Fagyföld 1 Fantasy Antológia ok

Cherubion Fantasy Exkluzív 72. FAGYFÖLD 1. Királyi vér fantasy antológia A CHERUBION FANTASY EXKLUZÍV sorozatban eddig megjelent:

John Caldwell: Káosz KARD ÉS BOSZORKÁNYSÁG J. Stone: A Hajnal Trilógiája FÉNYHOZÓ 5- J- Caldwell: A Káosz Papja KALANDOROK BOSZORKÁNYOK DÉMONOK LIDÉRCEK HALÁLOSZTÓK W. Glendown: Lendhorni küldetés HOLTAK SEREGE SÁRKÁNYOK J. Stone: Az Éj Trilógiája DÉMONHERCEGNŐ ELF MÁGIA C. J. Fayard: Nyugatvég krónikái John Caldwell: A Káosz kincse VADAK ÉS BARBÁROK J. Stone: Az élőhalott balladája TROLLVADÁSZOK Jack Vance: Lyonesse AZ ALKONY KIRÁLYAI Caldwell & Stone: Az Éj Káosza J. Caldwell: A Káosz Sárkányai Jack Vance: A zöld gyöngy JÉGMÁGIA W. Glendown: Boszorkányszombat Jack Vance: Madouc John Caldwell: Káosz KÁOSZ ÉS REND John Caldwell: A Káosz Papja John Caldwell: A Káosz Fényei VÁMPÍROK John Caldwell: A Káosz Kincse BARBÁR POKOL

CHERUBION LEGENDÁI Stone: A Hajnal trilógiája REKVIEM John Caldwell: Káosz Dréniában A ROMOK ÚRNŐJE John Caldwell: A Síró Madzsun A SÁRKÁNY KÖNNYEI NORDES John Caldwell: Vérkáosz Jeffrey Stone: Az Éj trilógiája (4. k.) A HALÁL SZÍNHÁZA IZZÓ PARÁZS John Caldwell: A Káosz Démonai KONDOR- 1. A Legenda KONDOR - 2. Az ostrom A BÖLCSESSÉG KAPUJA MOKHARA - A Mágustorony John Caldwell: Mokhara démona A KÁOSZ HŐSEI DÉMONÉNEK 57. ELF TESTVÉREK A SZELLEMLÁTÓ LÉLEKTÁNC Rascal & Caldwell: Orkháború 1. Rascal & Caldwell: Orkháború 2. SÁRKÁNYVÉR Rowland: Az Alkony trilógiája 1. Rowland: Az Alkony trilógiája 2. Allen Newman: Vasemberek KÖDERDŐ ROTHADÁS ORKTÁNC FARKASÁTOK Rowland: Az Alkony gyermekei Newman: Naplovag FAGYFÖLD I.

Előkészületben: FAGYFÖLD 2. - Döberki vér John Caldwell: A Káosz Erdeje HALÁLTÁNC FAGYFOLD 1. KIRÁLYI VÉR fantasy antológia Cherubion Könyvkiadó 2009

Frostland 1. — Blood of the Kings Hungarian Edition © Cherubion Kft., 2009 All rights reserved! Sorozatszerkesztő: Nemes István A borítón látható festményt Vakulya Norbert készítette A borítókeret Szendrei Tibor munkája Címlaptipográfia: Ádám Krisztina ISBN 978 963 9566 82 8 ISSN 1217-6893 Felelős kiadó: a Cherubion Kft. ügyvezető igazgatója Nyomdai előkészítés: Ádám Krisztina Nyomta a Kaposvári Nyomda Zrt. Felelős vezető: Pogány Zoltán ügyvezető igazgató Megjelent 2009-ben, Budapesten Tartalom Előszó 7 Tim Morgan: Mielőtt leszáll az éj 9 Allén Newman: Vadászat fagydémonra 13 Tim Morgan: Vének, de drének 53 Colin J. Fayard: Apám nevében 65 Norbert Winney: Démoni rafinéria 235 Eve Rigel: Te is, fiam, Wilfred? 247 Tim Morgan: Boszorkányköd 381 Eric Muldoom: Jégbe zárt emlékek 395 John Caldwell: Hlavklad 435 Köszönetnyilvánítások "Before the Night Comes Down" by Tim Morgan © Herr Nándor, 2009 „Hunt for a Frost-Demon" by Allen Newman © Tóth Norbert, 2009 „Oldies but Drenies" by Tim Morgan © Herr Nándor, 2009 „In the Name of My Father" by Colin J. Fayard © Dr. Hűse Lajos Ph.D., 2009 „Demonic Deceit" by Norbert Winney © Vakulya Norbert, 2009 „You Too My Son Wilfred" by Eve Rigel © Czinkos Éva, 2009 „Witch's Mist" by Tim Morgan © Herr Nándor, 2009 „Frozed memories" by Eric Muldoom © Dr. Berke Szilárd, 2009 „Hlavklad" by John Caldwell © Nemes István, 2009 Előszó Ismét egy úgynevezett shared-world-kötetet tartasz a kezedben, kedves olvasó, melynek fő jellegzetessége, hogy egyazon világon osztozik — jelen esetben Worlukon, a Káosz Világán -, és amelynek önállóan is lezárt novellái, kisregényei lazán avagy szorosan összekapcsolódnak és egyetlen közös történetet alkotnak. Nem előzmények nélküli a cherubionos írók között ez a fajta összedolgozás, hiszen az első ilyen munkánkat, a 2001-es Nordes c. shared-world antológiánkat még két dupla kötet is követte: a Kondor /-// (Az Aranyváros legendája & Az Aranyváros ostroma), valamint a Mokhara /-// (A mágustorony & John Caldwell: Mokhara démona). A Fagyföld-történetünk szintén két kötetből áll; az első, a Királyi vér, az események felvezetése, a lezárást pedig a hamarosan megjelenő Döberki vér adja — Douglas Rowland, Benjámin Rascal és John Caldwell kisregényeivel. Mivel az egyes történetek összefüggenek és egy nagy egészet alkotnak, javasolt a kötet írásait a beszerkesztett sorrendben olvasni, mert bár önállóan is megállják a helyüket, felcserélgetve lelőhetik egy korábbi írás poénját, rontva ezzel az olvasmányélményt. Jó szórakozást kíván a szerkesztő: Nemes István Tim Morgan Mielőtt leszáll az éj..

Mégis, átkozott legyen a perc, amikor élemedett korom ellenére hajóra szálltam Dimren kikötőjében, hogy kivegyem a részem az új hadjáratból, Zhilian meghódításából! Milyen ostoba voltam! Úgy véltem, megváltás lehet ez; dicső vezeklés minden elkövetett bűnömért. Elhittem a kermon-papok hazugságait. Hírnévről és győzelemről szónokoltak, noha diadal csak mások szenvedése árán születhet. Hisz' ahol győztes van, ott vesztesnek is kell lennie. És hol a megváltás? Hol a megbocsátás? Késő már ezen tépelődni. Itt fekszenek körülöttem a bajtársaim. Vértől mocskos alattuk a föld, s elhagyva tetemeiket, lelkük az ég felé száll. Intenek nekem, hívnak magukkal: „Te mire vársz még, Valdemar?" Mire várok? Mit felelnék, amikor a választ magam sem tudom. Talán még nem jött el az én időm? Borzalmas csata zajlott nemrég e völgyben. Megrengette a cu- manseni sziklafalakat a rohamra induló harcosok üvöltése, a csatamének patáinak dübörgése. A sziklák ezerszeresen verték vissza az ütközet hangjait. Szörnyű volt hallani, de korántsem annyira, mint később a sebesültek hörgését és a haldoklók utolsó szitkait. Vajon mi értelme volt ennyi életet feláldozni? Kiszakítani Zhíliából egy zsebkendőnyi területet? Csak hogy néhány heroy felemelkedhessen a nemesek közé? Királyaink elestek mind, egyik a másik után; oda lett a de Vigorard-család. S a mi bérünk, mit kiérdemeltünk, hogy hollók és farkasok tépik szét testünket. Ez hát a jutalom! Mert hittünk a hősi énekek csalfaságának, melyek csak a győzteseket magasztalják, elfelejtkezvén a csatatéren maradt holtakról. Dicsőítik a harcot, noha nincs abban semmi felemelő, csupán nyomorúság és fájdalom, akár győzöl, akár nem. Hiszen a nyertesek is mindig vesztenek valamit: barátokat, bajtársakat, vagy ha mást nem, hát a lelkük ártatlanságát. Ám erre csak akkor döbbenünk rá, mikor már késő... és sokan még akkor sem. Megbántam eddigi létemet? Talán. Szánalmasan rossz apa voltam, önző, lelketlen és kíméletlen. Fiaim elhagytak mindketten; megérdemlem. Én űztem el őket, lányomat pedig én ölettem meg. Két kézzel szórtam a halált, nem ismerve könyörületet. És mit nyertem mindezzel? Most itt fekszem véresen a holttestek között, távol az otthonomtól, egy másik kontinensen, s tudom, hogy haza többé nem jutok. Gondolatban elbúcsúzom egykori bajtársaimtól, akik ide nem tartottak velem, de akikkel már két évtizede is együtt aprítottuk a Fagyföldön az irissari hordákat és Foroyar kalózait. Ég veletek, Fadlen, Drinas... fene beléd is, te nyavalyás Frekhanser... és béke veled, Shamandyas, hű barát! Már nem érzem a fájdalmat. Várom a fényt, és a lelkem megtelik békével. Végtelen békével... *** Ha létezik egyáltalán itt, a zhiliani nyárutón olyan nap, melyre a „legszebb" jelzőt aggathatnánk, úgy minden bizonnyal a mai lenne az. Tökéletes! Az enyhe szellő virágillatot sodor felém. A madarak megfürödnek a lenyugvó nap utolsó sugaraiban. Alattam a bársonyos fű elrejti szemem elől parányi lakóit. Távolból idehallik az esti harangszót követő elhaló búgás. És még egy másik hang is eljut fülemig. Hallom a kasza suhintását... Allen Newman Vadászat fagydémonra i. A fogadós Starkov hatalmas termetű férfi volt, de megjelenését senki nem tartotta fenyegetőnek. Igaz, északföldihez képest meglepően magasra nőtt, karjai és combjai pedig olyan vastagok voltak, mint azok a gerendák, amelyekből a fogadóját ácsolták, ám gömbölyödő pocakja és joviális ábrázata, melyről soha nem tűnt el a mosoly, megváltoztatták az összképet. Starkov már fiatalon kopaszodni kezdett, ennek ellenére nem adta fel a természettel való küzdelmet: megmaradt hajfürtjeit hosszúra növesztette, és tarkójáról előrefésülte, úgy, hogy

3

azok a szemébe lógjanak. Amikor véletlenül valaki nyitva felejtett egy ablakot és az ajtón belépő vendég miatt huzat támadt, a hajzatot hátrafújta a szél, s ilyenkor a fogadós leginkább egy agg kakashoz vált hasonlatossá, mely harciasan borzolja a taréját. Starkov apjától, az pedig az ő apjától örökölte a fogadót, amely az egyedüli volt a Fagyföldek határán. Hivatalosan ez a vidék még a Drén Királysághoz tartozott, ám ide már nem ért el a törvény keze. Épp ezért volt meglepő, hogy a Menedék — így hívták a helyet, melyet Starkov nagyapja épített a zord éghajlatú vidéken — hosszú idő óta háborítatlanul állt és működött. Ez volt az a hely, ahol a délről északra, valamint a keletről nyugatra tartó kereskedők találkoztak és kicserélték egymással az áruikat, vagy megpihentek, mielőtt folytatták volna az útjukat, ez volt az a hely, ahonnan a prémvadászok portyázni indultak a Jégföldre, és ez volt az a hely, ahol drének, fagyföldi őslakók, félvérek valamint külhoni korcsok békésen megfértek egymással. A fogadót nem rombolták porig az irissarik, amikor örökké éhes, farkasként üvöltő hordáik tíz-tizenöt évente elözönlötték a Drén Királyság északi tartományait. A vademberek, akik mindenkit legyilkoltak vagy elkergettek, és felprédáltak, elpusztítottak mindent, amit találtak, elkerülték a Menedék környékét, így aki tudott, ide húzódott be előlük, s itt várta ki, míg az irissarik visszavonultak a hegyek hőforrás vájta barlangjaiba. Starkov fogadójának nyugalmát a vademberek nyomában érkező, bosszúvágytól égő drén seregek, az Acélgárda katonái és a Dierron rend lovagjai sem háborgatták, sokak szerint azért, mert avaskos rönkfákból rakott épület — már az csoda volt, hogy ennyi építőanyagot sikerült összeszedni ezen a sivár, csenevész bokrokat is alig látott tájon — mágiával átitatott helyen épült. Egyesek tudni vélték, hogy hatalmas csatamezőt rejt a fagyott föld mélye, ahol irissarik, drének és fagyföldiek közös sírban nyugszanak, és a szellemük védelmezi a fogadót. Mások arra esküdtek, hogy Starkov nagyapja az Ezüst Magiszterek egyike volt, aki önkéntes száműzetésbe vonult, amikor megcsömörlött a királyi udvar intrikáitól, s egy ilyen hatalmas mágusnak nem esett nehezére, hogy igékkel és védelmező rúnákkal gondoskodjon a Menedék védelméről. Való igaz, hogy bár a fogadó vendégserege sokszínű volt, mégis jól megfért az asztalok mellett minden náció és foglalkozás képviselője: törvényen kívüliek, a fajtájukat üldöző konstáblerek, lékhalászok, vadászok, rénszarvastenyésztők és kalmárok egyaránt. Hogy a békességről Starkov nagyapjának varázslata, vagy a zord időjárás, mely összekovácsolta az itt élőket, esetleg a fogadós fellépése — Starkov mindig megszimatolta a bajt, és időben kipenderítette a viszálykodókat, hogy odakinn, a hóban rendezzék a nézeteltérésüket — gondoskodott, senkit nem érdekelt. Megelégedtek a tudattal, hogy a Menedékben biztonság, kellemes meleg, egyszerű, de ízletes ételek és erős, nem vizezett italok várják a megfáradt, pihenésre vágyó utazót. Starkov számára a Menedék az élete értelme volt, pedig a fogadós léttel járó tevékenység kitöltötte egész napját. Más talán fárasztónak találta volna a korai kelést, a hajnaltól napnyugtáig tartó szakadatlan munkát, melynek során egyszerre kellett gondoskodnia arról, hogy kielégítse a betérők kívánságait, szolgák híján kiossza a családtagjainak a feladatokat, valamint tárgyaljon a kereskedőkkel és felhajtókkal, akik inni- és ennivalóval látták el a konyhát, nem beszélve a zárásról, melyre csak akkor került sor, amikor minden vendég távozott vagy nyugovóra tért. A fárasztó nap végén sem várt nyugalom a fogadósra, hiszen fel kellett takarítania a helyiséget, hogy a másnap reggeli nyitásra nyoma se maradjon az éjszakai tivornyának. Starkov már húsz éve igazgatta és irányította a Menedéket, azt követően, hogy ugyanennyi ideig az apja keze alatt dolgozott, így szerénytelenség nélkül állíthatta magáról, hogy a tengernyi tapasztalat révén meglehetősen jó emberismeretre tett szert. Épp ezért, amikor meglátta a fogadója felé tartó, vadászokból álló csoportot, akik lándzsákra feszített állatbőr

4

hordágyon egy sebesültet vonszoltak magukkal, rögtön veszélyt szimatolt. Nem sejtett még semmit arról, mi történhetett, a gyomra ennek ellenére felfordult, és savas ízt érzett a szájában. Tudta, hogy be kellene zárnia az ajtót, és a dörömbölés ellenére addig ki nem nyitni, amíg a vadászok máshová nem viszik magatehetetlen terhüket, ám ezzel tönkretette volna a Menedék hírét. Starkov mindennél jobban szerette a békességet, de a büszkesége nem engedte, hogy bárki azt mesélje, a fogadója nem szolgál rá a nevére. Kénytelen-kelletlen hát a legszélesebb mosolyát erőltette az arcára, és intett a ziháló vadászoknak, hogy kerüljenek beljebb. A zord férfiakat nem kellett noszogatni. Óvatosan, mégis sietősen beoldalaztak az ajtón, aztán a kandallóhoz legközelebb eső asztalhoz vonultak, ahol végre a hordágyról a vaskos fenyőlapra hengerítették terhüket. Starkov meghagyta a fiának, hogy takarítsa fel a csizmákról lepergett hó- és földdarabokat, mielőtt azok megolvadnak, s csak ezt követően nézte meg, miféle szerzetet fogadott be a Menedék falai közé. Ember volt, némi irissari beütéssel, ami a Drén Királyság ezen részén nem volt túl meglepő, és a foglalkozását is meglehetősen könnyen kitalálhatta: a bőrcsizma, a medvebőrből varrt bekecs, a szőrmesapka és a derekán lógó üres tok, amiben korábban nyúzókés rejtezhetett, mind arra utalt, hogy a férfi vadászattal keresi a kenyerét. Starkov emlékezett rá, hogy egyszer-kétszer látta őt a fogadóban, de mivel a zsákmányát nem neki adta el, így a nevénél többet — Valeronnak hívták — nem tudott róla. A vadász a harmincas évei végén járt, még ereje teljében leledzett, de a halántékán már deresedni kezdett a haja, és a szeme sarkában megszaporodtak a szarkalábak. Starkov egyetlen pillantással felmérte, hogy vendégének nincs halálos sebe, attól eltekintve, hogy a jobb arccsontja egyetlen lila duzzanat, nem beszélve törött orráról, melyen szörcsögő hangot keltve áramlott ki és be a levegő, de hát kocsmai verekedéseket követően látott már olyat, akit ennél jobban helybenhagytak, mégis a saját lábán távozott a helyiségből. Talán a farkasordító hideg vehette el az erejét, mert a csuklóin végigfutó, párhuzamos véraláfutások arról tanúskodtak, hogy kikötözték, ráadásul a fagytól elkékült az ajka, a szemöldökét pedig zúzmara lepte. Mi történt vele? — kérdezte Starkov. A vadászok egyike, tömött bajszú, keskeny arcú fickó, ahhoz hasonlatos horkantó hangot adott ki, amit a levegőért felbukkanó fóka szokott. Fergas — mondta, mintha ennyi, egyetlen szó elég volna válaszul. Kikötözve találtunk rá — tette hozzá készségesen a társa. A fogadós őt meglehetősen jól ismerte, hiszen a szószátyár Reoben napja nagy részét a Menedékben töltötte. Mindenről és mindenkiről megvolt a véleménye, és mindegy volt számára, milyen témára terelődött a szó, mindig hozzá tudott fűzni valamilyen megjegyzést, függetlenül attól, hogy konyított-e, avagy sem a társalgás tárgyához. A kunyhóját felgyújtották, a feleségét megerőszakolták, a fiát lefejezték. Huh, mondhatom, még számomra is szörnyű látvány volt, amikor megtaláltuk a romok között a holttesteket. Öklendeznem kell, ha csak rágondolok, hát képzelheted, mit élhetett át ez a szerencsétlen, aki mindezt végignézte, mert nem tehetett mást! Fergas sötét lelkű talpnyalói egy fához kötözték a barátunkat, és a szeme előtt vált porrá mindaz, amiért érdemes volt élnie. Amikor a rohadék drén nemes befejezte a véres munkát, Valeront ott hagyta, meztelenül a hóban, hadd hűljön ki, és kövesse a családját a halálba. Ha az idő rosszabbodása miatt nem fordulunk vissza, akkor Fergas szándéka maradéktalanul megvalósul, de így legalább Valeron életét sikerült megmentenünk... A fogadós kétkedve oldalt hajtotta a fejét. Honnan tudjátok, hogy mindez Fergas műve? A de Frekhanser család jelét festették vérrel a hóba. Mindezt bizonyára figyelmeztetésnek szánták. Fergas ezzel akart példát statuálni. Aki nem kér az ő védelméből, nem fizet adót vagy

5

bérleti díjat neki, az nem vadászhat, és nem építkezhet a de Frekhanser család földjén. Furcsa — hunyorított sandán Reoben —, hogy téged még nem keresett meg... Starkov állta a vadászok megkeményedő pillantását. Anagyapám örök időkre megváltotta a helyet a de Frekhanser családtól — mondta. — Mindez azonban nem tartozik rátok. Én nem ütöm az orromat a ti dolgotokba, ti se tegyétek hát az ellenkezőjét! Jól van, no! — tartotta fel a kezét megadóan Reoben. — Nem akarunk mi senkinek sem rosszat, legfőképp nem saját magunknak. Ezért hoztuk el hozzád Valeront. Miért is? Mi vadászok vagyunk, nincs családunk, sem otthonunk. A mindenki előtt nyitva álló vadászkunyhókban és barlangokban húzzuk meg magunkat. Emellett egyikünk sem ér rá ápolónővért játszani, amikor itt a vadászidény vége, és minél több bőrt össze akarunk szedni, mielőtt elszabadulnak a jeges szelek. Ezért mondtam a fiúknak — nézett körbe Reoben —, hogy hozzuk hozzád a sebesültet. Sehol máshol nem lenne biztonságban Fergas haragjától, csak itt, nálad. Esetleg fizetni is hajlandóak lennétek az ellátásáért? A tömött bajszú, keskeny arcú fickó ismét felhorkant. Mér' fizetnénk? Kérj pénzt Valerontól, ha felépül! - morogta. — Mi bevégeztük a feladatunkat azzal, hogy megmentettük, a többi rajta múlik. Legyen akkor így — bólintott megadóan Starkov, majd hozzátette: — A Menedék falai között senkit nem érhet bántódás. Rám bízhatjátok a barátotokat, de előbb még egy dolgot tegyetek meg a kedvemért. Vigyétek fel őt az emeletre, a fiam mutatja az utat! A vadászok nekiveselkedtek, és leemelték Valeron fagyos testét az asztalról, majd nyögve megindultak felfelé, a lépcsőket kettesével szedő kölyök nyomában. A fogadós a fejét rázva bámult utánuk. Egyre biztosabban érezte, hogy ostoba hibáját, amikor nem küldte el a vadászokat, újabbal tetézte azzal, hogy magára vállalta a sebesültről való gondoskodás feladatát. Ha Valeron elhalálozik, akkor a fagyföldiek szemében ő lesz a hibás, ha felépül, akkor viszont kivívja maga ellen a de Frekhanser család haragját, ráadásul semmiféle haszonra, de még kárpótlásra sem számíthat cserébe. Ezen az üzleten csak veszíteni lehet. II. A nemes Fergas de Frekhanser arra ébredt, hogy puha kéz simítja végig a mellkasát. Erővel kinyitotta az álomtól még mindig ragacsos szemét, de csak a hollófekete hajzuhatagot látta, mely eltakarta a lány vonásait. Rhialan? — kérdezte meglepetten. A lány felemelte a fejét, és Fergasnak hirtelen minden az eszébe jutott. Nem a Fagycitadella kárpitozott szobájában feküdt, hanem egy határvidéki, fogadónak csúfolt patkánylyukban húzta meg magát, és nem a legkedvesebb rabszolgájával töltötte az éjszakát, hanem egy kerek arcú, tenyeres-talpas, fagyföldi ringyó- val. A nő a haján kívül semmiben nem emlékeztetett Rhialanra: a teste nem karcsú és izmos volt, hanem formátlan és zsíros — a hideg ellen növeszthette a hájréteget, ahogy a rozmárok teszik —, ráadásul halszagot árasztott magából, nem pedig orchideaillatot. Szólíts, ahogy akarsz! — mondta a ringyó mosolyogva. — Tegnap én voltam, és ha akarod, ma este is én leszek a te Rhia- lanod... Fergas megütötte. Nem dühből, csak figyelmeztetés gyanánt. A lány döbbenten tapogatta feldagadt, sajgó arcát. Dierron vérére! Ne merd még egyszer az ő nevét a szádra venni! — intette a férfi, és kikászálódott az ágyból.

6

Ruhái a székre kikészítve várták őt, annak ellenére, hogy előző éjszaka a földre dobta azokat. Szolgái észrevétlenül surrantak be a szobába, és gondoskodtak a tisztításról vagy cseréről, attól függően, milyen állapotban találták az öltözéket. Ennyi kényelem még a száműzetésben is kijárt egy drén nemes számára. Ismertem egy Frekhansert — mormolta a lány. — Egy magas, csupa izom óriást... Hanze... Hanzénak hívták. Hanze de Frekhanzer, a keleti Frekhanzerek közül, igen. Mi van vele? Jól van? A legjobban. Az elveszett korcs király ölte meg, Skandar Graun. Óóó... Fergas nem kívánt több szót vesztegetni másodunokabátyjára. Belebújt szarvasbőr nadrágjába, és befűzte az ezüstszögekkel kivert nadrágszíjat, amikor felfigyelt a szoba egész falát elfoglaló, hatalmas tükörre. Megállt mozdulat közben, és szemügyre vette magát. Hát, szó ami szó, nemigen hasonlított a bikanyakú Han- zéra. Teste hórihorgas és sovány volt, bőre hófehér, haja pedig tejfelszőke, mint minden nemesdrénnek. Arcvonásaira nem kellett ahhoz arisztokratikus felsőbbrendűséget erőltetnie, hogy előkelő származása mindenki számára nyilvánvalóvá váljon, mert a de Frekhanser-vonások első pillantásra megmutatkoztak. Keskeny, vértelen, késpenge vékonyságú ajkak, előreugró, csőrszerű orr, halvány, alig észrevehető szemöldök, gleccserkék szemek. Mi az a tetoválás a szíved fölött? — kérdezte kíváncsian a lány, akinek ottlétéről Fergas már meg is feledkezett. A férfi elgondolkodva végigsimított az egymást metsző vonalakon. A szeretet jele — suttogta csak magának. — A fivéreimmel az ereinkben futó nemesi véren kívül ez köt össze bennünket... Kermon?! — sikkantott fel a lány. — Még soha nem láttam ilyet! Megérinthetem? Ne feszítsd túl a húrt, ribanc! - Fergas nem vette a fáradságot, hogy megforduljon, csak a tükörből vetett rá sötét pillantást. — Szedd össze a ruhád, és tűnj el! Mire visszaérek, már nem akarlak itt találni. A nemes elégedetten nyugtázta, hogy a ringyó nem volt olyan ostoba, mint ahogy a lepényképe alapján gondolta, mert befogta a száját, és nem szólt egy szót sem. Lehetséges, hogy emiatt lesz még esélye, hogy az estét az ágyában töltse: a határvidéki riban- cok nem bírták féken tartani a nyelvüket, ez bizonyos testhelyzetben előnyt jelentett ugyan, de leginkább fárasztó és bosszantó volt. Néha pedig annál is több. Egy de Frekhanser nem tűrhette el a sértést, legyen az bármilyen szándékolatlan, és ha Fergasnak minden alkalommal meg kell büntetnie az éjszakára kibérelt lányt, az előbb-utóbb gondot okozhatott volna. Kopogtattak. Beléphetsz! — szólt Fergas. Az egyik szolga állt az ajtóban. Mélyen meghajolt, miközben megkérdezte: Dire, a szobájában kívánja elfogyasztani a reggelijét? Nem. Odalent. Máris intézkedem! — bólintott a szolga, és kihátrált a szobából. Fergas begombolta selyemingét, aztán belebújt aranyszállal hímzett zekéjébe, ami nem tűnt ugyan megfelelő viseletnek a zord északon, ám a rangja megkövetelte, hogy a köznép előtt illendően jelenjen meg. Ahogy átlépett a küszöb fölött, két ott várakozó testőre máris csatlakozott hozzá. Mivel a lépcsőn nem fértek volna el egymás mellett, az egyik férfi Fergas előtt, a másik pedig mögötte haladt, tökéletesen igazodva a nemes lépteihez, így tartották a megfelelő távolságot. Fergas a fogadó nagytermébe érve elégedetlenül megrázta a fejét. Nem először volt benne része, mégis képtelen volt megszokni a lehangoló látványt, amit az ivó nyújtott. Fenyőfából ácsolt asztalok és székek, amelyeket semmiféle módon nem díszítettek, sőt arra sem vették a

7

fáradságot, hogy legyalulják és lefessék őket, döngölt padló, amire pallókat fektettek, de a rések között így is hideget lehelt magából a fagyott föld, és egy ocsmány, házbontás után maradt téglákból rakott kandalló. Még Deviaron nyomornegyedében sem tűrtek volna meg a drének hasonló pusztulatot — ezt Fergas biztosra vette, bár maga soha nem ereszkedett le odáig, hogy ennek utánajárjon. A nemes helyet foglalt a kandalló melletti asztalnál - a lángoknak háttal, hogy ne a visszataszító kőművesmunkát, inkább a homályos, légypiszoktól mocskos ablakot kelljen bámulnia —, és intett szolgáinak, hogy hozhatják a reggelit. Hamar megbánta tettét. Az étel alulmúlta minden várakozását. A mézet és a tojást még ehetőnek tartotta ugyan, de a sonka sós utóízt hagyott a szájában, és egy egész csupor undorító állagú kecsketejet le kellett hajtania, hogy elnyomja, a kenyér pedig olyan fekete és kemény volt, hogy első pillantásra — majd később a kóstolást követően is — széndarabnak vélte. Fergas sokadszor átkozta el forrófejűségét. Ha nem veszik össze a bátyjával Rhialanon — a rohadt életbe, hiszen csak egy rabszolga volt! —, akkor nem ront neki karddal, nem sebzi őt halálra, és apja nem száműzi a határvidékre. O, hivatalosan nem száműzetésnek nevezték az udvarból való eltávolítását: apja úgy mondta, hogy rábízza az északi birtok irányítását, mivel a fagyföldi alattvalóik nagyon elkanászodtak, és megfeledkeztek az adófizetésről. Az emeleten megreccsent egy lépcsőfok. A drén nemes a hangra felkapta a fejét, de inkább sejtette, semmint látta, ahogy a korláton kihajoló, sápadt arcú férfi visz- szahúzódik az árnyékba. A vonások nyugtalanítóan ismerősnek tűntek, ám Fergas nehezen tudta visszaidézni, hogy kire emlékeztetik őt. Azt biztosan tudta, hogy nem a Fagycitadellában találkozott a fickóval, mivel nem bírt nemesdrén származással, arra is fogadni mert volna, hogy nem testőr vagy vazallus az ismeretlen, hiszen a száműzötteken kívül Deviaron egyetlen lakója sem vetődött erre az isten háta mögötti vidékre egy évszázada, így szolgáik sem követhették uraikat. Csakis egy nyomorult fagyföldi lehetett, aki odafentről leskelt, s ha pedig így van, a célja vagy indoka legkevésbé sem izgatta Fergast. Elég volt neki a saját baljós gondolataival megbirkózni, nem hiányzott neki, hogy érdemtelen arcokkal és emlékekkel terhelje az agyát. Fergas, amíg meg nem érkezett északra, azt hitte, hogy mohó intézőkkel, elhízott parasztokkal és sunyi bérlőkkel kell majd hadakoznia, ám hamar rádöbbent arra, hogy a föld errefelé olyan fagyos, hogy nem alkalmas művelésre, az elszórt települések mindössze néhány házból állnak, az emberek a törvényt pedig nem ismerik, így nem is félik. A határvidéken élő népség nem szívesen hajtotta meg senki előtt a fejét, így a drén testőrök ostorral, ököllel és karddal verték beléjük, hogy megadják uruknak, a de Frekhanser család tagjának kijáró tiszteletet. Fergas megtette, ami tőle tellett, de annak ellenére, hogy megérkezése óta félték és gyűlölték őt, a vadászokból és halászokból, valamint a néhanapján erre vetődő kereskedőkből nem sok pénzt tudott kisajtolni. Olyan keveset, hogy még a saját kényelmének megteremtésére is alig tellett belőle. Rangja miatt senki nem mert alkudozni vele, elfogadták, amit ajánlott, mégis, a szállás, a nők, az étel és ital minősége mind elmaradt attól, amihez a Fagycitadellában hozzászokott. Ehhez járult még a csikorgó fagy, a kavargó hóesés, a korán leszálló sötétség, no és a mérhetetlen unalom. Fergas kezdetben el sem tudta képzelni, hogy meghunyászkodjon, de most már szívesen visszasompolygott volna Deviaronba, hogy apja lábát csókolva esedezzen bocsánatért. Mindezt megtette volna, s talán többet is, ha nem tudja, hogy üres kézzel nem kerülhet a családfő színe elé. A beszedett adó nélkül nem nyerheti el apja bocsánatát, s pénz híján bizonyosnak látszott, hogy Fergas még sokáig itt fog rohadni ebben a kihűlt pokolban. Hacsak nem szorítja meg még erősebben a prést, és nem sajtolja ki a fagyföldiekből az utolsó, bőrük alatt rejtegetett garasukat is.

8

Fergas szájában hirtelen megkeseredett az étel, ezért eltolta maga elől a tányérját. —Végzett, dire?— lépett közel hozzá azonnal az egyik szolgája. A drén nemes gleccserkék szeme tűnődőn meredt a távolba. — Nem — mondta. — Még nem ismernek eléggé a fagyföldi rohadékok, ha azt hiszik, hogy végeztem... III. A vadász Valeron az emeleti szobája előtt, a fából ácsolt erkély árnyékában állt. Szíve úgy dörömbölt a mellkasában, mintha ki akarna ugrani a helyéből. Tudta, hogy ostobaságot cselekszik, semmi értelme feltépni a lassan hegedő sebeket, ám nem tudta megállni: látni akarta a családja gyilkosát. Talán arra számított, hogy egy gyötrődő férfit lát majd, kinek háta meghajlott az elkövetett bűn súlya alatt, ám a drén nemes gondtalanul evett, s nem látszott rajta, hogy bármi bántaná, vagy egyáltalán emlékezne arra, mit követett el egy héttel korábban. Mintha kettejük közül Fergas de Frekhansernek lenne tiszta a lelkiismerete, s Valeron lenne az, akit az istenek bűntudattal és rémálmokkal gyötörnek. Wogard, akihez a vadász imádkozott, rideg és kegyetlen pártfogó volt, aki megvetette a gyengéket: talán épp azért sújtja őt a büntetése, mert elbukott. Valeron üres lelkű, tehetetlen gyermekké vált, aki alig kelt ki az ágyából, és minden éjjel telesírta a párnáját. Hiába szégyellte magát reggel, nem tehetett mást: elég volt, ha behunyta a szemét, és újra maga előtt látta Shernét, a feleségét és Elvgert, a fiát. Valeron számtalanszor átélte a találkozásukat, azt, hogy miként akadt meg a szeme a prémkereskedő lányán, akit apja féltve óvott még a széltől is, mennyi időbe telt, mire összefogva legyőzték a nyakas öreg ellenállását, és miként építették fel közös otthonukat. Akkoriban azt hitte, hogy a boldogságát nem lehet tovább fokozni — övé lett a világ legszebb hölgye, aki osztozott vele minden titkos vágyában, akárha lelke másik fele volna —, aztán azonban megszületett a gyermeke. A vadász Elvger minden mozdulatát és szavát fel tudta idézni, olyan örömöt okozott számára, hogy figyelhette a vonásait magán viselő apróság növekedését. Sherne haragos-büszke apja, Domorio sem tudott ellenállni unokájának, és ha későn is, de megbékült a vejével, s egyre kevesebb időt töltött távol, mígnem végleg felhagyott a kereskedéssel. Túl későn tette: mire úgy döntött, hogy ideje megpihenni végre, teljesen kizsigerelte magát, és egy évvel azt követően, hogy Valeron házába költözött, eltávozott a világból. Talán ő volt a szerencsésebb... Domorio már nem láthatta, ahogy a sápkóros képű drén nemes maga alá gyűri lányát, aztán egyetlen vágással lenyakazza az unokáját. Valeronnak viszont nem adatott meg ez a kegyelem. A vadász három napig nem bírta lehunyni a szemét, és azt követően, hogy végül legyűrte a fáradság és elaludt, sikoltva riadt fel álmából. Még mindig maga előtt látta a képet, hiába telt el egy hét azóta, az emlékek semmit sem fakultak... Hajnalban törtek rájuk Fergas de Frekhanser emberei. Vale- ron egyik pillanatban még a karjában tartotta alvó feleségét, a következőben pedig csizmás talp rúgta be az ajtót, és kesztyűs kezek rángatták ki őt az ágyból. Valahonnan távolról hallotta Elvger sírását, ettől emberfeletti erő költözött a tagjaiba. Kiszabadította magát a testőrök szorításából, és félrelökve őket a gyerekszoba felé iramodott. Két újabb, megtermett férfi állta el az útját. Még látta az arca felé közeledő öklöt, aztán sötétségbe borult a világ. A következő emléke az volt, hogy meztelenül áll az udvaron, hátát egy fenyőfa göcsörtös törzsének vetve. A karjait hátracsavarták, és szorosan összekötötték a csuklójánál. Hiába rángatta a kezét, a kötelek szorosak, a csomók erősek voltak, és nem tudott kiszabadulni a fogságból.

9

A hideg a csontjaiba mart, de nem ettől dermedt meg az ereiben a vér, hanem mert azt látta, hogy a gőzt lehelő drén nemes a feleségén fekszik, és ütemesen mozog rajta. Fergas arra nem vette a fáradságot, hogy levetkőzzön, csak a nadrágját tolta le bokáig, de fehér feneke így is lúdbőrös volt. Sherne kezét-lábát a testőrök tartották, hogy uruk befejezhesse az aktust, mégis egész testük megfeszült az erőfeszítéstől, a nő úgy hánykolódott. Valeron elégedetten látta, hogy több drén arcán nyomot hagytak a felesége körmei, ám ennél többet ő sem tehetett. Fergas de Frekhanser lehengeredett a vadász feleségéről, és elégedetlenül felállt. Dierron vérére, rohadt hideg van! Még a végén lefagy a farkam. .. — jegyezte meg, miközben felhúzta a nadrágját. Mit tegyünk vele, dire? — kérdezte az egyik testőr, akinek még mindig vérzett a homloka. Öljétek meg! — vetette oda a válla felett Fergas, miközben a fához kötözött fogolyhoz sétált. A drén nemes teste eltakarta a jelenetet Valeron elől, így csak azt láthatta, hogy felesége meztelen lába rángatózni kezd, aztán elernyed. Utána meglátta a havat vörösre festő, szétterjedő és egyre nagyobbodó vértócsát. Mondd, miért nem fizettél? — állt meg a vadász előtt Fergas. — Nem lett volna egyszerűbb, mint elkergetni a szolgámat? Mégis, mit hittél, mit érhetsz el vele, ha megsértesz egy dire-t? Valeron válasz helyett szembe köpte. A drén nemes arca megrándult. Ellépett a férfi közeléből. Hozzátok a fiút! — adta ki a parancsot, miután ingujjával letörölte a megdermedő nyálpatakot. A véres homlokú testőr eltűnt a házban, de egy pillanattal később újra előkerült, és a vállán átvetve cipelte magával a megkötözött Elvgert. A drén megállt ura előtt, és a foglyot leeresztette a földre. A fiú bokái is gúzsba voltak kötve, ezért kicsit megingott, de aztán kihúzta magát, és büszkén nézett fel a nemesre. Valeron abban bízott, hogy Elvger fejjel lefelé lógva nem látta halott anyját, de tudta, hogy ez halvány remény, mert Fergas de Frekhansertől nem számíthat könyörületre. Fergas kivonta a kardját, és a fiúhoz lépett. Félsz tőlem? Nem, uram. Rosszul teszed... A csapás olyan gyors volt, hogy a vadász csak a penge villanását látta, aztán valami, egy kerek, véres dolog megpattant a fagyott földön. Kreeccs. Kreeccs. Kreeccs. A nehéz léptek alatt szinte felnyögtek a deszkák. Valeron már azelőtt tudta, hogy ki közeledik, mielőtt a feje felbukkant volna a lépcső tetején. A fogadós lihegett, amikor megállt a vadásszal szemben, ezért beletelt néhány pillanatba, mire meg bírt szólalni. Mit keresel idekint? — kérdezte végül, s a hangjában nehez- telést érzett. — Megígérted, hogy egész nap a szobádban maradsz, és nem teszed ki onnan a lábadat. Nem tudtam megállni, hogy ne vessek egy pillantást a feleségem és a fiam gyilkosára. Megértelek. De, ugye, nem jár semmi ostobaság a fejedben? Ugye, nem akarod tönkretenni a fogadóm hírnevét? A fogadód hírneve... — húzódott kesernyés mosolyra Valeron szája. — A ház, amelynek falai között tilos vért ontani, mert menedéket kínál mindenki számára. Starkov bólintott. Arckifejezése komoly maradt, mintha a gúny lepergett volna róla, akár az eső a viaszosvászonról. Ahogy mondod. Nem azért ápoltalak, hogy kárt okozz nekem. De nem akarom még egyszer újra megvívni a vitám veled, elég volt tegnap este. Fogadd el, hogy Fergas de Frekhanser a házam vendége, ugyanúgy, ahogy te is az vagy. Tudom, mit tett a családoddal, de a bosszúval

10

nem érsz el semmit, hacsak azt nem, hogy követed szeretteidet a túlvilágra. A drén testőrök értik a dolgukat: soha nem juthatsz Fergas közelébe. Pedig nem tűnnek veszélyesnek. A látszat csal, higgy nekem! Ismerem a fajtájukat, még tízszeres túlerővel szemben is megoltalmaznák az urukat. Egyszóval, ne kísértsd a sorsod! Menj vissza a szobádba, és ott várj, amíg Fergas távozik! Jobb lesz mindkettőtöknek, ha nem szerez tudomást arról, hogy életben vagy. Valeron felhorkant. —Te életnek nevezed ezt? Igen, ez az élet — mondta Starkov. — Idősebb vagyok nálad, és számtalan csapás ért. Megtanultam, hogy a múlt nehéz teher, amit le kell tenni ahhoz, hogy az ember folytathassa az útját. Az emlékek közül csak a szépeket szabad megőrizni, mert a rosszak másra nem jók, mint hogy megkeserítsék a jelent. Filozófusnak kellett volna menned, s nem fogadósnak. A két foglalkozás nem zárja ki egymást. Néhány pillanatig mindketten mozdulatlanul, gondolataikba merülve álltak, egyikük sem akart megszólalni. Váratlanul kiáltás harsant lentről, az ivóból. Fogadós! Hé, fogadós! Starkov a vadászra emelte a tekintetét. Mennem kell. Megteszed azt, amit megígértél? Miért ne tenném? Hát ostoba vagyok, hogy megölessem magam? A fogadós megvárta, amíg az ajtó becsukódik Valeron háta mögött, és csak aztán fordult sarkon, hogy lesiessen a lépcsőn. Miközben léptei alatt meg-megreccsentek a fokok, azon gondolkodott, vajon sikerült-e meggyőznie a vadászt. Néhány szó bizonyára kevés ahhoz, hogy lehűtse a bosszúvágyát, de ha elég ideig gondolkodik rajta, akkor rá fog ébredni, hogy nem érdemes eldobni magától az életét. Fiatalember még, lehet új családja, találhat új célt magának a világban. Nincs fontosabb annál, hogy elkerülje a botrányt és a vérontást. Mindenki számára ez lesz a legjobb. A vendégek jönnek és mennek, a sebek és sérelmek egyre szaporodnak, de a Menedék mozdíthatatlan kőtömbként áll az érzelmek viharában, s ez így is marad, mindörökre. IV. A törvény szava A drén nemes megtörölte a szája szélét, aztán elégedetlenül megcsóválta a fejét. Ismét elfelejtette, hogy a kendő anyaga nem puha selyem, hanem durva vászon, amiből akár vitorlát is varrhattak volna. Mindenesetre ez megfelelő jelként szolgált arra, hogy befejezte a reggelit. Az egyik szolga ura háta mögé került, és arra készült, hogy amint Fergas megmoccan, abban a pillanatban félrehúzza a széket, ám mielőtt megtehette volna, lárvaarcú, prém- bekecses férfi dübörgött le a lépcsőn, és nyílegyenesen a nemes asztala felé tartott. Starkov épp ekkor került elő a kamrából, kezében egy csupor mézzel, és kővé dermedt a látványtól. A fogadós agyában zakatolva jártak körbe a gondolatok — O, hogy az ég rogyna rá a sötét szívű Valeronra! Mi ütött belé?! Hiszen megígérte, hogy nyugton marad! —, ám hiába tudta, hogy tennie kellene valamit, az imádságon és átkokon kívül semmi értelmes nem jutott eszébe, így hát tehetetlenül, sorsába belenyugodva várta, hogy mi fog történni. Fergas két testőre elállta az ismeretlen alak útját, és a bejárati ajtónál őrködő másik két harcos is megindult a kandalló irányába. — Megismersz? — kérdezte a vadász. —Tedd hozzá, hogy dire! — válaszolt a nemes helyett az egyik testőr, akinek hosszú, lekonyuló bajsza volt, akár egy jól fejlett harcsának. Nekem nincs uram, sem parancsolóm, főképp nem lehet az egy véreskezű, gyilkos szörnyeteg!

11

Fergas kíváncsian felvonta a szemöldökét. Meglehetősen borongós hangulatban leledzett aznap reggel, mégis, az ismeretlen férfiban volt valami, ami miatt úgy döntött, esélyt ad neki arra, hogy belássa és jóvátegye a hibáját. Kevesebbért is öltem már embert... — mondta. — Vond visz- sza a sértést, vagy viseld a következményeit! Látom, fogalmad sincs arról, ki vagyok, és mit tettél velem szólt Valeron keserűséggel a hangjában. — Egy hete sincs, hogy meggyaláztad és megölted az asszonyomat, lemészároltad a fiamat, és felgyújtottad az otthonomat! Ezek után még én vagyok az, aki megsértett téged? Fergas most már emlékezett arra, hol látta a férfit, és az emlék hatására elmosolyodott. Az asszonyod hasonlított Rhialanra, bár tőle eltérően egyáltalán nem volt gyengéd és engedelmes, inkább vad és makacs... kezdte, ám folytatni nem tudta. Valeron ugyanis előrelendült, és ököllel a közelebb álló testőr arcába sújtott. Mozdulata olyan gyors és váratlan volt, hogy áldozatának esélye sem nyílt a védekezésre. A vadász fémgyűrűkből kovácsolt eszközt szorongatott a markában, mely megvédte a sérüléstől a bütykeit, és megsokszorozta a csapás erejét. A testőr álla és arccsontja egyaránt megreccsent, ennek ellenére a megtermett alak nem esett össze, csak megtántorodott. A rohadéknak gránitból van a feje! Valeron újra hátrahúzta a kezét, és minden erejét beleadta az ütésbe. Élvezettel töltötte el a látvány, amikor vér öntötte el áldozat arcát — remélhetőleg ez a nyom tovább megmarad, mint a homlokán fakuló forradás —, s végre a testőr lekérezdkedett a földre. A vadász öröme azonban nem tartott sokáig. Amíg a társával volt elfoglalva, a harcsabajszú drén kardja sikoltva szaladt ki a hüvelyéből. Valeron tánchoz hasonlatos mozdulattal hajolt el a nyaka felé suhanó penge útjából, miközben egy félfordulattal lekanyarította a prémbekecsét a válláról. A testőr visszafogta a levegőt szelő kardját, és egy csuklómozdulattal fogást váltott, hogy visszakézből mérjen újabb csapást, ám ekkor terjedelmes, ázott patkányként bűzlő tömeg takarta el a szeme elől a fényt, és tagjai ösztönösen tették a dolgukat, hogy megvédjék őt az új fenyegetéstől. Valeron úgy hitte, hogy néhány szívdobbanásnyi ideig eltart majd, míg a harcsabajszú drén kiszabadul a feje köré tekeredő prémbekecs fogságából, ám a testőr kardja átütötte a bőrt, és a ruhadarab sercegve vált ketté. A vadász hiába szerette volna Fergas arcába sziszegni, mennyire gyűlöli őt, és végignézni, ahogy családja gyilkosának szemében kihuny az élet lángja, ráébredt, hogy erre nincs esélye: hallotta a háta mögött a közeledő lépteket, és tudta, hogy ellenfelei csupán karnyújtásnyira járnak tőle. Nem kesereghetett a múlton, módosítani kellett a tervén. Előrántotta a tőrét, három ujjal ráfogott a meztelen pengére, aztán lendületet vett, és elhajította a fegyvert! Fergas de Frekhanser számára lelassult az idő. Hátra akarta rúgni a székét, hogy az asztal alá bukjon, vagy meneküljön, de a félelem mozdíthatatlanná merevítette a végtagjait. Olyan érzés volt, mintha kilépett volna a testéből, és kívülről figyelné, hogy mi történik vele. Magára maradt porhüvelye irányító akarat híján semmit nem tehetett, csak várta a felé közeledő, elkerülhetetlen végzetet. Olyan kevés hiányzatt ahhoz, hogy testőrei meghiúsítsák a merényletet! Krogden ugyan még mindig kába volt a vas kézvédővel kapott ütésektől, de máris megpróbált talpra állni, Alchion pedig ahogy megszabadult a fejére dobott, féregrágta bekecstől, szemmel szinte követhetetlen mozdulattal kinyúlt a kardjával, és megpróbálta eltéríteni a vadásztőrt a céljától. Túl későn cselekedett.

