Jennifer Ashley
A vad Mackenzie
Jennifer Ashley
A vad Mackenzie
Első fejezet Huszonöt évvel ezelőtt Lloyd Fellows apró ökle az idősebb fiú piszkos képébe vágott, és az előbb még kegyetlenül k egyetlenül csúfolódó szájból kiserkent a vér. Anyád szajha, apád mocskos vénember volt, te pedig fattyú vagy, szánalmas fattyú! Az idősebb fiú ordított, fejét a földre szorította, arcán vér csordogált végig. Mindenki tudta, hogy a lobbanékony Lloyddal nem érdemes ujjat húzni, de néha nehéz volt ellenállni a kísértésnek. Lloyd minden alkalommal bebizonyította, hogy tisztelni kell az öklét. Az apja különben sem volt mocskos vénember. Hercegnek született. Kisgyermekkorában Lloyd meg volt győződve, hogy az apja egy szép napon elmegy érte aranyozott hintaján, és London ocsmány utcáiról egyenesen skóciai kastélyába viszi. Ott azután bármilyen játékot megkaphat, sőt lovai és testvérei is lesznek, akikkel boldogan játszhat. Az apjának ugyanis ug yanis több fia is született, ezt az anyjától hallotta, aki azt is gyakran elmondta, hogy Lloyd mindent ugyanúgy megérdemel, ami nekik jutott. nekik jutott. Teltek-múltak az évek, de az aranyozott hintó nem gördült be London munkásosztályának eldugott ösvényeire. Az idősebb, bölcsebb Lloyd végül belátta, hogy a herceg sohasem fog eljönni érte. Egészen a mai napig biztos volt benne. Ma azonban megtudta – mert Lloyd elhatározta, hogy mindenről tudni akar, ami a városnak ebben a részében történik –, hogy az apja hercegi hintója hamarosan végighalad High Holborn utcáin keresztül Lincoln’s Inn Fields felé, ahol az ügyvédeket akarta felkeresni. Lloyd-nak sejtelme sem volt, miért látogatná meg a herceg az ügyvédeket, de nem is ér dekelte. dekelte. Azt tervezte, hogy mindenképpen megállítja a hintót, bemutatkozik az apjának, és megkéri, hogy gondoskodjon róla és az édesanyjáról. Csak úgy egyszerűen. A herceg sohasem küldött pénzt, levelet vagy bármit, ami bizonyította volna, hogy tényleg Llo yd Fellows édesapja. A Fellows nem is volt Lloyd igazi neve – az – az édesanyja vette fel, mert el akarta hitetni az emberekkel, hogy egy bizonyos Mr. Fellows felesége, aki azonban már régóta halott. Lloyd anyja felszolgálóként dolgozott, a herceg elcsábította, gyermeket nemzett neki, majd faképnél hagyta. A herceg azóta szóra sem méltatta őket, sőt feléjük sem nézett. Lloyd szent elhatározása volt, hogy ma változtat ezen a tarthatatlan helyzeten. Legjobb öltözékét viselte, amelyet a templomba szokott felvenni, valahányszor az anyja magával vitte, azután High Holborn felé igyekezett. Csak éppen Tommy Wortley, az a kis fajankó pont most döntött úgy, hogy Lloyd útjába áll és gúnyolódni kezd. Lloyd simán lerázhatta volna, de Tommy barátokat hozott magával, sőt kövek et et is. Amikor a kövek záporozni kezdtek rá, Lloyd megragadta Tommyt, és nekivágta a falnak, azzal kezdetét vette a verekedés. Lloyd véres és koszos lett, még a legjobb inge is elszakadt. Édesanyja biztosan elfenekeli, de nem érdekelte. Kezdett kifutni az időből. Lloyd bevitt egy utolsó ütést, majd ott hagyta Tommyt a sárban vergődni, és futott tovább, egyenesen High Holborn felé. Éppen csak sikerült időben odaérnie. Sietve átvágta magát a tömegen, téglával a kezében, és igyekezett kibújni az ingerült férfiak kezéből, akiket útközben félrelökött.
Megpillantotta a hatalmas és fényes hintót, amelyet két teljesen egyforma, szürke ló húzott. Amint a jármű közelebb ért hozzá, Lloyd árgus szemmel figyelte a piros kabátot és kalapot viselő, megtermett kocsist; tudta jól, hogy a férfi könnyedén keresztülhúzhatja a tervét, ha nem óvatos. A hintó teljes pompájában tornyosult előtte. Az egész kocsi feketére volt festve, kivéve az arany kerekeket és fogantyúkat, az ajtón pedig Kilmorgan hercegi címere díszelgett: egy szép szarvas, körülötte különféle cirádákkal és idegen szavakkal, amelyekből Fellows semmit sem értett. Lloyd apja, Daniel Malcolm Mackenzie a tizenharmadik herceg volt a skót vonalon, míg az angol vonalon az első. Lloyd egész gyermekkorában szorgalmasan igyekezett mindent megtanulni a hercegekről, sőt arról is, hogyan nyerték el a címüket. Viktória királynő nagy megtiszteltetésben részesítette ezt a hercegi családot, méltóságukat Angliában is elfogadták. Lloyd megvárta a megfelelő pillanatot, azután teljes erejéből elhajította a téglát. Éppen a kocsist találta el. Nem állt szándékában megsebezni vagy harcképtelenné tenni a férfit, csupán azt akarta, hogy állítsa meg a hintót. A tégla a kocsis kezét ütötte meg. A férfi ijedtében elengedte a gyeplőt, és a hintó hirtelen irányt változtatott. Az ellenkező irányból közlekedő szekér azonnal megállásra kényszerült, hajtója hangos és heves szitkozódásban tört ki. A kocsis gyorsan felkapta a gyeplőt, és visszarántotta a lovakat a helyükre, de addigra már kisebb torlódás alakult ki. A kocsis felállt a bakon, és odakiáltotta a hajtónak a véleményét, pár keresetlen szóval fejezve be a mondandóját: Tűnj az útból, te ganéj, ez a herceg kocsija! Lloyd odacsúszkált a sáros úton veszteglő hintóhoz. A doboz formájú kocsi ragyogóan és tisztán magasodott fölébe, kivéve a ma reggel ráfröccsent sarat. Az egyik ablak kinyílt, és egy férfi dugta ki rajta a fejét. Bozontos, sötétvörös haja volt, vastag pofaszakálla és bajusza, sötétvörös szakálla már őszbe hajlott. A tökéletesen ápolt, sűrű szőrzet mögül sárga szempár szikrázott, akár egy sasé. – Indítsd már el ezt az átkozott kocsit! – kiabálta a férfi. – Te! Fiú! Lloyd zavartan pislogott. A herceg, vagyis az apja egyenesen ránézett, és megszólította. Lloyd szóra nyitotta a száját, de egyetlen hang sem jött ki rajta. – Igen, te ott. Mit tátogsz, mint egy hal? Eredj, nézd meg, mi a baj! Lloyd megmozgatta a száját, mintha azt próbálta volna felidézni, hogyan is kell beszélni. – Uram – nyögte ki végül. – Én… – Szedd a lábad, fiú, mielőtt kiszállok és lekeverek egyet! A fiad vagyok.
Torkán akadtak a szavak. Lloyd meredten állt, miközben a férfi, aki nemzette, Kilmorgan gőgös hercege dühödt tekintettel bámult le rá. – Mi vagy te, idióta? – A herceg kivágta az ajtót, mint akit egyáltalán nem érdekel a finom öltözékevagy a társadalmi helyzete, majd gondolkodás nélkül lelépett a hintóról a mocskos utcára. Megragadta Lloyd fülét, és erősen megrángatta. – Ha én mondok neked valamit, fiam, engedelmeskedj! Nyomás előre, és szólj a hajtónak, hogyrögvest induljon! A férfi még pénzt sem ígért, ahogyan a többi nemes szokott, amikor kisfiúkat utasítgatnak az utcán. A herceg ujjai keményen szorították, és Lloyd kegyetlen ütést érzett az állán. – Eredj! – A herceg durván ellökte.
Lloyd hátrahőkölt. Az éveken át tartó álmodozás, a hiú remény, hogy az apja egyszer eljön érte, és magával viszi az aranyszínű kastélyába, egy pillanat alatt szertefoszlott. Miként lehetett ilyen ostoba? Lloyd elég idős volt már, hogy értse, sok férfi csupán csábító testként tekint a nőkre, akiken kiélhetik a vágyaikat, de semmi többet nem jelentenek számukra. A herceg is így tett az édesanyjával. Lloyd létezése pusztán a természet apró baklövésének volt köszönhető. Csalódottság, fájdalom, düh tört fel a szívében, és Lloyd az indulatait ezúttal is az öklén keresztül vezette le. Hangos üvöltéssel vetette magát a hercegre. – Nyomorult! Kegyetlen, semmirekellő, átkozott fattyú! – Lloyd teljes erejéből csépelte a herceget, az ütések a mellkasát, a hasát, a karját és a legszerencsésebbek az arcát érték. A herceg orrából kiserkent a vér, akárcsak Tommyéból. A férfi megragadta a fiú vállát, döbbenetes volt az ereje. Egyetlen mozdulattal leteperte Lloydot a földre, és kíméletlenül ütlegelte hatalmas öklével, rugdalta a legfinomabb bőrből készült, kemény orrú csizmájával. Lloyd összegömbölyödött, karjával próbálta védeni magát, miközben a dühe visszatartotta keserves könnyeit. Hosszú idő és temérdek fájdalom után egy sötét egyenruhás, magas sisakot viselő rendőr állította lábra. – Ez a kis mocsok rám támadt – mordult a herceg a rendőrre. Az arcán vér csorgott végig, amelyethasztalan próbált letörölni a zsebkendőjével. – Vigye innen a hűvösre! Lloyd nem ellenkezett. Korábban is fülön csípték már párszor a rendőrök. Leghamarabb úgy szabadulhatott meg tőlük, ha először együttműködést színlelve szépen kicsúszik a kezük közül, és elvegyül a tolongó tömegben. A rendőrök általában nem foglalkoztak egyetlen kisfiú kergetésével. – Igenis, uram – felelte a rendőr. – Fenség – javította ki a herceg. – Tanuljon egy kis jó modort! Egy inas ugrott le a hintó mögül, és csendben várt a nyitott ajtónál, hogy visszasegíthesse a herceget a helyére. Ekkor látta meg Lloyd a másik fiút. A nagyjából vele egyidős, sötétvörös hajú és borostyán szemű gyerek, aki minden bizonnyal csakis a herceg fia lehetett, éppen lemászott a hintóról. Kék -zöld, skót mintás szoknyát, fekete kabátot, elefántcsontszínű mellényt, elefántcsontszínű gyapjúzoknit és az apja csizmájához hasonlóan finoman megmunkált cipőt viselt. Lloydon kívül senki sem figyelt a fiúra. Mindenki a herceget bámulta, miközben az inasa segítőkészen kinyújtotta felé izmos karját, hogy vissza tudjon szállni a hintóba. A másik fiú ugyanolyan arrogáns volt, akárcsak az apja. Egyenesen Lloydhoz lépett, aki esküdni mert volna rá, hogy elégedettség csillogott a szemében. Elsétált mellette, mintha nem is látta volna, de Lloyd hirtelen egy hideg érmét érzett a tenyerében. A herceg fia egy szót sem szólt, amikor visszament a hintóhoz. Az apja lekiabált neki. – Hart, vonszold vissza a hátsódat a kocsiba! Siess! A szolga a Hart nevű fiú felé nyújtotta a karját, aki azonban nem vett róla tudomást, csak fürgén felpattant a hintóra. Az út időközben felszabadult, a hintó pedig elsietett. Hart Mackenzie kinézett az ablakon, amint a hintó távolodott, és tekintete összetalálkozott Lloydéval. A két fiú meredten egymás szemébe nézett, mígnem elrobogott közöttük egy másik fogat is, és a forgalom elnyelte a herceg hintóját. – Gyere, fiam! – szólt a rendőr, még mindig Lloyd vállán pihentetve a kezét.
Lloyd összeszorította az ujjait, amíg az érem barázdái bele nem vágtak a tenyerébe. Azután elsétált a rendőrrel együtt, és közben annyira elbambult, hogy a rendőrség épületében jutott csak eszébe, hogy meg kellett volna szöknie.
Második fejezet 1885. április – Louisa drágám, kérlek, gondoskodj róla, hogy a püspök ne maradjon egyedül! Rendben? Louisa tekintete végigsiklott Mrs. Leigh -Waters richmondi házának lejtős rétjén, hogy megkeresse a férfit. Frederick Lane, Hargate püspök akkor lépett be az egyik teasátorba. A negyvenes éveiben járt, fiatal volt a püspöki hivatáshoz, de már özvegyember, mérsékelten jóképű, és újabban nem csinált titkot abból, hogy alkalmas feleségre vadászik. Lady Louisa Scranton eladósorban lévő ifjú hajadonnak számított, édesapja botrányos körülmények között lelte halálát, ami kis híján nincstelenné tette a családot – Mrs. Leigh-Waters szerint tehát sürgősen férjre volt szüksége. Hargate megfelelt az arisztokrata leányok férfiakkal szemben támasztott kritériumainak: jómódú volt, egy gróf második fia, és saját tehetségének köszönhetően meglehetősen sikeres is. Hargate fiatalon elérte a célját, de bőven akadtak jó kapcsolatai, sőt legtöbbjük jelen volt a kerti partin, Mrs. Leigh-Waters gondosan válogatott vendégeinek társaságában. Egy püspök feleségének pénz, tisztelet és kiemelkedő társadalmi rang j ár. Louisa tudta jól, hogy helyesen kell férjet választania – idén éppen ezzel a feltett szándékkal kezdte meg a báli szezont. Ám ha most lehetősége adódott rá, miért vonakodott mégis egyedül maradni Hargate püspökével? – Igenis, Mrs. Leigh-Waters – felelte Louisa erőt véve magán. – Gondoskodni fogok róla. – Köszönöm, drágám – hálálkodott Mrs. Leigh-Waters sugárzó mosollyal. Rövid időn belül férjhez adom Louisát – gondolta magában kétségkívül a hölgy. – Dicsőségemre válna. Louisa kedvesen rámosolygott, és engedelmesen a püspök után sietett. Mrs. Leigh-Waters házából remek kilátás nyílt a domb tövében csillogó folyóra. Az áprilisi nap igazán kellemes volt: nem túlságosan meleg, bárányfelhők tündököltek az égen, ám eső nem fenyegetett. A táj a folyó túloldalán nyújtózott tovább, majd elveszett a ködben. Az erdei tisztást kerti mulatsággá alakították át, székekkel és kis asztalkákkal rakták tele, ösvényeket jelöltek ki szalagokkal, az inasok a krikettfelszereléseket is kihozták. A hölgyek kék, zöld, sárga, arany, levendula és bronz árnyalatokban tündököltek, miközben a tavaszi szellő vígan játszadozott a kalapjukon díszelgő tollakkal és szalagokkal. A férfiak szürke vagy skót gyapjúszövet öltönyben sürögtek -forogtak a hölgyek között. A domb alján sorakozó sátrakban teával kínálták a látogatókat, akik csészéket és kis tányérokat tartottak a kezükben. Idilli angol délután volt. A vendégek udvariasan csevegtek, miközben várták, hogy elkezdhessék a kri kettmeccset, amely többnyire vérre ment, és gyakran igencsak sok pénzbe került – a nagyvilági emberek mindenből szerencsejátékot űztek. Louisa besietett előlük a fehér vászonsátorba, amely teljesen elhagyatott volt, Hargate püspököt és a teához megterített, fehér abrosszal letakart asztalokat leszámítva. Az elegáns porceláncsészéket és tányérokat rózsaminták, a háromemeletes tálcákat francia sütemény - és fánkmaradványok díszítették. A parti résztvevői már megdézsmálták a frissítőket, ezért csak pár tiszta tányér és csésze maradt. – Ó, Lady Louisa! – üdvözölte Hargate boldogan. – Csatlakozik hozzám?
– Mrs. Leigh-Waters nem szerette volna, hogy társaság nélkül maradjon. – Igazán kedves hölgy a háziasszonyunk! – Hargate lelkes izgatottsággal nézett Louisára, amit alány felettébb különösnek tartott egy olyan embertől, akit az apja a tönkre akart tenni. Louisa édesapja, Scranton gróf különféle befektetésekre biztatta az ismerőseit, amelyek azonban sohasem jöttek létre, vagy éppen balul sültek el. Kezdetben Scranton a többiektől kapott pénzből fizette ki az első befektetőket, azt színlelve, hogy a pénzt a sikeres döntéseinek köszönheti. Amikor végül csődbe ment, kénytelen volt bevallani, hogy senkinek sem tudja visszafizetni a pénzét. Scranton egyik napról a másikra becsületes és jómódú emberből nincstelen vesztes lett – és a sajátjával számtalan másik férfi vagyonát is elherdálta. Hargate ugyan nem veszítette el minden vagyonát, de jócskán ráfizetett az üzletre, jóllehet rövid időn belül sikerült újra összeszednie magát. Louisa higgadtan odalépett az egyik asztalhoz, mintha semmiféle szörnyűség nem történt volna a múltban. Egy hölgynek amúgy sem kellett foglalkoznia az ilyen ügyekkel. – Teát, püspök úr? – Hát persze. Köszönöm. Louisa megtanulta, hogyan kell tökéletesen felszolgálni a teát. Kitöltötte a frissítő italt két porceláncsészébe, betett egy-egy kockacukrot, némi tejszínt, azután odanyújtotta a férfinak az egyiket.
Saját csészéjét az asztalon hagyva felemelt két apró, ízletes tejszínnel töltött fánkot, amelyek még nem olvadtak meg az áprilisi melegben, és egy finom porcelántányérkára tette őket. Louisa imádta a francia aprósüteményeket, még ha kissé fonnyadtnak tűntek is. – Már régóta szerettem volna váltani önnel pár szót, Lady Louisa – szólt Hargate szokatlan hangsúllyal. – Micsoda véletlen, hogy így kettesben maradtunk! Véletlen, hát persze! Biztosan Hargate és Mrs. Leigh -Waters hozta össze ezt a negédes kis találkozót. Hargate szabad kezét kinyújtva megfogta Louisa ujjait. Úgy megszorította a kezét, hogy a lány erőszak nélkül nem is tudott volna szabadulni a fogásából. Hargate mélyen a szemébe nézett, tekintetében mintha vidámság csillogott volna. – Megtiszteltetés számomra, ha megengedi, hogy kiönthessem önnek a lelkem, Louisa. Jóságos ég, meg akarja kérni a kezét! Louisának természetesen jogában állt kikosarazni a férfit, ám tisztában volt vele, hogy a visszautasítással minden bizonnyal magára vonná a tisztes úri társaság mélységes megvetését. – Micsoda gőgös teremtés, hogy merészel elutasítani egy ilyen remek partit! Tényleg azt hiszi, hogy lesz másik lehetősége? Egy ilyen botrányos családból származó leány nem lehet ennyirefennhéjázó és öntelt. Ugyanakkor, ha Louisa most elfogadja Hargate ajánlatát, akkor kénytelen is hozzámenni. A férfi megtestesítette mindazt, amire egy ifjú hölgy vágyik, legalábbis Mrs. Leigh -Waters bizonyára úgy vélte, de Louisa sohasem kedvelte igazán. Hargate nagyképű volt, rengeteget fecsegett – általában önmagáról –, és reménytelenül, nos… unalmas volt. – Az édesapjával volt néhány közös üzleti ügyünk – kezdett bele Hargate a mondókájába. – Bizonyára tudja, hogyan végződtek.
Igen, Louisának mindennap eszébe jutottak a történtek. Amikor beütött a katasztrófa, Lord Scranton belehalt a szégyenbe. Louisának és az édesanyjának azonban együtt kellett élnie az örökségül hagyott szégyennel. – Fátylat rá! – legyintett Hargate. – Biztosíthatom, hogy nem fogom felhánytorgatni önnek a sajnálatos veszteséget, Louisa. Legalábbis, ha beleegyezik, hogy hozzám jön feleségül. Ellenben, ha Louisa visszautasítja, akkor számon kéri rajta a kárát? Louisa némán bámult a férfira, nem volt benne biztos, hogy jól érti a szavait. Valóban zsarolással akarja házasságra kényszeríteni? Hargate vigyorából és arckifejezéséből ítélve mindenesetre csakis arra tudott következtetni. Nem lehetek a felesége. Miközben Louisa a püspököt fürkészve igyekezett kiötleni valamiféle kibúvót a felettébb kényelmetlen beszélgetésből, hirtelen egy másik arc jelent meg a szeme előtt. Inkább kemény vonású volt, mint jóképű; a férfi sötét haja rakoncátlanul meredt szerteszét, mogyoróbarna szemében arany csillogás ragyogott. A munkásosztályhoz tartozott, törvénytelen fiúként látta meg a napvilágot, az édesanyja pincérnő volt; egy személyben képviselte tehát mindazt, amit egy előkelő gróf leányának kerülnie illik. Louisa azonban tisztán emlékezett a csókjára, kezének erejére. A férfi szúrós bajusza égette az ajkát, miközben a szája édességét ízlelgette. A csók karácsony napján csattant el, és eredetileg Louisa ötlete volt, a leány hirtelen felindulásából történt. Hasonlóképpen került sor a korábban váltott csókra is, a kilmorgani kastélyb an megrendezett esküvőn. Louisa vágya mostanra szinte már őrületté fokozódott, és képtelen volt kiverni a fejéből Lloyd Fellowst, bármennyire is próbálta. Mégis sokkal elevenebbnek érezte magát, mint korábban bármikor élete során – különösen a mai napon, a tökéletes angol kerti mulatság teasátrában ácsorogva –, amint a férfi a kemény ajtófélfának nyomta csókolózás közben, és a karácsonyi parti hangjai csupán távolról jutottak el a fülükhöz. Louisa benedvesítette az ajkát. – Püspök úr, én… – Tudja jól, hogy nincs más választása – vágott a szavába Hargate. – Senki más nem venné feleségül annak az úriembernek a leányát, aki tönkretette. Spórolja meg az udvariaskodást, és fogadja el az ajánlatomat! Hargate szemébe kemény, kíméletlen fény költözött, felvillantva a lelkében lakozó, sötét aljasságot, amely Louisa figyelmét mindeddig elkerülte. – Roppantul kedves az ajánlata, de… – szabadkozott. – Nincs hozománya; unokafivére, az új gróf pedig egyszerű, mértékletes ember, aki igen kevéspénzzel támogatja önt és az édesanyját, ezt mindenki jól tudja. A Mackenzie klánhoz tartozó rokonai olyan rémes hírnévnek örvendenek, hogy alig találni tisztességes családot, amely még hajlandó kapcsolatot ápolni velük. Az ön neve közszájon forgott a klubomban is, és az urak csak az én dorgálásomra hagytak fel a mocskolódással. Kevés pártfogója akad, Louisa, és én közéjük tartozom. Ha a feleségem lesz, gondoskodom róla, hogy többé senki se terjesszen önről rosszindulatú pletykákat. Rosszindulatú pletykák? Louisa döbbenten pislogott. Miféle pletykák keringhetnek róla? Egy pillanatra félelem szorította össze a szívét – újra felvillant előtte a Mr. Fellowszal váltott csóko k emléke, nem mintha valaha is feledésbe merültek volna. Vajon lehetséges, hogy valaki meglátta őket? Nem, arra gondosan ügyelt. Louisa csakis akkor közeledett a férfihoz, amikor biztos volt benne, hogy egyedül vannak, habár csókolózás közben tulajdonképpen bármi történhetett körülöttük, még
egy földrengésre sem eszmélt volna fel. Valaki talán mégis meglátta őket, és Louisa társadalmi köreiben, ahol különösen szigorú szabályok vonatkoznak a hajadonokra, az a pár lopott csók akár még tönkre is teheti a hírnevét. Vagy Hargate esetleg csupán a Louisa körüli latolgatásokra célzott nővérének botrányos házassága miatt. Lady Isabella nemcsak megszökött egy Mackenzie ficsúrral, hanem később faképnél is hagyta, kisétált a házából, és hivatalosan különvált a férjétől. Ám ahelyett, hogy csendben meghúzta volna magát, Isabella estélyeket és bálokat szervezett, mintha mi sem történt volna. Az emberek persze arra számítottak, hogy Louisa a nővére nyomdokaiba lép. Időközben Isabella és Mac kibékültek, tökéletes boldogságban éltek együtt, mégis mindenki a botrányos viselkedésükre emlékezett. A püspök most azt ajánlja, hogy megmenti Louisát mindenféle szégyentől. Csak hozzá kell mennie a férfihoz feleségül. – Természetesen lemondok az apja minden tartozásáról – ígérte Hargate. – Megmondhatja az unokafivérének, hogy a birtok felszabadul az adósság alól. – Püspök úr… Hargate elengedte Louisa kezét, hogy megérintse ujjával az ajkát. – Fontolja meg az ajánlatom, ne is mondjon semmit, csak ha a válasza igen, drága Louisa! Én türelmesen várok. – Azzal a férfi távolabb lépett, és a szájához emelte a csészét, mint aki kész egészen addig ott állni és teát szürcsölgetni, amíg a lány be nem adja a derekát. Louisa szíve haragra lobbant, lenézett a süteményére, hátha kap némi ötletet az olvadozó tejszínes édességtől. Micsoda arcátlanság! Hogy merészeli a férfi sarokba szorítani, követelve, hogy adja meg magát? Egyáltalán miért akarja Hargate elvenni feleségül? Bármelyik hajadon lányt megkaphatná ezen az átokverte kerti partin, mind örömmel hozzámennének a társadalmi helyzete, vagyona és – amennyiben egy szék megüresedik – a Felsőházban elfoglalandó helye miatt. Számos tiszteletre méltó családból származó és busás hozománnyal rendelkező hölgy a teasátorba lépve gondolatban már az esküvőt szervezte volna. Vajon mit akarhat Hargate? Louisa vett egy nagy levegőt, összeszedve a bátorságát, majd határozottan így szólt: – Püspök úr, én… A püspök ránézett a csészéje fölött, és Louisának rögtön feltűnt, milyen holtsápadt az arca. Hargate teljesen elzöldült, és hirtelen még a légzése is felgyorsult. – Jól érzi magát, uram? Talán inkább ki kellene mennünk a friss levegőre! Ha Hargate valami olyasmit evett, ami nem esett jól neki, azzal egy csapásra vége szakad ennek a kínos beszélgetésnek. Louisa megfogta a püspök karját, hogy kivezesse a sátorból, és a háziasszonyuk gondjaira bízza. – Loui… – Hargate kénytelen volt elhallgatni, hogy levegőhöz jusson. Köhögött, kissé megingott,azután újra köhögésben tört ki. Louisa most már komoly aggodalomba esett. – Menjünk ki, uram! Bemegyünk a házba, a hűvösben pihenhet egy kicsit. Hargate megpróbált újabb levegő után kapkodni, de hiába. A szeme kidülledt, kiejtette kezéből a csészét, a tea pedig szétfröccsent a füvön. A férfi teljes súlyával Louisa vállára nehezedett, szeme és a szája tárva-nyitva maradt, mellkasa zihált, de levegő nem volt benne. – Már csak néhány lépés – biztatta Louisa. – Odakinn a friss levegőn máris jobban lesz. Hargate még egy lépést tett előre, mielőtt összecsuklott a térde, és Louisára dőlt. A lány kezéből kicsúszott a tányér, és el is tört, a rajta árválkodó sütemény elkenődött a száraz füvön.
– Püspök úr! Louisa nem bírta tovább tartani, így Hargate a földre rogyott, és elterült a hátán. Louisa letérdelt mellé, kék - barna barna csíkos ruhája szétterült a teával áztatott füvön. Hargate arca teljesen elszürkült, szájából zihálva tört elő minden egyes apró lélegzet. Orvosra volt szüksége. Louisa tudta jól, hogy haladéktalanul orvost kell szereznie. Akadt is egy Mrs. Leigh-Waters vendégei között, méghozzá a hírneves Sir Ri chard Cavanaugh. Louisa feltápászkodott. – Megkeresem Sir Richardot. Ne aggódjon, hozok segítséget! Amint elindult, magas sarkú, fűzős cipőjével véletlenül rátiport a csészére, amely Hargate kezéből hullott a földre, és darabokra zúzta. Louisa kirohant a sátorból, kétségbeesetten fürkészte a vendégek sokaságát, hátha megpillantja valahol Sir Richardot. Egyszer csak észrevette, éppen a nővérével beszélgetett, Isabellával, és Louisa egy régi barátjával, Gilbert Franklinnel. Isabella és Gil vidám mosollyal üdvözölte az odasiető Louisát, ám Isabella arca hamar elkomorodott. – Drágám, mi történt? – Hargate… a teasátorban. Hirtelen rosszullét. Összeesett. Kérem, Sir Richard, szüksége van önre! Sir Richard, az alacsony, sovány, őszes hajú, arrogáns arrog áns férfi nem tartotta fontosnak, hogy félretegye a teáját, és Louisa kérésére egy beteg vendéghez ven déghez loholjon a gyepen. – Ugyan miféle rosszullétről lehet szó? – érdeklődött. – érdeklődött. Louisa ellenállt a kísértésnek, hogy megragadja a férfit, és legurítsa a domboldalon. – Kérem, siessen! Azt hiszem, rohama van. Nem kap levegőt. – Szent ég! – kiáltotta – kiáltotta Gil. Még aggodalmaskodás közben is kellemesen csengett cseng ett a hangja. – Jobblesz, – Jobblesz, ha megnézzük, mi a baj, Cavanaugh! Sir Richard először csupán a homlokát ráncolta, majd felsóhajtott, átnyújtotta csészéjét az egyik inasnak, azután intett Louisának, hogy vezesse a sátorhoz. A férfi túlságosan lassan haladt. Louisa kénytelen volt megvárni, türelmetlenül tartotta a sátor bejáratát, amíg amíg Sir Richard ráérősen besétált. Isabella, Gil, Mrs. Leigh -Waters is követte őket, néhány kíváncsi vendég kíséretében. Az orvos csak akkor mutatott némi aggodalmat, amikor meglátta a mozdulatlan püspököt. Sir Richard odatérdelt Hargate mellé, és megvizsgálta; kitapintotta a pulzusát, pulzus át, meghallgatta a szívét, majd közelebb hajolt hozzá, és beleszagolt a szájába. Az orvos gyengéden lezárta a püspök tágra nyílt szemét, mielőtt felegyenesedett. Arca még a korábbinál is arrogánsabb kifejezést öltött, csak éppen most éberebb volt, és hozzáértésről árulkodott. – Meghalt – jelentette jelentette be Sir Richard. – Semmit – Semmit sem tehetek érte. Hívja a rendőrséget, Mrs. Leigh-Waters! A püspököt valószínűleg megmérgezték. – Szavai közben tekintetét egyenesen Louisára szegezte, szemrehányó pillantása késszúrásként hatolt a fiatal nőbe.
Harmadik fejezet Lloyd Fellows Londont tekintette az otthonának. Betéve ismerte az összes utcát Whitehalltól az East Endig, a Strandtól Marylebone külvárosáig, még a közöttük rejlő apró sikátorokat is. Kiskoráb an a St. Giles negyedben élt az anyjával, aki egyedül nevelte. nev elte. Járőröző rendőrként később tovább fürkészte
a város titkait, nyomozóként pedig még többet tö bbet felfedezett, miközben London minden sarkába sark ába eljutott, sőt még annál is tovább. Fellows úgy ismerte az utcákat, akár a tenyerét – az – az emberek lakóhelyét, a környék összes törvényes és törvénytelen üzletét, az utcákat járó embereket. Ismert minden sarkot, sikátort és minden eldugott lépcsőházat. A városi tanács hivatalos kerületekre osztotta ugyan Londont, az ott élő emberek pedig saját kultúrájuk szerint tagolták a területet, Fellows számára a főváros mégis egy teljes egységet alkotott, és hozzá tartozott. Ezen a kellemes áprilisi délutánon a Crawford Street egyik sötét részére tévedve pontosan tudta, mi vár rá az utca végén. Kollégái nem voltak mellette, mert az általuk üldözött tettes irányt váltott, így hát szétváltak, hogy körbekerítsék. Fellows egy Thaddeus Waller nevű gyilkost követett, akit mindenki csak a Marylebone -i Gyilkos néven emlegetett. Waller brutálisan megölte a fivérét, annak feleségét, majd őszinte bánatot színlelve ártatlannak vallotta magát, és még a testvére gyermekeit is örökbe fogadta. Fellows, akit nemrég neveztek ki főfelügyelőnek, mindenféle együttérzés nélkül folytatta a nyomozást, ami aggodalomba ejtette a feletteseit. Az egymás után napvilágra kerülő tények viszont egyértelműen arra utaltak, hogy Waller a gyilkos. Fellowsnak végül sikerült elfogatóparancsot szereznie, hogy letartóztassa Wallert, ezért kollégáival azon nyomban Maryleb one-ba sietett, hogy még időben elkapják. Waller azonban észrevette a rendőröket, mire saját feleségét és fivére gyermekeit használta túszként. Fellows éktelen dühbe gurult, amikor Waller kitartotta az egyik kisfiút az emeleti ablakon, és azzal fenyegetőzött, hogy ledobja a macskaköves útra, ha a rendőrség nem tágít azonnal. A gyermek rémülten zokogott, tehetetlenül lógva az utca fölött. Fellows az utcán hagyta rendőrtársait, hogy elkapják a fiút, ha netán lezuhan, miközben ő maga felviharzott a lépcsőn, és az ajtót berúgva a lakásba rontott. ron tott. Annyira dühös volt, hogy az sem riasztotta vissza, miféle fegyverrel támadhat rá Waller. Waller rémülten sírdogáló feleségének végül sikerült berángatnia a fiút az ablakon. Amikor Fellows betört a lakásba, Waller leugrott az első emeletről. A rendőrök megpróbálták ugyan elkapni, de a férfi olyan vadul küzdött, hogy sikerült kicsúsznia a markukból. Fellows rögtön utánavetette magát az ablakon át, és a zsúfolt utcákon hajszolta Wallert egészen a keskeny sikátorig, ahol most bujkált. A nyomozó jól ismerte ezt a helyet. Sötét és szűk utcácska volt, éles jobb kanyarban végződött, majd egy lépcsősorral egy másik utcához kapcsolódott. A nyomozó a lépcső túlsó végére küldte a rendőröket, hogy elvágják Waller útját, míg ő maga egyedül rohant a sikátorba. Tudta jól, hogy Waller ellen fog állni, álln i, ahogyan azt is, hogy a kollégái nem vehetik fel vele a harcot. Noha megbízható és erős fickók voltak, nem értettek az utcai verekedésekhez, és azt sem sejtették, mire képes egy Waller kaliberű gazember. Fellows ellenben hozzászokott a mocskos csatározásokhoz, hiszen az utcán nőtt fel. Tudta, milyen sérülést okozhat egy tégladarab, hogyan kell használni a bicskát, és miként fordítsa az ellenfél testsúlyát saját maga ellen. Waller bizonyára számít rá, hogy a rendőrök odafenn kelepcébe csalják. Küzdeni fog. Hiszen a saját fivérével is végzett, sőt számos embert megölt már, és attól sem rettent vissza, hogy egy gyereket használjon pajzsként. Fellows egyedül volt, de tudta, ha erősítésre vár, Waller kereket old. Nem hagyhatta.
Az utcára sötétség borult, a szorosan egymás mellett sorakozó épületek nem engedték be az április i napfényt. Fellows nem sokat látott, de mindent jól hallott. Waller igyekezett ugyan visszafojtani a zihálását, de hiába. A nyomozó a macskaköveken kopogó patkánykarmok, az utcán csattogó hintók és és az épületek között süvítő szél hangját is hallotta. Fello ws minden neszt azonosított, miközben egyre közeledett a zihálás forrásához. A támadás gyorsan érkezett. Fellows megérezte a hatalmas ököl első lendületét, és időben félrekapta a fejét. Felegyenesedett, majd belekönyökölt a férfi rekeszizmába. Válaszul kapott egy ütést a fejére, mire egy pillanatra elsötétült a szeme előtt a világ. Vett egy mély levegőt, megpróbálta visszanyerni az egyensúlyát, de a fejét érő újabb ütéstől térdre rogyott. Waller nem pazarolta az erejét nevetésre vagy kárörvendő csúfolódásra, hanem karját Fellows nyaka köré csavarva fojtogatni kezdte az ellenfelét. A nyomozó feltornázta magát, és előrelendítette a testét. Waller nyögött egyet, és engedett a szorításon. Fellows elkapta a férfi vállát, még jobban előredőlt, majd nekivágta támadóját a szűk sikátor falának. Waller nyögve megtántorodott, de hamarosan újra megvetette a lábát. Ordítva közeledett a nyomozóhoz, már nem is próbált lesből támadni. A rendőrök hirtelen felbukkantak a lépcső tetején, és a parancs ellenére, bottal a kezükben rohantak lefelé. Fellows és Waller kétségbeesett elszántsággal küzdöttek a szűk utcácskán. Kemény öklök csapódtak a nyomozó arcába. Egyszer sikerült elhajolnia, majd váratlanul felegyenesedett, és Waller arcába bokszolt. Az állkapocs eltört, a férfi pedig üvöltve összerogyott. Esés közben megragadta Fellowst, F ellowst, aki hirtelen egy késszúrást érzett a karja alatt. Elrántotta magát a pengétől, majd teljes erőből Waller arcába csapott. Megállíthatatlanul záporoztak az ütései. Fellows fékezhetetlen dühében minden józan eszét elveszítette. Nem látott és nem is hallott, csak azt tudta, hogy a férfi rémületet és halált hozott másokra, sőt még ártatlan gyermekek bántalmazásától sem riadt vissza. – Uram! – szólt – szólt az egyik rendőr. – Ennek – Ennek már befellegzett. Fellows tovább ütötte. Waller nyögött, törött keze élettelenül hevert mellette. Vér patakzott az orrából és a szájából, bepettyezte a már amúgy is piszkos, macskaköves utat. – Uram? – Az egyik fiatal rendőr megragadta a nyomozó karját. Az érintés visszarántotta Fellowsta sötét veremből, ahová zuhant, lassan kitisztult a tudata, visszatért az önuralma is. Waller mozdulatlanul feküdt a földön, miközben rekedtes hangok törtek elő a torkából. A fiatal rendőr idegesen fürkészte Fellowst, és továbbra sem engedte el a karját. A fiúnak éppen csak pelyhedzett az álla, mégis egy őrült nyomába küldték. Pillanatnyilag azonban úgy tűnt, mint aki korántsem biztos abban, ki a veszélyesebb – a – a gyilkos vagy Fellows. A nyomozón különös, ádáz öröm lett úrrá. Hátralendítette szögletes orrú bakancsát, és egyenesen Waller bordái közé rúgott. – Ezt a kisfiúért kapod – vicsorgott fenyegetően. Felállt és megtörölte a száját. – Vegyék őrizetbeezt a mocskot, és vigyék a szemem elől! – utasította – utasította a rendőröket. – Végeztünk. – Végeztünk. Azzal Fellows hátat fordított egy g yilkosnak – aki – aki legalább öt embert megölt, rendszeresen verte a feleségét és a gyermekét –, majd fejébe nyomta nyo mta a kalapját, és elindult vissza az utcán.
Mielőtt Fellows visszatért volna a rendőrségre, először elment Waller lakására, hogy értesítse a feleséget a férfi letartóztatásáról. Megvárta, amíg a gyilkost bezárják a rendőrségi furgonba, és a látogatás előtt még felkeresett egy rendőrbírót is. Fellows pontosan tudta, hogy Mrs. Wallernak semmi köze nem lehetett a gyilkosságokhoz; az asszony csupán áldozat volt, ahogyan a többiek is, akiket a férje megölt. Valójában Mrs. Waller mentette meg a gyermekeket, nem a férje. Fellows azért ment el hozzá, hogy közölje, most már biztonságban élhet a férjétől. A környék lakói nem kedvelték a rendőröket. Wallert, a Marylebone -i Gyilkost sem, mégis szűkszavúan nyilatkoztak, amikor a nyomozó kihallgatta őket. Az utcákon ácsorgó férfiak és nők mozdulatlanná merevedve bámulták az elhaladó Fellowst. A nyomozó tudta, hogy véres arcán zúzódások díszelegnek, de járása és komor arca rögtön elárulta, ki nyerte a csatát. Mrs. Waller egyszerre volt ideges, zavarodott, szomorú és megkönnyebbült is. Megígérte, hogy gondoskodik a gyermekekről, és vigyáz rájuk, Fellows pedig hitt neki. Az asszony lakása nem volt kifejezetten nyomortanya, ám palotának sem nevezte volna senki. Távozása előtt Fellows adott a nőnek néhány érmét. A háztulajdonost is meglátogatta, hogy váltson vele pár szót, és figyelmeztette, hogy ránéz a körmére, ha ki merészeli dobni Mrs. Wallert, csak mert a férje nyomorult gyilkos. Az asszonynak segítségre volt szüksége, nem pedig szemrehányásra. Fellows még hallotta a férfi bosszús morgolódását a háta mögött, amint kilépett az ajtón, de nem is azért jött, hogy barátokra leljen. Meg akart fékezni egy gyilkost, egy családot pedig meg akart menteni, és végre is hajtotta a feladatát. Most egy meleg fürdőre, egy hideg sörre és egy kiadós alvásra vágyott. Mást tartogatott azonban számára a sors. Először is jelentenie kellett a főnökeinek, azután a nap és az éjszaka további részében össze kellett dobnia egy rövid beszámolót a nyomozásról és a letartóztatásról. A bátorságának papírmunka volt a jutalma. Fellowst éljenzés fogadta az irodában. A letartóztatásnál segédkező rendőrök – kétségkívül eltúlzott – dicshimnuszainak köszönhetően már széles körben elterjedt a híre, miként fülelte le a Marylebone-i Gyilkost.
– Szép munka volt, uram! – kiáltotta Pierce őrmester, amint Fellows belépett az irodájába. – Pusztakézzel elintézett három gazfickót. Nem igaz, uram? Aztán a hajánál fogva rángatta ki az utcára a kegyelemért könyörgő gyilkosunkat? – Pontosan – morogta Fellows, mire Pierce felnevetett. Fellows leroskadt az asztala mögötti székre, elővett egy tiszta zsebkendőt, és megtörölgette az arcán éktelenkedő, vérző sérüléseket. – Ne is helyezze kényelembe magát, uram! – folytatta Pierce őrmester bosszantó derűvel. – Richmondból keresték. Kifejezetten önt kérték, főnök. A pokolba! Most meg mit akarnak?
– Már itt sem vagyok, őrmester. Szabadságot vettem ki, és most rögtön kezdődik. Vagyis, csakmiután az egész éjszakát az unalmas jelentés körmölésével töltöttem. – Sajnálom, uram. – Pierce valójában nem is tűnt igazán együtt érzőnek, a kis képmutató. – Superrendőrfőnök ragaszkodik önhöz. A richmondi rendőrségtől kaptuk a hírt. Nem kisebb személyiség, mint egy valódi püspök esett össze holtan egy előkelő kerti partin. A helybéliek szerint gyilkosság történt, ezért mindenképpen a Scotland Yardról követelnek egy nyomozót. Azt kérték, hogy kesztyűs kézzel bánjunk az üggyel, mindenképpen önt akarják.
Fellows beletúrt a hajába, amely ragacsos volt a vértől. – Ha kesztyűs kézre vágynak, akkor miért éppen engem követelnek? – Talán mert maga egy olyan piperkőc… vagyis herceg rokona. Amióta kiderült, hogy Fellows valójában Kilmorgan hercegének törvénytelen fia, a pokol legmélyebb bugyrait járta meg. Rendőrtársai vagy megvetően méregették, vagy éppenséggel gúnyolódva hajbókoltak neki a folyosókon. Mindenfelé nevetgélés kísérte a lépteit. Lloyd Fellows arra a meglátásra jutott, hogy vagy eljátssza a felettes rendőrtiszt szerepét, és elhallgattatja őket, vagy egyszerűen nem vesz róluk tudomást. Végül azzal szerezte vissza a tekintélyét, hogy otromba mozdulattal viszonozta a gúnyolódásokat, ha egyáltalán hajlandó volt foglalkozni velük. Ugyanakkor Fellows keményen dolgozott, hogy megmutassa, milyen átkozottul jól végzi munkáját, sőt mindenki másnál jobban, és kínosan ügyelt, hogy az ereiben csordogáló arisztokrata vér véletlenül se állhasson az útjába. Pierce őrmester így folytatta: – Az a gyanúm, hogy ha mégis le kell tartóztatni az egyik arisztokratát, akkor a richmondi fiúk aztszeretnék, ha inkább mi tennénk meg helyettük. Nekik továbbra is ott kell élniük, míg mi szépen visszahúzódhatunk a városba. – Más szóval azt akarják, hogy mi végezzük el a piszkos munkát. – Fején találta a szöget, uram – vigyorgott Pierce. Fellows nem igazán vágyott egy richmondi kiruccanásra, ahol a felső tízezer ügyeivel kell bajlódnia. Egyszerűen csak be akarta fejezni a jelentését, hogy azután hazamenjen, lefürödjön, aludjon egy jót, bepakolja a holmiját, búcsút vegyen az édesanyjától, és végezetül felszálljon a vonatra. Éppen a szabadságára készült. Féltestvére, Cameron Mackenzie meghívta a jövő heti newmarketi lóversenyre. Bár Fellows még mindig kellemetlenül érezte magát újdonsült családja körében, valósággal rajongott a lovakért. Minden férfi imádta a versenyeket. Szépen eltervezte, hogy lesétál a tengerpartra, egy ideig csak bámulja a víztükröt, majd kényelmesen elindul Newmarketbe a hétfői találkozóra. Elsősorban mégis rendőrtiszt volt, és ha el kellett halasztania az utazását, hát megtette. A rendőröknek nem járt szabadság. Fellows újra beletúrt a hajába. Az arcán már kiütközött a sötét borosta, ráadásul mindene véres volt. Semmi kedvet nem érzett hozzá, hogy elmenjen egy olyan kerti mulatságra, ahol az előkelő vendégek meg voltak győződve, hogy egy férfit, aki gutaütést kapott vagy halálra ette magát, valójában meggyilkoltak. Nem számított. – Megyünk – szólt Fellows keményen. – Ez a munkánk. Pierce őrmester arcáról lehervadt a mosoly. – Mi megyünk? – Szükségem lesz a kötelességtudó őrmesteremre. Hadd mossam meg előbb az arcomat, aztán márindulhatunk is. Fogja a kalapját! Fellows némi komor elégedettséget érzett Pierce elszontyolodott arca láttán, miközben a mosdóba igyekezett, hogy rendbe szedje magát. – Meghalt, annyi szent – közölte Pierce őrmester egy órával később.
Fellowszal együtt a holttest mellett térdeltek, miközben egy Sir Richard Cavanaugh nevű orvos mellettük állt, és a lehető legleereszkedőbb modorban ecsetelte orvosi szakvéleményét. – A halál oka akut oxigénhiány – közölte Sir Richard. – Látják a kék arcszínét? Minden bizonnyalciánsav. Valószínűleg a teába tették, halálos dózisban. Gyorsan hatott. A beviteltől csupán pár pillanat telt el a halál beálltáig. Fellows nem kedvelte az arrogáns orvosokat, akik már a tények tisztázása előtt levonták a következtetéseket, ám ebben az esetben igazat adott a férfinak. A nyomozó már látott ciánnal elkövetett gyilkosságot. Ennek ellenére ragaszkodott egy alapos boncolást követő halottkémi jelentéshez, valamint kíváncsi volt az áldozat által elfogyasztott ételek és italok vizsgálatának eredményeire is, nem akart az előkelő körökben mozgó orvos találgatásaira hagyatkozni. Fellows megkérte Pierce őrmestert, hogy gyűjtsön mintákat a törött teáscsészében maradt folyadékból, illetve az asztalon álló kanna melletti teáscsésze tartalmából. Azután megtöltetett egy másik üvegfiolát is a kanna alján kotyogó teából. Fellows közben mintát vett a földön elkent sütemény krémjéből és a tányér maradványaiból is, amelyen korábban állt, majd átadta az egészet az őrmesternek. Pierce lepecsételte a fiolákat viasszal, Fellows pedig körbejárta a sátrat. Sajnos számtalan ember toporgott arra korábban, így hát teljes káosz uralkodott. A fű tele volt lábnyomokkal – egymásba folytak a női tűsarkú cipők, férfibakancsok és az inasok kemény cipőtalpai által hátrahagyott lenyomatok.
