolgokat, hogy megfeleljen legsürgetıbb vágyának. Tévedett. Marguerite hírei félresöpörték ezeket a terveket, szétzúzták régóta dédelgetett álmát. Könnyen lehet, hogy Henrik a fejét akarja majd, és ki hibáztatná ezért? A király azt hitte, hogy megsemmisíti a trónkövetelı esélyeit, ha alkot egy másikat, aki egyértelmően hamis. Nem sejtette, hogy ezzel csak nagyobb veszélyt hoz a birodalmára. Érthetı, ha lesújt, hogy megszabaduljon tıle. Henrik gyakorlatias ember volt, aki sosem becsülte alá az ellenségeit. Marguerite egykor, fiatalkorukban lóherekoszorúval koronázta meg. Talán a lány mégiscsak valamiféle boszorkány, ha ezt akkor helyesnek érezte. Most gyakorlatilag újra megkoronázta azzal, hogy kutakodott, és bizonyítékot szerzett a születésérıl. Megtette, de ı kész lett volna elcserélni ezt a bizonyítékot azért, hogy újraélhesse ezt az éjszakát. Nem akarok király lenni, gondolta. Sosem voltak ilyesféle ambíciói, és ebben a tekintetben semmi sem változott. Elég volt a
tudat, hogy nem fattyú, hanem anyja tudomása szerint törvényes nászágyban fogant. Edward, tehát Edwardnak keresztelték. Mennyire jellemzı királyi atyjára, hogy mindkét elsıszülött fiát – bár más anyáktól születtek – saját, öntelt személye után nevezte el. IV. Edward kisbabaként a közelében tartotta, sokáig még azután is; míg megvolt az esélye, hogy hasznos lehet. Amikor megérkeztek a fiai, róla megfeledkezett. Milyen kapcsolata van, vagy szeretné, hogy legyen azzal a nıfaló IV. Edwarddal, aki hıs volt a háborúban, de azonkívül csak a perzselı vágyával törıdött, mely nem ismert ellenállást? Nem akarta, hogy bármi köze legyen apja yorkista koronájához, yorkista törekvéséhez, hogy halhatatlan, királyi vérvonalból származó legyen. Nem várhatja el Henriktıl, hogy ezt elhiggye. Ahhoz rendkívül magabiztos királynak kellene lennie, még ha el is tudná fogadni. Amennyire meg tudta ítélni, az a legnagyobb veszély, hogy Henrik árulásnak tekintheti Marguerite tetteit. Az igyekezet, hogy megmentsék a lányt egy nem kívánt házasságtól, nem végzıdhet úgy, hogy bebörtönzik vagy zárdába számőzik. Azt nem engedheti meg. Amikor ellovagol, hogy szembenézzen Henrikkel, a lányt itt kell hagynia. Méghozzá most, míg alszik. Ez elég baj, ráadásul búcsúzás nélkül kell távoznia. Nem csókolhatja meg, mert félı, hogy felébreszti, nem ízlelheti meg még egyszer, nem lehet még utoljára az övé. Magas ár ez a becsületért. Mégis, örült, hogy a lány tovább alszik; kimerítették ıt az utóbbi napok lovaglással töltött hosszú órái és szeretkezésük is. Nem volt benne biztos, hogy meg tudná ırizni sokat emlegetett becsületét, ha búcsút kellene mondania neki. Felkelt az ágyból, és a sötétben gyorsan felöltözött. Felébresztette Olivert, és kiadta a parancsot, hogy mire megmosdik, és királyi audienciához illı öltözéket vesz fel, emberei szálljanak nyeregbe, és
álljanak készen. Mire a hajnal rózsás és arany árnyalatúra színezte a keleti égboltot, útra keltek. David nem tudta, mi vár rá. Csak azt, hogy Marguerite-et melegben és biztonságban hagyta.
20. FEJEZET
M
arguerite riadtan ébredt szörnyő rémálmából. Zakatoló szívvel a kazettás famennyezetre meredt. Az álom tovatőnt, mégis érezte, hogy valami baj van. Egy pillanat alatt megértette, mi az. Egyedül volt az ágyban. A matrac mellette hővös volt. David elment. Hirtelen felült, és körülnézett a szobában. Hiányzott a férfi ruhája, páncélzata és a csizmája is. Az ablak mögött a meleg, aranyló fény arról árulkodott, már benne jártak a reggelben, legalább két óra telhetett el hajnal óta. Odalentrıl fojtott, kivehetetlen hangok szőrıdtek fel, jelezve, hogy David katonáinak nagyobb része vagy nem kelt még fel, vagy elment a férfival együtt. David eltőnt, ahogy a házassági szerzıdés is. Elment, hogy szembenézzen a királlyal, ıt pedig itt hagyta. – Astrid! – kiáltotta Marguerite dühösen. Hirtelen szörnyen elhagyatottnak érezte magát. A hangja majdnem elfulladt. Félredobta a takarót, kiugrott az ágyból, és összeszedegette szétszórt ruháit. – Astrid, hol vagy? – Itt, milady! – Az aprócska komorna kitárta az ajtót, aztán sietve becsukta maga mögött, amikor látta úrnıje fedetlenségét. – Mi az? Beteg vagy? Fáj valamid? – Mikor ment el Sir David? Láttad? Miért nem ébresztettél fel? Astrid lehajolt, felvette Marguerite övét, és az ágy végébe tette. – Korán elment, milady – válaszolta anélkül, hogy a lány szemébe nézett volna –, legalábbis a konyhán így mondták. A legtöbb embere elkísérte, akiknek nem kell itt ırködniük. Én még aludtam.