12

A fémes koccanásból ítélve a két penge találkozott ugyan egymással, a tőr mégis folytatta útját, talán csak a pályája módosult kissé. Az ajtót őrző emberei, Caster és Nestas ekkor értek a helyszínre, olyan lendülettel, hogy elsodorták, és földre teperték a merénylőt. Minden testőre tette a dolgát, az életét mégsem tudták megmenteni. Fergas megigézetten figyelte a feléje tartó tőrt, de az utolsó pillanatban mégsem merte nyitva tartani a szemét. Arra számított, hogy érzi majd, amikor a hideg acél áthatol az aranyszállal hímzett zekéjén, utána széthasítja a kedvenc selyemingét, hogy aztán átütve bőrt és húst, áthaladjon a bordái között, és elmerüljön eszeveszetten zakatoló szívében, ám nem ez történt. Gyenge ütést érzett a homlokán, olyan erőtlent, hogy meg sem szédült tőle, aztán hallotta, hogy a vadásztőr az asztal lapján koppan. Meleg folyadék csorgott végig az egyik szemhéján, ezért csak a másik szemét nyitotta ki óvatosan. A tőr valóban ott hevert előtte, de ahogy fölé hajolt, rőtszín cseppek hullottak alá az álláról, és gyűltek tócsába a tükörként fénylő penge körül. Megöljük, dire? Fergas de Frekhanser látta, hogy Alchion kardját a magatehetetlen merénylő nyakához érintve áll, s csak a parancsra vár, hogy végezzen vele. —Várjatok! Ne bántsátok! Starkov közeledett lélekszakadva. Két testőr elállta az útját — nem akarták még egyszer elkövetni azt a hibát, hogy alábecsülik a veszélyt —, ezért a fogadós megtorpant, és meglehetős távolságból kiáltott a drén nemes felé. A Menedék falai között nem folyhat vér! Kérlek, dire, tartsd tiszteletben a fogadóm törvényét! A vért már kiontották! — jegyezte meg az egyik szolga, és a szájtörlőnek odakészített vászondarabot ura felé nyújtotta, hogy azzal itassa fel a tőr ejtette sebből csorgó vörös patakot. Fergas de Frekhanser átvette, és a homlokához nyomta a kendőt. —Törvényt emlegetsz, amikor magad mit sem tudsz róla! — mondta Fergas. A nemesnek az átéltektől még mindig remegett a szája széle. — A Fagycitadella rendeletei minden helyi szokásnál, szerzett és kapott jognál erősebbek. Ez a korcs krall az életemre tört, s ezért a tettéért halállal kell lakolnia a drén törvények szerint! Starkov megszégyenülten lehajtotta a fejét. Bocsáss meg, dire, a meggondolatlanságomért! Kérlek, ne állj bosszút Valeronon! Mint hallottad, a családját, házát, mindenét elvesztette, ez zavarta meg az agyát, ezért ragadtatta magát arra az ostoba cselekedetre, hogy rád támadjon. Ha kegyelmet gyakorolnál, a nagylelkűséged több hívet szerezne számodra, mint amennyi fagyföldit Valeron kivégzésével elrettentenél. A drén nemes elgondolkodva megdörzsölte az állát. Nos, a merényletet nem hagyhatom megtorlatlanul, különben mások ezt a gyengeségem jeleként értékelnék, ugyanakkor méltányolom a kívánságodat, ezért nem veszem az áruló fejét. Köszönöm, dire!— hálálkodott a fogadós, de Fergas felemelt kezével elhallgattatta. Még nem fejeztem be... — mondta a nemes, halvány mosoly- lyal az ajkán. — A fickó szemmel láthatóan vadászattal keresi a kenyerét, hát majd teszünk róla, hogy hátralévő életében megemlegesse és megbánja azt a napot, amikor fellázadt a hűbérura ellen! Fergas felállt, és intett a testőreinek. —Vigyétek ki az udvarra, és törjetek össze minden csontot a jobb kezében! Olyan alaposan, hogy ezután se íjat, se kést ne tudjon a markába szorítani. Aztán pedig, ha végeztetek, kössétek a testét egy kutyaszán mögé, és hajtsátok be az ebeket a pusztaságba. .. V. A préda Azt mondják, hogy egy irissari akár egyetlen hópehely mögött is képes elrejtőzni. Valeron tudta, hogy ez erős túlzás, ám a származása révén valóban szert tett olyan képességekre, melyek

13

segítették a vadászat során. A vére hidegebb volt, mint a dréneké, ezért sokkal nagyobb távolságra elmerészkedhetett az örök fagy birodalmába vezető úton, ezenkívül az ösztönei kiélesedtek a hó- mezőn. Neki nem volt szüksége rá, hogy sípot hordjon a nyakában, amivel elrémisztheti a fagydémonokat, hiszen megérezte a közelségüket, így el tudta kerülni őket. Vadásztársai ezt az örökséget irigyelték leginkább tőle, hiszen a rettegő csecsemő sírására emlékeztető hang, amit a síp kiadott, csak a kisebb fagydémonokat rémisztette el, ám egyenesen vonzotta a nagy testű zzi-ruug- /«)kat. A fagydémonok ugyanis saját társaikat is megtámadták és tápláléknak tekintették, hiszen kevés állat élt a sarkkörön túl, csak azok, melyek el bírták viselni az állandóan fagypont alatti hőmérsékletet, valamint a tomboló hóviharokat. Ezen állatok egyike volt a fóka. Valeron az apjától tanulta meg, miként kell felismerni és megtalálni a „bölcsőt", ahová anyja az újszülöttet rejti. A fóka ugyanis a hótakaró alá vackolja be magát, és egy léken keresztül merül alá táplálékért. Az anya fertályóránál valamivel több ideig bírja a víz alatt, aztán rendszeresen fel kell jönnie levegőt venni. Erre amiatt is szüksége van, hogy a lélegeztetőnyílást, melyen keresztül a bölcsőhöz juthat, fenntartsa, nehogy jéghártya képződjön a felszínén. A vadász talált már olyan vackot, amely egy fókabébi kihűlt tetemét rejtette, mert a lék, amelyen az ételt kapta, befagyott, és az anyja többé nem juthatott el hozzá. Szerencsére az a bölcső, amire rábukkant, nem ilyen volt, így nekiláthatott a hurok kihelyezésének. Egyetlen kézzel, ráadásul az ügyetlenebbikkel kellett dolgoznia, miközben hasznavehetetlen jobbja az oldala mellett lógott, ezért háromszor annyi idejébe telt felállítani a csapdát, mint máskor. Valeron azonban nem adta fel: amikor a hurok kifeszítését sokadjára is elrontotta, megint újrakezdte a műveletet, amíg az nem sikerült a szándéka szerint. Neki nem a fókabébire volt szüksége, hanem az anyját akarta foglyul ejteni. Amikor végzett, a vadász visszakaparta a széttúrt havat a viny- nyogva tekergő újszülöttre, és a saját lábnyomaiba lépve megindult a leshelye felé. Útközben többször megállt, és a magával hozott fenyőággal szétseperte a havat, hogy semmi nyoma ne maradjon az emberi jelenlétnek. Lehet, hogy óvatossága túlzott volt, mivel a terhes hasukkal földet súroló, piszkosszürke fellegek azt sejtették, hogy hamarosan friss hó fed be mindent, ám Valeron vadászat közben semmit nem szeretett a véletlenre bízni. Különösen most nem, hiszen korábban már kétszer kudarcot vallott a tervével, ezért újabb hibára nem maradt ideje. Valeron csigalassússággal haladt, ám végül így is elért a rejtekhelyig, amit kinézett magának. Embernyi magas jégtömb volt, amely kissé ferdén horgadt fel a végtelenbe nyúló hósivatag közepén, ezáltal természetes védelmet kínált a farkasordító hidegben. A tövébe húzódva a süvöltő, jeges széltől nem kellett tartania, az előreugró párkány pedig felfogta a fentről hulló csapadékot. Valeron, hogy még otthonosabbá tegye a vadászlest, havat kapart maga köré, és abból épített oldalfalakat. A kuckó csak egyetlen irányból volt nyitott, ezért ahogy a vadász leguggolt a jégtömb árnyékában, a külső szemlélő számára szinte teljesen láthatatlanná vált. Nem kellett sokáig várakoznia. A hóbucka, amely a bölcsőt rejtette, felpúposodott, aztán a fagyott hó- és jégkristályok szerteszét repültek. A fókát, amikor felmerült, fogságba ejtette a hurok, és most kétségbeesetten hány- ta-vetetette a testét, hogy kiszabaduljon. Hiába próbálkozott, de ezt az oktalan állat nem látta be, ezért pillanatnyi pihenő után, amikor is kimerülten fújtatott, újra fel-le kezdett mozogni, és dobálta magát, még arra sem vigyázva, hogy össze ne nyomja közben a bébit. Valeron nem bírta nézni a szenvedését. Már előhúzta a kését, és azt ügyetlen baljába fogva indulni készült, amikor megérezte a zzi-ruugh közelségét. A viharral együtt érkezett, mintha a fehér förgeteg sodorná magával a testét, vagy szinte repülne, a kavargó hópelyhekbe kapaszkodva. Valeron látott már fagydémont, ezért meglepte,

14

hogy ez a példány halálos némasággal közeledett, és nem rikoltott együtt a sivító széllel. Ahogy a hóvihar lecsapott, már ott is volt, vérfagyasztóan közel a vadászhoz. Valeron kővé dermedt a félelemtől. Tudta, hogy a zzi-ruugh, akire várt, megérkezett, de a lecsapó orkán megvakította őt, és a sűrű hóesésben az orráig sem látott. Mozdulni nem mert, nehogy magára vonja a fagydémon figyelmét, így mást nem tehetett, mint hogy meglapult, és a szeme sarkából a környezetét leste, merre lehet a hatalmas szörnyeteg. Hol rejtőzhet a rohadék? Lehet, hogy már itt van a hátam mögött, és arra készül, hogy lecsapjon, és a karmaival letépje a fejemet... A gondolatok szűkölve keringtek az agyában. Még soha életében nem félt ennyire, mint most. Hirtelen nem is tűnt olyan jó elképzelésnek a terv, mint akkor, amikor kiötlötte. Senkiről nem hallott, aki valaha fagydémonra vadászott volna, sőt olyan emberről sem, aki túlélte a fenevaddal való találkozást. A hurok túl szoros volt, felsértette a fóka testét, és a vérszag vonzotta ide idő előtt a zzi-ruughoí. A vadász elátkozta a nyomorék kezét, mivel ha a jobbja ép marad, akkor óvatosabban helyezte volna ki a csapdát. A hibájával most azt érte el, hogy a fagydémon nem egy, hanem két prédát szerez magának. A szörnyeteg étvágya feneketlen, de ha túl sok a zsákmány, az odújához közeli jéggödörben fagyasztja le a felesleges húst. Ha a szörnyeteg észrevett, akkor hamarosan én is oda kerülök... Valeron a felesége és gyermeke halála után leszámolt az istenekkel — egyik sem tett semmit, hogy megóvja azokat, akiket a legjobban szeretett —, de most akaratlanul is elmormolt egy imát magában. O, Wogard, add, hogy bevégezhessem a küldetésemet... A viharban alig hallható pattanással jégcsapok váltak el a jégtömb peremétől, és késpengeként hullva alá, a vadász lába előtt fúródtak bele a hóba. Valeron hirtelen rádöbbent, hogy a fagydémon ott lapul a feje fölött. A pusztaságban ez volt az egyetlen kiemelkedő pont, innen láthatta be leginkább a fenevad a környéket, nem csoda hát, hogy a vadászhoz hasonlatosan kinézte magának. A zzi-ruugh- nak fajtársain kívül mástól nem kellett tartania, a szörnyeteg mégis óvatos volt. A jégtömb csúcsán lekushadva leste, hogy mozog-e valami a hóviharban, felfigyelt-e más is a haláltusáját vívó fókára. A fagydémon várt, így Valeron sem tehetett mást. Dübb. Valami súlyos, valami hatalmas tárgy zuhant a földre a jégtömb magasából. Valeron hiába imádkozott magában, hogy csupán hócsuszam- lás legyen, a lelke mélyén tudta, hogy a fagydémon elszánta magát a vadászatra. A kérdés csak az volt, hogy ezúttal ember vagy fóka lesz-e a prédája. A szörnyeteg olyan hatalmasra nőtt, hogy leérkezéskor a talaj megvonaglott a súlyától, és a vadász a talpa alatt érezte a jégtábla remegését. A hó, ha lehetséges, még sűrűbben és még nagyobb pelyhekben esett, ráadásul a süvöltő szél orkánként kavargott, akárha elérkezett volna a világ vége. Valeron igyekezett arra gondolni, hogy ő nem ember, hanem a fölé hajló jégtömb része, fagyott, élettelen tömeg. A fagydémon bűzös lehelete megcsapta bal arcfelét. A fenevad ott állt mellette, teljes életnagyságban. A szeme sarkából a hóvihar ellenére is rémisztő részletességgel ki tudta venni az alakját és vonásait. A zzi-ruugh majd' három méter magas, tökéletesen fehér, csupasz bőrű démon volt. Füle mögül koshoz hasonlatos, rovátkolt és csavart szarvak nőttek ki, melyek ellentétben a fagydémon teljes testével, feketén csillogtak. Feje leginkább egy hópárducéhoz hasonlított, azzal a különbséggel, hogy csontos koponyája jobban ellaposodott, álla előreugrott, fülei pedig korcs húskinövésnek tűntek csupán a szarvak tövében. A szörnyeteg kivillantotta méretes, fehér fogait, és parázsló tekintetét Valeronra vetette. A vadász elképzelte, hogy azok a pokoli lánggal lobogó szemek a lelkébe látnak, de meghátrálnak a belsejében tomboló bosszúvágy tüzétől. Nem tudhatta, hogy így történt-e,

15

esetleg a fagydémon egyszerűen nem érzékelte a jelenlétét, vagy talán úgy döntött, hogy nem jelent fenyegetést a számára, mindenesetre a zzi-ruugh visszafordult a fóka irányába, és... Egyetlen szökkenéssel a haldokló zsákmány mellett termett! Valeron nem hitt a szemének. Tudta, hogy a fagydémonok hatalmas ugrásra képesek, ezért tűnhet úgy a viharban, mintha repülnének, de a mozdulat gyorsasága és a távolság, amit az elrugaszkodással a fenevad áthidalt, meglepte. A zzi-ruugh a fókabébi testét egészben nyelte le, majd karmos mancsa csapásával az anyaállattal is végzett. Ezután felragadta a holttestet — a hurok úgy szakadt el, mintha pókfonál lenne —, és belevetette magát a tomboló hóförgetegbe. — Köszönöm neked, Wogard! — fakadt fel a megkönnyebbülés a vadászból. Végre ráakadt egy nőstény fagydémonra. Előző két alkalommal hímeket sikerült az elejtett prédához csalnia, és azok ott helyben felfalták a fókát, most azonban más volt a helyzet. Nem maradt vesztegetni való ideje. Elgémberedett tagjaival és elmerevedett izmaival nem törődve kilépett a jégtömb árnyékából, és kétrét görnyedve követte a nőstény zzi-ruughot a viharban. Ha Valeron ereiben nem csörgedezik irissari vér, esélye sem lett volna, hogy vakon botladozva, a szél által felkavart hóban megtalálja a fagydémon nyomait, ám az ösztöne segítette abban, hogy tartsa a helyes irányt. Ennek ellenére tudta, hogy ha a hajsza hosszúra nyúlik, menthetetlenül lemarad a fenevad mögött, és elveszti minden reményét, hogy prédája elvezeti őt az odújáig... VI. A fagydémon Az érzés részegítő volt. Amikor elrugaszkodott, a viharos szél megtaszította a testét, és egyetlen ugrással negyven métert haladt előre a kavargó hóesésben. Az izmai megfeszültek és elernyedtek, szinte erőfeszítés nélkül lovagolta meg a hideg áramlatot. Rajta kívül kevés zzi-ruugh és egyetlen állat sem volt képes hasonló teljesítményre. Határtalan szabadság érzete kerítette hatalmába. Nem vágyott másra, csak arra, hogy addig sodorja magával a vihar, keresztül a végtelen, fehér sivatagon, ameddig csak lehetséges. Mérföldeken át magányosan suhant előre, csak néha látott sarki rókát és kisebb fagydémonokat, melyek rémülten tágultak az útjából. Tsi-araa-zzur nagydarab nőstény volt, ám tudta, hogy léteznek még nála is hatalmasabb termetű hímek, akik a párzás idejét leszámítva őt is prédájuknak tekintenék, ezért nyitva tartotta a szemét. A hóvihar az állatokat és az embereket megvakította ugyan, de neki nem árthatott. A kavargó, szürke felhőn áthatoló pillantásán kívül érzékeny orra is segítette abban, hogy messziről megérezze a sebesült vad, valamint a fajtársa szagát. Előbbit becserkészte, utóbbit, ha tehette, elkerülte. Élvezte a repülést, de közben nem feledkezhetett meg arról, hogy a gyomra üres, és ő egyre éhesebb. Ráadásul tudta, hogy nem csak magáról kell gondoskodnia, s ettől bűntudata támadt. A förgeteggel utazást máskor jó mulatságnak tartotta, de most értelmetlen foglalatosságnak tűnt a számára. Itt az ideje, hogy húst találjon. A legutóbb elejtett fóka puha, zsíros eledel volt, amit a kölyök is könnyen le tudott nyelni, de ezúttal valami izmosra, valami rágósra vágyott. Meg is találta. A jegesmedve prédára lesett a lék szélén, és nem sejtette, hogy egy ragadozó kiszemelte őt magának. A fehér bundás állat mancsával a víz felszínét paskolta, ám bármire vadászott, azt nem sikerült megfognia. Csalódottan mordult egyet, és megrázta busa fejét. Tsi-araa-zzurt a préda közelsége teljesen megőrjítette, mégis sikerült visszafognia magát. Szélirányból közelítette meg a zsákmányát, mivel tudta, hogy a jegesmedve orra az övéhez hasonló érzékenységű, és a megriasztott állat elképesztő sebességgel képes futni még a csúszós jégtáblákon is.

16

A fagydémon két ugrással a jegesmedve mögött termett, és rárontott. Tsi-araa-zzur a kisebb állatokat úgy ölte meg, hogy egyetlen csapással eltörte a gerincüket, de ahhoz, hogy hasonlóképp bánjon el a medvével, pörölyre lett volna szüksége, ezért más megoldást választott. Az állat hátára ugrott. Két lábával átkulcsolta a jegesmedve testét, két izmos karjával pedig megragadta annak alsó állkapcsát, és hátrafelé feszítette a fejét. A préda felágaskodott, megpróbálta levetni őt a hátáról, de elkésett. Tsi-araa-zzur agyaraival az állat torkába mart, és azonnal megérezte szájában az édes ízt. A vér kilövellt a borzalmas sebből, és bemocskolta a feltúrt havat. A szikrázó fehérségben a vér nem vörös volt, inkább fekete, s olajfoltként terjedt szét a jégtábla felszínén. A fagydémon állkapcsai satuba fogták az áldozat nyakát. Tsi- araa-zzur érezte, ahogy késpengényi fogai átszakítják a szíjas, inas bőrt. Az ínyét friss vér áztatta, s ennél vadítóbb érzést elképzelni sem tudott. Megrázta a fejét, aztán oldalra rántotta, s közben ökölnyi húst szakított ki áldozata testéből. Nem színhús volt, inkább bőr és vastag zsírréteg, az íze ennek megfelelően avas, mégis lenyelte valahogy, és újra a védtelen torokba mart. A jegesmedve nem küzdött tovább. Lábai összecsuklottak alatta, és az állat remegő testtel lassan kiszenvedett. Tsi-araa-zzur hirtelen kijózanodott. Élvezte az ölést, élvezte a nyers hús ízét, élvezte a gyomrát eltelítő érzést, de anya volt, magán kívül másról is gondoskodnia kellett. A kölyök mindennél fontosabb volt számára. Miatta vadászott, neki akart vinni a húsból. Igaz, hogy meg kell majd rágnia helyette, de az ízéből így is elég megmarad. A zsákmány olyan bőséges volt, hogy a jégverem megtelik a maradékával, és akár egy hónapig is kihúzzák ezután, még akkor is, ha eredménytelen lesz minden vadászata. A fagydémon vállára vetette a jegesmedve tetemét, ami olyan nehéz volt, hogy megrogyott a súly alatt, de aztán kiegyenesedett, és a barlangja felé vette az irányt. Ugrani most nem volt képes, de így is gyorsabban haladt, mint amilyen iramra a viharos széllel szemben egy ember képes lett volna. Tsi-araa-zzur hamarabb megérezte a kiontott vér szagát, mint ahogy megpillantotta volna a jégbarlang bejáratát. Nem egy korábbi préda illata volt, hanem valami más, mégis nyugtalanítóan ismerős. Nem gondolkodott, az ösztönei erősebbnek bizonyultak nála: ledobta a zsákmányt, melyet sok mérföld távolságból, nehézség és fáradság árán vonszolt magával, s csontdermesztő félelemmel, valamint kétségbeesett reménnyel a szívében megiramodott az odúja felé. Elkésett, ezt tudta és érezte, mégsem akarta elhinni. A kölyke, akit féltett, óvott, és kimondhatatlanul szeretett, halott volt. Lemészárolták. Akárki követte el ezt a gyalázatos tettet, nem éhezett, mivel a húsraktárt nem fosztotta ki, hanem érintetlenül hagyta, és a kölyök testéből sem falatozott. Tsi-araa-zzur körbejárta és megszaglászta az aprócska testet. A kölyök úgy feküdt ott, mintha csak aludna: ha a teste nem hűlt volna ki, és a torka körül nincs az a vékony, vörös vonal, azt hihette volna, hogy még életben van. A fagydémon látott már hasonló sebet, a két lábon járó, sima bőrűek használtak hasonló, kőnél keményebb, fénylő karmokat, ezekkel szabadították meg a bundájuktól a jegesmedvéket és a sarki rókákat, hogy a szőrméjüket ellopják, és magukra öltsék. Tsi-araa-zzur nem értette, hogy ha a sima bőrűek nem viselik el a hideget, miért nem maradnak inkább fűtött odúikban, de más lények is cselekedtek olyasmit, ami számára értelmetlen tettnek, sőt esztelenségnek tűnt, így ennél a gondolatnál nem időzött el sokáig. Megpróbálta lecsillapítani lelke háborgását, és tiszta fejjel végiggondolni azt, amit látott. A kölyök gyilkosa sima bőrű volt, de nem a húsért, és nem is a prémért ölt. Kíméletlenül lecsapott, és aztán távozott.

17

Mintha kihívást akarna intézni hozzá: bármire képes vagyok, s ha hajlandó vagy megküzdeni velem, gyere, és keress meg! Tsi-araa-zzur megpróbálta elkülöníteni a gyilkos illatát a jégbarlangban terjengő többi szagtól, ám kudarcot vallott. Talán, ha hamarabb érkezik haza, még elegendő nyomot talál a behatoló után, de a szél szétoszlatta az izzadság és a félelem bűzét, s olyan kevés szagmintát hagyott, ami alapján szinte lehetetlen volt a forrását megtalálnia. Szerencsére, ha a sima bőrű a test kipárolgását el is tudta rejteni, annál valami sokkal fontosabbról megfeledkezett. Tsi-araa-zzur megszaglászta a kölyke mellett heverő rongydarabot, aztán széttépte a vásznat, hogy megízlelje az anyagot átitató vért. ínyét ellepte és megkeserítette, orrlyukát pedig szinte eltömítette a vérszag. Vér, vér, vér, vér! Dühöngeni akart, pusztítani, ölni, marcangolni, és szétszaggatni a prédát! Ennyi nyom már elegendő volt ahhoz, hogy megtalálja a gyilkost, s azt is sejtette, hogy merrefelé kell keresnie a sima bőrűt. A fagydémon előbújt barlangjából, és fejét az ég felé tartva akkorát üvöltött, hogy még a távoli hegyek is beleremegtek. VII. Halálhörgés az éjszakában Starkov még évekkel később is emlékezett arra az éjszakára. Minden eseményt, minden pillanatot vissza tudott idézni, mintha a képek az elméjébe égtek volna. Nem szándékosan tett szert erre a képességre, ha rajta múlott volna, azt is elfelejti, hogyan vonyítottak a kutyák, és hogyan toporzékoltak a lovak a karámban, de a rémálmok ellen semmit nem tehetett. Ha a felesége túl mélyen aludt, s nem rázta fel őt idejében, verejtékben úszó testtel újra meg újra átélte annak az éjszakának a borzalmát. A vonyítással kezdődött. A fogadó ivójában nyolcan tartózkodtak akkor: Starkov, Fer- gas de Frekhanser, valamint a drén nemes négy testőre és két szolgája. Későre járt az idő, odakinn hóvihar tombolt, nem csoda hát, hogy minden egyéb vendég hazaindult, vagy nyugovóra tért. Legalábbis, amikor távoztak, efféle indokokra hivatkoztak, de Starkov tudta, hogy a Menedék megüresedésében, nagy része volt a nemesdrénnek, akinek társaságát minden kereskedő és vadász úgy kerülte, mintha Fergas leprás volna. A fogadós borúsan meredt maga elé, és azt számolgatta, mennyi veszteség éri amiatt, hogy a de Frekhanser család tagja bevette magát az épület ódon falai közé, amikor a kutyák hirtelen megvadultak. Az ebek szélvédett helyen, szalmabálák között pihentek, a vacsorájukat is megkapták, mégis úgy acsarogtak, hörögtek, szűköltek és csaholtak, mintha éheztetnék és vernék őket. S ha mindez nem lenne elég, kisvártatva a lovak is nyerítve és patájukkal a karám oldalát kapálva bekapcsolódtak a fülsértő kakofóniába. Fergas de Frekhanser az öblös pohárba töltött bor színét vizslatta, de a hangzavar hallatán a fogadós felé fordult. Mi lelte az állatokat, fogadós? — kérdezte unottan. Starkov megvonta a vállát. Fogalmam sincs. Ilyet még sohasem csináltak. Mindjárt megnézem őket. Nem irigyellek — jegyezte meg vigyorogva Alchion. — Odakinn olyan hideg van, hogy belefagy az emberbe a lélegzet! A fogadós már a szavak hallatán fázósan húzta össze magát, de tudta, hogy a dolgát nem bízhatja másra. A felesége és a fia rég lefeküdtek, ostobaság lenne emiatt felráznia őket. Hatalmasat sóhajtott. Leoldotta derekáról a kötényt, és a pultra vetette, majd a fogashoz lépett, ahová a medvebőrből varrott bundáját akasztotta. Leemelte a ruhadarabot, és belebújt. Éppen indult volna az ajtó felé, amikor balsejtelem lett úrrá rajta. Nem tudta, honnan ered az érzés, és mi az oka, egészen addig, amíg körbenézve meg nem akadt a szeme az ablaknál álló testőrön.

18

Alchion arca sápadt volt, és szoborrá dermedve állt. A harcsabajszú férfi szája szóra nyílt, de hang nem jött ki a torkán, mintha megnémult volna. Mi történt? — kérdezte tőle Starkov. — Kísértetet láttál? Alchion nem felelt. Fergas de Frekhanser meglepetten felvonta a szemöldökét. Beszélj! — parancsolt rá emberére. Igen, dire. — A testőr szájából halk sóhajként törtek elő a szavak. — Láttam... Valamit... De nem tudom, hogy mit... Folytasd! Hatalmas volt. Fehér. Csak a kosszarvai voltak feketék és a szemei vörösek. Úgy parázslott a pillantása, hogy attól féltem, megperzseli a bőrömet. Fagydémon! — nyögte ekkor Starkov. A fogadós, ahogy kimondta, azonnal megbánta az elhamarkodott szót. Minden tekintet felé fordult a fogadóban, és ő nem tudta, hogy ettől vagy a medvebőr bundától izzad jobban. A drén nemes hitetlenkedve megrázta a fejét. Ostobaság! A fagydémonok létezése csupán legenda. Te nem így gondolod? A fogadós összeszorította az ajkát, és nem válaszolt. Caster, menj, és nézz ki te is! — intett másik testőre felé ingerülten Fergas. A szólított férfi az ablakhoz sietett, és Alchion mellé állva kinézett. Látsz valamit? Semmit. Ebben a rohadt viharban az orráig sem lát az ember. —Tessék! — fordult önelégülten Starkov felé a drén nemes. — Lehet, hogy Alchion túl sokat ivott, vagy csak látomása támadt. A kavargó hópelyhek gonosz tréfát űzhetnek bárkivel: ha hosz- szan bámulsz belé, bármit megláthatsz a mélyén. A fogadós nem vette fel az elé vetett kesztyűt. Odasétált a fogashoz, kibújt a bundából, és a ruhadarabot visszaakasztotta a helyére. Mi az, már nem akarod ellenőrizni az istállót? — kérdezte gúnyosan Krogden. A testőr arcát véraláfutások tarkították, és az orra is ferdén állt, azóta, hogy Valeron a fémgyűrűkből kovácsolt eszközzel helybenhagyta. Elment tőle a kedvem. Egyszóval tele a gatyád. Starkov megvonta a vállát. Jobb gyávának lenni, mint halottnak. Ha te mondod... Fergas de Frekhanser nagyot kortyolt a borából, de nem nyelte le rögtön a nemes nedűt, hanem előbb megforgatta a szájában. Nem rossz — jelentette ki végül. — Sőt, határozottan jó. Nem olyan zamatos, mint amihez szokva vagyok, de meglepően karakteres bor. Örülök, hogy ízlik. A drén nemes biccentett a szolgája felé, aki újratöltötte a poharát az asztalon álló palackból, amiben ezzel egyetlen csepp sem maradt. Remélem, őrzöl még ebből néhány üveggel a pincében, s talán azt — hunyorított Fergas — van merszed felkeresni, nem úgy, mint az istállót. Starkov megkötötte a derekán a kötényét, és bosszús arccal elindult a konyha felé, mikor a feje fölött megroppant a tető, mintha egy súlyos, nagyon súlyos test rátelepedett volna. A mennyezetről alálógó olajlámpás is megmozdult, és csikorogva lengett ide-oda. A fagydémon! — lehelte maga elé alig érthetően Alchion. Elég ebből! — horkant fel a drén nemes. — A fagydémon nem létezik. Egyszerűen megcsúszott a hóréteg.

19

A szavak azonban a csendbe fúltak. A testőrök és szolgák lopva vizslatták egymás arcát, a félelem jelei után kutatva. Mindegyikük szerette volna hinni, hogy Alchion tévedett, vagy rémálmok kínozzák, ugyanakkor a lelkük mélyén mindannyijukban ott lapult a bizonytalanság: mi van, ha a legendák és mesék igazak? Dierron vérére! Elég ebből a temetői hangulatból! — fakadt ki Fergas de Frekhanser. — Egyszer és mindenkorra lezárjuk ezt az ügyet. Nestas és Krogden, ti ketten nézzetek szét a fogadó körül, Caster te váltsd fel Alchiont az ablaknál, akinek az lesz a feladata, hogy lekísérje a fogadóst a pincébe! Gyerünk, induljatok! Starkov megadóan bólintott. Tudta, hogy hiába figyelmeztetné a drén nemest arra, hogy a fogadóban nagyobb biztonságban vannak az emberei, mint odakinn, s azt is sejtette, hogy Alchiont nem védelmezőként rendelték ki mellé, hanem, hogy biztosítsa, ne merje meggondolni magát. Egyet tegyetek meg a kedvemért — fordult Starkov a rémült arcú szolgák felé. — Ha Nestas és Krogden távoztak, zárjátok be mögöttük az ajtót! Kár volt megszólalnia. Fergas nem tűrte, ha más megpróbálta aláásni a tekintélyét, a fogadós szavait pedig most így értelmezte. — Itt egyedül én adhatok parancsot! — üvöltötte vöröslő képpel. — Ha még egyszer ellentmondasz nekem, akkor megtapasztalod a haragomat! Azt pedig nagyon nem ajánlom... Utasítások osztogatása helyett lódulj, és hozd azt a bort! Starkov nyomában a harcsabajszú testőrrel elindult a konyha felé. A háta mögött hallotta, ahogy a keresztrudat elhúzzák, de nem fordult meg a hangra, akkor sem, amikor az ajtó a sírfedél döndüléséhez hasonlatos hanggal a helyére csapódott. *** Krogden nem hitt a fagydémonokban. Már gyerekkorában is nevetett a felnőtteken, akik ilyesféle mesékkel igyekeztek rémisztgetni, később pedig ráébredt arra, hogy annyi veszély leselkedik a Fagycitadella folyosóin, hogy nincs értelme a hóesésben lopakodó szörnyetegtől tartania. Alchion lenyűgöző harci képessége ellenére mindig is gyáva alak volt, a lépteit jóslatok, ómenek és jelek irányították, nem csoda, hogy elragadta a képzelete. Ugyanakkor Krogden azt sem hitte, hogy a hóréteg csúszott meg a tetőn, de óvakodott attól, hogy meghazudtolja urát. Ilyesmire olvadás idején kerülhetne sor, aznap este pedig kemény fagy tombolt. Mi lehetett hát, ami meglapult a fogadó tetején? Krogden nem tudta a választ, csak remélte, hogy helyes a sejtése: Valeron, a félvér irissari tért vissza, hogy másodjára is megpróbálkozzon a bosszúval. A testőr egyáltalán nem helyeselte ura döntését, amivel megkímélte a vadász életét. Igaz, különös élvezetet okozott számára, amikor a kalapáccsal lesújtott a fickó kézfejére, de mindez elenyésző büntetés volt azért, hogy eltörte az orrát, és lilára püfölte az arcát. Ahogy Fergas de Frekhanser mondta, kevesebbért is öltek már embert, de testőrként Krogden nem tehetett mást, engedelmeskednie kellett ura parancsának. Fergas meg akarta alázni Valeront, hogy az nyomorékként élje le az életét, és minden nap kínszenvedés legyen a számára, de a fagyföldiek másféle népség, mint akik a Fagycitadellát lakják. Őket meg kell ölni, különben törött kézzel is megpróbálják elmetszeni ellenségük torkát. Épp ezért, hatalmas örömet okozott volna Krogden számára, ha a sötétben összeakad a korcs irissarival. Elhatározta, hogy kérdés és gondolkodás nélkül levágja majd, s így esélyt sem kínál arra, hogy ura ismét megkegyelmezzen neki. —Te látsz valamit? — kérdezte Nestas.

20

Krogden a szemét erőltetve fürkészte a fogadó tetejét, de az örvénylő hóesésben alig lehetett valamit kivenni. Abban biztos volt, hogy hatalmas szörnyeteg nem lapul odafenn, de egy ember, fehér bundában akár el is rejtőzhetett úgy, hogy ne vegyék észre. Semmit — rázta meg a fejét a törött orrú testőr. Akkor? Mit tegyünk? Azt, amit Fergas parancsolt. Nézzünk szét a fogadó körül! Keressünk nyomokat! Rohadt hideg van. -Az. Szerintem váljunk szét, úgy hamarabb végzünk. Rendben — bólintott Krogden. — Te indulj jobbra, én pedig megyek balra. Az épület hátánál találkozunk, és együtt jövünk vissza. Nestas nem szólt többet, hanem kivont karddal a kezében megindult a fogadó fala mentén. Krogden egy szívdobbanásnyi ideig nézte a társa távolodó hátát, aztán maga is útnak eredt. A maga részéről örült annak, hogy Nestas javasolta a különválást. Nem kedvelte ugyan a fickót, túlságosan piperkőc volt, és sokra tartotta magát a hódításai miatt — minden héten más nőt döntött az ágyába —, de ugyanakkor megfelelő kapcsolatokkal bírt a felsőbb helyeken, így nem ártott jóban lenni vele, és nem kimutatni az iránta érzett utálatot. Krogden lába néhol térdig süppedt a hóban, ezért nehézkesen haladt előre, ám az óvatosságról nem feledkezett meg közben. Nem hagyta, hogy a süvítő szél, vagy az arcát tűhegyként döfködő hópelyhek eltereljék a figyelmét. Ennek köszönhette, hogy meghallott az elhaló sikolyt. A hang távolról hallatszott, és az agónia kínja érzett ki belőle. Krogden elmormolt egy néma átkot. Tudta, hogy két eset lehetséges: amennyiben Valeron sikoltott, úgy a piperkőc Nestas fog learatni minden dicsőséget, ha viszont az utóbbi fekszik kiterítve a hóban, akkor jobban teszi, ha vigyáz magára. Ha Valeronnak sikerült meglepnie az egyik legjobb testőrt, akkor a nyomorék keze ellenére veszélyesebb ellenfél, mint gondolta. Krogden megkerülte az épületet. A lelke mélyén azt várta, hogy az önelégülten vigyorgó Nestasszal találja magát szemközt, ám a hátsó udvar kihalt volt, társának nem látta nyomát, pedig egymással szemben kellett volna haladniuk. A törött orrú testőr folytatta az útját a szakadó hóesésben, miközben a kardját úgy tartotta maga elé, mintha arra számítana, hogy a sarok mögül valaki váratlanul előugrik. Nem várt rá senki az árnyékban. Lassan és vigyázva haladt tovább, egészen addig, amíg meg nem botlott Nestas holttestében. Első pillantásra nehéz volt megállapítani, hogy a még gőzölgő hulla valamikor a társa volt, és a második pillantás sem könnyítette meg az azonosítást. Krogden akarata ellenére kiokádta a gyomra tartalmát, és csak aztán nézte meg a testet harmadjára is. Nestast szabályosan felnyitották és kibelezték, úgy bántak vele, ahogyan a mészárszéken a marhákkal szokás. Azzal a különbséggel, hogy a testőr belső szervei szétszórva hevertek körülötte a hóban, a vére pedig vörösre színezte a fagerendákat, mintha egy őrült mesterember festeni próbált volna vele. Nestas arca csak foszlányokban maradt meg, a csont elővillant a lilára fagyott izmok alól, a szemgolyó kocsányon lógott ki az üregéből. — Mi a fenével, és hogyan csinálta ezt az a rohadék Valeron?! — lehelte maga elé döbbenten Krogden. Aztán észrevette a hóban a hatalmas, karmos talpak lenyomatát, és megértette, hogy ezúttal ő tévedett, és Alchionnak volt igaza. A fagydémon létezik, és rájuk vadászik. *** Starkov három palack borral az ölében tért vissza a pincéből. Nem azért hozott fel ennyit, mert arra számított, hogy Fergas de Frekhanser meg bírja mind inni, hanem azért, hogy semmi esetre

21

se kelljen még egyszer lemennie. A fogadós nem félt a sötéttől, egészen eddig az éjszakáig, de hiába ismert minden szegletet a pincében, és hiába tudta, hogy odalent nincs mitől tartania, hirtelen rátört a vágy, hogy emberek vegyék körül, mert társaságban nagyobb biztonságban érezte magát. Az érzésben, úgy tűnt, Alchion is osztozott vele, mert a testőr igencsak szaporázta a lépteit felfelé a lépcsőn, és ahelyett, hogy Starkov háta mögött haladt volna, megelőzte a fogadóst. —Végre! — fogadta a konyhából előbukkanó Starkovot a drén nemes. — Már kezdett kiszáradni a torkom! Starkov kinyitotta a palackot, majd átadta a szolgának, aki először magának töltött, és megízlelte az italt. Ne várass tovább! — mordult rá Fergas, és előrenyújtotta üres poharát. Mi a helyzet a testőrökkel? Visszatértek már? Még nem, de minden pillanatban megérkezhetnek. Mintha csak ezen szavak elhangzása lett volna a jel, odakinn sietős léptek dobbantak, és egy ököl döngette meg a vaskos fenyőlapot. Engedjetek be! A fagydémon végzett Nestasszal! Ez Krogden. Ki merészelte bezárni az ajtót?! — förmedt rá a drén nemes a szolgáira. — Nyissátok ki azonnal! Az egyik, hónál is sápadtabb képű fickó rögvest elindult a bejárat felé, de nem mulasztotta el, hogy közben ne vessen egy neheztelő pillantást a fogadós felé. Mire vártok?! Siessetek! — hallatszott odakintről Krogden hisztérikus hangja. Valami halálra rémíthette a testőrt, ez nyilvánvaló volt. Az a valami pedig valóban félelmetes lehetett, ha a magát rettenthetetlennek mutató férfi is berezelt tőle. A szolga arra készült, hogy elhúzza a keresztrudat, amikor odakint sikoltás harsant, és egy hatalmas tömeg lódult neki az ajtónak, olyan erővel, hogy a sarokpántok is belereccsentek. A halálsikoly elhallgatott. Dierron vérére! Mi volt ez? — kérdezte döbbenten Fergas. Fagydémon. Fagydémonok nem léteznek, csak a mesékben! — jelentette ki ezúttal kevesebb meggyőződéssel a drén nemes. — Caster, nézz ki! Látsz valamit? A testőr közelebb hajolt az ablakhoz, és arcát a hideg üveglaphoz nyomta. Starkov elégedetten gondolt rá, hogy ez az egyetlen fényűzés, amit megengedett magának: nem marhahólyaggal fedte a nyílást, hanem valódi üveget hozatott Deviaronból. Krrreccccs! A méregdrága üveglap beroppant, és Caster felsőteste eltűnt a nyílásban. A testőr üvöltött, de olyan hangon, mintha a kínzómesterek tömlöcébe került volna. A két szolga és Alchion siettek a segítségére. Megragadták Caster lábát, és megpróbálták visszaráncigálni a testőrt a fogadó belsejébe. Valami azonban nem akarta kiengedni markából a zsákmányát, valami, ami három ember erejével is dacolt. Thumpffl A szörnyeteg, ami megpróbálta elragadni Castert, feladta a szándékát, és olyan hirtelen eresztette el a prédáját, hogy Alchion társaival együtt elvesztette az egyensúlyát, és mind hanyatt estek. A kezük közben végig szorongatta Caster lábát, így a testet magukkal rántották az ivó padlójára. Legalábbis azt, ami maradt belőle. A testőr feje ugyanis hiányzott, és a nyakcsonkból szökőkúthoz hasonlatosan, vastag sugárban spriccelt a vér. A sűrűn buzogó, bíborszín folyadék végigcsorgott a gerendákon, és tócsába gyűlt a földön. Fergas de Frekhanser nem bírt megszólalni, csak tátogott, mint a partra vetett hal. Starkov ezt látva kesernyésen megjegyezte:

22

Dierron vérére, ezt akarod mondani, ugye, dire? A fanyar mosoly azonban a fogadós arcára fagyott, mert az ajtó megrázkódott, a keresztrúd recsegett-ropogott, és a sarokpántok nyögve tiltakoztak a megterhelés ellen. A rohadék, nem fért be sem a kéményen, sem az ablakon, ezért most az ajtóval próbálkozik... Ki fogja bírni? — kérdezte elsápadva Alchion. Starkov megrázta a fejét. Még két-három ilyen roham, és megadja magát... VIII. Menedék Valeron megrázta magát. A prémbekecsére és szőrmesapkájára rakódott jégkristályok sűrűn szitálva hullottak alá a földre. Hideg volt, de nem elviselhetetlenül hideg. Az éjszakai vihar után kitisztult az ég, és elállt a hóesés, ráadásul a nap beteg-sárga korongja is feltűnt a horizonton, s ha fénye ahhoz erőtlen volt is, hogy felolvassza a fagyott földet, az éjszaka sötétjét és hidegét a völgyek hasadékaiba száműzte. A vadász megindult a fogadó felé. Az épület messziről sem nyújtott túl szívderítő látványt, s a kellemetlen érzés, amikor közelebb ért, csak fokozódott. A Menedék eresze leszakadt, a tető megroppant, az ablakon süvítve járt ki-be a szél — a keretben késpengeként meredeztek az üvegszilánkok —, az ajtó pedig törötten hintázott a sarokvasain. Valeron tudta, hogy ha nem is szándékosan, de ő hozta a végzetet a fogadóra. Tudta, hogy bűntudatnak és szégyennek kellene mardosnia a bensőjét, ám legbelül semmi mást, csak ürességet érzett. Mintha a szíve megfagyott volna odakinn, a pusztaságban, az érzelmei pedig elhaltak, akár a szerettei halálsikolyai a napok távolában. Illetve, ez így mégsem volt igaz. A gyűlölet megmaradt, s erősebb volt, mint valaha. Kiterítve szerette volna látni családja gyilkosait, s nem számított az ár, amit fizetni kellett ezért. Vesszenek oda akár ártatlanok is, de gonoszok meg ne menekedjenek. A vadász léptei meglassúbbodtak, míg végül megállt a bejárat előtt. Bizonyosra vette, hogy nincs mitől tartania, mégsem akart készületlenül szembenézni azzal, ami odabent várta. Az ajtóroncs nyikorogva lendült kifelé, aztán befelé. A hang idegborzoló volt. Valeron ügyetlenül előhúzta a tőrét. Félsz a holtaktól? Jobban, mint az élőktől... A vadász átlépett a küszöb fölött. Az ivóban még nagyobb volt a rombolás mértéke, mint odakint. Az asztalok és székek egy része szilánkosra törött, a kandalló megroggyant, az emeletre vezető lépcső leszakadt. Ha nem borították volna a falat és a padlót halványan felsejlő vérfoltok, az idegen azt gondolhatta volna, hogy tornádó tombolt a helyiségben. Starkov felhagyott a padló hiábavaló súrolásával, és a nedves rongyot bosszúsan a vödörbe csapta. Hajnal óta próbálkozom a vérnyomok eltüntetésével, de nem sok eredménnyel... Azt látom. De hol vannak a halottak, akiket emlegettél? Kinn, az épület mögött. Hét megnyomorított, kibelezett, letépett fejű, ocsmány torzó. Összegyűjtöttem a testrészeiket, és egymás mellé fektettem őket. Menj, tekintsd meg a bosszúd eredményét, és örvendezz! Valeron széttárta a karját. —Tudom, mire gondolsz: ápoltál és segítettél rajtam, én pedig azzal fizettem vissza a jóságodat, hogy a fogadódra uszítottam egy fagydémont. Bocsánatkérést vársz tőlem, de őszinte, és nem üres szavakat, azokkal pedig nem szolgálhatok. Starkov felállt, és összeszűkült szemmel méregette a vadászt.

23

A bocsánatkéréssel mit sem érek, jóvátételre pedig, úgy látom, nem számíthatok. A pusztítás, amit látsz, nem elég, a fogadóm hírét is tönkretetted. Talán jobb lenne megváltoztatnom a nevét. Menedék helyett Mészárszék: hogy hangzik? Baljóslatúan — bólintott Valeron. — Nem így, és nem ezt akartam, de a fagydémont nem lehet irányítani. Ha egyszer feldühödött, addig nem áll meg, míg ki nem tombolta magát. Sajnálom, ami történt, de akkor még inkább sajnálnám, ha neked és a családodnak baja esett volna. Nem sok híja volt. Az utolsó pillanatban döbbentem rá arra, hogy mi lehet a szándékod, miért jöttél vissza félholtan, azt követően, hogy egy kutyaszánhoz kötve kihajtottak a hósivatagba. Nem sejtettél semmit? — vonta fel a szemöldökét kíváncsian a vadász. Starkov ingerülten horkantott. Honnan és mit sejtettem volna? Elkérted tőlem azt a szájtörlő kendőt, amivel Fergas de Frekhanser felitatta a homloksebéből csorgó vért. Gondoltam, hogy valamit tervezel vele, de arra, hogy egy fagydémont feldühítesz, nem számítottam. Hogyan csináltad? Kifosztottad a húsraktárát? Annál többre volt szükség — ingatta a fejét Valeron. — Megöltem a kölykét, a nemes vérével szennyezett rongydarabot pedig otthagytam a holtteste mellett. Látnod kellett volna, amikor a fagydémon előbújt az odújából, és az égre üvöltött: megfagyott a vér az ereimben! Neked meg azt kellett volna látnod, amikor a fagydémon betörte a fogadó ajtaját, és széttépte Fergast és embereit, akkor a velő is megfagy a gerincedben... Igazad van — komorodott el a vadász arca. — Borzalmas élmény lehetett. Te hogyan élted túl? Erdekei? Miért ne érdekelne? Mert számodra csak Fergas sorsa a fontos, mások hidegen hagynak — mondta Starkov. — De elmondom, ha már kérdezted. Mikor eszembe villant, hogy te küldted rá a fagydémont a nemesre, arra is rájöttem, hogy ha nem maradok Fergas közelében, akkor a szörnyeteg nem fog bántani. Elrejtőztem hát a söntés mögött, és magamban imádkoztam. Ily módon nem láttam ugyan semmit, a halálsikolyokat, a csontropogást, és a szakadó hús sercegését azonban hallottam... Hidd el, ha tehetem, cserélek veled! Azonban se figyelmeztetni, se megvédeni nem tudtalak. Starkov megvakarta kopaszodó fejét. Elhiszem. De mihez kezdesz most, hogy a bosszúd beteljesedett? Azt hiszed, beteljesedett? — A vadász fanyar, féloldalas mosolyra húzta a száját, legalábbis, ő mosolynak szánta, de más szemében inkább farkasvicsornak tűnt volna. — Elvesztettem az otthonomat. Elvesztettem a családomat. Elvesztettem a kezemet, és vele a foglalkozásomat. Mindezt vissza akarom fizetni a Frekhansereknek. Északra megyek, és vagy ráveszem, vagy meggyőzöm az irissarikat, hogy a következő portyájuk Deviaron felé vezessen. Addig nem nyugszom, amíg rá nem szabadítom a drénekre a poklot! A világból is kitörlöm a Frekhanser-családot! Valeron minden további szó nélkül sarkon fordult, és elindult az ajtó felé. Starkov némán bámult utána, és csak akkor szólalt meg, amikor a férfi elért a küszöbig. —Wogard legyen veled! A vadász nem nézett vissza, csak a kezével intett búcsút. Ki volt az ilyen korán? — hallatszott az ismerős hang Starkov háta mögül. Meg sem kellett fordulnia, tudta, hogy Ilenor, a felesége bújt elő a konyhából. Senki, csak egy átutazó — mondta a fogadós. — Fergas de Frekhanser holttestét kívánta megtekinteni. Még nem temetted el? Eszemben sincs. Egyrészt azért, mert fagyott a föld, és emberfeletti munka lenne a sírásás, másrészt a kermon jelezni fog Fergas családjának, és biztosra veszem, hogy hamarosan magas rangú vendégeink érkeznek a Fagycitadellából. Ok majd gondoskodnak a megfelelő

24

szertartásról, addig meg ellesz a holttest a hátsó udvarban. Odakinn fagypont alatti a hőmérséklet, nem romlik tovább az állapota. Magas rangú vendégek? — csillant fel Ilenor szeme. — A de Frekhanser családra gondolsz, igaz? Lehet, hogy az exarcha érkezik személyesen, és több napot is eltölt a fogadónkban. Micsoda megtiszteltetés! Starkov elégedetlenül megrázta a fejét. A helyedben nem örülnék ennyire. Azért jön, hogy bosszút álljon a fia gyilkosán. És? Semmi közünk Fergas de Frekhanser halálához. A fagydémon tette. Nekünk nincs mitől tartanunk... Remélem, hogy az exarcha is erre a következtetésre jut majd. Starkov megfordult, és a távolban tornyosuló felhőket fürkészte. —Vihar közeledik... — mormogta maga elé. A fogadós felesége követte férje pillantását, ki a törött ablakon, aztán lebiggyesztett ajakkal megjegyezte: Nem tudom, miről beszélsz. Északon havazni fog, de felettünk tiszta az ég. Starkov sóhajtott. Valeron szavai jártak az agyában: a vadász arra készül, hogy a törzsi harcosok élére állva, a vadembereket a Fagycitadella ellen vezesse. A drén Acélgárda és a farkasként üvöltő irissari hordák a Fagyföldek határán rontanak majd egymásnak, ahogy az északról érkező jeges és a délről sodródó meleg légtömegek teszik.

