Mary Martin Texasi angyal
A PÁRATLAN SZÉPSÉG Dúl az Észak-Dél háború.Callie Angel nővér – nem törődve az egyenruha színével – minden rászorulón segít.Az Unió félvér kapitánya,Rafe Santino,mégsem akarja rábízni sebesült barátja gondozását.Callie ametiszt szemében kigyúl a felháborodás tüze,de Rafe ördögi mosolya és férfias vonzereje hamarosan gyöngéd érzelmeket ébreszt benne. A FORRÓ VÉRŰ SAS Rafe Santino – más néven Éjjeli Sas – két világhoz tartozik.Bár vagyonos apja kitaníttatta a Harwardon,Rafeben komancs szív dobog.Küldetést teljesít:segít népének megmenteni pusztuló kultúrájukat,és meg akarja büntetni gyermeke és felesége gyilkosát.Nem vesztegetheti az idején holmi csípős nyelvű asszonyokra!De úgy tűnik,nem menekülhet a forró vágy elöl,mely a vörös hajú angyal felé űzi.
Éjjeli Sas Callie-t a hátára fektette és amikor közel hajolt hozzá, hogy fejét a nyakába temesse, Callie megpillantotta szemében a forró, vad vágyat. A férfi kezei egyre lejjebb vándoroltak, kerestek és találtak. Tenyere a lány lágy domborulataihoz ért, Callie pedig megemelte a csípőjét. - Olyan gyönyörű vagy - suttogta Éjjeli Sas. - Engedd, hogy megnyugtassalak! Callie rémülten döbbent rá, mennyire élvezi, ahogy az érzéki szavak és a képzett kezek lángra lobbantják testét, de ezt sohasem ismerte volna be a férfi előtt. - Megmondtam, hogy csak akkor érek hozzád, ha nem utasítod el a simogatásomat. Ha azt akarod, hogy abbahagyjam, úgy lesz - mondta. De Callie képtelen volt tiltakozni.
INDIÁN ROMANTIKA A sorozatban eddig megjelent:
Cassie Edwards: Vad boldogság Mary Martín: Texasi angyal Előkészületben: Kathleen ONeal Gear: Homok a szélben MARY MARTIN Hajjá Fiai Eredeti cím: Wild Texas Angel Copyright 1992 by Mary Martin Ali rights reserved! A fedélen Bera Károly festménye Fordította: Végh Péter Hungarian edition and translation 1993 by Hajjá Fiai Kiadó ISSN 1217-2995 ISBN 963 7603 92 Felelős kiadó: Hajjá Attila ügyvezető igazgató Szedte és tördelte a Hajjá Fiai Nyomtatta és kötötte az Alföldi Nyomda Rt. Felelős vezető: György Géza vezérigazgató A nyomdai megrendelés törzsszáma: 8889.66-14 Készült Debrecenben, az Úr 1993. évében
Sok szeretettel ajánlom ezt a könyvet: fivéremnek - III. John F. ONeillnek - és feleségének Pattynek - gyermekük születése alkalmából, továbbá legdrágább nagynénémnek és nagybátyámnak - Connie és Thomas Coadnak. Önzetlen és töretlen segítségükért köszönettel tartozom a következőknek: fiamnak - James Martinnak - és Kevin LaFatának kösz, srácok, hogy segítettetek legyőzni a komputeriszonyomat. Fiamnak - Thomas Martinnak -, aki életben tartja a családi tüzet, és megkönnyíti az életemet. Anyámnak, legnagyobb rajongómnak és támogatómnak. Barátaimnak: Donna Juliannák, aki velem tart tűzön-vízen át Anna Eberhardt, a humorodat sosem tudom megunni Joan Buckmannak, az értem való önzetlen fáradozásáért. És persze Kék Szemeknek. Imádlak benneteket.
Végy egy vakmerő hősnőt, adj hozzá egy csipetnyi ellenállhatatlanul vonzó férfihőst, és máris kész a rendkívül szórakoztató olvasmány. Mary Martin olyan írónő, akire érdemes odafigyelni. Romantic Times
A sas éjszakája Texas, 1861 Meztelenül és fönségesen állt a holdfényben. Széles vállait és dús haját bronzszínű ragyogással vonta be a kanyon fölött ragyogó hold fénye. A magas sziklán állva a harcos a vérszínű folyón túlra tekintett, mely távoli otthona alatt kanyargott. Nézte a földet, melyen a komancsok uralkodtak. A szikla felszíne sima volt lábai alatt, de az oldalán zöld moha nőtt a sziklarepedésekben tenyésző cédrusok közt. A szikla kimagaslott a többi közül, és piramis alakú körvonala úgy ragyogott a holdfényben, akár egy oltár a tűz sugaraiban. Csak azok merészkedtek keresztül rajta a komancsok engedélye nélkül, akik jól ismerték, vagy akik nem voltak tisztában a veszéllyel. -A la cola del mundo... A világ legvége - mondta áhítatosan, mert úgy találta, a hajdani spanyol felfedezők pontosan festették le a kanyont és a Lando Estacadót - a hatalmas fennsíkot, mely a kanyont körülvette. Éjjeli Sas arcát beragyogta a holdsugár, megcsillant fényes fülbevalóján, és keresztülszűrődött lobogó haján. Kifejező szemét feltűnő karikák vették körül, magas arccsontját és állát fekete festék díszítette. Az volt, aminek látszott: veszélyes és halálos, méltó ellenfele az errefelé kóborló vadállatoknak. De nem azért jött a szent kanyonba, hogy puhát keressen, hogy harcoljon. Egy látomásért jött, mely majd megsegíti küldetésében, egy látomásért, mely segít neki békét szerezni, és tudta, hogy ma éjjel megadatik neki ez a látomás. A kinyilatkoztatás közben majd hangokat fog hallani és jeleket fog látni nagyon erősen hitt ebben a ceremóniában. Babonái évszázados hagyományokban gyökereztek, bár abban nem volt bizonyos, hogy az ember valóban képes-e előidézni csodákat. De a komancsok mindig így cselekedtek, ez pedig bizalmat és belső erőt kölcsönzött neki. Nagy szüksége lesz erre az erőre az előtte álló út során. Türelmesen várakozott és nézelődött. Hamarosan megkapta az első jelet. Megpróbált mozdulatlan maradni, és szinte transzba esve figyelte, amint egy sárga fejű sas lassan beúszik a látótérbe, alig húszlábnyira a feje fölött, s éleset rikoltott. A farkast és a sast rokonának érezte, mint ahogyan ma éjjel minden élőlényt ezen a vidéken, de mégis szomorú volt, mert tudta, hogy véget ér egy korszak, ami semmihez sem fogható, és örökre elvész. Néha el sem tudta képzelni, hogy az emberek valaha is meg tudják változtatni a világot a háborúikkal. De komancs énje másként gondolkodott, mert mindig voltak háborúskodó emberek, akik halálukig is harcoltak, hogy megvédelmezzék családjukat és a földjüket. A feladat most hirtelen mérhetetlenül nehéznek tűnt, mert bár most itt állt, messze a civilizációtól, érezte bőrén, hogy a szélirány megváltozik, és tudta, hogy az út, mely előtte áll, kanyargós és végeláthatatlan. Gerincén hirtelen végigfutott a felismerés borzongása. Mi lesz, ha nem sikerül békét szereznie? Lehet, hogy népének hangját csak a szelek őrzik meg? Eltűnhet egy egész civilizáció a kapzsiság miatt? Ezt nem engedhette. Kétségbeesetten kereste a választ. A belé rögződött rituálé szerint előbb kelet felé fordult, majd délre, nyugatra, végül északra. - Én, Éjjeli Sas, ide szólítom a szeleket, és kérem a szellemeket, jöjjenek elő és csatlakozzanak hozzám. Négyszer ismételte meg az imát. Hangja bezengte a kanyont. - A fehér szemeknek meg kellene hallaniuk népünk panaszát. Nincs senki, aki meghallgatna, aki törődne velünk, és most először úgy érzem, bátorságunk is halványul. Eme harcos áldásotokat kéri, mielőtt nekivág bizonytalan útjának. Népemért teszem meg ezt a nehéz utat. Szellemek, hallgassátok meg könyörgésem, adjatok erőt és bölcsességet!
De miközben kimondta ezeket a szavakat, maga is kételkedett benne, hogy vajon lesz-e elég ereje meghozni a kívánt áldozatot. Nem volt könnyű ez a feladat, ő pedig egymaga állt szemben rengeteg ellenségével. Vajon lesz-e elég bátorsága? Elég erős a hite? Élete kettétört. Saját szemével Sátta elhurcolni szeretteit. Ez megkeserítette és elbizonytalanította. Úgy érezte, soha nem lesz már az, aki volt. Mialatt ezen töprengett, a kétség és zavarodottság csatát vívott igazságérzetével. Hangja remegni kezdett. Lehunyta szemét, és megpróbálta elcsitítani a lelkében dúló érzelemvihart. Ekkor hirtelen úgy érezte, valami félelmetes és pusztító erő keríti hatalmába. Fejét hátraszegte - hosszú haja meztelen vállaira omlott és hatalmasat kiáltott. Fivére, a farkas, valahol a fennsíkon - hallva őt, és látva szenvedését - viszonozta a gyászos üvöltést. A harcos ezt az istenek válaszának tekintette. Arcát az ég felé fordítva Hold Anyát szólította, és a mindig jelen lévő szellemeket, akik az effajta sötét helyeken lakoztak, és eddig is vezették bizonytalan útjai során. Az éles sziklák és kanyargós kanyonok elszürkültek, a szeszélyes szél pedig - mely úgy süvített keresztül a kanyonon, mint valami gonosz szellem, mely elveszett lelkek után kutat - csatlakozott szellemidéző kiáltásához. A gúnyos szellő - mintha csak el akarná vonni a figyelmét - körültáncolta magas, karcsú alakját, belekapott ébenfekete hajába - melyet most nem díszítettek tarka tollak, sem szalag, csak három aranyszínű sastoll - és úgy lobogtatta, mint egy harci zászlót. A harcos végül megtalálta a keresett hírnököt. Vállai elernyedtek, és hagyta, hogy rátelepedjen a csoda, mely ezen a telihold beragyogta éjszakán született. Fejét még mindig hátraszegve belekezdett dalába, hogy visszaszerezze a hitét. - Ó, nagy szellem, hallgasd meg könyörgésem, és ha letekintesz a komancsokra, védelmezd őket, óvd meg őket ellenségeiktől, hogy tovább élhessenek, békében és boldogan. - Küldd el hozzájuk fivéreimet, a sast és a farkast, hogy őrködjenek népem felett, engem pedig vezessenek bölcsességben utamon. - Segíts... szellem... halld meg a könyörgésem. Ezután elpanaszolta bánatát. Amikor befejezte, csöndben várakozott, és megpróbált nem gondolni arra, mi lesz, ha nem jön meg a látomás. Ekkor - mintegy válaszként imáira - az éjszakai égbolt sötétedni kezdett, az éjjeli teremtmények harmonikus zaja pedig elcsöndesedett. A kanyonra természet ellenes nyugalom telepedett, és a harcos tudta: imája nem volt hiábavaló. A karmazsinárnyalatú fényes komancs hold bíbor- és aranyszínnel vonta be a földet és a folyókat a csillagok gyémántként ragyogtak az ég bársonyfekete hátterében. Éjfél körül járhatott az idő. A hold pályájának tetőpontjára ért, a szél pedig kíváncsian keresztülkémlelt a fák koronáin, hogy lássa a tűz körül ugráló harcos kísérteties alakját. Kíváncsi, vad szemek kémleltek ki vackaikból, és révületbe esve figyelték a furcsa látványt. A harcos egy körben táncolt, ritmikus kiáltásai belehasítottak az éjszakába. A sastol lat kezében tartotta, és szívéhez szorította. Szokás szerint most is térdnadrágot viselt, mely csípőjének egyik oldalán volt összegombolva, mellkasát pedig egy fényes medvekarmokból készült nyaklánc ékesítette, melyet egy hatalmas grizlimedvétől szerzett, amit még tizenhat éves korában terített le. Vállán bőrtarisznya lógott, melyben füveket, gyógynövényeket, egy saskarmot és néhány kvarckristályt tartott. Ez mind szent talizmán volt. Bokája körül fényes vidrabőr szalagot viselt, melyről apró csengők lógtak, és mindig megszólaltak, amikor megmozdult. Miközben táncolt, mindvégig céljára gondolt. Hosszú ideig nem fáradt bele könyörtelen táncába. Úgy tűnt, elméje és egész teste erőt merít a dalból. Érezte, hogy izmai megfeszülnek és energiával telítődnek. Amikor fáradni kezdett, és úgy érezte, elérkezett az idő, csendben újra kiállt a szirtre. Kizárólag ösztönére hagyatkozva előszólította a legkülönlegesebb puhát a kanyonból.
Lassan kinyitotta ökölbe zárt kezét, melyben megcsillant a kristály, amit még az öreg sámántól kapott első látomását követően. A követ egy lendületes mozdulattal áthajította a sziklák felett, és hangosan imádkozott. - Küldjenek áldást az istenek erre a komancsra. Adjanak jelet, hogy tudjam: megválthatom népemet... mondják meg, mi az, amit tennem kell, és adjanak erőt! - Hangja türelmetlen volt. Figyelte, amint a kővek alázuhannak az égből, mintha csillagok záporoznának, melyeket elnyel a kanyon. Tudta, hogy ez a különös erőforrás biztonságos, és izgatottan várta, mit mutatnak neki a szellemek. A távolba tekintett, ahol a sok száz kúp alakú szikla halvány árnyékot vetett a Palo Duro kanyonra. Itt húzódott meg a nermemuhk faluja, az igazi embereké, ahogyan magukat már évszázadok óta nevezték. Büszke volt, hogy ő is közéjük tartozik. Az esti tűz parazsának fénye úgy vibrált, mint megannyi szentjánosbogár a fák közt, Az évek múltával a komancsok száma fogyatkozott. A fehér ember és a betegség, melyet magával hozott, lassan kipusztította a népet. Valaha ez az ő birodalmuk volt. De a fehér betolakodók egyre gyakrabban sértették meg a komancsok földjének határait, és megkezdődött az anyaföldért folytatott küzdelem. A harcos tudta, hogy a fehér ember nyugat felé kacsintgat látta az útvonalaikat és a komancsok földjén felállított településeiket. Mi lesz a komancsokkal, ha majd eltűnnek a bölények és a nyílt föld? Ébenfekete szemében vad tűz lobogott, ha arra gondolt, hogy a népet megfosztják egyetlen életformájától. De még reménykedett benne, hogy a fehérek sosem győzhetik le a komancsokat, bár tisztán látta, milyen kemény csatákat kell még megvívniuk, és mennyi életet kell feláldozniuk mindkét oldalon. Éjjeli Sas még ott állt egy darabig. Várta a látomást, de az nem jelent meg. Reményvesztettnek és levertnek érezte magát. Lehajtotta fejét és sóhajtott. A szellemek tudták, hogy nem hisz magában, ezért nem tártak fel semmit előtte. Suvante! Vége volt. - Hát valóban olyan kevés a hited, hogy ilyen könynyen feladod? - Éjjeli Sas megesküdött volna rá, hogy kiáltást hallott. Döbbenten megfordult és körülnézett. Senkit sem látott, de tudta, hogy hallott valamit. - Most kétségek gyötörnek, de ezek elmúlnak, ha őszintén hiszel magadban - mondta a hívatlan hírnök. - Amit keresel, az karnyújtásnyira van, de akarnod kell hallani a szavakat, és akarnod kell változtatni az életeden. Éjjeli Sas érezte, hogy szíve hevesen ver. Ekkor már tudta, kinek a hangját hallotta. A saját magáét. Azt a belső hangot, mely élete során minden válságon átvezette, azt a hangot, amelyre már oly régen nem hallgatott. Itt volt az ideje, hogy újra szembenézzen a jövővel. A sziklán állva most döbbent rá először, hogy maga az, aki a változás ellen harcol, mert nem akarja elfelejteni a múltat és a keserű emlékeket. Szeretett volna segíteni népén, de a szükséges áldozatot nem akarta meghozni. Pedig tudta, hogy nem tehet másként muszáj volt így cselekednie. Ismét várt, de ez alkalommal eltökélte magát. Szemei előtt képek, arcok, emléktöredékek vonultak el. Látta leperegni egész múltját. Aztán minden eltűnt, mint a köd pirkadat után. Végül nem maradt semmi, csak a sötétség és a szörnyű üresség. Aztán hirtelen megpillantott egy képet a jövőből. Egy magas, karcsú, fehér szépség alakját látta maga előtt, látta fényes, vörösesbarna haját és ibolyaszínű szemeit, melyek annyira gyönyörűek és igézőek voltak, hogy Éjjeli Sas beleremegett. Érezte, hogy ez a nő egy napon elfoglalja mellette méltó helyét. A harcos megdöbbent. Mérges volt. Nem erre számított. Lehet, hogy rossz imát mondott. Nem akarta tovább látni a lányt, ezért mély hangon felkiáltott. Nincs rád szükségem! Én nem akarok senkihez tartozni!... Menj el... hagyj engem! Próbált újabb látomást keresni, de minduntalan ugyanazt a képet látta. Aztán az éj csendjében dermesztő hangot hallott.
Remélte, hogy csak a szél az, de a hang nem halkult, és ő nem tudta elűzni. Szeme könnybe lábadt, bár dühödten küzdött ez ellen a megaláztatás ellen. Nem sírhatott. A harcosok nem hullatnak könnyeket. De tekintete küzdelme ellenére elhomályosult. Megtörten suttogni kezdett. - Kérlek... ne űzz velem ilyen tréfát... De a hang újra felharsant, és szívébe markolt! Egy nő sírása volt az. Könnyeinek láttán a harcos majdnem térdre esett, mert tudta, ki az, és miért sír. Mennyire gyűlölt visszaemlékezni arra az egy évvel ezelőtti napra, amikor az egész világ összeomlott körülötte! - Hajnalcsillag... mit akarsz tőlem? - Felemelte fejét, és megpillantotta indián feleségét, kislányukkal. Pontosan olyanok voltak, mint azon a végzetes napon, amikor Éjjeli Sas a többi vadásszal együtt kilovagolt a faluból. Nagyon keserű emlék volt ez. Olyan, mellyel nem szívesen nézett szembe, ezért eltemette magában. De ez alkalommal rákényszerítette magát, hogy minden fájó részletet pontosan felidézzen. Hajnalcsillag olyan szép volt. Fiatal, nádszálvékony, szemében pedig mindig ott csillogott a szerelem fénye. És kislánya ártatlanul és gyanútlanul aludta álmát az anyja hátához erősített bölcsőben. Nem érdemeltek ilyen erőszakos halált. Izmos teste megvonaglott, amikor felidézte brutális és értelmetlen meggyilkolásukat, és elárasztotta a fájdalom, mely olyan mélyen lelkébe égett. Akkora erővel szorította ökölbe kezét, hogy karjának izmai megremegtek, a seb pedig, melyeket a rituális gyásztánc közben ejtett magán, megcsillant mahagóni bőrén. Ez volt az egyetlen hiba tökéletes testén, de őt nem érdekelte sőt, büszkén viselte a sebet mint kiirtott családja emlékét. Sosem fogja elfelejteni, ahogy meggyilkolták őket, mint ahogyan azt sem, hogy ő nem volt ott, és nem védte meg őket. De ami a leginkább kísértette, az kislánya - Drága Virág - sikolya volt, melyet halála előtt hallatott. És hiába kiáltott, senki sem volt a faluban, aki időben odaért volna, hogy megmentse. Drága Virágot letépték anyja hátáról, és - valószínűleg azért, hogy elhallgattassák - beledobták a fürdőmedencébe, ahol megfulladt. Hajnalcsillag - akit alaposan elvertek - a homokos partra rogyott, és már nem volt ereje, hogy kislánya segítségére siessen. Milyen iszonyú lehetett mindez! Aztán szép és törékeny feleségét megerőszakolták és megfojtották. Ez a kép minden álmában kísértette Éjjeli Sast. Ennél borzalmasabb módon nem is halhatott volna meg szeretett felesége. A komancsok úgy hitték, a halál pillanatában az ember lelke a szájon át távozik, és elúszik arra a földre, mely a lenyugvó nap mögött terül el. De Hajnalcsillagot megfojtották, ezért lelke nem szabadulhatott ki a testéből, így sosem talált békességet. Arra volt kárhoztatva, hogy az idők végezetéig a sötétségben bolyongjon. Éjjeli Sas megesküdött, hogy családja támadójának ugyanez lesz a sorsa, amint rátalál. És rá fog találni. A férfi azt hitte, elmenekült, mielőtt bárki ráismert volna, de Hajnalcsillagnak sikerült megvágni a késével, és ezzel megbélyegezte a gyilkost. A véres kést a holtteste mellett találták meg. A gyilkos vörös nyomot hagyott maga után a homokban, de a legjobb nyomkeresők sem tudtak rátalálni. Nyomtalanul eltűnt. Éjjeli Sast elfogta a bűntudat és a gyűlölet. Mivel kedvese életének utolsó pillanatait egy őrült karmai közt töltötte, az indián úgy rendezte, hogy egyedül készítse föl a tetemeket a temetésre. Azt akarta, hogy csak az ő kezének szerető érintésére emlékezzenek. Karjaiba vette Hajnalcsillagot, majd puha jávorszarvasbőrbe öltöztette, és hermelinprémet tekert köré. Aztán gondosan kifestette arcát cinóbervörös festékkel, szemére pedig vörös agyagot tapasztott. A rituálét megismételte Drága Virággal is, majd utoljára bekötötte bölcsőjébe. Hajnalcsillag karjaiba
fektette, és feltette őket felesége lovának hátára. Aztán ő is felült a lóra, és magához ölelte Hajnalcsillag testét. A temetést az egész falu végignézte. Az emberek zokogtak és jajgattak, még az ég is sírt. A sötét felhők megnyíltak, és az Éjjeli Sas arcára záporozó esőcseppek összekeveredtek könnyeivel. A fájdalom, melyről mindenki azt mondta: idővel elhalványul majd, frissen élt benne, és eddig a pillanatig maga sem értette, hogyan tudott megbirkózni vele. A testi fájdalom nem riasztotta el. Erős volt, és már kiállta a legkínzóbb gyötrelmeket is. De ez a bánat meghaladta teherbírását. Hogy legyen ereje túlélni a következő órát, a következő napot, Éjjeli Sas arra a gyötrelemre gondolt, amit majd a gyilkosnak el kell viselnie, mielőtt meghal. A komancsok kitűnően értették a módját, hogyan kell egy embert oly lassan és gyötrelmesen megölni, hogy az üvöltsön a megváltó halálért. Éjjeli Sas tudta, hogy a férfi nem rejtőzködhet örökké, és egy napon rátalál. Lehet, hogy az út hosszú lesz, és gyötrelmes, de meg fogja találni. A szörnyű emlékek végül elhalványultak. Éjjeli Sas énekelt még egy ideig. Újabb látomást keresett, de nem látott mást, csak a lánghajú, ibolyaszemű herbit Látta életének útját, és ez az asszony valahogyan részese lesz ennek az útnak. Tudta, hogy Hajnalcsillag siratja, amit elveszítettek, és amit soha többé nem találnak meg. Amint a hajnal első sugarai felragyogtak, Éjjeli Sas felsóhajtott. - Ne sírj, gyönyörű Hajnalcsillagom... odaadnám az életemet, hogy cseréljek veled, mert a szerelem nem ér véget a halállal, és még ha más is lép mellém, a szívem sosem lesz az övé, mert az csak a tiéd lehet. Aztán még hozzátett egy kérést. - Ó, hatalmas és nagylelkű szellem, kérlek, halld meg eme komancs hangját! Engedd, hogy Hajnalcsillag kövesse gyermekét az örök béke földjére! Ha ezt megteszed, én ma éjjel megesküszöm, hogy összeszedem összetört életem darabjait, és végigjárom az utat, melyet nekem választottál. Nem várt azonnali választ, de néhány pillanat múlva megesküdött volna rá, hogy halk nevetést hall. Szíve megkönnyebbült, mert sírást már nem hallott. Aztán egy gyönyörű, ezüstszínű sas ejtette ámulatba. Soha nem látott még ehhez foghatót. A sas a szeme előtt emelkedett fel, majd kecsesen szárnyalva eltűnt a fehér fellegek között. Ltf - Drágám? - kérdezte suttogva. Éjjeli Sas, aki a jövőt mindig sötéten látta, most majdnem elmosolyodott feketére festett maszkja alatt. - Légy szabad, és élj békében! - suttogta sietve, majd elfordult, és hosszú ideje most érezte először, hogy nem szomorú. Első fejezet Mcirdi Gras, New Orleans A ólomüveg előtt csipkefüggöny lobogott, és a félig nyitott ablakon beáramló meleg, csábító illatú párás ellő egy férfi és egy nő csillogó testét lengte körül. Lustán múlatták együtt az éjfél utáni órákat, és nem lörődtek a hajnal szürke fénysugaraival, melyek beszűrődtek a fényűző kastély szellős hálószobájába, és harmatcseppekként sűrűsödtek össze a pár összefonódott végtagjain. Csak egymással törődtek, csodálták a finom metszésű vonalakat, a szoborszépségű izmokat, és élvezték a kezek játékának gyönyörét. A fényes padlón egy összegyűrt fehér kosztüm, bőrsizmák és egy egyenruha szétszórt darabjai feküdtek a ágy mellett. A szemérmetlenül csupasz mellű szőke nő fejét oldalra fordította, s mohó tekintetét végigjártatta a férfin. Haján szatén fejdíszt viselte, melyet fiitterek és ékkövek díszítettek. Végül is ez volt Mardi Gras. - Az egyenruha nem tesz igazságot helyetted, cherie sóhajtott Lily LaFleur, s tekintete bátran követte fürge ujjait, melyek a dagadó izmokat simogatták. - Szép férfi vagy... talán egyesek számára túlságosan is férfias, de nem Lily számára. - Ekkor hirtelen a férfi fölé halolt, és nedves ajkát a szájára tapasztva szinte kétségbeesetten itta magába a másikat. Pontosan ő volt az, akit akart, akire szüksége volt sohasem tudott betelni vele,
A férfi elmosolyodott. Lily nem sajnálta tőle sem a bókokat, sem csáberejét, és ő mindkettőt szívesen fogadta. De amikor a nő harapdálni kezdte, ujjaival megragadta szőke haját, és gyengéden elhúzta magától a fejét. - Türelem, szerelmem, még fiatal az idő, nem kell elsietni a gyönyör pillanatait - mondta halkan és hízelgőén. - Oui,,. a türelem... számomra nagyon nehéz, ha a karjaidban tartasz - felelte a nő álmodozva, elgyengülve a vágyakozástól. - Csitt. Csak feküdj nyugodtan, és én megmutatom, mennyire gyümölcsöző a türelem - mondta a férfi, majd magához húzta a nő fejét, és ajkaik találkoztak. Hosszan nyújtotta a csőkot, hogy tovább élvezze Lily ízét. Mindig is úgy gondolta, semmi sem elégítheti ki jobban, mint egy olyan nő illata és érintése, aki saját sötét vágyainak csapdájába esett. Kezei megmozdultak, és mielőtt a nő még észbe kapott volna, megragadta derekát, fölemelte, majd csókokkal borította el hasának és combjainak sima húsát. Lily megvonaglott a férfi gyöngéd támadása alatt. Úgy érezte, felemésztik az ajkai, és elvesztette az önuralmát. Lily csak ritkán vetkőzött ki magából, de vele mindig így történt. A hatására olyan dolgokat is kimondott és megtett, amelyek egyébként saját magát is megdöbbentették volna, de vele bármit megtett. A férfi tökéletes szerető volt, és találékony is. - Most... kérlek... annyira kellesz - lihegte Lily, s ujjai a férfi vállára kulcsolódtak. Az maga alá vonta és lejjebb csúszott, hogy befészkelje magát a nő sima, feszes combjai közé, melyek oly mohón követelték. Aztán ajkai gyöngéden szétfeszítették a nedves fürtöket. Lily szája kissé kinyílt, mintha nagy levegőt akarna venni, de csak halkan sóhajtott. - Igen... ó, igen... ott csókolj. - Érzéki sóhaját és a tetőn kopogó eső hangját hatalmas mennydörgés nyomta el. Lily megvonaglott a halvány krémszínű összegyűrt lepedőn, s elárasztotta a gyönyör, melyet a férfi szája váltott ki. Ő volt az egyetlen ember, aki mellett igazán nőnek érezhette magát. Igaz, hogy mindenki azt mondta, a férfi csúnyán fogja végezni - mert vagy egy feldühödött férj öli meg, vagy egy féltékeny ringyó -, de Lily LaFleur érezte, hogy senki mással nem tudná beérni. Bár be kellett ismernie, hogy a férfi jelentősen megváltozott, mióta megszökött a Sumter táborból vagy ahogyan a Konföderáció foglyai találóan elnevezték: a haláltáborból, a hat és fél hektáron elterülő fegyenctelepről, melyet a Georgia állambeli Andersonville-ben építettek fel sietősen. Lily a szóbeszédekből tudta, hogy a férfi iszonyú napokat élhetett át azon a helyen, bár ezekről az élményekről senkivel sem beszélt, még vele sem. Mindenki tudta, hogy a tábor zsúfolt, rosszul felszerelt, és a nem megfelelő koszt, valamint a szegényes higiénia miatt a betegségek sok áldozatot követelnek. Lily el sem merte képzelni, mennyi megpróbáltatáson mehetett keresztül a férfi, és mennyi szörnyűséget láthatott. Rafe már nem nevetett annyit, mint régen, és bár mindig is rejtélyes ember volt, mostanában sokszor komorodott el hosszabb időre, és Lily ilyenkor sosem tudta, mit várjon tőle. De a nehéz időszakok ellenére is ragaszkodott hozzá, mert tudta, hogy a férfi nélkül elemésztette volna a bánat a férje után, aki a Hampton Road-i ütközetben esett el. Amikor Rafe-fel volt, és a férfi ilyen gyengéden bánt vele, úgy érezte, bármit meg tudna bocsátani neki. Régebben úgy gondolta, Rafe képes lenne örökre elhagyni őt, de ma már nem félt ettől. Visszaemlékezett arra, amikor a város szélén, a Dumond-birtokon rendezett Mardi Gras-bál után visszatért magányos kastélyába. Igaz, hogy jő volt találkozni a régi barátokkal, de a parti tagadhatatlanul unalmasabb volt, mint az elmúlt években, és a jókedvbe is vegyűlt némi erőltetettség, ez pedig soha nem fordult elő
Mardi Craskor a háború előtt. De ma már az ilyesmi teljesen természetes volt. Úgy tűnt, mindenki nagyon élvezi a délutánt, melyet az esti jelmezbál követett, majd a vacsora. De Lilynek és kreol szomszédainak lehetősége nyílt, hogy találkozzanak, és egy rövid időre megfeledkezzenek arról, milyen sokat áldoztak a háborúért, és hogy városuk ennek ellenére a Konföderáció fennhatósága alatt maradt. A 62-es megszállás óta a Comus-i Mystic Crewe arra biztatta a kreolokat, hogy egyedül ünnepeljék a szezont, bár a betolakodóknak jő okuk volt az ünneplésre, és lelkesen így is tettek. A déliek tiltakozása ellenére ebben az évben is legalább száz báli rendezvényt tartottak, a St. Charles Színház pedig ígért egy pompás bemutatót. Lesz majd zsivaj és nevetés, a Jackson teret pedig ellepik a jenkik. De kevés lesz köztük, aki valóban ide tartozik. Rengeteg dolog megváltozott a régi szép idők óta, gondolta Lily, és Rafe volt az egyetlen, aki szebbé tette az életét. Ami a legfontosabb, hogy segített neki felejteni. Lily csak azért ment el a bálba, hogy ne érezze magát egyedül az üres házban. Kísérője egy kiváló déli úriember volt, aki minden kívánságát teljesítette. Lily mégis Rafe ölelésére vágyott, a fülébe súgott édes szavakra, melyekre oly nagy szüksége volt. Ő volt az egyetlen férfi, aki el tudta űzni a rossz kedvét. Rafe már hetek óta nem kereste fel. Lily csak remélhette, hogy nem egy másik nő van a dologban, de tudta, hogy ebben nem lehet biztos, hiszen bármelyik nő szívesen megosztotta volna az ágyát a férfival. Lily kimerültségére hivatkozva korán otthagyta a bált. jóval éjfél előtt ért haza. Kísérőjétől egy csókkal búcsúzott, majd megköszönte neki a szép estét. Amikor elfordította a kulcsot a zárban, és belépett a hallba, úgy érezte, ráomlanak a falak. Az ég hatalmasat dörrent, és szél süvített keresztül a ház felé magasodó ősi tölgyek terebélyes koronáján. Lily felsietett a széles lépcsőn, belépett sötét szobájába, és kizárta onnan a világot. - Az Isten verjen meg, Rafe - morogta magában. Miért nem vagy velem ma éjjel, amikor a leginkább szükségem van rád? A szobában sötét volt, de valaki - bizonyára hűséges házvezetőnője, Delcey - tüzet gyújtott a kőkandallőban. Az ágy melletti rózsafa asztalon egy kristálylámpa állt. Aranyszínű fénye táncot járt a rozsaszín falakon. Lily a nagy tükör előtt állva ledobta köntösét, és levette merész kivágásű, egyrészes kosztümjét, melyet a gallérnál és a csuklóknál prémszegély díszített. Rafe-et még mindig nem tudta kiverni a fejéből... Maga előtt látta a tekintetét, ahogy belép a szobába, és ahogyan a puszta jelenlétével magára vonja a figyelmet. De leginkább az járt a fejében, mit érzett akkor, amikor kettesben voltak. Lily saját magát nézte a tükörben, és el kellett ismernie, hogy a ruhája valóban merész. Elképzelte, milyen büszke lenne a ruha tervezője - Madame Rue -, ha megtudná, mekkora felfordulást okozott az alkotása. Még Julienne McClure fátyolvékony Salome-kosztümje - melyben szinte meztelennek tűnt - is elhalványult mellette, tűnődött Lily. A déli szépség higgadtan mérte fel bájait a tükör előtt állva, miközben kezével végigsimította testét. Nem férhetett kétség hozzá, hogy bámulatos a külseje. Eszébe jutott, mekkora kavarodást okozott aznap, amikor beviharzott a bálterembe, és hirtelen minden férfi feléje fordult. Aztán a termet betöltötte a mérges ménkirálynők zúgása. A nők megbotránkozva sugdostak egymás fülébe. - Botrányos! Micsoda vakmerőség! - Tudtam, hogy ez a nő... de azt sosem hittem volna, hogy eddig merészkedik... - Henry?... Henry! Húzd vissza a nyelved a szádba, mert még rá talál lépni valaki - hallotta Lily a mellette álló megtermett matróna szavait.
Ha pillantással lehetne ölni, tudta, hogy azon nyomban vége lenne. - Miau... miau - dorombolt Lily játékosan a tükörképének. Nem zavarta a nők rossz nyelve. Egy lánynak mindent meg kell tennie, hogy életben maradjon, és hogy a lehető legkevesebbet szenvedjen az ilyen nehéz időkben. És Lily mindenkinél jobban tudta, hogyan kovácsolhat tőkét szédítő pillantásaiból. Hosszú körmű kezével a hajába túrt, és könnyedén kitörölte agyából a társaságot. Miután kigombolta a ruhája elején sorakozó apró gombokat, hanyagul félredobta a kosztümöt, de mielőtt levette volna a szaténmaszkot és a csuklyát, habozott. Mon Dieu! Hirtelen úgy érezte, nincs egyedül. Gyorsan megfordult, és egy férfi halvány körvonalait vette észre, aki a tűz mellett üldögélt. Lily hirtelen tudatára ébredt, hogy semmi mást nem visel, csak egy fehér prémcsuklyát és a fehér szaténmaszkot. Érezte a férfi átható tekintetét. A tűz fényében valami megcsillant köldökében az alabástrom bőr hátterében: egy körte alakú gyémánt. A háborút megelőző években Lily büszkén viselt gyémántokat az egész testén, tetőtől talpig. De a déliek gazdagsága már letűnt, és az embertől a saját szomszédja is elrabolta volna az utolsó pennyjét, ha tudta volna, hol keresse. Ezért Lily a legfontosabb értékeit - amiket sikerült megtartania - jól elrejtette, néha a legvalószínűtlenebb helyekre. A férfi rámosolygott, és Lily hallotta halk kacaját. Csak a gyönyörű szájra tudott koncentrálni, és a hófehér fogakra. - Ebben az öltözékben bármelyik férfi szívét össze tudnád törni - mondta a betolakodó, miközben kecsesen felállt a székből. - Elragadó vagy, Lily. A férfi jelenléte teljesen betöltötte Lily világát. Apró kezével a torkához kapott. - Rafe... halálra rémítettél. Mióta... ülsz itt? - Elég hosszú ideje ahhoz, hogy értékeljem az előbbi kis előadásodat. Lily életében most pirult el először. Feje búbjától a lábujjainak skarlátvörösre festett körméig. -Bizonyára emlékezetes volt az est - tűnődött a férfi. - Nos... igen... egyesek számára bizonyosan - felelte Lily, visszafojtva mosolyát. Rafe - szemét le nem véve Lily-ről - feléje közeledett. Nem mentegetőzött, amiért behatolt a hálószobájába, sem azért, mert szinte halálra rémítette. - Most pedig én is szeretnélek gazdagabbá tenni néhány emlékkel. Olyan régen volt már, amikor így közeledett Lilyhez. De a nő nem akarta azonnal kimutatni, mennyire várt rá, és mennyire izgatott volt most. Rafe arra számított, hogy Lily azonnal a karjaiba omlik. Nem állt szándékában magyarázkodni, sem bocsánatot kérni. Nem akart tőle mást, csak egy vad éjszakát. Lily pedig utána ismét magára marad. Nagy levegőt vett. - Mit mondjak most, Rafe? - kérdezte kavargó érzelmektől remegő hangon. Miért néz rá a férfi ilyen ismerősen, ilyen melegen? Szíve vadul kalapált, és nem tudta, mit válaszoljon neki... csak azt tudta, hogy mindennél jobban kívánja. Annyira jellemző volt ez Rafe-re, hogy beállít az éjszaka kellős közepén, mit sem törődve a nő szándékaival, azzal, hogy esetleg másnak ígérte az ágyát - amit egyébként ritkán tett, mert Rafe-fel senki sem vetekedhetett. Rafe éppolyan vad és féktelen volt, mint ő, de Lily néha elgondolkodott azon, vajon milyen lehet újra egyetlen férfihoz tartozni, és vele osztani meg minden percet. Tudta, hogy Rafe ilyesmire nem is gondol. Akkor lépett ki és be az életébe, amikor neki tetszett, és bár kapcsolatuk a szenvedélyre alapult, volt idő, amikor Lily maga sem hitte, hogy igazán ismeri, mert Rafe énjének egy részét mindig elrejtett3 és távol tartotta az érzelmektől. Az éjszakáit Lilynek adta, de a lány többet nem várhatott. - Nem nehéz a döntés, szerelmem. Akarod, hogy veled maradjak, vagy jobban szeretnéd, ha elmennék?
Lily egy kis ideig habozott. A tűz fényében szemügyre vette a férfit. Arcán a szokásos vakmerőség tükröződött, de Lily észrevett valami halovány, de határozott változást, mióta utoljára látta. Rafe úgy nézett ki, mint azok az emberek, akik túl sok időt töltenek cudar körülmények között, és most érzik először, hogy ez elpusztítja őket. Lily érezte, hogy Rafe-nek ma éjjel éppannyira szüksége van rá, mint neki rá. De az ördögbe is, még sosem hallotta így beszélni. Lily hunyorított a maszk mandula alakú kivágásai mögött. - Törődnél vele egyáltalán, ha elküldenélek, Rafe? - tört ki belőle, mert szüksége volt némi megerősítésre, hogy megnyugtassa meggyötört lelkét. -Mindennel törődöm, amit teszel, Lily, és be kell ismernem, hogy nagyon sokat gondoltam rád, amíg távol voltam. - Lélegzetelállítóan érzéki mosolya és kimondhatatlanul vonzó tekintete a lány minden idegszálát lángra lobbantotta, és Lily egész teste Rafe érintéséért kiáltott. - De azt nem hittem volna, hogy amikor viszontlátlak, még szebb leszel... Lily tudta, hogy elveszett. A férfi átható pillantásától végigfutott hátán a hideg, aztán érezte, amint elszabadul benne a mindent elsöprő, forró vágy. Szeretett volna ellenállni a kísértésnek, mely Rafe karjaiba kényszerítette, de a férfi erre nem adott módot. Ha Lily a közelében volt, az a vesztét jelentette. Már hetek óta nem látta, de ami a legjobban elkeserítette, az az volt, hogy sosem tudta, hol jár, és mi tartja távol tőle. Már rég megtanulta, hogy felesleges megkérdeznie. Olyan hosszú ideig volt távol, hogy Lily már attól félt, többé vissza sem jön hozzá. Ilyenkor elképzelte, amint egy tábori kórházban fekszik sebesülten, vagy mindentől elvágva egy csatamezőn, holtan. De ami legjobban aggasztotta, és ami miatt oly sok éjszakát töltött álmatlanul, az a gyanú volt. Rettegett a gondolattól, hogy Rafe esetleg talált valaki mást, akit jobban kíván, mint őt. Lily már megszokta, hogy egyedül él - férje halála után nem is tehetett másként -, és azt is megszokta, hogy nem irányítja az életét egyetlen férfi sem. De amióta Rafe szeretője volt, az érzéki gyönyörök rabjává vált, és ezért átkozta a férfit, bár ellenállhatatlanul akarta, hogy Rafe úgy birtokolja, mint senki más. Rafe éjfekete szemébe nézett. Úgy érezte, soha nem látott még ezekhez fogható, igéző, rejtélyes szemeket, ilyen hosszú, vastag szempillákat, ilyen veszedelmesen vonzó tekintetet, mely rabul ejtette őt. -Te gazember... igenis megérdemelnéd, hogy elküldjelek - mondta végül. Rafe megfogta a nő kezét, és megcsókolta az ujjait. Aztán szemében ördögi tekintettel felnézett és így szólt. - Néha, édes Lily, az ember nem azt kapja, amit megérdemel. Amikor Rafe megérintette - és Lily még soha nem vágyott jobban az érintésére -, a lány boldogan adta meg magát. Kezét Rafe nadrágjába csúsztatta, majd gombolni és vetkőztetni kezdte a tűz előtt. -Tekinthetem ezt meghívásnak? - kérdezte mosolyogva Rafe. Lily lábujjhegyre állt, és karjait a férfi nyaka köré fonta. - Oui... a tiéd vagyok - suttogta, miközben arra gondolt, hogy végtére is még mindig Mardi Gras volt, és hamuszóró szerdán is megbűnhődhetett az aznap esti csintalanságért. A bűnös és csodálatos vágy, melyet Rafe mellett érzett, olyan közel röpítette a mennyhez, mint semmi más. - Szeress, cherie - biztatta, és fiatal testét a férfi kemény testéhez szorította. Rafe pedig újra és újra szerette, míg csak tartott a koromfekete éjszaka. Callie Rae Angel ametiszt szeme felnyílt, és a lány felkapta a fejét. Karcsú kezével megdörzsölte álmos szemét, majd kinyújtózott a kemény kórházi székben. Már túl hosszú ideje dolgozott önkéntes nővérként és érezte, hogy hamarosan szabadnapra lesz szüksége. Kezdte elveszíteni az önuralmát. Megint ugyanazt álmodta.
A sötét hajú idegenről álmodott, és a gyönyörű nőről... vagy lehet, hogy macska volt? Egy darabig még zavartan ült, majd rádöbbent, mit is csinál. Úristen, hiszen már alig tudott különbséget tenni nappal és éjszaka közt, annyira fáradt volt. És most még azt sem tudta, hogy amiről álmodott, az egy nő volt-e, vagy egy macska. Kinézett az ablakon a telihold fényében dorbézoló Mardi Grast ünneplőkre. Ekkor arra gondolt, hogy különös vágyai és álmai talán csak a holdnak tudhatók be, és a zajos ünnepségnek, ami már több napja tartott. Semmi sem tűnt valóságosnak, amikor az árnyak álarcos démonokká váltak, és mindenütt macskák arca sejlett. Ebben az évben minden férfi az ördög ivadéka akart lenni, és minden asszony a hihetetlen szépség bálványa. Callie a gyalázatos álarcokat okolta képzelgései miatt, és úgy gondolta, hívatlan álmai is elmúlnak majd, ha eljön a nagyböjt. Akkor majd boldog lesz. Nem értette ezeket az álmokat, nem értette, miért hatnak rá így. De a fejében gúnyosan megszólalt egy halk hang... Callie, jól tudod, hogy ez nem igaz. Nem akarod, hogy a lelked a pokolban égjen, ezért szín lelsz,.. de előttem hiába színlelsz. Én a lelkiismereted vagyok, és ismerlek... jól ismerlek. Szíve megdobbant, és kezei nedvessé váltak. Dermedten és zavarodottan ült. De még borzasztóbban érezte magát, amikor arra gondolt, mit mond majd OBrian atya, amikor holnap reggel gyónni megy. Nem tudta, hogy tizennyolc éves korban a test és a lélek gyorsabban fejlődik annál, semhogy megérthetné, és hogy vágyai teljesen természetesek. De a kísértés egyike volt azoknak a dolgoknak, amelyeket a zárdában a nővérek gondosan elkerültek, és aminek csak a gonosz oldalairól beszéltek. Callie sosem gondolta, hogy könnyedén kísértésbe eshet, de ez még az álmok előtt volt. Ma már nem volt annyira biztos magában. Nagyot nyelt, és csipkés zsebkendőjével letörölte a verítéket nyakáról, majd hátrasimított egy vörös hajfürtöt. Bár minden ablak sarkig volt tárva, a levegő mégsem mozdult a kórteremben, és Callie belegondolt, hogyan érezhetik magukat a betegek a túlzsúfolt szobában. Megrótta magát, amiért hagyta, hogy ördögi gondolatok vonják el a figyelmét, majd ismét a sérült férfihoz fordult, aki a mellette lévő ágyon feküdt. Megszállottan próbálta megmenteni Sam Matthewst. Természetesen mindannyiukat meg akarta menteni. A nővérek azt mondták neki, ő Isten küldötte, és Callie gyógyító érintésével sok embert megmentett, akiről már mindenki más lemondott. De Matthews számára még messze volt a gyógyulás... ha egyáltalán meggyógyulhatott. -Miss Angel? - Jones őrnagy - nézett fel Callie, és az egyik orvost pillantotta meg Matthews ágyának végében. Segíthetek valamiben? A férfi kedvesen elmosolyodott. - Annyira fáradtnak látszik, hogy alig van szívem megkérni, de az egyik ápolónő rosszul lett, és haza kellett mennie. Nem tudná helyettesíteni, amíg találunk helyette valakit? -Természetesen - válaszolt Callie habozás nélkül. - Ameddig csak szükséges. - Köszönöm. Nem is tudom, mihez kezdenénk olyan önkéntesek nélkül, mint maga. Callie tudta, hogy a férfi éppolyan fáradt, mint ő, és hogy a nap jó részét valószínűleg a műtőben töltötte. Szemei karikásak voltak a fáradtságtól, és az egyenruháját védő kötényt vérfoltok éktelenítették. Az őrnagy hálás mosollyal mondott köszönetet, majd megpillantva az újonnan érkező hordágyat, felsóhajtott. - Nos, ismét vissza a frontra - mondta, majd elindult a sebesült katonát cipelő hordárok mögött. Túl sok volt a sebesült, és túl kevés a segítő kéz, bár mindenki megtett minden tőle telhetőt. Callie a rábízott betegeket lelkiismeretesen látta el gondoskodott róla, hogy néhány óránként átöltöztessék őket, és nagyon ügyelt az esetleges fertőzésekre.
Matthews esetében is ez volt a legkritikusabb időszak, amikor megnőtt az üszkösödés veszélye. A friss sebet rendkívül tisztán kellett tartani. Callie mindent fertőtlenített, ami érintkezésbe léphetett a férfi vállsérülésével. Hitt benne, hogy ezzel életeket menthet, ezért megérte időt szakítani rá. De az orvosok jó része nem vette ennyire komolyan a fertőtlenítést, és Callie mindig beleborzongott, ha a sebészeszközökre gondolt, amiket alig öblítettek el két műtét között. Az amputációk száma pedig akár a több százat is elérhette, az aznapi csata hevességétől függóen. Az emberek értelmetlenül haltak meg a fertőzés miatt, ami elkerülhető lett volna, ha kötelezővé teszik a tisztaságot. De mindez 1864-ben történt. Talán egyszer majd felfedezik azt a gyógyszert, ami meggátolja a fertőzés terjedését, de egyelőre nem látott más megoldást, csak a tisztaságot. Jól jött volna most a táskája, amiben a gyógynövényeit és orvosságait tartotta, de tudta, hogy figyelik, hogy azt lesik, mikor száll szembe velük. De egyszer még megismerik a híres temperamentumát, ha továbbra is kitartanak az ostobaságaik mellett. Akadt már néhány jenki doktor, aki figyelmeztette Callie-t, hogy a kórházon belül nem folytathatja gyógyító praktikáit, mert ha igen, elbocsátják. -A bolondok - morogta Callie - Az előítéleteik csak babonákra alapulnak. Ez nem boszorkányság, hanem gyógyítás, ami segít az emberek szenvedésén. Ekkor észrevette, hogy Sam Matthews szeme megrebben. A férfi felé fordult és felnézett rá. - Hát magát sosem engedik haza, Miss Callie? - suttogta fájdalomtól elhaló hangon. - Ilyen könnyen nem szabadulhat tőlem, hadnagy úr - mosolygott Callie, miközben kinyújtóztatta fáradt végtagjait. Egyszerű lila muszlinruhát viselt, haját pedig copfba kötötte. - Hozhatok magának valamit? - Azt hiszem, nem - felelte a férfi gyönge hangon. - Hiszen hozzá sem nyúlt a reggelijéhez. Biztosan éhes. Nem akar enni valamit? A hadnagy megcsóválta a fejét. - Nem nagyon van étvágyam. Az ebédről is lemondanék, ha nem bánja. A legkisebb mozdulattól is fájdalom torzította el az arcát, és Callie tudta, hogy a fájdalma szinte elviselhetetlen, bár csak ritkán panaszkodott. Sam Matthews három napja feküdt a New Orleans Kórházban, és ez alatt az idő alatt Callie egészen megkedvelte. A betegei közül ő volt a legkevésbé követelőző. Bár Callie csak önkéntes volt itt, a betegek és a sebesültek száma több mint kétszeresére nőtt, mióta a Konföderáció megszállta a várost. - Akkor legalább igyon valami hűvöset - bátorította a férfit, miközben megsimogatta homlokát. Forró volt, mint a tűz. Callie egy pohárba vizet töltött, és a férfi ajkaihoz tartotta. De a hadnagy alig ivott egy kortyot, elfintorodott, és feje visszahanyatlott a párnára. Aztán halkan felnevetett. Tudja, kisasszony, hirtelen nagyon megkívántam valamit - mondta. -Valóban? És mi lenne az, hadnagy úr? - kérdezte Callie bizonytalanul. -Tudna nekem szerezni abból az italból, amivel koccintani szoktak? Tudna nekem szerezni egy jó adag bourbont? - kérdezte nevetve. - Nem rossz próbálkozás, hadnagy úr, de sikertelen - felelte Callie szárazon, s megdöbbenést színlelt. De szemében vidámság bujkált, mert tudta, hogy a férfi részéről ez csak jóindulatú kötekedés. Elvett egy sötét üveget és egy kanalat a szomszédos asztalról. - Mindazonáltal van valamim a maga számára. A férfi tekintete követte Callie-ét. - Hé, várjon egy percet, én nem egészen erre gondoltam. -Tudja, hogy ideje bevenni az orvosságot, és ez enyhíti a fájdalmát. - Már belefáradt a gyalázatos kéréseimbe, igaz? Callie szigorúságot színlelt. - Matthews hadnagy, hogyan feltételezhet ilyesmit, amikor tudja, hogy teljes szívemből a javát akarom? - Megdöntötte az üveget, és az ópium a kanálba csurgott. - Most nyissa nagyra a száját! - Maga nagyon kemény nő, Miss Angel - morogta a férfi, elkeseredést színlelve.
- Úgy mondják, Matthews hadnagy - felelte a lány, miközben a kanalat könyörtelenül a férfi ajkaihoz nyomta. - Kinyitni - parancsolta szigorúan. Matthews sóhajtott, kinyitotta a száját, és nyelt. A keserű íztől megborzongott. Callie a fejét csóválta, majd önkéntelenül elmosolyodott. Nem tudta, honnan van a férfinak ennyi energiája, de mindig megnevettette őt. Az ópium rövid idő múlva hatott, és a férfi szempillái lassan lecsukódtak. Callie csendesen várta, hogy a hadnagy belemerüljön a feledésbe. Remélte, hogy gondoskodása hamarosan látványos javulást okoz a hadnagy állapotában. Tudta, hogy ezeknek az embereknek már csak a remény maradt meg, és néha még ebből is kevés volt. Nem akart arra a szörnyű lehetőségre gondolni, hogy Matthews elveszítheti a karját. Az elkövetkező néhány óra lesz a döntő. Második fejezet - Szép álmokat, hadnagy úr - suttogta. - Megérdemli, azok után, amiken keresztülment. Callie tudta, hogy a hadnagyot akkor lőtték meg, amikor az ellenség vonalai mögé rekedve az erős tüzérségi tűzben megpróbált segíteni néhány emberének. A nyílt terepen nem sok reményük volt, amíg Sam meg nem érkezett. A Konföderáció oldalán haladva sortüzet nyitott, hogy az Unió katonái kitörhessenek és biztonságba kerüljenek. Sámuel Matthews bátor tettének köszönhetően barátainak sikerült kimenekülni a zárótűz alól, de ez a hősies cselekedet majdnem a hadnagy életébe került. Súlyosan megsebesült, és a kemény csata még napokig tartott. Az emberei csak ezután találtak rá. Ekkorra a hadnagy már nagy mennyiségű vért veszített, és közel állt a halálhoz. De valahogyan sikerült túlélnie a nehéz utat a tábori kórházig, és a műtőszoba-mostoha körülményeit is. Nyilvánvalóan erős akarata volt, és nem akart beletörődni, hogy el kell veszítenie a karját. Callie szerette volna megnyugtatni, de tudta, hogy a férfi még nincs túl a nehezén. Szerette Sam Matthewst. Bajtársias érzelmeket táplált iránta, és tetszett neki a férfi hanyag, texasi beszédstílusa. Szülővárosát, Galvestont juttatta eszébe, bár Callie már sok éve nem járt ott. Azóta nem, amióta apját meggyilkolták. Még mindig fájó emlék volt ez, és hiába mondogatták az apácák, hogy meg kell bocsátania az indiánoknak, akik megölték. Erre képtelen volt. Meg sem próbálta. És a mai napig sem tudott visszaemlékezni arra a pillanatra anélkül, hogy könnybe ne lábadtak volna a szemei. Apjával éppen Galvestonba tartott, hogy meglátogassa a nagyanyját. Az út kellemesen telt, de visszafelé indiánok támadták meg a postakocsit, és miután megölték a két kocsist és az őröket, az utasokra támadtak. - Indiánok! Uram, irgalmazz! Mindannyiunkat megölnek! - kiáltotta a Callie mellett ülő éltes asszonyság, s arcát a kezeibe temette. A színes kocsi tökéletes célpontnak bizonyult. Az ajtóba nyilak fúródtak, egy pedig az ablakon repült be, és a padsorok közt álló férfi mellkasába hatolt. Callie még mindig emlékezett a különös, hörgő hangra: mintha a férfiból a lyukon keresztül lassan kiszivárgott volna az élet. Aztán hanyatt esett, és tiszta, fehér ingén vérfoltok jelentek meg. A három nő sikoltozott Callie tudta, hogy soha nem fogja elfelejteni az indiánok csatakiáitásainak hangját. Mint ahogyan apja utolsó szavait sem. - Figyelj jól! - mondta Callie apja, miközben lánya fölé hajolt, és karjaival átölelve védelmezte. - A kocsi elszabadult, és az indiánok percek alatt elfoglalják. Megpróbállak elrejteni. Csak így menekülhetsz meg. Callie nem akart odafigyelni, de apja kényszerítette. Meg kellett ígérnie, hogy pisszenni sem fog. A többi asszonyt apja sajnos nem tudta megmenteni, de Callie biztonságáról gondoskodott. A szék alá tuszkolta, és a hirtelenjében összegyűjtött kabátokat remegő alakjára terítette.
Amikor apja hozzá hajolt, hogy utoljára megcsókolja arcát, hogy védelmezze, mint ahogyan egész életében tette, Callie már tudta, hogy soha többé nem látja viszont élve. - Nem hagyom, hogy elvigyenek, drága gyermekem - suttogta. - Most pedig hunyd le a szemed, és bármit is hallanál, ne siess a segítségemre. És ne feledd... találkozunk majd egy sokkal szebb világban. Az indiánok először a nőket fogták el, és kivonszolták őket a földre. A nők irgalomért rimánkodtak. Callie apja megpróbálta feltartóztatni őket, de egymaga nem sokat tehetett a rengeteg indiánnal szemben. A vadak könnyedén legyőzték. Aztán felállították és kényszerítették, hogy végignézze, mit művelnek az asszonyokkal. Azok a szegény asszonyok hiába könyörögtek gyors halálért, az indiánok vére felforrt, és vadul, nevetve estek nekik, csak egyet akarva. A kocsiról teljesen megfeledkeztek, és a megvadult lovak elvágtattak Callie-vel. Callie zokogva feküdt a szék alatt. Kezében azt a drága amulettet szorongatta, amelyet nemrég kapott nagyanyjától. Sose válj meg tőle mindig szerencsét fog hozni - csengtek fülében nagyanyja szavai. Az utolsó hang, amit még hallott, apja keserves kiáltása volt. És ezt a szörnyű hangot sosem fogja elfelejteni. Tudta, mit tesznek az indiánok a nőkkel és apjával. Tudta, hogy halálra kínozzák őket, és iszonyú bűntudatot érzett, mert azt is tudta, hogy a többiek nem fogják őt elárulni, és ezért életben marad. Nem érzékelte, mennyi idő telt el, amíg egy lovassági szakasz végre megállította az elszabadult kocsit, és kimentette Callie-t. De a többieket már nem tudták megmenteni. A három nő és Bratt Angel eltűnt. Vagy fogságba estek, vagy megölték őket, a maradványaikat pedig széthordták a farkasok és hiénák. A lovassági tiszt legalábbis ezt írta rövid jelentésében, és az esetet ezzel el is felejtették, mert még ha életben is maradt volna a négy ember, a foglyokat csak ritkán találták meg. A temetési ceremónia után Callie azonnal elhagyta Galvestont. Majdnem beleőrült a történtekbe, és anyja, aki kétségbeesetten próbálta megmenteni lányát, elküldte New Orleansba, az Orsolya-rend kolostorába. Abban reménykedett, hogy a csend, a nyugalom és a nővérek kedvessége segít lányának kilábalni a tragédia okozta lelki válságból. A kolostorban Callie már nem bánkódott annyit a múlt miatt, és rémálmai is szűnni kezdtek, melyek oly sok álmatlan éjszakát okoztak neki. A kolostor csöndes nyugalma és a jó nővérek, akik oly szívélyesen fogadták, menekvést jelentettek számára a kegyetlen világból. Nem kellett sok idő, hogy rájöjjön: Texas egyáltalán nem hiányzik neki. Úgy gondolta, ha majd véget ér a háború, és nem lesz szükség a szolgálataira a kórházban, egy napon hazatér, és szembenéz a múlttal. Tudta, hogy nem bujdoshat örökké előle. És tudta, hogy mielőtt folytatná az életét, ki kell egyezzen legrosszabb rémálmával is. Végül anyja is összeszedte magát, és hozzáment egy katonához. Callie örült ennek beletörődött a dologba, bár nehezére esett elviselni, hogy anyját egy másik férfi oldalán lássa. Ez is jó ok volt arra, hogy a kolostorban maradjon, távol a vad texasi préritől és az emlékektől, melyek még mindig kísértették. Hiszen Texasban veszítette el az egyetlen embert, aki értelmet adott az életének. És tudta, hogy őt soha senki nem pótolhatja. Nem értette, anyja hogyan érheti be valaki mással. Callie kiverte fejéből a szomorú gondolatokat, és elővette orvosi táskáját. Elégedetten nyugtázta, hogy Matthews végre nyugodtan alszik, majd kinyitotta a táskát és elővett egy fényes sebészkést. Naponta legalább egyszer fel kellett nyitnia a férfi vállán lévő sebet, hogy megtisztítsa a mérgektől, és örült, hogy ezt akkor teheti, amikor a hadnagy nincs eszméleténél, így remélhetőleg nem okoz kellemetlenséget neki a dolog. Gyűlölte, ha fájdalmat kellett okoznia, hiszen a kezei simogatásra és gyógyításra teremtődtek. Callie tudta, hogy éppen ezért jött erre a világra.
Órákon át ült a férfi mellett. Kezében egy csésze kávét szorongatott, és csak néha-néha bóbiskolt el egy pillanatra. De még szunnyadozásában is a munkára gondolt, és a rengeteg sebesültre. Pihenését álmok zavarták meg. De most éberen aludt, készen arra, hogy bármikor szembenézzen a faltól falig sorakozó ágyakon fekvő sebesültek nyögéseinek zord valóságával. - Nos, hogy van a betegünk, Callie? - szakította félbe álmodozását a kedves, dallamos hang. Callie nagyon hálás volt Rose Margaret nővérnek, amiért időnként felébresztette. -Attól tartok, jobban is lehetne - felelte szomorúan. A nővér kerek arca elkomorodott. - Nagyon sajnálom. Reméltem, hogy mostanra javul az állapota. - Tudom, és én is el vagyok keseredve, Rose nővér. Olyan kevés az idő, és ő annyira gyenge. A nővér a hadnagy ágya mellé lépett, és azonnal észrevette a férfi hamuszürke színét. Összevonta szemöldökét, és kezét a hadnagy homlokához érintette. Egyre forróbb. Azt hiszem, ide kellene hívni az orvost, hogy megvizsgálja. - Kivette a vizestálból a ruhát, kicsavarta, majd gondosan letörölte vele a férfi homlokát. Aztán ujjaival kitapintotta a pulzust a hadnagy nyakán. Alig lüktetett. - Ideje riasztani a sebészt mondta. A férfi egyáltalán nem reagált az érintésére. Callie keze ökölbe szorult. - Kérem... még ne. Biztosan van valami megoldás. - Nem menthetünk meg mindenkit, drágám. A karját amputálni kell, méghozzá minél előbb. - Nem hiszem... hogy kibírja a műtétet - mondta Callie fájdalmas hangon. Rose nővér átölelte a lány karcsú derekát. - Mindannyian imádkozni fogunk érte - mondta halkan. Többet nem tehetünk. A nővér figyelmesen szemlélte tizennyolc éves segítőjét. A lány arcán mélységes fájdalom tükröződött. Callie annyira más volt, mint a többi vele egykorú. A kórházban fáradhatatlan önkéntesnek bizonyult, és déli származása ellenére éppolyan lelkiismeretesen ápolta az Unió katonáit, mint a Konföderációhoz tartozókat. Ezek a férfiak megsebesültek - sokuk most szakadt el életében először szülőföldjétől -, mit számított hát az egyenruha színe? De a Konföderáció tisztjei, akik átvették a kórház irányítását, nem így gondolkodtak. Megkövetelték a kórház személyzetétől, hogy azok részesítsék előnyben az Unió katonáit. Callie viszont ragaszkodott hozzá, hogy mindegyikükkel könyörületesen bánjanak függetlenül attól, hogy az egyenruhájuk színe szürke vagy kék -, és nem érdekelte, hogy mások egyetértenek-e vele, vagy sem. Senki más nem harcolt ilyen elszántan a betegei jogaiért. Volt valami rendkívül nemes ebben a lányban, és Rose nővér nagyon büszke volt rá, mert Callie kiváló nővé érett. Az Orsolya-rend nővérei alázatot és szeretetet hirdettek embertársaik iránt, és a texasi születésű bátor, keményfejű Callie a Konföderáció kitartó segítőtársává vált. Rose nővér aggódott, amikor az Unió első katonái megérkeztek a kórházba, de Callie leküzdötte patrióta előítéleteit, és ez így is maradt, A mai napig nem adott okot a nővérnek, hogy kételkedjen benne. Szerette a munkáját, és hamar kiderült, hogy győgyítóképességekkel rendelkezik. Nyakában egy amulettet viselt, melyről azt állította, hogy apai nagyanyjától kapta, aki a maga idejében szintén gyógyító volt. A nővérek ezt kezdetben hitetlenkedve fogadták, és sokan kételkedtek benne. De ma már nem. Ügy tűnt, a lánynak valóban rendkívüli adottságai vannak, és a kellő könyörületességgel is rendelkezett. Ez a felismerés kellemes meglepetésként érte Rose nővért. Miután Callie-t fölvették a kolostorba, a nővér sokáig úgy érezte, ez a lépés hiba volt. Callie akkoriban szinte teljesen kezelhetetlennek bizonyult. Bánat és keserűség emésztette, és senkitől sem fogadott el semmiféle irányítást. Ezekben a kezdeti napokban állandóan lázadozott a rendszabályok ellen, gyakran viselt igénytelen öltözéket, éjszakánként felmászott a falakra, és kísérő nélkül utazgatott a vidéken. A nővérek már hozzászoktak a problémás gyermekekhez, de Callie sokkal nehezebb esetnek bizonyult, mint a többiek. Sérült volt, és vad, és Rose nővér tudta: Callie minden bizonnyal azt hiszi, hogy Isten elpártolt tőle.
A gyermek viselkedése nagyon aggasztotta a főnökasszonyt, anyát, aki végül kezeit a magasba emelve átadta a kislányt a nyugodt, de legalább annyira határozott Rose Margaret nővérnek. A nővér mindig fenntartott a szívében egy különleges helyet a szomorú tekintetű, füstöslila szemű kislány számára. Ezek a szemek annyira kifejezőek és árulkodóak voltak, mintha a lány lelkének ablakai lennének. Rose nővér már a kezdet kezdetén látványos fejlődést ért el Callie-vel. Igaz, hogy a kislánynak kijátszva felügyelője vigyázó szemeit - gyakran sikerült észrevétlenül elszöknie, de hamarosan rájött, hogy nem menekülhet messzire Rose nővér elől, aki idős szamara hátán kutatta át a környéket. Minden követ megmozgatott, és még a mocsárba is bemerészkedett, ha szükséges volt, hogy megtalálja a csökönyös kis szökevényt. Az évek során egy kis ösvény alakult ki a mocsár felé, melyet a nővér taposott ki. Callie könnyen talált magának barátokat - kedves természetének kevesen tudtak ellenállni -, és az egyik mocsárban tett látogatása során megismerkedett egy kajun asszonnyal, aki egyedül élt egy kunyhóban, a mocsár mellett. Mintha csak a végzet vezette volna oda. Természetesen mindenki, aki annyi ideje élt New Orleansban, mint Rose nővér, hallotta már a rejtélyes javasasszony legendáját, aki csak akkor merészkedett ki a sötét mocsárvidékről, ha egy családnak szüksége volt a képességeire. A nővér már maga sem tudta, hisz-e a rejtélyes asszonyról szóló legendában, akinek gyógyító az érintése, bár a kreolok és a kajunok hittek benne. Igaz, hogy ők babonás népség voltak. Tudták, kiknek van adományuk - ahogy ők mondták -, és hol találhatók. Callie-t kezdettől fogva elbűvölte a gyógyítóaszszony, és Rose nővér ettől kezdve pontosan tudta, hol keresse a lányt, ha az váratlanul eltűnt. A nővér egy pillanatra visszaemlékezett arra az időre, amikor bemutatták Isadorának. Nem tudta pontosan, hogyan reagáljon, amikor a különös, kócos, fekete hajú mocsári asszony rászegezte kávészínű szemének átható tekintetét, és megdöbbentő magabiztossággal kijelentette: - Amint megpillantottam ezt a gyermeket, tudtam, hogy a keze megkapta a gyógyítás adományát. Biztos vagyok benne, hogy kitanulja a mesterséget, és sok életet megment majd. Sasszemének tekintete az amulettet fürkészte, mely Callie nyakában lógott, és halkan hozzátette: Soha ne veszítsd el, leányom... valószínűleg ez az amulett lesz a legértékesebb kincsed egész életed során. És ha eljön az idő, tovább kell majd adnod. Ekkorra Rose nővér már alaposan megfigyelte a ciprusfából összeeszkábált szűk kunyhó belsejét. Éles szemei minden zugot és hasadékot felmértek. Miután megszemlélte a csúf tetőt, melyet különböző méretű gerendák tartottak, és látta a korsókat, melyekben valami sötét, sűrű folyadék mozgott, mintha saját életet élne, a nővér karon ragadta Callie-t. - Édes Szűz Mária, irgalmazz nekünk! - hadarta, miközben keresztet vetett. - Ez itt mind az ördög műve. Gyerünk, gyermekem, azonnal elmegyünk. Callie viszont makacsul megvetette a lábát, majd leszidta a nővért. - Ne mondd nekem, Rose nővér, hogy hiszel az efféle öregasszonyoknak való babonákban! A nővér nem tudta, mit feleljen, Callie pedig minden érvét félresöpörte. - Kérdezz meg bárkit... Isadora nem űz fekete mágiát... isteni munkát végez, amiért hálásnak kell lennünk, nem pedig bántanunk őt. - A gyermek igazat mond, nővér - felelte Isadora, s látva a nővér bizonytalan arckifejezését, elmosolyodott. Majd fölemelt egy kosarat, ami gyanús kinézetű bogyókat tartalmazott, és így szólt: - Nézz ide, nővér! Ebben nincs semmi ördögi. Ezek csak bogyók, amiket a mirtuszfáról szedtem. Ha kifőzöm, olyan italt nyerek, ami mindenféle fájdalmat enyhít. A levelekből készített tea pedig csökkenti a lázat. Biztosítalak, hogy az ördögnek mindehhez semmi köze. De nagy hasznára van azoknak, akiknek szükségük van rá. Aztán félretette a kosarat és fölemelt egy korsót, ami valami por alakú anyagot tartalmazott. Lángoló csillag vagy más néven az ördög zabiája. - Isadora kuncogva figyelte, ahogy Rose nővér óvatosan hátralép.