Marguerite a háromlábú zsámolyhoz lépett, lerogyott rá, a ruháját markolta, és hirtelen könnyek lepték el a szemét. – Elment nélkülem, Astrid. Miért? Miért hagyott itt? Astrid sóhajtva állt meg mellette. Szorosan átkarolta a lány vállát. – Oliver is elment. – Hát persze – nyugtázta Marguerite keserően. David a barátját magával viszi, de ıt, az egyetlen embert, akit a leginkább érint, hogy, mi történik vele, nem. Azt hitte, hogy a szerelmeskedés megváltoztatja közöttük a dolgokat, és David kész lesz elhagyni Angliát, a királyok és koronák veszélyes ügyét. Ó, persze, mondta, hogy Henrikhez kell mennie, de remélte, hogy le tudja beszélni errıl. A jelek szerint közelségük semmin sem változtatott. Ami számára az érzékek lelke mélyéig hatoló kavalkádja volt, az a férfira egyáltalán nem volt hatással. Elment, hogy kövesse a becsületét, és eszébe sem jutott, ı mit érezhet, vagy mi lesz vele, ha megölik. Magasságos ég, hogy dızsölt a férfi érintésében, a birtoklásában! David nagyon gyengéden, nagyon óvatosan bánt vele, pedig biztosan lehetett volna sokkal durvább is. Meghághatta volna, könyörtelenül hatolhatott volna érintetlen testébe. Elképesztı önuralma mögött ott rejtızött az erı és a vágy mindehhez. Szinte azt kívánta, bárcsak megismerhette volna teljes erejét, ha úgy tette volna magáévá, mint egy olyan nıt, aki ismeri a szerelem mővészetét, és nem mint egy érintetlen szüzet. Marguerite tudta, hogy amikor legutoljára felébresztette, közel járt ehhez, megérezte a fájdalom lehetıségét a mesés kéj mögött. De végül a férfi megálljt parancsolt magának. Marguerite nem tudta, hogy viselte volna el. Kibírhatatlan fájdalmat jelentett, hogy lehet, hogy sosem tudja meg. Lehet, hogy soha többé nem látja Davidet, nem érezheti a csókját, az érintését, az örömöt, hogy mellette fekhet, úgy aludhat, hogy teste óvón körülveszi. Lehet, hogy ellovagol királyi audienciára Westminsterbe, és egyszerően nyoma veszik. Történt már ilyen. Egy
királynak nincs szüksége indokra, nem kell szabályokat követnie. Egy szó, egy gesztus, és elvégeztetett. David is király lehetett volna, ha a világ igazságos, és a férfiak tisztességesek. Talán azért lovagol most oda, hogy félreállítsa Henriket, és elfoglalja a neki járó helyet a trónon? A férfiak veszélyesebb dolgokat is elkövettek már hataloméhségüktıl vezetve. És ha David azért nem vitte magával, mert nem volt elég jó neki? Kielégítette a kéjvágyát, most pedig félredobta? Ha úgy döntött, csak hercegnı felel meg királynıjének? Gyaníthatta, hogy ez a helyzet. De az is lehet, hogy tudja, mi a kötelessége a korona felé, mit vár el a parlament és a nép az uralkodójától. Nem írtak alá házassági szerzıdést, David pedig annak a fia, akié. IV. Edward fia, aki hagyta, hogy törvényes hitvese titokban szülje meg fiukat, bélyeget égetett belé, majd a hölgyet és a gyermeket is elhagyta Elizabeth Woodville szép mosolyáért és számító behódolásáért. A gyötrelem kiszorította a levegıt Marguerite mellkasából. Ha megfogant volna az elmúlt éjszakán, David hagyná, hogy egy zárdában szüljön? Megégetné az együttlétükbıl származó gyermeket, arra az esetre, ha királyi családból való hölgye nem szülne örököst a trónra? Marguerite átkarolta a felsıtestét, és elıre-hátra hintázott, ahogy lesújtott rá a fájdalom, a kín, hogy nem tudja, mik David szándékai, sem azt, hogy mi lesz velük. Astrid szorosan magához ölelte, arca Marguerite haján pihent. Mivel fogalma sem volt róla, mi járhat úrnıje fejében, így szólt: – Azok a bolondok azt hiszik, úgy férfias, ha nem visznek minket magukkal. Szerintük szívességet tesznek nekünk azzal, hogy itthon varrogathatunk, megfızhetjük az ételt, és türelmesen várhatjuk a hírt, hogy mi történt velük. – Nem ismerik Henriket, nem igazán – szólalt meg Marguerite könnyezve. – Csak összezavarnak mindent.
– Nagyon valószínő. De mit tehetnél? – Astrid elırehajolt, és az arcába nézett. – Nagy az elınyük. Aligha érné meg utánuk menni. Ráadásul… – Igen? – Tudod, mit akarok mondani, milady. Tudnád, ha félelem nélkül végiggondolnád, miért akkor ment el Sir David, amikor aludtál. Igazán? Tényleg tudja? Azt tudta, mit akart hinni, de az nem ugyanaz. Vagy mégis? David csupán meg akarta védeni? Azért vállalta magára ezt a szörnyő döntést, hogy ıt sose terhelje érte felelısség? Ha tényleg ez az ok, mit árul el róla, ha csak itt ül, és ennyiben hagyja? Lehet, hogy már túl késı megakadályozni, ami történhet. Lehet, hogy David meghal, mire ı odaér, kivégzik, míg úton van. Az álom, ami felriasztotta, lehet, hogy erre figyelmeztetett. Lehet, lehet, lehet. Bármi megtörténhetett. Nem tudhatta biztosan, de nem is derítheti ki, ha itt ül egy sámlin, és nyöszörög. Bármilyen sors is vár rá, azt így nem tudhatja meg. – Astrid? – Igen, milady! – Westminsterbe megyünk, audienciára a királyhoz. Szólj az embereknek, hogy készüljenek! – Már elintéztem, milady. Abban a pillanatban nekiláttam, amint meghallottam, hogy Sir David nélküled indult el. Marguerite ajkán mosoly suhant át. – Igazi kincs vagy, bár gyanítom, hogy azért történt így, mert Oliver nyomába akarsz eredni. – Ó, igen, csakis arra a hencegıre vágyom! – jelentette ki az apró komorna egy fejrándítással, de magában mosolygott. ***