25

Higgy nekem — mondta Starkov —, vihar közeledik. Mindent elsöprő, orkánként tomboló förgeteg, olyan erejű, amilyet még egyetlen ember sem látott. Ilenor legyintett. A fogadóban biztonságban leszünk. A Menedék minden megpróbáltatást túlél, az égiháború sem árthat neki. A tiszta égből szitálni kezdett a hó. Starkov a bejárathoz sétált. Kitartotta a tenyerét, és azzal próbálta felfogni az aláhulló, ezüstösen csillogó kristályokat. A hópehely azonban szinte azonnal elolvadt, ahogy a bőréhez ért, és csak egy apró vízcsepp maradt utána. A fogadós azon kapta magát, hogy fázik. A hideg belopózott a bekecse alá, és felkúszott a csontjaiban. Erezte, hogy megérkezett a tél lehelete. Alattomosan és gonoszan jött, fagyott, lakatlan föld felett suhant, s félelem, pusztulás és szenvedés ígéretét hozta magával. Tim Morgan Vének, de drének Fadlen di Weyres az elmúlást éppoly természetesnek tartotta, mint bármely más hétköznapi jelenséget. Számtalanszor látta már ellobbanni egy-egy élet lángját. Gyors, erőszakos halált ugyanúgy, mint lassú, alattomosan érkezőt. Nemegyszer ő is közel járt már hozzd, fél lábával jó sokszor érintette már sírgödre legalját. Azt hitte, soha többet nem fog elérzékenyülni, de most, amikor öreg társa lépett át az árnyékvilágba, összeszorult a torka. Az istálló kövén térdelt a hű jószág teteme mellett, a pisszeni se merő szolgák karéjában, s ráncos kezével végigsimított a fakó sörényen. Uram! — szólalt meg mögötte egy mutáló hang. Ne most, Afra! — morogta a lovag, anélkül hogy felnézett volna. Bocsánat, uram — vinnyogta a fiú. Nem volt szokása ellenkezni a vár urával, ezúttal mégis rákényszerült. — Vendége érkezett. Menjen a pokolba! — vetette oda foghegyről Fadlen di Weyres. — Bárki is az! Az ifjú csatlós zavartan megfordult, és megpróbálta útját állni a súlyos léptekkel közeledő idegennek, a kövér, potrohos lovagnak, vörös átalvetőben, sárkánnyal és kulccsal a címerében. Ám az egyetlen karlendítéssel félretaszította, hogy a fiú tehetetlenül esett a bálák közé. Ej, hát így fogadják a vendéget Greinwarthban?! — méltatlankodott a jövevény dörmögő hangon. Fadlen di Weyres kiszakadt gyászából. Bosszús képpel felegyenesedett, és az idegenhez fordult. Csak a hívatlanokat... Ügy látom, az udvarias szóból kevesebb maradt, mint a hajadból, Kopasz. A szolgák felszisszentek, Afra a szája elé kapta a kezét. Ha létezett valami, amivel urukat könnyűszerrel fel lehetett bőszíteni, az leginkább megfényesedett fejbőre volt. Csupán a füle mögött maradt egy tenyérnyi haj borította, szürke sáv, de májfoltos fejbúbjával kíméletlenül bánt az idő, ezért azt kínosan igyekezett elrejteni a csúfolódó tekintetek elől. Kivéve, ha kapkodós dolga akadt, mint az imént. Greinwarth uráról mindenki tudta, hogy ennél kisebb sértéseket is kegyetlenül megtorol. Nicsak, egy beszélő boroshordó! — válaszolta a lovag nyersen. Alig túlzott, amikor e szavakkal illette a vendég tekintélyes derekát. Az istállóban megdermedt a levegő. A két idősödő férfi szúrós szemmel méregette egymást. Afra csendben megragadta a kardja markolatát, és észrevette, hogy a többi szolga is vasvilla után nyúl. Szemernyi kétsége sem maradt, hogy hamarosan vér fog folyni. Ugrásra készen várt a lovag jelére, vagy az arrogáns idegen első gyanús mozdulatára. Ekkor azonban olyasmi történt, amire nem számított: a két hajlott korú vitéz elvigyorodott, majd kacagva összeölelkeztek. Fadlen, te öreg marha! — lapogatta meg az úr hátát az idegen.

Drinas di Kellar! Te vén tulok! Miféle förgeteg sodort felénk Hebjből? Vagy tán még messzebbről, Kathabuból jöttél? — Fadlen karon fogta a nagydarab idegent, és maga után húzta. — Gyere, bajtárs, gyere... majd vacsora közben elmeséled. Afra még akkor is ott állt megnyúlt képpel, amikor a két nemes eltűnt a főépületben. *** Fadlen di Weyres, Greinwarth ura körbevezette vendégét „szerény" birodalmában. A vacsora előtt megmutatta neki a kifinomult ízléssel berendezett lakrészeket, a ritka fegyverekkel díszített lovagtermet és a mennyezetig polcozott könyvtárat. Nem akadt útjukba olyan helyiség, amelyről ne sütött volna a szemérmetlen jólét és gazdagság. Ám a java még hátra volt. Fadlen büszkén nézett végig a pompás terítéken. Bárányból és szárnyasból készült étkek illatoztak az asztalon: sült vese, pirított velő, főtt nyelv, borókapálinkában pácolt rucaaprólék és kappanmell, ecetes fokhagymamártásban. Italt értő módon választottak minden egyes fogáshoz. A legnemesebb zitrén borok sorakoztak előttük: a könnyű, habzó fehértől a borostyánszínű édesen át a bazsalikomzamatú vörösig. A greinwarthi szakács igazán kitett magáért. Drinas di Kellar pedig, akárcsak egykoron, most sem okozott csalódást. Minden fogás után üres, tisztára nyalt tányért vihettek el előle a szolgálók, s ő nem fukarkodott a dicséretekkel. Fadlen asszonya, Amandis úrhölgy egyenes derékkal ült jóval idősebb ura mellett, arcán hűvös, leereszkedő mosollyal. Ritkán szólalt meg, de abból is kitetszett rendkívüli műveltsége és gyors észjárása. Noha ő sem volt már csitri korban, rafináltan szabott ruhájával, mélyen kivágott dekoltázsával és márványsima bőrével még így is buja gondolatokat ébresztett a vendégben. Drinas di Kellarnak komoly erőfeszítésébe került, hogy ne bámulja folyamatosan az igéző idomokat. Elismeréssel a tekintetében fordult Fadlenhez, s csak aki jól ismerte, az vehette volna észre képén a halvány irigységet. Látom, aranyéleted van, cimbora. Nem panaszkodhatom — felelte Fadlen di Weyres talányos arckifejezéssel. — Megvan mindenem, amire épeszű férfi csak vágyhat. Gyönyörű, ifjú feleség — e szavaknál csókot lehelt asz- szonya kacsójára —, jól jövedelmező birtok, vaddal teli erdők, hű szolgák, gondtalan élet. Mindent megkaptam az élettől, amire vágytam. Mi kellene még? Semmi, barátom, semmi — értett egyet Drinas. Ajkához emelte a borát. Hosszan, nagy kortyokban ivott, majd kézfejével megtörölte bajszát. — Hitted volna, mikor annak idején együtt dideregtünk a Fagyföldön, hogy valaha ilyen jó sorod lesz? Nem csak hittem, tudtam. Ja, ja, igen... neked mindig voltak afféle fura megérzéseid... —Voltak, voltak, csak akkor nem, amikor az az eszement Yuri kölyök megvágott és csaknem megölt... Hát akkor bizony nem segítettek. Míg az ágyat nyomtam, eleinte nem nagyon hittem semmit. De a gyógyulás tétlen hónapjai alatt mindvégig reménykedtem benne, hogy majdcsak felépülök, jobb életem lesz, és buzgón imádkoztam érte nap mint nap. — Fadlen merengve bámulta az ujjai közt forgatott talpas poharat. — Azt hiszem, az a titok nyitja, hogy az ember legyen vakmerő és elszánt... de aztán időben tudjon megállapodni. Sokan nem érzik meg ezt a pillanatot, és csak hajszolják tovább a kalandokat. Ha véletlenül pénzhez jutnak, azonnal elszórják, aztán kénytelenek egyre hajmeresztőbb megbízásokat elfogadni. Esztelenek! Keresik az új kihívásokat, míg végül törvényszerűen elbuknak. Hisz' mindig jön egy erősebb ellenfél, egy nagyobb akadály, amivel szemben már kevésnek bizonyul az ifjonti virtus. Vagy a később már nem is oly ifjonti... Drinas egyetértően bólogatott: Színigaz minden szavad, barátom, színigaz. Persze, nem ítélem el őket ezért, hiszen mi pontosan ugyanezt tettük fiatalon. — Nem lehetett tudni, mire gondol, de egy pillanatra titokzatos somolygás költözött az arcára. — Micsoda veszekedett vadkanok voltunk!

27

Hát bizony megéltünk közösen egy s mást — ismerte el Drinas, és jelentőségteljesen kacsintott hozzá. Amandis megrebegtette szempilláit. Felkeltik a kíváncsiságomat, lovag urak. Nem való minden az asszonyi fülnek — jelentette ki a vendég, és hogy elrejtse mosolyát, ivásra emelte a poharat. Ne féltsen engem! — vágott vissza az úrhölgy. — Mesélhet bátran bármi komiszságot... talán csak a meghágott olcsó szajhák sorát hagyja ki a hőstettek közül. A vendég visszaköpte a bort, és vörös fejjel söpörte le ruhájáról a ráfröccsent cseppeket. Fadlen élvetegen röhögött. Még nem ismered Amandist, de majd megszokod a modorát. — Majd látva Drinas zavarát, másra terelte a szót. — Inkább arról beszélj, bajtárs, mi történik Dréniában! Tudod, mi itt egy kicsit elvonultan élünk a világ zajától. Ritkán és megkésve jutnak el hozzánk a hírek. Drinas di Kellar abbahagyta a hiábavaló küzdelmet: ruhája mohóbban itta be a nedűt, mint hogy sikerrel járjon. Csupán egy pillanatig töprengett a válaszon. Úgy hallottam, felettébb különös események tartják lázban Deviaront. Fadlen közelebb hajolt. Mesélj! Nem tudom, mennyi belőle az igazság — mondta Drinas lassan. — Lehet, hogy csak pletyka... Esküszöm, felbőszítesz. Bökd már ki! Azt beszélik, mostanság vámpírok bukkantak fel a Fagycitadella környékén. Döberkiek... Fadlen meglepődött. Alaposan berozsdásodott már a használatlanságtól az a különös képessége, hogy ráérez dolgokra. Igazából valami lényegtelen semmiségre számított, mint például az aktuális divat hóbortjaira, amely Nordesből áramlik a drén fővárosba, ám el kellett ismernie, hogy ez a hír több mint szokatlan. Döberki vámpírok? Deviaronban?! Mit keresnek ott azok a vérszopó, zhíli bestiák? Ki tudja, barátom? Ki tudja? Bezzeg fiatalabb koromban magam jártam volna utána. De nem vagy már fiatal — érintette meg Amandis finoman a lovag könyökét. Igen, khm, hát persze — Fadlen szemében eltompult a csillogás —, már nem vagyok az. Egyikünk se lesz fiatalabb — vágott savanyú képet a vendég —, de azért még nem a kriptában ágyaztatok meg magamnak esténként. A fegyveremmel is ugyanolyan jól bánok, mint rég — pillantott oldalra. Fadlen ugyan sejtette, hogy több ebben a kérkedés, mint a valóság, de nem érezte szükségesnek szóvá tenni. Ugyanakkor felötlött benne egy régi kép a medvetermetű Drinasról, ahogy két pallost forgatva aprítja az irissari barbárokat. Hej, de rég is történt! Ifjak voltak és bohók. Nem gondoltak a holnappal. Ok és a többiek... Néha eszembe jutnak a régi bajtársak. Thorwald do Glovart, Valdemar... Reginard... — sorolta a házigazda. — Emlékszel még rájuk? Hogy is feledhetném őket? —Vajon mi lehet velük? Szegény Hiorwald, tizenöt éve már, hogy meghalt abban az ostoba párbajban. Ráadásul a legjobb barátja kezétől. Igen, erről hallottam annak idején. Valdemar mindig is forrófejű volt, nem nézett se istent, se embert, nem kegyelmezett senkinek, ha elkapta a hév. De ő is halott, úgy hallottam. Cumansenben nyíl járta át a szívét. Belepusztult. Dehogy! Túlélt mindent az a szerencsés nyavalyás. Dimren- ben él, a Pikkelyvárban, a Jégsárkány lovagjaként. Komtur lett, a rendmester lehetséges utódja... állítólag. No és Haggen? O aztán igen magasra feltört. A de Frekhan- ser nemzetség exarchája... Drinas di Kellar lehajtotta a fejét.

28

Az a nyavalyás Haggen? Azt beszélik, a végét járja. Gyilkos kór támadta meg. Fél lábát már a sírban lógázza... Haggen de Frekhanser! Bőkezű, szavatartó támogató volt. Nagy kár érte! Nagy-nagy kár... Ám az a legnagyobb baj, hogy nem marad utána fiúörökös. Jelentős belviszály fenyeget, miután Haggen eltávozik... Fadlen a homlokát ráncolta. Miket beszélsz, bajtárs?! Meghályogosodott az eszed vénsé- gedre? Több fia van neki, mint nekem fogam! Ám ez mostanra megfordult. A fogak kerültek többségbe... Mi történt? — hebegte Fadlen. — Ennyire megfogyatkoztak? Meghaltak. Mind. Mi? Micsoda?! Először Gorden — sziszegte a vendég. — A saját öccse, Fergas ölte meg, egy külhoni rabszolganő miatt, aki megbabonázta mindkettejüket. Aztán Fergas sorsa is beteljesedett... őt északra küldte Haggen, mérgében, a fagyföldi határvidékre. Azt az éretlen tacskót? Egek... Fagydémon tépte szét. — Drinas di Kellar a pocakján nyugtatta mindkét kezét. — Aztán amikor Haggen odaküldte megmaradt fiait, hogy kiderítsék, mi történr és hazahozzák Fergas tetemét, az ő sorsuk is megpecsételődött. Irissarik rohanták le őket, és megölték, cafatokra tépték valamennyiüket. Magas drén egek! Starkov, a Menedék nemtelen ura azt állította, hogy egy bizonyos Valeron, egy félvér irissari vezette a hordát, így állva bosz- szút a Frekhansereken legyilkolt és megbecstelenített családjáért. Fergas felelőtlen tettéért. Fadlen di Weyres a szemét forgatta. Meghaltak mind? Az összes fiú? Mind... az örökösök? De még a lányok is — tódította Drinas komor képpel. — Az a külhoni rabszolgalány... az a Rhialan nevezetű elvágta mindhármuk torkát álmukban azon az éjszakán, amikor a házból elszökött. Fadlen hitetlenkedve ingatta a fejét. Régen, a mi időnkben... nem történhetett volna ilyen. Nem, nem... tényleg nem. Pedig igen. Történtek akkor is. Még különbek is. Csak a rossz emlékeket már kifakította az idő. És inkább nem firtatták, hogy ki kinek a torkát vágta el. Es egyébként is, akkor már halott volt az a lány! És most? — nyökögte Fadlen zordan. — A mi termékeny barátunk gyermektelen maradt? O maga haldoklik, s ha sírba megy, vele vész a Frekhanser nemzetség? Mindketten tudták, mily törékeny immár az utódlás. Az oldalági sarjak elvesztek még tavaly, miután Hanze de Frekhanzer, a keleti Frekhanzerek közül a korcs király ellen lázadt. Hanze meghalt, maga a félork fenség loccsantotta szét a fejét saját buzogányával, ám ez csak a kezdete volt a megtorlásnak: a keleti Frekhanzerek odavesztek mind. A bűnbocsánatért esdeklőket lefejezték, a menekülőket elfogták és kardélre hányták, a birtokaikat mind, mind elkobozták. A keleti Frekhanzerek végleg eltűntek a színről. És most ki fog halni a de Frekhanser nemzetség is? Haggen még él — dörmögte a hordóhasú Drinas. — De a keleti családrész kegyvesztettsége után elhagyta Deviaront. Lenn, délen, a dimreni palotájában tölti utolsó napjait... És a rokonbátyja? — élénkült meg Fadlen. — Van egy unokatestvére. .. Ragmar! Vagy már ő is halott?

29

Ragmar de Frekhanser még él — bólogatott Drinas. Aztán elbizonytalanodott. — Már ha igaz. — Grimaszolt. — Túl lehet a hetvenen... vagy talán a nyolcvanon? — A fejét ingatta. — Még ha él is, nem húzhatja már sokáig. O nem jelent megoldást. És a fiai? Gyermektelen. Drén egek! — sóhajtotta Fadlen di Weyres szörnyülködve. — Rettenetes! Kifakul az ősi vér! A Frekhanserek eltűnnek, mindörökre. Talán nem. — Drinas somolygott. — Annak a nyavalyás Hag- gennek van még egy fia valahol. Törvénytelen kölyök, egy der- gán rabszolganő szülte, Haggen hivatalosan sosem ismerte el, de az ő vére, kétségkívül. Ah! Érdekes fordulat. A Gerold nevet kapta. Nem tudni, él-e még vagy már holt, de Haggen reménye csakis őbenne van... Ezért üzent értem és kért engem arra, hogy keressem meg ezt a fiút, és vigyem el hozzá, hogy elismerhesse hivatalosan, s átadja neki örökét. Fadlen megvakarta kopasz feje búbját. Értelek — dünnyögte félig magának. — Ezért jöttél hozzám. Hogy te meg én, mint a régi szép időkben... vakmerő kalandra induljunk... Drinas a képébe röhögött. Dehogyis! Bajtárs... épp csak erre jártam, és beugrottam, hogy szerét ejtsem egy rég esedékes látogatásnak. Az jó... mert úgysem mennék. — Széttárta a karját. — Ez itt a megvalósult álom... énnekem. Mindenem megvan, amire vágytam. Itt nem hagynám soha, semmi pénzért, semmi kalandért! Itt akarom kilehelni a lelkem, az én szépséges Amandisom combjai között. A vendég a kupájába rejtette arcát. Ügy tűnt, nem nevet, nem is gúnyolódik. Fadlen eközben a problémán tűnődött. Ez a Frekhanser fattyú... a kermonja alapján biztos köny- nyen megtalálható... vagy nem? Nincs kermon. Mint mondtam, Haggen sosem ismerte el őt hivatalosan. O, akkor nem lesz könnyű. Hát nem. Hol kezdesz a kutatásnak? Először is Deviaronba megyek... Hmm, a vámpírok miatt is... igaz? Drinas hallgatása felért egy bólintással. Fadlen elvörösödött, aztán megcsóválta a fejét. Próbált valami kitérő témát találni. Hogy leplezze heveny izgatottságát. Mesélj valami jót is! Te hogy élsz? Már-már szégyellem magam, amiért nekem ilyen pompásan megy a sorom. No, azért nekem sincs okom zúgolódni — dünnyögte Drinas di Kellar. Sokatmondóan megsimogatta méretes pocakját. — Megvan nekem is, ami kell. Kis időre elhallgattak. Töprengtek az emlékeken. Ám mielőtt torrá alakult volna a vacsora, megérkezett a következő lélekvidámító desszert: sziruppal leöntött, mézes-diós kalács és frissen gőzölgő túros-tejfölös rétes. Ez remek volt — csettintett nyelvével Drinas, miután eltüntetett egy egész tálca süteményt. Majd nekiállt lenyalogatni ujjairól a krémet. — Hányszor álmodtam ilyesmiről, miközben penészes kását és félig nyers húst zabáltunk a Galard-szárnyékon. Szörnyű visszagondolni is — helyeselt Fadlen. — Azt a rengeteg ócska lőrét, amit lecsorgattunk a torkunkon. Brrr! A közelébe se jönnek ezeknek... Nincs az a kincs, amiért újra a kemény földet választanám fekhelyül a puha vánkosok helyett. Huh, ha belegondolok, menynyit fagyoskodtunk a nyílt ég alatt. Bizony, bizony sokkal többet ér a kényelmes úri élet, mint a legizgalmasabb kaland. Nem igaz?

30

A szívemből szóltál, barátom. És tudod mit mondok? Meg is érdemeljük ezt a jó sorsot, mert megszenvedtünk érte. De meg ám! — emelte fel poharát Fadlen di Weyres. — Na, erre igyunk! Fenékig ürítették a kupákat, még Amandis is csatlakozott. Királynői kecsességgel tartotta drágaköves aranyserlegét, amelyből időnként aprókat kortyolt. Fadlen élvezettel cuppantott egyet, majd Drinasra nézett; a szeme sarkából követte a vendég tekintetét. Megköszörülte a torkát. Szóval, vámpírok Deviaronban... Haggennek meg nincs több fia... csak egy bizonyos... Drinas di Kellar nem bánta, hogy végre elterelődik a figyelme a dombos tájról, amely a fűző felett csábította magához minduntalan a szemét. Úgy valahogy. És te most Deviaronba mégy... -Oda. És aztán? Az majd attól függ, mire jutok Deviaronban. Kár, hogy nem mehetek veled, bajtárs. Biztos izgalmas lesz az utad... de én már nem vágyom ilyen izgalmakra. Nem is hívtalak... De még ha hívnál, akkor se mennék. Nem hagynám itt az én kincsemet... az én mindenemet. Nem hívlak. Amandis ártatlan képpel szegezte Drinasnak a kérdést. Ugye tényleg nem azért jött, hogy elcsábítsa tőlem az uramat? Ó, dehogy! Hova gondol, hölgyem! Ha csábítás lenne a tervem, találnék az ízlésemnek jobban megfelelőt — mondta nevetve. — Nem is kellene sokáig kutatnom. Amandis enyhén elpirult. Fadlen kőarccal újratöltötte a poharakat. Bármit próbálsz is, úgysem tartok veled. Mondtam, hogy semmit sem próbálok. Épp csak beköszöntem. Üúúgy? Akkor igyunk egy utolsót, aztán mondjunk búcsút! Igazán kár, hogy nem tudsz tovább maradni, pedig szívesen láttunk volna éjszakára. Amandis meglepetten nézett az urára, aztán Drinasra. Csak nem akar már most, éjnek évadján útra kelni?! Kérem, maradjon nálunk reggelig, akad elég hely a várban. Sajnos nem tehetem. Mennem kell — mondta a lovag, majd felállt, és egy kézcsókkal elbúcsúzott az úrnőtől. — Hív az új kaland. .. talán az utolsó, mielőtt én is megtérek nyugalmas otthonomba, ahol egy önhöz hasonlóan gyönyörű angyal vár majd reám... Fadlen egész a kijáratig kísérte. —Vigyázzák lépteid az istenek, bajtárs! — szorította meg Drinas di Kellar kezét. — Remélem, hamarosan viszontlátlak! A vendég mélyen Fadlen di Weyres szemébe nézett. Azt én is nagyon remélem.

31

*** Éjféltájt feltámadt a szél, és lassan odébb görgette a lomha fellegeket. A telihold sápadt fénye végigömlött a csapóhídon. Senki nem mozdult a falakon, csak a zászlók lobogtak a csillagok előtt. A szél zúgása elnyomott minden éji neszt. Greinwarth vára kihaltnak tetszett. Aztán mégis mozgás kélt a bejárat felől; nem a rostélyt vonták fel, csupán a gyalogbejáróként szolgáló kiskapu nyílt. Majd hamarosan megjelent a keretben egy feketébe öltözött alak, aki kötőféken vezette lovát. Aztán mögötte egy másik. Zajtalanul közeledtek, akár a tolvajok. Kőhajításnyira a falaktól nyeregbe szálltak, és ügetésre fogták hátasukat. Vissza se néztek, egyenesen a várat körülvevő liget felé tartottak. Amint elérték az első csenevész fákat, kiléptetett eléjük egy lovas, és az útjukat állta. A settenkedők nem tűntek meglepettnek. Még a kardjukhoz sem kaptak, éppen csak lassabb tempóra fogták a lovukat. A hordóhasú idegen csatlakozott hozzájuk. Mi tartott ennyi ideig? — dörmögte mérgesen. — Már azt hittem, nem is jössz és hiába caplattam el idáig! — Végigmérte a másik lovast, a vékonydongájú ifjút. — Hát ez? A csatlósom, Afra. Csatlós? — fanyalgott Drinas. — Az meg minek? Tán berozs- dálltak az izmaid ebben a fene nagy jólétben? Egy kicsit be. Na és? — A másik csak legyintett. — Ne a szád járjon! Inkább az utat mutasd, boroshordó! Colin J. Fayard Apám nevében A függönyön túl a taps éppen ütemet váltott1. Eddig úgy verdesett a hang, mint egy falka megvadult keselyű szárnya, most viszont egymásba csúszott a nézőtér kakofón ritmusa, és ütemesen csattogott a taps, ahogyan a lelkesen kántált név diktálta: — Igrun! Igrun! Igrun! Igrun! Igrun Novalis, a Királyi Színház ünnepelt bonvivánja, a mindig sármos szerepkirály türelmetlenül csettintett a függönyt markoló kellékesnek, hogy húzza már szét a poros bársonyt, hadd sütkérezzen a tünékeny dicsőségben! Novalis mögött a többi csepűrágó toporgott, karjukat egymásba fonva. A „Mosenar és Mietta" csaknem az egész társulatot ellátta szereppel, és mert népszerű színdarabnak bizonyult — mocsok és pompa, romantika és férfias küzdelmek, féktelen kacaj és a legalantasabb módon gerjesztett félelmek keveredtek éppen megfelelő arányban —, az általában sovány koszton tengődő, másodvonalbeli színészek végre estéről estére megtömhették a hasukat. Vacsora az előadás után... mégsem siettek. Mert a taps... a taps még a porhanyós húsoknál, a habzó sörnél is jobban kellett a lelkűknek és testüknek! A függöny félrelendült, és Novalis — azaz Mosenar, a hősszerelmes — kipenderült a zenekari árok széléig. Szerénynek szánt, mégis lendületes mozdulattal hajolt mélyre, mire a közönség tombolni kezdett. — Igrun! Igrun! Igrun! Igrun! — kiáltozta másfélszáz torok, túlharsogva a tapsvihart. — Mosenar, drága Mosenar! — sikongatták a kipirult arcú fruskák. Egy szépsége teljében virágzó asszony kezéből virágcsokor röppent a szerepkirály lába elé. A szirmok közül hófehér kártya kandikált ki. Novalis értő szemmel felmérte az asszony ruháját, gazdag a nö, valamint testi adottságait, rendelkezett velük bőven, és egy elegáns mozdulattal felkapta a deszkákról a csokrot. Ajkát a szirmok közé fúrva csábos pillantást vetett az asszonyra. Ma sem fog a Királyi Színháztól bérelt, fűtetlen padlásszobában éjszakázni. .. 1 A szerző ezúton fejezi ki köszönetét Douglas Rowland úrnak „A halál színháza" című regényével nyújtott feledhetetlen élményért, valamint az átengedett mondatokért. Reménybeli honoráriumom terhére egy sörrel adósod vagyok, Doug! 1 logting — a vidéki nemesség területi önkormányzata Nordesben. A logting tagjai kizárólag a régidrén családokból kerülhetnek ki. Ezek a vidéki miniparlamentek szabályozzák, hogy ki és mennyiért vásárolhat földet, hová építhet házat, és a logting jóváhagyása kell ahhoz is, hogy a Mesterparlament által hozott törvényeket és rendeleteket a helyi nemesség magára nézve kötelezőnek fogadja el. Tizenhét logting működik Nordesben, melyek elnökei egyúttal a Mesterparlament képviselői is, akik külön frakciót alkotnak Nordes törvényhozásában; ez a Logtingafelag.

A darab szereplői a tapsrendnek megfelelően előrevonultak, miközben a középső pár hóna alatt az ismét földig hajló Novalis kihátrált a csalódott tekintetek kereszttüzéből. A taps ismét erőre kapott, ám elvesztette ritmusát, széthullott, akár a túl száraz sütemény. Novalis a többiek sorfala mögött rút fintort vágott, micsoda ócska közönség ez a mai! Idejönnek szájat tátani, de még tapsolni sem tudnak elég kitartóan! A szerepkirály epés gondolataiban fürdőzve, a háttérben gubbasztó szőke leányzó mellett vonult le a színpadról. A lány nem mozdult, csak a tekintetével követte a sértődött szerepkirályt. Nem tartotta valami sokra Novalist, és hogy valamivel ellensúlyozza a démoni vonzerővel felruházott, mindazonáltal nem túl tehetséges férfi színpadi — és ágybéli — sikereiből táplálkozó rossz érzéseit, alaposan kiélvezte Novalis minden nyűgös, nyavalygós pillanatát, apró-cseprő bosszúságait. Akadt belőle éppen elég! Közben egyre gyengült a taps, hiába mutattak be néhány kel- lemkedő színpadi formációt a színészek. így aztán jóval azelőtt, hogy a tapsrend koreográfiájának végére értek volna, a szereplők sorra elhagyták a rivaldafényt. Csupán a lány maradt ott mozdulatlanul, ernyedten lógva a csálé rugózatú szófán. A fények, amelyek eddig a színpad elejét világították meg, most lassan hátrakúsztak, és a lányra fókuszáltak. A taps gyérült, majd elfogyott. Ám nem a más darabok végén megszokott csoszogásba, dobogásba, széklábcsikorgatásba fulladt, hanem mélységes csendbe. A szőke leányzó nem mozdult. Halott volt. Ő volt Mietta, a tragikus sorsú szerelmes. A hamvas szépség, akinek játéka, csábos mozdulatai, formás alakja rendre megkeményítette az ifjoncok ágyékát... amíg élt. Halála könnyeket csalt az asszonyok szemébe, s eltörölte az irigységet lelkűkből. Áldott szerep volt ez, s áldás lengte be a lányt, ahogyan belebújt Mietta bőrébe. Az elmúlás szavai felszántották a nézők szívét, hogy aztán Mosenar- Novalis elvethesse beléjük a siker magvait. Bátortalan taps éledt szórványban. A színpadi fények felragyogtak, mintha a csodavárás táplálná a tükrök elé erősített gyertyák lángját. Felbuggyant a taps a széksorok sötétjéből, fel a fényre, a világot jelentő deszkákra. Feltartóztathatatlanul, mint a dagály. A lány meg sem rezdült. Arcába omló haja eltakarta az egyetlen élő dolgot: a tekintetét. Az a díszletek takarásába visszatérő Novalisra tapadt, mohón beszívta az ünnepelt hősszerelmes bosz- szúságát. Taps. Ez nem ér véget. Ez nem. Novalis fintorgott, és úgy tett, mintha a gyomra fordult volna fel a nézők ízléstelenségétől. Ám nem távozott... nem tudott. A taps, a nézők mágikus hatalma odaragasztotta őt a deszkákra. Akkor Mietta megmozdult. Lágyan, bizonytalanul, akár a hó alól kibúvó tavaszvirág. Őrjöngő füttyögés, eszeveszett tapsvihar, disszonáns hullámokba olvadó sikolyok biztatták. Mietta jobb keze kecsesen felemelkedett. Kissé talán vastagnak tűntek a csontjai — bizonyára a fények tették, azok az éles, könyörtelen színpadi fények —, ám a szőke szépség mozdulatai oly mértékben ellágyították ezt a vaskos hatást, hogy a nézők számára úgy tűnt, Mietta valóban kifakult az élők világából, s teste nem más már, mint füst és álom. A zenekari árok mélyén lapuló koncertmester csak erre a mozdulatra várt. Intett az ütősöknek, és előbb csak halkan, aztán egyre hangosabban peregni kezdett a nomád dob, dünnyögni a malomkeréknyi jidori kobó. A nézők elnémultak. A koncertmester szemének egyetlen villanására mozgásba lendültek a lószőr vonók, és a négy violin dalra fakadt. Az éteri dallamba egymás után fonódtak be a fafúvósok, a hűvös rezek, a sistergő hólyagcsörgők, a pengetős guli és a piciny fakalapácsok ütése alatt nyögdécselő gráfon. Végül maga Mietta. Angyal szállt a Királyi Színház falai közé. Mintha az Ég addig láthatatlan kapui sarkig tárultak volna; a nézők úgy érezték, isteni fényözön árasztja el lelküket.

33

A halott Mietta dala betöltötte az egész teret. Egy szemernyi rést sem hagyott a gondolatoknak, a terveknek, a rációnak... mindent és mindenkit az érzelmek uralma alá hajtott. Mindent és mindenkit. Aztán véget ért a dal. Sorra némultak el a hangszerek... utoljára a vén kobó... majd elnémult Mietta is. Meg nem hajolt, csókot nem dobott, csak hátat fordított a nézőknek, és kissé darabos, céltalannak tetsző mozgással elhagyta a színpadot. A nézőtérre zsúfolt székeikben hosszú ideig nem mozdultak a nők és a férfiak. Mintha a halott lány dala megölte volna mindet. *** Padlástéri szobájának nyitott ablaka mellett ülve a szőke leány hallotta, ahogy a megbabonázott nézők eltávoztak a Királyi Színházból. Szokatlanul csendes volt az utca; csak a léptek hallatszottak és az a profán zaj, ahogyan egyesek a zsebkendőjüket dolgoztatták orrukon. A lány arcán nem látszottak az érzelmek; elmerengve hallgatta a távozókat. A távozókat hallgatta, és önmagát bámulta a földig érő öltözőtükörben; az éteri csodanőt, a szubrett primadonnát, néhány színházrajongó nordesi ficsúr elérhetetlen álmát. Amikor odakint már minden elcsendesedett, a halott Mietta megkezdte átváltozását. Benedvesített rongydarabbal gondosan letörölgette arcáról a púdert — mely addig jótékonyan fedte a szája alatt balfelé kanyargó, halovány forradást —, lemosta szeméről, szájáról a festéket. Az állán már kissé sercegett a rongy... hiába, az egész társulatban a fagyföldiek arcát verte ki leghamarabb a borosta. Loknis szőke haját az asztalkán hagyott koponyára illesztette. A kissé repedezett temetői szerzemény egy másik színdarab kelléke volt, most viszont a Királyi Színház primadonnája használta arra, hogy a méregdrága paróka hajszálai el ne töredezzenek. A paróka gazdája megoldotta keblén a ruháját, s kihúzta a lágy félgömböket, melyek eddig majd' szétfeszítették díszes mellénykéjén a varrást. Miután megszabadult az ingerkedően szűkre szabott mellénytől, kibújt az igényesen megvarrt színpadi ruhából is, és leakasztotta csípőjéről a gömbölyded párnákat. A primadonna ismét megnézte magát a tükörben. Gyöngyös fülbevalóit a dobozukba tette — kínos rendben sorakoztak az ékszerek a bársonnyal bélelt dobozban —, a bal fülébe visszaakasztotta kedvelt drén csillagát. A hamis gyémánt úgy csillogott aranyfoglalatában, akár a fagyott víz. A fülbevaló után felkerült rá a nadrág is, az ing és a zubbony, majd a kardöv a hozzá illő fegyverrel. Akkor végre elégedettség töltötte el a szívét. Jorann Galard — az egyetlen színész Nordesben, aki hitelesebben játszotta a női szerepeket, mint a közönséges társulatokban bohóckodó valódi nők — gyorsan végigfuttatta ujjait a paróka alá simuló, rövidre vágott, sötét haján, hogy fellazítsa kissé. Homloka széles, orra keskeny, kék szeme szúrós, akár egy ragadozó madáré. Ajka férfiasan húsos, kissé lebiggyedő. Számtalan szeretője bolondult azért a kis fintorért a szája sarkában. Csókjáért cserébe feledni tudták alacsony termetét is! A férfi kardot övezett derekára, majd sétapálcát ragadva még egy utolsó pillantást vetett a tükörre. A pálca és a kard együtt kissé túlzásnak hatott, hát a kard övestül, hüvelyestül a vetetlen ágyon landolt. Ujabb pillantás a tükörbe; rendben, mehetünk! A küszöböt átlépve a férfi megdörgölte a gerendából kissé kiemelkedő, vaskos szegfejet — a négyszegletes nordesi vasszeg megfényesedett ónezüstje mintha rákacsintott volna. A nézőket estéről estére elbűvölő primadonna — csupa levetett ruha, megárvult paróka, fel nem kent festék — a bezárt ajtó mögött maradt, miközben Jorann Galard sietősen robogott le a lépcsőn. Várta őt az éjszaka. Várta őt Nordes, az Örök Város. Őt... a férfit. *** Nordes városában nem a Herélt Macska volt az egyetlen éjfél után is nyitva tartó fogadó. Ám, eltérően a város rossz hírű kocsmáitól és a kikötői söntésektől, a Macska nappalai és éjjelei éppen annyira különböztek egymástól, mint a valódi napszakok. A fényben a Macska is fénylett, akár egy ezüstserleg, melyben a habzóbort és az édes koktélokat szolgálták fel a városi

előkelőknek, akik körében egy ideje már igen sikkesnek számított elverni némi pénzt a Macska felkapott asztalainál. Ám nem sokkal azután, hogy Magnius szekere begurult a nyugati hegyek mögé, a terasz székei megürültek, és a fogadó bezárta ajtaját. Némi üvegcsörömpölés, asztaltologatás után az ajtók újra megnyíltak, hogy befogadja az éjszaka népét, a csatornák söpredékét, akik aztán mértéktelenül vedelték a néma fogadós maga kotyvasztotta löttyeit; legfőképpen a szerényen csak Bunkósbotnak becézett pálinkakeveréket. Jorann Galard nem ismerte a Macskát. Amikor a Macska nyitva állt, Jorann vagy az igazak álmát aludta padlásszobájában, vagy szerepei valamelyikét próbálta. Ám a Heréltet jól ismerte. .. és igazán jól ismerték őt is a Heréltben. A rendszerint női szerepeket játszó színész — ellentétben pályatársaival — nem keverte össze a színpadot az életével; nem töltött el hosszú órákat színésztársai körében, nem övezte fel magát lelkes rajongók koszorújával, és egyáltalán, került mindenkit, aki a színpadon eltöltött szenvedélyes, ám szenvedéssel teli órákra emlékeztethette volna. Annak érdekében, hogy kétféle énjét elszeparálhassa egymástól, lényegében kettős életet kellett élnie, melyek egyike a színházhoz kötötte őt, a szereptanuláshoz, a próbákhoz és az előadásokhoz, másika viszont ahhoz az alsó és setét világhoz, amely Nordes bűntől fortyogó múltjában gyökerezett. Azért a bűnbe nem merült alá — semmiképp sem fűlött volna a foga hozzá —, így a fagyföldi Jorann csupán e sötét birodalom pereméig merészkedett, melyet a városban a Herélt és még néhány hozzá hasonló hely testesített meg... még elviselhetőek, de ahhoz már épp eléggé romlottak, hogy a színház és a színjátszás kedvelői messzire elkerüljék. A féktelen mulatozás órái elmúltak már — a zenekar is aludni tért, csupán a ronccsá zúzott nagybőgőt hagyták a sarokban —, a Herélt maradék vendégei kábultan várták a hajnal fényeit. Jótékony csend honolt, a felvert por leülepedett rég, a nyitott ablakokon akadálytalanul áramlott be a hűvösen tiszta, ősz eleji levegő. A néma tulajdonos immár a harmadik sört tette le Jorann asztalára. Az álmatlan színész éppen befejezte kései vacsoráját — vagy korai villásreggelijét, ki honnan nézte —, és már csak egy kis maradék kenyérrel törölgette tányérjából a kakastökepörkölt rendkívül ízletes szaftját, amikor a párás pohár talpa az asztal fájához koccant. Jorann felpillantott: ezúttal nem azt a sötétre főzött, erős sört kapta, mint amelyikből már kettőt is legurított a torkán, hogy kilazítsa tagjaiból az előadás feszültségét. A két üres korsó — vaskos, jól markolható füllel ellátott darabok — ott sorakozott asztalán, pontosan arasznyira a deszka szélétől, kínos párhuzamosságot tartva azzal. A talpas üvegpohár e sorba állt — a Herélt összes felszolgálója, beleértve a különös tulajdonosokat is, jól ismerték már a színész bogarait. Jorann a pohárért nyúlt. A megvénült arany színében tündöklő italt lágy, fényes hab koronázta. Illata akár a jégbe hűtött erdei gyümölcsöké, egy fuvallatnyi asszonyos teltséggel a szárnyai alatt. A férfi elégedett szusszanással emelte ajkához a poharat; az első korty felpezsdítette érzékeit, és felidézte benne a magas hegyormokat, ahol a fény szinte belefagy a kristálytiszta levegőbe. Ahogy az a nyeletnyi hűs sör végigfolyt a torkán, előbújt a pörkölt magvak és a komlóvirág kesernyés édessége, s még inkább kibontakozott bukéjából az asszonyos jelleg. És az utóíze... mintha erősen szájon csókolták volna, nedves, hűvös ajakkal. Jorann meglepetten rázkódott össze. Mi ez a sör? Ez — biccentett Gillan Norgay, a Herélt „néma" tulajdonosa. Ennél többet nem lehetett kihúzni belőle, dagadó keblekkel elvitorlázott a pince irányába. Jobb híján Jorann a különleges sört faggatta tovább, kortyról kortyra fejtve meg titkát. Friss főzet — motyogta zsibbadtra csókolt szájjal. — Szinte kivirágzik a nyelvemen... Kivágódott a Herélt ajtaja. Nevetgélő vendégek áramlottak be rajta, idétlenül részegen; egyenest a galéria felé vették az irányt. Jorann csupán egyetlen pillantásra méltatta őket — külhoni utazók, akiket az alvilág dörzsölt felhajtói vezettek el arra a helyre, ahonnan már csak a teljes pénztelenséghez és a koponyahasogató fejfájáshoz vezet az út —, aztán máris

35

visszafordult a poharához, melynek már csupán az alján pukkadozott némi hab. Jólesne még egy sör, morfondírozott a színész. Mondtam, hogy itt lesz, megmondtam! — csapott le rá ekkor egy sajnálatosan ismerős hang. Jorann sóhajtva mondott le a reménybeli sörről. Mire a váratlan látogató odaért, a férfi már eltolta maga elől az asztalt: Fizetek! —Várj! Maradj még! — ragadta meg Jorann karját az új vendég. Igrun Novalis egy előkelőnek tűnő hölgy társaságában érkezett, akiben Jorann lassan felismerte az előadáson látott, Novalisnak rózsacsokrot hajító nőt. Azok a tágra nyílt, világot felfaló, fekete szemek és az az érzéki száj, a kissé már lemállott rúzzsal... — Éppen téged kajtattunk! Sian beszélni szeretne veled! Hé! Hé! A fagyföldi felpattant, és durván megragadta Novalis karját, hogy néhány széket is felborítva arrébb rángassa a szerepkirályt. Állj már le, hé! — háborgott görnyedten Novalis, ám Jorann így sem engedte el a karját. Engem senki se keressen előadás után! — sziszegte a jó fejjel magasabb Novalis fülébe. — Senki se akarjon tőlem semmit! De Sian... Dugd meg, aztán hajtsd el a Bendőbe! A magánéletem az enyém, nekik csak a szerepeimet adom! Az... Egy kéz puhán leszállt Jorann feszült vállára. Egy különös illat, mint a friss szellő, meglegyintette a férfi arcát. Bocsássa meg a tolakodásom — szólalt meg a nő, kellemesen mély hangon. — Nem lopnám a becses idejét, ha nem érezném valóban fontosnak az Önnel való találkozást. Jorannt azonban nem lehetett ilyen könnyen megbékíteni. Szeme villámokat szórt, ahogy Novalisra meredt dühödten. Hogyan szabadíthattad rám ezt a szukát?! — sziszegte bőszen. Megvetését némi színészi manírral is megfejelte, így a testtartása elég egyértelműen kifejezte, mennyire nem vesz tudomást a nőről. — A színházban még neked emelgette a farát, nem nekem! Ez most jólesett? — kérdezte a nő. Ohó! Most jön az, hogy ez a tapló férfi, aki megtiporja a nőt, mit képzel a beste lélek, hogy ilyen szavakkal illeti az ártatlan szüzet! — vicsorgott Jorann a szerepkirályra. — Ó, csak éppen fordítva történt, ajtóstul rontottatok a házba, barátocskám, pedig már megmondtam, hogy ne... zavard... meg... a... magánéletem! Kissé hisztérikus... mintha még mindig a színpadon lenne állapította meg a nő, még mindig Jorann vállán nyugtatva a kezét. Hangjának bársonya mintha kissé lehűlt volna. — Szedje össze magát! Legalább nézzen a szemembe, úgy küldjön el engem egyenest a Bendőbe! Ezekre a szavakra Jorann marka még inkább megszorult Novalis karján. A szerepkirály felszisszent, de jobbnak látta, ha tűr még egy kicsit. Sian rögvest leteríti a bikát! No, mi lesz már? — hintáztatta meg a vállánál fogva Jorannt a nő. — Jöjjön, szánjon rám egy kis időt... mondjuk, amíg megissza a sörét, amit azonnal megrendelek, ha végre leül velem egy asztalhoz... Egy sör... — Jorann marka elernyedt Novalis karján. — Azután békén hagy? ígérem. *** Jorann kissé tovább megtűrte maga mellett a szemtelen nő- személyt, mint hitte volna. Legalábbis már a harmadik pohár sört kortyolgatta a nő pénzén, és mert az óarany színű Kobold a néma Norgay legalább öt mondatban ecsetelte a sör nevének történetét, amikor Sian megkérdezte tőle! — egyre jobban elvarázsolta, Jorann úgy vélte, még néhány kör erejéig elviseli a gerleként kuncogó asszonyt.

Egyébként Sian nem is bizonyult annyira elviselhetetlennek. Nem akarta rázúdítani a rajongását, nem kellette magát — ha mégis, akkor mindezeket Igrun Novalisnak tartogatta, aki Jorann legnagyobb megelégedésére egyre inkább lerészegedett a kissé túlmért Bunkósbot gyakori kortyolgatásától. Egyszóval az asz- szony nem tiporta lábbal, sem máshogyan Jorann Galard szentséges magánéletét, és a legdurvább behatolás eme érinthetetlen területre nem volt több, mint hogy mesélt ezt-azt az életéről, melyet amúgy is mindenki megtesz, aki egy idegen asztalához leülve együttivásra adja a fejét. Sian egy vidéki — úgynevezett régidrén — família leányaként nevelkedett. Felmenői méla megvetéssel kezelték Nordes jöttment népeit — azaz mindenkit, aki félezer évnél nem régebben telepedett le az országban —, beleértve a „királyságbéli" dréneket is, akik „mostanában", a Mesterszövetség alatt költöztek az országba. Nordes régidrén családjai manapság is úgy éltek, mintha még mindig a Maldiberani Drén Alkirályság alattvalói lennének Moherik du Zreggster alkirályi pálcája alatt... és a királyságbéli dréneket is megszégyenítő makacssággal ragaszkodtak a vér tisztaságát szabályozó ásatag törvényeikhez. Ennek megfelelően, amikor Sian betöltötte a tizennégyet, hozzáadták a megszámlálhatatlan disznóikat arisztokratikus fenséggel terelgető Eisturoy család dongalábú, csipás nagyfiához. A régidrén vér nem keveredhet akárkikkel — és bár Nordes vidéki birtokain több ezer ősi família gazdálkodott, az évszázados sznobizmus azért kitermelte a maga problémáit. Arkady Eisturoy három gyermeket is nemzett ifjú arájának, ám a belterjes párválasztás generációkon át terjengő bűne mindhárom esetben keserű gyümölcsöt fakasztott. Az első gyermek — egy lány — holtan született. Apja ekkor még örült, hogy ily szerencse esett meg vele, hiszen nagy szégyen lett volna, ha elsőszülöttje egy afféle tisztátalan lény lett volna, aki majd melleket növeszt elől, alul meg vérzik. Nagy-nagy örömére a második gyermek fiú lett, és mivel elődje úgy múlt el ebből a világból, hogy még csak fel sem sírt, a kis Arkady méltán viselhette az „elsőszülött" rangját... nem egészen egy hónapig, amikor is elfajzott szerveinek belső gyengesége miatt eltávozott, hogy megnézze, mit csinál nővére az ártatlanok mennyországában. A felbőszült majdnem apa a tejlázból jóformán fel sem épült Siant sebtében teherbe ejtette ismét, és közölte vele, hogy a disznóival fogja felzabáltatni, ha megint szégyenben hagyja hites urát. Sian ennek megfelelően igencsak igyekezett, és ismét egy fiúcskának adott életet. A második Arkady erős és virgonc lett, mint az apja, és éppoly dongalábú, no meg csipás. A kisfiú megérte az első tavaszt, sőt átvészelte a nyári sártakonyjárványt — amely alaposan megtizedelvén a gyermekeket és az öregeket, reménybeli örökösből valódi birtokossá tette az idősebb Arkady Eisturoyt. Ezt követően csaknem eseménytelenül teltek az évek. A kis Arkady szemmel láthatóan cseperedett, miközben apja örömét az sem rontotta el, hogy a felesége többé nem eshetett teherbe. Ami kis bosszúsága mégis fakadt ebből, azt levezette nejének nyilvános megalázásában és a rendszeres asszonyverésen, melyet, ha úgy hozta úri kedve, kocsira való ostorral vagy a kondások kampós botjával rendezett el, hogy ne sajogjanak annyira öklének bütykei. És mert asszonya fejét sosem bántotta, Arkady Eisturoy boldogsága töretlenül fennen lebegett: egy igazán szép feleség, egy erős — ámbár nem túl eszes — örökös, és Nyugat-Nordes legnagyobb sertéstenyészete alkotta e világi vagyonát. Teltek-múltak az évek, és a kis Ardyk — ahogy édesanyja becézte — nagyobbra nőtt, mint az apja. Csontjai durván feszítették bőrét, tagjai idomtalanná fejlődtek. Feje, akár egy ököré, ökle, mint azok a göcsörtös tuskók, melyen a népek rendszerint a gyújtósnak valót hasogatják... A tizenötöt töltötte, amikor az uram azzal állt nekem, hogy Ardyk nem is az ő fia — merengett Sian. Bár megitta már ő is az ötödik Koboldját, hangja megőrizte bársonyosságát és feszességét. Ezüstszálakkal ritkásan átszőtt, mogyorószín haja kissé összekuszálódott... belső viharait csupán az asszony izzadtan repdeső keze mutatta, ahogy mind gyakrabban beletúrt a nemrég még oly rendezett frizurájába. — Azt állította, hogy egy óriás nemzette nekem. Először nem törődtem vele... bár a fejébe vette ezt az őrültséget, nem lett rosszabb sorom, mint annak előtte.