A helyi rendőrőrmester kínosan ügyelt rá, hogy csakis a sátron kívül tartózkodjon, nem óhajtotta bepiszkítani a kezét a kínos üggyel. Fellows most odalépett hozzá. A tény, miszerint a helyi rendőrség csak egy őrmestert küldött a gyilkosság helyszínére, egyértelműen elárulta, hogy a rendőrfőnök szeretne kimaradni a nyomozásból. Fellows kíváncsi lett volna az okaira. – Maga mit szól, őrmester? – kérdezte a helybéli rendőrt. Az őrmester megvonta a vállát, de a szeme csillogott, egyáltalán nem tűnt ostobának. – A d oki szerint mérget tettek az áldozat teájába, és én nem látom okát, hogy kételkedjem. Az ifjúhölgy, akit gyanúsítanak, most éppen a házban van, a kollégám szemmel tartja. Egy arisztokrata lánya, a ház úrnője nem akarta, hogy idelenn hallgassuk ki. Azt mondta, várjuk meg magát. – Az őrmester baljósan Fellows felé biccentett. – Szerintem is bölcsebb, ha maga beszél vele, főnök. Feltehetően azt látta jobbnak, ha inkább Fellows veszíti el a munkáját egy gazdag úriember elkényeztetett lányának letartóztatása miatt, ami igencsak könnyen előfordulhatott. Fellows kapcsolatai, amelyek a Mackenzie családhoz fűzték, talán megmenthetnék a lány apjával való pereskedéstől, de a karrierjének nagy eséllyel mindenképpen befellegzene. Nem mintha Fellows szívesen könyörögne kalapjával a kezében a féltestvérei irgalmáért. A lóversenyre való meghívás teljesen más lapra tartozott. Semmiképpen sem hagyhatja magát lekötelezni Hart Mackenzie jótékonysága által. – Akkor hát menjen, és segítsen Pierce őrmesternek! – utasította Fellows a helyi rendőrt. – Mindenki vallomására szükségem van. Ki hol volt, mit látott, percre pontosan! Megértette? Az őrmester nem vágott különösebben jó képet a dologhoz, de engedelmesen tisztelgett. – Igenis, uram. Fellows sarkon fordulva elindult a ház és a bajba jutott arisztokrata leány felé. A hatalmas épülethez közeledve azon morfondírozott, mennyivel kielégítőbb feladat egy jól megtermett gyilkos leterítése, mint amikor egy csacska lánnyal kell szembenéznie, aki feltehetően nem is méri fel pontosan, mit is
művelt. Valószínűleg teljesen jogosnak tartotta, hogy megmérgezze a férfit, aki felbosszantotta. Minden bizonnyal túlságosan feszült volt, nem is kevéssé őrült vagy éppen túlzottan ostoba, hogy felfogja tettének súlyos következményeit. Fellows felpillantott a fehér téglaépületre, amelyből a közeli rét alján hömpölygő folyóra nyílt gyönyörű kilátás. Ilyen házban csak a nagyon gazdagok laktak, saját világukba zárkózva és külön szabályok szerint éltek; nem volt szükségük kívülállókra. Fellows felsietett a ház mögött nyújtózó márványlépcsőn, és belépett a hűvös, félhomályos előtérbe. Mrs. Leigh-Waters, a ház úrnője sietett üdvözlésére. A meglehetősen nagy keblekkel büszkélkedő asszonyság haját merev, göndörített fürtökben viselte, és grafitszürke turnűrös ruhájában kissé úgy festett, mint egy galamb. – Annyira örülök, hogy eljött, főfelügyelő úr! – áradozott a háziasszony. – Mindenki az egekigmagasztalja önt, ezért is kértem meg a rendőrfőnököt, hogy küldjön táviratot. A helyi rendőrök kissé… izgágák, türelmetlenek… egy ifjú leánynak szüksége van némi kedvességre. Nem igaz? – Természetesen – igyekezett Fellows udvariasan válaszolni. – Megpróbálom rövidre fogni a beszélgetést. – Hálásan köszönöm – szólt Mrs. Leigh-Waters megkönnyebbülve. – Biztos vagyok benne, hogy akisasszony is hálás lesz érte. Az asszony végigvezette Fellowst a hűvös, magas mennyezetű folyosón, amelynek végén a függönnyel borított ablak kirekesztette a fény nagyobb részét. Körülbelül félúton Mrs. Leigh -Waters bekopogott egy ajtón, amely egy kertre nyíló nappali szobába vezetett. Két nő állt fel egy kanapéról, hogy üdvözöljék az érkezőket. Fellows három lépést tett a szobában, majd hirtelen megtorpant, a földbe gyökerezett a lába. A két fiatal, vörös hajú hölgy a megtévesztésig hasonlított egymásra, a fiatalabb talán egy kicsivel magasabb volt. Az idősebb hölgy palackzöld színű ruhát viselt, szoros fűzőjén fekete gombokkal. Húga ruhája alól kilátszott a kék - barna csíkos alsószoknya, a kék felsőszoknya vissza volt hajtva, kék - barna kockákkal tarkított bélés kandikált ki alóla. Fűzőjét egészen az álláig barna anyaggal bevont gombok díszítették. Fellows minden egyes részletet megfigyelt, bár megigézett tekintete a leány arcára tapadt. Az idősebbik hölgy, Lady Isabella Lord Mac Mackenzie, Fellows egyik féltestvérének a felesége volt. Az ifjabb leány, Lady Louisa Scranton szirompuhaságú bőre üdén ragyogott, ajka forró csókokat rejtett, és mosolya már az első pillanattól kezdve kísértette a nyomozó álmát, amióta csak meglátta. Louisa is a férfit bámulta, meredten, szája tátva maradt a csodálkozástól. Isabella elengedte Louisa karját, és egy lépést tett előre. – Hála az égnek, hogy itt van! – örvendezett Isabella. A hangjában megkönnyebbülés és aggodalom is rejlett. – Azt állítják, hogy Louisa tette. El tudja képzelni? Remélem, tisztázza az ügyet, és megmondja nekik, hogy nem a húgom a tettes. Ugye?
Negyedik fejezet Isabella szájából áradtak a szavak, ám Fellows csakis Louisát látta. A leány visszanézett rá, mozdulatlanul, arca olyan fehér volt, akár a feje fölött függő mennyezetdíszek. A szobában jelen lévő két másik nő teljesen elhalványult, ahogyan az ablak alatt csevegő hangok, a napfény és a szép tavaszi délután is. Fellows mintha egy örvénylő ködfelhőben állt volna, ahol rajta és Louisán kívül semmi sem létezett.
Idén karácsonykor Fellows egyedül találta magát a leánnyal Hart szemérmetlenül óriási házának egyik folyosóján. Louisa megpróbált fesztelenül beszélgetni, élcelődni vele, ahogyan az ünnepségen részt vevő többi fiatalemberrel is. Fellows azonban csak a leány édes és tiszta hangját hallotta, majd az ajtókeretnek nyomta, száját az ajkára tapasztotta, testét a testének préselte. Fellows még mindig érezte a forró, gyönyörűséges csókot, és emlékezett a testében fellobbanó vágyra. Louisa volt tehát az arisztokrata lánya, akiről az orvos és a helyi őrmester azt feltételezte, hogy megmérgezte a püspököt. Lady Louisa Scranton, a gróf lánya, az a nő, akiről Fellows minden éjszakán álmodott, amikor hasztalan igyekezett kiverni a fejéből. Meg kell szabadulnia az ügytől. Nem lesz képes végigvinni a nyomozást, hiszen ha bármit találna Louisa ellen, azt úgyis félretolná, vagy megpróbálná másra kenni. Tisztában volt vele, hogy bármit elkövetne, hogy ne vezessék el bilincsben a lányt, ne zárják be egy cellába, ne ítéljék el és ne juttassák hóhérkézre. Akkor cselekedne helyesen, ha most rögtön kimentené magát, megkérné Pierce őrmestert, hogy vegye fel a lány vallomását, és közölné a Yarddal, hogy bízzanak meg inkább egy másik nyomozót az üggyel. Egy másik nyomozót, akinek talán sikerül bizonyítékot találnia, hogy Louisa követte el a gyilkosságot. Fellows szíve csaknem kiugrott a helyéről rémületében. Ha meghátrál, Louisát könnyedén elítélhetik a türelmetlen emberek, akiknek eszük ágában sincs bizonyítani, hogy a lány esetleg ártatlan is lehet. Márpedig Fellows meg volt győződve Louisa ártatlanságáról. Ideje volt megszólalnia. Búcsút kellene vennie Mrs. Leigh -Waterstól, elmagyaráznia, hogy Pierce őrmester veszi át Isabella és Louisa kihallgatását. Fellows szóra nyitotta megmerevedett ajkait. – Nem hiszem, hogy sok tisztáznivaló akad, asszonyom. Egyedül kell szót váltanom Lady Louisával. – – kérdezte Mrs. Leigh-Waters. – Talán – Talán tanácsos lenne megvárnia a család Biztos benne? – kérdezte ügyvédjét… Ügyvédre semmi szükség. Sem szemtanúkra. Fellowsnak hallania kellett, mit mond Louisa mások jelenléte nélkül. – Csupán előzetes kihallgatásról van szó, Mrs. Leigh -Waters – felelte – felelte a nyomozó. – Akkor legalább a nővérének illene mellette maradnia. Mrs. Leigh-Watersnak tökéletesen igaza volt, amikor meg akarta védelmezni Louisát egy gátlástalan rendőrtől, arról nem is beszélve, hogy egyedül maradna egy férfival a szobában. Ám Fellows nem kérdezhette ki Louisát Lou isát mások füle hallatára, még Isabella és Pierce őrmester jelenlétében sem. Egyedül kell maradniuk, hogy a lány elmondhassa, mi történt valójában, és hogy Fellows megóvhassa. – Kérem – szólt – szólt a nyomozó, határozottan az ajtóra mutatva. – Lady – Lady Isabella, ön is!Isabella aggodalmas pillantást vetett a húgára. Louisa fásultan megrázta a fejét. – Nem Nem lesz semmi baj, Izzy. Isabella jó ideig fürkészte Fellowst, majd végül mégis beadta a derekát. – Szóljon, kérem, ha netán szükség van rám! Ne aggódjon, Mrs. Leigh -Waters! Mr. Fellows tökéletes úriember. – Isabella Isabella tekintete azt sugallta, Fellows jobban teszi, ha valóban úriemberként viselkedik, máskülönben vele kell elszámolnia. Fellows közömbösen viszonozta a hölgy tekintetét. Korábban többször is keveredett már szócsatákba Lady Isabellával.
Isabella belekarolt Mrs. Leigh-Watersba, és kivezette a vonakodó háziasszonyt a szobából. Az ajtó
becsukódása után is hallatszott lépteik kopogása a hallban. Fellows ekkor döbbent rá, hogy kettesben maradt Louisával. Látta a lány tökéletes formájú testét, dereka vonalát és karja lágy hajlatát. Csíkos ruhájában magasabbnak tűnt, keble enyhén gömbölyödött a gombok alatt.
Csodálatos, gyönyörű nőiesség! Fellows nem volt ugyan szent, de hosszú hoss zú ideje nem hált már nővel, ezért képtelen volt úgy tekinteni Louisa Scrantonra, hogy ne kívánja meg azonnal. Nem. Ha jobban belegondolt, még az sem számítana, ha hosszú hetek kielégítő és kimerítő szenvedélye után jönne hozzá – akkor – akkor is kívánná. Kesztyűs kezével a kanapéra mutatott. – Kérem, – Kérem, foglaljon helyet! Louisa egész idő alatt néma és mozdulatlan maradt, mintha a Bibliához illőn sóbálvánnyá vált volna. Bizonytalan léptekkel elindult a kanapé felé, görcsös mozdulatokkal. Arca hófehér színét vörös haja még jobban kiemelte, szeme káprázatos fénnyel szikrázott . Fellows tudta jól, hogy nem lenne bölcs leülnie mellé a kanapéra. Közelebb kellene húznia egy kemény széket a szoba túlsó végéből, gondosan ügyelve, hogy a lába még csak véletlenül v életlenül se érhessen Louisa szoknyájához. Ám akkor megint eszébe jutott, ahogyan múlt karácsonykor az ajtófélfánál állva hallgatták a mulatság hallból odaszűrődő hangjait. Amint Louisa Lou isa eggyé olvadt vele, forró szája az övét kereste, és teste lágyan hozzásimult. A lány kezdeményezte a csókot, Fellows pedig ped ig képtelen volt fékezni magát, miközben egyre jobban úrrá lett rajta a szenvedély. A nyomozó mégsem a székre ült le, hanem Louisa mellé a kanapéra, körülbelül fél méter távolságot hagyva kettőjük között. Levette a kesztyűjét, előhúzott egy kisebb jegyzetfüzetet és egy ceruzát a zsebéből, majd egy üres oldalra lapozva gondosan leírta: Lady Louisa Scranton, szemtanú kihallgatása. – kérte Fellows, fel sem pillantva a jegyzetéből. – Számoljon be mindenről, Lady Louisa! – kérte – Mégis miről számoljak be? – kérdezte a lány ingerülten. – Miként néztem végig, ahogyan Hargatepüspök meghal? Fellows tekintete még mindig a papírlapra meredt. – Tudnom kell, mi történt pontosan. Nyilvánvaló, hogy megmérgezték, de szeretném tudni, ki tetteés hogyan. Ön bement a teasátorba… Louisa vett egy nagy levegőt. – Teáztunk. A püspök a… a legfrissebb párizsi útjáról mesélt. Azután elég rosszul festett, kapkodva lélegzett, majd összeesett. Azt hittem, megfullad, ezért elrohantam Sir Richardhoz. Mire visszaértünk, a püspök már meghalt. – Louisa Louisa hirtelen megborzongott, keze nyugtalanul reszketett. Fellows visszafogta magát, nehogy vigasztalón megsimogassa. – Ön is ivott a teából? – Nem. Nem volt rá lehetőségem. Fellows kényszerítette a kezét, hogy szorgalmasan jegyzeteljen. – Pedig önnek is volt egy csésze teája. Két teáscsészét találtunk, egyik a földön összetörve hevert, amásik az asztalon állt, a teáskanna mellett. Az asztalon lévő csésze valószínűleg az öné lehetett. – Igen, én töltöttem bele a teát. De akkor éppen nem kívántam, úgy döntöttem tehát, hogy otthagyom,és később megiszom. – Miért tette?
Amikor Louisa nem válaszolt rögtön, a nyomozó felpillantott a füzetéből. Louisa magabiztosan nézett a szemébe, félénkség nélkül. Tekintetében ingerült, felettébb dühös fény csillogott, de határozott dac mögött Fellows némi félelmet is felfedez ett benne. – kérdezte, ezúttal a lány szemébe nézve. – Miért nem itta meg? – kérdezte, – Louisa minden szót halkan, kimérten ejtett ki a száján. – Mert akkor éppen nem kívántam a teát. – Louisa –A püspökkel beszélgettem. Nem akartam véletlenül kilöttyinteni. – De süteményt azért eve tt. – Profiterolt – helyesbített Louisa. – Tejszínes krémmel töltött fánkot. Kettőt is kitettem a tányéromra, de nem ettem, mert éppen beszélgettünk. Nem igazán lett volna méltóságteljes, ha tejszínt és süteményt tuszkolok közben a számba. Nincs igazam? Fellows szinte látta maga előtt, ahogyan Louisa jóízűen lenyalja a tejszínt a süteményről, azután aprót beleharap. Vérvörös szája puhán szétválik, amint fogai a tésztába mélyednek, a tejszín ráragad az ajkára, amelyet kéjesen végignyal. Szép lassan. Fellows egyre erősebben szorította ujjai között a ceruzát. – Folytassa! – Ennyi. A püspök köhögni kezdett, majd összeesett. Mondtam már, azt hittem, megfullad vagyelájul. Eszembe sem jutott, hogy haldoklik… – Louisa – Louisa egész testében újra megrázkódott. Fellows legszívesebben ledobta volna a földre a jegyzetét, hogy magához húzza a lányt, és vigasztalón a karjába zárja. Megsimogatta volna a haját, csókolta és csitította volna. Minden rendben. Itt vagyok. Vigyázok Vigyázok rád. A férfi mozdulatlanul ült a kanapén. – Azután mihez kezdett? – Kirohantam a sátorból, hogy megkeressem az orvost. Sir Richard kijelentette, hogy a püspökötmegmérgezték, és úgy úg y bámult rám, mintha én tettem volna. v olna. Isabella kísért fel a házba. – Louisa széttárta a karját. – És – És most itt vagyok. etten itt voltak. Kihívták a rendőrséget, és Mrs. Leigh -Waters, valószínűleg Isabella Mindk etten unszolására, Fellows nyomozót kérte, hogy kijöjjön lefolytatni a nyomozást. A férfi becsukta a jegyzetfüzetét, majd letette a kanapé k anapé melletti asztalkára. Összekulcsolta a kezét, és óvatosan előrehajolt, nehogy fenyegetőnek tűnjön a testtartása. Valódi mestere volt a fenyegetésnek, nem egy elvetemült bűnöző hevert már a lábai előtt kegyelemért könyörögve. Csakhogy a kegyelem nem tartozott Lloyd Fellows hatáskörébe. Az volt a munkája, hogy felderítse és letartóztassa a gyilkosokat, ahogyan aznap is tette, és hogy ho gy bizonyítékokat gyűjtsön össze. A kegyelemosztás az esküdtek és a bíró feladata volt. Fellows mindent megtett volna, hogy Louisa sohase kényszerüljön az esküdtszék ál lni egy olyan büntetőbíróságon, amely bűnösnek ítélheti. Mindenre képes lett volna, hogy megmentse a bíró lenéző tekintetétől és rémisztő kijelentésétől: Vezessék el! Fellows egy pillanatra sem vette le tekintetét a lányról. – Mondja el az igazat, Louisa! Ön mérgezte meg? Louisa szeme döbbenten kikerekedett, azutánhirtelen felpattant a kanapéről. – Dehogy! Miért tettem volna? Minden szava őszintén csengett. Ártatlan, Fellows tudta jól, a lánynak azonban nem őt kellett meggyőznie, hanem az egész világot.
– Talán nem is állt szándékában – vetette fel a nyomozó. – Talán beletett valamit a teába, és nem issejtette, valójában mi az. – Teát adtam neki. Tettem bele egy kockacukrot és egy kis tejszínt. Biztos vagyok benne, hogycukor és tejszín volt. Máskor is szolgáltam már fel teát. Fellows nem nyúlt a jegyzetfüzetéért. Pierce gondoskodott a cukortartóról és tejszínről is. – Vagy csupán azt hitte, hogy egy kicsit beteg lesz tőle – folytatta a rendőr. – Fogalma sem volt,hogy amit beadott neki, akár meg is ölheti. Louisa ijedten fürkészte a férfi arcát. – Nem. Nyomozó úr, ön jól ismer engem. Sohasem lennék képes ilyen gonoszságra. Már mondtam, nem tettem mérget a püspök teájába, sem szándékosan, sem véletlenül. Sohasem tennék ilyet. Hinnie kell nekem!
Kétségbeeséséből ártatlanság áradt. Ám Fellows hazug gyilkosok szájából is hallott már efféle szavakat, kiválóan értettek a színjátékhoz. Ha most Pierce őrmester is a szobában van, bizonyára felnevetett volna: „Mind ezt mondja, szépségem”, és máris London felé igyekezne a letartóztatá si parancsért. Louisa számára szörnyen megrázó lenne egy találkozás a bíróval. Ezt a lánynak meg kellett értenie. Fellows következő szavai szándékosan az elevenébe vágtak, mintha csak egy szigorú bíró szájából hangoztak volna el.
– Egyedül volt vele egy sátorban, senki más még csak a közelükbe sem tévedt. A püspök meghalt,és ha a sejtésünk helyes a méregről, a halál villámgyorsan bekövetkezett. Ez a tény hamar kitudódik. Sebesen fog terjedni, főként az előkelő társaságokban. A püspöknek és az ön elhunyt édesapjának problémás üzleti ügyei voltak. Senki másnak nem volt alkalma mérget tenni a teáscsészébe. Csakis önnek. Árulja hát el, mi történt, pontosan mit és kit látott. Távol fogom tartani a börtöntől és a bíróságtól, Louisa, de nagyon kell igyekeznem, hogy sikerüljön. Louisa meredten hallgatta a nyomozó szavait, arca hirtelen kipirosodott a dühtől. – Mire céloz? Nem hisz nekem? Azt hittem, ismer. Miért…? Hogy merészeli? Most már Fellows is felállt, szakmai ridegsége egyszerre szertefoszlott. – Az ég szerelmére, Louisa, segítsen már nekem! Az őrmesternek most is azt bizonygatják a vendégek, hogy egyedül maradt a püspökkel a sátorban. Miért tette? A lány pislogott, majd vett egy mély levegőt, hogy visszanyerje az önuralmát. – Nem emlékszem… De igen! Mrs. Leigh-Waters kérte, hogy gondoskodjam a püspökről. – És ön mindent megtesz, amire Mrs. Leigh -Waters kéri? Négyszemközt szórakoztatja a nőtlen úriembereket, hogy Mrs. Leigh -Waters kedvére tegyen? – Kiforgatja a szavaimat. Nem így történt. Ön ezt nem érti. Fellows fölébe magasodott, és a lány testéből áradó ibolyaillat megcsapta az orrát. – Akkor magyarázza meg! – Mrs. Leigh-Waters nem akarta, hogy egyedül maradjon – felelte Louisa hűvösen. – És a püspökállítólag beszélni akart velem. – Miről? Fellows túlságosan közel állt, még Louisa teste melegét is érezte, látta a bőre hamvasságát, amint egyre inkább kipirult. – Semmi köze hozzá – válaszolta a lány. – Személyes beszélgetés volt.– Barátok között? – Igen. Miért beszél így velem? Azt hittem, barátok vagyunk. Miért vádol engem?
Fellows ökölbe szorította nagy kezét. – Pillanatnyilag én vagyok a legjobb barátja az egész földkerekségen. De most mindent el kellmondania nekem! Miről beszéltek, miért döntött úgy, hogy kettesben marad vele? Miért higgyem el, hogy nem szándékosan mérgezte meg? Louisa lélegzete egy pillanatra összekeveredett a férfiéval, azután a lány sietve hátralépett. Halántékára szorította a kezét, vörös tincsek tekeredtek az ujjára. – Ez kész őrület! Nem én öltem meg. – Azt várja, hogy higgyek ö nnek? – Igen – felelte a lány, egyenesen a férfi arcába bámulva. – Egy angol nő szava is van olyan jó, mint egy angol férfié. – Az én világomban nem – vágott vissza a nyomozó. – Az én világomban minden ember hazudik. Talán úgy vélik, hogy a jó cél érdekében teszik, de akkor is hazudnak. A hazugságok pedig fájnak. Sőt, akár még ölni is tudnak. – Kegyetlen egy világból származhat! – Ó, igen, meglehetősen kegyetlenből – bólintott Fellows, ragadozómosollyal az arcán. – Nemszeretném, ha a részesévé válna. Árulja el, Louisa, miért maradt kettesben a püspökkel? A férfi szíve fájdalmasan megdobbant a Louisa szemébe szökő könnyek láttán. Csakhogy nem a szomorúság könnyei voltak, hanem a düh és a tehetetlenség árulkodó jelei. – Nem akarom elárulni – jelentette ki a lány. – Semmi köze nem volt a halálához. – Azt nem tudhatja. Talán éppen ennek volt a legtöbb köze hozzá. Louisa válaszra nyitotta a száját, de meggondolta magát. Ismét hátat fordított a férfinak, és a halántékát dörzsölgetve az ablakhoz indult. A fény körbezárta az alakját, a ruhája minden lépésénél lágyan ringott körülötte. Louisa sebezhetősége majdnem megsemmisítette Fellowst. Oda akart rohanni hozzá, hogy hátulról átkarolja, és belecsókoljon a hajába, amint hátradől. Cirógatni akarta, mintha az övé volna, hogy a fülébe suttoghassa: Minden rendben, szerelmem. Majd én mindent elintézek. Ne törődj semmivel! Itt vagyok melletted.
Ha Fellows most megérintené, nem tudná elengedni többé. Újra magához húzná, átölelné, és hagyná, hogy összeolvadjon a szájuk. Élvezettel ízlelné a lányt, és nem törődne a világgal, hadd menjen mindenki a pokolba! Magával vinné Louisát, bárhová, hogy teljes biztonságban legyen, kettesben vele. Soha nem engedné el. Amikor Louisa visszafordult, az arcán piros foltok éktelenkedtek, letörölte a könnyeit, de egy még ott csillogott az arcán. – Ön rendőr – mondta. – Méghozzá Mac és a többiek elbeszéléséből ítélve jól érti a dolgát. Született nyomozó, azt mondták. Akárcsak egy igazi véreb. Fellows vett egy nagy levegőt, elhessegette a gondolatait, hogy beletemetkezik Louisába, és soha többé nem jön elő. – Milyen hízelgő! Ian Mackenzie Fellows elszántságát egyszer a Mackenzie család őrültségéhez hasonlította; Lloyd bűnözőkre irányuló figyelme ugyanis éppolyan elsöprő erejű, mint Cameron imádata a lovak iránt, Mac rajongása a festészetért és Ian számokhoz való rendkívüli vonzódása. – Ha elmondok mindent önnek, a rendőrnek, akkor az egész egy jelentés formájában kerül a rendőrség asztalára. Ugye? Lady Louisa Scranton badarsága feketén -fehéren, közszemlére téve. Hogy
aztán London összes újságjában és pletykalapjában láthassam viszont? – Louisa hisztérikusan felnevetett. – Miért is ne? Hiszen ott kísérték figyelemmel a nővérem botrányos házasságát és kis híján bekövetkezett válását is. Élvezettel csámcsognának rajtam. Fellows a magasba emelte üres kezét. – A jegyzetfüzetem ott van. Bármit mond is ebben a szobában, nem kerül ki innen. Egyik hivatalosjelentésbe sem írom be. Amit elmond nekem, kettőnk között marad, ígérem. Muszáj hinnie nekem! – És miért ne írna le ön, a jó rendőr minden egyes szót, amelyet kiejtek a számon? Mert bármit megtennék érted, Louisa. – Mert nem mindig vagyok jó rendőr – felelte Fellows. – Ne törődjön vele, mit állítanak rólam a Mackenzie klánban! Néha még én is csak egyszerű férfi vagyok. Csak egy férfi, aki jól emlékszik Louisa ajkának minden egyes rezdülésére, szenvedélyes csókjára, a lopott pillanatokra. Ezt nem lett volna szabad – súgta a lány az első alkalom után. – De már alig vártam, hogy megcsóko lhassalak. Fellows élete megváltozott azon a napon, és azóta sem tért vissza a régi kerékvágásba. – Szeretnék hinni önnek – mondta Louisa. – Én pedig önnek szeretnék hinni. Louisa félrefordította a fejét, de nem hajtotta le. Bátor volt, elegáns és gyönyörű. Fe llows egy kisebb csillag lángoló intenzitásával kívánta. Csak nem abban a túlméretezett nappaliban, ahol olyan messze voltak egymástól, hanem egy eldugott, titkos helyen, ahol karjába zárhatná, Louisa a vállára fektethetné a fejét, és egész egyszerűen együtt lehetnének. – Rendben, mindent elmodok – szólt végül Louisa, és ránézett a nyomozóra ragyogózöld, visszafojtott könnyektől csillogó szemével. – Mrs. Leigh-Waters bátorított arra, hogy menjek Hargate püspökével a teasátorba, mert tudta, hogy meg akarja kér ni a kezem.
Ötödik fejezet Isabella szobalánya túlságosan szorosra húzta Louisa fűzőjét. Alig kapott levegőt, és rekedten csengett a hangja.
Gyűlölte, ahogyan Fellows nyomozó fürkészte – helyesebben fő felügyelő; végre megkapta az áhított előléptetését. Fellows mogyoróbarna tekintete higgadt volt, ám kérdések és kételyek kavarogtak a nyugodt felszín mögött. Ez a férfi, ez a fél -Mackenzie mindig kibillentette a lelki egyensúlyából. Éppolyan magas és erős volt, mint a fivérei, egész lényét határozottság lengte körül, amely már az arrogancia határait súrolta. Gesztenyebarna haja rövidre volt vágva, és mintha kissé összekócolta volna a szél. Ütésnyomokkal, zúzódásokkal teli arca borostás, szeme véreres volt. A tekintete mégsem kimerültségről árulkodott. Fellows mohó héjaként figyelte a lányt, mintha csak a megfelelő pillanatra várt volna, hogy lecsaphasson a prédájára. Louisát legalább annyira meglepték a férfi arcán sötétlő ütésnyomok, mint a puszta tény, hog y újra láthatja. Meg akarta érinteni a férfit, hogy megkérdezze, mi történt, hátha enyhíteni tudja a fájdalmát, mintha joga lett volna hozzá. A Mackenzie család férfi tagjaiban élő vadság Lloyd Fellowsban még inkább felerősödött; kegyetlen vágy hajtotta az elvetemült bűnözők hajszolása közben. Éppolyan céltudatos volt, mint a fivérei, de korántsem élt olyan botrányos életet, mert szigorúan kordában tartotta az érzelmeit. Fellows várt, nem szólt egy szót sem. A héja türelmesen bevárja az áldozatát. Louisa vett még egy nagy levegőt, vagy legalábbis megpróbálta, miközben némán átkozta ruhája szoros fűzőjét. – És igen, Hartgate házassági ajánlatot tett nekem.– Ön mit válaszolt? – Nem volt lehetőségem válaszolni. Éppen azon töprengtem, hogyan utasíthatnám vi ssza udvariasan, amikor hirtelen rosszul lett.
Fellowsnak egyetlen arcvonása sem rezzent. – Vissza akarta utasítani? – Igen. – Miért? Mert rád gondoltam, és képtelen lettem volna elfogadni az ajánlatát. – Miért? – Louisa legszívesebben felnevetett volna. – Mert nem akartam hozzámenni. Tudtam, hogynem illünk össze. Fellows arca továbbra is rezzenéstelen maradt. – Mert az apja csúnyán becsapta? Louisa döbbenten összrezzent, de kénytelen volt bólintani. – Nem is értettem, miért akar Hargate éppen engem elvenni, a történtek fényében. – Különös. – Valóban. – Sőt, megalázó is volt, de ezt nem óhajtotta Mr. Fellowszal megvitatni. A nyomozó alaposan végigmérte, és amikor újra megszólalt, a hangja lágyan és higgadtan csengett. – Évek óta hallgatom a hazudozó embereket, Louisa. Pontosan tudom, hogyan hangzik. Eddig apillanatig az igazat mondta nekem. Most azonban hazudik. Miért?
Egy másik férfival szemben Louisa már régen kihúzta volna magát, és közölte volna, hogy hagyja abba a zaklatását, de amikor Fellowsról volt szó, képtelennek érezte magát rá. A férfi túlságosan sokat tudott róla. Tisztában volt vele, hogy szívesen fogadja a csókjait, szerette lágy ajkát és a nyelve ízét. Louisa mélyen elvörösödött. – Pimasz fráter! – Ez nem pimas zság – tiltakozott Fellows nyugodtan. – Nem is pusztán feltételezés. Miért utasítottavissza Hargate püspököt? Gazdag volt, a családja számos ranggal büszkélkedhet, és magas pozícióra tett szert. Remek parti lett volna bárki számára. Közömbös hangsúlya tőrként hasított Louisa szívébe. – Hozzá kellett volna mennem a vagyona és a társadalmi helyzete miatt? – A lány szomorúan mosolygott. – Erre akar kilyukadni? – Hiszen a maguk köreiben ezért házasodnak az emberek. Vagy talán tévedek? Kizárólag üzletimegfontolásból. A házasság a kapcsolatok és a pénz miatt fontos; a szerelem a szeretők kiváltsága. Az érdektelen szavak ellenére Fellows szemében keserű fény csillogott. Louisa ismerte a férfi történetét – Kilmorgan hajdani hercege egy pincérnővel enyelgett, amikor pedig a lány teherbe esett, kíméletlenül cserbenhagyta. Fellows anyja felkereste a herceget, hogy tudtára adja a kisbaba születését, és segítséget kérjen, ám a férfi letagadta, hogy Fellows a gyermeke. Lloyd Mackenzie származása azonban teljesen nyilvánvaló volt. Régen sűrű bajszot viselt, hogy elrejtse a vonásait, de most már nem szégyellte magát, frissen borotvált arccal járt -kelt mindenhová, így egyértelmű vált az idős herceghez és Harthoz való hasonlatossága. Fellows sohasem beszélt a származásáról Louisának, de a lány tudta, hogy a herceg elutasítása mélyen megrendítette, és a fájdalom egész életére kihatott. – A gyilkosságnak semmi köze ahhoz, miért utasítottam vissza a püspököt – háborgott Louisa. – Higgye el, nem én mérgeztem meg! Most már szeretnék hazamen ni. Fellows közelebb lépett hozzá. Higgadt érdektelenségének helyébe fenyegetés lépett. – Ki fogom deríteni, minek van, és minek nincs köze Hargate halálához. Jobban tenné, ha szépenelmondana mindent! Különben még egy bíró előtt kell megtennie, aki tudni fog ja, ha hazudik, ám velem ellentétben minden egyes szavát ki fogja forgatni. Mivel ön egy gróf lánya, talán nem akasztják fel vagy küldik börtönbe, hanem egy megtébolyodott előkelő hölgyek számára fenntartott otthonba kerül, ahol nemsokára ismét egy bíró előtt találhatja magát, aki példát fog statuálni az ügyből. – Közelebb lépett a lányhoz, különös fény csillant a szemében. – Vagy inkább most rögtön szépen elmond mindent, és egyetlen bíróval sem kell találkoznia. Fellows nyugtalanítóan közel állt hozzá. Louisa érezte rajta a kinti illatokat, a friss áprilisi szelet és a gyapjúkabátját átható füstöt. A szavai megijesztették, mert tudta, hogy igaza van. Tisztában volt vele, hogyan fest a helyzete – ő és a püspök édes kettesben, Louisa teát szolgál fel neki, a püspök pedig holtan esik össze a lába előtt. Louisa Scranton botrányos családból származó fiatal leány. Ki tudhatja, mire képes? A férfi mély hangja mennydörgött körülötte, szigorúan és durván, Louisa mégis szívesen belekapaszkodott volna, hogy megvigasztalja. A férfi rá akart ijeszteni, mégis arra kérte, hogy bízza rá az igazságot, sőt az életét is. Abban igaza volt, hogy senki más nem segíthet rajta. A lány ökölbe szorította a kezét, és gyorsan elhadarta a következő szavakat.
– Hargate felajánlotta, hogy felmenti a családomat minden kártérítési kötelezettség alól, ha hozzámegyek feleségül. Úgy értem, az apám által okozott kár alól. Megment az adósságtól és a szégyentől, de csakis abban az esetben, ha összeházasodunk. Fellows tekintete még érdeklődőbbé vált, szinte ijesztően. – Vajon komolyan beszélt? Louisa bólintott. – Ó, világossá tette a szándékát. Fellows hallgatott pár pillanatig. Sűrű felhők gyülekeztek a nap előtt, eltakarták a vidám tavaszi napfényt, és sötétségbe borították a nappalit. Amikor a nyomozó újra megszólalt, halkan csengett a hangja. – Éppen most vázolt fel egy tökéletes indítékot a püspök megölésére. – Igen, tisztában vagyok vele. – Louisa nagyot nyelt. – Ez volt az egyik oka annak, hogy nem akartam elmondani.
– Egyik oka? És mi a másik? – A másik, hogy olyan rendkívül kínos az egész. Fellows higgadtan fürkészte a lányt. Bal arccsontján mély vágás tátongott, a vér rászáradt. Fekete zúzódások övezték a sebet, és egészen a halántékáig húzódtak. A szája jobb oldalán is volt egy vágás, és kisebb karcolások csúfították az arcát. Louisa ismét oda akart nyúlni, hogy megérintse, és megkérdezze, jól van-e. Helyette inkább ökölbe szorította a kezét. – Más is tudott a lánykérésről? – kérdezte Fellows hirtelen. – Nem tudom. Mrs. Leigh-Waters bizonyára sejtette vagy kitalálta, hogy a püspök el akar venni, dekétlem, hogy a zsarolásról is tudomása lett volna. – Ha nem tudott róla, előbb -utóbb akkor is ki fog derülni a dolog – folytatta a nyomozó tárgyilagosan. Nem akarta félrevezetni Louisát, csupán a kendőzetlen igazságot mondta el. – Hargate talán beavatta a komornyikját vagy az ügyvédjét, hogy rá akarja kényszeríteni önt a házasságra. Vagy hangosan kérkedett vele a klubjában, vagy akár a sekrestyében tartott egyik összejövetelen fecsegetett róla. Ki tudja ? – Hát, mindenesetre én nem tudtam róla, amíg le nem támadott az ajánlatával a teasátorban – válaszolta Louisa. – Ez a javamra szól, ugye? Ha ugyanis eltervezem, hogy megmérgezem, akkor azt elő is kellett volna készítenem. Csak éppen nem volt értelme előkészülnöm, mivel sejtelmem sem volt, mit akar tőlem. Ez bizonyítja az ártatlanságom. Magammal kellett volna hoznom a mérget a kerti partira, de biztosíthatom róla, nyomozó úr, nálam nincs semmilyen mérget rejtő fiola. – Ez nem bizonyít semmit. Akár tudhatott is Hargate lánykérési szándékáról. A cselédek elpletykálhatták. Sőt az ügyvédek és a presbiterek is szívesen fecsegnek. Úgy érezhette, hogy belehajszolják a házasságba, és az egyetlen kiutat abban látta, ha megöli azt az embert, aki a testéért cserébe lemondott volna az apja tartozásáról. A zsebébe vagy a retiküljébe is rejthette a fiolát, utána pedig nemes egyszerűséggel eldobhatta a sátorban, vagy megszabadulhatott tőle a kertben is, nagy titokban, amikor átsietett rajta. De akár ebben a szobában is elrejthette, amíg rám várt. Vagy talán most is a zsebében lapul. Louisa szája tátva maradt, miközben hallgatta, és hideg borzongás suhant át a testén. A férfi szavai… a testéért cserébe lemondott volna az apja tartozásáról… Fellows csiszolatlan, sőt durva volt, de nem sértette meg. Az igazság néha fájt. – Igen, bármit megtehettem volna ezek közül, de nem tettem. Micsoda ostobaság!
– Mutassa meg! – szólt Fellows. A lány értetlenül pislogott. – Tessék? – Mutassa meg, mi van a zsebében, Louisa! Higgye el, ha letartóztatják és megmotozzák, feleennyire sem fognak finoman bánni önnel, mint ahogyan most én teszem. Muta ssa! Louisa ruháján egyetlen zseb díszelgett, a szoknyáján, de a nyílást eltakarta a fűző csípőrésze. Most belenyúlt, és előhalászott egy zsebkendőt, egy szalaggal ellátott ceruzát és egy apró noteszt. – Tessék. Ez minden.
Fellows odasietett hozzá. Végignézett a lányon, félretolta a kezét, és bedugta a sajátját a zsebébe. Louisának elállt a lélegzete. A fűző ismét a húsába vágott, amitől színes pontok táncoltak a szeme előtt. Fellows nem érintette meg. A lány a szoknyája és az alsószoknyája között érezte kezének melegét, ujjai mozgását a zsebében. Felnézett a férfira, és látta, hogy meredten bámulja. Beleszédült a tekintetébe. A férfinak semmit sem kellett volna jelentenie a számára – csak annak a családnak a tagja volt, ahová a nővére beházasodott. Nem egy világból származtak. Fellows rossz helyre született, London munkásosztályában nőtt fel, majd rendőr lett belőle. Mégis az első pillanattól kezdve magához láncolta, amikor megpillantotta azon a bizonyos családi összejövetelen a Kilmorgan kastélyban. Louisa észrevette, milyen kényelmetlenül érzi magát Fellows abban a házban, amely akár az övé is lehetett volna. Milyen némán hallgatott, milyen megkínzott volt a tekintete! Fel akarta vidítani, hogy megmutassa, a múltnak semmi köze a jelenhez. Hamar rájött, hogy Fellows csípős és lesújtó humorral rendelkezik, amelyet gyakran saját maga ellen fordít, ám boldogan irányítja a körülötte lévő emberekre is. A Mackenzie férfiak erőteljes, határozott személyisége jellemezte, egy dologban mégis különbözött tőlük. Amíg a testvérei a pénz és a hatalom oltalma alatt cseperedtek, Fellows kénytelen volt megismerkedni a világ összes csúfságával. Senki másra nem számíthatott, csakis a saját erejére. Most Fellows nagyon közel állt Louisához, aki újra a csókjáért epedezett. Amikor először tört rá az érzés, azt gondolta, pusztán sajnálja a férfit. Rájött azonban, hogy sokkal többről van szó. Mint ahogyan a jelen pillanatban is. A férfi csókja iránti vágya úgy fellángolt a szívében, akár az irányíthatatlan tűz. Louisa lábujjhegyre emelkedett, azután a férfihoz hajolva várta, hogy érezze az erejét és a melegét. Fellows szeme lassan becsukódott, teste a lány testéhez ereszkedett. A férfi szemében égő éhség csillapíthatatlan éhséget ébresztett benne. Louisa közelebb lépett, élvezte a férfi testének melegét. Érezte lélegzetének simogatását, amelyet az ajka követett volna… Hiába várta. Fellows hátrahőkölt, kinyitotta a szemét amelyet hirtelen elvakított a fény. Kihúzta a kezét a lány zsebéből. Erős ujjai között egy csiszolt üvegecskét tartott, aprócska dugasszal, kevéske folyadékkal a belsejében.
Hatodik fejezet Louisa még mindig a meg nem történt csók hatása alatt, értetlenül bámulta a kicsiny üveget. – Ez meg mi? – Ezt szeretném én is megkérdezni – válaszolta Fellows szigorúan. – Sejtelmem sincs. – Louisa feltartotta a kezét. – Nem az enyém.
– A zsebében volt – mondta a férfi még hűvösebben. – Akkor bizonyára ön tette bele. Én biztosan nem. – Louisa… – Fellows a lány arca elé tartotta a fiolát. – Ezt meg kell magyaráznia! – Nem én tettem a zsebembe – ismételte meg Louisa kétségbeesetten. – Mitévő lehetnék, ha egyszernem hisz nekem? Még azt sem tudom , mi az. – Egy parfümösüveg – felelte a nyomozó. – Csakhogy nem parfüm van benne. – Látom, hogy parfümösüveg. De honnan tudja, hogy nem az van benne? – Más az állaga. A lány kis híján felnevetett. – Ön talán szakértője, mit hordanak magukkal a nők a parfümösüvegcséikben? – Szakértője vagyok, hogyan ölik meg egymást az emberek, és hogyan próbálják leplezni a bűntetteiket. Louisa szeme kikerekedett. – De hiszen mondtam már. Nem én öltem meg. – Akkor viszont valaki igen sokat bajlódott, hogy gyanúba keverje. De vajon miért? – Nos, fogalmam sincs – felelte Louisa majdnem kiabálva. – Lehetséges, hogy valaki nem
akarta,hogy Hargate elvegyen feleségül. Talán nekem szánta a mérget, vagy mindkettőnk csészéjében benne volt. Csak éppen én nem ittam belőle. Fellows szeme megrebbent, de könyörtelenül folytatta a vádaskodást. – Kissé kockázatos vállalkozás volt beleönteni a mérget a helyes teáscsészébe, majd az ön zsebébecsempészni az üveget. Nem gondolja? Kit látott, amikor a teasátorba belépett? – Senkit. Teljesen üres volt. Hargate már odabent várt, amikor megérkeztem, de rajta kívül senki mást nem láttam. Senki sem ment ki, a többi vendég pedig a réten várta a krikettmeccs kezdetét. Fellows a zsebébe rejtette a kicsiny üvegcsét. Egy pillanatig még Louisa arcát fürkészte, összevont szemöldökkel, majd sarkon fordult és távolabb lépett. Az ablakhoz ment, kinézett rajta, miközben testének minden egyes porcikája megfeszült. Széles, fekete kabátos háta erőről tanúskodott. Ha másképp alakul az élet, vagyis Fellows apja összeházasodik az édesanyjával, és Lloyd törvényes utódként látja meg a napvilágot, akkor most herceg volna.
Fellows visszafordult. Higgadtan és kiegyensúlyozottan beszélt, akár egy valódi herceg. – Belépett a teasátorba, és látta, hogy valaki kimászott a túloldalon. Louisa megrázta a fejét. – Nem. Hiszen már mondtam. A sátor üres volt, a püspököt leszámítva. Fellows visszament a lányhoz. – Észrevett valakit, talán csak egy pillanatra, amint átbújik a sátor alatt. Bizonyára kihúztak egykarót, hogy meglazítsák a ponyvát. – Én… – Louisa elhallgatott, teljesen kiszáradt a szája. Fellows akarta, hogy hazudjon, még a pontos szöveget is a szájába adta. Csupán annyi volt a feladata, hogy elismételje a szavakat, a nyomozó pedig mindent lejegyez. – Nem tudok hazudni – mondta Louisa halkan. – Jobb, ha most nekem füllent, mint a bírónak és az esküdteknek, amikor már eskü alatt vall. Mondja el, mit látott, Louisa!
Louisa visszafojtotta a köhögését.