Westminster zsúfolt, zajos és büdös volt a túl kis helyen összezsúfolódó túl sok embertıl. A királyi palota falaival, tornyaival, kapuival, ormaival, templomaival, kolostoraival és zsúfolt nagytermével uralkodott minden felett. Bárki haladt el Marguerite menete mellett, az vitt valamit az udvarba; szánon húzta, hordóban görgette vagy kordén hozta. A juhokat, disznókat és teheneket négy lábon terelték. Mindenki utat nyitott az Aranylovag lobogójának, mely a köréjük győlı sötétség ellen a kezükben tartott fáklyák felett lengedezett. Egyesek káromkodtak, mások kiabálva hıbörögtek, de sokan elragadtatottan suttogtak a második, valódi trónkövetelırıl. A király kegyébıl David erıdjeként szolgáló normann vár egyszerősége után a palota fényőzı volt, minden képzeletet felülmúlóan gazdag a selyemdrapériákkal, faburkolatú falakkal és fényes márványpadlókkal. Marguerite-et egy apró, egyszerő szobába vezették, de még ez is nagyobb volt a várbelinél. A lány elıre üzent Henriknek a jövetelérıl, és kérte, legyen olyan kegyes, hogy négyszemközt beszélhessenek. Amikor átlépett a kapun, a hírt megvitték Henriknek. Mire megmosdott, csillapította éhségét, és felvette kelengyéje leglenyőgözıbb ruháját, egy skarlátvörös selyembıl varrt, sujtásos ruhát brokát-ujjal, máris érte jöttek, hogy a király lakosztályához kísérjék. Nem bánta volna, ha többet pihenhet. Elmondhatatlanul kimerült volt, teste és lelke még mindig sajgott a Daviddel töltött éjszakától. Álmában sem gondolta volna, hogy az ágy ennyire fárasztó hely lehet, és sosem használt izmai és mélységei fájhatnak a fáradtságtól. Felforrósodott arccal gondolt arra, hogy még több bizonyos fajta belsı masszás talán segíthetne ezen. Valószínőtlennek látszott, hogy valaha bizonyítani tudná az igazát. Amikor a kíséretére rendelt két katonával végighaladt a padlón álló, széles gyertyatartókba helyezett vastag gyertyák fényével megvilágított folyosón, megpillantotta Davidet. A férfi felhıszürke, aranyszegélyes zekéjében jött feléje, és olyan fenségesen jóképő volt,
hogy a lány szívverése elakadt. David világosabb szürke árnyalatú nadrágot viselt és fekete köpenyt, amit hátravetett széles válláról, így a vörösesbarna selyem kiemelte az alakját. Mögötte is a király embereinek kísérete lépkedett, bár érte Henrik négy fıt küldetett. Marguerite csak ekkor vette észre, hogy elhagyatott folyosókon járnak. A palota hátsó traktusában haladtak, jó messzire onnan, ahol az udvar többi tagja esti szórakozását élvezte. David látogatását államérdekbıl, és mivel ı volt a második trónkövetelı megszemélyesítıje, természetesen titokban tartották. De akkor az övé is az. Az megint más kérdés, hogy ez jót vagy rosszat jelent a számukra. David megállt, amikor megpillantotta. Arca elkomorult. Vetett egy gyors pillantást a sarkában járó ırökre, majd sétált tovább. – Lady Marguerite – üdvözölte a lányt olyan metszı hangon, akár egy kardcsapás –, mi szél hozta erre? Azt hittem, más foglalatosság közben hagytam ott önt. – Valóban, de ilyen kellemes elfoglaltság csak rövid idıre köti le az embert. – Marguerite hangja fesztelen maradt, mert nagyon is tisztában volt vele, hogy hat néma, szigorú kísérıjüknek tizenkét füle van. Beszéd közben sétált, David hozzá igazította a lépteit. A két kíséret egybeolvadt, amikor a közös folyosóra fordultak. David keményen nézett rá. – Mirıl beszélsz? Mit keresel itt? Azt hiszi, el akarja árulni ıt Henriknek? A fájdalmas kérdéstıl egy pillanatra elakadt Marguerite lélegzete. – Ugyanazért jöttem, mint te, Sir David – válaszolta, amikor újra meg tudott szólalni. – Mi másért? – Ha azért, hogy beszélj Henrikkel… – Csak ezért tennék meg egy ilyen hosszú utat, és tenném be a lábam nyáron ebbe a sötét palotába – mosolygott a lány hidegen. – Ráadásul hosszú, közös múltra tekintünk vissza, a családom és Henrik. Nem kétlem, hogy meghallgatja, mit szeretnék. – Mit kérsz, hölgyem, cserébe a tudásért, ami a birtokodban van?
– Csak azt, ami elhozza a boldogságomat. Másra nincs szükségem. – Szabadságot? Mentességet még egy nem kívánatos férjtıl? – Az a legkevesebb. Ahogy közeledtek a király lakosztályához, David közel hajolt hozzá. Gyorsan beszélt. – Ha ezt dühbıl teszed, mert otthagytalak… – Túl nagyra tartja magát, uram – válaszolta Marguerite a leghővösebb mosolyával. – Miért számítottam volna arra, hogy magával hoz? Hisz végül is nem vagyok önnek senkije. Az arcát narancs- és aranyszínő ragyogással megvilágító, több száz gyertya fényében is látszott, hogy a férfi elsápadt. Nyelt egyet, tekintete elsötétült, ajkai összepréselıdtek. Kihúzta magát, míg vállai hihetetlenül szélesnek nem tőntek, melyek bármekkora súlyt képesek megtartani. – Ám legyen! – közölte, és biccentett kísérete vezetıjének, hogy kész szembenézni a királlyal. David alig ismerte fel a skarlátvörös selyemruhát, szinte áttetszı, skarlátvörös fátylat és ritka gyöngyökbıl főzött nyakláncot viselı, elegáns hölgyet. Vagy inkább mégis, csak vonakodott elfogadni a tényt. Ez itt Lady Marguerite Milton, egy lord leánya, a királyság egyik leghatalmasabb örökösnıje, akit éveken át maga fölött állónak tartott. Hihetetlen, hogy a karjában tartotta, szája nyelte el kéjes kiáltását, mielıtt elmerült puha mélységeiben. Alig hasonlított arra a szenvedélyes szirénre, aki elızı este eljött hozzá, és vágytól remegve hagyta, hogy csókolja. Az hitte, ismeri azt a Marguerite-et, akit hátrahagyott; az életét tette volna arra, hogy tudja, mit tesz, és mit nem. Ezt a tekintélyes hölgyet egyáltalán nem ismerte. Az sem számított, hogy kiderült, most születése jogán ı áll felette. Túlságosan új, túl hihetetlen volt a számára, hogy ilyen magas rangra emelkedett. Megtört, kétkedı szívében újra annak az árva fiúnak érezte magát, aki még a hölgy ruhájának szegélyét sem méltó megérinteni, nemhogy ıt magát.