37

Hetente két-három alkalommal elkapott, megvert vagy magévá tett... esetleg mindkettőt... ám ebben sem történt semmi változás. Eleinte épp olyan volt minden, mint régen. Jorann kissé nehezen fókuszált a szavakra. Üres poharak sorakoztak előtte, hosszan, egyenesen... a sor vége lassan homályba veszett. Az egykor a poharakban lakozó koboldok — immár heten, mint a gonoszok — megágyaztak Jorann fejében, és alváshoz készülődtek. Ám ahogy Ardyk szemmel látható gyorsasággal torzult egyre nagyobbá, és már úgy magasodott az apja fölé, mint egy idom- talan kőfaragvány, a nagy Arkady egyre cifrább mocsokságokat vágott a fejemhez. Például hosszan faggatott, hogy áruljam el, mennyire ééélveztem, amikor az az óriás megfarkalt, és megfenyegetett, hogy ráhúz a szekérrúdra, felfrissítendő az emlékezetem. Aztán ahogy belelovallta magát abba, hogy egy nem létező óriás felszarvazta, már nem elégedett meg a veréssel. Nem is képzeltem volna, milyen perverz fantáziával áldotta meg a sors az én csipás uramat! Pedig megáldotta... meg bizony... A koboldok mogorván húzták félre ágyaikat Jorann fejében. A férfi koponyáját vasabroncsként szorította össze a fájdalom. Átkozott koboldok! Vagy Sian szavai gyötörték volna meg így? Rendelt gyorsan egy patkányfarok-pálinkát, hogy csillapítsa fejfájását. Az én kis Ardykom valóban akkora melák lett, mintha óriás nemzette volna... néha azt kívántam, bárcsak így történt volna, és bárcsak eljönne egyszer a fiam igazi apja, hogy ráüljön annak a disznó uramnak a fejére... pedig csak a rossz vér, a ré- gidrének beltenyészetének átka ütött ki a fiamon. De amilyen nagyra nőtt az a gyermek, olyan picinyke maradt az elméje. Az esze egy hatévesé, a lelke tán négy sem volt. Örökké mosolygott. Nevetett. Szomorú csak akkor volt, ha én sírtam... ezért aztán rászoktam, hogy amint az apja hazatért, őt elküldtem a kondásokhoz. Mindennap. Mindennap... — merengett Sian. — De nem maradhatott ez örökké így. Ardyk megorrontotta, hogy valami baj van körülöttem. így aztán rászokott arra, hogy a ház körül ólálkodjon, amikor elküldtem. Később az óriásról kezdett el kérdezősködni, aki állítólag az apja volt, és fogadkozott, hogy megvéd a nagy Arkady haragjától... Jorann torkát erősen szorongatni kezdték a koboldok. A koboldok. A gyomrában pedig összeverekedtek azon, hogy kié legyen a pörkölt, amelyet a férfi korábban éppoly jó étvággyal fogyasztott, mint amilyen hevesen bánta már, hogy egy falatot is lenyelt belőle. Uhhh... friss levegőre van szükségem! — nyögte holtsápadtan. Fuldoklott a koboldok markának szorításában. A patkány- farok-pálinka meg csak olaj volt a tűzre... Jó ötlet — csatlakozott hozzá Sian Eisturoy. Az asszony kifizette a söröket, majd a háborgó gyomrú Jorann Galardba karolva elhagyta a Heréltet. Az asztal alatt hortyogó szerepkirályról tökéletesen elfeledkeztek. A történet természetesen nem ért véget — mint ahogyan Jorann szenvedései sem. Miközben a férfi homlokát tartotta, Sian száraz hangon elmesélte, hogyan kelt végül védelmére a kis Arkady, de úgy, hogy az apjának rögtön csontja tört. Aztán két görcsös roham között a színész megtudhatta, miként döfte le vadkanűző dárdájával Arkady Eisturoy a saját fiát. És amikor már úgy érezte, hogy a végképp kiürült gyomra igyekszik keresztülnyomakodni a torkán, Jorann Galard beavatást nyert Sian legnagyobb titkába is... — Azonnal megöltem. Elvágtam a torkát, ahogy a hízókét szokás. Ha elég lélekjelenlétem van, talán még a sonkáját is felfüstölöm, a maradékot meg ledarálom hurkának! De ehhez már csak utólag jött meg a kedvem. Akkor inkább elrendeztem a mészárlás helyszínét, hogy úgy tessen, apa és fia ölték meg egymást. Szegény kis Ardykom! Olyan ártatlan jószág volt, akár egy pelyhes kiscsibe, ám idomtalan teste, rémisztő feje mindenkit meggyőzött arról, hogy a hazugságom igaz lehet. „A szörnyszülött az apjára támadt", mondtam, és elhitték, „aki már nem tudta megvédeni magát, csak lerántani magával gyilkos magzatát a pokolba..." A gyanú árnyéka sem vetült a szomorú özvegyre. Még csak azt sem sejtették, hogy keserves könnyeit nem hites ura, hanem torz gyermeke miatt hullatta. Aztán, ahogy letelt a gyászidőszak, megjelentek a kérők. Régidrén valamennyi, kisebb-nagyobb földek birtokosa. Sian azonban nem kért többé a fajtájukból. A megörökölt birtokot kondástul-erdőstül eladta —

nem számított any- nyi pénzre, mint amennyit kapott, pedig biztos, hogy alaposan átverték az alkuban —, és a fővárosba költözött. Évekig csak vegetált, a bánattól félőrülten lézengett a városban, és nem tudta, hogy mit kezdjen magával. Aztán a vagyon egy részéből egy leromlott, régi raktárházat vásárolt a Bálás határában, a Sötét-csa- torna partján. A macskaköves Kispiaci tér sarkában gubbasztó ház földszintjén rendezte be üzleti vállalkozását, míg az emelet egy részébe maga költözött. Addigra már odaértek a nevezett házhoz. Jorann nem nézte volna ki a zömök, sárgásfehér épületből, hogy az valamikor kereskedelmi célokat szolgált. A négyszögletes épület sarkait kissé megnyújtották — a felhők magasából arányos, négyágú csillagot mutathatott a ház —, ablakai inkább szolgálták a bentről figyelő íjászok érdekeit, semmint a benti helyiségek világítását vagy átlevegőztetését. A keskeny torkú, kifelé táguló, függőleges lőrésekből a cseréptető alatt még egysornyi körbefutott, sőt ezek vízszintes változatai közvetlenül az utcakövek felett, a járókelők bokái magasában is áttörték a vastag falakat. Ott, ahol a kortól megbarnult cseréptető négy gerincének középen össze kellett volna futnia, kerek tornyocska ült; beüvegezett, kerek ablakszemeivel olybá tűnt, mintha egy valószínűtlenül kövér, zömök, barna kalapos óriás terpeszkedne a ház hegyében. Egyáltalán nem úgy nézett ki az épület, mint egy közönséges raktár... inkább úgy, mint egy kicsiny börtön, vagy egy törpeméretű erőd. A masszív utcai kapu felett festett, minden cirádát nélkülöző cégtábla fityegett. „Utolsó Mentsvár", hirdették az egyszerű, zömök betűk. Ez egy üzlet? — álmélkodott Jorann, ugyancsak kótyagos fejjel, szüntelen háborgó gyomorral. Igen. Ez itt Nordes utolsó mentsvára... a megvert asszonyok védelmére — válaszolta nagy komolyan az asszony. Rajta nyoma sem látszott annak, hogy bármit is ivott volna. — És azt szeretném, ha jókora hírverést csinálnál neki... Hírverést? A színházadban, Jorann, az előadás végén. -Miféle... A „Mosenar és Mietta" végén... Mietta a taps után visszatér, hogy énekeljen még egy utolsót. Nem tartozik a darabhoz, de... Az az én dalom! És a darabhoz tartozik! Az a dal egyszerűen tökéletes! — sietett megnyugtatni a berzenkedő színészt az asszony, miközben fölfelé támogatta egy keskeny falépcsőn. — Nem is írtam át nagyon... csak néhány sorát, hogy értsék, akiknek érteniük kell... Mielőtt Jorann Galard tiltakozhatott volna, Sian ajka a férfi szájára tapadt. Forró volt ez a csók, és mélységesen asszonyi... ám mindenekelőtt sokkal zsibbasztóbb, mint akárhány korty Norgay mester Koboldjából. Jó néhány felfoghatatlan óra múltán Jorann Galard még mindig zúgó fejjel bámult ki a toronyszoba kerek ablakán. Csupasz mellkasán a friss karmolás nyomait és a régi, rettentő sebhelyeket Sian haja takarta el — az asszony nyakán a sötétpiros foltokat, a fogak félhold alakú nyomát Jorann lágyan cirógató, nagy keze. Doromboló elégedettség töltötte el a fagyföldit — javarészt az ágycsata magasan értékelhető érzékisége, illetve tökéletes végeredménye okozta elégedettségét, de azért keveredett bele egy csipetnyi abból a diadalmas érzésből is, hogy Sian ágyában ő hevert, és nem az a pimasz Novalis. Jorann kuncogni kezdett, mire az asszony megmoccant. Ezt azért nem gondoltam volna — nyögdécselte nyújtózkodás közben. A nők és a macskák, állapította meg Jorann, ugyanazon isten teremtményei. Meglehetősen közhelyes gondolat volt, de ez ebben a percben nem zavarta a férfit. Nem gondoltam volna — folytatta Sian, állát a férfi forradásos mellkasára ejtve. — Bármire képes lettem volna, hogy elcsábítsalak és lekötelezzelek... szükségem van a tehetségedre, és szükségem van arra, hogy a színházban hirdesd az üzletemet. Nyíltan nem hirdethetem a

39

szolgáltatásaim, mert amire vállalkoztam, az csak titokban működik jól. Ha csupán azok hallják meg, akinek a füle rányílik a titkos szavakra... mert rossz soruk kinyitotta elméjüket. A Királyi Színházat gyakran látogatják a vidéki földbirtokosok asszonyaikkal. Nekik szánom az üzenetem. A megalázott, megvert asszonyoknak — hangsúlyozta Sian. — Ám hiába igyekeztem egész éjjel, rideg távolságtartásod kifogott rajtam. Jobb híján... és talán az ital hatására... testemből akartam hálót fonni köréd. Csakhogy... és ezt teljesen őszintén mondom... miközben azon munkálkodtam, hogy magamévá tegyelek és lekötelezzelek, te varázsoltál el és tettél magadévá engem. .. a szó legteljesebb értelmében. Hmm... — morgott tétován Jorann. Nem kételkedett abban, hogy a nő őszinte hozzá, ám fogalma sem volt, hogy mit kezdjen ezzel. Talán kérje meg, hogy plakátolja ki a Királyi Színház műsorait a Mentsvár falaira? — Zavarba hozol... —Talán, mert magam is megzavarodtam — vallotta be némileg elpirulva Sian. Aztán eltűnt az arcáról a pír, és egy lendületes mozdulattal feltérdelt az ágyban. — Vagy ilyen jó nő lennék? Valóban, ilyen hatással lehettem rád? Hogy érted azt, hogy „rám"? Miféle hatással? — ráncolta a homlokát a férfi. Hát... hogy is mondjam... szóval, szeretkeztünk. Kétségkívül — bólintott Jorann, és megismételte újból —, kétségkívül. .. kétszer is —, mielőtt halványan derengeni kezdett valami. Elszörnyedve tápászkodott fel maga is: — Csak nem azt vártad, hogy megverlek?! —Te jó ég! Dehogy! — kacagott Sian. — De szeretkeztünk... és neked szemmel láthatóan jólesett! Igyekeztem, nem mondom, de inkább arra apelláltam, hogy szánalmat ébreszt benned az igyekezetem... és szánalomból elvállalod a munkát. Erre te...! Nem gondoltam volna, hogy jobb leszek az ágyban, mint a fiúid! Erre viszont Joran kacagott fel. A fiúim? Hát... ha te vagy a lány... akkor minek nevezhetném őket? Sian, én férfi vagyok! Kívül belül. Tetőtől talpig... bármilyen férfiatlannak tűnik is, hogy így magasztalom magam — vi- gyorgott Jorann. -Ó... Amire te gondolsz, az a színház. Mondhatnám azt is, hogy „csak" a színház, de ez meglehetősen méltatlan lenne a számból. .. mintha Syllian Consyrees mondaná a Három Isten templomára, hogy „ó, ez csak egy templom"! Ez a színház, Sian, a Királyi Színház. —Tudom. Ki van írva az épületre — húzta el a száját a nő. — És? Nők nem játszhatnak a Királyi Színházban... Elég ostoba szabály... Nők nem játszhatnak, szóval férfiak játszanak el minden szerepet. —Tudom. Buzik társulata... mindenki tudja Nordesben — pirult el ismét Sian. — Bocsánat. Azért nem mindenki buzi... ott van például Igrun Novalis, aki... Aki most részegen hever egy asztal alatt, miközben én fekszem abban az ágyban, ahová ő szeretett volna befeküdni, azzal a nővel, akit ő kívánt magának — vigyorgott Jorann. Az elégedettség ismét elborította őt, mint forralt tejet a pille. Egy kicsit azért kapott belőle — pontosított Sian. — Különben nem vitt volna el hozzád. Mennyire kicsit? — kérdezte gyanakodva Jorann. Fagyföld szigorában gyökeredző erkölcsei mellett felfoghatatlannak tűnt számára Nordes szerelmi szabadossága, és mindig kényelmetlen érzéseket keltett benne, ha szereplője lett egy „jóféle" kalandnak. Az meg, hogy Novalis után következzen a sorban, kifejezetten kellemetlenül érintette. Elégedettségének forró teje kihűlni és megsavanyodni látszott... Egy kicsit — vonta meg a vállát az asszony. — Említésre sem méltó. Egyszóval a színház... azt akarod mondani, hogy nem azért adod olyan meggyőzően a nőt a színpadon, mert lényegében csak kívülről vagy férfi?

Ha zavarta is Jorannt, hogy az asszony elterelte a szót Novalis szolgálatának áráról, nem mutatta. Beletúrt az asszony hajába, és a mellkasára vonta a fejét, úgy fogott hozzá a történethez. Kétféle színház van a világon — kezdte —, ha a Káosz gyomorforgató performanszait nem számítjuk. Az egyik, amelyet a közönség szórakoztatására, esetleg kulturálódására művelnek... nevezzük pusztán színháznak, és ez nem leszólás, ha Viharmellék Tavernájára, vagy a Komé-Drómra gondolunk, Eimuthban. De tény: azok csupán színházak. A másik a Királyi Színház... pontosabban a drén Királyi Színház, amelynek sokkal több köze van a templomokhoz, mint a közönséges teátrumokhoz — jelentette ki Jorann. Talán az este folyamán elfogyasztott jelentős mennyiségű alkohol, vagy az azt követő ölelkezés tette, mindenesetre Jorann évek óta nem volt ilyen közlékeny hangulatban. Elhatározta, hogy most az egyszer istenigazából elmagyarázza művészetének lényegét! — Az előbbi hasonlatom a Három Isten Templomáról nem volt véletlen. A Királyi Színház valójában egy ősi vallási liturgia, melyben a Fonat felszentelt papjai magukhoz veszik az áhítat gyümölcseit. Előadásuk nem más, mint ima a Fonathoz, és szent átlényegülésükkel segítik a vallásos közösséget... mely egyúttal maga a közönség... hogy elrévüljenek, és átadják maguknak a Fonatnak. A Királyi Színház színészei papok... az átlénye- gülés papjai... nem pedig... hogy is mondtad? Haha... buzik\ Egyfajta kermon-pap lennél? — kérdezte újonnan született tisztelettel a hangjában Sian. — Sosem hitte volna, hogy ez a különc, a nordesi régidrének sznobizmusával vetekedő társulat ilyen rejtett, szentséges életet él. Nem, nem, dehogy! A kermon-papság ugyanazon vallás lényegesen fiatalabb hajtása, mely erőszakosan és hatalomittasan igyekszik maga alá gyűrni az ősibb formákat! Nem véletlen, hogy manapság már nem találsz Dréniában Királyi Színházat, csak ott, ahol a kermon-papok hatalma gyengébb... a Fagyföldeken, vagy itt, Nordesben. Néhány éve még Lendoron is működött egy... de nem tudom, mit tett a háború a társulattal — mélázott egy kicsit Jorann. Aztán újult erővel folytatta. — Ám amíg a Fagyföldeken a közönség is tudja, hogy valójában vallási közösség, addig Nordesben még a színészek sem sejtik, hogy ők valójában a Fonat felkent papjai lennének. Tulajdonképpen magam vagyok az egyetlen, aki ezzel tisztában van... igaz, én nem is itt születtem, és nem itt tanultam meg a mesterséget. Nem értem ennek a te vallásodnak a lényegét... — szuszogta Sian, miközben bonyolult ábrákat rajzolt ujjával a férfi hasának bőrére. — Komédiáztok, hogy az istenek kedvére tegyetek? Jó, jó... azt tudom, hogy a Fonat egy személy nélküli istenség... Pontosabban egy mindenekfelett álló erő. ...egy mindenekfelett álló erő, de még mindig nem értem, hogy miként kapcsolódik ez ahhoz, hogy estéről estére néhányan női ruhába bújtok, és eljátsszátok, hogy... Nem ez a lényeg! — fortyant fel a férfi, ám azon nyomban le is higgadt. — A lényeg, hogy a beavatott papok átlényegülnek, és eközben szent történeteket adnak elő a hitközösség épülésére. Eredendően kevés női szerep volt ezekben a történetekben... a démonok lázadását, istenek bukását és a halandó hősök győzelmeit megörökítő, liturgikus darabok, meg az a néhány elvont teremtésmítosz, amelyben az átlényegülés során a gyengébb előadók akár az életüket is elveszíthették, nem igényelt másodrendű szerepeket. A fagyföldi Királyi Színházakban a mai napig alig találni női szerepeket... de ha van a szent liturgiában női szerep, akkor azt a lehető legtökéletesebben el kell játszanunk! Tartozunk ennyivel a Fonatnak! Viszont itt, Nordesben, a Királyi Színház repertoárja kevéssé misztikus, sokkal inkább anyagias és sikerhajhász. Elkorcsosult. Divatos darabokat játszunk, émelyítő drámákat, vaskos vígjátékokat. Némelyik nem több mint böfö- gés és röfögés! A társulat kizárólag a megcsontosodott szokások miatt ragaszkodik a nőtlenséghez... és mert a közönségünk túlnyomó része vidéki régidrén, akik maguk sem tudják mi okból, ugyancsak ragaszkodnak ehhez a szabályhoz. És úgy tűnik, hogy a

41

„gyüttmenteknek" is tetszik ez a móka, mert szép számmal adunk el jegyeket mindenféle rendű és rangú nordesi polgárnak. Ha ez az ország valóban ennyire elkorcsosult, akkor miért Nordesben játszol? Nem az ország, csak a Királyi Színház — javította ki a férfi. — Egyébként meg miért itt játszom? „Küldetés"... „elhivatottság"... biztos hallottál már effélékről — duruzsolta Jorann, és sikerült olyan hangot találnia szavaihoz, hogy azok egyáltalán nem tűntek bántónak. — Meg aztán... itt százféle, ezerféle bőrbe bújhatok! Draanhafen Királyi Színházában alig több mint tucatnyi szerepben játszhattam, úgy, hogy néhány darabban több szerepet is rám osztottak. Összesen kilenc liturgiát játszottunk évről évre, a repertoár pedig nem változott Roxelan királynő óta! Nordes ehhez képest valóságos kincsesbánya... a közönség hamar elunja a legjobb darabokat is, vagy talál magának más szórakozást. Folyton meg kell újulni; eközben vallási elvek nem gátolhatják a darabok kiválasztását. Olyan szerepekbe is át kell lényegülnöm, melyek tökéletesen idegenek a Királyi Színháztól, ám ahelyett, hogy ez meggyötörne... volt idő, amikor féltem ettől... inkább felemel. A tökéletes átalakulás ajándéka pedig a kellő önbecsülés... Amelyben sosem volt részem, tette hozzá gondolatban a férfi. Enyhe feszültséget érzett a gyomrában, jelezve, hogy túl sokat fecseg. Végül is Sian csak egy idegen — ami azért egy fokkal jobb annál, mintha ismerős, ne adja a Fonat, rokon lenne! —, és nem kell mindent az orrára kötni. Azt hiszem, hogy értem — mormogta Sian a férfi mellkasán nyugtatva fejét, mintha félálomban lenne. Nem akadt fenn a színházértelmezések ellentmondásosságán. Láthatatlan ábrái leegyszerűsödtek, inkább némi tétova körözéssé változtak Jorann köldöke körül. — Egy egész hadseregre való alakot megszemélyesítettél már. így igaz. De Mietta... olyan hiteles... olyan elvarázsolt! Egy pillanatra férfinak éreztem magam, és megkívántam, ott a színházban. Nem titkolt célom a tökéletesség — mosolyodott el Jorann. Nem létezik, hogy pusztán a tehetség elég lenne ehhez a varázslathoz! — könyökölt fel Sian. — Nekem bevallhatod... érzel valamiféle belső vonzódást a női szerepekhez! A nőkhöz sokkal inkább — felelte vigyorogva Jorann, és közelebb húzta Sian fejét, hogy szájon csókolja. — Az igazság az, hogy a többiek tizedannyira sem képesek megformálni egy női karaktert, mint én. Ha jót akarok a színháznak, magamra vállalom. Nem vonzódom hozzájuk... igaz, ha van kihívás a színjátszásban, akkor egy női szerep megformálása igazán az! Szóval, ha tényleg őszinte akarok lenni magamhoz, bevallhatom, kifejezetten imponál, hogy ilyen jó nő vagyok a színpadon! — nevetett. Illik hozzád ez a szerep — állapította meg nagy komolyan Sian. - A Mietta... Jobban illik gyönyörűséges melled a bal kezembe — felelte Jorann, és rögtön meg is mutatta, mire gondol. — No meg a másik a jobbomba... szád a számhoz... hasadékod a... Szavai elfogytak. Egyéb képességei keltek életre. Belezuhant Sian forró szakadékába, ám a zuhanása irányt váltott, s repüléssé változott, egymás szárnyain, az égre fel, egyenest a csillagokig, és még azon is túl. Repülés az angyalok hónába. Elvállalod? — kérdezte az angyal. — Megteszed nekem? Repülés. Magasabbra. Mind magasabbra. Megtegyem? —Tedd meg! Megteszem — szárnyalt Jorann. Aztán egy csipetnyi józanság hullott a szemébe: — De az előadás szent! — Aztán megint a féktelen, sóvár szárnyalás — Az utolsó dalt viszont átírhatod... ***

Sian Eisturoy boldogsága teljesnek tűnt. Az Utolsó Mentsvár — „Kiállunk A Gyengék Üdvéért!" — jó néhány megbízást kapott, amióta Mietta a kissé átköltött dalt énekelte el a darab végén. S hogy az üzenet egyre több megvert, megalázott asszonyhoz juthasson el, Sian szorgalmasan ölelte Jorann Galardot. Csakis a hírverés érdekében! Hogy esetleg más is munkál azokban az ölelésekben, azt Sian hevesen tagadta volna. De senki sem gyanúsította meg azzal, hogy nem csupán üzleti megfontolásokat dédelget a fejében, hanem netán érzelmeket is a lelkében. Jorann Galard hasonlóképpen viszonyult kapcsolatukhoz. Az első hónapokban korábban sosem tapasztalt örömét lelte az asz- szony társaságában. Az érett, komoly gondolkodású Sian egyfelől megnyugtató társnak bizonyult az éber órákban, melyek korábban a magányhoz való görcsös ragaszkodásról szóltak, másfelől olyan felszabadultan és viharosan szerette őt az ágyban — és bárhol másutt, akár a legfurcsább helyeken is —, amelyre fizetett nőknél, vagy a valódi kapcsolatokhoz túlságosan besavanyodott színházrajongóknál sosem volt még példa. Jorann élvezettel fogyasztotta az asszony adományait, és bár egyre inkább úgy tűnt számára, hogy viszonyuk mind mélyebb tartalmakra nyílik rá, nyíltan ő is csupán annyit ismert be, hogy ez egyfajta üzleti kapcsolat, ahol minden pénznél ízlésesebb fizetőeszközzel történik az ellenérték törlesztése. A Mentsvár, melyet oly kifinomultan hirdettek a Királyi Színház legnézettebb előadásain, eleinte nem volt sokkal kifinomultabb, mint azok a férjek, akik kegyetlenül elpáholták aszszonyaikat. Sian első két „katonája" — az árvaként felcseperedett, emberkerülő khittarán, Sidi ben Sharkaoui és az egykori mészáros, a sérült jobbját óvatosan használó Balog Jandír — nem szenteltek túl sok energiát a finom kis részletek kidolgozására. A megbízóikat hazáig követték, több-kevesebb sikerrel úgy téve, mintha semmi közük sem lenne azokhoz az elgyötört ábrázatú asszonyokhoz, majd az éj leszálltakor betörtek a házba, és rablást mímelve laposra verték a helytelenkedő férjeket. Gondosan ügyeltek rá, hogy áldozataik néhány foga kiessen, keze-lába csontja eltörjön, és elég hosszú ideig nyomják az ágyat ahhoz, hogy ne tudjanak asszonyaikhoz nyúlni. Az első időszakban úgy tűnt, ez is bőven megteszi. Aztán persze kiderült, hogy ez kevés; az első panaszosok akkortájt kopogtattak be a Mentsvár ajtaján, amikor az üzlet bővülése felett érzett örömében Sian új embert fogadott fel. A visszatérő asszonyok elsírták, hogy miután férjeik felépültek áldatlan állapotukból, újult erővel fogtak hozzá az asszonyveréshez. A helyzet rosszabb lett, mint annak előtte; mintha a férjek a velük nemrégiben megesett szégyent is feleségeiken akarnák megtorolni. — Levágom őket, mint egy disznót! — fogadkozott a kopasz Jandír, aki már a kényelmes munka elvesztését vizionálta. És bizony, ahogy egyre-másra érkeztek a panaszosok, Sian mindjobban afelé hajlott, hogy a felvállalt ügyeket drasztikusan és véglegesen rendezzék el. Végül is az Eisturoy-família bensőséges borzalmainak is a nagy Arkady halála vetett véget! Az ötlet annak a búzahegyi asszonynak is tetszett, akinek nagybirtokos férjét, a helyi logting elnöki székének2 várományosát, alig egy hónapja kenték el alaposan, ám az felépülve sérüléseiből, brutálisan asszonyának esett, és már-már azzal fenyegetett a helyzet, hogy a felbőszült férj beváltja ígéretét, és „késsel kicsipkézi a picsáját". így aztán a nomád és az új fickó, Ugren Rosenkranz lóra pattantak — az ötletgazda Jandír vérbeli belvárosi patkány révén nem tudott lovagolni, így a vidéki megbízásokban ő nem vett részt —, majd néhány nap múltán elégedetten tértek vissza. Sidi ben Sharkaoui egy erősen bűzlő, levágott nyelvet csomagolt elő a szütyőjéből, bemutatván a siker bizonyítékát. Alig múlt el Sian heveny rosszulléte, amikor Irina Hoydahl, a búzahegyi özvegy ismét betoppant — ezúttal, mint nincstelen földönfutó. A vagyont a férj családja örökölte, gyermekeit mindenféle oldalági rokonok vették magukhoz, s hogy az igazságtalanság még teljesebb legyen, az elhalt férj bátyja — az írásos végakarat szerint — bottal verte ki az asszonyt a saját házából, ami persze... a végrendelet és a törvény szava szerint... már nem is az övé volt.

43

Irina természetesen azonnal kapott egy puritánul berendezett szobát a Mentsvár földszintjén — a tervek szerint Sian oda is verőlegényeket szállásolt volna el, amikor az üzlet még jobban kiteljesedik. Miután az asszony berendezkedett, Sian összehívta a Mentsvár összes lakóját — beleértve Jorann Galardot is, noha ő csak alkalmanként éjszakázott a falak között. Ott ültek hát mindannyian a sebtében berendezett lovagteremben, az egyetlen nagy asztal körül. Levágom őket, mint egy disznót! Elhozom a nyelvét az ösz- szes rohadéknak! — szitkozódott sötéten az egykori mészáros. A lelke mélyén persze sejtette, hogy ez nem lesz elég, de tehetségéhez mérten igyekezet a köz javára válni. A köz azonban nem kért belőle. Koncentráljunk a lényegre, ha kérhetem! — intette csendre Sian a heveskedő férfit. — Ez egy tisztességes vállalkozás, nem valami útszéli rablóhorda! Nem vághatunk csak úgy ki mindenféle nyelveket! Dehogynem — szúrta közbe Jorann. Enyhe gúny rezgett a hangjában... de csak remélni tudta, hogy ezzel elleplezheti kényelmetlen érzéseit. Gyűlölte, hogy belerángatták ebbe a köldöknéző beszélgetésbe, és, igen, ebben a pillanatban gyűlölte Siant is ezért. Azért jött, hogy ágyba bújjon az asszonnyal, kölcsönös megelégedésükre munkálkodjanak egy kicsit, esetleg a seggére verjenek egy palack jóféle bornak... erre itt ül egy kínos, ráadásul értelmetlen megbeszélés kellős közepén! — Amíg a tiéteket is ki nem tépik a Xinoptikon hóhérai. Bárhogy is szeretnétek az isteni igazságszolgáltatók szerepében tetszelegni, a törvény rátok is vonatkozik. Erről beszélek én is! — sziszegte Sian. Dühét táplálta a sikertelenség, táplálta a rossz döntés szégyene... nem hiányzott, hogy még Jorann is gáncsoskodjon. Felemelkedett ültéből, hogy nagyobb hangsúlyt adjon szavainak. — A Mentsvár törvényes vállalkozás! Nem engedhetjük meg magunknak a botlásokat, az esztelen vérfürdőket! Lássatok, ha már van szemetek! Ellenfeleink tökéletesen értik, hogy miként kell a törvény és a törvénytelenség mezsgyéjén meghúzódva pokollá tenni asszonyaik életét... ebben még van mit tanulni tőlük. Hát ezt mondom! — csapott az asztalra Jandír. — Le kell vágni őket, mint a disznót! Jandír! — Sian csaknem sikított dühében. Ugren Rosenkranz mocorogni kezdett kontár módon összefércelt, ormótlan tengerészkabátja alatt. A korosodó ork szokatlanul csenevész volt, s hiába próbálta ellensúlyozni aszott termetét a viharvert nagykabáttal, a hatás inkább mulatságos volt és zavarba ejtő. Csupán a szemöldökébe akasztott fekete karikák jelezték, hogy jobb nem ujjat húzni vele — egy orksámán, főképp, ha elég koros, nem igényel túl sok izmot a bajkeveréshez. Ha szabadna megjegyeznem, rájuk küldhetnék egy jóféle rontást! Ennek igazán szakértője vagyok. Elég egy jól kiválasztott ártó varázslat, és senki se nem jön rá, hogy nem a természet végezte el a maga munkáját — vigyorgott. Csorba agyarain besűrűsödött nyál csillogott... innia kellett volna, de kenyéradója iránti tiszteletből józan akart maradni. Hát csak nagyokat nyelt, száraz torokkal. — Ha és amennyiben azonban eztet a megoldást választjuk, természetesen nem garantálhatom, hogy az ártás nem ragad rá az egyéb ártatlanságokra. A gyermekekre gondolsz? — kérdezte Sian gyanakodva. Az ork megvonta a vállát, akár rájuk is, mire a valószínűtlenül fehér bőrű Irina halkan zokogni kezdett. Sian gyorsan döntött: O... akkor nem lesz varázslat... Levágom őket, mint...! ...és vérontás sem! Ennek egyszer s mindenkorra vége! És aki ennyiből nem ért, az keressen magának másik munkát... értve vagyok?! Értve. Terv? — köpött ki két szót maga elé a khittarán. Ma vacogós kedve volt, még a kilélegzett levegőt is irigyelte azoktól, akiket melegebb vérrel áldottak meg ősei. Sian maga elé ejtette a kezét, és tanácstalanul nézett körbe az asztaltársaságon. Tekintete reménykedve állapodott meg Joran- non, ám a férfi úgy tett, mintha az asztal erezetét vizsgálgatná.

Egyelőre nincsen tervem. Elképzeléseim voltak arról, hogy megvédem az áldozatokat, a kiszolgáltatottakat. De nem védtem meg őket — vallotta be sötét arccal Sian. — Azt reméltem, hogy ha határozottabban lépünk fel, majd sikerrel járunk... Le kellene vágni mind... — dohogott halkan Jandír, laposan pislogva Sianra. Ám az asszony, ha hallotta is a mészárost, nem mutatta. ...de azon kívül, hogy megöltünk egy embert... aki persze megérdemelte a halált... nem értünk el semmit. Nem védtük meg az ártatlanokat. Bármit tettünk eddig, csak egyre nagyobb bajt okoztunk vele — sóhajtotta az asszony. — Ez van. Szükségünk van egy tervre, szükségünk van eszközökre... és úgy tűnik, hogy sem az öklünk, sem a késeink nem alkalmasak arra a feladatra, amelyre vállalkozunk. De mindenekelőtt helyre kell hoznunk a hibánkat, és el kell hoznunk Irina gyermekeit! Sian elhallgatott. Jorann felnézett az asztalról, és az asszony könyörgő pillantásával találkozott. Kérlek! Szükségünk van az ötleteidre! A férfi kelletlenül megvonta a vállát. Miből gondoljátok, hogy vannak ötleteim? Ez nem az én vállalkozásom. Nem értek ehhez a munkához, és nem is értek vele egyet. Csak elénekelek egy dalt... semmi más közöm nincs hozzátok. így gondolod? — Sian csaknem elbőgte magát. Mindketten így gondoljuk. Miért próbálod meg becsapni magad? Mert szükségem van valakire, aki képes higgadtan átgondolni. .. Hát az nem én vagyok! — csattant fel ingerülten Jorann. Dühe, akár az epe, hirtelen fakadt fel a gyomra mélyéről. — Nem vagyok higgadt! És nagyjából torkig vagyok ezzel a megbeszéléssel! Elmész te a Bendőbe, asszony! — kiáltotta, azzal felugrott az asztaltól, és kiviharzott a teremből. Kisvártatva az utcai kapu döndülése jelezte, hogy a színész mit gondolt a Mentsvár életében való részvételtől. Sian dermedten meredt maga elé... még leülni is elfelejtett. Kétségbeesve nézett végig az emberein, de nem tudta, kitől várhatna segítséget, ha egyszer az egyetlen, akiben igazán bízott, magára hagyta őt a bajban. A monomániás Balog Jandírra nem számíthat — egy verekedésben felér tíz elpuhult házi testőrrel is, de esze annyi sem volt, mint egy jóllakott döglégynek. Egyébként nagyon lelkesen támogatta az asszony elképzeléseit, ám ez a vak lelkesedés eddig nem sok jót hozott a konyhára. Az árván felnőtt Sidi épp az ellentéte volt az egykori mészárosnak; kifürkészhetetlen, flegma, aki úgy tett, mintha csak véletlenül sétált volna be a Mentsvárba, és most is csak azért ült le ide, ehhez az asztalhoz, mert éppen talált egy szabad széket, ahol kinyújtóztathatja fáradt tagjait. A rábízott munkát elvégezte, a bérét megköszönte, ám különösebb lojalitásról, netán elhivatottságról nem tett tanulságot... sőt, ami azt illeti, egyszavas megnyilatkozásaiból Sian nem tudott következtetéseket levonni a kitharán elmebéli képességeiről. De nagy valószínűséggel nem volt pengeagyú stratéga. Mit tegyünk? — nézett elkeseredve Ugrenre. Az ork mégiscsak varázstudó, még ha csupán egy babonás sámán is... talán lesz egy használható ötlete. Rosenkranz helyett azonban az özvegyasszony szólalt meg. Én ugyan nem tartozom közétek — kezdte félénken Irina —, de talán megengeditek, hogy elmondjam a véleményem. Sian lezuttyan a székébe, és csupán a tejének apró mozdulatával biztatta a másik nőt. Mit segíthet ez a szerencsétlen ebben a helyzetben, amikor még az én tudományom is csődöt mondott, gondolta lemondóan. Nagyon szeretnék segíteni nektek... bár a sorsom nem alakult valami fényesen, mégis rendkívül hálás vagyok nektek azért, amit tettetek értem. Becsülöm a jó szándékod és az elszántságod, Sian Eisturoy! Kívánom, hogy az álmaid megvalósuljanak, és azzá válhass, amivé szeretnél... a megalázottak és a gyengék védelmezőjévé — jelentette ki komolyan az asszony. Arca kipirult a nagy igyekezettől, hogy összeszedje magát... mintha a csontjai parázslottak volna húsa mélyén.

45

— Nagyon szeretném visszakapni a gyermekeimet, nagyon szeretném, csak azt nem tudom, hogyan. Remélni tudom csupán, hogy erre mihamarabb sor kerül! — sóhajtott nehéz szívvel. — Viszont azt el tudom mondani, hogy mi volt a fontos számomra abban, amit értem tettetek, és talán el tudom mondani azt is, hogy más asszonyok számára mi lehet majd fontos. Talán segíthetek abban, hogy kitaláljátok, milyenné váljon az Utolsó Menstvár. Folytatjuk — mondta erre Sian, inkább csak magának, mint Irinának. - Folytatnunk kell. Erre tettem fel az életem. Rendben. Elmondom hát, mit éltem meg Jóannes Hoydahl asszonyaként, mert abból következik a megfelelő segítség — így Irina. — Amíg a felesége voltam, állandó rettegésben éltem. Kezdettől fogva. Pedig az esküvőt megelőzően még bizakodtam, és talán valamiféle boldogságot is éreztem a szívemben. Jóannest apám szemelte ki nekem, a nagyapámmal egyetértésben, mert a Hoydahl-família kellően befolyásos volt a búzahegyi régidrén közösségben. Nem voltak olyan gazdagok, mint mi, de valahogy mindig nagyobb hatalommal bírtak, és a Hoydahl-férfiak már vagy hét generáció óta elnökölték a búzahegyi logtinget. Köztiszteletben álló család voltak, amit nem lehetett elmondani a miénkről, miután ükapám nem teljesen tiszta eszközökkel trip- lázta meg a vagyonát, és a rosszízű pletykák meg az irigység azóta mérgezte a családunk életét. Mondom, boldog voltam, hogy az apám be tudott engem vásárolni Jóannes ágyába. Azonban ahogy a drén mondás is figyelmeztet rá, az ember sosem tudhatja előre, honnan fog fújni a szél! Jóannes már a nászéjszakánkon kezelésbe vett... mondván, az asszony csak akkor tudja, hol a helye, ha az ura tiszteletre tanítja. Alaposan megvert, aztán kedvesen a karjába vett, és szeretkezett velem. Első könnyeim felszáradtak, és be kell vallanom, valóban csodálatosan éreztem magam a karjában, noha eléggé fáj, amit ott lent művelt. De hittem neki, hittem a becéző szavainak, hittem a szerelmes pillantásának... és megfogadtam, hogy mindig tudni fogom, hol a helyem... szerelemmel fogok csüngeni megvásárolt uramon, csak mindig ilyen édesen öleljen! — Az ölelést tekintve nem is volt hiba a kréta körül... csakhogy Jóannes minden egyes alkalommal azzal kezdte, hogy „tanítgatott", ahogy ő nevezte... és bármilyen kedves szavak, édes simogatások is követték az aznapi „leckét", a méz már megkeseredett. Egyre jobban eltávolodtam attól, ami voltam, és nagyon gyorsan eljutottam odáig, hogy szinte kívülről néztem magam és Jóannest, azzal a valószínűtlenül fehér fenekével, ahogy ott dolgozik a lábam között... a lábam között, ami már nem is az enyém volt, hanem egy lelketlen bábué, egy viaszból és puha szattyánból szerkesztett gépezeté, melyen Jóannes a férfiasságát gyakorolja. Ez a lelketlen állapotom persze nem maradhatott észrevétlen örökké figyelmes uram előtt, és mert feltételezte, hogy nem elég kielégítő nekem az ágyban, megkettőzte „tanítgatásomba" fektetett erőfeszítéseit. Ennek aztán meg is lett a következménye... elvetéltem első magzatommal. Jóannes apja mérhetetlen dühbe gurult, és kitagadással fenyegette meg a fiát, ha még egyszer kiveri belőlem a gyermeket. Néhány napig az uram megvert kutyaként sompolygott körülöttem, dédelgetett-kényeztetett, ezerszer elmondta, mennyire szeret, minden kívánságomat leste... de mert én akkor már nem merészeltem semmit sem kívánni, hiszen nagyon is tudtam, hogy „hol a helyem", Jóannes alaposan megsértődött. Még fel sem épültem, amikor elkezdte módszeresen pokollá tenni az életem. Minden eszközt megragadott erre. Megbecstelenített, fajtalankodott velem, és olyan rafinált módon kínzott, mintha csak a Xinoptikon hóhérai tanították volna gyermekkorában. De ez csak a testem volt, és én nem voltam a testemben, amikor hozzám nyúlt. Azonban Jóannes megtalálta a módját annak is, hogy a lelkem eleméssze. — Irina nagy levegőt vett, majd hirtelen elhallgatott. Csupán remegő szájszéle, semmibe meredő, üvegessé vált tekintete árulkodott arról, hogy a szavak valahol folytatódnak, és Irina részese e szörnyű szavaknak. Aztán az élet lassan visszatért az asszony hófehér bőre alá. Nem visz rá a lélek, hogy ennek részleteit most elétek tárjam...

folytatta. — Elég legyen annyi, hogy az ükapám emlékét szeny- nyező rosszindulatot kihasználva, Jóannes kizáratta a búzahegyi logtingből az apámat, sőt ezzel meg nem elégedve belekeverte valami piszkos ügyletbe, és teljesen tönkretette a családom. Avagyont a Hoydahl família klienseivel hordatta szét... ennek jelentős része persze az én Jóannesem zsebébe vándorolt... az apámat és bátyáimat, azok családjaival együtt kiűzette Búzahegy megyéből. Addigra már két gyermeknek adtam életet... terhességem idején gondosan ügyelt arra, hogy még egyszer ne vétkezzék... és szívem alatt vártam a harmadikat. Szinte lábujjhegyen éltem, nehogy kihívjam magam ellen az uram haragját... csakhogy azt nem lehetett megúszni, főképpen azután nem, hogy elűzte a családomat. Mert akkor jött a java! Ha kinéztem az ablakon, megvert, mert biztos férfiak után leskelődöm, amilyen nagy kurva vagyok. Megbüntetett minden étkezéskor, mondván, hogy hideg volt a leves, akkor is, ha ehetetlenül forrón tálaltam fel. Egyszer megkötözve leeresztett a kútba, és napokra ott hagyott, derékig a hideg vízben lógva, mert egy légy volt a kupájában, amiben a borát szolgáltam fel. A legyet maga dobta bele, amikor azt hitte, hogy nem látom. Kegyetlenül elvert akkor is, ha rajta kapott, hogy a szolgákkal beszélek... és gyakran kapott rajta, hiszen a háztartás gondja az én nyakamban volt, és nekem kellett irányítanom a szolgákat... kegyetlenül elvert, mert biztos ellene szövetkezem a szolgákkal, ha nő volt, vagy titokban összehemperedtem vele, ha történetesen férfi volt az a szolga, akivel két szót váltottam. Egyszer... már megvolt az ötödik gyerek, éppen elválasztottam a mellemtől... egy féleszű istállófiút arra kényszeríttet, hogy erőszakoljon meg engem, legalább előtte csináljuk, ha már úgyis felszarvazzuk őt, majd amikor az a szerencsétlen végrehajtotta a parancsot, az uram lecsapta a fejét, pontosan abban a pillanatban, amikor az a nyomorult fiú elélvezett bennem. Sian iszonyodva hallgatta a búzahegyi asszony történetét. A hamu lepte szavak mintha egy ormótlan, csizmás lábbá álltak volna össze, amely gyomron rúgta Siant, és beletaposott az arcába. Szólni, nyögni sem tudott, arca kővé vált... mint azokban a szörnyű években, amikor még ő is egy volt ezek közül a szerencsétlen, törvényesített rabságban sínylődő asszonyok közül... sem a sajnálat, sem az újból átélt rettegés nem ülhetett ki a vonásaira. Elég! Elég legyen már! Sikoltozta egy incifinci hangocska Sian lelke mélyén. Ám Irina kérlelhetetlenül folytatta, szájából — mint fertőzött sebből a genny — mindegyre folytak kifelé a szavak. — Sokáig reméltem, különösen a vetélésem után, hogy ha gyermeket szülök annak az állatnak, akkor véget érnek a szenvedéseim. Bíztam benne, hogy ha már a szerelmem nem változtatta meg Jóannest, majd az, hogy gyermeket szülök neki, meg fogja változtatni. Azonban ez nem jelentett megváltást számomra... az a pokolfajzat Jóannes még a gyermekeimet is ellenem fordította, és felhasználta arra, hogy megsokszorozza a szenvedéseimet. Jóan-Kaj gyorsan elveszett... ő már hétévesen az apja örökébe lépett, és bár engem csak a szavaival bántott, szadista hajlamait nem átallotta kiélni a szolgálóinkon. A kis Irina a szemem előtt nyomorodott meg, a lelke összetört, akár egy finom kis porcelán, amelyet a falhoz vágtak. Ugyanígy járt Jóan-Steff, pedig ő fiú volt, és mind közül ő örökölte leginkább az apja vonásait. Dusanát kétévesen eladta cselédnek egy transdioni tanyára, mondván, hogy a kislány nem az ő fattya, hanem valami disznó szolgáé. Hogni... Hogni elméje sosem volt elég tiszta ahhoz, hogy ártani lehessen neki, de arra kitűnően alkalmas volt, hogy Jóannes általa fokozza kínjaimat. Mire az ikrek megszülettek, már fel sem fogtam, hogy életet adtam két kis lénynek, csak azt a mérhetetlen szenvedést láttam a szemükben, melyet majd nekem fognak okozni, és melyet én okoztam nekik azzal, hogy megfogantam velük... még nevet sem akartam adni nekik, és ha lett volna erő a kezemben, megfojtom őket a szülőágyon. Talán ez volt a szerencséjük... Grigori és Zefira annak köszönhették az életüket, hogy a bába azonnal magához vette őket, titokban szoptatós dajkát kerített melléjük, és mindenkinek azt mondta, a kicsik halva születtek. Evekkel később árulta el nekem, hogy a két gyermek él és virul egy megyeszéli gazdálkodó családnál...

47

Irina hangja ismét elakadt. Mozdulatlan szeméből lassan, ahogy a sűrű vér, könnyek csordultak le márványszerű arcára. Amikor a könnycseppek elérték jegesre vált szájának szélét, az asszony erőlködve köhögni kezdett, majd amikor a láthatatlan, fullasztó por eltávozott tüdejéből, így folytatta: Mindeközben Jóannes Búzahegy megye elismert, közszeretetnek örvendő férfiújává nőtte ki magát. Már rebesgették, hogy majd ő fogja átvenni apja elnöki székét a logtingban. És ő mindent meg is tett azért, hogy szeressék. Mindenkivel kedves volt, nyájaskodott a legutolsó, elszegényedett gazdával is... lényeg, hogy régidrén legyen... hiszen a „mi vérünkön" múlt, hogy majdan át tudja-e venni az apja helyét. Miközben kifelé az erkölcs védelmezőjeként, a szegények és árvák patrónusaként, a törvény bajnokaként tetszelgett, senki sem sejtette róla, hogy micsoda démon lakozik a lelkében. Még a szolgáink sem... akinek pedig megengedte, hogy meglássa a valóságot, nem élte meg a másnapot. Talán csak a bába látta az igazságot, vagy annak egy részét, ám őt a fogadalma arra késztette, hogy hallgasson mindenről, mint a sír. Egyszóval Jóannes Hoydahl feddhetetlen erkölcsű, példás közösségi férfiúnak számított, akiről... mily meglepő... az a hír járta, hogy bár balsorsú házassága révén tolvaj és csaló felmenők elkurvult leányát vette el feleségül, mégis igen jó férj és kitűnő apa. Sidi ben Sharkaoui felmordult, és dörmögött valamit az orra alatt. A dermedt némaság börtönébe zárt Sian csak most ébredt tudatára, hogy a három férfi még mindig ott ül az asztalnál. Emlékeitől és Irina szörnyű rémképeitől gyötörtén Sian lopva figyelni kezdte embereit... férfi mind, mégiscsak férfi, ki tudja, melyik a szörnyeteg?... hogy bízhat-e bennük és mennyire. Egyedül rajtam látszott, hogy valami nincsen rendjén... el is könyvelt mindenki egy jégbe zárt szívű, idegbajos, a férjét szo- morító hárpiának, aki mint valami átok, ül annak a szent embernek a vállán. Még a szolgák is elhitték, hogy a férjem azért olyan zaklatott, és azért viselkedik néha oly furcsán, mert én tönkreteszem, az életére török, és a poklok pokla a szobám, ahová ennek a szegény embernek minden éjjel be kell jönnie... ami egyébként igaz is volt, csak éppen nem úgy, ahogy azok gondolták. A khittarán sötét arccal meredt maga elé. Szeme körül vastag karikák sötétlettek, állkapcsának izmai kidagadtak kétoldalt. Éppúgy, mint bármely más időben, állapította meg Sian. Sidi ben Sharkaoui mindenkor, minden helyzetben úgy viselkedett, sőt, úgy létezett, mintha az élet csupán büntetés lenne számára, amelyről jobb zordonan nem tudomást venni. Jandír meglehetősen bamba képpel ült a helyén. Hallgatagon bámészkodott; a fal szerkezetét, az emeletet tartó vastag gerendák repedéseit, a finom kis légmozgástól meg-meglendülő, poros pókhálókat vizsgálgatta elmélázva. Olykor az orrába túrt, és miután kellőképpen megszemlélte a kibányászott eredményt, az asztal alá pöckölte. Azzal sem törődött, hogy látja-e valaki. Egyszerű, mint egy darab kő, gondolta Sian. Buta, erős és szolgalelkű. Hűséges is... igaz, leginkább a pénzhez, amit ezért a munkáért kap. A sámán úgy gubbasztott ormótlan kabátjának mélyén, mint egy megvénült, elgyöngült szemű keselyű a fészkében. Rajta legalább látszott, hogy figyel és megérinti az, amit Irina mesélt. Ritkás szőrrel borított, elnagyolt pofáján egymást kergették érzelmei; a harag ráncai, az undor lebiggyedő szája, a szörnyülködés elővillanó agyarai. Sian tudta, hogy Rosenkranz nagy családban él — nem is a Mentsvár szobáiban lakott, csak a munka végett járt be. Öt feleséget tartott, huszonnégy gyermeket nemzett, és állítólag számon sem tudta tartani unokái számát... ez azért inkább szerénység lehetett a vén ork részéről, mert legutóbb is napokat töltött azzal, hogy kiválassza a megfelelő ajándékot az egyik, éppen férjhez menő unokája számára. — Némi enyhülés a helyzetemben akkor következett be, amikor Jóannes apja elkezdte egyengetni az uram politikai pályáját — folytatta töretlenül Irina. — Ez azzal járt, hogy Jóannesnek el kellett hagynia a búzahegyi falvak és birtokok világát, és a nagyvárosba kellett jönnie, pártfogókat keresni. Gyakran elkísérte apját a Mesterparlament üléseire is... és mivel egyetlen napra sem mert magamban hagyni odahaza, hát magával cipelt a bérelt városi házba.