Ne ijedj meg! Csak a neve olyan, mintha a Sátán keze készítette volna - nyugtatta meg a nővért. Enyhíti a hányingert, és megszünteti a fájdalmat... étvágyat is csinál, és elűzi a levertséget. Isadora a kunyhóban fel-alá járkálva részletesen elmagyarázta neki élete munkájának lényegét. A nővér és a kislány órákon át hallgatta az előadást, és Ro: nővért tagadhatatlanul legalább annyira lenyűgözte sok új dolog, mint Callie-t. A későbbiekben a nőv Isadora hűséges segítőtársa lett. Isadora inspirálta a fiatal Callie Angelt, és az év során a fáradhatatlan tanító bevezette tanítványát gyógyítás rejtelmeibe, éppúgy, ahogyan a bölcs csári emberek generációi őt is megtanították mindenn. Ahogyan Isadora okosan megjósolta, a karcsú, fiatal kolostorbéli kislány rátalált hivatására. Azóta Callie élete drámai fordulatot vett. Bánata és terhei enyhültek, Rose nővér és a kolostor pedig végre megnyugodhatott. Később, amikor a dolognak híre ment, már mindig Callie-t hívták - ha Isadora éppen nem ért rá -, hogy készítsen szirupot egy köhögésre, vagy oldatot egy égési sérülésre, ami a kezelés után csodálatos módon begyógyult, és szinte nyoma sem maradt. Callie sok éven át tanult a gyógyítóasszonytői, és úgy tűnt, Isadora kényelmes kunyhójában érzi legjob ban magát. Miközben Rose nővér a kórházat készült elhagyni, lány gyógyító tudományán elmélkedett. Callie elkísérte a bejárati ajtóig. - Beszéltem az orvossal, aki megvizsgálta Matthews hadnagyot. Holnapra tervezi a műtétet magyarázta Rose nővér. A lány szomorú tekintetén látszott, hogy semmi sem enyhíti belső konfliktusát. - A hadnagy nem maradna életben, ha nem operálnák meg, drágám. Másképp nem lehet megmenteni. - Isadora tudná, mit kell tenni - jegyezte meg halkan Callie. - Én is így gondolom, gyermekem, de ő most nincs itt... és én nem kockáztathatom, hogy elengedjelek hozzá. A nővér és a lány még egy ideig beszélgettek az ajtó előtt. Rose nővér megpróbálta megnyugtatni Callie-t. Tudom, mit érzel, de a háború óta veszélyes az erdőbe menni. Ezt éppolyan jól tudod, mint én. Nem akarta kioktatni a lányt, de nem tetszett neki Callie sötét tekintete. Tudta, milyen nehéz a lánynak a sok szenvedőt látni anélkül, hogy segíthetne rajtuk. De nem engedhette, hogy elmenjen Isadorához. A mocsár a dezertőrök paradicsomává vált, és ők nem voltak tekintettel senkire, csak saját magukra. Az utak mentén pedig mindenfelé pénzéhes tolvajok leselkedtek gyanútlan áldozataikra várva. Callie komoran bólintott. De a szíve nem hallgatott eszére. - Kérlek... fogadd el azt, aminek történnie kell! biztatta a nővér, miközben azon tűnődött, vajon hallja-e egyáltalán Callie a szavait. A fiatal lány a tornácon állva figyelte a nővért, aki a szürkületben az udvaron át kis szamara felé igyekezett. Rose nővér már nem volt fiatal, és Callie örült, hogy a kor nem hagyott nyomot a lelkén. Még mindig tele volt energiával, és mindennap hajnaltól szürkületig dolgozott a kórházban. Callie-hez hasonlóan ő is mindennél jobban élvezte, ha másokon segíthet. Callie úgy érezte, soha nem fog még egy ilyen nagylelkű és szeretettel teli emberrel találkozni. Kivéve talán az apját. Hiszen ő az életét áldozta Callie-ért, és Callie ezt az önzetlen tettet soha nem fogja elfelejteni. De lassan kezdett magának megbocsátani. Az apja elvesztése okozta fájdalom tompult, de tudta, hogy sosem fogja elfelejteni, milyen csodálatos kapcsolat volt kettejük közt. Rose nővér felült a nyeregbe, és búcsút intett. Callie figyelte, ahogy eltávolodik a zsúfolt utcán, melyet betöltött a Mardi Gras-i kavalkád zaja. Egy röpke pillanatra visszaidézte a régmúlt éveket, amikor még bálokba járt, és élvezte a karneváli fesztivált, ha megengedték neki, hogy a barátainál töltse az éjszakát. Csodálatos idők voltak azok. De most attól félt, többé már nem lesz része ilyesmiben. Dél soha többé nem lesz olyan, mint régen volt. Olyan sok minden megváltozott ő is megváltozott. Ha a tapasztalatait vette alapul, úgy
érezte, alaposan megöregedett, amióta a háború elérte New Orleanst, és attól félt, soha többé nem fogja magát olyan fiatalnak és gondtalannak érezni, mint régen. A politikai helyzetet nehezen lehetett átlátni. Nem értette, miért akarnak az emberek mindenáron uralkodni egymáson, és hogy lehet az, hogy a régen oly kedves férfiak most öldöklésről és győzelemről beszélnek. Callie gondterhelten megfordult, majd kinyitotta a dupla ajtó egyik szárnyát. Belépett, de ahogy az ajtó becsapódott mögötte, ruhája szegélye beleakadt az egyik szárny szélébe. Tudta, hogy most vigyáznia kell minden mozdulatára. Lehajolt, hogy kiszabadítsa ruháját, és ekkor egy magas, félelmetes alak viharzott be, kitárva az ajtó másik szárnyát. A sötétkék nadrágot viselő férfi. A világ a feje tetejére állt, és Callie halkan felkiáltva hátraesett. Bizonytalanul egyensúlyozva próbált talpra állni, s közben valamilyen kapaszkodót keresett. De keze valami erősét és izmosat markolt meg. - Ó! - kiáltott fel elpirulva, amikor rájött, hogy egy rendkívül izmos, jól kidolgozott vállba kapaszkodik. Az árnyékban megszólalt egy mély férfihang. - Majdnem sikerült csúnyán elesnie. Remélem, nem sérült meg. A kezek megtámasztották a lányt, majd megfordították, és Callie egy karcsú termetű férfival találta szemben magát. Megpróbált szabadulni, mert kellemetlenül érezte magát a sötét, vészjósló tekintet tüzében. Lélegzete felgyorsult. Érezte a kemény izmok alatt szunnyadó erőt, és bár a férfi hangja kulturált volt, tudta, hogy a rá szegeződő szemek nem egy úriember tekintetével nézik őt. -Azt hiszem... nem - hebegte. Kissé kábultnak érezte magát, mintha bordái összeszorulnának, ezért kellene sűrűbben levegőt vennie. Térdei meginogtak. A férfi látta, hogy Callie rosszul van, és barátságtalanul megszólalt. - Jézusom, csak nem fog elájulni? A kábult Callie erőtlenül megcsóválta a fejét. - Persze... hogy nem... csak megij sztett, ennyi az egész. Még soha életében nem ájult el csupán annyit akart, hogy a férfi ne vegye el tőle a levegőt. A kezek úgy tartották, és a hosszú, hajlékony ujjak olyan erőszakosan préselődtek a bőréhez, hogy Callie úgy érezte, a férfi valami szörnyen helytelen dolgot művel vele. Megint levegő után kapkodott. A mindentudó tekintet végigpásztázta arcát, majd ziháló keblein időzött, végül újra visszasiklott arcára. Maga alig kap levegőt - morogta. - Talán le kellene ülnie egy percre. Tekintete magához láncolta Callie tekintetét, és a lány rájött, hogy még soha életében nem látott ezekhez fogható, gyönyörű szemeket... ilyen éjfeketéket, melyekben a megfékezett érzékiség tüze csillogott. A mennyezeti lámpa meleg, borostyánsárga fénye nem leplezte a férfi tekintetében bujkáló gonoszságot. Callie úgy érezte, maga az ördög áll vele szemben. Hirtelen rettentően zavarba jött. - Erre igazán semmi szükség - mondta, és ösztönösen hátralépett. De a férfi nem engedte. Az ujjak szorítása erősödött, és Callie tudta, hogy nem képzelődik, amikor úgy érzi, hogy a férfi megsimogatja csuklóját. Az idegen hunyorított. A lány már egyáltalán nem volt ura a helyzetnek. - Igazán nincs szükségem rá, hogy leüljek, és biztosíthatom, hogy tökéletesen tudok vigyázni magamra - mondta határozottabban, visszanyerve higgadtságát. Aztán elrántotta a kezét. - Kérem, eresszen! Úgy érezte, mintha a férfi ajkai mosolyra nyílnának. De ez a mosoly nem olyan volt, mint amikor egy férfi egy finom déli hölgyre mosolyog. - Elengedem, de előbb mondja meg a nevét! - utasította a férfi, és az ujjak szorítása már szinte égette Callie bőrét. Már bizonyos volt benne, hogy olyan típusú férfival áll szemben, aki megszokta, hogy a nők meghalnak a mosolyáért, és aki már minden szajhát megszerzett a városnegyedben, aki hajlandó
volt elmenni vele. De érzéki vonzerejével és határozott önbizalmával nála nem sokra megy, gondolta elégedetten Callie, és úgy döntött, az átéltek után semmit sem árul el a férfinak magáról. - Arról szó sem lehet - felelte dölyfösen -, és követelem, hogy azonnal eresszen el, különben... - Sikítani fog? - fejezte be az idegen a mondatot, s elmosolyodott. Callie megpróbált elszabadulni, de a férfi még közelebb húzta. - Nem gondolhatja komolyan, hogy ártani akarok magának, mademoiselle. Végülis megmentettem magát, és egy gáláns lovag sosem ártana egy tisztességes hölgynek - mondta, s szemében még mindig ott csillogott az ördögi fény. Callie dühös tekintettel nézett rá. - Nem vagyok, és soha nem is leszek olyan fajta hölgy, aki magának való, uram - felelte gúnyosan. - Továbbá nagyon elfoglalt vagyok, és nem áll szándékomban folytatni önnel ezt a szócsatát. - Arca elvörösödött, szíve pedig olyan erősen vert, hogy attól tartott, a férfi is meghallja. Levegőre volt szüksége. El kellett menekülnie, de zavarában nem tudta megállni, hogy még egyszer ne nézzen a férfira. Felnézett rá, és rájött, hogy amit lát, az nagyon is tetszik neki. Egy jóképű ördöggel áll szemben, gondolta. Sőt úgy érezte, még a szorítása is jólesik. Egy pillanatig egyikük sem tudott megszólalni. Fejét felemelve tovább fürkészte a férfi alakját a lámpa remegő fényében. Callie magas nő volt, de a férfi magassága a hat lábat is meghaladta. A lányt lenyűgözték a széles vállak és a testből sugárzó erő. Lélekben megrázta magát, hogy visszanyerje az önuralmát. Csak ekkor látta meg a fényes rézgombokat. A jenki gombokat! Semmi kétség, hogy a férfiban egy szemernyi jó modor sincs. Érezte ajkain az idegen forró leheletét, és hátán végigfutott a hideg. Bár a kolostorban a külvilágtól elzártan élt, munkája során számos férfival kapcsolatba került, így nem értette, miért pont ez a férfi izgatja fel ennyire. Talán az árnyékból felzengő mély hang váratlansága billentette ki az egyensúlyából. A hangja annyira férfias volt. Mint mindene. És Callie is felkeltette az ő érdeklődését. Amikor megszorította a karját, a lány tudta, hogy az idegen is érzi azt a különös bizsergést minden idegszálában. Bár ránézésre senki sem gondolta volna, milyen hatással van rá Callie. De hatással volt... és ez a felismerés valamiféle diadalérzéssel töltötte el. Végül elfordította tekintetét, mert már zavarta a férfi vizsla pillantása. Térdei még mindig remegtek. Nem tudta, hogy mindez az összeütközésüknek köszönhető, vagy a férfi nem kívánt, tagadhatatlanul létező vonzerejének, de Callie rájött, hogy az idegennek csodálatos az illata, akár a friss fenyőnek vagy a tiszta New Orleans-i éjszakának. A heves támadás teljesen új érzéseket ébresztett mellének érzékeny bimbóiban, arra a másik helyre pedig nem is mert gondolni. Eddig nem tudta, mire képes egy idegen férfikéz, ha a női testhez ér. Callie megrémült. A férfi, aki mindeddig figyelmesen szemlélte, most hirtelen eleresztette, mintha rájött volna, hogy Callie nem érdemes a fáradozására, majd könnyedén felkacagott. - Akkor menjen útjára, kislány, de vigyázzon jobban, ha legközelebb sötét folyosókon botorkál, mert a nagy csúnya farkas lesben áll, és talán nem kell emlékeztetnem, mit tesz a kisgyerekekkel. Callie belenézett a vad, sötét szemekbe, és úgy érezte, nincs értelme a további vitának. Ezen a ponton már nem győzhette volna le a férfit, még ha akarta volna, sem, mert bátorságával együtt hangja is cserbenhagyta. Mielőtt fellélegezhetett volna, a férfi elsietett a folyosón. Callie-nek össze kellett szednie magát, hogy meg tudjon mozdulni. Ekkor hirtelen megpillantott valami fényes tárgyat a férfi zsebében. A levendulaszín szinte magához bilincselte a tekintetét. Annyira megdöbbent, hogy hirtelen nem is gondolta át, mit cselekszik, és önkéntelenül a férfi után kiáltott. - Az... az én hajszalagom? De rájött, hogy kiáltását mások is meghallhatták. Nagyon elszégyellte magát. Két nővér furcsa pillantásokat vetett felé. Még egyszer a távolodó idegen után nézett, és úgy érezte, viharos szél tör be az életébe. Harmadik fejezet
Hosszú és nehéz volt ez a nap. Mire minden dolgát elvégezte, Callie valamelyest visszanyerte nyugalmát, de még mindig nem tudta teljesen kiverni a fejéből a jenki tiszttel való bosszantó találkozást. Sosem érezte még ennyire megalázottnak magát. Ez az érzés egész este kísértette, és azt kívánta, bárcsak újra találkozna az idegennel, mert akkor már fel lenne készülve, és a szemébe tudná mondani, mit gondol az effajta gazemberekről. De amint elképzelte a jelenetet, bele is borzadt, mert visszaemlékezett, hogyan vetkőztették szinte meztelenre azok a fekete szemek. A gyomrában hirtelen forróságot érzett, és kezét a hasára kellett szorítania, hogy eloltsa a lángokat. Tudta, hogy nem szabad a férfira gondolnia, de ez nem ment könnyen. Végül mégis sikerült kivernie a fejéből. A lusta kezek az ördög műhelyének munkásai, prédikálták oly gyakran a nővérek. Callie még soha nem foglalta el annyira magát, mint most. Egy órán át segédkezett a vízsgálószobában, és alig várta már, hogy visszatérhessen Sam Matthews kórtermébe. Amikor átlépte a küszöböt, meglepetten látta, hogy a sötét hajú idegen Matthews ágya mellett áll. Meglepőnek találta, hogy az Unió tisztje ennyire aggódik a Konföderáció egyik betege miatt, de a férfi pillantásából látszott, hogy rendkívül szomorú a hadnagy válságos állapota láttán. Csendben figyelte őket, miközben a zsúfolt kórterem egyik szélébe húzódott, és megigazította az egyik beteg összegyűrt ágyneműjét. -Tudom, hogy rosszul érzi magát, katona, megpróbálok szerezni valamit a fájdalmaira - mosolygott rá bátorítóan, s a férfi sovány testére terítette a használt takarót. A katona visszamosolygott, és Callie szívét melegség töltötte el. Mind olyan bátor és olyan fiatal volt. Istenem, miért nem tehet többet értük, gondolta. A férfi - szemében lángoló fájdalommal - fölnézett rá. - Köszönöm, hölgyem. Az nagyon jó lenne. Callie keresett egy orvost, aki közölte vele, hogy nagyon elfoglalt, de megvizsgálja a fiút, amint teheti. A lány tudta, hogy ez jelenthet perceket, de akár órákat is, az orvos betegeinek állapotától függően. Sarkon fordult, és úgy érezte, még sosem volt ennyire dühös. Nem tehetett többet, mint hogy megpróbálta enyhíteni a betegek fájdalmát. Callie visszatért a beesett szemű fiúhoz, és megpróbálta megnyugtatni. Hogy továbbra is elfoglalja magát valamivel, megigazította a párnáját, majd friss vizet töltött az ágya mellett álló csuporba. Miközben a dolgát végezte, egy pillanatra sem vette le szemét a jenki századosról, aki még mindig Matthews ágya mellett állt, megkövült arccal. Azzal nyugtatta magát, hogy csak a kíváncsiság kényszeríti tekintetét a férfira, de észre kellett vennie, milyen szélesek a tiszt vállai, mennyire keskeny a csípője, milyen szépen csillog a lámpafényben kékesfekete haja. Igaz, hogy a haját kissé hosszúnak találta, de a profilja igazán nem nyújtott kellemetlen látványt. Callie nem akarta, hogy a férfi meglássa. Már a folyosón is épp eléggé zavarba hozta! Éppen meg akart fordulni, hogy távozzon, de hirtelen jéggé dermedt. A férfi megfordult, és Callie tudta: bármelyik pillanatban észreveheti. És valóban - mintha a férfi megérezte volna, hogy figyelik -, sötét szemeit végigjártatta a zsúfolt kórtermen. Sehol sem időzött sokáig, de mindent alaposan szemügyre vett. Callie tudta, hogy figyelmét a háború és a pillanatszerű döntések edzették. Tudta, hogy tekintete bármelyik pillanatban megtalálja őt. Megpróbált higgadt maradni, de még nem készült fel a tüzes pillantás fogadására, mely szinte fizikai kapcsolatot teremtett köztük. Callie nagy levegőt vett, hogy megnyugtassa magát, majd előlépett. Soha nem menekült el a problémák elől, és azonnal látta, hogy a férfi problémát jelent a számára. Azóta érezte így, amióta egymásba ütköztek a folyosón, amióta megpillantotta ezt a szép metszésű arcot. Matthews ágya mögé lépett. Rápillantott, és szomorúan vette tudomásul, hogy a férfi állapota tovább romlott. Ebben a pillanatban is eszméletlen volt. Callie hűvös, mérlegelő pillantást vetett a századosra. - Segíthetek valamiben, százados? - kérdezte, udvariasságot erőltetve magára.
Úgy tűnt, a férfi egyáltalán nem ismeri fel. - Igen, asszonyom - felelte kurtán és hidegen. - Kérem, hívja ide Matthews hadnagy ápolónőjét. Szeretnék néhány szót váltani vele... - Szünetet tartott, majd hozzátette. - Talán rá tudom venni, hogy valamiféle rendet tartson itt. Callie arca megvonaglott a férfi hangjából csendülő megvetés hallatán, és elvörösödött. Hogy merészel! Szerette volna a képébe vágni, hogy egy nagyképű seggfejnek tartja, de bölcsen úgy döntött, fékezi a nyelvét. Hiszen a férfi az Unió tisztje, és a kórházban ők voltak többségben. Nem engedhette meg magának, hogy megharagítsa. A tiszt akár azt is elintézheti, hogy elbocsássak. De effajta szavakat nem viselt el senkitől! Callie kihúzta magát, amennyire csak tudta. Olyan közel álltak egymáshoz, hogy szinte összeértek, de a férfi jóval fölé magasodott. Callie ezzel mit sem törődött. Ma estére már betelt a pohár. - Akkor akár bele is kezdhet a mondókájába, százados - mondta megvetően. - Én vagyok a hadnagy ápolónője. Annak ellenére, amit nyilvánvalóan gondol, a hadnagy a lehető legjobb ellátásban részesül. És ha figyelembe vesszük, hogy a kórházat jelenleg néhány disznóképű jenki vezeti, akiknek az egyenruha színén kívül semmi sem számít, kész csoda, hogy a hadnagy még egyáltalán életben van. Tudta, hogy a férfi valószínűleg panaszt fog emelni ellene, ennek ellenére elégedettség töltötte el, mert a századosnak egy pillanatra elakadt a szava. Meglepetten vette észre, hogy a férfi feszes arcán kelletlen tisztelet tükröződik. A százados kifújta a visszatartott levegőt, és úgy tűnt, haragja is enyhült valamelyest. - Nézze, Miss...? - Angel - felelte Callie kurtán. A férfi ismét gondolkodási időt nyert. Tüzes tekintetével végigmérte a lány elefántcsontszínű bőrét, villogó szemét, szemérmesen összefogott haját. Callie nehezen viselte az átható pillantást, de állta a tekintetet. Elhatározta, hogy nem gyengül el. Rezzenéstelen tekintettel nézett a férfi szemébe. A százados hideg, közömbös tekintete végül megállapodott - ezúttal nem izzott szemében tűz -, és egyenesen Callie szemébe nézett. Aztán elgondolkodva fölvonta szemöldökét, és Callie meg mert volna esküdni rá, hogy azt suttogta: - Gondolhattam volna. - De valójában nem lehetett biztos benne. A férfi szemei olyan sötétek voltak, akár a csiszolt obszidián, és a bennük izzó kihívó tűz sosem halványodott. Callie egyre jobban elvörösödött, de észrevette a sötét tekintet mögött rejtőző pillanatnyi vereségérzetet, és pontosan tudta, mit érez most a férfi. Ebben a pillanatban még a korábbi nagyképű viselkedést is meg tudta neki bocsátani. Tehetetlenség, harag, reménytelenség - olyan érzések voltak ezek, melyekkel itt nap mint nap találkozott. Most a férfi is találkozott velük, és nyilván az első emberen töltötte ki a mérgét, aki az útjába került. Callie is gyakran tett volna így, de ítélőképessége és neveltetése nem engedte meg, hogy kimutassa az effajta érzelmeket. Természetesen ma is lett volna bőven mit mondania. De a sokéves szigorú nevelés során megtanult uralkodni magán. Igazán megteszek mindent a barátjáért. Kérem, higgye el, százados úr! A tiszt felsóhajtott, és fáradtan Callie-re mosolygott. - Hiszek magának, kisasszony, és nagyon sajnálom, hogy el kellett viselnie a ronda modoromat. Néha annyira... - Elharapta a mondat végét, és vállat vont. - Annyira dühös a világra, hogy köpni szeretne - fejezte be Callie, a férfi pedig halkan felkacagott. - Magam sem fejezhettem volna ki jobban - mondta, s elmosolyodott. A férfi már egyáltalán nem tűnt annyira riasztónak, és Callie kezdte azt hinni, hogy talán a jenkik is emberek. Bár kezdetben úgy érezte, ennek az egynek nem ártana leckét venni jó modorból. Most viszont kellemesen csalódott benne. - Ezt gyakrabban kellene csinálnia - mondta, mielőtt gondolkodott volna. A férfi kérdő tekintettel nézett rá. - Mit, hölgyem? Callie elpirult, de válaszolt. - Gyakrabban kellene mosolyognia. Ez a legjobb gyógyszer az emberi fájdalomra.
A férfi szemében keserűség tükröződött. Mosolya lehervadt, és tekintete elkomorodott. - Sajnos, már egyre nehezebben megy ezekben az őrült időkben - felelte. Matthews tehetetlen alakjára pillantott, és arca elsötétedett. - Különösen most, hogy ilyen rossz állapotban kell látnom Samet. Nem vártam semmi jót... de erre azért mégsem számítottam. - A férfi megfordult, hogy lássa Callie biztató pillantását, de csalódnia kellett... a lány már kifogyott a csodákból. -Tudom, mit szeretne hallani, de attól tartok, nem szolgálhatok jó hírrel, százados. Akár most is megtudhatja. Holnapra operációt terveznek. A hadnagy el fogja veszíteni a karját. - Úristen, ez lehetetlen... - mondta a férfi elcsukló hangon. - Kell legyen valami kiút. Callie a fejét csóválta. - Higgyen nekem, meg kell operálni, különben meghal - felelte Callie, s rájött, milyen sokszor mondta már ki ezeket a borzasztó szavakat. Számtalanszor. A terembe fojtogató parfümillat áramlott egy női hang kíséretében. - Rafe, drágám, szégyelld magad! Már az egész kórházat tűvé tettem, és senki sem tudta megmondani, hol vagy. Callie és a jenki százados felpillantott. Callie észrevette a férfi bosszús tekintetét. A nő arányos volt, és tökéletesen szép. Sűrű szemöldökei alatt ülő azúrkék szeme a százados tekintetét kereste. - Drágám, tisztában vagy vele, mennyi az idő? - Vádló pillantást vetett Callie-re, majd udvariatlanul hátat fordítva neki közéjük lépett. - Ha nem indulunk azonnal, el fogunk késni a színházból. - Tisztában vagyok vele, mit terveztünk ma estére, Júlia, és határozottan emlékszem, hogy arra kértelek, maradj a taxiban - felelte Rafe a homlokát ráncolva. - Te pedig azt ígérted, hogy csak néhány percig maradsz, de már több mint egy fél óra eltelt... A férfi hűvös tekintete félbeszakította. - Menj vissza a taxiba, Júlia! - utasította gyöngéden. - Ha végeztem, én is megyek. Callie attól félt, hogy a fiatal nő mindjárt toporzékolni kezd. De valószínűleg átgondolta a dolgot, és inkább engedett. - Nos, rendben, ha így akarod - felelte Júlia sértődötten. - De ne felejtsd el, hogy a tábornok vár minket a páholyában, még a nyitójelenet előtt. Tudod, mennyire gyűlöli apa a várakozást. Hirtelen megfordult, és majdnem Callie-be ütközött. Porcelánkék szemei rosszalló pillantást vetettek a lányra. - Remélem, kisasszony, nem akarja sokáig feltártai ni a századost - mondta. - Talán még maga is tudjál milyen nehéz jó helyet szerezni a karnevál idején. A nő nyeglesége nem bosszantotta volna Callie-t, da életében most először érezte, mennyire egyszerű a ruhája, az egyenes, hátrafont haja, és eszébe jutott, hogM reggel óta még fésülködni sem volt ideje. Tudta, hogj árad belőle az antiszeptikum és a betegség szaga, éí nem tetszett neki, hogy ez a nő védekezésre kényszeríj ti. Öntudatlanul összefogta a ruháját, mert eszébe jul tott a szakadás, amit még nem volt ideje megvarrni De a fejét büszkén felemelte. - Biztosíthatom, hogy a százados akkor távozik, amikor óhajt - felelte hűvö sen. - Úgy lesz - vetette közbe a férfi - Menj, Júlia.. nem maradok sokáig! Rafe Santino észrevette Callie büszke tartását, dd nem tudta mire vélni a dolgot. A lány érzelmei olyars ellentmondóak voltak. Egy dologban azonban bizcn nyos volt. Sam ápolónője egy angyal, aki bátran szerm beszáll akár az ördöggel is, és a százados tudta, hogyj barátja nem fog meghalni. Ez a pimasz kis vörös hajt elég makacs ahhoz, hogy ne hagyja. De úgy érezte, nem árt, ha beszél Júlia apjával, megkéri, hogy küldje át Samhez a háziorvosát. Raf tudta, hogy a tábornok iszonyú patáliát fog csapni, végül nem tagadja meg a kérést. A tábornoknak szűk sége volt valakire, aki kordában tartotta elkényeztete lányát. Júlia senkire sem hallgatott, és általában azt tette amihez kedve volt. De szerette, ha Rafe kísérgeti nak ellenére, hogy Rafe már a kapcsolatuk kezdeté közölte vele, hogy sohasem lesz a szeretője -, ezer férfi társaságában türtőztette magát, mert tudta, hoL Rafe nem tűri a makacskodását. Az apja parancsnoksága alatt álló tisztek bármelyikét megkaphatta volna, csak intenie kellett. Rafe nem tudta, miért ragaszkodik hozzá a lány, bár gondolta, hogy
talán épp azért, mert más, mint a többi, és azért, mert Júlia azokat a dolgokat szerette a legjobban, amiket nem kaphatott meg. Már mindene megvolt, amit pénzzel vagy apja katonai pozíciójával megszerezhetett. De Rafe megfogadta, hogy őt nem kapja meg. Csak azért foglalkozott a lánnyal, mert szerette a kihívásokat, és szerette a veszélyes flörtöket, Júlia pedig mindkettőt képviselte. Különben is megígérte a lány apjának, hogy vigyáz rá, amíg New Orleansban vannak a szegény férfinak nagy szüksége volt a segítségre. Visszafordult Callie-hez, és egy pillantást sem vetett a teremből dölyfösen kiviharzó Júlia gyakorlott csípőmozdulataira. Közelebb lépett Callie-hez, és a lány úgy érezte, mintha csak ketten lennének az egész teremben. A széles ablakokon beszűrődő holdfényben kirajzolódott a férfi szoborszerű arca és mahagóniszínű bőre. Callie-t hirtelen ugyanaz az érzés kerítette hatalmába, amit a folyosón már átélt, amikor oly közel álltak egymáshoz - talán túl közel -, és szíve ismét úgy zakatolt, mint akkor. Már egyáltalán nem bánta, hogy a férfi elvette tőle a hajszalagját. Gondolt rá, hogy megemlíti, de rájött, hogy nem lenne hozzá elég ereje. És eszébe jutott még valami más is, amitől majdnem elmosolyodott. Titkon remélte, hogy a nagyképű Júlia Davenport később majd rátalál a szalagra, és kérdőre vonja Rafe-et. Callie-nek nagy elégtételt jelentett, amikor elképzelte, ahogy a másik nő arca elsötétedik a féltékenységtől és a haragtól. Vajon mit mond majd a férfi, kié a szalag? Álmodozásából a százados kezének érintése riasztotta fel. Callie kezét hirtelen az ajkaihoz emelte, és a lány ijedtében majdnem hátrahőkölt. - Sajnálom, hogy az előbb felbosszantottam - mondta Rafe. - És Júlia miatt is bocsánatot kell kérjek. Mindig mindent megkapott az élettől, amit megkívánt, és attól tartok, ez meg is látszik rajta. Callie a férfira nézett. És vajon téged is megkapott? - szerette volna kérdezni, de természetesen nem merte. Inkább megpróbálta megnyugtatni Rafe-et. Énmegértem... és tudom, mennyire felizgathatta magát, hogy ilyen állapotban találta a barátját. - Igen, így van. De nagyon hálás vagyok mindazért, amit Samért tesz. Remélem, a hadnagynak nem származik kára belőle, hogy a barátja vagyok - mondta mosolyogva, és Callie akarata ellenére szintén elmosolyodott. -Azt hiszem, Matthews hadnagy nagyon szerencsés, hogy ilyen barátja van, százados úr. - És hogy ilyen ápolónője - felelte a férfi, és ezzel meglágyította Callie szívét. Callie úgy érezte, most sokkal jobban megbabonázzák a férfi éjfekete szemei, mint az előbb. Már tényleg kedvelni kezdte, és ez sokkal kellemesebb érzés volt, mint amikor még megvetéssel tekintett rá. - Jobb lesz, ha elindul, különben elkésik - mondta, hogy formálisabb mederbe terelje a társalgást. A férfi bizonytalanul Matthewsra nézett, de Callie gyorsan eloszlatta a kételyeit. - Többet már maga sem tehet érte. Vigyázni fogok rá, ígérem. A százados ismét Callie-re mosolygott. De ezúttal a szemei is nevettek. Komor, bronzszínű arca átalakult, és szemeiből eltűnt az az örökösen izzó vad tűz. - Köszönöm. Ezt nagyon jó tudni. Pillantása olyan volt, mint az áramütés, a hangja pedig mély és zengő. Callie tudta, hogy egyetlen percig sem bírná tovább türtőztetni magát a közelében. Egyszerűen nem volt képes szembenézni azokkal az érzésekkel, amelyeket a férfi ébresztett benne. Végül a tőle telhető legtermészetesebb módon megszólalt. - Ne haragudjon, százados úr, de már biztosan szükség van rám valahol. - Talán még találkozunk - mondta a férfi, és hoszszan nézett a távozó Callie után. Negyedik fejezet Alkonyodott a munkanap letelt a hazafelé tartó emberek a keskeny utcákon tolongtak a lámpagyújtogatók végigjárták lámpaoszlopaikat. Rafe kinyújtózva feküdt a mosolygó Lily mellett. A holdfény ezüsttel vonta be a nő telt ajkait és meztelen, karcsú végtagjait. - Meglep, hogy ilyen hamar viszontlátlak - mondta. A férfi ujjával felemelte Lily fejét. - A hét végén ismét elmegyek. Meg akartam mondani, nehogy azt hidd, hogy el akarok szökni tőled anélkül, hogy szólnék - felelte Rafe.
- Hiányozni fogsz - mondta Lily. - Mint ahogy mindig. Lily fölemelte egyik formás lábát, és Rafe sötét szemeiben felizzott a tűz. A nő lassan kezdte lehúzni combközépig érő, csábító harisnyáját. Érezte, hogy Rafe ujjai bebarangolják a csipkés harisnyakötő fölött lévő illatos húst. Aztán megfogta a Lily kezét. - Ne vedd le! - parancsolta. - Miért? Észrevette, hogy a férfi tekintete követi minden mozdulatát, és úgy érezte, a sötét szemek forró pillantása megolvasztja testét. - Mert szeretem érezni, amikor körém fonod a lábaidat. A harisnya fent maradt. Olyan este volt ez, amelyet Lily valószínűleg soha nem fog elfelejteni. Nem kérdezte, miért jött a férfi igazából nem is akarta tudni. Gyanakodott. Rafe feszült volt, feszültebb, mint általában, és bár csodálatos pillanatokat töltöttek most együtt, Lily tudta, hogy többé valószínűleg nem jön el így hozzá. Lehet, hogy máshova vezényelték. De érzett még valamit, és tudta, hogy ez a valami végleg el fogja tőle szakítani Rafe-et. A nők megérzik az ilyesmit. És Lily lassan felfogta a tagadhatatlan tényeket. Rafe végül mégis talált valaki mást. Igaz, hogy küzdött ellene, és valószínűleg be sem ismerné, hogy így van. Vajon ki az? Csak találgatni tudott. Júlia Davenport nem lehetett. Igaz, hogy Júlia rendkívül szép volt, de Rafe azokat a nőket kedvelte, akik többet nyújtottak neki egyszerű hancúrozásnál. Szerette a melegséget, az intelligenciát és az őszinteséget. Júliában pedig egyik sem volt meg. Lily biztosra vette, hogy Rafe sosem szeretkezett Júliával. Ismerte annyira, hogy tudja, ha megtette volna, az egyben az utolsó alkalom lett volna. Rafe-ben volt valami különös lojalitás, és Lily tudta, hogy a férfi sokra tartja a barátságukat, ezért meg fogja mondani neki, ha szakítaniuk kell. De úgy érezte, ez az idő még nem érkezett el. Talán jobban aggódott volna, ha Rafe puszta érzéki örömökön kívül mást is tudott volna nyújtani neki, de. mindeddig nem tudott. Lily pedig beérte ennyivel. Es a barátságával. A férfira nézett, hogy megcsodálja jóképű arcát. Elterült az ágyon, és átadta magát a pillanatnak. Karjait a feje fölé emelte és elképzelte, ahogy selyemkötelek fonódnak csuklóira, melyek édes gyötrelmet okozva korlátozzák mozgásában. Ezt a képzetet soha nem osztotta meg senkivel. Még vele sem. - Lángra lobbantod a vérem - sóhajtotta, miközben figyelte a férfit, aki egy műértő képzettségével fedezte fel testének hajlatait. Lily követte a mozdulatait. A gyenge fényben egy pillanatra megcsillant a férfi bronzszínű kezének kontrasztja, és a nő elképzelte, hogyan tehetne Rafe kedvére különböző módokon. Nem volt önző, és rengeteg egyéni ötletet kitalált, amellyel egy férfit a paradicsomba röpíthetett. - Megőrülök, amikor ezt csinálod... - suttogta Lily, s közelebb húzódott a férfi ajkaihoz. Amikor Rafe rátalált vágyainak csomópontjára, a nő halkan felsóhajtott, és csípője megvonaglott. Lehelete megsimogatta a harmatos, rózsaszín húst, és amikor nyelvével belehatolt, Lily combjai közt szétáradt a forróság. Soha senki sem csókolta még ott ilyen hevesen. Teste remegett a gyönyörtől, de a férfi ekkor visszahúzódott, nem hagyva, hogy Lily elérje a gyönyörök tetőpontját, melyre annyira áhítozott. Ez már szinte rituálévá vált kettejük között, és csalódott nyöszörgése ellenére Lily nagyon élvezte ezt a játékot. - Felejtesd el velem a bizonytalan holnapokat! suttogta. Rafe mindent megtett, hogy így legyen imádta Lilyt. Tudta, hogy sosem fog olyan szerelmet érezni a nő iránt, amilyet kellene. Úgy tűnt, az ő játékukból a sors száműzte a szerelmet, de Lily emiatt valójában sosem panaszkodott, ő pedig megpróbált annyi időt vele tölteni, amennyit csak tudott. Segítettek egymásnak megfeledkezni a háborúról, a halálról és a bizonytalan jövőről.
Ebben a pillanatban Rafe egy látomással küszködött, mely már első találkozásuk óta kísértette. De nem sikerült elűznie. Miközben Lilyt ölelte, bűntudatot érzett, mert mindvégig maga előtt látta a vörös hajat, mely olyan fenséges, mint a naplemente, a nagy, halványibolya szemeket és a selymes bőrt, amelynek az érintését soha nem tudta volna megunni. Édes Angel. Olyan érzéseket ébresztett benne a lány, amiket örökre el akart felejteni. Mély, gyöngéd, zavarba ejtő érzéseket. Menj innen, ne kísérts engem! - próbálta elűzni a makacs gondolatokat, bár tudta, hogy hasztalan. A kórházban töltött este óta nem tudott másra gondolni, csak Callie-re. A lány gondoskodásának köszönhetően Sam állapota jelentősen javult - az operációt egyelőre elhalasztották -, de csak az idő dönthette el, hogy tovább gyógyul-e. Rafe semmit sem akart a véletlenre bízni, ezért megkérte Davenport tábornokot, hogy küldje át a háziorvosát Samhez. A tábornok természetesen csak szívességből egyezett bele a dologba, Rafe pedig azon tűnődött, vajon mivel kell majd viszonoznia ezt a szívességet Júliának. Callie Angel - a keresztnevét egy másik nővértől tudta meg - nem az a fajta nő volt, aki bármiféle ellenszolgáltatást várt volna, ha szívességet tesz valakinek. De a fenébe, hiszen most Lilyre kellene gondolnia. Hogy behozza az időt, amit eltévelyedett gondolataival veszített, kedves szavakat suttogott, hogy elűzze bűntudatát. Lilynek olyanok voltak ezek a szavak, akár a simogatás, mert tudta, hogy a férfi most mindent nagyon komolyan gondol. Igazság szerint Rafe sokszor gondolt Lilyre, és különleges nőnek tartotta. Néha olyan volt, mint egy fúria, de számtalanszor kockára tette az otthonát, a boldogságát és az életét, hogy segítsen északra szökni olyan embereknek, akiket nem is ismert. Rafe-nek kapcsolatai voltak, a nő pedig tudta, kin kell segíteni. Rafe minden erejével védelmezte Lilyt, ha az engedte neki. Örökös félelemben élt, de ő volt az egyik legbátrabb asszony, akivel Rafe valaha találkozott. Sok erős és bátor nőt ismert meg az évek során, és rendületlenül csodálta őket. Bátor szív dobogott bennük, és csendes vasakaratukkal egyenként többet segítettek, mint tíz fegyveres férfi. Lilyvel hasonló nézeteik miatt ismerkedtek meg, és Rafe titokban mindenben segített neki, amiben csak tudott. De Lily helyzete egyre veszélyesebbé vált egy olyan városban, amin ennyire úrrá lett az elvakult patriotizmus. Lehet, hogy Észak legyőzte New Orleanst, de az embereket nem győzte le, és ők megvetettek mindenkit, aki szembeszállt a rabszolgaságról alkotott makacs véleményükkel. A háború kirobbanásának legfőbb oka a rabszolgaság kérdése volt, és a határvonalat mindkét oldalon világosan meghúzták. Lily gyakran jelent meg rabszolgaság-ellenes összejöveteleken, és már hónapok óta volt egy olyan érzése, hogy talán túl gyakran is. A déli születésű Lily tüzes szépség volt, de nem üvegházi virágszál. Szeretett vigyázni magára, és tudott is, amire elég gyakran emlékeztette Rafe-et. A férfihoz hasonlóan mindig is hitte, hogy egyetlen embernek sincs joga hasznot húzni abból, hogy a másikat leigázza, és nyomorúságba taszítja. Rafe tudta: Lily nem érzi úgy, hogy a tevékenysége miatt hűtlen lenne Délhez - minden tekintetben odaadó déli volt de sosem tartott rabszolgát, és úgy gondolta, minden ember egyenlő. Gyakran emlegette, hogy egyáltalán nem megterhelő kifizetni egy ember bérét, és a végén sokkal kifizetődőbb is. A kijelentéseitől feldühödött szomszédok sem rettentették el. Rafe szeretett volna New Orleansban szolgálni, hogy jobban vigyázhasson rá. De a kötelesség máshová szólította, és az ő szakmájában - mivel McNeal tábornok parancsnoksága alatt katonáskodott, ahol a csatákban minden képességére szükség volt - ritkán maradhatott hosszabb ideig egy helyen. Ezeknél az elcsent óráknál nem engedhetett meg többet maguknak, és ha a háború majd véget ér, tudta, hogy ismét visszanyeri régi önmagát. Hosszú utat tett meg, s közben megváltozott Tudta, hogy ha most hazatérne, senki sem ismerne már rá. Hacsak nem növeszti meg újból a haját, és nem válik meg ettől a jenki öltözéktől. És Lily? - nézett tűnődve a sápadt, szőke szépségre, akit a karjaiban tartott. Vele mi lesz, ha a háború véget ér? Most nem akart ezekre a dolgokra gondolni.
Figyelmét a jelen kötötte le, és Lily selymes bőrének csábító, érzéki illata. Lehajtotta fejét. Fekete hajának egy fürtje a lány melleihez ért. Megcsókolta a két kebel közt húzódó völgyet, és érezte, hogy aggodalmai tovatűnnek. - Rafe - suttogta Lily áhítatosan. Már maga a név is őrült gyönyört ébresztett benne. - Kérlek... már nem bírom sokáig. De Rafe tudta, hogy bírja még. Kezei és ajkai tovább folytatták az ernyedt felfedezést. A nő erőtlen tiltakozásával mit sem törődve nyelvével addig cirógatta a melleit, míg azok kőkeménnyé nem váltak, és szinte íijtak az édes sóvárgástól. Lily lihegett, és teste megfesült. Rafe tudta, hogy ha tovább folytatja, bármelyik pillanatban lángra lobbanhat. De folytatta, eszelős gyötrelmet okozva Lilynek. Ez volt a legszebb fájdalom, amit valaha is átélt. Rafe őrjítő szerető volt, aki rengeteget követelt, és Lily sosem hitte volna, hogy mindezt képes neki megddni. De ha vele volt, nem tudott ellenállni. Vágyta az érintését, erős testét, és olyasmit is megengedett neki, amit soha senkinek, még a férjének sem. Minden íve, minden hajlata az övé volt. Könnyedén teljesítette a kívánságait, és sosem tűnődött azon, vajon mit gondol róla a férfi, amiért annyira szomjazza az ölelését. Rafe nem rohanta le a nőket, és nem hagyta magukra őket később sem. Lily szerette, ahogyan átöleli, ahogy simogatja, és mindig megvárja, hogy elaludjon, mielőtt kisurrant az ajtón. A búcsúzkodást még a jenkiknél is jobban gyűlölte. Rafe karjai a mennyországot hozták el sivár életébe. Valójában nem volt szerelmes belé, és a szó valódi értelmében nem is tudott volna belészeretni, de amikor elment, mindig hiányzott neki. Ő volt az egyetlen férfi, aki mellett igazán nőnek érezte magát - akár az ágyban, akár másutt -, és ezért a maga módján nagyon szerette. Erre mindig némi keserűséggel gondolt. Lehet, hogy a szerelem már nem is létezett? Úgy érezte, nem, mert a háború pusztítása megfosztotta az embereket érzelmeiktől, s csak halált és kétségbeesést hagyott maga mögött. De ma éjjel nem akart effajta érzelgős gondolatokkal foglalkozni. Rafe végre itt volt, és mivel tudta, hogy hamarosan újra elmegy, beérte azzal, hogy vele lehet. Valamivel később Rafe a második emeleti terasz nyitott ablakánál állt, és figyelte a város zajait. Az udvar magas falain túlról vidám nevetést hallott, ritmusos bendzsómuzsikát s egy megszállott hívőt, aki arról prédikált, hogy a gonosz és a bűn fekélyként terjed New Orleans gonosz városában. Az erőszakos prédikátor hangja és a háború rútsága ellenére Rafe a várost mámorítóan vonzónak találta. A magnóliafák illatát árasztó New Orleans úgy hívogatta, akár egy csábító szerető. És Callie is. Ekkor már tudta, hogy többé nem jön vissza Lilyhez. Nem lenne tisztességes, ha közben egy másik nőre gondol. És az utóbbi időben határozottan sokszor gondolt Callie-re. Távolabb az ezüstös holdfényben fürdő folyó a partnak verdeste hullámait, és egy gőzhajó füttye visszhangzott a szélben. Rafe feszes mellkasa kissé elernyedt. Már tudta, mire van szüksége: egy italra. Bár korábban már elfogyasztott egy fél üveg bourbont, a háború rémképeitől nem tudott megszabadulni. Tudta, amint lefeküdne aludni, a képek visszatérnének, és újra küzdenie kellene velük. Már nem is emlékezett, mikor pihente ki utoljára magát igazán. A nyári levegőt hidegnek érezte meztelen mellkasán, de ugyanakkor élénkítőnek is. Lassan és elégedetten kinyújtóztatta karcsú, izmos testét. Egy italra volt szüksége, és nyugodt alvásra, de tudta, ha Lilyvel marad, egyikben sem lesz része. Csöndes töprengését a nő hangja szakította félbe. - Meglátogatod apádat, amíg a városban vagy? Tudod, hogy ő sem fiatalodik, és hiányzol neki. Rafe, nagyon hiányzol neki - mondta Lily. Rafe apja említése hallatán megdermedt. - Már megint a régi vita - felelte, hátra sem pillantva. Unom már, hogy folyton mentegetőznöm kell miatta. Azt hiszem, ő is unja már, hogy olyan fia van, akiben csak csalódik. - Tudod, hogy ez nem igaz - felelte gyorsan Lily. - Azt tudom, hogy soha nem bocsátja meg, amiért beálltam az Unió hadseregébe.
- Nehéz volt neki a barátai szemébe nézni... rájönni, hogy a veled kapcsolatos álmai sosem fognak megvalósulni. Rafe sarkon fordult. Lily az ágy mellett állt. Hosszú, ezüstös haja kerek csípője köré omlott, a gyertyafény pedig felfedte szőke bájait, melyeket alig takart el az áttetsző csipke hálóing. - Sosem kellett a pénze, sem az ültetvénye. Csak egy dolgot akartam tőle, de azt nem tudta megadni mondta Rafe elvörösödve, bár megfogadta, hogy higgadt marad. - Ő ragaszkodott hozzá, hogy a Harwardra menjek jogot tanulni. New Orleansban hajlandó lettem volna egyetemre járni, de ő azt akarta, hogy a legjobb képzésben részesüljek. - Arca elkomorodott. Nos, így történt. És attól tartok, többet tanultam, mint szerette volna. Mielőtt elmentem északra, fogalmam sem volt arról, mi az a szeparatizmus vagy a rabszolgatartást ellenző mozgalom. De ezek a szavak megpendítettek bennem egy húrt. Képes voltam azonosulni az ott tanult nézetekkel, és mindig is együtt éreztem a leigázottakkal, akár fehérek, akár feketék vagy vörösek. Apám sosem értett meg, még akkor sem, ha azt állítja, hogy az anyámmal és a népünkkel töltött évek alatt volt a legboldogabb. - Ő még mindig szereti anyádat.., azt hiszem, mindig is szeretni fogja - vetette közbe halkan Lily. Rafe ajkai megrándultak, és ingerülten így válaszolt: - Sosem jelentett nekem annyit, mint anyám. Sosem beszélt az irántam vagy anyám iránt táplált érzéseiről - mondta mogorván, és Lily már sajnálta, hogy szoba hozta az előkelő kreol családot, akik a kertvárosban éltek, a Philips Streeten. - Sajnálom - mondta. - Nem akartam felszakítani a régi sebeket. Csupán szerettem volna tenni valamit, hogy megszűnjön a köztetek lévő viszály - mondta. Úgy érezte, még sosem látott két ennyire makacs embert. Ez az átkozott háború és az örökös nézeteltérések szakították el őket egymástól. Próbálkozása, hogy kibékítse őket, ismét hiábavaló volt. - Nem számít. Már nem - felelte a férfi. - A háborúban semmi sem ugyanaz... minden megváltozik. Főként az emberek. Ha nem lett volna háború, akkor valami más állt volna közénk. - Rafe nagy levegőt vett, és lassan kifújta. - Későre jár. Most már tényleg mennem kell. - Igen, persze - felelte lassan Lily. -Sajnálom... szeretném, ha több időt tőlthetnénk együtt. - Nagyon sajnálta a lányt. Annyira magányos voltl De Rafe-nek is megvoltak a saját démonai, és Lily nem érdemelte meg, hogy ezekkel terhelje őt. Egyetlen asszony sem érdemelte meg. Lily kiolvasta szeméből a ki nem mondott szavakat. Lehet, hogy így vesz tőle végleges búcsút? Kiszáradt a torka. - Megértem - felelte, majd nyugalmat erőltetve hangjára megkérdezte: - Hamarosan... újra látlak? - Nem tudom - ismerte be a férfi. - Veszélyes rád nézve, ha ide járok. -Tényleg ez a valódi ok, Rafe? - Lily úgy érezte, muszáj megkérdeznie. Zöld szemei újra megcsodálták a bronzszínű hátat, a széles vállakat. Rafe lehajolt és összeszedte a földről a ruháit. Lilynek szörnyű előérzete támadt. A tűzön széttört egy fadarab, és Lily arca megrándult. - Látod, ha itt vagyok, olyan ideges vagy, mint egy macska, csak nem ismered be - ugratta a férfi, hogy oldja a feszültséget. Aztán a nő felé fordult. Zsebéből elővett egy szivart, és erős, fehér fogai közé helyezte. Szándékosan tért ki a válasz elől, de Lily még mindig jobban örült ennek, mintha hazudott volna neki. Vagy ha beismeri az igazat. Erre még nem készült fel. Mosolyt erőltetett arcára, és így szólt: - Ettől lesz izgalmas az élet, drágám. És a veszélyt épp annyira szeretem, mint téged. - Úgy legyen! - felelte Rafe. Felhúzta a nadrágját, de a legfelső gombot nem gombolta be. - Mégis úgy gondolom, semmi értelme keresni a bajt. És ismerek néhány embert, akinek nem igazán tetszene, hogy egy jenkit szórakoztatsz a házadban.
- De te nem csupán egy jenki vagy, Rafe - felelte Lily. - Egyébként sosem hagytam, hogy más határozza meg, mit tegyek, és mit nem. - Lily tekintete újra végigpásztázta a férfit. Néhol elidőzött, mintha soha nem tudna betelni a látvánnyal. Nagyon szeretett a hajába túrni. Annyira szerette a sűrű, hosszú hajat. A hűvös éjszaka ellenére a férfi haja még nedves volt a lázas szeretkezéstől, és most úgy csillogott a pislákoló tűz fényében, mint a fekete szatén. Rafe már felvette a nadrágját és a csizmáját, és most ismét a balkonnál állt. A ködös, nedves udvarra nézett. A felgyulladó gyufa lángja bevilágította az árnyékos zugokat. Meggyújtotta a szivart, és mélyet szippantott, majd lassan kifújta a füstöt. A dohány csípős, férfias illata szétterjedt a szobában, és elnyomta a levendulák és rózsák illatát. De Lilyt ez nem bosszantotta. Már olyan régen találkozott Rafe-fel. Érezte, hogy nem sokáig bírja már türelemmel. A háború és a férfi kötelességei mindig kettőjük közé álltaid -Összeütök valami ételt, mielőtt elmégy. Éhei vagy? - kérdezte reménykedve. Rafe habozott, majd hátra sem fordulva válaszolt. Jó lenne... de nem akarok visszaélni a vendégszeretői teddel. De a találékony Lilynek voltak még ötletei. Ringj csípőmozdulatokkal megindult a férfi felé. De drál gám, hiszen érzem, hogy újra elönt a tűz. Rafe tudta, hogy ha Lily egyszer lázba jön, akkor földrengés sem téríti el a szándékától. Félórával kéj sőbb egymás mellett ültek a pislákoló tűz előtt a vastal medveprémen. Házi sütésű kenyeret ettek sajttal, és márkás bort ittak, amit Rafe hozott magával. Sol finomságot szerzett neki, amihez másként nem juthal tott volna hozzá. De a nőnek mindenekelőtt őrá volj szüksége egyetlen férfi sem volt képes megadni neki azt, amit Rafe nyújtott. Elviselhetőbbé tette a hosszd éjszakákat, és megtöltötte üres életét. Talán még egj forduló az ágyban segít neki, hogy kibírja, amíg újra látja. Lily a nyitva hagyott gombra szegezte tekintetét mely mögött ott sötétlett a sűrű szőr. Önkéntelenül e4 mosolyodott, és elképzelte, amint apró keze bátran becsúszik a nadrágba, és kitapintja a kőkemény inakat él izmokat, a férfiban pedig újra életre kel a lüktető vál gyakozás. - Ez vajon az elégedettség mosolya? - kérdezta Rafe, miközben a pohár pereme felett a lány szeméba nézett. Lily megcsóválta a fejét. Szőke fürtjei megcsiHantáid a tűz fényében. - A várakozásé - felelte, s közben el vette a férfi poharát, és a tálcára helyezte. Rafe - arcán önelégült, elismerő mosollyal - a nőhöz hajolt. A hosszú, karcsú ujjak lesöpörték Lily válláról a hálóinget, és előbukkantak buja, rózsaszín mellbimbói. - Gyere vissza az ágyba... érezni akarlak... mindenütt! - turbékolta Lily, miközben ujjai ügyesen kigombolták a többi gombot is. Rafe ismét engedett, és magában önkéntelenül elmosolyodott. Lehet, hogy Lily a déliek titkos fegyvere? Még a csatamezőn sem merült ki ennyire, és úgy tűnt, a nő halálra akarja fárasztani, mielőtt kiengedi ebből a szobából. De aztán rájött, hogy ez a legszebb halál egy férfi számára: amikor mosolyogva leheli ki a lelkét, karjaiban egy olyan szépséggel, mint Lily. Lily nem tudta megállapítani, mi ébresztette fel. Talán egy álom vagy egy ismeretlen zaj, mely megzavarta a szunnyadó ház csöndjét. Megfordult az ágyban, és kinyújtotta egyik karját, de mellette nem feküdt senki. Rafe elment. Lily valójában nem is várta, hogy itt marad, hiszen soha nem tett így. És tudta, hogy a férfi most Sam mellett akar lenni. A háború kezdete óta barátok voltak, és a halálon kívül semmi sem választhatta el őket. Rafe mindig búcsú nélkül távozott. Ebben már évekkel ezelőtt megállapodtak. Lily nem akarta látni, amint kimegy a szobából, mert mindig attól félt, hogy ez lesz az utolsó emléke, hogy a férfi többé nem jön vissza.
Ostoba babona volt ez, de Lily ragaszkodott hozzá. Felemelte fejét a szaténpárnáról. Ismét hallotta a hangot. - Rafe, te vagy az? - kiáltotta. A hálószoba ajtaja lassan kinyílt. Tehát mégsem ment el, gondolta. Mosolyogva várta, hogy Rafe átlépje a küszöböt, de hirtelen megdermedt. - Te...! - Megleptelek, drágám? - hangzott az érdes hang az ijesztő homályból, olyan közelről, hogy Lily tudta: nem menekülhet. A sötét alak fölé hajolt. Lily az álláig húzta a takarót. - Menj innen... hagyj engem! A férfi szemében vágyakozás és halál csillogott. Lily tudta, mit akar tenni vele. - Most nem menekülhetsz. - Ne... ne... - zokogott. Szemei kikerekedtek a felismeréstől és a félelemtől. A férfi megragadta mindkét csuklóját, és a feje fölé hajlította. Lily jéggé dermedt. Hitetlenkedve bámult a férfira. - Tudom, hogy imádsz játszani, és hogy mindenben kiváló vagy. - Lily egy hangot sem tudott kiadni. A férfi összekötözte a csuklóit. - Ugye, megtanítasz mindarra, amit tőle tanultál? Aztán nem hallatszott más, csak a férfi zihálása és a vad küzdelem hangjai. Amikor Rafe megkapta Lily kézzel írott levelét, csak egyetlen dologra tudott gondolni: milyen hamar érhet a házához. Az üzenet rövid volt, de lényegre törő. Gyere, amilyen gyorsan csak tudsz! Bajban vagyok, szükségem van rád. Rafe Santino egy pillanatig sem habozott. így kellett tennie. De életét már sokszor mentették meg az ösztönei. Megtanulta, hogy ezeken kívül senkiben sem bízhat. És most ezek az ösztönök figyelmeztették. Mialatt a LaFleur-kastély előtt állt, alaposan átgondolta a helyzetet. Minden olyan nyugodt volt, és csendes. A házban sötét volt. Tudta, hogy könnyen csapdába eshet. Lily annak idején sok sötét alakkal állt kapcsolatban bármelyikük rátámadhatott. Testének minden idegszála azt súgta, hogy forduljon vissza. De Lilyről már napok óta senki sem hallott, még ő sem. Ezt különösnek találta. Tudta, hogy valami nincs rendjén, és nem mehetett el addig, amíg meg nem győződött arról, hogy Lily jól van. A hátsó bejáraton ment be a kastélyba. Letérdelt, és egy égő gyufa lángjánál megpillantotta a konyha közepén fekvő tehetetlen alakot. Észrevette a szörnyű sebeket és a meredt, élettelen tekintetet. Már tudta, hogy Delcey vidám kacagását valaki örökre elnémította. - Ki volt az a vadállat, aki ezt tette veled? - sóhajtotta, majd lecsukta a holttest szemét. Delcey már évek óta Lily hűséges házvezetőnője volt. Nem érdemelt ilyen halált, és Rafe dühe csak fokozódott, amikor elképzelte, mennyit szenvedhetett a szerencsétlen. Aztán hirtelen valami más jutott az eszébe. Lily! Hol van Lily? Óvatosan és fürgén átkutatta a ház első emeletét. Nem talált semmit. Aztán kettesével véve a lépcsőfokokat lesietett a hallba és a hálószobába. A szobát homály borította, akárcsak a ház többi részét, de Rafe azonnal meglátta az ágyon fekvő Lilyt. Ugyanolyan sápadt volt, és élettelen, mint Delcey, és Rafe attól félt, ugyanaz lett a sorsa is. A szétszaggatott lepedők közt feküdt, csuklói az ágyhoz kötve, és nem mozdult. Rafe felkapta az asztalról a lámpát, remegő kézzel meggyújtotta, és Lily mellé sietett. Megkönnyebbülten látta, hogy még lélegzik, de eszméletlen, és alig van benne élet. Óvatosan levette róla a fejét félig eltakaró lepedőt. Arca eltorzult a fájdalomtól, amikor megpillantotta a csúnya, lila horzsolásokat a jobb szeme alatt és az összekötözött csuklóin. Rafe tudta, hogy Lily nem adta meg könnyen magát, mert úgy tudott küzdeni, akár egy nőstény tigris. Eloldozta a kezeit, és a teste mellé fektette, Ekkor a lány félig nyitott kezében megpillantott valami sárgarézfélét kivette és a lámpa fényéhez tartotta.
Miközben vizsgálta, lépéseket hallott a lépcsőn. Valaki közeledett. És Rafe tudta, milyen helyzetben van. - Lily! Lily, odafönt vagy? - kiáltott valaki. A mostoha körülményekre való tekintettel Rafe csak egyetlen dolgot tehetett. Elfújta a lámpát, és a szobát beborította a sötétség. Csak a fényes hold sugarai szűrődtek át az udvarra néző ablakokon. A forró szellő meglebegtette a csipkés függönyöket, melyeket Lily oly nagy becsben tartott, mert annak idején az anyjától kapta őket. Rafe-en kezdett úrrá lenni a pusztító harag. Meg akarta találni a vadállatot, aki ezt tette Lilyvel, és nem sajnálta rá az időt. De tudta, ha itt találják, nem hiszik majd el neki, hogy nincs köze a történtekhez. Lily déli volt, ő pedig jenki. Nyilvánvalóan csapdába esett, és fogalma sem volt, mit terveztek még ellene milyen bizonyítékokat rejtettek el, amelyek a bűnösségét tanúsítják. Valaki rengeteget vesződhetett azzal, hogy mindent összehangoljon. Rafe Lilyre pillantott, majd fölé hajolt és megcsókolta. - Ez nem búcsúcsók, drágám... még találkozunk. Majd mások gondoskodnak rólad, Lily. Hangtalanul az ablakhoz lopódzott, vágyakozva visszanézett, aztán elhagyta a szobát. Ötödik fejezet Callie műszakja valamivel éjfél után ért véget. Miközben végigment az utcán, tekintete a mocsár irányába szegeződött. Az orvosok épp az imént közölték vele, hogy semmit sem tehetnek Sam Matthews karjáért, de 6 vonakodott elfogadni a diagnózisukat. Bár a szívverése is elállt, ha arra gondolt, milyen veszélyes a mocsáron át az Isadora házáig vezető út, már határozott. Csak néhány órányi ideje volt, mielőtt valaki felfedezi, hogy üres az ágya, és értesíti Rose nővért, de tudta, hogy Isadora Sam Matthews utolsó reménysége, ezért nem fordulhatott vissza. Meggyorsította lépteit. Mire az istállóhoz ért, és eloldozta Butternut köteleit, már megnyugodott, mert tudta, hogy ez az egyetlen helyes döntés. Persze, lesz miről számot adnia, ha Rose nővér megtudja a dolgot, de Callie már megszokta az órákig tartó imádkozásokat. Mindig sikerült megsértenie a szabályokat, bár nem kereste a bajt, de az valahogy mégis megtalálta. A póni farára ütött. Az állat megfordult és elindult. - Gyerünk, Butternut... minél előbb érünk oda, annál jobb. A kis póni megugrott. A fogat nagy kerekei zörögve haladtak a göröngyös úton, Callie pedig imádkozott, hogy sikerüljön visszaérnie, mielőtt valaki felfedezi az eltűnését. Óvatosan vezette a kocsit a kanyargós úton. A fogatra sűrű sötétség borult. Callie feje felett magas fák sűrű lombja tornyosult, és csak a hold halovány fénye mutatta az utat. Több mint egy mérföldet tettek meg, amikor Callie rájött, hogy meg kell állnia, mert Butternutnak pihenésre van szüksége. Nagyon meghajszolta, és az állat kimerült. Kiválasztott egy védett szurdokot, és megállította a kocsit. A levegőben eső szaga terjengett, a távolból mennydörgés hallatszott, és a szél is megerősödött. Callie már a megérkezés pillanatára gondolt, így szinte észre sem vette, hogy a póni idegesen ugrálni kezd, fülei pedig előremerednek. Úgy gondolta, hogy az állat csak a széltől és a közelgő esőtől izgatott. Leszállt a kocsiról, és megsimogatta a ló nyakát. Nyugodj meg, öreg fiú, már nincs sok hátra, és ha végeztünk, kapsz majd egy nagy adag zabot! De az állatot még simogató kezei sem tudták megnyugtatni. Mielőtt feleszmélhetett volna, a póni fölkapta a fejét, és irtózatosat nyerített. A hangot az egész vidék visszhangozta. Callie - attól tartva, hogy a ló megugrik - megragadta a kantárt. Aztán megfordult, és egy hangot hallott. Jéggé dermedt. - Úristen... útonállók - suttogta, amikor felismerte a feléje közeledő lovak dobogásának hangját. Nem akarta, hogy meglássák, ezért gyorsan visszamászott a kocsira. A kantárral az állat fenekére csapott, és a ló újult erővel vágtatni kezdett. A fogat két keréken fordult be egy éles kanyarban, de Callie-nek eszében sem volt fékezni. Még mindig hallotta a sebesen közeledő lovakat, melyek már majdnem utolérték, és ekkor beléhasított a szörnyű felismerés. Bármi volt is az idegenek szándéka, őt üldözték. Aztán tompa hangokat hallott a fákon túlról. Alig egy pillanattal később három útonálló tört elő az árnyékből, tőle harminclábnyira. Az idegenek diadalittasan kacagtak. - Mondtam, hogy egy nőt láttam!
- A fenébe, igazad volt! - Előzzük meg, fiúk, nehogy elmeneküljön a kishölgy! - hallatszott egy gúnyos hang. Callie bátortalanul hátranézett, és majdnem elájult, amikor rájött, miért akarják elfogni. Egyetlen esélye az volt, ha lehagyja őket, de már látta, hogy ez csak vágyálom. Ösztönösen megrántotta a póni kantárát, és a kocsit egy sűrűn benőtt ösvényre terelte. Üldözői tovább követték, és tudta, hogy nem adják fel egykönnyen a hajszát. Tovább hajszolta a pónit, de már tudta, hogy Butternut nem képes többre. A ló gyorsan fáradt, és Callie tudta, hogy hamarosan az útonállók karmai közé kerül. Tovább vágtatott az éjszakában. Nem tudott másra gondolni, csak reménytelen helyzetére, és arra, ami kétségtelenül történni fog vele, ha utolérik. Agyán hirtelen átvillant az az éjszaka, amikor apja meghalt, és Callie-n úrrá lett a félelem. Ismét hátrapillantott üldözőire, de nem látott mást, csak testetlen árnyakat, melyek percről percre közelebb értek. Felidézte az asszonyok arcát, akik azon a végzetes sorsú postakocsin utaztak, és hallotta könyörgésüket. A vadak kezdetben nem bántották őket. Az asszonyokat az öldöklés utánra tartogatták, hogy amikor már eléggé felforrt a vérük, kedvükre meggyalázhassák őket, újra meg újra. -A fenébe, már belefáradtam ebbe a hajszába. Nyírjuk ki a szajhát, mielőtt a lovaink megdöglenek! kiáltotta valaki. Már a sarkában voltak. Callie szíve rémülten zakatolt. A haramiák körül akarták venni, hogy elzárják az útját. Egy újabb mérföld után Butternut hirtelen fáradni kezdett. Sörénye tajtékzott, lábai pedig remegtek a megterheléstől. Ekkor bekövetkezett az, amitől Callie a legjobban félt. Oldalt mozgásra lett figyelmes. Mellette gyors vágtában felzárkózott egy lovas. Callie reményei szertefoszlottak. - Nincs hová menekülnöd, drágám, ezért akár meg is kímélhetnél minket a további hajszától gúnyolódott a nagydarab férfi. Lovának patája magasra verte a füvet és a sarat. - Hagyjon engem! - kiáltott Callie rémülten. Tudta, hogy három férfival nem szállhat szembe. - Nem egészen így gondoltam - vigyorgott a férfi. A Konföderáció rongyos egyenruháját viselte, mocskos, szőke haja az egyik szemébe lógott. Callie egy másodpercre láthatta a profilját, és borzadva pillantotta meg a férfi jobb arcát éktelen ítő vágott sebet. A haramia már beleunt a hajszába. Sarkával a ló horpaszába rúgott, és megelőzte a pónit. Aztán hirtelen megrántotta a kantárt, és szembefordult Butternuttal. A szegény póni majdnem felbukott, de Callie gyorsan reagált, így elkerülte az ütközést. Üldözője diadalittasan vigyorgott, majd felkiáltott. - Végállomás - mondta, s közelebb ment Calliehez. - Nézze... nekem nincs pénzem - kiáltotta Callie. Szemei kikerekedtek a félelemtől. Ekkorra már a másik két lovas is beérte őket. Az egyik férfi sötét, ápolatlan szakállt viselt, a másik csontsovány volt, és képén gonosz, bamba vigyor ült. De Callie nem tudta levenni a szemét a koszos katonáról, aki utolérte. Piszkos volt, ápolatlan, és az arcán húzódó seb halványan ragyogott a holdfényben. Olyan volt, mint valami félelmetes szörnyeteg, amelyik az éjszaka sötétjében portyázik. Callie libabőrös lett, ha arra gondolt, hogy ez a férfi akár egyetlen ujjal is hozzáérhet. - Nem a pénzed miatt üldöztünk, édesem - mondta a sebes képű nevetve. Láthatóan élvezte a lány kiszolgáltatottságát. - Kérem... engedjen el! Ezt nem teheti velem - könyörgött Callie, s megpróbált uralkodni remegő hangján. - Dehogynem, kislány, és senki sincs a környéken, aki megakadályozhatna - felelte a férfi. Callie a kocsi ülésébe húzódott. - Nem engedem, hogy hozzám érjen - mondta remegő hangon. Már majdnem elájult a félelemtől. - Csak nem gondolod, hogy meggátolhatsz? Ne nehezítsd meg mindkettőnk dolgát, édes! Úgysem menekülhetsz. Láthatod, hogy a fiúk és én igazán nem akarunk bántani. Már hetek óta rejtőzünk
ebben az erdőben, és a lányok, akikkel azóta dolgunk volt, közel sincsenek olyan csinosak, mint te. - A férfi leugrott a lóról, és határozottan Callie felé indult. - Tudom, hogy úgy fogsz védekezni, mint egy tigris, de az igazat megvallva szeretem, ha egy nőben van tűz. Callie rémülten húzódott el a férfitól, de az egy gyors mozdulattal a kocsin termett, és megragadta a karját. - Kérem... hagyjon engem! - könyörgött. - Már nincs visszaút, kislány. - Vadul magához szorította. - Majd meglátod, mit tartogatunk a számodra. A végén te is élvezni fogod. Callie gondolatai sebesen száguldottak. Nem akarta elhinni, hogy ez valóban megtörténhet vele csak egyetlen dologtól félt, és úgy tűnt, ez be is következik. -Jó napunk van ma - vigyorgott a szakállas. - Reggel nagy fogásunk volt, estére pedig itt van ez a cukorfalat. Az ember nem is kívánhatna többet. A másik kettő kajánul elvigyorodott, Callie verítéke a szemébe csorgott keze annyira nedves volt, hogy alig tudta tartani a gyeplőt, de nem akarta elengedni, mert már csak ez a vékony szál kötötte össze a valósággal. Egyik kezét ösztönösen a ruhája alatt rejtőző amulettre szorította. Maga sem tudta, miért, de úgy érezte, hogy annak idején az indiánoktól is ez az amulett mentette meg, és könyörgött, hogy most is működjön. Kérlek, kérlek, soha többé nem okozok bosszúságot Rose nővérnek, könyörgött kétségbeesetten. Csak tedd, hogy ezek az emberek elmenjenek. - Ne vesztegessük az időt, édes! Alig várom már, hogy az enyém légy - kiáltotta elrablója. Amikor megpróbálta leráncigálni a kocsiról, Callie olyan erővel vágott az arcába, ahogy csak bírt Tenyere nagyot csattant a férfin, de úgy tűnt, az csak élvezi a lány küzdelmét. Megragadta Callie haját, és hátrahajtotta a fejét. Durva volt, kemény, és Callie már tudta, hogy nem menekülhet a sorsa elől. - Gyerünk, harcolj csak, de ha még egyszer megütsz, összetöröm a képed! - morogta. Szája széléből kicsordult a nyál. Amikor a soványabbik meg akarta csókolni, Callie az ajkába harapott. A férfi felkiáltott a fájdalomtól, és hátrahőkölt. - A kis szajha majdnem leharapta a számat! A másik kettőt szórakoztatta a kínlódása. - Ez egy kis méregzsák, de nem baj. Mindig is szerettem a tüzes lányokat - vihogott a szakállas. Callie-t támadói dühös, kiéhezett farkasokra emlékeztették. A következő pillanatban már őrült hévvel szaggatták a ruháját. Sikítani kezdett, de úgy tűnt, ez még jobban felizgatja őket. Ezért fagyossá és visszahúzódóvá vált. A pánik már majdnem úrrá lett rajta. Hirtelen lövés dörrent, és Callie azt hitte, hogy a haramiák - megunva a tiltakozását - úgy döntöttek, végeznek vele. Hátrafordult, és a látványtól kővé dermedt. A fák sűrűjéből egy újabb férfi fenyegető alakja bukkant elő. Callie-t teljesen megbénította a félelem. Kínzói ugyanabba az irányba néznek, és abbahagyták a lány tapogatását. Azokon a helyeken, ahol hozzáértek, bőre még mindig borzongott. Orrát facsarta a visszataszító bűz, de legalább egy percre megszabadult tőlük. A vidékre néma csend telepedett, de a levegőben feszültség vibrált. - Azt hiszem, fiúk, jobb lesz, ha békén hagyjátok a hölgyet - parancsolta az árny. - Felejtsd el! - mondta a soványabbik. Ekkor a másik férfi villámgyorsan a pisztolyához kapott, kinyitotta a tokot és megszólalt. - A fenébe is! Mi láttuk meg először, ezért a miénk. És megöljük, ha beleavatkozol. - Nem áll szándékomban - felelte az idegen. - És a helyedben nem érnék a pisztolyomhoz figyelmeztette fenyegetően a hűvös hang. - Miért, mi lesz, ha hozzáérek? - kérdezte a szakállas. -Akkor megöllek. Callie visszafojtott lélegzettel figyelt. Már az idegösszeomlás szélén állt. Megpróbálta kifürkészni, ki ez az idegen a fák árnyékában, de a sötétség elfedte arcát. Mintha felismerte volna a hangját. Vagy csak szerette volna felismerni? -Te egyedül vagy, mi pedig hárman - mondta a szakállas. - Nincs esélyed, hacsak nem vagy kész végezni mindannyiunkkal.