– Azt hiszem… Igen, azt hiszem, láttam valakit kimászni a sátor túloldalán. – Férfi vagy nő volt? – Túl gyorsan történt. Nem láttam tisztán. – Milyen volt a ruhája színe? – Sötét, azt hiszem. De amint már mondtam, nem láttam tisztán. Louisa becsukta a száját, nehogy túlságosan sokat fecsegjen. A hazugság legyen egyszerű – oktatta egyszer a sógora. – Minél többet mondasz, annál többet kell megjegyezni. A hazugságfurfangos dolog. Ezért nem hazudok soha. – Nem láttam – ismételte meg Louisa. Fellows gesztenyebarna szeme megcsillant a szoba félhomályában. Egyszer csak bólintott, felemelte a jegyzetét az asztalról, majd visszament, megállt a lány mellett alig egylépésnyire, és leírta a szavakat a füzetébe. Ujjai csupán centiméterekre voltak Louisától, de tekintetét szigorúan a papírra irányította. A kabátujja megmozdult, elővillantva a mandzsettáját, erős csuklóját és alkarját. Keze lesült a napon, barnasága az inge alatt is folytatódott, mivel a szabadban előszeretettel feltűrte az ingujját. Az ízületein karcolások sötétlettek, amelyeket ugyanabból a verekedésből szerzett, mint az arcán éktelenkedő vágásokat és zúzódásokat. Louisa érezte magán a férfi fürkész pillantását. Felnézett napbarnított karjáról, és szembe találta magát a nyomozó tekintetével. Fellows becsukta a jegyzetfüzetét, és a ceruzával együtt betette a zsebébe, anélkül hogy levette volna szemét a lányról. Louisa azt hitte, mondani fog valamit, akármit, hogy megtörje a közöttük lévő feszültséget. Vagy talán megérinti. Már kétszer csókolóztak, és mindkét pillanat nagyon érzéki volt. Louisa még mindig érezte az ajtófélfát a hátában a karácsonyi csók után, mint ahogyan Fellows testére és nyakát simogató kezére is emlékezett, amellyel magához húzta. A csend egyre kínosabbá vált. Louisa maga sem értette, miért is vágyik olyan borzasztóan Fellows csókjára, még a kellemetlen kihallgatás után is. A nyomozó volt az egyetlen férfi, akit megcsókolt, akire vágyott. Ha megérintené az arcát, érezné szúrós pofaszakállát, a bőre melegét. Hozzábújhatna, újra élvezhetné szájának édes ízét. A Mackenzie, aki tulajdonképp nem is Mackenzie, olyannyira lenyűgözte a lányt, hogy alig tudott tisztán gondolkodni, ha egy szobában voltak. – Louisa! Louisa hirtelen ráébredt, hogy szép lassan valóban lábujjhegyre állt, így hát villámgyorsan visszahuppant a sarkára. – Csak ennyire emlékszem. – Ez elég is. Londonban marad Isabellával? Louisa kissé szédelegve bólogatott. – Igen, a szezonra. Anyám Berkshire - ben tartózkodik, Cameron és Ainsley társaságában. – Fogalmasem volt, miért kellett ezt elárulnia. – Rendben. Ne menjen ma este sehová! A következő estéken sem. Mondja le a találkozóit, éstegyen úgy, mint aki sajnálja Hargate halálát. – De hát én tényleg sajnálom… – Nem. Ön zavart és döbbent, de nem bánatos. Az a férfi el akarta venni feleségül, teljesen mindegy, mi volt az oka, és az összes vendég látta, hogy kettesben mennek be a sátorba. Úgy kell
viselkednie, mintha komolyan érdeklődött volna iránta, barátian, nem pedig lenézően. Ha valakinek tudomására jutott, hogy Hargate házasságra akarta önt kényszeríteni, és ezt nyíltan ki is nyilvánítja, akkor tegyen úgy, mint akinek halvány sejtelme sincs az egészről. Hargate sohasem említette az apját vagy az apja adósságát, és ön azt hitte, a püspök őszintén szereti, és nagyon is hízelgőn ek tartotta a közeledését. Megértette? Louisa bénultan bólintott. – Hazudnom kell, és azt kell mondanom, hogy kedveltem, különben senki sem hiszi el az igazságot,hogy nem én öltem meg. – Önnek volt a legkézenfekvőbb alkalma a gyilkosságra. Miközben kitöltötte a püspöknek a teát,könnyedén beletehette a mérget a csészébe, majd a zsebébe süllyeszthette az üvegcsét, olyan mélyen, hogy egy felületes vizsgálat során elő sem került volna. A legtöbb rendőr soha nem nyúlna bele egy gróf lányának a zsebébe. – Önnel ellentétben. Louisa látta, hogy Fellows mélyen beszippantja a levegőt, majd komolyan így folytatta: – Ez élet-halál kérdése, Louisa. Viselkedjen úgy, mintha kedvelte volna azt az embert, és ha lehetséges, inkább kerülje el a bitófát! Louisa hosszú ideig szótlanul bámulta, Fellows pedig viszonozta a tekintetét. A lány végül bólintott. – Jól van – mondta a nyomozó. Louisa mintha egy apró szikrát látott volna felvillanni a férfi szemében, de semmi többet. – Most maradjon itt! Szólok Isabellának, hogy bejöhet . Louisa ismét bólintott, miközben feltörő könnyei a szemét égették. Csak homályosan látta maga előtt Fellowst; a férfi arca egy pillanatra megenyhült, majd felemelte a kezét, és letörölte a lány arcát. Louisa azt hitte, talán mond valamit, esetleg elnézést kér, amiért felzaklatta, és pár kedves szóval felvidítja, de hiába várt. Fellows durva ujjaival végigsimította az arcát, amitől hirtelen forróság öntötte el a testét. Azután visszahúzta a kezét, ridegen elsétált mellette, és kiment az ajtón. A becsukódó ajtó hangja ugyanolyan tompa volt, mint a Louisa szívében lüktető kín. Fellows megkérte Pierce őrmestert, hogy küldjön ki mindenkit a teasátorból. Túlságosan sok láb mászkálta össze a füvet és a földet, amióta távozott, így hát most még nagyobb zűrzavar ur alkodott. Valaki felborított egy kis asztalt, és ismét jó néhány teáscsésze landolt a földön. Miután az őrmesterrel sikerült mindenkit kitessékelniük, beleértve Mrs. Leigh -Waterst is, Fellows átvizsgálta a sátor minden egyes apró szegletét. Végül négykézláb kutatott a sátor túloldalán lévő esetleges nyomok után, de a karók mind a helyükön voltak, és a földön sem talált semmit. Fellows kihúzta az egyik karót, és a bakancsával kicsit feltúrta a földet. Pontosan tudta, mit vállal. A rendőrség félrevezetése és a bűnjelek megváltoztatása miatt akár le is tartóztathatják, elítélhetik és elküldhetik Dartmoorba követ törni a gazfickók közé, akiket korábban ő maga juttatott börtönbe. Nem érdekelte. Louisa ártatlan, nem hagyhatja hát, hogy rákenjék a gyilkosságot. Fellows éppen elég tapasztalatot szerzett már rendőri pályafutása során, hogy tudja, ha valaki valóban bűnös. A megérzései sohasem csaltak. Az egyetlen ügy, amelyben tévedett, Ian és Hart esete volt, akkor megengedte, hogy a Mackenzie család iránti gyűlölete elhatalmasodjon rajta. Vajon nem engedte ismét szabadjára az érzelmeit? – kérdezte a lelke mélyén egy hang.
Nem.
Helytelenül ítélt, amikor úgy vélte, Hart és Ian Mackenzie több gyilkosságot is elkövetett, Fellows ugyanakkor tudta, hogy bármelyikük képes lett volna rá, főleg Hart. Fellows is képes lett volna embert ölni. Louisa azonban nem.
Csupán néhány igazán jó embert ismert életében, Louisa Scranton pedig közéjük tartozott. Igencsak heves természettel volt megáldva, ezt nemegyszer bebizonyította, ám mérhetetlen kedvesség és nagylelkűség is lakott a szívében, ami gyönyörűvé varázsolta a lényét. Akár egy szentjánosbogár, tiszta volt, és életteli, mindenkit beragyogott maga körül. Fellows bármit megtett volna, hogy biztonságban tudja. Befejezte a helyszínelést, mintát vett a darabokra tört csészékből, majd elhagyta a sátrat. Hargate püspökének temetésére két nappal később került sor. Louisa Isabellával és Mackel ment a szertartásra, pár lépésre álltak a Hargate család és a közeli barátok mögött. Szemerkélt az eső, az apró cseppek halkan kopogtak a fekete esernyőkön, amelyek azonnal kinyíltak, mint megannyi sötét virág. A halk, doboló hang még feszültebbé tette Louisát. Mac fél kezével Isabella fölé tartotta az esernyőt, miközben a másikkal átkarolta felesége derekát. Nem szégyellte kinyilvánítani, hogy szerelemből házasodott, amit Louisa kifejezetten rokonszenvesnek talált. A Mackenzie családba lobbanékony, érzelmes férfiak tartoztak. Louisa gyanította, hogy fogalmuk sincs, miként rejthetnék el az érzéseiket. A másik Mackenzie, aki a sokaság szélén álldogált, szintén lobbanékony és érzelmes férfi volt, de féken tartotta az indulatait. Lloyd Fellows tetőtől talpig feketébe öltözött, kalapját a kezében tartotta, miközben lehajtott fejjel hallgatta az imát. Az eső sötétté változtatta a haját – Fellows nyomozó kezébe nem került esernyő. A püspök halála óta három nap telt el. Louisa követte Fellows szabályait, távol tartotta magát a báli szezon társasági forgatagától. A lány belátta, miért van szükség az óvatosságra, mégsem kedvelte a szabályokat. Jóllehet Isabella háza tele volt vidámsággal és gyerekekkel, Louisa annak is örült, hogy legalább a temetést kihasználva kimehet egy kicsit a friss levegőre, akármilyen hűvös és nyirkos volt odakinn az idő. A temetőben számos hírneves személyiség volt jelen – a föld fölött és alatt egyaránt –, elvégre Hargate is nagy hírnévnek örvendett. Édesapja gróf volt, sőt házasságkötések útján egy márki, egy másik püspök és néhány báró unokatestvére is lett. A temetésen részt vevő társaság bizonyára kívülről fújta a nemesi almanach oldalait. A Scotland Yard két nyomozója tiszteletben tartotta a család gyászát, és távolabb állt meg. Louisa tudta, hogy Fellows így is nyitva tartja a szemét, színlelt gyászt és rejtett vidámságot keresve az emberek arcán, amiért Hargate távozott köreikből. A temetést végző püspök a szokásos mondatokkal fejezte be a szertartást: porból vagyunk, porrá leszünk. A koporsót leeresztették a földbe, és Hargate családja szomorúan elbúcsúzott sze retett tagjától. Amint a tömeg szétoszlott, Louisa Hargate anyjához lépett, hogy részvétet nyilvánítson. Viszonzásul csupán egy rideg pillantást kapott. Hargate apja nyilvánvaló rosszallással nézett végig a lányon, azután a feleségével együtt sarkon fordult, és faképnél hagyta.
Louisa visszament Isabellához, mintha mi sem történt volna, pedig szíve a torkában dobogott, és rosszullét környékezte. Hargate szülei levegőnek nézték, és a megaláztatásának az egész díszes társaság a szemtanúja volt. Isabella megnyugtatóan Louisa karjára tette a kezét. – Ne is törődj velük, kedvesem! Feszültek, bánkódnak. Ez természetes. – Azt hiszik, én öltem meg – mondta Louisa halkan. – Igaz? – Most ne törd ezen a fejed, szívem! Hazamegyünk, iszunk egy csésze forró teát, és teletömjükmagunkat süteménnyel. Tudod jól, hogy ennek a rémálomnak is vége lesz egyszer, amikor Fellows nyomozó végre kideríti az igazságot. Fellows fejébe nyomta a kalapját, de a tömeg szélén maradva figyelte a távozó embereket. Nem tartozott közéjük, és nem is akar t. Látta Louisát. Tekintetük találkozott, és egy, sőt két pillanatra egymásba fonódott. A lány teste a hűvös eső ellenére is lángba borult. Végül Fellows bólintott, és megemelte a kalapját. Louisa udvariasan viszonozta a bólintást, de sajgott a feje és a szíve is. Louisa általában szívesen ücsörgött Mac stúdiójában, amíg a férfi festett. A püspök temetése utáni napon azonban nyugtalanul járkált összevissza a fenti tágas szobában, miközben sógora festéket kent a vászonra. A férfi gyermekei – Aimee, Eileen és Robert – is körülöttük nyüzsögtek. Aimee és Eileen együtt játszottak, Robert, a csecsemő félálomban szendergett. Mac Mackenzie festőköpenyt és régi csizmát viselt, haját kendő óvta, miközben egyetlen pillanatra sem emelete fel tekintetét a festővászonról. Amikor azonban Louisa már vagy huszadszorra sétált el mellette, Mac ledobta kezéből a palettáját, az ecsetet pedig terpentinolajba mártotta. – Louisa, te lány, az ég szerelmére, ülj már le! Nem tudok koncentrálni, ha szüntelenül járkálszkörülöttem. Louisa visszanyelte csípős megjegyzéseit, és lehuppant a kopott kanapéra. A régi díványon a gyerekek szoktak játszani és szunyókálni. Louisa tisztában volt vele, hogy Isabella gyakran fekszik modellt rajta Macnek, nem éppen illedelmes képekhez, sőt biztos volt benne, hogy a kis Robert is azon fogant. Igazi családi kanapé volt. – Bocsáss meg, Mac! Szörnyen unom, hogy a házban kell rostokolnom. – Semmiről sem hallott,semmiről sem tudott. Fellows nem üzent, nem is jelentkezett. – Kissé idegesítő. – És még enyhén fogalmazott, de Louisát úgy nevelték, hogy minden helyzetben kínosan ügyeljen az udvariasságra. Mac hangja megenyhült. – Jaj, tudom. Ne haragudj! Bocsásd meg a hevességemet. – Te művész vagy – szólt Louisa. – Nem tehetsz róla. Mac hangosan felnevetett, olyan jóízűen, ahogyan csak a Mackenzie család tagjai tudtak. – Jó kifogás. Szégyellem magam, amiért kihasználtam. Miért nem kéred Isabellát, hogy ugorjatok kiegyütt valahová? Nem kell egész nap bezárva gubbasztanod. Ha történt valami… vagy baj van… a jó öreg Fellows úgyis értesít minket. Nem igaz? Mac kerülgette a forró kását, amivel egy cseppet sem nyugtatta meg Louisát. A férfi úgy értette, ha a rendőröknek szándékukban állna letartóztatni, Fellows előre figyelmeztetné őket.
– Légy kedves, papa! – szólt Aimee. – Louisa néni attól fél, hogy az emberek őt vádolják a püspökmegmérgezésével. Aimee ötéves volt, majdnem hat. Mac és Isabella örökbe fogadott lányának éppolyan vörös árnyalatú haja volt, mint Isabellának, átható, barna szemében bimbózó intelligencia ragyogott . A rosszindulatú nyelvek szerint Mac volt Aimee vér szerinti apja, az anyja pedig Mac egyik modellje, és Isabella volt olyan bolond, hogy a házába fogadta a kislányt. Az igazság ennél jóval rettenetesebb volt: a gyermek apja megpróbálta megölni Macet, az anyja egy párizsi nő volt, aki betegségben és elhanyagoltságban halt meg. Mac és Isabella jó szíve mentette meg a kislányt, aki kedves, szeretetre méltó, okos gyermekké cseperedett. Tudta, hogy örökbe fogadták, de Mac és Isabella jelentette számára a csalá dot. Mac döbbenten meredt a kislányra. – Efféle beszédet meg hol hallottál, te lány? Aimee rezzenéstelen arccal nézte az apját. – Tőled és a mamától. És a hölgyvendégektől, akik tegnap látogatták meg a mamát. A másodiktársalgóban bújtam el, és kihallgattam a beszélgetésüket. Szeretem nézni a hölgyeket a szép ruhájukban. Néhány igazán csinos, de mindig a mama ruhái a leggyönyörűbbek. Mac tátott szájjal bámult. A nagydarab férfi nevetségesen festett a fejkendőjében. – Aimee… – Tökéletesen igaza van, Mac – szólt közbe Louisa. – Nem szükséges titkolóznunk előtte. Aimee,drágám. – Louisa megfogta a kislány kezét. – Néhányan valóban azt beszélik, hogy én öltem meg Hargate püspököt, de ez nem igaz. Aimee továbbra is zavartan meredt rá . – A hölgyek szerint utáltad azért, ami az apáddal történt. Az egyikük azt is mondta, hogy a szeretőjevoltál. Ez mit jelent pontosan? Mac skót hangsúlya hirtelen a felszínre tört. – Sose hallgass az efféle nőszemélyekre! Megmondom Mortonnak, hogy többé ne eng edje be őket aházba. És ne is fecsegj ilyen dolgokról anyádnak! – Nem fogok – válaszolta Aimee. – Ezért kérdeztelek téged és Louisát. – Jóságos ég! – motyogta Mac, ismét a palettáját keresve. Louisa megszorította Aimee kezét. – Hazugság, amit mondtak. A püspök és én csupán ismerősök voltunk, és nem haragudtam rá. Egyujjal sem bántottam. Aimee kikerekedett szemmel bólogatott. – Tudom. Louisa megkönnyebbült. Tudta, hogy a kislány nem értheti teljesen a helyzetet, de legalább bízott benne, és Louisa semmiképpen sem akarta kockára tenni a bizalmát. – Aimee, senkivel sem beszélhetsz többet erről a témáról! – intette Mac szigorúan. – Még a családban sem. Eileen, aki már majdnem hároméves volt, az ujját szopogatva figyelte őket. Az öccse, Ro bert egy halom tiszta ruhán feküdt a hasán, apró öklei kis teste mellett hevertek. Haja kis tüskékben végződött, világos skót bőre éles ellentétben állt vörös hajával. A kisfiú bárhol, bármikor képes volt aludni, még a petárdák sem zavarták volna fel. Louisa bájosnak találta; Mac folyton csak azt morogta, hogy még egy csökönyös Mackenzie született a családba.
– Ne korhold, Mac! – szólt rá Louisa. – Nem tudhatta. Velem nyugodtan beszélhetsz róla, Aimee. –Megsimogatta a lány vörös haját. – Családban nincsenek titkok. A többieknek meg nem kell érteniük, miért nem beszélünk velük az ügyről. Aimee bólogatott. – Rendben, Louisa néni. Miért gondolják az emberek, hogy megmérgezted? – Mert akkor én voltam hozzá a legközelebb. De a szavamat adom, hogy nem tettem meg. – Hiszek neked. – Aimee felmászott Louisa ölébe, adott neki egy meleg puszit, és átölelte. – Nefélj, Louisa néni! Itt biztonságban vagy. Louisa abban a pillanatban mindent érzett, csak éppen biztonságot nem, mégis könnyek gyűltek a szemébe, amint elérzékenyült. Bárcsak Lloyd Fellows is hinne neki! Bárcsak átölelné, és azt súgná a fülébe, hogy semmi baj! Mac újra a festményéhez fordult. Egy ménest próbált a vászonra vetni. Az előzetes vázlatot már Berkshire- ben, Cameron Mackenzie versenyistállójában elkészítette, és most igyekezett megfesteni a képet. A lovak egy legelőn vágtattak, sörényük, farkuk lobogott a szélben, erős izmaik megfeszültek. Mac modern stílusban festett, ezért a vonalak nem voltak határozottak, de az állatok szilajsága érzékelhető volt, talán jobban is, mintha pontosabb ecsetvonásokkal dolgozott volna. Louisa szinte hallotta a paták dübörgését, a horkantásokat és a nyerítéseket, érezte a fű, a por és az izzadtság szagát. – Kérd meg Isabellát, hogy kísérjen el valahová! – ismételte meg Mac. Kivette az ecsetet a tálból,és megtisztogatta egy ronggyal. – Lovagoljatok egyet a parkban, vagy valami ilyesmi. Legalább a lovászoknak is akad egy kis dolguk. Más szóval: Menj és hagyj dolgozni! – Isabella elfoglalt – felelte Louisa. – Izgatottan készül az esti bálra, mint tudod. Segítenem kellene neki. – Szemrehányó pillantást vetett Macre. – Ahogyan neked is. – Én segítek neki! Vigyázok a gyerekekre. Egy jó férj tudja, mikor érdemes távol maradnia a háztartás viharos forgatagától. – Jó kifogás – mondta Louisa, napok óta először jókedvűen. – A papa szeret idefent elrejtőzni – szólt Aimee. – Morton és a mama mindig dirigál neki, amikorlemegy. Mac mosolygott.
– A gyermek nem mond butaságot. A feleségem és a komornyikom elüldöz. Mit tehet ilyenkor egyférfi? A művészetével és a gyermekeivel múlatja az idejét. Louisa irigyelte Macet és Isabellát. Boldogok voltak együtt, tökéletesen összeillettek lélekben, szerelemben és életerőben. Louisa tudta, hogy Isabella szívesebben ülne a stúdióban, hogy vonzó férjét csodálja, ahogyan fest, és imádott gyermekeivel játsszon. Isabella ugyanakkor született háziasszony is volt, bevezette a társaságba a szezon hölgyeit. Fenn kellett tartania társadalmi szerepét, nehogy azt híreszteljék, hogy valami baj van. Louisa is ott lesz a ma esti bálon Isabella oldalán, hogy segítsen üdvözölni a vendégeket, bevezesse a félénk hölgyeket a beszélgetésekbe, vagy megigazítsa az idősebb hölgyek kócos tollait. Ez az összejövetel megtiszteltetés az első bálozók és a rettenthetetlen matrónák számára, Louisának pedig nem lesz más választása, mint hogy belevesse magát a társaság közepébe. Meg fog őrülni! Óvatosan a lábára állította Aimee -t, és felpattant.
– Igazad van, Mac. Ha itthon maradok, csak még ingerlékenyebb leszek. – Odament hozzá, puszit nyomott festékfoltos arcára, és kisietett a szobából. A küszöböt átlépve nem kerülte el figyelmét Mac vigyora, sem megkönnyebbült arckifejezése. Nem könnyítette meg a dolgát, hogy Mac kísértetiesen hasonlít arra a férfira, akit képtelen volt kiűzni a fejéből. A Mrs. Leigh -Waters nappalijában kis híján bekövetkezett csók szinte ugyanúgy perzselte, mint korábban az igazi csókok. Érezte magán a férfi testének forróságát, durva kezének érintését az arcán. Ki a házból! Egy fiatal hölgy nem sétálgathatott csak úgy egyedül London utcáin. Nem volt illendő. Louisának tiszteletben kellett tartania minden társadalmi szabályt, amíg meg nem találják az igazi gyilkost. Pontosan tudta, hogy mindenki őt figyeli. Megkérte Mortont, hogy készítse elő Isabella hintóját, és meggyőzte a házvezetőnőt, hogy engedjen el egy szobalányt, aki elkíséri, majd végül útra kelt, hogy meglátogassa Eleanort, Kilmorgan hercegnőjét. Fellowst nem gyakran vitte útja Mayfairbe a nyomozások során. A londoni gyilkosságok többnyire kikötőkben és szegénynegyedekben történtek, ahol a gin és a kétségbeesés uralta az érzelmeket, és kések villantak elő. Mayfair a sikkasztás és a csalás, hajdan pedig a párbajozás előkelő bűnözésének melegágya volt. Hargate püspök halála mayfairi bűncselekmény volt. Bár a sajnálatos eset Richmondban történt, a kerti parti összes résztvevője Londonban lakott, mégpedig Mayfair kerületében. Fellows ugyanúgy ismerte Mayfairt, mint London többi részét. Az utcákat nem az ott élő hölgyek és úriemberek járták, hanem az ott dolgozó kereskedők és munkások. A háztulajdonosok csupán annyit gyalogoltak, ameddig a hintójukig eljutottak. Az elmúlt három és fél évben Fellows új támaszpontot alakított ki Mayfairben, méghozzá Kilmorgan herceg városi palotájában, a Grosvenor Square -en. Hart Mackenzie, a szóban forgó herceg hivatalosan is elismerte Fellowst családtagként, és mindenki tudomására hozta, hogy a nyomozó bármikor ki- be járhat a házban. Fellows nem sűrűn élt a lehetőséggel, de az utóbbi években lassacskán rájött, hogy nem is jár olyan rosszul, ha időnként igénybe veszi a herceg vendégszeretetét. Sőt, amióta Hart múlt áprilisban házasságot kötött Lady Eleanorral, a látogatások még inkább javára váltak. Eleanor mindenkit ismert. Nem egyszerűen ismerte az embereket, hanem mindent tudott is róluk. Ha valaki értesüléssel szolgálhatott a nyomozónak a richmondi kerti partin részt vevő vendégekről, akkor a hercegné biztosan. Fellows omnibusszal elment a Hyde Parkig, onnan elgyalogolt a Park Lane-ig, majd északnak vette az irányt. Ez meglehetősen sok időbe telt, de a nyomozó előszeretettel töprengett útközben, és egyébként is kedvelte a park zöldellő rétjeit. Fellows gyermekkorában London parkjai üdék és frissek voltak. Gyakran elszökött otthonról, hogy a Hyde Parkban, a St. James’s Parkban vagy a Holland Parkban játsszon, amíg valaki panaszt nem tett egy nemkívánatos csibészről a kertjében, és a rendőr el nem zavarta.
A Park Lane óriási házai évről évre egyre feltűnőbbek lettek. Fellows egy bútorszállító kocsira lett figyelmes az egyik palota előtt, amely korábban Sir Lyndon Mather tulajdonában állt. Úgy tűnik, megint eladták, vagyis immár harmadjára az utóbbi három év alatt. Micsoda szerencsétlen egy ház!
Fellows sohasem kedvelte Mathert, noha a férfi annak idején egészen véletlenül helyes ösvényre terelte a High Holborn-i gyilkosságokat illetően. Az ügy kapcsán semmi sem végződött úgy, ahogyan azt a nyomozó elképzelte. Mi több, közvetve Lady Louisa Scrantonhoz is elvezette. Fellows bekanyarodott az Upper Brook Streetre, majd a Grosvenor Square és Hart háza felé vette az útját. Hart komornyikja ajtót nyitott, mielőtt a nyomozó odaért volna. – Üdvözlöm, uram! – köszöntötte az inas, Fellows kabátjáért és a kalapjáért nyúlva, amikor belépett a hatalmas hallba. A ház közepén egy lépcső vezetett felfelé, amelynek minden egyes fordulójában tavaszi napsugarak szűrődtek be az ablakon. Az oszlopos korlát igen elegánsan hatott, a tágas helyiségben csend uralkodott, gyönyörű és békés volt egyben. Hajdanán Fellows apja élt a házban. Az idős herceg járkált le és fel a lépcsőkön, miközben folyton az inasokkal és a komornyikkal zsörtölődött. Fellows tisztán emlékezett arra a na pra, amikor gyerekként megütötte a herceget, aki bosszúból megverte, és a még szintén gyermek Hart a kezébe nyomott egy érmét. A herceg nem emlékezett a találkozásra, vagy legalábbis sohasem beszélt róla, ahogyan Fellows sem.
A nyomozó hirtelen eltöprengett, vajon a szigorú tekintetű Hart végigcsúszott -e valaha is a korlátoszlopon. Hart meglehetősen vad életet élt fiatalkorában, így hát könnyen elképzelhető. Ugyanakkor mindig rettentően szigorú volt saját magával, talán meg is feledkezett a szórakozásról. – A hercegné a nappaliban van az emeleten – közölte a lépcső mellett ácsorgó komornyik. Fellows felriadt az ábrándozásból, és visszatért a jelenbe. Köszönetet mondott a komornyiknak, megmászott kétemeletnyi lépcsőt, és belépett a ház végében nyíló, napsütöt te nappaliba. Ismerte az utat, mivel bármikor járt arra, Eleanor a nappaliban óhajtott teázni. Az asszony átfesttette a szobát, miután összeházasodott Harttal, a barack - és krémszín különféle árnyalatai, kényelmes bútorok, puha szőnyegek és Mac festményei díszítették a helyiséget. Otthonos menedék volt, tele nőies bájjal. A Mackenzie család egyik kutyája, Old Ben mindig a házban tartózkodott. A kutya télen a tűz mellett kuporgott, a melegebb hónapokban pedig a hátán heverészett a napfényben. Old Ben most is ott hevert, h alkan hortyogott a beszélgető nők között, miközben az áprilisi napfény beragyogta őket. Az egyik hölgy a hercegné volt, Eleanor. A másik Louisa.
Hetedik fejezet Louisa felállt. Fellows nem tudta levenni róla a szemét, pedig Eleanor is felállt, és mosolyog va indult az üdvözlésére. Louisa a szoba színeihez hasonlóan krém - és barackszínű ruhát viselt, a nyakánál visszafogott csipkedíszítéssel. Vörös tincsek hullottak a vállára, amelyeket Fellows legszívesebben félresimított volna, hogy megcsókolhassa Louisa lágy bőrét. – Milyen kedves, hogy meglátogatsz, Lloyd – csicseregte Eleanor, elsétálva Louisa mellett, akimozdulatlanul állt. Eleanor megfogta Fellows kezét, és lábujjhegyre állva arcon csókolta. A Mackenzie család nőtagjai nem szégyellték kinyilvánítani a szeretetüket, amihez a nyomozó kénytelen volt hozzászokni. Cameron azt tanácsolta, hogy férfiasan viselje el a szeretetnyilvánítást, bár Hart egyértelműen átérezte Fellows zavarát. Louisának esze ágában sem volt közelebb lépni és csatlakozni az üdvözlő ceremóniához. Éppen csak biccentett a férfinak. – Foglalj helyet, és igyál velünk egy csésze kávét! – javasolta Eleanor, még mindig a férfi kezétszorongatva. – Tudom, hogy nem szereted a teát. A nő odavezette Fellowst a kanapéhoz, ahová időközben Louisa is leült. Fellows azonban elszakította magát Eleanortól, és inkább az íróasztalnál álló székhez ment. A szék a nők felé volt fordítva, amiből arra következtetett, hogy valaki nemrégen használta, és sietve távozott. Eleanor kitalálta a gondolatait. – Éppen elszalasztottad Hartot. A Lordok Házába vonult, hogy megmondja az uraknak, mit és hogyan csináljanak. Nagyon élvezi a helyzetet. Hart Mackenzie azért lépett ki a Lordok Házából, hogy miniszterelnök lehessen. Azóta már hátat fordított az ambíciójának, Eleanor, a családja és saját élete érdekében. Ám továbbra is kedvelte a politikát, és az újságok szerint a politikusoknak számolniuk kellett a befolyásával. Fellows megvárta, amíg a két hölgy helyet foglal, csak utánuk ült le. Erre megtanította az édesanyja – valósággal beleverte a jó modort a fejébe. Senki se mondja a fiára, hogy nem tud viselkedni. Fellowsnak felül kellett kerekednie saját magán, elvégre hercegi vér csordogált az ereiben. – Hát akkor – szólt Eleanor, majd egy kannából kávét töltött egy csészébe, és odanyúj totta a csendben ücsörgő Louisának, hogy vigye oda a nyomozónak. Louisa felállt, mire Fellows is felpattant. Félúton találkoztak a szőnyegen, és Louisa a férfi felé nyújtotta a csészét a tányérkával, a nyomozó pedig udvariasan elvette. Louisa tekintete minden volt, csak éppen udvarias nem. Tombolt benne a düh, szikrákat szórt a szeme. Eleanorra és Fellowsra is haragudott. A nyomozó megfogta a csészét, miközben a lány gyorsan elengedte, nehogy véletlenül is összeérjenek az ujjaik. Végül sarkon fordult, és a kanapéhoz sietett, mielőtt a férfinak alkalma nyílt volna hozzászólni. – Azért jöttél, hogy mesélj a nyomozásról – mondta Eleanor, miután Louisa helyet foglalt. Fellows a kávét egyensúlyozva visszaült a székre. Természetesen nem ez volt látogatása célja, de nem szállt vitába az asszonnyal. – Az őrmesterrel mindenkit kikérdeztünk, aki a kerti partin részt vett, sőt néhány vendéget kétszeris. Átvizsgáltam Hargate lakását is a Piccadillyn, de semmi nyomot nem találtam, ami okot adott volna, hogy valaki megmérgezze. Ismét beszélni fogok azokkal, akik a legközelebb tartózkodtak
a teasátorhoz. Sajnos senki nem látott semmit. Túlságosan lefoglalta őket az üres fecsegés, az italozás és a krikettmeccsre tett fogadások. – Tipikus – csóválta Eleanor a fejét. – A felső tízeze r roppant komolyan veszi a krikettet. Fellows úgy hallotta, mintha Louisa köhécselt volna, de nem volt benne biztos. – Állítólag senki nem látott semmit – folytatta –, legalábbis a rendőrségnek ezt vallották. De az aszemély, akit Louisa látott, valószínűleg a sátor oldalánál menekült el az elhagyatott rét felé, így hát nem csoda, hogy senki sem látta. Fellows rezzenéstelen arccal ejtette ki száján a hazug szavakat. Louisa arcvonásai sem rezdültek, le sem vette szemét a teáscsészéjéről. – Mi a helyzet a méreggel? – faggatta Eleanor. – Hová tették? A teába? – kérdezte, saját csészéjét alevegőbe emelve. – A püspök kezében lévő csészedarabon ciánsavat azonosítottak. Louisa csészéjében nem. – Micsoda megkönnyebbülés! Ha történetesen iszik belőle, akkor sem történt volna baj. A gondolattól, hogy a lány a másik csészét is választhatta volna, Fellows csuromvizesen riadt fel álmában. És mi van, ha a mérget igazából Louisának szánták? Könnyen lehetséges, hogy Hargate tette a mérget a csészébe, azután véletlenül maga itta meg. Vagy talán nem is volt kiszemelt áldozat, csak egy eszement őrült várta, melyik vendég esik össze holtan? Louisa mindenképp megúszta az esetet. Fellows, aki gyerekkora óta nem imádkozott, nem is járt templomba, most hálát adott az égnek. – Ezek szerint a teáskannában nem volt méreg? – kérdezte Eleanor. – Nem. Csak a püspök csészéjében. – Fellows belekortyolt az erős, zamatos kávéba. A világ legjobb kávéja volt, nem is csoda. – Louisa, ha már itt van, szeretném, ha elmondaná… de jól gondolja meg a választ… miért éppen azt a csészét adta át a püspöknek? A lány értetlenül megvonta a vállát. – Mert az volt legközelebb. – Hangja erőtlenül csengett, mintha már régóta nem használta volna, ésazt remélné, hogy nem is lesz rá szükség a közeljövőben. – Tiszta csészét kerestem, és tálcán adtam oda. Aztán át kellett nyúlnom az egész asztalon, hogy magamnak is szerezzek egyet. Udvariasságbó l Hargate csészéjébe töltöttem először. – Szóval, ha Hargate vagy valaki más egyedül ment volna a teasátorba, akkor elsőként azt a csészétválasztotta volna? – Igen. Mindenképp az lett volna logikus. – Louisa kissé elsápadt. – Micsoda szörnyűség! – Hidegvérrel megölni valakit, majd másra kenni az ügyet, az bizony tényleg szörnyűség. – Ráadásul egyenesen Fellows szívébe taposott. Mindenképpen el akarta kapni a férfit vagy nőt, aki ezt tette, hogy azután lassan és érthetően elmagyarázza nekik, mennyire feldühítették, és milyen következményekre számíthatnak. Odafordult Eleanorhoz, aki érdeklődve pislogott rá kék szemével. – Most azért jöttem hozzád, Eleanor, hogy mesélj nekem egy kicsit a püspökről. Tudni szeretném,kik voltak a barátai, az ellenségei, és miért akarhatta valaki megmérgezni. – Ezek szerint mégis úgy gondolod, hogy Hargate volt a célpont? – kérdezte Eleanor. – Egy ilyen gyilkosságnál, még ha szeszélyesnek tűnik is, általában mindig egy bizonyos személyellen irányul a gyűlölet – magyarázta Fellows. – Ha a gyilko s valódi zűrzavart és kárt akar okozni, akkor az egész kannába vagy az összes csészébe tett volna mérget. Nem csupán egyetlen csészébe, egy személy számára.
Louisát kirázta a hideg. – Ez rettenetes. – A világ rettenetes – mondta Fellows. Legszívesebben letette volna a kávét, és odament volna alányhoz, hogy átkarolja és megvárja, amíg megszűnik a reszketése. – Sosem leszünk biztonságban, hiába gondoljuk, hogy irányíthatjuk a veszélyt, vagy elbújhatunk előle. Louisa a férfira nézett, zöld tekintete félelmet és dühöt tükrözött. Fellows örült a dühének, mert azt jelentette, hogy még nem törte meg teljesen a sok megpróbáltatás. Azt is tudta, hogy egyelőre nincs vége a megpróbáltatásoknak. Fellows szerette volna megóvni a sok rossztól, megcsókolni a haját, és elmondani neki, hogy mindenben segíteni fogja. Ám pillanatnyilag a jó rendőr szerepét játszotta, aki még csak nem is ábrándozhat róla, hogy megérintse, átölelje és megcsókolja a lányt. Inkább elfordította tekintetét Louisáról, és folytatta a mondandóját. – Nos, Eleanor, mesélj nekem a püspökről! Az asszony szeme elkerekedett a csodálkozástól. – Én mégis miféle információval szolgálhatnék? Louisa sokkal jobban ismerte. Ő biztosan többet tud mondani.
A lány tekintete egy gyengébb teremtést már régen felperzselt volna. Eleanor azonban csak szürcsölt egyet a teájából, és ügyet sem vetett rá. – Nem ismertem olyan jól – szólt Louisa, miután látta, hogy Eleanor nem fog válaszolni. – Ambiciózus volt, így meglehetősen fiatalon lett püspök, és a családi kapcsolatai is segítették a törekvéseiben. De ezt mindenki tudja. – Elragadó is volt – tette hozzá Eleanor. – Legalábbis többen így gondolták. Én sohasem tartottamannak, de azt hallottam, igencsak megnyerő modora volt. Minden birtokához és tisztségéhez állítólag hízelgés útján jutott hozzá. Az egyetlen ember, aki valaha is ellen tudott állni neki, Louisa édesapja, Scranton gróf volt, aki nem is rejtette véka alá a véleményét. Fellows mások szájából is ezt hallotta; sőt azt is boldogan elújságolták, hogy Scranton nem kevés pénzt csalt ki Hargate zsebéből. – Miért állt Hargate útjába az édesapja? – kérdezte Fellows Louisától. A lány megvonta a vállát, és kinézett az ablakon. – Apám nem szerette, ha a fiatal férfiak túlságosan nagyra törnek. A scrantoni lelkészi javadalomigencsak jövedelmező, Hargate meg akarta szerezni magának. Akkoriban még csak méltóságos Frederick Lane úr volt. Apám nem kedvelte, és nem szerette volna, ha átveszi a helyi plébános tisztét. Nyeglének tartotta, és azt mondta, egy idősebb papra van szüksége. – Csupán ennyi történt? – kérdezte Fellows. – Ennyi – felelte Louisa. A férfira nézett csiszolt jádekőhöz hasonlatos, zöld szemével. – Hargatetermészetesen dühös volt, de miután hatalomra jutott, megbocsátott apámnak. Vagyis inkább lekicsinylően azt híresztelte, hogy apám temploma úgyis csak visszatartotta volna az érvényesüléstől. – Megbocsátott neki annyira, hogy az apja befektesse a pénzét? – csodálkozott Fellows. Louisa halvány mosolya meglehetősen kényszeredettnek tűnt. – Apám befektetései egy időben felettébb divatossá váltak. Mindenki azt akarta mondani, hogyScranton grófra bízta a pénzét. Annál borzalmasabb volt, amikor az egész terv megbukott. – Hargate dühös volt, amiért minden darabokra hullott? Eleanor is becsatlakozott a beszélgetésbe.
– Persze hogy az volt. Ahogyan sokan mások is, sajnos. Amikor korábban szót váltottam a történtekről a püspökkel, közömbösen nyilatkozott. Nem neheztelt különösebben. Hargate mindig is rengeteg pénzt kapott a családjától, jóllehet második fiúnak született. Sosem kellett aggódnia a megélhetése miatt, nekem úgy tűnt, varázslatos, áldott életet élt. Nem kellett volna sok idő, hogy helyet szerezzen magának a Lordok Házában, és akkor beteljesült volna minden vágya. Boldogan élhetett volna, de Hart hősködését hallgatva. Végül elhagyta a szerencséje szegény embert. – Ki kell derítenem, ki ölte meg, méghozzá rendkívül gyorsan. A segítségedet szeretném kérni – mondta Fellows, Eleanorra pillantva. A hercegné döbbenten pislogott rá. – Nem tudom, mit tehetnék. Természetesen tudta, de azt akarta, hogy Fello wsmondja ki. – Mindenkit ismersz. Ha én beszélek velük, csak egy rendőrt látnak maguk előtt, aki vájkál az életükben. Nehogy azt mondd, hogy én is a család tagja vagyok, és vérbeli Mackenzie módjára kellene viselkedniük velem. Törvénytelen gyereknek születtem, és az is maradok. Ha azonban te beszélsz velük, akkor a barátjukat, Lady Eleanor Ramsayt látják maguk előtt. Neked olyan dolgokat is elmondanak, amiket nekem soha.
– Utána pedig szépen elmesélek neked mindentszólt Eleanor szigorúan. – Vagyis azt kéred, hogykémkedjek a barátaim után. – Igen. Eleanor szigorú arckifejezése hirtelen eltűnt, és széles mosoly vette át a helyét. – Jól hangzik. Mikor kezdjem? – Amint lehetséges. – Hmmm, Isabella vacsorapartija remek kezdet lenne. Mindenki ott lesz. Több tánctermet is kibérelt, mert egy ekkora eseményhez túlságosan szűkös a saját háza, még ez a ház sem lenne elég nagy, hogy befogadja a teljes angol úri társaságot. Ráadásul Hart felettébb unalmas életet diktál itt, amióta egy kisbaba is van a házban, pedig én… Eleanor hirtelen elhallgatott, amikor halk sírás – inkább nyöszörgés – törte meg a csendet, még Old Ben horkolását is túlharsogta. Fellows akkor vette észre, amit addig azért nem látott, mert kizárólag Louisára összpontosított – a kanapé mögött álló mózeskosarat, amely egy vékony ruhadarabbal volt letakarva, hogy megóvja a beszűrődő napfénytől. Eleanor azonnal felpattant, odasietett a kosárhoz, és kiemelt belőle egy hosszú hálóingbe öltöztetett kis apróságot. – Itt van az én kincsem – gügyögte szeretetteljesen. – Elnézést az udvariatlanságomért, kedvesvendégeim, de fel akartam venni a fiam, mielőtt még ordítani kezd. Még az ablakok is megrepednek a hangjától. Igaz, kicsi Alec? Fellows ösztönösen felállt, amint Eleanor felkelt a helyéről. Az asszony a feje fölé emelte a kisfiút, és gyönyörködve csodálta. – Jól aludtál, Alec? Lloyd bácsikád eljött, hogy meglátogasson. – Eleanor a nyomozó felé fordítottaa kisbabát. Fellows csak nézte az álmos arcocskát, a kócos, aranyvörös tincseket és Hart Mackenzie szemét. Alec, Lord Hart Alec Mackenzie, Eleanor és Hart elsőszülött fia már négy hónaposan a Mackenzie család aranybarna szemével büszkélkedhetett, amelyben ott fénylett a Mackenzie férfiak arrogáns, parancsoló tekintete. Fellows nem mozdult – úgysem merte volna magához ölelni a kis csomagot, nehogy leejtse –, és a következő pillanatban Alec kis arca eltorzult, kinyitotta a száját és hangos üvöltésbe kezdett.
Fellows gyakran hallotta, hogy a gye rekek éhségből, félelemből vagy valamilyen egyszerű okból
sírnak, de Alec erőszakos bömbölésében ott rejlett a vérszomjas skót ősök ereje. Old Ben hangosan horkantva felriadt, és körbenézett. Eleanor nevetve magához fordította a kisbabát, és gyengéden átölelte. – Semmi baj, Alec. A nyomozó úr nem is képes másképpen nézni. Mindenkit így szokott méregetni. – Alec azonnal abbahagyta a sírást, amint megérezte édesanyja vállát. Ben ismét horkantott egyet,majd letette a fejét a földre. – Elnézést kérek, de vissza kell vonulnom vele a gyerekszobába, hogy megetessem. Magyarázd el Louisának, hogy pontosan mit vársz tőlem, és köszönjük, hogy értesítesz a tényekről. Azzal fogta Alecet, és kisietett a szobából, mielőtt Fellows akár egy szót szólhatott volna. A becsukódó ajtó kettesben hagyta Louisával. A kanapén ülő lány felpillantott a csészéjét szorongató nyomozóra. – Elmehet, ha akar – szólt Louisa. Nyilvánvalóan csakis erre vágyott. Fellows nem indult sehová, csak letette a csészét az asztalra. – Örömmel értesítem, hogy sikerült elterelnem önről a figyelmet az ügyben – tájékoztatta hivataloshangon. – Nem tartóztathatják le, hacsak nincs elég bizonyíték, amivel bíróság elé állíthatják. A halottkém, mi több a főnököm sem szívesen küldené börtönbe egy gróf lányát. Meggyőztem az őrmestert és a főnökömet, hogy valóban volt ott egy ember, aki kimenekült a sátorból. – Nagyon kedves. Köszönöm. Álmai asszonya közömbösen és tárgyilagosan válaszolt. A férfi szíve összeszorult a kíntól. – Szörnyen restellem, hogy hazudnom kell a saját embereimnek, de szeretném távol tartani öntNewgate börtönétől. – Hálás is vagyok érte, effelől ne legyen kétsége! – De haragszik rám, amiért hálásnak kell lennie – jegyezte meg Fellows halkan. – Nem, nem haragszom. Csak… – Louisa mélyet sóhajtott, felállt, majd átsétált a világos szobán.Ben figyelte, de nem emelte fel busa fejét a földről. – Össze vagyok zavarodva. Nem tudom, mit tegyek, mit gondoljak, mit érezzek. Hogyan kellene gondolkodnom és éreznem. Vagy hogyan viselkedjem.
– –
Nehéz ügy – szólt röviden Fellows. Ön segíteni próbál, én pedig elviselhetetlenül goromba vagyok. Én… – Louisa hirtelen megfordult, barack- és krémszínű szoknyái hangosan suhogtak. – Az életemben semmi sem készített fel egy ilyen helyzetre. Még apa sikkasztásait is könnyebben megértettem. Ha tudná, mennyi jómódú úriembernek fogalma sincs az egyszerű üzletről. De látni egy férfit meghalni, majd elviselni, hogy engem vádolnak a megölésével… erre nem tudok mit lépni. – Vádolják? – kérdezte Fellows mérgesen. – Ki mondott önnek ilyet? – Nem mondják, de mind azt gondolják. Érzem. Odakint – mondta az ablakra mutatva. – Ön is eztgondolja. – Dehogy gondolom. Ezért próbálom megtalálni a tettest. – Ha nem gondolná, akkor nem aggódott volna annyira, hogy letartózta tnak. Fellows a lányhoz lépett, aki kénytelen volt megállni.