Szerencsére még nem voltam teljesen roncs. A feledés kútjába hajigáltam szenvedéseimet, hervadó virágként vegetáltam, de az akaratnak valamicske szikrája még lobogott a lelkemben. így, miközben Jóannes naphosszat a patrónusok kegyeit kereste, én el-elszökdöstem a házból. Kétségbeesve vágytam a friss levegőre... nem is volt más okom a szökésre, csupán ez a sóvárgás. Semmi mást nem csináltam, csak az utcákon lófráltam, esetleg elmentem a Bálás vagy Erice piacaira, és bámészkodtam. Bár az egész életem egy merő rettegés volt, valahogy Nordes utcáin sosem féltem attól, hogy az uram megtudja, mit művelek, ne adj isten, meglát az utcán! Elgyötört elmém számára az uram birodalma a búzahegyi birtok volt, míg Nordes utcái engem szolgáltak. Sian lelkét a gyanakvás férge rágta. Mi van, ha Rosenkranz csak tetteti az együttérzést? Képes lehet rá, hiszen a sámánok tudománya csupán részben mágia, részben viszont mások kifürkészése és megtévesztése. Ez a vén szemfényvesztő könnyen lehet akár a régidrén famíliák ügynöke — végül is később jött, amikor a Mentsvárról már terjedhettek pletykák a vidéki nemesség körében. Bárhogyan is igyekezett Sian titokban tevékenykedni, bármennyire rejtegette a hírverés szavait Mietta dalában, a gátlástalan háziszörnyetegek is gyanút foghattak, nem csupán áldozataik! Arra sincsen semmi garancia, hogy az a tuskó Balog Jandír nem adta el szolgálatait másnak is. Ki tudja? Talán egy megvert családfő még időben szólt — és jól, úgy, ahogy arra Jandír füle nyitva állt —, és az egykori mészáros most már csak úgy tesz, mint aki ide húz, holott már rég azon munkálkodik, hogy valamiképp elveszejtse Siant! Az asszony a sámánról a mészárosra, a mészárosról a sámánra kapta tekintetét. Minél inkább leste őket, annál erősebben gyötörték a balsejtelmek. Csupán a khittaránra nézve nem érzett semmit; se rosszat, se jót. Ettől még feszültebbé vált, hiszen így aztán Sidi csak azt az ártó szándékot nem rejtheti el előle, amit már nyíltan kiteregetne. — Rendszeres városi tartózkodásunk második évében rám mosolygott a szerencse — csordogált a szó Irinából. Szerencséről és mosolygásról beszélt, ám az arca akár halotti maszk is lehetett volna. — Egy amulett-árus, ápolt pofaszakállal, fényes körmökkel, a portékáját gyakran megbámultam, kortalan elf férfi... megszólított. Kérdezett, de úgy, hogy már a választ is tudta. A kezembe nyomott egy aprócska talizmánt. Az utamra küldött anélkül, hogy kifizettem volna neki az áruját. Az a talizmán lassanként eloszlatta elmémről a ködöt, melyet Jóannes borzalmas tettei borítottak rá. Valahányszor szerét ejthettem a szökésnek, hozzá szöktem immár... és Tariyel Kerrar'emin Aidar nem kergetett el. Elbújtatott az asztal alatt, melyet vastag szőttessel borított le... arra terítette szét áruját... és ha csak a vevői felől megtehette, beszélgetett velem. Amuletteket aggatott rám, megitatott, megetetett, kérdezgetett, de legfőképpen hallgatott. Meghallgatott. Eleinte összefüggéstelenül karattyoltam mindenfélét, hiszen olyan iszonyatos dolgok estek meg velem, melyeket az elmém kivetett magából. Vagy... mintha a testem vetette volna ki magából azt, ami a halandó lélek lényege — pontosított az asszony. — Aztán ahogy feltisztultak emlékeim, rémisztő félelem kerített hatalmába. Aidar megérezte ezt, és még időben az ujjamra húzott egy gyűrűt, amely megóvott attól, hogy tehetetlenül fetrengjek a rettegés acéltalpa alatt. Még így is elkapott a vihar, megtépett, meggyötört és már-már elszakította láthatatlan kötelékeimet, melyekkel Aidarhoz horgonyoztam magam. Azt képzeltem, Aidar titokban kinevet, majd azt, hogy élvezkedik azon, amit tőlem hall, perverz módon elégül ki rajtam, mintha Jóannes és ő az én kínjaimon vetett ágyban dáridózna. Arról álmodtam, hogy Jóannes pénzeli őt, erősítsen meg, hizlaljon fel, akár a disznót vágás előtt, frissítse fel a lelkem, hogy újból édes gyönyörrel alázhasson meg engem, élénken gyötörhessen, mert az már nem jutott ki neki mostanában, amióta hamuvá égetett. Reszkettem az asztala alatt, és magam alá okádtam... — Irina lehajtotta a fejét. Tétován simított ki arcából egy nem létező tincset, és amióta beszélni kezdett, most először tűnt úgy, hogy lát is, nem csupán nyitva van a szeme. — Aidar mellém kucorodott, megölelt, férfi létére nedves rongyot ragadott, kimosott a mocsokból. Türelmes volt. Hallgatott. Meghallgatott. Elhitte minden szavam. Elhitte azt is, amiről később kiderült, meg sem történt... hitte, hogy átéltem, még akkor

49

is, ha csupán elborult elmém vergődött kínjai közt. Kimondta, hogy borzalom, ami megtörtént velem, és százszoros borzalom az, aminek meg sem kellett történnie ahhoz, hogy gyötörjem vele magam. Kimondta tízszer, ezerszer, kimondta annyiszor, ahányszor csak kellett... mígnem magam is képessé váltam arra, hogy kimondjam. Sian megborzongott. O sosem mondott ki semmit. Csak megtette, amit meg kellett tennie... aztán igyekezett elfeledni mindent. Amikor ébren volt, úgy ahogy sikerült is. Iszonyatos dolgokat művelt velem a férjem — jelentette ki Irina, miközben lassan körbehordozta tekintetét az asztal körül ülőkön. — Kegyetlenül elbánt a gyermekeimmel... a saját gyermekeivel! És nem ők, nem én tehettem arról, ami történt, csakis Jóannes. Jóannes és azok, akik ilyenné tették őt! *** Az ajtó egzotikus, sötét fából készült, különleges erezettel. Kitűnő mesterek keze nyomát viselte magán, és átjárta a régi korok emlékezete, akár az olaj, amellyel a fát még deszkaként átitatták. Régi, régi darab volt ez az ajtó, akárcsak a Mentsvár falába épített, máshová faragott kövek, vagy a padlót borító avítt márványlapok egyike-másika. Kés — és talán Aranokh — romjaiból épült ez a ház. Ki tudja, miféle mágia hatja át köveit, miféle mágiái itatja át ezt az ajtót? Jorann Galard, a Királyi Színház színésze görcsös csomóba gyűrődött gyomorral, fájó torokkal fuldokolva állt az ajtó előtt. Izzadságtól síkos arca csaknem hozzáért a vénséges ajtólaphoz. Ökle nekifeszült a fának. Reszketett. Ki tudja, miféle mágia kerítette hatalmába a férfit? Ki tudja, hogy amikor becsapta az Utolsó Mentsvár külső kapuját, miért nem maga mögött vágta be? Miért óvakodott vissza a kihalt folyosón... miért állt meg az ősi ajtó előtt, melyen a hang úgy hatolt át, akár a vékony fátylon, mellyel Mietta rejti el arcát a színpadon... Megölhetjük azokat, akik bántanak minket — hallatszott Irina hangja az ajtón túlról. Mintha egyenesen Jorannhoz intézte volna a szavait, tagoltan, lassan, hogy a férfi ne menekülhessen, sehová se bújhasson, ne rejthesse se tűz, se hó. — De Aida megtanított arra, hogy ez nem elég. Vagy talán szükségtelen is. Az ő bűnük. Jóannes bűne. A férjed bűne. Ki tudja hány apa és anya bűne az, hogy nem szabadulhatunk meg tőlük akkor sem, amikor már nem léteznek. Démonaik itt élnek velem. Velünk. A fejünkben. A lelkünkben. Az igazi ellenség ez: amivé váltunk! Ezzel kell leszámolnunk. Ezzel. Az igazi ellenség Jorann megrándult, mint akit ledöftek. Elszakította magát a bűverejű ajtótól, és végigtántorgott a folyosón. Két kézzel kellett megragadnia a nagy kaput, hogy kitárja. Aztán bevágta. Maga mögött. *** Jóannes bűne, a férjed bűne, ki tudja hány apa és anya bűne az, hogy nem szabadulhatunk meg tőlük akkor sem, amikor már nem léteznek. Démonaik itt élnek velem, velünk, a fejünkben, a lelkünkben — folytatta Irina. Most már kifejezetten Sianhoz beszélt, kizárólag őt nézte, mintha egyébiránt megszűnt volna számára a világ. — Az igazi ellenség ez: amivé váltunk! Ezzel kell leszámolnunk, Sian. Ezzel! Sian, le sem véve tekintetét a másik asszonyról, lassan bólintott. Értette, hogy miről beszél Irina. Megértette. Neki is szüksége lett volna... Aidar — szólalt meg, ám megijedt a saját hangjától. Annyira rekedt volt, hogy szinte károgott, mint egy varjú. Némi torokköszörülést követően újból nekifogott. — Aidar segíthetne nekünk. .. Mielőtt még Irina bármit is válaszolhatott volna, nagyot döndülve bevágódott a Mentsvár utcai kapuja.

Jorann nem zárta be maga után, amikor magunkra hagyott minket, jutott az eszébe Siannak. Bárki bejöhetett! Még jó, hogy nem ért rá megjavíttatni a kaput... pedig tervezte... és nem lehet becsukni másképp, csak úgy, hogy csapódik. Jandír! Nézd meg, mi az! — intett a mészárosnak. — Sidi, Ugren... készüljetek! A férfiak azonnal felpattantak... igazság szerint a khittarán hamarabb felugrott, mint hogy parancsot kapott volna. Sőt, a férfi még azelőtt mozdult, hogy az ajtó bevágódott volna... ám erre akkor nem figyelt senki. Jandír jobb híján kitörte egy szék lábát, és máris kiviharzott azon a sötét, ősi ajtón, amely talán egy régi palota romjai alól került elő, hogy beépítsék ebbe a nagyzoló raktárházba. A nomád és az ork az ajtó két oldalára álltak. Sidi kezében ott villogott a kindzsal, mely nélkül tán még nőhöz sem megy, hogy hozzábújjon. Aidar? Igen, ő bizonyára segíthetne — bólintott álmatagon Irina. Bár egy szempillantás alatt felfordult körülötte a világ, az asszony csupán akkor rezzent össze kissé, amikor a mészáros kitörte a szék lábát, egyébként úgy ült a nagy asztalnál, mintha mi sem történt volna. — Jóannes gyanút fogott. Talán meglátott Nordes utcáin. Vagy meglátott valakit, aki hasonlított rám, és ezért kémkedni kezdett utánam. Vagy az a változás tűnt fel neki, melyet oly nagyon igyekeztem rejtegetni előle... és sokáig hittem, hogy ez sikerülhet, hiszen Jóannes szinte nem is figyelt rám, hozzám sem ért, már nem érdekeltem, csak az ügyei éltették, a politika, apja álmai. Bárhogy is volt, egy nap hiába mentem el arra az eldugott kis bűvpiacra, Aidart nem leltem ott. Elmentem másnap, harmadnap... hiába. A széklábat lengető Jandír rontott be az ajtón... majdnem beleszaladt Sidi tőrébe. Senki! — vakkantotta. — A térre is kinéztem. A szokásos éjszakai élet. Talán egy részeg bekukkantott, aztán rájött, hogy rossz helyre tévedt. Rendben — biccentett Sian, majd hűvösen folytatta. — A széket levonom a béredből. Nem rongálhatod a Mentsvár tulajdonát! Jandír elfintorodott. Hozok egy másikat inkább — szűrte a szavakat összeszorított fogsorán át. — Egy szebbet. Jobbat. Most utoljára — egyezett bele Sian, és türelmetlenül intett az embereinek, hogy üljenek vissza az asztalhoz. Irinához fordult ismét. — Folytasd! Negyednap reggel egy összetekert szőttes hevert mellettem az ágyban, amikor felébredtem. Azon a helyen feküdt hosszában, ahol Jóannesnek kellett volna hálnia, ha a férjem lett volna, nem a hóhérom. A szőttest átitatta a vér, de már teljesen megszáradt. Egy keskeny, hosszú ujjú kéz lógott ki a tekercs végén, elhevert a párnámon... szinte láttam magam előtt, ahogy alszom, és a halott ujjak a homlokom cirógatják mereven. Azzal a szőttessel szokta leteríteni a pultját Aidar. Szentséges Fonat, hányszor kucorogtam alatta! Az a kéz adott innom és ennem, az a kéz adott talizmánokat. Az a kéz adott nekem erőt. Megismertem. Megismertem volna akkor is, ha nincs rajta Aidar gyűrűje. Ez a gyűrű... — emelte fel kék erekkel átszőtt, márványfehér kezét az asszony. Egyszerű, fekete fémből kovácsolt karika volt bal kezének középső ujján. — Aznap kerestem fel az Utolsó Mentsvárat. Éjjel Jóannes már a saját vérében fetrengett, és én bámultam mohón, és azt kívántam, hogy bárcsak lenne erőm bevégezni a munkát, amit az a két ismeretlen elkezdett, bárcsak lenne erőm ledöfni, vagy megfojtani, méreggel megitatni, vagy forró ólommal. .. de akkor még nem volt ehhez erőm. Most sem lenne. Jandír szélesen vigyorogva bámulta Irinát, büszkén, gyermeki örömmel. Talán dicséretre várt. Szerencsére, gondolta Sian, Irina nem néz oda. Mekkora tapló ez a fickó! Igazi mészáros... — Másnap az apósom összerámoltatta a háztartást, és elvonultunk a család ősi fészkébe, gyógyulni. Én nem hittem a gyógyulásban... ahhoz Jóannes nem halt meg eléggé. De vártam, mert várnom kellett. Hátha mégis. Amikor Jóannes lábra állt, megmutatta, mire számíthatok még az élettől. Ekkor a fővárosba szöktem, hogy újabb megbízást adjak a Mentsvárnak. A többi már közös történetünk.

51

Elhallgatott. Aznap éjjel nem is szólalt meg többé. Végighallgatta Sian kérdéseit, de már csak biccentéssel válaszolt, ha ugyan válaszolt. Végighallgatta az asszony felvetését arról, hogy valamiképpen pótolni kellene Aidart... a pótolhatatlant... és lassan leeresztett szempilláival jelezte, hogy egyetért azokkal az elvekkel, melyeket Sian megfogalmazott. Rezzenetlen arccal végighallgatta Jandír tanácsát, hogy jobb lenne hagyni ezt a bonyolult ügyet a Bendőbe, és belefogni valami igazán egyszerű és jövedelmező üzletbe, mint amilyen az uzsorázás vagy a védelmi pénzek beszedése, mert neki, Jandírnak, ehhez igazán lenne érzéke, és némi tapasztalat is összegyűlt már a háta mögött. Nem szólt akkor sem, amikor Sidi elmondta, az efféle férjeket a sivatag törzsei kivetik maguk közül, rábízzák a homokra, de előtte még lehúzzák a bőrt a talpukról, hogy segítsenek a dűnéknek elrendezni az ügyet. A khittarán arra hajlott, hogy tovább kell járni az új úton, bármily fájdalmas is olykor, és bizony el kell vágni az efféle romlott életek fonalát, csak talán nem saját kezűleg, hanem úgy, mint az ő gyermekkorában, rá kell bízni az elemekre, hogy elvégezzék a mocskos munkát. Irina hallgatott. Nem maradtak szavai, talán gondolatai sem. És hallgatott a vén ork is, noha olykor felhorkant, mint akinek véleménye van, olykor az agyarait mutogatta. És Irina tudta, hogy benne bízhat. Az a drén nevű, vén ork majd elrendezi a dolgait úgy, hogy az jó legyen. *** Hűvös hajnal óvakodott be a kikötő felől a városba. Egyes éjszakáihoz úgy ragaszkodott Nordes, mint a boldog leányok ágyba surranó hódolójukhoz, máskor szinte eltaszította magától, akár a fizetett nők a nem fizető vendéget. A mai éjszaka — talán, mert több szerelmet rejtett, mint könnyeket és vért — nehezen csúszott ki Nordes kőujjai közül. Egyesek számára túlságosan is nehezen. Jorann az Új-móló pipájának leghegyében ült, egy madárszaros kőcölöpön. Tarkóján jeges nyelvvel matatott a hajnali szél. Keleten az első halászok vitorláit büfögte fel a horizont, és a savval, mint az emésztetlen, megzápult tojás, felbuggyant a Napszekér is. Égett a szeme. Égett a gyomra. Egy régi, régi tűz lángja lobogott Jorann emlékeiben. Alul a szürke hamu, kupacai mélyén rőt villódzás. Felette fekete és vörös vívja harcát — a vörös győz majd, ám jussa neki sem lesz más, csak a hamu —, azon meg két vaskos fahasáb, a lángok még éppen csak belekaptak. Yuri lábán ormótlan szőrmecsizma, nagy csomókban tapad rá a jég. Az arcára rászáradt a könny, a takony és a vér. Markából alig lehet kifordítani a kicsiny dárdát. A dárda hegyén jéggé fagyott szív, lassan olvadó vér csepeg belőle a torz fejre, mely Yuri és a tűz között hever. Hiába vicsorog már a szellemmedve, fogaiból nyaklánc készül Yuri születésnapjára. Tíz fog. Tíz tél. Yuri lelkében lassan csitul a küzdelem emléke. A ruháját megszaggató, izmait széthasító karmolások kínja lassan enyhül... az egyik a kermonját is kettéhasította... fog még fájni, vadul izzani, amikor az otthon melege teljesen felolvasztja a győztes vadászt. Most még jó. Most még a feje körül kering a hóvihar maradéka. Kezében dárda, lába előtt a préda. Erős volt, legyőzte a medvét, legyőzte a vihart. Legyőzte a testét, a fájdalmát, a félelmét. Legyőzte az elmúlt kilenc évét, noha mindre nem is emlékezett, de legyőzte a csecsszopó gyengeségét, a maga alá vizelést, a beteges nyávogást, a buta nevetést, legyőzte a szoknyaszélen ücsör- gést és legyőzte szíve melegét. Épp úgy tett, ahogy az élet megkívánta, ahogy Fagyföld törvénye megkívánta. Épp úgy tett, ahogy az apja megkívánta. Az apja. Éppen új hasábokat dobott a tűzre, amikor Yuri belépett az alacsony ajtón. A vihar beordított a résen, teleköpte a szobát hóval. Apja széles hátán megtapadtak a jéggé fagyott hópelyhek. Megtapadt rajta Yuri tekintete is. Csaknem odafagyott. Csaknem.

Végül mégis megolvadt azon a háton a jeges hó. Megolvadt Yuri tekintete. A kisfiú sírni kezdett. Akkor Apa megfordult. Pofon vágott. Jorann megrázkódott. A felkelő Napszekér sárgás fénybe borította az arcát. A sirályok ujjongva köszöntötték a halászok bárkáit. Új nap virradt Nordesre. Apa! Kinevettél! *** Vila Penshaker tisztán, teli torokból kacagott rajta. A lány persze most is álarcot viselt — ő volt a fékezhetetlen vadóc, őzvö- rös haja rugózva terült el a levegőben minden hevesebb fejmozdulatra, szeme alatt erős, fekete vonás, duzzadt ajkát csillogó, vérszín festék fedte, ruháját bármelyik navigátor magára húzta volna, mielőtt a Mélybe merül... ha nem ütközött volna a méret gondjába. Egyébként senki sem tudta, milyen lehet valójában Vila Penshaker, milyen lehet festékei, álruhái és művészi manírjai nélkül. — És te elénekelted? Ezt a béna szöveget?! Jorann fintorgott. Az imént nem győzött elnézést kérni, most már nem tudott mit mondani. És mit kezdtél azzal a sorral, hogy „A szív megállt dobogni"? Hogy is volt, mit mondtál? „Ha hív, ne félj kopogni" — felelte vonakodva Jorann. Vila tökéletes szövegmemóriával rendelkezett, első hallásra megjegyezte Sian átiratát. Most is csak azért ismételtette el a férfival, hogy újból kinevethesse. — így nem sok értelme van, csak az előző két sorral együtt... Haha! Igen! Hallottam abban egy rút szótaghiányt! Akad benne. De egy kissé erősebb falzettel elfedtem. „Amikor az élet ve-he-re-hel..." — húzta el a száját Jorann. — Az utolsó sorokban pedig két duplázást hajlítottam bele a szimpla szótagok közé. Nem gond... ennél pocsékabb dalokat is elénekeltem már! A lány hátravetett fejjel nevetett, sőt bugyborékolva röhögött. A torkát kitárta, mintha Jorann vámpír lenne, ő pedig a reménybeli szerető. Emlékszem! — bugyogtak fel a nevetéstől szétzilált szavak. Ehemléhékszehehehem. — Az első darab volt, amit színpadra írtam. Egy köztes. A „Városalapítók"... Karmiel Wredotka elcseszett történelmi darabjának... szünetében adták le, hogy a közönség ne sunnyogjon haza! Hahaha... még jó, hogy te énekelted el, drága csalogányom! A torkod aranya már akkor is úgy csillogott, hogy a közönség inkább ottmaradt az elképesztően unalmas második felvonásra is, mert remélte, hogy a végén visszatérsz, és énekelsz. Részeg voltam már akkor — vallotta be Jorann, féloldalasan vigyorogva. — Akkoriban végigittam az összes második felvonást. .. nem beszélve a harmadikakról. Wredotka egy pökhendi fasz... józanul nem lehetett kibírni! Énekelhetnél megint — nézett fel a kuncogásból Vila komolyan. — Uj darabon dolgozom. Életem főműve lehetne... Lehetne? —Tudod... — sóhajtott a lány. Dugóhúzókba csavarodott haja félig az arcába hullott. — Nem az üres lapoktól félek, hanem azoktól, amelyek félig már teli vannak. Elakadtál. Van egy dal. A dráma csúcsán. Ha elénekelnéd, biztosan átélném a történet végét, és végre tudnám, hogyan kell megírnom. Énekeld el, Jorann! Keresd meg a hozzá illő dallamot! Rendben — felelte Jorann. Mostanában úgyis rengeteg ideje lesz dallamot keresni. Sianhoz nem megy vissza többé... és ott lesz az a sok hosszú, unalmas éjszaka. — Megteszem neked. De ne hagyd, hogy a barátnőd ezt is átírja nekem! A végén még féltékeny leszek! — nevetett fel ismét a lány. Nem fogja — felelte kelletlenül Jorann. Már nem a barátnőm, tette volna hozzá, de ezt inkább nem kötötte Vila orrára. Még kiröhögné, amilyen rusnya céda! — Miről szól az új darabod?

53

O, tudod, hogy van ez! Belefogsz valamibe, véresre írod az ujjaidat, aztán az utolsó lap aljára odafirkantod a neved, meg azt, hogy „Vége". Aztán csak lézengesz a városban, és fájlalod a hiányt, amit a leírt szavak hagytak benned. Múlatod az időd. Ha van kit átölelned, akkor átöleled... és szép lassan rájössz, hogy nem írtál le minden szót abból, ami benned volt. Nem, még nincs „vége" — emelte fel figyelmeztető ujját Vila. Körme tövében fekete tintafoltok terpeszkedtek. — A „Mosenar és Mietta" után éppen nem volt senki, akit átölelhettem volna. Hát Miettával lógtam, az igazival, éjszakákon át. Volt, hogy a küldetéseire is elkísértem. Meg Mosenarhoz. A bulikra is. Biztosan sok voltam már... sok lettem volna, ha ő is olyan lenne, mint én, vagy te. Elő. De tudod, hogy milyen. Szóval ráakaszkodtam, mint egy kullancs. És a maradék szavaim Mietta társaságában óvakodtak elő. Úgyhogy most írok. Meg nem is... haha... elakadtam. Énekelsz nekem? Ez már nem kérdés. Akkor este találkozunk a Királyi Színház előtt — jelentette ki Vila Penshaker, a vibráló szárnyú tündérke, akiből valószínűleg Nordes legünnepeltebb szerzője válik nemsoká. — Öltözz kényelmesen! Strapacuccba! Odalenn meglehetősen nagy lesz a mocsok! Miféle „odalenn", akarta kérdezni Jorann, ám addigra Vila ki- cikkant a nyitott ablakon. Nem hagyott maga után mást, csupán a nyárvégi gyümölcsök illatát, valamint egy aprócska, sűrűn teliírt papírdarabkát. Jorann óvatosan az ujjai közé csippentette a papírkát, és a bal tenyerébe ejtette. Á dal. *** Szeszélyes őszi zápor mosta el az elmúlt napok porát — hajnaltájt a tenger felől gyűlt a felleg, átsüvített a város felett, majd a Dioni-hegyek ormán megperdülve visszacsúszott Nordesre, hogy végre kiadja terhét. Mire véget ért a nap, a tenger felszippantotta a felleg maradékát is; csupán a selymesen csillogó háztetők és utcakövek emlékeztek arra, hogy valaha itt járt. Vila Penshaker a színház előtti kandeláber létratámasztó vasán lógatta a lábát, amikor a férfi lerobogott a padlástéri szobájából. A pöttömnyi lány hernyóselyem báli ruhában pompázott, csigásra fésült hajában apró kristályok szikráztak, áttetsző szárnyaira a császárliliom tapadós virágporát szórta, és lespriccelhette parfümmel is, mert akárhányszor a levegőbe szökkent, egzotikus illatot árasztott magából. Neked ez a strapacuccod? — kérdezte Jorann kissé megbántva, amikor a lány végre a vállára telepedett. A férfi megfogadta a tündérke tanácsát, és a legrongyosabb nadrágját húzta magára, hozzá azt a zekét, amelyet egy régi darabban viselt, melyben istállófiút játszott... bár a zeke színházi kellék volt csupán, és sosem „látott" valódi lovat, a kosztümöket varró szabóságban gondosan megáztatták trágyalében a posztót, mielőtt megvarrták volna a „darabhű" ruhát. A zeke még most is bűzlött kissé... bár Vila nem panaszkodott. —Tudsz repülni? — kérdezte magyarázkodás helyett. Jorann morgott valamit az orra alatt, és megrántotta a vállát, mire a tündérke hanyatt bucskázva fordult le a mélybe. A következő pillanatban már virágporsziporkát és illatfelhőt húzva maga után a férfi arca elé szökkent, és egy vékony, varázspálcaszerűen feldíszített mártogatós tollal az orrára koppintott. — Mert én tudok! — közölte vidáman. — Ezért olyan göncöt rántok magamra, amilyet csak akarok! —Tudom... — húzta el a száját Jorann, noha csak azért, hogy így rejtse el mosolyát. — Mondják, mégis csak azt szereted a legjobban, ha semmiféle göncöt nem húzol magadra... Bizonyos helyzetekben a saját bőröm a legkényelmesebb — nyugtázta Vila, majd a szárnyait hátracsapva elzúgott a hűvös éjszakába. — Kövess! így a végére sem érünk oda! Jorann magában nevetve megszaporázta lépteit. Az a bizonyos lejárat, ahová Vila oly nagyon igyekezett, az Ereice és a Drén negyed határán nyílott, közel a Horda erődjéhez. A jól kiépített, lépcsőkkel is ellátott széles folyosó a város alatti város egyik megtisztított, őrzött területére vezetett. A részlegesen helyreállított föld alatti romokat a Horda csapatai használták gyakorlótér és raktár gyanánt, háborúk idején pedig itt

szállásolták el a nagy számban besorozott újoncokat, mivel ezek az ezredek nem fértek volna el az erődben. A lejárat — bár az örkök látták el az őrzését — bárki számára nyitva állt, ha megfizette a nem túl magas kapupénzt. A föld alatti megbízást vállaló navigátorok, a törpe kutászok és a nemesi származású, kalandvágyó ifjak előszeretettel szálltak alá az Orklépcsőn, és alkalmasint a magánzó kincsvadászok is ezt használták, mert visszafelé nem kellett vámot fizetniük, bármire bukkantak is odalenn. Ujabban különös népség vette birtokba a Drén negyed alatti termeket. Csendesen érkeztek, senkire sem néztek, senkinek sem köszöntek, senkinek sem fizettek bérleti díjat, csak a kapupénzt. Mondják, a Mesterparlament egyik befolyásos pártja fizet helyettük, ez a párt bérli a termeket alant, noha, hogy melyik is lenne ez a párt, arról ellentmondásos pletykák terjengnek. Az sem egyértelmű, hogy a különös bérleményt használó társaság mit művel odalenn, de az bizonyos, hogy azok, akikért fizettek — bármilyen csendességgel is érkeztek —, a föld alatt olyan zajt csaptak, hogy nem csupán az Orklépcső közelében, de még a termek feletti, királynevű utcákon is hallani lehetett éjjelente, ha nem fújt a szél. Jorann, a feje búbján ücsörgő tündérkével, besorolt néhány néma alak közé, akik arra vártak, hogy rájuk kerüljön a sor a kapupénzt szedő orkoknál. Az előttük ácsorgó kisebb társaság Vilához hasonlóan kiöltözött — a nők fekete szaténruhát viseltek, abroncsos szoknyával, a kézfejüket és a nyakukat virágként övező tüllfodorral, a férfiak zsabós kabátot, csíkozott szövésű bársonynadrágot, melyhez makulátlanul csillogó lakkcipőt húztak. Egyikük, egy vastagon sminkelt, babaszőke nő szimatolva fordította a fejét Jorann felé, majd visszafordult, és halkan odavetett valamit a társainak. Azok lopva Jorannra pislantgattak és fojtottan kuncogtak. A színész hónalját hirtelen csípni kezdte az izzadság, és szinte elviselhetetlennek érezte a zekéből áradó trágyaszagot. Ez megalázó... — mormogta. — Átvertél, Vila! Itt mindenki báli ruhában van! Én meg bűzlök, mint egy trágyadomb! Majd fognak ők is bűzleni — jósolta a tündérke. Jorann hajába csimpaszkodva sugdosott a fülébe. — Egyébként ne izgasd magad... nem érdekli őket a trágyaszag. Ne kábíts! Van szemem. A véred illata tetszik nekik — súgta Vila. A vérem illata... Vámpírok. És lesz még belőlük egypár. Hova hoztál, Vila?! — hőkölt meg Jorann, mint egy ijedős paripa. - Mi lesz itt, a föld alatt? A vámpírok bálja? Huh, ez jó! Egyszer írni fogok egy morbid komédiát... tökéletes cím lesz hozzá! Esküszöm, legközelebb hozok magammal egy légycsapót! — fakadt ki a színész, mire a szőke leányzó ismét hátrafordult, és élveteg csókot dobott felé. Nem is igyekezett elrejteni a szemfogait. Jorann megborzongott. O úgy tudta, hogy az a tűhegyes fog csak akkor bújik elő, ha izgalomba jönnek... ha rászomjaznak a vérre. A vámpírok társasága közben az ajtót őrző egyenruhásokhoz ért. A szőke szépség Jorannra kacsintott, búcsúzásul mindkét kezét a magasba nyújtotta, meghintáztatta a csípőjét, és kéjesen dúdolgatni kezdett egy dalt, melyet Jorann túlságosan is jól ismert. Mietta dalát. Hát akkor imádkozz, hogy legyen legközelebb! — kacagott fel Vila, akinek a figyelmét nem kerülte el a szőkeség vadászpillantása. — De ne félj! Majd úgy teszünk, mintha a pasasom lennél... akkor talán békén hagy az a szuka! A pasasod?! — jajdult fel Jorann. Elszoruló torokkal gondolt arra, vajon ez az állítás nem lesz-e túlságosan is átlátszó egy szomjas vámpír számára. Eközben Vila leröppent a fejéről, és mindkét aprócska kezével belemarkolt a férfi ágyékába.

55

Ha'úúúü! — vonyított fel vékony hangon, mint egy éhes farkas. — Ez lesz ám a jó falat! Fél fogamra talán elég! — vinnyogta a röhögéstől, majd rákapcsolt, és egy virágporos villanással elröppent a díjszedő ork füle mellett. — Velem van, beléphet! Most kell elszaladni, adott az alkalomhoz illő tanácsot magának Jorann, majd azzal a hűséggel, ahogyan az ember csak önmagához lehet hű, megpördült, és... Az ijedségtől dermedt Jorann hosszasan farkasszemet nézett egy rakás zombi élén álló, kellőképpen oszladozó hullával. Ha Jorannon múlik, talán reggelig úgy áll ott, ám lassan-lassan elviselhetetlenné vált a helyzet, tekintve, hogy az elöl ácsorgó, láthatóan végtelen türelemmel megáldott rondaság agyában turkáló féreg ezt a percet választotta ahhoz, hogy kitúrja üregéből az egyik elfolyósodott szemet. A rémült színész sietve visszafordult, zavarában mégis leper- kálta a belépődíjat, és lélekszakadva rohant le a lépcsőn Vila után. *** A teleket Kathabuban töltötték, az anyja családjánál. Azok a hosszú, sötét hónapok Armina számára valóságos megváltást jelentettek — a családi tűzhely melegét, biztonságot, kényelmet, bőséges étkezéseket és legfőképpen emberi társaságot. Polgárokat és nemesen születetteket, akik — legalábbis a maguk pórias, fagyföldi módján — fogadásokat tartottak, zenéltek és táncoltak, hol azért, mert egy-egy ünnep vagy születésnap folytán okuk adódott rá, hol pedig azért, mert az alig-nappalokkal elválasztott hosszú éjszakákon másra amúgy sem nyílott lehetőségük. Ezekre a bálokra Kerstin is elkísérte az anyját, noha nővére még nem látott kilenc nyarat sem... de a család jó előre gondoskodni akart a vőlegényről. Ha csak tehette, Yuri nem ment el velük. Az apja megmondta, hogy Kathabu a ványadt karok és a puha pocakok városa. Kathabu ellágyítja a férfit, akár a viaszt... és akkor a férfi már nem férfi többé, csupán egy jókora darab hús, amely arra vár, hogy felfalják. Az apja megmondta, hogy nem szabad az ízek kedvéért enniük, csakis a túlélésért... fagyott zsírt, szárított és elmor- zsált húst, ujjnyi vastag csíkokra metélt, sózott halat, savanyított káposztával töltött, hájas schellbórbatyut. Az apja megmondta. Yurit a honvágy aszalta. Vágyott a Galard-szárnyék fájdalmasan tiszta levegőjére, a hó alatt csörgedező hőforrás vasízű vizére. Kathabu levegőjét száz meg száz kémény rontotta, a rézkohók füstje keserítette. Vágyott a vakítóan végtelen horizontra és a rénnyájak kolompszavára. Kathabu utcáit szűk ablakoktól áttört falak szorították össze, az ember fülét telérérccel, tőzegszénnel és nyers réztorockóval megrakott csillék zaja háborgatta. Vágyott a hosszúházak langyos akolmelegére, a tetőkön tenyésző fű száraz zörgésére. A tányércsörgés, a forrón duruzsoló kemencék és a csupasz, hivalkodóra festett tetők városa volt Kathabu. De leginkább az apja után sóvárgott, aki Vastmanla legerősebb harcosa volt, a legnagyobb vadász, az irissarik megsarcolója. Apa. Széles vállán a fél világ terhe, bütykös öklét az ellenség vére festette vörösre. Apa. Sajgott a kermon Yuri mellén. A bőrében kanyargó, sötét karcolat mindig sajgott, mintha késsel metélgetnék, amikor az apja távoli helyeken vívta végtelen harcát egy darabka jégmezőért, egy szolgáló család birtoklásáért, vagy a becsületért, a győzelemért, a hatalomért. És mindig sajgott, ha Yuri rossz fát tett a tűzre, de az másféle fájdalom volt; mintha forró viaszt csepegtettek volna a fiúcska mellére, úgy jelzett a kermon, ha oktalanul mosolygott, ha lány módjára hízelgett az anyjának, ha a vesztesekhez hasonlóan kegyét kereste anyja rokonainak. Megsimogatta a kutyáját; néhány csepp lángoló viasz. Megszánt egy reszkető koldust Kathabu deszkaborítású utcáin; egy pohárnyi fortyogó viasz. Nem taposta bele a sárba Olek Demanz kisebbik fiát, miután tisztességes ökölpárbajban kiütötte; mintha belökték volna egy olvadt ólommal teli üstbe... majdnem belehalt a kínba, és majdnem belehalt Olek Demanz fiának bosszúszomjas ütéseibe, melyek védtelen fejére záporoztak. — Ez az én ajándékom, fiam — közölte vele az apja a negyedik tél után, melyet túlélt. Anyja és nővére a hosszúszoba távoli sarkában motoszkáltak. — Fagyföldi nemesnek nem díszítheti ker-

mon a mellét... az enyémen mégis ott van, és ott van a tiéden is! Sokat fizettem érte... de megfizettek azok a húgyagyúak is, akik nem akarták, hogy egy fagyföldi kralt szíve felett a Fonat díszelegjen! Itt van mégis! Itt van! — csapott a mellére az apja. Kérges tenyere nagyot csattant a zsírtól kemény zekén. Nagyot tudott csattanni Yuri puha fenekén is... ám olyankor mindig óvatosan ütött az apja, és Yuri életben maradt, ellentétben apja ellenségeivei. — Ez az én ajándékom — bökött most Yuri mellére. A sebek már behegedtek, de az apja acélujja valóságos dárdaként hatolt a kisfiú bordái közé, majdhogynem áthatolt a bőrén és gyermeki izmain. Yuri szemébe könnyek szöktek, de egy hang sem hagyta el a torkát. Apja titkolt elismeréssel nézte őt. — Kermonod nem hagyja majd, hogy elpuhulj, fiam. Mutatja az utat, melyet követned kell, ha a nyomomban akarsz járni. Ugye, követni akarsz utamon? Yuri bólintott. Még nem mert megszólalni. Félt, hogy a köny- nyei nyomába igyekvő sírás a száján is kibuggyan. Férfivá akarsz válni, igaz? Yuri bólintott. Kemény leszel? Yuri bólintott. Kemény leszel? — kérdezte ismét az apja. Hangja nem sok jót ígért. Yuri bólintott ismét. Bólintott, megint és megint, hogy lássa az apja, mennyire elszánt. Kemény leszel? Felelj! A kisfiú elsápadt. Bal keze felfelé tapogatózott a hasán, hüvelykujja a szájába kívánkozott... de azt nem lehet, azt nem szabad, csak éjjel, a vastag bundatakaró alatt, amikor senki sem látja! Felelj! Kemény leszel? — mélyedt az apja ujja a bordái közé. A kermon friss hege lángolt, mint a halottak alá való máglya. Igen! — vinnyogta Yuri. Felelj! Apám, igen, apámuram! Kemény leszek! — kiabálta Yuri... de nem kiabált elég hangosan. A torka cserbenhagyta, hangja elcsuklott. Az az átkozott sírás... Am az apja nem verte meg. Fölé hajolt, magához ölelte, és az ölébe vonta. Nézz körül, Yuri! Ez itt a Fagyföld. Itt elpusztulnak a gyengék. Csontjaikon a szél hárfázik az irissarik zenecsarnokában. Itt csak az erősek maradnak életben. Az igazi férfiak. Az igazi férfiak és azok a nők, akiket igazi férfiak védelmeznek. Nem engedheted meg magadnak, hogy gyenge legyél, fiam. De azt sem engedheted meg magadnak, hogy csupán erős légy... Yuri tágra nyílt szemmel bámult fel az apjára. Még sosem mondott neki ilyeneket. Jaj, Valdo... hagyd már! Hisz' csak egy gyerek... — szólalt meg az anyja. Valamit kihallhatott az ura hangjából, hogy úgy döntött, közbeavatkozik. — Még csak négyéves! Armina! Ajtó! — közölte hűvösen az apja. Az anyja... valamit kihallhatott a hangjából... azonnal felnyalábolta a tűzhely melletti hamuládában babázó, alig hatéves Kerstint, és kiszaladt a hosszúszobából. Az apja visszafordult hozzá. — Gyermek vagy, Yuri? Nem, nem vagy gyermek. Egy Galard vagy. Az örökösöm. Ezért nem elég, ha csupán erős vagy. Neked legyőzhetetlennek kell lenned, hogy átvehesd az örökséged! Vastmanla, Fagyföld északi mezsgyéje nekem adózik Windham hegyétől egész a Szélső Oszlopig... mire felnősz, már nekem fog hódolni Kathabu, Hebj, és Folyóvölgy összes klánja. Nekem még kényszerű esküt kellett tennem a hugyos dréneknek, a Frekhansereknek, hogy jó szerszámokat és igazi acélfegyvereket kaphassunk... de te már nyíltan ellenük fordulsz majd. Te egy Galard vagy, Yuri! És le fogod győzni az ellenségeidet! — szorította ökölbe a kezét az apja. Masszív acélkalapáccsá vált a keze. Yuri a torkában dobogó szívvel utánozta, ám fehér kezecskéjén az ujjak még puha kukacként simultak csupán össze. — És tudod, hogy ki a legfőbb ellenséged, fiam?

57

Az irissarik! — vágta rá Yuri. Büszke volt magára, hogy ezt is tudta... kihallgatta apja éjjeli beszélgetéseit, ismerte a legutóbbi hadjáratok történetét, és amikor egyedül volt, gyakran elmesélte azokat a festett csigolyáknak, melyek a bábui voltak. Nem. Nem az irissarik. A drének? — kérdezte kissé bizonytalanul Yuri. Talán éppen azért ilyen barátságos vele az apja, mert valami újat szeretne megtanítani neki? — A Frekhanserek? Nem. Nem azok a húgyagyúak — felelte lemondóan az apja. — Hát akkor megmutatom, Yuri. A legfőbb ellenséged... te magad vagy. Csak ekkor verte meg őt a sírás miatt... és azért, hogy megmutassa, hogyan kell legyőznie önmagát. Aztán azt a leckét még elég sokszor meg kellett ismételnie. Kemény fej és lágy szív... Yuri nehezen tanult. Kathabui szobájának hűvös magányában Yuri megdörgölte a kermonját. A sajgás ugyan nem enyhült tőle, de jólesett gyűrni- gyömöszölni az apja jelét. Együvé tartozásuk jelképe volt ez a kermon. Azt dörgölte mindig, ha az apja távol volt tőle, és ő már nem bírt a sóvárgással. Hamarabb elaludt, semmint az anyja hazaért volna a bálból. De jobb is volt ez így, legalább nem kellett találkoznia a folyton fecsegő Kerstinnel. Kilencéves, de már festi a száját! Másnap kora hajnalban ébresztették. A síkság felől az apja közelített a városhoz. Különösen fagyos volt az a reggel, gyilkos szél fújta ki az élőkből a lelket, ezért vastag szőrméket adtak rá. A befelé fordított irha az ujjaknál és a csuklya szegélyén csiklandón előtüremkedett. Vastag bundacsizma borította a lábát — mindannyiuk lábát —, így a deszkaborítású utcákon tompán dobogott csupán az a rengeteg láb. A család, a szolgák és az északi szárnyékokban élő hűbéresek a városkapu előtt, a Dierronok befejezés előtt álló palánkvárától alig nyíllövésnyire várták a hazatérő harcosokat. A dicsőség utáni vágy és a veszteségtől való félelem csillogott a szemekben. Yuri csupán az apját várta. A krall elöl haladt, fedetlen fején vadul lobogott sötét haja, akár valami pokolbéli tűzhely lángja. Szakállát belepte a fagy, orra alól veres jégcsapok lógtak alá. Mögötte a Galardok kitűnően felfegyverzett katonái botladoztak a hóban — heredíszes acélkardot, bronzhegyű dárdát viselt csaknem valamennyi, csupán a Szélső Oszlop fiai hordtak csonthegyű dárdát és kővégű buzogányt. De a száraz, jeges széltől vérzett az orra mindnek. Néhányan hosszú deszkaládákat hoztak a vállukon. A gyalulatlan ládák láttán néhány asszony sírni kezdett. Koporsók. Ki nem élte túl a portyát? Az apja egyenesen Yurihoz lépett. Megállt előtte, komolyan, mosolytalanul nézte őt. Vizsgálgatta a vonásait, nem puhultak-e el, szája nem húzódik-e mosolyra. Összehúzott, kék szeme hűvösen pásztázta fiát. Yuri rezzenetlen arccal bámult vissza rá. A szíve úgy verdesett, mint a csontkalickába zárt, szabadulni vágyó madár, de az arca semmit sem árult el izgatottságából, öröméből. Apa! Itt vagy hát! Helyes! — bólintott az apja, de még most sem mosolyodott el. Galard volt, erős az erősek között, és a fiából is Galardot akart faragni. Nem mosolygott. Mosolyogjanak a gyengék! — Hoztam neked ajándékot! Azzal Yuri kezébe nyomott egy hüvely nélküli, csupasz tőrt. A vaskos penge úgy hatott a gyermek kezében, akár egy kard. Akár az apja kardja! Yuri keblében eláradt a büszkeség, már-már azzal fenyegetve, hogy túlcsordul, és kibuggyan a fülén. Közben az apja emberei lerakták a hóba nehéz ládáikat, és sorba rendezték őket. Mind gyalulatlan és dísztelen volt, csupán az egyiket festették vörösre. Az apja intett. Hoztam neked ajándékot! — bökött fejével a vörös láda felé. Ebből Yuri megértette, hogy nem a medvenyúzó tőr volt az ajándék. Azt csupán azért kapta, hogy legyen mivel felfeszítenie a láda fedelét. — Eridj, nyisd ki! Ami benne van, az mind a tiéd! Senki másé!

Yuri máris a ládához ugrott. Arcát elfordította az apjától, mert immár képtelen volt visszatartani örömét. Mosolygott, akár egy szaros gyermek... bundája alatt, durva vászoninge alatt forró viasz ömlött végig a bőrén, de most ezt sem bánta. Azonnal nekiesett a ládának. A szegek reccsenve engedtek, a fedél lerepült. Yuri megdermed. Egy kékre fagyott tetem hevert a ládában. Orra keskeny, akár a tavaszi jégcsap, arcát sűrű, rövid szőr borította, akár a fókák pofáját. Szája egyetlen vonal, mintha késsel metszették volna, fogai éles üvegcserepek. Yuri nem akart hinni a szemének. Egy halott irissari! A jégmezők démona! És az apja neki hozta... ajándékba! Köszönöm, apámuram! — rebegte a fiú. Mit köszönsz? Még meg sem kaptad! — förmedt rá az apja, majd csettintett. A hórihorgas Fadlen di Weyres előlépett az apja széles háta mögül, és valami kavicsot dobott a halott irissari mellkasára. — A tiéd - ismételte meg az apja. — Hallod? Csak a tiéd! Mi?A kavics?— akarta kérdezni Yuri, ám a halott irissari abban a pillanatban felült koporsójában. Sűrű szőrrel borított szemhéja felpattant, és a halott szemek egyenesen Yurira meredtek. Yuri rémülten felsikoltott... szerencsére sikoltozni kezdtek Kathabu puhány lakói is, így az apja nem hallotta fia szégyenét. Csak a tiéd, fiam! — bömbölte az apja diadalmasan. — Senki sem veheti el tőled. A jéggé fagyott húsú, halott irissari elviselhetetlen hangon felvisított, és rávetette magát a fiúra... Csak a tiéd! Egy kettévágott szem koppant a vörös koporsó deszkáján. Yuri markából kifordult a tőr. A jeges hulla, az arcából előmeredő tőrrel, megpördült saját tengelye körül, és üvegfogait csikorgatva ráborult a fegyvertelen kisfiúra, hogy felfalja forró húsát... *** Szerencsére az asztal, amelyet Vila birtokba vett, rejtve meghúzódott egy félig zárt falfülkében. Jorann futva botladozott be az asztal menedékébe, s maga elé húzott egy terjedelmes fatáblát, melyről kiderült, hogy zsíros krétával megírt itallap. A tündérke a lépcső aljában várt rá, és most zuhanórepülésben követte pártfogoltját. Varázslövedékként vágódott neki az asztal fényesre csiszolt lapjának, majd ijesztő koppanással repült tovább, egyenesen Jorann képébe. Az utolsó pillanatban tört meg a lendület... Rosszul vagy? Máris ennyit ittál? — paskolta meg Jorann vértelen arcát Vila. Áttetsző szárnyai olyan gyorsan rezegtek, hogy varázsos felvillanásokból és virágporfellegből alkotott burkot vontak az aprócska test köré. Ehhez képest a tündérke meglehetős flegma képpel állt a levegőben, mintha semmi erőfeszítésébe sem került volna ez a mutatvány. Nem készültem fel eléggé erre a helyre — vallotta be a férfi. — Sáros katakombákra számítottam, kihalt temetőre... de ez... uhhh... elképesztő! Hangulatos — ismerte be Vila Penshaker. — Most már elég gyakran összejövünk itt. Ujabban mulatós kedvük lett a holtaknak. .. hihihi... látnád, ahogy a boggartok táncolnak! De... ezek halottak!!! Eegen. Többé-kevésbé. A vámpírok, a sárgák vagy a Mietta- féle mablingok inkább kevésbé. De a többi sem lenne vészes, ha nem bűzlenének ennyire! Állítólag az a félbolond Taymiyyah azon ügyködik, hogy megállítsa a zombik bomlását, és mablin- got neveljen belőlük. Valakik nagyon sok pénzt fizetnek neki ezért! — csacsogta Vila. — A verset megtanultad? Ezek halottak, és vérre szomjaznak! A véremre... — szipogta Jorann. Nem tudott napirendre térni afelett, hogy Nordes szívében ennyi szörnyeteg járkál akadálytalanul... ráadásul valamiképpen ő maga is közéjük keveredetett!