Kinyílt elıttük a király lakosztályának ajtaja. Üres elıcsarnokokon haladtak át, merev arccal strázsáló ırök mellett. Aztán egy félhomályba borult szobában várakoztak idegesen, melynek állott viasz- és porszaga volt, és keveset beszéltek. Miután a király udvarmestere bejelentette ıket, a férfit és Marguerite-et VII. Henrik elé kísérték. A hosszúkás és keskeny fogadótermet egy sor magas, íves ablak szegélyezte, melyekbe vastag, osztott üvegeket helyeztek. A falakat vászonborítás fedte, drágakıszínő festmények ékesítették a nyílt teret és a mennyezetet. Az ablakok elıtt emelvény magasodott, melyet úgy állítottak fel, hogy az eléje járulók erısen meg legyenek világítva, miközben a király árnyékban marad. Bár ez a fortély ebben a pillanatban nem mőködött, az ablakok mögött éjfeketén sötétlett az ég, az apró ablaktáblákon esı kopogott. – Bevalljuk, meglep minket, hogy itt látunk – szólalt meg VII. Henrik Davidre nézve, miután a férfi felemelkedett a meghajlásból, Marguerite pedig a pukedlibıl. – Azt hittük, északon tevékenykedsz, a mi szolgálatunkban. – Én is úgy hittem, azt fogom tenni, felség – válaszolta David magabiztosan. – Csakhogy napvilágra került valami, ami… Henrik felemelt kezével belefojtotta a szót. – Minden jól alakul a tervünkkel kapcsolatban? – Jobban a vártnál, uram. – Mi is hallottuk, hogy nagy az érdeklıdés az Aranylovag iránt. Jó munkát végeztél! – Hálás vagyok, hogy ezt mondja – felelte David –, bár kevésbé örül majd, ha meghallja, mirıl szereztem tudomást. Henrik egyik behajlított könyökét az ebben a nem hivatalos fogadóteremben trónként szolgáló szék karjára tette, és megtapogatta az állát. Szürkéskék szemében gyanakvó tekintet jelent meg. Ezen a napon aranykoronát viselt, ami lecsúszott a homlokán, és hátrafogta vállig érı, ıszbe hajló, homokszıke haját. Ruházata egyszerő volt, hímzett gyapjúzekét, sötét nadrágot és térdig érı csizmát viselt.
– Mi lenne az? – kérdezte egy pillanat múltán. David komor arccal, torkában dobogó szívvel vette elı a köpenye alá rejtett selyemzsákot. Elıhúzta a házassági iratot, mely hivatalosan is házasfelekké nyilvánította IV. Edward angol királyt és Lady Eleanor Talbot Butiért, és a tenyerére téve bemutatta. Az udvarmester elırelépett, elvette a pergament, és a király kezébe adta. Henrik csendben átfutotta az írást, egyre jobban ráncolva a homlokát. – Igazán különös! – nézett fel végül. – Hogyan jutottál ehhez az irathoz? Marguerite megmozdult a férfi mellett. David fıhajtással jelezte, hogy ezt a lány tudja elmesélni. Marguerite ezt röviden meg is tette, beszámolt mindenrıl, ami igazolta a levél eredetét. Henrik hátradılt a székében. – Tisztában vagy vele, hogy ezáltal királynénk törvénytelenné válik? – Igen, uram – felelte Marguerite. – Sajnálom, de fontosnak tartottam, hogy lássa ezt a bizonyítékot. Henrik egyetértın csettintett. – Mi lett a csecsemıvel, a fiúval, akirıl azt állítod, hogy Lady Eleanor szülte, és Edward sajátjaként jelölte meg? A gyermek trónigénye erısebb a többi yorkista jelölténél, beleértve a mi Erzsébetünk fivéreiét is. Errıl mit tudsz? David mély lélegzetet vett, és kihúzta magát. – Bocsásson meg, uram, én vagyok az a gyermek. Henrik összehúzta a szemét. – Te? – Zárdában nevelkedtem, ahol árvákat fogadtak be, és viselem a Plantagenetek jelét. – Látni szeretnénk. Henrik intésére az udvarmester az elıszoba ajtajához sétált, és a kint várakozó ırséggel tért vissza. A katonák elıremasíroztak és
körbevették Davidet. Egy pillanattal késıbb térdre lökték, lehúzták a köpenyét és a zekéjét, és feltépték az ingét, hogy felfedjék a jelet. – Uram! – kiáltott fel Marguerite döbbenten. – Sir David eljött önhöz a hírrel. Tovább győjthette volna az erıit az ön égisze alatt. Áltathatta volna önt, míg elég erıs ellenféllé nem válik. Ha a lány segíteni akart, akkor rosszul fogott hozzá, gondolta David kétségbeesetten. Az hiányzik a legkevésbé, hogy Henrik potenciális ellenséget lásson benne. – Csak úgy higgyünk ennek a jelnek, Lady Marguerite? – kérdezte a király. – Nem gyızıdhetünk meg róla, hogy régi-e vagy új, igazi vagy hamis, valódi bélyeg vagy valami, ami egy egyszerő seb volt valamikor? – Miért hazudna? – kérdezett vissza a lány. – Eltitkolhatta volna, míg meg nem koronázzák. Már elismerték trónkövetelıként, a visszatért Edwardként. A király nem felelt, de egy intéssel elbocsájtotta az ırséget. David kissé fellélegzett, amint elhagyták a termet. Legalább nem vitték azonnal a Towerbe. Elrendezte a ruházatát, de fél térden maradt. Jobb, ha nem tesz semmit, legalábbis egyelıre. – Az én felbujtásomra és segítségemmel ismerték el – válaszolt végül a király Marguerite-nek. – Megértheted, ha azt gyanítjuk, hogy rászedtek minket. – Soha, uram! – válaszolta David olyan határozott meggyızıdéssel, amilyen csak kitelt tıle. – Hogyan? – kérdezte Marguerite. Kihúzta magát, és büszkén nézett szembe Henrikkel, bár összekulcsolt kezei láthatóan remegtek. – Ön személyesen küldetett érte kezdetben. Amikor nem jött, ön olyan cselt eszelt ki, ami biztos sikerrel kecsegtette. Igaza volt, mert amikor nemkívánatos eljegyzéssel kerültem szembe, érte küldettem, és ı el is jött. Ezután éppen ön állt elı a javaslattal, hogy David váljon trónkövetelıvé. Neki kellene megbocsátani, amiért úgy érezheti, rászedték, idecsalták, hogy ön végezhessen vele. – Marguerite… – suttogta David.