– Tisztázzunk valamit, Louisa! Pillanatnyilag valóban minden jel az ön bűnösségére mutat. De haabban bízik, hogy az igazságszolgáltatásunk be fogja bizonyítani az ártatlanságát, mert ártatlan, akkor nagyon téved. Ha egy bíró a fejébe veszi, hogy ön egy szédült fiatal lány, aki megmérgezi az alkalmatlan kérőket, akkor semmi sem változtathatja meg a véleményét, még a legkiválóbb ügyvéd és esküdtszék sem. Az Old Bailey ügyvédjei többnyire száz évesek, és kivétel nélkül kísértőnek és bolondnak tartják az összes fiatal lányt. Szeretne velük szemben állni? Vagy egy karzatnyi emberrel az utcákról, akik csupán gúnyolni akarják? Az újságírók pedig arról írnak majd, miként fest, amikor a vádlottak padján gubbaszt. Életre keltik az arckifejezéseit, a gesztusait. Louisa elsápadt. – Nem, dehogy. – Akkor hadd végezzem a munkámat, hadd tartsam távol a bíróságtól! Bárcsak ne gyűlölne érte, de ha ezzel jár a szabadsága, hát legyen! – Kemény árat fizet érte, az biztos. Louisa szeme megtelt könnyel. – Nem, nem gyűlölöm. Biztosan érzi! Sohasem tudnám gyűlölni. Olyan gyönyörű volt! A haja apró tincsekben lógott a vállára, az áprilisi nap megvilágította vörös színét. Számos angol arisztokrata család rendelkezett angolszász ősökkel, Louisánál is egyértelmű volt a származása – hófehér bőre, fénylő haja és zöld szeme. Fellows belemerült a szépségébe, és többé nem is akart a felszínre emelkedni levegőért. Megfogta a lány kezét. Meleg testétől még gyorsabban dobogott a szíve, és az utolsó csepp önfegyelmét is elveszítette. Ökölbe szorított kezénél fogva magához húzta, Louisa puha teste teljesen rabul ejtette. Fellows nem hallott és nem látott semmit, csak a lány gyönyörű arcát, szemét és száját, amint közelebb hajolt hozzá. Az első íz mámorító volt. A lány ajka édes volt a cukros, tejszínes teától, amelyet ivott. A férfi többet akart. Kinyitotta a száját, és bedugta a nyelvét. Louisa torkából furcsa hang tört fel, és hirtelen megragadta Fellows kabátjának hajtókáját. Ügyetlenül, gyakorlatlanul, de mohón csókolta. Orgona és poros selyem illata lengte körül, melegség áradt belőle – mindez hamisítatlanul Louisa volt. Kettesben álltak, a csendben és napsütésben. Fellows átölelte Louisa derekát. A lány ruhájának fűzője vékony anyagból készült, mégis elválasztotta őket egymástól. Ha Fellows meg tudná szabadítani a szaténtól, a lentől és a fűzőtől, és csak egy pillanatra megérinthetné, a mennyországban érezné magát. Testük összeért, Louisa melle a férfi mellkasához szorult, és Fellows összehúzta körülöttük a kabátját. Tovább kóstolgatta. A lány ajka puha, forró, kutató, tanuló… mohó volt. Fellows kívánta, minden egyes másodperccel egyre jobban. Szükségem van rá. Bármit megtennék, hogy… Egy hirtelen hang megállásra késztette Fellowst. Louisa hátrébb lépett, szeme tágra nyílt, és szaporán kapkodta a levegőt. A nyomozó elengedte a lányt, és ökölbe szorított kézzel, dübörgő szívvel állt egy helyben. Kordában kellett tartania az érzelmeit, hiszen Kilmorgan herceg londoni házában voltak, ahol összevissza járkáltak az inasok a szoba előtt, sőt a ház asszonya is bármikor beléphetett. Eleanor ravaszul egyedül hagyta őket, de ha váratlanul rájuk nyitja az ajtót, és Louisát Fellows karjában találja, amint éppen a száját kóstolgatja, nem biztos, hogy szemet tud hunyni a történtek fölött.
Louisa a szájához kapta a kezét. Amikor először csókolta meg a férfit, kedvesen mosolygott. Másodszor Fellows hirtelen faképnél hagyta, ezért nem látta az arcát. Most döbbenten, sőt szégyenkezve nézett fel rá. Fellows megkerülte a lányt, és az ajtóhoz sietett. Érezte, hogy mondania kellene valamit, egy udvarias búcsúszót, de képtelen volt rá. Pokolba az udvariassággal, nem érdekelte! A férfi reszkető kézzel nyúlt a kilincs után, majd kilépett a folyosóra, és levágtatott a lépcsőn. A találkozás véget ért. Nem, nem ért véget. Könnyen lehetséges, hogy Fellows ott hagyta Louisát a szobában, de egész nap és egész éjjel ott érezte forró csókját az ajkán. – Egész pontosan miért is nem jössz? – kérdezte Louisa Eleanortól hat órával később. – Mert nem vagyok jól. – Eleanor a hálószobájában lévő kanapén ücsörgött, és tökéletesen egészségesnek tűnt, miközben Alecet ringatta a térdén. Báli ruha helyett pongyola volt rajta, és eszében sem volt Isabella partijára menni. Louisa teljes pompában érkezett meg Eleanor és Hart házához abban a tudatban, hogy Hart és Eleanor fogja aznap kísérni. Egy fiatal, hajadon lány nem mehetett egyedül bálba. Amikor Louisa felajánlotta, hogy Isabellával átkocsiznak a helyszínre, Eleanor rögtön elutasította az ötletet. Ha Louisa a testvérével érkezik, akkor menthetetlenül a háttérbe szorul, nem a fiatal és eladósorban lévő grófkisasszonyként toppan be a tömegbe Kilmorgan hercege és hercegnője kíséretében. Louisa nem értette, miért kellett egyszerre távozniuk a Grosvenor Square -en lévő házból – Hart és Eleanor útközben is felvehette volna Isabellánál. De nem, Eleanor azt akarta, hogy lássák, ahogy együtt hagyják el a hercegi palotát. Ebben hajthatatlan volt. Általában jobb volt egyetérteni Eleanorral, ha elhatározott valamit, mert bármilyen témáról órákig képes lett volna beszélni, sőt többnyire különböző irányokba kalandozott, és a végén már senki sem tudta, mi volt az eredeti téma. Eleanor nem mondott butaságot, ezért Louisa inkább hamar megjuhászkodott, nehogy belelovallja magát egy végtelen szónoklatba. Pillanatnyilag úgy festett, hogy Louisát Hart, Beth és Ian kíséri el a bálba, miközben Eleanor otthon marad, hogy kikúrálja a meghűlését. Meg hűlés, hát persze. – Emlékszel, hogy Mr. Fellows arra kért, hogy ma este beszélgess el a partivendégekkel? – Ó, majd te elbeszélgetsz, szívem. Sőt Beth is segíthet. Neki könnyen megnyílnak az emberek.
Ez legalább igaz volt. Beth a ravasz Ian Mackenzie felesége volt, és játszi könnyedséggel képes volt beférkőzni az emberek bizalmába. Ám Louisa idegenkedett a vendégek megkörnyékezésétől. – Hart ideges lesz – próbálkozott a lány. – Hart jobban szereti, ha itthon vagyok és kúrálom magam, ha nem vagyok jól. Ő amúgy sem táncola bálokon, és ha nem kell miattam aggódnia ott is, akkor nyugodtan ráveheti az embereket arra, hogy különböző dolgokat tegyenek meg a kedvéért. Annyira élvezi. Tég ed pedig szívesen elkísér. Szerinte te vagy az egyetlen értelmes nő a családban. Ez igazán megtisztelő Harttól, aki oly kevés embert kedvel. – Ez nem túl kedves rád és a többi Mackenzie hölgyre nézve – mondta Louisa.
– Hart szeret nyers lenni. Ám ebben az esetben egyetértek vele. Menj csak, kedvesem – szólt Eleanor egy csókot dobva. – Gyönyörűen festesz a ruhádban. Isabellának tökéletes ízlése van, nemde? Eltalálta, amire vágytál. A ruha valóban csodálatos volt. Isabella még a szezon elején elvitte Louisát a szabójához, hogy ellássák egy egész ruhakészlettel, és persze ragaszkodott hozzá, hogy a nagyját ő fizesse. Louisa nem nagyon ellenkezett. Nem akart hálátlan lenni, valóban szüksége is volt ruhákra, és az is igaz volt , hogy Isabella kitűnő ízléssel volt megáldva. Az aznapi báli ruhája krémszínű és zsályazöld konfekcióból állt össze, melynek dekoltázsa feltárta Louisa vállát, és a szaténfűző határozottan átölelte az egész derekát. Az alsószoknyát egy krémszínű fűző ráncolta, rajta egy csillogó zsályaszínű, habos selyemszövet felsőszoknya, mely a turnűr fölött buggyosodott. A ruha a tavaszra és a könnyed szellőre utalt, és tökéletesen kiemelte Louisa vörös haját és zöld szemét. Louisa átment a szobán, lehajolt és arcon csókolta Eleanort. Nem félt attól, hogy elkapja a náthát, ugyanakkora esélye volt arra, hogy kiesik az ablakon. – Nem tudom, mit tervezel, de én megyek – közölte a lány, majd Alec homlokát is megpuszilta. A kisfiú belekapaszkodott a hajába, de Louisa gyengéden lefejtette a kis ujjacskáit, újra megpuszilta, és kiment a szobából. Hart már odakint várta a kocsinál, majd arrébb lépett, hogy Louisa elsőként szállhasson be. Nem látszott túl boldognak, de elég udvariasan üdvözölte a lányt, és saját kezűleg segítette fel a kocsira. Louisa már tudta, miért kérte Eleanor, hogy menjen oda hozzájuk aznap este – ha nem lett volna ott, Hart biztosan nem indult volna el Eleanor nélkül. A nő azt remélte, hogy a lány kedvessége elfeledteti majd vele a mérgét, és sokkal határozottabban viselkedik majd úgy, hogy Louisa áll előtte. Beth és Ian már a hintóban ült egymással szemben. Beth kedvesen üdvözölte Louisát, és vidáman megszorította a kezét, amikor a lány leült mellé. Beth ismét gyermeket várt, immár negyedik hónapja, de a ruhájának hála még nem látszott rajta. Louisa meglepődött, hogy elment a bálra, pedig Beth igazán erős és lendületes nő volt, aki már alig várta, hogy feltöltődjön Isabella partiján. Ian kifelé bámult az ablakon, csak figyelte a közlekedést, és nem szólt egy szót sem. Louisa túlságosan jól ismerte, ezért inkább nem szólt hozzá – valószínűleg éppen egy matematikai rejtvényen járt az esze, és észre sem vette, hogy beszállt a hintóba. Hart bepattant az öccse mellé, egy inas bezárta az ajtót, és a hintó elindult. A két úriember a hátranéző üléseken utazott, az előrenézőket meghagyták a hölgyeknek. Louisa igyekezett félretenni a bállal kapcsolatos kétes érzéseit, és inkább a két Mackenzie -t vizsgálgatta. Mindketten szalonkabátban és mellényben voltak, valamint kék -zöld skót mintás gyapjúszoknyát, vastag zoknit és elegáns bőrcipőt viseltek. A hintóban sok hely volt, mindannyian kényelmesen elfértek, mégis szűknek tűnt a két nagy skót férfi társaságában. A két testvér hasonlított, de sokban különbözött is. Hart emlékeztette őket a legjobban a skót felmenőikre a szigorú vonásaival és arroganciájával – amit Louisa csökkenni látott azóta, hogy feleségül vette Eleanort. Hart tekintetének dölyfös csillogása mögött ott rejlett egy boldog ember tekintete is. Nyugalom. Béke. S zeretet. Ian is rálelt a békére. Még mindig végtelen energiával rendelkezett, amelyhez hihetetlen precízió társult. Ian képes volt belemerülni a legösszetettebb és leglehetetlenebb matematikai problémába.
Csak lehunyta a szemét, és a fejében rátalált a megoldásra. Olyannyira híres volt, hogy európai matematikusok, fizikusok és csillagászok kérték ki a tanácsát. Ianre meglehetősen nehezen talált rá a szerelem, de amikor összetalálkozott Bethszel, a sorsa megpecsételődött. Továbbra is visszahúzódó volt, és inkább Bethszel és a gyerekeivel töltötte az idejét az otthonukban, vagy esetleg a kiterjedtebb családjával. Nem szerette a tömeget, és volt egy idegesítő szokása, hogy nem odatartozó beszélgetésekbe bocsátkozott, noha a mondandójának igenis volt értelme. Louisa kedvelte Iant, egészen egyedinek tartotta egy olyan társadalomban, ahol mindenki az azonosságra törekedett. Egyszerűen frissítő volt a számára. Talán ugyanez az egyediség hajtotta Fellows nyomozóhoz. Nem akart rá gondolni, de az Eleanor szobájában elcsattant perzselő csók után nemigen tudott másra gondolni. Azt a csókot a férfi kezdte, de persze Louisa azonnal és készségesen megadta magát. Még mindig érezte az ajka érintését, a kabátja alatt kidagadó izmait, és az erős kezeit. Fellows hirtelen félbeszakította a csókot, és távozott, de Louisa nem hibáztatta érte. Éppen egy gyilkosságon dolgozott, hagynia kellett, hogy végezze a munkáját. Amint egyedül maradnak, azonnal egymásnak esnek. Higgadtabbnak, barátibbnak kellett volna lenniük. Barátok. Olyan üresen csengett ez a szó. A hintó megállt az utcán, nem messze a táncteremtől, ahol a lovas kocsik már csak lépésben szállították a vendégeket a bejárathoz. Mennyi hintó és mennyi ember. Amikor végre megérkeztek a bejárathoz, egy inas kinyitotta az ajtót, és Louisa akkor döbbent rá valamire. Eleanor azért küldte őt a bálba kérdezősködni, mert azt akarta, hogy egyenesen Fellowsnak jelentsen. Ez lehet az, ez megmagyarázná az ártatlanságát. Louisa teszi fel a kérdéseket, vagyis ő tud a legjobban válaszolni. Az Elenanor szemében lévő csillogás, a titkos mosolya, amikor otthagyta Louisát és Fellowst a nappaliban aznap délután… Louisa legszívesebben feljajdult volna a döbbenettől. Eleanor romantikus alkat volt, ez volt a magyarázata annak, hogy még ennyi év után is szerelmes volt Hartha. Most pedig Louisa számára keresett románcot. Louisának sikerült egy mosollyal elrejtenie az izgalmát Hart előtt, aki kinyújtott kézzel várta a hintó mellett. A férfi először gyanakvóan fürkészte, majd közömhös arccal hevezette a táncteremhe.
Nyolcadik fejezet –
Lord és Lady Ian Mackenzie – jelentette be a főudvarmester. – Kilmorgan hercege, Lady
LouisaScranton.
A hatalmas területű, magas, ívelt mennyezettel és széles kristálycsillárokkal rendelkező tánctermekben csak úgy nyüzsögtek az emberek. A hölgyek csillogtak a fényben – gyémántok, smaragdok, rubinok és zafírok szivárványt festettek a pompás ruhakölteményekre. Fehér nyakkendőket és fekete felöltőket viselő úriemberek és lordok sétálgattak a hölgyek között. A főudvarmestert halló emberek mind megfordultak, hogy lássák a herceget és a társaságát. Egy másik este minden bizonnyal Lord Ian és a senki felesége, Beth adna okot a fürkészésre. Aznap este minden szempár Louisára szegeződött. A lány mindenhol érezte a tekinteteket. A pillantások puszta kíváncsiságot, ellenszenvet és rosszallást fejeztek ki. Ott volt az a fiatal nő, aki nyilvánvalóan megmérgezte Hargate püspököt, erre most pimaszul a gőgös Kilmorgan hercegbe karolva érkezik meg. Igen, a testvére sógora volt, de csak azért használta, hogy oltalmazza. Egy fiatal nő, aki nem volt férjnél, maradjon csak otthon és szégyenkezzen. A tekintetek tovább követték, ami elég kínos lett volna, ha az embereket üdvözlő zenekar nem játszott volna. Louisa meglehetősen magas sarkú cipője hirtelen túl szűknek, a ruhája túl feltűnőnek látszott. Hart erős keze volt az egyetlen, ami képes volt egyenesen tartani, miközben a vendégeket fogadó vonalhoz igyekeztek. Hart is látta a kíváncsi tekinteteket, ezért odahajolt Louisához, és a fülébe súgta: – Nézz a szemükbe, hadd menjenek mind a pokolba! Hart ismét felegyenesedett, nem szólt többet, de Louisa máris jobban érezte magát. Vett egy nagy levegőt, megváltoztatta az arckifejezését, és kedvesen mosolygott az összes fiatal hölgyre, akik nyíltan bámulták. Hartnak már megint igaza volt. Louisa megtehette. Elvégre nem ő ölte meg Hargate-et, és szégyenkeznie sem kellett semmiért. – Jó kislány – mondta Hart, és kedvesen megveregette a karját erős kezével. Végre megérkeztek a házigazdákhoz, Machez és Isabellához, akik a vendégek hosszú sorának végén álltak. Isabella sötétkék báli ruhája rendkívül elegáns volt, de azért ügyelt arra, nehogy árnyékot vessen a többi nő megjelenésére. Háziasszonyként az volt a feladata, hogy üdvözölje a hölgyeket, és kellemes szórakozást nyújtson nekik, véletlenül se érezzék magukat feleslegesnek. Isabella nagyon is komolyan vette a szerepét. Kedvesen átölelte és megpuszilta Louisát, mielőtt megfogta Hart kezét és őt is megpuszilta. Isabella cseppet sem tűnt meglepettnek, amiért Eleanor nem ment velük. Louisa összeráncolta a homlokát, de Isabella máris Bethhez és Ianhez fordult, még mielőtt megszólalhatott volna. – Örülök, hogy túltetted magad rajta – szólt Mac Louisa kezét szorongatva, majd csókot nyomott azarcára. – Ne feledd, Louisa, mi mindig mögötted állunk. És valóban, főleg Mac. Ő volt az, aki felkarolta Isabellát és Louisa családját, amikor fény derült Scranton csalására. Ha Mac nem lett volna, Louisa családja sosem élte volna túl a dolgot. – Köszönöm, Mac – szólt Louisa őszintén.
Az üdvözlések befejeztével Hart elengedte Louisát, majd Iannel együtt egyenesen a játékterembe igyekeztek. Beth belekarolt Louisába, és a két hölgy visszavonult, hogy megigazítsák a ruhájukat és a frizurájukat. Az este ugyanolyan volt, mint egy másik. Louisa ugyanannyi embert ismert, mint Isabella, és szerencsére az apja viselkedése miatt sem veszített el egyet sem. A pénz egyre fogyott, de erről nem Louisa tehetett, egyébként is felesleges lett volna a pénzügyek miatt aggódni, egy jó házasság úgyis mindent helyrehozott volna. Louisa ismerte a londoni lányok felét, és a felüknek közeli barátja volt – ő volt a koszorúslányuk, a kezében tartotta az első gyereküket, cseverészett velük, megosztotta velük a gyerekkori emlékeit a kiváltságos Mayfairből vagy vidéki birtokokról. Louisa nem érezte jól magát a hölgyekkel teli szobákban. Bár először ott is megbámulták, lassan mindnyájan megszelídültek Beth kedves mosolyától. A legtöbb ember így reagált rá. Louisa kezdett egy kicsit lazítani. Ha a többiek udvariasak voltak vele, a bál is élvezetes volt. Louisa visszavonult Bethszel a díszterembe, ahol rögtön felfigyelt valamire a barátaival kapcsolatban. Mind őt figyelték, és nem zavarta őket, hogy bámulják és sugdolóznak róla. Louisa megborzongott.
Eszébe jutottak Hart szavai. Nézz a szemükbe, hadd menjenek mind a pokolba! Hiába, Louisa nem csünghetett egész este Bethen, ezért amint Beth újabb vendégekhez fordult, észrevétlenül elillant, és az egy csoportba tömörült nők és férfiak felé igyekezett. – Adele, hogy vagy? – kérdezte Louisa, az egyik lány felé nyújtva mindkét kezét, akit még kisbabakora óta ismert. – Milyen gyönyörű ruha! Mindannyian nagyon csinosak vagytok ma este. Lady Adele meredten viszonozta Louisa pusziját. – Nem számítottunk rá, hogy itt látunk ma este, Louisa. – Először úgy volt, hogy otthon maradok, kicsit ideges voltam, ahogy biztos sejtettétek, de a nővérem annyira kérlelt, hogy jöjjek el, hogy végül nem bírtam ellenállni neki. – Louisa úgy mosolygott, mintha azt mondta volna: Mit lehet tenni az idősebb testvér ekkel? – Hát persze, de Louisa… – Adele mosolygott, hűvös és lenéző arckifejezéssel. – Mindent együttvéve, mindig is jó ízlésed volt. A célzott utalások nem igazán voltak ízlésesek. Főleg most. Louisa látta, hogy a csoport többi tagja egyetért Adele-lel. Mindannyiukat ismerte gyerekkorukból, együtt játszott velük a gyerekszobában, együtt lovagoltak pónin, és együtt volt az első báljuk. Flörtölt a férfiakkal és vihorászott a nőkkel. Erre most úgy néztek rá, mintha egy vadidegen lett volna. – Mint mondtam, Isabella azt akarja, hogy találkozzak a barátaimmal – mondta Louisa, miközbenúgy tett, mintha nem vette volna észre. – Azt gondolta, jobban érzem majd magam társaságban. – Milyen csodás ruha! – mondta az egyikük, végignézve Louisán. – Nagyon… fényes. – Jane – szólt Louisa, és igyekezett nem rávicsorogni. – Elég régóta ismersz már, hogy tudd, nemszeretem a célozgatásokat. Ha szerinted gyászolnom és búslakodnom kellene otthon, akkor mondd meg. Nem ismertem túl jól Hargate püspököt és a családját. Szörnyű dolog történt vele. Természetesen együtt érzek a családjával. Igazságtalan lenne, ha azt állítanám, hogy ugyanolyan szomorú vagyok, habár a püspökkel történt dolog meglehetősen felkavarta az érzéseimet. Jane elpirult, de ugyanolyan elszánt maradt. – Rendben, Louisa, őszinte leszek. Felveszel egy új ruhát és vidáman belibbensz, mintha mi semtörtént volna, hogy is van ez?
– Minden vagyok, csak vidám nem – felelte Louisa, miközben próbált higgadt maradni. – A testvérem abban reménykedett, hogy a ruha felvidít kissé. Ő és a sógornőim vettek rá, hogy jöjjek el, mert azt gondolták, nem árt, ha találkozom néhány emberrel. Biztos vagyok benne, hogy azt hitték, együtt éreznek velem a régi, kedves barátaim. Figyelmeztetés helyett a hölgyek és az urak zavartan néztek, majd Adele felneve tett. – Louisa, kedvesem, kezd veszélyessé válni a veled való barátkozás. Az egyik férfi nevetett. A hölgyek mögött álló négy fiatalemberrel bújócskázott régen Kent mezején, majd örömtáncot lejtettek, amikor előjött a rejtekhelyéről. Az egyik úgy nézett rá, mintha soha nem látta volna, egy másik pedig azt nézte, hol tűnhet el úgy, hogy ne legyen udvariatlan.
– Elnézést a testvérem, Jane miatt – mondta a férfi, aki nevetett. – Tudod, a mama azt mondta neki,és nekem is, hogy tartsuk magunkat távol tőled. Attól félek, nem lesz túl sok táncpartnered ma este.
Azt beszélik, mérgező vagy. – Ismét felnevetett, sőt büszke volt a saját poénjára. – Nem vagy vicces, Samuel – mondta Jane. – De igazat mondott, Louisa. Tényleg figyelmeztettekminket, hogy tartsuk magunkat távol tőled. – Értem – Louisa mellkasa összeszorult, ahogy nézte őket, és semmi együttérzést nem látott azarcukon. – Most már látom, mennyit ér egy többéves barátság. – Adele-re és Jane-re célzott, de mindkettőjük arca közömbös maradt. – Nem az ő hibájuk – szólt Samuel. – Az a gyilkosság olyan aljas. Nem a tett, tudod. – A férfinevetve elmutogatott egy késsel való döfködést. – Nem csináltam sem mit vele – mondta Louisa szigorú tekintettel. – Azt reméltem, legalább aközvetlen barátaim hisznek nekem. – Mit számít, nemde? – kérdezte Samuel. – Senki sem kockáztatja, hogy melletted legyen ma este,Louisa kedvesem. Különben folyton azon kellene aggódnia, hogy mi van a teájában, a borában, a konyakjában vagy a… – Mi a fene folyik itt? – kérdezte egy új hang. Louisa megijedt, majd hátranézett. Gilbert Franklin ért oda éppen időben, hogy hallja az utolsó szavakat. Gilbert Louisa egyik legrégebbi barátja volt – gyerekkorukban közvetlen szomszédok voltak, és Louisa múlt nyáron Gil testvérének koszorúslánya volt. A lány egy ideje nem is látta őket, csak amikor Gil felbukkant Mrs. Leigh- Waters híres kerti partiján. Gilbert becsmérlően mustrálta a kisebb csoportot. – Azt akarod mondani, Sam, hogy ennyi év alatt nem tanultad meg, hogyan bánj egy hölggyel?Hiszem, hogy dicső Angliában valaki addig ártatlan, míg be nem bizonyítják az ellenkezőjét, nem igaz? Louisa nem érdemli meg ugyanezt a bizalmat? Vagy legalább a tisztel etedet? – Gil nyugodt hangon beszélt, ahogy mindig, de a tekintete szúrós, a szavai egyenesek voltak. Samuel volt olyan kegyes és zavarba jött. Gilbertet mindenki kedvelte, és hirtelen mindenki szégyenkezve pislogott maga elé, senkinek sem volt kedve nevetgélni. – Hogy vagy, Louisa? – Gil kinyújtotta a kezét, és megszorította Louisáét. – Örülök, hogy látlak maeste. Tudom, hogy szörnyen zaklatott voltál, és lefogadom, hogy egyik fajankó sem igyekezett felvidítani. Adele felhúzta az orrát. – Hát persze, Gil.
– Igen, hát persze, Del – mondta Gil. – Sosem gondoltam, hogy ennyire szívtelen vagy. Louisa, azt hiszem, az első csoport most sorakozik fel a táncteremben. Megtisztelnél egy tánccal? És ha véletlenül nincs táncpartnered ma estére, akkor én szívesen leszek az. A többiek néma csendben figyelték a jelenetet. Gil erős ujjai még mindig Louisa kezét fogták. A lány szíve vadul dübörgött. Minden egyes része arra vágyott, hogy sarkon forduljon és elmeneküljön Mayfairen keresztül Isabella házába, ahol felmehet a gyerekszobába, és együtt lehet a gyerekekkel. Isabella csemetéi mindig megnyugtatták, és legalább ők nem tartották gyilkosnak. Gil támogatása sokat segített. Mentőkötelet dobott neki. A visszautasítása ugyanolyan faragatlan lett volna, mint amilyen Adele és a barátai voltak vele. Gilt mindenki kedvelte. Jó családból származott, jól öltözött, csinos, egészséges és intelligens volt. A támogatása megmenthette a lány életét. Louisa hálásan mosolygott rá. – Hát persze! Örömmel táncolok. Elnézést, kedves barátaim. Remélem jól érzitek majd magatokat Isabella partiján. Levegőnek akarta nézni őket, de nem tette. Nem akart olyan szánalmas lenni, mint ők. Kecsesen meghajolt a társaság előtt, akik kénytelenek voltak viszonozni a meghajlást, különben örökre neveletlennek titulálják. Gil elvezette Louisát, olyan gyorsan, hogy egy szót sem tudtak beszélni, mert máris a nyitótánc, egy régimódi countrytánc sorában álltak. Az este többi részében a keringőé lesz a fő szerep – pár skót néptánccal fűszerezve, mivel elvégre egy Mackenzie -partiról volt szó – , de Isabella mindig is countrytáncokkal nyitotta meg a báljait. Gil jól ismerte ezeket a táncokat, ahogy mindegyik másikat is. A lány most jött rá, hogy a férfi mindig is jelen volt az életében. A legjobb barátja testvére volt, úgy játszott a gyerekekkel, mint egy gyerek, kamaszkorukban krikettet tanított nekik, partikra kísérte őket, csendben tűrte az egyetemi kitüntetésével kapcsolatos dicséreteket. Gil tökéletes úriember volt, olyannyira, hogy néha észre sem vették, mert mindent megtett azért, hogy háttérbe vonuljon. Másrészről Louisa ismeretségi köréből mindenki fontosnak tartotta Gil véleményét. Ha a férfi Adele és Samuel pártját fogta volna, az biztos szociális csődöt jelentett volna Louisa számára. Mayfair sosem fogja elfelejteni, hogy figyelmeztette a díszes társaságot. – Köszönöm, hogy megvédtél – mondta Louisa, amint elkezdődött a tánc. – Nincs mit, Louisa, minden egyes szó igaz volt. – Akkor is rendes volt tőled. Gil kedvesen rámosolygott. – Sokkal többet érdemelsz Samuel és Jane elhallgattatásánál, hidd el. A tánc elválasztotta őket, de Gil arcán megmaradt a mosoly, ez volt a biztos pont az örvénylő őrületben. Louisa tudta, hogy hatalmas szívességet tett neki, pusztán a jó szíve miatt. Valahogy meg kellett hálálnia, amiért megakadályozta, hogy a saját testvére báljáról kiközösítsék. Fellowsnak fogalma sem volt, hogyan vette rá Hart, hogy magára öltse az öltönyét és elmenjen Isabella Mackenzie báljára. Az édesanyja teljes mértékben támogatta volna, de Fellows szándékosan nem mesélt neki a meghívásról, mert pontosan tudta, mit mondott volna. Csakhogy Isabella valószínűleg írt neki, mert azonnal felhozta a témát, amikor Fellows meglátogatta az este.
A Mackenzie feleségek elkezdtek írogatni Mrs. Fellowsnak, aki örömmel olvasta az általa csak „affektáló fruskáknak” nevezett hölgyek leveleit. – Képzelj el engem egy bálteremben egy tucat piperkőccel – mondta. – Nevetségesen festenék. Egykocsmában voltam felszolgáló, akárcsak az anyám és a testvérem is. Csak udvariasságból hívnak meg, igazából nem akarják, hogy menjek. De te, fiam, te csak menj, és mutasd meg, hogy odavaló vagy. Egy herceg fia vagy, és neked kellene hercegnek lenned. Menj, és mutasd meg Lord Hartnak, hogy te vagy a jobb testvér. – Húha – mondta Fellows. – Nevetségesen festek ebben az öltönyben, anya, te is tudod. – Ne használd ellenem a szavaimat, fiú. Nem vagy olyan nagy, még mindig lekeverhetek egyet. Catherine Fellows 155 centiméter volt, kissé gömbölyded a sörtől, amit olyannyira szeretett, a szeme körül ráncok gyülekeztek a sok nevetéstől. Lloyd a Mackenzi e-ék magasságával és erejével tornyosult felette.
– Feleakkora vagy, mint én, anyám – mondta Fellows a hajába túrva. – De olyan a nyelved, mintegy viperának. – Tényleg? Ha akarod, veszek magamnak egy flancos ruhát, és a fülednél fogva húzlak végig atáncparketten. – Hagyjál már, megyek. De nem miattad. Ha azt hiszed, te veszekedős vagy, akkor még nem állt előtted mind a négy Mackenzie hölgy, azt kérdezve, miért nem tetted meg, amit kértek. Ijesztgetni, azt tudnak.
– Szerintem kedves lányok – mondta Catherine, félretéve a viccelődést. – Jól neveltek. Kedvesekhozzám. Nem, semmiképpen sem okozhatsz csalódást nekik. – Hirtelen megváltozott a tekintete. – És mi van Lady Louisával? Ő is megijeszt? Fellows gyakran megbeszélte az ügyeit az anyjával, aki annak ellenére, hogy csak egy felszolgáló volt, jó meglátásai voltak. Egész életében söröket hurcolászott egy kocsmában, amitől saját elmondása szerint megváltoztak a nézetei. Fellows szerint kitűnő nyomozó lett volna belőle, ha férfinak születik. Az éleslátásának köszönhetően fia nemegyszer tisztábban látott egy -egy ügyben. Annak a bizonyos éleslátásának hála tudta, hogy Fellows nem csak gyanúsítottként nézett Louisára, és nem is a sógornője húgaként. A férfi igyekezett titkolni a tényt, miszerint éjjel -nappal Louisára gondolt, akár járt-kelt, akár aludt. Végül is minden egyes levegővételnél. Ám Fellows már réges -rég megtanulta, hogy semmit sem tud titokban tartani az édesanyja előtt. – Ne foglalkozz vele, anya. – A férfi lehajolt, és megcsókolta a homlokát. – Te ugyanannyit érsz, mint ő – szólt Catherine. – Az apád egy herceg volt. Az ő apja viszont csak gróf. Most pedig a távoli unokatestvére gróf, méghozzá fösvény, azt hallottam. – Én rendőrnyomozó vagyok – felelte Fellows. – Én az előkelő házak hátsó bejáratain megyek be.Ennyi.
– Ennek nem kell így lennie – szólt Catherine. Fellows úgy tett, mintha nem hallaná, újra csókot lehelt édesanyja homlokára, és elment. A lakásába érve – négy nagy szoba a nemrég felújított Strand épületben –, felvette a mellényt és a zakót, amit Eleanortól kapott, és amit Hart szabója méretre szabott. Alatta egy új vászoning volt, magas gallérral és nyakkendővel. Fellows elgondolkodva mustrálta az ágyán heverő kék -zöld skót mintás férfiszoknyát. Egyszer már volt rajta, a kilmorgani karácsonyi ünnepségen. Különös érzés volt, hogy pamut fedte a csípőjét, és levegő örvénylett a combjai között. A skótok biztosan nem normálisak.
De Fellows skót volt, legalábbis félig, a Mackenzie család tagja. Azzal töltötte a gyerekkorát, hogy megpróbálja elfogadtatni magát velük, aztán megutálta őket. A gyűlölet oly sokáig tartott és olyan erős volt, hogy csak nehezen tudott megszabadulni tőle. Elege volt a dühből. A düh méreg volt, rátapadt és mindent ellopott tőle. Amíg a düh egyrészről lehetővé tette Fellowsnak, hogy nagy dolgokat érjen el a hivatásában, addig másrészről veszél ybe sodorta a karrierjét és az életét. Most lehet, hogy Louisát sodorta veszélybe. Felvette a szoknyát és megfésülködött, legalábbis megpróbálta. A haja sosem úgy állt, ahogy akarta, a rövid tincsek arra dőltek, amerre akartak. Legalább maradt ideje megborotválkozni. Sajnos az arcán lévő gyógyuló zúzódásokkal és karcolásokkal nem tudott mit kezdeni. A Marylebone-i Gyilkossal folytatott dulakodásnak még mindig ott voltak a nyomai. A zúzódások immár sárga és zöld színben pompáztak, a karcolások már varasodtak és sötétvörösek voltak. Nem tudott mit tenni, akkor sem, ha Isabellának nem tetszett. Úgyis látta már őket. És Louisa? Valószínűleg nem is lesz ott, hiszen Fellows megkérte, hogy addig ne menjen sehová, amíg nem tisztázódik az ügy. Úgy tűnt, a lány egyetértett vele. Louisának volt lelke, de nem volt ostoba.
Így hát Fellows alaposan meglepődött, amikor a táncterembe belépve meglátta, hogy Louisa egy fess fiatalemberrel keringőzik, és csillogó szemekkel nevet rá.
Kilencedik fejezet Fellows egy oldalsó ajtón ment be a bálterembe, nem akarta, hogy a vastag nyakú főudvarmester hangosan kikiáltsa a nevét. Milyen ostobán hangzana. Almond Paste hercege és hercegnéje, Peach Pie hercegnője és… ööö… Lloyd Fellows nyomozó a Scotland Yardtól. Bizonyára mindenki azt gondolta volna, hogy valakit le akart tartóztatni. Ha oka lett volna arra, hogy bilincset tegyen Louisa táncpartnerére, azonnal megtette volna. Fellow összeszűkült szemmel fürkészte a férfit. Drága ruha – ő is abban lenne, ha meghívták volna. Aranyszínű haja megcsillant a csillár alatt, és minden egyes tincse a helyén volt. Jóképű, éppen hogy nem nőies, arca nem volt tele zúzódásokkal és karcolásokkal. A fiatalember felszabadultan táncolt, és egyetlen hiba nélkül végigvezette Louisát a termen. Tökéletes úriember. Louisa boldog mosollyal az arcán nézett fel a partnerére, beszélt hozzá és nevetgélt vele. Nyugodtnak és gondtalannak tűnt, a félelemnek és a merevségnek, amikor Fellow belépett Eleanor nappalijába, immár nyoma sem volt. Akkor, amikor a nyomozó nem bírt tovább parancsolni magának, és megcsókolta Louisát. Hevesen. Dühösen és félve nézett rá… nem mosolyogva és nem csillogó szemekkel. Azt annak a férfinak tartogatta, aki a derekát szorongatta. Fellow szíve összeszorult, és alig kapott levegőt. Valami azt súgta Fellowsnak, hogy keresse meg a házigazdákat és beszélgessen velük, hogy némileg civilizáltnak tűnjön. De Fellows képtelen volt levenni a szemét Louisáról. A bálterem többi része nem számított, ahogy az emberek sem. Csupán egy dolog létezett a számára: a táncoló Louisa, kinek apró gyémántok csillogtak a hajában, miközben habos, zöld ruhája körbe -körbe pörgött. A nyakán egy fehér ékkővel díszített fekete sál ékeskedett, kihangsúlyozva buja nőiességét és erotikus szépségét. Aurája az egész termet beragyogta. Ahogy Fellows egyedül állt az emberek között és gyönyörködött álmai asszonyában, akkor döbbent rá, hogy mit is jelentett neki. Mindent.
– Mia baj, Fellows bácsi? – kérdezte egy mellette lévő hang. – Úgy nézel, mintha gyomro n vágtakvolna. Daniel Mackenzie, Fellows magas unokaöccse állt mellette egy pohár whiskyvel a kezében. Daniel arcán ott rikítottak apja, Cameron kemény vonásai, de szikár testén azért látszott, hogy csupán tizenkilenc éves. – Vagy talán az arcodba kaptad? – folytatta Daniel, a nyomozó horzsolásait mustrálva. – Remélem,a másik rosszabbul néz ki. Fellows ismét Louisára irányította a tekintetét. – A másik Newgate- ben várja az ítéletét. És, igen, rosszabbul fest. Daniel felnevetett.
– – –
Jó neked. Bűnöző, mi? A legrosszabbak közül való. Ne is beszéljünk róla. Rendben. – Daniel megnézte, mit figyel Fellows ennyire. – Ó, már értem.Fellows a fiúhoz
fordult.
– –
Te meg miről beszélsz? Nem vagyok bolond, bácsikám. A mi Louisánk gyönyörű. Miért ne tetszhetne neked?
Fellows egész életében egy percig sem gondolt a házasságra, teljesen mindegy, hány kapcsolata és
flörtje volt. Inkább beletemetkezett a munkába, hiszen túlságosan könyörtelennek és gyanúsnak tartotta magát, és egyébként sem érdekelte az egész házasság dolog. Nem csoda, hiszen sosem látott maga előtt jó példát. Egész gyermekkorában egy olyan családra vágyott, akik végül közölték vele, hogy nemkívánatos. Olyan anya nevelte fel, aki gyűlölte a férfit, aki elcsábította, kihasználta, majd eldobta.
Időközben ez már nem volt lényeges. Amikor Fellows ránézett Louisára, tudta, miért nem házasodott meg. Rá várt. Erre most egy másik fiatalemberrel táncolt és nevetgélt. – Nem igazán a mi Louisánk – mondta Fellows. – Talán a tiéd. Érezte, ahogy Daniel tanulmányozza. Egyre csak nőtt benne a feszültség. Daniel nyugodtan és kedvesen rámosolygott. – Kérd fel táncolni – javasolta. – Én nem táncolok – felelte Fellows szerényen. – Sosem tanítottak meg rá. – Akkor tanulj meg. A nők imádják, ha egy férfi megpörgeti őket a táncparketten. Ha megtudják,hogy tudsz táncolni, le sem vakarhatod őket magadról. – Ezt tapasztalatból mondod? – Bizony ám. Egyik Mackenzie-nek sem okozott nehézséget elbűvölni egy nőt, és ez alól Daniel sem volt kivétel, a fiatal kora ellenére sem. A vele egykorú és valamivel idősebb nők kíváncsian méregették. Daniel fiatal, férfias, jóképű és gazdag volt. Huszonegy éves korában megkapja az édesanyja által rábízott pénzt, és Cameron halálakor minden az övé lesz. Akkor aztán igazán jómódú és hatalmas ember lesz. A tény, hogy csupán pár lépésre volt a hercegségtől, csupán hab a tortán. – Vigyázz – mondta Fellows. – Az egyik bizakodó anyuci hamarabb elkap, mint ahogy észrevennéd.Csak óvatosan. – Mindig óvatos vagyok – szólt Daniel magabiztosan. – De a matrónák hozzák magukkal az elsőbálozókat is, nem igaz? Néhányan még csak épphogy kiléptek az osztályteremből. Kár, hogy nem rövid szoknyában vannak és nem copfot viselnek. – Azok túl sznobok. Fiatalon házasodnak, majd egész életükben bánják. – És lesz vagy tizenhét örökösük – fejezte be Daniel. – Cinikus, bácsikám. Mi történt az igazszerelemmel?
–
A szerelem a középosztálynak való – felelte Fellows. – A szegények és a gazdagok nem
engedhetik meg maguknak.
– Ez szomorú, de valószínűleg igaz. Ezek az anyucik, akik majd’ felfalnak a szemükkel, alaposanmeglepődnének, ha tudnák, hogy évekig nem tervezek házasodni. Először is körbeutazom a Földet, aztán megtanulom, hogyan építsem meg az összes gépet, ami a fejemben van. A világ nagy változások előtt áll. Sokan félnek tőle, de én szeretnék a részese lenni, belelátni a lényegbe. – A fiatalok lelkesedése – szólt Fellows. – Nem csak a fiataloké. Sok idősebb fickót ismerek, akik velem együtt szembenéznének a változásokkal. Szóval, ha találok egy ilyen hölgyet, őt fogom elvenni feleségül. Fellows ismét Louisát nézte. – Talán Louisával kellene megpróbálnod. Daniel visszatért a jelenbe, és összevont szemöldökkel fürkészte a bácsikáját.
– Louisával remek barátok lettünk – mondta rövidebb gondolkozás után. – De nem. Nem hinném,hogy összeillenénk. – Talán nem most. Pár év múlva…– Nem hinném, hogy évekig vár rám. Danielnek igaza volt. Louisa tündökölt. Kedves volt, melegszívű, és erősebb, mint sejtette. Amint Fellows bebizonyítja az ártatlanságát, és az egésznek vége, Louisára lecsap néhány szemfüles fiatalember. A sajtó kifejezetten élvezni fogja a gróf lányának és egy arisztokrata ifjoncnak a házasságát. A lány dicsfényben menne férjhez, aztán viszlát. Valószínűleg meglátogatná a Fellows famíliát a családi összejöveteleken, de egyébként a saját életét élné, és nem kötődne senkihez. Louisa és a partnere közelebb suhant ahhoz a sarokhoz, ahol Fellows és Daniel állt. Daniel üdvözlően a magasba emelte a whiskyspoharát. Louisa rámosolygott, majd a nyomozóra tévedt a tekintete.
A lány mosolya lehervadt, sőt az arcán lévő ragyogás is eltűnt, mintha lekapcsoltak volna egy lámpát. Louisa megbotlott. A táncpartnere elkapta, így csak Fellows és Daniel látta a malőrt. A férfi mondott valamit, Louisa pedig felnevetett. Az arcára visszatért a ragyogás, elfordult, és újra a táncra koncentrált. Fellows úgy érezte magát, mintha valaki kipréselte volna belőle az összes levegőt. Akár egy téglarakás alatt is feküdhetett volna, ahonnan semmi esélye nem lett volna kijutni. Amikor úgy érezte, hogy ismét meg tud szólalni, élesen megkérdezte: – Ez meg ki? – Gilbert Franklin. A tiszteletre méltó. Az apja gróf. Angliában iszonyú sok gróf van, nem igaz?Akárhová lépek, belebotlok egybe. Ott volt azon a bizonyos kerti partin, tudod. Ha tetszik neki Louisa, akkor indítéka lehetett Hargate megölésére. Tartóztasd le, és kérdezd ki. Daniel nem mosolygott, de egyértelműen jól szórakozott. Fellows hűvösen ránézett. – Nem tartóztatok csak úgy le embereket, és kiáltom ki őket kedvtelésből vétkesnek – mondta. – Amunkám, hogy megtaláljam az igazi bűnösöket, és megvédjem tőlük az ártatlanokat. Csak nem megrémült Daniel? Nem, széles mosoly terült el az arcán. – Aha, szóval beismered, hogy kedvedrevaló? Fellows összevonta a szemöldökét. – Ideje lenne elmenned arra a világ körüli útra, Danny. Talán elvenné a hetyke stílusodat. – Azt kétlem. – Daniel a magasba emelte a poharát. – Nagyon is kétlem. Daniel sarkon fordult, és elballagott. Fellows nézte, ahogy távolodik, miközben az járt a fejében, hogy akármilyen arrogáns a fiú, mégis okos és figyelmes. Fellows visszanézett a táncparkettre, de Loiusa már nem volt ott. Fellows kétségbeesetten kereste, de a gyémántokkal teli ragyogó vörös hajzuhatag eltűnt. A nyomozó vadul kutatta a tömeget, miközben szidta magát. – Jól vagyok, tényleg – mondta Louisa. Gilbert leültette a bálterem végében lévő díványra. Limonádétés jeget is vitt oda, majd leült, és óvatosan tartotta őket. – Nem kell velem maradnod. – Törődnöm kell veled – mondta Gil. – Lehet, hogy kificamodott a lábad, és az az én hibám. Vagyitt ücsörgünk, vagy kiviszlek a karomban a bálteremből, de akkor mit gondolnak az emberek? – Ne légy ostoba – szólt Louisa mosolyogva. Gilnek mindig sikerült felvidí tania az embereket. Louisa megbotlott a magas sarkújában, mert meglátta Lloyd Fellowst a bálterem sarkában. Szoknya volt rajta, a skót mintás Mackenzie gyapjú, amit Harttól kapott. Jól állt neki, átölelte a csípőjét,
rásimult a combjára, a szegélye alatt pedig kivillant az izmos lába. Zakó volt rajta, mint minden más férfin, de rajta j obban állt, mert meg volt hozzá a teste. A verekedésből származó zúzódások egyértelműen látszottak az arcán, pedig megborotválkozott aznap este. Úgy festett, mint egy harcos, aki verekedés közben bekukkantott a civilizációba. Nem, Fellows nem illett a sima arcú emberek közé. Még mindig túl sok volt benne a skót vademberből. Csatákat vívott a messzi világban, hogy a bálteremben lévő hölgyek és urak békében éljenek. – Louisa? – kérdezte Gil, de a lány nem hallotta, amit mondott. – Elnézést. Azt hiszem, jobban fáj a bokám, mint gondoltam. – Hazudott, de kénytelen volt, hogyvalamivel palástolja a zavarodottságát. Gil szigorúan nézett. – Szóljak Isabellának? Hívjam a hintóját? – Nem, nem. Csak kificamodott. Csendben elücsörgök itt, és nézem a táncolókat. – Akkor itt maradok veled. Gil odanyújtotta a jeget egy elsuhanó pincérnek, vett egy újabb limonádét Louisának, magának pezsgőt, és visszaült mellé. Nem túl közel, nehogy valaki azt higgye a táncteremben, hogy valami nem odaillő dolgot csinálnak a díványon. Ráadásul egy kanapén ültek, ami eleve okot adott a pletykákra. Bármilyen pletykára. – Komolyan, nem szeretném, ha lemaradnál a mulatságról – szólt Louisa. – Én elleszek itt. Gil közelebb hajolt. – Louisa, nem voltál jól, amikor először megpillantottalak itt. Az az idióta Samuel többet beszél,mint amennyit kellene neki, a testvére és Adele pedig erkölcstelen. Nem szeretnélek újra egyedül hagyni velük. Egyébként is szívesen ücsörgök itt veled. Louisa arca rögtön elpirult, ahogy valami felhevült benne. – Nagyon hízelgő vagy ma este. – Egyáltalán nem. Hihetetlenül kiborított az, ami a kerti partin történt. Szerettelek volna ott is támogatni, de hazaküldtek. Azt reméltem, hogy ma este látlak itt. És így történt. Louisa mosolyogva végignézett a báltermen. Sehol sem látta Fellowst. Lehet, hogy elvonult kártyázni? Vagy elment a bálról? – Mindig is a barátom voltál, Gil – mondta a lány, hogy lépést tartson vele. – Kedves vagy atestvéreden lógóval. – Ó, azt hiszem, tudod, hogy mindig is sokkal többre tartottalak, mint a testvéremen lógónak. Vagybarátnak. Louisa nagy nehezen, de ismét Gilre figyelt. Az arckifejezése komoly volt, de nem bosszantó. Megpróbált nevetni. – Nem vagyok biztos benne, hogy készen állok a flörtölésre, Gil, drágám. – Tudod, hogy nem flörtölésről van szó. Gil nyájas kék szeme valamit titokban tartott. Jó ég. Ugyanakkor, miért ne?, kérdezte Louisa érzelmes része. Gil volt a válasz az aktuális problémáira és a házasság kérdésére. Louisa férjhez akart menni, szeretett volna saját otthont, tiszteletet, gyerekeket.