59

O, ennél azért jobb ízlésük van ezeknek! — röhögte el magát Vila. Aztán komolyra fordította a szót. — Legalábbis itt, Nordesben. Amióta egyre több mabling jelenik meg közöttük, még a legelborultabb zombik is féket vetettek a saját pofájukba. Egyedül talán a vámpírok nem változtak... de hát a Bendő sem változik egy fikarcnyit sem, nem igaz? Nordes mégis Nordes maradt. Na, megtanultad a versemet? Jorann bólintott. Az elméje felfogta, amit Vila mondott, és megértette azt is, hogy vérszomjas zombik és megzabolázhatat- lan vámpírok sem grasszálhatnának Nordes utcáin — a Horda tudtával meg főképp nem! —, ha nem lennének valószínűtlenül békések... de akkor is! Itt valami bűzlik... és az nem csupán egy zombi szája! Miféle feneketlen bugyrok nyíltak újabban a város alatt?! Ki a Káosz mesterkedik itt?! A vers? Elmebeteg hely ez! — közölte szárazon Jorann. Ujjaival tétován követte az asztallap erezetének mintáját. — És elmebeteg a versed is! Amit most már egyáltalán nem csodálok... Ne már! Hájazod a májam! — nevetett Vila. — Talán bizony belém zúgtál? Eridj a Bendőbe! Ha mondod... — pukedlizett Vila a levegőben, aztán cikkant egyet, és már csak az illata árulkodott arról, hogy az előbb még Jorann társaságában tartózkodott. A férfi felugrott. —Vila! — kiáltotta fojtott hangon, ám a tündérkét már nem téríthette vissza... még csak nem is látta. Eltűnt a némán ácsorgó tömegben, amely időközben zsúfolásig megtöltötte a vaskos oszlopokkal megtámasztott, jókora csarnokot. — Bassz... — sziszegte ijedten Jorann, és gyorsan visszahuppant az asztal mögé... de már későn. A fülke környékén ácsorgó, hátborzongatóan csendes alakok eddig a hátukat mutatták a falnak — mindnyájan a csarnok közepén ácsolt emelvény felé fordultak, ahol néhány sötét alak hajladozott a homályban —, ám amint Jorann kibukkant az asztal mögül, a tömeg hozzá közel eső része lassan megfordult. Előbb a fejek, majd a vállak, végül a törzsek és a lábak. Az orra hegyéig emelt fatábla mögül kuksoló Jorann hirtelen azon kapta magát, hogy egy egész sereg rothadó pofa bámul rá kimeredt szemekkel — vagy éppen azzal, amilye volt; véres-gennyes csomókkal, kékesen pislákoló lángocskákkal, éhesen ásító szemüregekkel. Megfordultak, bámultak, és bár egy tapodtat sem léptek közelebb, ez már így is több mint elviselhetetlen volt Jorann számára. Csakhogy nem maradt egérút számára. A holtak ellepték a földmélyi csarnokot. Ólomlábakon cammogott az idő. Jorann reszkető ujjakkal markolászta kardjának markolatát... noha ennyi erővel akár az ásó nyelét is markolászhatta volna, mellyel saját sírját ássa. Engedjetek! Arrébb, arrébb! A tömegben kisebb kavarodás támadt. Valaki — vagy valakik — egyenesen Jorann felé tartottak. Éhesek? Szomjasak? Menj már odébb, teee...! — háborgott egy türelmetlen hang. A néma tömeg fortyogva, kavarogva engedte egyre közelebb a hang egyelőre még láthatatlan gazdáját. Jorann torkát forróság öntötte el... *** Hat fiú vette körül. Azaz, csupán az apja nevezte őket „taknyos kölyköknek", mert közülük ketten is megnősültek a múlt télen, sőt a korán kopaszodó Alek felesége már gömbölyödő pocakkal járt-kelt a szárnyékban. Hat felnőtt vette körül. Kezükben valódi kard. Bár tiltakoztak, Yuri apja eldobatta velük a fából esztergált gyakorlópengéket, a férfiak pedig nem mertek ellenkezni. Senki sem merészelt ellenkezni Észak Urával. Yuri kesztyűs kezével megdörgölte a szája szélét. Alsó ajkát akaratlan reszketés fogta el, és nem szerette volna, hogy a korlát mellől figyelő apja észrevegye ezt. Még a gyengeség jelének

fogná fel, és megbüntetné ezért. Nem számít, hogy Yuri még sosem gyakorolt igazi, gyilkos pengével, ember ellen nem. Nem számít, hogy még csak tizenkét éves, és hat felnőttel áll szemben. Csak az számít, hogy az apja erősnek látja-e — több mint erősnek, Galardnak! —, vagy gyengének. —Yuri! — harsogott bele az apja a feszült csendbe. Mintha csak megérezte volna fia gondolatait. — Ezek a taknyos kölykök csaltak a termény beszolgáltatásakor. Hat döbbent arc bámult az apjára, majd Yurira, s végül ismét a krallra. Nem! Nem! — tiltakozott egyik a másik után, ám hangjukból hiányzott az erő. Mindannyian tudták, hogy mit jelent ez a vád. — Nem! Dehogyis, uram, hogy hiheted!... Én... én... nem... — makogta Alek is, aki eddig a pillanatig boldogan várta a napot, amikor majd apa lesz. Erős kezében megremegett a kard. — Nem csaltam, uram! —Tíz percent a termény javából és az úrnegyed, Alek — közölte hűvösen az apja. Yuri jól ismerte ezt a hűvös, minden szenvedély nélküli hangot. O, de még milyen jól ismerte! — Hol az úrnegyed, Alek? Uram... én... uram... — Alek kezéből kifordult a kard, és térdre hullott a csenevész nyárvégi fűben. — Ana várandós, uram! Télre itt a gyermek! Gyermekes férfinak az úrnegyedet nem kell megfizetnie... Azt hiszed, nem ismerem a törvényt? Nem, uram, nem... de... —Van gyermeked, Alek? —Télre meglesz, uram, télre meglesz! —Van gyermeked? Most van a betakarítás, uram! Könyörgöm, hallgass meg! — rimánkodott a férfi, hullaszínűvé vált arccal. — Én szántóvető vagyok, nem pásztor, nem vadász! A család abból él, amit tavasztól a nyár végéig megtermelünk és betakarítunk! Uram! Könyörülj... — Alek hangja elcsuklott, arcán zsíros könnyek csorogtak alá. — A téli gyermek éhen pusztul, ha beszolgáltatom az ő részét... Észak Urának szigorú vonásai megenyhültek. Ellökte magát a durván megmunkált korláttól, és lassú, kimért léptekkel a térdeplő Alek felé indult. A kopaszodó férfi megadón lehajtotta a fejét. A másik öt szaporán elkotródott az útból. Yuri nem mozdult. Az apja közvetlenül mellette haladt el. A fiú orrát megcsapta a férfi ruhájából áradó, keserű hamubűz. Az apja odaért Alekhez; a vállára tette a kezét. Annyi barátság, annyi kedvesség szorult ebbe az egyszerű mozdulatba, hogy Yuri szíve belesajdult. O soha sem érdemelte ki ezt... Abban a pillanatban meg tudta volna ölni a kopaszt! Jó apa vagy, Alek, gondos apa — szólalt meg az apja. Szelíden szólt, ahogy Yuri tán sosem hallotta. — Vedd fel hát azt a kardot! Hadd legyen büszke rád az a gyermek. Hadd mesélje majd, ha felnő, hogy az apja... karddal a kezében halt meg. Alek válla megrázkódott. Neee... uraham... — nyüszítette. — Télen megszületik... befizetem a részét... összeszedjük... megszületik... gyermekem... Állj fel, Alek! — keményedett meg a krall hangja. — Harcolj! És harcoljatok ti is, mind! — fordult a többi bűnös felé. — Ha legyőzitek ezt a semmirekellőt itt, a hátam mögött, megbocsátom bűnötöket! Ha méltatlan vérét folyatjátok, ha kioltjátok nyomorult életét, megjutalmazlak benneteket! De, uram! Galard uraság...! Ismertek. En mindig betartom a szavam — közölte az apja, mielőtt visszafordult volna Yurihoz. — Ezek itt bűnösök. ítéletük: halál. Végezz velük! Yuri ökle acélkapocsként szorult a medvebőrrel bevont markolatra. Gondolkodás nélkül támadott.

61

*** Jorann lassan kiengedte tüdejéből a benntartott levegőt. Tekintetét a mozgolódó holtakon tartva, lassan fellépett az asztalra, és kivonta kardját. A rapírnál kissé vaskosabb, zitrán tőrkard jó szeretőként simult tenyerébe. Jól ismerte ezt. Mámor és... Nagyon rég megtagadta már ezt az érzést. Megtagadta, Jorann most mégis magához ölelte lelkének sötétebbik felét. Gyertek hát! — suttogta reszelősen. Száraz forróság perzselte a torkát. — Gyertek mind! Az első sorokban álló holtak megmozdultak, arcukon torz áramlatok vonultak át... aztán előbukkant közülük egy ismerős alak. Óvatosabban, hé! Kilötyög a söröm! — méltatlankodott a szerepkirály. Aztán felpillantott, és észrevette az asztal tetején vívóállásba merevedett Jorannt. — Hozzáteszem, a te söröd is veszélyben volt... de megóvtam. Csiba te! Eldughatod a gyík- lesődet! Novalis sarkában izmos, bőrzekés orkleányzó lépdelt megfontoltan. Testőrfélének tűnt, ám ahhoz túlságosan nemtörődöm módra követte Novalist, mialatt a színész keresztültör a vérszomjas zombik és ki tudja még, miféle fajzatok tömegén. Fegyvert sem viselt, bár Jorann egyetlen gyors pillantással felmérte, hogy a lány maga a fegyver. Jorann helyére lökte a kardját, és csak utána ugrott le a földre. Novalis a következő pillanatban már az asztalra csapta a négy korsó sört, hogy csak úgy fröcskölt. Jorann lopva a holtak seregére pillantott; azok már elfordultak tőle, mintha Novalis megjelenésével minden érdeklődésüket elvesztették volna. Ismét a terem közepén folyó munkálatokra meredt mind. A félhomályban is jól látszott, ahogy valakik színes drapériákat vonnak fel csigák és kötelek segítéségével a terem mennyezetére. Akár a színházban, nyugtázta magában Jorann. Akármi is folyik itt titokban, akármilyen szörnyeteget gyűltek össze Nordes házai alatt, egye inkább úgy tűnt, hogy békés szeánsz készül... talán bizony a Mesterparlament engedélyével. Huh! De megszomjaztam! — zuttyant le Novalis az egyik székre. Szélesen, majdhogynem pimaszul vigyorgott Jorannra, ahogy áttolta neki az egyik korsó sört. A pimasz vigyor láttán a másikat megcsapta a gyanakvás. Nincs ez így rendben, nem az asztal szélével elvágólag helyezkednek el a korsók! Jorann lopva belepillantott a korsóba, hátha észreveszi, hogy az irigy Novalis beleköpött-e, de ha úgy is volt, a halkan pukkadozó, fénylőn remegő sörhab elfedte a merénylet nyomát. Novalis szája fülig ért. Mit keresel itt?! — morogta köszönés helyett Jorann, és egy óvatlan pillanatban kicserélte a saját korsóját a Novaliséra. Hogy a másik ne ágálhasson ez ellen, azonnal bele is kortyolt a sörébe. A, ezt mondhatni szívességből teszem... úgyhogy egy fillért sem — vigyorgott tovább a Színészkirály. Úgy tett, mintha észre sem vette volna a cserét. Orcátlan módon bámulta Jorannt, érdeklődve, röhögésre készen, azzal az alig visszafojtott izgalommal, ahogy az utcán párzó, összeragadt kutyákat lesik a kölykök. Jorann nyelvén megkeseredett az imént lenyelt sör utóíze. Az a szemét számított erre! A saját korsójába köpött bele... vagy talán még rosszabbat müveit! Mi a káoszt keresel itt, Novalis? Amaz éppen a korsójába dugta az orrát, majd lassan hátra- döntve fejét, egy szuszra kiitta a sörét. Habos szájjal vigyorgott ismét Jorannra. Jó ez a sör, nem? — kérdezte ingerkedve, miután elfojtott egy büfögést. — Nem isszuk meg a másik kettőt is? Aki késik, annak nem jut! A testőr Novalis mögött ácsorgott. Az italt láthatóan nem neki szánták. Jorann torkig volt a talányokkal. —Vársz valakire, Novalis? Akkor nem is zavarok tovább...

állt fel az asztaltól. Miután első rémületét leküzdötte, már nem látta annyira kiúttalannak a helyzetet. Ugyan arrébb kell tolnia néhány bambán ácsorgó holtat, de azt Novalis is megtette, mégsem tört ki a csetepaté. — Ha netán Vila erre tévedne, mondd meg neki, hogy hazamentem! Ne már! — pattant fel Novalis. Szélesre tárt karokkal elállta Jorann útját. — Nem hagyhatod cserben! Éppen te! Kicsodát? —Vila Penshakert! — közölte émelyítően pozőrködve Novalis. A segítségedet kérte... és te, aki az ő darabjain szerzett sikerből zabálhatod magad hájasra... éppen te...! Honnan tudsz te erről? — szakította félbe Jorann Novalist. A másik félrebillentett fejjel, melankolikus mosollyal a képén válaszolt: Elég csak rád nézni, barátom... amikor Nordesbe jöttél, kilátszottak a bordáid, most meg... — Novalis gúnyosan kidüllesztette és meglapogatta saját hasát. Ember! Honnan tudsz Viláról meg rólam?! Onnan, hogy elmondtam neki — röppent be a két férfi közötti, egyre szűkülő térbe a tündérke. — Öt is megkértem, hogy segítsen. -Mit?! Őt?! Miért? Minden szerepet egyedül akarsz majd eljátszani a darabomban? — torkolta le az elvörösödő férfit Vila. — Ülj már le, Jorann Galard, és idd meg a sörödet! Nem ízlik neki! — vihogta Novalis. Üljetek le! — csattant fel Vila, megcsillantva azt az erélyt, melyet eddig csak a színházi próbákon öltött magára. A két férfi szót fogadott; Jorann magában füstölögve, Novalis szélesen vigyorogva. Vila az egyik söröskorsó fülére telepedett. Jorann csupán ekkor vette észre az újabb jövevényt. Az első pillantásra kirázta tőle a hideg. A férfi Novalis testőre mellett ácsorgott, a legkitűnőbb kártyajátékosok kifürkészhetetlen ábrázatával. De nem ez a szerencsejátékos fapofa volt az, ami megborzongatta Jorannt, hanem a jövevény vonásai; teljesen átlagos férfiarc, olyan, amelyikből tizenkettő egy tucat... mégsem látni soha effélét. Az arc, amely álmodban üldöz, ám amint felébredsz, képtelen leszel felidézni magadban. A legközönségesebb szemek, orr és száj, teljesen átlagos hajviselet, középszerűen kékesszürke szemek, ezrével jönnek veled szembe az effélék Nordes utcáin... de sosem együtt, egyetlen fejen viselve. Miért nem...? — fordult Vila a jövevény felé, de aztán észbekapott, és nem fejezte be a számonkérést. — Ó! Elnézést. Az idegen szája sarka megbocsátó félmosolyra húzódott. Fiúk, engedjétek meg, hogy bemutassam ma esti asztaltársaságunk első és egyetlen vendégét, Aethelred de Aardesgaard lovagot! Egykori lovag — javította ki Vilát a férfi, miközben finomkodva megigazította az elegáns kabátujjából kitüremkedő, láthatóan gyűrődésmentes kézelőjét. — Kiérdemeltem a hadúr-király obsitját... ha megengedik... Az egykori lovag kissé meghajtotta a fejét, és letelepedett az asztalhoz. Novalis azon nyomban elé tolta a negyedik korsót. Ezek szerint S már várta a lovagot, nyugtázta Jorann. Tudott róla. Aardesgaard, mintha csak hallaná Jorann gondolatait, rákacsintott. Nem bátorkodnék zavarni egy ilyen előkelő társaságot, ha Penshaker kisasszony nem ragaszkodik ahhoz, hogy ideüljek Önök közé. — Beszédében jól felismerhetőek voltak a királyságbéli drének elharapott zöngéi. — Bár kellemesen eltöltöttem volna ezt az éjszakát az enyéim között, felvillanyoz a csodás lehetőség, hogy Nordes ünnepelt társulatának tagjaival lehetek! Annyira azért nem ünnepelt — morogta Jorann.

63

Az enyéim között kiváltképpen nagy becsben áll a Királyi Színház. Különösen, amióta Penshaker kisasszony írja és rendezi a darabokat! Érdekes... nem látogatja olyan sok királyságbéli drén a darabjainkat — közölte hűvösen Jorann. Minden egyes pillanatban egyre jobban utálta Aardesgaard lovagot. A fajtáját egykor húgyagyúnak nevezte Jorann apja... s a színész, most először életében, végre átérezte a gúnynév összes értelmét. — Nordesi ré- gidrén családok veszik meg a jegy... Aardesgaard könnyedén legyintet a kezével, csupán csuklóból mozdítva azt, mintha vizet hintene le gondosan ápolt ujjairól. Amikor azt mondom, hogy az „enyéim", nem a drénekre gondolok, uram. Már nem. Nem? — kérdezett vissza Jorann, annyi érdektelenséget sűrítve ebbe az egy szóba, amennyire csak színészi tehetségéből tellett. És az gyilkosan nagy adag volt. Csakhogy Aardesgaard lovagot nem rendítette meg Jorann verbális támadása. Válasz helyett lágy mosolyra húzta ajkát. A világ kifordult a sarkaiból. Jorann arcából azonnal kifutott minden élet. A következő pillanatban Aardesgaard alig titkolt elégedettséggel rejtette el kitüremkedő szemfogait. *** A lovakat messze maguk mögött hagyták. Tökéletes fehérség és tökéletes csendesség vette körül őket. Csupán lépteik alatt ropogott a nedves, ősz eleji hó. Yuri azon tűnődött, vajon igaz-e, hogy az irissarik képesek elrejtőzni egyetlen hópehely mögött. Még emlékezett apja ajándékára, a mágiával leláncolt irissarira. Hatalmas volt, legalábbis hozzá képest, kemény izmait alig tudta átdöfni. Gyanította, hogy Fadlen di Weyres dacolva apja akaratával — alaposan legyengítette az „ajándékot", nehogy az kárt tegyen az északi földek örökösében. Legyengítette, lelassította... de nem puffasztotta fel a testét. És az irissari, gyermekszemmel, borzasztóan hatalmasnak tűnt. Nem, biztosan nem lett volna képes elrejtőzni egy hópehely mögött! Az apja durván meglökte hátulról. Ne ábrándozz! A figyelem élet. Az ábrándozás halál. Yuri biccentett, és száműzött a fejéből minden gondolatot. Az apjának igaza van. Mindig igaza van. Az egyik szárnyékot kifosztó rablók után jöttek ők ketten. A rablók, a nyomokból ítélve, csupán fagyföldi emberek voltak. De ha lehull a hó, sohasem lehetsz biztos abban, hogy nem szakad a nyakadba egy falka irissari... Sosem lehetsz biztos semmiben! Ezt az egyet Yuri alaposan megtanulta az apja mellett. Fegyelem. Figyelem. Kéz az acélon. Yuri feszülten figyelt. Az ellenség bármikor támadhat. Az apád bármikor megbüntethet. *** A torkában lobot vetett lángok megköhögtették Jorannt. Két kézzel kapott a korsójáért, és görcsös kortyokban nyelte a meg- lappadt habú, langyosodó sört. Ha Novalis beleköpött, hát lelke rajta... legyen ez a legpocsékabb élményem ma éjszaka, kívánta, bár a lelke legmélyéig érezte, hogy a balsors ennyivel nem fogja beérni. Ön rendkívül udvarias, kedves lovag... — húzta ki csupa habos arcát a korsójából Vila. — De beláthatja, a mi társaságunkban kedvesnek lenni olyan, mintha a sivatagban egy marék homokért dugna... itt írók és színészek ülnek, drága lovagom, akik abból húznak hasznot, hogy jó pénzért megbotránkoztatják a kedves nézőket! Aardesgaard meghajtotta a fejét. Hát botránkoztasson meg, Penshaker kisasszony! Csak rajta... Ám mivel magam nem volnék elég szórakozató ebben a műfajban, maradnék a dohos udvariasságnál.

Jól van, jól van! — hajolt meg Vila a korsó peremén egyensúlyozva. Virágporos szárnyai hevesen rebegtek... enélkül tán bele is fordult volna a sörébe. — Nem sért az udvariassága... és mert Önről van szó, most az egyszer még csak nem is untat! Ki ez a fickó? — böfögte föl Jorann az összes dühét. Fegyelem. Figyelem. Aardesgaard lovag a Szellemkéz Rend zászlós kapitányaként megjárta a háborút. Csak nemrég tért vissza Zhíliából, hogy kiélvezze a királyi obsit nyújtotta szabadság és jólét előnyeit. —Vége a háborúnak? Nem is tudtam... A háború még tart. Dierron fejedelem lendületét megtörték a belső viszályok... De Gorhgman nagyúr támogatásával Cumansenben megerősödött az Északi Rend — válaszolt Vila helyett a lovag. — A háború elkeseredetten dúl, és mindennap hősök vérét issza az a föld. Csakhogy az én véremre már nem szomjazik... mert azt már mind felitta Cumansen vörös földje. Jorann reszkető orrcimpával meredt Aardesgaard-ra. Aztán lehunyta a szemét, és megpróbálta felidézni a lovag... a vámpír!... vonásait. Sikertelenül. Talán akkor sem ismerne rá legközelebb, ha szó szerint megbotlana benne az utcán. Aardesgaard lovag nagy rajongód, Jorann — röppent Vila a színész vállára. Enyhén erjedő virágillat csapta meg Jorann érzékeny orrát. — A „Mosenar és Mietta" összes előadását látta... El vagyok bűvölve az Ön tehetségétől... vagy mondjam inkább azt, hogy a kegyed tehetségétől? Ahh, édes kis cuncikám-puncikám, kedves szavak, ugye! — röhögött Novalis Jorann képébe. — Hogy kegyed mily tehetséges színésznő! Jorann agyában egymást kergették az őrültnél őrültebb gondolatok. Gyorsan elvetette mind. Nem gyömöszölte le Vila Pen- shakert Novalis torkán, nem faragott karót széklábból, hogy átdöfje Aardesgaard fekete szívét, nem állt fel az asztalra részegséget mímelve, hogy pofán pisálja az egész díszes kompániát... kényszeredett mosolyt öltött ábrázatára, és a szerepkirályhoz fordult. Kár, hogy téged nincs miért megdicsérni, Igrun! Hogyan is nevezhetnénk? Novalis, a legnagyobb pojáca? Vacak riposzt volt. Utálta magát érte. Saját szavai, ha lehet, még Novalis kaján röhögésénél is jobban fájtak. Fegyelem. Figyelem. Az ellenség bármikor támadhat. Fiúk! Fiúk! Hagyjátok már abba! Mintha a jobb bokám veszekedne a ballal, hogy melyik mutat jobban a szeretőm vállán. .. — A tündérke ábrázatán tünékeny mosoly suhant át. Hogy elfedje, visszaröppent korsója szélére, és az arcát újból a sörbe merítette. — Jól mutat mindkettő... — folytatta, amikor habos képpel ismét előbukkant — de tudhatnák, hogy nem belőlük fakad szeretőm gyönyöre. Pontosítanál, drága? — könyökölt Novalis az asztalra, miközben ábrándos tekintetet vetett Vilára. — Pontosan tested mely tájékáról beszélsz? Vagy... inkább azt áruld el, melyikről nem! — buggyant fel belőle a röhögés. Részegnek tűnt, pedig csak egyetlen sört ivott. Legalábbis ennél az asztalnál, állapította meg Jorann. Balfasz! — röpített egy csókot Novalisnak a tündérke. Alaposan becsiccsentett ő is. — Folytasd csak, és esküszöm, kiírlak a darabomból! A darab. Azám! Jorann lelki szemei előtt felcsillant a menekülés reménye. Ha van valami, ami képes elterelni a színházi népség figyelmét az egymással való kellemetlenkedésről, akkor az maga a színház! Miről beszélsz? — kérdezte. — Amelyikkel elakadtál? Vila bólintott. Kissé hevesre sikerült a mozdulat, és ha Jorann nem csípi el a ruhája szegéjét, akkor talán megfürdik a sörben. Az új darab. Gyönyörű darab — merengett a tündérke, befészkelve magát Jorann tenyerébe. — „A halál színháza." Egyelőre ezt a címet adtam neki.

65

A halál színháza? Nem kellene témát váltanunk? A „Mosenar és Mietta" sikeres, tényleg sikeres... de azért sok lesz a jóból ez a rengeteg halál! Nem, kedves Jorann, egyáltalán nem lesz sok. A „Mosenar és Mietta" csupán a fej, melyre „A halál színházával" felhelyezzük a koronát — felelte átszellemülten Vila. — Drámai felütés, elviselhetetlenül vérfagyasztó feszültség, démoni katarzis! Jorann egy csapásra mindent megértett. Ezért vagyunk most itt — intett körbe, miután óvatosan az asztalra helyezte a tündérkét. — Elakadtál, és ihletet gyűjtesz. Az ott, középen, valóban egy színpad. És a holtak... színházasdit játszanak... A holtak színháza! Maga sem hitte, hogy ilyesmi lehetséges. Nem egészen — válaszolta Vila helyett a lovag. Jorann hátán újult erővel futkározni kezdett a hideg. — Szerény társulatom egy misztériumjátékot ad majd elő, döberki stílusban. Hogy úgy mondjam, a döberki színház nem is igazán színház... sokkal inkább vallásos élmény. Alkalmat teremtünk a holtak számára, hogy megérintse őket a szentség. Ez a hely nemsokára templommá változik, társulatom tagjai pedig papokká és papnőkké válnak egy időre, hogy... Hoppá! — pattant fel hirtelen Jorann a székéből. Egy tiszta kendőt szorongatott a kezében, azt nyújtotta Aardesgaardnak. Tessék! Törölje le! Mintha nyálat láttam volna kifolyni a száján. .. A vámpír addig rezzenéstelen arcát elöntötte a harag... de csupán egyetlen pillanatra. Mintegy tévedésből. Oly nagyon igyekezett önmaga alá nyalni, lovag, hogy bizony kifolyt egy kissé... — magyarázta Jorann. Talán még mondott volna valamit, de a lendülete kifulladt, és már korántsem élvezte úgy a sértést, mint ahogyan azt elsőre elképzelte. A kendőt egy megvető mozdulattal a vámpír elé hajította, majd zord képpel visszaült a helyére. — Színház és templom... nohissszen! morogta. Az állán kényelmetlen viszketésbe kezdett a régi forradás. — A gyomrom kifordul ettől! Aardesgaard lovag társulata után pedig ti következtek, fiúk! vette át a szót Vila. — Igrun, megtanultad a szövegedet? Még szép! Jorann? A férfi magába roskadva ült a székében. Az a jöttment vámpír megcsúfolja a Királyi Színház szellemét! Jorann! Itt vagyok... Elénekled nekem a dalt, ugye? — nem is kérdés, inkább utasítás volt. — Sinoi dalát. Sinoi dalát — ismételte meg oda sem figyelve a férfi. Igrun játssza majd Rigel Leviantharyss szerepét. Te leszel Sinoi, Rigel szerelme... Micsoda újszerű leosztás... — fintorgott Jorann, ám aztán elakadt a szava. — Rigel Leviantharyss? A költőfejedelem? Az. Miért? — emelte fel pökhendin a fejét Vila. — Azt gondolod, nem vagyok elég jó ahhoz, hogy megírjam? Nem, nem, de... Rigel... az Rigel! Mi van vele? A halálba kergette szegény Auraxot, aztán meg eltűnt! Nem költőfejedelem többé, csak egy gyilkos! Ha visszamerészkedne is... szava sem lehet — közölte a tündérke. — Drámai hőst faragok belőle. Aurax halálával indul a darab, aztán végigkövetjük Rigel későbbi sorsát... a menekülést és az új szerelmet. Vér fog folyni... sok vér... és a nézők zabálni fogják! Szürcsölni! — tódította Novalis. Láthatóan imponált neki, hogy az egykor észvesztve ünnepelt költőfejedelmet alakíthatja Vila legújabb darabjában. — Szürcsölni...

66

Rávettem Aardesgaard lovagot, hogy tanácsaival segítse a munkánkat! A történetem Döberkben játszódik, és neki a háború alatt kellő tapasztalata gyűlt össze a zhíliai viszonyokról... Mondhatni... — köhentett udvariasan a lovag. — Főképpen a halált illetően. Nos, a drága lovag felajánlotta, hogy tekintsük meg a misztériumjátékot. .. Nagyban segítheti Önöket az elmélyült játékban! .. .és kérte, hogy adjunk elő egy részletet „A halál színházá"- ból is. Véleményt mondana róla, hogyan igazíthatnánk egyes szerepeket a valósághoz... ó, mondtam már, hogy a szereplők, talán az egy Rigel kivételével mind vámpírok? Szóval elkél egy olyasvalaki segítsége, aki közelebbről ismeri a vámpírokat, mint mi! Aardesgaard lovag szerényen, visszafogottan bólogatott, akár a szerencsejátékos, amikor először nézi meg a neki leosztott lapokat. Csupán akkor futott végig valamiféle borzongás az ábráza- tán, amikor Jorann sötét tekintetével találkozott tekintete. Abban a pillanatban lágy hangú dobok kezdtek peregni a középre ácsolt színpadon. Az, amiről Jorann egy időre elfeledkezett, elkezdődött. Elkezdődött a halál igazi színháza. Mennem kell! — emelkedett fel székéből Aardesgaard. — Kérem, jöjjenek közelebb... egy páholyt kizárólag az Önök részére tartottunk fenn! — mondta. Meghajolt, majd sarkon fordult, és komótosan elsétált a színpad irányába. A holtak utat engedtek neki, majd a tömeg összezárult mögötte. Jorann hosszan bámult Aardesgaard után. Már nem tudta volna felidézni magában az arcát. Mi van? Te nem jössz? — vigyorgott közvetlen közelről Jorann képébe Novalis. A szerepkirályt titkos jókedv feszítette egész este. — Vagy bambulsz még egy kicsit? Fellépésetek lesz! Hát persze, hogy jön ő is! — pattant a levegőbe Vila. Reptében megcincálta Jorann haját. — Fel, fel! A darab rögtön kezdődik! Nem darab — dohogta Jorann. — Misztériumjáték. Hallhattad... a rothadó hullák szent élményben részesülnek. —Türtőztesd magad, Jorann! Nem otthon vagy! — vigyorgott Novalis. Baljával belekarolt a testőrébe, jobb tenyerét Vila Penshakernek nyújtotta. Neked meg mitől van ilyen jókedved?! Mert egy kretén vagy, Galard! Egy kretén! — buggyant ki a röhögés Novalisból. —Tudom. A társaságodban töltöttem az egész estét... A társaságomban! Igeeen...! — A szerepkirály vinnyogva engedte szabadjára a hangját. — És tudod, hogy kivel még? Hogy kivel voltál? Jorann a szemét forgatva szedelőzködött. Már bánta, hogy egyáltalán szóba állt Novalisszal. Hagyni kellett volna, hogy elvonuljon udvarhölgyei kíséretében, akár egy főherceg... ahhoz úgyis nagyon ért. Novalis hirtelen megperdült, és vállon ragadta Jorannt. Bemutatom... nem. Engedje meg — kezdte újra, mókásan utánozva Aethelred de Aardesgaard stílusát —, hogy bemutassam Önnek Gamarthai Miettát, a legendás yawroumot, aki eljött, hogy megtekintse a szerénységről híres szerepkirályt, legújabb alakításában! Uram, ez itt Gamarthai Mietta. Hölgyem, ez a kretén itten Jorann Galard, az Ön méltatlan megszemélyesítője színházunk deszkáin... Jorann leesett állal bámulta az orkleányzót. Azon nem látszott különösebb érzelem... mellesleg egyéb jelét nem is adta annak, hogy mabling, a Nordesben utóbb feltünedező, különös élőholtak egyike. Uram! — hajtotta meg enyhén a fejét Mietta. — Örülök, hogy találkoztunk. Egy alkalommal módomban állt megtekinteni az előadást... lenyűgözött. Különösen a dal. A végén. Egek! Hát már mindenki Aethelred de Aardesgaard finomkodó stílusát utánozza?!— jajongott Jorann némán.

67

Égek, mint a rongy... — vallotta be. — Én nem tudtam... Mert kretén vagy, Galard! — röhögött Novalis. Mietta természetesen nem válaszolt. Láthatóan nem érdekelték a halandók kínjai. A színpad környékén rejtező dobosok türelmetlenebb ritmust kezdtek verni. Vila izgatottan előreröppent. Fel, fel! — kiáltotta. — Lemaradunk! Ugyan miről... — morogta Jorann, majd, ha kelletlenül is, de követte az iszonytató tömegben utat törő Miettát és Novalist. A tekintetét a yawroum hátára szegezte, és igyekezett nem tudomást venni a körülötte hemzsegő alakokról. Kevés sikerrel. *** A Mentsvár kongott az ürességtől. Irina — időközben szépen berendezkedett az egyik emeleti szobában — Sidi társaságában a piacra ment. Örömet okozott számára a friss kenyér illata és a kóstolók íze a nyelvén... Sian nem neheztelt rá, hiszen csak megpróbálja túlélni a várakozás napjait. Ugren a családjával töltötte a napot, Jandír pedig egy hete nem jelentkezett... pontosabban azóta, hogy Jorann rájuk vágta az ajtót. Akkor éjjel az egykori mészáros elköszönt, mondván, hogy egy ilyen este után ráférne valami erős, de másnap már nem jött vissza, és azóta sem. Igaz, nem is nagyon lett volna értelme, mert az Utolsó Mentsvár nem fogadott el új megbízást. Csupán egy asszony kereste fel, Sian azt is elküldte. Ki kellett volna szabadítani Irina gyermekeit is, ám Sian elméjét tehetetlenség és félelmek béklyózták. Irina pedig senkit sem sürgetett. Késő délelőttre járt az idő. Odakinn olykor megdördült az ég, a napfény és a bolondul vágtató esőfelhők árnyéka váltakozva hatolt be a lőrés méretű ablakokon. Az alkalomszerű fénytócsákkal megszaggatott félhomályban Sian egyedül gubbasztott a nagy asztalnál. Banki váltókat tologatott az egyik sarokról a másikra, olykor feljegyzett valamit, de nem törődött még azzal sem, hogy a tollát túl mélyre mártotta a tintába, és az írás olvashatatlanul szétfolyt. Nem dolgozni akart, csak elütni valamivel az időt, amiből hirtelen oly sok lett. Hiányzott neki Jorann. Az ölelése, igen, és azok a tartózkodó csókok. Az illata. Az örökké pomádés haja. A morgása... gyakran morgott. Mindenen morgott. Mint egy vén kutya. Mint aki szégyelli, hogy az életet élvezni is lehet. De mindennél jobban hiányzott neki Jorann jelenléte. Nem is vesztek össze. Csak elrohant. Feldúltnak tűnt... de miért? Elrohant. És nem jött vissza többé. Elfeledte volna? Máris? Sian felfortyant. Ismerte magát, és tudta, hogy kitűnően ért ahhoz, miképpen forgasson éles tőröket a saját szívében. Fejezd abba, asszony, fejezd ezt abba azonnal! — förmedt rá magára. Sokórányi csendet követően szólalt meg. A hangja furcsán csengett. Előbújt belőle a falusi tájszólás. Annak idején Eisturoy addig verte, amíg le nem szokott róla. Szánalmas. Igen, ez a legjobb szó rá. Szánalmas. Hirtelen marokra fogta a frissen vágott lúdtollat, hogy csak úgy recsegett, és tiszta erőből az asztallapba vágta. Sian ökle alól tinta fröccsent szerteszét, a tollvég szilánkokra hasadt. Az aszszony ellökte magát az asztaltól, és a kendőjét magára kanyarítva kirohant a nagyteremből. A termet az utcai kapuval összekötő, rövid folyosón egy alak ácsorgott. A belső kút káváján áthajolva vizsgálgatott valamit a mélyben. Sian ijedten felsikkantott, mire az idegen, egy férfi, feltekintett. Az asszony megragadta a legközelebb eső kandeláberbe dugott fáklyát — nem égett ugyan, de jó kemény fája volt, ráadásul elszenesedett vége kellően hegyes volt, fegyvernek éppen megfelelt —, és óvatos léptekkel közelített az idegenhez.

68

Kicsoda maga? És egyáltalán... mit keres a házamban?! Semmi szükség erre, asszonyom — felelte a férfi. Egyszerű, szürke posztóköpönyeget viselt, amely alól csak a fűzővel átkötött csizmája, meg az egyik kezében tartott vaskos paksaméta lógott ki. A köpeny és a férfi fejét takaró széles kalpag csurom víz volt. Szép kis tócsa gyűlt a kéretlen vendég lába körül is... Sian megfigyelte, hogy a nedves lábnyomok a kaputól egyenesen a kúthoz vezettek. — Nincs ok a riadalomra. A Számvevőségtől jöttem. Hamiskás mosoly jelent meg a férfi arcán, míg ezeket a szavakat mondta. Számtalanszor közölhette ezt, és megélhette a valódi riadalom kitörését, miután bejelentette: „a Számvevőségtől jöttem". Sian azonban nem ijedt meg ettől. A leégett fáklyát maga előtt tartva közelebb óvakodott a kalapos férfihoz. Mit keres itt? Hivatalos ügyben jöttem. Eltenné... ezt az izét... asszonyom? Majd meglátjuk! Szóval elmesélné... kérem, hogy mit keres a házamban?! Ez a kút... a pincéből is elérhető. Semmi köze hozzá! Mutassa a megbízólevelét! A Számvevőség embere kifűzte a paksamétát összefűző masnit, és akkurátusan lapozni kezdte a mappa tartalmát. Egy helyen megállt, s az ujját Sian számára rejtve maradó vonalakon mozgatta fel, s alá. U-úgy van, ahogy gondoltam. Elérhető. A pince... az egész egy nagy raktár, igaz? Ott, az ajtó mögött van a rakodónyílás — bökött balfelé, ahol egy széles, Sian által nem nagyon nyitogatott ajtó állt. — Csúszka, gördítősín, csörlő. Csörlő nem volt — közölte ridegen Sian. Örült, hogy elveheti a fickó kedvét az okoskodástól. — Gördítősín sem... akármi is legyen az! Ahm... nem volt. Ezek szerint a pincét nem raktárnak használja? Kereskedelmi raktárnak, úgy értem. Olcsón venni, drágán eladni, szállítás ide-oda, bevétel, kiadás, jövedelem... Nem? Nem kereskedik semmivel? Ó... Nem vagyok kereskedő! De ez a ház kereskedelmi célból épült. Raktárnak — bújta tovább mappáját a Számvevőség embere. Csalódottnak tűnt. — Raktárnak. Igen. Engem nem fogsz megvágni, vérszopó, gondolta hetykén Sian, és nagy hangon odavágta: Ember! Annak már több mint száz éve! Már nem raktár! Én lakom benne! Hatszázharmincnégy. Hogyan?! Csak nem képzeli! — háborgott Sian. — Mondom, én lakom benne! Nem raktár. Nem kereskedem! Nem róhatja ki rám a szaros adóját! A fickó végre felpillantott a mappájából. Ez nem a „szaros adóm", asszonyom. Hatszázharmincnégy éve épült ez a ház. Első tulajdonosa, az építtető maga, Sinister Ventha, Dioni Jelina alkirályi... illetve királynői... rendelete értelmében teljes adómentességben részesült, mert az épületet kereskedelmi célra építette. Ezt követően a Ventha, illetve a későbbi DeVentha család minden leszármazottja betartotta az eredeti kontraktust, mely Sinister és a Számvevőség között köttetett. A kontraktus betartását a Számvevőség minden öröklést, illetőleg a későbbi tulajdonosváltásokat követően gondosan ellenőrizte... Hatszáz éve ellenőrzik ezt a hodályt?! — Sian csaknem sikított. Hatszázharmincnégy. Egészen pontosan — válaszolta a fickó, és visszabújt a papírjai közé. Ázott köpönyege alól valahogyan előkerült egy tintás hegyű lúdtoll, azzal kezdett buzgón körmölni. — Be kell azonban vallanom, hogy elődöm mulasztása miatt a legutóbbi tulajdonosváltást követően nem abszolváltuk a szokásos ellenőrzést. Egészen pontosan hetvenkilenc éve vásárolta meg gyermeke részére ezt az épületet Arwad Iy'garrth... a gyermek

69

azonban idejekorán elhalálozott, és a tulajdon, dejuris, nagytiszteletű Iy'garrth asszonyra szállt... Arról az ly'garrthról beszél, aki... A Mesterparlament nagybecsű tagja, az Egyensúlypárt vezetője. .. és elismert akadémikus varázslónő. Igen. Róla beszélek. Sajnos, elődöm elmulasztotta nyomon követni a változásokat, és a kereskedelmi pályára szánt gyermek elhunyta után nem vette figyelembe, hogy a nagytiszteletű Iy'garrth asszony semmi efféle tevékenységet nem folytatott. Ezt a tényt most magam is regisztráltam, és az Ön vallomása a hiányzó csörlőről... Vallomás? Miféle vallomás?! ...megerősített. Nos — percegett a toll a fickó mappájában. — Az elmaradt adó, beleértve a hetvenkilenc évvel ezelőtti adóhiány folyományaként keletkezett büntetőkamatot... Hé! Hé! Miről beszél maga?! Az annyi, mint... Fejezze már abba, maga rémséges madárijesztő! — rikoltotta Sian, miközben üszkös végű botjával hadonászva körbeugrálta az ázott számvevőt. Gyermekkora tájszólása teljesen átvette az uralmat szavai felett. ...Kétszázötvenegyezer-hetvennégy aranydukát és kilenc ezüstmárka. Pontosan. Ezt az összeget csupán a Számvevőség képviselőjének szóbeli inzultálása miatt kirovandó büntetési tétel növeli, kereken öt márkával. Tekintve az elmaradt adó és kamata tetemes voltát, a büntetés helyszíni lerovásától eltekintek. Hozzácsaphatja az évi rendes adójához... asszonyom — nézett fel szenvtelen ábrázattal irományából a számvevő. Ez... ez... ez...! — Sian majd' megpukkadt mérgében. Meg akar ütni, asszonyom? — kérdezte gyakorlatias hangon a férfi. — Ez esetben figyelmeztetem, hogy a Xinoptikon első emeletén külön cellasort tartunk fenn a Számvevőség megbízottaira támadóknak. Ha megüt, de jó az ügyvédje, akkor esetleg elérheti, hogy ne dugják rácsok mögé kegyedet, hanem kiválthassa pénzbeli büntetésre... azonban ezt a lehetőséget nem ajánlanám kegyednek. Az adó és járulékos költségeinek megfizetése kevésbé fog fájni... Sian dühödten fújtatott... csak meg kellene lökni, fejjel bucskázna a kútba a rohadék... de visszafogta magát. Jorann! Hirtelen úgy hiányzott neki a férfi, akár a végóráit szenvedő tolvajnak a túlvilági megbocsátás ígérete. Várjon... várjon! — hebegte, sokkal inkább magának, mint a számvevőnek. — Ez az adó... azt állítja, hogy adót kell fizetni, ha ezt az épületet nem kereskedelmi célra használják? A vér nélküli háborút követően Dioni Jelina, a törvényesen uralkodó királynő mentességet adott minden kézművesnek és kereskedőnek, aki vállalta, hogy további befektetéseket eszközöl az egyesült királyságok, Nordes és Dion iparának, kereskedelmének fellendítésére. Hatszázharmincnégy éve — sóhajtotta kétségbeesve Sian. A feje szét akart pattanni, pedig úgy érezte, mintha tüzes abroncsokat kalapáltak volna a koponyája köré. Hatszáznegyvenegy. Sinister Ventha hét évvel az adómentesség életbe lépését követően fejezte be az építkezést. No, persze, persze. Fő a pontosság... —Természetesen. Dioni Jelina rendelkező passzusa úgy szólt, hogy... Hatszáznegyvenegy éve... csak a pontosság kedvéért... ...a mentesség nem állandó, hanem megújítandó jog. Ezt a jogformát azokban az években vezették be a Drén Birodalom egész területén... így a de jure a drén korona részeként számon tartott, ám de facto a birodalom alá már nem tartozó egyesült Nordes és Dion is átvette ezt. A megújítandó jog értelmében az adókedvezményt igénybe vevők, illetve mindazok, akik öröklés vagy szerzés útján... beleértve a becstelen vagyonszerzés tényállását is... birtokába jutnak

70

adókedvezményben részesült egy vagy több ingatlannak, bizonyítaniuk kell a Korona... illetve később a Mesterparlament... előtt kedvezményük fenntartásának jogosságát. Sian a felét sem értette annak, amit a számvevő oly komótosan elősorolt. Bár, talán a lényegét mégis... Ha valaki nem kereskedelmi célra kívánja használni ezt a házat, akkor adót kell fizetnie? A számvevő bólintott. Meg kell fizetni Sinister Ventha adóját? A számvevő bólintott. Az akkori adót a mai értéken számolva — pontosított. Az akkori adót a mai értéken — ismételte meg némileg bamba képpel Sian. — Meg kell fizetni. Meg. Annak, aki nem kereskedelmi célra használja az épületet. Pontosan. De hát ez nagyszerű! — derült fel hirtelen Sian arca. — Az az elf boszorka... ly'garrth nem fizette meg az adót! Én alig egy éve vásároltam meg a képviselőjétől ezt a kócerájt... mennyi is az egy évre elmaradt adó? Kiszámolná nekem, egészen pontosan, kérem! A számvevő kezében nem moccant a lúdtoll. Meredten nézte Siant, mint aki káprázatot lát, és nem akar hinni a szemének. Talán fejben számol, reménykedett Sian. Végül is számvevő. Tudnia kell fejben számolni! Már kiszámoltam — közölte kisvártatva a kalapos. — Két- százötvenegyezer-hetvenöt dukát és egy márka. Kamattal, büntetéssel. Cakpakk. De hát az nem az én adóm!!! — sikoltotta Sian. Ügy érezte, menten megőrül. A számvevő mintha elbizonytalanodott volna. Gyors mozdulatokkal lapozni kezdett a mappájában, mígnem kiemelt egyet az egybefűzött lapok közül. A férfi tanulmányozni kezdte az írást. Helyes — bólintott végül, és olyan diadalmas arccal tekintett fel a papírból, hogy egy csapásra összetört Sian minden reménye. — Jól emlékeztem. Mindig jól emlékszem az eljárás tárgyát képező ügyiratok tartalmára. Ebben a kontraktusban, mely köttetett Arwad Iy'garrth és Sian Eisturoy között elmúlt év Hálóvető havának első napján, az áll, hogy a vevő... aki ez esetben egy adókedvezményben részesített ingatlan tulajdonszerzője... tudomással bír az ingatlan ilyen és ilyen hiányosságairól... itt hosszas felsorolás, ha megengedi, nem olvasnám fel... továbbá elismeri, hogy az ingatlan ez idáig rejtve maradt hiányosságai részéről nem jelenthetik a kontraktus semmissé tételét, azokat a vételár megfizetésének pillanatától saját hatáskörében helyreállítandó- nak tekinti... De hiszen ez egy általános szerződésszöveg! — háborgott Sian. — Minden adásvételben benne van: rejtett hiba, blablabla... az árnyékszék deszkája korhadt volt, a Bendőbe\ Utólag vettem észre, szó nélkül kijavíttattam, nem csináltam belőle ügyet! így megy ez! Ahogy mondja. így megy. A Számvevőség ötezer-ötszáznullahét-per-nyolcavannégy-per-kettőszázkilencvenkilences határozata értelmében az adómentességgel felépült ingatlanok esetében az adókötelesség... amennyiben az nem került rendben megfizetésre. .. Micsoda?!? O, fejezze már abba!!! ...az ingatlan rejtett hibájának számít, ezáltal annak minden terhe a tulajdonszerzőre, mint jelenlegi tulajdonosra száll. Hölgyem... itt az elszámoló lapja. Nem kell aláírnia. Kérem, még ebben a hónapban keresse fel a Számvevőség adóhátralékkal foglalkozó irodáját... második pinceszint, százegyes ajtó... hogy részletfizetés mértéke, mindkét fél legnagyobb megelégedésére megállapíttathasson. Gondolom, részletekben kíván fizetni. Nem kívánok semmit sehogy megfizetni, sem befizetni, kifizetni, de lefizetni sem!!! Takarodjon kifelé a házamból, vagy a seggébe dugom a fejét! A számvevő meghajolt. Kalapjának szegélyéről kisebb patakocska csorgott alá... a jó minőségű anyag ennyi idő alatt sem szívta be a vizet.