Ekkor Callie megmentője kilépett a holdfényre, és a lánynak elakadt a lélegzete. Egész testét fekete ruha bontotta, de Callie felismerte a hollófekete hajat és a szemében csillogó halálos tüzet. Csodálkozva bámulta a férfit. - Kész vagyok - válaszolta a férfi. - Szegény bolond - mondta magabiztosan a szakállas, s előrántotta fegyverét. Callie felsikoltott. Az éjszakát hatalmas dörrenés zaja rázta meg. A haramiák átkozódtak. A fák tetején fészkelő madarak szétrebbentek. Callie végül már csak egyetlen férfi visszafojtott hangját hallotta. Aztán borzadva pillantotta meg egyik támadóját - a szakállast -, aki holtan feküdt a földön. Callie elveszítette az önuralmát. Felsikított. - Ne kérem, hagyják abba az öldöklést! A félelemtől kábultan megfordult és berohant az erdőbe. Nem akart mást, csak minél messzebb kerülni az őrület és halál eme helyszínétől. Hatodik fejezet - Callie, ébredj fel, drágám! Callie felismerte a hangot, és tudta, hogy biztonságban van. Kinyitotta a szemét, és Isadorát pillantotta meg. Az asszony tekintetét elsötétítette az aggodalom. - Már kezdtem megijedni - mondta és elmosolyodott. -Jó ideig eszméletlen voltál. - Hogy... kerültem a kunyhódba? - kérdezte zavartan Callie, mert nem emlékezett semmire, csak azokra a legutolsó, iszonyú pillanatokra, amikor még teljesen ki volt szolgáltatva támadóinak. Isadora segített neki felülni az ágyon. Minden olyan csodálatosan ismerős volt. A környéken béke honolt. - Egy jó barát hozott ide - felelte Isadora, s egy poharat adott Callie kezébe. - Idd meg, cherie! Ez majd segít megnyugodni. Pontosan erre van most szükséged. Callie nem vitázott. Kiitta a gyógyfüvekből készített teát, majd visszaadta az üres poharat Isadorának. Most is... itt van? - kérdezte óvatosan. - Kicsoda? - A férfi, aki megmentett. Isadora a poharat az ágy melletti asztalra tette. Ó, Pierre. Oui, odakint van - fordult vissza Callie-hez. - Nagy szerencséd, hogy éppen akkor járt arra, cher. Azok a szörnyű alakok egy darabig biztosan nem felejtik el a leckét, amit kaptak. - Pierre? - Callie nem így emiékezett. Megesküdött volna rá, hogy az a férfi a mocsárban Rafe volt. Senki sem hasonlíthatott ennyire rá. - Oui, Pierre jó ember, és azonnal tudta, hogy ide kell hoznia. - És hogy néz ki a megmentőm, Isadora? - kérdezte Callie kissé zavartan. - Behemót, nagydarab, kerek arcú ember - mosolyj gott Isadora. - Kétmérföldnyire lakik innen. Nem hinném, hogy találkoztál már vele ezelőtt - csóválta a fejét. - Szörnyen megijesztettél! El sem akartam hinni, hogy van merszed ide jönni az éjszaka kellős közepén - korholta, de látszott rajta, mennyire megkönnyebbült, hogy Callie-nek nem esett komoly baja. Miért tetted, cher? Callie elszomorodott. Nem értette, hogyan téveszthette össze Rafe-et ezzel a Pierre-rel. Hiszen annyira különböznek. Megpróbálta leküzdeni zavarodottságát! és eszébe jutott, miért is jött. - Muszáj volt eljönnöm Szükségem van a segítségedre, Isadora. - Úgy érezte! már eléggé megerősödött, ezért leszállt az ágyról. Egymással szemben álltak, az egyik rejtélyes, sötét! tekintettel, a másik tele tűzzel és elszántsággal. - Még mindig olyan zavarodott vagy, ma petité mondta nyugtatóan Isadora, miközben kisimított Callier arcából egy hajfürtöt. - Természetesen minden tőlem telhetőt megteszek. Most pedig mondd el, mi aggasztt ennyire! Callie részletesen elmagyarázta, milyen rossz állapotban van Sam
Matthews. Isadora csöndben hallgatta majd egy újabb csésze teát adott a lány remegő kezébe. Aztán elindult a fal mellett álló hosszú asztal felé és az egyik polcról levett egy köteg illatos, szárított levelet. - Természetesen mindent megteszek, de nincs semmiféle garancia - sóhajtott. - Bárcsak bíznának bennünk ezek az orvosok. Sokkal több emberen segíthetnénk, mint amennyin most segítünk. Callie félretette a csészét, és követte Isadorát. Hadd segítsek! - mondta. Isadora bólintott. - Rendben van, ha úgy érzed, elég jól vagy már. Tudom, hogy nem vagy képes egy helyben megülni, ha valami nyomaszt. Tudod, mit kell tenned. - Isadora a tenyerében már összetörte a szárított leveleket, és beledobta őket egy kőmozsárba, aztán porrá törte. -Jól vagyok, és szívesen segítek. - Isadora mellett Callie végre megnyugodott, és ismét telítődött tetterővel. Kinyitott egy agyagedényt, melyből kivett néhány marék dús, sötét iszapot, amit majd az összetört mimózalevelekhez kell keverni. Ez az elegy csökkentette a fájdalmat és a gyulladást, és Sam Matthews fertőzésére is jó hatással volt. Bár Callie tudta, hogy a kórház orvosai morgolódnak majd, ha meglátják ezt a módszert, amit az indiánok hatékonyan alkalmaztak már évszázadok óta. Úgy érezte, semmit sem veszíthetnek vele, de annál többet nyerhetnek. A két nő egy percre sem pihent meg. Isadora végül az iszapos edénybe söpörte a leveleket, és alaposan elkeverte. - Tudom, hogy nem maradhatsz itt egész éjjel, és már alig várod, hogy visszatérj, de ragaszkodom hozzá, hogy az egyik férfi elkísérjen - mondta Isadora. Az olyan emberekben, mint Pierre, bátran megbízhatsz. Nincs mitől tartanod. - Köszönöm. Nagyon hálás lennék neki - felelte a lány. Amikor Callie előbújt a kunyhóból, még mindig hallotta a ritmikus dobverést. A magas, spanyol mohával benőtt tölgyfák közt húzódó tisztásra pillantott, ahol egy máglya égett. A levegő forró volt, és párás. A nádfáklyák ugrándozó és táncoló alakokat világítottak meg. Az ősi ritmust zengő dobok felidéztek Callie-ben valamit, amit már rég elfelejtett. Lábai önkéntelenül megmozdultak, teste pedig arra a szabadságra áhítozott, amelyet a táncosok mozdulatai sugalltak. A sötét és világos, karcsú alakok lassan körbe jártak. Arcukat maszk fedte, zavarba ejtő mozdulataik pedig érzéki, izgalmas érzéseket ébresztettek Callie-ben, aki még sosem látott ilyesmit. A lélegzete is elakadt. Aztán megérezte, hogy Isadora mellette áll, és csöndben figyel. Callie kérdő tekintettel nézett rá. - Ez az élet tánca. Ezek az emberek megérzik, ha egyikük bajba kerül. így hívják segítségül a jó szándékú szellemeket... végül is most Mardi Gras van, és ilyenkor minden megtörténhet magyarázta a gyógyító. -Te is hiszel ezekben a babonákban? - kérdezte Callie. Isadora vállat vont, de tekintete nem árult el semmit. - Én úgy gondolom, ha az ember elég erősen hisz, bármi megtörténhet... bármi, amit kíván. Callie nem tudta levenni a szemét a táncosokról. - A tánc elgondolkodtat, a dob pedig érzéseket ébreszt - mondta Isadora, s közben feszülten figyelte Callie-t. Aztán megölelte. - Most itt kell hagyjalak. Nincs vesztegetni való időnk. Meg kell találnom JeanPault, aki majd elkísér. Várj meg itt, nemsokára visszaCallie szinte nem is hallotta a szavait. A dobok tompa hangját figyelte, az egyre magasabbra csapó lángokat... az ugrándozó táncosokat... a fénylő testeket a narancsszínű tűz hátterében, mely lángra lobbantotta az éjszakai eget. Hunyorogva nézte őket. Testét kellemes borzongás remegtette meg, és hirtelen ő is érezni kezdte a vakmerő sóvárgás ízét. Vajon a vágyakozás vezette erre a helyre, vagy valami más? Az érzés úrrá lett rajta, és kénytelen volt megadni magát. A férfi, akit nézett, kecsesen és magabiztosan mozgott. Ő is a többiekkel táncolt, de valami miatt elütött tőlük. Fekete álarcot viselt, magas volt, és félmeztelen.
Bronzszínű bőre alatt vastag izmok remegtek. Könnyeden táncolt, lassú mozdulatokat végzett, szemében pedig szenvedélyes tűz izzott. A tűz fénye és az árnyék különös táncot járt inas karjain és mellkasán. Callie ekkor pillantotta meg az izmos végtagokon és mellkason húzódó forradásokat. Döbbenten figyelte a férfiszépséget és az erős testen éktelenkedő, annyira oda nem illő sebeket. Szeretett volna odamenni és megkérdezni: - Miért? Hogyan történt ez veled? Sötét feje a szédítő dobszó ütemére mozgott, teste pedig kecsesen siklott át a táncosok tömegén. Látszólag tudomást sem vett Callie-ről, mint ahogyan semmiről, ami a tüzes körön kívül történik. Callie-t ismét hatalmába kerítette az a különös, ismerős és zavarba ejtő érzés. Ugyanezt érezte álmaiban, és akkor is, amikor Rafe-fel találkozott a kórház folyosóján, ugyanezt a lenyűgöző és mindent elsöprő késztetést, és most is azon tűnődött - akárcsak akkor hogy miért történik mindez vele. Hirtelen elakadt a lélegzete. Egy karcsú, mézbőrű, feszes mellű nő közeledett a férfi felé kitárt karokkal. A vékony derék és a karcsú csípő csábítóan ringott Szemeiben hódolat tükröződött. A pamutinge alatt a szépség meztelen bőre arany színben ragyogott. Semmi nem gátolta mozgását és vágyait. De miután Callíe alaposabban szemügyre vette, különös dolgot pillantott meg. Valami köréje fonódott, mint egy homályos, remegő árnyék. Amikor végre rájött, mi veszi körül a nő vállait és felkarját, majdnem rosszul lett, de az ijesztő felismerés annyira megdöbbentette, hogy mozdulni sem tudott. Egy kígyó volt az. Egy fekete kígyó tekeredett a testére, mely nyelvét nyújtogatva csúszott lassan előre... a nő jobb mellére... lapos hasára... majd megállapodott az egyik combján. Szemeiben visszatükröződött a tűz vörös fénye. Callie remegett. Ismét a sötét hajú férfira pillantott, aki megértette a szépség szemének üzenetét, és elfogadta a felkérést. Kinyújtotta kezét, beletúrt a nő lobogó hajába, és magához vonta. A szépség lehajtotta a fejét, mintha könyörögne. A férfi megfogta az állát, és arcát felfelé fordította. Egy darabig nézte a nő álmodozó tekintetét, majd szemeivel és mozdulataival ezt mondta: - Ez az éjszaka a titkos vágyak éjszakája... mondd meg, mit akarsz... mondd, mire vágysz... Callie nem tudta, meddig bírja még nézni ezt a jelenetet a nő már csak a férfinak táncolt. De ekkor hirtelen egy másik férfi emelkedett ki a tömegből. A lány mögé lépett, átölelte, és testét a másik férfi testéhez szorította. A két férfi - közrefogva a nőt tovább táncolt a tűz fényében. Olyanok voltak, mint két vadállat, mely hódolatát rója le a csillagos éjszakának és a teliholdnak. Köröttük és felettük a hatalmas tölgyek széltépázta koronái eszeveszetten hajlongtak az ezernyi csillag hátterében. Callie izgatottan gyűrögette szoknyája szélét. Ő is érezte a három alak izgalmát és hevét. Szívverése és lélegzete felgyorsult. Néhány pillanattal később a sötét hajú férfi eltávolodott és eltűnt a mocsár sötét árnyai közt. De Callie érezte figyelő, várakozó tekintetét. És mintha a férfi az ő nevét kiáltotta volna! Callie gondolkodás nélkül átvágott a tisztáson. A táncolók körének széléhez ért, ahol a férfi már várt rá. Callie egy ideig habozott, de a férfi kitárta karjait. - Táncolj velem, angyal - mondta. - Azt hiszem, nem tudom, hogyan kell - felelte Callie, de lábai és teste már válaszolt a férfinak, az éjszakának és a dobszó csábításának. Az érzelmektől megittasulva magába szívta a másik gondolatait, szenvedélyét, és tekintetük egymáshoz láncolódott. - Dehogynem... az ilyen éjszakákért születtél mondta, és teste parancsolóan szólította fel, hogy kövesse őt. Gyengéden a karjaiba vonta, és Callie tudta: a férfi nem hagyná, hogy bárki megzavarja őket. Az övé volt a vér sebesen áramlott ereiben, szívében pedig forró vágy ébredt. Lábai közt nedves harmat fakadt a törékeny bimbóból, mely a férfiért epekedett. Callie kecsesen
mozgott. Karjai vékony nádszálakként emelkedtek a magasba a nyári szellőben. Elefántcsontszínű bőrét a tűz meleg aranyszínnel vonta be. Teste ringatózott, és hosszú, vörös haja úgy lobogott, mint a folyékony tűz. Ajkai várakozva nyíltak szét, és szemei ragyogtak az izgalomtól. A férfi még közelebb húzódott, és Callie-n úrrá lett az izmos test utáni vágy. Amint a gyönyörű izmok játékát figyelte a tűz fényében, érezte, hogy elönti a forróság. Megkeményedő mellbimbóinak édes fájdalma egész testében szétáradt. Erezte, hogy már nem tudja irányítani az eseményeket, bár tudta, hogy meg kellene állítania őket, amíg lehet. De nem akarta, hogy ez a pillanat véget érjen, nem akarta, hogy a kínzó forróság elmúljon. Annyira új volt számára ez az érzés, melyhez foghatót még sosem tapasztalt. Egyre többet akart. Úgy szívta magába a pillanat varázsát, akár az ópiumot. Nem tudta pontosan, mit akar a férfitól, vagy talán csak nem akarta beismerni, még maga előtt sem. Partnere - mintha legalább annyira rabjává vált volna ennek az érzésnek, mint ő - átölelte, Callie pedig lábujjhegyre állt, és a férfi nyaka köré fonta karjait. - Nekem... nekem most nem lenne szabad itt lennem - suttogta. - Hallgass... szerelmem, semmi rosszat nem teszel nyugtatta a férfi. - Csak a zenére gondolj... engedd, hogy szétáradjon benned... hogy minden mást elfeledtessen veled. Callie pontosan ettől félt. Csupán 9 teste volt az, ami a bűnös gondolatokat életre keltette elméjében. Olyan gondolatokat, mint Érints meg... Ölelj... Mutasd meg, mit tesz egy férfi a nővel, hogyan lobbantja lángra benne a szenvedélyt, mi az, ami elveszi az eszét. Callie összefonta ujjait a férfi nyaka mögött. Megpróbált ellenállni, de hiába: testük egymáshoz simult, és lüktető mellei megérintették a férfi meztelen, széles mellkasát. A férfi lehajtotta a fejét. - Csókolj meg! - parancsol ta gyengéden. Es Callie megcsókolta. Ajkai ízlelték az ajkait, nyel ve bátran a nyelvének feszült. Elmerült az érzelmek tengerében, és a férfi gyöngéd támadása még jobban megzavarta. Azt az ősi ritmust tanította neki, amit a férfi az idők kezdete óta tanít a nőnek. Callie kezdetben bizonytalan volt, félt, és majdnem meghátrált. De partnerének erős kezei bilincsbe verték, gyengéden simogatták vállait, élvezték a bársonyos bőr forró érintését. A mély, férfias hang érzéki szavakat suttogott. Idegen szavakat, melyeket nem értett, de érezte, mit jelentenek. Amikor a száj újra szájára tapadt, és a fogak alsó ajkába haraptak, Callie egész testében szétáradt a forróság. Ő is megharapta a férfit, nem erősen, de határozottan. - Te szajha - suttogta a férfi, de szeretettel ejtette ki a szót. Callie hátrahajtotta fejét, és szédülni kezdett. A beszélő ajkak, a gyakorlott kezek mindent elárultak, amit erről a férfiról tudnia kellett. A lányt védelmező karjaiba vonta, és Callie a kísérteties fények és tompa dobverés eme világában úgy érezte, egy álmot él át, aminek nem szabad, hogy vége szakadjon. A világ őrült körforgásba kezdett, és ő semmit sem tehetett, hogy megállítsa. Öntudatlanul követte a férfit, majd arra eszmélt, hogy háta egy széles tölgyfa törzséhez préselődik. Nagyon szerette a férfi ízét, mely olyan volt, mint a meleg brandy és a szivar. A forró édes érzés úgy izzott lelkében, mint a zsarátnok. Callie ösztönösen előretolta csípőjét, és érezte, hogy valami kemény és merev dolog préselődik a két combia közti hajlathoz. Elakadt a lélegzete. Tehát ilyen érzés, mielőtt a férfi behatol a nőbe. Csodálattal élte át a pusztító élményt. Úgy érezte, semmit sem tehet, hogy viszszafojtsa a választ, melyet teste adni készült. Csípője vágyakozva követte a férfi mozdulatait. - Nem félsz? - kérdezte Callie-től. - Nem... legalábbis azt hiszem... - lihegte a lány. - Helyes. - Az orrát Callie nyakához nyomta. Minden rendben van. Egy férfi és egy nő közt így kell lennie. Nincs benne semmi bűnös vagy ijesztő, és nem minden férfi olyan vadállat, mint azok, akikkel az erdőben találkoztál. - Ajkai bebarangolták a lány testét, aki csak sóhajtozni tudott. Szája végigcsókolta Callie nyakát, majd a lejjebb fekvő domborulatokat. Aztán a ruha alatt rejtőző kőkemény mellbimbókat kereste, a lány pedig már szinte lángra lobbant. Callie néhány pillanat múlva felfogta a férfi szavait, és remegve
megszólalt. - Szóval... te voltál az... aki megmentett. - És már tudta, hogy ő volt az, aki követte, majd biztonságba helyezte Isadora házában. De azt is tudta, hogy Isadora sosem hazudna neki, tehát nem maradt más lehetőség, mint hogy Rafe a kajun férfit kérte meg, hogy hozza őt ide. Ezért különbözhetett a két történet. De Rafe nem erősítette meg a gyanúját, és úgy tűnt, nem is áll szándékában. Gyöngéd támadása egyetlen gondolat kivételével mindent kitörölt agyából. Callie levegő után kapkodott. - Nem tudom... hogy helyes-e, amit teszel - próbált tiltakozni, de teste erőtlen volt, és annyira vágyott a férfi ölelésére. Rafe érintése nyomán bőre lángra gyúlt. De már nem volt ereje, hogy megálljt parancsoljon neki. Nemrég még azt hitte, félni fog, ha legközelebb egy férfi közeledik hozzá. Hiszen azok a szörnyű alakok majdnem megerőszakolták. De Rafe társaságában minden olyan megnyugtató volt, olyan helyénvaló. Callie testén elsöprő sóvárgás lett úrrá, és képtelen volt eltaszítani magától a férfi kezeit. Rafe a kezei közé fogta a lány arcát. Callie a férfi tekintetét kereste. - Ha azt hiszed, itt biztonságban vagy, tévedsz - mondta Rate, s megragadta a lány vállait. - Mondd, hogy hagyjalak békén, és úgy lesz! De Callie-t elnémították a rátörő érzelmek. A férfi sóhajtott és megérintette Callie melleit, majd gyöngéden összeszorította a lány érzékeny mellbimbóit. Callie szemei kikerekedtek a csodálkozástól. - Én... sosem gondoltam, hogy ezt így kell - mondta remegő hangon. - Soha ne feledd, szerelmem, milyen érzés az, amikor egy férfi hozzád ér - felelte Rafe, miközben kezei gyöngéden, de parancsolóan tovább tanították. Callie érezte, hogy a férfi vágyának merev bizonyítéka hasához feszül, és bár ma estig még nem tudta, most felfedezte, hogy a nőknek is van hatalmuk a férfiak felett. Ennek a hatalomnak pedig vágy a neve. Rafe éppen annyira vágyott rá, mint amennyire ő akarta a férfit. Ez a felismerés legalább annyira részegítő volt, mint a csókja. Callie-n borzongás futott végig. Egyik karját bátran és szemérmetlenül a férfi keskeny csípője köré fonta, saját csípőjével pedig édes szenvedést okozott neki, ahogyan tőle tanulta. -Azt hiszem, túlságosan is belejöttél a játékba mondta a férfi. -Örömöt akarok szerezni neked - felelte halkan Callie. - Mondd... mutasd, mit kell tennem. -Te valóban nem tudod, mit beszélsz - mondta Rafe. - Nekem pedig nem lett volna szabad olyasmibe kezdenem, amit nem fejezhetjük be. - Kérlek... ne - tiltakozott Callie. - Most ne, amikor ilyen csodálatos dologra bukkantunk. Rafe-et egy sötét hang figyelmeztette. Callie mellett óriási veszély leselkedett rá. A veszély, hogy összetörik a szívét, és hihetetlen fájdalmat okoznak neki. Nem akarta ezt... minden olyan gyorsan történt, olyan hamar. Tudta, hogy nem éri be egyetlen alkalommal, és csak most döbbent rá, mennyire elkeseredetten akarja őt. Ha egy egész életet töltene Callie mellett, akkor sem csillapodna vágya. Ő volt a legszebb, legkívánatosabb nő, akivel valaha találkozott, Vajon mit tenne, ha Rafe bedugná kezét a szoknyája alá, és lehúzva alsóneműjét megérintené a feszes hajlatokat, melyekre annyira vágyott? Szinte érezte a lány melegét, nedves selymességét a feszességet, melyre vágyakozott. Ágyéka már attól is sajgott, ha csak elképzelte, milyen lenne, de tudta, hogy ez olyasmi, ami nem történhet meg. Ha tovább menne, többé már nem fordulhatna vissza. Homlokát a lány homlokához szorította, és halkan átkozódni kezdett. - A fenébe, ne zavarj össze. Amit érzel, az nem szerelem, angyal. Ha egy férfi és egy nő szeretkezik, még nem biztos, hogy szerelmesek is egymásba. De az olyan nők számára, mint te, nincs más út. - Rafe... - próbált tiltakozni Callie, de a férfi ujját a szájára téve elnémította. A lány nagyot nyelt, és rájött, hogy amit Rafe mondott, igaz. Nem tudta pontosan, mit érez, mi után sóvárog. Nem lett volna szabad hagynia, hogy megközelítse, hogy megérintse, hogy megcsókolja. Callie ismét zavarban volt. A zene elérte tetőpontját, a dobok fokozatosan elcsendesedtek, majd elhallgattak. Valaki a nevét kiáltotta,
- Callie! Hol vagy, ma petité! - Isadora - kiáltott Callie. Teljesen megfeledkezett az asszonyról. Rafe elhúzta a kezeit. - Menj oda hozzá, angyal, és vissza se nézz! - mondta. Az arcát félig fedő álarc most ismét elrejtette érzelmeit. Callie az erdő szélére szaladt, majd megtorpant. - Menj tovább! - biztatta a férfi. Tovább szaladt és nem nézett vissza, mert félt, hogy ha megteszi, soha többé nem tér vissza abba a világba, melyet hátrahagyott. Ha megteszi, örökre a férfival marad. Miközben szaladt, a férfi neve visszhangzott fejében. Amikor odaért Isadorához és a póni mellett álló nagydarab kajun prémvadászhoz, még mindig ízlelgette a nevet. Szíve dalolt, és ajkai valamit suttogtak. Rafe...Rafe...tudom, hogy te voltál az. Már nem kételkedett. Szerelmes volt belé. Hetedik fejezet Callie szinte nem is érzékelte a napok múlását. Hosszú órákat töltött a kórházban, és szabadidejének szinte minden percét azzal töltötte, hogy megpróbálja visszaadni Sam Matthews egészségét. Nagy örömére Sam gyorsan visszanyerte az erejét. Callie már arra is rá tudta venni, hogy tornázzon egy kicsit, és rövid sétákat is tettek a kertben. Az orvosok - látván a férfi gyógyulását - bátorították ugyan, de egyikük sem ismerte el, hogy ez a látványos javulás elsősorban Callie képességeinek köszönhető. Callie-t ez nem lepte meg, és nem is bosszantotta. Akármit mondhattak neki, már nem törődött vele. Sam Matthews viszont nem győzött hálálkodni. Elmondta, hogy örökké hálás lesz azért, mert Callie erőt adott neki, hogy harcoljon az életéért. Callie tudta, hogy már csak idő kérdése, és a férfit kieresztik a kórházból. Rájött, hogy hiányozni fog neki Sam melegsége és könnyed nevetése. Mindörökre barátságot kötöttek, és megfogadták, hogy ha lehet, kapcsolatban maradnak egymással. jó, hogy volt mivel elfoglalnia magát a mocsárban töltött éjszaka óta, gondolta, miközben a főtisztelendő anya irodája felé tartott. így legalább nem kellett állandóan Rafe-re gondolnia. Nem értette, hogy azóta miért nem jött el a férfi meglátogatni Samet. Nyomtalanul eltűnt, és még Sam sem sejtette, hol lehet, bár azt tudta, hogy Rafe akkor jön és megy, amikor a kedve tartja, ezért őt egyáltalán nem lepte meg a dolog. Callie-t viszont igen. A kettesben töltött intim percek után azt várta, hogy Rafe legalább még egyszer megkeresi, átöleli és bevallja, hogy őrülten szereti, hogy nem tud nélküle élni. Bosszantotta, hogy a férfi ilyen könnyedén elfelejtette a találkozásukat, és méltatlankodva ráncolta a homlokát. Tudta jól, hogy léteznek más nők is, de nem akarta elhinni, hogy ő is csak egy volt a sok közül, hogy őt is ugyanolyan könnyen elfelejti, mint a többit. Megállt, kopogtatott a vastag ajtón, és várta, hogy a főtisztelendő anya behívja. - Gyere be, gyermekem, és foglalj helyet! - kiáltott ki a főtisztelendő anya, és Callie belépett az irodába. De azonnal elfogta a nyugtalanság, mert odabent az Unió két katonája várta. Lopva rájuk pillantott. A férfiak ünnepélyes némasága megijesztette. Nagyon szerette volna tudni, miért vannak itt. A főtisztelendő anyához fordult. Úgy érezte, baj van, bár a nővér szemében nem látott aggodalmat. Ülj le, Callie! - mondta a nővér. - Hívatott, anyám? - kérdezte, s gyorsan helyet foglalt az egyetlen szabad széken. Kerek szemekkel nézett az Orsolya-rend kolostorának vezetőjére. A nővér drótkeretes szemüvegén keresztül a törékeny lány arcát fürkészte. - Kérlek, ne ijedj meg, drágám! Ezek az emberek szeretnének feltenni neked néhány kérdést. Én beleegyeztem, azzal a kikötéssel, hogy én is jelen leszek. Ugye, nem bánod? Callie megcsóválta a fejét, de most még jobban aggódott. Talán kiderült, hogy aznap éjjel elment a mocsárba? Alig tudta leküzdeni hangja remegését. - Természetesen... nem - bökte ki végül.
- Merd. Biztosítottam az urakat, hogy tőled őszinte válaszokat fognak kapni - mondta a nővér. Hosszú, vékony, fátyolba burkolt arca komoly volt, de kedves. Az egyik férfi - nyilván a rangidős tiszt - bemutatkozott, majd belefogott a magyarázatba. - Allén Brighton törzsőrmester vagyok, kisasszony. Tudnia kell, hogy ez nem kihallgatás, remélem, érti. - Oui, törzsőrmester úr. Kérem, mondja el, mit kíván tudni! A férfi bólintott. - Alapos okunk van feltételezni, hogy maga ismeri Rafael Santino kapitányt. Szeretnénk, ha megmondaná, látta-e az elmúlt hetekben. Callie halálra rémült, de mindent elkövetett, hogy leplezze heves érzelmeit. - Igen... valóban ismerem, de nagyon keveset tudok róla - felelte halkan. A szobára feszült csend telepedett, és Callie úgy érezte, alig kap levegőt. Végül nagy nehezen megkérdezte. - Valami baja történt? - Megpróbálta megfejteni a férfiak tekintetét. A... a kapitány valamilyen bajba került? - Lehet, hogy nagyon nagy bajba - válaszolt komd ran a tiszt. - Úristen - mondta Callie elcsukló hangon. - De.. valóban nem ismerem annyira, hogy segíthessek maguknak - folytatta most már óvatosabban. - Akkor találkoztam vele, amikor eljött a kórházba, hogy megláJ togassa az egyik betegemet. Megvitattuk a hadnagy álJ lapotát. Santino kapitány nagyon aggódott, és többszöl is benézett hozzá, amíg a krízis tartott. Amikor a hadnagy már túl volt a veszélyen, Santino kapitány nerrj jött többé. Azóta nem láttam, és nem is hallottam felőle. Fejét felemelte és remegő kezeit az ölébe rejtette. - Ez minden, amit mondani tudok. - Ennyit tud... vagy ennyit akar elmondani? Mi azj igazság? - kérdezte feszülten a törzsőrmester. Callie érezte a hangjába vegyülő gyanakvást, és kezdett rájönni, hogy a férfi nem akar hmni neki. Nemi tudok többet - felelte bosszúsan. - És mielőtt folytatnánk, tudni szeretném, miért teszik fel nekem ezeket al kérdéseket. Azt hiszem, a kérdezősködésnek ez a módja nem helyénvaló, uraim. - Letartóztatási parancsunk van ellene - jött a hűvösl válasz -, és nem tudjuk, hogy jelenleg hol tartózkodik.! - Letartóztatási parancs? Erről nekem nem beszélt,! uram - szólt közbe a főtisztelendő anya. Mogyorószínű szemeit aggodalom sötétítette el. -- Erről tájékoztat-ll niuk kellett volna, mielőtt a lányt idehívtam. Közlömll magukkal, hogy Callie soha nem volt része semmiféléi! bűnténynek. Ő istenfélő lány, nemes erkölcsökkel ésll nemes értékekkel. - Meglehet... - mondta komoran a törzsőrmester , de ez nagyon komoly ügy, nővér. A kapitányt gyilkosságért körözzük, és számos egyéb bűntény miatt. Alapos okunk van feltételezni, hogy ezeket a bűntényeket nem egyedül követte el. Callie elsápadt. Mire céloznak ezek? És különben sem lehet igaz. Egyetlen percig sem hitte, hogy Rafe képes lenne effajta brutalitásra! - Nem... ez lehetetlen - hebegte, és teljesen megfeledkezve magáról, felugrott. Érezte, hogy minden tekintet rászegeződik. -A bizonyítékok minden kétséget kizáróan ellene szólnak - mondta a törzsőrmester. - Az áldozat szobájában megtaláltuk néhány holmiját, és egy szemtanú is van, aki alátámasztja az elméletünket. - Rafe-nek semmi oka nem lehetett, hogy ilyesmit kövessen el - mondta Callie dühösen. A jelenlévők mind meglepődtek, mert Callie a férfit keresztnevén nevezte. Hirtelen jelentőségteljes csönd állt be. - Azt mondta, Rafe? Hiszen az imént még azt állította, alig ismeri ezt a férfit. Akkor miért beszél róla úgy, mintha sokkal jobban ismerné, mint amennyit el akar árulni? - kérdezte a törzsőrmester. Callie nagyot nyelt. - Őszintén mondom... nem ismerem - hebegte. A férfi tekintete percről percre gyanakvóbbá vált. Sajnálom, ha csalódást kell okoznom önnek a kapitánnyal kapcsolatban, Miss Angel, de ez a férfi két embert megvert, méghozzá úgy, hogy az egyik belehalt, a másik pedig még nem nyerte vissza az eszméletét mondta komoran a törzsőrmester. - A szemtanú szerint a ház közelében járt a szóban forgó éjszakán. Úgy tűnik, LaFleur asszony valamilyen politikai ügybe keveredett a háború elején. Egy darabig sikerült minket lóvá tennie. Szökevényeket bújtatott, de végül sikerült a nyomára
bukkannunk bizonyos lopott műkincsek révén, melyeket a házában rejtett el. A kincsek árát nyilván a Konföderációnak szánta. A műkincsek természetesen eltűntek, méghozzá pontosan akkor, amikor Santino. A férfi figyelmesen nézte Callie-t, és a lány úgy érez te, a törzsőrmester tud még valamit, amit későbbre tartogat. De nem kellett sokáig várnia, hogy kiderüljön, mi az. A tiszt megköszörülte a torkát. - Most itt a lehetőség, hogy bebizonyítsa, valóban nem tudja, hol tartózkodik ez a férfi. Miért nem beszél arról az éjszaka ról, amit kettesben töltöttek a mocsárban? - kérdezte - És kérem, ne hazudja továbbra is azt, hogy nem ismeri őt. Vannak tanúink, akik látták magukat együtt, és hajlandóak beszélni, ha maga nem. Vajon ki lehetett az a tanú, aki ilyen sokat tudott Rafe-ről és róla? Callie legszívesebben zokogva térdre borult volna. A főtisztelendő anya úgy bámult rá, mintha nem akarná elhinni, amit az imént hallott. Callie úgy érezte, mindennek vége. Örökre eljátszotta a tisztességét. Ennyire még sosem alázták meg. És ha valaki valóban látta őt Rafe-fel, akkor ezek az emberek nyilván azt is tudják, mit tett aznap éjjel. Tudják, hogy úgy viselkedett, mint egy útszéli szajha. És ha tovább makacskodik, boldogan elmondanak minden részletet a főtisztelendő anyának. Callie szívesebben ment volna börtönbe, mint hogy megemlítse azt a táncot és a kettesben töltött perceket. Inkább állt volna a kivégzőosztag elé. De bármi mást szívesen elmondott. Hiszen Rafe magára hagyta a bajban. Most egyedül kellett szembenéznie ezekkel az emberekkel, ezért úgy érezte, nem tartozik neki semmivel. Ebben a pillanatban gyűlölte őt. Élete kettétört el kell hagynia New Orleanst, és talán az országot is. Miért volt mindig olyan érzése, mintha menekülnie kellene valami elől? A katonák diadalmas arcát nézte, és szeretett volna elrohanni. Egy újabb bűn sötétítette a lelkét. Miért szerették ezek a jenkik rossz hírbe hozni a délieket? Különösen a nőket. Callie bátran állta a sarat. Mindenki várakozott. Nagy levegőt vett, és beleké,: dett. A főtisztelendő anya egyre jobban elsápadt. Amikor befejezte, úgy tűnt, a két katona egyelőre elégedett. Elhitték, hogy Callie csupán ártatlan mellékszereplő, aki a hazugság szövevényes hálójának csapdájába esett, de Callie tudta, mit gondolnak róla valójában. Tudta, hogy azt hiszik, Rafe könnyedén elcsábította, majd félredobta. Emlékezett ugyan, hogy ölte meg Rafe azt a férfit, aki megpróbálta őt megerőszakolni a mocsárban, de mindazok ellenére, amiket a katonák feltártak előtte, nem tudta elhinni, hogy ilyen szörnyűséget követett el. Az áldozata - Lily LaFleur - jelenleg a New Orleans Kórház betege volt. Amint kimondták a nevét, Callie rögtön tudta, kiről van szó. Megpróbálta kitörölni az emlékezetéből azt az éjszakát, amikor behozták a nőt, megpróbálta elfelejteni, mennyire össze volt verve és meggyalázva, de a körülményekre való tekintettel muszáj volt emlékeznie. Arra pedig végképp nem akart gondolni, hogy ki művelte vele mindezt, legalábbis a katonák szerint. A szegény nő már tíz napja feküdt eszméletlenül, és még az orvosok sem tudták megmondani, mikor fog javulni az állapota. Igaz, hogy akkoriban mindenki erről az esetről beszélt a városban, de Callie nem azon a szinten dolgozott, amelyiken Lilyt ápolták, így néhány részletről nem volt tudomása. Emlékezett rá, hogy LaFleur asszony húga eljött lllinoisból, és rengeteget virrasztott a nő ágya mellett. Tragikus és értelmetlen bűntény volt ez. Sam Matthews ismerte Liíy LaFleurt, és meg is látogatta naponta legalább egyszer, de soha nem említette sem Callíe-nek, sem másnak, hogy Rafe is ismeri a nőt. Lehet, hogy Rafe eltűnésének Lily volt az oka? Callie azt is megtudta, hogy Rafe meglátogatta
Samet, amikor ő szabadnapos volt. Hirtelen úgy érezte, bolondot csináltak belőle, de még így is alig akarta elhinni, hogy Rafe gyilkos. Lehet, hogy nem született még nála nagyobb szélhámos, de annyira imádta a nőket, hogy nem lett volna képes ilyen szörnyű bűnt elkövetni. A katonák a kihallgatás során nagyon kegyetlenek voltak. Mire végeztek, Callie már majdnem sírt, és minden álma összetört. A megvető tekintetek kereszttüzében egyre hallgatagabbá vált, és már alig várta a pillanatot, hogy kimehessen a szobából. A főtisztelendő anya látszólag nyugodt maradt. Kezeít az íróasztalon összekulcsolva pihentette, de Callie a pillantásából látta, hogy rettentően szomorú, és elveszítette minden belé vetett hitét. Amikor végre a törzsőrmester közölte, hogy Callie távozhat, a nővér mindenféle kommentár nélkül kiküldte a szobából. Egyenesen a szobájába küldte, és ami még rosszabb, felmentette a kórházi teendői alól. A katonák felálltak, Callie pedig nehéz szívvel indult az ajtó felé. Tudta, hogy mindenki őt figyeli és sajnálják, mert azt gondolják, ő is csak Rafe egyik áldozata. De Callie ezt sohasem ismerte volna be. Tántorogva indult a vastag ajtó felé, és amikor bezárta maga mögött, kénytelen volt nekitámaszkodni. Úgy érezte, elárulták. Úgy érezte, meggyalázták. A katonák a beszélgetés végén közölték, hogy a kolostor köré őrséget állítanak, és Callie tudta, hogy mindez miatta van. Mindenki kíváncsi lesz majd, miért kell az őrség, és hamarosan meg is tudják. De nem. Mindez amiatt a gálád jenki miatt tőrtént! Rafe volt az, miatt folt esett a becsületén, aki megszökött az ezredétől. Callie tudta, mit kell tennie, ha megint találkozik vele. Boldogan feladja majd, és egy könnyet sem ejt, ha börtönbe csukják. Úgy ment el, hogy nem is figyelmeztette Callie-t, és egyetlen percig sem gondolt a lány jó hírére. Callie újra végigpergette magában a főtisztelendő anya irodájában lezajlott megalázó jelenetet, és úgy érezte, ezt az élményt soha nem fogja tudni kitörölni az emlékezetéből. Szemében könny csillogott. Tudta, hogy a főtisztelendő anyának nincs más választása, mint értesíteni az édesanyját a történtekről, a lehetséges botrányról, és meg kell kérnie Esteile-t, hogy feltűnés nélkül vigye el a lányát a kolostorból. Ezen már nem lehet változtatni. Az Orsolya-rend jó híre nem szenvedhet csorbát az ő vétke miatt. Hát ezt tette vele a férfi, akiben megbízott! Callie megfogadta: ha legközelebb találkoznak, megmutatja neki, hogy nem minden nő hódol be a csáberejének. Ő még nem hódolt be. Nem hódolt be!! Keserű szájízzel és némi fájdalommal zárta ki a szívéből Rafe-et, de tudta: ha valaha még találkoznak, valahogyan eléri, hogy a férfi is ugyanúgy érezzen, mint most ő. Sóhajtott, lehunyta a szemét, és megpróbálta elűzni magától a férfi arcának képét, sötét szemét és testét, mely olyan tökéletesen olvadt össze az ő testével. Szorosan összezárt szempillái alól sós könnycseppek gördültek le arcán, és Callie a szájára szorította a kezét, nehogy hangosan sírni kezdjen. - Rafe... hogy tehetted ezt? Miért használtál ki engem? A PRÓFÉCIA Csak a halott indián jó indián - Philip Sheridan tábornok Már késő... Nem akarunk mást, csak vándorolni a prérin, amíg el nem pusztulunk... - Par - roowah Sermehno Tíz Medve Medici ne Lodge, Kansas, 1867 Nyolcadik fejezet Komancsföld A quohadi komancsok sámánja a tűz előtt ült a forró nyári éjszakán. Karjait összefonta, és a lobogó lángokba bámult. Ebben a napszakban faluszerte gyulladtak ki a tüzek, melyek illatos füsttel terítették be a vidéket.
De Bagolyember - akinek rendkívül nagy fekete szemében most bánat ült - minderre ügyet sem vetett. Népe bizonytalan jövője miatt aggódott. Egy idő óta bármerre tekintett, mindenütt a fehér ember nyomait látta, és bár a quohadik bátran harcoltak, ezt az ellenséget már nem állíthatták meg, mint ahogyan a szelet vagy az esőt sem. És ami még rosszabb, a népnek most másfajta gyilkosokkal is meg kellett küzdenie: a fehér ember újabb átkaival, a csendes betolakodókkal. A kolerával, a tífusszal és a gyilkos vírusokkal. Olyan betegségekkel, amilyenekről a komancsok még soha nem hallottak. És ezek a hívatlan vendégek sokkal több életet kioltottak, mint a fehérek és az indiánok közt dúló harcok. - Eljött az az idő, amikor a hatalmam és tudásom már nem elég - sóhajtott a sámán elkeseredetten, bár a körülötte lévő komancsokat az esti teendőkön kívül semmi sem érdekelte. Ősei is sámánok voltak, de egyiküknek sem kellett még ilyen sivár jövővel szembenéznie. A sámán fájdalmasan sóhajtott. un Az 1868-as esztendő nehéznek ígérkezett a komán csók számára, és ő nem tudta, mikor fordulnak isméi jóra a dolgok. Nem szívesen gondolt arra, hogy a régi idők véget érnek. A jövőbe vezető út már egyáltalán nem tűnt derűsnek. Szerződéseket kötöttek, és a népe megpróbálta betartani őket, de a fehér ember állandóan behatolt az indiánok földjére, megsértve a megállapodást. Az polgárháború befejezése óta az indiánok mindinkább feladni kényszerültek régi életmódjukat, és alkalmazkodniuk kellett a fehér ember alkotta szabályokhoz. A fehérek mindig azt mondogatták nekik, hogy úgysem állíthatják meg a vadászterületüket átszelő utakat és vasutakat, hogy el kellene fogadniuk a megváltoztathatatlant, hogy meg kellene tanulniuk úgy élni, mint a fehér telepesek, meg kellene tanulniuk állatokat tenyészteni és gabonát termelni. A quohadi indiánokat megsértették és megalázták. Nem voltak gyengék, sem vakok, mint a kölyökkutyák. Erősek voltak, mint a bivaly, és elszántan védték jogos tulajdonukat. 1867 októberében Medicine Lodge-on összeült a nagy törzsi tanács. Az amerikai békeküldöttség, melyet hatalmas katonai kíséret védelmezett, a kifestett, díszruhába öltözött törzsfőnökök közt ült. A különböző indián törzseket képviselő főnökök új szerződést írtak alá. Az emberek közül olyan sokan jöttek, hogy éjszaka minden irányba mérföldekre ellátszott a tábortüzek fénye. Amikor a tárgyalások véget értek, és mindkét fél elsírta a panaszait, a sérelmeit, a tanács tíz főnöke rátette kézjelét a dokumentumra. Ez a szerződés a kíowákat, a komancsokat és a kiowa apacsokat olyan kis területre korlátozta, amelyen csakis farmergazdálkodást folytathattak, amiről semmit sem tudtak, és nyilván nem is akartak tudni. Ezek a büszke férfiak vadászok voltak, és pontosan tudták, hogy a szerződés a leggazdagabb vadászterületekről rekeszti ki őket. A texasi bölénymezőkről, melyet jog szerint a magukénak tekintettek. A főnökök csak azért írták alá a szerződést, mert reménykedtek a fehérek ígéreteiben, de a többi pontot valójában sosem fogadták el. Ez a szerződés az indiánoknak arra a harmadára nézve is kötelező volt, akik nem jöttek el a gyűlésre, vagy nem hitelesítették kézjegyükkel a dokumentumot. A fehér ember ígéretet tett, hogy segít az indiánoknak az életmódjuk megváltoztatásában, és abban, hogy civilizáltabbakká váljanak. De a quohadik, akik semmi áron nem vettek volna részt az ülésen, tudták, hogy mindez hazugság. Kezdettől fogva világosan kijelentették, hogy továbbra is szabad emberként fognak élni, és nem engedik, hogy mások irányítsák őket. Bátor döntés volt ez, és számukra az egyetlen döntés is. A tűnődő sámán háta mögött a mezőn mindenütt tüzek gyúltak. Tikkasztó volt a hőség, és a szakadatlan szél finom, barna porral terítette be a falut, mely az emberek szemébe és orrába szállt. Szomorúfűz, a sámán legkisebb unokája a sátor felé tartott. A közeli folyónál járt, és egy bölénybőr tömlőben vizet hozott. Integetve közeledett, majd megállt nagyapja mellett. - Jő estét, Ap, nagyapa. Eljöttem, hogy vacsorát csináljak neked.
A férfi felpillantott rá, és viszonozta a meleg üdvözlést. - Hi. Kaku, nei mataouo? Hogy vagy, kicsi unokám? - A gyönyörű tizenkét éves kislány hosszú, egyenes, fekete haját copfba fonva viselte. Az elválasztás mentén vékony, vörös vonalat festett fejére, mely a hosszú életet, az anyaföldhöz való kötődést és a nő termékenység utáni vágyát jelképezte. A sámán visszagondolt a gyermek anyjára, egyetlen lányára, akit csak ezzel az egy gyermekkel ajándékozott meg a természet. De ez a kislány különleges volt. Ha a sámán a kifejező, sötét szemekbe nézett, a lánya jutott eszébe. Ő is a tífusz áldozata lett. A sámán szíve megsajdult, ha az elvesztésére gondolt. Ha Szomorúfűz szemébe nézett, őt látta maga előtt. A Nagy Szellem így próbálta kárpótolni. - Nagyon jól gondját viseled öreg ap-nak - mondta. - Figyelmes lány vagy, és tudom, hogy anyád nagyon büszke lenne rád. Sosem mondta ki a lánya nevét. Halott ember földi nevét tabu volt kimondani, de az emberek szívében a nő örökre megmaradt. Anyjának említése hallatán Szomorúfűz arca elkomorodott, de csak egy pillanatra. Már hozzászokott a hiányához, de el kellett fogadnia, hogy a fájdalom sosem fog teljesen elmúlni. Szeretek gondoskodni rólad, Ap - mondta, majd a nyúlszőr tarisznyából elővette a szárított gombákat, melyeket még aznap gyűjtött nagyapjának. - Nézd, mit hoztam neked! Tudom, hogy sosincs eleged az égési sebek és a fájós fogak gyógyításából. Nagy orvos vagy, és bölcs. A lány figyelmessége melegséggel töltötte el a sámán szívét. Maga mellé mutatva jelezte, hogy üljön le. - Most pedig meséld el, mi mindent fedeztél fel ma! biztatta. Mit láttál és mit tanultál? A kislány elmosolyodott. - Reméltem, hogy megkérsz, hogy csatlakozzam hozzád egy kis időre mondta, miközben maga alá húzta barna lábait és leült. Együtt fogyasztották el a vacsorát, és ahogy sötétedett, a nap végét jelző zajok harmóniája - az asszonyok üres fecsegése, a gyermekek kacaja, az egymást megvendégelő harcosok, akik hőstetteikről beszélnek - meleg ölelésként fonódott köréjük. A falu lassan elcsendesedett. Szomorúfűz a tábortűzből felemelkedő füstöt nézte, mely tovaszállt a széllel. - Az emberek azt mondják, még sosem volt ilyen hosszú a nyár. Azt is mondják, hogy sokunk belehal majd a fehér ember betegségébe. - Felhúzta a térdeit, és karjával átkulcsolta őket. - Igaz ez, Ap? Mind meghalunk? Bagolyember arca megvonaglott a fájdalomtól. Minden éjjel imádkozom a Nagy Szellemhez, hogy választ kapjak erre a kérdésre. Egy jelért könyörgök, mely reményt ad, de mindeddig még nem kaptam meg ezt a jelet. így könyörgök: Ó, Nagy Szellem, az asszonyok halott férjeik és gyermekeik után sírnak. A temetőnkben a fák hajladoznak a takaróba csavart tetemek súlya alatt, és amikor a szél megmozdítja az ágakat, hallhatod a csontjaik zörgését. A fehér ember betegsége elterjed a mezőkön, és hamarosan az összes wigwamba eljut. Kérlek, Szellem, engedd, hogy segítsek azokon, akiket az életemnél is jobban szeretek. Arcán mélységes szenvedés tükröződött. - Mindeddig nem kaptam választ, de sosem fogom feladni. A kislány - az öreg fájdalmát látván - megpróbálta megnyugtatni. - Sajnálom... nem arra akartam célozni, hogy te vagy a hibás. Te mindent megtettél, amit csak lehetett. A fehér embert kell okolni - mondta szikrázó szemekkel. - Fekete Holló szerint a fehér emberek férgek, és mindet meg kellene gyilkolni. Igaza van. Ostobaság ez az egész béketárgyalás, mert mindenki tudja, hogy sosem lesz béke. - Valóban ez az igazság, kisunokám. Én is hallomj amit az emberek mondanak. Azt mondják, hogy ha a gyógyszereim hatásosak lennének, akkor a saját lányomat is meg tudtam volna gyógyítani. De az ő halála óta elvesztették a belém vetett hitüket. - Fáradtan vállat vont. - Ezért igazán nem
hibáztathatom őket. A lányra nézett. - De úgy érzem, Fekete Holló túl nyíltan beszél a háborúról. Nem könnyű harcolni,! amikor olyan sok a hosszú kés, és a harcosaink száma minden csatában fogyatkozik. Remélem, hogy még nincs túl késő. Szomorúfűz megfogta nagyapja kezét, és bátorítóan megszorította. - Én is remélem. A férfi szemébe könny szökött, és elfordította a fejét. - Most menj! mondta elcsukló hangon. - Későre jár, és nekem még sok dolgon kell gondolkodnom ma éjjel. Szomorúfűz megértette, hogy nagyapjának magányra van szüksége az imádkozáshoz. Felkapott egy bőrtáskát, és felállt. A táskát a férfi felé nyújtotta, aki előhúzott belőle egy kopott pipát. Miután megtömte dohánnyal, amit egy apró, gyön gyökkel ékesített erszényből vett elő, a szájába tette. Szomorúfűz egy hosszú botot dugott a tűzbe, majd meggyújtotta vele a pipát. Bagolyember lehunyta szemét, a keserű füstöt mélyen leszívta, aztán lassan kifújta. Szomorúfűz felállt. - Kívánom, hogy a szellemek ma éjjel hallgassák meg az imádat, Ap, és hozzanak reményt a népünknek. - Aztán hangtalanul elindult a saját sátra felé. Bagolyember az eget fürkészte. Újra és újra szippantott a pipából. Aztán belekezdett a varázsigébe. Valahol messze, a hegyek és a kanyargós kanyonok közt prérifarkasok üvöltöttek a holdra, mintha ők is csatlakoznának a sámán dalához. A sámán a prérifarkasokhoz könyörgött, hogy vigyék el üzenetét a szellemeknek. Az éjszaka ígéretesnek tűnt. Az előjelek kedvezőek voltak. Földanya, Holdapa és a csillagok állása egy próféciát jövendölt. Az öreg sámán nem sietett. Beleszippantott a pipájába, és türelmesen várt. Már majdnem hajnalodott. A faluba érkező férfi csöndesen mozgott, akár a harcosok. Bagolyember tábortüze elé lépett. Amikor a sámán megpillantotta, szemei kikerekedtek a hitetlenkedéstől. Alig ismerte fel az egykori harcost, aki kétségtelenül az ő húsa és vére volt. Már sok éve nem járt ezen a földön, de végül a szellemek hazavezérelték. - A szemeim alig hiszik, amit látnak - kiáltott a sámán. - Hogy vagy, Bagolyember? - kérdezte Éjjeli Sas, s udvariasan várta, hogy hellyel kínálják. A sámán kíváncsian méregette, majd megszólalt. Gyere, ülj le, Éjjeli Sas, és szívjuk el együtt a pipát! - Megtisztel, hogy veled szívhatom a pipát - felelte a harcos, és leült a sámán mellé. - Éjjeli Sas, húgom fia, már olyan rég nem hallottunk rólad, hogy attól féltünk, meghaltál. - A tűz fényében figyelte a férfit. - Anyád tudja már, hogy visszatértél? - Nem, egyedül csak te tudod. Úgy láttam helyesnek, hogy előbb veled beszéljek. Bagolyember felemelt néhány cédruságat, és a pisla kóló tűzre vetette. A lángok felcsaptak, és ezernyi szikra röppent a szürke ég felé. - Már sok hold elfogyot azóta. Rengeteg dolgot kell megbeszélnünk. Sok minden megváltozott, amióta elmentél közülünk. - Igen, tudom, és azért tértem vissza, mert komancs énem meghallotta népem kiáltását, és megérezte fájdalmát - mondta a harcos. - Ezt tudva nem maradhattam távol. - A szellemek vezéreltek vissza, Éjjeli Sas. Nem tehettél volna másként - mondta komoran Bagolyember. - Most pontosan olyan férfiakra van szükségünk, mint te. Fekete Holló már túl hosszú ideje bujtogatja az ifjú harcosokat a meggondolatlan öldöklésre. A csatákban sok jó harcost veszítettünk, akiket most feleségeik és gyermekeik gyászolnak. Vezérekre van szükségünk, akik erősek, ugyanakkor ismerik a fehér embert. Ki lehetne jobb tanítónk, mint te? Éjjeli Sas megdörzsölte tarkóját, hogy eloszlassa a tompa feszültséget. - Hosszú és nehéz volt a visszaút, nu ara, bácsikám. Nem vagyok büszke, hogy ily sok évnek kellett eltelnie, mire visszatértem, és nem tudom, készen állok-e arra, hogy vezér legyek. - Bölcs ember az, aki látja végzetét, és elfogadja azt. Az én szívem is érezte fájdalmadat. Itt lesz időd megerősödni, aztán majd meglátjuk. A meggyötört fekete szemek az öreg fürkésző szemeibe néztek. - jó itthon.
A sámán közömbös tekintete mögött Éjjeli Sas látta az örömöt - Lehet, hogy utad hosszú volt, és tekervényes, fiam, de visszatértél, mint ahogyan mindig is hittem - mondta Bagolyember. Megújult erőd segít majd népednek a fehér emberrel szemben vívott keserű harcban. Mindez már rég meg van írva a csillagokban, és most bekövetkezik. Éjjeli Sas rezzenéstelen arccal bámult a tűzbe. - Már korábban is hallottam tőled ezt a próféciát, de most látom csak be, hogy valóban igazad volt. Egy pillanatra mindketten elhallgattak. Végül a sámán halkan megszólalt. - Már sok éve ismered az utat, melyet a szellemek választottak ki neked, de sosem hagytad, hogy vezéreljenek. Most itt az idő. Nem szegülhetsz szembe a sorssal. A harcos felsóhajtott. - Szívem még mindig vérzik a feleségem miatt. Annak idején esküt tettem, hogy soha senki nem foglalhatja el a helyét. Ő az egyetlen asszony, akit tisztelni tudok. Senki sem pótolhatja. - Megértem a fájdalmadat, de ez a fájdalom is enyhül majd, ha kitárod szíved, és szabaddá teszed a lelked. - Nem tudom, képes leszek-e rá, de szeretném, ha így lenne - felelte Éjjeli Sas. Bagolyember némán figyelte a harcos izgatott, sötét tekintetét. - Népünk mindig hitt földöntúli hatalmadban. Évek óta harcolunk, és mindig alul maradunk. Vártak rád, és reménykedtek benne, hogy visszatérsz, és kivezeted őket a sötétségből. Azt hiszem, tudják, hogy a régi idők véget érnek. Az erősek életben maradnak, és fenntartják a fajt, de oly sokan meghalnak, mielőtt mindez véget ér, hogy népünk talán mégis kihal. Ők készek szembenézni a sorssal, bármilyen legyen is az. Imádkozni fogok, hogy te is szembenézhess vele. Éjjeli Sas még sosem érezte magát annyire meggyötörtnek, mint ebben a pillanatban. Hirtelen összerezzent. Az ég kivilágosodott, és ő felkészült az új nap hajnalának köszöntésére. Otthonára gondolt, és arra, mennyire szereti. Csak akkor hagyja el ismét, ha bilép a paradicsomba. - Készen állok - mondta végül eltökélten. - Mindent megteszek, hogy ne okozzak csalódást neked és a népnek. - Isten hozott itthon - mondta Bagolyember. - Én mindenben segíteni foglak. Kilencedik fejezet Texas, 1869 Már sötétedett, amikor a kocsi hirtelen megállt, és Callie felriadt álmából. Előző éjszaka keveset aludt az állomáson. Belesimult az ülésébe, magára húzta a takarót, és megpróbált tovább aludni. Úgy érezte, sosem ér véget ez az utazás. Párizsból indult, és az Államokon keresztül a Bentonerődig utazott. Amióta elhagyta New Orleanst, a saját útját járta. Párizsban apja testvérénél, Sophia néninél lakott. Sophia - aki nem sokat adott az etikettre - olyan gondtalanul élt a város melletti bájos, öreg kastélyában, akár egy cigány asszony. Soha nem hozta szóba az incidenst, ami miatt Callie-nek távoznia kellett a kolostorból, és a lánynak olyan szabadságot adott, amilyenről az nem is álmodott. Sophia nagyon emlékeztette az édesapjára, és rengeteg történetet mesélt közös gyermekkorukról. Nem rendelkezett Callie adottságaival, de tudott unokahúga azték örökségéről. És azt is értette, miért nem fogadja el Callie azt a szerepet, amelyet mindenki elvárt volna tőle. Callie számára Sophia olyan volt, mint a friss tavaszi szellő. Mindig arra biztatta unokahúgát, hogy csak a szívére hallgasson, és soha nem akarta lebeszélni a nem konvencionális tudományokról. Sőt úgy gondolta, csak használ a lánynak, ha ilyesmivel csiszolja az elméjét. Sophia felháborítónak tartotta, ahogyan a világban a nőkkel bántak, és amikor csak tehette, kiállt a nők jogaiért. - Az életet élvezni kell - mondogatta. - És a pokolba azokkal az átkozott konvenciókkal. Az ő szemében Callie teljesen ártatlan volt. Soha nem szidta le, és nem gúnyolta ki, a lány pedig boldog volt, hogy ilyen barátra talált. Tetszett neki az izgalmas világ, melybe Sophia bevezette. Gyakran tanította unokahúgát, esténként pedig néha fényes bálokba vitte, ahol megismerkedhetett a társasággal. Meglepetésére mindig Callie táncrendje telt meg elsőként. Callie felfedezte, milyen
izgalmas az, ha az embert lelkes rajongók serege veszi körül. Mindez csodákat tett meggyötört személyiségével. Mindig volt az utolsó, aki távozott a bálokról. Tüzes szépsége rabul ejtette a jóképű francia fiatalembereket, és Callie-t szórakoztatta szenvedélyes udvarlásuk. Mindez roppant hízelgő volt, és most éppen ez kellett összetört önbizalmának. Callie ezekben az években vált igazán felnőtté, és bár cselekedeteinek sokszor megálljt parancsolt bölcsessége, úgy érezte, soha nem volt még ennyire független és magabiztos. - Itt vagyunk, asszonyom - jelentette be megérkezésüket a kocsis, akit mostohaapja küldött érte az állomásra. Fejével az ablak felé intett. A még mindig álmos Callie elnyomott egy ásítást, és felállt. Hosszú utat tett meg, amíg a naiv apácalánybői azzá vált, ami most volt. - Köszönöm, Priváté, nem is tudja, mennyire jólesik ezt hallani - mondta, s elővette a retíküljét, hogy elfogadható állapotba hozza magát, mielőtt bejelentik érkezését a családjának. Kisimította galambszürke utazóruhájának ráncait, majd lesöpörte szoknyájáról a port, és megigazította a gallérját. A kocsi ajtaja kinyílt. - Kérem, engedje meg, hogy segítsek! - mondta egy magas, karcsú katona, aki lesegítette a kocsiról. Callie - megragadva bőröndjét és rétiküljét - elfogadta a férfi kezét, és lelépett a kocsiról. A hirtelen feltámadó texasi szél lábai körül felkavarta a sűrű, vörös színű port, és Callie szomorkásán elmosolyodott. - Bizonyos dolgok sohasem változnak - sóhajtott. Felpillantott és azonnal ráismert a kopár tájra, melyet beragyogtak a haldokló nap utolsó sugarai. Igaz, hogy ez nem Párizs volt, de nagyon jólesett ismét a texasi talajon állni. - Isten hozta a Benton-erődben - mondta a kocsis, és Callie poggyászát odaadta egy másik férfinak, aki a közelben várakozott. - Remélem, jól fogja érezni magát. Callie követte a két férfit, Ahogy az apró ház felé közeledtek, az ajtó kinyílt, és egy sötét hajú, kerek arcú, magas mexikói asszony lépett ki rajta. Szemei ragyogtak az örömtől. -Annyira örülök, hogy végre megérkezett, Nia mondta lelkesen, miközben bevezette Callie-t. A katonák odabent letették a poggyászát. - A mamacita már nagyon aggódni magáért. Nem lenni baj úton, igaz? - Nem, minden rendben van - nyugtatta meg Callie. Rosita elmosolyodott. - Bueno, bueno. Most mind pihen, és este finom vacsora együtt. Callie körülnézett új otthonában. A nappali szoba vályogfalát halvány gyertyafény ragyogta be. A bútorok sötét fából készültek, a parkettát pedig színes szőnyegek borították. Aszóba sarkában, a kandalló mellett két faragott, bőrkárpitú szék állt, az ablak alatti asztalon pedig egy aranyozott szélű váza, melybe vad mezei virágokat tettek. A mexikói asszony utasításokat adott a katonáknak. Miután azok letették Callie bőröndjét és távoztak, a házvezetőnő ismét Callie-hez fordult, szinte félve. - Rosita vagyok, és remélem, boldog lesz velünk, senorita. - Nagyon örülök, hogy megismertem - felelte Callie. - És örülök, hogy itthon vagyok. Hosszú idő telt el, de végre itt vagyok - mondta a várakozástól csillogó szemekkei. - És most szeretném látni az édesanyámat. Rosita elégedetten bólintott. Alig hagyott időt Callienek, hogy levegye a kőrgallérját, máris a homályos előszobába vezette, egy ajtóhoz, mely alól halvány fény szűrődött ki. Rosita halkan kopogott. - Igen, szabad. Gyere be! - hallatszott az ismerős hang. Rosita kinyitotta az ajtót, Callie pedig követte a nagy, szellős szobába, melyben egy hatalmas, négyoszlopos ágy állt, egy csipkés öltözőasztal, két kárpitozott szék és egy szekrény. Rosita intett Callie-nek, hogy lépjen be a hálószobával szomszédos helyiségbe. - Ott vár magára - mondta. Callie belépett a szobába. A pislákoló tűz fényében könyveket látott, drőtkeretes szemüvegeket és a két szék közti asztalon szétszórt papírokat. Az egyik székbői egy vékony, törékeny, vállkendős asszony állt fel nehézkesen, és kinyújtotta kezeit.
-Anyám... milyen csodálatos érzés újra látni téged - kiáltotta Callie, s megfogta anyja kezeit. - Drága Callie. El sem mondhatom, mennyire boldog vagyok, hogy végre újra itt vagy - mondta Estelié Williams sugárzó arccal. Callie szemei könnybe lábadtak. - Köszönöm, hogy eljöttél, gyermekem. Tudom, hogy nem volt könnyű otthagynod Párizst, de remélem, boldog leszel velünk. Milyen nagyszerű, hogy újra egy család leszünk. Callie anyjához hajolt, és megcsókolta sápadt, beesett orcát. - Ez butaság, mama. Boldogan jöttem, és hálás vagyok az ezredesnek, amiért tájékoztatott, hogy az utóbbi időben nem vagy jól. - Anyja arcát fürkészte. - Miért nem üzentél hamarabb? Tudod, hogy azonnal hazajöttem volna. - Pontosan ezért nem tettem. Az orvosok nem sokat segíthetnek a gyenge idegeimen és a szívemen, bár sokan megpróbálták. Mind megpróbálta... még a papok is az imádságaikkal és a szenteltvizükkel, de semmi sem segített. Tudom, mennyire szeretted Párizst. Úgy hallottam, nagyon boldog voltál ott Sophia nénéddel. Nem akartam, hogy visszatérj Texasba, mielőtt valóban felkészültél volna rá. A Benton-erőd rendkívül kietlen hely egy olyan nő számára, mint amilyen te lettél. Remélem, nem találod majd nagyon unalmasnak, ha beköltöztél. - Ugyan, ez butaság, drága anyám. Callie Rae pillanatok alatt otthon érzi majd magát - hallották a határozott, ellentmondást nem tűrő hangot. Mindkét nő felpillantott. Bradford Williams ezredes lépett be az apró szobába, és az energikus test szinte betöltötte a helyiséget. Egyetlen pillantással felmérte az előtte álló karcsú nőt. - Sokkal szebb vagy, mint azon a dagerrotípián, amit múlt karácsonykor küldtél édesanyádnak mondta. - Nagy őrömmel köszöntelek a családunkban, Callie Rae. Remélem, boldog leszel itt. - Köszönöm, uram, ebben biztos vagyok - felelte Callie, de kételyek gyötörték. Már a hosszú úton is aggódott kicsit, bár az utazás eseménytelenül telt. Indiánoknak nyomát sem látta, és ezért végtelenül hálás volt, mert még Párizsba is eljutottak a háború után elszaporodó ellenséges felkelések hírei. - Melanie, a lányom bármelyik percben itt lehet magyarázta az ezredes. - Néhány évvel fiatalabb nálad, de tudom, hogy jól ki fogtok jönni egymással. Barna szemei büszkén csillogtak. - Átrendezte a szobáját, így mindkettőtöknek jut majd elég hely. Amióta megtáviratoztad az érkezésed, Melanie másról sem beszél, csak rólad. - Én is nagyon vártam már, hogy találkozzam vele, és magával - felelte Callie. - Bradford, kérlek, kérdezd meg, mikor szolgálja fel Rosita a vacsorát! - mondta Estelié. - Callie biztosan farkaséhes. Tudom, hogy az állomások kosztja hagy maga után némi kívánnivalót. - Hogyne, azonnal - felelte szolgálatkészen a férfi. Amikor a két nő ismét magára maradt, Estelié a lányához fordult. - Tudom, milyen fájdalmas emlékeket ébreszt benned ez a hely. Mondd meg az igazat, Callie Rae! Biztos vagy benne, hogy helyesen döntöttél, amikor idejöttél? Callie átölelte anyját. - Minden csodálatos lesz, mama próbálta megnyugtatni. - És amúgy is olyan sokáig voltam távol. - Hátradőlt, majd mosolyogva hozzátette. - Azért vagyok itt, hogy gondoskodjak rólad, és eltökélt szándékom, hogy újra talpra állítsalak, olyan gyorsan, hogy észre sem fogod venni. Majd meglátod. Estelié arca sugárzott az őrömtől. - A te közelséged a legjobb orvosság a számomra, drágám. Most pedig segíts felállnom, és menjünk az étkezőbe! Együtt fogunk vacsorázni, mint egy igazi család. Callie felsegítette Estelle-t. Hosszú idő óta először érezte, hogy ismét van családja, és gyönyörű jövő vár rájuk. Az elkövetkező néhány hétben semmi különös nem történt. Callie a szobában állt, melyet Melanievel osztott meg, és új életén tűnődött. Eddig mindenkivel jól kijött, még mostohaapjával is. Természetesen tisztában volt vele, hogy a házban minden asszonynak az ezredes szabályait kell követnie.
Kétségtelen, hogy Bradford Williams szigorú, parancsoló személyiség volt, ezt beosztottai is tanúsíthatták, de Callie-nek mindeddig sikerült visszatartania a véleményét, így elkerülte a kellemetlen jeleneteket. Sokszor szerette volna kimondani, mit gondol, de az anyja érdekében legtöbbször hallgatott. Callie tudta, hogy Estelié beteg, gyenge a szíve és nagyon ideges, ami csak rontott az állapotán. Nem tudta pontosan, mennyit tehet anyjáért, de eltökélte, hogy mellette marad, ezért az ezredes legtöbb hibáját elnézte. Elviselte a sérelmeit, és nem panaszkodott. Töprengését Melaníe hangja szakította félbe. - Mit mondtál, drágám? Sajnos, elkalandoztak a gondolataim. - Csak annyit mondtam, csodálom, hogy tudod ezt csinálni - felelte Melanie. - Micsodát? - kérdezte Callie. - Hogy folyton mosolyogsz, amikor apa piszkál téged. - Valójában engem nem zavar annyira, mint téged felelte Callie, miközben azon töprengett, mi fog kisülni ebből a beszélgetésből. Mostanra már elég alaposan megismerte Melanie-t, és tudta, hogy valami nyomja a begyét. Callie felállt, és Melaníe belekezdett. -A hátam is borsódzik attól, ahogyan néha bánik velünk - panaszolta az öltözőasztala előtt ülve, miközben a tükörben figyelte, ahogy Rosita felteszi barna hajára a ragyogó fejdíszt. Egy táncmulatságra készültek, melyet a tisztek feleségei rendeztek, és mindig Melanie készült el utoljára. Callie elnézően mosolygott, s türelmesen várta a fiatalabb lányt. Vállainak szatén bőre és a fűző fölött előbukkanó buja mellei halványan csillogtak a lámpafényben. Ő már rég elkészült, de számított rá, hogy a lánynak ez több időbe kerül. - Ő olyan férfi, aki a saját feje után megy - jelentette ki Callie -, de azt hiszem, csak jót akar mindanynyiunknak. Melanie sötét szemei úgy szikráztak, mint az apjáé. - Nekem akkor se mondja meg, kihez és mikor mehetek feleségül duzzogott. - Roy hamarosan be akarta jelenteni az eljegyzésünket, de apa megtiltotta neki mondta. - Nekem úgy tűnik, itt senki sem csinálhatja azt, amit akar. Csak amit apa akar. - De hiszen még olyan fiatal vagy, Melanie. Talán helyesebbnek tartja, ha vársz még egy ideig, mielőtt férjhez mégy - magyarázta Callie, megpróbálva megnyugtatni a feldühödött lányt. - Még rengeteg időd van, hogy megállapodj. Melanie rábámult. - Már nagyon unom, hogy mindenki azt mondogatja, túl fiatal vagyok ahhoz, hogy tudjam, mit akarok. Majd megértesz, ha megtudod, hogy neked mit tervelt ki - mondta kárörvendő tekintettel. -Tudom, hogy nagyon kedveli Hamilton kapitányt, és nem lepődnék meg, ha megkérte volna, hogy legyen a kísérőm ma este. Nem is bánom... kedvelem a kapitányt. - A saját érdekedben remélem, hogy nem csak kedveled - morogta Melanie. - Miért? - kérdezte Callie, látva a lány önelégült mosolyát. Elővette csipkés selyemlegyezőjét. - Ó, hát lehet, hogy te vagy az utolsó, aki megtudod? Apa azt akarja, hogy összejöjj Hamilton kapitánnyal. Úgy gondolja, derék férj válik majd belőle olyan, aki méltó egy ezredes lányához. Melanie látva Callie döbbent tekintetét - folytatta. - Megmondtam, hogy ilyen. Most már hiszel nekem? - De... nekem semmi kedvem bárkihez is hozzámenni - mondta Callie rémülten. - Különösen olyasvalakihez, akit nem szeretek. - Nos, én szívesen férjhez mennék, de apa szerint nem helyes, ha előtted házasodom meg. Hallottam, amikor Estelle-lel erről beszéltek. Meg van győződve róla, hogy a kapitány hozzád való férfi. Úgy gondolja, itt az ideje férjhez menned, és gyerekeket szülnöd. Callie szemei hirtelen összeszűkültek. - És anyám mit felelt? - Úgy tűnt, egyetért vele. Azt mondta, nem bánná, ha végre megállapodnál és gyerekeket szülnél, akikben neki is öröme telne, ha már felépült. Azt hiszem, nagyon tetszik neki az ötlet. - Úgy látszik, már mindent elterveztek, de senkinek sem jutott eszébe, hogy engem megkérdezzen.