Egy hajadon hölgynek nem volt sok szava a nagyvilágban. Együtt élt a házas nővérével vagy bátyjával, vagy iskolai barátjával, és nem volt más, mint egy segítő, egy társ és egy hozzátartozó. Ezzel szemben egy férjezett nőt tisztelettel és csodálattal öveztek, ha jó volt a házassága. Remek háziasszony, családfő és egy hatalmas erő lett volna. Gil volt Anglia legtiszteletreméltóbb férfija. Egy napon gróf lesz belőle. Louisa egész életében ismerte, és egész jól kijöttek egymással. A férfi barátai az ő barátai voltak. Gil és Louisa tökéletes párt alkottak volna. De akkor miért vert a szíve gyorsabban, amikor megpillantotta Fellows nyomozót? A keze izzadni kezdett, és a lába legszívesebben önálló életre kelt volna, hogy elvigye mindkettőjüktől. Louisa vett egy nagy levegőt. – Gil, drága barátom, nem hiszem, hogy elég erős vagyok ahhoz, hogy vallomásokat hallgassak. Gil hirtelen aggodalmas lett.
– Akkor nem mondok egyet sem. Ma nem. Ne aggódj. Nem vagyok erőszakos. De itt fogok ülni ésgondoskodni fogok arról, hogy más se erőszakoskodjon veled. – Köszönöm. Ez kedves tőled. – Ha így gondolod. Gil egy pillanatig csendben ült, hagyott időt arra, hogy Louisa összeszedje magát, aztán belekezdett egy beszélgetésbe, aminek semmi köze nem volt kettőjükhöz, Louisa helyzetéhez vagy a mérgezéshez. Gil kedves volt, tényleg. Jóindulatú. Nagylelkű. Melegszívű. Teljesen más volt, mint a táncosok körül mászkáló férfi, aki zakót viselt izmos vállain. Egyik kezében egy pezsgőspohár volt, és úgy pislogott, mint akinek fogalma sincs arról, mit kezdjen vele. Mac Mackenzie mellett sétált, de csak félig figyelt oda a mondandójára. Fellows látta Louisát. Szigorúan végigmérte, majd Gilt is. A tekintete szinte átlyukasztotta a lányt, és ez csak rosszabb lett, amikor Fellows elfordult. Mac színlelt közönyösséggel blokkolta Fellows szökését. A nyomozónak vagy vissza kellet t fordulnia a díványhoz, vagy arrébb tolni Macet, hogy megkerülhesse. Fellows arca azt tükrözte Louisa számára, hogy ki akarja tenni a szűrét, de utolsó pillanatban hagyta, hogy Mac a díványhoz űzze, ahol ketten leültek. Gil felkelt, hogy üdvözölje őket. – Mac, hogy vagy? Üdvözlöm, nyomozó. Elmondaná, hol tart az ügy? Van már gyanúsított? Vagynem beszélhet róla? Gil őszinte kíváncsiságból kérdezte, és persze a Louisa iránti nyilvánvaló aggodalom miatt. Mac arckifejezése szintén aggodalmat tükrözött. Csak Fellows tűnt dühösnek. Egyáltalán nem akart az ügyről beszélni, és Mac és Gil erőszakoskodásától csak egyre idegesebb lett. – Rendben van, nyomozó – szólt Louisa sietve. – Nem kell elmondania. Nem lenne jó, ha még többpletyka keringene róla. Fellows még dühösebbnek tűnt. – Nem tudok sok mindent mondani. A nyomozás még folyamatban van. Több nyomot is követünk. – Sikerült azonosítani az embert, aki kiszökött a sátor alatt? – kérdezte Gil ártatlanul. – Még nem.
– Ő lehet a tettes. – Gil apró gesztusokkal nyomatékosította a mondandóját. – Kétségkívül – szólt Fellows halkan. – Akár nő is lehetett – tette hozzá Louisa. – Nem voltam biztos benne. – Közvetlenül a nyomozóhozbeszélt, aki még mindig Gilt fürkészte. Valószínűleg azon tűnődött, miképp festene bilincsben.
– Nem, férfi volt – mondta Mac a fejét csóválva. – Lefogadom, hogy egy férfi volt a sátorban. Azlenne logikus. Egy nő elesett volna a szoknyáiban és turnűrjében, és abban a sok mindenben, amit manapság hordanak. Gil elmosolyodott.
– Szerintem elbűvölő az a sok minden. – Bájos – mondta Mac Louisára mutatva. – Szerintem inkább bájos. – Ez még jobb szó rá – helyeselt Gil. Fellows idegesnek tűnt. Louisa egyértelműen látta rajta. A férfi sosem találta elbűvölőnek vagy bájosnak, sőt érdekesnek sem a nők holmijait. Ismét egy olyan társadalmi partiba csöppent, ahol kényelmetlenül érezte magát, ahol a bátyjai és a sógornői rávették arra, hogy olyat tegyen, amihez nem volt kedve. Mint egy partra vetett hal, szokták mondani. – Szép tőletek, hogy segítetek Mr. Fellowsnak – szólt Louisa, hogy másra terelje a szót. – Hálásvagyok érte. Fellows ránézett. – Gyilkosság történt, és ez a munkám. – Letette a pezsgőspoharát egy arra járó pincér tálcájára, ésmeghajolt. – Ha megbocsát, Lady Louisa. Egy szó nélkül elment, és ezúttal Mac meg sem próbálta visszatartani.
Tizedik fejezet A Louisa bokájában lévő fájdalom semmi sem volt ahhoz képest, amit a szívében érzett, amikor látta Fellowst eltűnni a tömegben. Hölgyek és urak tértek ki az útjából, kíváncsian nézve utána. Louisa hirtelen üresnek érezte magát, mintha elvesztett volna valami fontosat. – Elnézést, Louisa – hallotta Gil hangját messziről. – És Mac. Azt hiszem, rosszat mondtam.Louisa visszafordult hozzá. – Nem, nem. Ő… – Iszonyú goromba – fejezte be Mac. – Ő egy Mackenzie. Nem kell elnézést kérned, Franklin, ésneked sem, Louisa. El és Isabella rávette Fellowst, hogy jöjjön el a bálba, pedig ő nem akart. Elfoglalt. Nem hibáztatom azért, mert boldogtalan. – Nem kellett volna az ügyről kérdeznem – mondta Gil. – Bevallom, szörnyen kíváncsi vagyok,hiszen én is ott voltam a partin. És Louisáért is aggódom. Az isten szerelmére! A férfiak elnézést kértek egymástól a legdurvább sértésekért, ha úgy tartotta kedvük – Ó, nem akarta ő felborítani az egész ebédlőasztalt, és a csilláron keresztül távozni a szobából; ki volt borulva, mert elvesztett tíz aranyat kártyán, szegény. – Ha megbocsátanak, uraim. – Louisa felállt, és próbált nem felszisszenni a sajgó bokája miatt. – A semmittevés helyett inkább segítek Isabellának. Köszönöm a táncokat, Gil. Kedves volt tőled. Maradj és társalogj vele, Mac. Nem kell végigkísérned a családtagokkal és barátokkal teli termen. Gil és Mac csak bámult rá, majd Gil udvarias arccal meghajolt. Mac összevont szemöldökkel mustrálta. Louisa tudta, hogy otthon Mac és Izzy úgyis kérdőre vonja majd a nyugtalansága miatt, de egyelőre csak levegő után vágyott. Legalább Gil elég udvarias volt ahhoz, hogy elengedje. Mac kíváncsi volt, hogy mire készül, de ő is elengedte, hiszen házigazdaként túl elfoglalt volt ahhoz, hogy kísérgesse. A lány nem Fellowst követte, hogy megkérdezze, miért olyan dühös rá. Egyáltalán nem. Louisa felemelte a szoknyáját, ahogy végigsuhant a táncparkett szélén. Soha nem ismerte volna be, hogy közben a tekintete egy széles vállú, fekete öltönyben lévő, kócos férfi után pásztázott. A gyilkosság előtt Louisa nem tudott volna úgy végigmenni egy báltermen, hogy ne állították volna meg minden lépésnél, hogy beszélgessenek vele. Ma azonban mindenki elfordította a fejét, vagy úgy tett, mintha nem látná. Louisa összeszorította a fogát, és egyre feszültebb lett. Semmi joguk nem volt szemrehányóan viselkedni. Semmi rosszat nem tett. Az egyetlen bűne az volt, hogy engedett Mrs. Leigh -Waters nyomásának, és bement Hargate-tel a teasátorba. Ha nem lett volna hajlandó rá, és helyette Isabellával várta volna a krikettbajnokságot, akkor most is ott beszélgetne és nevetgélne a barátaival, és remekül érezné magát Isabella bálján. Érdekes, milyen másképp alakulhat az élet egyetlen döntés miatt. Bemegy a sátorba, vagy sem, beszél a püspökkel, vagy a testvére mellett áll. Eszébe jutott Fellows mondása, miszerint a világ cseppet sem biztonságos. Hát persze hogy nem. Ám Louisa meglehetősen védett életet élt abban a tudatban, hogy a rossz dolgok mindig távol maradnak tőle. Később megtanulta, hogy ez nem mindig van így. Vele szemben Fellows az élet nyers oldalán állt, ahol a legrosszabb dolgok szemtanúja volt. St. Giles eldugott utcáin nőtt fel, ahol mindent megtanult a bűnözésről és a bűnözőkről. Ha Kil morgan hercege olyan kedves lett volna, amilyen nem volt, és felnevelte volna Fellowst, akkor egészen másképp alakult volna az élete. Talán ugyanúgy óvták volna és a tenyerükön hordozták volna, mint
Louisát. A nyomozó sosem örökölhetett hercegi rangot, mivel házasságon kívül született, de a herceg taníttathatta volna és támogathatta volna pénzzel, hogy úriemberhez méltó hivatása legyen. Egy másik döntés, egy másik időben, megváltoztatta volna egy férfi életét. Mire Louisa elérte a bálterem másik végét, már nem is fájt annyira a bokája, de még mindig nem nyugodott meg. Amikor belépett a hűvös hátsó hallba, legszívesebben felkiáltott volna, vagy hölgyekhez nem méltóan belebokszolt volna a falba. Sehol sem látta Fellowst, és ez cseppet sem nyugtatta meg.
Tudta, hogy képtelen visszamenni a bálterembe, hogy civilizáltan beszéljen valakivel. Ha egyáltalán valaki szóba állt volna vele. Csakhogy igencsak furcsán vette volna ki magát, ha Louisa egyetlen szó nélkül kirohant volna és hazament volna. Hiába volt ellenére, kénytelen volt ott maradni és nézni az embereket, ahogy Hart tanácsolta neki. Hogy tudják, nem ő van rossz helyen, és nincs semmi szégyellnivalója. Louisa sok bálon járt már, ezért pontosan tudta, hogy a hall végén van egy csendes szoba – egy iroda vagy valami hasonló. Noha a bálok és az egyéb rendezvények alatt nem használták azt, a vendégek néha besurrantak oda, hogy nyugalomra leljenek. Louisa őszintén remélte, hogy egyetlen enyelgő pár sem szemelte ki magának a helyiséget. Igazán megkönnyebbült, amikor látta, hogy üres a szoba, de ijedtében felugrott, amikor egy férfi pattant fel a kandalló előtt álló magas támlájú székből. A szíve majd’ kiugrott a helyéről, amikor meglátta a széles vállat és a vörös Macken zie hajat. Amikor tudta, melyik Mackenzie-ről van szó, kifújta a tüdejében rekedt levegőt. – Ian. – Louisa reszkető lábbal ment át a kis szobán, majd kimerülten lerogyott a székbe. – Örülök,hogy te vagy az. Ian kihúzta az íróasztal székét, és leült anélkül, hogy válaszolt volna a lány kijelentésére. Talán nem tudta, mire gondol vagy csak félreértette, majd miután öt különböző válasz kavargott a fejében, úgy döntött, egyiket sem mondja. Ian már csak ilyen volt. Csend telepedett a szobára, amit csupán a kandalló tüze világított be. Megnyugtató volt. Ian soha nem várta senkitől, hogy valami egyszerűt mondjon csak azért, hogy mondjon valamit. Nem érdekelték az időhúzásra használt közhelyes vagy értelmetlen beszélgetések sem. Louisa meg sem kérdezte, hogy zavarja-e. Ha így lett volna, egy szó nélkül kisétált volna a szobából, és keresett volna magának egy másik menedéket. – Mindig is csodáltam a tömegtől való undorodat – mondta Louisa. – Egészen pontosan máig. Mostmár tökéletesen megértelek. Ian különcségét mindenki jól ismerte, és gyakran beszédtéma is volt. Ahányszor csak belépett egy helyiségbe, az emberek megmerevedtek és sugdolózni kezdtek. Még ha nem is suttogtak, Iannek akkor is nehezére esett többfelé koncentrálnia. Egyszerre egyvalamire tudott összpontosítani. Ian nem szólt semmit Louisa hirtelen vallomására, bólintani sem bólintott, ezért ismét csend telepedett a szobára. Louisa egyszer csak kieresztett egy dühös sóhajt. – Mindenkiből elegem van. Azért átkoznak, mert szerencsétlenségemre pont egy olyan férfi mellettálltam, aki éppen akkor halt meg. A kerti parti előtt mindenki csak sajnált, most meg szívből utálnak. Őszintén szólva már most elegem van az egészből.
Ian nem felelt. Csak tanulmányozta a szobát, a polcokon lévő szakadt könyveket és az íróasztalon
heverő papírokat. Az iroda ablakát függöny takarta, kizárva az éjszakát, ahol az egyetlen fényt a nemsokára kialvó kandallótűz adta. – Kivéve, ha Mr. Fellows börtönbe küld – mondta végül Louisa. – Azon töprengenek, hogy eddigmiért nem tette meg. Szerintem abban reménykedtek, hogy ma este letartóztat. Hát nem lett volna izgalmas? – kérdezte felnevetve. – Nos, úgy néz ki, nem lesz szerencséjük. Nem én mérgeztem meg Hargate -et, és nem hagyom, hogy bűnösnek kiáltsanak ki miatta. Csak van valami, amivel bebizonyíthatom az ártatlanságomat. Ian hátrahajtotta a fejét, és a plafont vizsgálgatta. Louisa követte a példáját. Egész jól nézett ki, tele volt szabályos négyzet alakú formákkal. Nem volt lemeszelve, helyette a diófa természetes állapotában pompázott, egyszerre sötétté és elegánssá varázsolva a szobát. Ian minden bizonnyal Louisa egyetlen szavát sem hallotta. Néha ezt csinálta, csak hagyta, hogy beszéljenek hozzá, ő pedig nem szólt egy szót sem. Közben mindenféle matematikai problémákon tűnődött, vagy a kislánya és a kisfia aznap kimondott szavain, vagy Bethen és az ősszel érkező kisbabájukon gondolkozott. Ez a szoba, Louisa és a bál – sőt London ezen része – nem is létezett a számára. – Bárcsak ő is értené – folytatta Louisa, mit sem törődve Ian hallgatásával. – Ha ő nem lenne, már régen Newgate -en vagy házi őrizetben lennék. Kissé ijesztő, hogy a férfiak bizonyítékokat gyűjtöttek a tárgyalásomra. De Fellows nem áll meg és nem beszél hozzám. Mi a baj velem, Ian, amiért elfordul, és nem akar velem egy szobában sem lenni? Ian még mindig nem válaszolt, de Louisa nem is várta tőle. – Két teljesen különböző világban élünk, ő és én, nem tudom, hogy valaha is keresztezhetjük -eegymás útját. Szoktam látni ilyen helyeken, és olyan boldogtalannak tűnik. Nem akar itt lenni. – Louisa ismét felnevetett. – Kicsit olyan, mint te, Ian. Mr. Fellows nem kedveli ezt a világot; az kell neki, amit saját magának kreált. Bárcsak látná, hogy ez egy jó világ. Ő legalább tesz valamit. A Gilhez hasonló emberek jók, mert Gil boldoggá tesz másokat. Neki sosem kellett semmiért aggódnia az életében, ugye? Ha mindent elvennének Giltől, vajon ugyanaz az ember maradna? Tudom, hogy Lloyd igen. Még ha elvennének tőle mindent, amiért Fellows nyomozó dolgozott, akkor is ugyanolyan maradna, és elfogadná, ami jön. Louisa elhallgatott, mert kifogyott a szuszból. A szoba lehűlt az estétől és a haldokló tűztől. Ian kényelmesen ücsörgött a sötétben, az alacsony tűz fénye megvilágította az arcát. Louisa lehunyta a szemét, mert úgy döntött, ő is hallgat vele együtt. Már n em volt mit mondania, de a szíve még mindig lángolt. – Mrs. Leigh-Waters – szólalt meg Ian. Louisa kinyitotta a szemét. Ian odafordult hozzá és figyelte. Régen a férfinak nehezére esett mások szemébe nézni, de aznap este ellazult és elgondolkodott, ezért nem okozott neki nehézséget. Louisa ránézett. – Tessék? – Mrs. Leigh-Waters – ismételte meg Ian. – Mi van vele? – Beszélned kellene vele. Louisa próbált visszaemlékezni arra, amiről ott a szobában beszélt, és amire Ian válaszolt is. – Úgy érted, beszéljek vele a kerti partiról?
Ian lassan bólintott. – Hiszen ő hívta meg a vendégeket. Louisa egy ideig csendben ült, míg emésztgette a szavait. Ian mindig sokkal mélyebb dolgokat mondott, mint amilyennek első hallásra hallatszottak. Ő hívta meg a vendégeket. Mrs. Leigh-Water s nem a teljes társadalmi körét hívta meg, mert a vendéglista meglehetősen szűrt volt. Miért hívott meg egyeseket és egyeseket nem? – Hm – mondta Louisa. – Azt hiszem, értem, mire akarsz kilyukadni. Ian elfordította a fejét és elnézett, részéről be volt fejezve a beszélgetés. – Köszönöm, Ian. A polcon lévő apró óra éjfélt ütött. Az ablakon kívül Mayfair templomi órái is megszólaltak. Ian felkelt, elővette a zsebóráját, ellenőrizte, majd beállította. – Most megkeresem Bethet, biztosan fáradt már. Szóval ezért húzódott vissza Ian, hogy számolhassa a perceket, amikor végre hazaviheti Betht. Beth még maradt volna udvariasságból, de Ian ragaszkodott az előre megbeszélt időponthoz. Szerencsére mindig sikerült megegyezniük. – Mondd meg Bethnek, hogy jó éjt kívánok neki – k érte Louisa. Az órák még mindig csilingeltek, de Ian nem vágyott semmilyen szertartásra. Gyorsan átsietett a szobán anélkül, hogy köszönt volna, mintha még az utolsó óraütés előtt el akarta volna vinni a feleségét. A Hamupipőkéjét. Annyi mindenen keresztülmentek már, Ian és Beth, tűzön -vízen át. A boldogság minden egyes pillanatát megérdemelték. Louisa szívesen hazament volna velük. Fellows is elment már, és Louisának nem volt kedve visszamenni a bálterembe, hogy még néhány órán keresztül hamis mosolyt erőltetve az arcára élvezze a többiek társaságát. Beth bizonyára szívesen kitette volna Isabella házánál. Csakhogy Ian már el is tűnt, mire Louisa kifundálta a tervét és elhagyta az irodát. Nem is látta sem a hátsó hallban, sem a bejárathoz vezető folyosón. A hall most is tele volt emberekkel, noha már nem volt akkora a tömeg, mint amikor korábban belépett a bálterembe. Louisa nem látta Iant és Betht, ahogy Mr. Fellowst sem. Danielt látta, aki a szokásos gesztusaival szórakoztatott egy kisebb tömeget, akiket máris megbolondított a bájával. Daniel csak tizenkilenc éves volt, de máris annyi barátja volt, mint fél Anglia, nem beszélve a Skóciában és a Walesben lévőkről. Louisa bekukkantott a játékterembe, ahol Hart Mackenzie hajolt a kártyaasztalra az alattvalói társaságában, és egyáltalán nem tűnt úgy, mint aki távozni akar. A manillaszivar füstje beterítette a helyiséget. Ian bizonyára már az elején eltervezte, hogy egy hátsó ajtón keresztül menekíti ki Betht. Louisa elindult az irodához vezető hallhoz, majd az egyik sarkon befordulva keresett egy hátsó ajtót. Fellows nyomozó ott állt, háttal neki, egy nyitott ajtónál, és hagyta, hogy a hűvös tavaszi levegő beáramoljon. Louisa gyorsított a léptein, és ismét érezte a benne feltörő dühöt. Előresietett, és elkapta a férfi kabátujját, amint az éppen kilépett az éjszakába. Fellows hátrafordult, a szeme szikrázott, és a keze automatikusan Louisa torkára szorult, miközben a másik kezét ökölbe szorítva hátrahúzta. Abban a pillanatban feleszmélt.
– Louisa, az istenit. – Olyan gyorsan levette róla a kezét, hogy Louisa még a meleg szellőt is éreztea bőrén. – Ne csinálja ezt. Louisa döbbenten mustrálta. – Azt hitte, tolvaj vagyok? Mayfair egyik báltermében? Fellows hátrébb lépett egy lépést, de a keze még mindig ökölbe szorult, és az arca kipirosodott. – Meglepődne, ha tudná, hol ólálkodnak a tolvajok. Miért nem a bálteremben van, és táncol alovagjával? – Nekem nincs lovagom, én önt kerestem. – Miért? Az ajtó félig nyitva volt, és mindketten a küszöbön álltak. Se be, se ki, se előre, se hátra. Akárcsak a barátságuk, gondolta Louisa. – Faképnél hagyott – mondta a lány. – Pedig megvédtem önt. Úgy megragadott, mintha én bántottamvolna, aztán sarkon fordult, és egyszerűen elsétált! Fellows türelmetlenül fürkészte. – Tudom, undok vagyok. Nem erre a világra neveltek. – Szánalmas kifogás. Tud igazi úriember is lenni, már láttam. Miért érdemeltem ki ezt az utálatosstílust? Fellows Louisa mögé nyúlt, és becsukta az ajtót. Egyedül voltak az éjszakában, egy sötét utcányira a forgalmas úttól. – Kérem, Louisa, nem mondhatom el, mit beszéltem a többiekkel a bálon. Ön és Mac más dolog, deMr. Franklin is a kerti partin volt. Gyanúsított. – Gil? – kérdezte Louisa kikerekedett szemmel. – Biztosan nem tehette. Gil a légynek sem ártana. – Hargate nem légy volt, hanem állítólag egy nagyképű tetű, aki megkérte a kezét. Mr. Franklintekintete azt tükrözte, hogy boldog, miszerint a püspök már nem jelent neki konkurenciát. – Ez nevetséges… – Pedig Gil egyértelműen jelezte, hogy több mint barátságról szeretne Louisávalbeszélni. Talán nem is annyira nevetséges, de pont Gil? – Még mindig nem hiszem, hogy Gil képes lenne megölni valakit – mondta Louisa. – Egyébként sem részletes beszámolót kértünk, csak azt akartuk tudni, hogy kiderített -e már valami fontosat. Fellows dühösen és csendben nézett le rá, a sötétben sokkal jobban hasonlított egy skót harcoshoz. Louisa elképzelte, hogy a zakó és az elefántcsontszínű mellény helyett csupán vászoningben és szoknyában áll előtte; a csillogó óralánc helyett pedig egy tőrt képzelt a kezébe. Erős és hatalmas volt, semmi félelem nem látszott rajta. Bármelyik pillanatban felkaphatta és elhurcolhatta volna, mint egy feleséget kereső skót. Louisa felugrott, amikor a férfi kinyújtotta a kezét és megfogta a csuklóját. A valóság és a fantázia összemosódott, a szíve egyre vadabbul vert. – Jöjjön velem! – szólt a férfi határozottan. – Ha nem érti, miért nem tudok egyértelmű válaszokatadni, akkor jöjjön velem és megmutatom. Fellows nem hagyott időt a vitára, csak kihúzta Louisát az utcára. Áprilisi szellő hajszolta át őket a széles utcára. Louisa tiltakozhatott és elfuthatott volna, vissza a bálterem oltalmába, de nem tette. Hagyta, hogy Fellows megfogja, majd követte a skót férfit a sötétbe. Fellows hangosan füttyentett egyet. Egy elegáns taxi sietett feléjük, miközben a lovak patája hangosan kopogott a macskaköves úton. Ezek szerint Fellows előre megtervezte a menekülésüket.
Kinyitotta az ajtót, és felsegítette Louisát a hintóba. A lány otthagyta a kabátját, de már nem akart
visszamenni érte. Elég meleg volt az éjszaka, és attól félt, hogy Fellows még meggondolja magát, de ő mindenáron meg akart szökni vele, akárhová is ment. Fellows közölte a kocsissal az úti célt, amit a lány nem hallott, majd ő is beült a kocsiba. Louisa tudta, hogy megőrült, hogy szó nélkül távozik a férfival, de Lloyd elevensége olyannyira lenyűgözte, hogy csakis vele akart lenni. Akármilyen kár éri az éjjel, másnap még mindig helyrehozhatja. Jobb nem visszanézni. Fellows ismét megfogta a csuklóját, mintha attól félt volna, hogy kimászik a kocsi másik oldalán és világgá fut. Amint a ló futásnak eredt, Fellows keze megfogta a kezét, és az ujjaik összekulcsolódtak. A kezükben lüktető pulzus Louisa szívében dobogott. A hintó hirtelen megállt. Louisa hangosan felkiáltott, amikor egy másik férfi feltépte a kocsi ajtaját, felpattant és leült mellé. Ő is skót harcos volt, csak hevesebb és fiatalabb. Letelepedett a szűk helyr e, közelebb tolva Louisát Fellowshoz, majd utasította a kocsist, hogy hajtson tovább. – Szóval csak úgy elmentél – mondta Daniel vigyorogva. – Nem hagyhattam, hogy gardedám nélkül távozz, nem igaz?
Tizenegyedik fejezet A Scotland Yard irodái csöndesek voltak és visszhangoztak, mégsem voltak elhagyatottak. Rendőrök jártak ki- be a földszinten. A nyomozók az éj leple alatt dolgoztak az ügyeken és a felgyülemlett papírmunkákon. Azt beszélték, hogy egy nagyobb épületbe költöztetik a zsúfolt rendőrséget, hogy közelebb legyen a Victoria rakparthoz, ahol az új operaház elhagyott épülete volt. Fellows már többször hallott az elméleti költözésről, azon törte a fejét, hogy vajon életben lesz -e még, amikor megtörténik. A földszinten tartózkodó emberek kíváncsian mustrálták a szoknyában és öltönyben besétáló Fellowst, mellette egy báli ruhába öltözött fiatal hölggyel és egy szoknyában és felöltőben lévő fiatal férfival. A rendőrök csak addig bámulták őket, amíg Fellows rájuk nem nézett azzal a bizonyos tekintettel, amitő l azonnal a dolgukra siettek. Fellows korábban már megmutatta Danielnek a Scotland Yardot. Kíváncsi fiú lévén azonnal felbukkant, amint a Mackenzie-k tudomást szereztek a létezéséről, és ragaszkodott egy gyors bemutatóhoz. Mindent tudni akart a fővárosi rendőrséggel kapcsolatos dolgokról, talán maga is nyomozó akart lenni. A kis körút után Daniel közölte Fellowszal, hogy inkább feltaláló lesz. Talán a Scotland Yardot egyszer majd érdekelni fogják a találmányai. Daniel kíváncsian fürkészett körbe, akárcsak Louisa. A lány egyáltalán nem illett a rendőrségre krém- és zöldszínű ruhájában, a hajában csillogó gyémántokkal, de ez láthatóan cseppet sem zavarta. Fellows irodájához egy lépcsőn kellett felmenniük. Louisát kirázta a hideg, mert abban a huzatos épületben hol túl hideg, hol túl meleg volt. Mielőtt a nyomozó visszafordulhatott volna, hogy felajánlja neki a kabátját, Daniel már le is vette magáról, és Louisa vállára terítette. A fiú bocsánatkérően nézett a férfira, aki nem reagált rá. Bevezette őket az irodájába. A kis szobában két asztal állt, az egyik Fellowsé, a másik Pierce őrmesteré volt, és volt benne egy sarok Dobbs közrendőrnek is. Dobbs amolyan titkári munkát végzett, mint a táviratok és üzenetek küldését, a kézzel írt jegyzetek begépelését, a papírok lefűzését és rendezését, valamint ellátta a vezető nyomozót és az őrmestert kávéval és teával, Pierce őrmestert pedig vékony cigarettával. A szobában állott füst szaga érződött, pedig a takarítónő már órákkal azelőtt kiürítette a hamutartókat. Fellows íróasztala üres volt. Minden este, mielőtt hazament, betette az iratokat és papírokat a mély fiókokba, amelyek úgy festettek, mintha földrengés érte volna őket, de Fellows pontosan tudta, mit hol keressen.
A nyomozó elővett egy nagy irattartót, intett Louisának, hogy üljön le a székre, majd letette az asztalra a papírokat. Louisa leült, és az előtte tornyosuló irattartóra nézett. – Jó ég. Fellows kinyitotta a dossziét, és kivette a benne lévő papírokat. – A gyanúsítottakkal készült interjúk jegyzetei – mondta a precíz kézírását viselő kötegre bökve. –Ezek itt Pierce jegyzetei. Ez Hargate boncolási jegyzőkönyve, és a teáról, a csészékről, a kannáról, a tányérokról és a süteményekről készült feljegyzések. Fényképek a sátorról, kívülről belülről. Ez itt a tanúvallomások második adagja; ez a Hargate lakásán tett vizsgálatomról készült jegyzet, és a szüleivel történt beszélgetés. Minden egyes részlet le van gépelve. – Fellows a géppel írt papírhalomra mutatott.
Louisa értetlenül pislogott. Dobbs gépelése hagyott némi kívánnivalót maga után – a lapok tele voltak áthúzásokkal, hibás javításokkal és kiegészítésekkel. Nem csoda, hogy Louisa értetlenül szemlélte az előtte heverő jegyzeteket. – Most már látja, miért nem tudtam részletes beszámolót adni az eddigi munkámról – mondta Fellows. – Főleg azért, mert fogalmam sincs, mennyit haladtam. Az igazság ebben az összevisszaságban rejlik. Talán, ha még ötvenszer átnézem az egészet, akkor majd találok egy reményre utaló szikrát. Fellows arra számított, hogy Daniel javaslatokkal látja el, hacsak nem vetette rá magát az összes feljegyzésre, de legnagyobb döbbenetére a fiatalember már nem volt a szobában. Fellows nem is sejtette, hová mehetett. Talán a füstöt érezve kedvet kapott egy szivarra, vagy talán kiszúrt valakit, akit ismert – Daniel elég sok embert ismert London felső -, közép- és munkásosztályából – , vagy csak arra gondolt, hogy Fellows szívesen egyedül maradna egy kicsit Louisával. Mindegy is, miért, de a nyomozó és a lány kettesben volt. Louisa végigsimította az egyik papírt. – Meg fogja találni. Mert ez a dolga, nem igaz? Belenéz a nagy kuszaságba, amit senki sem ért, ésészrevesz egy apró jelet. Pontosan így szokott történni, de ezúttal Fellows csak a sötétben tapogatózott. – Túlságosan bízik bennem. – Hallottam a Harttal kapcsolatos ügyeiről. Nagyon érdekli, amit csinál. Megtalálja az embereket,megoldja az ügyeket, amire más soha nem lenne képes. – Louisa felnézett, tekintete tele volt bizalommal. – Ezt is meg fogja oldani. Ezt próbáltam elmondani, mielőtt olyan hirtelen elrángatott a nővérem báljáról. – Louisa ismét mosolygott, úgy, ahogy Fellows már többször is látta az elmúlt időben. Minden egyes mozzanatára emlékezett. – Ha valaki látott minket távozni, akkor lőttek a híremnek, még a mostaninál is jobban. – Nem lesz semmi baj – biztosította Fellows. – Gondoskodom róla. – Azért, mert Daniel velünk van? Igaz, majd ő kitalál egy mesét arról, hogyan kérleltük, hogymutassa meg a Scotland Yardot, amíg végül be nem adta a derekát. – Louisa megvonta a vállát, mintha nem igazán érdekelné a dolog, miközben a testtartása elég merev volt. – Úgyis a családban marad. – Nem egy család vagyunk – vágta rá Fellows. Louisa megrázta a fejét, amitől a hajában lévő gyémántok hirtelen felragyogtak. – Dehogynem vagyunk, méghozzá Isabella hibájából. Sosem gondoltam, hogy egyszerre öt pöffeszkedő testvérem és egy energikus felnőtt unokaöcsém is lesz egyszerre, de amikor Isabella hozzáment Machez, pontosan ez történt. Többnyire még kedvelem is a helyzetet. – De mi ketten nem vagyunk testvérek – mondta Fellows szigorúan. – Hát, vér szerint nem. – Louisa arcán megint megjelent az a szívbe markoló, gyönyörű mosoly.
A férfi szenvedett. Louisa az irodai székében ült, betöltötte szépségével a szobát, mint ahogyan kor ábban semmi más, és csak mosolygott azzal az édes mosolyával. Nem tartozott oda, mégis beragyogta a teret. – Egy-két csók – szólt Fellows. – Erre gondolt? – Éjjelente erről álmodott, majd forrón,
izzadtanés keményen ébredt. Vissza kellett fojtania a nyögéseit, hogy ne zavarja a szomszédokat. Louisa mosolya elhalványult.
– Tudtam, hogy így gondol rájuk. Egy buta lány buta csókjaira. Fellows megkerülte az asztalt, és elé állt. – Nem vagyok olyan, mint Daniel – felelte rekedt hangon. – Vagy mint az a drágalátos Mr. Franklin. Vagy azok a beképzelt majmok, akik kéjelegve bámulták, ahogyan táncol. Szívesen bevertem volna mindegyikük arcát, amiért így merték mustrálni önt. Louisa döbbenten pislogott. – Miről beszél? Undorral néztek rám. Mindenki azt hiszi, hogy én mérgeztem meg Hargate püspököt. – És a gondolat, hogy ön gyilkos lehet, feltüzelte őket. Minden férfi önre vágyott, Louisa, a sajátszememmel láttam. Ez a másik ok, amiért elhoztam onnan, és amiért megkértem, hogy inkább maradjon otthon, amíg az ügy le nem zárul. Csak bámulták egymást. Louisa gyönyörű zöld szeme megtelt könnyekkel, amelyeknek nem engedett szabad folyást. Fellows úgy látta, hogy a férfiak mind őt akarták aznap este. Nem egyszerűen csinos volt a ruhájában, a fekete szalaggal a nyakán; a gyilkosság bűne még vonzóbbá tette számukra. A romlottság rásütötte a bélyegét, már nem az az édes ártatlanság volt, akinek hajdanán gondolták. Ha pedig sikerül megrontaniuk, az nem az ő bűnük, hanem Louisa vétke lett volna. Fellowsnak meg kellett védenie. Ugyanakkor tudta magáról, hogy képmutató, mert a többi férfihoz hasonlóan ő is kívánta. Fellows nemcsak éjjel álmodott a lányról, hanem a nap minden egyes percében. Képtelen volt elfeledni puha, vörös ajkát, ahogy csókolta. Folyton az járt az eszében, milyen lenne a többi testrészén a szája, főleg a szoknyája alatt keményedő részen. Végig akarta csókolni az egész testét, megízlelni a bőrét, belélegezni az illatát. Amikor éjjelente rágondolt, Louisa ott volt vele a szobában, és többnyire mellette feküdt az ágyban. Lassan levette a ruháját, majd az összes többi ruhadarabot. Amikor már csak a fűző volt rajta és vörös haja beterítette a hátát, hátranézett a válla fölött és kedvesen rámosolygott. Fellows furcsa hangot hallatott. Most megpróbálhatta. A lány kettesben volt vele, sérülékeny volt. Bármit megtehetett volna, de semmi dicséretre méltó dolog nem jutott az eszébe. – Ön is azt hiszi, amit a többiek? – kérdezte Louisa. – Hogy hazudok? – A lány felsóhajtott ésmegborzongott. – Félek, hogy igazuk lehet. Louisa türelmetlenül várta a választ, mert Fellows véleménye sokat számított neki. A torkán lévő ékkő arra csábította a férfit, hogy odahajoljon és megnyalja. – Louisa, ön ártatlan – mondta a nyomozó. – Ez kétségtelen. A lány felemelkedett, a légzése veszélyes helyre emelte az egyébként is túlságosan kivágott dekoltázsát. – Akkor miért gondolok arra, hogy megcsókolom, ahányszor csak meglátom? A nővérem báljánkellene lennem, azt remélve, hogy az egyik úriember megkéri a kezemet és megoldja a problémáimat. Ehhez képest első szóra önnel szaladtam. Amikor csak meglátom, tudom, hogy nem akarok kötelességet, csak olyan erkölcstelen dolgokat, amiket a sógoraim súgnak a sógornőim fülébe, amikor azt hiszik, nem hallom őket. Azokat a dolgokat önnel szeretném átélni, nem azokkal a férfiakkal, akiket a férjemnek szántak. Kérem, magyarázza meg, hogy lehetek ártatlan ezekkel a gondolatokkal a fejemben.
Jóságos ég! Fellows teste összerándult. Nem volt a szavak embere, inkább a bűnözők üldözéséhez értett, majd addig ütötte őket, míg a földön nem maradtak. Szavak helyett kitartással és ököllel intézte
az ügyeit. Erre most, a szíve választotta azt kérte tőle, hogy magyarázza meg a benne tomboló állati ösztönt. Fellows megköszörülte a torkát. – Reagált ezekre a gondolatokra, akár velem, akár az úriemberekkel kapcsolatban? – Nem, természetesen nem… – Akkor ártatlan. Fogalma sincs az egészről. – De szeretném tudni. – Louisa megfogta a nyomozó asztalon pihenő kezét. – Mindent tudni akarok.
Önnel együtt. Megállt a világ. Fellows ismét látta, ahogy Louisa levetkőzik és hátranéz a válla felett. Képtelen volt megszólalni, még a nevét sem tudta kimondani. Louisa. A gyönyörű, édes szót. A nő kívánta. Ő is akarta, amire Lloyd vágyott, ami után epekedett. Louisa bólintott, a gyémántok ismét megcsillantak. – Látja? Zabolátlan vagyok. És aggódom. Fogalmam sincs, mit tegyek. Fellowsnak számtalan ötlete volt, de egyiket sem használhatta, csak ha olyan alattomos lett volna, mint a legtöbb erkölcstelen bűnöző, akiket kerg etett. Louisa egyedül volt vele, a hatalmába kerítette, teljesen mindegy, hogy akarta vagy sem. Semmit sem tudott az életről, arról a sok gonoszságról, amit a férfi átélt. Mégis neki akarta adni az ártatlanságát. Fellows vénái úgy felforrósodtak, hogy azt hitte, elájul. A forróságot hideg követte. Louisa bízott benne. Fogalma sem volt, mire képes egy Fellowshoz hasonló ember. Elvihette volna a pokolba is, tisztán és erkölcsösen, akkor sem tudta volna megállítani. Bízott benne, mert Mackenzie volt, a nővére férjének a féltestvére. Családban marad, ahogy mondta. Csakhogy Fellows nem olyan, mint a többi Mackenzie – rosszabb náluk. A testvérei – Hart, Cam, Mac és Ian – keménységében és kegyetlenségében volt valami szép. A puccos iskolák és egyetemek, a pénz, a befolyásos barátok és a megfelelő körök csillogást kölcsönöztek nekik. Fellows erkölcsi fertőben élt, az édesanyja etette, aki keményebben dolgozott, mint bármely nő. Catherine mindennap késő estig maradt a kocsmában, lejárta a lábát a türelmetlen tulajok miatt, és komoly harcot vívott a szemtelen vendégekkel. Fellows tudta, hogy egyeseket szívesen látott némi pénzért cserébe, ha szüksége volt rá. Nem is hibáztatta érte soha. A többi Mackenzie-nek nem kellett végignéznie az anyját, ahogy próbálja visszafojtani a sírást, amikor megtudta, hogy nem volt elég az este megkeresett pénze. Hartnak nem kellett kocsmai verekedésekbe keverednie, és nem kellett végignéznie, ahogy az anyja egyre kevesebb pénzért, egyre keményebben dolgozik. Amikor Fellowst felvették nyomozónak, elhatározta, hogy édesanyjának soha többé nem kell dolgoznia. És betartotta a fogadalmát. Louisa ezekről a dolgokról semmit sem tudott, és Fellows meg is tett mindent annak érdekében, hogy soha ne is tudja meg.
Még elriasztaná. Visszamenne Mac és Isabella biztonságot nyújtó otthonába, magára zárná az ajtót, és nem jönne ki. A férfi megfogta a tarkóját, hátrahajtotta a fejét, és megcsókolta. Louisa szétnyitotta az ajkait. Fellows édes és fanyar limonádé ízét érezte a száján, amivel még Mr. Franklin kínálta. Franklin gondolata feldühítette Fellowst. Közelebb húzta magához Louisát, ujjaival bársonyos fürtjeibe túrt, miközben a csókja egyre vadabb lett.
A lány adott egy halk hangot, és a férfi tudta, hogy kis fájdalmat okozott neki, de nem érdekelte. Meg akarta ijeszteni, hogy elmeneküljön. De nem menekült el. Louisa melegebb volt a szobánál, a szája lángolt. Daniel kabátja még mindig a vállán hevert, szivarszag áradt belőle, de Fellows csak a lány illatát érezte. Benyúlt a lába alá és feltette az íróasztalra. Tökéletes. Louisa a bútor szélén ült és felnézett a férfira a vörös ajkaival. Fellows ismét a hajába túrt, és még hevesebben és vadabbul csókolta. Kicsit összerezzent, amikor Louisa hozzáért a cipőjével. A sarka először a gyapjúzoknijához, majd a szoknyája alatt lévő meztelen lábához ért. A tűsarok apró horzsolása csak még jobban feltüzelte a férfit. Louisának meg kellett volna ijednie. El kellett volna löknie magától kiabálva, hogy soha többé ne merjen ilyet tenni. Meg kellett volna parancsolnia, hogy soha többé ne érjen és ne ne is szóljon hozzá. Csakhogy Louisa csókja ugyanolyan szenvedélyes volt, mint az övé. A tűsarka egyre feljebb húzódott, lábával átkarolta és megszorította. Egyetlen lökés elég lett volna ahhoz, hogy örökké az övé legyen. De ez nem volt helyes. Fellowsnak türelmesnek kellett volna lennie, hogy egy ágyban vagy egy elegáns szálloda puha lepedőjén tegye magáévá. Louisa megérdemelte. De ott nem volt ágy, csak az íróasztal a sötét és üres szobában, és a lány vágyakozó nyögdécselése. Fellows elhúzta a száját. Louisa felnézett rá, félig csukott szemmel, ajka vörös és duzzadt volt. A teste puha volt, kezével a férfi gallérját szorongatta. – Louisa! – Fellows alig tudta kimondani a nevét. – Ne! Ez volt a legnehezebb, amit valaha is mondott. Louisa elengedte a kabátját, de csak azért, hogy átkarolja a nyakát. – Lloyd… Fellows ekkor hallotta először a szájából a nevét. Suttogva. Valami összetört benne, a lélegzete mindent kiűzött belőle. Fellows átkarolta, a testük összefonódott és mindketten az íróasztal lapos felületére dőltek. Daniel kabátja lecsúszott Louisa válláról, és a kemény fára és az iratokra esett. Louisa ismét szétnyitotta az ajkait, amikor a férfi megcsókolta. Fellows visszavágott, és kü lönkülön csókolta, nyalogatta és szívta az ajkait. A lány nem állította le és nem is ellenkezett. Visszacsókolta, és próbálta utánozni, ami egyszerre édes és erotikus is volt. Fellows az ajkairól a nyakára, a fekete szalagra és az ékkőre tért át. Megharapta az ártatlan medált, majd a nyaka vonalát követve egészen a melléig húzta a nyelvét. Puha bőr fedte a fűző fölötti testet, és a sós ízt érezve csak még jobban kívánta. Louisa nedves és meleg volt a ruha alatt, a lába közötti rész hívogató és nyirkos, Fell ows meg akarta kóstolni, belemártani a nyelvét, hogy kikanalazza a benne lévő jót. Megkaphatta volna. Csak fel kellett volna húzni a lábát, megcsókolnia a combját, és elrepíteni a végtelen gyönyörbe. Louisa izgatottan kócolta a haját, és a lábával átfogva jelezte, hogy még mindig akarja.
Fellows a melle fölött csókolta, miközben a nyelve hozzáért a fűzőjéhez. A szatén szárazságának és a lány bőrének a kontrasztja csak még jobban megőrjítette. – Lloyd – ismételte meg Louisa.
Gyönyörű, rekedtes hangján szólította meg. Minden addigi fájdalom távozott Fellowsból… Hirtelen egy köhögés hallatszott. A férfi annyira megijedt, hogy még levegőt venni is elfelejtett. Levette a száját Louisa melléről, és óvatosan felemelte a fejét. Danielre számított. Kínos lett volna, de legalább Daniel tartotta volna a száját. Úgyis sejtette, hogy Fellows érdeklődik a lány után. Fellows elnézést kérve megmagyarázta volna a helyzetet, majd megkérte volna Danielt, hogy tartsa a száját. Ha meg tudta volna magyarázni. Ám az ajtóban álló férfi nem Daniel volt, hanem Dobbs közrendőr. Dobbs körülbelül tizenkilenc éves volt, szorgalmasan tanult, és mindig szolgálatra készen állt. Rövidre vágott szőke haja, kék szeme és magas, vikingszerű teste volt. Az arca abban a pillanatban tulipiros színben pompázott. – Uram… – Kifelé! – utasította Fellows. – Uram… – Dobbs idegesen bólintott. – Elnézést, uram. Miközben Dobbs a nyitott ajtó felé fordult, próbálta meglesni Louisát, hogy tudja, ki az. Fellows tekintetét látva gyorsan elfordult és kiment a szobából, de az ajtót nyitva hagyta. Louisa riadtan nézett utána, miközben hevesen vette a levegőt, és próbált feltápászkodni. Fellows lesegítette az asztalról, és lábra állította. Louisa haja össze volt kócolva, vörös fürtök omlottak a nyakára, és az arca olyan piros volt, mint Dobbsé. Fellows nem kért elnézést. Nem tudott bocsánatot kérni azért, amit mindenáron meg akart tenni. – Dobbs egy szót sem fog szólni – mondta. Louisa a kabátért nyúlt, de nem nézett rá, az arca még mindig vörösen izzott. – Meg kell keresnünk Danielt. A lány a vállára terítette a kabátot. Fellows segített eligazítani, de Louisa továbbra sem nézett rá. Törékeny pillanat volt. Egy rossz szó, és Louisa örökre az övé. Ugyanakkor helyes szavak sem voltak. Fellows nem volt sem elegánsan tiszta, mint Franklin, sem olyan könnyed, mint Daniel. Édesanyjától az egyszerű beszédet tanulta, és azt, hogy inkább maradjon csöndben, ha a helyzet úgy kívánta. Ezért hát nem szólt semmit. Louisa nem nézett rá, de a fejét sem szegte le. Büszke hölgy volt, csupa büszke felmenőkkel. Elegáns és fejedelmi volt, és nem süllyedt a föld alá, mert egy nyomozó megcsókolta az íróasztalán. Fellows kikísérte az ajtón. Louisa nem sietett, hanem kényelmesen végigsétált az üres folyosókon, majd le a lépcsőn. Egyikük sem beszélt, és nem is néztek egymásra. Daniel egy asztalra támaszkodva beszélgetett és nevetgélt a bejárati ajtóval szemben az ott lévő őrmesterrel. Amikor meglátta Fellowst és Louisát, meglepetten felegyenesedett. Az őrmester gyorsan talált magának valami tennivalót, de Daniel szeme összeszűkült, ahogy nézte őket. Fellows némán elvezette Louisát Daniel mellett, és kiment az utcára. Az elegáns kocsi még mindig ott várt rájuk. Daniel ragaszkodott a menetdíj kifizetéséhez, és bizonyára alaposan a zsebébe nyúlt, amiért a kocsis ennyit várakozott. Fellows felsegítette Louisát a kocsiba. A lány hezitálás nélkül megfogta a kezét, de továbbra sem nézett rá. – Vidd haza! – mondta Danielnek. Louisa előredőlt, és végre a szemébe nézett.