71

Ahogy óhajtja, hölgyem. Távozásom előtt azonban kötelességem közölni önnel, hogy a büntetési tételt újabb öt ezüstmárkával vagyok kénytelen megemelni... —Takarodjon! — sikoltotta az asszony a számvevő képébe, akár egy megveszett ghúl. — Ta-ka-rod-jonü! A számvevő ismét meghajolt, majd távozott, amerről érkezett. A kapu csapódását követően Sian még hosszú percekig arti- kulálatlanul ordított és sikoltozott a Mentsvár előcsarnokában, s azt kívánta, bárcsak belelökte volna azt a csótányt a kútba! Dejuris és defacto egyaránt! *** A Királyi Színház hátsó bejáratát Shelley úr, a szelídített troli torlaszolta el, saját testével. Enni időtlen idők óta nem kapott — óvatlan betörők és túlságosan rámenős rajongók rágós húsán élt, szabadnapjain pedig a Bendőben portyázott. ínséges időkben gomaférget rágott, hogy ne érezze az éhséget, ám az utóbbi napokban, amióta a „Mosenar és Miettá"-t játszotta a társulat, nem rajta gazdagodtak meg a féregárusok. Shelley úr láthatóan meghízott. És már látta közeledni az ebédjét... A szakadó esőben Sian szaporázta lépteit. Azonnal beszélnie kellett Jorannal! O, Sian... — pislogott rá csalódottan Shelley úr. Nem szerette, ha le kell mondania az ebédről, főleg, ha az előző étkezés minden omlós cafatját kipiszkálta már a fogai közül. — Jorannho' gyötté'? Nem. Hozzád jöttem, Shelley úr... — vetette oda dúltan Sian. Aztán, szembesülve a troli iszonytató vigyorával, gyorsan helyesbített. — Csak tréfáltam! Hallod, Shelley, csak tréfa volt! Jorannhoz jöttem! Próba van! Nem mehecc be! Ne bomolj már, Shelley úr! Én sem árultalak be a múltkor, amikor felfaltad a direktor lotyóját! Az véletlen vót... — motyogta a troli. Lehet. De Crowen előre kifizette a nőt egész hétre, az meg már a harmadik napon eltűnt... Mennyé' má' felfele! .. .én meg tartottam a szám. Mennyé' má' innét! — fortyogta Shelley úr! — És tudjad, hogy véletlen vót! Értve?! Véletlen! —Tudod, hogy Crowen milyen zsugori. Tisztára kivan a pénz miatt... Nem méc innét azonnal! Hát minden jót, Shelley úr! — köszönt a trolinak Sian, miközben átbújt az oszloplábak között. Pár perc múltán az asszony már a poros függönyt félrehúzva óvakodott befelé a sötét nézőtérre. A padló deszkái minden lépésnél felsírtak. Néhány alak ült csupán a nézőtér túlsó, színpadhoz közeli végén, de nem törődtek a nővel; mindannyian a díszletek közt kibontakozó drámára figyeltek. Ázott köpenyét félrelökve Sian leült az egyik hátsó székre, és figyelni kezdett. A társulat egy korábban még sosem látott darabot próbált — legalábbis Sian számára nem tűnt ismerősnek sem a színhely, sem a megtestesített szerepek. Jorannt viszont rögtön felismerte — ő volt az a vörös hajú, művérrel bemocskolt ruhájú lány, aki a színpad bal szélére tolt, nyitott ketrecben térdelt. Most éppen meg sem szólalt, nem is moccant, mégis sugárzott belőle a megalázottság, minek láttán Sian gyomra azonnal görcsbe rándult. A börtönőr szerepét játszó színész, egy drabális testalkatú epizodista, akit Sian csak látásból ismert, hátat fordított a színpadon álló harmadik szereplőnek, egy előkelő tartású, nemesen szabott zsakettet viselő alaknak, és a helyére rántotta a ketrecajtót. Dörmögött valamit az orra alatt, és a hátsó sorokból is jól kivehető, obszcén jelet mutatott a ketrectől nem messze ácsorgó ficsúrnak. Amaz a brutális őr felé mozdult — ekkor Sian ráismert Igrun Novalis eltéveszthetetlen taglejtésére —, ám a leomló, idétlenül vörös paróka alá rejtett Jorann feltekintett, és kisírtnak maszkírozott szemével rabul ejtette Novalist... azaz azt az ifjút,

72

akit a szerepkirály alakított. A lány tekintetének fogságában Novalis lassan kifújta a levegőt. Csalódottan leeresztett rapírjának a hegye a padlóhoz koccant. A börtönőr szembefordult vele, vastag festékkel kiemelt szemei rendíthetetlen nyugalommal fürkészték a feldúlt Novalist. Sian önkéntelenül is megállapította, hogy a Királyi Színház új darabjában a tekinteteknek nagyon fontos szerep jutott. Lehet, hogy végig meg sem szólalnak? A börtönőr bámult még egy darabig, majd a foga közt szűrve a hangot, megszólalt. Ha megölnélek, Rigel... és hidd el, gyorsabban meglennék vele, mint ahogy a sas felragadja a pockot... magamra vonnám Morethil haragját. De... — vakarta meg elgondolkodva az állát a börtönőr — lehet, hogy egyszer megteszem. Azzal faképnél hagyta Novalist, és levonult a színpadról. Jorann ezt a pillanatot választotta ki arra, hogy megmozduljon. Felemelkedett — és csupán ettől az egy mozdulattól fellobbant a megalázottság hamuja alatt parázsló nőiessége, hogy a hirtelen eláradó irigységtől Sian epéje csaknem kifakadt —, és rátapadt a ketrec rácsaira. Rigel... — sóhajtotta. Rigel néhány hatalmas lépéssel átszelte a színpadot, hogy a lány álmatagon kinyújtott kezét a mellére szoríthassa. Nem hagyhatom, hogy így bánjanak veled! Ne szállj szembe velük! Kérlek! Kitanai, Yargund, Doko... mind erősebbek nálad. Többet segítesz azzal, ha életben maradsz, és beszélgetsz velem! A fenébe is, szeretnék úgy szót váltani veled, hogy nincsenek közöttünk rácsok! Nekem ez a sorsom — ingatta a fejét a lány. Igen, Sian bárhogyan erőlködött, már nem látta meg benne Jorann Galardot, csak a szerep szerinti, elgyötört rablányt. — Ne próbálj kiszabadítani, mert úgysem sikerül. Megölnek. Nem te lennél az első... Novalis mély sóhajjal letelepedett a padlóra, s ugyanezt tette a rácsok túloldalán a bíborhajú lány. Sosem mondtad még, hogyan estél fogságba — váltott témát Novalis. Kezének furcsa tartásából Sian rájött, hogy alkalmasint belepislant a szerepébe. Kabátja zsebéből is kikandikált néhány gyűrött papírlap. Hatalmas rengetegben éltem. Vagy kicsiny ligetben. Mind- egy, hol. Jó volt ott... táncoltam a táncomat. Azt hittem, csak magamnak. De Nimemus, a druida meglesett. Követett mindenhová, azt ordítozta, hogy én vagyok az életre kelt Természet, aki meg fogja menteni ezt a világot. Először csak nevettem, de ő egyre eszelősebb lett. Azt mondta, nekünk kettőnknek egybe kell kelnünk, hogy a Természet és az Ember újra egyesülhessen. Amikor nemet mondtam, elhozott ide. Sajnálom, hogy nem öltem meg, amikor alkalmam lett volna rá! Kérlek, ne beszélj így! Mindenki vérre szomjazik ezen az elátkozott helyen... te költő vagy! Legyél más, mint ők! Sian érthetetlen büszkeséggel állapította meg, hogy Jorann betéve tudja a szövegét. Rigel, a költő... Sian most döbbent rá, hogy akit a színpadon lát, az Rigel Leviantharyss, Nordes néhai költőfejedelme... heves mozdulattal megragadta a rácsokat, és megrázta, hogy a tákolmány csaknem széthullott. Nem hiszem...! Hé! Óvatosabban! — hallott Sian egy vékony, élesen csilingelő hangot. A hang gazdája, alig arasznyi tündérke, az egyik szék támláján ücsörgött felhúzott lábbal. Sian még sosem látta Vila Penshakert, a Királyi Színház háziszerzőjét, de Jorann mesélt már róla ezt-azt. — Nem szétverni a díszletet! Folytasd! Novalis bosszús pillantást vetett Vilára. Nem hiszem, hogy pusztán a szavak erejével széttörhetném ezeket a rácsokat! — harsogta kellemetlenül érdes hangon a nézőtéren ülő alakok felé, majd visszafordult a lányhoz. — Nem hiszem többé, hogy versekkel bármit is elérhetek.

73

A keserű kifakadást követő, hosszúra nyúlt csendben a férfi a padlót bámulta makacsul. Sian azt hitte, vége a jelenetnek, csak a rendező elfelejtett szólni, amikor a lány ismét megmozdult. Kissé vaskos, erőteljesen bepúderezett kezét Novalis álla alá csúsztatta, és finoman maga felé fordította a férfi fejét. Novalis lehunyta a szemét. Miért nem nézel soha a szemembe, Rigel? Félsz talán tőlem? Nem... Igen. Nézz a szemembe! Nem tehetem... —Varázslatot gyanítasz? Nincs itt mágia egy szemernyi sem... Vagy ártó bűbáj lenne az, hogy szeretlek? Novalis ismét a tenyerébe rejtett papírra pislantott. Ehhez természetesen ki kellett nyitnia a szemét, mire a vörös hajú lány szája sarkában gúnyos mosoly született. Novalis újból összeszorította szemhéját, és szavalni kezdett: Éppúgy elveszejthet engem a szerelmed, mintha gonosz bűvöletet bocsátanál rám... a Bendőbe! Nem értem én ezt a szerepet! — pattant fel Novalis. Felháborodástól izzott az arca. — Miféle kasztrált disznónak való szöveget írtál nekem?! Rigelnek, tudvalevő, sosem volt gondja a nőkkel! Én is úgy hallottam — röppent fel Vila a színpadra. — Inkább a férfiak társaságát kereste. Nincs nő, nincs sírás... —Te piszok! Ha volna benned szellem és tudás, Rigel éles kardjával vágná szét! — Novalis láthatóan azon igyekezett, hogy a szerepével azonosuljon... még megsértődni is képes volt helyette. Kár ennyire hajtanod rám, Igrun drága! — küszködött Vila a visszafojtott röhögéssel. Odareppent Novalis arca elé, és illékony csókot lehelt az orrára. — Akárcsak Rigel, én is a férfiak társaságát keresem! Novalis elakadt lélegzettel hápogott valamit, ám a tündérke már nem törődött vele. Felröppent a gerendák magasába, éles fejhangján onnan rikoltott be a színfalak mögé. Rendben van, elég lesz mára! A próbának vége! Díszletet leszedni, a színpadot az esti előadásra előkészíteni! — intézkedett, ide-oda pattogva a levegőben, mint valami félresikerült varázslat. Aztán alázúgott. — Elsőre nem is volt rossz — paskolta meg Jorann arcát, amikor a férfi a vastag sminket törölgetve kilépett a ketrecből. — A hangulatot kitűnően megragadtátok, fiúk! Ezt kell megtartani! Este rendezői olvasópróba Aardesgaard lovaggal, jelmez nélkül! Hála az égnek! — forgatta a szemét teátrálisan Novalis. — Gyűlölöm, ha a próbákra is ki kell kenni magunkat! Ez rád nem vonatkozik, Novalis! Aki papírból olvassa a szerepét, annak...! De, Vila! Csak tegnap kaptam meg a szövegem...! Öt oldalt, Novalis, ötöt! Mi abban a... —Velem te ne beszélj így, hallod!?! Én...! Mi az, hogy... ?! En a szerepkirály...!!! A díszletezők zajongása lassan elnyomta Vila Penshaker és Igrun Novalis vitáját. Közben Jorann eltűnt a színpad hátsó részén. Sian felpattant, és ázott köpenyét is hátrahagyva utána sietett. Drága, duplán varrott, víztaszító csizmája katonás ritmusban győzte le a távolságot; a széksorok elmaradtak mögötte, a lépcsők a mélybe hulltak, a színpad cetolajjal felpolírozott, enyhén illatozó deszkái elfogytak előle. Még sosem járt a világot jelentő deszkákon... és még sosem látta a mögötte rejtező, titkokkal és mágia nélküli csodákkal terhes tájékot. Hol van Jorann? — fékezett le tétován a díszletek mögött. Bármerre nézett, kötelek lógtak és tekeregtek a tágas félhomályban, akár a liánok, fakeretre feszített, festett vásznak dőltek egymásnak elképesztő tömegben. Emitt enyvezett papírból készült, kasírozott szoborimitációk, amott jelmezek és maszkok rendetlen kupaca. Egy asztal, rajta fából faragott, festett

74

gyümölcsök, ehetőnek tűnő kenyér és szalonna, egy bödön csiriz, olló és varrókészlet, reparálásra váró ruhák, egy kitömött denevér, felhasadt bőre alól kikandikál a szalma, három használt tányér, rajtuk penészes maradványok, egy karcsú, fúvott üvegpalack, kézzel rajzolt címkéje szerint Nordes legjobb konyakját rejtette félig teli hasában, a palack alatt finom csipkéből varrott női bugyi, egy előadás utáni, hirtelen jött szerelem emlékeként. Másutt más asztalok és székek, szekrények és ágyak, némelyik üresen, többnyire azonban egy kifacsarodott szépérzékkel megvert tolvaj kincseskamrájához hasonló kupleráj alatt roskadozva. — Jorann?! A szobájában. De ne a disznóra pazarold a pudingod, szép hölgy! Lakass jól engem! Merre találom a szobáját? Szép, de reménytelenül buta hölgyem, ó... a tehetségtelen csepűrágók mind a padlástérben vackolják el magukat... ámbár Galardnak még a pince is túl jó hely lenne! Sian felszaladt az első lépcsőn, amely az útjába akadt. A lépcső tetején egy korlátokkal szegélyezett hídrendszerre toppant, amely keresztül-kasul behálózta a színpad feletti rejtett, örökké sötét teret. Egy másik lépcső pattogzó festékű ajtókhoz vezetett; egyikük sötét raktárra nyílt, a másik a székállásra, ahol a cserepek résein beáramló huzat lengette pókhálókat és a köteleken lógó, frissen mosott ruhát. Akadt még lépcső elég — volt, amelyik a bevételt számolgató Crowen lakosztályába vitt, egy másik a díszletkészítők csiriz- és festékszagú műhelyébe, egy szűk kamrába, ahol csak bor volt és sonka, egy másikba, amelyben egyetlen, szétdúlt ágyon kívül mást sem talált. Majdnem elrohant Jorann szobájának falba olvadó ajtaja mellett. Ha a bezöldült kilincs nem akad bele a ruhájába, talán sosem veszi észre. Ajtó. Már nem is kopogott. Ez egy színház, a színpadi kellemkedés és az azon kívüli alpáriság hona. Minek is kopogjon. Az ajtó majd rányílik a mosodára, egy ürülékkel összefröcskölt árnyékszékre, Shelley úr pihenőszobájára... Művérrel összekent jelmezében, parókájával az ölében Jorann gubbasztott a hatalmas tükör előtt. Azon át vetett rá egyetlen rövid pillantást, majd lesütötte a szemét, és tovább törölgette szemhéjáról a festéket. Sian átbukott a küszöbön, és megtorpant. Az előadás... Próba. Pocsék volt — közölte kelletlenül Jorann. — Elképesztő darab... Nem, nem! — lépett közelebb Sian. Kínjában a kezét tördelte. A nézőtéren kívül sosem járt még a színházban. Sosem járt a férfi szobájában... és mostanában a férfi sem járt az ő szobájában. — Nagyszerű voltál! Tényleg... egy kis időre elfeledtem, hogy ki vagy te... Jorann Galard. Miért? Most már tudod? Sian elakadó lélegzettel rázta meg a fejét. A döfés pontos volt, és kíméletlenül szíven találta őt. A férfi még mindig nem nézett rá. Ha kinyitotta is a szemét, csak a smink letörlésével foglalkozott. Mivel bántottalak meg, hogy ennyire mellőzöl? — bukott ki Sianból a kérdés, melyet eddig még önmagának sem, még gondolatban sem merészelt feltenni. Ügy tett, mintha Jorann éppen nem érne rá, csak dolga van, elfoglalt, mindjárt besétál, csak előbb megtanul még egy szerepet. Pedig nem így volt. A férfi mellőzte őt. Dobta őt. Jorann kezében megdermedt a nedves pamacs. Megbántani? Nem. Dolgom volt. Színész vagyok. Ebből élek... tudod, esténként szerepet kell játszanom. Most is? A férfi felpillantott a tükrében, és alaposan szemügyre vette a szoba közepén ácsorgó Siant. Olyan könnyű lenne hazudni. Olyan könnyű lenne azt mondani, amit Sian hallani akar... vagy azt, amit sose akarna hallani, inkább a halál! Figyelni, olvasni a tekintetből, meghallani a gondolatokat, kifürkészni a vágyakat... aztán kiszolgálni azt. Vagy kihasználni.

75

Olyan könnyű lenne... *** Az apja ordított. Vére az arcába szökött, szeme kidülledt üregéből. Fröcskölt a nyála. Rettentő volt. Rémületes. Yuri erősen szorította a térdét, nehogy becsorogjon. Pedig nem is ő volt apja haragjának célpontja. Most az egyszer nem ő... Mégis, Yuri a kínok kínját állta ki. Olvasott az apja fejében. Hamarabb kitalálta a gondolatait, semhogy azok megfogantak volna. És tette, amit az apja elvárt tőle, kereste kegyeit. Erős volt az apja, Yuri még erősebb lett. Az apja nem ismert kegyelmet, Yuri kegyetlen lett. Az apja ritkán mosolygott. Yuri sosem. És lassan, évre év, sikerült olyanná kovácsolnia magát, amilyennek Apa akarta látni. Mire Yuri Galard szakálla serkenni kezdett, túlnőtte apját mind elszántságban, mind erőben, ügyességben... túlnőtte, mégis felnézett rá. És rettegett haragos szemének egyetlen pillantásától. Apa most tombolt. Yuri az asztal sarkába kapaszkodott, reszketett. Torkából halk nyüszítés szivárgott elő... szerencsére az apja megsüketült a saját üvöltésétől. Most is olvasott a gondolataiban, ám ez sem segített. Látta a dühödt vágyat Apa tekintetében, de hiába... a gondolatok nem róla szóltak, a vágyat nem Yurinak kellett volna beteljesítenie. Pedig olyan könnyű lenne, olyan könnyű! — sikoltott Yuri némán, és mert az apja dühe újabb magaslatokat hódított meg, vizelete mégis becsorgott. —Tedd... le... azt... a... kurva... könyvet! — hörgött a saját dühétől fuldokolva Apa. Xandro némán, félelem nélkül bámult fel az apjára. Kezében nyitott könyv, mely meg sem remegett. Tedd le, tedd már le, könyörgött némán Yuri, ám az öccse nem hallotta, nem vette észre a fiú kínját. Fogadj szót! Légy kemény! Légy Galard! Akkor majd békén hagy! —Te kis faszszopó geci! Azonnal dobd el azt a kibaszott könyvet!!! Xandro egyetlen rövid pillanatig még az apját nézte. Barna szeme volt, akár csak Anyának, és olyan selymes haja, akár Kerstiné. Akár fattyú is lehetne... de nem az. Megörökölte apja eltökélt makacsságát, és ellene fordította. Egy pillanatig még pimaszul Apa szemébe bámult, majd beletemetkezett a könyvébe. Apa két lépéssel átszelte a szobát, és irtózatos pofont kevert le kisebbik fiának. A könyv kifordult Xandro kezéből. Gerincén arannyal festett írás... Yuri nem tudta elolvasni, mi az. Nem ismerte a betűket. Nem olvasott mást, csak az apja gondolatait. Xandro — arcán akkora vörös folt, hogy Yuri gyomrát a hányinger szorongatta — lehajolt a könyvért, és kinyitotta. Apa ököllel az arcába vágott. Xandro hátrahanyatlott, a könyv kiesett a kezéből. Vastag lapjain semmi kép, csak betű, betű... csupa értelmetlen ákombákom. — Apám... hagyja abba! — sikoltotta Yuri, rémülten a saját hangjától, de még rémültebben attól, hogy Apa kárt tesz kisöcs- csében, a gyenge, ványadt, kedves, bátor Xandróban. — Velem kezdjen! Tudok verekedni! Tudok ölni! Velem kezdjen ki! Xandro felült. A könyv már a kezében volt. Apa megütötte. Yuri ordított. Xandro ismét fölvette a könyvet. Apa megütötte. Xandro fölvette a könyvet. Apa ütött... Xandro fölvette a... Yuri... Yuri az asztal szélébe kapaszkodott, ordított, reszketett, rettegett, gyűlölt és szeretett... .. .de nem mozdult.

76

*** Olyan könnyű lenne. Olyan könnyű... könnyű, könnyű, könny űkönnyűkönnyűlenne... Jorann? Jól vagy? Olyan könnyű lenne, tolakodott a gondolat a fejéből a szívébe, a gyomrába, a tüdejébe. Olyan könnyű. Fojtogatta a vágy, hogy megfeleljen Sian elvárásainak. A szíve zsibbadtan leállt, tüdejét mintha száraz homok töltötte volna ki, kiszorítva onnan az utolsó csepp levegőt is. A halál árnyéka végigsöpört rajta, és a rettegés, mely nyomában érkezett, kirobbantotta bénultságából. Jorann? Amikor megszólalt, olyan volt a hangja, mint az akasztott embernek, akit levágtak a kötélről. Rekedten károgott, szárazon sistergett torkában a levegő, a hangok összetörtek a nyelvén. Lehunyta a szemét, mielőtt megszólalt volna... még véletlenül se olvashasson Sian gondolatai közt. El kellett menekülnöm tőled — préselte ki a szavakat torkán. Szemben a tükörrel... mintha csupán önmagához intézte volna a szavait. — És el kellett felednem téged! Nem a könnyebbik utat választotta. Látta, mit szeretne hallani Sian, ó, hogyne látta volna. Mégis az igazságot mondta. Kimondta. Sikerült? — remegett meg Sian hangja. Jorann ismét felpillantott... nem, nem csak a hangja, az egész nő reszketett. Vagy a tükör remeg? Színész vagyok — fordult meg végre a székén Jorann. — Értsd meg végre! Képes vagyok napok alatt megtanulni egy főszerepet. .. ám, hogy ezt ne csupán egyszer tehessem meg az életben, képesnek kell lennem a feledésre is! Ez pocsékul hangzott. Jorann torkában nem enyhült a forróság. Színész vagy... — bólintott szárazon az asszony. — Csakhogy én nem vagyok szerep, amit megtanulhatsz, majd elfeledhetsz! Erre nem lehetett mit mondani. Jorann fölkelt a székből, majd visszazuttyant. Két karját maga mellé ejtette tehetetlenül. Nem. Nem lehet elfeledni. Sian előredőlt, ökle a levegőbe csapott, de nem tudta kimondani azt, ami a nyelvére tolult. Inkább az ablakhoz lépett, és kibámult az esőre. És akkor? Most mi lesz... velünk? Segíts kibújnom ebből a ruhából... kegyetlenül szorít a fűző. A nézőtéren kívül Sian sosem járt még a színházban. Sosem járt még Jorann szobájában. Sosem szeretkeztek Jorann ágyában. Eddig még. *** El kellett mesélnie. Nehéz szívvel ugyan, de el kellett mondania, hogy képtelen volt tovább elviselni Irina történetét... az asszonyok sorsát, melyet Sian a vállára vett. És Sian sorsát is csupán azért tudta elfogadni, mert azt maga Sian vetette le magáról, mint egy rongyos köpenyt, hogy az alóla kibukkanó királyi ruhában. .. királynői ruhátlanságban... pompázzon. Miért? Miért nem mondtad? Miért? Erre tetted fel az életed. Nem vehetem el tőled. Miért kellett elmenekülnöd? Férfi vagyok. Mardosott a szégyen. Jandír, Ugren, Sidi... ők is férfiak. Vígan megvannak! Te miért nem? Jorann sóhajtott. Csupasz mellkasára vonta Sian fejét, hadd hallgassa szívének hangját. Hallgassa azt, és ne vágyjon szavakra. Egy igazság egy napra éppen elég! Miért? — kérdezte a nő, bár a fejét nem vonta el Jorann sebhelyes mellkasáról. Finom kis ujjai a takaró alatt matattak raga- csosan. — Miért?

77

Jorann színész volt. Jól tudott hazudni. Színész vagyok... és szörnyű darabokban játszom. Mietta... most meg Sinoi — sóhajtotta. — Vila őrülten jó szerző, de kegyetlen is. Kegyetlenül meggyötör ezekkel a szerepekkel. Nekem pedig azonosulnom kell velük. Azonosulnom kell a megalázott, megkínzott, meggyilkolt nőkkel... azt is nehezen viselem el, ami a függöny felvonása és leengedése között történik. Erre betoppansz az életembe, a függönyön túlról, és veled együtt eljött a Mentsvár! A nők. Az igaziak. A szenvedők. — Jorann elhallgatott. A hazugság vára felépült. Fel lehet lobogózni! — És én nem tudtam kivonni magam a szenvedésük alól. Sian hosszan hallgatott. Én is azt hittem, hogy ez az életem — kezdte végül. Nehezen vette a levegőt, keresgélnie kellett a szavakat. — Most inkább úgy hiszem, hogy az életemet, akárcsak más, normális asszonynak, egy férfi mellett kellene leélnem. Egy férfi mellett, akivel annyit szeretkezhetünk, amennyit csak bírunk... Jorann halkan hümmögött. Nem szólalt meg... Sian beszélt helyette is. Arkady tönkretett. Azt hittem, a pénzével képes leszek másokon megtorolni az ő bűnét. Most se hitem... se pénzem. Eladom a Mentsvárat, befizetem az adóm, aztán elengedem az embereket... csak előbb még... utoljára... elvégzünk egy megbízást. Jobban mondva befejezzük. Irina gyermekei... Irina gyermekei — sóhajtott egy fájdalmasat Sian. Mit csinálsz este? — könyökölt fel hirtelen a férfi. Előadás után? Nem, ma nem lesz előadásom. Az „Áll a bál" megy, abban nincs szerepem. Mit csinálsz ma este? Nem tudom — vallotta be Sian. - Miért? Mit kellene csinálnom? Hát... először is, fel kellene öltöznöd. Azután el kellene kísérned engem egy helyre, ahol inni lehet. Finomat és eleget. Azután majd meglátjuk! *** Sötét üstöke őszbe csavarodott már — olyan lett a haja, mint a rosszul kikészített gerezna —, és feje búbján egyre terjedt az ősz folt, de az apja még mindig Vastmanla rettentő és gőgös ura volt. Yuri nemrég egy szál késsel gyűrt le egy sebesült, emberhúsra fanyalodott medvét, a bozontos havasi pónikat jobban megülte, mint az apja valaha, saját portyát vezetett az elszemtelenedett irissarik ellen... és jóval kisebb emberveszteséggel tért haza, mint ahogyan az apja portyái idején megszokott volt... de az apja még mindig a rettentő és hideg szívű Apa volt. Yuri mindent megtett, hogy méltó legyen a Galard névre. Apa már évek óta nem tudta őt megütni. Kermonja időtlen idők óta nem sajdította meg óvatlanul ellágyuló szívét. Yuri igyekezett, nagyon igyekezett. Apa mégsem tudta őt szeretni. Nem tudta. Itt vagy? — kérdezte Apa, amikor Yuri mélyen meggörnyedve belépett az ajtón. Az örökké kulcsa zárt szekreter írólapja lehajtva, apja azon piszmogott valamit. Talán levelet írt, nehéz, göcsörtös betűkkel. Újabban gyakran levelezett távoli urakkal. Megjöttem. -JóYuri az ajtó mellé akasztotta kardját, görényprémes kabátját. Baljával megdörzsölgette az ajtó feletti gerendába vert szög fejét — még gyerekként vált szokásává, hogy valahányszor átlépte a hosszúház küszöbét, megdörgölje azt a bronzgumót... háromszor balról jobbra kellett körözni, háromszor pedig fordítva, és a baj elhárul a feje felől, Apa nem bántja, Apa... Ennek ellenére bántotta. De nem ölte meg... és a kis Yuri abban a mélységes hitben cseperedett fel, hogy az élete múlik azon a bronzszegen, amit egykor sámliról nyújtózva ért el csupán, manapság meg alig kell megemelintenie a karját. A fiú félrehúzott egy széket, két kézre ragadta a mindig teli boroskancsót, és mohón szomját oltotta. Fintorogva húzta el szájától a kancsót. Amióta Kerstin férjhez ment, és Anya oda-

78

költözött hozzá Kathabuba, hogy segítsen a hamarosan bekövetkező szülésben, hidegebb lett a Galard-szárnyék és savanyúbb a bor. A tető fája elkorhadt, itt is, ott is áttörte a tető füvének szellemszakállként lengedező gyökérzete... mióta Anya Kathabuban él. Yuri most is onnan jött. Anya — fel sem nézve Kerstin domborodó pocakjáról — értésére adta, hogy azután sem kíván visszatérni északra, ha megvan a gyermek. Észak a Galardoké, mondta fáradt hangon, és én nem vagyok elég jó Galardnak. Ez volt a búcsú; a Galarddá lett Yuri ennél többre már nem számíthatott. Ennél többre nem is vágyott. Ott volt neki Apa. Az igaz élet egyetlen mércéje. Beszéltem... — kezdte, de az apja türelmetlen horkantással félbeszakította. -Jó! Beszéltem Ortiz Contembrissel — fejezte be mégis Yuri. Ez fontos volt. Fontosabb, mint a levél, amit az apja éppen most szenved ki magából. Apa görnyedt háttal körmölt, hosszan, némán. Az kicsoda? A Dierron-vár parancsnoka. Húgyagyú!_ Fagyföldi. Ö maga keresett fel engem, hogy beszéljünk. Húgyagyúak szarevő kutyája! Apámuram... Ne apámuramozz itt nekem! Yuri megvonta a vállát, és nagyot kortyolt a savanyú lőréből. Arra sem vette a fáradtságot, hogy kitöltse egy kupába. Contembris... parancsnok... azt mondta — fogott bele makacsul Yuri, és mivel az apja a morgáson kívül egyebet nem tett, be is fejezte, amit elkezdett — azt mondta, hogy tekintettel a Ga- lardok rokoni kapcsolataira, Apámuram megkaphatná a Krallok Tanácsának elnöki székét, és mellé a kathabui tűzbíró és malombíró egyesített posztját. Tudja, Apámuram, hogy mit jelent ez... Kathabu ura lehetne végre... és az egész Fagy földé. Kathabu az enyém lesz! Nekem adózik egész Észak, Wind- ham hegyétől a Zadari-völgyig... megszerzem Kathabut, nincs szükségem a Dierronok tányérjából kifröccsenő moslékra! Yuri elnyomott egy bosszús ásítást. Hányszor hallgatta már ezt az ádáz monológot, de hányszor! Igaz, eleinte más volt. Akkor Apa hűbérbirtoka keleten még a Szélső Oszlopig ért, vágyai pedig bekebelezték a Folyóvölgy klánjait is. A Szélső Oszlop falvait azonban felprédálták az irissarik, a többi keleti szárnyék családfői pedig más krallok kegyeibe ajánlották magukat, akik talán nem voltak oly rettentő harcosok, mint Galard uraság, de legalább elég közel laktak ahhoz, hogy valamelyes védelmet nyújtsanak a vérszomjas jégföldi hordák ellen. A vágyak pedig... meglazultak már a vén oroszlán fogai. De Kathabura azért még erősen fenekedik. Contembris parancsnok mutatott nekem egy passzust. Királyi rendelet... Arman de Dierron ellenjegyzésével. A passzus megerősítette Kathabu szabad királyi városát önrendelkezésében, újabb száz évre. Bárki, aki ezen idő alatt hűbéri uralma alá akarná hajtani a várost, a király haragjával találja magát szemben... Húgyagyú király... .. .melyet a Dierron lovagrend képvisel a Fagyföldeken, Vast- manla északi gyepűjétől Sodremanla tengerpartjáig. Sosem lesz Apámuramé Kathabu — közölte kegyetlenül Yuri —, csak ha elfogadja a Dierronok ajánlatát. Az apja válla megremegett a visszafojtott dühtől. De nem szólt, csak körmölt tovább vadult. A Dierronok felajánlották a segítségüket, Apámuram. Semmi egyebet nem kérnek érte cserében, csak hogy lépjen be a Dierron-lovagok közé... de mivel tudják, hogy erre Apámuram sosem lesz hajlandó, lévén jó kapcsolata a Frekhanserekkel, megelégednek azzal is, ha én állok be a rendbe. Hívás esetén vinni kell persze a Galard-harcosokat... de most béke van.

79

Az apja megfordult, és a padlóra köpött. Csak ennyi? — krákogta. — Ennyi? Vigyék Xandrót! Ingyen is nekik adom azt a fattyút! Az öcsém nem Galard. Apámuram kitagadta — emlékeztette Yuri, teljesen fölöslegesen. — Mellesleg nem lovag. Kermon-pap- nak tanul Kathabuban... már amennyire azt tanulni kell, vagy lehet. Elfajzott fos... — morogta keserűen az apja, és visszafordult a levélhez. Ügy tűnt, készen lett az írással, mert a levelet formátlan kopertává hajtogatta, és pecsétviasz után kezdett kotorászni a szekreter mélyén. Yuri megvárta, amíg megleli, és olvasztgatni kezdi a gyertyalángon, csak utána szólalt meg ismét: Nekem nincs ellenemre, hogy Dierron-lovag legyek. A támogatás, amit ezért cserébe kapnánk... —Támogatás?! — bőszült fel az apja. — Támogatás?! Hát mire tanítottalak téged, te hálátlan fattyú?! Aki segítséget kér, az gyenge! A gyengét felfalják... sokszor éppen azok, akiktől segítséget kért! Eéén egyedül építettem fel a birodalmam — rázta az ujját teátrálisan Yuri felé. De lehet, hogy csak a forró pecsétviasz égette meg kissé. — Te is elboldogulsz majd egyedül, mert Galard vagy! Galard! Vagy nem? De, Apámu... én az vagyok. Galard vagyok... Sose kérj segítséget senkitől! Senki sem segít a másiknak! Soha! De neked nincs is szükséged rá: te Galard vagy! Most pedig. .. vidd el ezt a levelet Hebj városába, és add oda Drinas di Kellarnak! Pocakos, vaskos lovag, egy búsuló medve tekintetével. Címerében sárkány és kulcs... meg fogod ismerni. Igyekezz, nyár elejére visszatérj! *** A délután még éppen csak beköszöntött, amikor Jorann Galard és a nő kiléptek a Királyi Színház épületéből. A reggeli vihar elvonult, szakadozott felhőpaplan fedte az eget. A felhők mögül minduntalan bekandikált Nordes utcáira Magnius izzó Szeme, festők vásznára kívánkozó fénnyel vonva be az ázott utcákat és háztetőket. Marjorie bosszúsan követte a színészt. Remélte, hogy jobban eltelik az idő, amíg azok ketten a szobában ölelkeznek — ám úgy tűnik, az emberek semmiben sem olyan kitartóak, mint kellene. Legfőképp a szexben nem. A lassan kavargó felhőréteg ismét szétfoszlott egy helyen, és a napfény valósággal képen rúgta Marjorie-t. A vámpír tompán felkiáltott, megtántorodva a falnak esett. Be kell vennem még egyet Aardesgaard piruláiból, dühöngött némán. Mérge egyenest a csepűrágóra irányult; miatta kellett ismét elpocsékolnia egyet az értékes varázsszerből. Ha azok ketten dugtak volna estig, erre most nem lenne semmi szükség! Megöllek! — fogadkozott sziszegve Marjorie, és lenyelte a síkos pirulát, amely leginkább egy darabka szalonnára emlékezetett. — Kiszívom a véred, te mocsok! Kiszáradt tested a patkányoknak vetem! Egyelőre azonban még nem lehet. Aardesgaard világosan Marjorie értésére adta, hogy szüksége van a csepűrágó képességeire. .. egészen pontosan az átokra, amely a túlvilághoz kötötte őt. A mester azért jött ebbe a locsogástól hangos, prédaszagú városba, hogy előkészítse Tennaaron eljövetelét. Megtehetné, hogy a nordesi férgekre borítja az éjszakát, kellő hatalommal rendelkezett ehhez — legalábbis a szépséges Marjorie hitt ebben —, ám Aardesgaard mester nem kívánta pocsékolni a rendelkezésére álló erőket egy ilyen porfészekben, míg az emberek birodalmai még ott fenekednek rájuk a határokon túlnan. De nemsoká... nemsoká... Marjorie érzékeny orrát belülről csiklandozta a pirulából felszabaduló esszencia, ám ettől fogva a napfény nem árthatott neki. A bűbájos arcú vámpír ellökte magát az árnyékból, és ismét a Galard-féreg után eredt. Férgek, férgek! Undorító férgek! Emberférgek!

80

Ősi nemzetségünk jobb kort is megélt már — mesélte egykor Marjorie-nek a mester. Magányos tanyára húzódtak be a napfény elől, és miután pukkadásig szívták magukat a barátságos, ártatlan, zamatos háziak véréből, bezárt ajtók és csukott spaletták mögött szeretkeztek. Még csak ketten voltak, a mester és ő, Aardesgaard Első Gyermeke, bár akkor már ott fetrengett a konyha kövén saját születése kínjai közt Ferda és Orley, a néhai háziak egykori szolgálói. — Yvorl és Mark'yhennon majdnem elpusztították a halandókat. Majdnem. Majdnem mi örököltük Worlukot. De a Sötét Napok évszázadai még így is fajunk dicsőségét hordozták méhükben. Dimuran felkavart pora vakította meg Magniust, mi pedig kövérre híztunk a halandók vérén. Aztán a fény alattomban elárasztott mindent, és fajunk száműzetett az árnyékok közé. Lapultunk. De nem gyengültünk el. Nem sorvadtunk el. Időről időre kivívtuk magunknak a kisebb győzelmeket. Most éppen Döberk a miénk és részben Andienn forrongó, tiszteletlen földje... de holnap... Ki tudja, mit hoz a holnap? Szeretnél Nordes királynője lenni, Első Gyermek? Marjorie kipirult arccal, őszinte, gyermeki rajongással bújt a mester keblére. Szíve friss vérben fürdött, ágyéka forró vértől lángolt, mit Aardesgaard negyedszeri ölelése sem tudott csillapítani, hisz a mester ágyéka is izzott a friss vértől. Királynő? Nem... szolgád akarok lenni, mester, örökké kitárulkozni neked! — nyöszörögte Marjorie. Combja ráfonódott a férfi derekára, ágyéka önkéntelenül is hozzá dörgölődzött, rápréselődött a mester élettől túlcsorduló húsára. — Használj! Aardesgaard elmosolyodott, és finoman megharapta a lány fülcimpáját. Helyes válasz, Első Gyermek! — morogta, miközben lassan, évődve nyalogatta le Marjorie füléről a lányból kicsorduló vért. A ház urának sós, kandisznó ízű vére volt, mely immár az utolsó cseppig Marjorie mohó testében zugyborgott. — Nem lehetsz Nordes Királynője... legalábbis egyelőre még nem. Tennaaron eljövetelét készítjük elő ott, úrnőmnek ácsolunk Nordesben trónust. O lesz a királynő... — zihálta Marjorie. Sosem látta még a mester kreátorát, Tennaaron úrnőt, de hallott róla már éppen eleget. — O lesz mindannyiunk vezére? Lehetséges. De lehet, hogy mögötte is áll valaki, egy nálánál sokkal hatalmasabb vámpír, aki méltó lesz arra, hogy uralja az egész világot! Csodás kor jövend el, érzem a fogaimban! Te ezt fel sem foghatod. Első Gyermek, hiszen már ez új korszak hajnalán kreáltalak... de én... én még a régi kor alkonyán születtem Tennaaron úrnő csókja nyomán. Én még emlékszem arra a bénító lustaságra, amely már a táplálkozás alatt maga alá gyűrt. Te ezt elképzelni sem tudod, mohó gyermek! Ettem és elteltem, még mielőtt bevégeztem volna a préda sorsát! Parazitaként lógtunk a halandók nyakán, és leváltunk, mielőtt még az életük teljesen a miénk lehetett volna. Ok továbbmentek, mi pedig hevertünk a föld alatt némán, kövér álmok igájában, bután mosolyogva, és vártuk, hogy elmúljon fejünkről a kábaság fátyla, és újból vadászni kezdjünk. Nem élet ez! Nem volt az! Soha egyetlen prédámat sem hagytam futni... — nyöszörögte Marjorie. Vérrel telt öle befogadta a mestert, és most fel-alá szánkázott rajta. — Minél többet eszem, annál éhesebb vagyok! Azt mondják, nem vagyunk többé emberek... de ez hazugság! Azért mondják, hogy szolgáljuk őket, csak nézd meg! Zhilianon a Rend birodalmának oszlopa vagyunk! Másutt a Káosz korlátolt urainak éles foga! Évezredek óta bevesszük ezt a maszlagot, de ennek ezennel vége! Mi is emberek vagyunk... sőt sokkal inkább azok, mint a törékeny halandók! — morogta Aardesgaard. Elfogadta Marjorie felkínálkozását, a csípőjét olykor meglökte, de látszott, hogy csak a teste szeretkezik a lánnyal, és nem a feje. — Ehesebbek vagyunk. Türelmetlenek vagyunk. Eljött a mi időnk! Ezt mondta akkor a mester, és szavának ereje megmutatkozott az azóta lepergett hónapok során. A család szépen fejlődött, szaporodott az úton, majd Nordesben is... és most a város lassan feltárja torkát, hogy Aardesgaard családja megmarhassa.

81

Az emlékek hatására Marjorie ágyékát ismét elöntötte a vér, csípője önkéntelenül előrelendült. Mohóság gyúlt tekintetében, és rátapadt Jorann Galard ruganyos fenekére. Megöllek, ígérte némán Marjorie, de előtte még szeretkezhetsz velem. Abban a pillanatban veszem véred, amikor belém lövell magvad... *** Jorann megtorpant. Az előbb mintha... de nem, az nem lehet! Aardesgaard vérbő leánykája nem mászkálhat fényes nappal Nordes utcáin! A férfi sóhajtva fordult vissza, és Sianba karolva tovább folytatta útját. Az asszony kérdő pillantására csak megrázta a fejét. Mit is mondhatna erről? El kell mondania egyáltalán? Némi lamentálást követően még a színházban úgy döntött, hogy az elmúlt napokat illetően nem tartozik magyarázattal az asszonynak. Ez kellemes nyugalommal töltötte el, és nem kívánt megválni áldásos lelki békességétől csupáncsak azért, mert az utca élénkülő forgatagában véletlenül megpillantotta valakinek az édesen szőke fürtjeit, amiről eszébe jutott egy hátborzongatóan rámenős halott... Ahogy elállt az eső, a fedett piacokról valóságos tömeg áramlott elő. Friss zöldséggel és hússal felpakolt asszonyok, púposán megrakott taligákkal igyekvő szolgák és bérhordárok hada öntötte el az esőszagú utcákat. A hangzavar percről percre erősödött — miközben egyre mélyült a Sian és Jorann közé telepedő csend. Az asszonyt láthatóan nagyon foglalkoztatta valami, és Jorann csak örült ennek, hiszen így az nem faggatta őt eltűnése okáról. Ügy tűnik, Sian elfogadta gyengécske magyarázatát. Egy pénzváltó fülkéje előtt elhaladva Sian arca végképp elkomorult. Egy kis ideig még forgatta magában a szavakat, aztán úgy döntött, hogy megosztja gondját az egyetlen emberrel, akit — ha mégoly bizonytalanul is — maga mellett tudhatott. — Nagy bajban vagyok — bökte ki. Nem megy az üzlet? Hát... éppenséggel nem. —Váltani kellene — javasolta a színész, miközben azon töprengett, hogy legutóbb mennyit hallott erről még a tanácskozás résztvevőjeként, és mi volt az, amit az ajtó mögött ácsorogva hallgatott ki. Ez utóbbiról Siannak nem kellene tudomást szereznie. .. meglehetősen szégyellnivaló ügy. — Nem kellene erőltetned ezt a Mentsvár-dolgot! Törvényt szegni akkor is veszélyes, ha azt, úgymond, jó ügy érdekében teszed. Viszont... ismerek néhány kellemes üzletembert, akikre nyugodtan rábízhatod a pénzed... Pontosan erről van szó, Jorann! — jajdult fel az asszony. — Szívesen kiszállok a rosszférj-verő boltból, őszintén... csakhogy a dolgok éppen úgy állnak, hogy semmim sem marad, amit befektethetnék! A vagyonom egy szemvillanás alatt elolvadt! Ne bomolj meg! Azért, mert elvágtátok egy rohadék torkát, még nem...! Nem, nem! Másról van itt szó! A Számvevőség rajtam hajtja be mások adóját... és állítólag ehhez minden joguk megvan, hatszáznegyvenegynéhány éve! Még örülhetek, ha megúszom az adósok börtönét! Jó kapcsolataim vannak a Xinoptikonnál... — kezdte Jorann, ám elég volt csak egy pillantást vetnie Sian arcára, hogy belássa, nincs itt az olcsó tréfálkozás ideje. — Mesélj! Mi a baj? És Sianból áradni kezdett a szó. Ahhoz képest, hogy pillanatról pillanatra egyre zaklatottabbá vált, meglehetős összeszedettség- gel vázolta fel nyomorúságos helyzetét, Dioni Jelina történelmi rendelkezéseitől kezdve Sinister Ventha adómentes építkezésén át egészen Arwad Iy'garrth képviselőnő elhallgatott adócsalásáig. Aztán kibökte az összeget is, melyet a Számvevőség kirótt rá a rejtett hiba jogán. Negyedmillió aranydukát!? — kiáltott fel önkéntelenül Jorann, amivel többek érdeklődését is kiváltotta. Ettől észbe kapott, és lefojtotta a hangját. — Az hihetetlenül sok pénz!

82

—Tudom. Ebül jött, ebül vész el... — sóhajtotta Sian. — Talán jobb is így. Nem nekem való ez a nagy gazdagság. A baj csupán annyi, hogy semmihez sem értek, azon kívül, hogy éveken át képes vagyok elviselni az erőszakot, a megaláztatást és a kínzásokat. A széles — „kétszekeres" — Moherik du Zreggster sugárúton jártak, a romjaiban is tekintélyt parancsoló Arzenál előtt, melynek falai közt az utolsó alkirály hadmérnökei borzasztó harci gépezetek megkonstruálásával foglalatoskodtak egykor. A csodafegyverek és pusztító gépezetek végül sosem készültek el, a drének maldiberani alkirálysága összeomlott, de az Arzenál itt maradt Nordes szívében, és átkozott híre miatt soha senki sem kezdett vele semmit, immár több mint háromszáz éve. Jorann és Sian megszaporázták lépteiket, hogy mihamarabb kiérjenek a romos épület árnyékából, mígnem befordultak az emeletes polgárházakkal szegélyezett Waller de Yezg utca kezdetét jelentő sarkon, és mintha ezzel egy láthatatlan határvonalat is átléptek volna. A rövid Waller de Yezg utca a Drén negyed kővilágától merőben idegen, zöldellő fűvel és ősszel is virágzó bokrokkal, fákkal benőtt térbe torkollott. A tér szívében Roxelan királynő tíz méter magas szobra pompázott vakító fehéren — az ősi, romjaiban is impozáns szobrot alig néhány éve faragták újra a drén nagykövet, a nemrégiben elhunyt Ezhil Cairmanagh nagylelkű adományából. Az elszánt tekintetű, uralkodói fegyverzetben feszítő Roxelan immár nem a hadjáratokra felsorakozott katonákat figyelte — egykor, még a fák és bokrok előtt, Nordes hadseregeinek felvonulási tere volt ez a tágas hely, melyet a lovak patáját kímélendő, sosem burkoltak le kővel —, hanem a bokrok alatt hancúrozó gyermekeket, a ráérősen pletykálkodó dadákat és fiatal anyákat, az Erdő-híd irányába andalgó szerelmeseket és a tér szélén sorakozó vendéglők éhesen érkező, jóllakottan távozó vendégeit. A helyzet valóban komoly — ismerte el Jorann, ám nehezére esett a beszéd, mert megérezvén az egymással versengő étkek illatát, összefutott a nyál a szájában. — Javaslom, hogy együnk előbb, csak aztán találjuk ki, hogyan legyen tovább... Ugyan miképpen lehetne...! Ne feledd, drága Sian, hogy Nordesben vagyunk, az Örök Városban! Ha már végképp elenyész minden remény, még mindig melletted áll a korrupció és a jog! Fizessem le a Számvevőség emberét!? Hogy aztán rövidebb legyek egy fejjel? Nem, nem ettem meszet! A jog meg... az most a Számvevőség mellett áll... Egyik-másik passzusa igen. Mások pedig... ki tudja? Nordes jogrendjénél bonyolultabb építményt nem látott még Worluk. Hozzáértő jurátor kell nekünk, hogy meglelje a téged védő paragrafusokat. De most együnk... gondolkodni is könnyebb, ha teli az ember hasa! Jorann érvei előtt Sian meghajtotta a fejét, így hamar betértek abba az előkelően ,,étterem"-nek nevezett fogadóba, amely mesz- sze földön híres volt a tradicionális drén elképzelések szerint vezetett konyhájáról. Amikor helyet foglaltak az emeleti teremben — az ablaknál, ahonnan kitűnő rálátás nyílott az örökké változó Erdő-hidra —, Jorann egy rövid villanás erejéig ismét megpillantott egy hirtelenszőke hajkoronát, ám mire ismét odakapta a fejét, már csak egy csapat őrülten viháncoló fruskát látott, szőkét, vöröset, barnát és feketét. Egyébként is hétágra süt a nap... — motyogta zavartan. Hogy mondod? Semmi... nem számít. Javasolnám a kecsegét roston sütve... folyami hal a Tenger Városában... némiképp szentségtörés, de ha ettél még isteni étket, hát, ez olyan! Milyen? Olyan. Higgy nekem! Higgy bennem! Sian nem kérette magát tovább. Hitt. És néhány kurta órácskával később jóllakottan toppant be a Navigátorok Házába. Balról belekarolt abba a férfiba, akiről még mindig nem tudta, az övé-e valóban, de azt teljességgel átérezte, hogy ő az, akibe érdemes belekapaszkodnia, ő az erő, a nyugalom és kellően megbízhatatlan ahhoz, hogy sose unatkozzon mellette. Miben állhatok a szolgálatukra?

83

A kék ruhás férfi akár az emberkerülő Sidi ben Sharkaoui testvére is lehetett volna — karvalycsőrű, szikár khittarán, akit messzire fújt a sivatagi szél —, de csupán az első pillanatban. Mimikája sokkal élénkebb volt, szeme tűzzel teli, mozgása energikus. Előrébb lépvén több fény vetült az arcára, s ezzel végképp megszűnt minden hasonlóság. Gamarthai Miettát keressük. A férfi meghajolt. A nevem Rasid Maroq. Jelenleg én fogadom a megbízókat. Meg szabad érdeklődnöm, hogy mi okból keresik Mietta navi- gátőrt? Folyamatban lévő ügy, vagy új megbízás? Kincsvadászat, testőrködés, vagy egyéb akció? Jorann zavarba jött. Semmit sem akart egy vadidegen fickó orrára kötni, ám úgy tűnt, hogy a Navigátorok Házába korántsem olyan egyszerű bejutni, mint hitte. Igazán egyik sem — jutott eszébe a mentő ötlet. — Jorann Galard vagyok. Színész... Igen? — biztatta érdeklődve a csontos navigátor. A Királyi Színház színésze. Egy színdarabban én játszom Gamarthai Miettát. Egy színpadi elképzelésemet szeretném pontosítani, és... Rasid Maroq hangosan szippantott az orrával, és közelebb hajolt Jorannhoz. Egy pillanat tört részéig a férfi aprócska pocoknak érezte magát, akire fenyegető árnyékként vetül két szárny a magasból... aztán a navigátor összerezzent, és Jorann lelkéből elmúlt ez a riasztó érzés. Csakugyan — dünnyögte a khittarán, majd hirtelen elbődült. — Raki! Raki!Ja'ayouhadalsahy l'elMamlakah Jawmarqas! Kinyílt a kétszárnyú ajtó, melyen át a navigátor érkezett, és egy másik khittarán dugta ki rajta a fejét. Ho khoya? — kérdezte összeráncolt szemöldökkel. Eltekintve narancssárga színű ruhájától, kiköpött mása volt Rasid Maroqnak. Na'zarra, Raki! Al sahy... Jourannu Galard! Ezekre a szavakra a második navigátor arca kisimult, és édes mosoly ömlött el rajta, akár a tej. Kitárt karral lépett be a fogadószobába. El sem hiszem! O, el sem hiszem! — viharzott Jorann felé. Aztán már rajta is volt, hevesen átölelte, megdöngette a hátát, s olyan lendülettel ugrálta körül... miközben ölelésén egy cseppet sem lazított... hogy majd' ledöntötte a lábáról az elképedt színészt. — Ez hi-he-tet-lenü! Miettát... keresem... az ork... — dadogta Jorann, ám a narancsszín ruhás navigátor belé fojtotta a szót. —Jourannu sahy! Micsoda megtiszteltetés! O, ezt nem tudom elhinni! Jourannu sahy!— kiáltozta, látható örömmel, majd a kék ruháshoz fordult, és pergő khittarán nyelven tovább hadart valamit, amibe olykor Rasid közbe-közbeszúrt néhány megjegyzést, tovább tüzelve hasonmása lelkesedését. Jorann óvatosan kibontakozott a navigátor öleléséből. Csontja nem tört, hát úgy vélte, tovább próbálkozhat. Mietta... —Van itt egy nő! — kapott utána a navigátor. — Teszem neki a szépet... Raki vagyok, Raki Maroq... és tetszik neki Raki bókja, és szülne neki gyermeket, csak... csak... Mara tel — vette át a szót Rasid, akiről most már bizonyossá vált, hogy Raki testvére, talán éppen ikertestvére. — Mondja, hogy navigátor ne álljon össze navigátorral. Mondja, valamelyik biztosan meghal, és a bánat megöli a másikat is. Mondja, nem szül gyermeket navigátornak... Gamarthai Miettát keresem... — nyögte Jorann. Igen, igen! Mietta mondta, hogy a halál nem a vég, talán inkább új kezdet, de Mara... Mara mondta, hogy Mietta már nem tudja, mit beszél — vette vissza a szót Raki. — Mara mondta, látta Jourannu sahyx. a... a... hogy is mondjam... A darabban?