– Túl messzire mész, Lady Marguerite! – figyelmeztette keményen Henrik. – Nem vagyunk annyira ostobák, hogy egy valódi örökössel szervezzünk magunk ellen felkelést. – David sem annyira arcátlan, hogy szembeszálljon önnel. Csak azért egyezett bele, mert ön a szavát adta, hogy sosem kell férjhez mennem. Ha az ön várakozásainál vagy kívánságánál nagyobb sikert ért el, az nem az ı hibája, hanem talán azért történt, mert a nép észrevett valami felségest az arcán és viselkedésében. Mindebben hol leli nyomát árulásnak vagy rosszakaratnak? Hol van szó bármi másról, mint az ı adott szava? Mintha érte szólna ez a litánia. David elképedve és egyben reménykedve hallgatta, miközben a szavak igazságát kutatta. A lány arca elsápadt, tekintetét kétségbeesés felhızte. Nem nézett rá. Henrik áthelyezte testsúlyát a székében, egy pillanatra megragadta a karfát, majd dobolni kezdett rajta az ujjaival. – Engedjük, hogy továbbra is erıket győjtsön ellenünk, míg a serege nagyobbá válna, mint Warbecké? – İ nem… – Nem, uram – szakította félbe emeltebb hangon David Marguerite tiltakozását. – Egyáltalán nem vágyom arra, hogy az ön koronáját viseljem. Ön Bosworth mezején érdemelte ki az ezzel járó aggodalmakat és bánatot. Ha tízszer is bebizonyosodna rólam, hogy Edward fia vagyok, akkor sem venném el öntıl. Henrik felhorkant. – Könnyen beszélsz, de beszéltek már rá férfit a királyi ambícióra olyanok, akik a saját céljaik érdekében kihasználták. – De egyiküknek sem volt akaratereje, és nem vágyott ily kevéssé a koronára – makacskodott Marguerite. – Nem, uram – szólalt meg David is, a legıszintébben. – Ha kívánja, elpusztíthatja születési elıjogom bizonyítékát. Nem úgy neveltek, hogy méltónak érezzem magam egy várhoz, nemhogy egy királysághoz. Sosem vágytam nagy kiváltságokra és ezzel járó, nehéz kötelességekre. Mindent a saját kezemmel, erımmel és az ég
kegyébıl nyertem el. A magam ura vagyok, és ezt sosem cserélném el azért, hogy egész Anglia ura legyek, valójában mindenki alattvalója. – Szép és igaz szavak – Henrik elhúzta a száját de miért alapozzunk rájuk mindent; nemcsak a trónunkat, de királynénkat, örököseinket és a jövınket is? Ha tévedünk, ezt mind elveszik, mert te sem hagyhatsz minket életben, mint ahogy mi se adhatjuk meg neked ezt a kegyet. A megfontolt érvelés dacára ez egyenlı volt a halálos ítélettel. Ezt David még zakatoló szívverésén túl is meghallotta. Egyre inkább tartott attól, hogy nem egyedül vonul majd bitófa alá. – De uram – lépett elı Marguerite szorongva, hangja rekedten szólt. – Ha most kioltja David életét, ezzel csak hitelt ad a születésérıl kitalált mesének. Szinte legendás hírnévre tett szert az Aranylovag lobogója alatt. A nép elfordulhat öntıl, ha kitudódna, hogy ön egyszerően kivégeztette. Biztosan emlékszik, hogy Warbeck még odakint jár, és Daviddel ellentétben ı tényleg az ön koronáját akarja. David érezte a gyapjúszınyeg szúrását nadrágba bújtatott térde alatt, a forró lámpaolaj, a por és a Henrik ruhájából áradó szantálfa szagát. Ezekre összpontosított, nem a döntésre, melyet Henrik a következı röpke pillanatokban hoz meg. A király ujjainak dobolása a trónszerő szék karfáján szinte harsogott a csendben. Majd hirtelen elhallgatott. – Ki ismeri még ezt a mesét, Lady Marguerite – kérdezte Henrik komoran, elgondolkodva –, rajtad és Sir Davidén kívül? David velejéig megborzongva vette észre, hogy a kérdés micsoda csapdát rejt. – Marguerite… – kezdte. – Az idıs apáca a zárdában, és azok, akik velem voltak, amikor elmesélte – válaszolta a lány nyugodtan. – Nem tudom, hogy ki más, mivel nem sejthetem, még hányan hallották a fecsegését.
David újra fellélegzett. Ha csak ık tudtak volna születése körülményeirıl, azonnal a Towerben végezhették volna. A lány elkerülte ezt a kelepcét. Emiatt nem fogják vele együtt letartóztatni. – Ráadásul – folytatta Marguerite higgadtan, de feszültségrıl árulkodó arccal – ön bölcsen megsemmisítette a Titulus Regiust, mellyel a parlament Richárd idejében törvénytelennek nyilvánította Edward Elizabeth Woodville-lel kötött házasságából született gyermekeit. Ahogy az imént említette, nem lenne ildomos felhozni a királyné legitimitásának kérdését. Henrik arca kıvé dermedt. – Királynénkat nagyon kedvelik, de uralkodásunknak nincs szüksége tıle vagy az édesapjától származó támogatásra. – Nem, én csak arra gondoltam… – Tudjuk, mire gondoltál! – vágott közbe Henrik metszın. Újra csend ereszkedett rájuk. Holtpontra jutottak, méregették a két fenyegetést. Abban a pillanatban David hirtelen tudta, mit kell tennie. Bár abban nem lehetett biztos, Marguerite mit akar, vagy mit felelne, ha elfogadják, amit mond. Megköszörülte a torkát, és minden meggyızıerejét latba vetve megszólalt: – Születésem története sok éven át rejtve maradt. Nincs rá okunk, hogy napvilágra kerüljön. Elláttam feladatomat hamis trónkövetelıként, mert Warbeck erıi meggyengültek. Táborából az a hír érkezett, hogy napokon belül támad, jóval azelıtt, hogy a támogatóim odaérnének hozzá. Elbocsájtom a csapataimat, és visszavonom minden trónigényemet, ahogy az elejétıl kezdve terveztük. Azután imposztornak kiáltom ki magam, aki egyáltalán nem IV. Edward fia, és boldogan élem tovább így az életemet. Henrik azonban ravaszabb volt ennél. – Nagylelkő ajánlat, Sir David. Mit kérsz cserébe? – Bár nem kívánom az ön koronáját, valamiért megéri lemondani róla. Egy, csak egyvalamit kérek cserébe.