– Te nem jössz? A nyomozó megrázta a fejét. – Még van dolgom, és a lakásom egyébként is a közelben van. Majd Daniel hazakísér. – Így van – szólt Daniel. – Jó éjszakát. – Nem örült, amiért Fellows otthagyta Louisát, de legalábbnem vitatkozott. Beszállt Louisa mellé, és lengő szoknyával, valamint hangos puffanással leült. – Jó éjszakát! – Fellows becsukta a hintó ajtaját. Louisa nem vette le róla a szemét. Szétjött frizurája vörösbe öltöztette. A hintó egyszer csak elindult, és Fellows eltűnt. Eltűnt… Milyen remek szó! Fellows ott maradt az utcán, és nézte az egyre távolodó kocsit, míg teljesen el nem tűnt az áprilisi ködben.
Tizenkettedik fejezet – Akarsz róla beszélni? – kérdezte Daniel. Louisa magához tért az álmodozásból, ahol semmi mást nem látott, hallott és érzett, csak Lloyd melegét, száját a száján, és erős kezét… – Miről? – Hogy mi történt odafent – felelte Daniel. – Eltűnök öt percre, erre kócosan és zavartan jössz le,nem beszélve az idegességről. Talán nem tetszett a túlzott figyelme? Megverjem neked? Az oly fiatal és lelkes – és persze figyelmes; hát sosem fárad el? – Daniel kíváncsian fürkészte. Louisa képtelen volt válaszolni. Inkább lecsúszott a hintó ülésében, és visszafojtott egy sóhajt. Isabella Mount Streeten lévő háza nem volt túl messze Whitehalltól, de a kocsi lassan hajtott, és a lány tudta, hogy hosszú út áll előttük. – Ó – szólalt meg Daniel megtörve a csendet. – Ezek szerint mégis tetszett a figyelmessége. Szóval ez a ba j, ugye? Louisa kieresztett egy dühös sóhajt. – Fogalmam sincs, mit akar. Ez a baj. Nem tudom. – Nos, tudnod kell, hogy ha egy férfi ránéz egy hozzád hasonló gyönyörű nőre…Daniel nem fejezte be a mondatot. Louisa felült. – Igen, tudom, mire gondolsz, és ez roppant hízelgő rám nézve, de nem tudom, hogy többet akar eennél. Vagy hogy egyáltalán én akarom -e. Szörnyű, amikor a saját gondolataimban sem bízhatok. Még azt sem tudom, én mit akarok. – Szerintem pedig tudod. – Igen, persze hogy tudom – vágta rá Louisa. – Bárcsak ne mentem volna be Hargate püspökkel ateasátorba. Bárcsak Mr. Fellows ne lenne ennyire távolságtartó velem szemben. A barátja akarok lenni. Sőt több mint a barátja. Azt szeretném… Ó, Danny, ez olyan zavaros. – Szerintem nem. Szerelmes leszel belé. Vagy már az vagy. – Gondolod? Vagy csak… túl sok egyszerre? – A szerelem fárasztó dolog. Gondolj csak arra, mit csinált a nővéred, amikor megismerkedett abácsikámmal, Mackel. Elvesztette a fejét, és a megismerkedésük estéjén elszaladt vele. Csak tizennyolc éves volt, fiatalabb, mint én most. Akármit is gondol Mac, Isabella sosem tett volna ilyet, ha nem lett volna fülig szerelmes belé. – De igen – szólt Louisa hűvösen. – Isabella mindig is makacs volt.
– Most is az – vágta rá Daniel. – Hadd találjam ki. Isabella volt mindig a vakmerőbb, míg te a jókislány voltál. Aki mindig otthon maradt és jól viselkedett, és sosem tett olyat, amivel felidegesíthetett másokat. Igazam van? – Igen. – Isabella az ülésre csapta a kezét. – Teljesen igazad van. Sosem csináltam semmit. Csendben voltam és szót fogadtam, és azt tettem, amit kértek tőlem. És mit kaptam cserébe? Az emberek sajnálnak és sugdolóznak a hátam mögött a botrányos családomról. Ezért elhatároztam, hogy keresek egy tisztes férjet, hogy végre abbahagyják a sajnálkozást. Most pedig gyilkossággal vádolnak, én pedig hagyom, hogy az ügyet vezető nyomozó szenvedélyesen megcsókoljon. – Aha, szóval ezt csináltátok odafent, amíg egyedül hagytalak titeket? – Igen! – felelte Louisa lángoló arccal. – Ha tudni akarod, igen. Daniel elmosolyodott.
– Nem kellett volna elmondanod, ugye tudod? A csillogó szemed, a kócos hajad és a piros arcodazonnal elárult. – Neked pedig nem kell elmondanod másnak – figyelmeztette Louisa egy szigorú pillantással. – Ígérd meg, Daniel. A fiú felemelte a kezét. – Ne aggódj. A jó barátaim mindig bízhatnak bennem. Most már csak azt kell eldöntened, hogymihez kezdesz ezzel a szerelem kérdéssel. Figyelmen kívül hagyod, és keresel egy tisztes férjet? Mondjuk Gil Franklint, esetleg? Nem hiszem, hogy sokáig kellene várnod. Vagy vársz, hogy Fellows folytatja-e a csókolózást? Vagy esetleg többet akar. – Ő nem – mondta Louisa szomorúan. – Ki? És mit nem? – Mr. Fellows nem akar tőlem semmit. Hiszen alig szól hozzám. Fogalmam sincs, miért csókoltmeg, kivéve, hogy már többször is nekiestem. Biztos könnyű nőcskének tart. Lehet, hogy igaza van.
Daniel csodálkozva bámult. – Ez döbbenetes. Nem tudtam, hogy már itt tartotok. – Sehol sem tartunk – mondta Louisa. – Úgy viselkedem, mint egy léha és nevetséges nő, aki mártúl régóta vár, és kezd besokallni. Ez az egyetlen magyarázat az elmebajomra. Igazad van, szólnom kellene Gilnek, hogy elfogadom az ajánlatát és hozzámegyek. Ezzel meg is oldódna minden. Louisa gyorsan az ablakhoz fordult, hogy Daniel ne lássa a könnyeit. Ha hozzámenne Gilhez, soha többet nem maradhatna egyedül Fellowszal. A saját testében sem lenne biztos, hogy nyugodt maradna és nem engedne a csábításnak. Egyelőre még képtelen volt kiverni a fejéből Fellows perzselő csókjait, a bőrét érintő ajkát és annak tudatát, hogy mennyire kívánja. – Igen, éld csak szenvedésben a hátralévő életed – mondta Daniel. – Az majd megmutatja mindenkinek.
Louisa megfordult, hagyta, hogy lássa a könnyeit. Nem érdekelte. – Nem fogok szenvedni. Gil egy úriember. Udvarias és kedves, sosem utálatos, nagylelkű és jószívű… – És unalmas. Hallom a hangodon. Tudom, hogy csak azért próbálsz kedves lenni hozzá, mert jófogás. De unalmas. Mindennap ugyanazt csinálnád, mert ő soha semmi váratlant nem tesz, nem is töprengenél azon, hogy mi jár a fejében. Gil őszinte. Szórakoztató vele kártyázni, mert mindig én nyerek, de minden bizonnyal dögunalom lehet vele együtt élni.
Louisa szívesen megvédte volna Gilt, aki mellé állt, amikor senki más, de egy szó sem jött ki a száján. Danielnek igaza volt. Louisa nagyon kedvelte Gilt, ahogy mindig is, de nem szerette. Sosem
érdekelte úgy, ahogy Lloyd Fellows. Ha meglátta Fellowst, követni akarta, hogy vele legyen, hogy meghallgassa, hogy megérintse és megértesse vele, hogy nincs egyedül. Louisát lenyűgözte a nyomozó munkája, azt szerette volna, ha beszél neki róla és megbízik benne, ahogy ő is meg akart bízni benne. Louisa az ülésnek hajtotta a fejét. – Reménytelen. Fellows nyomozó tudja, hol a helye az életben. – Ez igaz, mert valódi sznob. A munkásosztályba tartozók többnyire mindnyájan azok. Ha megpróbálna felülemelkedni önmagán, kegyetlenül megsemmisítenék. A piperkőcök maradjanak piperkőcök; a becsületesen dolgozók maradjanak becsületesek. Fellows mindig is becsületes dolgozónak tartotta saját magát. És amikor rájött, hogy az apja nem ismeri el, ez a meggyőződés annál erősebbé vált benne. A munkásosztály tolerál engem is, mert én olyan becsületes vagyok, és nem próbálom megváltoztatni őket. Louisa felnevetett.
– És kicsit sem vagy beképzelt. – De igen, elismerem. Nagyon okos vagyok, és nem is titkolom. De önmagában az okosság nemelég ahhoz, hogy jól teljesítsünk és sikeresek legyünk. A siker rettentően kemény munkát igényel. Én már csak tudom, de most nem rólam van szó, Louisa néni, hanem rólad és Fellows bácsiról. És hogy mit kezdjünk a helyzettel. – Semmit. Hozzámegyek Gilhez vagy vénlány maradok, Fellows nyomozó pedig továbbra is rendőrlesz. Talán talál magának végül egy vidám, munkásosztálybeli nőt, aki boldogan hozzámegy, és egyszerű, kellemes élet vár rá. – Te hallod magad? Szegény, mártír Louisa! Biztos vagyok benne, hogy Fellows megoldja az ügyet,és elvesz feleségül – mondta Daniel. – Nos, a házassághoz talán kell egy kis idő, de biztos vagyok benne, hogy akarja. Olyan jó látni, ahogy rád néz. Úgy nézett Gilre az este, mintha legszívesebben keresett volna egy kardot, hogy végezzen vele. De a pisztolyát is előhúzhatta volna, hogy lelője. Louisa feladta. Előrehajolt, és arcon csókolta Danielt. – Aranyos vagy, Danny. Tiszta őrült, de édes őrült. – Ó, nénikém. Tudod, hogy szeretlek. Belepusztulok, hogy nem lehetek a férjed, de legalább segíteni szeretnék a választásban. – Ugyan már, hiszen még szerelmes sem voltál. Nem is tudod, milyen szörnyű egy dolog . Mindig isracionális lány voltam, de most egymás után csinálom a hülyeségeket, mint például útnak indulok Londonban az éjszaka közepén, és hagyom, hogy holmi rendőrnyomozók csókolgassanak. Minden rendbe jön. Tudom. És ha majd te is szerelmes leszel, Daniel Mackenzie, jókat fogok kuncogni rajtad. – Attól nem félek. Szeretem a hölgyeket, barátként és szeretőként egyaránt, de nem hagyom, hogybármi is a találmányaim útjába álljon. – Mondod te. Nézz csak rám – mondta Louisa, amikor a hintó befordult Isabella háza elé. – Köszönöm, Danny. Daniel gálánsan leszállt a kocsiról, és kinyújtotta a kezét, majd meglepődött, amikor Louisa először megölelte, és csak azután engedte el.
– Ne aggódj, nénikém – szólt a fiú halkan. – Gondoskodom, hogy minden rendben legyen. Ezzel megcsókolta az arcát, újra megölelte, majd búcsúzóul intett egyet. Louisa a házhoz sietett, és Morton, a komornyik még azelőtt kinyitotta neki az ajtót, mielőtt elérhette volna a kilincset. Daniel még utánakiabált, majd beszállt a hintóba, ami elhajtott. Louisa nem tudta, hogy reményt meríthet -e Daniel szavaiból, vagy inkább aggódnia kellett volna azért, amit a fejébe vett. Mindenesetre még mindig Fellows csókjai jártak a fejében, és a testének feszülő teste, valamint a szemében lévő sötét kétségbeesés, amikor otthagyta. Igaza lehetett. Reménytelen volt. Louisa felment a lépcsőn, de nem állt meg a hálószobájába vezető fordulóban. Továbbment, fel a gyerekszobába, hogy jóéjt- puszit adjon a három alvó kicsinek. Egy ideig csak ült ott a sötétben és nézte, ahogy alszanak, próbálta magába szívni a nyugtató csendet. – A főnök látni kívánja – mondta Fellowsnak Pierce őrmester bocsánatkérően. – Azt mondta, moströgtön, uram. Ördög és pokol! Fellows felnézett az ötven vallomásból, amit újra átfutott, aprólékosan, hogy el tudja dönteni, ki mond igazat. Mind hazudtak – mindenki ezt tette a rendőrséggel –, de általában olyan okokból, amelyeknek semmi közük nem volt az ügyhöz. Fellowsnak ki kellett válogatnia a fontos hazugságokat. Már hajnal óta ott volt, miután késő este hazament és próbált valamit aludni. Reménytelen. Fellows ébren fekve bámulta az ágya fölötti fehérre mázolt plafont, ami minden egyes fényt, a holdat és az utcai fényeket is visszaverte. A visszaverődésekben Louisát látta, a lehulló vörös haját és a szemében csillogó szenvedélyt, amikor az asztalra fektette. Hallotta a halkan vibráló hangját, ahogy a nevén szólította: Lloyd. Bármit megtett volna azért, hogy újra hallja tőle. Aludni egyáltalán nem tudott, ezért Fellows korábban ment be dolgozni, hátha sikerül valam it kibogoznia. – Most? – kérdezte Fellows idegesen.
– Igen, uram. Azt mondta, sürgős. Fellows hangosan felsóhajtott, mérgesen összecsukott egy iratot, felállt és kiment a szobából. Dobbs közrendőr éppen akkor lépett be egy csésze teával a kezében, a két férfi éppen az ajtóban találkozott össze. Fellows oldalra fordult, hogy elférjenek. Dobbs elvörösödött, és úgy elkezdett remegni a keze, hogy a tea kilöttyent és egyenesen Fellows cipőjén landolt. – Figyeljen oda – figyelmeztette Fellows, majd kiment, és végigment a folyosón. Giles Kenton megyei rendőrfőnök immár öt éve volt Fellows főnöke. Ő volt az, aki törölte a korábbi főnök által tett korlátozásokat Fellows előléptetésével kapcsolatban, amikor Fellows minden energiáját és idejét a Mackenzie gyilkosok utáni hajsza kötötte l e. Kenton kijelentette, hogy Fellowsnak szüksége van támogatásra. A rendőrfőnök jó munkaerő volt, mert felismerte, hogy Fellows egészen egyedi módon oldja meg az ügyeit, és jóval több lezárt ügye van a többségnél. Kenton jelzett Fellowsnak, hogy üljön le az irodája egyetlen szabad székére, miközben le sem vette a szemét az asztalán heverő papírokról. Ez jó jel volt. Nem karót nyelve bámulta Fellowst az asztala mögül. Kenton olyan volt, mint mindig.
Kenton aláírt egy papírt, megszárította a tintát, majd letette a tollat egy tálcára, de pár csepp az asztalára is került. Végül mindent arrébb tolt, és Fellowsra szegezte a tekintetét. Ez már nem volt olyan jó. Kenton szemében ott fénylett valami, ami akár düh is lehetett. – Elveszem magától és az embereitől a Har gate-ügyet – közölte a férfi. Fellows válasza rövid és azonnali volt. – Nem. Ezt nem teheti. Úgy értem… Ne, uram… Kérem, ne tegye! – Akarom, és meg is teszem. Hargate -nek volt hatalma, és a családjának is van, az apjáénak és azanyjáénak is. A barátai is befolyásosak. Mind a vérünkért kiáltanak, és azon tűnődnek, miért nem zártuk le még az ügyet. Fellows képtelen volt ülve maradni. Felállt, és ökölbe szorította a kezét. – Még egy hét sem telt el. Az efféle ügyek hónapokig is elhúzódnak. Évekig. Maga is jól tudja.
– Igen, én tudom, de a civilek nem, főleg az ilyen puccos fajták. Tudják, hogy nem tudunk csodát tenni, de ugyanakkor mindenféle rossznak kiáltanak ki minket. – Hagyják, hogy végezzem a dolgomat. Ez a főnökömmel való beszélgetés is csak rabolja az időt.Kenton szigorúan ránézett. – Befejezte? Fellows az asztalra támasztotta az öklét. – Nem veheti el tőlem az ügyet, uram. – Hallgasson ide – szólt Kenton. – Fellows, maga remek nyomozó. Azt is megkockáztatom, hogytalán az egyik legjobb. Biztosan a legjobb. Seperc alatt megyei rendőrfőnök lesz, sőt még több. A legjobb, mert nemcsak kitűnő ösztönökkel rendelkezik, hanem gondos és alapos is. Mindent megvizsgál. Sajnos Hargate családja azonban gyorsan le akarja tartóztatni a gyilkost, és azon tűnődnek, miért nem tette még meg. – Mert még nincs meg a tettes – felelte Fellows, és próbált nem kiabálni. – Amint megtudom, kimászhatott ki a sátor alól, letartóztatom. – Hm, igen. Tökéletes megoldás lenne, nem igaz? Megmagyarázná, miért nem Lady Louisa Scrantont tartóztatja le. – Azért, mert nem ő tette – felelte immár kiabálva. – Talán nem. Gondolja csak végig, ha mégis letartóztatjuk és a bíró kihallgatja, majd ártatlannakmondja, akkor úgyis elengedik. És ezzel vége is lenne. Fellows a fejét csóválta. – Az isten szerelméért, tudja jól, hogy nem állhat bíróság elé. Hargate családja biztosan kikényszerítené a tárgyalást, majd gondoskodnának arról, hogy a legjobb ügyész bűnösnek találja. Scrantonék nem örvendenek túl nagy imádatnak, amióta Louisa apja tönkretette a mayfairi arisztokr aták felét. Senki sem elégedetlenkedne, ha egy Scrantont hurcolnának meg. – Akkor Lady Louisa családja biztosan kerítene egy ügyvédet, hogy segítsenek. Ezt maga is tudja.A Mackenzie családhoz fűzódő kötelékei is a javára szolgálnának. És éppen ezek miatt a kötelékek miatt veszem el magától az ügyet. Fellows ökölbe szorított kézzel felpattant. – Mit jelentsen ez? – Azt jelenti, hogy maga a legjobb detektívem, amíg nincs köze a Mackenzie családhoz. Akkor azérzelmek veszik át a hatalmat. Megszegi a szabályokat, nem alszik, és csak rájuk pazarolja az energiáját és az idejét. Öt évig tartott, míg megpróbált egy gyilkosságot a nyakukba varrni. A
hercegnek meg kellett fenyegetnie néhány úriembert, hogy hagyja abba. Aztán hátulról támadott, és egészen Párizsig üldözte Lord Ian Mackenzie -t, majd mindent megtett azért, hogy börtönbe juttassa.
– De megoldottam a problémát – vágta rá Fellows. – És a gyilkosságot is. Ügy lezárva. – Ne köntörfalazzon, Fellows. Megoldotta az ügyet, igen, de egy nő meghalt, és egy másik is majdnem. Elveszem magától az ügyet, mert képtelen vagyok megmagyarázni Hargate apjána k – egy grófnak – és az anyjának – egy márki lányának –, hogy miért nem tartóztatta le eddig Lady Louisa Scrantont. Gondolom, nem akarja, hogy elmondjam nekik, hogy a hölgy a kedvese. Fellows szeme szikrázott. – Jó ég, uram. Ő nem a kedvesem. – Akkor miért toppant be Dobbs hajnalok hajnalán ide, hogy elmondja, mit látott? Bizony, elmondta, hogy az íróasztalán becstelenítette meg a Hargate -ügy fő gyanúsítottját. – Kenton szája összeszorult. – Beszélnie kellene a kollégájával, hogy mikről nem illene pletykálnia. Egy közrendőr legyen lojális a főnökéhez, akkor is, ha a főnöke gyanúsítottakkal hancúrozik. – Nem becstelenítettem meg – közölte Fellows. – Dobbs rosszul látta. – Ezért kitekeri a fiú nyakát. – Dobbs pontosan így fogalmazott: Feltette az asztalra, szétfeszítette a lábát, és a dudáját csókolgatta. – Kenton egy az egyben visszaadta Dobbs fiatalon csengő hangját. – Higgye el, nem akartam hallani.
– Teljesen mindegy, mit látott vagy mondott Dobbs – folytatta Fellows szigorúan. – És az is, hogymit érzek a hölgy iránt. Louisa Scranton ártatlan. Tudom. Akármit is gondol róla a világ, nem ő ölte meg Hargate püspököt. – Szálljon le a magas lóról! Az sem érdekel, ha pucéran volt maga előtt négykézláb. Csak azérdekel, hogy Hargate apja és anyja és az összes befolyásos barátjuk eredményt akar. Nem hagynak békén, ezért én sem hagyom magát békén. Túl lassú. Átadom az ügyet Harrisonnak. – Ne! – Fellows testét borzongás járta át. – Harrison mindenkit letartóztat, és csak utána nyomoz.
Sokszor nem is tudja kideríteni az igazságot, mielőtt felakasztják őket. – De gyors, és lefüleli a tettest. Akár férfi, akár nő. – Nem. – Fellows áthajolt az asztalon, és alig tudta visszafogni magát, hogy ne kapja el és rázzameg Kentont. – Kérem. Megígérem, hogy távol tartom magam Louisától. Akár kilométere kre is, ha kell, csak ne vegye el tőlem az ügyet. Megtalálom a gyilkost, a szavamat adom. Ne hagyja, hogy Harrison döntsön a sorsa felett. Kenton szigorú pillantást vetett rá. – Én kiálltam magáért, Fellows. Többször is, hogy mentsem a bőrét. De már kezd ele gem lenni.
– Ha odaadja Harrisonnak, felmondok. Kenton összevonta a szemöldökét. – Ne fenyegessen! Magánál sokkal ijesztőbb emberek is próbáltak már fenyegetni, higgye el, beleértve a saját főnökömet. – Nem fenyegetem. Ha elveszi tőlem az ügyet, lelépek. Nem mar adok olyan helyen, ahol a férfiakfiatal nőket tartóztatnak le csak azért, hogy bebizonyítsák, csinálnak is valamit. Akkor elmegyek, és megmentem maguktól. – Rövid szünetet tartott. – Uram.
Kenton visszaült a székébe. Az arckifejezése arról árulkodott, pont osan tudja, hogy Fellows meg akarja fojtani, mégsem tett ellene semmit. – Azt mondta, hogy hétfőn megy a versenyre. Newmarketbe. – Igen, de nem megyek. Hadd maradjon nálam az ügy, és akkor maradok és dolgozom… – Hadd fejezzem be. Elmegy, mert szüksége van arra az egy nap kimenőre. Ha sikerül letartóztatniavalakit, mielőtt elmegy, akkor nem veszem el az ügyet. Ha nem sikerül addig megoldania, akkor magának annyi. Fellows döbbenten pislogott. – De az csak két nap. – Bizony. Ez minden, amit tehetek. – Rendben – mondta Fellows. – De ha két átkozott nap alatt sikerül megoldanom az ügyet, és mégiselveszi, akkor elmegyek. Kenton ismét a papírjai rendezgetésébe fogott. – Akkor jobb lesz, ha minél előbb megoldja, nem igaz? Fellows végighúzta az öklét az asztalon, és felegyenesedett. Kenton befejezte, a beszélgetés véget ért. Miközben Fellows elindult az ajtó felé, Kenton megköszörülte a torkát. – És azt ajánlom, hogy tartsa magát távol a Scranton nőtől! Nem szeretném, ha a közelében legyeskedne, kivéve persze, ha éppen a Bow Streetre viteti a bíró elé. – Igenis, uram – szólt Fellows hűvösen, majd kiment a szobából, és visszament az irodájába. A szobába belépve látta, hogy Dobbs egy széken görnyedve fogja az ütésnyomokkal teli, véres arcát. Pierce éppen a kezét dörzsölgette szikrázó szemekkel. – Pierce! – szólalt meg Fellows. Pierce cseppet sem szégyellte magát. – Csak elmagyaráztam Dobbsnak, hogy akármi is történik, nem szokás a főnöke háta mögött mindenféle meséket szőni. Tisztelni kell egymást. Fellows figyelte Dobbsot, aki rémülten és bizalmatlanul pislogott rá. – Dobbs – kezdte Fellows hűvösen. – Nem tudom, hogy gondolta. Ha hibázom, akkor hibázom. Deha még egyszer beszél Lady Louisáról, főleg azokkal a szavakkal, bárkinek, akkor addig ütöm, amíg nem tud felkelni. Megértette? Dobbs nagyot nyelt. – Igen, uram.
– Most pedig hozzon nekem kávét, de nehogy kiöntse. Pierce, hétfő előtt meg kell oldanunk azügyet. Azt szeretném… – Hétfő előtt? – kérdezte Pierce döbbenten. – Mit mondott magának a rendőrfőnök? – Hétfő – ismételte meg Fellows. – Felosztjuk egymás között a gyanúsítottakat, és addig kérdezősködünk és kutakodunk, amíg válaszokat nem kapunk. Nem érdekel, kit idegesítünk és provokálunk vagy egyszerűen magunkra haragítunk. Nem azért vagyunk itt, hogy barátokat szerezzünk, hanem hogy elkapjunk egy bűnözőt. Az első dolog, amit kérni szeretnék tőled, az az, hogy tudj meg minél többet – úgy értem mindent – a tiszteletr e méltó Gilbert Franklinről. Tudni akarom, hol járt, mit csinált, mit evett reggelire, és mikor távozott belőle. Rendben?
– kezdem.
Mikor távozott belőle – írta le Pierce a jegyzetfüzetébe. – Értettem, uram. Azonnal
Tizenharmadik fejezet Azon a délutánon Louisa ismét Mrs. Leigh-Waters hátsó nappalijában ücsörgött. Vele volt Daniel, és Louisa is beugrott valamiért. A tény, miszerint Mrs. Leigh -Waters fogadta, teljesen felbátorította Louisát. Mrs. Leigh -Waters mindig is közeli barátja volt Louisa anyjának és Isabellának, azon kevesek közé tartozott, akik Isabella mellett álltak, amikor elhagyta Macet. Aznap a hölgy kimondottan kedves volt a lányhoz és Danielhez. – Reszketve ébredtem, amikor eszembe jutott az a szegény ember – mondta Mrs. Leigh-Waters amellkasára téve a kezét. – Hogy mennyit szenvedhetett. Micsoda fájdalom lehetett a számodra, Louisa, hogy végig kellett nézned a halálát! Úgy sajnálom, kedvesem. Szomorúnak hangzott, de ugyanakkor kíváncsinak is. – Én is – mondta Louisa. – Köszönöm. – És ön, Mr. Mackenzie – szólt Mrs. Leigh-Waters Danielhez. – Milyen kedves, hogy a mi Louisánk mellett áll. – Ez természetes – felelte Daniel, a fiatal-vagyok-de-nagyon-intelligens-és-megértő mosolyát villogtatva. – Louisa a kedvencem. – Az enyém is. – Mrs. Leigh-Waters csillogó szemmel viszonozta a mosolyt. Ide -oda kapkodta atekintetét Louisa és Daniel között. Daniel tizenkilenc éves volt, Louisa csupán pár évvel fiatalabb nála. Ha Daniel egyszer befejezi az egyetemet és nagykorú lesz, akkor igencsak jómódú férfi válik belőle. Mrs. Leigh-Waters tekintete erre felragyogott. Louisa hirtelen megszólalt. – Azon tűnődtem, ha nem bánja, hogy megkérdezem, hogyan döntötte el, kit hív meg a kerti partira?Olyan embereket láttam itt, akikkel évek óta nem találkoztam. Mrs. Leigh-Waters pislogott.
– Meglehetősen hosszú vendéglistám volt, drágám. Az én kerti partim mindig is fontos szezontalálkozónak számított. Elég nagy kört hívok meg, de többnyire csak azokat, akiket a legjobban kedvelek.
Más szavakkal, a parti elég nagy volt ahhoz, hogy érdekes legyen, és elég exkluzív ahhoz, hogy a meghívottak többnek érezzék magukat azoknál, akik nem vettek részt rajta. – Louisa arra gondolt – magyarázta Daniel –, minő meglepő, hogy Hargate püspök is rajta volt alistán. Louisa szerint nem voltak kimondott barátok. Sőt Hargate kifejezetten öntelt és undok volt, isten nyugosztalja. Mrs. Leigh-Waters elvörösödött.
– Ön igencsak szókimondó ember, Mr. Mackenzie. – És őszinte. Hargate kiemelkedő munkát végzett. A bácsikám, Hart szerint egyik szívességet kértea másik után, és szép lassan megvette magának a csúcsra vezető helyet. Hart már csak tudta. Olykor ő is hasonló módszereket használt, és biztosan tudta, ki segítette Hargate-et a püspöki ranghoz. – Nos, Hart bácsikájának talán igaza volt – szólt Mrs. Leigh-Waters. – Hargate olykor szívességetkért a férjemtől, amiért segített neki néhány dologban. Ez gyakran megtörtént, de Hargate…
– Nyilvánvaló és alázatos – fejezte be Daniel. – Ezért hívta meg a partira? Hogy visszafizesse,amit a férjéért tett? – Nem, nem. – Mrs. Leigh-Waters pirossága kezdett csökkenni. – Ha annyira érdekli, tartoztam apüspöknek némi pénzzel, amit ő számon tartott. Azért hívtam meg, hogy itt rendezzem a tartozásomat. – És rendezte? – kérdezte Daniel. Egy mosollyal próbálta enyhíteni a hirtelen kérdést, majd kortyolt egyet a teából, és így szólt. – Úgy értem, volt esélye rá, mielőtt… tudja. – Ami azt illeti, igen. Odaadtam neki a száz guinea - jét. Legalábbis a nagyját. – Mrs. LeighWatersközelebb hajolt hozzájuk, és odasúgta. – Kérem, ne mondják el a férjemnek. Louisa megrázta a fejét. – Ettől sose féljen. Kártyaadósság volt? – Tessék? – Mrs. Leigh-Waters döbbenten nézett rá, majd olyan vörös lett az arca, mint a mögöttelógó bársonyfüggönyök. – Ó, igen. Persze. Nagyon nincs szerencsém a kártyában, és kénytelen voltam odaadni neki a veszteségemet. Úgy terveztem, hogy minél hamarabb odaadom, de kissé türelmetlen volt. A püspökségéhez képest nem volt egy megbocsátó ember. Sőt úgy tűnt, Hargate túltett az összes halálos bűnön, gondolta Louisa, miközben a büszkeség és a fösvénység volt a két fő bűn. A legtöbb férfi nem azért lett pap, mert kaptak egy jelt vagy olyan erős volt a hitük, hanem mert ha ügyesen keverték a lapokat, kényelmes élet és pompás hatalom várt rájuk. Hargate imádta a hatalmat, és nem is titkolta. – Sajnálom – szólt Louisa. – Tudom, hogy ez nagyon nehéz. Daniel kedvesen Mrs. Leigh-Watersre mosolygott.
– Legalább tiszta a lelkiismerete. Kifizette a tartozását, és kész. – Nem teljesen. – Mrs. Leigh-Waters rátette a kezét Louisáéra, akinek a szeme megtelt könnyel. –Kedves Louisa, a bocsánatodért epekedek. Nem tudtam az egész összeget kifizetni Hargate -nek. Elfogyott az arra a hónapra kapott zsebpénzem, és nem kérhettem a férjemtől többet anélkül, hogy ne mondtam volna el neki, miért. Nem a kartam, hogy Mr. Leigh-Waters tudja. Nem szereti a szerencsejátékot. Louisa először hallotta ezt. Mr. Leigh -Waterst és a feleségét gyakran látták az Isabella partijain lévő kártyaasztaloknál. A lány biztatóan mosolygott, és hagyta, hogy Mrs. Leigh -Waters folytassa. – Hargate azzal fenyegetőzött, hogy beárul a férjemnek. Könyörögtem neki, hogy ne tegye. Megkérdeztem, mi az, amivel boldoggá tehetem addig, amíg össze nem szedem a maradék pénzt. Azt mondta… úristen, Louisa, úgy szégyellem magam. Louisa mindent értett. – Hargate kért meg rá, hogy szervezze meg, hogy kettesben maradju nk? – Igen. Jaj, drágám, úgy sajnálom. Tudtam, hogy el akar venni. Gyakran említette, hogy tökéletesfeleség lennél a számára. Ebben igaza volt, hiszen tökéletes püspöki feleség lettél volna. – Könnyek potyogtak a szeme sarkából. – Sajnos beleegyeztem. Bármibe, csak ne menjen a férjemhez. Mrs. Leigh-Waters aggodalma valós volt, csak kissé túlzásnak tűnt egy nőtől, akinek kártyatartozása volt. Mayfair szinte összes lakosának volt tartozása whistben, fáraóban, hazárdjátékban, pókerben vagy egyéb sportjátékokban, sőt abban is, hogy az utca melyik oldalán megy át a macska. A szerencsejáték nagyon is életben volt. Louisa ismert olyan férfiakat, akik földet, kedvenc lovat, inasokat, sőt házakat veszítettek el a barátaik javára. A fogadásból olykor lefaragtak egy kicsit, persze jóindulatúan. Azokon a feleségeken, ahol a férj rossz szemmel nézte a
szerencsejátékot, általában a kedves barátok segítettek. Mrs. Leigh -Waters hazudott, amikor azt mondta, hogy a férje helytelenítette a szerencsejátékot, de Louisa nem jött rá, miért tette. Daniel halkan így szólt. – Mit akart Hargate valójában Louisától? Csak beszélgetni akart vele kettesben, ennyi? Mrs. Leigh-Waters megrázta a fejét. – Azt akarta, hogy vegyem rá a házasságra, ha netán szégyenlős lett volna. Beszéljek a fejével. Vesztegessem vagy fenyegessem meg, lényeg, hogy belemenjen. Louisa szeme kikerekedett.
– És megígérte neki? – Nem tehettem mást. – Mrs. Leigh-Waters ismét könnyezett. – Kétségbeestem, kedvesem. Nem istartottam rossz ötletnek, hiszen te magad mondtad, hogy ebben a szezonban keresel magadnak egy tiszteletre méltó férjet. Hargate jó választás lett volna, sokat segített volna neked és a családodnak. – A boldogságáért cserébe – mondta Daniel. – Ha Louisa igent mondott volna Hargate-nek, énmindent megtettem volna azért, hogy lebeszéljem róla. – A fiút kirázta a hideg. – Belegondolni is szörnyű, hogy Hargate a rokonom lett volna. Karácsonykor nála ettük volna a pudingot. Na nem, köszönöm.5D1D0D3D.loiht – Nem mentem volna hozzá – szólt Louisa. – Hargate próbált győzködni, azt mondta, hogy eltekint acsalád tartozásától, ha hozzámegyek feleségül. A családom majdnem visszafizette apám összes tartozását, de ő a maradékot is ki akarta préselni belőlem. Szörnyű egy ember. Mrs. Leigh Waters még idegesebbnek tűnt. – Ó, Louisa, nem szabad… – Csúnyán beszélni a halottakról? – kérdezte Daniel, mielőtt Louisa válaszolhatott volna. – Értemén, de a halál nem változtat azon, milyen ember volt valaki életében. Hargate nem vetette meg a zsarolást, ha valamit el akart érni. Lefogadom, hogy ez volt a sikere titka. Még engem is meg akart zsarolni egyszer. Mrs. Leigh-Waters megtörölte a szemét.
– Valóban? Mivel? Úgy értem… Ó, elnézést, Mr. Mackenzie, nem akartam tolakodó lenni. Daniel megvonta a vállát. – Ifjúkori bolondság. Olyan sok volt, hogy ki kellett kérdeznem Hargate -et, mire rájöttem, melyikregondol. Végül azt mondtam neki, hogy mondja el apámnak és legyen átkozott. És megtette. Apám persze őrjöngött, de meggyóntam a bűneimet, kicsit vitatkoztunk, aztán megbocsátott, ittunk egy whiskyt, és minden rendben volt. – Daniel és az édesapja kapcsolata, dióhéjban. – Micsoda gonosz ember! – szólt Louisa dühösen. – Pénzt kért a hallgatásáért? – Igen, és hogy beszéljek Hart bácsival, hogy sürgesse meg a Lordok Házába való bejutását. Nincstöbb hely a püspökök számára. Előbb valakinek meg kell halnia ahhoz, hogy valaki bejuthasson. Hargate fel akart kerülni a várakozási lista élére. Mondtam neki, hogy Hart nem fog ebbe beleegyezni, ráadásul őt sokkal nehezebb megzsarolni, mint bárki mást. Bizony, én megpróbáltam. Még most is érzem a fülemre kapott pofont. – Daniel megdörzsölte az arcát. – Persze akkor még csak egy tízéve s tapasztalatlan voltam.
Daniel közömbös hangszíne és kudarcba fulladt fenyegetése jó hatással volt Mrs. Leigh -Watersre. Abbahagyta a sírást, és kezdett ellazulni. – Önt is megzsarolta? – kérdezte Daniel. – Sajnálom, ha igen. Mrs. Leigh-Waters bólogatott.
– Kérlek, kérlek, ne mondjátok el a férjemnek. – Nem – mondta Louisa, megszorítva a kezét. – Megértjük. Mrs. Leigh-Waters egy ideig csendben figyelte őket, majd felpattant. – Ha azt hiszitek, hogy én mérgeztem meg Hargate -et, hogy befogja a száját, akkor tévedtek. Kifizettem a tartozásomat, ahogy mondtam, és összehoztam a veled való találkát, Louisa. Tudtam, hogy a jövőben még több pénzt akar majd, de ezzel akkor akartam foglalkozni, amikor megtörténik. Louisa nem értette, miféle titok jutott Hargate tudomására, ami miatt ennyire szégyenkezett a hölgy, de nem merte megkérdezni. Eleget szenvedett már, nem akarta, hogy még amiatt is aggódjon, hogy ki tud még a titkáról. Hargate már elment, és Mrs. Leigh -Waters biztonságban volt tőle. – Ne féljen – mondta Louisa. – Nem tudom, hogy mérgezhette volna meg, ha a méreg a kannábanvolt. Honnan tudta volna, hogy melyik csészét választja? Vagy én melyiket adom neki, hiszen én adtam a kezébe. Sajnos én vagyok a legfőbb gyanúsított. Louisa elhallgatott. Azért ment oda, hogy megtudjon valamit. A beszélgetésből leszűrte, hogy Mrs. Leigh-Watersnek igenis volt indítéka Hargate megölésére, csak azt nem tudta, hogyan adhatta be a hölgy a férfinak a mérget. Ráadásul kész volt ekkora kockázatra, hogy a saját kertjében ölje meg? Egy egész vendégsereg előtt? Valaki megtette. És az a valaki Louisára akarta kenni az egészet. – Köszönöm – mondta a lány, ismét Mrs. Leigh -Waters kezét szorongatva. – Sajnálom, hogy keresztül kellett mennie mindezen. – Én pedig téged sajnállak – szólt Mrs. Leigh -Waters. – Megbocsátasz nekem? – Természetesen. Mrs. Leigh-Waters megkönnyebbülve felsóhajtott. Louisa és Daniel egymásra nézett, majd némán megegyeztek abban, hogy befejezik a beszélgetést, majd csendben elfogyasztották a maradék teájukat. Amikor Louisa és Daniel elhagyta Mrs. Leigh -Waters házát, Louisa közölte Mac kocsisával az irányt, hogy vigye el őket Londonba a Scotland Yardra. Próbálta bizalmasan kezelni Mrs. Leigh -Waters titkait, de mindenképpen el akarta mondani Fellowsnak, hogy mire jöttek rá Hargate -tel kapcsolatban. Azonnal. Bármilyen kínos volt a múlt este után a nyomozó szemébe nézni, muszáj volt elmondania neki.
Daniel egyetértett, és a hintó keletnek vette az irányt. A Scotland Yardhoz érve a földszinten lévő őrmester közölte Daniellel, hogy Fellows házon kívül van. Akárcsak Pierce őrmester és Dobbs közrendőr is, de üzenetet attól még hagyhattak. Daniel visszament a kocsihoz, és elmondta Louisának, amit megtudott. – Akkor hagyok neki üzenetet – szólt a lány szomorúan. – Ne. – Daniel megkopogtatta a hintó tetejét, és a Strandre irányította a hintót. – Majd a lakásánálmegvárjuk. Lehet, hogy beletelik egy kis időbe, ezért azt javaslom, hogy útközben együnk és igyunk. Pierce őrmester azt javasolta Fellowsnak, hogy menjenek vissza Richmondba, és vizsgálják át újra a helyszínt, de Fellows lebeszélte róla. A korábbiak alapján ez mayfairi bűncselekmény volt. A játékosokat és a válaszokat London területén kellett keresni.
Fellows azzal kezdte, hogy meglátogatta Hargate apját, Norwell grófját Norwell Berkeley Square -
i házában. Az ajtót nyitó komornyik közlése szerint azonban Norwell nem akarta látni a nyomozót. Ugyanakkor azt is mondta, hogy menjenek le a lépcsőn, és a konyhán keresztül bemehetnek. Fellows felszólította Pierce -t, hogy menjen le, nem árt megismerni a környéket és hallani a háznép pletykáját, de ő azért az ajtóban maradt. – Mondja meg a grófnak, hogy ha azt szeretné, hogy elkapjam a fia gyilkosát, méghozzá gyorsan,akkor beszélgessen el velem – közölte Fellows a komornyikkal. A férfi sértődötten pislogott, de megtette, amire kérte. Pierce tisztelgett egyet, majd elindult a konyha felé. Norwell grófja legalább fél óráig váratta Fellowst az egyik szalonban, mielőtt a k omornyik visszatért és felvezette egy könyvekkel teli szobába. A helyiség magas falain még egy emeletnyi könyv sorakozott, amelyeket egy fémlétrával lehetett elérni. Norwell teljesen úgy nézett ki, mint a halott fia, jóképű és szikár volt, habár húsz évvel idősebb. A haja szürke volt, a pocakja kissé felfújódott a sok drága ételtől és bortól, ráadásul a fekete reggeli ruhája még sápadtabbnak mutatta az arcát. Norwell tetőtől talpig végigmérte Fellowst, nyilvánvalóan nem volt kedvére, amit mondott. – Szóval maga a vén Kilmorgan zabigyereke. Fellows visszafojtva a dühét meghajolt. – Ez a megtiszteltetés ért, igen. Norwell felmordult.
– Hasonlít rá. Kilmorgan egy aljas rohadék volt, és a jelenlegi herceg sem más. Fellows higgadt maradt. Tudta jól, hiába is védené Hartot Norwell -lel szemben. Ha ő valamit a fejébe vett, akkor abból nem engedett. – Miért segít a velem való beszélgetés a gyilkos elkapásában? – kérdezte Norwell. – Az a Scrantonribanc tette, mindannyian tudjuk. Az egész család eszement. Fellows összeszorította a fogát, hogy nyugodt maradjon. – Új bizonyíték került napvilágra, amiből tudom, hogy nem Lady Louisa a tettes. – Miféle bizonyíték? Maga hazudik! Csak azért nem tartóztatta le, mert köze van a Mackenzie családhoz, akikhez olyan abszurd módon hűséges. – Nem, Lord Norwell – szólt Fellows szigorúan. – Én az igazságot keresem, akármi is történik.Azért jöttem ma ide, hogy megnézzem a fia hálószobáját. A komornyikja mondta, hogy gyakran tartózkodott a házban, amikor éppen a városban akadt dolga, hogy ne kelljen ezért saját lakással bajlódnia. Ez így van? Norwell ismét végigmérte Fellowst. – Túl magas lovon ül, nem igaz, nyomozó? Lehet, hogy egy herceg fia, de akkor is egy fattyú. – Aminek semmi köze ahhoz, hogy megnézem a fia szobáját.Norwell felsóhajtott. – Mit keres? – Majd megtudom, ha megtalálom. – Ez nevetséges. – Minden követ felforgatok – szólt Fellows határozottan. – Amilyen gyorsan csak lehet, meg akarom találni a gyilkost, ezért vizsgálok meg minden lehetőséget. Ne aggódjon, nem bántom a fia dolgait, és mindent úgy hagyok, ahogy van.
Norwell lenézően végigmérte Fellowst. Ismét felsóhajtott, ezúttal hangosabban, majd megfordult, és megnyomott egy csengőt az asztalon. A komornyik szinte azonnal ott termett, Fellows szer int biztos az ajtó mögött hallgatózott. – Kísérje fel a nyomozót Frederick régi szobájába – szólt Norwell. – Maradjon ott vele, ne hagyja,hogy valamit ellopjon.
Fellows erre nem válaszolt. Norwell gyászolt, ezért elnézte neki. Máskor már rég leütötte volna. Fellows megfordult, és egy szó nélkül követte a szobából távozó komornyikot. A férfi még egy emelettel feljebb vezette. Amikor beléptek egy nagy és sötét szobába, Fellows megkérte a komornyikot, hogy menjen le és küldje fel Pierce őrmestert. Nála jobban se nki sem tudott átkutatni egy szobát. Minden kis zugot és repedést megtalált, amit mások nem, méghozzá gyorsan és kíméletlenül. Fellows mindig is úgy vélte, hogy Pierce korábban tolvaj volt, de erre soha nem kérdezett rá. A komornyik láthatóan nem örült, de teljesítette a kérését. Lassan. A lépcsőfokok egyenként nyikorogtak, ahogy lement az emeletről. Fellows elhúzta a súlyos függönyöket, és beeresztette a napfényt a túlságosan sötét szobába. Dohos szag terjengett odabent, Norwell valószínűleg bezáratta a fia halálakor, és azóta sem engedett be senkit. A gyászoló emberek előszeretettel rejtegették a szeretteik személyes dolgait. A szobában elegáns bútorok voltak, amelyek abszolút illettek a Berkeley Square -i kastély berendezéséhez. A baldachinos ágyat brokátszövet fedte, a kandalló mellett egy kanapé, az ablaknál egy íróasztal állt, és az egyik falat egy bőrkötéses könyvekkel teli polc fedte. A földön vastag szőnyegek hevertek, és a szobából egy öltözködőhelyiség nyílt egy hatalmas tükörrel és gardróbbal. Fellows kihasználva a komornyik távollétét, gyorsan átkutatta az íróasztalt. Kihúzta a fiókokat, átnézett néhány elöl lévő levelet, sőt még fejjel lefelé is megfordította a fiókokat, hátha talál alattuk valami titkosat. Gyorsan végzett, sajnos nem talált semmi használhatót. Hargate legújabb levelezése minden bizonnyal a Piccadilly otthonában rejlett, amit Fellows el is olvasott, amikor ott járt, de akkor sem talált semmi érdekeset. Nem igazán tudta, hogy mit fog találni Hargate gyerekkori szobájában, de ez volt az egyetlen hely, amit még nem kutatott át. Amikor Fellows meghallotta Pierce lépéseit, éppen a hatalmas ágy lécei alatt keresgélt titkos tárgyak után négykézláb. Semmi. Fellows előmászott, leporolta magát, és éppen a könyveket nézegette, amikor Pierce és a komornyik betoppant a szobába. Pierce egy határozott mozdulattal rácsukta az ajtót a komornyikra. – Hozzon nekünk teát! – k iabálta az ajtón keresztül. – A nyomozónak kávét, ő nem szereti a teát. –Ezzel megfordult és körbenézett a szobában. – Talált valamit, főnök? – Eddig semmit. Szaglásszon körül maga is! Pierce munkához látott. Fellows bízott az őrmestere tudásában, és nem véletlenül. Pierce azt is érezte, mi van egy párna sarkában anélkül, hogy felnyitotta volna. Megérezte, ha egy matrac vagy dunyha titkokat rejtett. Leellenőrizte a burkolatok minden egyes centiméterét és az ablakok körüli borításokat, végigsimította a kandalló tégláit, felfordította a székeket, végigtapogatta a függönyöket, hátha valami megbújt a szövetek vagy a szegélyek között. Pierce felhajtotta a szőnyegeket, és megvizsgálta a padlódeszkákat, majd átnézte a könyveket és a kötéseiket. Mivel semmit nem talált, bement hát az öltözőbe. Fellows tovább vizsgálgatta a fiókokból kivett leveleket. Egyszer csak elhallgattak a zörejek és a dörömbölések, majd Pierce felkiáltott. – Heuréka, uram!