-Megmondtam... hogy apa ilyen - felelte Melanie önelégülten, mert örült, hogy végre sikerült kibillentenie Callie-t hűvös nyugalmából. Melanie elkészült. Kritikusan méregette magát a tükörben, majd miután megigazította haját, elbocsátotta a házvezetőnőt. - Azt hiszem, jó lesz, Rosita. Most elmehetsz. - Megfordult a kerek, kárpitozott széken, és felnézett Callie-re. - Nem tetszik neki, hogy újabban annyi időt töltesz a kórházban. De amióta a doki szívesebben nézeget a pohár fenekére, semhogy az emberekkel törődnie, apa kénytelen rád bízni a feladatait. Nem örülne, ha a róla szóló jelentésben az állna, hogy elhanyagolja az embereit. Kizárólag ezért engedi, hogy ott dolgozz. - Melanie, nekem semmi kedvem tovább hallgatni ezt. Párbeszédüket kopogtatás szakította félbe. Callie megkönnyebbült. - Igen, ki az? - kérdezte halkan Melanie. - Remélem, a hölgyek már felvették a tánccipőjüket. Itt várnak az urak, akik elkísérnek benneteket - zengett Williams ezredes mély hangja. - Köszönjük. Mondd meg nekik, hogy azonnal megyünk! - felelte Melanie, majd nem kevés rosszindulattal Callie fülébe súgott. - Ne feledd, apa nem szokott elnéző lenni, vagy ha mégis, akkor annak valami oka van. Én szeretem őt, mert jó ember, de sosem jutott volna előre a hadseregben, ha ne tanult volna oly sok dolgot a stratégiáról és az elterelő hadműveletekről. Ezt ne feledd! Callie nem felejtette el Melanie szavait. Az est hátralevő részében a jövőjén töprengett, és azon, hogyan térhetne ki mostohaapja szándéka elől. Mindig úgy érezte, mintha valaki - rendszerint egy férfi - megpróbálna irányítani az életét. És már nagyon unta ezt. Egyelőre valóban nem akart férjhez menni, bár számtalan ajánlatot kapott a megszédült udvarlóktól, amikor Párizsban élt. Hamilton kapitány nem volt rossz ember, de Callie eddigi tapasztalataival összevetve meglehetősen unalmas társaságnak tűnt, és alig bírta elviselni, amikor tánc közben a férfi a karjaiban tartotta. Nem tudott másról beszélni, csak a saját terveiről, és arról, hogy mennyire szeretne magas rangot szerezni. Callie az első vele töltött óra után úgy érezte, ha nem talál ki valamilyen indokot, hogy otthagyhassa, sikítani fog. Végre elérkezett a szünet. Az idősebb hölgyek viszszavonultak a bárasztalokhoz, és felszolgálták a pazar falatokat, míg a férfiak tányérokkal sorban állva várakoztak, hogy ételt vigyenek a verandán várakozó vagy a teremben üldögélő hölgyeknek. Callie nem volt éhes. Fejfájásra hivatkozva elküldte a kapitányt, hogy egyen nyugodtan nélküle. - Ne aggódjon, Lance, amint egy kis friss levegőhöz jutok, jobban leszek. Menjen csak, és később csatlakozzon hozzám a verandán! - Nos, én éhes vagyok, ezért ha valóban nem bánja... - mondta udvariasan. - Egyáltalán nem - mosolygott Callie. - Ha gondolja, hozzon majd nekem egy pohár puncsot - Nem maradok húsz percnél tovább - mondta, és Callie majdnem felsóhajtott a megkönnyebbüléstől, amikor a férfi elengedte a derekát Ezután átfurakodott a tömegen, és kiosont a verandára. Tudta, hogy a férfi valószínűleg politizálni kezd a barátaival, és teljesen megfeledkezik az időről. Ebben a társaságban az indiánok és a polgárháború utáni szomorú gazdasági állapot volt a kedvenc téma. Callie reménykedett, hogy mindez elvonja majd Lance figyelmét, és ő magára maradhat Igaz, hogy már megszokta az itteni életét, és Párizsban is aktív társadalmi életet élt, néha mégis elviselhetetlennek érezte a tömeget, és ilyenkor egyszerűen muszáj volt elmenekülnie valahová, ahol gondolkodhatott, ahol nem kellett udvarias társalgásba bonyolódnia, és nem kellett addig táncolnia, amíg bele nem sajdult a lába. Végre egyedül, gondolta, távol a zajtól, a forróságtól és az embertömegtől. Fölnézett a holdtalan égre, és a fényesen pislákoló csillagokat figyelte. A kertben szentjánosbogarak röpködtek, és a bokrokban tücskök ciripeltek. Baloldalt virágzó veteményeskert húzódott, melyet napközben Callie is szívesen gondozott. A civilizációtól ilyen távol nehéz volt friss zöldséghez jutni, és miután elmagyarázta az ezredesnek, milyen lényeges szerepet játszanak a zöldségek az egészséges
táplálkozásban, az megengedte, hogy egy kertet hozzanak létre az erőd lakóinak ellátására. Igaz, hogy ez nem volt túl nagy eredmény, de egy olyan településen, ahol a férfiak uralkodtak, Callie büszke lehetett rá, hogy legalább ennyit elért. Ebben a pillanatban halk női nevetést hallott, és tekintete automatikusan keresni kezdte a hang forrását. Nem messze tőle, a fák alatt egy fiatal pár álldogált Sötét volt, és Callie aligha törődött volna velük, de hirtelen észrevette, hogy a fiatalember megragadja a lány vállát, majd szenvedélyesen átöleli. A jelenet egészen ártatlannak tűnt, de Callie meghallotta a nő halk tiltakozását. - Drágám, tudod, hogy ez nem a legmegfelelőbb hely és időpont. Mi lesz, ha valaki meglát bennünket? De mielőtt kibontakozott a férfi karjaiból, hagyta, hogy az többször is megcsókolja. Aztán felkapta szoknyája szélét, és visszasietett a bálterembe. - Serena, kérlek, gyere vissza! Beszélnünk kell - könyörgött szenvedélyesen a katona, de a nő ügyet sem vetett rá. Callie-t annyira megdöbbentette a jelenet, hogy már nem is a férfit nézte, hanem a nőt, és hirtelen ráébredt, hogy nagyon ismerős a számára. - Serena Richards, te kis boszorkány, vajon most mire készülsz? - kérdezte magában. Követte Serenát a mellékajtón át, s közben azon tűnődött, vajon van-e fogalma az őrnagynak, mi folyik az orra előtt. Mindenki tudta, hogy Serena egy közönséges tábori nőcske, aki valahogyan behízelegte magát az őrnagy ágyába, aztán nemsokára a felesége lett. Százmérföldes körzetben nemigen volt olyan férfi, aki ne ismerte volna Serenát testközelből is, gondolta Callie, és úgy tűnt, hogy a házasság nem sokat változtatott az életmódján. Épp olyan könnyedén osztogatta a kegyeit, mint korábban. Bizonyos nők semmiből sem tanulnak. Callie az udvart bámulta. Az útjukat rovó őröktől és a dolgukat végző katonáktól eltekintve minden csöndes volt, és nyugodt. Callie már egy másik időben járt, és egy másik férfira gondolt. Hiába szerette volna minden erejével elfelejteni a sötét lelkű gazembert, sohasem sikerült tökéletesen kitörölni az elméjéből Rafe-et. Vajon mi lehet most vele? Amióta a mocsárban találkoztak öt évvel ezelőtt, senki sem hallott róla. Isadora legalábbis ezt írta egyik levelében. Azt is megírta, hogy Lily LaFleur - aki ugyan magához tért, de nem emlékszik a támadójára és Sam Matthews leveleznek egymással, de még ők sem tudják, hová tűnhetett Rafe. Viszont mindketten szilárdan hiszik, hogy Rafe-nek semmi köze sincs az akkor éjjel történtekhez. De New Orleansban szinte mindenki úgy vélte, Rafe a tettes, különben miért tűnt volna el? Néhány pillanat múlva az erődöt védelmező magas falon álló őrszem éleset kiáltott. Callie visszazökkent a jelenbe. - Egy lovas közeledik.... Rendben van, beengedhetitek! A katona kitárta a kaput, Callie pedig hallotta a lódobogást és a kétségbeesett hangot. - Segítség! Segítsen valaki! Callie már rohant is lefelé a lépcsőn, a segélykiáltás irányába. A ló még szinte meg sem állt, a por még el sem ült, amikor odaért. Az egyik katona megragadta a kantárt, és a lő hátáról egy tizenhat év körüli legény csúszott le, majd az állat lábai elé omlott. Callie a holdfényben is jól látta a fiú arcát eltorzító félelmet. - Hívják a doktort! - zihálta. - A családom... az anyám és a húgom megkapta a himlőt, és ha a doktor nem jön azonnal, meghalnak. Callie tudta, hogy a doki ma este már nem sokat tehet értük, mint ahogyan egy darabig senkiért. Valahol részegen mulatozott, de senki sem tudta, hol, vagy hogy visszatért-e már egyáltalán, és úgy tűnt, a mai tivornya napokig is eltart. Ez várható volt, amire a katonák figyelmeztették is Callie-t. Callie szerette a dokit, aki remekül értette a dolgát, ha józan volt, de ez elég ritkán fordult elő vele. Callie tekintetével elnémította a katonákat, akik már éppen közölni akarták a fiúval a szerencsétlen helyzetet. Mi értelme lett volna ráébreszteni, hogy nincs remény? - A Henderson-farmról jöttél? - kérdezte.
A fiú szemeiben könny csillogott, de elfojtotta a sírást. - Igen, asszonyom. A járvány a múlt héten tört ránk... apát gyorsan elvitte, de a lányok és anyám még kitartanak - szipogta. - Én eddig megúsztam valahogy, de tudtam, hogy egyedül nem sokat tehetek értük. Annyira betegek... Segítségre van szükségem. A fiú mellett álló katona gyengéden hátba verte. Nagyon bátor legény vagy, ha egymagad át mertél vágni az indiánok földjén. - A hangjából tisztelet és együttérzés csendült. - Muszáj volt... a családom haldoklik, uram... és muszáj segítséget szereznem - mondta a fiú. Sovány teste remegett a kimerültségtől. Callie karon fogta, és az épület felé fordította. - Jól van... gondoskodunk róluk. Gyere be velem! Keresünk neked valami harapnivalót, aztán lefekszel aludni. A fiú feszülten elhúzódott tőle. - Nagyon köszönöm, asszonyom, de nem pihenhetek. Egy perc vesztegetni való időnk sincs. - Tudom... tudom... - próbálta megnyugtatni Callie. - De semmit sem tehetsz értük, ha összeesel a fáradtságtól. Megígérem, hogy megkapják a megfelelő orvosi ellátást, de csak abban az esetben, ha most ellenkezés nélkül velem jössz. A fiú komoran és vonakodva követte Callie-t a házba. Később karanténba helyezték, és Callie megígértette vele, hogy nem szökik meg Rosita szemei elől, amíg ki nem derül, hogy megkapta-e a járványt. A fiú vonakodott, de végül beleegyezett, azzal a feltétellel, hogy Callie gondoskodik a családja megfelelő ellátásáról. Callie aznap éjjel álmatlanul feküdt ágyában, és arra gondolt, amit - tudta - meg kell tennie. Egy család bajba került, és senki más nem rendelkezett olyan orvosi ismeretekkel, mint ő. A doktor talán segíthetne, de hol van? Callie-nek semmi kedve nem volt a Llando Estacadón keresztül a Henderson-farmra utazni, de már tudta, hogy ezt kell tennie. Indiánok... Halálra rémült, ha rájuk gondolt, és félelmében majdnem megtagadta a segítséget. De eszébe jutott a fiú kétségbeesett tekintete, s hogy mennyire féltette az anyját és a húgait. -Callie... menned kell - mondta magának. - Nincs más választásod. - De lelkében felkiáltott egy rémült hang. Tizedik fejezet A bölénylegelő hullámzó tengere fölött hajnali köd szitált... A préri közepén rézbőrű harcosok lovagoltak egyenletes ütemben, fejükön tollak, kezükben lándzsák, melyeken megcsillantak a felkelő nap pasztell sugarai... Az ezredes fekete hintójában ülő lánghajú szépség meglepetten pislantott, amikor a szeme sarkából egy pillanatra felfigyelt a különös mozgásra. Torka hirtelen kiszáradt. Mi lehet az odakint? Kezét homlokához emelte, hogy védje szemeit a felkelő nap sugaraitól, és nyugtalanul fürkészte a felderengő horizontot. De már semmit sem látott. Bármit is vélt az imént ott felfedezni, már eltűnt. Nem volt ott más, csak a hajnali nap, mely barátságosan keresztül ragyogott az alacsonyan kúszó fellegek között, bearanyozva a pekandiófák leveleit. Érzékcsalódás, semmi több, mondogatta magában, de homlokáról még nem tűntek el az aggodalom ráncai. Indiánokra mindig számítani kellett, bár tudta, hogy az ezredes legjobb emberei kísérik tapasztalt harcosok. Az ezredes - az ellenséges indiánok esetleges támadása miatt - megpróbálta lebeszélni Callie-t erről az útról, de a lány hajthatatlan volt. Emlékeztette az ezredest, hogy élet-halál kérdéséről van szó, és hogy a lelkiismeretük tisztasága érdekében nem hagyhatják cserben a bajba jutott családot. Callie meglepetésére Hamilton kapitány felajánlotta, hogy személyesen kíséri el. Az ezredes végül beadta a derekát, de ragaszkodott a fegyveres kísérethez, és a biztonságuk érdekében egy egész osztagot küldött velük. - Valami baj van, Callie? - szakította félbe gondolatait a kapitány barátságos hangja. Callie felé fordult. - Nem... legalábbis azt hiszem - válaszolt kissé bizonytalanul.
- Kicsit felzaklatta, amit tegnap a komancsokról hallott, igaz? Callie félénken elmosolyodott. - Azt hiszem, igen. Folyton az jár az eszemben, amikor az ezredes arról beszélt, hogy ha az ember nem látja az indiánokat, az még nem jelenti azt, hogy valóban nincsenek ott. - Ebben van némi igazság, de magammal hoztam a legjobb felderítőt. A komancsok nem kerülhetnek a közelünkbe a tudta nélkül. - Ez nagyon megnyugtató - felelte Callie. Vérében még mindig zubogott az adrenalin. Egy utolsó pillantást vetettek a távoli hegyek felé. Be kellett ismernie, hogy a kapitánynak igaza van semmi okuk nem volt az aggodalomra. Csak képzelte, hogy látott valamit. A férfi Callie tekintetének irányába nézett, majd elmosolyodott. - Látja? Semmi. Most pedig kérem, nyugodjon meg, és üljön vissza! Élvezze ezt a kellemes utazást! Callie bocsánatkérően mosolygott. - Sajnálom. Tudom, hogy úgy tűnik, mintha nem bíznék magában és az embereiben. - Nem keli mentegetőznie, Callie. Pontosan tudom, mit érez. A falakon túl sokkal hatalmasabbnak tűnik ez az ország. Hiába szokja me az ember, ha elindul, úgy érzi, szinte elnyeli a vidék. Es attól fél, hogy többé senki sem talál a nyomára. Callie halkan felnevetett. - Ezt magam sem mondhattam volna jobban. Úgy érzem, valóban megértett. - Hát persze. Nem maga az egyetlen, akinek idekint inába szállt a bátorsága. Ugy tartják, Texasban a férfiak álmai is nagyobbak - kuncogott halkan. - Feltételezem, hogy néhány nőé is. Bár én még nem sok nővel találkoztam, aki a házasságon és a gyermekszülésen kívül másról is álmodozott volna. -Meglehet, de mindig vannak kivételek - ellenkezett Callie. Lance elpirult. - Nos, igen, valóban vannak mondta sóvárogva, miközben a szeme sarkából Callie-t figyelte. - Sosem próbáltam tagadni, hogy én is ilyen vagyok - vágott vissza Callie. A kapitány feléje fordult, és addig bámulta, míg végül Callie kényelmetlenül fészkelődni kezdett. - Be kell vallanom, hogy maga a legérdekesebb nő, akivel valaha találkoztam, Callie Rae. De remélem, nem kell a végtelenségig várakoznom, hogy kitűzzük az esküvő időpontját. Lance azóta próbálta rábeszélni Callie-t az esküvőre, amióta az ezredes megengedte neki, hogy udvaroljon, de Callie-nek esze ágában sem volt a házasság boldog kötelékébe lépni. -Azt hiszem, megint rosszat mondtam - mondta a férfi. Callie vállat vont. - Egyáltalán nem. Maga pontosan úgy gondolkodik, mint a többi férfi. Nem ismerek olyan férfit, aki ne lenne meggyőződve arról, hogy miután a nő elhagyta a bölcsőt, egyetlen vágya, hogy férjhez menjen. Maga elég őszinte ahhoz, hogy kimondja, amit gondol - mondta kedvesen. Lance arca megvonaglott. - Nem mondhatnám, hogy ettől jobban érzem magam. Csak annyit mondjon meg, elképzelhetőnek tartja-e, hogy a közeli jövőben összeházasodjunk. Callie-t pillanatnyilag egészen más dolgok aggasztották, és nem örült a férfi tolakodásának. Már értette, miért akarta Lance elkísérni. - Még azt sem tudom, hogy egyáltalán Texasban akarok-e maradni, Lance. Szeretnék még várni a komoly döntésekkel... szeretném tudni, ide való vagyok-e... van-e itt hely a számomra. A férfi összevonta a szemöldökét. - Hiszen már megmondtam: van, ha a feleségem lesz. Callie megköszörülte a torkát. - Maga kiváló férfi, Lance, de én nem érem be a házassággal. Nekem álmaim vannak, Lance, akárcsak magának, és... A férfi pimaszul elvigyorodott. - Tudom, tudom. Azt szeretné, ha egy napon saját orvosi praxisa lenne. Be kell ismernem, Callie, hogy ennél vakmerőbb álomról még nem hallottam Texasban. - Igen, pontosan ez az, amit akarok - válaszolta Callie élesen. Lance nem törődött a megrovó hangnemmel. Reménykedve folytatta. - Én nem vagyok túl türelmes ember. Ne akarja, hogy örökké várjak!
Néhány pillanatig farkasszemet néztek. Callie úgy érezte, a férfi mindjárt hozzá hajol és megcsókolja. Majdnem összerezzent a gondolattól. Lehet, hogy napszúrást kapott? A kapitánynak sosem jutna eszébe ilyen hirtelen gondolat, és bár a férfi szemében egy pillanatra felcsillant a szenvedély tüze, Callie tudta, hogy nem közeledne hozzá így. Maga sem értette, miért, de nem bánta volna, ha Lance - megtagadva jellemét - valami olyasmit tenne, amire Callie nem számít. Ha megragadná, hevesen megcsókolná, elszédítené, vagy bármit. De ő annyira kiszámítható volt, anynyira fegyelmezett. Miért nem lehet egy kicsit vakmerő, netán bátor? Callie szívverése felgyorsult. Eszébe jutott az a pajkos csillogás, melyet valaha egy másik férfi sötét szemében látott, eszébe jutott szájának nemes metszésű íve. Ő vakmerő volt. Ő bátor volt. De Callie nagyon jól tudta, mibe került neki ez a kapcsolat. Karjai és lábai hirtelen elgyengültek, szíve hevesen kalapált, teste remegett. Lance ránézett, majd megszólalt. - Callie, jól van? Ennyire felzaklattam? A lány észre sem vette, hogy gondolatai ismét elkalandoztak. A múlt elhalványult, és ő ismét visszazökkent a jelenbe. Bűnbánóan Lance-re nézett, és megpróbált kedvesen elmosolyodni. Nincs semmi bajom. Csak kissé szórakozott vagyok. - Rémültnek látszik. Lehet, hogy a nap teszi. Megállhatunk pihenni, ha gondolja - mondta a férfi aggályosan. Figyelmes tekintete szinte a székhez szögezte Callie-t. - Inkább ne - felelte. Már kifejezetten bosszantotta a férfi tekintete. Nem tudta, miért, de így érezte. Kedves magától, hogy felajánlja, de jobb lenne, ha sietnénk, hogy még szürkület előtt a Henderson-farmra érjünk. Mielőbbi orvosi ellátásra van szükségük. A férfi bólintott. - Akkor sietünk. Szomorú, hogy pont Hendersonékkal történik ilyesmi. Igazán kedves család. Félek, hogy nagyon kiábrándító látvány fogad majd minket. - Csak imádkozhatok, hogy elkerüljük a legrosszabbat - mondta Callie komoran. A himlő rendkívül gyors betegség, de az azonnali orvosi beavatkozás a kezdeti stádiumban megmenthette egyesek életét. Ezt csak az idő dönthette el, mert Callie nem tudta, mennyire fejlődött ki bennük a betegség. Igaz, hogy Billy Henderson részletesen leírta a tüneteket: a lázat, a köhögést s végül a bőrön megjelenő kiütéseket. Először a fiú apját döntötte le a kór, aztán az anyját, s végül a kislányokat, akik még annyira fiatalok voltak. Mindig a gyermekáldozat volt a legtragikusabb. Callie az ifjú Billy mellett ült, mialatt az befalta a hirtelen összeütött ételt. A fiú közben elmesélte, hogy a hozzátartozói, Buck és Fiorence Henderson azon kevesek közt voltak, akik otthon maradtak, miután a kormány minden épkézláb férfit besorozott a polgárháború miatt. Callie számára mindez olyan volt, mint egy rémálom: az indián felkelések és a szenvedés, amit a hoszszú nyári szárazság okozott. De még sosem találkoztak olyan veszedelmes gyilkossal, mint ez a csöndes és kegyetlen betegség. Ez a gyilkos nem tett különbséget fajok és társadalmi osztályok között. Még az erős indiánok is áldozatul estek, es az a szóbeszéd járta, hogy a betegség több rézbőrűt pusztított el, mint a fehér ember. Callie csöndben ült, gondolataiba merülve. Hamilton kapitányt viszont más gondok emésztették. Ravasz tekintete a messzeségbe bámulva egész úton a tájat fürkészte. Nem akarta, hogy Callie megtudja, mennyire aggódik az út utolsó szakasza miatt. Egy sziklás szoroshoz közeledtek, és a kapitány tudta, hogy ha oda érnek, teljesen védtelenek lesznek. A komancsok mindig az ilyen helyeken várták áldozataikat, elrejtőzve az arany vöröses homokkövek sima tetején. Innen rohanták le a gyanútlan utazókat a megfelelő pillanatban. Ez elég ijesztő perspektívának tűnt, de a kapitány mindent megtett, hogy ne következhessen be. Tudta, hogy résen kell lennie, és nem engedheti, hogy Callie bódító szépsége elterelje a figyelmét. Mint kiderült, ez volt a legnehezebb feladat az út során.
A lány rendkívül bájos volt, de a kapitány nem engedhette meg magának, hogy eltérítsék a céljaitól. Minden tettének megvolt az oka. A szabályokat sző szerint betartotta, és sohasem tett olyasmit, ami nem mozdította elő katonai pályafutását. A huszonhárom éves Callie gyönyörű, kívánatos nővé érett, és bármelyik tisztet megkaphatta volna. Lance tudta, hogy ő lesz az, aki megkéri a kezét. Tervei voltak Callie-vel, akárcsak az ezredesnek. És a kapitány mindent elkövetett, hogy ezek a tervek megvalósuljanak. - Maradjon ez kettőnk közt, fiam! Ha ráveszi ezt a lányt, hogy magához menjen, örökké hálás leszek mondta neki az ezredes a Callie érkezését megelőző napon. Majd kacsintott és hozzátette. Néha kicsit önfejű, és szüksége van egy erős kézre, de tudom, hogy maga olyan férfi, aki képes lesz kordában tartani. Rendkívül kamatozó befektetés lesz, erről biztosíthatom. Lance tudta, hogy ha feleségül veszi Callie-t, sínen van az élete. - Mindent megteszek, uram felelte, de valójában nagyon félt az első találkozástól. Nem tudta, mire számítson, különösen azok után, hogy hallotta a pletykákat, melyek szerint Callie valamilyen botrányba keveredett New Orleansban, és ezért ki kellett lépnie az Orsolya-rendből. Lance tudta, hogy az anyja mennyire megrémülne, ha megtudná, hogy fia egy olyan lányt akar elvenni, akinek sötét múltja bármikor utolérheti őket. Nem is akart rágondolni, mi történne vele akkor. De miért fesse az ördögöt a faira? A pokolba, hiszen ha az anyja nem tud meg semmit, akkor nem is fog fájni neki, gondolta Lance. Most épp elég volt az ezredessel törődnie, és legfőképp a saját karrierjével. Lance mindennél jobban vágyott az előléptetésre. De Callie szépsége újabb ösztönzőerőt jelentett. Lance úgy döntött, nem foglalkozik tovább a pletykákkal. Hiszen Callie valóban az egyik legbájosabb lány volt, akivel valaha találkozott, és neki voltak a legkifejezőbb ametiszt szemei. Ezek a szemek néha az örömtől ragyogtak, máskor tűnődtek, vagy egyéb érzelmeket tükröztek. De Lance éjjelente leginkább a szájáról álmodozott. A lágy, telt ajkak csókra születtek, bár a kapitány még nem gyűjtötte össze a bátorságot, hogy megízlelje édességüket. Rájött, hogy amíg ezt nem teszi meg, nem lesz egyetlen nyugodt éjszakája sem. De bárhogyan is próbálkozott elnyerni Callie rajongását, a lány csak a munkájának élt, és úgy tűnt, a kórház komor falain kívül semmi érdekeset nem talál. Lance úgy érezte, Callie nem bízik benne, mint ahogyan egyetlen férfiban sem. Ismét azokra a pletykákra gondolt, és arra a gazemberre, aki beárnyékolta a lány múltját. Nagyon szerette volna tudni, mi történt köztük, ami Callie-t ennyire gyanakvóvá tette. Most a lányra nézett. Szerette volna megérinteni a haját, ami lelkéhez hasonlóan mindig olyan kusza volt. Göndör fürtjei a forróságban úgy tekeredtek arca köré, mint az engedetlen lángnyelvek. Lance lenyelte a torkán akadt gombócot, és megpróbálta magára vonni Callie figyelmét. - Még néhány mérföld, és túl leszünk az út legnehezebb szakaszán - mondta. - Baj nélkül odaérünk még sötétedés előtt. -Ezt jólesik hallani - felelte Callie. Kinyújtóztatta elgémberedett izmait, és hátradőlt az ülésben. Az órák lassan teltek. Nyaka és háta már fájt a zötykölődéstől, mert az út, melyen haladtak, alig volt több egy marhacsapásnál. Már nem háborgatták ijesztő rémképek, ezért legalább hálás lehetett. Amióta visszatért Texasba, nem találkozott indiánokkal, eltekintve azoktól a szánalmas szökevényektől, akik otthagyták a rezervátumot, és gyakran megjelentek az erőd kapujánál, hogy élelmet és takarókat kérjenek. A fehér ember és az indiánok háborúja megkövetelte a maga áldozatait. Voltak ellenséges csapatok is a rezervátumokon kívül, de ők sosem jöttek könyörögni. A büszke komancsok inkább éheztek, semhogy maradékot kunyeráltak volna. Megesküdtek, hogy ellenállnak a fehér embernek, és valóban rengeteg gondot okoztak neki.
A polgárháború már négy éve befejeződött, de Texasban kiéleződött egy legalább annyira pusztító konfliktus. A mezőkön nermernuh komancsok támadtak a fehér bevándorlókra. Meg akarták állítani a területükre betolakodó emberáradatot. A komancsok lovainak hatótávolságán belül gyakran megesett, hogy figyelmeztetés nélkül előbukkantak, mintha csak egy rémálomból lépnének ki a szörnyű valóságba. Magabiztosan száguldottak keresztül a mezőkön, egészen Mexikóig, ellenségeik szívébe pedig félelem költözött. A déli mezők urai mindent elvettek a fehérektől, ami csak megtetszett nekik. Ez az ő birodalmuk volt. A texasiak gyűlölték a komancsokat, és leghőbb vágyuk volt elűzni őket erről a földről. Úgy tartották, az indiánok mind kegyetlen gyilkosok, akikben nincs semmi emberi érzelem. Hiszen Callie is hallotta, amikor az ezredes elmesélte, hogy az indiánok ugyan aláírták a szerződést, de a tinta még meg sem száradt a papíron, már a harcra készülődtek. - Egyikben sem lehet bízni. - Csak a halott indián jó indián, vagy amelyiket bezárják a rezervátumba - jelentette ki vehemensen az ezredes. Kezdetben Callie is osztotta a véleményét. Jól ismerte az indiánok álnokságát, tudta, mennyire megvetik a fehéreket, és emlékezett rá, hogyan gyilkolták le a telepesek ártatlan családjait. Újabban észrevett egy megdöbbentő változást is, és mivel saját szemével látta a dolgot, tudta, hogy nem sokáig lehet titokban tartani. Valaha az indiánok kemény és független emberek voltak, de most egy új és más generáció bukkant fel a nomád törzsekben. Ők voltak azok, akik rendszeresen megjelentek a Benton-erőd kapuinál, akik alamizsnáért könyörögtek, és egyáltalán nem hasonlítottak azokra a gyilkosokra, akiket Callie hosszú ideje őrzött az emlékezetében. Fáradtak voltak, éhesek, távolról sem olyanok, mint azok az embertelen vadállatok, akikről az ezredes beszélt. Callie kezdetben fenntartásokkal tekintett az indiánokra. Nem bízott bennük, és mindig eszébe juttatták, hogyan halt meg az apja. Az utóbbi időben gyakran figyelte a zord tekintetű férfiakat és az elgyötört arcú nőket az erőd bejáratánál, és kénytelen volt megismerkedni egy új, ijesztő érzéssel. A szánalommal. Valóban sajnálta őket. Egyetlen érző lény sem tudta volna elnézni szánalmas állapotukat. A kétségbeeséstől és az éhségtől hajtva csoportokban jelentek meg a kapuknál. Az apák felemelt kezekkel könyörögtek. Az anyák gyermekeik körül lézengtek, és az elébük vetett alamizsnáért tolakodtak. Az indiánok legtöbbször csak néhány falatot akartak. Callieben különösen mély nyomot hagyott az egyik incidens, amelyet a mai napig sem felejtett el. Az ezredes, akinek már elege volt az erődkapuk körül lézengő indiánokból, parancsba adta, hogy több alamizsnát nem kaphatnak. Világossá akarta tenni, hogy többé nincs itt semmi keresnivalójuk. Még azon a héten egy csapat kiowa érkezett a kapuhoz és élelmet kért, de az őrök - az ezredes utasítását követve - ridegen visszautasították a kérést. Az indiánok nem mentek el, és az őrök hamar dühbe gurultak. - Ha holnap reggelig könyörögtök, akkor sem kaptok semmit - kiáltott le az egyik katona őrhelyéről. Tekintetét elsötétítette a harag. - Most pedig tűnjetek, mielőtt szétlövöm a koszos seggeteket. Akkor majd nem lesz gondotok élelemre! - Nem magamnak kérek - mondta a komor indián rezzenéstelen arccal -, hanem a feleségemnek és a gyermekeimnek. Napok óta nem ettek. Kérem, adjon valamit... bármit. Az őrök kinevették a szerencsétlen indiánt. Végül az egyik alattomos hangon kikiáltott. - Várj egy percet! Talán mégis akad itt neked valami élelem! - Azzal elment, és egy pillanat múlva már vissza is ért. Nesze... ez a tiéd, indián! - vihogott, és kidobott egy vödörnyi rothadó, büdös szemetet. - Vedd fel, és tűnj innen a pokolba! Callie - meghallva a kavarodást - lemászott a létrán a fal tövéhez. Szégyenkezve és szörnyülködve nézte a férfira záporozó szemetet. A döbbent indián büszkén állt a rázúduló bűzlő mocsokban, és még csak a szeme sem rebbent, amint a kukacok lepte szemét lepergett hajáról és ruhájáról.
A látvány szívszorító volt. Callie iszonyatos sikoltást hallott. Egy indián asszonyt pillantott meg, hátán csecsemővel, aki a bezárt kapuhoz rohant, és addig verte meztelen öklével a durva fát, amíg keze véres nem lett. A nő azon az egyetemes nyelven fejezte ki fájdalmát és nyers érzelmeit, melyet mindenki világosan megérthetett. De az őröket még ez sem hatotta meg. Tovább kacagtak. Egy másik indián asszony, aki már alig állt a lábán az éhségtől, térdre rogyott, és két kisgyermekét magához szorította. Keserűen sírni kezdett, és záporozó könnyeit látván Callie többé nem hitte, hogy az indiánok szívtelen teremtmények. Megpróbálta letagadni maga előtt ezt az új felismerést, de tudta, hogy hasztalanul. Az a kis csapat olyan tragikusan szomorú volt, és olyan reményvesztett. Callie ismét azon tűnődött, hová tűntek az őrült gyilkosok, a vadállatok. De ha erre gondolt, úgy érezte, cserbenhagyja apja emlékét. Szinte hihetetlen, hogyan volt képes megszánni ezeket az indiánokat, de a katonák kegyetlenségét sosem fogja elfelejteni. Ha az indiánok valóban olyan hideg és érzéketlen teremtmények, akkor hogyan szerethetik ennyire a gyermekeiket, hogyan aggódhatnak értük? És miért nem akarnak a rezervátumokban élni, ahol elvileg mindent megkapnak, ami az életben maradásukhoz kell? Tehát mégis igazak a romlott ételről és a tetves takarókról szóló szóbeszédek? A kormány nem engedheti, hogy ennyire megcsúfolják az igazságszolgáltatást. Hiszen maga az ezredes is számtalanszor mondta Callie-nek, hogy a rezervátumokban jól bánnak az indiánokkal, és nem üldözi őket senki. A többi pedig csak bajkeverő lázadó, biztosította az ezredes. - De még ezeknek az ördögöknek is be kell végül illeszkedni - mondta meggyőződéssel. Különben kihalnak. Callie-nek ebben a pillanatban csak ez a kegyetlen jövendölés járt a fejében. Súlyos gondolatai közepette szinte észre sem vette a feléjük vágtató katonát. Hámi lton kapitány viszont éber volt, és azonnal megértette a tizedes szemének üzenetét. Tudta, hogy amitől annyira tartott, bekövetkezett. Tizenegyedik fejezet - Indiánok közelednek, kapitány úr! - kiáltotta a lovas. Callie érezte, hogy a mellette ülő Lance megdermed. Idegesen begyűrt egy hajfürtöt főkötője alá, s megpróbálta elfojtani nyugtalanságát. A befogott lovak mögött hirtelen hatalmas porfelhő kerekedett, és a riadt állatok prüszkölve meglódultak. A madarak károgva rebbentek fel a fák tetejéről. Callie tekintetével követte röptüket A madarak szétszóródtak és eltűntek a távoli horizonton. Ekkor pillantotta meg a messzeségben kavargó porfelhőt. Félelem fogta el. Tudta, hogy veszélybe kerültek. -Kapitány? - fordult hirtelen a férfi felé. Lance ugyanabba az irányba nézett. Callie megkapaszkodott a székben, mert elszédült. A lankás prérin és a bölénylegelőn túl, melynek nagy részét a nyári nap már kiégette, a táj nyugodtnak tűnt, de a messzeségben jól láthatta a texasi ég alatt feléjük vágtató lovasokat. - Indiánok - suttogta, és moccanni sem bírt. Lobogó hajukban tollak tündököltek. A napfény megcsillant mell vértjei ken és rikító színekkel kifestett arcukon. A szó végigmoraj lőtt a szakaszon, aztán mindenki néma csendbe burkolózott. -Tudom, látom őket - mondta Lance feszülten, majd megragadta Callie remegő kezét. - Próbáljon megnyugodni! - Most mi lesz velünk? - kérdezte Callie reménykedve. - Nem tudjuk lehagyni őket. Egyszerűen lerohannának. De magának nincs miért aggódnia. Nem hagyom, hogy bántsák - mondta komoran. Callie-nek nem tetszett a baljóslatú hang. Hirtelen eszébe jutott apja és az asszonyok, akik azon a tragikus sorsú kocsin utaztak. Rémületében majdnem felsikoltott. - Ó, Istenem! Lance, most meg fogunk halni? - kérdezte elsápadva. A férfi komor tekintetét látván elakadt a lélegzete.
- Imádkozom, hogy ne így legyen. De vannak dolgok, amik még a halálnál is rosszabbak, Callie mondta feszülten. Fejében kétségbeesetten kutatott egy terv után. Sosem hitte volna, hogy a komancsok szembeszál Inak velük a nyílt mezőn, bár tudta, hogy a quohadik bármikor és bárhol rátámadnak a fehér emberre. Ezt a földet pedig a sajátjuknak tekintették. Az szemükben a kapitány és az emberei voltak a birtokháborítók. -Trevler, mindenki fegyverbe! Megállunk! - adta ki a parancsot Lance. - És ne feledje, semmi áron sem engedhetjük, hogy Callie a karmaik közé kerüljön! Lance jól tudta, hogy a lovaik és a gyönyörű fehér asszony nagy kísértés a győzelemre áhítozó, elszánt indiánok szemében. Bár látszólag kevesen voltak, a harc keménynek ígérkezett, mindkét oldalon súlyos veszteségekkel. Lance a fogát csikorgatva bosszankodott kiszolgáltatott helyzetük miatt. Arra fikarcnyi esélyük sem volt, hogy lehagyják a sebes komancs pónikat. Tudta, mit kell tennie, mi a kötelessége, ha meg kell védenie Callie-t, és ebbe belesajdult a szíve. Csal egyetlen tisztességes dolgot tehetett: meg kellett könnyítenie Callie szenvedését. Ez volt a Nyugat íratlan törvénye. Minden tapasztalt katona tudta, mit tesznek a komancsok a foglyul ejtett asszonyokkal. Kimondhatatlan dolgokat, olyan borzalmasakat, amilyeneket Callie el sem tud képzelni. A komancsok szívesen ejtettek foglyul nőket, hogy azok új harcosokat szüljenek a népnek. Addig tartották rabszolgaságban a foglyokat, amíg azok el tudták látni a feladatukat. Aztán eladták vagy megölték őket, attól függően, hogy milyen volt a hangulatuk. Lance tudta, hogy ha foglyul esnek, az kínzást és halált jelent. De a legnagyobb gyalázat a nőket fenyegette. Lance ebben a pillanatban csak az elvesztett barátokra, a meggyilkolt bajtársakra tudott gondolni, és azokra, akik könyörögve imádkoztak a halálért, miután a kegyetlen ellenség kezébe kerültek. A komancsok nem ismertek irgalmat, és Unce Hamilton csak egyetlen kiutat látott ebből a kétségbeejtő helyzetből. - Nem rázhatjuk le őket, Callie - mondta. - Maradjon mellettem, és mindent elkövetek, hogy megmentsem. - Lehet, hogy nem akarnak bántani. Lehet, hogy csak vadásznak - mondta a lány kétségbeesetten. De a kapitány komor tekintete összezúzta reményeit. - A komancsok csak bajt okoznak. Okosabb, ha a legrosszabbra számítunk. Callie megpróbált visszaemlékezni mindarra, amit az ezredes a komancsokról mondott. Szerinte az indiánok nagyra tartották a bátorságot, ezért az volt a legfontosabb, hogy az ember sohase mutassa ki a félelmét. - Ha rettegsz, annál kegyetlenebbek mondta. És Callie most rettegett. Ezek az indiánok éppoly vadaknak tűntek, mint azok, akik meggyilkolták az apját, és egyáltalán nem hasonlítottak azokra a sovány, éhező emberekre, akik az erődkapuhoz jártak koldulni. Callie-nek pedig most nem volt hová rejtőznie. Szerette volna lecsukni a szemét, hogy amikor ismét kinyitja mind eltűnjenek, éppúgy, mint rémálmaiban. De tudta, hogy ez csak hiú ábránd. Ezek nem fognak eltűnni. Ezek valóságosak. Ezek halálosak. Anyja egyszer azt mondta, van benne valami - talán ibolya szemének tekintete vagy az, ahogyan a férfiakra mosolyog -, amitől minden gavallér megvadul. És bár Callie mindig tagadta ezt, most kénytelen volt egyetérteni vele. Vonzotta őket. Érte jöttek. Érezte őket, és tudta, miért élnek. Gyilkosok! Embertelen vadállatok! Lódobogás hallatszott. A látványt eltorzították a talajről fölszálló forró léghullámok. A távoli mezőből sötét alakok emelkedtek ki. A pokol megelevenedett kísértetei. Callie kisimított arcából egy hajfürtöt, majd homlokához emelte kezét, hogy eltakarja szeme elől a ragyogó napot. Az indiánok egyre közelebb értek. Pónilovaik sörényén és farkán fényes, vörös szalagok lobogtak a szélben. Lándzsáik ezüstös végén megcsillant a napfény. A harcosok festett testükön cifra, díszes ruhákat viseltek, mintha parádéba készültek volna, de Callie csak egyetlen férfit nézett. A harcos fényes szőrű fekete iovon ült, a csapat élén haladt, és egy fejnyivel magasabb volt, mint a többiek.
Szurokfekete haja lobogott a szélben, és bronzszínű bőre csillogott a napfényben. Lobogó haja és festett arca szörnyű látványt nyújtott, de Callie-t mégis elbűvölte. Feszülten figyelte a vad tekintetű ló sörényére kötött szalagokat. Mind piros volt, kivéve egyet. A levendulaszínű szaténszalag láttán Callie jéggé dermedt. - Nem - zihálta. Tekintetét nem tudta levenni a hosszú, lobogó kendőről. De nem volt ideje tovább gondolkodni, mert Lance megállította a csapatot. A földre ugrott, és megragadta Callie-t. -Callie, figyeljen jól rám! - rázta meg nem túl gyengéden. - Hall engem? Tegyen mindent úgy, ahogyan mondom! - Igen... igen, értem - felelte Callie, bár még nem tért magához előbbi kábulatából. Lance lekapta a kocsiról, majd parancsokat adott a katonáknak. - Vonuljanak fedezékbe, emberek! Amit most kapnak, azt sokáig emlegetik majd! Az indiánok már majdnem elérték őket. Lance karjába kapaszkodott. - Kérem, adjon egy fegyvert! - könyörgött, mert ő is harcolni akart. - Kell legyen nálam valami, amivel megvédhetem magam. Lance döbbenten nézett rá. - Ne aggódjon, Callie, nem hagyom, hogy élve elfogják - mondta határozottan. - Ezt... meg hogy értsem? - kérdezte a lány remegő hangon, s látta, hogy a férfi jobb keze a csípőjére erősített pisztolytáska felé kúszik. Túlélni. Ez volt most az egyetlen gondolata. Callie bármit megtett volna, hogy életben maradjon. - Megígértem az ezredesnek, hogy nem engedem magát élve elfogni - mondta Lance, s magához szorította. Callie nem menekülhetett. - És megtartom a szavam. Callie gyomra remegett, szemébe könny szökött. Ne! Maga nem tudja, mit beszél! Callie-n úrrá lett a rémület. Már szinte nem is látta az elszánt, rémült tekintetű katonákat, akik közben elővették fegyvereiket, és elhelyezkedtek. Nem tudta, hogyan, de meg kellett menekülnie. Kábult elméje kétségbeesetten kereste a megoldást. Lance karjai nem engedték. Callie vakon botorkált a férfi mellett, aki a mocsaras folyóparton álló facsoport felé vonszolta. Hallotta a lódobogást és az indiánok vérfagyasztó üvöltését. Callie eddig még soha nem gondolt a halálra. Az egész jelenet olyan volt, mint egy álom, mely borzalmas befejezéshez közeledett, de tudta, hogy mindez valóság. Úristen, mit tegyen most? -Cél... tűz! - parancsolta Lance a körülöttük szétszóródó katonáknak. Hatalmas dörrenés hallatszott, és a levegő csípős lőporszaggal telítődött. Lance erősen fogta Calliet, s közben szomorúan arra gondolt, hogy már soha nem ízlelheti meg az ajkait. Pedig első találkozásuk óta erre vágyakozott. Úgy tűnt, mindketten itt végzik. Még ebben a pokoli kavarodásban is magával ragadta a lány kibomló és vállaira omló vörös haja. Még soha nem látta ennyire gyönyörűnek. Lance tudta, hogy fogy az idejük. A préri urai eljöttek, hogy komancs módon üdvözöljék Callie-t, és Lance tudta, mit kell tennie. - Többen vannak, de amíg lehet, feltartóztatjuk őket - mondta remegő hangon. - Sajnálom. Nem tudtam megvédeni magát. Callie minden izmát megfeszítve próbált szabadulni. A férfira nézett. Látta szemében az elszántságot. Ó, Istenem, Lance, kérem - zokogott, de úgy tűnt, semmivel sem tud hatni a kapitányra. Az már elszánta magát, Callie-nek pedig nem volt ereje megállítani. Lance hirtelen átkarolta és megcsókolta az ajkait. Tudta, hogy vágyai már soha nem teljesülhetnek be. Aztán Callie-hez hajolt, és megtörten megszólalt. - Bocsásson meg, Callie! Imádkozom, hogy ne érezzen semmit. Callie nem menekülhetett. Sehova sem fordulhatott segítségért. Egész életében rettegett az indiánoktól, de ebben a pillanatban rájött, hogy egyik ember sem különb a másiknál. Minden nőnek és férfinak megvolt a sötét énje. És most ez az én mutatkozott meg Lance Hamiltonban is.
Szemei lecsukódtak. Hallotta, amint a férfi felhúzza a colt kakasát, aztán érezte a halántékához préselődő hideg csövet. Nem tudta elhinni, de mindez igaz volt. Pillanatokon belül halott lesz. Tizenkettedik fejezet Callie azt hitte, már ismeri a félelmet, de most annyira rettegett, mint még soha. Gerincén hideg veríték csordult végig, és térdei összerogytak volna, ha Lance nem szorítja magához. Arra sem emlékezett, hogy valaha elájult volna, de most érezte, hogy bármelyik pillanatban elveszíti az eszméletét. Feje kóválygott, fülében hallotta a vér lüktetését, szíve pedig majdnem kiugrott a helyéből. A colt kakasának fémes hangja új erőt öntött végtagjaiba, és az életösztön legyőzte bénító félelmét. - Nem! Nem akarok így meghalni! - kiáltotta, és egy erőteljes mozdulattal kiütötte Lance kezéből a fegyvert. - Megőrült? - morogta a férfi, miközben dulakodtak. - Tudja, mit tesznek magával, ha elfogják? - De én élni akarok. Élni akarok! - zokogott Callie. Maga sem gondolta volna, hogy ennyi bátorság szorult belé. - Nem sok értelme lenne az életének közöttük! Callie és a férfi hevesen dulakodott. - Nem érdekel! Magának ehhez nincs joga! - kiáltotta. Ha kell, a végsőkig harcol az életéért. Már nem könyörgött. Úgy érezte, tud vigyázni magára. Ha valóban meg kell halnia, akkor nem kegyelemért könyörögve fogja bevégezni, hanem bátran harcolva, felemelt fővel. Soha többé nem fogja elfogadni mások védelmét. És a legkevésbé sem akart meghalni Lance keze által! Tekintete elhomályosodott. Látta a kopár, barna tájat és az iszonyatos komancsokat. De a mennyországban legalább nem lesznek indiánok, gondolta. Vagy mégis? A katonák összevissza szaladgáltak, tüzeltek, s közben az indiánokra szórták átkaikat. A komancsok szüntelenül támadtak és úgy kiáltoztak, akár a pokol démonai. A sebesültek feljajdultak a fájdalomtól, mások már holtan feküdtek, és vérük a homokban Callie lábai elé folyt. Mindent áthatott a halál undorító bűze. Callie már alig tudott gondolkodni. Amikor végre sikerült elszabadulnia Lance-től, nem habozott. Gyorsan felrántotta a szoknyáját, és futni kezdett. Nem tudta, merre forduljon, de úgy érezte, mintha elnyerte volna az üdvözülést. Ebben a néhány értékes pillanatban elevenebb volt, mint valaha! - Callie, ne, kérem, nem szabad! - hallotta Lance aggódó kiáltását. De már nem figyelt rá. Csak az előtte álló végzetre gondolt. Ha egyáltalán volt ilyen. Tekintete menedék után kutatott, de nem talált, és Callie egy pillanatra majdnem megadta magát a félelemnek. Lábait a végsőkig erőltette, és olyan izmokat hozott működésbe, melyeknek a létezéséről eddig nem is volt tudomása. Buzgón imádkozva vakon rohant. És ekkor élete legszörnyűbb látványa tárult elé. Az imádság elhalt ajkain. Egy komancs készült lecsapni rá. A férfi üvöltött, mint egy eszeveszett farkas. Gonosz képét vérvörös harci jelek éktelenftették, melyek elütöttek sötét arcszínétől. A lovára csatolt tollak és szalagok vad táncot jártak a szélben. Callie hitellenkedve bámulta, amint a férfi magasba emeli harci zászlóját, és dárdájának hegye célba veszi őt. - Nerm vagyok, az Igazi Emberek egyike! - kiáltotta komancs nyelven - És én, Fekete Holló, most megszerzem magamnak ezt a herbit! Callie látta a férfi szemében a halált, és alig kapott levegóí. Torkából fájdalmas kiáltás szakadt ki. Hallott már efféle történeteket, de azok mind elhalványultak az iszonyú valóság mellett. Egy pillanatra úgy érezte, megállt az idő. Eszébe jutottak azok a nyöszörgő, síró nők, akiket az indiánok újra meg újra megkínoztak és megerőszakoltak. Ekkor már tudta, mit kell tennie. Pokolba minddel! - gondolta keserűen. Inkább haljon meg gyorsan, mint lassan, fájdalmasan, a halálért rimánkodva. Vad kiáltással előreiramodott. Ha kell, a fogait és a körmeit használja fegyverként, gondolta.
Fekete Holló szemei összeszűkültek a gyűlölettől, miközben Callie-re támadt, majd ajkai félelmes mosolyra nyíltak. - Meadro, gyerünk, te kis boszorkány! morogta. - Lássuk, ki marad életben! Callie tovább rohant. - Nem adom meg magam suttogta elszántan. - Remek rabszolgája leszel ennek a komancsnak! kiáltotta Fekete Holló. Callie úgy érezte, ezek az utolsó másodpercei. Szemei egy pillanatra könnybe lábadtak. Pislantott, és amikor újra kinyitotta a szemét, látta, hogy egy másik komancs is csatlakozik Fekete Hollóhoz. Úgy tűnt, mindkét harcos rá vadászik. -Aahe, kihívlak téged a herbi birtoklásának jogáért - kiáltotta a magas harcos, bár Callie nem értette a komancs szavakat. -Győzzön a jobb! - felelte Fekete Holló, és megsarkantyúzta lovát. Ő akarta megszerezni ezt a lánghajú herbit! Még sosem látott ilyen bátor fehér asszonyt, és tudta, ha megtöri a lelkét, végtelen örömmel ajándékozza majd meg. Callie visszafojtott lélegzettel figyelte a két férfit. A magasabb komancs lovának nyakához simult, és úgy tűnt, súgott valamit a fenevad fülébe. Egy másodperc sem kellett, és Fekete Holló kiesett a versenyből. Az éjfekete mén könnyedén vágtázva lehagyta az apróbb termetű pónit. Callie figyelte a feléje viharzó bronzbőrű harcost, hallotta a ló patájának ütemes dobogását, és a ritmus egészen a lelkéig hatolt. Trum... trum... trum... és a csődör utolérte. Lenyűgözve, szédülten nézett a komancs sötét tekintetébe, mely olyan volt, mint a prérin keresztülsöprő vihar. Büszke termetéről sugárzott a diadal. Az a fajta férfi volt, aki nem ismerte a vereséget. Ló és lovas egybeolvadt, és egyetlen hatalmas egységként mozgott. A komancs közelebb ért. Callie zavarba jött, mert különös dolgot vett észre. Ez a férfi jóképű volt, és kecses, nem olyan, mint a másik, alacsonyabb, zömökebb, gránitarcú harcos. A ló patái megremegtették a talajt. Az állat elviharzott mellette, Callie pedig ösztönösen és ostobán reagált. A Bibliából megtanulta, hogy Isten szemében minden férfi egyenlő most azért imádkozott, hogy minden nő is egyenlő legyen. Kinyújtotta kezeit és érezte, hogy csuklójára erős ujjak fonódnak, melyek könyörtelenül felemelik a lóra, a harcos elé. Kerek feneke a férfi izmos combjához préselődött, teste pedig szinte lángra lobbant. Érezte a zsírfesték szagát és saját könnyeinek sós ízét. Már nem volt visszaút. Választott. És látta maga előtt a bizonytalan jövőt. Mögöttük, a kavargó porban Lance Hámi lton az életéért küzdött. Az emberei körülötte feküdtek, testük a felismerhetetlenségig megcsonkítva. Lance-től alig tízyardnyi távolságra az egyik indián épp egy katonát skalpolt meg. A férfi üvöltött, és Lance ereiben megfagyott a vér. Pillanatokon belül rá is ez a sors vár. Megpróbált egyetlen dologra koncentrálni és nyugodt maradni. Sajgó szívvel célba vette a távolodó vörös hajú lányt, és meghúzta a ravaszt. A dörrenés megremegtette a levegőt. Callie alig hallotta a harcos szavait. - A rohadék inkább látna holtan, mint velem. Kétség sem fért hozzá, a férfi angolul beszélt, és Callie hirtelen rádöbbent, hogy már hallotta ezt a hangot. Felkapta a fejét, és belenézett a megdöbbentően ismerős arcba. Most sokkal zordabb volt a külseje, mint amikor Callie utoljára látta telt ajkai rendíthetetlenül összezáródtak. Callie nem kételkedett benne, hogy a férfi bármilyen erőszakos tettre képes. De még mindig alig akarta elhinni, hogy ő az nem akarta elhinni, hogy mindez lehetséges. Inkább látta volna holtan, mint ezek közt a vadak közt. - Tarts ki! - szólt a férfi. - Még hosszú és nehéz út áll előttünk. - Fölemelte harci zászlaját, és intett a komancsoknak, akik visszaindultak és csatlakoztak hozzá. Aztán felkiáltott. - Suvante!, elég volt! - A parancsot a harcosok továbbadták egymásnak. Callie elrablója sarkával a ló oldalába rúgott, megfordult, a csapat élére vágtatott és elhagyta a borzalmas helyszínt. Aztán a harcosok a prérin át elindultak a feltérképezetlen terület irányába, melyre még nem sok fehér ember tette be a lábát, vagy ha igen, nem volt módja visszatérni, hogy elmesélje a történetét.
Lance Hamiltont ott hagyták. A férfi aggódva nézett a komancs karjai közt ülő Callie után. Tudta, mit hoz számára a mai éjszaka. De nem így történt. Nem történhetett így! Callie hallgatott, de elméje sebesen kutatott a válaszok után. Megpróbálta meggyőzni magát, hogy ez abszurdum, ez nem lehet az a férfi, akinek először gyanította. Szerette volna összeszedni a bátorságát, hogy hátraforduljon és ismét a arcába nézzen. Már próbálta, de azonnal el is kapta a tekintetét, mert a férfi szemei szinte keresztül hasították. Amióta elrabolta Callie-t, egy szót sem szólt, s feketére festett arca sem árult el semmit. A szemében semmiféle érzelem nem tükröződött. Kérlelhetetlennek és mérgesnek tűnt. Callie úgy érezte, meg kellene próbálnia leugrani a lóról. De ebben a pillanatban, mintha a férfi olvasott volna a gondolataiban, acélos karja megszorította Callie derekát, mintha figyelmeztetni akarná, hogy ne próbálkozzon semmiféle őrültséggel. Callie megértette, hogy nem cselezheti ki. Várnia kell, amíg megállnak, és csak akkor kísérelheti meg a szökést, amikor a férfi hátat fordít neki. Tovább haladtak, és Callie megpróbálta elfelejteni azokat a történeteket, melyeket a fehér asszonyok életét pokollá tevő komancsokról hallott. Hamarosan elvesztette harci kedvét, és átkozta magát, amiért olyan bolond volt, hogy a szökés lehetőségére gondolt. Hiszen a férfi pillanatok alatt utolérné fekete fenevadján, és akkor csak Isten a tudója, mit tesz vele. Nem. Lennie kellett egy jobb megoldásnak. Előbb meg kell tudnia, mit tervez vele. Aztán majd ő is kidolgozhat egy tervet. Callie nagy levegőt vett. A férfi alakja elhomályosodott szemei előtt, és tudta, hogy azért, mert a könnyein keresztül néz rá. - Azt hiszem... jogom van tudni, hová viszel! - mondta. Átgázoltak egy patakon, és Callie kétségbeesetten a férfi karjába kapaszkodott. A vízpermet a magasba csapott. - Mondtam, hogy tarts ki! - felelte kurtán a férfi. Callie karját a nyaka köré fonta, és stabilan beékelte a lányt a combjai közé. Callie-nek nem volt ínyére a dolog. Igaz, hogy biztonságban érezte magát, de a következő pillanatban már ki is tisztultak a gondolatai. Te őrült! - korholta némán magát. Ez a férfi nem fog megvédeni téged. Később majd elad valakinek, aki a legtöbbet kínálja érted. Talán éppen annak a másik komancsnak, aki ebben a pillanatban is őt nézte. Callie úgy érezte magát, mint az a szegény pillangó, akinek a szárnyait a bársonydobozhoz tűzték. - És pillanatnyilag pontosan annyi jogod van, amennyit tőlem kapsz - mondta a férfi hidegen. - Ha pedig szereted az életet, akkor jobb, ha befogod a szád, és-azt teszed, amit mondanak neked. Callie szipogott, de nem fakadt könnyekre. Még így is jobb, mintha meg kellene halnia. - Tudni akarom, mit akarsz... - folytatta konokul. - Ha az a szándékod, hogy... - Nem tudta kimondani a szót, és alig bírta visszafojtani a könnyeit. Nem akart a férfi előtt sírva fakadni, mert tudta, hogy nem bírná abbahagyni. - Velem... velem nem lehet úgy bánni, mint holmi indián asszonnyal - mondta fojtott hangon. Remélte, hogy elég világosan fejezte ki magát. A férfi az előttük lovagoló Fekete Hollóra pillantott. Az indián gerince egyenes volt, akár egy nyílvessző. A harcos ostobaságot követett el, amikor kihívta őt, de Callie érdekében vállalnia kellett a kockázatot. Ha a másik férfi kezei közé került volna, akkor az élete most egy fabatkát sem érne, és ő nem akarta, hogy a lány így végezze. - Ha úgy bánnék veled, mint egy komancs asszonnyal, azt megtiszteltetésnek kellene tekintened. De egy fogolynak nem járnak ilyen előjogok, hacsak nem bizonyítja be, hogy megérdemli őket. Ez majd elválik. De most tartsd a szád, és tedd azt, amit mondok! Hadd tudják meg, hogy bátor vagy, de ne adj okot rá, hogy azt gondolják, több veled a baj, mint amennyit érsz. Ez nem hangzott valami megnyugtatóan! Callie lenyelte a torkán akadt gombócot, és úgy döntött, visszafogja magát. Nem akarta, hogy a férfi odadobja őt ennek az őrült csőcseléknek. - Tehát most a te foglyod vagyok, vagy ők határoznak a sorsomról? - kérdezte. Tekintetük összetalálkozott. A hatást mindketten érezték, akárcsak régen. - Ez rajtad múlik. Vagy az enyém leszel, vagy Fekete Hollóé. Ő a második, aki jogot tarthat rád.
A férfi arckifejezése nem árulta el, hogy vajon csak fenyegetőzik-e, de Callie úgy érezte, minden szót komolyan gondol. A másik indián szemében csillogó kegyetlenség sokkal kevésbé tetszett neki. Úgy tűnt, Fekete Holló ösztönösen megérezte, hogy a lány pillantása a hátára szegeződik. Megfordult és gúnyosan elmosolyodott. Callie-t egy sakálra emlékeztette. Beleborzadt az indián tekintetébe. Maga sem tudta, melyik férfitól féljen kevésbé. De még emlékezett rá, hogyan mentette meg elrablója Fekete Holló és igazság szerint Lance karmai közül is. Csak reménykedhetett, hogy a férfi nem fogja meggyalázni, bár már megfogadta, hogy többé egyetlen férfiban sem bízik. - Veled maradok - felelte halkan. Gyűlölte magát ezekért a szavakért, de megfogadta, hogy egyszer még bosszút áll. Az ezredes kerestetni fogja, és ha megtalálják, ezek a vadak keservesen megfizetnek majd. Neki csak annyi a dolga, hogy elég sokáig életben maradjon. Csak erre gondolva tudta megőrizni elméje épségét. Aztán eszébe jutottak a kora reggeli események. Emlékezett arra is, amikor úgy érezte, figyelik. Emlékezett a hajnali ködben felderengő furcsa képekre, és már tudta, hogy ez a férfi figyelte. Megvető pillantást vetett rá. - Hogyan engedhetted, hogy a harcosaid megöljék azokat az ártatlan embereket? - Mindig ők az ártatlanok, igaz? - sziszegte a férfi. - Nem mi kerestük a bajt. Ti támadtatok ránk indok nélkül. - Nem mondhatom a népemnek, hogy ne harcoljon azért, amiben hisz, még akkor sem, ha tudom, hogy a háború semmit sem oldhat meg. Szerencsétlen véletlen, hogy te is a katonák közt voltál. Nem tehettem többet, mint hogy gondoskodtam a biztonságodról. Callie ebben a pillanatban értette meg, hogy útitársai valószínűleg mind odavesztek. Gyönyörű ibolya szemeibe könny szökött, és már nem tudta feltartóztatni a rátörő érzelemáradatot. A férfi szavai tőrként hasítottak szívébe. - Ó, Rafe, hogyan válhattál te is ilyen vadállattá? - kérdezte zokogva. Újra eszébe jutott a katonák rémült kiáltása, a mezőn fekvő holttestek látványa és saját elkeseredett dühe. Rafe lassan és feszülten felelt. - Nem értesz meg engem, igaz, angyal? Az ismerős becenév hallatán Callie szeméből kicsordúltak a könnyek. De a férfit ez nem hatotta meg. Callie alig kapott levegőt. Olyan rég szólították már így. - Nem... nem értelek - dadogta. - Az a férfi, akit megismertél, már halott. A népem Éjjeli Sasnak nevez, és én hozzájuk tartozom. - De te nem vagy komancs - mondta Callie. - Komancs vagyok. Az anyám közülük való - nézett a lányra haragosan. - És az útitársaid mindent maguknak köszönhetnek. Nem lett volna szabad a komancsok földjére lépniük. - De nem volt más választásunk - csattant föl Callie, miközben dühösen törölgette arcát koszos kezével. - Egy közeli farmra tartottunk, és most miattatok fognak meghalni azok az emberek, akik a gyógyszerre vártak, amit nekem kellett volna elvinnem. - Sajnálom, ha így van. Fehér Szemek a mi földünkön élt. - Egy pillanatig farkasszemet néztek. Tudom, hogy gyűlölsz ezért, de vajon érdekel-e téged, hogy Fehér Szemek betegsége a mi népünket is pusztítja? Nekünk nincs gyógyszerünk, és velünk senki sem törődik. - Tekintete megkeményedett, akár a kvarc. Nem érzek szánalmat a betolakodók iránt. Azt kapták, amit megérdemeltek. - Sokkal rosszabb vagy, mint az a kőszívű gazember, akinek megismertelek - sziszegte Callie. Szívtelen vadállat lett belőled. A férfi elmosolyodott, de tekintete fagyos maradt. Ezért vagyok még életben, angyal. Hamarosan meglátod, és megérted, miért mondom ezt. - Örült, hogy a lány megérett, és egy kissé konokká vált. Tüzes lelkének minden szikrájára szüksége lesz, hogy életben maradjon ott, ahová a férfi vitte. A komancsok előtt bizonyítania kell, ha azt akarja, hogy tiszteljék, és egy darabig mindennap újra és újra meg kell mutatnia, mennyit ér. Nem
nyújthatott neki túl sok védelmet. Ha pedig nem hajlandó beilleszkedni, a komancsok azt követelik majd, hogy adja el, sőt esetleg meg is kell ölnie. Az indiánoknál ez volt a szokás, és ő nem szállhatott szembe a népével, nem hozhatott szégyent a családjára. Hiszen nekik köszönhette az életét. A lány - mintha olvasott volna a gondolataiban összerezzent. Vakon bámult maga elé. - Azt hittem, a halálnál nincs rosszabb... de tévedtem - mondta merengve, majd ismét a férfira nézett. Éjjeli Sas tekintete megváltozott, szemei összeszűkültek. - Sajnálom, hogy így érzel. így még nehezebb lesz elfogadnod a megváltoztathatatlant. - Nem fogok behódolni egyetlen férfinak sem. - Ezek bátor szavak, angyal. De még ha sikerülne is elszöknöd tőlem - bár ezt erősen kétlem -, akárhová utánad megyek és visszahozlak. - De miért? Nekem családom van. Aggódnak értem. Anyám azt hiszi, halott vagyok. Bármennyit hajlandóak fizetni értem. Miért... miért tartasz itt akaratom ellenére? - Együttérzek veled, de nekem is van népem, akit nagyon szeretek, és nem kockáztathatom, hogy katonákkal térj majd vissza a falumba. Tudod, mi történik, ha egy ezrednyi vérszomjas, bosszúálló katona ránk tör? Callie kábultan csőválta a fejét. - Megerőszakolnak, megcsonkítanak és lemészárolnak minket. Öreget és fiatalt., nőket és gyermekeket. Nem tesznek különbséget. Ők nem tartanak minket embereknek. Callie szemei könnybe lábadtak, igen, tudta, hogy mindez igaz. Nagyot sóhajtott. - Tehát soha nem fogsz elengedni engem? - Te vagy az egyetlen, aki tudja, hogy Rafe Santino még életben van. - De előbb vagy utóbb valaki más is megtudja. A mostohaapám felderítőket küld majd utánam. Végül rám talál, és megbünteti a népedet, amiért elraboltatok. -Talán igen, de nem könnyű ránk találni. Addig pedig időt nyerünk. És ezt az időt jól fogom kihasználni. Az orvosi tudásodnak is nagy hasznát vehetjük. A kissé szédült Callie hallgatásba burkolózott. Csöndben és kétségbeesetten imádkozott, mialatt egyik mérföldet a másik után rótták, de most nem sok vigaszt nyert a Szentírás szavaiból, melyek pedig mindig átsegítették a nehézségeken. Kimerült volt, de küzdött az elalvás ellen. Végül a sokmérföldnyi hallgatás után fel kellett adnia. A férfi karjaiba omlott, és elnyomták gondterhelt álmai. Utolsó gondolata a menekülés volt. Arra már nem emlékezett, hogy a férfi gyengéden átöleli, és belélegezi hajának szédítő illatát. - Toquet, jól van, édes angyal. Aludj és felejts el mindent, amin keresztül mentél! - suttogta. Tizenharmadik fejezet Amikor felébredt, csend vette körül, és indiánok. Elrablója a karjaiban tartotta, ő pedig reszketett. Rafe megmentette az életét, de Lance szerint a komancsoknál még a halál is jobb. Akkor mivégre mentette meg Rafe? Mit várhat ezektől a vadaktól, ha majd a faluba érnek? Mennyi kérdés, és oly kevés a válasz, de el kellett ismernie, nem bánta, hogy életben maradt. Csak remélhette, hogy nem hagyja el a bátorsága a reá váró megpróbáltatások közepette. - Szörnyen csendben vagy, angyal. - A váratlan hang kibillentette csendes töprengéséből. - Tudod, hogy nyugodtan aludhatsz. Nem foglak megharapni. Megpróbálta visszahúzni Callie merev testét a karjaiba, de az elhúzódott. - Ne érj hozzám! - kiáltotta, és a férfi kezére csapott. Éjjeli Sas felsóhajtott. - Nézd, még hosszú az út hazáig, és mindkettőnk számára nagy szívességet tennél, ha elfogadnád, hogy egy ideig ketten kel! osztoznunk ezen a lovon. - Nem áll szándékomban semmit sem elfogadni vágott vissza hevesen Callie. - Úgy rémlik, mintha egyszer már megbíztam volna benned, és ez volt életem legnagyobb tévedése.
Éjjeli Sas könyörtelenül átkarolta a derekát, és magához rántotta. Callie háta a férfi mellkasának ütközött. Sajnálom, hogy így gondolkozol, de valóban sokkal könnyebb lenne, ha megpróbálnál viselkedni. Mert ha nem, akkor úgy döntök, hogy az út hátralévő részét gyalog tedd meg. Callie-t elöntötte a méreg. Hátrahajtotta fejét, és a férfi szemeibe nézett. - Gyerünk, tedd meg! Minden jobb annál, semhogy veled lovagoljak. A férfi egyenesen előre tekintett. - Hidd el, számomra is csábító a gondolat, de a többiek azt gondolnák, nem tudlak kordában tartani. Ha pedig ez a helyzet, akkor követelnék, hogy adjalak át valaki másnak. Azt hiszem, nem kell mondanom, ki lenne az. Fekete Holló minden vágya, hogy az urad lehessen. Callie nagyot nyelt. Sosem érezte még ennyire megalázva magát. Hiszen Éjjeli Sas úgy bánt vele, mint egy rabszolgával! Hogyan gondolhatta, hogy ezekbe az emberekbe egy cseppnyi érzelem is szorult? Gyűlölete felhalmozódott és kifröccsent. Hiszen ezek csak vadászni és ölni tudtak. És kedvenc prédájuk a fehér ember volt. Ráijeszthetnek, de sohasem törhetik meg. Te... gazember, ezt sohasem fogom megbocsátani neked! - adta ki magából a mérgét Callie, és alig tudta megállni, hogy ne karmolja meg a férfi arcát. - Te alávaló félvér! Remélem, hogy ha eljönnek értem a katonák, te leszel az első, akit keresztüllőnek. A férfi vigyorogva válaszolt. - Ez rád nézve igen szomorú lenne, de valószínűtlen, hogy a katonák rád találnak ott, ahová viszlek, úgyhogy a helyedben én nem reménykednék. Callie egy pillanatra elnémult, de Éjjeli Sas tudta, nem kellene sokáig provokálni, hogy újra beszéljen. Új szavakkal gazdagodott a szókincsed, mióta utoljára találkoztunk - mondta halványan elmosolyodva. - Kitől tanultad ezeket a színes kifejezéseket, angyal? Hogy hívják? A lány dühösen válaszolt. - Csak a közelséged váltja ki belőlem! Előcsalogatod a legrosszabb énemet. -Tehát nincs férfi az életedben. Ez meglepő. Azt hittem, egy olyan gyönyörű nő, mint te, mostanra már számtalan házassági ajánlatot kapott. Callie nem hagyta megsérteni a büszkeségét, és visszavágott. - Rengeteg udvarlóm volt. Ők mind úriemberek voltak, aki tudták, hogyan kell bánni egy hölggyel. - Én is láttam, hogyan bánt veled ma az egyik ilyen úriember - felelte gúnyosan Éjjeli Sas. - De igazad van, én valóban nem olyan vagyok, mint a többi férfi, akiket megismertéi. Nekem sosem jutna eszembe, hogy hátba lőjek egy védtelen nőt. Callie izmai megfeszültek. - A körülményeket figyelembe véve a kapitány csak azt tette, amit a leghelyesebbnek tartott. - Nekem úgy tűnt, abban a pillanatban nem osztod a véleményét. Úgy emlékszem, nagyon is készségesen pattantál fel a lovamra. -Természetesen csak te látod így! - mondta Callie elvörösödve, majd előrefordult. Szerette volna befogni a füleit, annyira mérges volt. - Fogd be a szád! Semmi kedvem tovább hallgatni ezt. Éjjeli Sas Callie vörös fürtjeit nézte, büszkén felemelt fejét, és ekkor hirtelen megunta az egyhangú vitát. - Úgy látom, neked az az egyetlen célod, hogy pokollá tedd az életemet. Belefáradtam a civakodásba. Ha nem hagyod abba, bekötöm a szád. Beköti a száját! Callie fölemelte fejét, és a holdfényben csillogó szemei szikrát szórtak. - Nem mered megtenni! - Nem? - kérdezte a férfi. Komolyan gondolta, amit mondott. Komancs harcos volt, és észrevette, hogy a többiek egy idő óta kíváncsian figyelik, mert nem értik, miért engedi, hogy ez a fehér asszony ilyen tiszteletlenül beszéljen vele. Maga sem értette, miért. Soha senkinek nem engedte, hogy úgy beszéljen vele, mint Callie, és bár nem tudta megindokolni, miért, de nem akarta összetörni Callie büszke leikét. A lányt nem lehetett megfélemlíteni, és tudta, hogy a bátorsága a többi komancs tiszteletét is kivívta.
De mégis örült, hogy Callie haragja részben elszállt, és végre áldott csend telepedett köréjük. Végre nyugalom uralkodott, de Éjjeli Sas nem tudhatta, meddig. Hamarosan meg kell állniuk, hogy tábort verjenek, és fogalma sem volt, hogyan reagál majd ez a kis tigris, ha ráparancsol, hogy készítsen neki vacsorát. Ha a faluba érnek, Callie-nek meg kell becsülnie magát, és alkalmazkodnia kell a szokásokhoz, A többi asszony pokollá teszi az életét, ha úgy viselkedik velük, mint eddig vele. Éjjeli Sas majdnem felsóhajtott. Hiszen Texasban oly sok asszony van, akit foglyul ejthetett volna. Miért pont ezt ítélték neki a szellemek? Évekig mérföldek százai választották el őket, de a sors elrendezte, hogy útjaik újra összefussanak. Legalább most már nem fészkelődött a karjai közt, kényelmesen ült, tökéletes nyugalomban, mintha mindig itt lett volna a helye. Éjjeli Sasnak tetszett, ahogy a lány válla és kerek csípője testéhez simult, mintha pontosan neki teremtették volna. Hajának, bőrének nőies illata felkavarta. A vágy, melyet eddig elfojtott, most hirtelen életre kelt. Vére felforrt, és érezte, hogy gerince megfeszül a nyugtalan szenvedélytől. Biztos volt benne, hogy Callie a testét borító számtalan ruharéteg ellenére is érzi izmos testének keménységét, és tudta, hogy a lány szíve nem a félelemtől ver oly hevesen. Valóban észbontóan szép volt, amikor dühöngött, és bár a férfi tudta, hogy ezek a legveszélyesebb gondolatok, mégsem tudott megálljt parancsolni nekik. Nem a lány haragjától félt, hanem a vonzerejétől. Ha szeretkezhetne vele, azt soha nem felejtené el. Annak a nőnek a nevére, akivel először szeretkezett, már szinte nem is emlékezett, de a Cailie-vel kapcsolatos dolgok mélyen bevésődtek agyába. Kezeit a lány mellei alá csúsztatta, és simogatni kezdte. Szíve együtt dobbant Callie szívével, és valami, amit nem akart beismerni, megmozdult benne. Úgy tűnt, védtelen a lánnyal szemben. Ezt pedig megalázó lett volna beismerni egy komancs harcosnak. Még ha csak maga előtt kell is beismernie. Hiába fogadta meg, hogy ellenáll alantas érzéseinek, pillantása minduntalan Callie fel-alá táncoló melleire tévedt. Bár a sárga ruha piszkos volt, és szakadt, minden férfi sejthette, mit rejtenek a fodrok és a csipkék. De csak sejthette, nem láthatta. És Éjjeli Sasnak ez is tetszett. így szabadon szárnyalhatott a képzelete. Halványan elmosolyodott. Mindig is átkozottul jó képzelőereje volt. A lány dereka köré font karjával érezte, hogy Callie sokkal magasabban kötötte meg a fűzőjét, mint kellett volna. Olyan karcsú volt, akár egy őz, és semmi szüksége nem lett volna erre a ruhadarabra. Éjjeli Sas azon tűnődött, hogyan bírja ilyen sokáig Callie a meleget anélkül, hogy elájulna. Bizonyára alig kapott levegőt ebben a nevetséges szerkezetben. Úgy tűnt, a fehér asszonyok meg voltak győződve, hogy csak akkor lehetnek szépek, ha teljesen elgyötrik magukat. Éjjeli Sas ezt sosem tudta megérteni. Az indián nők puha szarvasbőr ruhát viseltek, alatta pedig semmit, ami akadályozta volna őket a mozgásban vágy a lélegzésben. A férfi biztos volt benne, hogy Callie is sokkal jobban érezné magát, ha levetne néhány ruhadarabot. És ő milyen élvezettel segítene neki, gondolta. Elképzelte, ahogy fokozatosan kibontja Callie-t a rétegekből... egyszerre mindig csak egyet véve le... ahogy éles késével átvágja a fűző zsinórjait... s végül ott áll előtte, meztelen fenékkel, csupaszon, és ő azt tehet a testével, amit csak akar. Gyomra összeszorult a vágyakozástól. Szerette volna felrántani a lány szoknyáját, és gyönyörködni az alatta lévő dolgokban. Aztán még néhány gyors mozdulat, fölemelné, megfordítaná, szembeültetné magával, s végül olyan dolgokat mutatna neki, amiről Callie sosem álmodott, főleg nem egy ló hátán. Mindenütt megérintené a szemébe nézne, és látná benne a magasba csapó szenvedélyt, aztán addig csókolná, amíg a lány nyöszörögve kérné, hogy eressze el. Úristen, gondolta, ha továbbra sem tudja kiverni a fejéből ezeket a gondolatokat, aligha lesz képes tovább lovagolni. De nem látott kiutat. El kellett viselnie, egészen addig, amíg meg nem állnak tábort verni, és eltávolodhat a lánytól. Borzasztóan hosszú lesz ez az éjszaka.