David hallotta, hogy Marguerite halkan felhördül, és magán érezte a lány pillantását. Egy hosszú pillanatig a szemébe nézett, látta sötétbarna mélységében a félelmet, a kétséget és a fájdalmat. – Mégpedig? – érdeklıdött gúnyosan Henrik. David nagy levegıt vett. Hirtelen biztosra vette, hogy helyesen cselekszik. Erıs, magabiztos hangon válaszolt. – Gyámleánya kezét, Lady Marguerite Miltont hölgyemül és hitvesemül.
21. FEJEZET
M
arguerite-ben a döbbenet vad boldogsággal keveredett. David olyasmire kért engedélyt Henriktıl, ami eloszlat minden gyanút, és ıszinteségét bizonyítja. Lemondott minden trónigényérıl a kezéért cserébe. Együtt töltött éjszakájuk mégiscsak jelentett a férfinak valamit? Feleslegesen aggódott, hogy otthagyta? Vagy ez megint annak bizonyítéka, hogy törıdik vele, és tényleg nem kíván király lenni, ahogy állította? Nem tudhatta a választ. De azért reménykedett. – Azt hittük – szólalt meg a király még mindig gúnnyal a hangjában hogy neked tilos megnısülnöd. Határozottan emlékszünk, hogy lemondtál errıl az örömrıl, amikor korábban felajánlottuk neked a hölgyet. – Csak Lady Marguerite-nek tettem esküt, senki másnak, uram. Idealista ifjúként tettem, de attól még kötelezı erejő volt. – Gondolom, lovagi eskü a tiszta szerelemrıl. – Pontosan, uram, amelyet bármi áron megtartottam volna. – Valóban idealista gondolat. – Vagy bolond. – Marguerite látta, hogy David ajka kényszeredett mosolyra húzódik, ahogy Henrik szemébe néz. A király elvette kezét az álláról. – És most? – Többé már nem kötelez. A hölgy saját akaratából feloldozott. Marguerite lassan ráébredt, hogy valóban ezt tette. David gondoskodott errıl a kérdéssel, amire ı eksztázisban felelt, miközben David forróságával és merevségével a kéj kapujában idızött, és
annyira elöntötte a lüktetı vágy, hogy a nevét se tudta volna megmondani. Akkor muszáj volt beleegyezését adnia, bár abban nem volt biztos, hogy most mit jelent mindez. – Igaz ez, Lady Marguerite? Henrik ránézett és válaszra várt. Beleegyezın bólintott, miközben úgy lüktetett a vér az ereiben, hogy beleszédült. – Ez a házasság Sir Daviddel megfelel neked? Marguerite a király szigorú szemébe nézett, alig hitte, hogy ıt is megkérdezik. Rémület cikázott rajta a hivatalos kérdést hallva. Ha egyszer beleegyezik, nincs visszaút. De csakis Davidhez menne hozzá, ha ez a rettenetes zőrzavar megoldódna. – Igen, uram – felelte erıltetett nyugalommal. Henrik újra Davidhez fordult. – Ha elfogadjuk a leánykérésedet, mi a biztosíték rá, hogy késıbb nem bánod meg? Milyen garanciát tudsz nekünk adni, hogy soha nem akarod megmásítani ezt az alkut? – A szavamat, uram – közölte David, kihúzva magát. Ez elég kellene, hogy legyen, de az is? Lehet az valaha, amikor ilyen sok forog kockán? – És én a szívem esküjét, uram – szegte fel az állát Marguerite. – Ön elıször egy fogva tartott csecsemı, az ön kisleánya, Madeleine miatt figyelt fel rám és nıvéreimre. Most egy másik kisbaba miatt vagyok itt, aki megszületett, majd Edward parancsára elhagyták. Illınek tőnik, hogy egy hasonló, ifjú élet legyen az imént hallott ígéret biztosítéka. Engedje meg, hogy felajánljam, hogy a Sir Daviddel kötendı házasságomból született elsı gyermek az ön háztartásában nevelkedjen, így biztosítva hőségünket és szolgálatunkat önnek és utódainak. – Marguerite – suttogta David. A lány tiszta tekintettel, de könnyes szemmel nézett rá. – Gyermekünk nem lesz veszélyben, mert sosem fogod megszegni a szavad. Ezt jól tudom.
– Így van, de megszakadna a szíved, ha elengeded azt a babát. Az enyém is. – Igen. – A lány mosolygott, bár remegett a szája széle. – De képtelen lennék elviselni, ha elveszíteném az apját, még mielıtt megszületne. Csend áramlott feléjük a hosszú terem sarkaiból. Egy gyertya lángja megrebbent, ugráltak az árnyak. Enyhe fuvallat lebegtette meg Marguerite szoknyáját a bokája körül. Henrik hirtelen egy intéssel elhallgattatta. – Illı áldozat ez, Lady Marguerite, ám túl fájó ahhoz, hogy elfogadjuk. – De, uram… – Egyelıre függıben hagyjuk a kérdést, de észben tartjuk az ígéretet egy veszélyesebb jövıre. Henrik kedves ember volt, de nem bízott senkiben. Nem veszi el a gyermekét, de fenntartotta a lehetıséget, hogy az árulás legkisebb jelére megparancsolhassa. Ez volt a lehetı legjobb alku, amit elérhetett, és jobb, mint amit remélt. Marguerite alázatosan pukedlizett. – Köszönöm, uram! A király összehúzott szemmel Davidre nézett. – Hol fog ez a baba megszületni? Erre gondoltál? – Ha azt kérdezi, innen hová megyünk, akkor oda, ahová parancsolja – felelte a férfi felocsúdva. – Van egy kisebb birtokom Franciaországban. Ha oda nem, akkor Lady Marguerite atyjától örökölt birtokai megfelelı lakhelyül szolgálhatnak. Henrik töprengı tekintete hosszú pillanatokig megpihent rajta. Aztán intett a kezével. – Véleményünk szerint elegendı és talán biztonságosabb is, ha Észak-Angliában telepednétek le. Van egy birtokom nem messze azoktól, melyeket Lady Marguerite két nıvére férjének adományoztam. Ha kész vagy átadni azokat a francia birtokokat ezekért…
– Rendben, uram. Marguerite gyors, figyelmeztetı pillantást vetett Davidre. A férfi még nem is látta Henrik birtokait. Mivel a király ravasz ember, nem valószínő, hogy egyenlı cserét ajánlana. David elkapta a tekintetét, és belenyugvása jeleként megvonta a vállát. A lány ugyanabban a pillanatban belátta, hogy Davidnek igaza van. Nincs választásuk. Ez még mind csak feltevés. A király még nem hozta meg a végsı döntést, hanem tovább beszélt. – Értésetekre adjuk, hogy engedélyünk nélkül nem utazhattok messzebbre azoknál az északi földeknél és környéküknél. Az udvarban szigorúan meghívásra jelenhettek meg. David beleegyezıen fejet hajtott. – És a katonáim? Henrik felszegte erıteljes állát. – A javaslat szerint elbocsájtjuk ıket, kivéve azokat, akik mint a fegyverhordozód, barátságból vagy személyes kötıdésbıl maradnak melletted. Marguerite nagyon figyelt a kimondatlan szavakra és az utasításokra, és lassan remény ébredt benne. Henrik úgy akarja elzárni Davidet, hogy soha többé ne jelenthessen fenyegetést, de Anglia határain belül, hogy szemmel tarthassa. Bár szigorú feltételek voltak ezek, sokkal jobbak a halálos ítéletnél. – Tehát szerepem második trónkövetelıként itt véget ér – szólalt meg David. A király fagyosan elmosolyodott. – Az kétségtelen. Elismerjük, hogy a mi fortélyunk volt, és ezzel vége. David arca elkomorult. – És ha Warbeck támad? A beálló csendben Henrik hátradılt a székében. Csak az újra a szék karfáján doboló ujjai csaptak zajt és a fejük felett az ablaknak repülı rovarok.