Fellows nem adta fel a reményt. Ez volt Hargate régi szobája, ahol Pierce valószínűleg rátalált az egyetemista régi cigarettáira vagy whiskyjére. Pierce az öltöző padlóján mászott négykézláb, ahol visszahajtotta a szőnyeget. Felemelt egy deszkát a padlóról, és kihúzott egy dobozt a gerendák alól. A doboz zárva volt, de csak egy apró és díszes lakat őrizte a titkát, valószínűleg csak a kíváncsiskodók elől. Fellows az öltözködőasztalra tette a dobozt, elővett egy tompa tűt, amit pont az ilyen alkalmakra tartogatott, és seperc alatt kinyitotta a dobozt. Vajon szivarokat talál benne, vagy szerelmes verseket, amiket a régi osztálytársaknak írt? Fellows szíve vadul vert, amikor felemelte a tetejét. Egy jegyzetfüzet volt benne. Kivette és csodálkozva nézte, milyen tiszta és puha. Mintha új lenne. – Ó – szólt Pierce. – Csodás dolgok a jegyzetfüzetek. Mindent elárulnak az emberről. Személyesgondolatok egy dobozba zárva a padló alatt. Fellows leült az öltözködőasztalhoz, és kinyitotta a jegyzetfüzetet. Ahogy várta, nem egy pontosan megírt napló volt, ahová a püspök mindent feljegyzett, hogy például kire haragudott és kit akart megölni. Rejtélyes jegyzetek sora állt benne, és Hargate volt olyan kedves, hogy dátumot is írt hozzájuk. Utoljára a kerti parti napján írt bele. – Hozza a dobozt – szólt Fellows szigorúan. – Ezt magunkkal visszük.
Tizennegyedik fejezet Lloyd Fellows lakása a Strand egyik sikátorában volt, egy tisztes házban, amely a múlt eleganciáját viselte. A főbérlő volt olyan nagylelkű, és beengedte Louisát és Danielt Fellows lakrészébe, miután Daniel elmagyarázta, kik ők, miközben elbűvölte a mosolyával és a fiatalos ártatlanságával. Kísértetiesen jól alakította az ártatlant. A lakás négy szobával rendelkezett – egy nappalival, ami étkezőként is szerepelt, egy kis irodával, benne egy rendetlen íróasztallal, egy hálószobával és egy fürdőkamrával. Dani el megoldotta Louisa problémáját, aki azt hitte, soha nem mer belépni Fellows hálószobájába. Természetesen ő is követte a fiút, nehogy valami butaságot csináljon. – Nem bánja – biztosította Daniel. – Gyakran feljövök hozzá beszélgetni. Á, itt van! – Felvett egy könyvet Fellows éjjeliszekrényéről. – Ezt még én adtam neki kölcsön régebben. Tudtam, hogy itt lesz. Louisa összevonta a szemöldökét. Abszolút kinézte Danielből, hogy úgy tesz, mintha tényleg ő adta volna kölcsön azt a könyvet, csak hogy szaglászhasson a hálószobájában. Legszívesebben azt mondta volna, hogy hagyják el a lakást és csukják be az ajtót, de csak állt a kellős közepén, és mindent magába szívott, ami Lloyd Fellowszal kapcsolatos volt. Az ágya hatalmas volt, alacsony oszlopokkal, és semmi nem volt rájuk akasztva. Az ágy szépen be volt vetve, a párna fel volt rázva és a paplan fel volt varrva az alján. Louisa azon töprengett, hogy vajon az édesanyja varrta-e a takarót. A szoba meglehetősen kicsi volt, szinte az egészet az ágy foglalta el. Fellows nemigen kedvelte a díszítőelemeket, kivéve pár bekeretezett fényképet a magas kredencen. Louisa közeleb b ment, hogy megnézze. Az egyik fényképen a férfi édesanyja szerepelt még fiatalon. Louisa találkozott már Mrs. Fellowszal a félhivatalos összejöveteleken. A fényképen sokkal vidámabb és csinosabb volt, a szemében ravasz intelligencia csillogott, akárcsak a fiáéban.
A másik fotón a nagyon fiatal Lloyd szerepelt rendőrségi egyenruhában, minden bizonnyal akkor fényképezték, amikor csatlakozott a hatósághoz. Mereven és büszkén állt, sisakját a karja alatt szorongatva.
A harmadik fénykép Louisát ábrázolta. A lány gyorsan hátranézett, de Danielt szerencsére lekötötte a talált könyv, amit talált. Louisa visszafordult a fényképhez, miközben a szíve majd’ kiugrott a helyéről. Véletlen fénykép volt, Eleanor készítette az egyik kilmorgani látogatásakor. Eleanor elősze retettel fotózott, és ő maga is hívta elő a képeket. Louisa a Kilmorgan kastély kertjében állt, a nap sütötte az arcát, körülötte rózsák tündököltek. A szépiafénykép fehérnek mutatta a rózsát, de a valóságban nagyon halvány rózsaszín volt. Louisa haja inkább barnának, mint vörösnek látszott, ruhája sötétebb zöldben díszelgett, mint valójában, de összességében a kép jól sikerült. Mivel Eleanor egész jól fényképezett, Louisa nem úgy állt ott, mint aki karót nyelt, hanem természetesen mosolygott, ahogy általában. A lánynak fogalma sem volt arról, hogy került a kép Fellows londoni hálószobájába. Lehet, hogy Eleanor adott neki egy másolatot. Vagy Daniel, aki épp azt említette, hogy járt már ott néhányszor. Louisa az ajkába harapott, és megfordult. Az ágy melletti nyitott ajtó a fürdőszobába vezetett, ahová megígérte magának, hogy nem megy be. Csakhogy az ablakból elegendő fény szűrődött be a kis helyiségbe, így egy poharat és egy borotválkozópamacsot is látott a mosdókagylón, törülközők lógtak egy akasztón, és egy nagy fürdőkád is volt mellette. Fellows igencsak tiszta ember volt, vagy a főbérlő alkalmazott egy szobalányt. Minden a helyén volt. Louisa be akart menni a fürdőbe, hogy megérintse a borotvapamacsot, egy igazán férfias tárgyat. Azon keresztül akart Lloyddal kapcsolatba kerülni, hogy érezze magán az erejét, a melegét és a súlyát. Képtelen volt kitörölni az emlékezetéből, ahogy az ajka megérintette az övét, és a nyelvén lévő ízt. Többet akart a csókoknál. Ha múlt éjjel Fellows kollégája nem toppant volna be , Louisa odaadta volna magát a nyomozónak. Letépte volna testéről a fehérneműjét, felhúzta volna a szoknyáját, és a karjaiba és a belsejébe fogadta volna. Louisa, akinek szűzen kellene férjhez mennie, simán eldobta volna az erkölcsösségét csak azért, hogy legalább egyszer Lloyddal lehessen. A társadalmi szabályok szerint azonban Louisa akkor elbúcsúzhatott volna a házasságtól, hiszen egy férfi sem a nászéjszakán akart rájönni arra, hogy a feleségét már beszennyezte valaki. Louisát ez sem érdekelte volna. Most is csak erős megbánást érzett, amiért félbeszakították őket. – A nappaliban kellene megvárnunk – szólalt meg hirtelen Louisa. Daniel felkapta a fejét. – He? – Becsukta a könyvet, és megvonta a vállát. – Ahogy akarod. Daniel kiment a nappaliba, és Louisa becsukta a csábító szoba ajtaját. Fellows sötétben sétált haza, miközben a fejében összevissza kavarogtak a gondolatok. Hargate jegyzetfüzete sok mindenre fényt derített. Fellows visszatette a dobozba a füzetet, a kulcsot pedig a rendőrségen hagyta, de Fellows jegyzetei a nyomozó zsebében égtek, arra várva, hogy átfussa őket. Talán kissé zavart volt, de pontosan tudta, ki van az utcán, ki mit csinál és hogy látta -e őket már valahol. Akiket nem látott addig, azokat megjegyezte magának, és majd később utánuk néz.
Az éjszaka polgárai mindig magára hagyták Fellowst. Noha ugyanolyan zakóban járt, mint az üzletemberek, valamiért mégis elkerülték, akik nem ismerték. Érezték, hogy bajt okoz, és nem akartak maguknak felesleges gondot.
Fellows belépett a házba, felment a halk lépcsőn, és a lakáskulcsával kinyitotta a bejárati ajtaját. Daniel nézett fel a kanapéról, ahol éppen könyvet olvasott. Nem ugrott fel, mert Louisa éppen mellette bóbiskolt, fejét Daniel vállára hajtva. Fellows megállt a mozdulat közepén, amikor éppen az egyik székre akarta dobni a kalapját. Louisa olyannyira gyönyörű volt, az arca kipirosodott, a teste ernyedten feküdt Danielén, vörös tincsei az arcára hullottak. Fellows felsóhajtott, amikor a saját vállán képzelte el a lány fejét, vagy még jobb, a párnáján, ahogy mellette fekszik az ágyban. A látomás olyannyira éles volt, hogy földbe gyökerezett tőle a lába. Azt kívánta, bárcsak igaz lenne. Daniel megérintette a lány vállát. – Louisa. Louisa összerezzent álmában, a fiú karja felé fordult, majd kinyitotta a szemét. Egy pillanatig meredten bámulta Fellowst, aztán teljesen magához tért, felült, és kisimította az arcába hullott tincseket.
Fellows becsukta maga mögött az ajtót. – Nem lehetsz itt. Daniel letette a könyvet, és felállt. – Szépen üdvözlöd a családodat, mit ne mondjak. Fellows letette a kalapját a székre, levette a kesztyűjét, és a kalap tetejére dobta őket. – Louisára céloztam. Nem láthatják meg itt nálam, amíg be nem fejeződik a nyomozás. Louisa felállt, és még mindig a hajával bajlódott. Fellows szívesen megmondta volna neki, hogy kócosan sokkal jobban néz ki – sőt legszívesebben összekócolta volna. – A szobádban vagyok, nyomozó – mondta Louisa. – Mondd meg őszintén, ha azt akarod, hogymenjek el.
Fellows ránézett, és azt kívánta, bárcsak ne tette volna. – Menj el! – Még ne – szólalt meg Daniel. – Nem véletlenül jöttünk ide, hanem, mert mondani szeretnénkvalamit. Fellows még mindig Louisát mustrálta. Aznap egy barna gyapjúszövetet viselt, rajta egy sötét narancssárga dzsekit. Az őszi színek remekül passzoltak a sápadt arcához és a vörös hajához. Fellows legszívesebben menten felfalta volna. Egy kis időbe beletelt, mire Fellows rájött, hogy Louisa hozzá beszél. – Hargate megzsarolta Mrs. Leigh-Waterst. Mondtam már, hogy engem is zsarolt a házassággal, deazt is hallottam, hogy Danielt sem kímélte. – Tudom – mondta Fellows. Louisa elhallgatott, és hirtelen megfeledkezett a haragjáról. – Tudtad? Honnan? – Nem Danielről. – Fellows az unokaöccsére nézett, aki őszintén pislogott rá. – Mrs. LeighWatersról tudtam. – Hát ez érdekes – szólt Daniel. – Hargate másokat is zsarolt?
– Nem fogom veled megvitatni az ügyet, Daniel. – Nem? – Nem. – Daniel mindent értett. Miután Fellows megfejtette Hargate könyvének primitív betűit ésszámokat behelyettesítő kódját, kiderült, hogy nagyon is aktív volt a zsarolások terén. Néhány áldozata, köztük Mrs. Leigh-Waters, azon a bizonyos kerti partin is megfordult. – A gyilkosnak nem kell tudnia, éppen hol tartok a nyomozásban – magyarázta Fellows. – Hát persze hogy nem – mondta Louisa. – Hagyjuk, hadd végezze a nyomozó a munkáját. – Igen – szólt Fellows halkan. – Kérem. – Arrébb lépett, és egy kézmozdulattal jelezte, hogy menjenek. Daniel nem mozdult. – Ha azt hiszed, hogy Mrs. Leigh- Waters a gyilkos, én nem gondolom, hogy ő tette, ha
egyáltalánszámít valamit a véleményem – közölte. – Nem hiszem, hogy lenne hozzá bátorsága. – Én sem – csatlakozott Louisa. A tekin tetében egyértelműen látszott a nőbe vetett hite. – És ott vana méreg kérdése. Hogyan került a teába vagy legalábbis a csészébe, ha Mrs. Leigh -Waters nem is volt ott, aki egyáltalán gondoskodott volna arról, hogy a megfelelő ember igya meg. – Pontosan – helyeselt Fellows halkan. Louisa szavai még mindig összezavarták, pedig a munkájára kellett volna koncentrálnia. – Szerintem ez az. Daniel és Louisa értetlenül nézett. – Tessék? – kérdezte a lány. – A válasz az egész problémára. – Ó – szólt Daniel –, szóval tudod, mi történt? – Még nem. De vannak sejtéseim. Éppen ma akartam rajtuk egyedül elgondolkozni, hogy alvásközben mérlegeljem a dolgokat. Aludnom kell. – Hiszen előző éjszaka sem aludt. Daniel csalódottan nézett maga elé, de azért bólintott. – Akkor elmegyünk. Kivéve, ha el akarod mondani nekünk, hogy mit fedeztél fel. Kifúrja az oldalunkat a kíváncsiság. – Majd küldök táviratot – felelte Fellows közömbösen, és kinyitotta az ajtót. – Köszönöm az információt. Jó éjt. – Nincs mit. – Daniel kinyújtotta a karj át. – Nénikém? Louisa nem nézett rá. – Én még maradnék egy pillanatig, Daniel. – Nem – vágta rá Fellows hirtelen. Ha Louisa a lakásában maradt volna, néhány lépésre a hálószobájától, akkor biztosan nem engedte volna el egyhamar. – Daniel – mondta Louisa. – Nem kellene – szólt Daniel. – Én vagyok a gardedám, tudod. – Igaza van – mondta Fellows Louisának. – Nem maradhatsz itt velem. – Az isten szerelmére, majd megvár az ajtó előtt, amit addig nem kell bezárnod. Ha sikítok, Danielúgyis a segítségemre siet. Beszélnem kell veled. Fellows még mindig a kilincset szorongatta. Nem hagyhatta, hogy ott maradjon, de a lány nem mozdult, csak makacsul állt. Végül Daniel döntött helyettük. Mivel sem Fellows, sem Louisa nem mozdult, Daniel felvette a kalapját és a kesztyűjét, majd a nyomozó mellett kisétált az ajtón, amitől még a szoknyája is megpördült.
– A folyosó végén várlak – mondta. – Kiabálj, ha készen vagy, Louisa. Fellows az ajtóban maradt, és nem hagyta becsukni. – Daniel, nem maradhat. – A helyedben nem ellenkeznék – szólt Daniel. – Különben morcos lesz, és nekem kell vele együttutaznom egészen Isabelláig. Tegyél meg egy szívességet, és hagyd, hogy elmondja, amit akar.
Fellows nem lelkesedett, ugyanakkor tudta, hogy Louisa nem tágít, hacsak nem kapja fel a vállára és viszi el onnan. Ha viszont hozzáér, akkor egyenesen a hálószobába viszi, annyi szent. Daniel vigyorgott, és sarkon fordult, amikor Fellows végre becsukta az ajtót. A nyomozó még hallotta, ahogy fütyül a folyosón. – Hallgatlak – szólt a lányhoz. – Aztán menj el. A férfi az ajtó mellett maradt. Ott nagyobb biztonságban volt, hiszen az egész nappali közöttük volt.
Louisa kezén barna bőrkesztyű volt. Fellows elképzelte, ahogy megfogja vele a meztelen mellkasát, és máris érezte a hideg bőrt a forró testén. A lány végighúzta a kezét a hasán, egészen a felé meredező keménységhez. – Miért van a fényképem a hálószobádban? – kérdezte Louisa. Fellows megpróbálta kiverni a fejéből a látomásait. Louisa kifejezéstelen arccal nézte, nem volt dühös, nem undorodott tőle és nem is vetette meg. Titokban tartott róla egy fotót magánál, a lány mégis nyugodt hangon beszélt hozzá. Fellowsnak fogalma sem volt, hogyan talált rá egyáltalán. – Megfojtom Daniel Mackenzie-t – felelte a férfi. – Három fénykép áll a kredencen – folytatta Louisa lassan. – Egy az édesanyádról, egy magadrólrendőrségi egyenruhában. Ez természetes. És egy rólam. Bármilyen hazugság ostobán csengne. Fellowsnak semmilyen oka nem volt arra, hogy fényképet tartson róla. – Mert ritkán látlak – válaszolta. – Azért van nálam a fényképed, hogy néha rád nézhessek.Louisa egy ideig csendben fürkészte a nyomozót, majd megkérdezte: – Eleanor adta neked a fotót? – Igen. – Te kérted tőle? – Nem – felelte Fellows –, de amikor felajánlotta, nem ellenkeztem. Louisa nyelt egy nagyot, ami látható is volt a karcsú nyakán. – Viszont nekem nincs fényképem rólad. – Nem szoktak lefényképezni. Már évek óta nem történt meg. – Eleanor szívesen készítene egyet – mondta Louisa. – Semmi kétségem. Ismét hallgattak. Ezt a színjátékot még Shakespeare is nehezen öntötte volna szavakba. A karakterei mindig csak beszéltek és beszéltek, csak úgy fojt belőlük a költészet. Ennyi szó, amikor a csend köteteket töltött meg. – Az a kép egy éve készült rólam – magyarázta Louisa. – Pont Eleanor és Hart esküvője után. – Azt hiszem, igen.
– Azóta megvan neked. – Louisa hirtelen gondolt egyet és közelebb lépett. – Azóta megvan neked,és nem is szóltál. Semmit nem mondtál. – Jó lett volna, ha szólok? – Szerintem jó lett volna – felelte a lány erőteljesebben. – De honnan is tudhatnám? Honnan tudnám, mire gondolsz? Annyit titkolózol. Fellows kilépett a ridegségből. – Nincs sok esélyem arra, hogy beszéljek veled, nem? Akárhányszor látlak, vagy egy partin vagy,ahol barátok vesznek körül és nevetgéltek. Ott vagy, ahová tartozol. A világuk része vagy azoknak, akiket te megértesz, de én nem. – Miről beszélsz? – kérdezte Louisa értetlenül. – Már te is abban a világban vagy. A Mackenziecsalád része vagy. Tárt karokkal fogadtak. – Hát persze – felelte Fellows ironikusan. – Próbálták kitörölni azt a részt, amikor nyomorbanéltem. Megható a könyörületességük. Az egyetlen, aki nem dagonyázik a bűnben, az Ian, de csak azért, mert nem érti a szó értelmét. Louisa elvörösödött. – Szerinted én is bűnben dagonyázom? – Te sajnálsz engem, Louisa, hiszen te mondtad. A lány arca még pirosabb lett. – Azt hiszed, sajnálatból csókoltalak meg? – Lehet, hogy másképp hiszed, de igen. – Szóval tényleg ezt gondolod rólam? Hogy ennyire… leereszkedő lennék? – Miért, nem vagy az? – Fellows tudta, hogy ezzel felbőszíti, de talán ha elég dühös lesz, elmegy éstávol tartja magát tőle. – Egyszer azt mondtad, úgy nézek ki, mint akinek vidámságra van szüksége. Szegény Fellows nyomozó, úgy áll az ablak előtt, mint egy kéregető, és nézi az ünnepséget, amin ő nem vehet részt. – Gyakran érezte ezt kiskorában, főleg azon a napon, amikor Hart gyerekként visszamászott a fényűző Mackenzie hintóba, és elment az apjával. Fellows ott maradt, bántalmazva és reményvesztetten, majd bevitték az egyik rendőrségre. Azon a napon döntött úgy, hogy rendőr lesz. Louisa szeme szikrázott a dühtől. – Hogy mondhatod ezt? Honnan tudnál bármit is az érzéseimről? Sosem kérdeztél felőlük! – Nem emlékszem, hogy te kérdeztél-e engem, amikor felcsaltál a létrára, vagy amikor behúztál afagyöngy alá. Louisa közelebb lépett hozzá, annyira, hogy a férfi érezte az illatát. Veszélyes volt. – Nem emlékszem, hogy te félretoltál volna – mondta. Most már dühös volt? – Édes istenem, melyik férfi tette volna? Ott voltál gyönyörűen, és meg akartál csókolni. Múlt esteátkaroltál, és lehúztál magaddal az asztalomra. Csak egy szent lökött volna félre, az biztos, de biztosíthatlak róla, hogy én nem vagyok szent. Louisa vett egy nagy levegőt, és kicsit halkabban így folytatta: – Miért akarsz feldühíteni? Szándékosan gonoszkodsz. Miért? – Azért, mert nem lehetsz itt. Mondtam már, amikor megjöttem. Nem lehetünk együtt, Louisa. Semmilyen módon. – Fellows felsóhajtott, és próbálta higgad tan folytatni. – Ha valaki
meglátja akárcsak azt, hogy beszélgetünk, a nyomozásnak vége. Elveszik tőlem az ügyet, és egy olyan nyomozó veszi át, akit nem érdekel az igazság, csak a letartóztatás és az elítélés. – De nem én vagyok az egyetlen gyanúsított. Hargate egy zsaroló volt, és sok áldozatra tett szert.Azt mondtad, van pár ötleted. – És a saját elmondásod szerint Hargate téged is megzsarolt. Még mindig van indítékod, és még mindig remek gyanúsított vagy. Amíg nem ér véget tehát a nyomozás, nem láthatjuk egymást és nem is beszélhetünk egymással. Ha kérdésem lenne még Hargate -tel kapcsolatban, akkor odaküldöm Pierce őrmestert. Megértetted? – Meg. – Ismét csend lett egy ideig. – És mi lesz, ha véget ér a nyomozás? – Nem tudom – felelte Fellows. – Még mindig…nem tudom. – De még mindig nálad van a fényképem. Hosszú másodpercekig csak bámultak egymásra. A kimondott és ki nem mondott dolgok ott lebegtek közöttük, arra várva, hogy összezúzzák őket. Fellows egyszer csak elmasírozott a lány mellett, bement a hálószobájába, felkapta a kredencen lévő fényképet, és kiviharzott a szobából. Odanyújtotta a lánynak a képet. – Vidd el. Louisa nem nyúlt érte. – Miért? A tiéd. – Vedd el. – Fellows megfogta a csuklóját, magához húzta a kesztyűs kezét, és beletette a fényképet. – Add vissza Eleanornak, tartsd meg vagy add oda Mr. Franklinnek. Nem érdekel. – Borzasztó vagy. – Igen, az vagyok. Jobb, ha tudod, és most menj el. Louisa csak nézte, nyitott szájjal és vörös ajkakkal. Fellows csak ennyit tudott tenni, hogy ne kapja fel, ne vigye a kanapéra, ne tépje le róla a ruhákat és ne tegye magáévá. Most. Legfeljebb felfüggeszti a nyomozást. És utána Louisa biztosan lógni fog. Nem, azt Fellows sosem hagyná. Akkor sem, ha távol kellene tartania magát tőle, vagy ha a lány hozzámenne egy másik férfihoz, és soha többet nem láthatná. Louisa biztonsága érdekében képes lenne mindenre. A lány élete jóval többet ért a saját boldogságánál. Louisa nem sietett engedelmeskedni. Egy ideig csak nézte a férfit, majd a mellkasához szorította a fényképet. – Elmegyek – szólt halkan. – Tudom, hogy nem venné ki jól magát, ha a nyomozás alatt viszonyunklenne. De nem maradok örökre távol. – Ha eljön az ideje, újra megvitatjuk ezt a kérdést – mondta Fellows. – Számíthatsz rá. – Louisa elfordult, és felkapta az asztalon hagyott kalapját. – Ha a fülembe jut,hogy valaki más a vádlott, akkor újra felkereslek. Nem hinném, hogy te üzennél, úgyhogy nem várom meg. – Ezzel betette a fényképet a zsebébe, felvette a kalapját, majd a tükörhöz fordulva átszúrt rajta két kalaptűt. Fellows igézve nézte, ahogy Louisa visszafordult hozzá, fején a tökéletesen álló kalappal. Utoljára még végignézett rajta, majd köszönés nélkül kiment az ajtón. Noha mást mondott, az ajtócsapódás véglegességről árulkodott.
Fellows a következő két napot a jegyzetei olvasgatásával töltötte, kikérdezte azokat, akikről úgy gondolta, hogy rájuk fér egy újabb ellenőrzés, beleértve Mrs. Leigh -Waterst és Hargate zsarolásának érdekes okát. A jegyzetfüzet szerint néhány éve volt egy kapcsolata. A kapcsolat véget ért, mesélte Mrs. Leigh-Waters könnybe lábadó szemmel. A férfi megházasodott, és Bostonba költözött az amerikai feleségével, és soha többet nem beszéltek. És a férje sosem tudta meg. Hargate azonban valahogy kiderítette, és elhatározta, hogy megzsarolja. Hargate sok mindent tudott meg az emberekről. Kihasználva a fölöttük lévő hatalmat pénzt, szívességet, rangot és püspökséget szerzett magának. Rengeteg ember akarhatta Hargate halálát, gondolta Fellows aggódva. Mégis csak egyvalaki fundálta ki, hogyan tegye a helyes teáscsészébe a mérget. Fellowsnak nem sikerült hétfőig rájönnie, hogy ki tette. Legalábbis nem volt elég bizonyítéka ahhoz, hogy meggyőzze Kenton megyei rendőrfőnököt. Fellowst utasították arra, hogy szálljon fel a Newmarketbe menő vonatra. Egy rendőrautó elvitte a King’s Cross állomásra, és egy rendőr gondoskodott arról, hogy fel is szálljon a vonatra. Kenton, aki megértette a nyomozó kétségbeesését, megígérte, hogy nem adja át az ügyet Harrison nyomozónak, amíg Fellows vissza nem ér. A verseny után azonban válaszokat kell adnia, de előtte Newmarketbe kell mennie.
Amikor Fellows Newmarketbe ért, a Mackenzie klán már ott volt, és Anglia lóőrült arisztokratái a legutóbbi pletykákon rágódtak. Gilbert Franklin megkérte Lady Louisa Scranton kezét, és az esküvői harangok minden bizonnyal meg fognak szólalni nyárközép előtt.
Tizenötödik fejezet Louisa imádta a versenyszezont, szívesen utazott Cameron Mackenzie -vel és az egész családjával Epsom Downsba, Newmarketbe, Goodwoodba és Doncasterbe. A Mackenzie családnak volt egy privát boksza, ahol az összes családtag Cameron lovainak drukkolt. Az összes Mackenzie összegyűlt a newmarketi versenyre, beleértve a herceget és a hercegnét. A gyerekek is elmentek, noha ők a kibérelt házban élvezték a dadák figyelmét. Cameron, Daniel magas és rekedtes hangú apja csak egy ideig maradt a bokszban, mert alig várta, hogy visszatérhessen a lovaihoz. Cameron egy mély vágást viselt az arcán, a korábbi boldogtalanságának jelét. Louisa látta, ahogy Cam második felesége, Ainsley lábujjhegyre állva megcsókolta a sebhelyét. Cameron szeme tele volt szelídséggel, és az Ainsley -re emelt tekintetében melegség és vad öröm ragyogott. Cameron elhagyta a bokszot, de útközben mondott valamit Danielnek. A fiú hangosan felnevetett, és abban a pillanatban pontosan ugyanúgy nézett ki, mint az apja. – Tökéletes az idő – szólt oda Gilbert Franklin Louisának. Eleanor hívta meg Gilt, hogy vegyen részt velük a versenyen. Isabella aligha volt boldog, amikor meghallotta. Izzy azóta haragudott Gilre, amióta találkoztak a Mount Street -i házban az azt követő reggelen, hogy Louisa járt Fellows lakásán. Gil egyedül akart beszélni Louisával, majd megkérte a kezét, sőt még térdre is ereszkedett előtte. Hetekkel korábban Isabella boldogan segített Louisának, hogy a bálon megtalálja a leendő férjét. Miután Gil, a tökéletes választás, közölte, hogy szeretné elvenni Louisát feleségül, Izzy folyton letorkolta. Hangosan és érthetően a tudtára adta, hogy nem adta a beleegyezését. Gil Louisa karjára tette meleg kezét, mire a lány reszketni kezdett. Akárhányszor Gil hozzáért, Louisa remegni kezdett. Bármely másik nő azt gondolhatta volna, hogy őrülten szerelmes és teljesen
elalél, ha a kedvese hozzáér. De Louisa tudta, hogy ez nem igaz. Azért reszketett, mert úgy érezte, mintha rossz vonatra szállt volna, amely a vadonba száguldott és nem tervezett megállni. Amikor Louisa meglátta Lloyd Fellows összetéveszthetetlen alakját feltűnni Cameron közelében, hirtelen valami belenyilallt a hasába. – Jól vagy, kedvesem? – kérdezte Gil aggódva. Sokkal hálásabbnak kellene lennie, ezt Louisa is tudta. Gil olyan volt, mint a tiszta víz, nyugtató és csendes. Louisának örülnie kellett volna a sok nyugtalanság után, hogy végre nyugodtan fekhetett, és csak hagynia kellett, hogy a víz végigcsörgedezzen rajta. Ugyanakkor Fellows olyan volt, mint a tűz. Lángolt. Még egy szikrája is elég lett volna ahhoz, hogy porig égesse. Louisa mindig megsérült, amikor Fellowszal volt, és már a puszta látvány a is, ahogy Cameronnal beszélt, fájdalmat okozott neki. Tűz és víz. A víz kioltja a tüzet, és megszünteti a fájdalmat. Ugyanakkor a tűz, ami elég forró, átveti magát a vízen, és folytatta a pusztítást. Elkezdődött a következő verseny, és Louisa próbálta odaterelni a figyelmét. Cameron egyik lova versenyzett, illetve olyanok, akiket ő edzett, csak más úriembereké voltak. Cameron sosem fogadott a saját állataira, de a többi Mackenzie általában lázas izgalomban volt. Cameron lovainak nem volt nagy esélyük a győzelemre, de akkor is jó szórakozás volt. Aznap Gil lement a bukmékerekhez, és minden egyes futamra fogadott.
Gil nem ült túl közel Louisához, nehogy botrányt okozzon, de a kezét mindig a közelében tartotta, és a válluk is összeért. Amikor odafordult a lányhoz és rámosolygott, olyan volt, mintha kisütött volna a nap. Louisának mámorosan boldognak kellene lennie. A lovak nekiiramodtak. A tömeg felpattant, beleértve mindenkit a Mackenzie - bokszból, és irdatlan kiabálás kezdődött. Ian volt az egyetlen, aki nem drukkolt a lónak, de azért készenlétben tartotta a kezét, hogy tapsoljon, amint a felesége is tapsol. Még mindig nem értette az ujjongás és a tapsolás értelmét, de megtanult színlelni, így senki sem szúrta ki a különcségét. Beth vigasztalta ezeken a napokon, kedves irányítása sok kellemetlen pillanaton átsegítette. Cameron lova, Éjszakai Jázmin a kancák versenyén vett részt, és könnyedén utolérte a többieket. Jázmin úgy vágtatott, mintha egész nap ezt tenné, és talán hancúrozhat egyet a levegőn, mielőtt hazamegy egy kiadós ápolásra. A többi ló mindent beleadott, hogy utolérje, de Jázmin könnyedén végigvágtatott a pályán, még jobban lehagyva a többi lovat. Természetesen első helyen végzett. A Mackenzei- boksz szinte felrobbant a zsivajtól, Daniel és Mac a korláton állva üvöltött egyre hangosabban. Ian abbahagyta a tapsolást, és inkább átölelte Betht. Számára sokkal fo ntosabb volt a felesége, mint egy versenyt nyerő ló. – Nem kételkedtem – szólt Ainsley mosolyogva. – Jázmin csodás ló. – Ő segített Jázminnak afelkészülésben, és Cameronnak az udvarlás során. – Gyönyörű győzelem. – Gil megfeledkezve az illemről, átkarolta Louisa derekát. – Egy kis semmiség a fészkünk előkészítésére. A Louisa másik oldalán álló Isabella fenyegető pillantást vetett rá. Gil feltételezte, hogy a Louisa derekán pihenő karjával volt problémája, de egy bocsánatkérő mosollyal elintézettnek vélte a dolg ot. – Nagyon szomjas vagyok – jelentette be Isabella. – Louisa, elkísérnél a teasátorba? Mac odafordult hozzá. – Ne fáradj, drágám. Dannyvel elmegyünk, és hozunk neked, amit csak szeretnél. Természetesenneked is, Louisa. Hölgyeim.
Isabella hűvös arckifejezése máris mosollyá változott. Végigsimította Mac arcát, csodálatos volt a szemében csillogó szeretet. – Nem kell, köszönöm, Mac. Ha megbocsátotok egy kis időre, szeretnék beszélni a húgommal. Fecsegni fogunk, mint a butácska nők. Mac a magasba emelte a kezét. – Távol álljon tőlem, hogy az utadba álljak. – Beth, gyere velünk – szólt Louisa sietve. Isabella biztosan leszidja ezért, de Louisa talán megússza a nagyját, ha Beth lenyugtatja. – Most inkább nem – szólt Beth legyezve magát. Nem tűnt fáradtnak, de nem is nagyo n szaladgáltsokat az elmúlt napokban. – Én jövök – szólt Ainsley. Rámosolygott a meghajló Gilre, aki átsegítette a bokszon oda, aholLouisa és Isabella várt rá. – Eleanor majd gondoskodik róla, hogy addig se unatkozzon, Mr. Franklin.
– Természetesen. – Eleanor felkelt a helyéről, és átült Gil mellé. – Úgyis van miről beszélnünkmost, hogy a család része szeretne lenni. Hart gyanakvóan mustrálta a feleségét, és Louisa is csatlakozott hozzá. Amikor Eleanor szemében megjelent az a huncut csillogás, senki sem tudhatta előre, mit fog mondani vagy tenni. Sajnos Hart minden bizonnyal sanyargatni fogja, vagy legalábbis megpróbálja. Eleanor volt az egyetlen ember, aki nem rettegett tőle és nem engedelmeskedett neki. Isabella elhívta Louisát és Ainsley -t, és mindhárman elindultak a lépcsőn a teasátor felé. Louisa soha életében nem akart több teasátrat látni, de Isabella kedvesen belékarolt, így nem volt más választása, mint követni és megtudni, mit akar tőle. A teasátor tele volt gyönyörű ruhákat és hatalmas kalapokat viselő hölgyekkel, akik vidáman üdvözölték egymást, noha egy vagy két napja találkoztak már Londonban. Jókedvűen csevegve megtöltötték a tányérjukat süteményekkel, szendvicsekkel, fánkokkal és palacsintákk al. Amint Louisa belépett Isabellával az egyik, Ainsley -vel a másik oldalán, a hölgyek megmerevedtek és elhallgattak, majd nagy szemekkel bámulták őket. Nem voltak utálatosak, de nem is üdvözölték. Louisa hallotta a sugdolózásokat, amikor Isabella az asztalokhoz kísérte. „Gilbert Franklin megkérte a kezét. Szerintetek akkor is elvenné, ha tudná, hogy megmérgezett valakit?” „A lényeg, hogy legyen óvatos, amikor megissza a reggeli teáját.” Ezt kuncogás és nevetés követte. Izzy egy szót sem szólt senkihez, és egy pillanatra sem hagyta egyedül Louisát. Vele ellentétben Ainsley odament üdvözölni a hölgyeket, integetett a barátainak, és úgy tett, mintha senki sem foglalkozna Louisával. Isabella akkor is ott maradt Louisa mellett, amikor kiszolgálták magukat étellel. Louisa kivett egy fánkot, és rátette egy virágos tányérra, és akkor jutott eszébe, hogy Mrs. Leigh -Waters partiján egy hasonló tányér volt a kezében, rajta egy tejszínes fánkkal. Éppen az édességet mustrálta, amikor Hargate elkezdett köhögni és fulladozni. Még a gondolatától is kirázta a hideg. A hölgyek úgy döntöttek, hogy nem akarják megsérteni sem Ainsley -t, sem Isabellát, a befolyásos Mackenzie feleségeket, ezért inkább bevonták őket a beszélgetésbe, amitől Louisa viszonylag egyedül maradt.
Louisa ismét azon tűnődött, miért hívta le magával Isabella. Hogy segítsen leküzdeni a teasátrakkal kapcsolatos félelmét? Vagy hogy szembeállítsa azokkal a hölgyekkel, akik folyton bámulják?
Belekortyolt a teájába, majd letette a csészéjét, felvette a fánkot, és jóízűen beleharapott. Tejszín csurgott ki a lágy tésztából, és teljesen összekente a száját. Hát persze. Louisa elővett egy zsebkendőt, és akkor vette észre, hogy Isabella nincs m ellette. Ahogy Ainsley sem. Beszippantotta őket a barátok és az ismerősök végtelen fecsegése. Louisa látta, hogy Lloyd Fellows kukucskál be a sátorba, majd amikor összetalálkozott a tekintetük, bólintott egyet, és elfordult. A csodába! Éppen most kell kémkednie utána? Amikor csupa tejszín a szája, és meredt szemmel fürkészi Isabellát. A többi hölgy is pont őt bámulta, de a tekintetük egyáltalán nem volt barátságos. Hallotta, ahogy valaki azt mondja a háta mögött: „Szégyellheti magát Mr. Franklin, amiért nála sokkal értékesebb hölgyeket hagy az indítókorlátnál.” Louisa lecsapta a tányért az asztalra, és kiviharzott a sátorból, miközben a kézfejével törölgette a száját. A hölgyek ellenséges pillantásokat villantva rá, oldalra álltak, hogy kiférjen. Louisa meglátta, hogy Fellows nyomozó az istállók felé vette az útját. Louisa elég távolságot hagyott kettőjük között, és közben úgy tett, mintha csak a lovakat akarná megnézni. Vajon a sátorban való bólintása azt jelezte, hogy kövesse? Vagy Louisa csak beképzelte az egészet? A lány mindenesetre örült, hogy megmagyarázhatja neki a Gillel kapcsolatos dolgot, hiszen nem úgy volt, ahogy Fellows vagy mindenki más gondolta. Fellows meg fogja érteni, talán, főleg, ha lesz alkalma arra, hogy beszéljen vele. Fellows a hosszú istálló túloldala felé vette az irányt. Csak néhány ember téblábolt arra, például néhány lovász kivezette a lovakat. A szemlélődők, a tulajdonosok, az edzők és a zsokék többsége a bokszokban vagy a pályán volt. Senki sem foglalkozott egy halványsárgába öltözött magányos hölggyel, ahogy a lószállító járművek és az istállók mögött sétálgatott, majd befordult a legutolsó istállóudvarba. Nem nagyon használták az udvart, csupán pár ló kukucskált ki az istállóajtók fölött kíváncsian, amikor Louisa belépett. A lány megnyugodott az istállóban érezhető békétől és hűvösségtől. Louisa imádta a lovakat. Gyerekkorában gyakran keresett menedéket az istállóban, amikor már nagyon elege volt az illemórákból, vagy amikor a ház népe nagy hűhót csapott Isabella körül. Olyankor senki sem tudta, hol van.
Louisa megleste Fellowst, aki az üres bokszok hosszú sora végén ácsorgott, és éppen az egyik ló orrát simogatta. Beszélt a lóhoz, aki élvezte a figyelmét. Louisa odasétált hozzá, a cipősarka hangosan kopogott a macskaköveken. Fellows meghallotta, megfordult és csak bámulta. Nem szólt egy szót sem, hanem megvárta, míg közelebb ért hozzá, majd bement egy nyitott, üres bokszba. Fellows tudta, hogy Louisa követni fogja. A lány behajolt a bokszba, és meglátta, ahogy a férfi a frissen szétszórt szénán áll keresztbe tett kézzel és csillogó szemmel. Tüzesen. A boksz árnyéka nyugtató volt. Akárcsak a lovak szaga, az étel orrfacsaró bűze és a bőrszerszámok erős szaga. – Látott valaki? – kérdezte Fellows. – Nem. Óvatos voltam. – Helyes. – Akkor jól gondoltam – mondta a lány. – Azt akartad, hogy kövesselek?
– Igen. Beszélnem kell veled. Franklinről. Nem mehetsz hozzá. Louisa szíve vadabbul vert a nyers hangjától, ugyanakkor kezdett dühös lenni. – Értem. Mostantól a rendőrség engedélyezi a házasságokat? – Csak a tiédet. Eljegyeztétek egymást? A hangja nyugodt volt, de haraggal teli. Louisa belenézett a mogyoróbarna szemébe, hogy lássa a benne égő tüzet. – Nem – felelte. – Az igazság az, hogy Gil megkérte a kezem. Bevallom, nem adtam nemlegesválaszt. Mielőtt megkért, beszélt az anyámmal és a kuzinommal. Micsoda régimódi úriember, nemde? Mindannyian el voltak ájulva tőle. – És te is el voltál ájulva? – kérdezte Fellows, mélyen a szemébe nézve. Louisa megdörzsölte a karját, mint aki fázik. – Nagyon kedves volt. És figyelembe véve a rólam terjengő híreket, meglehetősen bátor húzás volttőle. De őszintén szólva, és ezt egyetlen családtagom sem tudja, nem adtam még neki választ. Vagyis hivatalosan még nem vagyunk jegyesek. Fellows haragja hirtelen elszállt. – Hála az égnek. – Hallatszott, hogy megkönnyebbült. Louisa döbbenten nézett rá. – Azt hittem, annak fogsz örülni, hogy megkérték a kezem. Hiszen akkor nem beszélnének rólamannyit, nem igaz? És akkor az ügyet sem vennék el tőled. És amíg nem adok választ Gilnek, hadd higgyék az emberek, amit akarnak. – Ugyan minek örülnék? – kérdezte ismét dühösen. – Használd álcának az eljegyzést, ha akarod, demondj nemet neki! Nem házasodhatsz össze Gilbert Franklinnel. – Miért nem? Hiszen te magad mondtad, hogy mi ketten nem lehetünk egy pár. És soha nem isleszünk. Nem is akarod megpróbálni. Ezt meglehetősen fájdalmasan a tudomásomra hoztad. – Ennek semmi köze ahhoz, ami kettőnk között van. Azon egyszerű okból nem mehetsz hozzá Franklinhez, mert már van felesége. Louisa vett egy nagy levegőt, hogy ellentmondjon, de amikor felfogta, amit hallott, csak ennyi jött ki a száján: – Tessék? Fellows bólogatott. – A nem is annyira tisztességes Mr. Franklin hat évvel ezelőtt elvett egy nőt egy Róma mellettifalucskában. Négy gyermeke van tőle. Louisa nem hitt a fülének. Kinyújtotta a kezét a boksz falához, hogy megtámassza magát. De nem volt elég. Végül az egész hátával nekitámaszkodott. – Négy gyerek… ez nem lehet. Biztosan tévedsz. Biztos nem ugyanarról a Mr. Franklinről van szó. – Nem tévedek – felelte tárgyilagosan. – De… – Louisa benedvesítette az ajkát, ekkor érezte meg, hogy még maradt rajta egy kis tejszín,amit nem sikerült letörölnie. – Szent ég, miért nem mondtad korábban? Már azon gondolkoztam, hogy elfogadjam az ajánlatát. Komolyan gondolkodtam rajta, mivel te nem adtál reményt.
– Tegnap estig én sem tudtam. Megkértem Pierce őrmestert, hogy tudjon meg mindent Franklinről,főleg miután szerepelt a neve Hargate jegyzetfüzetében. Csak tegnap kaptam meg a táviratot Rómából. Az egyházi nyilvántartás másolata még utólag érkezik postán. Franklin elvette a nőt feleségül. Törvényesen. Egy farmer lányát. Egy gróf fiaként nyilvánvalóan tudta, hogy egy elfogadhatóbb feleségre van szüksége ahhoz, hogy a családja és a barátai kedvében járjon. Louisa nem mozdult a faltól, de alig bírt állva maradni. Egy része még mindig nem hitte el. A római rendőrség bizonyára téved. Fellows is téved. Biztosan tévedésről van szó. Csakhogy Louisa ismerte Lloyd Fellowst. Roppant alapos volt. Addig semmiképpen sem tenne ehhez hasonló kijelentést, amíg nem egészen biztos a dolgában. A hitetlenség elrepült, és düh vette át a helyét. Louisa ökölbe szorította a kezét. – Micsoda egy patkány! – Ellökte magát a faltól, és járkálni kezdett. – Hogy merészeli? És még én sajnáltam! Ideges járása Fellows mellé vezette, de az is lehet, hogy a férfi lépett elé. Némán állt, mint egy szikla, amibe a lány belekapaszkodhatott és lecsillapodhatott. – És Hargate megzsarolta? – kérdezte Louisa. – Jóságos ég! – A káromkodás csak úgy kiszaladt a száján, pedig azt tanították neki, hogy soha ne vegyen a szájára ilyen szavakat. – Könnyen elhiszem. Az ördög mindenkit magával visz. – Felnézett Fellowsra, aki fentről nézett le rá. – És te! – A lány felemelte az öklét, és a férfi mellkasába ütött vele. – Hagytad, hogy beléd szeressek. El hitetted velem, hogy vigyázol rám, majd egyszerűen ellöktél. És nem azért, mert féltetted a nyomozást. Csak arra fogtad, azt mondtad, hogy a nyomozás után sem lesz közöttünk semmi. Hogy merészeled? Louisa párszor megütötte, de a férfi meg sem mozdult. Amik or Louisa abbahagyta, Fellows ennyit mondott:
– Szerelemből. Közömbösen és nyugodtan beszélt, képtelen volt kimutatni az érzéseit, annyira meglepődött azon, amit mondott.
– Igen, szerelemből. Az isten szerelmére, vajon mi másért üldöznélek és dobnám oda magam neked, mint egy féleszű. Meggyőztem magam, hogy tiszteletre méltó házasságra van szükségem, csak hogy mentsem a családom jó hírét, és ne sajnáljanak az emberek. Hazudtam magamnak. A házasság ötlete csak arra volt jó, hogy ne gondoljak rád. De aztán reményt adtál. Majd azt is elvetted tőlem. Louisa ökle megint összeszorult, de Fellows elkapta csapkodó kezét. – Louisa. Hagyd abba. – Lenézett rá, és mogyoróbarna szemében volt valami, amit a lány nemértett. – Miért? – kérdezte, és megpróbált elhúzódni, de hiába. – Miért ne kiabálhatnék veled? Hiszenmegérdemled! – Louisa. – Fellows keményen megrázta. – Muszáj… abbahagynod. Louisa felnézett rá, abban a pillanatban magához tért az őrjöngésből. Fellows pár szívdobbanás erejéig még vizsgálgatta, majd közelebb húzta magához. – Muszáj abbahagynod, szerelmem – mondta. – Mert annyira szeretlek, hogy belehalok.