A csődör egyenletes, ringatózó ügetésének hatására Callie csípői még szorosabban beékelődtek a lábai közé. Hosszú, kemény hímtagja térdnadrágján keresztül sajogva préselődött Callie hátának. Nem tehetett semmit, teste önkéntelenül reagált. Mindez természetes volt, és szörnyű lett volna, ha a lány ettől megijed. A következő óra végtelennek tűnt, és szinte semmi enyhülést nem hozott Éjjeli Sas gyötrelmeire. A férfi a részegítő kín rabjává vált. Megpróbált kitalálni valamit, amitől kevésbé látja vonzónak a lányt. De hiába mondogatta magában, hogy túl magas, túl alacsony, túl szókimondó, be kellett ismernie, hogy még soha nem látott ezekhez fogható kerek és kívánatos domborulatokat. Szeretett volna lenyúlni, kezét a lány feneke alá dugni, lágyan megszorítani, és tenyerében érezni a csodás nőiességet. Egyéb dolgokat is elképzelt, de végül már csak arra tudott gondolni, milyen érzés lenne, ha a lány a csípője köré fonná hosszú, karcsú lábait. Callie eközben csendben bosszankodott, és sejtelme sem volt, mi játszódik le a férfi fejében. Úgy gondolta, hogy Éjjeli Sas még mindig a legutóbbi diadalt élvezi, melyet felette aratott. Élvezettel gúnyolta Callie-t, és szívesen emlékeztette rá, hogy bármikor megkaphatja, ha akarja. Callie gyűlölte a férfi karjait, melyek olyan bizalmasan ölelték át, mintha ehhez minden joguk meglenne. De kettőn állt a vásár. Callie is tudta, hogyan okozzon neki szenvedést. Érezte ezt erőltetett légzéséből és abból a könyörtelenül merevedő valamiből, mely hozzápréselődött. És tudta, hogy a testéből áradó sóvárgó forróság a férfit is emészti. Callie forró, édes fájdalmat érzett lábai közt és melleiben. Bimbói megkeményedtek, és a férfi csókjára áhítozott. Haragudott rá, mert a közelsége eszébe juttatta annak a mocsárban töltött éjszakának minden tiltott emlékét. Csak azt szerette volna a férfi tudomására hozni, hogy a szerepek könnyen fölcserélődhetnek. Nem félt a veszélytől. Fészkelődni kezdett az ölében, felemelte csípőjét, majd Éjjeli Sas merev férfiasságához szorította. Éjjeli Sas teste megfeszült. Halkan szitkozódni kezdett. - Az ördögbe is, veszélyes játékot űzöl, mao tao yo, kicsikém. Azt hiszem, ezt te is tudod. Remélem, hogy felkészültél a következményeire. - Callie egészen közelről érezte forró leheletét. A férfi csábító hangjának hallatán összerezzent. Érezte, hogy Éjjeli Sas egyre erősebben szorítja, ujjai pedig a hasát simogatják. Callie lélegzete elnehezedett. Furcsán érezte magát. Ráébredt, mi történik vele, és visszaemlékezett, milyen volt, amikor a férfi kezei a melleit simogatták, szája a mellbimbóit csókolta, és nyelvük összeért. De miért csak az ő társaságában érzett így? Hiszen ez az ember nem volt több egy féktelen vadállatnál, aki az első adandó alkalommal megerőszakolja. De ahogy erre gondolt, gyomra furcsán bizseregni kezdett. Éjjeli Sas gyors ügetésre sarkalta a csődört. Callie levegő után kapkodott. Éjjeli Sas férfiassága megkeményedett a lány alatt, aki az ügetéstől állandóan nekiütődött. Vastag ruháján keresztül is érezte a férfi szervét, és libabőrös lett a háta. - Úgy tűnik, megfeledkeztél valamiről - mondta Éjjeli Sas. - Én is tudom, mire vágysz. - Ujjai simogatni kezdték. - Érzed, milyen izgató? - kérdezte s közben szorosan tartotta a lányt combjai közt. - Ó... igen, azt hiszem, érzed... Callie teljesen elveszett Éjjeli Sas hangjának bársonyos sötétségében. -Olyan dolgokat tehetek veled, amilyenekről még nem is álmodtál - suttogta -, de azt hiszem, megvárom, hogy te kérj meg erre. Meg kell kérned, hogy szeretkezzek veled. És ha megteszed, megígérem, hogy olyan éjszakában lesz részed, amilyet el sem tudsz képzelni. Amikor Éjjeli Sas keze elengedte, és a pillanat varázsa elillant, Callie majdnem felzokogott a megkönnyebbüléstől, de nem azért, mert félt a férfitól. Nem akarta beismerni, milyen dolgok jártak a fejében. Életében most először félni kezdett önmagától. Órák teltek el, s közben alig szóltak egymáshoz. Csak testük beszélt azon az egyetemes nyelven, melyről Callie megpróbált megfeledkezni. Úgy tűnt, mintha már egy örökkévalóság óta
lovagolnának. Callie már kezdte azt hinni, hogy sohasem fáradnak ki, hogy nem is állnak meg többé. Csak lovagoltak, egyre tovább. Bárhogy is próbálta magát meggyőzni, mennyire megveti a férfit, szüksége volt rá. Jólesett hallani a hangját. A komancsok nyelve mély torokhangokból állt, és ez megijeszthette azt a fiatal nőt, aki nem értette a jelentésüket. Vajon miről beszélgettek? Mit terveztek? A többi harcos számtalan kérdést tett fel Éjjeli Sasnak, és Callie nem tudta, vajon róla beszélnek-e. Vajon a férfi épp azt közli velük, hogy Callie hozzá tartozik, vagy arról beszél, hogy jó árért hajlandó eladni, ha megérkeztek? A hold homályosan derengett a felhőtakaró felett. A sötétség félelmetes volt. A faágak csontvázszerű ujjakként nyúltak elébük, és beleakadtak ruhájába, hajába, ha nem simult szorosan a férfihoz, aki könnyedén elhajlította őket az útból. Callie-nek úgy tűnt, mintha Éjjeli Sas nem akarná, hogy megsérüljön. De aztán nyomban ki is kacagta magát ezért a gondolatért. Hiszen a férfi csak a tulajdonát óvta. Callie elképzelte, ahogy majd őt is eladják, akárcsak a katonáktól zsákmányolt lovakat. Annyira elszomorodott, hogy úgy érezte, egy percig sem bírja tovább ezt a bizonytalanságot. Felidézte, ahogyan a férfi erős kezei kiragadták abból a pokoli zűrzavarból, és kimentették a halál torkából. Körbepillantott a befestett arcokon, és rájött, hogy pontosan úgy néznek ki, mint azok az indiánok, akiktől mindig rettegett. Mély melankóliába süllyedt. Vajon viszontlátja-e még valaha a hozzátartozóit? Az egyik harcos mondott valamit, és mindenki nevetni kezdett. Callie kifejezéstelen tekintettel bámulta őket. Különös benyomást tett rá ez a nevetés. Látta már őket szomorúnak, éhesnek és vérszomjasnak, de vidámnak soha. Nem illett a nevetés a korábban még oly könyörtelen gyilkosokhoz. Most, hogy a saját szemével láthatta, mire képesek, sokkal inkább el tudta hinni a kínzásokról szóló véres történeteket. Callie nem ismerte a törvényeiket, és fogalma sem volt, milyen élet vár rá ott, ahova viszik. Csak azt tudta, hogy az elrabolt nőkről és gyermekekről szóló történetek akiknek leégették az orrát, ha nem engedelmeskedtek - nem a fehér ember rosszindulatú kitalációi. Callie zavartan hallgatott. Ekkor Éjjeli Sas ismét megszólalt, de a szavai egyáltalán nem nyugtatták meg. - Nézz meg jól minket, angyal! Valóban annyira mások vagyunk, mint ti? Nevetünk, sírunk és megvédjük azt, ami a miénk, akárcsak a te néped. - Ok nélkül gyilkoltok, megkínozzátok az ártatlanokat, és én gyűlöllek benneteket - felelte a lány fojtott hangon. - Soha nem fogom elfelejteni azt az esztelen mészárlást, amit ma láttam. - Kérdezd csak meg magadtól, ki tüzelt először! mondta a férfi higgadtan. - És ezúttal próbálj őszinte lenni magadhoz. - Láttam, mi történt... - makacskodott Callie. -Azt láttad, amit látni akartál - csattant fel a férfi. - Most hadd mondjam el, én mit láttam. Nem komancs volt az, aki meg akart ölni téged, hanem egy fehér ember. Hogyan hagyhattam volna, hogy megtegye? Meg kellett állítanom, mégpedig úgy, ahogy tudtam. - Ha azért ölted meg a katonákat, mert úgy érezted, meg kell mentened engem, akkor azt kívánom, bárcsak sikerült volna Lance-nek végeznie velem - felelte csípősen. - Ebből elég! - vicsorgott Éjjeli Sas. Szemei vészjóslóan villogtak. Callie úgy érezte, nem volna bölcs dolog tovább ingerelni, ezért inkább néma csöndbe burkolózott. Alig várta már, hogy véget érjen ez az utazás. A fáradtság ismét legyőzte aggodalmait, és álomba merült, de még így is konokul ellenállt a férfi ölelésének. Megpróbált úgy ülni, hogy feje ne boruljon Éjjeli Sas mellkasára, és valahányszor úgy érezte, el akar aludni, felriadt. De mindezt nem sokáig bírta, s végül feje előrebukott. Szinte már nem is érezte, amikor a gyöngéd ujjak elsimították kócos haját,
és hátrahajtották a fejét. Egy kicsit még ellenkezett, de a férfi erősen tartotta, amíg meg nem szűnt az ellenállása. Órákon át sodródott a szunnyadozás alvilágában, s közben ismerős hangokat hallott, melyek némileg megnyugtatták. Azt álmodta, hogy a kolostorban van, és a saját ágyában alszik. Odakintről edények csörömpölését hallotta, melyekben a szakács reggelit készített. Cikóriakávé illatát érezte, s szinte ízlelni tudta a sűrű folyadékot, mely még most is csípte a nyelvét. Álmában érezte a sülő hús fűszeres illatát. Elképzelte az öreg sütőben dagadó tésztát, s látta magát, amint éppen a harmadik szelet közepét keni meg aranyszínű vajjal. De a lovak, az égő gallyak és az indiánok szaga betört elméjébe, és vészcsengőket szólaltatott meg fejében. Félig nyitott szemében rémület csillogott. Hosszú, befont hajat látott, rojtos bőröket, tollakat, és halkan csilingelő csengettyűket hallott. Komancsok vették körül. Első gondolata az volt, hogy felpattanjon és megvédje magát, de aztán észrevette, hogy az indiánok ügyet sem vetnek rá. A táborverés és a pihenés ideje volt ez. Néhány férfi a távolban lovaglótudását tökéletesítette. Hol a pónilovak oldalán csüngtek, hol a hátukra álltak, így száguldoztak lobogó hajjal a fogyó hold alatt. Sokan kacagtak. A levegőt felszabadult, vidám hangok töltötték be. Azok a komancsok, akik éppen nem játszottak, a csomagjaikat rendezgették, vagy a tábort építették. Amikor elkészültek és a lovakat kikötötték, ők is játszadozó gyermekekké váltak. Szaladgáltak, elcsenték egymás holmiját, és tréfásan vitatkoztak. Ezek nem azok a gyi kosok voltak, aki ket Cal ie korábban megismert! Callie elrablója átvetette lábát a lovon, majd biztosan karjaiban tartva a lányt a földre ugrott, és a tábortűz mellé vitte őt. Callie reszketett. Az éjszaka dermesztő volt. Nem gondolta, hogy a férfi észreveszi, mennyire didereg, de amikor mellé térdelt, és egy takarót tekert a vállai köré, Callie szinte hálás volt neki. Aztán a tűz másik oldalán megpillantotta Fekete Hollót, aki egyáltalán nem értékelte ezt a kedves gesztust. Callie megragadta a gyapjútakaró szélét, és szorosan magára húzta. Amikor Éjjeli Sas el akart fordulni tőle, keze önkéntelenül a férfi csuklója után kapott. - Érzem... hogy Fekete Holló figyel - suttogta, s Éjjeli Sas sötét szemébe nézett. - Kérlek... ne hagyj magamra vele! Ebben az ismeretlen, új világban a férfi volt az egyetlen támasza. Maga mellett kellett érezze, hogy bátor maradjon. Fekete Holló még sosem tűnt annyira fenyegetőnek, mint most, ahogy a tűz fénye megcsillant festett arcán. Callie szeretett volna Éjjeli Sasba kapaszkodni. A férfi a kezét nyújtotta. - Keema, gyere, keresünk egy helyet, ahol pihenhetsz. Callie nem szívesen engedelmeskedett, de nem tudta, mi történik, ha ellentmond neki. Fölállt, majd felszisszent, mert úgy érezte, ezernyi tű szurkálja a lábát. Hirtelen felfordult vele a világ. Megbotlott és majdnem elesett, de Éjjeli Sas azonnal mellette termett és átkarolta. - Támaszkodj rám... elzsibbadt a lábad. Mielőtt még felfogta volna a kedves gesztust, megpillantott valamit a férfi kezében. Szemében döbbenet és elképedés tükröződött. Torka összeszorult, és alig kapott levegőt. Éjjeli Sas egy hosszú bőrszíjat tartott a kezében, melynek egyik vége csúsztatható csomóban végződött. Callie elhúzódott tőle. - Te gazember, én nem egy állat vagyok! Ha megpróbálsz megkötözni, megkapod a magadét. A férfit nem lepte meg ez a reakció, és úgy tűnt, nem is zavarja. - Minek örülnél jobban? Ha magamhoz kötözlek... - ekkor fejével a többi harcos felé íntett - ...vagy ha a többiek lesik minden mozdulatodat, aztán esetleg párbajra hívnak ki érted, amit nem utasíthatok vissza? Callie végiggondolta a lehetőségeket, és tehetetlenül leeresztette a karjait. Szemében a megalázottság könnyei csillogtak. Valóban érezte, hogy a többiek figyelik. Nyilvánvaló volt: elérkezett a zsákmány felosztásának ideje, és ha mindenképpen valamelyik vadállaté kell hogy legyen, akkor leginkább Éjjeli Sast
választotta. Lehunyta szemét. Csak így tudta visszafojtani könnyeit, miközben a férfi a nyakába vetette a hurkot. Másodpercekig egyikük sem szólalt meg. Elképzelte, mennyire önelégült és diadalittas most a férfi, mert legyőzte őt. Eszébe sem jutott, hogy Éjjeli Sas érzései legalább olyan zavarosak ebben a pillanatban, mint az ő gondolatai. Erőt kellett vennie magán, hogy ne törölje le a lány arcáról a könnyeket. Magában Caliie-t átkozta azokért az érzésekért, melyek ebben a pillanatban rátörtek, aztán saját magát. Még emlékezett rá, amikor megfogadta, hogy soha többé nem engedi, hogy egy asszony ilyen érzelmeket ébresszen benne. Nem is ébresztett senki. Egészen mostanáig. Amíg nem találkozott Callie-vel. Ha ránézett, úgy érezte, elárulja Hajnalcsillag emlékét. Feldühítette a lány, de ugyanakkor olyan emlékeket juttatott eszébe, melyekkel nem tudott mit kezdeni. Arról pedig egyszerűen tudomást sem akart venni, hogy ez a vörös hajú, ibolyaszemű herbi pontosan olyan, mint amilyet a látomás jövendölt neki. Ahogy a lányt figyelte, ajkai összeszorultak. Mégis sajnálta. - Ka taikau, toquet, mah-tao-yo, ne sírj, minden rendben lesz, kicsikém - szerette volna a fülébe súgni, de ezt nem engedhette meg magának. Selymes, szél borzolta haja füstszagot árasztott, és vad zsályaillatot, melyet a harcosok vetettek a tűzre. Callie érezte, hogy a férfi megigazítja nyakán a szíjat, de lesütött szemével nem láthatta, hogy az haját ujjai közt tartva a tűz fényében nézegeti, mint valami csillogó, folyékony lángnyelvet. - Aahe, te az enyém vagy - mondta olyan hangosan, hogy a többi harcos mind hallhassa. De hangja üresen csengett, és nem volt öröm a szívében. Callie a pillantásából értette, mit jelenthetnek a komancs szavak. Érezte, hogy arcát forróság önti el, és amikor a tűz körül ülő csoportra nézett, észrevette Fekete Holló tüzes tekintetét. A férfi egy pillanatig sem tiltakozott. Ezután Éjjeli Sasra nézett. Legszívesebben megölte volna. Úgy érezte, megszégyenítették, de nem volt dühös. Ha ebben a pillanatban fegyver van a kezében, maga sem tudta, mit tett volna. A férfi - mintha csak olvasott volna a gondolataiban - kőkemény pillantást vetett rá. - Mostantól fogva ennek a komancsnak az asszonya vagy - mondta, s hangja bezengte az egész tábort. És bármit mondok neked, elvárom, hogy azonnal teljesítsd. - Ujjaival csettintett Callie szemei előtt. így álltak egy pillanatig, aztán megszorította a hurkot Callie nyaka körül, és a szíj végét megrántva kényszerítette, hogy kövesse. Callie hitetlenkedve nézte a férfi hátát, és nem válaszolt. Úgy tűnt, Éjjeli Sas ezzel mit sem törődik. Kinyilvánította az akaratát, Callie-nek pedig nem volt más dolga, mint tudomásul venni és engedelmeskedni. A férfi lapockáit nézte. Hallotta a többi komancs kuncogását. Az egyikük valami trágárságot mondhatott, mert mindenki felkacagott. Callie-n sötét és gonosz erő lett úrrá. Tekintete a férfi combjára erősített tőrre siklott. Nem is jutott eszébe, hogy gyilkossá válna, ha kirántaná a tőrt, és a hátába vágná. Tudta, hogy bármire képes, csak hogy megmeneküljön tőle. És megfogadta, hogy azonnal el is szökik, amint erre a legkisebb lehetősége nyílik. Ebbe a halvány reménysugárba kapaszkodva büszkén és bátran haladt ellensége mögött. Tizennegyedik fejezet Callie megvetően és kihívóan nézett elrablójára. Éjjeli Sas bolond, ha azt hiszi, hogy engedelmeskedni fog a parancsainak, gondolta. Nagy levegőt vett, és megpróbált uralkodni reszkető testén. - Nem teszem meg. A férfi arcizmai megfeszültek. - Nálunk ez a szokás. Jobb lesz, ha beletörődsz. Mindenki elvárja, hogy te készítsd el a vacsorát - sziszegte Éjjeli Sas, s két nyársra tűzött szarvashúsdarabot tartott elé. A széles, barna vállak betöltötték Callie látóterét.
A férfi előzőleg egy órán át volt távol, de amint visszatért, azonnal megkereste Callie-t. Nem volt nehéz megtalálnia. A lány pontosan ott ült, ahol hagyta. Rettegve a gondolattól, hogy a két ottmaradt ihdián esetleg megkörnyékezi. Megkönnyebbülésére Fekete Holló is vadászni ment a többiekkel, de Callie őre legalább annyira félelmetes volt. A nagydarab, hordómellű, bozontos fejű férfi egyetlen szót sem szólt hozzá. Callie-t egy bölényre emlékeztette. Szerencsére távol maradt tőle, Callie pedig úgy döntött, nem ingerli. A menekülés teljesen lehetetlennek tűnt. A pónikra egy fiatal indián vigyázott, és a bölényember a lány minden mozdulatát figyelte. Callie összeszorította az álkapcsát, és Éjjeli Sasra nézett. - Meg fogod tanulni, mi a szokás nálunk - mondta a férfi. - Az egyik feladatod az ételkészítés lesz. Én megöltem a szarvast, a tűz lobog, te pedig azt fogod tenni, amit mondtam. A nemrég megölt állat húsának friss, csípős illatától Callie gyomra felfordult. Elhúzódott a férfitól. Tudta, hogy ostoba dolog szembeszállni vele, de nem tudott parancsolni az érzelmeinek. Ez nagy veszélyt rejtett magában. Meg akarta sérteni, szerette volna, ha ő is érzi azt a zavarodottságot és fájdalmat, amit Callie egész úton érzett. -Nem teszem meg - mondta. A tábortűz körül ülők pusmogni kezdtek. Callie érezte, hogy őt nézik, és várják, mi fog történni. Úgy érezte, minden oldalról ellenségek veszik körül. Éjjeli Sas leguggolt elé. Szemei világos üzenetet közvetítettek. Megértette a lány dühét, az ellenséggel szemben érzett dacát, de tudta, hogy Callie csak akkor maradhat életben, ha elfogadja a szabályokat, és bebizonyítja, hogy értékes ember. - Ha nem hagyod ezt abba, angyal, csak a saját dolgodat nehezíted meg - mondta, majd halkabban hozzátette. - Fogd a húst! Ez nem olyan nagy kérés. - Egy csöppet sem érdekel, ha te és a barátaid pokollá teszik az életemet. Én nem leszek holmi komancs cselédje. A tiéd sem. Ha pillantással ölni lehetett volna, akkor a férfi most holtan rogyott volna össze. - Nincs türelmem a bolond fehér asszonyokhoz. - Megragadta Callie csuklóját, és elé tartotta a húst, jelezve, hogy nincs helye a további csatározásnak. - Fogd, és főzd meg! És soha többé ne szállj velem vitába a társaim előtt. Nem magyarázom tovább a szabályokat. Ha szép szóval nem megy, akkor majd a saját károdon tanulod meg őket. Callie egy percig levegőhöz sem jutott. Azt fontolgatta, hogy a húsdarabokat a férfi lába elé hajítja, de aztán bölcsen másként döntött. Éjjeli Sas tekintetéből világosan látta, hogy a férfi nem tűr további ellentmondást, és tudta, hogy egyelőre ő győzött. Gyűlölködő pillantást vetett rá, kikapta kezéből a nyársakat, és a tűz fölé emelte. Eljön még az az idő, amikor Éjjeli Sasnak nem lesz hatalma felette. A többi férfi önelégült nevetését hallván legszívesebben a tűzbe vetette volna az átkozott húsdarabokat. Szemében tehetetlen düh izzott. Keze egy pillanatra megállt a tűz felett, és úgy érezte, még soha sem tett volna semmit ilyen szívesen. De a férfi olvasott a gondolataiban. - Ez nagyon súlyos hiba lenne - mondta röviden. Callie úgy tett, mintha meg sem hallotta volna. Félelem, gyűlölet, vereség és megalázottság érzése kavargott benne. Sző nélkül visszahúzta karjait, letérdelt a tűz mellé, és a karók végét a földbe szúrta, olyan szögben, hogy a hús megpiruljon, de ne égjen meg rajtuk. Még abból az időből emlékezett erre a módszerre, amikor apjával hosszú kirándulásokat tett, amikor a szabad ég alatt táboroztak, és a természet javaiból tartották fenn magukat. Callie hamarosan észrevette, hogy Éjjeli Sas visszamegy a barátaihoz. Lábait a szoknyája alá húzta, és figyelte a tűz fölött sülő húst. Gondolatai sok millió mérföldnyire jártak. Amikor a hús ropogós lett, kívül pedig aranybarna, Callie kihúzta a földből a nyársakat. Körbenézett és megpillantotta a magas férfi sziluettjét a folyóparton. Lassan elindult abba az irányba, ahol Éjjeli Sas a barátaival álldogált. A harcosok cigarettát szívtak, melyet a part mentén tenyésző amerikai nyárfák leveléből és dohányból sodortak. Éjjeli Sas kifürkészhetetlen szemével Callie-re
nézett. Amikor megpillantotta a zamatos hússzeleteket, és észrevette, milyen szakszerűen készítette el a lány a vacsorát, önkéntelenül elmosolyodott. - Ezt jól csináltad - mondta. - Remélem, csatlakozol hozzánk. - Nem vagyok éhes - felelte Callie dacosan, mert tudta, hogy a makacsságon kívül már nincs más fegyvere a férfival szemben. Hirtelen szörnyű fáradtság tört rá. Elfordult Éjjeli Sastól, de tudta, hogy az még őt nézi. - Ha nem eszel, megbetegszel. Mindannyian alig várjuk már, hogy hazaérjünk. Nem hagyhatom, hogy miattad késlekedjünk. Nem hagyhatom, nem engedhetem, Úristen, menynyire unta már ezeket a szavakat. Körmönfont érveivel Éjjeli Sas sorra ledöntötte a korlátokat, melyeket Callie állított fel. Már csak a büszkesége maradt, de tudta, hogy a férfi attól is megpróbálja majd megfosztani. Még így, fáradtan, sértetten és megfélemlítetten is meg akarta mutatni neki, hogy nem a cselédje, és nem is lesz az, amíg csak lélegezni tud. Megpördült és az arrogáns, kiállhatatlan vademberre nézett. - Komolyan gondolod, rá tudsz venni, hogy együtt vacsorázzak ezekkel a gyilkosokkal, akiknek a körme alatt még meg sem száradt a fehér skalpok vére? - kérdezte mérgesen, és meg sem várva a választ az üres tekintetű harcosokra mutatott. - Tudd meg, hogy akkor sem ennék ezekkel együtt, ha éheznék! A komancsok nem értették, mit mond, de tekintetében jól láthatták a megvetést. Fekete Holló azonnal felpattant és Callie elé lépett. Gyilkos pillantást vetett rá, és kezei ökölbe szorultak. - Ez a herbi nem tisztel minket. Azt hiszem, itt az ideje, hogy valaki megtanítsa, hogyan kell viselkednie harcosok társaságában - vicsorgott, majd előkapta ostorát, és pattintott vele. - Hadd érezze az ostorom harapását a puha bőrén! Az majd elveszi a kedvét a makacskodástól. A férfi fenyegető hangja hallatán Callie jéggé dermedt. - Kee! Ne, Fekete Holló. Nem érhetsz hozzá - jelentette ki Éjjeli Sas. Talpra ugrott, és egy lépést tett feléjük. Néhány feszült pillanatig senki sem mert levegőt venni. Fekete Holló dermedten megtorpant. Leeresztette ostorát és megszólalt. - Ai, undorodom. Meg fogod látni, hogy ez a nő nem ér ennyit, Éjjeli Sas. Az első adandó alkalommal el fog árulni... majd meglátod mondta. Alig tudott uralkodni dühén. A férfi elviharzott, de Callie még mindig reszketett. Callie tudta, hogy ha Éjjeli Sas nem avatkozott volna közbe, akkor a másik férfi valami iszonyatos dolgot tett volna vele. Aljas, gonosz ember volt, és Callie az ellenségévé tette. Ezzel az incidenssel kettejük közt kezdetét vette a háború. Egy pillanatra lehunyta szemét, és megpróbálta összeszedni maradék erejét. Ez alkalommal nem ment könnyen. Hirtelen bizonytalanság fogta el. - Callie, keemah, gyere velem! Kinyitotta szemét, és elrablójára nézett. A férfi szemében ismerős, kemény pillantás izzott, és Callie tudta, hogy szörnyen dühös rá. -A nyelved a komancsok minden fegyverénél élesebb - mondta Éjjeli Sas. De látta, hogy Callie nem akar vele menni, ezért hozzátette: - Jobb lesz, ha követsz, mert ha itt maradsz, a barátaim adnak leckét neked jó modorból. Biztos vagyok benne, hogy ebben a pillanatban ez minden vágyuk. Éjjeli Sas már megint fenyegetőzött. Megint azt bizonygatta, hogy ő az úr. Egymás szemébe néztek, aztán a férfi egy szó nélkül otthagyta. Callie úgy döntött, hogy ez alkalommal nem száll vitába vele. Pillanatnyilag nem volt ura a helyzetnek. A sötétben állva, a halálos ellenséggel szemben úgy érezte magát, mint egy hívatlan vendég, ezért azt tette, amit muszáj volt. Megszaporázta lépteit, és elrablója után sietett a folyópartra. Callie a földön ült, egy amerikai nyárfa törzsének támaszkodva. Kívülről nézve hideg volt, és büszke, de lelkében káosz uralkodott. A folyóparton legalább hűvös volt, és csend, így rendet teremthetett zavarodott érzései közt. Éjjeli Sas már egy órája alig szólt hozzá, de Callie örült a magánynak, mert így megpróbálhatta mérlegelni a helyzetet. Amikor rájött, mennyire kilátástalan a sorsa, sírni szeretett volna, de nem
akart gyöngének látszani a férfi előtt. Meglepve tapasztalta, hogy amint eltávolodtak a többiektől, Éjjeli Sas levette nyakából a szíjat. Megkönnyebbült, de egy fejbólintással sem köszönte meg a gesztust. Egyáltalán nem érzett hálát. Hogyan is érezhetett volna, amikor miatta került ebbe a borzalmas helyzetbe? Ekkor forró kávé kellemes illata csapta meg az orrát. Gyomra korogva emlékeztette, hogy nem ette meg a húst, amit a férfi felajánlott neki, ezért nem csodálkozhatott, ha most farkaséhes volt. Szilárd elhatározását a kávé illata fenyegette leginkább. Szinte érezte szájában az ízét, de nem akart behódolni. Tekintete a nagydarab komancsra tévedt, aki egy zománcozott kávéskanna előtt kuporgott. A kanna egy sima kövön állt, a tűz mellett. Vörös Bölény a kávét egy csészébe öntötte, mely pont úgy nézett ki, mint azok, melyek Callie anyjának konyhájában álltak. Amikor Callie észrevette a hasonlóságot, vegyes érzelmek árasztották el. Azon tűnődött, hogyan juthattak a komancsok a csészéhez. Vajon melyik tanyát fosztották ki, és közben hány ember életét oltották ki? A gondolat a szívébe markolt. Figyelte a tűz fényének hátterében mozgó komancsot. Hatalmasnak és félelmetesnek tűnt, de a mozdulatai nagyon emberiek voltak. Különös érzés volt rájönni erre. A férfi a csészét bal kezébe fogta, és sietségében a jobb tenyerére öntötte a kávét. -Anaa! Ou! - kiáltott fel. Aztán óvatosan egyensúlyozva a csészével, fölállt. Megfordult, és Callie sötét búvóhelyét fürkészte. Amikor megtalálta, elvigyorodott és felkiáltott. - Éjjeli Sas, Huuba, kávé? - Haa, igen! Callie kalapáló szívvel figyelte a feléjük közeledő harcost. Nem sietett, de határozottan lépdelt. A föld szinte remegett lábai alatt. A férfit kávéillat kísérte, de érződött rajta a zsír, a füst és a lovak szaga is. Indián szagok. Olyanok, amelyeket Callie megvetett. Csöndben és várakozva nézte a férfit. Soha nem látott még hozzá fogható hatalmas, zord külsejű embert. Vörös Bölény közelebb lépett, és Callie-re nézett. Ekkorra Éjjeli Sas is megérkezett. Barátja hozzá fordult. - Ezt az asszonyodnak hoztam, Éjjeli Sas - mondta a harcos a vezérnek, s átnyújtotta neki a bádogcsészét. Callie nem értette a komancs szavakat. - Jobban érzi majd magát, ha lesz valami forró a gyomrában. - Köszönöm, barátom - felelte Éjjeli Sas. - De próbáld csak őt meggyőzni erről! A férfi Callie-re nézett. - Tessék, Callie - biztatta. Vörös Bölény olyan kávét készít, amilyet még sohasem kóstoltál. - Inkább nem kérnék - felelte ridegen a lány. Elfordította a fejét, és idegesen gyűrögette a ruhája szélét. Vörös Bölény felkacagott. Az öblös hang megrezegtette hatalmas mellkasát. - Azt hiszem, könnyebb volna rávenni a lovamat, hogy repüljön, mintsem a te asszonyodat meggyőzni, hogy elfogadjon valamit. Mindkét férfi felkacagott, Callie torkában pedig gombóc nőtt. Félreértette a nevetésüket: azt hitte, gúnyt űznek belőle. Úgy érezte, úgy bánnak vele, mint egy beszélő tárggyal. Mint valami tulajdonnal, akivel eljátszadozhatnak, kinevethetik, és ha megunták, eladhatják. Mialatt a két harcos tovább beszélgetett, Callie egy újabb hangra lett figyelmes. És ez a hang egy szikrányi reményt gyújtott lelkében. Valahol mögötte egy ló nyerített, és Callie-nek hirtelen eszébe jutott, hogy az állatokat kivitték legelni. A hang erejéből úgy ítélte, hogy a lovak nem lehetnek messze. Remélte, hogy futva elérheti őket. A szabadság karnyújtásnyira volt. Talán. Ha sikerül elég messzire jutnia a rettegett komancsoktól, akkor már csak a gyorsaságán és az időzítésen múlik minden. Óvatosan hátrapillantott, és magában megkönnyebbülten sóhajtott. A lovak közelebb voltak, mint gondolta, és most éppen senki sem állt mellettük. Aztán ismét a két harcosra nézett, és imádkozott, hogy Éjjeli
Sas legalább egyetlen percre fordítson neki hátat. Egy perc elég is lenne, hogy elérje a lovakat. Már a gondolattól is majd kiugrott a szíve. Úgy tervezte, először meggyőzi őket, hogy elfogadta a sorsát, és megpróbál alkalmazkodni a helyzethez. Szíve hevesen dobogott a félelemtől, de tudta, hogy nyugodtnak kell maradnia. Kinyújtotta a kezét, és megszólította Éjjeli Sast. - Meggondoltam magam. Az ételnek nagyon jó az illata. Ugy döntöttem, mégis ennék valamit. A férfi gyanakodva figyelte, s csak annyit mondott, hogy hoz neki valamit a maradékból. Rövid idő elteltével visszatért, és egy húsokkal megtűzdelt nyársat nyújtott át a lánynak. Callie egy darabig méregette az ételt, mert nem tudta, hogy a kezébe fogja-e, vagy leharapja a nyársról. A nagydarab komancs hátrébb lépett, és onnan figyelte, aztán leguggolt és elvigyorodott. Callie-t egy hatalmas grizlimedvére emlékeztette, aki a vacsoráját méregeti. Az indián bólogatni kezdett, majd hatalmasat harapott a húsból, melyet kezében tartott, és jóízűen rágni kezdte. - Haa, tsaatu. Igen, nagyon finom - mondta, miközben kezével kerek hasát dörzsölgette. Hangjának tónusából és mozdulataiból Callie arra következtetett, hogy a férfi bátorítani próbálja. Beleharapott a húsba, de alig tudta megrágni. - Örülök, hogy javult az étvágyad - mondta Éjjeli Sas. - Van még, ha éhes lennél. - Körülnézett, majd ismét a lányhoz fordult. - Ha az egyéb szükségleteidet is el akarod végezni -, intett fejével egy közeli bokor felé - ott megteheted. De előbb ígérd meg, hogy nem próbálkozol semmiféle ostobasággal! Callie hűvösen rápillantott, és lassan bólintott. Megígérem. - Úgy gondolta, nem hazudik, mert ebben a pillanatban csak az volt a fontos a számára, hogy szabadabban mozoghasson. -Akkor menj! De siess! Nem örülnék, ha keresni kellene. Ebben a pillanatban Éjjeli Sas egyik barátja, aki éppen kockajátékot játszott, hangos csatakiáltásban tört ki. Éjjeli Sas kíváncsian fordult felé. Aztán Vörös Bölénnyel együtt elindult a többiek felé. Callie nézte, ahogy távolodnak. Soha nem volt még ilyen közel a szabadság, de tudta, hogy semmit sem szabad elhamarkodnia. Kortyolt egyet az erős kávéból, és harapott a húsból is, melynek olyan volt az íze, mint a fűrészpor. Egyetlen gondolata a szökés volt, de meglehetősen nehezére esett megmozdulni. Elérkezett az idő, gondolta. Az indiánok belemerültek a játékba, és most először senki sem figyelt rá. Mielőtt félretette volna a csészét és a nyársat, és átgondolta volna, hogyan fog majd elillanni az árnyékban, beléhasított a felismerés. Ha kudarcot vall, Éjjeli Sas valószínűleg szigorúan meg fogja büntetni, Térdei remegtek, de mindenre elszánta magát. Ezt a lehetőséget nem hagyhatta ki. Szerencsére elég sokszor lovagolt apja lovain, így biztos volt benne, hogy képes lesz szőrén megülni az állatot. Amikor felállt, lábaiban ismét érezte a tűszúrásokat, de még csak arca sem rándult, és egyetlen hangot sem hallatott. Hirtelen elgondolkodott, vajon hogyan fog életben maradni a vadonban egyedül, de remélte, hogy az erődben mostanra tudomást szereztek az őket ért támadásról és az elrablásáról. Már biztosan javában kutatták a vidéket. Csak rövid ideig kell kitartania, amíg rátalálnak. Bár szíve zakatolt, és jeges félelem lett rajta úrrá, belefogott tervébe. A bokrok felé óvakodott, eltávolodva a tűz fényétől. Amikor a bokor mögé ért, fölemelte szoknyáját, mert elképzelhetőnek tartotta, hogy valaki figyeli. De amikor meggyőződött róla, hogy senki sem foglalkozik vele, futásnak eredt. Halványan elmosolyodott, de nem diadalittasan. Bokái elgyengültek a tétlenségtől. Botladozva futott a sziklás terepen. Sokszor megbicsaklott, és ajkába kellett harapnia, hogy fel ne kiáltson. Mire elérte az apró ménest, már minden idegszála pattanásig feszült. Kiválasztotta az első pőnit, egy tarka lovat, és megragadta a kötőféket. Keserűen tapasztalta, hogy az indiánok a ló mellső lábait összekötözték, és tudta, hogy értékes perceket veszít, amíg eloldozza
őket. A kétségbeesés könnyeit visszafojtva térdre rogyott, és elkeseredetten bogozni kezdte a csomót. Úgy érezte, egy örökkévalóság telt el, mire sikerült neki, s közben egyfolytában arra gondolt, mi lesz, ha az egyik indián véletlenül meglátja. Amikor végre sikerült eloldoznia az állatot, megkönnyebbülten felsóhajtott. Egy sziklához vezette, hogy fel tudjon ülni rá. Felállt a kőre, és megragadta a póni sörényét. A ló idegesen dobbantott, de Callie-nek sikerült felülnie rá, mielőtt még az állat eloldalazott volna a kő mellől. Még el sem helyezkedett rajta, és a vadállat már meg is lódult. Callie ezután már csak arra koncentrált, hogy le ne essen. Vágtatni kezdtek a sötét terepen, és eme rémálom kezdete óta most érezte először a szabadság ízét. A szél hajába kapott és kisöpörte tincseit az arcából. A vörös haj úgy csillogott a hold sugaraiban, mint a kifényesített bronz. Éjjeli Sas - meghallva a lódobogást - épp időben fordult meg, hogy még láthassa az ellovagló Callie-t. Vörös haja jelzőtűzként ragyogott az éjszakában. - Callie, ne! - kiáltotta, de már túl késő volt. Tudta, hogy a lány számára nincs visszaút. Callie még hallotta a komancsok dühös kiáltásait, de már nem félt attól, hogy esetleg utolérik. Lábával a póni oldalát rugdosva sarkalta tovább. Minél gyorsabban kellett haladniuk, hogy előnyhöz jussanak, és a komancsok ne érhessék utol őket. Amikor meghallotta maga mögött a lódobogást, hátrapillantott. Nem téveszthette össze semmivel a lovagló indiánok sötét alakját. Az élen Éjjeli Sas vágtatott, akit a többiek szorosan követtek. Callie tovább sarkalta a lovat, majd halkan a fülébe súgott, ahogy korábban a komancstól elleste. Hangjának hallatán az állat megugrott és vágtában folytatta az utat. Callie erősen kapaszkodott, s közben imádkozott, hogy az állat bírja az iramot. Erezte, hogy sikerül elmenekülnie és rátalálnia az erődhöz és a biztonsághoz vezető útra. A drága szabadság karnyújtásnyira volt. Figyelme csak egyetlen pillanatra kalandozott el, de amikor feleszmélt, már sűrű, lehajló ágak közt vágtatott, ijedtében felsikoltott. Haja beleakadt az ágakba és levelekbe. Hirtelen egy vastag ág került az útjába. Callie-nek csak annyi ideje maradt, hogy maga elé kapja a karját, aztán megfordult vele a világ. Leesett a póníról, és úgy repült a levegőben, mint egy falevél a szélben. A világ elsötétedett körülötte. Tizenötödik fejezet Éjjeli Sas az elsők közt érte utol. Lova még szinte le sem lassított, de ő már a földön volt, és rohant. Amikor Callie összezúzott testéhez ért, letérdelt és óvatosan megfordította. Karjaiba emelte, és alaposan szemügyre vette. Szíve összevissza kalapált, és alig kapott levegőt. Callie bőre a holdfényben olyan kísértetiesen sápadtnak tűnt, a lány olyan csendesen feküdt, hogy Éjjeli Sas attól félt: halott. Iszonyú pillanat volt ez, tele kavargó érzelmekkel. Callie-vel több baj volt, mint tíz másik asszonnyal, de Éjjeli Sas úgy gondolta, megéri a vesződést. Ez a felismerés teljesen összezavarta. A többi harcos hamar köréjük gyűlt. Tekintetük komor volt. - Életben van? - kérdezte Vörös Bölény, s arcán megrándult egy izom. Éjjeli Sas gyöngéden megsimogatta Callie arcát. A többiek döbbenten figyelték a kedves gesztust. Aztán a lány fölé hajolt, majd észrevette, hogy barátja Vörös Bölény - arcát aggodalom árnyékolja be. - Haa, igen, lélegzik, de nem tudom, milyen súlyosak a sérülései - felelte Éjjeli Sas. Szemében remény csillogott. Vörös Bölény elmosolyodott. Éjjeli Sas végigtapintotta Callie testét, hogy meggyőződjön róla, nem tört-e el valamelyik csontja. A fején talált egy csúnya dudort, akkorát, mint egy dió. Talán komoly nehéz lett volna megmondani. De életben volt, és most semmi más nem számított. A karjaiba vette és a lóhoz vitte. A visszavezető út egy örökkévalóságnak tűnt, de nem mert gyorsan haladni, mert félt, hogy Callie fejsérülése súlyosbodik.
Amint a táborba értek, azonnal leszállt a lóról, a lányt a tűzhöz vitte, és óvatosan a földre fektette. A homlokán éktelenkedő lila horzsolást figyelte. Amikor Callie magához tért, a feje majd szétszakadt. Legelőször Éjjeli Sas fekete szemét pillantotta meg. Tudta, hogy a férfi haragszik, de egyúttal aggódik is. Pislogott, de még nem látott tisztán. Éjjeli Sas a térdére könyökölt, és kitartóan figyelte. - Akár meg is halhattál volna - szólalt meg. - Nem gondoltam volna, hogy ilyen ostobasággal próbálkozol. Egyetlen percre sem vehetem le rólad a szemem? Callie szemébe könnyek szöktek, de nem csordultak ki. Nem hagyta. - Megmondtam, hogy sosem hajtok fejet előtted, és minden szót komolyan gondoltam. Fekete Holló keresztülvágott a táboron. Szemében gyilkos tűz izzott. Callie el sem merte képzelni, mit akar vele tenni. De nem kellett sokáig várnia, hogy megtudja. - Ez a fogoly nem tudja, hol a helye. Lopni akart tőlem. Nem sikerült elszöknie, de az én lovamat vitte el. Ezért most követelem, hogy büntesd meg - mondta Éjjeli Sasnak. Éjjeli Sas talpra ugrott, megperdült, majd a remegő Callie és a dühös komancs közé állt. - Ő az én asszonyom. Én döntöm el, hogy megérdemli-e a büntetést. Ismét komancs nyelven beszéltek, de Callie a hanglejtésből és Fekete Holló dühös mozdulataiból jól tudta, hogy a sorsáról vitatkoznak. Fekete Holló Callie-re mutatott. - Az én lovam volt, ezért rám is tartozik. Emiatt az asszony miatt megsérült az első lába, és így már nem ér számomra semmit. Most el kell engednem, és választanom kell egy másikat azok közül, amiket a hosszú késektől vettünk el. Ezt a herbit meg kell tanítani, mi a rend a komancsoknál. - Csak akkor, ha én is úgy akarom - felelte Éjjeli Sas, s fenyegetően előrelépve meghátrálásra kényszerítette Fekete Hollót. - Ez a nő elvakított téged, Éjjeli Sas - sziszegte az indián. - Ma bumitui nu. Előbb vagy utóbb úgy is meg kell büntetned. Ez az egyetlen megoldás, és ezt te is jól tudod. Éjjeli Sas acélos pillantást vetett a dühös harcosra, majd kivillantva fehér fogait gúnyosan elmosolyodott. - Talán nem a herbit kellene okolnod a történtekért. Ha a lovaddal is úgy bánsz, mint az asszonyaiddal, akkor nem csodálkozom, hogy ő is szívesen megszökött volna tőled. A köréjük gyűlt csapat lélegzet-visszafojtva hallgatott. Úgy tűnt, Fekete Holló párbajra fogja kihívni Éjjeli Sast, de néhány feszült másodperc után átkozódva sarkon fordult és elviharzott. Éjjeli Sas tudta, hogy ezzel nem ért véget a dolog. Fekete Holló sohasem bocsátott meg ilyen könnyedén. Tudta, hogy a többiek sem értik, miért tűri a vörös hajú nő arcátlanságát. Hiszen hazudott neki, és ezért büntetést érdemel. De Éjjeli Sas még sosem emelt kezet nőre. Nem hitte, hogy egy megfélemlített asszony jobb társ lehet. A tapasztalatai azt mutatták, hogy a női nem sokkal jobban hajlik a szóra, ha egy másfajta, élvezetesebb módon győzik meg. Callie sem lehet kivétel. Csupán időre volt szüksége, hogy meggyőzze. Látva a harcosok acélos tekintetét, fölemelte karját, és elbocsátotta őket. - Suvante! Vége. Menjetek most innen! A nőért én vagyok a felelős. Fekete Holló mokaszinjének orrával úgy rúgta a port, mint egy dühöngő kisgyerek. Éjjeli Sas ismét Callie-hez fordult és letérdelt. A lány az arcát fürkészte, s közben azon tűnődött, vajon mit mondhatott a férfi Fekete Hollónak. Lehet, hogy megígérte: megöli őt azért, amit tett? Ezt valahogy nem tudta elhinni.
Éjjeli Sas a lány arcát nézte a tűz fényében. Miközben végigsimította a karjait és a lábait, Callie remegett a félelemtől. Éjjeli Sas tudta, hogy most pofonokra számít, és ez nem tetszett neki. Mégis, mit gondol róla? Miféle embernek tartja? Nagyon lassan emelte fel a kezét, nehpgy megijessze. Aztán a fejéhez ért, és megtapogatta a lány koponyáját. Callie megpróbált elhúzódni, de a férfi erősen tartotta. - A fenébe, hiszen nem akarlak bántani - mondta mérgesen. - Szeretném, ha elfogadnád végre az elkerülhetetlent, és mindkettőnket megkímélnél egy csomó bajtól. Callie szerette volna eltaszítani magától a férfi kezeit, de még nem volt elég ereje, hogy fölemelje a karját. - Vissza akarom kapni... a szabadságomat - mondta határozottan. - Újra és újra megpróbálok elszökni tőled. - Jobb lenne, ha belátnád, mi az érdeked - mondta Éjjeli Sas. Egy újabb alapos vizsgálat után elégedetten állapította meg, hogy a lánynak minden csontja ép. A fején éktelenkedő dudor szörnyen fájhatott neki, de nem volt életveszélyes. Éjjeli Sas a sarkára ereszkedett. - Bátor vagy, angyal, de a bátorságod ez alkalommal nem a javadat szolgálta. Fekete Holló nagyon dühös. Az ő lovát akartad ellopni, és az én népem szemében az ilyesmi nagyon súlyos bűn. - Sóhajtott. Elégtételt követelt. Előbb vagy utóbb ki kell engesztelnem. Callie megvetően felkacagott. - Add neki a skalpomat! Ez nyilván kielégíti majd a disznót. - Dühösen felült. - Végül is mit számít, egyel több vagy kevesebb? Különösen ha valaki annyit összegyűjtött már, mint te. - Elég! - vicsorgott a férfi, és Callie tudta, hogy nagyon feldühítette. Óriási elégtételt jelentett neki, hogy meg tudta ingatni Éjjeli Sas acélos önuralmát. - Azt hiszed, olyan sokat tudsz rólunk? Nos, tévedsz. Ezért hálás lennék, ha megtartanád a véleményed magadnak. - Láttam, amit láttam, és arra a következtetésre jutottam, hogy te is csak egy kegyetlen gyilkos vagy, éppolyan, mint a többi vadállat, akiket a népednek nevezel. - Callie már nem gondolkodott, csak köpködte a szavakat, és nem mérlegelte az esetleges hatásukat. De te vagy köztük a legalávalóbb, mert te csak félig vagy komancs, mégis úgy viselkedsz, mint ők. - Még sok mindent meg kell tudnod rólunk, mielőtt ítéletet mondasz - kiáltott a férfi. Szemében irtózatos harag izzott. Aztán hirtelen elvigyorodott. - De erre még rengeteg időd lesz. Hosszú volt a nap. Ideje lefeküdni. Callie az ajkába harapott. - Nem vagyok fáradt mondta. - De én igen - felelte a férfi, és megragadta Callie kezeit. Aztán kiáltott valamit, és az egyik harcos hozzá sietett, hogy teljesítse a parancsát. Az indián egy kötelet hozott, Éjjeli Sas pedig megkötözte vele Callie csuklóit. A lány alig akart hinni a szemének. -Te... te összekötözted a kezemet - kiáltotta kétségbeesetten. - Szerintem remek ötlet volt. Csak így álhatók nyugodtan. - A kötél másik végét saját csuklójára kötötte, majd fölállt. - így jó lesz. Minden mozdulatodat érezni fogom. - Te rohadék! Éjjeli Sas cinikusan felkacagott. - Csak ezt a csúnya szót ismered? Juttasd majd eszembe, hogy tanítsak még néhányat. Már unom, hogy mindig ugyanazt kell hallanom. - A férfi úgy nézett rá, mintha most valami meghitt dolog következne. Callie elpirult. - Ne aggódj, megkötözve nem vagyok valami nagy szám mondta rosszindulatúan Éjjeli Sas. Callie gúnyosan mosolygott. - A múltadat ismerve ezt elég nehéz elhinni. A férfi maga is meglepődött, de felkacagott. - Bármit is gondolsz rólam, csak a te érdekedben kötöttem össze a kezeidet. Ha megint megpróbálkoznál valamivel, és a többiek hamarabb érnének utol, mint én, akkor kegyetlenül megbüntetnének. - Aztán - mintha már unná a vitát - megragadta Callie-t, és könnyedén a karjaiba vette. - Tudok járni a saját lábamon is - sziszegte a lány, s tenyerével megpróbálta eltolni magátő! a férfit. - Ne tiltakozz, angyal! Ma estére már elegem van a vitából, Callie tudta, hogy a férfi nem blöfföl. Ismét elvezette a lányt a tűz és a kíváncsi tekintetek előtt. Amikor a bokrokkal és sziklákkal
kerített sötét területre értek, átlépte a puha, kényelmes prémtakarót, melyet korábban terített a földre. - Ma éjjel itt fogunk aludni - mondta közönyösen. Callie úgy nézett rá, mintha a férfinak elment volna az esze. - Én... én nem szándékozom veled aludni. Éjjeli Sas a többi harcos irányába nézett. - Ha nem vagy hajlandó egy takaró alatt aludni velem, az egyik harcosom biztosan szívesen maga mellé fogad. Callie dühösen fújtatott. - Tehát így akarsz megbüntetni. Tudtam, hogy megtalálod a módját. A férfi kajánul elvigyorodott és rápillantott. - Szíved joga, hogy büntetésnek tekintsd. Callie megfeszült. Közeledett az a pillanat, amitől rettegett. A férfi magáévá fogja tenni. A többiek pedig megtudják, és gúnyt űznek majd belőle. Callie most nagyon bánta, hogy korábban nem rántotta ki Éjjeli Sas kését, ahogyan tervezte. Nem őt akarta megölni, hanem saját magát. Úgy érezte, még a halál is jobb annál, semhogy idáig alacsonyodjon. Éjjeli Sas fél térdre ereszkedett, és letette Callie-t a takaróra. Aztán megfogta a lány bal bokáját, és fürge ujjaival kifűzte Callie bőrcsizmáját. Miután mindkettőt lehúzta a lábáról, a földre állította őket. Talán megérezte a lány remegését, mert mélyen a szemébe nézett. Ujjai közben tovább időztek Callie lábán, és a lány úgy érezte, érintése átégeti vastag gyapjúharisnyáját. - Tudom, hogy ez nehéz időszak a számodra. Tudom, mit érzel. És bár Fekete Hollót nagyon feldühítetted, a bátorságoddal kivívtad a komancsok tiszteletét, mah tao, kicsikém. Mi az ilyen bátorságot komancs szívnek hívjuk. Most már ne hagyd, hogy ez a szív a vesztedet okozza. - Miért érdekel ez téged? - Bízz a szavaimban! - nyugtatta. - Nincs okod félni tőlem. - Ugyanezt mondtad Lilynek is? - kérdezte hűvösen, de már meg is bánta. Éjjeli Sas egy pillanatra megdermedt, majd megragadta Callie csuklóit, és erősen megrántotta. A térdelő lány teste a férfi meztelen mellkasának és izmos combjainak ütközött. Ujjával maga felé fordította Callie arcát, de a lány becsukta a szemét. - Soha többé ne beszélj Lilyről ilyen hangon! Még csak nem is sejted, mi volt köztünk. Callie lassan kinyitotta a szemét, és a férfira nézett. Szemében mélységes fájdalmat látott. A lány zavartan ráncolta a homlokát. Éjjeli Sas - mintha kitalálta volna Callie gondolatait - megszólalt. - Te is azt hiszed, hogy én vagyok a felelős azért, ami azon az éjszakán történt? - Azelőtt sohasem hittem volna, hogy képes vagy ilyesmire. - De most már azt hiszed, igaz? - Ma új oldaladról mutatkoztál be. - Én nem gyilkolok nőket és gyermekeket - vágott közbe a férfi. - Ebben már nem vagyok olyan biztos - felelte Callie őszintén. Éjjeli Sas halkan szitkozódott. - Az ördög vigyen el! Azt mondod, a komancsok kegyetlenek, pedig te kegyetlenebb vagy, mint bármelyikük. Visszanyomta a lányt a szőrmére, aztán fölé hajolt és ráparancsolt. Ne kelj fel! Már belefáradtam, hogy megpróbáljam elnyerni a bizalmadat. A népem szemében hozzám tartozol Mostantól kezdve pontosan azt fogod tenni, amit mondok neked. És most azt mondom, hogy ott maradsz. Jobb lesz, ha engedelmeskedsz. Callie még sosem látta őt ilyen dühösnek. Bizonytalanul az ajkába harapott. Hangja elhagyta, ezért csak bólintott. A férfi mellé feküdte és magához húzta Callie-t, pedig nem próbált ellenállni. Éjjeli Sas magukra húzta a szőrmetakarót. Callie hátat fordított neki, de a kötél nem engedte, hogy annyira eltávolodjon, amennyire szeretett volna. Éjjeli Sas egyik karját a lány nyaka alá csúsztatta, hogy Callie megtámaszthassa a fejét. Callie úgy feküdt, akár egy fadarab, és arra várt, aminek a bekövetkezésében bizonyos volt. De a férfi csak a fejét akarta megtartani. Gyengéden. Védelmezőén. Callie nem erre számított. Egy idő után megnyugodott és hagyta, hogy Éjjeli
Sas egyenletes légzésének ritmusa álomba ringassa. Nem tudta, hogy alszik-e a férfi, vagy töpreng, mint ő. Vajon mi volt az a különös, nyers érzés, mely most hatalmába kerítette? Jólesett mellette feküdni, bár biztos volt benne, hogy mindez helytelen. Persze hogy helytelen! Hiszen az ő fajtája ölte meg az apját, erőszakolta meg azokat az asszonyokat, és a férfi ma ismét ölt. Éjjeli Sas az ellensége volt. Vagy mégsem? Éjjeli Sas - mintha megérezte volna, mi jár Callie fejében - megszólalt. - Senki sem fog bántani. Aludj jól, mah tao yo. De az ég szerelmére, hogyan aludjon el!? Csak feküdt ott és erőért imádkozott, de mindenekelőtt el akarta felejteni, ami ma történt vele. Ösztöne állandóan azt sugallta, hogy bízzon benne, de még haragos volt, és úgy érezte, nem lenne bölcs dolog kiszolgáltatni magát. Mielőtt szemei lecsukódtak, érezte, hogy a férfi gyengéden megsimogatja a fejét. Végül álomba merült. Bízott benne, hogy Éjjeli Sas másnap meggondolja magát, és mégis szabadon engedi. A hajnali csöndet rémült sikoly törte meg. Éjjeli Sas azonnal felébredt. - Ne... ne... kérem, ne öljék meg őket! - zokogott valaki, de már tudta, hogy Callie hánykolódik rémálmaitól. Megpróbálta felébreszteni, de a lány vadul hadonászni kezdett, és megütötte Éjjeli Sast. - Papa... ne hagyj itt! - nyöszörögte. - Sss, nincs semmi baj, csak rosszat álmodtál - próbálta megnyugtatni. Callie kinyitotta szemét, és vakon bámult a sötétbe. Még mindig éltek benne az emlékek, melyeket sosem tudott eltemetni magában. Háta megfeszült. Szédült és sokkos állapotban volt. Álmában ismét azon a szerencsétlenül járt fogaton utazott. Torkát zokogás fojtogatta. Nem tudta, hogy álmában beszélt. Erős, ölelő karok emelték fel fejét, és gyengéden megtámasztották a szilárd vállakon. Éjjeli Sas nem tett mást, csak tartotta, és a reszkető zihálás lassan enyhülni kezdett. Ebben a pillanatban sokka nagyobb szüksége volt a férfira, mint azelőtt bárkire. Éjjeli Sas teste meleg volt, és erős elfeledtette vele az előző pillanatok borzalmait. Álma és az előző nap átélt halálfélelem még ott lebegett elméjében. Ez volt az éjszaka legsötétebb órája, mely megelőzte a hajnalt, és ebben az órában minden félelem aránytalanul megnővekedett. Arcát a férfi nyakához szorította, hogy megnyugtassa a meleg érintés. Most csak az számított, hogy legyőzze valahogy a rémületét. - Kérlek, kergesd el őket! - nyöszörögte. - Beszélj, angyal! Mondd el, mitől félsz ennyire! biztatta. Tudta, mit érez a lány, ezért remegő testét magához szorította, és amikor Callie végre megnyugodott, figyelmesen hallgatta a szavait. - Sosem fogom elfelejteni azt a napot. Az apámat... megölték az indiánok... Mindig eszembe jut, mit tettek vele és azokkal az asszonyokkal, akik velünk utaztak motyogta akadozva. - Emiatt gyűlöltem mindig az indiánokat, ezért féltem tőlük. És tegnap... újabb vérontást láttam. Állandóan mészárlásról és halálról álmodom. - Sajnálom, hogy a népeinknek harcolniuk kell egymás ellen - suttogta a lány fülébe. A mellkasához szorította Callie-t, így fogva fel testének remegését, s közben gyengéd szavakat duruzsolt, amelyeket ugyan Callie nem értett, de jólesett hallania. - Toquet, nincs semmi baj. Most nyugodj meg! Senki sem fog bántani. Az álmok nem jönnek többé. Nem engedem. Éjjeli Sas észrevette, hogy Vörös Bölény, aki szintén felriadt a sikolyra, néhány yardnyira áll, és figyelmesen nézi őket. Mögötte kószált még néhány harcos, de egyik sem jött közelebb. Éjjeli Sas intett, hogy távozhatnak, és amikor látták, hogy nincs veszély, visszamentek a fekhelyeikre. A pusmogás lassan elhalt. Még sokáig hallgatta a lány zokogását, és átérezte a keserűségét. Callie odakuporodott hozzá, hátát a férfi mellkasához szorította. Nem is sejtette, mennyi szenvedést okoz Éjjeli Sasnak a kerek fenék és a hosszú, karcsú lábak érintése.
Átkozottul kívánta a lányt. Szeretett volna beletemetkezni édes, illatos testébe, és elveszni melegében. Mire végezne, már a lány is kívánná őt. Tudta, hogy a rossz emlékeket csak úgy lehet elűzni, ha az ember erőt merít az életből és a szerelemből. Lassan, hogy meg ne ijessze, ujjait Callie hajába túrta, és élvezettel játszadozott a selymes szálakkal. Ajkait szerette volna beletemetni a sugárzó hajtömegbe, szerette volna belélegezni Callie semmihez sem hasonlító illatát. Egész testével érzékelte a lányt, és érezte, milyen tökéletesen illik a karjaiba. Nem tagadhatta, hogy ez az a nő, aki megjelent látomásában, de ma éjjelig ezt nem akarta beismerni. Már New Orleansban is tudta, az első találkozásuktól fogva, de nem mert szembenézni az igazsággal. Átölelte és ujjai simogatni kezdték a lány hasát. Másik kezét átcsúsztatta a teste alatt, és megérintette a mellét. Callie megpróbált elhúzódni, de Éjjeli Sas erősen magához szorította. Nem érzett veszélyt, és nem a félelem sugallta neki, hogy ne mozduljon. Ismét azok a zavaros érzelmek kerítették hatalmukba. Azok, melyek mindig rátörtek, ha a férfi közelében volt, melyektől bizsergett minden idegszála. Éjjeli Sas ujjaiból forróság áradt. Callie lélegzete felgyorsult - Ne... nem szabad... de a tiltakozás elhalt ajkain. Éjjeli Sas ujjai már tűzbe borították testét, és ajkai lángra lobbantották vágyainak eltemetett parazsát. A forróság és az édes lángok szinte elemésztették Callie-t. Sóhajtott és megpróbált ellenállni. Bátortalanul motyogott valamit, de tiltakozása boldog sóhajba fúlt, ahogy éhsége felerősödött. Megnedvesítette ajkait. Remegése elárulta tapasztalatlanságát. Tényleg úgy gondolom... - Ne gondolkodj, angyal, csak erezz! - duruzsolta a férfi. A hátára fektette a lányt, és amikor közei hajolt hozzá, hogy fejét a nyakába temesse, Callie megpillantotta szemében azt a forró, vad vágyat, melyet már New Orleansban is észrevett. Ebben a röpke pillanatban most ismét hozzá volt láncolva, akárcsak akkor. A férfi kezei egyre lejjebb vándoroltak, kerestek és találtak. Tenyere a lány lágy domborulataihoz ért, Callie pedig megemelte a csípőjét. - Olyan gyönyörű vagy - suttogta Éjjeli Sas. - Engedd, hogy megnyugtassalak! Callie rémülten döbbent rá, mennyire élvezi, ahogy az érzéki szavak és a képzett kezek lángra lobbantják testét, de ezt sohasem ismerte volna be a férfi előtt. - Megmondtam, hogy csak akkor érek hozzád, ha nem utasítod el a simogatásomat. Ha azt akarod, hogy abbahagyjam, úgy lesz - mondta. De Callie képtelen volt tiltakozni. Éjjeli Sas lassan felhúzta a lány ruhájának szélét és fodros alsószoknyáját. Egymás után bontotta ki a ruharétegekből. Már a csipkés szélű harisnyakötőnél járt, mely a gyapjúharisnyát tartotta. Callie tiltakozását nyugtató szavakkal és simogató kezekkel némította el, s közben elképzelte, hogyan tehetné ezerféle módon boldoggá. Végül már csak a harisnya alatt rejtőző selymes, puha, szatén bőrre gondolt. Mialatt lelki szemei eme látomásban gyönyörködtek, teste a vágy eszeveszett kínját élte át. De soha nem tett volna magáévá egy nőt a beleegyezése nélkül, és most sem így tervezte. Számtalan asszonnyal csillapíthatta volna éhségét, de lázát csak egy enyhíthette. Visszaidézte azt a rég elmúlt éjszakát a mocsárban. Nem kételkedett benne, hogy Callie ismét kívánni fogja őt, de Éjjeli Sas többre vágyott egyszerű szenvedélynél. Most még úgy érezte, Callie nem készült fel rá, hogy az övé legyen. Meg kellett várnia, hogy ő kezdeményezzen. Addig is nem tehetett mást, mint hogy megpróbálta megszelídíteni a tüzes kancát, hogy megpróbált olyan sóvárgást ébreszteni benne, amit Callie nem fog egykönnyen elfelejteni. Tizenhatodik fejezet Callie megpróbált ellenállni. Bátortalanul motyogott valamit, de tiltakozása boldog sóhajba fúlt. Megnedvesítette ajkait. Remegése elárulta tapasztalatlanságát. Ez nem szerelem volt csak vágy, semmi több. De akkor miért nem húzódott el a férfitól? Éjjeli Sas, mintha megérezte volna a lány zavarodottságát, megcsókolta a fülét, és suttogni kezdett.
Soha nem tudnék ártani neked. Bízz bennem, édesem! Hagyd, hogy megmutassam, milyen jó lehet. Callie természetesnek érezte a férfi ölelését, és hagyta, hogy ajkai lezárják a száját. Ettől a pillanattól kezdve minden ésszerű gondolata elillant, és egyre többet akart abból, amit Éjjeli Sas ígért neki. Sóhajtva nyitotta résnyire száját, és boldogan hagyta, hogy a férfi nyelve bátran szétfeszítse ajkait. A csók szinte egy örökkévalóságig tartott, Callie-t pedig elemésztette a forró vágy. Éjjeli Sas tapasztalt kezei lángra lobbantották testének azokat a pontjait, melyeket eddig még senki sem érintett. Szenvedélyes csókokkal támadta Callie minden érzékét. Ruhájának redőit a combjáig felgyűrte, és Callie érezte a testéhez préselődő kemény, hosszú szervet. Akarta, amit a férfi teste ígért, de volt benne némi bizonytalanság. Ajkait nyugtalan nyöszörgés hagyta el, de Éjjeli Sas szája belefojtotta a hangokat, félelmeivel és aggodalmával együtt. Elhúzta száját a lány ajkaitól, és végigcsókolta puha nyakát. Kezei a melleit simogatták, keményre gyúrva mellbimbóit. Callie-t egy belső hang megpróbálta rávenni, hogy megállítsa a férfit, de ő nem hallgatott erre a hangra. Éjjeli Sas kezei lejjebb vándoroltak, ujjai kerestek, találtak, és Callie-t vágyainak börtönébe zárták. Szüksége volt minderre, hogy elfelejtse a korábban történteket és azt, hogy milyen közel járt hozzá a halál. Megadta magát a férfi varázsos érintésének. De még mindig nem tudta teljesen elfelejteni azokat a szerencsétlen nőket, akik azon a kocsin utaztak, és akiket olyan durván meggyaláztak. Megerőszakolták őket, aztán hagyták, hogy sebesülten és véresen kegyelemért könyörögjenek. Elrablója szintén megtehette volna ezt Callie-vel. Talán így büntethette volna meg, amiért ellopta Fekete Holló lovát. Iszonyatos emlékei miatt Callie úgy érezte, sohasem tudná odaadni a testét egyetlen férfinak sem. Élvezte az előjátékot, és bár szerette volna tudni, milyen a végkifejlet, rettegett, mert félt, hogy kiderül: fájdalmas, megalázó és sokkal szörnyűbb, mint képzelte. - Nyugalom - suttogta a férfi, mert érezte, hogy Callie szíve majd kiugrik a helyéből. - Nem foglak bántani. Lassan haladunk, és ha felkészültél, majd szólsz. Soha nem foglak kényszeríteni, angyal. Az érzéki hang és a tapasztalt kezek minden akaratától megfosztották. Amikor megérezte meztelen mellein az éjszakai levegő hűvösét, kissé megfeszült, de a férfi újra megnyugtatta. Callie a sötétben rápillantott, meglátta szemében a vágy tüzét, és észrevette, hogy most először elhalványult a kemény, könyörtelen csillogás. Ujjával hirtelen megérintette a férfi alsó ajkát. A fogak érdes tapintásától végigfutott hátán a hideg. Bármi is volt, ami most kettőjük közt történt, Éjjeli Sas már nagyon régóta nem tapasztalt ehhez foghatót intenzív és pusztító érzést, és nem mondhatta tiszta lelkiismerettel, hogy örül neki. Valahányszor együtt voltak, csak Callie-re tudott gondolni. Most is csak az járt a fejében, hogyan élvezhetné minél jobban a szeretkezést. Táján soha nem is létezett olyan nő, akit jobban akart? Úgy érezte, nem. Számtalan nő hajlandó lett volna csillapítani az éhségét, de vad lázát csak ez az egy enyhíthette. Ez alkalommal le akart mondani saját élvezetéről Callie javára. A lány még nyilván sosem volt férfival, és Éjjeli Sas tudta, hogy a Callie megalázva érezné magát, ha rákényszerítené, hogy behódoljon neki. Ha viszont türelmes lesz, eljön majd a pillanat, amikor Callie-ből elszáll minden félelem és józanság. Akkor majd mindennél jobban akarni fogja őt. Csak ekkor lesz igazán az övé. Éjjeli Sas egyre szenvedélyesebben csókolt. Callie érezte forró, kemény férfiasságát és a combjai közt gerjedő forró vágyat. A férfi ajkai csókokkal halmozták el testét, s közben egyre lejjebb vándoroltak. Amikor csókot lehelt a tűzvörös szőr borította puha betűre, Callie megpróbálta felhúzni a térdeit, de a férfi szilárdan tartotta. - Csak nem akarsz...? - tört ki a zavart Callie-ből. - Sokkal többet is szeretnék tenni - mondta tréfásan
Éjjeli Sas, s fölemelte a lány fenekét, majd úgy helyezte el a combjait, hogy ne tudjon kiszabadulni. Aztán fejét a lány combjai közé hajtotta. - Ó... kérlek, ezt igazán nem volna szabad - könyörgött Callie halkan. Tudta, hogy a férfi megadásra akarja kényszeríteni, és csak azért borítja el testét csókjaival, hogy minden gátat ledöntsön, melyet Callie kettejük közé emelt. A lány megemelte csípőjét és hagyta, hogy Éjjeli Sas megízlelje a szerelem édes nektárát. Csak kezeivel és szájával érintette a lány testét. Callie úgy érezte, forgószél ragadja magával, hogy elveszett és elbizonytalanodott. Aztán hirtelen rátalált arra, amit keresett. Ó, Istenem... sosem gondoltam volna - zihálta, miközben körmei a prémtakaróba mélyedtek. Éjjeli Sas persze tudta, hogy Callie még töredékét sem ismeri annak, amire most meg akarja tanítani. A lány követte a lüktető, remegő kéj ritmusát. Amikor végre lassult a testében a lüktetés, és megnyugodott a férfi karjaiban, azon gondolkodott, vajon mi volt az, amivel Éjjeli Sas megajándékozta az imént. A férfi semmit sem kért nem magának akart örömet szerezni, hanem neki. Szemébe könnyek szöktek, és elmosták a szívében izzó keserű gyűlöletet. Éjjeli Sas szerette volna elmondani neki, mennyire bánja, hogy ilyen körülmények között kellett találkozniuk. De a lány nem akarta hallani, ezért a férfi más módon próbált hozzá szólni. Átölelte, magához vonta, majd a hátára fordult, és Callie fölülre került. így feküdt rajta csöndben, leigázva, és bár a férfi teste égett a vágyakozástól, tudta, hogy saját kielégülésével még várnia kell. Callie már így is épp eleget adott. Megsimogatta a lány verítéktől nedves haját, aztán az arcát, és azon tűnődött, vajon nem cserélődtek-e meg köztük a szerepek. Ujjaival végigsimította Callie gerincét. Olyan kérdés volt ez, amelyre nem is akart választ kapni. Callie arcát a férfi vállához nyomta, és soha nem érezte a világot még ennyire tökéletesnek, mint ebben a pillanatban. Azt kívánta, bárcsak örökké tartana ez a pillanat, de a hajnal sugarai eszébe juttatták, hogy a helyzete semmit sem változott. Bolond lenne, ha másként gondolná. - Kelj fel, angyal, hajnalodik, és mennünk kell. Másnap reggel Callie a férfi hangjára ébredt. Az órákkal ezelőtt megosztott közös élmények most távoli emléknek tűntek. Callie alig bírta kinyitni a szemét. De Éjjeli Sas megkönnyítette a dolgát. Fölé hajolt és megfogta a csuklóját. - Gyerünk, bella, már elég időt vesztegettünk. A reggeli után majd jobban érzed magad. Callie érezte, hogy a férfi tekintete a melleire siklik és megállapodik a fűzője szegélyénél. Eszébe jutott meztelensége, ezért magára kapta a bölénybőrt, tekintetével pedig szinte átdöfte a férfit. Éjjeli Sas fölé hajolt, és most egészen más embernek tűnt, mint az, aki az éjszaka sötétjében közeledett hozzá. - Hátrább az agarakkal! - csattant Callie hangja, és elhúzódott a férfitól. - Ellentétben veled, én jobban szeretem, ha van rajtam ruha. És nem mozdulok, amíg meg nem találom a ruhámat, és föl nem veszem. A férfi derült pillantást vetett rá. - Semmi értelme, hogy az álladig húzd azt a takarót. A többiek már mind elindultak. Callie látóterét teljesen betöltötték a bronzszínű izmok és a hosszú végtagok. Csak most vette észre, hogy valóban egyedül vannak. Körülöttük minden csendes volt. - Vörös Bölény úgy gondolta, nem lenne bölcs dolog, ha Fekete Holló a közelben lenne, amikor felébredsz. - Nem bántam meg, hogy megpróbáltam ellopni azt a lovat - mondta csökönyösen Callie. Egyszerűen csak rosszat választottam, ennyi az egész. - Ne becsüld le őt, angyal! - figyelmeztette komoly tekintettel Éjjeli Sas. - A legbecsesebb tulajdonát akartad ellopni. Ezt nem fogja egykönnyen megbocsátani, és én nem vigyázhatok rád minden percben. - Nagyon jól tudok vigyázni magamra - biztosította a lány, de torkát fojtogatni kezdte valami. - Ennek én is örülnék. Amint lesz időm, megtanítalak, hogyan védheted meg magad. Callie felpillantott és érezte, hogy ismét elszabadulnak benne az érzelmek. Az együtt töltött éjszaka után
a férfi talán elengedi. - Engedj szabadon, akkor nem lesz okod az aggodalomra - kockáztatta meg Callie. - Szemernyi esélyed sem lenne odakint egyedül zúzta össze Éjjeli Sas a lány reményeit. Callie összeszorította az ajkait, és dacos képet vágott. Úgy érezte, bárhol jobban érezné most magát, mint itt. És most még egy vérszomjas komancs is leselkedett rá, aki csak arra várt, hogy bosszút állhasson. Annyira szeretett volna elmenekülni Éjjeli Sastól. Nem akart az előző éjszakára gondolni, arra, ahogyan akkor viselkedett. Elvörösödött és azt kívánta, bárcsak itthagyná őt, egyedül, hogy visszaszerezhesse a méltóságát. Mármint azt a keveset, ami maradt belőle. A férfi nem mozdult, de egy pillanatra megragadta Callie csuklóját. - Néhány órányira van egy patak. Ha egy félórán belül elindulunk, akkor lesz időnk, hogy megfürödj, mielőtt a faluba érünk. - Egyedül, vagy te is velem tartasz? - kérdezte Callie zsémbesen. - Ha egyedüllétre van szükséged, megkapod. - A tegnapi éjszaka után remélem, megbocsátod, ha ezt kissé nehezen tudom elhinni - felelte Callie fagyosan, majd elfordult. - Nézz rám! - parancsolta Éjjeli Sas. A lány rápillantott. - Ami tegnap éjjel történt, azt te is akartad, kár lenne tagadni. De az ég szerelmére, miért érzel emiatt bűntudatot? Én borzasztóan élveztem, amit tettem, bár szívem szerint sokkal többet tettem volna, csak még nem volt itt az ideje. Igaz, hogy én döntöttem így, nem te. És ha nem vakítanának el az előítéleteid, rájönnél, hogy egyáltalán nem használtalak ki. Örömet okoztam neked. Callie először csak bámult, aztán gondolkodott, végül elvörösödött a dühtől. Mindaz, amit a férfi mondott, igaz volt, de Callie nem tudott fényes nappal ilyesmiről beszélni. Nappal minden olyan reálisnak tűnt, és Callie még csak nem is gondolt rá, hogy Éjjeli Sas valóban tovább mehetett volna, ő pedig valószínűleg hagyta volna. Egy indián lett az első szeretője. Ez a felismerés szörnyen gyötörte a lelkiismeretét, de nem tehetett semmit. Éjjel testének minden sejtje kívánta őt, és még most is, bár tudta, hogy nem lesz legközelebb. Éjjeli Sas látta, hogy a lány figyeli, de Callie nem törődött ezzel. Rájött, hogy ha ránéz a férfira, alig tudja levenni róla a szemét. Éppen ettől félt, ezért nem akarta az előző éjszaka, hogy a dolgok kicsússzanak a kezéből. De már túl késő volt. Éjjeli Sas arca tisztán csillogott a hajnali napfényben, Callie pedig csodálta a szoborszerű vonásokat, a hihetetlenül érzéki szemeket és az ajkakat, melyek oly rendkívüli gyönyörrel ajándékozták meg. Amikor alaposabban szemügyre vette az immár festéktől mentes arcot és a felkelő nap fényében kékesfeketén csillogó hajat, úgy érezte, hogy a férfi valóban minden tekintetben különbözik tőle, de így még vonzóbbnak találta. Ez a felismerés megrémítette. Nem akart másra emlékezni, csak arra, hogyan ölték meg a hozzá hasonlók az apját és tegnap a katonákat. De már más emlékei is voltak, és bár bűntudatot érzett, mégis mindig elöntötte a forróság, ha felidézte őket. Éjjeli Sas most copfban viselte a haját, és így kevésbé tűnt ijesztőnek: olyan volt, mint amilyennek Callie legelőször látta. Még jobban megnyugodott volna, ha a férfi valami ruhát vesz magára, de ezt nem mondta ki. Elkapta tekintetét és összegyűjtötte a szőrmén szétszóródott hajtűit. Bármerre nézett, mindenütt az igazsággal találta szemben magát. Semmire sem akart gondolni, csak a menekülésre. - Kérlek... menj most el! Szeretnék egyedül maradni néhány percre - mondta halkan. - Bízhatom benne, hogy nem próbálsz ismét elszökni? - kérdezte őszintén Éjjeli Sas. Callie kihúzta magát. - Ebben az esetben igen - felelte, mert nem akart több hazugságba bonyolódni. Éjjeli Sas bólintott. - Ezt a választ vártam - mondta, majd fölegyenesedett és elment. Tudta, hogy Callie betartja a szavát. - Van a tűzön egy kanna kávé, de arra nincs időnk, hogy főzzünk, ezért attól tartok, a reggeli nem lesz túl bőséges. Remélem, szereted a szárított húst, mert csak az van kiáltott vissza a lánynak. Callie összeszedte a hajtűit, és megpróbálta rendbe hozni kócos haját. Olyan éhes vagyok, hogy bármit megeszem - felelte.