A király ökölbe szorította a kezét, aztán ellazította ujjait, és hosszan felsóhajtott. – Egykor, Stoke mezején megmentetted az életemet, Sir David, kockáztatva a sajátodat, és a lobogómat is megmentetted. Nem feledkezem meg arról a hıstettrıl, sem arról, hogy mivel tartozom ezért. – A kötelességemet teljesítettem, uram. – Többet tettél annál – helyesbített Henrik. – Inkább rendkívüli hőségrıl tettél tanúbizonyságot, mellyel a csata a Lancaster-oldal gyızelme felé fordult. Nem vagyunk babonásak, mégis régóta úgy érezzük, hogy azon a napon érkezésed isten áldását jelezte uralkodásunkon. Ezen a nyáron magunkhoz hívattunk téged, ravaszul megszerveztük, hogy megjelenj, abból a meggyızıdésbıl, hogy támogatnod kell minket ebben Warbeck-ügyben. – Tényleg nem ismerte akkor születésem történetét, fogalma sem volt róla, ki vagyok? Henrik horkantásszerő nevetést hallatott. – Azt hiszed, azért szervezkedtünk, hogy kígyót melengessünk a keblünkön? Nem úgy, mint a sas, aki ilyesmivel eteti a fiókáit, mi nem hordjuk ennyire fenn az orrunk, és nem bízunk ennyire a hatalmunkban. Ugyanakkor büszkék vagyunk magunkra, hogy felismertük véred és fogantatásod értékét. Ez volt az emlékeztetı – ha szükség lett volna rá –, hogy David, Edward fiaként, Henrik unokatestvére, bár sokadik fokon. Ki tudja, talán a Stoke mezején vívott csata fergetegében a vér szólította a vért. Különösebb dolgok is megtörténtek már. Henrik elnézett David feje felett, a ráncok elmélyültek az arcán, mintha az, amit látott, a lelkére nehezedett volna. – Hadd mondjuk el azt is, hogy halálosan belefáradtunk az értelmetlen vérontásba, és végtelenül hálátlan lenne tılünk, ha nem vennénk figyelembe múltbéli szolgálataidat. Mindezért, és mert olyan lemondást ajánlottál, mely ritkaság a korona történetében, nem tehetünk mást, mint hogy felérünk hozzád tisztességben. Emelkedj
fel, Sir David, és tudd, hogy büszkén látunk az oldalunkon, ha még egyszer rákényszerülünk, hogy megvédjük a koronánkat. Marguerite látta, hogy miközben könnyedén felemelkedik, David arca elpirul. – Úgy érti, uram…? – Szükség esetén érted küldetünk, erre megesküszöm! Most távozhatsz. Menj el a hölggyel, aki oly ékesen szólt védelmedben, és oly sokat ígért a nevedben. Lady Marguerite-tel, akinek a kezéért az életedet kockáztattad. Menjetek az engedélyünkkel, és esküdjetek meg az áldásunkkal! – A király szája hővös mosolyra húzódott. – Úgy tőnik, jól játszottuk a kerítıt harmadszor is a Graydon gráciákkal. Már egyikük sem elátkozott, már ha valaha is azok voltak. És bár mindkettıtöket szívesen látunk, bízunk benne, hogy megértitek, ha az a leghıbb kívánságunk, hogy hosszú hónapok teljenek el, mire újra találkozunk. – Minden jót, uram! – búcsúzott David mély meghajlással, ami csak rövid idıre rejtette el egyre szélesebb mosolyát. Marguerite pukedlizett és hátrált. – Valóban minden jót önnek! – szólalt meg. Hangja izgatott volt. – Legyen uralkodása hosszú és virágzó, és gyermekeié is ön után! VII. Henrik arcára gyengéd kifejezés ült ki. – Köszönjük, Lady Marguerite! Emlékezz meg rólunk és királynénkról nıvéreiddel. Néhány lépés után a fogadóterem ajtaja kitárult, majd becsukódott mögöttük. Kíséretük újra csatlakozott hozzájuk az elıcsarnokban, és velük tartott a lakószobákhoz vezetı folyosókig. Ott magukra maradtak. David megfogta Marguerite kezét, és a karjára tette, együtt sétáltak a nekik rendelt szoba felé. Léptük hosszan visszhangzott körülöttük a márványpadlós folyosón. Csak addig volt ildomos hallgatniuk, míg kíséret járt a nyomukban, de most, hogy egyedül hagyták ıket, Marguerite nem tudta, mit mondhatna. Sok mindent akart, de nem találta a megfelelı szavakat.