Tizenhatodik fejezet Fellows nem akarta elhinni, hogy kimondta a szavakat, de visszavonni sem akarta őket. Louisa meglepetten pislogott fel rá, egy cseppnyi tejszínnel a szája sarkában. Amikor belesett a teasátorba, és meglátta, ahogyan Louisa beleharap a fánkba, és a tejszín szétkenődik a száján, rögtön el kellett fordulnia, különben odarohant volna, hogy kivonszolja. Nemcsak a teasátorból, hanem Newmarketből, vissza Londonba, a lakásába, ahol egész éjjel az övé lett volna. A férfi visszafojtott egy nyögést, és őszintén remélte, hogy senki sem vette észre a merevedését, majd nehézkesen távozott. Fellows próbálta magára vonni a figyelmét, hogy addig figyelmeztesse Mr. Franklin miatt, amíg nem késő. A jegyesség ugyanolyan kötődést jelenthet, mint a házasság, főleg, ha a házassághoz vezető lépések már megkezdődtek. Még ha Louisa utálta is Fellowst az információ miatt, a férfinak eszében sem volt hagyni, hogy Mr. Franklin hazudjon neki és tönkretegye. A nyomozó rávette Louisát, hogy kövesse, nehogy meglássák őket együtt. De most, ahogy kettesben voltak a homályos és hűvös istállóban, tudta, hogy hibát követett el. Louisa túl közel volt hozzá, a szeme szikrázott, a száján tejszín csillogott. Képtelen volt ellenállni neki, nem volt hozzá ereje. Lehajolt, és lenyalta a szája szélét. A lány szemében lévő szikra lángra lobbant. Louisa átölelte Fellowst, és lehúzta magához, hogy szenvedélyesen és keményen megcsókolja. Nem mentek sehova. Fellows magához szorította, miközben beletúrt a hajába. Louisa kalapja lecsúszott és beleesett a szénába. A férfi felhúzta magához a lányt és átölelte. Louisa mohón csókolta. Kezével a hátát, a nyakát és a vállát simogatta. Nem volt egy tapasztalt csókolózó, sem csábító, sem heves, mint egy kurtizán, de Fellowst nem érdekelte. Az övé volt. Néhány lépéssel a falhoz préselte, majd felemelte és átfogta a csípőjét. A lány szoknyája felcsúszott, ahogy a lábával átfogta a férfi lábát. Fellows lehúzta a zavaró alsószoknyákat, hogy megfoghassa a forró és meztelen combját. Fellows megszakította a csókot, hogy a száját és a haját is megízlelje. – Louisa – suttogta rekedt hangon. – Légy a feleségem. A lány vett egy nagy levegőt. – Tessék? – Légy a feleségem. Szükségem van arra, hogy velem legyél. Jobban gondodat viselem majd, mintaz az átkozott Franklin. – Tudom – mondta Louisa, végigsimítva a férfi arcát. – Tudom. – Akkor mondj igent. Beleszédülök, ahogy rád nézek, mégsem tudlak elengedni. Azok a szánalmasarisztokraták csak felhasználnak és boldogtalanná tesznek. A szavamat adom, hogy én sosem tennék ilyet. – Fellows a homlokához nyomta a homlokát, és érdes hüvelykujjával végigsimította az arcát. – Kérlek, Louisa. – Igen – mondta Louisa mosolyogva. – Igen, igen. A feleséged leszek. Drága Lloyd. – Hála istennek – szólt Fellows megkönnyebbülve. – Hála istennek. A férfi letérdelt, és magával húzta Louisát is, majd a karjaiba zárta, és lefektette a puha szénára. Forró keze megfogta és lehúzta a lány bugyiját, a szoknyáját pedig a háta mögé tűrte. Fellows nem így akarta, nem egy ilyen helyen, de képtelen volt ellenállni. Nyers és vad vágy hajtotta, mint az állatokat – illett is az istállóhoz.
Louisa nem állította meg, és nem tolta el magától. Beletúrt a hajába. A szemében csillogó szenvedély visszatükrözte Fellowsét. Fellows kigombolta, és kilazította a nadrágját. Ismét odanyúlt a lány meztelen combjához, majd egyre feljebb és feljebb csúsztatta a kezét, míg az ujjai rá nem leltek a lélegzetelállító forróságra. Louisa összerándult, mire Fellows lassított egy kicsit, tudván, hogy a lány még nem érzett ehhez hasonlót. Óvatosan cirógatta a nyílását, érezte, ahogy egyre nedvesebb lett. Akarta, nagyon. A férfi hímvesszője ugyanolyan gyorsan pulzált, mint a szíve. – Nem foglak bántani – mondta Fellows. – Megígérem. A lány bólintott, szeme tele volt gyönyörrel. Fellows ujjai folytatták a táncot, és Louisa teste egyre gyorsabban lüktetett. Valamit suttogott, miközben a mosolya szélesebb és melegebb lett. Fellows becsúsztatta a kezét a csípője alá és megemelte; ezzel egy időben ráfordult, és szép lassan, lassan beléhatolt. Fellows körül megváltozott a világ. Vad izgalom és hihetetlen érzékenység kavargott benne, miközben teljesen elsüllyedt benne. A lány hátrahajtotta a fejét, és becsukta a szemét. Louisa halkan felnyögött, amikor Fellows áttört az akadályán. A férfi reszkető kézzel cirógatta és nyugatta, tudta, hogy fájdalmat okozott neki, és ezt nem akarta. – Jól vagy? – kérdezte kedvesen. – Igen, én… – Louisa hozzásimult, a teste tudta, hogy mit kell csinálnia. – Jól vagyok. Szeretlek. Fellows válasza meglehetősen összefüggéstelen volt. Mindkettőjüket őrült érzés járta át, ahogy a testük összekapcsolódott. Fellows elvesztette az időérzékét. Louisával volt, a testük összeforrt. A lány végigsimította az arcát kesztyűs kezével. A hűvös bőr éles ellentétben állt forró szenvedélyével. Erotikus volt, és örömteli. Fellows megcsókolta, ajkaik mohón keresték egymást. A férfi mozgott, és egyre nagyobb lett, ahogy a lány megnyitotta magát neki. Az a gyönyörű nő, a lágy illatával és az édes testé vel, ami az övé volt. – Louisa – mondta. – Louisa. A pokolba. Túl korán, túl korán… Elérkezett a csúcspontra. Tovább mozgott, Louisa pedig felkiáltott a gyönyörtől, kesztyűs kezével megmarkolva a férfi vállát. Fellows tovább mozgatta a csípőjét. Szüksége volt rá, az egész nőre. Nem tudta megfogalmazni a gondolatait, amelyek ott keringtek a fejében. Te vagy a gyönyörűség, amit egész életemben kerestem. A létem sötét és vad volt, tele volt küzdelemmel, míg te nem jöttél. Te vagy a fény, aki elűzi a sötétséget. Amikor veled vagyok, látom az utamat, és újra képes vagyok lélegezni. A száján mégis csak ennyit ejtett ki: – Szeretlek. Louisa mosolygott, a szeme tele volt a szenvedélyükkel. – Én is szeretlek. Drága Lloyd.És ennyi elég is volt. Mindketten háttal a falnak ültek, Louisa Fellows ölében. A lány lazának és másnak érezte magát. A világot is másnak látta, eddig soha nem látott színek bontakoztak ki előtte. Lloyd vállának dőlt, a férfi pedig átkarolta. Némán és hosszan csókolóztak a szénán, majd Fellows az ölébe emelte a lányt, és szorosan magához ölelte.
Louisa nem akart addig elmenni, amíg még világos volt. Csak ültek a széna tetején, és nem szóltak egy szót sem. Boldogok voltak. Lloyd megfogta a bal kezét, levette a kesztyűjét, és csókot lehelt a harmadik ujjára. – Adok neked egy gyűrűt. Biztos nem lesz rajta olyan gyémánt, mint amit Franklin adott volna, devalami lesz.
Louisa legszívesebben felnevetett volna. – Inkább kérek egy ólomköteléket tőled, mint egy Koh -i- Noor gyémántot Giltől. Ami t te adsz, azlegalább igaz lesz. A férfi tovább cirógatta a lány ujját. – Ha nem mondtam volna, amit mondtam Franklinről, akkor is hozzámentél volna? – Nem. – Louisa őszintén és határozottan mondta. – Kikosaraztam volna. Egykor azt hittem, hogytökéletes férj válna belőle. De a tökéletesség… Émelyítő és unalmas. Fellows felnevetett.
– Nos, én nem vagyok tökéletes. – Te jobb vagy. Te te vagy. – Louisa megszorította a karját. Most már az övé volt, és tetszett neki az érzés. – Gil hazug, csaló és manipuláló. Hargate pedig még rosszabb volt. – A lány felemelte a fejét. – Szerinted Gil ölte meg Hargate -et, hogy megtudja a titkát? Sosem bocsátom meg Gilnek, amiért ilyen csúnyán becsapott, de azt nem hiszem, hogy ölni is tudna. – Meglepődnél, hogy kik képesek ölni. – Fellows megcsókolta. – A feleségemként segítenél elkapni a gyilkost? Egyelőre nincs elég bizonyítékom, hogy letartóztatási parancsot szerezzek, ezért óvatosnak kell lennem. Nem erőltetem, hogy segíts, mert túl veszélyes az ügy. Ezt komolyan mondom. – Persze hogy segítek – felelte Louisa. – Szívesen asszisztálok, hogy bebizonyítsam, nem én tettem.Nem szerettem Hargate-et, de láttam meghalni, és senkinek nem kívánok ilyen szörnyű halált. – Mielőtt beleegyezel, hallgasd meg az ötletemet – szólt Fellows. – Eleanort akartam
megkérni,hogy segítsen, mert elég rugalmas, de Hart biztosan nem örülne neki, ha megtudná. – É n is rugalmas vagyok – szólt Louisa felülve, és megfogta a férfi kezét. – Kérlek, segíteni szeretnék. Annyi mindent tettél értem. – Köszönöm. – Zord csillogás jelent meg Fellows szemében, amint visszatért belé a nyomozó, ésvázolta Louisának a tervét. Louisa más nőként tért vissza a családi bokszba. Egy ideig az istállóban maradt, hogy rendbe hozza magát, még Lloyd segített neki kivenni a szénaszálakat a ruhájából és a hajából. A férfi nagyokat nevetett közben, és Louisa imádta a nevetését, a mély és meleg hangot, amiben nyoma sem volt szokásos kishitűségének vagy keserűségének. Louisa egyedül hagyta el az istállót, úgy tett, mintha csak a lovakat nézte volna meg. Elindult a Mackenzie- bokszba, miközben bólogatott és mosolygott azokra a hölgyekre, akik még mindig lenézően mustrálták. Ainsley és Isabella már ott volt, mindketten összevont szemöldökkel bámulták a lányt. Gil kedvesen üdvözölte. – Louisa, kedvesem, már aggódtam érted. Hová tűntél? A lány megvonta a vállát, és remélte, hogy a meleg arca és a testében rejlő újszerű lágyság nem árulja el.
– Csak beszélgettem az emberekkel. És megnéztem a lovakat. Imádom őket, hisz tudod. – Mindenesetre örülök, hogy újra itt vagy velem – mondta Gil. Meleg mosolya tele volt barátsággal, ugyanúgy, ahogy egy órával ezelőtt is, amikor Louisa otthagyta. Akkor még kellemetlenül érezte magát a túlzott figyelme miatt, most viszont szabályosan irritálta. Micsoda változást tud hozni egy óra! Gil közvetlenül mellette ült, és egyre közelebb húzódott hozzá. Ám a mozdulata birtoklónak és agresszívnak tűnt, mintha Gil tudta volna, hogyan kell viselkedni, ellenben Louisával. – Szeretnék utazni – mondta Louisa. – Messzi országokba. Te nem? Gil felvonta a szemöldökét. – De, szeretek utazni, de azért a régi jó Angliánál nincs jobb. Nem gondolod? – Ez igaz, de én nagyon élvezem, amikor Skóciába utazom. Az a vad vidék, némelyik kifejezettenrideg, mégis gyönyörű. A vidék, amit Istenen kívül senki más nem érintett. – Igen, Skócia csodás tud lenni – helyeselt Gil, miközben bizonyára az járt az eszében, honnanjutott éppen ez a téma Louisa eszébe. – Még sosem jártam külföldön. Nem volt lehetőségem igazi nagy utazásra. Talán ketten elmehetnénk, Gil. Szívesen megnézném az olasz városokat: Firenze, Velence, Róma. Elmegyünk Rómába? Gil úgy nézett rá, mint akinek elment az esze. – Gondolom, Róma egy kicsit zsúfolt. Nyáron forró. Hangos. – Tényleg? De oly sok ott a történelem és a művészet. Azt hittem, kedveled a várost. – Nos, igen, szép tud lenni – mondta Gil még mindig döbbenten. – De komolyan, azt hiszem, jobbantesszük, ha északon maradunk. Például Párizs mennyei nyáron. – Azt hiszem, én Rómát választom. Azt hallottam, hogy a külvárosok nagyon szépek. Talán bemutathatnál az ismerőseidnek. Gil értetlenül fürkészte a lányt, aztán Louisa látta rajta, hogy rájött, hogy tudja. A szemöldöke egyre lejjebb és lejjebb süllyedt, döbbenetet, aggodalmat és haragot tükrözve. – Louisa. Louisa megpaskolta a karját. – Nyugi, Gil. Nem keverlek bajba. De egy kicsit igazságtalan vagy a nővel szemben, nem? Ó, éspersze velem is, amiért hamis szándékkal akartál elvenni. Az utolsó szavaktól elállt a bokszban lévők szava. Mindenki feléjük fordult. Gilbertre hirtelen négy pár Mackenzie-tekintet szegeződött, valamint a Mackenzie feleségek szúrós pillantásai. Gil elsápadt. – Nem… az a házasság nem volt törvényes. – Én azt hallottam, hogy nagyon is törvényes vol t – vágta rá Louisa. – Biztos forrásból. Gondolom,a hölgy ragaszkodhatott hozzá, bölcs gondolat volt. Jobban tennéd, ha bevallanád a bűneidet, Gil. A szüleidnek, a barátaidnak és nekem. Ilyen nehéz Angliába hozni az igazi feleségedet? – Louisa. – Gil próbálta halkabban folytatni, de nem sikerült neki. – Semmi sem volt. Csupán ifjúoktalanság, és nagyon régen történt. Ekkor már Daniel is becsatlakozott. – Ó, azok az ifjú oktalanságok. Mindig kísértik az embert, nem igaz? Mac felnevetett.
– Te túl fiatal vagy ahhoz, hogy ifjú oktalanságok kísértsenek, Danny. – Ne legyél benne olyan biztos – mondta Ainsley. – Megdöbbennél, ha tudnád, mik kerülnek napvilágra Daniellel kapcsolatban. De most a te oktalanságaidról volt szó, Gil, ne hagyd, hogy félbeszakítsunk. Gilbert Louisára szegezte a tekintetét. – Hinned kell nekem, Louisa, nagyon fiatal voltam. Őrület volt, rövid volt és vége van. Louisa már nem volt olyan dühös, mint akkor, amikor először hallott Gil bűnös titkáról. A vad boldogság elfeledtette vele a haragját. Majdnem megsajnálta, de azért maradt benne némi düh. Gil kegyetlenül úgy döntött, hogy hazudik Louisának és az igazi feleségének, hogy mindenkit megtévesszen. Ez roppant gonosz húzás volt. – Szívesen hinnék neked, Gil – folytatta Louisa. – De négy gyerek? A négy apróság még nem is érti, miért hagytad el őket. Gil bevetette az ártatlan nézését. – A pokolba. – Egy feleség és négy gyerek, Mr. Franklin? – kérdezte Hart szigorúan. – Bizony – felelte Louisa. – Egy Rómához közeli faluba élnek. Gil körülbelül… hat éve vette elfeleségül, nem igaz, Gil? Gondolom, megijedtél, hogy apád nem hagyja annyiban, hogy egy olasz farmer lányát vetted el, ezért úgy döntöttél, hogy elveszel egy angol, nemes származású nőt, hogy boldoggá tedd. Gil megfogta a lány kezét. – Nem, Louisa. Azért kértem meg a kezed, mert szeretném, ha a feleségem lennél. Tőle el akarokválni. Vannak gondok, bevallom, mert katolikus és hallani sem akar róla, de megígérem, kiszállok valahogy. A legjobb ügyvédjeim dolgoznak rajta. Louisa próbálta kiszabadítani a kezét, de Gilbert nem eresztette. A lány megrázta a fejét, majd akkor jött rá, hogy még mindig széna szállt belőle. Daniel is észrevette, legalábbis ezt tükrözte a szemében lévő pajkos csillogás. – Nekem mindegy, hogy kilépsz-e a házasságból, vagy sem – szólt Louisa Gilhez. – A te dolgod. Csak az a baj, hogy el sem akartad mondani, nem igaz?
– Elintézem a válást – szólt Gil makacsul. – Nem erőltetlek semmire, Louisa. Nem jelentjük be azeljegyzést, ameddig nem tisztázódott minden. De kérlek, ne mondj nemet, szeretlek. Hart felállt a boksz sarkában lévő helyéről, és odaült Gil mellé. – Nem áll jól a szénád, Franklin – mondta. – Louisa éppen azt próbálja megértetni veled, hogyhagyd békén. Én továbbmegyek, és azt ajánlom, hogy hagyd itt Angliát. Menj vissza Olaszországba, és törődj a feleségeddel és a gyerekekkel. Ha szerinted nem lesznek boldogok Angliában, akkor maradj velük és telepedj le. Gil láthatóan ideges lett. – Te ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak, Kilmorgan. A te szénád még rosszabbul áll. – A szégyenfoltok nagysága számít – szólt Hart. – A titkos feleségek mindig komplikációt okoznak.Ráadásul ott vannak a gyerekek. Louisa szerint négy. Mind a tiéd? – Igen – felelte Gil.
– Akkor vedd őket a nevedre. Neveld fel őket. Légy az apjuk. A legrosszabb dolog, amit tehetsz,Franklin, ha nem veszel tudomást a fiaidról és lányaidról. Ne abban a tudatban nőjenek fel, hogy az apjuk nem kíváncsi rájuk. Akárcsak Lloydra. Ő úgy nőtt fel, hogy tudta, az apja nem kíváncsi rá. Hart tudta ezt. Louisa látta a szemében lévő lelkiismeret -furdalást, amiért az apja ezt tette. – Semmit sem tettek, amiért ezt érdemlik – helyeselt Louisa. – Louisa, kérlek. A lány felállt. Gil, aki jól ismerte az illemszabályokat, abban a pillanatban felpattant. Louisának azonban addigra teljesen elfogyott a türelme. – Nem megyek hozzád, Gil. Se most, se akkor, ha elváltál. Inkább menj el Olaszországba, és maradj is ott. Minél előbb indulj. Biztosan találsz olyan vonatot, ami mé g ma este elvisz Doverbe.
– Louisa… – Nem, Gil. Szeretném, ha elmennél. Louisa távolabb lépett, úgy tett, mint aki a hölgyekhez óhajt csatlakozni. Gil kétségbeesett arccal utánanyúlt. Louisa kitért a keze elől, megbotlott, és megint kibicsaklott ugyanaz a lába, mint a bálon. Hangosan felkiáltott, és kis híján Gilnek majdnem sikerült elkapnia, de elvétette. Egy másik kéz megfogta a karja alatt, és felemelte. Ian volt az. Lenézett rá, és a szeméből Louisa rögtön megértette, hogy mindenről tud. Honnan tudta, azzal a lány nem is akart foglalkozni. Mindig lenyűgözte, Ian mi mindenről tudott vagy éppen nem tudott. – Kibicsaklott a bokám. – Louisa lépett egyet, majd hangosan felkiáltott. Ian szorosabban fogta,Daniel pedig a másik oldalára szaladt, hogy két oldalról támogassák. – Ülj le, Louisa néni! – kérte Daniel. – Hívom Angelót. A bokaficam szakértője. Louisa grimaszolva így szólt: – Köszönöm, Danny, de azt hiszem, itt komolyabb baj van. – Igaza van – aggodalmaskodott Isabella. – Elviszünk egy orvoshoz, kedvesem. Biztosan vannakhozzáértő sebészek Newmarketben is. Ian gyorsan Danielre pillantott.
– Majd mi elvisszük. – Mi? – pislogott Daniel. – Hát persze. Gyere, nénikém, Ian és én gondoskodunk rólad! Isabella próbálta követni őket, de Ian olyan gyorsan vonszolta kifelé Louisát a bokszból, hogy lemaradt. Amikor Ian a lépcsőhöz ért, egyszerűen felkapta a lányt a karjába. Ian nem szeretett másokhoz érni, és azt sem szerette, ha hozzáérnek. Beth és a gyermekei ölelését örömmel vette, testvérei és Daniel közelségét is elviselte, de mindenki mástól ridegen elhúzódott. Louisa most egészen közel simult hozzá, és az sem zavarta, hogy a nyaka köré fonta a karj át. Ian szaporán és komoran sietett le a lépcsőn, mintha a Mackenzie család egy sérült kutyát cipelt volna. Louisa úgy érezte, Ian hasonlóképpen gondolkodik róla. Daniel előreszaladt, és rá is talált az orvosra, akit Ian keresett. A férfi szeme kikerekedett, amikor meglátta Louisát, sápadtan és sérülten, egyszerű úriemberből rögtön szakszerű orvossá változott. – Hozza be ide! – mutatott az egyik sátorra.
Éppen üres volt, asztalok sorakoztak benne, arra várva, hogy elvigyék őket. Daniel lepakolt az egyik asztalról, Ian pedig ráfektette Louisát. A lány az ajkába harapott, és próbált bátornak mutatkozni.
Sir Richard Cavanaugh egyik segítője sietett be a táskájával, majd gyorsan távozott is. Sir Richard végigtapogatta Louisa bokáját, a lány pedig feljajdult, amikor a fájó ponthoz ért. – Közelebbről is meg kell vizsgálnom, hogy nem tört -e el. Uraim, kimennének? Arra célzott, hogy a hölgy meztelen bokáját kell megvizsgálnia. Daniel és Ian nem állt olyan közeli kapcsolatban Louisával, hogy illendő lett volna látniuk. Sir Richard pedig régen tanulta a tudományát, és szigorúan ragaszkodott az illemszabályokhoz. Hű maradt a lovagiasságához. – Előbb várjuk meg Isabellát! – javasolta Daniel. Louisa legyintett. – Nem. Menjetek ki, kérlek! Minél előbb végzünk, annál hamarabb szabadulok a fájdalomtól. Nemlesz semmi baj. Ian szó nélkül Daniel vállára tette a kezét, megfordította a tétovázó fiút, azután kivezette a sátorból. Daniel kelletlenül ugyan, de engedelmeskedett. – Akkor hát, Lady Louisa… – Sir Richard az orrához tartott egy apró, zöld üvegcsét. – Szippantsonbele! Ettől ellazul, és máris jobban fogja érezni magát. Louisa gyanakvóan vizsgálgatta az üveget. – Mi van benne? – Csak nyugtató. Látja? – Sir Richard a saját orra előtt is meglötykölte az üveget. – Semmi ártalmas. Újra a lány felé nyújtotta. Louisa beleszagolt, csípős, édes szag csapta meg az orrát. Lassan visszafeküdt az asztalra, a fájdalom majdnem teljesen elmúlt, de könnyen lehetséges, hogy csak máshová húzódott. Louisa végtagjai ellazultak, és megkönnyebbülten felsóhajtott. – Ez jó érzés – mondta. – Csak egy kis éter – ma gyarázta Sir Richard. – Nem szeretnék fájdalmat okozni, mialatt megvizsgálom. Felemelte a lány lábát, kikötötte és lehúzta magas szárú cipőjét, és felnyúlt, hogy lehúzza a harisnyáját. Mindent gyorsan, határozottan, szakszerűen tett. Ide és oda forgatta a sérült lábat, megnyomkodta a bokáját, majd meleg kezével átfogta a lábszárát. – Úgy látom, szerencsére nem tört el semmije, Lady Louisa. Ez csak egy kis ficam, habár elégfájdalmas tud lenni. Bekötöm a lábát, azután adok fájdalomcsillapítót is. – Köszönöm. – A férfi igazán kedves volt. – Nagyon kedves – rebegte ki hangosan Louisa, majdsóhajtott egyet. Ezt vajon miért mondta? – Köszönöm, kedvesem – szólt Sir Richard mosolyogva, azután új fény csillant meg a szemében. –Gyönyörű a lába, Louisa. Kár, hogy senki sem láthatja. Louisa szája tátva maradt. – Tessék… Halk nyöszörgéssel elhallgatott, amikor Sir Richard újra a bokájára tette a kezét. Nem fájt, de tágra nyílt szemmel figyelte, ahogyan a férfi egészen a térdéig végigsimítja a lábát. – Nagyon szép – súgta az orvos kéjes hangon. Louisa kiabálni és rúgni próbált, de a nyugtatótól csak kuncogni tudott. Félelmetes. Lloydnak igaza volt.
–
Igen, ő az – szaladt ki Louisa száján.
– Tessék? – kérdezte Sir Richard, továbbra is a lábát simogatva, és a keze időközben már Louisaalsóneműjének szegélyéig is felcsúszott. – Ki az és mi? – Lloyd. Jól ismeri az embereket. Nagyon okos. – Biztos vagyok benne. – Nyilvánvaló volt, hogy Sir Richard nem ismeri Lloydot. Nem kötötteössze a nevet a nyomozóval, aki olyan durván kifaggatta. – Louisa, kedvesem, ön felettébb gyönyörű teremtés. – Sir Richard visszahúzta a kezét a lány szoknyája alól, de csak hogy felcsúsztassa a fűzőjén, egészen a melléig. Megmarkolta a mellét, elkezdte kigombolni a ruháját. – Hadd lazítsam meg a fűzőjét, hogy könnyebben vegye a levegőt! – Igen. – A kigombolt fűzőben tényleg könnyebben lélegzett. – Segítség! – próbált kiabálni, de csaksuttogás hagyta el a száját. – Csend legyen! – figyelmeztette Sir Richard. – Nincs sok időnk. Mindjárt jön valaki. Ettől mégizgalmasabb, nem igaz? – A férfi széthúzta a fűzőt, rátette nagy, lágy kezét a mellére… Abban a pillanatban egy hatalmas ököl vágott Sir Richard arcába. Louisa döbbenten nézte, ahogyan Sir Richard megtántorodik, és vér serken a halántékából. Igyekezett megőrizni az egyensúlyát, de egyszer csak összeesett, és eszméletlenül elterült a megsárgult füvön. Louisa csak bámulta az ütést adó öklöt, és felismerte Lloyd fekete bőrkesztyűjét. Szakértő ütés volt.
Louisa próbált a könyökére támaszkodni, de feladta, és önfeledten felnevetett. Sir Richard megpróbált felállni, de egy méretes bakan cs – Pierce őrmesteré – a mellkasán landolt. – Ugyan, uram! – szólt Pierce. – Pihenjen egy kicsit. A sátor hirtelen megtelt emberekkel. Ian Mackenzie villámokat szóró tekintettel ugyancsak az orvos mellkasára tette a lábát. Akkor már biztos volt, hogy nem megy sehová. A többi Mackenzie, beleértve Isabellát is, elfoglalta az egész sátrat. Szerencsére Gilbertet senki sem látta. Fellows levette és Louisára terítette a kabátját. A lány rámosolygott, és megérintette a férfi erős karját. – Jól csináltam? – kérdezte. – Sajnálom, nem tudtam, hogy nyugtatót akar majd beadni. Nem tudtamsegítségért kiabálni. – Nagyon jól csináltad. Köszönöm. – Lloyd lehajolva csókot nyomott a feje búbjára. Senki semlepődött meg, főleg nem Ian, a ravasz ördög. Isabella mérgesen méregette Fellowst. – Azt akarja mondani, nyomozó úr, hogy csaliként használta a húgomat? Daniel felnevetett.
– Nagyon jól csinálta. Egyáltalán nem gyanakodtam, amíg Ian el nem árulta. – Ian tudott róla? – kérdezte Mac, aki védelmezően állt Louisa é s Isabella mellett. – Nekem miért nem említette senki? Egyébként még mindig nem értem az egészet. – Olyan szövetségesre volt szükségem, aki képes tartani a száját – magyarázta Fellows. – És akifigyel Louisára. Ian volt a tökéletes választás. Köszönöm, Ian. Ian bólintott. Louisa egyszer azt hallotta Isabellától, hogy Ian haragudott Lloydra, főleg, amikor megtudta, hogy Beth révén akart közel kerülni Ianhez és Harthoz. Ian most elégedett és elismerő pillantást vetett a nyomozóra. Kicsit erősebben ránehezedett Sir Richardon pihenő bakancsára, amitől a férfi fel is jajdult.
Fellows odalépett az orvoshoz, elvette Pierce őrmester kezéből bilincset, és rácsatolta a férfi csuklójára. – Sir Richard Cavanaugh, letartóztatom Frederick Lane, Hargate püspökének meggyilkolásáért. Elviszem egy bíróhoz, aki majd megvizsgálja, hogy esetleg más ügyhöz is van -e valamiféle köze. – Mi a bizonyítéka? – kérdezte Sir Richard gúnyosan. – Nincs egy sem. – Ó, dehogynem, több is. – Fellows megpaskolta Sir Richard orvosi táskáját. – Minden itt vanbenne. A rendelőjében és az otthonában, és persze Hargate jegyzeteiben. Gondoskodni fogok róla, hogy az összes női páciens, akiket éveken át molesztált, és akik féltek és szégyellték magukat, hogy panaszt tegyenek, mind ott legyenek a tárgyaláson. Ez persze nem teszi meg nem történtté a dolgokat, de legalább valami elégtételt nyújt. Egy önhöz hasonló férfinak talán sikerülne kibújnia az illetlen viselkedés, sőt szexuális zaklatás vádja alól, de én gondoskodom róla, hogy gyilkosságért elítéljék. Lloyd halk an, de határozottan beszélt. Sir Richard rettentően dühös volt, de nem tudott mit tenni. Felállni sem bírt. Louisa, aki még mindig a nyugtató hatása alatt volt, felemelte a fejét és elhúzta a száját. – Maga undorító! – szólt érthetően, azután visszafeküdt az asztalra. – Jaj, nekem! – Lloyd kezéértnyúlt, és megszorította. – Azt hiszem, alszom egyet. Lloyd megcsókolta a homlokát, szúrós bajszával megcsiklandozva a bőrét. – Itt leszek, ha felébredsz. Valóban ott volt.
Tizenhetedik fejezet – Mindent el kell nekünk magyaráznod, kedves Lloyd – szólt Eleanor az ebédlőasztalnál ülve. Igazi Mackenzie családi vacsorát tartottak Kilmorgan hercegének kastélyában, a Grosvenor Square-i házban, pár nappal hazatérésük után Newmarketből. Az eseményre hivatalos volt az összes Mackenzie, valamint Fellows, Daniel, Louisa és Fellows édesanyja is. A vacsora nem volt teljesen szabályszerű, mindenki ott foglalhatott helyet, ahol csak akart. Az egyetlen hivatalos rész az volt, hogy Hart és Eleanor ült a két asztalfőn. Ian Beth mellett foglalt helyet, Daniel a mostohaapja és a mostohaanyja között, Mrs. Fellows Louisa mellett, és rettentően élvezte a vendégség minden egyes pillanatát. Teljesen elégedett volt Lloyd menyasszonyával, így hát egyfolytában mosolygott Louisára. – Tudtam, hogy jó ízlése van – mondta. – Te vagy a legédesebb teremtés, akit ismerek, Louisa,ugye tudod?
Amikor Eleanor felhozta a kényes témát, mindenki elhallgatott az asztal körül. A Louisa másik oldalán ülő Fellows nyugodtan letette a villáját a tányérra. – Louisa kalaptűje adta a megfejtést – mondta. Mindenki arra várt, hogy folytassa. Amikor nem tette, Daniel így szólt: – Ezt meg hogy értsük? Mondd már el, Fellows bácsi! Mi nem vagyunk annyira okosak, hogymagunktól rájöjjünk. Fellows nem mosolygott, de Louisa látta rajta, hogy tetszik neki, hogy húzhatja a többieket. A férfi belekortyolt a borába, elismerően Danielre bólintott, majd folytatta. – Amikor megláttam, hogy Louisa kalaptűt tűz a kalapjába, rájöttem mindenre. Ha valaki méregbemárt egy tűt, lehet, az áldozat nem hal meg rögtön, főleg akkor nem, ha csak kisebb dózist
kap. Vagy ha méreg helyett nyugtató kerül a tűre, az áldozat csak rosszul lesz, vagy elveszíti az eszméletét. Ha Sir Richard Cavanaugh beszélt utoljára a püspökkel, mielőtt az bement a teasátorba, esetleg megpaskolta a hátát vagy kezet fogott vele, akkor titokban meg is szúrhatta. Mivel Cavanaugh orvos, biztosan volt nála tű. Hargate a teasátorban lett rosszul. Louisa elszaladt az orvosért. Cavanaugh bement a sátorba, és a földön találta az áldozatát. Egyetlen tűszúrásnyi cián végzett vele, de az is lehetséges, hogy Cavanaugh egyenesen Hargate szájába öntötte a mérget, miközben megvizsgálta. Az orvosi táskájában volt ciánsav, egy kis üvegcsében a gyógyszerek és a nyugtatók mellett. Talán úgy tett, mint aki újra akarja éleszteni, és meglengette a mérget az orra alatt. A cián belégzése ugyanúgy halálos lehet, mintha szájon át kerül a szervezetbe. – De a teáscsészében volt a méreg, nem? – kérdezte Ainsley csodálkozva. – Abban a csészében,amit Louisa adott oda a püspöknek. Fellows megrázta a fejét. – Cavanaugh látta, hogy a csésze összetörve hever a földön. Akkor könnyedén ráönthetett egy kismérget a cserépdarabkákra. Meg akart minket leckéztetni, a fárasztó rendőröket, hogy cián végzett vele, majd arra utalt, hogy Hargate maga vette be a mérget. A biztonság kedvéért volt egy gyanúsítottja is, Lady Louisa, akinek az apja korábban becsapta a püspököt. Hargate pénzt követelt a Scranton családtól, és talán Sir Richardnak is elmondta a tervét, miszerint ha Louisa hozzámegy feleségül, eltekint a tartozásuktól. Az is lehet, hogy Hargate valaki másnak is elfecsegte a dolgot, Cavanaugh pedig a pletykát hallotta. Előfordulhatott, hogy Hargate megzsarolta az orvost, amiért benyugtatózta és zaklatta a nőket. A teáscsészében talált méreg Louisára utalt. Ha Hargate é ppen mással beszélgetett volna, akkor Cavanaugh valahogy rájuk kente volna az ügyet. Ez az előnye annak, ha egy nagy összejövetelen ölnek meg valakit, túl sok a gyanúsított. – Ez borzasztó! – dühöngött Isabella. – Különösen Louisa számára. Ha nem sikerül meggyőznömMrs. Leigh-Waterst, hogy táviratozzon önnek, akkor a richmondi rendőrség már régen letartóztatta volna. – Remélem, valaki mindenképpen értesített volna, ha Isabella nem küld táviratot – mondta Lloyd,szigorúan végignézve az asztal körül ülőkön. – Ez csak természetes – szólt Daniel. – Te vagy a legjobb nyomozó az őrsön. – Louisa fontos számomra. – Fellows végigsimította a lány kezét. – Nagyon fontos. – Ezért forgattál fel mindent, hogy segíts neki – mosolygott Daniel. – Értjük, miért. – Júliusi esküvő lesz – szólalt meg Isabella ábrándozva. – Nem marad sok idő az előkészületekre,de Louisának lesz a legszebb ruhája és legcsodálatosabb ünnepsége. Rengeteg díszítéssel. St. George, Hanover Square? – Nem – felelte Louisa. – Már megbeszéltük. Csendes családi ünnepséget szeretnénk. Nem akarjuk,hogy egész London minket bámuljon egy divatos templomban. Vagy Berkshire -ben, vagy Kilmorganban szeretnénk összeházasodni. Csakis a család előtt, Isabella. – Louisa szigorú pillantást vetett a nővérére, majd a hercegnőhöz fordult. – Eleanor… Mindkét hölgy ártatlanul pislogott.
– Bízhatsz bennünk – biztosította Isabella. – Úgy fogjuk csinálni, ahogy akarjátok. A világ megsárgulhat az irigységtől, amiért nem vehettek részt a grandiózus ceremónián! Louisa felsóhajtott. – A csendes ceremónián, Izzy. – Igen, igen, először is hallottam.
Mac odaintett Louisának az asztal fölött. – Ne aggódj! Majd én visszafogom, ha túlságosan elszalad vele a ló. – Nem fog, Mac Mackenzie – háborodott fel Isabella. – Rendben, drágám, én kicsi angol feleségem. Isabella elvörösödött és elhallgatott, de Louisa tudta, hogy nem árt odafigyelnie a nővérére. Isabella imádta a hatalmas eseményeket. – Nincs kastélyom, ahová vihetnélek – mondta Fellows Louisának. – Egy szerény lakásra van pénzem, de nem a legfelkapottabb kerületben. És tengernyi inas sem lesi majd az óhajod, legfeljebb egy vagy kettő. Egészen biztos, hogy nem gondolod meg magad? Louisa a férfi erős vállára hajtotta a fejét. – Ezek mind gyakorlati dolgok. Mindent szépen megoldunk. Roppant gyakorlatias vagyok. Mrs. Fellows legyintett.
– Ne aggódj, drágám! Van egy csomó portörlő rongyom, amit kölcsönadhatok. Azt is szívesenmegmutatom, hogyan kell tisztítani egy tűzhelyet. – Anya! – kiáltott fel Fellows félig komolyan, félig viccesen. – Csak tréfálok – nevetett Mrs. Fellows. – De a porrongyok azért jó szolgálatot tehetnek. Lloyd láthatóan nem volt meggyőzve, de Louisának feltett szándékában állt megmutatni neki, hogy minden rendben lesz. Fényűző pompában nőtt fel, ugyanakkor azt is tudta, milyen üres tud lenni a fényűzés. Az apja becstelenül használta a pénzét és a hatalmát, kihasználta a barátai bizalmát. Louisa tudta már, milyen pénz nélkül élni, hiszen egyedül maradtak édesanyjával az özvegyi házban. Louisa megtanulta, hogy az embert nem a pénz és nem is a rang teszi tisztességessé, hanem a személyisége és a cselekedetei. Lloyd pedig minden ízében tiszteletre méltó embernek számított. Ian volt az egyetlen, aki nem fecsegett vacsora közben. Meghallgatta Lloyd magyarázatát Cavanaugh bűntettével kapcsolatban, majd némán folytatta az evést. Most éppen átkarolta Betht, és megcsókolta a haját. – Mit gondolsz, Ian? – kérdezte Louisa. – Lloyd és én remek páros leszünk, nemde? Ian nem válaszolt azonnal. A vendégek elhallgattak, várták Ian bölcsességét, de miután egy ideig nem jött válasz, újra elkezdtek beszélgetni. A család már megtanulta, hogy nem érdemes türelmetlennek lenni vele. Végül Ian Louisához fordult. Tekintete tele volt melegséggel és bölcsességgel. – Tudom, hogy szeret téged. – Tudom, hogy Iannek igaza van – szólt Fellows csendesen. Louisa erre nem tudott válaszolni. Lehúzta magához Lloydot, és megcsókolta. A szíve is benne volt a csókjában. Nem érdekelte, ki látja, ahogyan Lloydot sem. Átkarolta a lányt, és már -már egészen szenvedélyessé vált a csókjuk. Daniel ujjongott, a hölgyek pedig tapsoltak. Louisa nevetve hátrébb húzódott. Mrs. Fellows megtörölgette az arcát a szalvétájával. – Odanézzenek! – mondta. – Megríkatod öreg édesanyádat. Lloyd nem mosolygott. A szeme telis- tele volt szerelemmel és forrósággal, amikor ismét lehajolt, hogy megcsókolja a lányt. Lángolt szívében a tűz, de most már igazi melegséget árasztott.
Epilógus 1885. június A Kilmorgan északi végében fekvő erdők mélyek, elszigeteltek és csendesek. A skót szoknyát viselő két férfi hosszú utat tett meg, Hart ment elöl, mögötte a féltestvére baktatott. Fellows elismerte, hogy a szoknya remek viselet az erdőben való kóborláshoz. A vastag csizma és zokni megvédte a lábát a sűrű aljnövényzettől, a gyapjúból készült szoknya pedig melegen tartotta, miközben Harttal átvágtak a hűvös, ködös erdőn. Az esküvőjük Louisával mintha homályos ködbe veszett volna, mindig más -más emlékkép villant fel előtte a ceremóniáról. Fellows a kilmorgani kápolnában állt, előtte a pap, Hart az oldalán, a násznagy szerepében. Aimee Mackenzie virágszirmokat dobált a padsorok között, Isabella Mackenzie mögötte lépkedett. Utánuk következett Louisa Ian karján… ám onnantól semmi másra nem emlékezett. Fellows biztos volt benne, hogy elmondta a fogadalmát, felhúzta a gyűrűt Louisa ujjára, és mindent helyesen csinált. A továbbiakból csupán annyira emlékezett, hogy Louisa gyönyörű elefántcsontszínű szaténruhát viselt, és boldogan mosolygott a fátyol leple mögött. Tűzvörös hajában sárga rózsák illatoztak. Amint házastársakká nyilvánították őket, Fellows felemelte a fátylat, magához ölelte menyasszonyát, és megcsókolta. Azután még egyszer megcsókolta. Egy ízlelés nem volt elég Louisából. Fellows számára csakis Louisa létezett, amint a kápolna ablakán beszűrődő napfényben állt. A lány melege, érintése és szerelme. A hosszú csók közben a család egyszer csak elkezdett tapsolni, azután nevetni, végül Hart megkopogtatta Fellows vállát, megjegyezve, hogy ezt talán inkább otthon folytassák. Lloyd nem emlékezett, hogyan vészelte át a fogadást. Még világos volt, a júniusi napsütés éjszaka is kitartott, amikor végre bevihette Louisát a hálószobába, távol a családtól. Az éjszaka örökre bevésődött az emlékezetébe. Amint együtt feküdtek Louisával a takaró alatt, Lloyd benne, emlékezett a lány gyengéd ölelésére, csókjaira és halk, nőies nyögéseire, amikor elért a csúcsra. Lloyd hosszasan simogatta és szerette, majd amikor már mindketten kimerültek, együtt aludtak el. Amint a nap felkelt, nagyon korán, Louisa csókkal ébresztette újdonsült férjét. Álmosan pislogott rá, Lloyd pedig ráfeküdt, és ismét szerelmeskedtek. Mindez három napja történt. Az idő nagy részét a hálószobában töltötték. Amikor végre előbújtak, Daniel megjegyezte, kész csoda, hogy egyáltalán tudnak még járni. Ma reggel Hart magával vitte Lloydot egy erdei kiruccanásra. Az okát nem magyarázta el, de Fellows, a nagy detektív rájött, hogy a kirándulás igencsak fontos Hart számára. Egy óra masírozás után Hart hirtelen megtorpant. Egy kis tisztáson álltak, vastag fatörzsek tornyosultak mellettük, melyek örökzöld lombjai egészen az égig nyúltak . – Itt történt – szólalt meg Hart. – Itt halt meg az apánk. Hart egy éve elmondta Fellowsnak apjuk halálának igaz történetét, miután feleségül vette Eleanort. Nem a széles körben mesélt változatot adta elő, hogy a herceg lezuhant a lóról és kitörte a nyakát , nem is azt, miszerint véletlenül agyonlőtte magát. Hart bevallotta Fellowsnak az igazat. Az egészet. Mindaddig csupán Hart tudott róla, és csakis Eleanornak mondta el.
– Apám gyűlöletben élte az életét – mondta Hart. – És megpróbálta ránk ragasztani azt a gyűlöletet.Engem azért nem állhatott, mert én voltam az örököse, és tudta, hogy egy napon elfoglalom a helyét. A fivéreimet azért gyűlölte, mert anyám szerette őket, és mert én jobban gondoskodtam róluk, mint ő valaha. Téged pedig azért gyűlölt, mert arra emlékeztetted, hogy nem tudott úgy uralkodni magán és a világon, mint ahogyan szerette volna. – Örülök, hogy mi nem folytatjuk a gyűlölködést – szólt Fellows. Hart körbenézett a tisztáson, feszültsége lassan enyhülni kezdett. – Talán a gyűlölet erősebbé tett minket. – Nem hiszem – rázta meg Fellows a fejét. – Inkább szétválasztott minket, és legyengített. A szeretet sokkal jobb.
Hart elmosolyodott, és hirtelen úgy festett, mint ifjúkorában – jóképű, vakmerő, arrogáns fiatalember, aki biztosra veszi, hogy az egész világot képes irányítani. – Louisa tanított meg rá? – Igen – felelte Fellows szégyenkezés nélkül. – Ahogyan Eleanor téged. – Egy ideig némán tanulmányozta Hartot. – Megtartottam, tudtad? Még mindig megvan. Hart megdöbbent a váratlan témaváltáson. – Mit tartottál meg? – Az érmét, amit tízéves koromban adtál. Te is körülbelül annyi lehettél.Hart összevonta a szemöldökét. – Nem emlékszem… – A herceg hintója megállt High Holbornban, éppen Lincoln’s Inn felé tartott. Történt egy kis forgalmi fennakadás, amit én magam okoztam. A herceg leszállt, hogy megnézze, mi baj. Elhatároztam, hogy bemutatkozom, és közlöm, hogy a fia vagyok. Azt gondoltam, először talán meglepődik, végül azonban felvesz a hintójába, és hazavisz magával. Ehelyett megütött. Egyértelműen örültél, amikor megláttad, hogy visszaütöttem, és a kezembe nyomtad az érmét. Hart arca felderült. – Már emlékszem! Az a fiú te voltál? – Olyan mocskos voltam, nem is vetted volna észre a hasonlóságot. Ráadásul az arcomat véreszúzódások borították. – Jó ég! Bárcsak tudtam volna! – mosolygott Hart komoran Fellowsra. – És igen, örültem, hogymegütötted. Az apám minden este megvert, ezért jó volt látni, hogy végre ő is megkapta a magáét. Saját elmondása szerint azért vert, hogy embert faragjon belőlem. Nos, sikerült. – Igen. Mindketten végignéztek újra a tisztáson, ahol egy sokak életét megkeserítő ember kilehelte a lelkét. – Már biztosan aggódnak, hogy hol lehetünk – szólalt meg Fellows kis idő múltán. Eleanor és Louisa, feleségük és egyben szeretőjük. – Igen, biztosan – helyeselt Hart. – Ha utánunk kell jönniük, akkor megnézhetjük magunkat – mondta Fellows. – Igaz. Azután persze rögtön valami badarságot ötlenek ki, például piknikezni akarnak. – A hölgyek szeretik a pikniket. Főleg egy nyolc kilométeres túra után. – Azt hiszem, megszelídültünk – vélte Hart. – A skót harcosok elpuhultak. Fellows megvonta a vállát. – Nekem időnként jólesik egy kis puhaság.