Éjjeli Sas belenyúlt a tarisznyájába, és elővett egy darab szárított húst, melyet előzőleg alaposan kivert, majd dióval és gyümölcsdarabokkal kevert el. Ezt az ételt, mely a komancsok egyik legfontosabb tápláléka volt, indián kenyérnek nevezték, és mézbe mártogatva a legkényesebb ínyenc is kitűnőnek találta. Elővette a mézzel teli tökhéjpalackot. Még emlékezett rá, hogyan töltötte meg, amikor a mezőn kóborolva egy fa alatt meghallotta a méhek zümmögését. Kis erőlködés és néhány fájdalmas méhcsípés árán sikerült leütnie a fáról a méhkast. Azért határozta el, hogy előveszi a mézet, mert eszébe jutott, milyen keveset evett a lány előző este, és milyen sovány a mai reggeli. Majdnem felnevetett, amikor eszébe jutott, hogy miután megszerezte a mézet, úgy rohant a feldühödött méhek elől, mintha az ördög kergetné. Amikor elérte a lovát, felpattant rá, és épp hogy sikerült elmenekülnie a bosszúra szomjazó rovarok elől. De mindezt nem akarta elmesélni Callie-nek. Vajon mitől volt ez a nő annyira más, mint a többi? Számtalan kérdés merült fel benne, melyekre nem talált választ. Szomorúan sóhajtott, és belefogott a reggeli elkészítésébe. - Már megmondtam, hogy nem vagyok a cseléded mondta Callie, aki egy rőt kancán lovagolt Éjjeli Sas mögött. Elfogta az izgalom, amikor megtudta, hogy Éjjeli Sas kért neki egy lovat a barátaitól, de lelkesedése azonnal lelohadt, amikor a férfi egy kötelet kötött a ló kantárjára. - Miért csinálsz bolondot belőlem? Tudok lovagolni. - Lehet, hogy a talajon megbízom benned, de lóháton nem. Callie-t felháborította a barátságtalan hangnem. Már megígértem, hogy nem próbálok megszökni. Bosszantotta, hogy a férfi hátának beszél, és már belefáradt az utasításaiba. - Egy órán belül a faluba érünk. Én ennek örülök, de tudom, mit érzel a népem iránt. Tudom, hogy nem leszel oda a boldogságtól, ha megpillantod őket. Zavart leszel majd, és izgatott. Ezért talán úgy érzed, most jött el a szökés ideje. De ne próbáld meg! A végeredményben nem sok örömöd telne. Callie most gondolt bele először komolyan, hová is tartanak valójában. A senki földjére, a komancsok otthonába. Még sohasem érezte magát ennyire egyedül. Már nem is álmodhatott arról, hogy megmentik, és úgy érezte, többé senki sem hall majd felőle. Szemébe könnyek szöktek, és most örült, hogy a férfi nem láthatja az arcát. Tíz perccel később valahonnan lentről vízcsobogást hallott. Egy keskeny hegygerincen haladtak, mely egy buján benőtt sík vidékre nézett, ami távolról sem hasonlított a kiszáradt prérire. A férfi megállt egy sziklás ösvény mellett, mely egyenesen lefelé vezetett. Hátrafordult és a tekintete találkozott a lány kérdő tekintetével. - Hagyd, hogy a kanca vezessen, és nem lesz semmi baj. - Csak nem... oda megyünk? - kérdezte hitetlenkedve Callie. - Én megyek elöl, te pedig követed Árnyékot. - De nekem tériszonyom van - nyöszörögte. -Ami legalább annyira erős, mint az indiániszonyod, igaz? Callie csípős válasza a torkán akadt. A férfi már megkezdte az ereszkedést, neki pedig szinte felfordult a gyomra. Tudta, hogy nincs értelme tiltakozni, ezért úgy döntött, szót fogad. Térdeivel erősen szorította a kancát, megmarkolta a ló selymes sörényét, és becsukta a szemét. Szívesebben nézett volna szembe száz indiánnal, mint ezzel a pokoli gyötrelemmel. - Ha jó kislány leszel, odalent talán megjutalmazlak, és megmosom a hátadat - mondta vidáman a férfi. - Erre semmi szükség - felelte Callie tüzesen. - Ez a legkevesebb, amit tehetek érted, azok után, amiken keresztül mentél. A férfi szavait hallván Callie hirtelen úgy érezte, nem akarja, hogy véget érjen ez az út. Tizenhetedik fejezet Elképesztően gyönyörű helyre vitte fürödni a lányt.
Vörös, arany és rózsaszínű sziklafalak közt lovagoltak a szorosban, melyet hatalmas fák dús, vad lombja árnyékolt. Olyan volt az egész, mint egy titkos paradicsom csendes, nyugodt és távol a világtól. Éjjeli Sas úgy segítette le Callie-t a lóról, hogy az ne tudjon elillanni mellőle, így a lány kénytelen volt hagyni, hogy átkarolja. Magában egyre csak azt hajtogatta: nem esik jól neki, ahogy a férfi karcsú, meztelen teste belesimul hajlataiba, nem szereti napbarnított bőrének pézsmaszagát, mely saját érzéki illatával keveredett. De mindez hazugság volt, és ő tudta ezt. - Vigyázz, nehogy elcsússz - figyelmeztette. Moha fedte szirteken vezette keresztül, és néhány méterrel beljebb a lány megpillantotta a vízesést. Döbbenetében elállt a lélegzete. A víz mintegy ötven láb magasból zúdult alá egy vándorkövön keresztül a nagy, kristálytiszta tóba, s onnan egy közeli patakba folyt tovább. Callie lélegzet-visszafojtva bámulta a látványt. - Ez csodálatos - sóhajtotta. Belélegezte a friss levegőt, mely itt, a kanyon aljában sokkal hűvösebbnek tűnt. A vakító színek folyékony napsugarakként hullámzottak a homokköveken, és odafönt, a türkizkék égen fehér felhők fodrozódtak. Itt minden más olyan távolinak tűnt. A férfi elégedett volt Callie elismerését hallván. Tudtam, hogy tetszeni fog. - Majd a tó felé intett és folytatta. - Te menj először! Én ellátom a lovakat, aztán visszajövök. - Sokáig leszel távol? - kérdezte Callie, s a csillogó tóba nézett. Hangja kissé remegett. Éjjeli Sas ajkai széles mosolyra nyíltak, és testét forróság öntötte el. A kérdésben rejlő finom célzás mindent feledtetett vele. Csak arra tudott gondolni, mennyire szeretné megkapni őt, és édesen szeretkezni vele egész délután. Előző éjszaka épp csak belekóstolt a lány felszabadult szenvedélyébe. Már minden hajlatot, minden rejtett zugot felfedezett, és most vad vágyakozással idézte fel az emlékeket. - Nem maradok sokáig, és nem megyek messzire, ha valami okból szükséged lenne rám... bármi legyen is az. Kérdő tekintettel nézett Callie-re, és az hirtelen nem is tudta, mit feleljen. Az előző éjszaka után, melyet a férfi karjaiban töltött, újra érezni akarta az ölelését. Be kellett ismernie, hogy ez több volt egyszerű testi vonzódásnál. Éjjeli Sas egy olyan kultúrából származott, melyet a Callie-hez hasonló nőknek meg kellett volna vetni, a lány most mégis úgy érezte, hogy soha nem állt még senki ilyen közel hozzá. Érezte, hogy a férfi nézi. Rápillantott és megszólalt. - Várni foglak. Ne maradj sokáig. Éjjeli Sas elment, s közben arra gondolt, hogy amikor visszatér, már egyikük számára sem lesz visszaút. Az olyan pillanatokban, mint ez, a világ egyensúlyba került, a bizalom pedig karnyújtásnyira. Callie a távolodó férfi után nézett, és megdobbant a szíve. Ez volt az első alkalom, hogy egy kis szabadságot kapott, amióta Éjjeli Sas elfogta. Alig várta már, hogy levethesse piszkos ruháját és szakadt harisnyáját. Úgy tervezte, hogy mielőtt a férfi visszatér, kimossa és kiteregeti őket a közeli tövisbokrokra száradni. Csodálatos érzés volt kibújni a ruhából, levenni a harisnyát, és meztelen bőrét átadni a meleg szellő cirógatásának. De hirtelen zavarba jött, mert elképzelte magát, amint meztelenül fickándozik a napfényben. A tegnapi éjszaka ellenére még nem érzett elég bátorságot, hogy levegye az alsóruháját, és egyelőre még a fűzőjétől sem akart megszabadulni. Ez teljesen elképzelhetetlen volt a számára. Végül is áhítattal viselte, amióta az eszét tudta, és csak akkor vette le, amikor lefeküdt aludni. De még sohasem érzett akkora kísértést, mint ebben a pillanatban. Szeretett volna egy hosszú és mély lélegzetet venni, de végül győzött a szemérmesség. Callie alsóruhában gázolt bele a tóba. A vizet kellemesen hűvösnek érezte. Korábban, mielőtt ellovagoltak a táborhelyről, Éjjeli Sas egy kis sarat akart szétkenni a lány arcán és nyakán, de Callie nem engedte. Mostanra kezdte úgy érezni, hogy hiú viselkedése ostobaság volt. Kezeiből csészét formált, a tóba merítette, majd vizet öntött nyakára és vállaira.
De nem érte be ennyivel. Tudta, hogy sokkal jobban is szórakozhat. Körbetapogatózott jobb lábfejével, s végül talált egy nagy, sima követ, amire leülhetett. Óvatosan merülm kezdett, és amikor a víz a melleihez ért, felsóhajtott. Ó, ez igazán mennyei, gondolta. Elé gedetten üldögélt egy percig, s hagyta, hogy a szeli fújdogálja verítéktől nedves hajfürtjeit. Aztán kivette hajtűket, hátrahajtotta fejét, és amikor haja lebegni kezdett a vízen, boldogan elmosolyodott. Nem tudta, mennyi ideig ült ott csukott szemmel. Gondolatai szabadon szárnyaltak, és átadta magát a nyugalomnak. Szerette volna, ha ez a pillanat örökké tart, és gondolni sem akart arra, hogy egyszer véget ér ez az utazás. Tudta, hogy amint a faluba érnek, élete gyökeresen megváltozik. Rettenetesen félt, és bár már kezdett bízni Éjjeli Sasban, a férfi mégiscsak egy komancs volt, és senkihez sem hasonlított, akit Callie eddig megismert. Talán éppen emiatt vonzódott hozzá. Nem tagadhatta, hogy a férfi megigézte őt, és rabjává tette, de még mindig rettegett attól, amit Éjjeli Sas képviselt. - Nem bánod, ha csatlakozom hozzád? - törte meg a csendet a férfi ismerős hangja. Callie felkapta a fejét, és gyorsan összekulcsolta karjait a keblei felett. Döbbenten bámult Éjjeli Sasra. Észrevette kéjes tekintetét, aztán azt a szappandarabot, amit a kezében tartott. Éjjeli Sas levette lábszárvédőit és a mokaszinját, de térdnadrágja még rajta volt. Izmos combján egy égszínkék szögekkel kivert kés lógott, de Callie nem ettől ijedt meg, hanem hívogató tekintetétől. A sötétben sokkal könnyebb volt szembenézni vele és a saját érzéseivel. De itt, a ragyogó napsütésben a férfi tekintete mindent elárult. Callie nem tudta, mit válaszoljon. Lesütötte szemét, és alig hallhatóan megszólalt. Ha van kedved... Éjjeli Sas a vízbe gázolt. Gyönyörködve szemlélte a lány arcán és vállain gyöngyöző vízcseppeket, a karjai alól kibukkanó kebleket. Úgy érezte, még sosem kívánta ennyire. Callie haja nedves selyemként lebegett a vízen, és Éjjeli Sas szeretett volna odalépni, hogy megtöltse vele kezeit. Miután megtette a csekély távolságot, egy sziklára ült, a lány mögé, kezeit a vállára tette, majd lassan a lábai közé vonta. Callie megrémült, de Éjjeli Sas hangja megnyugtatta. - Ne ellenkezz, édes! Csak segítek megmosni a hajadat. - Semmi... egyéb? - Csak akkor, ha te is akarod. - Minden olyan gyorsan történt - mondta, miközben a férfinak támaszkodott. - Azt hiszem, szörnyen viselkedtem tegnap éjjel. - Megértem, mit éreztél. Tudom, milyen nehéz egy nőnek az első alkalom. Callie érezte, hogy elpirul. - Tudod? - Igen. De addig semmi sem történik, amíg nem érzed úgy, hogy készen állsz. - Miközben szavaival nyugtatta, kezei a lány feszült izmait masszírozták a hátán és a nyakán. Callie lassan ellazult, és hamarosan pehelykönnyűnek érezte magát. Gerincét finom remegések rázták, melyeket a férfi simogató kezei fogtak föl. Lehunyta szemét, és Éjjeli Sas figyelte arcának rezdüléseit. Örült, hogy a lány végre elengedte magát. Most ne beszélj! Csak pihenj! - Kezeit beszappanozta, aztán ujjaival a lány hajába gyúrta a habot. Addig dörzsölte a tűzvörös fürtőket, míg Callie haja olyan tisztává és selymessé vált, mint a legfinomabb szatén. Aztán masszírozni kezdte a fejbőrét és a halántékát, hogy szűnjön a fejét hasogató tompa fájdalom. jutalma egy halk sóhaj volt, mely mérhetetlen örömmel töltötte el. Már évek óta nem ért nőhöz így. Még Hajnalcsillag sem szerette, ha együtt fürödtek. Szörnyen félénk lett, ha arra került a sor, hogy fel kell tárnia testét Éjjeli Sas előtt, ezért inkább a falubeli nőkkel járt minden reggel fürödni a folyóhoz. Éjjeli Sas megpróbálta megérteni Hajnalcsillag zárkózottságát, de mindig is olyan férfi
volt, aki értékelte a két nem közti különbségeket, és fájt neki, hogy az ilyen élményeket nem oszthatja meg Hajnalcsillaggal. Éjjeli Sas mindig is úgy gondolta, hogy semmi sem vonzóbb egy női testnél, legyen bár magas, alacsony, kihívó vagy sudár, hosszú, mozgékony lábakkal. Mindegyik gyönyörű volt a maga módján. A testi tökéletesség nem volt fontos a számára, bár egy nő ezt gondolta volna. Nem lepte meg, hogy Callie alsóruhában ült a vízben, de az megdöbbentette, hogy még mindig nem bújt ki abból az átkozott fűzőből. Éjjeli Sas már az előző éjjel meg akarta szabadítani tőle, de a lány valószínűleg sokkal inkább ellenállt volna ennek, mint bármi másnak, amit tett vele. A legrendkívülibb és legbájosabb nő volt, akivel valaha találkozott, de esküdni mert volna rá, hogy a lány még sohasem mutatkozott nyilvánosan e nélkül a pokoli ruhadarab nélkül. Caílie-re pillantott, és a lány nyakán szaporán lüktető ütőér annyira csábította, hogy legszívesebben megcsókolta volna. Teste áttüzesedett, de szívósan küzdött a vágy ellen, hogy Callie-t hirtelen a vízbe rántsa, mert nem akarta, hogy később bármit is megbánjanak. - Dőlj hátra, hogy kiöblíthessem a habot a hajadból! - mondta, s közben elképzelte, ahogy a lány feláll, és a napfényben csillogó meztelen testét nem fedi más, csak vörös haja. Miközben erre gondolt - és még másra is -, átkarojta Callie vállát. A lány arca meg sem rezdült, amikor Éjjeli Sas hátraengedte a vízben, majd átkarolva testét kiöblítette hajából a maradék habot. Callie csodálatosan érezte magát. Oly régóta gondoskodott már másokról, hogy nem is emlékezett, mikor törődtek vele ennyit. Soha nem ismert egyetlen olyan férfit sem, akinek ilyen fontos lett volna a nő öröme. Eddig még egyetlen ilyennel sem találkozott... egészen mostanáig. A férfinak - akit barbárnak vélt sokkal nagyobb szíve és lelke volt, mint bármelyik finom úriembernek, akivel eddig megismerkedett. Gyengéd érintése ámulatba ejtette, mert érezte az erőt kezeiben, és nagyon is jól emlékezett rá, hogy ezek a kezek ugyanúgy tudnak gyilkolni, mint örömöt adni. Callie rájött, hogy a férfi szerető gondoskodása sokkal jobban felkavarja, mint ha parancsokat ad neki. Kinyitotta a szemét. Kezeit a férfi nyaka köré fonta, fejét az ajkai felé húzta. Amikor az ajkaik összeértek, mélyen belélegezte Éjjeli Sas tiszta, f.érfias illatát, s nyelvével érezte sós ízét. Szeretett volna valahogyan közelebb kerülni hozzá, de ezt csak így tudta elképzelni. Ha Éjjeli Sast esetleg megdöbbentette volna ez a kihívó viselkedés, és a lány szemébe tekint, Callie a testéhez simulva hamar eloszlatta volna a zavarodottságát. Elfeledkezett a köztük lévő különbségekről és a megvetésről, melyet Éjjeli Sas népe iránt érzett. Itt most csak ketten voltak. Sok mindenen keresztülmentek az elmúlt huszonnégy órában. Callie akarta a férfit, a férfi pedig őt. A puszta tény, hogy a tegnapi heves küzdelem után életben maradtak, már édes győzelemnek számított, jell S.is irra gondolt, milyen átkozottul ó dni, egy gyönyörű, mindenre elszánt nőt ölelni, és .1 vágy minden egyebet feledtetett vele. Azóta kívánta Callie-t, mióta megpillantotta, és most a lány is az övé akart lenni. A férfi vére tüzesen lüktetett ereiben, és a vadság heve magával ragadta. Callie mennyeien érezte magát, és feledtetni akart mindent a férfival. Éjjeli Sas buja szenvedélyét csak Callie csillapíthatta. Itt kint, a vadonban, ahol az életben maradás volt a legfontosabb, nagyon is könnyen elfeledte, hogy énjének egyik fele civilizált. Hallotta a lány szomorú sóhaját, és ujjaival hajába túrt. -Átkozottul kívánlak. Már eleget vártam - mondta halkan, de kérlelhetetlenül. Érzékeit elbódította Callie lénye. Ebben a pillanatban nem akart mást, csak elveszni a lány karjaiban. Megérintette a bőrt, mely olyan lágy volt, akár a rózsaszirom. Kezei érezték a testét, és ebben a pillanatban szerette volna letépni a ruhát, mely korlátként állt kettejük közé. Kiszabadította Callie egyik mellét, és bekapta mellbimbóját. Nyelvével addig simogatta, míg a bimbó feszessé vált. Callie hátrahajolt és halkan felsóhajtott. A halk hang féktelen szenvedélyt szabadított fel Éjjeli Sasban. Szája nem bírt betelni vele. - Olyan édes az ízed - suttogta a lány vállához hajolva.
Aztán könnyedén karjaiba emelte, fölállt és elindult vele a part felé. Callie habozás nélkül átkulcsolta lábaival a férfi derekát, és amikor az kihúzta tőrét a tokból, a lány egy csöppet sem ijedt meg. Még szinte fel sem eszmélt, és már egymással szemben térdeltek a hűvös mohatakarőn. A szellő - mintha csak helyeselt volna megrezegtette a faleveleket a fejük fölött. Éjjeli Sas felemelte a kést, és Callie egy pillanatra megdermedt. A fényes penge a szeme előtt csillogott a napfényben. Összefogta a lány vizes haját, és a kést a vállához emelte. Callie átható tekintettel fürkészte a férfit, akinek a szemében még sosem lobogott a tűz ennyire hevesen. - Ez az utolsó korlát, mely még köztünk áll - mondta kurtán, majd egy gyors mozdulattal átvágta a fűző pántját, és szó szerint letépte a lányról. Aztán elégedetten felsóhajtott, és félrelökte a ruhadarabot. Callie tüdeje felszabadult a nyomás alól, és néhány mély lélegzetet vett, hogy megnyugodjon. De ez sem csillapította szívének zakatolását. Csak egyetlen dolog hozhatott enyhülést, és ő tudta, mi az. Ez alkalommal készen állt. A mindeddig visszafojtott vágyak most elszabadultak. Éjjeli Sas magához rántotta a lányt, és tenyere a mellére simult. A hatalmas, izmos test érintése és a csábító íz, melyet még szájában érzett, pokoli őrületet szabadítottak fel Callie-ben, mely a vágyon kívül mindent kitörölt tudatából. Éjjeli Sas vad simogatása elárulta, mit akar tenni vele, és Callie is ezt akarta, úgy, mint még semmit. Szinte észre sem vette, amikor a férfi kezei fűzővédőjére siklottak, majd lejjebb, csipkés alsónadrágjáig, aztán kibontották a szalagokat, és a hosszú, hajlékony ujjak észrevétlenül húzták le egymás után a ruhadarabokat. Éjjeli Sas csodálkozva tapasztalta, hogy a lány nem ellenkezik. Sokkal nőiesebb volt, mint képzelte. Sosem látott még ilyen sima végtagokat, formás melleket, karcsú derekat, lapos hasat és ilyen tűzvörös háromszöget, melynek birtoklására annyira áhítozott. A lábai is gyönyörűek voltak, és Éjjeli Sas hirtelen szerette volna közéjük temetni ujjait, simogatni a lágy húst, míg a lány el nem veszíti az eszét a vágytól. - Te vagy a leggyönyörűbb nő, akit életemben láttam. Oly régóta várok már a szerelmedre suttogta, miközben karjaiba vonta. Aztán megfogta apró kezét, és merev férfiasságára helyezte. Callie egy pillanatra elbizonytalanodott. - Érints meg - mondta Éjjeli Sas. És Callie megérintette. Kezdetben óvatosan, a nadrágon keresztül. Bámulattal töltötték el a férfi méretei, s közben azon tűnődött, vajon mennyi fog ebből beleférni. Ismerte a férfiak testét, hiszen kórházban dolgozott, ahol a betegek minden szükségletét el kellett látnia. Látta őket meztelenül, fürdette, átöltöztette őket, még a legintimebb helyeket is megérintette, de arra sosem gondolt, milyen érzés lehet, amikor a testük egyesül az ő testével. Még csak eszébe sem jutott ilyesmi. Bár voltak incidensek, amikor a betegei felgerjedtek. Ilyenkor hamar elmenekült, és a helyzet végül megoldódott. De Éjjeli Sas nem a betege volt, és Callie nem tudta, hogy képes lesz-e örömet szerezni a férfinak. - Húzd le a nadrágomat! - utasította a férfi. Meztelenül akarta átölelni, hogy érezhesse a lány testének forróságát. Ebben a pillanatban csak a halál választhatta volna el Callie-től. Lélegzetvisszafojtva várt, és a lány úgy tett, ahogy mondta neki. - Most nézz rám! Azt akarom, hogy mindent megtudj, hogy mindent megtapasztalj. Többé nincs titkunk egymás előtt, angyal. A kíváncsiság legyőzte Callie izgalmát. Hátralépett és félénken lepillantott. A látvány megnyugtatta s felgerjesztette. - Te is gyönyörű vagy - suttogta. A férfi elmosolyodott. - Most érints meg úgy, ahogyan én érintettelek téged. Callie keze a férfi szerve köré zárult, és Éjjeli Sas megtanította neki azokat a mozdulatokat, melyekkel örömet szerezhet neki. Talán túlságosan is jól megtanította, mert hamarosan felsóhajtott. - Elég... ha folytatjuk, nem fogok kitartani. Teljesen akarlak, angyal, úgy, hogy később egyikünk se bánja meg. - Nem fogjuk bánni - felelte Callie. - Tégy magadévá!
Éjjeli Sas lehajolt és száját Callie ajkaira tapasztotta, miközben gyengéden a mohaágyra fektette. Megragadta a lány fenekét és felemelte a csípőjét, aztán férfiasságával megérintette. Callie combjai ösztönösen szétnyíltak. Amikor a bársonyos csúcs selymes redői közé csúszott, halkan felsóhajtott, de bátran hagyta, hogy testébe hatoljon, Az első heves mozdulat hatására megremegett. - Ennél csak jobb lesz, szerelmem. Többé nem fog fájni - suttogta Éjjeli Sas, s ajkaival elhamvasztotta a lány édes fájdalmát. Callie nem is tudta, mekkora erőfeszítésébe kerül a másiknak, hogy mozdulatlan maradjon, miközben mereven álló tagját szorosan körülveszi a nedves forróság, de Éjjeli Sas azt akarta, hogy a lány szabja meg a ritmust. Elhúzódott, de Callie forró testéhez ölelte. Megremegett, s mozdulatai elárulták, hogy kész újra befogadni a férfit, teljes valójában. Lábait gyengéden Éjjeli Sas csípője köré fonta. Teste merev volt, és bizonytalan, de a férfi türelmesen vezette. Könnyed, de erőteljes mozdulatokat végzett, s érzékeit teljesen átadta a lánynak. Nem tudott betelni az érintésével, az illatával és melegségével, mely magába fogadta. Callie úgy érezte, a lábai közt lüktető égő vágyakozást semmi sem csillapíthatja. Minden erejével magához szorította Éjjeli Sast, és boldog ölelésben tartotta fogva. Úgy éreztel teljesen feloldódik a férfi testében. Gondolat, akarat, érzelmek. Még soha nem érintette senki úgy, mint Éjjeli Sas. Egyre gyorsabban, egyre erőteljesebben mozdult benne, adott és elvett. Szeretkezésük lángra lobbantotta, és teste remegett a gyönyörtől. A lány olyan forró volt, olyan tökéletes. Éjjeli Sas szinte gyermeki örömmel döbbent rá, hogy Callie kizárólag neki teremtődött. Amikor a lány a csúcsra ért, felkiáltott. Éjjeli Sas csak ekkor engedte szabadon a szenvedélyét, csak ekkor csatlakozott hozzá, és együtt emelkedtek az extázis hihetetlen magaslataiba. Amikor vége volt, gyengéden átkarolta. Callie úgy érezte, a világ tökéletes egyensúlyba került. Tizennyolcadik fejezet Már esteledett, amikor a quohadi táborhely szélére értek. A lenyugodni készülő nap tüzes, narancsszínű sugarai átszűrődtek a fellegek közt, és skarlátvörös fénnyel vonták be a nyüzsgő falut. Hosszú volt a nap, az utazás pedig fárasztó. Gallie az elmúlt néhány órában nem sokat beszélt. Az alacsony hegyfokról letekintett a falura, és ámulatba esett. A levegőben illatos füst terjengett. A kávé és a sülő hús aromájától szájában összefutott a nyál. A fák köt számtalan füstössárga színű sátor bújt meg, köztük gyerekek és ugató kutyák játszadoztak. Az asszonyok vacsorához hívták a férfiakat, és valahol a távolban dobszó jelezte érkezésüket. - Mérföldekről észreveszik az érkezésünket mondta Éjjeli Sas. - Jobb, ha figyelmeztetlek, hogy néhány barátom valószínűleg elénk jön, és üdvözöl minket. Lehet, hogy ijesztően fognak kinézni, de neked nincs mitől tartanod, amíg melletted vagyok. Néhányan értik a nyelvedet, de legjobb lesz, ha hagyod, hogy én beszéljek. Az asszonyomként foglak bemutatni, és tisztelettel fognak bánni veled. - Azt hiszem, nincs más választásom, mint hogy bízom benned - felelte Callie komoran. - És ez még mindig olyan nehezedre esik? - Mindent megteszek, de időre van szükségem. Éjjeli Sas egy pillanatra sem vette le sötét szemét Callie-ről. - Megértem. De remélem, hamarosan otthon érzed majd magad köztünk. Callie lesütötte a szemét, mert nem akarta, hogy a férfi lássa a bizonytalanságát. Úgy tűnt, Éjjeli Sasnak nagyon fontos, hogy a lány megbecsülje őt és a népét. Callie szerette volna megadni neki ezt a megbecsülést, de nem tudta, mikor gyógyulnak be a régi sebei, abban pedig komolyan kételkedett, hogy ezzel a néppel valaha is rokonságot tudna érezni. Minden alkalommal, amikor szembekerült a sötét tekintetű, rézbőrű komancsokkal, eszébe jutott az a sok évvel ezelőtti szörnyű nap. Nem válaszolt, csak bólintott. Éjjeli Sas felzárkózott Callie mellé, majd megfogta a kezét, és bátorítóan megszorította. - Azt akarom, hogy mindent elölről kezdjünk, angyal. Szerinted lehetséges? Callie a férfi melegséget sugárzó szemébe nézett.
Nagyon szeretném - felelte. Éjjeli Sas elmosolyodott. - Bátor asszony vagy. Biztosra veszem, hogy megtalálod köztünk a helyed. Callie nem válaszolt, de nagyon jólestek neki a férfi szavai. Csendben követte Éjjeli Sast a fák közt, a falu felé, és hallotta a gyorsuló dobszót. Halálra rémült, amikor a fák közül egy lovascsapat tört elő. Köztük volt Vörös Bölény is, és amikor közelebb értek, Callie sokukra ráismert. Hirtelen rájött, miért nem tűnnek most olyan félelmetesnek. Már lemosták arcukról a fekete festéket, és mosolyogtak. Otthon voltak. Itt nem volt szükség az öldöklésre. Callie megnyugodott, de szemmel tartotta őket. - Hi, tai, üdvözöllek, barátom! - kiáltották egymás után a lovasok. A meleg köszöntő szavak elhangzása után Callie ígéretéhez híven csöndben maradt, miközben a férfiak a visszaúton egymással beszélgettek. Hirtelen apró nyilakat és íjakat forgató fiúk szaladtak elébük. A lovak lábai közt futkároztak, és Callie ámulva tűnődött, hogyan ússzák meg épségben. Fürgék voltak és gyorsak, csatakiáltásuk pedig túlharsogta a férfiak szavait. Úgy tűnt, durva játékot űznek, de senki sem próbálta meg rendreutasítani őket. Aztán Callienek eszébe jutott, mennyire szeretik a komancsok a gyerekeket, még azokat is, akiket foglyul ejtettek. Hajlamosak voltak szörnyen elkényeztetni őket. De egy másik felfedezés is zavarba ejtette. Nem tudta mire vélni az előttük gyülekező sokadalmat. Mit tartogat még ez a nap? Lehet, hogy többé már soha nem lát fehér embert? Néhány perc elteltével már a gazdagon díszített sátrak közt haladtak. Az indiánok hozzájuk szaladtak, hogy köszöntsék őket. Callie hallotta, ahogy az emberek kiabálva továbbadják az érkezésük hírét, és érezte, hogy kíváncsi tekintetek szegeződnek rá. Az asszonyok a szájuk elé kapták a kezüket, és nevettek. Feléje közeledtek, hogy megérinthessék. A gyerekek is abbahagyták a játékot, és most csöndben Callie-t figyelték. A közeledtükre mindenféle tevékenység abbamaradt. Callie számára az igazság pillanata volt ez. Úgy érezte, ezeknek a komancsoknak a többsége még sosem látott fehér asszonyt, és Callievörös haja még különlegesebbé tette a szemükben. De az asszonyok voltak a legkíváncsibbak. Egymás mellett állva pusmogtak és felé mutogattak, majd Éjjeli Sasra néztek, és kuncogni kezdtek. Callie-t minden oldalról körülvette a rettegett ellenség, de ő különös módon nem érzett félelmet. - Mit mondanak rólunk? - kérdezte Callie. A férfi elmosolyodott. - Biztos vagy benne, hogy tudni akarod? - Igen. Kérlek, mondd meg! - biztatta Callie. - Azt mondják, hogy a gyermekeink erősek lesznek, és szépek, de attól tartanak, hogy a fiadnak is olyan vörös lesz a haja, mint a tiéd, és akkor nem fog sokáig élni. Callie sértődötten pirult el, de tovább faggatta a férfit. - Miért nem? Azt hiszik, hogy azért, mert fehér vagyok, nem szülhetek erős gyermekeket? Éjjeli Sas elvigyorodott. - Attól tartanak, hogy a haja olyan lesz majd, mint egy lángoló zászló, amit az ellenség könnyedén észrevesz. - Ugyan! Micsoda buta ötlet! - kiáltotta Callie méltatlankodva. - A mi fiunknak több esze lesz annál, semhogy felkészületlenül induljon a csatába. Az apja majd mindenre megtanítja. Legelőször is megmutatja neki, hogyan feketítheti be a haját medvezsírral, mielőtt az ellenségre ront. Éjjeli Sas elmosolyodott és büszkén kihúzta magát. Callie remek asszony volt, és helyesen beszélt. Hajnalcsillag és kislánya elvesztése óta nem akart gyermeket, és már a reményről is lemondott, hogy egyszer mégis lehet neki. Hirtelen rájött, hogy hosszú évek óta most először nem érzi bánatának súlyos terhét, hogy keserűsége enyhült. Tudta, hogy mindez Callie-nek köszönhető, és annak a ténynek, hogy elméjük, testük és lelkük eggyé forrott. Már nem tiltakozott a látomás ellen, melyet a jóslat jövendölt neki, de emésztette a bűntudat. Ha erre a nőre pillantott, nem Hajnalcsillag arcát látta.
És ezt nehéz volt elfogadni. Úgy érezte, nincs joga a boldogsághoz, amíg nem bosszulta meg felesége és kislánya halálát. Bagolyember egyszer így szólt hozzá. - Ha az árnyék felé fordulsz, sohasem látod meg a napfényt. Meghallgatta a sámánt, de nem fogadta meg a tanácsát, inkább megadta magát a bánatnak. De amióta Callie-t ismerte, már többre vágyott a sötétségnél és reménytelenségnél. Lélekben túl sokáig volt halott. Callie bájos arcára pillantott, és beleborzongott a felismerésbe. Lehet, hogy ez az asszony az ő napja? Vajon addig lesz fényes a jövő, amíg Callie mellette van? Tudta, hogy kérdésére csak az idő adhat választ. Meglepődve ébredt rá, hogy életének hátralevő részét Callie-vel akarja leélni. A dobok megszólaltak, és az emberek tovább gyülekeztek. Ahogy a faluban elterjedt a hír, egyre sűrűbb lett a tömeg. A kanyargó folyó mentén több mint hétszáz indián sátor állt, de most minden férfi, nő és gyermek odakint volt, hogy üdvözölje visszatért főnökét. Callie türelmesen várt, mialatt Éjjeli Sas leszállt a lóról. Egy kisfiú szaladt hozzá, és megragadta a ló kantárát. Miután Éjjeli Sas segített leszállni Callie-nek, a fiú mindkettőjük lovát elvezette. - Sebes Vidra feladata vigyázni a törzs pónilovaira magyarázta Éjjeli Sas. - Ez rendkívül megtisztelő feladat, és a fiú szülei nagyon büszkék, hogy az ő gyermekük kapta meg a számos jelentkező közül. Callie alig hallotta a szavait, mert arra figyelt, ami körülötte történt. Tekintete egyik arcról a másikra vándorolt. Sötét szemű embereket látott mindenfelé. Hosszú hajukat copfban viselték, vagy szabadon, a vállukra omolva, a tűz fénye pedig megcsillant a meztelen, mahagóni végtagokon. A férfiakon és a kisgyermekeken kevés ruha volt, többnyire csak térdnadrág és mokaszin. Az apróságok izgatottan figyelték az eseményeket. Az asszonyok rojtos szarvasbőr ruhát viseltek, melyet tollak és színes gyöngyök díszítettek. Azt is észrevette, hogy minden asszony fejére egy vörös vonal van festve középen, és gondolatban megjegyezte, hogy majd megkérdi Éjjeli Sastól, mire szolgál ez a jel. A kutyák ugatása és a lovak nyerítése túlharsogta a dobok hangját. Callie kissé megszédült a zajtól és a kavarodástól, mert ilyesmiben még sosem volt része. Az egyre duzzadó tömeg közelebb tolakodott. Néhány fiatalabb lány óvatosan megérintette Callie haját, aki ösztönösen közelebb húzódott Éjjeli Sashoz. Nem akarta kimutatni, mennyire izgatott, de szeretett volna már kettesben maradni a férfival. Soha nem volt még ennyire szüksége a bátorítására. A szeme sarkából felnézett a férfira, és most értette meg igazán, mennyire közéjük tartozik. Ebben a pillanatban nehezen tudta elhinni, hogy létezett valaha egy férfi, akit Rafe Santinónak hívtak. Hirtelen jeges félelem markolt a szívébe. Most vajon mi fog történni vele? Vajon azt várja tőle Éjjeli Sas, hogy minden parancsát teljesítse? Lehet, hogy nem tekinti majd többnek egyszerű cselédnél? Éjjeli Sas - megérezve a lány bizonytalanságát - átkarolta a derekát. - Mosolyogj rám, angyal. Hadd lássák, hogy kedveled őket. Ez nagyon fontos. Callie megpróbálta, de hogyan is sikerülhetett volna, amikor itt állt egy jakás vadember közt, akik harcban álltak a népével? Ő volt köztük az egyetlen fehér ember. Hiszen még azt sem tudta, mit hoz a holnap, sőt az igazat megvallva abban sem volt biztos, hogy nem öli-e meg valaki a következő pillanatban. Még emlékezett a férfi korábbi intő szavaira, és rájött, hogy Éjjeli Sas most próbára teszi. Talán neki is megerősítésre volt szüksége. A hátához érő ujjak megfeszültek, és Callie meglepve vette észre, hogy a férfi legalább annyira ideges, mint ő. Talán épp azért hozta ide, hagy Callie a saját szemével lássa, milyenek ezek az emberek. És azt akarta, hogy tisztelje őket. Most, hogy mindezt megértette, már képes volt bólintani, majd a férfira nézett, és előbb ugyan csak halványan, aztán Éjjeli Sas biztató tekintetét látva egyre szélesebben elmosolyodott. A férfi szemei büszkén csillogtak, de Callie valami mást is észrevett. Szívverése felgyorsult. Éjjeli Sas szeméből olyan melegség sugárzott, amilyet Callie még sosem látott. Nyugtalan lelke lecsillapodott, és arca elpirult a férfi tekintetének hevétől.
Alig merte beismerni, hogy ebben a pillanatban valami nagyon különleges dolog történik kettejük között, és most először úgy érezte, nincs értelme a további óvatoskodásnak és vitának, hogy ideje megadnia magát új, mindent elsöprő érzelmeinek. Csak sejthette, hogy amit most átél, az a szerelem, de abban még nem volt biztos, hogy Éjjeli Sas is így érez-e. Izgató, férfias szerető volt, és Callie már most is alig várta, hogy elvonuljanak a sátrába, és kettesben maradjanak. Már nem érdekelte, hogy a férfi indián, hogy egy másik kultúra részese, és hogy ő milyen körülmények közt került ide. Csak arra vágyott, hogy kettesben maradjanak. A rátörő érzelmek megfosztották erejétől lehajtotta fejét, és hagyta, hogy a férfi keresztülvezesse a szétnyíló tömegen. Rövid séta után Éjjeli Sas megállt és balra mutatott, egy sátor felé. - Ez lesz az új otthonod mondta. Azt hiszem, kényelmesnek találod majd. - A férfi megtorpant az ajtó előtt. - Menj be és pihenj egy kicsit! Később majd visszajövök. Callie bizalmatlanul nézett rá. Mindenre számított, csak arra nem, hogy most egyedül hagyja. - Sokáig leszel távol? Éjjeli Sas előrelépett és félrehúzta a bőrfüggönyt. Tiszteletemet kell tennem a törzsfőnöknél és beszélnem kell a tanáccsal. Eltarthat néhány óráig, de neked nincs miért aggódnod, itt biztonságban vagy. Callie tétovázva belépett, és amikor a függöny bezáródott mögötte, izgatottan pillantott körül. Egyáltalán nem erre a látványra számított. A sátor tágas volt, és a tárgyak rendben sorakoztak a fal mellett álló bőrdobozokban. A szoba végében egy fogason különböző fegyvereket látott: egy kifeszített íjat, egy nyílvesszőtegezt, egy tollakkal díszített buzogányt. Egy másik fogason indián öltözékek lógtak: rojtos, gyöngyökkel díszített ingek, lábszárvédők, egy kagylókkal és fehér hermelinfarkokkal ékesített hajfonat. A padlót bölénybőrök fedték, melybe belesüppedtek Callie csizmái, miközben egyre beljebb haladt. Csak egyetlen ágyat látott, mely csupán néhány hüvelyknyire emelkedett ki a talaj szintjéből, Az ágyat pazar fekete szőrmék borították. A sátor közepén apró tűz égett, melyet kövek vettek körül. A köveken valaki ételt hagyott melegedni. A levegőben frissen sült kenyér és kukorica illata terjengett, de Callie most sokkal izgatottabb volt annál, semhogy evésre gondoljon. Felpillantott, és látta, hogy a füst egy, a sátor csúcsán lévő lyukon keresztül távozik. A wigwam bőrből készült tetejét egy hatalmas freskó díszítette, mely egy kitárt szárnyakkal suhanó sast ábrázolt. Callie tisztelettel csodálta a művet, s közben azon töprengett, hány óráig tarthatott, amíg elkészült ez a megdöbbentően élethű, gyönyörű kép. A földön egy bőrdobozban konyhaeszközők és agyagedények sorakoztak, a sátoroszlopokba vert szögeken pedig bölénybőr erszények függtek. Minden olyan ismeretlennek tűnt. Furcsa és idegen lakóhely volt ez, de Callie azonnal rájött, ki lakik itt. Éjjeli Sas. Érezte a férfi ismerős illatát, melyben keveredett a szél és a napcserzett bőr szaga. Ez az illat megnyugtatta és eloszlatta félelmeit. Hirtelen összeszorult a torka. Rádöbbent, hogy már a férfi puszta illata is felgerjeszti érzékeit. Minden eltelt órával fontosabbá vált a számára. A sátorban egyetlen női holmit sem látott, és ennek végtelenül őrült. Mint remélte, Éjjeli Sas egyedül élt. Még nem tudta biztosan, hogy a férfi meg akarja-e osztani vele a lakóhelyet, de feltételezte, hogy igen. Vajon mi lesz a dolga, tűnődött. Igaz, hogy Éjjeli Sas elrabolta, de Callie úgy tekintett rá, mint a szerelmére. Vajon cselédként fog bánni vele, vagy mint az asszonyával? Az ajkába harapott, és azon tűnődött, vajon meddig kell várnia még, hogy számtalan kérdésére választ kapjon. Callie sorsáról tíz férfinak kellett döntenie, de Éjjeli Sas tudta, hogy a lány jövője teljes mértékben az ő kezében van. Tudta, hogy kimerítő magyarázattal keli szolgálnia a tanács előtt arra vonatkozóan, hogy mit keres Callie a quohadi táborban.
Belépett a falu közepén álló nagy sátorba, majd helyet foglalt a tanácstagokkal szemben. Egy nő követte, aki egy kosárnyi édes füvet szórt a középen égő tüzet körülvevő forró kövekre, aztán kiment, és behúzta maga mögött a bőrfüggönyt. Az égő fű csípős szaga a dohányfüst illatával keveredve betöltötte a helyiséget. Egy gyöngyökkel díszített erszényből elővették a pipát, és meggyújtották. Miután minden tanácstag beleszívott, odaadták Éjjeli Sasnak. A pipa vándorlását dobszóló kísérte, és az egyik férfi egy dalt énekelt. -A quohadi tanács azért ült ma össze, hogy döntsön egy fehér fogoly sorsa felől. Kérjük a szellemeket, hogy segítsenek bölcs döntést hozni - mondta a törzsfőnök. A férfiak kereplőket tartottak kezükben, melyeket lassan forgattak. Bagolyember - a sámán fölpillantott és a füstlyukon át a csillagokat nézte. - Szólítom a csillagokat, szólítom Hold apánkat, és kérem őket, válaszoljanak az imánkra. - Aztán szájához emelte a nyakában függő faragott csontsípot, és halkan belefújt. Előbb kelet felé fordult, majd délre, nyugatra, végül északra. Amikor befejezte, megszólalt. - Most pedig imádkozzunk. Miután befejezték az éneket, Bagolyember fölemelte a kezét, és mindenki elhallgatott. Most Éjjeli Sas következett. Szívből beszélt. Tudta, hogy a tanácstagok semmissé nyilváníthatják a döntését, ha úgy gondolják, hogy a lány, akit választott, nem méltó rá, hogy csatlakozzon a népükhöz. A végső döntésbe már nem szólhatott bele, de sokat tehet, hogy meggyőzze őket. - A lánghajú nőről fogok beszélni, akit asszonyomnak választottam - kezdte. - Évekkel ezelőtt a szellemek látomásban jövendölték meg nekem az eljövetelét. Erős és bátor. Azt hiszem, nem tudja, mi az a gyenge szív. Gyógyítóerővel rendelkezik, és sokat segíthet a társainknak, akik közül most is sokan fekszenek betegen, mert megkapták a fehér ember nyavalyáját. Hiszem, hogy a gyermekei elég erősek és büszkék lesznek ahhoz, hogy megbirkózzanak a bizonytalan jövővel. Fiai széppé fogják tenni népünk sorsát. - Éjjeli Sas egy pillanatra elhallgatott, majd meghozta élete legnehezebb döntését. Itt és most jött el az ideje, hogy nyilatkozzon. - Tisztelettel kérem a tanács engedélyét, hogy ez az asszony az elkövetkező főnök menyasszonya lehessen. Jövőnk záloga, hogy vérünk az övével keveredjen. így kell lennie, mert így volt megírva a csillagokban sok évvel ezelőtt, és a prófécia igaz. Bagolyember hátradőlt székében, és elégedetten bólintott. A tanácstagok is elégedettnek tűntek. Éjjeli Sas türelmesen várt. Megkönnyebbülten tapasztalta, hogy senki sem tiltakozik. Callie az övé volt, és már csak rajta állt, hogy feleségül veszi-e. De ez a döntés még hátra volt. Úgy határozott, hogy az ülés után itt marad böjtölni és imádkozni. Meg kell győződnie arról, hogy az istenek is helyeslik döntését. Ha így van, azt még ezen az éjszakán meg fogja tudni. A komancs harcos lepillantott az előtte fekvő szépségre. Már majdnem hajnalodott. Callie a férfi ágyában feküdt, a bölénybőr takarót nyakáig húzta, ragyogó haja szétterült a fekete szőrmén. Gyűrött ruhája a padlón hevert, a férfi jobb lába előtt, és amikor Éjjeli Sas bokája a ruhához ért, forró vágy lett rajta úrrá. Tekintetét a félig nyílt ajkakra szegezte. Aztán fölé hajolt és megcsókolta azt a forró helyet a lány füle mögött, mely olyan volt, akár az olvadt selyem. Callie megfordult és ijedten felriadt. - Nincs mitől félned, angyal - suttogta a férfi. - Már tudhatnád, hogy nem bántanálak. Callie megkönnyebbülten sóhajtott. A halk hang remegő vágyakozással töltötte el. Miután Éjjeli Sas elhagyta a tanácssátrat, megfürdött a folyóban, és egy szál nadrágban tért vissza, melyet most kioldozott és a padlóra dobott. Aztán bebújt Callie mellé a bölénybőr takaró alá, és a lány fejét a vállához vonta. - Aludj, angyal, biztonságban vagy. Callie szinte öntudatlanul érintette meg a férfi sűrű, fekete haját, és a szemét sem nyitotta ki, amikor ajkaik találkoztak. Meleg teste tökéletesen illett a testéhez, és Callie egyre többet akart érezni belőle. Ismerte ezt a hangot, ezt az érintést. A férfi testének minden hajlata olyan ismerős volt számára, mint a saját teste.
Ajkait vágyakozó sóhajtás hagyta el, melyet Éjjeli Sas a szájára forrasztott. Nyelvük táncot járt, és a lány közelebb húzódott. Csípőjét felkínálkozva nyomta a férfi csípőjéhez, így csábította közelebb a tűzhöz, mely benne égett. A hold a füstlyukon keresztül beragyogott és ezüstös fénnyel vonta be testüket. Éjjeli Sas addig csókolta, amíg a lány már alig kapott levegőt, és feje szédült az érzelmektől, melyeket még mindig nem fogadott el egészen. Aztán hirtelen eltépte ajkait Callie szájáról. A lány a szemébe nézve zihált és remegett a benne ébredő milliónyi érzéstől. Éjjeli Sas szorosan tartotta, és Callie számtalan kétsége ellenére úgy érezte, sosem akar szabadulni az öleléséből. - Istenem, annyira összezavarsz - suttogta. - Amikor a karjaidban tartasz, amikor megérintesz, az csodálatos... ilyenkor csodálatos vagy, máskor viszont,.. Éjfekete szemei szinte felemésztették a lányt. - Sss... sss... felejtsük el a máskort! Akarlak, angyal, jobban, mint valaha hittem volna. És tudom, hogy te is akarsz. Ne gondolj a holnapra, most az nem számít. Több szóra nem volt szükség. Tekintetükkel egymást falták. Callie számára a férfi rejtélyes volt, és tiltott. És most félni kezdett a szereimüktől. A lány olyan volt, mint egy fényes hullócsillag, ragyogó és szédítően szép. Éjjeli Sas szerette volna mindörökre a karjaiba zárni. Vágyuk ezen az éjszakán mindent elsöpört. Egyikük sem kívánta az előjátékot, csak a forró és vad végkifejletet. Éjjeli Sas megragadta a lány fenekét, és egyetlen gyors mozdulattal behatolt. Aztán megfordult, hogy Callie kerüljön felülre, és ő diktálja a tempót. Callie gyorsan tanult, hiszen saját éhsége hajtotta. Mélyen magába húzta a férfit, és nem gondolt semmire, nem érzett semmit, csak a növekvő forróságot lábai közt. Ámulatba ejtette az édes fájdalom, mely rugalmas húsát égette, miközben a férfi hatalmas méretei keresztülfúródtak testén, és kiégették hasának mélyét. Callie ösztönösen felhúzta térdeit és lovaglóülést vett fel. Ereiben zubogott a vér, testének mélyén forróság fejlődött. Aztán fölemelkedett és hátrahajolt, majd lábujjain egyensúlyozva megvonaglott, miközben kezei a férfi mellkasát simogatták. Ebben az árnyas zugban védve érezte magát. Aztán arra gondolt, milyen csodás lenne, ha a valóság többé sosem törne be a sátrukba. -Angyal, olyan sokáig vártam rád - suttogta Éjjeli Sas, miközben csókjai a vágyak szökőárját szabadították fel a lányban. Nagy kezei a csípőit és a combjait simogatták, majd azt a pontot, ahol a kettő találkozott. A tudat, hogy Callie testének börtönében lehet, és hogy a lány úgy fogadta el testét, mint a sajátját, nagyobb izgalmat ébresztett benne, mint eddig bármelyik nő. Callie elemésztette, de ő nem bánta. Vágyai nem ismertek határokat érezte, hogy ez mindig így lesz kettejük között. Akaratától megfosztva egyesült a lánnyal. Lelkük egymáshoz ért, és tiltakozó szívük végre eggyé vált. A megkönnyebbülés mindkettőjük számára egyszerre érkezett. Callie újra és újra a férfi nevét kiáltotta. Ebben a pillanatban kétségei semmivé foszlottak, és úgy érezte, egész életét Éjjeli Sas ölelő karjaiban kell leélnie. Csak vele érezte teljesnek az életet. Tizenkilencedik fejezet Egy asszony kétségbeesett kiáltására ébredtek. - Mi történt? - kérdezte Callie, miközben felült az ágyban. Éjjeli Sas már ébren volt, és sebesen öltözködött. Nem tudom, de ki fogom deríteni. Maradj itt, angyal! Küldök valakit, hogy vigyázzon rád, amíg visszajövök. -Elindult az ajtó felé. Callie elkomorodott. - Várj! - kiáltott utána. - Szeretnék veled menni. Egy perc alatt felöltözöm. - Most nem lehet - nézett vissza a férfi. - Neked itt a helyed. Amint tudok, visszajövök. Callie magára húzta a bölénybór takarót, és a férfi után bámult. A hangjából érezte, hogy baj van. Valami történt odakint, és a férfi nyilván nem akarta, hogy Callie tudjon róla.
Elgondolkodva nézte a bejáratot, és ekkor egy indián asszony lépett be. Kecses léptekkel haladt át a sátron, majd Callie előtt megállt. - Ne ijedj meg! - szólalt meg az idősebb asszony tört angolsággal. Éjjeli Sas megkért, hogy hozzak neked tiszta ruhát. Én azt feleltem, szívesen. A folyóra is elmegyek veled, ha fürdeni akarsz. -Te angolul beszélsz - mondta Callie, és nagyon örült, hogy van valaki Éjjeli Sason kívül, akivel beszélgethet. - Igen, fiatal koromban tanultam meg a nyelvedet. Van még néhány szó, amit nem értek, de többnyire el tudom mondani, amit gondolok - felelte, s kedvesen elmosolyodott. - A fiam szerint ez nem mindig jó. Callie azóta figyelte, amióta belépett a sátorba. Egy apró termetű, középkorú asszonyt látott maga előtt. Szemei olyanok voltak, mint két sötét tó, melyekben megcsillan a nap melege. Ragyogó fekete haját copfban viselte, és egy térdig érő, gyöngyökkel díszített ruha volt rajta. Callie bájosnak találta, és amikor rámosolygott, szemének melegsége azonnal bizalmat ébresztett benne. -A te nyelveden engem Nyári Szemeknek neveznek, de te csak hívj egyszerűen Nyárnak. Mindenki így szólít. Callie halványan elmosolyodott. - Nagyon örülök, hogy megismertelek. Az én nevem Callie. Remélem, jó barátok leszünk. Annyi mindent szeretnék megtudni a népedről, és most talán el is magyarázhatsz néhány dolgot. - Ha akarod, szívesen, CaL.lie - ízlelgette az idegen szót. - Szép név - mondta Nyár, miközben átadta Callie-nek a puha szarvasbőr ruhát és a lábszárvédőket. Callie boldogan tapogatta a puha, kétrészes ruhát, s csodálta a bonyolult gyöngysor- és kagylóhéjdíszítéseket. - Azt akarod... hogy felvegyem? - Nagy örömöt szereznél vele - felelte Nyár, s elmosolyodott. - Ez gyönyörű, de azt hiszem, te szereztél vele örömöt nekem. -Jó barátok leszünk, CaL.lie. Miután felöltözött, a nő megmutatta neki, hogyan kell felhajtogatni a sátor szélét mintegy kétlábnyira a talajtól, majd bőrszíjjal megkötni. Azért volt erre szükség, hogy a hűvös szél átjárhassa a belső teret. Callie érdeklődve pillantott körbe a sátor belsejében. - Most mi következik? Nyár örült, hogy, Callie ilyen lelkesedéssel tanulta a népe szokásait. Megmutatta neki, hogyan kell bölényhúsból és kukoricakásából kiadós reggelit készíteni. A reggelit együtt fogyasztották el, majd frissen főzött kávéval öblítették le. Reggeli közben Nyár rengeteget beszélt a falubeli életről, Callie pedig érdeklődve hallgatta. Remélte, hogy Éjjeli Sasról is megtud valamit, de úgy tűnt, Nyár nagyon vigyáz, hogy ez a téma ne kerüljön szóba. Annyit azért elárult, hogy ő lesz a következő főnök. Arca ragyogott, amikor a férfiről beszélt. - Rengeteg tollat szerzett már a csatákban. Nemcsak a népünk, de az ellenségei is tisztelik. Szeretik és rettegik. Egy napon nagyszerű főnök lesz belőle - mondta Nyár. - Hogy érted azt, hogy tollakat szerzett a csatákban? - kérdezte Callie, miközben félretette a kávéscsészét. - A nép így fejezi ki a harcosai iránti tiszteletet - felelte Nyár, de Callie zavart tekintetét látva tovább magyarázott. - Egy bátor tett. Amikor valaki megöli az ellenséget. Vagy ha elpusztít egy veszélyes állatot. Ha egy ellenséges táborból lovakat rabol úgy, hogy nem fogják el. Ez mind nagy tisztesség. A harcosaink a legnagyobb kitüntetés megszerzésére törekednek. Ma este győzelmi ünnepség lesz, mert két harcos elnyeri a legmagasabb kitüntetést. Sokat táncolunk és szórakozunk majd. Neked is ott a helyed. Callie a homlokát ráncolta, és pillanatnyi nyugtalanság fogta el. Eleget tudott már ahhoz, hogy rájöjjön: nem vehet részt ezen a rituálén. - Én... nem lehetek ott ezen az ünnepségen, Nyár. A harcosaitok az én társaimat győzték le, ezért fogják kitüntetni őket. Brutálisan meggyilkolták őket. Remélem, megérted, mit érzek. De Nyár felemelte a kezét, hogy félbeszakítsa.
Nem kell magyarázkodnod. Az én férjem is így érzett, amikor közénk jött. De hamar megértette, hogy mindkét oldalon vannak jó és rossz emberek. Nem a bőr színe számít. - Kifejező arca most elkomorodott. - Ebben a csatában a mi harcosaink is elpusztultak és megsebesültek. Tisztességes küzdelem volt. Remélem, hiszel Nyárnak. - Megértem, hogy te így gondolkodsz, de én ott voltam, és tudom, hogy ez volt a legértelmetlenebb mészárlás, aminek valaha tanúja voltam. Nyár Callie karjára tette a kezét. - Még nem vagy készen, hogy kitárd szíved az igazság előtt, de én azért kedvellek. Haitsi, ugye, barátok vagyunk? Callie-t átmelegítette Nyár őszintesége és kedves hangja. A két nő egymásra nézett és őszintén elmosolyodott. - Nagyon szeretném - felelte Callie. - Helyes. Akkor ez a barát most elvisz téged a folyóhoz, ahol remekül fogunk szórakozni - mondta Nyár, majd karon ragadta és talpra állította. - Mea-dro, ami azt jelenti: menjünk! Callie boldogan követte a nőt, s közben önkéntelenül is elraktározta emlékezetében az első komancs szavakat. A folyónál csatlakoztak a többi nőhöz, akik ruhát mostak, beszélgettek, s közben szemmel tartották pancsoló gyermekeiket. Később Nyár visszavezette Callie-t a sátrak labirintusába. A folyóparti nyugalom után szinte bántotta a fülüket a tábor zaja. Az ösvényeken ugató és vicsorgó kutyák játszadoztak. Másfelől gyermeknevetés, kisbabák sírása, lónyerítés és a napi tevékenységek zaja hallatszott. Kalapács, fűrész és indián szerszámok hangja. Itt mindennek célja volt, bár kívülről úgy tűnt, a zajos helyen káosz uralkodik. - Hogy tudsz ide visszatalálni? - kérdezte Callie csodálkozva, miközben a sikátorokon bolyongtak. A sátrak előtt öregemberek ültek, vállukon bölénybőrből készült köpeny, mely a tűző nap hevétől védte őket. Callie minden sarkon arra számított, hogy megpillantja a sátrat, melynek oldalára hatalmas sast festettek, de még messze jártak. A színes sátrak melletti állványokon hússzeletek száradtak. Callie remélte, hogy sosem kell majd egyedül visszatalálnia, mert biztos volt benne, hogy eltévedne. - Megvan a módja - felelte Nyár. - Meg kell tanulnod használni az érzékeidet. Ha megtanulsz bízni az orrodban, az hazavezet. Lehunyjuk a szemünket. Szünetet tartott, majd folytatta. - Aztán mély lélegzetet veszünk. Erről sülő kenyér illatát érzem, és a tűzön párolódó szilvát. - Megfogta Callie kezét, és gyengéden megrántotta. - Menjünk tovább! Igen, valaki - azt hiszem, Bölcsszavú Asszony - ma hikoridiót süt. Callie-t mindez lenyűgözte, de úgy érezte, ő sosem lesz képes minderre. Aztán kinyitották a szemüket, és folytatták az utat. Nyár tovább magyarázott. - Később majd megismered a falu alaprajzát, és minden részletet az emlékezetedbe vésel, mintha a szülővárosod lenne. Vannak itt különböző tárgyak, amelyekről tudni fogod, hol vagy. Csak még nem ismered őket. Türelem, drágám. Azt hiszem, gyorsan fogsz tanulni. Callie vidáman bólintott. Tanulni fog, és maga is meglepődött, amikor rájött, mennyire szeretné megismerni Nyár és Éjjeli Sas népét. Férfiak mellett haladtak el, akik minden egyébről megfeledkezve kockajátékot játszottak. Callie egy ismerős hangot hallott kiszűrődni az egyik sátorból. Megtorpant. A bejáraton egy érzéki fiatal nő lépett ki, és majdnem Nyárnak ütközött. Éles vita kerekedett. Callie megdermedt, és lélegzete a torkán akadt. Az indián hajadon mögül Éjjeli Sas lépett elő. Callie-ben ellentmondó érzelmek kavarogtak, de nem akarta kimutatni félelmeit. A férfi szeméből sugárzó tüzes harag ismeretlen volt a számára, de amikor megpillantotta Callie-t, tekintete megenyhült és meglepődést tükrözött. - Éjjeli Sas... mi folyik itt? - kérdezte Callie. A férfi nem válaszolt. Dühösen Nyárra nézett. Anyám, miért hoztad őt ide? - kérdezte vészjósló tekintettel. Callie Nyárra pillantott. - Te az anyja vagy?
Nyár bocsánatkérő tekintettel Callie-re nézett és bólintott. Aztán jelentőségteljes pillantást vetett fiára. Szigorú tekintete azonnal elhallgattatta a férfit. - CaL.lie és én épp a folyópartról jövünk. Fogalmam sem volt róla, hogy itt vagy - mondta higgadtan. Majd ismét Callie-hez fordult, és megpróbált magyarázattal szolgálni. - Meg akartam mondani neked, de úgy éreztem, helyesebb, ha előbb megismerjük... megértjük egymást. Helytelenül döntöttem? Callie-ben oldódni kezdett a feszültség. Nem tudott haragudni Nyárra, aki olyan kedves és figyelmes volt hozzá. - Nem, dehogy, csak egy kicsit meglepődtem. -Te is meglepetés vagy - szólt közbe ironikusan a fiatal lány. - Nem tartozol ide. Menj vissza a népedhez! Itt nem kellesz senkinek! - Ebből elég, Kicsi Őz! - parancsolt rá Éjjeli Sas, s megragadta a lány karját. - Callie a vendégünk. Most pedig bocsánatot kérsz. Kicsi Őz összeszorította az ajkait. Mandulaszínű szemét még mindig Callie-re szegezte, arckifejezése elégedetlenséget tükrözött. Termete még Nyárénál is kisebb volt, és Callie - aki jóval kimagaslott a két indián asszony közül - most elég cudarul érezte magát. Hirtelen úgy érezte, szeretne elmenekülni tőlük. A másik lány tekintete elárulta, hogy Éjjeli Sas miatt haragszik Cailiere. De miért? Lehet, hogy régen szerették egy mást? Vagy talán még most is? Callie nagyot nyelt, majd megszólalt. - Rendben van... Éjjeli Sas... értem. - A férfira nézett, hogy tekintetében biztatásra leljen, de Éjjeli Sas arca nem árult el semmit. Mintha valami titkot rejtegetett volna. - Nem, azt hiszem, nem érted. Ő nem gonosz lány, Callie - mondta bosszankodva a férfi. Úgy tűnik, el akarja tussolni a másik nő durva viselkedését, állapította meg Callie némi keserűséggel. Fájt neki a dolog, bár nem akarta beismerni. De szerencsére ebben a pillanatban Nyár beavatkozott. -Gyere velem, Cal...lie! - mondta és gyengéden megfogta a lány könyökét. - Jobb, ha most elmegyünk. Még sok látnivaló van, és sok a teendő is. Éjjeli Sas láthatóan nem kívánt velük tartani. Callie érezte, hogy torka összeszorul. Hagyta, hogy Nyár elvezesse, bár legszívesebben ott maradt volna, hogy kitöltse a mérgét Éjjeli Sason. Gyomrát furcsa érzés szorongatta, lábai remegtek, és szívét fájdalom marcangolta. Útban Éjjeli Sas sátra felé Nyár nem sokat beszélt. Amikor megérkeztek, megnyugtatta Callie-t, hogy fia majd-biztosan előáll valami ésszerű magyarázattal. Ne gondolj mindjárt a legrosszabbra! Ok nem úgy vannak együtt - jelentette ki. Callie lassan kifújta a levegőt, és leült az ágyra. Akkor mondd meg, hogyan! Nekem határozottan úgy tűnt, van köztük valami. Látszik, hogy Kicsi Őz sokat jelent Éjjeli Sasnak. - Majd meglátod. Ha megérkezik, beszélni fog róla. Én szívesen elmondanám, de ez az ő története, ezért tőle kell hallanod. - És mikor lesz az? - kérdezte Callie a kezeit tördelve. - Most elmegyek - mondta halkan Nyár. - Pihenj, hogy este legyen erőd! Lehet, hogy mégis eljössz Éjjeli Sassal. - A helyedben én nem számítanék erre - motyogta Callie alig hallhatóan. Szörnyen érezte magát. Már sötétedett, amikor Callie felriadt álmából, és megfordult az ágyban. Éjjeli Sas mellette ült, és simogató tekintettel nézte. - Mióta ülsz itt? - kérdezte izgatottan. - Egy ideje - felelt a férfi tömören. - Felébreszthettél volna - sóhajtott Callie, miközben felkönyökölt és a férfira nézett. Éjjeli Sas őszintén mosolygott. - Igen, de elbűvölt, ahogy aludtál. Callie elpirult és kisimította arcából a haját. - Korábban nem voltál ennyire elbűvölve. Az igazat megvallva nekem úgy tűnt, mintha Kicsi Őz sokkal jobban lekötötte volna a figyelmedet.