David feléje fordult, az arcát fürkészte, azután végignézett az üres folyosón, majd vissza a lányra. Rekedt hangon így szólt: – Haragszol? Haragszom-e? – kérdezte magától Marguerite. Talán kellene, hisz nem kérdezték meg az esküvıjével kapcsolatban. De mégsem ez volt a legerısebb érzése. – Megkönnyebbültem. – Továbbra is a férfi szemébe nézett. – És te? – Hogy én? – Haragszol-e, hogy így alakultak a dolgok? – Haragszom-e, hogy élek? Aligha. – Úgy értem, amiért elveszítetted a születési elıjogodat. – Mindig is csak arra vágytam, hogy ismerjem apám nevét és a származásomat, ez több, mint amire számítottam. Ennyi elég, még akkor is, ha soha senki más nem tud majd róla. Ami a koronát illeti, az nem az enyém, és soha nem is volt az, édesem, nem számít, mennyire volt törvényes a szüleim frigye. Edward elorozta a nagybátyjától, VI. Henriktıl, aztán meggyilkoltatta, hogy megtarthassa. Most VII. Henrik visszakapta. Jól van ez így. A lány a szemébe nézett. – Teljesen biztos vagy ebben? Most a királynál van édesanyád házassági dokumentuma. Henrik biztosan elégeti, ahogy a Titulus Regiust is, ami fattyúnak nyilvánította a királynéját. – Ez biztos. – Mivel születésed egyetlen bizonyítéka a kezében van, nem kellett elmondanom, hogy csak Astrid és Oliver hallotta az idıs apáca gyónását, csak ık tanúsíthatják. – Késıbb majd elmondhatjuk neki, hogy megnyugodjon, miután berendezkedtünk a földeken, melyeket ígért. De ne próbálj meg eltéríteni! Azt kérdeztem, mit érzel azzal kapcsolatban, hogy férjhez mész. A lány összeszorította az ajkait, szíve vadul zakatolt.
– Ha a cél az, hogy a neveddel védj meg, most, hogy már megkaptad, amit akartál tılem, nem biztos, hogy érdekel. David megállt és szembefordult vele. – Ezt nem gondolhatod komolyan! – Miért ne, ha senki nem mondott mást. Mindent megbeszéltetek, anélkül, hogy engem bármirıl megkérdeztetek volna. Elvisznek északra a beleegyezésem nélkül… – Biztosan boldog leszel ott, ahol gyakran meglátogathatjátok egymást a nıvéreiddel, együtt ünnepelhetitek a karácsonyt és a húsvétot, ott lesznek a közelben szükség esetén. – Igen, persze, és Astrid és Oliver is mellettünk lesz, a kicsinyeikkel, akik biztosan születnek majd, de nem ez a lényeg. – Akkor mi? – kérdezte a férfi bosszúsan. – Az a furcsa igazság, hogy nem udvaroltak nekem, vagy gyıztek meg jobban, mint mielıtt Halliwellnek adtak. – Nem volt rá idı, nem történhetett másképp. Alkut kellett ajánlanom Henriknek, hogy elhiggye… A lányt olyan düh öntötte el, mint még soha életében. – És épp kéznél voltam? – Istenem, dehogy, Marguerite! – Elkapta a lány csuklóját, kezét a mellkasára szorította, ujjait szétterítette zakatoló szíve felett. – Ajánlottam neki valamit, ami számomra értéktelen, olyasmiért, ami nélkül nem tudnék élni. Feladtam egy koronát egy feleségért, és nagyon is elégedett vagyok a cserével. – Hát akkor hozsanna neked! De én mit kapok? – Semmi értékeset, csak a szívemet, a szerelmemet, az életemet, bár mindez már a tiéd volt az elmúlt tíz évben és még régebben is. Azt hitted, nem akarlak téged, hogy az elızı éjszaka elıtt nem akartalak? Istenem, mennyire győlöltem azt az ördögi esküt, ezerszer is elátkoztam ostobaságomat, amiért megtettem. Fogalmad sincs, mekkora árat fizettem érte. Megérinteni téged lett volna a kárhozatom, mert muszáj lett volna kóstolni, ízlelni téged, és dızsölni, míg már felforr az agyam, és a vágy görcsbe rántja a
bensımet. A magamévá tettelek volna, búcsút mondtam volna az üdvösségnek és a mennybe jutás minden reményének. A lány David szemének perzselı kékjét fürkészte, melyet kétségbeesés felhızött. – El akartalak csábítani, de nem hagytad. Te… hozzám értél, míg már beleırültem a vágyba, a szenvedély számtalan módjára tanítottál meg, de nem akartál tılem semmit. – Ez kétélő kard, hölgyem, mert nem okozhattam neked fájdalmat anélkül, hogy magamat ne sebeztem volna meg. – Végig engem akartál? – Nem mondtam volna? Annyira vágytam rád, hogy a tetteken kívül mindennel el akartalak csábítani, hogy kierıszakoljam belıled a szavakat, amiket hallani akartam, hallanom kellett ahhoz, hogy az enyém lehess. – A feloldozást az esküd alól. – Csak ennyit, semmi mást. A lány fejét rázva utasította el a kifogást. – Kérhetted volna. Önként feloldoztalak volna. Önként. – Ha kérem, az semmissé tette volna, értéktelenné Isten szemében. A feloldozást neked kellett megadni. Kegyedként, a vágyad jeleként. Sıt… sıt a szerelmed jeleként. – Az volt! Ó, az volt! – suttogta a lány. David magához húzta, néhányszor szédítın megpörgette. – Mondd ki! – kérte, amikor megállt. – Mondd, hogy szeretsz! – Igen! – Marguerite szemét könnyek futották el, látva David arcán a hatalmas boldogságot, a szikrázó reményt és szerelmet. – Szeretlek, szerettelek azóta, mióta fiúként és lányként ott ültünk a mezın. Emlékszel? – Emlékszem – felelte a férfi olyan rekedten, hogy alig lehetett érteni. Elengedte Marguerite-et, és a még mindig az övén lógó erszénybe nyúlt. Elıhúzott egy selyembe csomagolt pergament. Kissé remegı kézzel kicsomagolta, és kivette a száraz, töredezett, lóherébıl font koszorút.
– Ó, David! – Marguerite hangjában szerelem sajgott. Egy lóherekorona. Az a korona, melyet ı készített réges-rég. Hirtelen világossá vált számára, hogy ez David sápadtkék, levélkoronás lobogójának alapja, annak jelképe, hogy ki és mi volt ı, és mivé vált saját erejébıl. – Mindvégig megtartottad! – Csak ez a korona jelentett számomra valamit, csak ezt akartam, erre vágytam. – Olyan óvatosan tartva, mintha értékes relikvia lenne, megfogta a lány kezét, és a tenyerére tette. – Koronázz meg még egyszer, szívem hitvese, titkos királyném. Légy a feleségem! – Ahogy parancsolja, felség! – Marguerite gyengéden a férfi lehajtott fejére tette a lóherekoronát. Aztán felajánlotta neki a száját, a szívét, az életét. – Ahogy akarod!