- Nem arról van szó, amire gondolsz, angyal mondta a férfi, alig észrevehetően bocsánatkérő tekintettel. - Akkor mondd el, miről! - firtatta tovább Callie. Éjjeli Sas átkarolta és közelebb vonta magához. Callie egyetlen porcikája sem tudott volna tiltakozni. Érezte, hogy Éjjeli Sas a nyakához ér, és ez a bensőséges kontaktus erőt adott neki. - Most nagy megpróbáltatáson mentél keresztül. Reméltem, hogy lesz még egy kis időnk, mielőtt szembesítenem kellene téged a múltammal. Nem tudom, készen állsz-e. Callie kibontakozott a férfi karjaiból, és a szemébe nézett. - Anyád is ennyit mondott. Vagyok olyan erős, mint bármelyik indián asszony. Ezt tudnod kell. Lehet, hogy sok mindent nem értek még, de próbálom megérteni. - Összeszorult torkából nehezen törtek elő a szavak, de fékezte magát. Nem hagyta, hogy haragja hirtelen robbanjon ki. - Akaratom ellenére hoztál ide, én mégis megpróbáltam kedves lenni hozzád, és a többiekhez is. De már unom, hogy állandóan a hallgatás falába ütközöm, valahányszor rólad kérdezek. Jogom van tudni ezekről a dolgokról. És azt hiszem, ha nem tudom meg őket, nem maradhatok veled. Éjjeli Sas nagyot sóhajtott. - Istenem, bárcsak valóban ilyen egyszerű lenne elmagyarázni. Valami megcsillant tekintetének mélyén. Callie-ben kételyek ébredtek, de felkészült a legrosszabbra is. Megfogta a férfi kezét, és ujjaik összekulcsolódtak. Bízz bennem! Kérlek, beszélj. Szükségem van rád, Éjjeli Sas. Kész vagyok meghallgatni téged. Egy pillanatnyi hallgatás után a férfi mély lélegzetet vett, majd lassan folytatta. - Kicsi Őz azért haragszik, mert úgy érzi, elfoglaltad a szívemben azt a helyet, amely valaha a nővéréé volt. - Ö volt az a nő, aki reggel a sátrunk előtt kiabált? - Igen. Sajnálom, hogy meghallottad. - Kicsi Őz nyilván nem akarja, hogy mi együtt maradjunk. A férfi szemében harag villant. - Azt hiszi, a szellemek megvonják tőlem a kegyeiket, mert fehér nőt választottam, és megszegtem az esküm, amit a nővérének tettem. - Ki Kicsi Őz nővére... és milyen esküről beszélsz? - kérdezte halkan Callie, s gondolatai sebesen száguldottak. Tehát már volt egy nő Éjjeli Sas életében? Hirtelén úgy érezte, nem akarja hallani a folytatást. A férfi szavai a szívébe martak. - Ő volt a feleségem, és Kicsi Őz nővére - felelt komoran Éjjeli Sas. - A feleséged? - zihált Callie, s ragyogó szemei tágra nyíltak a megdöbbenéstől. - Már nem vagy a férje? Callie ujjai érezték, hogy a férfi karizmai megfeszülnek. - Sok évvel ezelőtt meggyilkolták. A kislányunkkal együtt. - Ez iszonyú - felelte a lány, átérezve Éjjeli Sas fájdalmát. Megpróbált higgadt maradni, miközben a férfi a gyilkosság napjáról beszélt. - Most már ismered a történetemet. Én ebben a világban a feleségemhez és a gyermekemhez tartozom. És a következőben is. Azóta az iszonyú nap óta keresem a gyilkosukat. Akkoriban könnyű volt ilyen esküt tenni. Fiatal voltam, és összetört a szívem. Ugy éreztem, többé nem szerethetek senkit. - Éjjeli Sas nagyot sóhajtott. - De az idő múlik, és a fájdalom enyhül. Soha nem fogom elfelejteni a lemészárolt családomat. Hozzátartoztak az életemhez, és az emlékeimben örökké megőrzöm őket. De szükségem van valamire, hogy tovább élhessek. Erről beszéltem Kicsi Őzzel, de ő még nagyon izgatott ahhoz, hogy megértsen. A feszültség oldódni kezdett. Callie sajnálta a férfit, és átérezte, mekkora fájdalmat okozott neki felesége és kislánya elvesztése. Odabújt hozzá. - Nagyon sajnálom, ami veled történt. Szörnyű napokat élhettél át. - Igen, de a feleségem családjának is nehéz volt. Különösen Kicsi Őznek, aki imádta a nővérét. Ma reggel azért jött, hogy beszéljen velünk, de megmondtam neki, hogy amíg haragszik, nem
engedem a közeledbe. Ezért mentem el vele. Meg akartam nyugtatni, mert mindig családtagnak fogom tekinteni. De amikor meglátott téged az anyámmal, elveszítette az önuralmát. Éjjeli Sas megcsókolta Callie halántékát. - Bocsánatot kérek azért, amit mondott neked, de remélem, megérted, hogy akkor nem hagyhattam egyedül. Szüksége volt rám, és tudtam, hogy anyám melletted marad. - Igen, megértem. - Callie szorosan átölelte a férfit, és szemébe könny szökött. Hallotta Éjjeli Sas heves szívverését. - A te szíved olyan nagy, hogy a régi emlékek mellett elférnek benne az újak is. És azt akarom, hogy az újak gyönyörűek legyenek, Éjjeli Sas. Remélem, hogy egy napon én is hallom majd tőled azokat a szavakat. - Felemelte fejét, és a férfi szemébe nézett. De most szeress... mutasd meg, mit érzel! Éjjeli Sas saját nyaka köré fonta Callie karjait. - Szoríts erősen, angyal! Lehet, hogy nagyon sokáig fog tartani. A vágy félresöpörte a fájdalmat és a haragot. Hosszú órákon át nem törődtek semmivel, csak egymással. Huszadik fejezet Amikor az őrök megpillantották a közeledő öszvér nyakára boruló sáros férfit, csak a kék színű lovassági egyenruhát ismerték fel. A fejére tekert rongyot átáztatta a vér, szakadt egyenruháját piszok fedte. Lába csupasz volt, és arcát megszáradt vér borította. Valaki segítségért kiáltott. Katonák, kinyitni a kaput! Egy sebesült közeledik! A poros település életre kelt. A kiáltás hallatán mindenki előjött az épületekből, és kíváncsian figyelt. Az asszonyok, fejükön hajcsavarókkal, kibámultak az ablakokon, a katonák előléptek az istállóból és az üzletből, s várták a riadót. A határvidéken semmit sem bíztak a véletlenre. Még egy magányos férfi is jelenthette az ellenség közeledtét. A késő estig a kuplerájban dolgozó csipás szemű nők is kibújtak az ágyból, hogy lássák, mi ez a zűrzavar. A sorkatonák megbecsülték őket, mert a vadonban kevés volt a fehérszemély. Amikor a fáradt lovas közelebb ért, az egyik őrszem döbbenten felkiáltott. -Jézus Mária! Ez Hamilton kapitány! A katonák azonnal hozzá rohantak. Hamilton kapitánynak sikerült túlélnie a komancsok halálos támadását, bár huszonnégy órán át eszméletlenül feküdt sebesült és halott társai közt a tűző nap alatt. Éjszaka a puszta öklével és puskatusával kellett szembeszálInia a vadállatokkal. A harmincöt férfiból csupán egy maroknyi élte túl a támadást. Fölállni pedig csak Hamilton tudott. Sérülései enyhébbek voltak, mint a többieké. A katonák hangját hallván mérhetetlen örömöt érzett. Tehát visszatalált az erődhöz. Soha többé nem akart ilyesmit átélni. Nem tudta, hogy vajon az a katona, aki oly készségesen adta le az első lövést az indiánokra, életben maradt-e. Remélte, hogy igen, bár a súlyos baklövést korábban senki sem vállalta magára. Amikor az indiánok közeledtek, tudta, hogy baj lesz, de szerette volna elkerülni a véres mészárlást. Lance úgy érezte, sosem fogja elfelejteni, ahogy az emberei sorra elhulltak. A hullák úgy feküdtek a földön, mint a szétszórt fadarabok. Szolgálati évei alatt még sosem találkozott ilyen látvánnyal. A végén pedig tétlenül kellett néznie a komancsok utolsó rohamát. Kézitusát vívtak, mert az indiánok tudták, hogy a katonák csak lóháton szeretnek harcolni. így könnyedén visszavonulhattak, ha kellett. Igaz, hogy a katonák lelőttek néhány komancsot, mielőtt azok üvöltve rájuk rontottak, de az ellenség nem ismert félelmet. Az indiánok is rengeteg harci stratégiát ismertek, és a vezérük egyenesen feléjük küldte őket, hogy minél kevesebb idejük legyen rájuk célozni, és szétszóródni. A katonák kardjukkal hadonászva jobbra és balra szaladtak. Védekezésre kényszerültek. Egy harcosnak kevesebb mint egy percre volt szüksége, hogy kilőjön egy nyílvesszőt. A buzogányok úgy hasították szét a koponyákat, mint a túlérett pekandiókat.
Lance csúnya fejsérülést kapott, és a buzogány ütésétől térdre rogyott. De nem esett el. Amikor a harcos ismét sújtani készült, félreugrott és vállával elhárította az ütés erejének jó részét. De a komancs nem adta fel. Csatakiáltást hallatva Lance-re vetette magát, és mindkét férfi a földre került. A kapitány minden pillanatban várta, hogy a kés a skalpjához érjen. Szédülten feküdt a földön, és tehetetlenül nézte, amint az indián előveszi kését, és megragadja Lance haját. A kapitány biztos volt benne, hogy élve fogják megskalpolni, és úgy félt, mint életében még soha. De ahogy a borotvaéles kés fejéhez közeledett, a komancsok vezére jelezte, hogy vége a csatának, s ezzel akaratlanul is megmentette Lance életét. Az egész olyan volt, mintha az indián kezét egy külső akarat állította volna meg. Lance azelőtt nem volt vallásos ember, de ebben a pillanatban úgy érezte, Isten akarata érintette meg. A diadalittas komancsok elvágtattak, és a kapitány fülében még sokáig visszahangzott csatakiáltásuk. Hallgatta a lovak patáinak távolodó dobogását, és megesküdött, hogy egy napon még megfizet a komancs főnöknek. Ez volt az utolsó dolog, amire emlékezett, aztán szürke köd telepedett az agyára. Valamivel később a magasban köröző keselyűk kiáltására ébredt. Körülötte mindenütt halott katonák, némelyik a felismerhetetlenségig megcsonkítva. Egyesek nyögdécseltek és segítségért kiáltottak, s a szél hátborzongató hangot hallatva söpört végig a préri felett. Lance meggörnyedt és addig öklendezett, amíg ki nem ürült a gyomra. Aztán feltápászkodott és keresztülbotorkált a földön fekvő testek közt. Túlélőket keresett, minden életjelre, minden neszre odafigyelt. A környékre halálos csönd felepedett. Csak néha hallott valakit nyöszörögni. Tovább kutatott, és talált is néhány férfit, aki még küzdött az életért, bár néhányat már csak hajszálak választottak el a haláltól. Tudta, hogy orvosi ellátásra van szükségük, s miután mindent megtett, ami tőle telt, tervezni kezdte, hogyan térhet vissza az erődbe. Tudta, hogy csak rajta múlik, sikerül-e megtennie a hosszú utat. Puskájára támaszkodva mérföldeket gyalogolt a tűző nap alatt, s közben Ca!lie-re gondolt, aki az ellenség karmai közé került. Aztán a sebesültekre, akik valószínűleg sokkal jobban szenvedtek a nap hevétől, mint ő. Ezek a gondolatok adtak erőt neki, hogy tovább haladjon. Lance tudta, milyen megalázó kínokat kell kiállnia a lánynak, és csak remélhette, hogy kitart addig, amíg rátalálnak. Bűntudat emésztette, amiért nem tudta megakadályozni, hogy elfogják. Azzal nyugtatta magát, hogy Cailie csupán rémületében rohant egyenesen annak a félvérnek a karjaiba. Ha nem veszíti el a fejét, nem tett volna így. Csak a gondviselésnek köszönhette, hogy a bölényvadászok táborába tévedt, ahol elmesélte, mi történt vele. A vadászok szívesen fogadták, és napok óta most kapott először meleg ételt. Azt mondták, nem akarnak összetűzésbe keveredni az indiánokkal, de nagylelkűen odaadták neki az egyik öszvért, és Lance másnap reggel elindulhatott a Benton-erőd felé. A negyvenmérföldes utat kevesebb mint kilenc óra alatt tette meg. Közben halott és sebesült embereire gondolt. Az erődbe érve elmondta, mi történt, és a katonák azonnal elküldtek egy embert a szörnyű hírrel az ezredes irodájába. - Jamison őrmester kér kihallgatást, ezredes úr - jelentette be az izgatott tisztiszolga. Williams ezredes felpillantott a papírok közül. Megadom az engedélyt, Bailey. Küldje be. Az őrmester halálsápadt arccal állt az ezredes íróasztala előtt. Megpróbált higgadtan beszélni. Sajnos, borzalmas híreket hoztam, uram - mondta. Az ezredes - az izgatott tiszt remegő hangját hallván - azonnal talpra ugrott. Az íróasztalra támaszkodva hallgatta a férfit, és már tudta, hogy Callie-t valószínűleg soha többé nem látják viszont élve. Amikor az elesett kiváló katonákról is tudomást szerzett, majdnem sírva fakadt. - Hamilton kapitány részletes jelentést készít, uram, amint kiengedik a gyengélkedőből. Az ezredes lenyelte a torkában nőtt gombócot, és megszólalt. - Hogy van a kapitány?
- A többiekkel összevetve azt mondhatom, ő volt a legszerencsésebb. Kapott egy ütést a fejére, és a doktor szerint össze kell varrni a karján lévő sebet, de rendbe fog jönni. - Nagyszerű - felelte az ezredes, majd felmordult. Ezt nem fogják megúszni azok a rohadékok, őrmester. - Öklével az asztalra csapott. - El fogom kapni a hitetlen kutyákat, nem számít, mennyi időmbe kerül! Isten segedelmével nem halok meg addig, amíg nem látom lógni a szemeteket. - Én is pontosan így érzek, uram - kiáltotta az őrmester. - Hány katonát szándékozik kiküldeni, ezredes úr? - Mindenkit. A tisztek azonnal jelentkezzenek az irodámban. Az összes épkézláb férfi pattanjon lóra, és álljon készen az indulásra két órán belül. Segítenünk kell a sebesülteken, a halottakat pedig el kell temetnünk. Aztán a komancsok nyomába eredünk. Ha kell, a pokolba is követjük őket. - Föl-alá járkált az íróasztal előtt, majd hozzátette. - És mondja meg az embereknek, őrmester, hogy az ezredesük is velük tart! Azt akarom, hogy átérezzék a helyzet súlyát. Egy ártatlan lány élete a tét. Azt akarom, hogy megtalálják és visszahozzák, méghozzá sértetlenül, ha lehet. - Igenis, uram, azonnal tájékoztatom az embereket - felelte a nagydarab őrmester, majd sarkon fordult és elsietett. Amint az őrmester bezárta maga mögött az ajtót, az ezredes a tisztiszolgához fordult, aki a beszélgetés alatt buzgón jegyzetelt. - Figyeljen, Bailey! Ebből az egészből egyetlen szó sem szivároghat ki az erőd falain túlra az engedélyem nélkül. Sem telegram, sem levél formájában, sem másként. Értesítse a vezérkart, és gondoskodjon róla, hogy világosan megértsék az álláspontomat! Meg akarom oldani ezt a helyzetet, még mielőtt jelentést írnék Washingtonnak. És küldjön előre néhány embert, hogy figyelmeztessék a telepeseket a veszélyre. Ha van egy csöpp eszük, keressenek menedéket az erődben, amíg elkapjuk ezeket a fenevadakat! És kérjen meg valakit, hogy nézzen be Hendersonékhoz! Remélem, még nekik sem késő. A tisztiszolga elsietett, hogy teljesítse az ezredes parancsait. Amikor az ajtó bezárult, Williams ezredes az ablakhoz lépett, és remegő hangon megszólalt. - A legnehezebb feladat rám maradt. Meg kell mondanom Estelle-nek, hogy a lánya az indiánok fogságába esett. Édes Istenem, hogyan mondhatja meg ezt az ember egy anyának? Csüggedten sóhajtott és végigsimította ősz haját. Callie csak bosszúságot okozott neki, amióta feleségül vette az anyját. Nem értette a lányt - igazság szerint sosem értette -, de amikor Estelié oly hirtelen megbetegedett, és mindenki attól tartott, hogy meghal, a lánya után vágyakozott. Az ezredes úgy gondolta, talán elősegíti a gyógyulását, ha Callie mellette van. Mindent megtett volna Estei le-ért szenvedélyesen szerette, és most attól tartott, hogy ebbe a hírbe belehal. És valószínűleg őt fogja hibáztatni, mert elengedte Hendersonékhoz. De a fenébe, Callie nem hagyott számára egyéb választási lehetőséget. Azért engedte, hogy Callie a doktor mellett dolgozzon a kórházban, mert így elfoglalta magát, és nem került veszélybe. Azonkívül szükség volt egy megbízható asszisztensre, arra az esetre, ha a doktor leissza magát. De az ezredes mindig is aggódott, hogy egyszer ilyesmi fog történni. Túl sokszor kellett figyelmeztetnie mostohalányát, hogy kíséret nélkül ne lovagoljon ki az erődből, bár mint kiderült, az ezredes legjobb emberei sem tudták megvédeni. Be kellett ismernie, hogy ezek a mai katonák fegyelem és elszántság terén messze elmaradnak azoktól a bátor férfiaktól, aki a polgárháború idején alatta szolgáltak. Ők igazi harcosok voltak, és abban a háborúban ő is büszkén harcolt. Az ezredes gúnyosan elmosolyodott. A macska-egér játék, amit ezzel a koszos csürhével űztek, nem töltötte el büszkeséggel, és előléptetésre sem számíthatott. Ő nem akart erre a senkiföldjére jönni, de ide vezényelték. Gyakran gondolkodott azon, vajon miért küldték ide, Texasba, ahol könyörtelen pogányokkal kell harcolnia, akik alig különböznek a vadállatoktól. Egy kényelmes irodára vágyott
Washingtonban. Szemei vadul villogtak. Már hallotta is a lármát a díszudvar felől, ahol a katonák és családjaik összegyűltek, hogy meghallgassák a tragikus híreket. Tehetetlen dühvel csikorgatta a fogait. Az effajta hírek úgy terjedtek, mint a préritűz, és az ezredes tudta, mi az első dolga. Esteile-hez kell sietnie, mielőtt valaki mástól tudja meg. Semmitől sem félt még annyira, mint ettől a feladattól. Mire hazaért, Williams ezredes lélekben már felkészült, hogy elmondja feleségének: lányát foglyul ejtették a quohadi komancsok. Egy pillanatra megállt az asszony hálószobájának ajtaja előtt, majd kopogott és nehéz szívvel belépett. Úgy érezte, felkészült, de azt nem tudta, mit fog kiváltani a hír az asszonyból. Estelié teljesen megvadult, és az ezredes csak a lánya segítségével tudta visszaszorítani az ágyra. Tudta, hogy soha nem fogja elfelejteni felesége fájdalmas kiáltásait. - Ó, Isten az égben... nem... ne az én kicsi lányomat! - Estelié megragadta a férfi karját, felhúzta magát, és térdre állt. Szeméből könnyek záporoztak. Mondd, hogy megtalálod... kérlek, Bradford! - Mindent megteszek, ami az erőmből telik - felelte a férfi. - Pontosan úgy érzek, mint amikor az apját veszítettem el - zokogott. - Ez nem történhet meg még egyszer. - Aztán könyörögve a férfira nézett, mintha egy még szörnyűbb lehetőség is felötlene benne. - Te magad mondtad, mit tesznek a nőkkel... és őt olyan gyöngéden nevelték. Nem bírná elviselni... meg kell találnod, mielőtt még... mielőtt még... - Hangja elcsuklott, és nem tudta folytatni, de a férfi sejtette, mit akart mondani. - Megtaláljuk, drágám, és az utunkba eső összes indián falut kiirtjuk Texasban. Eddig túl szelíden bántam ezekkel a vadakkal. Nos, ennek vége - ígérte az ezredes, s átölelte zokogó feleségét. - Úgy döntöttem, én is a katonákkal megyek. Még ebben az órában útra kelünk. Csak annyit ígérhetek, hogy mindent elkövetek. Estelié úgy ölelte a férfit, mintha erőt akarna meríteni belőle. Arcán könnyek patakzottak. - Ó, köszönöm... köszönöm. Tudom, hogy ha valaki megmentheti, akkor az te vagy. - Kérlek, Estelié, nyugodj meg - simogatta az ezredes a nő aranyszínű haját. Végül sikerült rávennie, hogy visszafeküdjön a párnákra. Megfogta a kezét, és addig nyugtatta, amíg a nő el nem csendesedett. A tizenkilenc éves Melanie Williams mostohaanyja hálószobájának másik végében ült, és addig rágta idegesen a manikűrözött körmeit, míg azok teljesen össze nem töredeztek. Tudta, hogy mire Callie-t megtalálják, a lány vagy halott lesz, vagy megőrül. Mindenki tudta, miféle bestiális brutalitásnak vannak kitéve azok a nők, akiket a vadak elfognak. Visszaemlékezett azokra a történetekre, melyeket a többi lány mesélt neki a komancsok szerencsétlenül járt áldozatairól. Eddig egyikük sem ismert személyesen senkit, akit a rézbőrűek elraboltak. Most már igen. A nők gyakran beszélgettek arról, mit tennének, ha fogságba esnének, hogyan végeznének magukkal, mielőtt az indiánok aljas és rettenetes dolgokra kényszerítenek őket. Melanie úgy gondolta, hogy Callie már végzett magával, vagy éppen ezt tervezi. Mindenki tudta, hogy a kutatás csak időpazarlás, mert eddig még egyetlen fogoly sem tért vissza a családjához. Igaz, hogy a komancsok néha pénzért visszaadták az asszonyokat, de azok már nem ugyanazok voltak, mint akik elmentek. Indiánszajhák. így nevezte néhány katona a szerencsétlen fehér asszonyokat, akik fogságba estek. Nem számított, hogy nem szabad akaratukból lettek szajhák bemocskolódtak, és ezentúl mindenki így nézett rájuk. Melanie nem volt túlságosan oda Callie-ért - úgy érezte, mostohatestvérének élénk szépsége háttérbe szorítja -, de soha nem kívánta, hogy ilyen szörnyűség történjen vele. Szegény, szegény Callie. A komancsok miatt lelke örök kárhozatra volt ítélve. Lance Hámi lton ugyanígy vélekedett a saját lelkéről.
Húsz perccel azután, hogy Williams ezredes beszédet tartott embereinek, ellátogatott a kórházba, és most a kapitány ágya mellett állt. A szobában kettejükön kívül nem volt senki. Az ezredes gondoskodott róla, hogy egyedül maradjanak. Mindenkit kiparancsolt a helyiségből. A szobában lakott még egy beteg, aki éppen ki lábalóban volt az influenzából, de a doktor őt is kitolta a napfényre. A kapitányon látszott, hogy rendkívül ideges. Kezei remegtek, és amikor az ezredes cigarettával kínálta, Lance alig tudta a szájába venni. Williams ezredesnek ki kellett venni a kezéből a gyufát, és a cigarettát gyújtotta meg helyette. -Tudom, hogy magának most nagyon nehéz erről beszélni, de egy órán beiül elindulok, és szükségem van a beszámolójára - mondta az ezredes zord tekintettel. - Istenem, fiam, hogy tudtak így elbánni magával, a tapasztalt indiánverővel? Lance elfintorodott és megköszörülte a torkát. - Szégyellem bevallani, uram, de kicseleztek minket. Hangja még mindig remegett. - Az a félvér volt, akiről már olyan sokat hallottunk. Ő is velük lovagolt. Nem állíthatom, hogy ő volt a vezérük, de le merném fogadni. Úgy tartják, nagyon okos az a gazember, és rengeteget tud a stratégiáról is. Ő vitte el a mi Callie-nket. Az ezredes állkapcsa megfeszült. - Megfizetek neki azért, amit tett. Ebben biztos lehet. Lance komoran bólintott. - Erősítést kell kérnie, uram. Nagyon sokan voltak. És isten tudja, hányan vannak összesen. Williams ezredes a kapitányra bámult. - Nincs rá szükség, hogy megmondja, mit tegyek, kapitány. Tudom, hogyan kell bánni ezekkel a vadakkal. És talán nem kell emlékeztetnem magát, hányszor lehordott miattuk Washington. Ezek a pogányok szétzüllesztik az egész államot. És semmi szükségem egy újabb fejmosásra. - Jelentőségteljesen Lance szemébe nézett. Ha pedig rosszul végződne a dolog, az a maga szolgálati lapjára is rákerül. Nem áll szándékomban egyedül elvinni a balhét. - Igen, uram, pontosan ezt vártam - sóhajtott Lance. - Akkor most már érti, miért akarom kisöpörni ezt a szemetet, méghozzá olyan csöndben és olyan alaposan, amennyire csak lehet. - A körülményekre való tekintettel szeretnék csatlakozni magukhoz, amint tudok, uram. Megadja az engedélyt? Az ezredes komoran bólintott. - Természetesen. Egy olyan kiváló tiszttől, mint maga, Hamilton, nem is vártam volna mást. Nyilván maga is rájött, hogy ha megtaláljuk Callie Rae-t, ha sértetlenül visszatért édesanyjához, és ha az elrablóit megbüntettük, akkor a helyzet a javunkra fordul. Hősök leszünk, nem pedig bolondok. Legfőképpen maga, kapitány. A bátor katona, aki csatába indul, hogy megmentse szíve hölgyét a vadaktól. - Az ezredes zöld szemei ragyogtak. - Igen, ez nekem is tetszene. És biztos vagyok benne, hogy Callie is örökké hálás lenne magának. Talán még büszke apósa is leszek. - Semminek sem örülnék jobban, uram - felelte Lance, de az igazat megvallva kissé erőltetett volt ez a válasz, mert már maga sem tudta, hogy el akarja-e venni Callie-t feleségül. Igaz, hogy előléptetnék, de egy olyan nőt venne a nyakába, akinek a jó híre már romokban hever. És ő nem egészen így képzelte el az életét. Callie már egyáltalán nem tűnt olyan jó partinak. Lance ettől kezdve igen nehezen tudott az ezredes szavaira figyelni. - Mire végzek azzal az alakkal, a népe meg fogja tanulni, mi történik azokkal, akik kihívják Williams Bradford ezredes haragját. Ez a maga számára is lehetőség, fiam. Miután őrizetbe vettük a gazembert, megengedem, hogy egy-két órát kettesben töltsön vele. Amit pedig meghagy belőle, az az enyém. Hamilton kapitány tisztelgett. - Köszönöm, uram!
Nem fog csalódni bennem. Nem fogok kudarcot vallani. Ezúttal semmi esélye sem lesz annak a rohadéknak. Lance felriadt. A kórteremben sötét volt, de megérezte, hogy valaki van mellette. Egyetlen izma sem rezdült, amíg szemei meg nem szokták az ismeretlen környezetet. Legelőször a paravánt vette észre, mely eltakarta előle a szoba többi részét. Az árnyékból egy köpenyes alak lépett elő, majd az ablak elé ment. Arcát megvilágította a holdfény. - Sajnálom, ha felébresztettelek - suttogta az ismerős hang. A kapitány arca felragyogott, és korábbi levertsége szertefoszlott. Lustán kinyújtózott és látta, hogy a nő tekintete meztelen karját és mellkasát fürkészi. - Nem, egyáltalán nem sajnálod. Neked soha nincs bűntudatod, Serena. - Ez nem igaz. Nagyon szomorú voltam, amikor megtudtam, hogy megsebesültél - felelte, s közben csábítóan a férfira mosolygott. - Hmmm... meglehet, de csak azért, mert még nem tudtad, melyik testrészem sérült meg. - Nos... lehet, hogy kicsit ez is aggasztott. - A férfihoz hajolt, kezét a takaró alá dugta, és ujjai bebarangolták Lance izmos testét. Keze lejjebb vándorolt, aztán elmosolyodott. - Milyen jő tudni, hogy a komancsok megkímélték a legbecsesebb tulajdonodat - dorombolta. - Hidd el, pokolian fel vagyok villanyozva! - gúnyolódott Lance, bár igazat mondott. Testébe lassan visszatért az élet és a forróság. Hála Istennek, még léteztek olyan nők, mint Serena. A nő halványan elmosolyodott. - Akarod, hogy megmutassam, én mennyire fel vagyok villanyozva? kérdezte játékosan, de hangja remegett a vágyakozástól. - Megígérem, hogy olyan élményben lesz részed, amit nem fogsz egyhamar elfelejteni. Lance összevonta a szemöldökét. - Máskor azt mondanám, semmi sem tenne boldogabbá. De az ezredes ma délután nagyon leszidott. Nem vagyok benne biztos, hogy most helyénvaló az ötlet, amit nyilván a fejedben forgatsz. Lehet, hogy valaki meglátta, amikor idejöttél, és most leskelődik. A nő ujjával egy jelet rajzolt Lance hasára. - Senki sem látott. A mellékajtón surrantam be. Lance felvonta a szemöldökét, és elgondolkodva a nőre nézett. - Azt az ajtót éjjelente bezárják. Hogy tudtál átjutni rajta? - Vannak egyéb adottságaim is azon az egyen kívül, amit te ismersz. A férfit hirtelen különös, belső izgalom fogta el, és azonnal megfeledkezett minden óvatosságról. Szívesen fogadta Serena nyugtalan vágyakozását. És simogató ujjainál, melyek új erővel töltötték fel meggyötört testét, az orvosok sem írhattak volna elő jobb gyógyszert. A nő megnyalta ajkait, s azok nedvesen megcsillantak a holdfényben. Lance fészkelődni kezdett, és lélegzete felgyorsult. Már jól ismerte Serena ajkainak érintését. Szexuális technikáját széles körben elismerték, és a képek, melyeket Lance képzelete vetített ki, felkorbácsolták a férfi szenvedélyét. Lassan félrehúzta a takarót. - Engedd, hogy Serena boldoggá tegyen! - turbékolta, miközben fölé hajolt. Lance Hamilton kapitány hamarosan nem tudott másra koncentrálni, csak a nő meleg ajkaira, nyelvére és a gyönyörű bimbókra, melyek teljesen megbolondították. Szeretkezésükben nem volt gyengédség, de a férfi minden percét élvezte. -Jé...zus... Má... - Csak ennyit tudott kinyögni. Háta megfeszült, és behódolt a nő tehetsége előtt. Amikor már teljesen merev volt, Serena hirtelen felemelkedett, és szemében gonosz csillogással megszólalt. - Milyen csodálatos, drágám. Mindened tökéletesen működik. Lance bárgyún elvigyorodott. Serena zöld szemében megcsillant az ablakon beszűrődő holdfény, mely meglágyította arcvonásait. Idősebb volt a férfinál - Lance úgy becsülte, legalább tíz évvel -, de kettőjük kapcsolatában a kor nem számított. Lance tudta, hogy Serena nem az a nő, akibe belé tudna szeretni. Bolond is lett volna, hiszen köztudott volt, hogy a nő mindenkivel lefekszik, akin megakad a szeme. Serenára pillantott, és a holdfényben most olyannak látta, mint egy vad tigris. Csak remélhette, hogy ez a tigris most nem ereszti ki a karmait. Érezte, hogy ágyéka megfeszül, és miközben arra
gondolt, mennyire közel járt ahhoz, hogy soha többé ne szeretkezhessen egyetlen nővel sem, néma hálaimát mondott, amiért Serena olyan kedves volt hozzá ma éjjel. Aztán a nő fekete bársonyköntösére nézett. Tudta, hogyha benyúlna a lágy redők közé, rájönne, hogy a nő anyaszült meztelen. Kinyújtotta egyik kezét, és hűvös ujjait a köntös alá csúsztatta, majd elmosolyodott. Rátalált egy mellbimbóra, a hüvelyk- és mutatóujja közé fogta, és addig szorította, míg a nő fel nem sóhajtott gyönyörében. Lance szempillái elnehezedtek, és végtagjaiból elszállt minden fájdalom. Aztán teste görcsösen remegni kezdett. Serena alig bírta elviselni a forróságot, mely szétáradt combjai közt. Hagyta, hogy Lance karóba húzza Jüktető férfiasságára, és ő állította be a sebes ritmust. Ő akarta vezetni, Lance-nek pedig nem kellett mást tennie, csak feküdni és élvezni a vágtát. Amikor már eléggé kifárasztotta magát és a férfit, legördült róla, és hanyatt feküdt a boldog, kielégült Hámi lton kapitány mellett. - Kérsz egy cigarettát? kérdezte. Lance még a szemét sem nyitotta ki. Testének minden idegszála érzéketlenné vált, és már nem érzett fájdalmat. Ki a fenének van szüksége az orvosra, amikor itt van Serena? Elnyomott egy ásítást. - Igen... kérek. Serena kihúzta az éjjeliszekrény fiókját, és kutatni kezdett benne. Lance figyelte, ahogy a nő egy cigarettát sodor, majd a rudacskát tehetséges ajkaiba veszi. Ez sokkal jobban megdöbbentette, mint Serena előbbi műsorszáma. - Mi a fenét csinálsz? Serena szinte meg sem hallotta a kérdést. Ismét szippantott, majd kifújta a füstöt, mielőtt válaszolt. - Elfelejtette, kapitány, hogy most nem a kis apácával van. Egy olyan nőnek, mint én, kell hogy legyenek hibái. Minél több, annál jobb. - Én azt hittem, már van elég - vágott vissza Lance. - És Callie nem apáca - mondta ingerülten. Serena közömbösen vállat vont. - Apácák nevelték, és az majdnem ugyanaz - ellenkezett. Aztán kivette szájából a cigarettát, és átnyújtotta a férfinak. Lance beszívta a füstöt, majd karikákat eregetett a plafon felé. Serena ujjával mindegyiket keresztüldöfte. -Senkire sem hasonlít, akivel eddig találkoztam mondta Lance. - Kár, hogy a dolgok ilyen hamar rosszra fordultak. Nagyon tetszett nekem. Igaz, hogy kissé untatott, de nemes lelke volt. - Úristen... úgy beszélsz, mint egy szerelmes kamasz - mondta Serena. - És én még azt hittem, rajtam kívül nincs más nő az életedben. Lance az ajkához emelte Serena kezét, és megcsókolta a tenyerét. - Ha nem csal a memóriám, te az őrnagy felesége vagy. Bár néha mintha megfeledkeznél erről. - Hidd el, drágám, a nap minden percében eszembe jut, milyen sivár a sorsom, és amikor lefekszem aludni, csak az jár a fejemben, hogyan szökhetnék meg tőle. - Lance erről az oldaláról még nem ismerte. Tudta, hogy hűvös és számító, de vajon valóban azt hitte, felhasználhatja Lance-t a saját céljai érdekében? Úgy tűnt, Serena sosem fárad bele, hogy zöldebb legelők után kutasson. Ha pedig így van, akkor keresnie kell egy másik balekot, aki kisegíti a bajból. Lance nem akart botrányba keveredni, mert az veszélyeztette volna a karrierjét. Ezért a jóképű szőke tiszt elengedte a füle mellett a nő megjegyzését és alvást színlelt. Néhány perc múlva hallotta, amint Serena lábujjhegyen kioson a szobából, és halkan becsukja maga mögött az ajtót. Úgy gondolta, bölcsebb lesz, ha a jövőben távol tartja magát Serenától. Csak bajt jelentett, abból pedig már eddig is kijutott neki épp elég. Két szív elválik
Kételd, a nap hogy forgandó, Kételd, csillagtűz ragyog A valót, hogy igazmondó Csak ne azt, hogy hű vagyok. William Shakespeare: Hamlet Arany János fordítása Huszonegyedik fejezet Callie aznap reggel a többi nővel ment a folyóra fürödni. Mire felébredt, Éjjeli Sas már elment, és Callie nem szívesen törte rajta a fejét, hogy vajon hová. A férfi az utóbbi időben másra sem tudott gondolni, csak hogy megtalálja Hajnalcsillag és Drága Virág gyilkosát. Callie megpróbálta megérteni, de úgy tűnt, a férfi életében most a bosszú a legfontosabb. Callie már azt fontolgatta, megkéri Éjjeli Sast, hogy engedje őt vissza az erődbe. Talán időközben megváltozott a véleménye, és megérti, mennyire ragaszkodik a lány az övéihez. Nem akart rosszat Éjjeli Sasnak. Úgy érezte, napról napra szerelmesebb belé. Pedig régebben minden porcikája tiltakozott ez ellen. A férfi tőrbe csalta szenvedélyével, és miután a lelkesedés elmúlt, mi maradt Callie-nek? Csak a fájó szíve és rémes álmai. Már maga is kételkedett benne, hogy valaha eljön az a nap, amikor végre elkezdik építeni a közös jövőt. Életük állandóan változott, és Callie úgy érezte, ez mindig így lesz. A jövő homályos volt, és bizonytalan. Szó szerint egy világ választotta el őket. - Szörnyen csendes vagy ma reggel, Callie - mondta Szomorúfűz kérdő tekintettel. - Remélem, jól bánik veled az unokatestvérem. Nyár átgázolt a vállig érő vízen, és csatlakozott hozzájuk. Magában elmosolyodott. Callie már kezdte megszokni a közös fürdéseket, de mindig olyan részeket keresett a folyóban, ahol a víz állig ellepte. - Még sosem láttam olyan boldognak a fiamat, mint mostanában - mondta Nyár elgondolkodva. Hálás vagyok neked, Callie, mert tudom, hogy miattad mosolyog olyan sokszor az utóbbi időben. Remélem, hogy hamarosan nyilatkozol. A fiamnak feleségre van szüksége. És én nagyon örülnék, ha a leányomnak tekinthetnélek. - Ez megtisztelő - felelte Callie. - De Éjjeli Sassal még nem beszéltünk a házasságról. Úgy tűnik, mostanában más dolgok foglalkoztatják. Nyár elmosolyodott. - Ma este minden másként lesz. Majd meglátod. - Ó, igen, ma lesz a tánc, ahol a férfi kiválasztja élete párját - kiáltotta vidáman Szomorúfűz. Callie elmosolyodott. - Ti menthetetlen romantikus lelkek vagytok. De én abban sem bízom, hogy Éjjeli Sas egyáltalán megjelenik. Nyár és Szomorúfűz kérdőn pillantottak egymásra. Nyár zavartan vállat vont. Szomorúfűz Callie-re nézett. - Mi az, hogy menthetetlenül romantikus? Callie elmosolyodott. Amikor valaki feltétel nélkül hisz a szerelemben és abban, hogy végül minden jóra fordul. Mint ti ketten. - És ez rossz dolog? - kérdezte komolyan Szomorúfűz. - Az ég szerelmére, dehogy - felelte gyorsan Callie. - Csak nem mindig lehetséges. De azt hiszem, nem árt, ha az ember próbálkozik. Ki tudja, egy napon talán rájöttök, hogy mindenetek megvan, ami a boldogsághoz kell. Csak ez számít. Hogy belül mit éreztek. - Akkor én menthetetlen romantikus akarok maradni - kiáltotta Szomorúfűz. - Már most is nagyon elégedett vagyok az életemmel. Kinek jó az, ha min den reggel úgy ébred, mint egy viharfelhő? Ha szomorú dolgok helyett vidámakra gondolsz, akkor jó dolgokat kapsz az élettől. -Te határozottan optimista vagy - mondta Callie meggondolatlanul. - Mit jelent az, hogy op...ti...mis...ta? - kérdezte azonnal Szomorúfűz. Callie elragadtatva mosolygott. - Drága Szomorúfűz, pontosan rád van szükségem ma reggel.
Egymásra mosolyogtak, majd kiszaladtak a folyóból, és csatlakoztak a parton gyülekező többi nőhöz. Leültek a mohás talajra, és meztelenségükről megfeledkezve az esti ünnepségről beszéltek, miközben várták, hogy a forró, reggeli nap megszárítsa bőrüket. Callie viszont sietősen megtörölközött, és belebújt rojtos ruhájába. Soha nem látott még ennyi tükröt csillogni a napfényben. Aztán Nyár mellé telepedett, és fésülni kezdte vizes haját. Nem látott még nőket ennyi ideig szépítkezni. A nők kínos alapossággal mosták meg hajukat, majd megfésülték és copfba fonták, aztán gondosan kifestették az arcukat. Callie élvezte a társaságukat, de a közös fürdőzés kissé idegesítette. Egy kolostorban nevelkedett lánynak nem volt könnyű levetkőznie a gátlásait, bár az indiánok közt eltöltött hetek során Callie megszabadult e gátlások többségétől. Igaz, hogy a fürdőzések során a többiek eleinte kuncogva figyelték meztelen, elefántcsontszínű bőrét, de ez már több mint egy hete történt, és Callie már egyáltalán nem volt fehér. Mivel oly sok időt töltött a szabadban, bőre aranybarnára sült, és hajában homokszínű csíkok jelentek meg. Gyakran viselte copfban vagy szabadon, a vállára omolva, és tollakat is tűzött a csillogó fürtök közé. Tudta, hogy a civilizált társadalmakban ez nem túl divatos, de már maga sem volt biztos benne, hogy érdekli, mi a helyes és mi nem. Tetszett magának az új külseje, egészséges színe, és valahányszor Éjjeli Sas ránézett, Callie érezte, hogy a férfi is elégedett a változásokkal. Már kezdte érteni a komancsok nyelvét, és maga is elég könnyedén alkotott mondatokat. Bár voltak még szavak, melyeket helytelenül ejtett, és gyakran vissza kellett térnie a jelbeszédhez, de napról napra többet tudott. Meglepődve tapasztalta, hogy mindenki türelmesen bánik vele, és szívesen segít neki beilleszkedni az indiánok egyszerű és szép életébe. Éjjeli Sas megtartotta ígéretét, és megtanította neki, hogyan kell felhúzni az íjat, és hogyan kell beletalálni a fára akasztott céltáblába. A 45-ös colttal is figyelemre méltó pontossággal lőtt, a férfi pedig nekiadta az ékkövekkel kivert tőrt, melyet korábban a csatákban használt. Callie néhány óra alatt tökéletesen elsajátította a kezelését, bár úgy érezte, akármilyen helyzetbe is kerülne, nem tudná kioltani egy másik ember életét. De Éjjeli Sas úgy érezte, helyesebb, ha Callie tudja, mit kell tennie, ha bajba jut, bár remélte, hogy ilyesmire sosem kerül sor. A csillogó fegyvert egy bőrtokba csúsztatta, amit Callie lábára erősített, miközben ujjai a lány combjainak belső oldalán lévő vörös szőr közt kalandoztak. Mire végzett a tőr felerősítésével, már mindketten felhevültek, és úgy döntöttek, aznapra vége az oktatásnak. A következő órát egyéb örömöknek szentelték. Később Éjjeli Sas megajándékozta egy rőt kancával, amit Callie Szélnek nevezett el. Ettől kezdve gyakran lovagoltak ki kettesben. Csöndes menekülés volt ez a nyüzsgő faluból oda, ahol teljesen egyedül lehettek. Számtalan órát szeretkeztek át a csillagok alatt, és Callie úgy érezte, az egyik ilyen alkalmat sosem fogja elfelejteni. Ketten lovagoltak Árnyék hátán. A sebes mén ütemesen ügetett a mezőn. Callie és Éjjeli Sas annyira felhevültek, hogy teljesen megfeledkeztek magukról, és hagyták, hogy a vágy úrrá legyen rajtuk. A férfi a combjai közé ültette Callie-t, majd tépni kezdték egymás ruháját. Callie sosem hitte volna, hogy valaha lóháton fog szeretkezni. A dolog vége az lett, hogy egymást ölelve leestek a lóról, miközben mindketten felszabadultan kacagtak. Éjjeli Sas a testével fogta fel a lány esését. De mire a por elült, már egyikük sem nevetett. Éjjeli Sas vadul szorította Callie haját, és az ébenfekete ég alatt, a hűvös földön fekve átadták magukat a szenvedélynek. Lélekben és testben Callie napról napra jobban hasonlított a komancsokra. Félelme, amit a faluba való megérkezéskor érzett, eloszlott. Helyébe új felismerések költöztek. Most kezdett rájönni, mi az igazi béke. A quohadi tábort és az ünnepségre gyülekező embereket a telihold tüzes fénye ragyogta be. A dobok ritmusa és a hipnotikus szerelmi dalok hangja csalta őket a falu közepén gyújtott tűz köré. A ceremóniát - melyre már hetek óta készültek, különösen a hajadon lányok
- egy izgatóan erotikus balladával nyitották meg. Ez volt a komancsok legjellegzetesebb ünnepsége. Ezen az éjszakán választottak párt a férfiak. A falu hajadonjai már kora reggel óta készülődtek. Mindenki nagy gondot fordított a megjelenésre, mert tudták, hogy csak akkor vonhatják magukra a férfiak figyelmét a tánc alatt, ha a legjobb formájukat nyújtják. Callie Éjjeli Sas sátra előtt állt, és a gyülekező emberek felé nézett. Tekintete a férfi magas, ismerős alakja után kutatott. Éjjeli Sas már napfelkelte előtt elment, és bár nem beszéltek meg semmit, Callie remélte, hogy az ünnepség kezdetére visszatér. De talán csak hiú ábránd marad, hogy Éjjeli Sas ma éjjel végre a népe előtt is bebizonyítja, mit érez iránta. - Gyere velünk! Csatlakozunk a többi asszonyhoz kiáltotta barátnője, Hiitoo, más néven Mezei Pacsirta, miközben elhaladt a sátor előtt nővéreivel, akik már a tavalyi táncon férjhez mentek. Callie még sosem látta ilyen szépnek Mezei Pacsirtát. Égszínkékre festett őzbőr ruhát viselt, fekete haja pedig úgy csillogott a holdfényben, akár a holló tolla. - Nemsokára én is megyek - felelte Callie. Úgy érezte, önuralma bármelyik pillanatban összetörhet, akár egy vékony kagylóhéj. Hol van Éjjeli Sas? Miért nem tért még vissza? - A táncosok már gyülekeznek. Ne várakozz sokáig, mert kimaradsz! - felelte Mezei Pacsirta, majd továbbment. A tánc hamarosan elkezdődött. Az ég bársonyfekete hátterében csillagok ragyogtak, és az aranyszínű hold. Callie a távolból lenyűgözve bámulta a tömeget. A táncosok gyűrűje előre-hátra hullámzott a dobok ütemére. A nők sarkukra ereszkedtek, majd lábujjhegyre álltak, s magasba emelték kecses karjukat. A fiatal harcosok díszruhát öltöttek, izmos testük csillogott. A táncosok körét nézték. Az asszonyok a körből kifelé fordulva siklottak el előttük. A férfiak egymás után csatlakoztak a tánchoz, s kiválasztották azt az asszonyt, aki majd életük végéig társuk lesz. Callie szinte érezte elragadtatásukat, felgyorsuló szívverésüket, és nagyon szeretett volna köztük lenni. Ebben a pillanatban, ahogy ott állt, egyedül, míg a többi lányt sorra kiválasztották, sértettséget és csalódottságot érzett. Cobolyprémmel szegélyezett ruhájára pillantott, melyet kifejezetten erre az alkalomra készített, és most visszaemlékezett, mennyi időbe és munkába került a ruha elkészítése. Nyár természetesen segített neki, de a munka nagyobb részét Callie maga akarta elvégezni. Nyár megmutatta, mit kell a bőrrel tenni, hogy olyan puha legyen, mint a vaj, és együtt varrták fel az apró, csillogó kagylóhéjakat is. Callie még egyetlen ruhát sem szeretett ennyire. Teste könnyedén ringatózott a vékony anyagban, és a kagylóhéjak minden lépésnél megcsörrentek. Szégyen, hogy az a férfi, akire várt, most nem volt itt, hogy értékelje a fáradozásait. Még vörös haját is gondosan befonta az alkalomra. Nyártól kapott egy apró, ónixkövekkel kivert karperecet. Szépnek és kívánatosnak érezte magát. Annyira szeretett volna részt venni a kecsesen hullámzó testek primitív, pogány táncában ezen a különleges éjszakán. A zene még egy órán át folytatódott. A táncosok arca és alakja új formát öltött a tűz fényében, a levegőben pedig a nyár édes, felfoghatatlan illata terjengett. Callie nem tudta levenni szemét a táncosokról. Ágyékában bizsergő vágyakozás ébredt. Szíve együtt vert a dobokkal, és úgy érezte, testét egy láthatatlan kéz csábítja, simogatja. Bőre új vágyaktól és érzésektől bizsergett. Minél tovább állt ott, annál fogékonyabb lett az éjszaka varázsára. Szíve Éjjeli Sas után sóvárgott, és még talán a nevét is kimondta, mert a férfin kívül nem tudott másra gondolni. Aztán tekintete egy férfin akadt meg a táncosok körén túl. Dermedten bámulta a jellegzetes alakot, aki a sötét árnyakból kiválva testet öltött és elindult felé. CalÜe az alakra fókuszálta tekintetét, és minden egyéb elhomályosult. Ruganyos, karcsú léptekkel haladt keresztül a tűz fényében, akár egy hegyimacska. Callie a férfi mozgását figyelte, és pulzusa felgyorsult az izgalomtól. - Éjjeli Sas. Itt vagy végre. - Belélegezte a részegítő, csábító pézsmaillatot, mely csak Éjjeli Sasra volt jellemző. Elkábította a férfi közelsége.
- Gyere, angyal, álljunk be közéjük! - mondta, s a lány felé nyújtotta a kezét. Mintha csak Callie vágyait visszhangozta volna a mély, zengő hang. De a lány tudta, hogy ha elfogadja a felkérést, akkor hamarosan össze kell házasodniuk. Éjjeli Sas meg sem próbálta megmagyarázni, miért volt távol oly sokáig, és most azt várta, hogy Callie azonnal a karjaiba omoljon. De Callie még várakozás közben elhatározta, hogy nem megy hozzá addig, amíg a férfi el nem űzte lelkéből múltjának kísérleteit. És annyi kérdés gyötörte. Még azt sem tudta, vajon képes-e leélni az életét ezek közt az emberek között, képes-e félredobni a reményeit, az álmait, és úgy élni, mint ők. Igaz, hogy a quohadik már befogadták, és gyógyítótudományát is tisztelték. Ezt természetesen Bagolyembernek köszönhette. Ő hitt a lány gyógyító módszereiben, és gyakran kérte a segítségét. A sámán bizalmát látván az emberek lassan bízni kezdtek az ő ítéleteiben is. És egyikük figyelmét sem kerülte el az amulett, melyet Callie a nyakában viselt. Bagolyember erre külön felhívta a többiek figyelmét. Kijelentette, hogy a gyógyítóerő a szent amulettnek köszönhető. Callie hallotta, amit az embereknek az amulett bűvös erejéről mondott, és be kellett ismernie, hogy maga is mindig így vélekedik róla. Egy hosszú pillanatig állt így. Nem tudott a férfi szemébe nézni, de elfordulni sem. Éjjeli Sas közelebb lépett, és kezét Callie nádszál vékony dereka köré fonta. -Jöjj velem, bella! Nem fogod megbánni. Callie alig kapott levegőt érzékei elkábultak. Megpróbált józan maradni, és lassan megcsóválta a fejét. Szemében könnyek csillogtak. - Bárcsak korábban kértél volna erre! Gondolkoztam, Éjjeli Sas. Mi más világból jöttünk. Te nem élhetsz az enyémben, én pedig nem tudom, itt akarok-e maradni a tiédben. Több időre van szükségünk, hogy ezt átgondoljuk. A férfi Callie egy hajfürtjével játszadozott. - Ha a szívedben az igazság után kutatsz, rá fogsz jönni, hogy te is így akarod. Érezned kell, angyal. Ne akarj mindent kielemezni! - Én érzek. És érzem, hogy túl fájdalmas nekem melletted - felelte halkan. A férfi bőrének melegsége megrészegítette és legyengítette eltökéltségét. Talán nem is volna olyan szörnyű, ha hozzámenne, tűnődött, miközben Éjjeli Sas sötét arcát fürkészte. Azt az arcot, amit annyira megszeretett. - Éjjeli Sas... én szeretnék veled maradni, de egyszerűen úgy érzem, nem menne. A férfi megfogta Callie állát, és felemelte a fejét. Mutatóujját az ajkaira tette, és halkan megszólalt. - Csitt. Adj nekem egy lehetőséget. A bizalom kell legyen a legfontosabb kettőnk közt. Azt hittem, már megtanultál bízni bennem. Tévedtem? Az arcát simogató hosszú ujjak még jobban összezavarták a lányt. - Hogy bízhatnék benned, ha mindenből kirekesztesz? Éjjeli Sas lángoló tekintete elhallgattatta. - Akkor engedd, hogy ma este feltárjak valamit a lelkemből! Ez lesz az első lépés a közös életünk felé. Callie megsimogatta a férfi haját. Szája hirtelen kiszáradt. Éjjeli Sas karcsú teste meztelen volt, és bár Callie már megszokta, hogy csak térdnadrágban, lábszárvédőben és mokaszinben látja, még sosem tűnt számára ennyire férfiasnak. Ébenfekete haja szabadon omlott vállaira. Szemei úgy ragyogtak a tűz fényében, mint az apró topázkövek. A kísérteties fény beragyogta alakját és kifestett, markáns arcát. - Én szeretnék, Éjjeli Sas. De tudom, hogy amint belépek a táncolók körébe, ugyanabba a világba fogunk tartozni. És még nem vagyok biztos benne, hogy van helyem az életedben. Callie döntött, bár ezzel a döntéssel megengedte a férfinak, hogy más nőt válasszon. És tudta, ha így tesz, akkor meghasad a szíve. Szerette volna elfelejteni azt az éjszakát, amikor először táncoltak együtt a mocsárban, amikor nem tudta levenni szemét a férfi karcsú testéről, a bronzszínű bőr alatt feszülő izmokról. Ma is így volt. Érzékeit megbolondította a férfi szépsége. Amikor a közelében volt, egy rejtélyes erő mindig arra késztette, hogy a karjaiba omoljon, és kettejükön kívül mindenről megfeledkezzen. Ez így nem volt jól. A férfi túl sokat jelentett neki. Hiszen életét a gyógyításra tette fel, nem a szerelemre. Hogyan várhatta el tőle Éjjeli
Sas, hogy az árnyékában éljen, hogy elfelejtse, mi az a szabadság? És Callie a legfontosabb kérdésre még nem kapott választ. Vajon Éjjeli Sas kötelességének érzi, hogy elvegye őt? Hiszen tudta, hogy Callie már nem élheti a régi életét, hogy nem térhet vissza a szeretteihez. Két világ közt rekedt, akárcsak Éjjeli Sas. És Callie-nek ebben a pillanatban fogalma sem volt, merre induljon. Ha ezen az úton halad tovább, akkor hozzá kell mennie a férfihoz, és csak remélheti, hogy egy napon egyenlő felekké válnak. De ha visszatér, abba megszakad a szíve. Otthon mindenki félvér szajhájának fogja tekinteni, és sajnálattal gondol majd rá. De nem tudott a férfihoz menni, amíg az be nem bizonyította, hogy szereti. Elhúzódott Éjjeli Sastól. - Azt hiszem, jobb lesz, ha nem állunk be a táncosok közé. Éjjeli Sas izmai megfeszültek. - Tehát nem akarsz a feleségem lenni? Callie szívébe fájdalom hasított. - Még nem... a szíved még foglalt. Nem szerethetsz engem. Én pedig úgy érzem, a házasság egyetlen értelme a szerelem. Éjjeli Sas Callie arcát fürkészte. - Hát még nem jöttél rá, mit érzek irántad? Nem bizonyítottam be százféle módon? - Hajnalcsillag halála óta most gondolt először arra, hogy egy másik nővel ossza meg az életét. Szeretett volna mindent elmondani Callie-nek. De nem volt képes rá. Az erőt, melyet azon az éjszakán kért a szent kanyonban, az őrangyalától kapta. Akkor megesküdött, hogy mielőtt egy másik nőnek adja a szívét, felkutatja Hajnalcsillag és Drága Virág gyilkosát. A komancsok tabunak tekintették, ha valaki megszegte az esküjét, miután már megkapta az erőt. Éjjeli Sasnak először meg kellett találnia a gyilkost, és bosszút kellett állnia családja kiirtásáért. Ha ez megtörtént, visszatérhet a kanyonba, köszönetet mond a szellemnek, és közli vele, hogy már nincs szüksége a különleges erőre. Mindez egy teljes éjszakán keresztül tart majd. Ez a ceremónia fogja jelezni, hogy gyásza véget ért. Csak ezután szeretheti szabadon Callie-t. Bár sosem tekintette magát babonás embernek, nem akarta veszélybe sodorni szerelmét azzal, hogy felingerii a szellemeket. Callie nagyot sóhajtott és visszafojtotta könnyeit. Talán egyikünk sem tudja igazán, mi az a szerelem. És lehet, hogy nem is fogjuk megtudni soha. Éjjeli Sas arcát Callie virágillatot árasztó hajába temette, és halkan megszólalt. - Ne beszélj így! - Én nem félek az igazságtól. A te szívedben csak egyetlen nő számára van hely. És az nem én vagyok. Éjjeli Sas magához szorította és suttogva megszólalt. - Nem engedem, hogy elhagyj. Légy hozzám türelmes, és ha kételyek gyötörnek, mint most, tudd, hogy a közeledben csak rád gondolok, csak arra, mennyire szeretnélek átölelni... megérinteni... hallani a sóhajodat, amikor a tested magába fogad. Ha veled vagyok, elfelejtem a múltat, és látom a jövőt. Mindent meg akarok osztani veled, szerelmem. - Ujjait a lány hajába merítette, és hátrahajtotta a fejét. Száját az ajkaira forrasztotta, és gyomrát hullámzó forróság árasztotta el. Gyere velem... legalább ma éjszaka szeress, és felejts el minden egyebet! - És holnap? - nézett a szemébe Callie. - Most csak a szerelmünkre gondolj! Ne törődj a holnappal. - Ajkai csábítóan közeledtek Callie ajkai felé. A lány nem tudott ellenállni Éjjeli Sas mesteri csábításának, és az éj további részét a férfi karjaiban töltötte. De nem táncolt vele. Szilárdan ragaszkodott elhatározásához, pedig majdnem meghasadt a szíve. Éjjeli Sas nem erőltette tovább. Belátta, hogy helyesebb várni, amíg örök szerelmet nem fogadhat neki. Imádkozott, hogy ez a pillanat hamar eljöjjön. Huszonkettedik fejezet - Megtalálom magának azt a félvér gazembert, ezredes úr - mondta a déli akcentusú férfi magabiztosan.
Hátradőlt a székben, és a kezében lévő vizespohárnyí bourbonra pillantott. A borostyánsárga folyadékot szórakozottan forgatta a pohárban. - Miért kellene felbérelnem magát, amikor egy egész ezred áll a rendelkezésemre? - kérdezte az ezredes. Kezét karba fonva ült az íróasztal tetején. Becker Stevenson szinte betegesen élvezte az indiánvadászatot. A szóbeszéd szerint a férfi már egész csinos skalpgyűjteménnyel rendelkezett. Az ezredesnek borsódzott a háta, ha belegondolt, milyen aljas gazember ül vele szemben. Amikor Becker korán reggel megjelent az erődben és felajánlotta, hogy elkapja a félvér komancsot, aki már több mint egy hónapja elrabolta Callie-t, az ezredes majdnem elküldte. De aztán eszébe jutott felesége, aki lassan halálra bánkódta magát. Az ezredes mindeddig hiába próbálta felkutatni a quohadi indiánok táborát. Estelié elveszítette a belé vetett hitét. Nem evett, nem aludt, és úgy tűnt, az sem számít neki, hogy a férfi mellette van. Csak Callie-t akarta. Az ezredes töprengését Stevenson hangja szakította félbe. - Ne vegye sértésnek, uram, de úgy tűnik, hogy az a félvér egyszerűen bolondot csinált a maga embereiből, informátoraim szerint a lovasság minden erőfeszítése ellenére sem tudott felmutatni semmilyen eredményt. - Becker megvakarta borostás állát. - Közben a vadak valahol jól elrejtőztek, és velük van a maga bájos mostohalánya is. Minél tovább késlekedik, annál nehezebb lesz neki. - Elvigyorodott és elővillant koszos, hiányos fogsora. - Gondolom, tudja, hogy minél több időt veszteget, annál nehezebb lesz újra civilizált nőt faragni az ifjú hölgyből. Williams ezredes megköszörülte a torkát. - Igen, értem. Isten tudja, mennyit szenvedett az a szegény lány már eddig is. - A fejvadász vörös arcát figyelte, mely már hólyagosra égett a texasi nap tüzében. A rátapadt kosz persze részben megóvta világos bőrét. A férfi bűzlött a mocsoktól. Az ezredes megpróbált minél kevesebb lélegzetet venni. - És miből gondolja, hogy sikerrel jár egy olyan ügyben, amelyben egy ezrednyi képzett katona kudarcot vallott? - Mert én tudok valamit, amit maga és az emberei nem tudnak - mondta a férfi, majd lehajtotta a maradék italt. - És mi lenne az? - ráncolta zavartan a homlokát az ezredes. Minél több időt töltött ennek az embernek a társaságában, annál kevésbé kedvelte. Stevenson az üres pohár széle fölött fürkészte az arcát. Egyik szemét eltakarta egyenes, szőke haja. - Tudom, hogyan gondolkodnak, ismerem a szokásaikat, és tudom, meddig képesek elmenni, ha a szabadságukról van szó. Hadd emlékeztessem, hogy a legrosszabb fajtával van dolga. Egy félvérrel. Ezek sokkal okosabbak és ravaszabbak, mint a megszokott ellenségei. Úgy tudom, hogy ez az ördögfajzat már több bajt okozott, mint egy egész hadsereg. - Stevenson lesütötte a tekintetét, mintha nem érezné jól magát, ha egy másik ember szemébe kell néznie. Töredezett körmeivel piszkos szarvasbőr nadrágjának rojtjait rángatta. - Én és az embereim szakszerűen dolgozunk, és tudjuk tartani a szánkat, ha a helyzet úgy kívánja. Azt hiszem, nem szeretné, ha a dolgok kitudódnának, ezért akartam négyszemközt beszélni önnel. A megállapodásunk köztünk marad. Senki másnak nem kell tudnia, miért vagyunk itt. - És mennyibe fognak kerülni nekem a maga szolgáltatásai, Stevenson? - kérdezte az ezredes. Komoly kételyei voltak a férfit illetően. Meglehetősen kétes alakokkal érkezett, akik most is a kapukon kívül vártak rá, a múltját pedig senki sem ismerte. Bár az ezredes gyanította, hogy ha alaposabban utánanézne, kiderülne, hogy azért kerüli a civilizációt, mert olyan titkai vannak, melyeket nem szívesen tárna fel a világ előtt. Az emberek nagy része azért jött ebbe az isten háta mögötti országba, mert menekült, vagy mert bizonyítani akart. De az ezredesnek tekintettel kellett lennie a lányra és felesége válságos egészségi állapotára. A saját jó híréről nem is beszélve. Ha a fejvadász épségben visszalibzza Callie-t, akkor talán ő is tisztázhatja magát a felettesei előtt. Stevenson elgondolkodott, majd az ezredesre pillantott. - Tekintettel arra, hogy a helyzete nem túl rózsás, jó üzletet ajánlok - vigyorgott. - Az embereim és én szinte ingyen elvállaljuk a munkát...
legyen mondjuk ötszáz most, és újabb ötszáz, ha visszahoztuk a mostohalányát... és a félvér skalpját. - Úristen, ember, nekem nem kell a skalpja - morogta az ezredes. - Csak annyit kérek, hogy hozzák vissza Callie-t az anyjához. - Akkor megegyeztünk - nyújtotta Stevenson durva kezét, amit az ezredes vonakodva fogadott el. Vegye úgy, hogy már el is van intézve, uram. Remélem, nincs kifogása az ellen, ha a gyűjteményemet kiegészítem a férfi skalpjával. Tudja, ez régi, rossz szokásom tette hozzá vigyorogva. Williams ezredes visszahúzta a kezét. Tenyerét szerette volna beletörölni az ingébe, de uralkodott magán. Fölállt és jelentőségteljes pillantást vetett a fejvadászra. - Mielőtt elindul, tisztáznunk kell még valamit, Stevenson. Nem értek egyet a módszereivel, és az igazat megvallva magát sem kedvelem, de minél több ember keresi a lányt, annál jobb. Ezért kizárólag a családom érdekében én is elindulok. Még mindig hiszek az embereim képességeiben. Meglátjuk, ki találja meg Callie-t hamarabb. - Ezredes, én biztos vagyok benne, hogy mi leszünk azok, ezért hajlandó vagyok fogadni magával - jelentette ki magabiztosan Stevenson. - Tekintsük a fogadás díját prémiumnak. Mit szól hozzá? Beszélgetésük során a fejvadász hárompohárnyi bourbont hajtott le. Az ezredes úgy érezte, csak az ital beszél belőle, de bólintott. - Folytassa, Stevenson, hallgatom. - Ha a maga katonái találnak rá, akkor mi csak az első ötszáz dollárt kapjuk meg. De ha mi hozzuk vissza, akkor kifizeti a maradék ötszázat, és még kétszázat személyesen nekem. Williams ezredes felvonta a szemöldökét, az ablakhoz lépett, és a pózna tetején lobogó zászlóra nézett. - Maga keményen alkuszik, Stevenson. De ha sértetlenül visszakapom a lányt, és bizonyítékot ad nekem arról, hogy az a félvér kutya nem áll többé az utamba, megegyeztünk. Elég világosan fejeztem ki magam? - Igen - felelte a fejvadász csillogó szemmel, és elmosolyodott. - Tudtam, hogy meggondolja magát a férfi skalpját illetően. Az ezredes nem felelt. Némán bámult kifelé az ablakon a díszudvarra, ahol az emberei már gyülekeztek, mint mindig ebben a napszakban. Amikor meghallotta, hogy a fejvadász indulni készül, halkan megszólalt. - A hátsó ajtón menjen ki az irodámból, Stevenson! Minél kevesebben tudnak magáról, annál jobb. Szinte észre sem vette, amikor a férfi távozott. Azokra az ambiciózus fiatal tisztekre gondolt, akik a polgárháború befejezése óta a prérire özönlöttek, remélve, hogy ott nevet és rangot szerezhetnek. Oldd meg az indián kérdést, és kapsz néhány aranycsillagot. Mindez olyan könnyűnek látszott egy fiatal férfi szemében. Valaha ő is ilyen volt: lelkes és elszánt, és mindent megtett az előbbre jutásért. Persze még mindig szívós volt, és jobban megállta volna a helyét, mint bármelyik fiatal tacskó, aki alatta szolgált. De a csapatát ért támadás és Callie elrablása óta kezdett felnézni erre a hitetlen félvérre. Ó, igen, már eleget hallott róla régebben is. Tudta, hogy nem egy műveletlen, könyörtelen vadállat, aki azt hiszi, erőszakkal megtarthatja a földjét, és megmentheti a kultúráját. A népe tisztelte, a legtöbb fehér ember jiedig rettegett tőle. Ha a prérit járta, senki sem merte átlépni a komancsok földjének határát. Ha elkapná, az stratégiai győzelemnek számítana, ebben biztos volt. Az indiánok Rafe hatalmát a származásának tulajdonították, és talán nem is tévedtek. De ez a férfi sokkal okosabb volt annál, semhogy feltárja az adottságait a fehérek előtt. Ravasz volt, és intelligens, ezért tekintették rettegett ellenségnek. De ki az ördög lehetett? Honnan jött? És elsősorban: hogyan lehetett volna megszabadulni tőle? Ebben a pillanatban az ezredest ez a kérdés gyötörte leginkább. Egyelőre nem tudta a választ, de érezte, hogy a csata kemeny lesz, és tudta, hogy csak akkor győzhet, ha felhagy a brutális erőszakkal, és óvatos stratégiát választ.
A félvérnek nyilván alapos oka volt, hogy elrabolja Callie-t, és az ezredes biztosra vette, hogy ő lesz az első, aki megtudja, mi ez az ok. -Addig is bírd ki valahogy, szegény gyermekem! De ami a legfontosabb: őrizd meg az elméd épségét. Mert tudom, milyen nehéz neked azokkal - sóhajtotta fáradtan. Callie már nem ugyanaz a nő volt. A hetek gyorsan teltek, és nagyon jól hozzászokott új életéhez. Éjjeli Sas asszonyaként tisztelet és kiváltságok illették meg. A komancsok büszke emberek voltak, akik az életben maradáson kívül nem törődtek semmivel. Ünnepelték az életet, amikor csak tehették. A közösségi összejöveteleken mindig nagy volt a nevetés és a vigadalom. Amikor bővében voltak az élelemnek, és nem sürgette őket a kötelesség, az emberek összegyűltek a falu közepén gyújtott tűz körül, és történeteket meséltek, amíg a hold le nem bukott az éjszakai horizont alá. A mozdulataik élénkek és természetesek voltak, akárcsak az életstílusuk. Callie melegséggel és őszinteséggel válaszolt az emberek melegségére és őszinteségére. Az asszonyok gyakorta beugrottak Éjjeli Sas sátrába, hogy tiszteletüket tegyék Callie-nél, vagy hogy orvosi tanácsokat kérjenek olyan bajokra, amelyeket egy nő sokkal jobban megértett. Callie kezdetben óvatosan osztogatta a tanácsait, nehogy megbántsa a sámánt. De Bagolyember minden téren bátorította. És bár Callie nem nevezte magát gyógyítónak az emberek előtt, a sámán készségesen elfogadta az elméleteit. Hamarosan rájöttek, hogy mindketten hasonlóan vélekednek a fákból és növényekből kivont természetes gyógyszerek tekintetében, és ettől kezdve gyakorta cseréltek eszmét különböző eljárásokról és gyógymódokról. A quohadi komancsok közt szerzett tapasztalatok semmihez sem hasonlítottak. Callie érezte, hogy már soha nem lenne képes úgy tekinteni ezekre az emberekre, mint régen. Nem tudta, mikor változott meg ennyire a gondolkodása, de észrevette, hogy az utóbbi időben minden reggel elégedetten kel, este pedig, amikor Éjjeli Sas ölelő karjaiban álomba merül, úgy érzi, sehol sem lenne ilyen boldog. Örömmel fedezte fel a szabadságot, melyre mindig áhítozott. Rengeteg barátot szerzett, bár Kicsi Őz és Fekete Holló még mindig rosszindulattal viseltetett iránta. Pedig Callie még bocsánatot is kért Fekete Hollótól, amiért ellopta a lovát, de a férfi hozzáállása mit sem változott. Nem bocsátott meg neki, Kicsi Őz pedig továbbra is neheztelt rá Hajnalcsillag emléke miatt. Csak ők ketten nem mentek el Callie névadó ünnepségére, mindenki más díszbe ölpzött a tiszteletére. A Puhawi nevet kapta, ami Gyógyító Asszonyt jelentett. Ettől kezdve valóban közéjük tartozott. Az ünnepség után sült bölényhúst ettek friss kenyérrel, pekandióval és mézzel. Az étel forró volt, és illatos. Callie a sült húsból alig evett, de jó néhány kenyérszeletet elmajszolt, mialatt a többiek felfalták az egész bölényt. Miután befejezték az evést, a férfiak pedig elszívták a pipát, kezdetét vette az igazi mulatság. A dobok hangjára mind elindultak a közelben gyülekező táncosok felé. - Azt hiszem, ez a mi táncunk - mondta Éjjeli Sas, s megfogta Callie kezét. A lány nem tiltakozott, mert tudta, hogy ennek a táncnak nincs semmilyen rejtett jelentősége. Beléptek a körbe, és a férfi Callie-től néhány lépésnyire megállt. Átkarolta a lány derekát, Callie karját pedig saját dereka köré fonta, majd elkezdte a táncot. A szemében ördögi fény csillogott, és közölte minden harcossal, aki a közelükbe került, hogy a lány az övé, ezért jobb lesz, ha megtartják a kellő távolságot. Callie elmosolyodott, mert már ismerte az indiánok nyelvét. Éjjeli Sas jobb kezével intett. - Maradj távol, ez tiltott terület - figyelmeztette unokaöccsét, Dühöngő Medvét, aki előzőleg Éjjeli Sas háta mögé lopakodott, és a vállára csapott. Dühöngő Medve átkukucskált Éjjeli Sas válla fölött.
- Ez a gyöngyszem annyira drága neked, hogy minden idődet vele töltöd, a barátaiddal pedig már nem is törődsz. Talán megér hat jó lovat, és a függetlenségedet is visszakapod. Callíe-t a férfi védelmező karjai közelebb húzták. Egy fehér bölényért sem adnám - felelte Éjjeli Sas nyomatékosan. Dühöngő Medve kuncogva hátba vágta unokatestvérét, majd a közelben állókhoz szólt. - Szerintem ez a Gyógyító Asszony szerelmi bájitalt kever a fivérünk ételébe. Még soha nem hallottam olyan férfiról, aki ne adta volna oda az asszonyát hat lóért és egy fehér bölényért. Éjjeli Sas Callie-re mosolygott. - Most már elhiszed, hogy minden rendben lesz köztünk? Muszáj elhinned. - Igen, az utóbbi hetek során meggyőztél. Elhiszem, Éjjeli Sas - felelte Callie halkan. A tánc üteme gyorsult, a testek közelebb kerültek egymáshoz. Minden mozdulat élénk volt, és természetes. Callie érezte, ahogy Éjjeli Sas kemény teste hozzásimul, és elképzelte, milyen lesz később, amikor majd sátruk rejtekében egymáshoz érnek, és forró csókokat váltanak. Most olyan könnyű volt szeretni őt. Nem is olyan rég még az ellenségének tekintette, és elképzelhetetlennek tartotta, hogy vele élje le az életét. Igaz, hogy néha még most is szívesen ugratta, emberrablónak nevezte, de minden szempontból a szeretőjének tekintette. Hiába próbálta elfojtani a vágyait, tudta, hogy most már mindörökre csakis hozzá tartozik. Éjjeli Sasra pillantott. Tekintetében szikrányi bujaság csillogott, a férfi pedig a füléhez hajolt. Aztán rendkívül szemléletesen elmagyarázta, hogyan fog vele később szeretkezni. Callie tekintete elhomályosult, és gondolatai egyesültek a férfi gondolataival. -Alig várom már - suttogta. Callie világegyetemében most csak Éjjeli Sas létezett. Másnap reggel később ébredt, mint szokott. Az ágyban fekve az életre kelő falu hangjait hallgatta. Éjjeli Sas még aludt. Az éjszaka csodálatos volt. Ha nem tudta volna, hogy a családjának fogalma sincs róla, él-e egyáltalán, ő lett volna a legboldogabb asszony a világon. Kibújt a bölénybőr takaró alól, és csendben felöltözött. Mire visszatért a folyóról és belefogott a reggeli elkészítésébe, már Éjjeli Sas is felébredt. Callie megpróbálta kiverni fejéből az aggodalmat. Vajon még mindig keresik? És mit fog tenni, ha rátalálnak? El sem merte képzelni a vérontást és a mészárlást. Callie segített Éjjeli Sasnak, aki összeszedte a vadászathoz szükséges eszközöket. Közeledett a nyár vége, és a komancsok tudták: ilyenkor mindennél fontosabb, hogy elegendő húst szerezzenek, mire beköszönt a tél. Egyre kevesebb bölényt találtak, és ezt elsősorban a fehér vadászoknak köszönhették, akik felelőtlenül lemészárolták a csordákat, lenyúzták az állatok bőrét, és a tetemet hagyták megrohadni a napon így a komancsok számára oly fontos hús tönkrement. Az indiánok már érezték a folyamat hatásait. Senki sem tudta, mi lesz télen, ha nem találnak elegendő bölényt. - Bárcsak velem jöhetnél - mondta Éjjeli Sas, miközben elővette a puskáját, melyet az ágy mellett tartott. Ezt a fegyvert csak önvédelem céljából vitte magával, egyébként sokkal szívesebben használta a tizennégy láb hosszú lándzsát. Ez a fegyver a konquistádorok megjelenése után terjedt el. A komancsok úgy tartották, nagy bátorság kell ahhoz, hogy valaki egyetlen lándzsával terítse le a bölényt, ezért mindegyikük magával vitt egyet a vadászatokra. Ősszel rendszerint az egész falu vadászni indult. A családok összehangoltan dolgoztak. A leölt bölényt megnyúzták, majd a tetemet a fejétől a farkáig feldolgozták. Semmit sem dobtak ki. - Itt fogok várni rád - felelte halkan Callie. Elővette a szárított hússzeleteket - vagy ahogyan az indiánok nevezték: az inapát -, és betette őket egy bőrerszénybe. Ezt a táplálékot bölényhúsból készítették, úgy, hogy két-három láb hosszúságú szeleteket vágtak belőle, majd a kövér részt egyenletesen elosztották a felszínén. Callie rájött, mennyire fontos az indiánoknak a bölény. Ha ez a vadászat sikerrel jár, akkor tavaszig elegendő élelmük lesz. Arra nem is mert gondolni, mi történik, ha a vadászok üres kézzel térnek vissza, mint ahogy ez egyre gyakrabban megesett az utóbbi időben. Callie a férfi karjaiba vetette magát, és összeszorult a szíve.
- Mindig attól félek, hogy egy napon, amikor visszajövök, nem talállak majd itt - mondta Éjjeli Sas. - Azt akarom, hogy örökre velem maradj, angyal. Azt hiszem, soha nem vágyakoztam még semmire úgy, mint rád, - Akarod, hogy a feleséged legyek, Éjjeli Sas? - kérdezte Callie, s hátrébb húzódott. - Ha elfogadsz... Callie arca sugárzott az örömtől. - Igen, drágám. Megtiszteltetésnek érezném, ha a feleséged lehetnék. Éjjeli Sas megcsókolta és magához ölelte. A szerelem úgy áradt szét Callie-ben, mint a méz. Lassan az ágyra feküdtek, és újra rátaláltak arra a ritmusra, mely testüket és lelküket összeforrasztotta. Callie maga sem tudta, miért, de aggódott. Remegő kézzel rakta a tarisznyába az ételt. Nem volt más hátra, mint elbúcsúzni Éjjeli Sastól. Hirtelen úgy érezte, nem szabad elengednie. Megragadta az amulettet és megszorította. A férfi átölelte, magához vonta, és homlokon csókolta. -Jól érzed magad? - kérdezte aggódva. - Észrevettem, hogy tegnap este alig nyúltál az ételhez, és ma reggel sem ettél valami sokat. -Nincs miért aggódnod - felelte Callie. - Jól vagyok. - De nyugtalansága nem múlt el, miután a férfi távozott. Éjjeli Sas volt számára a legfontosabb az egész világon. Úgy érezte, nem tudná elviselni, ha bármi történne veié. Kezét a hasára tette. Még nem lehetett biztos benne, de remélte, hogy mire a férfi visszatér, fontos dolgot közölhet vele. És majd együtt imádkoznak a szellemekhez, hogy gyermekük egészséges legyen. Hogy fiú-e, vagy lány, az nem számított. Hiszen az húsuk és vérük lesz, a népnek pedig új reménységet hoz majd. Ekkor hirtelen átvillant agyán egy gondolat. Melyik világban fogják felnevelni a gyermeket? Callie tudta, hogy a komancsok jövője bizonytalan. Mi lesz, ha az indiánok közt marad, és úgy neveli fel a gyermeket, mint egy indiánt? De már nem volt olyan biztos benne, hogy vissza akar térni régi életéhez. Abból a világból hiányzott Éjjeli Sas és a népe. A férfival együtt töltött idő csodálatos volt, és életének új értelmet adott. Callie úgy érezte, egyetlen napot sem bírna ki Éjjeli Sas nélkül. Odakintről Bagolyember ismerős hangját hallotta. -Azért jöttem, hogy a tanácsodat kérjem, bölcs gyermekem. Népünk egyik fiáról van szó. Callie jelzett a sámánnak, hogy beléphet. Miközben hallgatta Bagolyembert, aki leírta a beteg gyermek tüneteit, már tudta is, milyen gyógynövényekre lesz szüksége, és ezeket sietősen betette orvosságos tarisznyájába. - Nem is merek rágondolni, mivel állunk szemben - mondta Callie. A férfi arcán komor aggodalom tükröződött. - Már mindketten tudjuk, mivel. A fehér ember betegsége rátalált a falunkra. Éjjeli Sast nyugtalanság emésztette. A vadászcsapat mérföldről mérföldre közeledett a kék égen tornyosuló hatalmas árny felé. - Mit gondolsz, mi az? - kérdezte Vörös Bölény. Arcára barázdákat vont az intenzív figyelem. - Nem vagyok biztos benne, de valószínűleg rossz előjel - felelte komoran Éjjeli Sas. Némán lovagoltak tovább. A férfiak tekintete a horizonton terebélyesedő feketeségre szegeződött. A vadászat kissé elhúzódott, de ezt senki sem láthatta előre. Alig találtak bölénynyomot, ezért kellett tovább maradniuk. Nem voltak meglepve, tudták, miért van így. Azért, mert a csordát a fehér vadászok találták meg hamarabb. Amikor a nyomok végére értek, és a vadászok a magasban keringő sötétség alá kerültek, tehetetlen dühvel bámulták az elébük táruló iszonyú látványt. - A szemem nem akarja elhinni, amit lát - mondta Fekete Holló.
- Ettől tartottam - szólalt meg Éjjeli Sas. A kék eget fekete keselyűk sűrű felhője takarta el. - Mind elpusztult. Egytől egyig - kiáltotta egy másik harcos. A vadászok előtt több száz bölény élettelen teste hevert. Lemészárolták őket a bőrükért. Húsuk a napon megrohadt, a véres hústömegen pedig rovarok tízezrei nyüzsögtek. A tetemeken farkasok lakmároztak, s néha dühösen elhessegették a tehetetlen madarakat. Az őrület színhelye volt ez. A jövő ígérete. Huszonharmadik fejezet - Ez a foltos betegség... amit himlőnek neveznek magyarázta Callie Bagolyembernek és Kicsi Őznek, miután megvizsgálta a kisgyereket. Ez a gyermek volt a legújabb áldozata annak a rosszindulatú járványnak, mely már oly sok indián életét kioltotta. A quohadik jobban rettegtek ettől a betegségtől, mint a katonáktól, mert a csöndes betolakodóval szemben fegyvertelenek voltak. Más komancs törzsek tagjai már beszéltek nekik a táboraik mellett faágakra kötözött tetemekről. Ők is a gyilkos betegségbe haltak bele. Kicsi Őz a sátrában elégetett áldozatokkal próbálta elűzni a gonosz szellemeket, de azok nem távoztak. A szent ember tudta, hogy csak egyvalaki van a faluban, aki megmentheti a gyermeket, Az összezsugorodott kisfiú néma csöndben feküdt és alig lélegzett, de bőrén még nem jelentek meg a végső tünetek, az apró, vörös foltok. Ekkor már késő lett volna megmenteni. Callie félt, de haragot is érzett. !rtelen végtelenül tehetetlennek érezte magát. A fiú anyja gyászosan sóhajtozott, Callie pedig a könnyeivel küszködött. Minden tőle telhetőt szeretett volna elkövetni, hogy minél több embert megmentsen, de tudta, hogy az esélyek nem túl jók. A komancsoknak nem volt szavuk a fehér ember betegségére, de már kezdték megérteni ezt a halálos kórt, melyet az ellenségeik szabadítottak rájuk. Eddig még egyetlen fehér ember sem talált rá a quohadik táborára, de a betegségük igen. És Callie a más törzsekből származó komancsoktól tudta, hogy a betegség gyorsan terjed az indián nemzetségek között. Már most is túl sok fejfát látott a sátraik előtt, és tudta, hogy egyre több lesz belőlük. A gyermek anyjához fordult. Kicsi Őz könyörgő tekintettel nézett rá. - Nem tudom, mennyit tehetek mondta halkan Callie. - Ha akarod, megpróbálok segíteni rajta, de nem ígérhetem, hogy meggyógyul. - Akarom - felelte remegő hangon Kicsi Őz. Callie bólintott. Látta, hogy a fiú már kezd kiszáradni a bőre olyan volt, mint a pergamen. - Akkor elmondom, mit kell tenned. Adj neki vizet és levest, amilyen gyakran csak lehet! Ha nem tudja vagy nem akarja elfogadni, tégy a szájába egy tölcsért, és óvatosan öntsd bele a folyadékot. Ne túl sokat, nehogy megfulladjon. A folyadék azért kell, hogy ne szárítsa ki a láz. Megértettétek, amit mondtam? - kérdezte a fiú anyjától és a sámántól. - Igen - felelte Bagolyember, majd hátradőlt, lehunyta szemét, és egy halk énekkel kérte a szellemek segítségét. Imádkozott a fiúért, a családjáért és Callie-ért is. Kicsi Őz hálás lesz neki, ha a fiú életben marad, de mit szól majd az apa, ha mégis belehal a betegségbe? A férfi nem volt megbocsátó ember. A sámán nem szívesen gondolt erre. Buzgón tovább énekelt. Hangját az egész tábor visszhangozta. - Úgy teszünk, ahogy mondtad - felelte szomorúan az anya. - Ha meggyógyítod a fiamat, a férjem, Fekete Holló, bármit megad neked, amit kívánsz. - Nem kérek cserébe semmit, csak a barátságotokat - felelte halkan Callie. Kicsi Őz szemei könnybe lábadtak. - Nem értem, miért akarsz a barátom lenni azok után, hogy olyan gonosz voltam hozzád. Callie elmosolyodott. - Mert tudom, hogy jó szíved van, és a helyedben valószínűleg én is úgy éreztem volna, mint te. Nagyon szereted a nővéredet. Szeretném,
ha tudnád, hogy a nővérednek és a gyermekének mindig különleges helye lesz Éjjeli Sas szívében. Én sosem akartam elvenni tőlük ezt a helyet. Csak a jövőjének szeretnék a részese lenni. A múltja az övék. - Te nagyon jó asszony vagy kiáltotta Kicsi Őz. Mindörökre barátok leszünk. Callie egyetértett vele. A szent ember befejezte énekét, és hozzá fordult. - Tehetünk még valamit, Gyógyító Asszony? - kérdezte. - Vagy tehetetlenek vagyunk ezzel a halálos ellenséggel szemben? Callie tudta, mit érez a férfi. - Nagyon keveset tehetünk érte. Az indiánzsálya-főzet talán csökkentené a lázát, de az összes elfogyott. És más gyógynövényeket is keresnem kell. A készleteim kezdenek kimerülni. - Szólok az unokaöcsémnek, hogy menjen veled. Bárcsak itt lenne Éjjeli Sas és a többi harcos! Már két hete távol vannak, és ez rosszat jelent sóhajtott fáradtan a sámán. - Az utóbbi időben túl sok a rossz előjel. A szívem nagyon nyugtalan. - Akárcsak az enyém - mondta Callie, majd megkerülte Kicsi Őzt, és kilépett az ajtón. A sámán követte. Odakint Callie további instrukciókkal látta el a férfit. Mialatt távol leszek, értesd meg az emberekkel, hogy nem szabad bemenniük egymás sátrába. A betegeket el kell különítenünk, a családokat távol kell tartanunk egymástól, és a fertőzöttek sátrait el kell égetnünk. A ruhákat, takarókat, mindent. A betegséget csak a tűz tudja megfékezni. Elpusztítja a járványt, így az nem terjedhet el. Bagolyember bólogatva hallgatta Callie-t, aki elmagyarázta, hogyan kell levetkőztetni a betegeket, majd fokhagymás vízben megfürdetni őket. Ezt furcsának találta, de tiszteletben tartotta Callie véleményét, hiszen gyógyító érintése már számtalan életet megmentett, amióta a lány a faluba jött. Saját orvosi tudása cserbenhagyta. De talán Callie-é megmentheti őket. - Úgy lesz, ahogy kérted - felelte a sámán. Nagyon öregnek és fáradtnak érezte magát. Könyörögni fogok a szellemeknek, hogy óvjanak utadon. - Aztán elgondolkodva elmosolyodott. Légy óvatos az úton, mert népünk jövőjét a szíved alatt hordod! Ez az új élet a mi legnagyobb reménységünk. Éjjeli Sas nagyon büszke lesz, ha majd visszatér. Callie arca kivirult a férfi szavai hallatán. - Nem értem, hogyan tudod megállapítani az ilyesmit, Bagolyember. Én csak gyanítottam, hogy terhes vagyok. A férfi ribizlifekete szemének tekintete meglágyult. Nincs ebben semmi boszorkányság. Az öreg gyógyító ismeri a jeleket. Látja az asszony tekintetéből. Úgy érzem, egészséges fiad lesz. Sokáig él majd, és új reménységet hoz népének. - Azt mondtad, fiú? De hiszen ezt lehetetlen megjósolni. - Majd meglátod - ismételte magabiztosan. - Éjjeli Sas fiát hordod a szíved alatt. Ő lesz a quohadi komancsok utolsó vezére. Bölcs lesz, és erős, aki új utat mutat nekünk. A mi vérünkön és a te véreden keresztül maradunk életben. Hamarosan egyek leszünk. Ez így van elrendelve. Callie vágtára sarkalta Szelet. Bátor Sas - testőre és barátja mellette lovagolt. Keveset beszéltek, inkább a keresésre koncentráltak. Ez volt a második útjuk. A dühöngő betegség egyre nagyobb mennyiségű gyógynövényt követelt, és Callie több életet mentett meg, mint kezdetben képzelte volna. Együtt gyógyított Bagolyemberrel, kombinálva a misztikus erőket Callie gyógynövényeinek erejével. Amióta az indiánok közt élt, Callie gyógyítóképességei egyre tökéletesebbé váltak. Talán azért, mert itt az elme, a test és a lélek hatalmába vetett hit már évszázadok óta az emberek agyába vésődött. Néhány dolgot Callie sem tudott megmagyarázni. Nagyon hálás volt, mert Fekete Holló és Kicsi Őz fia túlélte a betegséget. De a fiú apja még nem tudta, milyen közel állt gyermeke a halálhoz. A vadászok még nem tértek vissza. Sikeres gyógymódjának híre hamar elterjedt a többi törzs közt, és ettől kezdve rengetegszer keresték. Callie mindenhová ellátogatott, ahová tudott, de arra nem jutott ideje, hogy minden beteggel törődjön. Ma több cickafarkkórót akart gyűjteni. Annyit, amennyit csak haza tudnak
vinni. A leveleket megfőzték, és lenmaglisztes borogatásként a kiütésekre tették. Más növényekre is szüksége volt. Az egyik a lázat csillapította, a másik a görcsöket enyhítette, a harmadik a hányingert. Callie a talajt fürkészte. Bátor Sas elvezette egy szorosba, melyet lombok és vad virágok gyönyörű takarója borított. A vidék csöndes volt, és békés, de Callie csak szomorú küldetésére tudott gondolni. A napot sűrű felhők takarták, és a levegőben eső szaga terjengett. A távolban villám dörrent. Callie örült a közelgő viharnak. Az eső felduzzasztja a falut övező folyót, ami az utóbbi hetekben szinte teljesen kiszáradt. Megpillantott egy növénycsoportot, és intett Bátor Sasnak. Leszálltak a lóról, összegyűjtötték a növényt és a tarisznyájukba tették. Bátor Sas alig húszlábnyira állt Callie-től, amikor a lány észrevette, hogy a férfi hirtelen felnéz. -Valami baj van? - kérdezte, s kezével eltakarta szemei elől a napot. Bátor Sas a homlokát ráncolta. - Talán csak a vihar, de mintha lódobogást hallottam volna. - Ekkor a földre vetette magát, és fülét a talajra tapasztotta. Egy pillanattal később már ismét talpon volt. Callie érezte, hogy a férfi nagyon izgatott. Már ismerte a komancsok szokásait. Tudta, hogy most csöndben kell maradnia, és azokra a jelekre kell figyelnie, melyeket a szél hoz. Tarisznyáját a földre dobta, és kezét tőre markolatára helyezte. - Valaki közeleg. Lehet, hogy nincs veszély, de nem kockáztathatunk. Ülj fel a kancára, és lovagolj ki! mondta Bátor Sas. - Én hátramaradok, és meggyőződöm róla, hogy nem követ senki. Callie az ifjú harcosra pillantott, aki eddig minden útjára elkísérte. - Nem hagylak egyedül. - Muszáj. Megígértem Éjjeli Sasnak, hogy mindig vigyázok rád, ha neki el kell mennie. Te és én barátok vagyunk. Nem akarhatod, hogy szégyenben maradjak. - A férfi már kezébe vette a kantárt. Callie vonakodva emelte föl a tarisznyát a földről, majd hagyta, hogy a férfi felsegítse Szél hátára. A szoros másik oldalán megvárlak - mondta. Bátor Sas a fejét csóválta. - Menj tovább, én majd utolérlek. De ha mégsem, akkor lovagolj egyenesen a faluba. Bárhogy is legyen, ne nézz vissza! Ha bajba kerülök, legalább tudni fogom, hogy te biztonságban vagy. Alig fejezte be a mondatot, amikor lövés döreje remegtette meg a levegőt. Bátor Sas a kancának dőlt. A hátát érte a golyó. Arcát hitetlenség, majd fájdalom torzította el, de annyi ereje még maradt, hogy Szél farára csapjon. - Menj... szaladj, ahogy csak bírsz! Én majd... feltartom a támadókat. Callie zokogva kiáltotta a férfi nevét, de a ló már sebesen vágtatott vele. Térdeivel erősen szorította az állatot és figyelte az alattuk elsuhanó talajt. Ezután még három lövést hallott. A derék állat hatalmasat nyerített, és Callie tehetetlenül figyelte az összeroskadó lovat. Előrerepült, és sikolya a torkára forrt. - Úgy látom, lassan magához tér - kiáltotta egy ismeretlen férfihang. Callie nagy nehezen felébredt és rájött, hogy egy ló hátán fekszik. Arca az állat gyapjas sörényéhez préselődött. Ez a ló nyilvánvalóan nem Szél volt. Aztán eszébe jutott kedves kancája, aki valószínűleg holtan feküdt azon a helyen, ahol elesett. Callie kezeit a ló nyakához kötözték, mokaszines lábait pedig a kengyelhez. -Ez pokoli megkönnyebbülés - felelte egy másik férfi. - Már szinte láttam, ahogy a pénzünk füstbe megy, amikor ez az ostoba seggfej úgy döntött, hogy kilövi alóla a lovat. - Menj a fenébe, Stevenson! Legalább elkaptuk felelte a megvádolt férfi. - Igen, el. De szeretnék minél messzebb jutni, mielőtt az a félvér rájön, hogy eltűnt a lány. Mert akkor utánajön - figyelmeztette Becker Stevenson a másik hármat. - És higgyétek el, ha utolér minket, abban nem lesz köszönet. - Ha nem lenne az a vörös haja, nem ismertem volna rá - kiáltotta Stevenson egyik mogorva társa. Olyan sokat volt a napon, hogy már majdnem olyan barna, mint egy komancs. És nézzétek, hogyan öltözködik! Még egy pogány nyakláncot is visel. Az a félvér nem vesztegethette az idejét. Már
biztosan a magáévá tette, és ahogy észrevettem, a hölgy nem volt oda a boldogságtól, amikor meg akartuk menteni. Szerintem már ő is olyan vad, mint a férfi. Az apja meg az anyja pokolian bánni fogja, hogy nem hagytuk ott, ahol volt. - Az ezredes nem közölte, milyen állapotban akarja viszontlátni, csak azt akarta, hogy elvigyük neki - szólalt meg Stevenson. - Hogy hogyan csinálnak belőle újra civilizált embert, az az ő dolguk. Callie-nek egy arcizma sem rezdült. Úgy viselkedett, ahogyan egy bátor komancs asszonyhoz illik. Komoran a mellette lovagló férfira nézett. Tekintetében megvetés tükröződött. -Az anyját... ha pillantással ölni lehetne, már mind halottak lennénk, amigos! -Ja. És lefogadom, hogy az ágyban is olyan, mint egy vadmacska - mondta a füstös képű mexikói, akinek chihuahua sarkantyúi minden mozdulatnál megcsörrentek. - Biztosan örülne egy menetnek, mielőtt az erődbe érünk. Callie hátán végigfutott a hideg. - Ha megpróbálsz hozzám érni, eunuchot csinálok belőled - fenyegette meg elszántan a sötét bőrűt. Stevenson felkacagott. - El kellene magyarám. Jüannak, mi az az eunuch, hölgyem. Akkor kétszere sen is fontolóra venné aiaga bátor szavait. - Nem akarom tudni - zsörtölődött lu.in, . .1 in .1 . olyan vörös lett, mint a sál, melyet nyakában viselt Ha bármivel próbálkozik, ezredes ide vagy oda, úgy megverem, hogy lábra sem tud állni. - A férfi megfordult és Callie-re bámult. - Hidd el, muchacha, tudom, hogyan kell csinálni, hogy egyetlen árulkodó nyom se maradjon azon a finom bőrödön. Szóval vigyázz, mit teszel! Nem tudod, kivel van dolgod. - De te sem - vágta rá Callie határozottan. - Éjjeli Sas megtalál titeket, bármekkora is az előnyötök. És akkor nem szeretnék a bőrötökben lenni. A komancsok nem végeznek gyorsan a foglyaikkal. Azt hiszem, tudjátok, mennyire vigyáznak, hogy az áldozatok minél tovább életben maradjanak. - Fogd be, te kurva! - mordult rá Stevenson. A fiúd nem fog ránk találni, erről ne is álmodozz! - Ó, dehogynem - mondta Callie mindannyiuknak, de csak egyre nézett. Valami annyira ismerősnek tűnt rajta. Mintha egy rémálomból lépett volna elő. Callie átkutatta emlékezetét, de nem találta a választ. Viszont biztos volt benne, hogy valahol már találkoztak. A férfi hozzáhajolt és felemelte a kezét. - Nem ártana egy kis lecke engedelmességből. Az az okos szád nem tudja, mikor kell hallgatnia. Callie a fogát vicsorgatta. - Ne merjen hozzám érni, mert egy életre megbánja! Stevenson ösztönösen visszakapta a kezét. - Komisz lány vagy, ez biztos, de a mostohaapád jó árat fizet érted. - Abból a pénzből egy centet sem fog látni, mister vágott vissza Callie. - Éjjeli Sas utoléri magukat, mielőtt még átlépik az erőd kapuját. - Hallgattasd már el azt a hémbert, Stevenson! kiáltotta az egyik. - Vacog a fogam, ha azokra az indiánokra gondolok. - Hallotta az urat, Miss Angel - mondta Stevenson. Callie elhallgatott, de nem azért, mert félt. Eszébe jutott a tőre, mely a szoknyája alatt még mindig a combjához volt erősítve. Azon gondolkodott, hogyan érhetné el. Felidézte Éjjeli Sas szavait, melyeket azon a napon mondott, amikor nekiadta a fegyvert. Emlékezett, mennyire irtózott annak idején a tőrtől, mert úgy érezte, akkor sem használná, ha meg kellene védenie magát. Most sem tudta volna emberre emelni, de legalább a köteleit elvághatná vele. Az eget vakító villám hasította ketté. Callie úgy hitte, védő szelleme adott jelet. Aztán szakadni kezdett az eső, és a földet mennydörgés rázta meg. Callie hite szilárd maradt. Stevenson vidáman kacagott. Láthatóan tetszett neki a vihar dühe. - így már biztos, hogy nem találja meg a félvér barátja, édesem. Ilyen esőben senki sem képes követni a nyomokat. - Éjjeli Sas megtalál - mondta Callie. - Majd meglátja. És megígérhetem, hogy amikor elkapja magukat, nagyon meg fogják bánni, amit tettek. - Callie megpróbált elfeledkezni a tényről, hogy
Éjjeli Sas még nem tért vissza a vadászatról. Lélekben hozzá kiáltva néma üzenetet küldött a sok mérföldön át. Huszonnegyedik fejezet Két órával később az eső már elcsendesedett, de köd szállt alá. A négy férfi és az egyetlen nő alig láttak, de folytatták gyilkos útjukat a szoroson át. Már majdnem két napja lovagoltak, és közeledett az út vége. Stevenson önelégülten közölte Callie-vel, hogy az erőd már csak néhány órányira van. Callie nem tudta, hogy megkönnyebbüljön-e, vagy inkább kétségbeessen. Hol lehet Éjjeli Sas? Mit fog gondolni, és ami még rosszabb, mit fog hinni róla, ha megtudja, hogy eltűnt? Talán azt hiszi, hogy miután Callie belekóstolt a szabadságba, rájött, hogy sokkal boldogabb a férfi nélkül? Callie némán hozzá kiáltott. Ha nem érkezik meg hamarosan, akkor már nem lesz visszaút. Ha Callie belép az erőd kapuján, Éjjeli Sas többé nem érheti el. Szükségem van rád, Éjjeli Sas, kérlek, gyere, mielőtt túl késő! Becker Stevenson vezette a csapatot, a többiek követték. Callie volt a sorban a második. A hősködésük ellenére érezte, hogy nyugtalanok, amióta elhagyták az indiánok földjét. Csak akkor álltak meg tizenöt percre, ha a lovaknak pihenni kellett. Tapasztalt harcosok voltak. A nyomaikat bölcsen eltüntették. Callie attól félt, hogy még Éjjeli Sas sem talál rájuk. Rengeteg alkalma volt, hogy megfigyelje őket, és be kellett ismernie, hogy fél tőlük. Biztosra vette, hogy ha nem lebegne a szemük előtt a pénz, amit mostohaapja ígért nekik, úgy vetnék rá magukat, mint a vadállatok. Sunyi alakok voltak, ruháik mocskosak, derekukon fegyverek lógtak, és Callie már jól ismerte a tekintetüket. Öntörvényű kalmárok voltak ezek, akik nem tisztelték sem istent, sem a hazájukat. Becker lehetett a vezérük, mert ő osztogatta a parancsokat. Callie megvetette őt. Ez a férfi volt a legalávalóbb emberi lény, akivel valaha találkozott. Kék színű, mocskos zubbonyt viselt, melyen a dupla rézgombsor már megfakult. A fején fekete kalap volt, rajta egy sastoll, lábán szarvasbőr nadrág, hosszú, zsíros haja pedig arcába lógott. Callie tudta, hogy azért horgasztja le állandóan a fejét, mert el akarja rejteni az arcán éktelenkedő forradást, de a jellegzetes sebet nehezen tudta teljesen eltakarni. Callie azon tűnődött, hogy vajon a háborúban szerezte-e a rút sebet a férfi. A négy közül tőle rettegett a legjobban. Rose nővér arra tanította, hogy az ember jellemét elárulja a tekintete. - A szem a lélek tükre mondogatta. Ennek a férfinak a tekintete hideg volt, és kifejezéstelen. Brutális embernek látszott, aki egy csöppnyi lelkiismeret-furdalás nélkül képes megölni bárkit. Callie-nek mindig ez jutott eszébe, ha a menekülésre gondolt. Kegyelemért könyörögni értelmetlen lett volna. Ez az ember nem tudta, mit jelent ez a szó. Callie szemei hirtelen könnybe lábadtak, de visszafojtotta a sírást. Arcát a ló nyakához szorította. Kezei és lábai meg voltak kötözve. Tehetetlennek és kiszolgáltatottnak érezte magát - de nem legyőzöttnek. Ebben a pillanatban gyűlölte őket, sTfélt, hogy tekintetéből rájönnek: szökni akar. De nem vették észre. A körülöttük lévő sziklákat figyelték. Komancsokat kerestek, és rá szinte ügyet sem vetettek. Callie erre várt. Összeszedte erejét, melyet régóta izzó haragjából merített, és a kötelekre koncentrált. A kötél szoros volt, de a szitáló eső megnedvesítette. Callie mozgatni kezdte a csuklóját, s hamarosan érezte, hogy a kender engedni kezd. Óvatosan erőt gyűjtött, miközben szeme sarkából elrablóit figyelte. El kellett érnie a kését. Ez volt az egyetlen esélye a menekülésre. Aztán szabad lesz. Az erődben már nem volt számára hely. Az ő helye Éjjeli Sas mellett volt. Stevenson halkan megszólalt. - Nem tetszik nekem ez a hely. Túl csendes, és ez nem jó jel. Ekkor dörrenés hangja remegtette meg alattuk a talajt. Az egyik férfi felnézett, és ereiben megfagyott a vér. A sziklák közt az egyik bokor megmozdult, mintha életre kelt volna. Stevenson parancsot adott az embereinek, hogy keressenek fedezéket, de a szűk szorosban ez lehetetlennek tűnt. - Fogjátok a nőt! - kiáltotta, de a többiek rá se hederítettek.
Emberei rémülten és hitetlenkedve bámulták a fejük fölött lévő sziklákat. -Csapdába estünk! Mindenki mentse az életét! kiáltotta az egyik kalmár. A komancs harcosok arcukat befestve álcázták magukat, és a sűrű bokrok közt rejtőzve várták a kellő pillanatot. Amikor vezérük úgy érezte, eljött a pillanat, jelt adott az embereinek. Ekkor előtörtek a kifestett testű indiánok, és csatakiáltásaikat visszhangozták a hegyek. - Isten az égben, láttál már ilyet? - kiáltotta az egyik férfi, s rémülten a pisztolya után kapott. Becker Stevenson ösztönösen cselekedett. A háború alatt sokszor keveredett közelharcba, ezért veszélyhelyzetben higgadt maradt. Nem bízta a véletlenre az életét. Megrántotta Callie lovának zabláját, sarkával az állat horpaszába vágott és elviharzott. Nem akarta kockáztatni az életét, sem a lányét. Mögötte emberei kétségbeesve kiáltoztak. A kalmárok tüzet nyitottak az indiánokra. - Nem fog megmenekülni! - kiáltotta Callie Stevensonnak. - Egy fenét - sziszegte a férfi, de Callie érezte a hangján, hogy fél. Callie nem félt, és nem volt bizonytalan. A népe eljött érte. Éjjeli Sas számított a kalmárok vezérének reakciójára. Viharhoz rohant, akit a szirt mögött rejtett el, majd egy nagy ugrással a mén hátán termett. Mögötte több mint száz indián emelkedett fel, hogy fedezze őt. A harcosok néhány embert a lovaikért küldtek. A kalmároknak még sosem volt részük ilyen félelmetes látványban. Az indiánok lóra pattantak, majd tomahawkokat és lándzsákat forgatva feléjük vágtattak. Szemükben halálos tekintet ült, de nem használták a fegyvereiket. A kalmárok összebújtak. Szemük kikerekedett a rettegéstől. - Édes Istenem, ezek élve akarnak elfogni minket kiáltotta az egyik, szemében keserű, tehetetlen tekintettel. Revolverét a fejéhez emelte, és meghúzta a ravaszt. A komancsok a túlélőkre vetették magukat. Becker Stevenson a veszéllyel mit sem töródvc .1 magas, szélmarta homokkövekkel szegélyeHl, kcs kény szoros felé vette az irányt. ur, - Ha az a félvér gazember utolér minket, megöllek - mondta. Hátrapillantott és megsarkantyúzta a lovát. Callie lova kénytelen volt követni, és a lány semmit sem tehetett, hogy lassítsa az iramot. Ajkába harapott, mert nem akart könyörögni, de testének minden izma sajgott. Hasának mélyén heves görcsöket érzett, és tudta, hogy ezek nem jő jelek. Szeme előtt fényes, színes csillagok táncoltak. Tudta, ha nem lassítanak le hamarosan, el fog ájulni. Arra pedig nem is mert gondolni, hogy elveszítheti a gyermekét. Az eső lemosta arcáról a könnyeket. Éppen egy széles szoroson vágtattak át, amikor Stevenson dühösen felmordult, s megrántotta a kantárt. A francba, zsákutcába kerültünk. - Mozdulatlanul ült a lován és suttogott. - Érzem, hogy felénk tart. Percről percre közeledik. Callie összeszorított fogakkal tűrte a fájdalmat. Végül sikerült kiszabadítania jobb kezét. Szoknyája térdig föl volt hajtva. Ujjai lassan a szoknya alá csúsztak, majd a combja mentén kúszva rátaláltak a tőr markolatára. Már nem volt ideje, hogy megvárja Éjjeli Sast. Cselekednie kellett, ha azt akarta, hogy gyermekük életben maradjon. Éjjeli Sast órákon át emésztette a kétség, miután visszatért a faluba, és megtudta, hogy Callie Bátor Sassal elment gyógynövényeket keresni, de mindeddig még egyikük sem tért vissza. Aggódott Callie miatt, és azonnal a keresésére indult. Kimondhatatlan haragot érzett, amikor rátalált hűséges barátja, Bátor Sas holttestére. De másik holttestet nem látott, és ez kissé megnyugtatta. Tehát volt rá esély, hogy Callie még életben van. Átkutatta a környéket, de kevés nyomot talált. Küzdelem jeleit sem látta. Nem tudta, hogy Callie önként tért-e vissza az erődbe a katonákkal. Végül is az ő világukból származott talán ostobaság volt azt gondolnia, hogy a saját világának részesévé teheti. De most, amikor a magasban állt, a kalmár és a vörös hajú nő felett, akit szeretett, elszégyellte magát, amiért kételkedett benne. Tekintetét az égre emelte, és vérfagyasztó kiáltást hallatott, mely
megremegtette az egész kanyont. Sosem hagyta, hogy valaki elvegye azt, ami az övé. Ez a férfi drágán megfizet azért, amit tett. Callie már erősen szorította a kést, amikor meghallotta a farkasüvöltésre hasonlító kiáltást. Éjjeli Sas megérkezett. Mindvégig bízott benne, hogy a férfi megtalálja. De most valami mástól félt. Tudta, hogy ez az ember megpróbálja megölni, mielőtt Éjjeli Sas a közelükbe ér. - Mi a fene volt ez? - morgott Stevenson, és megmarkolta az ölében pihenő Spencert. - Fényes nappal egyetlen farkas sem merészkedik az ember közelébe. CaHie alig mert a férfira nézni. Stevenson leugrott a nyeregből, és kezében a puskává! Callie-hez sietett. Arcát eltorzította a harag. - Te tudod, mi volt ez, igaz, asszony? Gondolod, hogy ő az? Callie fagyos pillantással meredt Stevensonra. - Remélem, hogy hamarosan megtudod. - Nem fogok itt várakozni - mordult a férfi, majdldozni kezdte a lány bal bokáját. - Nekem kell az a jutalom. Különösen most, hogy a többiek halottak, és az összes pénz az enyém. - Annyira lekötötte a fedezékkeresés és a pénz gondolata, hogy észre sem vette, amikor Callie hirtelen előrántotta a tőrt, és felemelte. Komolyan fontolóra vette, hogy végez a férfival. Ebben a pillanatban könnyen megtehette volna, de nem vitte rá a lélek, hogy a hátába vágja a kést. Ehelyett Stevenson kezét célozta meg, majd belesüllyesztette az éles pengét. Stevenson rámeredt. Szemében gyilkos pillantás villant, aztán fájdalmában felüvöltött. - Te rohadt vérszomjas szuka! - kiáltotta, majd nyöszörögve a késre pillantott, mely kezét a bőrnyereghez szögezte. De mielőtt még reagálhatott volna, Callie megragadta a puska tusát, és megpróbálta kitépni a férfi kezéből. Néhány másodpercig dulakodtak, de sérülése ellenére a férfi még mindig meglepően erős volt. Callie ereiben adrenalin áradt szét. Legyőzte rettegését, és sikerült kezét a fegyveren tartania. Tudta, hogy Stevenson nem habozna lelőni őt vagy Éjjeli Sast, és ezt nem akarta hagyni. A férfi felmordult, kirántotta a puskát Callie kezéből, majd megfordította, és a tussal állon vágta a lányt. Callie-re vörös köd telepedett. Felnyögött és a ló nyakára borult. - Átkozott, ostoba nőszemély, nézd, mit tettél! morogta Stevenson. Remélte, hogy Callie még lélegzik, mert nem szerette volna elveszíteni a beígért jutalmat. De tudta, hogy ebben a pillanatban a saját életét kell mentenie. És ebből a bajból a világ minden pénze sem segíthette ki, ezért most mindenekelőtt a túlélésre kellett koncentrálnia. Összeszorította fogait, és kirántotta kezéből a tőrt, majd a sziklák felé rohant, hogy fedezéket keressen. Ebben a pillanatban éles kiáltást hallott a magasból, és az elhajított dárda célba talált. Stevenson elszédült. Testében fájdalom áradt szét, és a földre rogyott. A lándzsa pengéje csontot és húst összeroncsolva ágyazódott combjába. A puska kirepült a kezéből, és Stevenson már csak a túlélésre tudott gondolni. Kétségbeesetten kúszni kezdett a sziklák felé, hogy menedéket találjon. Centiméterről centiméterre vonszolta magát. Éjjeli Sas halálos tekintettel nézett le a fájdalomtól gyötrődő férfira. Aztán lesietett a szikláról, Callie-hez lépett, késével elvágta a lány köteleit, és a karjaiba vette. Megszólította, de Callie nem válaszolt. Éjjeli Sas felkarolta és óvatosan a fűre fektette. - Megfizetnek azért, amit veled tettek, bella - suttogta, s gyengéden megsimogatta a lány arcát. Aztán Becker Stevensonra pillantott. Szemében természetfeletti tűz égett. Kimért, biztos léptekkel közeledett a férfi felé, s közben haláldalt énekelt. A kalmár hátrapillantott és fájdalmasan felzokogott. -Nem akartam bántani az asszonyodat... igazán... én csak a pénzt akartam. - Egyik kezét esedezve nyújtotta Éjjeli Sas felé. - Ne ölj meg... kérlek! -Ó, nem. Egyáltalán nem akarlak megölni... legalábbis nem azonnal - felelte Éjjeli Sas, és szétterpesztett lábakkal megállt a rémült Stevenson fölött. Ekkor pillantotta meg a férfi kisujján a
csillogó aranyat, és hátán végigfutott a hideg. Megragadta a kalmár csuklóját, és közelebbről szemügyre vette a gyűrűt. - Hol szerezted ezt? Stevenson félreértette Éjjeli Sas érdeklődését. Tudta, mennyire szeretik az indiánok a gyöngyöket és a csillogó csecsebecséket. - Ha tetszik, a tiéd - felelte. Mocskos arcán barázdákat vágtak a legördülő Izzadságcseppek. Éjjeli Sas ujjai a remegő férfi csuklójára bilincsHöd tek. - Azt kérdeztem, hol szerezted. -A háborúban... van még egyéb is, lu többel akarsz. Csillogó arany, fénylő drágakövek. A farmomon rejtettem el őket. Odamehetünk,., megosztom veled, ha meghagyod az életemet. - Hol van az a farm? - kérdezte higgadtan Éjjeli Sas. - A Benton-erődtől nyugatra, mintegy harmincmérföldnyire. Nincs messze... gyorsan odaérhetünk. Éjjeli Sas tekintete a csillogó aranyra szegeződött. Lehúzta a gyűrűt a férfi ujjáról, és a belső oldalon lévő monogramra pillantott. L. L. Tekintete elsötétedett. A kalmár mellé vetette magát, és leütötte a kalapját. Megragadta a haját, hátrahajtotta a fejét, és fagyosan a szemébe nézett. - Évek óta várom már, hogy találkozzunk. Biztosan nem felejtettél el, igaz? Stevenson nagyot nyelt. - Te megőrültél. Sosem láttalak. - Nézz meg jobban, te gazember! Engem vádoltak, amikor New Orleansban megölted Delceyt, és majdnem Lilyt is. A kalmár kétségbeesett tekintettel nézett rá. - Nem tudom, miről beszélsz. Éjjeli Sas a szakadt katonai zubbonyra pillantott. Még emlékezett arra a rézgombra, amit Lily a kezében tartott, amikor rátalált. Éjjeli Sas tudta, hogy ez az ember a felelős a történtekért. - Fogadni mernék rá, hogy hazudsz. Az a folt a ruhád vállán mindent elárul, amit tudnom kell rólad. Te és a bandád gyakran jártatok New Orleansban a megszállás idején. És az a gyűrű az ujjadon egy barátomé. Te voltál az. Csak erőszakot és halált hagytál magad után. - Lily egy kurva volt! - kiáltotta Stevenson. - Kihasználta a férfiakat. Nem láttak át a bájos mosolyán, és elszédítette őket a tökéletes teste. Láttalak benneteket együtt. Én tudom, ki volt... és hogyan használt ki téged is. - Szemei eszeveszetten csillogtak. - A férje hadifogolyként halt meg. Én voltam az őre. Tüdőgyulladást kapott. Akkor fecsegett nekem azokról a műkincsekről, amiket egy tárnában talált, mialatt az ellenség elől rejtőzködött. Aztán sikerült valahogyan New Orleansba juttatnia, még a megszállás előtt, és elrejtette a háza alatt húzódó üregekben. A nő tudott erről, és a férje halála után sikerült néhány darabot külföldre csempésznie, ahol eladta őket. A pénzt pedig át akarta adni a Konföderációnak. Ezt nem engedhettem... ezért megállítottam. Végül is jobb, ha a kincsek nálam vannak, mint ha a déli kutyáknál, akik ellenünk használnák fel - vont vállat közönyösen. - Az a nő tényleg nem számított. Csak egy kurva volt a sok közül, akit sikerült megfékeznem. Aznap éjjel minden terv szerint történt a LaFleur-kastélyban. De szükségem volt valakire, akire átterelhettem a gyanút. És te pont a legjobbkor jöttél. Nem személyes bosszúnak szántam. Egyszerűen szükségmegoldás volt. Ezért néhány holmiját elrejtettem a szálláshelyeden, hogy a katonák megtalálhassák. - Stevenson összevonta a szemöldökét. - De erre nem számítottam... nem gondoltam, hogy egy ennyire valószínűtlen dolog megtörténhet. - Nos, az én bosszúm személyes lesz - mondta Éjjeli Sas, és tőrét a férfi skalpjához szorította. Tudom, hogy nem Lily és Delcey volt az egyetlen nő, akit megtámadtál. Sokan voltak. Holttestek hevernek mindenfelé, amerre jártál. - Keze lassan mozgott, és a penge véres csíkot húzott maga után Stevenson skalpja mentén. - Tudom, mert már évek óta kereslek. Azóta, amióta rátörtél arra az indián nőre és a gyermekére a tónál, a komancsok nyári táborhelye mellett. Ők is a te áldozataid. Lelkiismeret-furdalás nélkül megölted őket, de megígérem, hogy meg fogod tudni, kik voltak, mielőtt végzek veled. A háború egy ideig feltartóztatott. Ezért álltam be végül katonának. Reméltem, hogy így a nyomodra
bukkanok, és megtudhatom, ki vagy. Nem volt könnyű, mert a szerencse hosszú időn át melléd szegődött. Már kezdtem feladni a reményt, hogy valaha is megtalállak. - Fagyosan Stevensonra mosolygott. - De úgy tűnik, a szerencséd végül cserbenhagyott. - Irgalmazz... irgalmazz! - nyöszörgött Stevenson, s közben elképzelte, amint az éles kés lemetszi skalpját. Éjjeli Sas a magasba emelte kését, és hűvösen Stevenson szemébe nézett. - Úgy, ahogyan te irgalmaztál a szeretteimnek? - Nem én öltem meg a feleségedet - zokogott Stevenson. - Esküszöm! Éjjeli Sas megragadott egy hajtincset, mely Stevenson arcába lógott, és késével levágta. Stevenson becsukta a szemét. - Ó, édes Istenem... ne tedd... ne vedd el a skalpom! Éjjeli Sas a kalmár arcát eltorzító sebet nézte, melyet már nem takart el szemébe lógó haja. Szíve hevesen vert. - Ennek a sebnek más a története. Ez az utolsó üzenet, amit a feleségem küldött nekem, mielőtt meggyilkoltad - mondta komoran. - Mindig hittem, hogy a szellemek egy napon elvezetnek hozzád. Elérkezett a leszámolás napja, te söpredék. - Éjjeli Sas eltette kését, és újra átélte annak a sok évvel ezelőtti napnak a fájdalmát. - Meg fogod tudni, milyen érzés lassan meghalni. Az utolsó pillanatban csak az arcomat fogod látni, és a hangomat fogod hallani, mely örökre elátkozza a lelked. Stevenson a harcos sötét tekintetében már látta is a halálát. Acélos ujjak ragadták meg torkát, és sikolya elhalt a szorítástól. - Soha ne ismerd meg a paradicsomot, és mindörökre bolyongj a sötétségben! - mondta Éjjeli Sas hidegen és visszavonhatatlanul. Stevenson arca kékülni kezdett, lélegzete a torkán akadt, és szájából habos nyál tört elő. Kétségbeesetten próbált levegőt szippantani tüdejébe, miközben a nyakát szorító ujjakkal küzdött, melyek egyre nagyobb nyomást fejtettek ki légcsövére. De hiába erőlködött. Huszonötödik fejezet Lance Hámi lton - meghallva a hírt, melyet az izgatott újonc hozott - azonnal kiszaladt szállásáról, és rossz előérzet fogta el. A katona közölte, hogy egy komancs indián közeleg az erőd felé, és egy fehér asszonyt tart a karjában. Lehet, hogy Callie az, tűnődött Lance. Ez a gondolat eloszlatta komor hangulatát. Iszonyatos haragra gerjedt. Mindeddig hiába keresték a lányt. Lance kiesett az ezredes kegyeiből, és legtöbb tisztsége alól felmentették. Az emberei már nem becsülték, Serena is kerülni kezdte. És most ez az átkozott félvér maga hozza ide a lányt - valószínűleg már ráunt -, és feltehetően váltságdíjat akar érte. Lance dühösen csikorgatta a fogát. Az ezredes valószínűleg tárt karokkal fogadja majd Callie-t, és a félvért elengedi. Lance tudta, hogy Estelié egészségi állapota rohamosan romlik. Az ezredes bármit megtett volna, hogy épségben visszakapja Callie-t. - Talán még azt is elvárná tőlem, hogy feleségül vegyem - suttogta Lance dühösen. - Nos, talán elveszem, talán nem. Pokoli lesz az a pillanat, amikor a gazember a nyakamba sózza a lányt, majd gondtalanul elsétál. De esküszöm, hogy megfizet mindenért. Éjjeli Sas elszánt tekintettel haladt át a Benton-erőd nyitott kapuján. Lándzsája végén fehér zászlót lobogtatott a szél. így jelezte, hogy békében jött, bár nem tudhatta, hogy ezt tiszteletben tartják-e. Kék zubbonyos katonák szaladtak elé és körülfogták. Éjjeli Sas nem mutatott félelmet, mert nem is félt. Ha meg akarják ölni, ám legyen! Csak azzal törődött, hogy Callie megkapja a megfelelő orvosi ellátást, melyre oly nagy szüksége volt. Felkarolta Callie tehetetlen testét, Remélhette, hogy helyesen cselekedett, amikor ide hozta. Nem volt más választása. A quohadi faluba vezető út több mint két napig tartott volna. És Callie nem bírta volna a fárasztó utat a kanyonon át, ezért Éjjeli Sas a gyorsabb megoldást választotta. A lány félig eszméletlen volt, de nem az ál Iára mért ütés miatt. Már órák óta szörnyű fájdalmak gyötörték, forgolódott, hánykolódott és zokogott.
-Azt hiszem... elveszítem... a gyermekünket - suttogta akadozva, amikor elkezdődtek a fájdalmak. Éjjeli Sast megdöbbentette a bejelentés, de úgy döntött, bölcsebb, ha nem kérdez semmit. Ebben a pillanatban csak Callie élete számított. Többet jelentett neki, mint bárki a földön. - Tarts ki, édesem! - suttogta gyöngéden. - Oda viszlek, ahol majd gondodat viselik. Callie ködös tekintettel nézett rá. - Igen... vigyél vissza... a faluba, Éjjeli Sas! Vigyél haza! A férfi szemei könnybe lábadtak. - Nem tehetem. Az túl hosszú út lenne, drágám. Tovább kell mennünk, az erődbe. Callie szemei kikerekedtek a rémülettől. Megpróbálta lebeszélni a férfit. - Meg fognak ölni! Nem, nem mehetsz oda! Kérlek, fordulj vissza! Számomra nem érne semmit az élet, ha történne veled valami. - Hallgass, szerelmem! - próbálta megnyugtatni, mert attól félt, hogy a lány újabb kárt tesz magában és a még meg nem született gyermekben. - Nem lesz semmi bajom. És neked sem. Bízol bennem? - Bízom benned - suttogtsCallie habozás nélkül. Teljes szívemből. De a lány hamuszürke arcát látva Éjjeli Sas félt, hogy már késő. Mérföldekkel korábban Callie azt mondta, úgy érzi, vérezni kezdett. Éjjeli Sas a karjába vette a zokogó lányt, és szíve vele együtt sírt. A gyermek, akit Callie a szíve alatt hordott, egyesíthette volna kettejük vérét. És ez jó volt. A régi utat hamarosan el kell hagyniuk, és ezzel együtt a nép is eltűnik. A komancsok egyetlen reménységét a gyermekek jelentették. Az ő halála mit sem számított. Az új életekre várt a feladat, hogy kiharcolják jogos helyüket a földön. Nem mintha kívánta volna a halált. Nem kívánta, mert volt miért élnie. Látni akarta gyermekét, és Callie mellett akart lenni, amikor megszüli a fiukat vagy lányukat. Látni akarta, ahogy a nő a karjában tartja a gyermeket, és tudni, hogy szerelmük gyümölcse egy értékes élet. De mindez talán csak ábránd marad. Ebben a pillanatban legalábbis így tűnt. A katonák közelebb nyomultak, és a tömegből egy nagydarab férfi lépett elő. Kinyújtotta a karját. Adja ide a mostohalányomat! - parancsolt Éjjeli Sasra határozottan. - Aztán lassan szálljon le a lóról, és tartózkodjon minden hirtelen mozdulattól! Ha ostobasággal próbálkozik, garantálom, hogy többé nem lesz rá módja. Éjjeli Sas haragosan bólintott, majd vonakodva az ezredes karjaiba eresztette Callie-t. Úgy érezte, ebben a pillanatban lelkének egy darabját ereszti el. - Callie állapotos, és azonnali orvosi ellátásra van szüksége, uram - mondta halkan. Az ezredes arca lángba borult. Éppen csak bólintott, majd sarkon fordult. - Törzsőrmester, tartóztassa le ezt az embert! Majd később foglalkozom vele. De most vigye a szemem elől! Callie megmozdult, mert megérezte, hogy már nem ölelik át Éjjeli Sas védelmező karjai. Kinyitotta szemét, és nyakát nyújtogatva kereste a férfit, akit szeretett. Ne szakítsanak el tőle... kérem, ne! - esedezett. Éjjeli Sas szemei megcsillantak, és komancs nyelven megszólalt. - Szeretlek, angyal. És bármi történjék, mindig szeretni foglak. Ekkor éles, tűzforró fájdalom hasított mellkasába, és előrebukott. Tehetetlen teste Callie elé zuhant, alig tízlábnyira a lánytól. Ruháján keresztül vörös folyadék szivárgott a porra. Callie lelke fájdalmasat kiáltott. Megölték! Az ezredes hátrafordult. Meglátta a fekete lőporfüstöt, majd észrevette az épületek árnyéka felé inaló Lance Hamiltont, aki még a kezében tartotta revolverét. Az ezredes egy szót sem szólt, csupán parancsot adott, hogy Éjjeli Sas testét azonnal tüntessék el. Aztán elsietett a körház irányába. Nem érdekelte a félvér sorsa, sem Callie gyermeke, csak az volt a fontos számára, hogy visszaadja Callie-t az édesanyjának. Esteilemár csak egyetlen hajszál választotta el a haláltól. Az ezredes tudta, hogy ha Callie meghal, akkor az anyja sem tart ki tovább.
A cellára sötétség borult. Éjjeli Sas a kemény ágyon feküdt, és érezte, hogy életereje lassan elszivárog. A magasban lévő ablakon keresztül a holdat figyelte. A komancs holdat. Végül is jó éjszaka volt ez a halálra. Tudta, hogy haldoklik. Ebben a pillanatban Callie-re gondolt. Az Őrök nem törődtek vele, amióta a cellába vetették, és rázárták az ajtót. Bieli Sas szerette volna tudni, hogy van Callie, de sen kitől sem várhatott választ Pedig még oly sok mindent kellett volna megbeszélniük. Annyi gondolatot és emléket szeretett volna megosztani vele. Callie, édes angyalom, szeretlek, ismételgette fáradt agya. Most nagyon bánta, hogy ezt csak egyszer mondta meg neki. De már késő... túl késő... az időd lejár. Aztán Hajnalcsillag hangját hallotta. Drága Éjjeli Sas, ismét együtt leszünk, mondta felesége. De érzem, hogy te még nem akarod. Még sokat tehetsz a népedért. Menj vissza... harcolj a jövőért! Még a tiéd lehet. Éjjeli Sas látta a reá váró Hajnalcsillagot. A nő kinyújtotta karjait, és a hátára erősített bölcsőben ott kacagott gyermekük. Mindketten mosolyogtak! Tehát valóban békességre leltek! Éjjeli Sas vísszamosolygott, és ebben a pillanatban nagyon szeretett volna velük tartani a ragyogó, fehér fénybe. Annyira fáradt volt, és annyira fájt mindene. És a fényesség úgy hívogatta. Érezte a belőle sugárzó szeretetet és melegséget. Sóhajtott és lelke kiszabadult porhüvelyéből. De nem. Mégsem volt jó éjszaka ez a halálra. - Éjjeli Sas, hallasz, drágám? - súgta a fülébe Callie. Visszanyertem az erőmet, és a gyermekünk is jól van. Nem adhatod fel... harcolj, drágám! Szükségünk van rád. - Callie kivette nyakából az amulettet, és a férfi bekötözött mellkasára helyezte. Mást nem tehetett. Ez volt az egyetlen reménye. Már mindent elkövettek, amit lehetett. Két napja ápolta, de a férfi még nem válaszolt. A doktor előzőleg felemelte a vállát, hogy Callie kitisztíthassa a lila színű, gennyes sebet. Aztán cickafarkkóró-főzettel kevert pouipót tett rá, majd újra bekötözte tiszta vászonnal. A kötést ötóránként cserélte. Mindeddig nem igazán hitt az amulett erejében, de most annyira kétségbe volt esve, hogy mindent megpróbált. -Mit művelsz, gyermekem? - kérdezte a doktor csodálkozó tekintettel. - Olyasmit, amiben eddig nem hittem - felelte Callie, majd kezét a csillogó amulett mellé tette, és végigsimította Éjjeli Sas mellkasát. Lehajtotta fejét, lehunyta szemét és gondolatai egyesültek szerelme gondolataival. Gyógyítsd meg magad! Dobd félre a kételyeidet, és higgy a szerelmünk hatalmában! Higgy a közös lövőnkben! Oly nagy szükségem van rád, Éjjeli Sas. Jobban szeretlek, mint valaha. Kérlek, jöjj vissza hozzám! Fölé hajolt és gyengéden megcsókolta az ajkait. Testéből szerelmet és életet lehelt a férfi testébe. Éjjeli Sas érezte, hogy testében meleg ragyogás árad szét Szemhéja lassan megmozdult, és szívverése felgyorsult. De még nem tudta, hogyan találjon vissza. Angyal... hol vagy? - suttogta halkan. Emlékezett Callie-re, és tudta, hogy még oly sok dologról kell beszélniük. Még nem állt készen, hogy elhagyja őt. Rá akarta pazarolni minden szeretetét. Összeszedte akaratát, és erőért kiáltott. Tudom, hogy az időm még nem érkezett el, Hajnalcsillag. Segíts! Adj erőt, hogy visszatérhessek, hogy összerakhassam az életem darabjait! A népnek szüksége van rám. Callie-nek és a gyermekemnek szükségük van rám, de még sosem voltam ennyire erőtlen. Ne érj a fényhez! parancsolta fHajnalcsillag. Ki kell nyitnod a szemed, Éjjeli Sas. Tedd meg! Nyisd ki! Már más hangokat is hallott. Ereje kezdett visszatérni. Lassan kinyitotta a szemét. Éles fény vakította el. Fejében káosz uralkodott. De vajon ki kiabált?
- Ördög és pokol, katona, jobban tenné, ha hagyná, hogy a cellában maradjunk, és ápoljuk ezt az embert! - dördült egy szigorú hang. -Az ezredes azt mondta, hogy az indián sérülése nem súlyos, és hogy további parancsig senki sem nyúlhat hozzá. - Én az erőd orvosa vagyok, és tudom, hogy ez az ember meg fog halni, ha nem kezeljük megfelelően. És biztosíthatom, hogy a jelentésembe beleveszem ezt az incidenst. - Még rengeteg dolgot mondhatott volna, de a doktor úgy érezte, ez csak őrá és az ezredesre tartozik. Különben is lesz még rá idő, miután Callie-vel ellátták a beteget. A pattanásos képű fiatal újonc úgy bámult az őszülő doktorra, mintha most látná őt először. Az orvos szemében elszántság izzott. - Tudom, mire gondol - mondta a doktor, amikor észrevette a fiú gyanakvó tekintetét. - Nem hiszi, hogy egy olyan vén iszákos, mint én, megjavulhat. Nos, én megjavultam. Akkor ittam utoljára, mielótt Callie-t behozták az erődbe, és a gondjaimba vettem. Ő olyan sokat segített nekem, hogy úgy éreztem, ez a legkevesebb, amit tehetek érte. És nem akarom újra kezdeni. Szúrós tekintettel nézte a fiút. - Csak az időt vesztegetjük, katona. Most tűnjön innen! Egy ember élete forog kockán. Callie az ágy mellé térdelt, és megfogta Éjjeli Sas kezét. Szeméből könnyek patakzottak. - Itt vagyok. Mindig melletted leszek. Többé senki sem választhat el tőled. Éjjeli Sas megszorította Callie kezét, és halványan, de csábítóan elmosolyodott. - Szeretlek, Gyógyító Asszony. Szeretni foglak a halálom napjáig. - Az még nagyon messze van. És most már nem szabadulsz tőlem: feleségül kell venned - mondta halkabban Callie. Éjjeli Sas megcsóválta a fejét és keserűen elmosolyodott. - Azonnal elvennélek, amint lehet, de félek, hogy nem engednek hozzám jönni. - Tévedsz. A mostohaapámnak már így is van miről számot adnia. Nem áll az utunkba, hacsak nem akarja kockáztatni a saját jó hírét. És azt hiszem, nem akarja. A doki valamiféle egyezséget kötött az ezredessel. A részletekről nem sokat tudok, velem sem beszélte meg. Csak azt tudom, hogy mi ketten egyszerűen el fogunk tűnni. És senki sem fogja sejteni, hová. - Azt akarod mondani, hogy egyszerűen kisétálunk innen, és senki sem próbál majd feltartóztatni? - A doki legalábbis ezt mondta. Éjjeli Sas a pocakos orvosra nézett. - De miért? Hiszen nem is ismer engem. A férfi borostyánsárga szemében halvány fény csillant. - Mondjuk úgy: Callie adott nekem egy esélyt, hogy magamra találjak, bár nem tudom, hogyan boldogult velem. - Az orvos rájuk mosolygott. - Én is menthetetlen romantikus lélek vagyok. Hiszek a szerelemben. És ha az előjelek nem csalnak, ti, gyermekeim, nagyon sokat fogtok tenni ízért, hogy áthidalhassuk a népeink közti szakadékot. Már épp itt az ideje, hogy abbahagyjuk a háborúskodást, és együttérzést tanúsítsunk egymás iránt. A háború sosem oldott meg semmit, de mint tudjuk, a szeretet hegyeket képes megmozgatni. Ti erősek, intelligensek és könyörületesek vagytok. És a gyermekeitek is ilyenek lesznek. Keményen fognak küzdeni, hogy a két kultúrát egyesítsék, hogy lerombolják a határokat, és fényesebb jövőt hozzanak mindannyiunknak. - A jövő... - suttogta Éjjeli Sas óvatosan. - Bárcsak veled tölthetném életem hátralévő részét, bella. A remegő Callie a férfi karjaiba omlott, és fejét a vállára hajtotta. - így lesz - suttogta. - Nem is lehet másként. Egyikük sem vette észre, hogy a doktor közben kiosont a cellából, és az ajtót nyitva hagyta. A szérumokkal és fecskendőkkel teli orvosi táskát is ott felejtette, nyilván azért, hogy Callie-ék visszavigyék a quohadi faluba. Annyi fecskendőt hagyott, amennyivel a falu minden lakosát beolthatták a himlő ellen.
A bölcsesség és a szeretet korszakának kezdete volt ez. Huszonhatodik fejezet A Palo Duro kanyon, három héttel később A növekvő sötétség megváltoztatta a tájat, és a hűvös szellő énekhangot hozott. A kísértetiesen sápadt komancs hold csillogó ezüstös fénnyel vonta be a meztelen harcos testét, aki az égre emelte tekintetét, hogy megcsodálja szépségét. Ide jött, mert jól ismerte ezt a helyet. Tetszése szerint járt s kelt, mert ismerte a földet, és értette a szél szavát. De hamarosan már ez a szentelt föld sem lesz a komancsoké. A szirten állt, lepillantott egykor hatalmas birodalmukra, és érezte a változás leheletét. Tekintetét egy röpke pillanatra elhomályosították a könnyek. A komancsok nemzetsége haldoklott. Népe már nem tudta feltartóztatni a telepesek végeláthatatlan áradatát. Túl sok volt a betolakodó. A harcos szomorú volt, mert tudta, mit veszítenek el, de azt is tudta, hogy népének hangja örökre fennmarad. Tudta, hogy gyermekei elhagyják ezt a földet, és szétszóródnak a világban, a többiek pedig követik őket. A nemzedékeken keresztül mindörökre fennmarad az eleven komancs lélek kacaja, melynek visszhangját a szél átrepíti az idő óceánján. Ilyen éjszakákon oly sokszor indultak útnak ebből a kanyonból a déli prérik urai Magabiztosan vágtattak végig Texason és Mexikón, hogy ellenségeik szívébe félelmet oltsanak. Keresztülviharzottak a horizontig nyúló sűrű fűtakarón, majd visszatértek szentélyükbe, a szikláknak és vándorköveknek eme labirintusába. Ló és lovasa eltűnt, mint egy fantom, és nem hagyott nyomot maga mögött. Valaha így volt. De hamarosan másként lesz. És ő azért jött el ide ma éjszaka, mert tudta, hogy csak ezen a helyen láthatja tisztán a jövőt és a múltat, mely ehhez a pillanathoz vezetett. Ezen az éjszakán kellett megkérnie a llemeket, hogy visszavegyék tőle földöntúli hatalmát. Már nem volt szüksége rá. Sokat végzett és most többet várt, mint valaha hitte volna. A harcos kitárta karjait, mintha magához akarná ölelni az éjszakát, majd mély, árnyalt hangon énekelni kezdett. - Hih-yah, hih-yah, halld a hangom, ó, népem szelleme. Eljöttem eme szent helyre, hogy visszaadjam a hatalmat, melyet rám ruháztál. Jól szolgált, de már nincs rá szükségem. A sorsom népem sorsával együtt eldőlt. A jövő megváltozik. Lehet, hogy végül elveszítjük földünket, de komancs szívünket sosem adjuk oda a fehér embernek. Gyermekeink és az ő gyermekeik mindig tudni fogják, kik ők, és hogy ereikben komancs vér folyik. Leszármazottainkon keresztül a quohadi törzs tovább él. Dalainkat fogják énekelni, és megőrzik hagyományainkat. Az én feladatom véget ért. A végzet most más útra hív. A robusztus testét megvilágító tűzfény hátterében megmozdult egy másik árnyék. A lány a harcos mellé lépett, és az arcába nézett. A férfi szemében elszántság izzott. Arcára előzőleg ráfestette a rajzokat, melyek jelezték, hogy sok győztes csatát vívott életében. Mellkasán sastollat ábrázoló rajz díszelgett. A lány megértette a jeleket, melyek még mindig fájdalmas emlékeket kavartak lelkében. Nem akarta, hogy ezek az emlékek ma éjjel megzavarják. Hetek óta most voltak először egyedül. - Szeretlek - mondta a lány, miközben a harcos markáns arcában gyönyörködött, s arra gondolt, hogy ettől a férfitól sosem kellett félnie. - Én is imádlak, angyal. - Éjjeli Sas - aki a szent szirtre visszatérve lemondott természetfölötti hatalmáról - már szabadon szerethetett és házasodhatott. Megfogta a lány derekát, és a karjaiba vonta őt. Ajkaik találkoztak, és Callie-t magukkal ragadták a vad harmónia hullámai. Olyan csók volt ez, mely kifejezte a férfi minden reményét, álmait és szerelmét.
Megfogta Callie kezét, és a lány háta mögé hajlította őket. Callie teste ösztönösen a férfi testének feszült. Éjjeli Sas a lány szarvasbőr inge alá nyúlt, és egy gyors mozdulattal lerántotta róla. Tekintete követte a lehulló ruhát. A hold fényében meztelenül álló Callie sebezhetőnek és bizonytalannak tűnt. Lélegzetét egy pillanatra visszatartotta, és belekapaszkodott az utolsó hajszálba, mely még az önmérséklethez kötötte. - Megígértem, hogy egy napon eloszlatom a rossz emlékeidet. Elérkeztünk az utolsó korláthoz. Ma éjjel mindketten magunk mögött hagyjuk a múltat, és mindent újra kezdünk. A szirt szélén álltak, meztelen testük a halvánv holdfényben fürdött, és szívük egyszerre dobbant. Aztán Éjjeli Sas lassan és óvatosan a kőoltárra fektette Callie-t, majd levette lábszárvédőjét és mokasszinjét, s ő is mellé feküdt. A lány kezét a feje fölé hajlította, és csodálta meztelen szépséget. Lehajtotta fejét, és megcsókolta a hasát, ott, ahol a quohadik új hercege szunnyadt biztonságban. Aztán tovább simogatta és csókolta testét, a melleire vetette magát, és fogai közé vette a feszes bimbókat. Fölemelte fejét, és vágyakozó tekintettel a lány szemébe nézett. - Annyira szeretlek, édes Gyógyító Aszszony, jobban, mint valaha képzeltem. - Aztán a nyakából leakasztott egy erszényt. Callie megittasult tekintettel figyelte, s szíve izgatottan vert. Éjjeli Sas elővett egy apró agyagkorsót, és a lány elé tartotta. - Kérem a szellemeket, vezessék most a kezem. Kérem, hogy adják áldásukat kettőnk egyesülésére, és oszlassanak el minden kételyt, minden félelmet. Ujját a korsóba dugta, majd visszahívta, és néhány vörös színű jelet rajzolt a lány homlokára. Vonalakat húzott az arcán, az állán, s figyelte a lány tekintetén átvonuló érzelmeket. Közben a komancsok ősi hiedelmére gondölt, mely szerint a cinóbervörös a bátorság, az erő és a hősiesség jele. - Bebizonyítottad, hogy méltó komancs asszony vagy - mondta. - Azt akarom, hogy ezt az éjszakát sose felejtsd el, és hogy többé ne félj, ha megpillantod a jeleinket. Amikor majd felidézed ezt az éjszakát, olyan szerelemre fogsz emlékezni, amilyenben még sosem volt részed. A sötét idők a múlt távolába süllyednek. A korsót a magasba tartotta, és a ragacsos folyadék a mandula alakú köldökre csöppent. Éjjeli Sas kezei bebarangolták a lány testét, érintettek, játszadoztak és lángra lobbantottak. Callie reszketett a felébredő szenvedélytől. Aztán a férfi ujjának hegyét a Callie köldökébe töltött festékbe mártotta, és a lány hasát, bordáit és melleit hamarosan vörös csíkok borították. A sötétvörös folyadék úgy ragyogott a holdfényben, akár a kebleit mohón nyaldosó tűz. - Most hunyd le a szemed, bella! - utasította a férfi. - Ez is része a szertartásnak? - kérdezte Callie halkan, s közben szempillái lecsukódtak, mintha ólom húzná őket, mintha megigézték volna. - Ez nagyon fontos mozzanat, ezért nem szabad beszélned, mert elvonod a figyelmemet, és a haragos szellemek elveszik az erőmet - suttogta Éjjeli Sas. Bal szempillája megremegett, de nem nyitotta ki a szemeit. - Hm, valahogy nem hiszek neked. - Csitt. Nem szabad, hogy meghallják a kérdésedet - suttogta a férfi, majd fölé hajolt és addig nyaldosta Callie mellbimbóit, amíg azok ragyogni nem kezdtek a tűz fényében. Keze a lány combjához ért, és megkezdte vágygerjesztő felfedező útját. Callie ágyékát lassú, emésztő tűz nyaldosta, mely egyre feljebb terjedt testében. Éjjeli Sasnak nem kellett biztatnia, Callie magától is széttárta lábait, és fogadta a férfi érintését. A lány combjai közé helyezkedett, ujjai behatoltak a tüzes fürtök közé, és Callie nőiességének bimbója feltárult. Hüvelykujja ideoda mozgott felette, és a lányt forró vágy öntötte el. - Ne várakoztass tovább! Be akarok telni veled. Hatolj belém, Éjjeli Sas, szeress! - Megemelte csípőjét, és nedves, selymes redőit Éjjeli Sas ujjához dörzsölte, majd megfogta a kezét, és a férfi
ajkaihoz emelte. Éjjeli Sas kinyitotta a száját, és lenyalta ujjáról az édes, vadító nektárt. - Érezd a szerelmem ízét! Nézd, menynyire kívánlak! Éjjeli Sas felsóhajtott. Callie ajánlata csábító volt, illata pedig hívogató. A férfi testében forró vágy áradt szét. - Istenem, annyira kívánlak - mondta halkan. Megragadta a lány csípőjét, maga alá húzta, és beleeresztette duzzadt férfiasságát. Callie halkan felkiáltott, és a férfi hollófekete hajába markolt. A testek megfeszültek, a csípők egymáshoz préselődtek, olyanok voltak, mint két hevesen párzó fiatal farkas. - Szeress, Éjjeli Sas! Szeress az idők végezetéig! A férfi tudta, hogy így lesz, és bármilyen megpróbáltatást, bármilyen szerencsétlenséget hozzon a jövő, azzal együtt fognak szembenézni. Mint férj és feleség. Mint két szerető. Mindörökre. Epilógus Október Callie Rae Angel Rafael Santino felesége lett. A meghitt, de pazar déli esküvőt a gyönyörű New Orleanskastélyban tartották. Éjjeli Sas hosszú távollét után visszatért kreol családjához. Az idősebb Santino már hetek óta levelezett fiával. Megemlítette, hogy szeretné, ha fia - örököséhez méltón - nagyszabású esküvő keretében házasodna meg, és Callie is így látta helyesnek. Rafe beleegyezett. A szertartást alkonyatkor tartották, a Mississippi folyóra néző rózsalugas alatt. A menyasszony moaréselyem ruhát viselt, melyet fehér brüsszeli csipke szegélyezett, a szoknyát és az uszályt pedig levélalakokat formáló gyöngyök díszítették. A fekete frakkot viselő jóképű vőlegény már izgatottan várta menyasszonyát a pap előtt. A menyasszonyt Sam Matthews - a vőfély - adta át. Samet egy olyan nő kísérte, akitől mindenki el volt ragadtatva. Egymásra vetett pillantásaikból kiderült, hogy ők lesznek a következők, akik örök hűséget fogadnak egymásnak. Amint a nap lenyugodott a folyó felett, Callie és Rafe férj és feleség lettek. Másodjára. Bagolyember egy nagyszabású ceremónia során már összeforrasztotta az életüket a quohadi nép előtt. A hálás Fekete Holló sok nswszép pónit ajándékozott a menyasszonynak, és felajánlotta a barátságát. Kicsi Őz és fia mosolygott. Mielőtt elindultak New Orleansba, Rafe elmondta Fekete Hollónak, hol található a kincs, amit Stevenson elrabolt. -A népünk javára fogjuk felhasználni - közölte a csodálkozó Fekete Hollóval. - Földet veszünk rajta, ahol szabadon élhetünk. Hamarosan kapcsolatba lépek veled. Az ültetvényen rendezett fogadáson mindenki boldog volt. A menyasszonyi csokrot Lily LaFleur kapta el. Arca sugárzott, és kacéran Samre kacsintott. Az ifjú házasok Samtől kapták a legszebb ajánde jot: a hírt, hogy a Rafe ellen szóló vádakat elejtették. Később, amikor a boldog pár elhajtott a csillogó, fekete kocsin, melyet magnólia és sárga rózsa díszített, a jóképű vőlegény bájos menyasszonyához fordult. - Semmit sem bánsz, igaz? - Semmit - felelte Callie habozás nélkül. - Akkor csókoljon meg, Mrs. Santino! - mondta, s átölelte. - És szeressen az idők végezetéig! - ígérem, hogy egész életemben szeretni foglak, drágám - suttogta Callie, majd behúzta a bársonyfüggönyt, és csábítóan a férfira mosolygott. - Azt hiszem, itt az ideje elkezdeni a mézesheteket