84

El Mamlakah Jawmarqas... igen, a színházban! És Mara mondta, Ön tudja, sahy, hogy mi a dolog... hogy... Eljátszom Miettát a színházban? Hogy az fájdalom és szomorúság — csendesedett el hirtelen Raki. — Mietta becsapja magát, mondja Mara. Halál után nincs élet. Csak fájdalom és szomorúság. Mara mondta, ön, sahy, pontosan tudja ezt. Kérem, beszéljen Marával! Mondja el neki, hogy az csak színház! — fűzte tovább a szót Rasid. — Mondja meg neki, hogy ne a szemének, hanem a szívének higgyen! Ha nem teszi meg, Rasidnak nem lesznek kicsi homwahh... Unokaöcs... az én fiaim... Jorann megdöbbenve tátogott. Álmában sem számított volna efféle fogadtatásra. —Jourannu sahy? Igen... én vagyok az... — motyogta. — Szívesen beszélek vele... igen. Csakhogy... Csak? Nem kell megkérnem Marát arra, hogy a szívével lásson — mondta csendesen, miközben azon törte a fejét, minek mond ilyeneket egyáltalán. Olyan könnyű lenne hazudni... — Mara a szívével lát... Nem is ismeri öt,Jourannu sahy. Mara látott engem a színpadon... mint Mietta. Én ott nem a szemnek játszom — ingatta a fejét Jorann. — Hanem a szívnek. Igazolhatom — szólt közbe nagyon csendesen Sian. Igaza van... arról beszélek, ott a színpadon, hogy a halál után nincs remény. Nincs szeretet. Nincs más, csak... csak... — Jorann legyintett. Kár volt belekezdenie. Jobb lett volna hazudni valami szépet! Aztán felemelte a fejét, és Raki Maroq szemébe nézett. — De beszélhetek vele. És elmondhatom neki, hogy igaza van... és elmondhatom neki, hogy az igazsága megfojtja őt, és elveszi tőle az egyetlen kincset, amit az égiek adtak neki születése pillanatában. Elveszi a képességet, hogy reménykedjen, hogy boldog legyen, hogy szeressen... legalább a halál előtt. Elmondom neki, hogy ne féljen az élettől — bólogatott lassan Jorann. — Azután megyek, és beszélek Miettával, mert arra meg nekem van szükségem. *** Kerstin második esküvőjén Yuri apja elővette a jobbik énjét — pedig az ünnepséget a nemrégiben felavatott Xandro celebrálta, akiről az apja évek óta nem vett tudomást, s ha netán mégis emlegette, akkor azt csakis ocsmány kifejezések társaságában tette. Yuri nehéz kővel a gyomrában készülődött az eseményre, és tartott tőle, hogy az apja valami őrültséget fog művelni az egybegyűltek előtt... ehhez képest a vén Galard szellemesen társalgott bárkivel, külön kitüntetve az újdonsült férj, Eric Foroyar némiképp kapatos rokonságát. S ugyanígy tettek apja hű barátai, az örökké kötekedő Fadlen di Weyres és a joviális ábrázatú, pocakos Drinas di Kellar is. Kerstin új férje a tengerpart leghatalmasabb ura, a kalózvezér Edmund krall kisebbik fia volt, és bár három bátyja okán Eric a saját nadrágján kívül egyebet nemigen birtokolt, a vén Galard máris régi álmairól kezdett fantáziálni. Hiszen oly könnyen halnak az ifjak errefelé... A szertartás végeztével Xandro megáldotta az egybegyűlteket, majd némaságba burkolódzva otthagyta az ünnepséget. Yuri — miután megállapította, hogy az apja teljesen belefeledkezett az ősz Edmunddal való kvaterkázásba — utána sietett. Öccsét a Galard-ház küszöbénél érte utol. Xandro! Várj! Öccse — a kopaszra beretvált fejű, szent ábrázatú kermon-pap — megtorpant egy pillanatra, aztán mégis kinyitotta az ajtót, és kilépett a deszkaborítású utcára. Beszélgetnél? — nézett vissza a megtorpanó Yurira. — Jöjj velem akkor! Fullaszt ennek a háznak a levegője...

85

Odakünn tombolt a nyár. A járókelők egy szál felöltőben igyekeztek a dolguk után, sőt akadtak olyanok is, akik láthatóan nem siettek sehová, és csupán azért tartózkodtak az utcán, hogy élvezzék a szép időt. Ügy tűnt, Xandro is ez utóbbiak közé tartozik, ahogy arcát a langymeleg fénybe tartva, félig lehunyt pillákkal sétált a papi szeminárium irányába. Apánk... mintha... Nem az én apám. Csak egy ember, aki a testemet nemzette. De a lelkem a Fonaté. Olyan békés volt most — mondta Yuri. Remény éledt a szívében, és nem akarta, hogy Xandro szavai elsorvasszák. — Talán rájött, hogy a család mégiscsak fontosabb. Engedett valamicskét... talán neked is engedned kellene, Xandro. A kermon-pap bátyja lépteihez igazította a sajátját, és átölelte a vállát. —Yuri, testvérem. Amikor az emberek békés életébe betör a hatalom, akkor annak arca a magabiztosságtól ragyog, és azt üvölti: „En vagyok a hatalom! Aki nem menekül, rátaposok!"A hatalom azonban gyorsan öregszik. Néhány év, és már nem olyan biztos önmagában... hogy önmagát megőrizze, habozás nélkül szövetségesül hívja a hazugságot. Hiszen a hatalom nem rejtőzhet el semmi más, mint a hazugság mögé, a hazugság pedig csak erőszakkal tarthatja fenn magát. Nem minden napra és nem minden vállra nehezedik a hatalom mancsa; csak azt követeli tőlünk, hogy törődjünk bele a hazugságba, vegyünk részt benne folyamatosan... és ebben áll az egész engedelmesség. Értesz? Bevallom... nem. Én csak azt szeretném, ha te... Anya és Kerstin... mi újra egy család lennénk! Nem értem, miért papolsz nekem a hatalomról! Mert pap vagyok — mosolyodott el az öccse. — Az apádról beszéltem, Yuri, arról az emberről, akit te a mai napig elfogadsz magad felett állónak. Arról az emberről, aki lemészárolta a gyermekkoromat, a gyermekkorodat... mert megvolt a hatalma és a joga hozzá... és most, hogy elhagyta az ereje, képmutató hazugsággal próbál az maradni, aki. Ügy tűnik, neked elég ennyi... és ezt nem csodálom. Falakat építettél magad köré apád hősi vágyainak köveiből, elfásult érzelmeid gerendáiból; nem tudsz már szembenézni azzal, ami vagy, mert ahhoz előbb elő kellene merészkedned biztonságot nyújtó váradból, ide ki, a szabadságba. .. és erre nem vagy képes. Megfájdítod fejem, Xandro! Nem tudnál egyszerűbben fogalmazni? Már régen nem beszélem azt a nyelvet, amelyen te értesz, Yuri. Talán sose beszéltem. A te füled nyitva állt apád akaratára. .. az enyém pedig nem. Ertünk tett mindent! — fakadt ki Yuri. — Azt akarta, hogy mi, Galardok legyünk Fagyföld urai. Lehet, hogy az álma sosem valósul meg, de legalább merészel nagyot álmodni, nem úgy, mint te, aki a könyvek között aszalja a szívét! Xandro halkan göcögve nevetett. Keze nem nehezedett el Yuri vállán, úgy nyugodott ott, mint valami pihenő madár, amelyik bármikor odébb röppenhet. Értünk tett mindent, amit tett. Igen. Értünk — bólogatott. A szemináriumi jóléttől kis tokát eresztett, s a forradásai mélyebben vájtak arcába. — Jól emlékszem, rég volt pedig, összehívta az északi krallokat, hogy valamiféle paktumot kovácsoljon egybe. Értünk tette... azt akarta, hogy nekünk, Galardoknak daloljon a pacsirta a hóhatártól a nagy vízig. Előző évben már megpróbálkozott ezzel, de az egyik krall nem akart apád szövetségese lenni, azzal vádolta őt, hogy a drén Haggen de Frekhanser szószólója, és maga mellé állítva még néhányat a húzódozók közül, megfúrta apád terveit. Ám a télen ez a krall meghalt, és kihalt a családja is, az irissarik gyomrában végezte mind... rossz nyelvek szerint apád direkt magára hagyta őt, a még rosszabb nyelvek pedig azt beszélték, hogy az irissari hordát egyenesen a vén Galard vezette a védetlen szárnyék ellen. Beszélnek mindent. Emberi tulajdonság. Végtére is mindegy volt, hogy mit beszéltek, mert azon a nyáron az apád sikerrel összekovácsolta paktumát, hogy neki adózzon az egész észak, Windham hegyétől a Szélső Oszlopig. Azt ünnepelték, és mert férfiak vigadtak, nem hiányzott onnan a pálinka és a virtus sem. Öklelődztek az egybegyűlt krallok, ki szavakkal, ki testtel, és röhögtek a vesztesen, ittak a győztesre. Aztán az apád felemelkedett,

86

hogy megmutassa, milyen az igazi hatalom. Mert a hatalom nem a szavakban rejlik, mondta, és nem is a testben. A hatalom itt van — mondta Xandro, és szabad kezével megbökdöste Yuri mellkasát. Érintésétől megsajdult a fiatal férfi kermonja, mintha öccse ujja gyilkos penge lett volna. — A hatalom itt van. És odahívta magához a kutyáit... három medvefogó dög, mind megkóstolta már az irissarik hideg vérét, rájuk sem nézhetett idegen, rögvest szétmarcangolták volna... az apád odaintette magához kedvenc kutyáit, és egy ostorral úgy elverte őket, hogy csak úgy szállt a sok kitépett szőr az elnémult krallok fejére. Elverte őket, és amikor abbahagyta, még közelebb intette a vérző ebeket, a kezét nyújtotta nekik, és azok, ahelyett hogy megmarták volna a kegyetlen kezet, nyüszítve nyalogatni kezdték, mintha az ő sebeik a gazdának fájtak volna, és nekik adatott, hogy csillapítsák a kínt. Akkor az apád elküldte a kutyákat, és odahívott téged. Addig velem játszottál... a vállam izmait nyomorgattad, a karomat facsargattad, hogy lásd, mikor sírom el végre magam. Yuri megrázkódott... válláról leröppent Xandro keze. Én nem... én mindig megvédtelek! Meg. De a játékaidat az apád adta neked. Az apád, aki bármikor kész volt demonstrálni a hatalmát. A kutyáin, a béresein, a szövetségesein, vagy akár rajtad is... főképpen rajtad. Nem tudom, miről beszélsz — fordította el a fejét Yuri. És valóban így volt; nem emlékezett arra, amiről Xandro mesélt, és nem értette a szavak jelentését sem. Sebaj. Talán eljön még az idő, amikor megérted — bólogatott lassan a kermon-pap. — Eljön még az idő, amikor elítéled majd az apádat azért, amit veled művelt. Nem tudom, miről beszélsz! — vörösödött el Yuri. Az állán fehéren világlott egy régi-régi forradás. Amikor a kutyákat elküldte, az apád odahívott magához. Engedelmeskedtél... fel sem merült benned, hogy ne így tegyél. A krallok téged bámultak, és te égővörös arccal haladtál végig közöttük. Alig értél oda apád elé, az ostor máris csattant, és újra, és újra. Te még a kezed sem emelted fel, hogy védekezz... csak néztél ki nagy keményen a fejedből, egyenesen az apádra függesztetted hűséges kutyaszemed. Ötnél hagyta abba az apád, majd közelebb intett, és engedte, hogy megcsókold a kezét. Ez a hatalom, magyarázta a sápadt kralloknak. Micsoda? kérdezte valaki a tömegből. Emlékszem, felháborodottan reszketett a hangja, de ahhoz nem volt bátorsága, hogy megmutatkozzon. Micsoda? Az, hogy elvered a fiad, mint egy kutyát? Ezt kérdezte, mire az apád azt felelte, nem, a hatalom az, hogy parancsolni tudsz a gyermekek könnyeinek! Akkor megfordított, a hónod alá nyúlt, és a magasba emelt, hogy mindenki lássa, arcodon vér folyik, nem pedig könny. A krallok nem emeltek szót többé. Kemény vagyok. Galard vagyok — felelte vállrándítva Yuri. Színe, mint a főtt rák. — Az voltam már gyermekként is. Miért lenne ez baj? Xandro megtorpant. A papi szeminárium csipkefaragású, hófehérre festett épülete előtt álltak. Hogy miért lenne ez baj? — kérdezett vissza Xandro. Szembefordult bátyjával, két kezét úgy ragadta kezei közé, mintha nem is a testvére, hanem bajtársa lenne. — Erre nem tudok válaszolni. Találtam érveket... de azok az én érveim voltak, és engem vezettek idáig — intett fejével a szeminárium tiszteletet parancsoló épülete felé. — Te az apáddal menetelsz, mert hiszel az álmaiban, pedig azokért a saját álmaidat kellett feláldoznod. Jól van ez így, ha neked megfelel. Meg. De a család... De vigyázz! — emelte fel a szavát Xandro, hogy beléfojtsa bátyjába a hiábavaló mondanivalót. — Ha csak egy picinyke repedés is keletkezik a falakon, amely mögé bebújtál, összeomlik majd minden, és te ott állsz csupaszon egy idegen világban... és még csak szavaid sem lesznek, hogy segítsenek elgondolkodni azon, mitévő lehetnél. Raki Maroq boldogan elkísérte őket a Márvány-negyedbe, ahol Mietta élt. A navigátor khittarán volt — a kése mindig éles, a lelke gyermeki, haragja pusztító, öröme ártatlan —, és ehhez mérten fejezte ki háláját azért az alig számon tartható időért, melyet Jorann a

87

navigátorok, de legfőképpen Mara társaságában töltött. Kicsi idő, kicsi szavak... ám mindez éppoly értékesnek bizonyult, mint az égszínkék istenkagyló héja alatt lelt, aprócska igazgyöngy. Virágzó calanearaágak illatoztak a keskeny utcafronti falba épített kaspóban. A kopogtatón vörös selyemszalag, a szalagon aprócska csengettyű. Az alsó ablakpárkány magasában egy sor tégla felszínét nemrég lecsiszolták; ügyes kezek a homlokzat teljes szélességében végigfutó díszítősort készítettek ott, színes mozaiklapocskából. Az ajtó bal oldalán már végzett a mester. A gondosan megszerkesztett, ékszertollú madárkák és kacskaringós indákon ülő, kövér virágok szinte élni látszottak. A navigátor felemelte a kopogtatót, és sajátos ritmusban hozzáütögette az ajtóhoz. A csengettyű vidám hangja elvegyült a kopogtatás ütemével. Kisvártatva ősz üstökű, hófehér szemöldökű vénember nyitott ajtót. Á! Raki! — derült fel az arca a narancsruhás navigátor láttán. — Mi járatban errefelé! —Vendégeket hoztam, Bricot! — vigyorgott a navigátor, mint aki titkos tréfán mulat. — Az úr Jourannu Galard, a hölgy pedig a szíve választottja. Miettával kívánnak beszélni. A vénember szeme összeszűkült, úgy vizsgálgatta a jövevényeket. Jourannu, Jou... — motyogta, majd nyájas mosoly terült el az arcán. — Csak nem az a...!? De bizony! Kísérd fel a vendégeket gyorsan! És kérj elnézést a nevemben, hogy nem jelenek meg személyesen... nekem most mennem kell! A szobába, ahová Bricot bevezette Jorannékat, csak úgy dőlt a fény. Mosenar — akit Jorann még sosem látott, bár a darab miatt olyan érzése volt vele kapcsolatban, mintha mindig is ismerte volna — az egyik ablak előtt állt, vonalzóval és ceruzával a kezében. A tervezőasztalra feszített papír szinte lángolni látszott a késő délutáni napfényben, ám Mosenar valamiképpen árnyékosnak tűnt, mintha bőre természetellenes módon szívta volna magába a fényt. Mabling, jutott Jorann eszébe a furcsa elnevezés. Egy halott, aki szinte él. Egy élő, kinek homlokára a Holtak Világának fellegei vetnek árnyékot. Uraim, ez itt Jorann Galard és... Sian. Csak Sian. ...és Tsak Sian úrhölgy — biccentett Bricot, majd utánozhatatlan eleganciával a vendégek felé fordult. — Engedjék meg, hogy bemutassam a gazdámat, Mosenar urat és a ház patrónusát, Taymiyyah nekromantamestert! Azon nyomban kiderült, hogy mindenki látta a Királyi Színház előadását, és Jorann játéka kivétel nélkül mindnyájukat elbűvölte... beleértve a magában nevetgélő, dilinyós varázslót, Taymiyyah mestert is, aki maga alá húzott lábakkal egy asztal tetején ücsörgött, és hunyorogva bámult ki a fejéből, akár egy koszlott szőrű, vén macska. Egy kis időre — míg Mietta meg nem érkezett a délutáni fürdőzésből — még a hallgatag Mosenar is otthagyta félkész tervrajzát, hogy meghallgassa a vén varázsló színházművészetről tartott monológját, s kérdéseivel alkalmat adjon Jorannak arra, hogy maga is megnyilatkozzon. Később Bricot hozott egy damasztabroszt, hozzá az építész készletéből egy ónhegyű tollat, hogy írná alá a Királyi Színház híres szubrett primadonnája, de saját nevén ám, mert a szerep az szerep, de a színész a lényeg... — A szerep. Igen. Az szerep — bólogatott elmélázva a ráncos, feketére aszott képű varázsló, mialatt Jorann betűket kanyarított az abrosz csücskére. — Jorann... maga a szerep. A fagyföldi kezében megremegett a toll. Aztán megérkezett Mietta, vízfoltos gyolcsruhában, törülközőturbánnal a fején. —Túlélted hát — mondta köszönés helyett. Egzotikusan darabos ábrázatán láthatatlan, túlvilági dolgok árnyéka vonult át lassan. Sian dermedten bámulta a mabling navigátort, aki különös szavai nélkül is meglehetősen túlvilági jelenés volt. —Túl — vont vállat Jorann, aki maga volt a megtestesült közöny. .. legalábbis annak látszott. Láttál valamit?

88

—Vadásznak rám... azt hiszem. De lehet, hogy csak rémeket látok. Sian kétségbeesve ragadta meg a férfi karját. Miről beszéltek?! Könyörgöm! Az éjszakáról — felelte Jorann helyett Mietta, aztán átölelte Mosenar nyakát, és nem szólalt meg többé. A nehezét Jorannra hagyta. A férfi melléről nehéz sóhaj szakadt fel. Sian tekintetét kerülve, lassan mesélni kezdett. Míg mi, Nordes lakói, mit sem sejtve éljük az életünket... eszünk, iszunk, alszunk, ölelkezünk, tervezgetünk... addig nem is olyan mélyen a föld alatt furcsa dolgok zajlanak... Megint elszaporodtak a shaugok? — rémült meg, most már igazán, Sian. A Menedék, jelenlegi otthona, a Sötét-csatorna partján állt, mely mindamellett, hogy baljós, fekete vize emberöltők óta rémtörténetek és kárhozott legendák állandó szereplője, néhány éve valóban halálosan veszedelmessé vált... abban az évben bontott vitorlát Gorhgman, hogy a messzi Zhíliában háborúzzon, és az volt az az év, amikor az egymásba omlott Föld alatti Városokban elszaporodtak a félhumán gyíklények, és éjszakánként ki-kicsaptak Nordes utcáira. A Sötét-csatorna fenekén több szifon is nyílik, melyen át szennycsatornákba, vagy még mélyebbre, gilf és guarni kövek labirintusába lehet lejutni. Vagy onnan fel. Abban az évben a szifonok csak úgy okádták magukból a shaugokat. A Kispiaci tér házai hetek alatt kiürültek... akit nem a shaugok öltek meg, azok önszántukból menekültek el a környékről, sőt sokan még a városból is. Néhány hónap alatt a Csatorna ezrednek sikerült ugyan megtisztítania a város alatti járatokat a shaugoktól, ám a Kispiaci tér igen lassan népesült be újra, mert a Sötét-csatorna megtartotta rémisztő hírét. Sian a pletykáktól nem félt ugyan, sőt ennek köszönhette, hogy viszonylag jó áron jutott hozzá a Mentsvár épületéhez, ám ha a mélyben a shaugok újból erőre kaptak, akkor... Nem, nem a shaugok — rázta meg a fejét Jorann. — Bár abban nem vagyok biztos, hogy nem rosszabb akár még azoknál is... Ugyan egyelőre békésnek és ártatlannak mutatkoznak, de... ez akkor is természetellenes. De kicsodák?! Kiről vagy miről beszélsz? A föld alatt, egy felsőbb szinten, közel a Faarsomm-erődhöz, a Horda fenntart magának egy nagyobb csarnokot. Mostanában valakik igen jó pénzt fizetnek Krispian Carwynnak, hogy alkalmanként engedje át a Horda csarnokát egy nagy csapat... — Jorann elhallgatott, és bizonytalan pillantást vetett az ork navigátorra. Mietta alig észrevehetően biccentett, majd lehunyta a szemét. Jorann magára maradt a történetével — Egy nagy csapat halottnak. Halottnak? Minek viszik oda őket? Nem viszik. Mennek maguktól... a saját lábukon — borzongott meg az emléktől Jorann. — Egy sereg zombi, mulo, vámpír és még ki tudja, miféle... Néhány mabling — kotyogott közbe Taymiyyah. — Az én kedves mablingjaim... Egybegyűlnek az élőholtak a város alatt, hogy muzsikáljanak, énekeljenek és táncoljanak a maguk módján... Ezt nem hiszem el! — buggyant ki a nevetés Sianból, ám Jorann pillantása hamar lehűtötte a jókedvét. — Vagy mégis elhiszem? — kérdezte elvékonyodott hangon. Énekelnek és táncolnak, furcsa, lassú mozdulatokkal, mintha csak aludnának... Mert mi a halál, ha nem a leghosszabb álom? — emelte fel a mutatóujját a vén mágus, és bár nagy levegőt vett, mintha tovább kívánná okítani a ház vendégeit, nagy kattanással becsukta a száját, és nem szólt többet. Jorann megrázkódott, mint akit másvilági fagy szorongat. Az éjszaka második felében egy sereg vámpír lépett a színpadra, és előadtak egy misztériumjátékot... lényegében nagyon hasonlót ahhoz, mint amit a fagyföldi Királyi Színházakban játszanak a pap-színészek. A vezetőjük, egy Aardesgaard nevű egykori lovag volt a „főpap"... a vámpírok a halál misztériumáról miséztek, majd ki tudja, honnan, felvezettek a színpadra egy tucat ökröt, és a vérüket vették. A tetemeket Aardesgaard a tömegbe vetette...

89

Honnan tudsz te erről? — fogott gyanút Sian. ...a holtak... addig oly békésnek tűntek, akárha nordesi polgárok lettek volna, akik ünnepelni gyűltek össze kissé... Ugye, nem azt akarod mondani, hogy ott voltál?! ...a holtak akkor megvesztek. Egy szempillantás alatt felbolydult a tömeg, és széjjelszaggatták a dögöket. Az őrjöngő tömegből Mietta mentett ki minket. Minket?! - sikította fejhangon Sian. - Miért? Kivel? Mit kerestél ott?! —Vila Penshaker új darabot ír. A holtakról ezt is. Azt állította, hogy megakadt, hogy nem tudja megírni. Arra kért, hogy tanuljak meg egy dalt, és énekeljem el egy helyen... azt állította, ez majd túllendíti a válságon. Azt azonban nem árulta el, hogy hol kellene énekelnem... a holtak előtt... és azt sem, hogy Igrun Novalis is ott lesz a föld alatti szeánszon. Mielőtt még az egész cirkusz elkezdődött volna, Vila bemutatott minket ennek az Aardesgaard lovagnak. Különleges kapcsolat lehet közöttük, bár képtelen vagyok rájönni, hogy mi lehet az. Mindenesetre Vila felkérte a lovagot, hogy szakmai tanácsokkal segítse őt az új darabjának próbáin... Ez a darab, „A halál színháza", vámpírokról szól, és Vila... Mietta kibontakozott az építész karjából, mire amaz lassan visszafordult a tervezőasztalhoz. Hogy mondtad? Mi az új színdarab címe? — kérdezte az ork színtelen hangon. Miután a mablingok lelkéből gyorsan elillan az érzelem, beszédük rendkívüli módon idegenné válik az egyszerű halandók számára; mintha a szavak fakóbbak lennének, és a kelleténél jóval kevesebb jelentést hordoznának. „A halál színháza" — ismételte meg készséggel Jorann. — Rigel Leviantharyss, a költő történetét meséli el, aki... bizonyára emlékeztek, hogy miután Leviantharyss megölte riválisát, a híres Auraxot, eltűnt Nordesből... A történet szerint Rigel egy színházban rejtőzködik el, ahol minden színész vámpír, és... És ezt a darabot valóban Vila Penshaker írta? — kérdezett ismét Mietta. — Nem is szólt erről. Jorann megvakarta a fejét. Igazság szerint nekem nagyon gyanús ez az ügy. Szerintem nem Vila írta a darabot, hanem Aardesgaard... Valami titkos célja lehet ennek a föld alatti gyülekezésnek, és annak is, hogy a Királyi Színházban elő akarják adatni... — Jorann hangja hirtelen elakadt, és csupán kis idő múlva folytatta: — Most, hogy így beszélek róla, rájöttem, hogy a föld alatti misztériumjáték nagyban hasonlított arra a történetre, amelyet Vila felvázolt elém. Novalisnak és nekem szerepelnünk is kellett volna a vámpírok játékában, csakhogy a vérgőz elmosta az előadás végét. Még jó, hogy Mietta kimentett bennünket! Mietta bólintott. Aardesgaard nagyon mérges volt a szőke vámpírra... emlékszem, hogy elkapta a lányt, és beléharapott. Ha nem teszi, nem érek időben oda hozzád... és akkor... Ma délután kétszer is úgy tűnt, mintha láttam volna őt — vallotta be csendben Jorann. — De fényes nappal van... ezt nem bírják a... A, á, á... — emelte fel újból a mutatóujját a nekromanta. — A holtak furcsák mostanában. Élt vámpír régebben is Nordesben, és nem is mind a Bendőben, ám most sokkal több él itt. És valahogy. .. sokkal szamjasabbak. Egy ideje az elme nélküli holtak is furcsábban viselkednek, mint ahogy azt megszoktam. Ráadásul egy arra elszánt halandóból mablingot teremteni is harmadannyi erőfeszítésembe kerül, mint korábban... no, nem teszek én ilyet gyakran, csak ha kérik, csak ha kérik... — kásásodott el a varázsló hangja. — Leginkább azon töröm a fejem, hogy miképpen kreálhatnék alacsonyabb rendű élőholtból mablingot... mennyi problémát megoldhatnánk ezzel! Mennyi problémát! — csapott a térdére a vénség, majd hirtelen Jorannra szegezte a mutatóujját. — De még mennyire, hogy követhetett téged fényes nappal! A vadász nem retten meg a fénytől! Különösen akkor nem, ha sötét fény oltja ki Magnius hatalmát... Sötét fény? Valamiféle varázslat? — kérdezett közbe Sian, aki már kezdte mellőzöttnek érezni magát.

90

Meglehet, meglehet — válaszolta Taymiyyah. — Ám én mégis inkább egy átokra gondolnék, amely egy halandót a holtak világához láncol... Jorann lehunyta a szemét, mint aki aludni készül... aztán lassan, mintegy félálomban az ablakhoz sétált. Lecövekelt Mosenar tervezőasztala mellett, és vetett egy pillantást a készülő rajzra. A vámpírlét átok? — kérdezte Sian. — Vagy ez egy különleges módja annak, ahogy egy halandóból vámpír lesz? Ha vér által, akkor irtózik a fénytől, ha pedig átok által, akkor meg elviseli? Taymiyyah a fejét csóválta. Nem, erre egészen biztosan nem utaltam. Ez... Jó nagy épület — jegyezte meg Jorann kellően hangosan ahhoz, hogy megakasszon egy kellemetlennek ígérkező beszélgetést Sian és a nekromanta között. — Kereskedelmi célokat szolgál? Mosenar fel sem nézett a papírból, úgy válaszolt. Hangja üresen kongott, akár a szemétre hajított bádogvödör. Pontos lista alapján kellett megterveznem a helyiségeket... amikor szóltam, hogy nincs az épületben sem konyha, sem árnyékszék, akkor megerősítették, hogy a lista pontos. Ki a megbízó? Ha tudnám, higgyen nekem, nem árulnám el. Lojalitás, diszkréció — felelte Mosenar, miközben gondosan meghúzott egy egyenest. — Azonban nem tudom, ki a megbízó, így ezt a tényt nyugodtan elárulhatom. És nem tudom azt sem, mi ez az épület... de a falak vastagsága és a sarkok szöge alapján kisebb erődítménynek gondolnám, három-négyszáz katona részére. Ezen a részen például bővíthető... mintha egy külső fal csatlakozását hagynánk meg, egy olyan falét, amelyre már bástyákat is ültethetnénk. Erőd lehetne... na de konyha nélkül... Az élőholtak nem esznek — mutatott rá Jorann. A többi gondolatát már nem mondta ki hangosan. Egy titokzatos lovag, akinek a fizimiskáját képtelen lenne felidézni, egy nem kevésbé titokzatos megbízó, egy föld alatti gyülekezet, egy különös színdarab, és egy még különösebb épület... érezte, hogy ezek a dolgok valamiképpen összekapcsolódnak egymással, és összekapcsolódnak vele is személyesen... csak arra nem tudott rájönni, hogy miképpen. így aztán mégis megszólalt: — Vámpírok költöznek a városba. Aardesgaard egykor a Szellemkéz lovagja volt, pár éve a hadúr-királlyal hajózott el a háborúba... egy olyan birodalom földjét indult meghódítani, melyet erős várakban lakozó vámpírok védenek. És most Aardesgaard visszatért. Hát nem különös? Igrun azt mondta, a lovag elképesztő hadizsákmánnyal tért haza — jegyezte meg Mietta. — De a pénzét kizárólag a művészetekre kívánja költeni. Talán éppen a Királyi Színházat fogja megvásárolni... És azt ugyan honnan tudja az a sületlen Novalis?!

91

Aardesgaard maga árulta el, véletlenül, amikor meghívta Igrunt, hogy adjon elő egy részletet a misztériumjáték után. A lovag szavatolta ugyan a biztonságát... hiszen szüksége lesz a színészekre, az üres díszletet mégsem bámulhatja, így mondta... ám Igrun nem bízott meg vakon az ígéretben, és felbérelt engem, hogy kísérjem el a szeánszra. Jó megérzés volt. Jorann erről egészen mást gondolt. Ha Novalisnak volt is valamiféle baljós előérzete, a navigátort nem ezért bérelte fel. Éppen Miettát... pusztán a tréfa kedvéért, hogy Jorann pofájába röhöghessen, amikor kiderül, hogy kicsoda valójában a testőre. Az idióta! Ha már itt tartunk — túrt bele a hajába a férfi —, éppen ezért vagyunk itt mi is. Sian egyik ügyfele családi bonyodalmakba keveredett. Néhány kard a rendelkezésünkre áll ugyan, ám szükségünk lenne egy jó taktikai érzékkel rendelkező vezetőre. Rád gondoltunk... Részletek? — kérdezte a mabling. Sian röviden összefoglalta Irina történetét. Annyi adatot és apró részletet zsúfolt a beszámolójába, hogy Jorann egészen elképedt. .. nem gondolta volna, hogy Sian ilyen alaposan felkészült Irina gyermekeinek visszarablására. Amikor Mietta már eleget tudott, félbeszakította az asszonyt, és megmondta az árat. Ha ezt kifizetném, a Számvevőség életem végéig rács mögé dugna! — jajdult fel erre Sian. — Ennyire azért nem vagyok elszánt! Nos, igen — bólintott Jorann. — Szükségünk lenne még jogban jártas, tudós emberre is... ha lehet, akkor olyanra, aki valamikor a Számvevőségnek dolgozott... hogy égető gondjainkra választ találjon! Ez ügyben Bartalom Consyreest ajánlanám — válaszolta a navigátor. — O a Xinpotikon ura, és állítólag jobban ismeri a törvényeket, mint a vének, és jobban a törvény kiskapuit, mint a csatornabárók. Bartalom nappal a törvény szent életű őre, éjjel viszont... ami hasznot lát, azt nem hagyja parlagon heverni. Drága? Mikor hogy — felelte Mietta. — A szépasszonyok a gyengéi. Az utcákat már kora hajnalban elárasztották a fazekasok és a kereskedők... a legtöbben egyszerű, hanyagul elkészített, dísztelen agyagkorsókat árultak, bár olykor előfordult igényesebb áru is. Vásárlót egyelőre nem lehetett látni... legtöbben még az igazak álmát 92 aludták, a későn hazatérő korhelyek és a rosszban sántikálok pedig nem* * * álltak meg, hogy korsót vegyenek. Ok nem bűnösök. Csak teszik a dolguk, csak isznak, csak elnyiszálnak egy-két torkot... nincsenek bűneik. Az Összetört Bűnök Ünnepe nem érinthette meg azokat, aki rossz életet élnek. Jorann Galard fekete karikákkal árnyékolt, égő szemmel téblábolt az árusok között. Az éjjel egy szemet sem aludt, viszont egyetlen percre sem eresztette kezéből a kardját. Miután hazaindult Mosenar házából — Siant biztonsági okokból Mietta kísérte el a Menedékig —, minden zajra összerettent, és többet lesett a háta mögé, mint előre. A szőke vérszívónak nyomát sem látta ugyan, valami mégis azt súgta, hogy figyelik. Éhes szemek pillantását érezte a bőrén... a viszketés szinte átfúrta a nyakát. A Királyi Színházba érve rossz érzései csak fokozódtak. Ahogy arról Vila már délelőtt rendelkezett, jelmez nélküli, rendezői olvasópróbát tartottak. Általában ezt a darab rendezője viszi — kezében a forgatókönyvvel felolvassa a szöveget, miközben egyszemélyes társulatként előadja a darabot, bemutatja elképzeléseit, a színészek okulására. Vila ehhez a szerephez túl kicsi volt, ezért a tündérke darabjai előtt Crowen mester tartotta az olvasópróbát, miközben Vila a direktor vállára telepedett, hogy onnan fűzzön megjegyzéseket az egyes jelenetekhez. Tegnap este azonban Vila Penshaker a viaszosan sápadt Aar- desgaard lovag vállán ült. És a lovag, eltelve önnön fontossága tudatával... meg valami megfoghatatlan, baljós kisugárzással... elejétől a végéig eljátszotta „A halál színházát". Meg kell hagyni, a vámpírok szerepét egészen hitelesen adta elő...

Aardesgaard rendezői debütálásától eltekintve semmi különös nem történt már azon az estén — Vila kiosztotta a javított szövegkönyvet a színészeknek, néhány részletet tisztáztak, aztán mindenki mehetett, amerre látott —, Jorann mégis rettentő rossz állapotba került. Felóvakodott a szobájába... senki sem követte... és kivont karddal letelepedett a nagy öltözőtükör elé, mert úgy emlékezett, hogy a vámpírokat riasztja saját tükörképük látványa, és remélte, hogy ha éppen ezen az éjszakán törnének rá Aardesgaard fúriái, az a pillanatnyi zavar, amit a tükörkép kelt, alkalmat ad neki arra, hogy elpusztítsa a szörnyetegeket. Ha ugyan jól emlékezett... Szerencsére a pirkadat úgy festette kékre a feketét, hogy semmiféle incidensre nem került sor a Királyi Színház falai közt. A babonák — és Jorann emlékezete — megőrizték renoméjukat. Jorann az első kakasszóra kiugrott a karosszékből, és ahogy volt, mosdatlanul, gyűrötten kimenekült az utcára... az Összetört Bűnök Ünnepének előkészületei közé. Ám miközben az ünnep mindegyre ott ébredezett körülötte, Jorann, mintha burokban járna, nem vette észre sem az apró, sem a harsányan ordító részleteket. Két árus összeverekedett a nagyobb hely reményében Jorann rájuk nézett, és ökörvértől megőrült holtakat látott. Egyesek megszólították, a portékájukat kínálgatták — Jorann némelyikben Aardesgaard lovag ügynökét vélte felfedezni, másokban apja szellemét. Valaki tréfálkozott, néhányan nevettek Jorann fülében gúnyos röhögés visszhangzott, melynek ő volt a célpontja. Ö volt a célpont. Titkos szándékok, fürkésző pillantások meredtek rá, akár az útonállók nyilai. Hamis szavak indáztak felé, elsuttogott csábítások, félrevezető mesék, melyek mögött, akár egy rothadó száj, ott ásított a Végzete. *** Az erdő fái úgy vették körül, akár a szellemek... ágkarjaikat nyújtogatták felé, szellemfogaik között fahangon ropogtatták az elkárhozott gyermekek csontjait. Gyökerek gáncsolták, tövisek karmolták, letört ágvégek hasogatták... A csillagok, akár apja szemei, hidegen, távolról szemlélték, hogyan vergődik. Hogyan szenved. Az éjszaka felfalta Yurit. A kis Yuri zokogva rohant keresztül az erdőn, ahová apja küldte, oly átlátszó indokkal. Keresztül a rémisztő erdőn. Órák óta már. Yuri lelkében lassan bizonyossággá vált a tudat: hiába rohan észvesztve, talán sosem menekülhet... Elkapják! *** Ismeretlen házak vették körül Jorann Galardot, amikor feleszmélt, torkában keserű és forró sóhajokkal. Fekete falak sárgára mázolt gerendákkal, zöld agyagból égetett, koponya formájú lámpásokkal. A padlásszobák ablaka megannyi tágra nyílt, kerek szem. Az ajtók fölé vésett áldások a színes papírszalagokra rótt imákkal feleseltek. A levegő áramlatait erős illatok lovagolták meg; nagy testű állatok ingerkedő szaga, idegen fűszerek csiklandó aromája, a friss cetolaj, a mosószóda, a rothadó zöldség, a fedetlen árnyékszék, a csalánfa virága, a pácolt lóagyvelő és a köszörűkövön felforrósodott fém szaga. A falak mentén, a kereszteződésekben és a kisebb tereken árus árus hátán, előttük pultokon, deszkákon, földre terített vitorlavásznakon, nyakba akasztott tálcákon kisebb nagyobb korsócskák; szájuk széles, nyakuk szűk, pocakjuk tekintélyes. A korsók között durva, szőrös kezek matattak meghökkentő óvatossággal. Orkok. Jobbára. Jorann — lassan, mintha félálomban lenne — maga is beletúrt a bűnkorsók választékába. Hűvösen érdes cserepeket tapogatott elébb, aztán simára eldolgozott, szinte élő agyagot szorongatott.

93

Melyik tetszik? — furakodott be egy hang Jorann magányába. — Jó ízlése van az úrnak! Minőségi árut a minőségi bűnöknek. .. khm, ha meg nem sértem... Bűnök?, tűnődött Jorann. Mekkora korsó lenne képes befogadni bűneimet? Nem vagyok bűnös... — motyogta. Mindenki bűnös. Mindenkinek szüksége van feloldozásra. A kerekded bűnkorsó, amely Jorann kezébe akadt, nem viselt füleket, sőt nyaka sem volt. Csak egy keskeny száj nyílott a korsó testén — még csak nem is kerek, hanem hosszúkás, ahogyan a kés vágja fel a bőrt —, és a száj felett két, hüvelykujjnyi benyomódás. Szemüregek. Az agyag sima és fényes, akár a vén csontok. Jó kis korsó! Újabban ilyet készítünk... kifejezetten a halálos bűnök számára! Gyilkosság, véres összeesküvés... súgja csak bele uraságod a legocsmányabb bűneit, jó helyen lesznek ott! Kitűnő ízlés, kitűnő áru! Bízhat a szakértelmünkben! Jorann meredten bámulta a kezében tartott, koponyaforma korsót. Mindenkinek szüksége van feloldozásra. A titok megbetegít. Súgd bele bűneid a korsóba, aztán vesd el magadtól! Csapd a kőhöz! Az összetört cserepek közül a bűn elillan, mintha sosem létezett volna. A korsók között válogató tömegből Jorann mellé keveredett egy magas, szikár alak. Ne nézzen fel! — sziszegte a színésznek. — A korsóval törődjön! Jorann összerezzent, és felkapta a fejét... Ne nézzen fel! Figyelik! .. .és a koponya formájú korsót az árus felé nyújtotta. Ez tetszene — szólalt meg papírszáraz hangon. Szeme sarkából vetett egy pillantást a jövevényre, ám annak ábrázatát mélyen a szemére húzott csuklya fedte. — Nincs olyan, amelyiknek egészen kicsi az öble? Kevés a bűnöm, és nem szeretném, ha a szavak konganának odabenn... Jól van... viselkedjen természetesen! Minden pillanatban magát lesik — morogta a szikár idegen, miközben maga is a bűnkorsók közt matatott. Jobb kezének ujjain tintafoltok. — Tanulja meg a verset. Sinoi dalát... Kicsoda maga? — sziszegte Jorann. ...szóról szóra, hangsúlyról hangsúlyra! Ez nagyon fontos! Lesznek majd más dalok, amiket meg kell tanulnia, és lesz olyan is, amit Sinoiként kell elénekelnie... Kicsoda maga?! ...de ne is törődjön velük! Tanulja meg mindet, és ne szóljon arról a dalról, melyet Vila Penshakertől kapott! Azt csupán tanulja meg! Már tudnak róla... A szövegről. Igen. De az csak az egyik fele... Akkor is! — horgadt fel Jorann. A tiltás ellenére odakapta fejét, és zavarodott haraggal bámulta a férfit. Annak csuklyája kissé hátrébb csúszott, látni engedte finom ráncokkal szabdalt bőrét, tincsekben őszülő haját. Az öregség jegyei ellenére fiatal férfi volt, sármos és megnyerő vonású. — Honnan tud maga Vila Penshaker darabjáról?! Mert én írtam — közölte szárazon az idegen. — Forduljon el! Micsoda?! Azt állítja, hogy Vila ellopott egy színdarabot?! Maga elmebeteg! — háborgott Jorann, de azért szót fogadott. Ne foglalkozzon vele! Csak tanulja meg a verset! — tért vissza rögeszméjéhez a csuklyás férfi. Most azonnal abbahagyja ezt, vagy behajítom a korsók közé! — fenyegette meg az idegent Jorann... mivel eközben az árust bámulta kényszeredetten, olybá tűnt, mintha azzal perlekedne. Én nem tenném. Akkor Jorann Galard meghal... és ez a legkevesebb, ami történni fog. Figyeljen! Ha majd megtanulta Sinoi dalát... Megtanultam — vetette oda Jorann. — Színész vagyok, nem vásári mutatványos! Rendben. Akkor kérem, kérem, menjen el még ma a Veres Kút terére, ahol egy magányos pikulás szórakoztatja az ünneplőket! Menjen el, és álljon a pikulás elé, mintha a muzsikáját

94

hallgatná! A pikulás megismeri magát. Egy dallamot fog játszani. Háromszor egymás után. Figyeljen! Tanulja meg! És amikor senki sem hallja, arra a dallamra énekelje el Sinoi dalát! Mi a szent szar ez az egész?! — fakadt ki Jorann. Pillantása kerülte a titokzatos idegent, de a keze ökölbe szorult. Holnap és azután és minden egyes éjszakán figyeljen! Lesznek olyan éjjelek, amikor a pikulás elsétál majd a Királyi Színház mellett, éppen az ablaka alatt. Nem túl gyakran, nehogy a dúvadak gyanút fogjanak... de azért ott lesz. A dallamot játssza majd, hogy maga tökéletesen megtanulhassa Sinoi dalát. Az lesz a kulcs... Miféle kulcs... Magát sötét kötelék köti a halottak világához, Jorann Galard! — sziszegte az idegen, miközben egészen közel emelt az orrához egy korsócskát. Szimatoló, ragacsos hang szivárgott ki a csuklya árnyékából. — A dúvadak pontosan érzik ezt. Máris a foglyuk... talán maga is sejti már... ketrecben tartják. Mint Si- noit... de a dal a kulcs. És én magának adtam. Használja... de csak akkor, amikor eljön a pillanat! A próbákon más dallammal énekeljen, megértette?! Nagyobb rézpénz perdült elő az idegen kezéből... az árus még a levegőben elkapta... majd a kiválasztott korsócskát iszákjá- ba süllyesztve, az ismeretlen férfi elvegyült a tömegben. Jorann mivel az idegen után nem nézhetett — jobb híján az árusra bámult zavarodottan. Kitűnő ízlése találkozott kitűnő portékámmal — kacsintott rá az árus. — Én az uraság helyében hallgatnék a jó szóra! Hogyan? — makogta Jorann. — Miről beszél? Itt ez a korsó — felelte az árus, miközben a pult alól egy vörös viasszal lezárt, lapos korsócskát halászott elő. — Jóféle pálinkával szorítottam ki a levegőt belőle. Igya ki az úr, egyetlen hajtársra, és azonmód, mielőtt még a száját elvonná a csóktól, súgja bele bűnét a hallgatag űrbe! Az én kis korsóm úgy hallgatja majd uraságod szavát, akárcsak uraságodnak kellene meghallania Rigel úr üzenetét! Egyik felét itt, másikat... a pikula szavát... a Veres Kút terén... -Hogy...? Mi...? Fél ezüstmárka a bűnkorsócska, uram. Egy ezüst a benne lévő itóka. És hármat kérek a tanácsért... Jorann kábán halászott elő egy szögletes ötmárkást, fizetett a koponya forma korsót is zsebre vágta —, majd megfordult. Ha figyelték is, nem törődött már azzal. A szikár idegent kutatta a tömegben... Rigel Leviantharyss... csakugyan ő lett volna? *** A Veres Kút terét borító cserepek közé itt-ott néhány zománcozott szilánk is keveredett, jelezve, hogy terjedőben az új szokás — némelyek bűneik helyett a titkaikat eresztették ily módon szélnek, és a titkokat zománcos korsókra illett bízni. A pikulás az egyik cseréphalom közepén ücsörgött, a névadó, vörös márványból faragott közkút káváján, és vidám dallamokkal szórakoztatta az egyre jobban lerészegedő, bűneitől megszabadult tömeget. Csupán egy szemvillanása jelezte, hogy felismerte Jorann Galardot, és az, hogy a közismert, vidám nótát követően, melyet éppen játszott, szomorú dallamot kezdett fújni a pikuláján. Éppen háromszor, ahogy azt a szikár férfi — aki talán maga Rigel Leviantharyss volt — megjósolta. Az egyszerű dallam rögtön beférkőzött Jorann fülébe, annak ellenére, hogy néhány különös csavarodás, hangszínbukkanó is belekeveredett. Avatatlan fül számára talán furcsa lehetett ez a dallamhiba, ám Jorann önkéntelenül is a pikulás játékához illesztette Sinoi dalának szövegét, és a kettő az utolsó próbálkozásra már tökéletesen összeillett. Akkor Jorann elővette a pálinkával töltött bűnkorsócskát, és miután a fogával letépte róla a viaszos pecsétet, egyetlen heves mozdulattal — ahogy a fuldokló vetődik a tenger felszínére — lehajtotta a méregerős szeszt. Zsibbadó szájjal valami csacskaságot suttogott a megürült korsóba, aztán a pikulás lábához hajította.

95

A pálinkaszagú szilánkok szerteszét fröccsentek. Jorann bűne — csekélység, nem nagyobb, mint egy gyermeké — elszállt a szélbe. Akkor a férfi hazament, és csak úgy ruhástul az ágyába dőlt. Még arra sem vette a fáradtságot, hogy belessen az ágy alá, vagy bezárja maga mögött az ajtót. Rigel megmondta: azt akarják, tanuljon meg dalokat... és ha ezt akarják, akkor egyelőre nem veszik vérét. *** Alapos botránnyal vette kezdetét a próbaidőszak. Mint kiderült, a városi szemétszállító vállalkozások egy ideje kartellre léptek egymással, és az Összetört Bűnök Ünnepének estéjén bejelentették, hogy a régi áron egyikük sem gyűjti össze és szállítja el többé a hulladékot — beleértve az irgalmatlan mennyiségű cserepet és a bűnöktől való megszabadulás ünnepének egyéb utcai szemetét is. A Számvevőség még aznap éjjel kiplakátoltatta, hogy Nordes kincstárában nincs erre fordítható vagyon, és kizárólag akkor képes teljesíteni a szemétszállítók követelését, ha a Mesterparlament különadó bevezetéséről dönt... ergo a szemétszállító vállalkozások törvényt sértettek az egyoldalú szerződésszegéssel, mert előbb a Mesterparlamentnek kellett volna benyújtaniuk kérelmüket, és csak a tárgyalások sikertelensége esetén lett volna joguk az utcákon hagyni a szemetet. Hárommillió dukát büntetést ró ki ezért a Számvevőség a szemétszállító vállalkozásokra — állt a plakátokon —, melyet egyenlő mértékben oszthatnak fel maguk között, vagy egyenlőtlenül, ez valóban rajtuk múlik. Válaszul a szemétszállítók lakatot tettek az összes irodára, telepre és szekérre, majd testületileg elvonultak Tölgyes megye erdeibe, vadkanra vadászni. „A halál színháza" próbáinak lebonyolítását Vila Penshaker saját apró kezei közé ragadta. Repkedett a szereplők feje felett, lelkesítő vagy éppen frivolan csipkelődő szózatokat intézett a színészekhez, akárcsak egy királynő a népéhez. Aethelred de Aardesgaard napokig be sem dugta az orrát, és ennek a többség módfelett örült, majd szép lassan el is feledkezett arról a kínos érzésről, amely az olvasópróba alatt megülte a színházat. Egyedül Jorann nem feledkezett meg róla; folyamatosan a tarkóján érezte a mohón figyelő tekinteteket. A tarkóján... és a nyakán. Rászokott a vakaródzásra. Sian találkozott Bartalom Consyreesszel — nem kevés szervezőmunkát, türelmet és kenőpénzt igényelt, mire bejutott a rendkívül elfoglalt börtönigazgató irodájába —, és valamiféle megegyezésre jutottak. Hogy milyenre, azt sűrű homály fedte, és Sian még Jorann Galardnak is csupán annyit árult el, hogy az egyezséget igen borsos „pénzadománnyal" kellett megpecsételnie. Úgy tűnik, állapította meg Sian nem túl szomorúan, Bartalom Consyrees mostanában nincs híján a felajánlott női bájaknak, így az ő hervatag szépsége nem indította meg pénzsóvár szívét. Lemondóan, előreejtett vállal monda ezt, ám hamiskás mosolya elárulta, mit is gondol valójában erről, és mert Jorann éles felfogású volt, hamar ruhák nélkül találták magukat, hogy a testük beszélgethessen arról, hogy mi is a valóság ezen „hervatag bájak" ügyében. Mellesleg Sian újraindította az asszonyverő férjeket megverő vállalkozását, igaz, immár csak két emberrel, mert Balog Jandír a nevezetes éjszaka óta nem tért vissza. Még az is lehet, hogy megölték. .. végül is rendszeresen a Bendőbe járt szerelmet vásárolni, és az efféle móka nem mindig veszélytelen. A próbafolyam érdekes fordulatot vett. A társulatnak feltűnt, hogy meglepően sok dal zsúfolódik a darabba, annak ellenére, hogy a „A halál színháza" kifejezetten tragikus hangvételű volt. Többen úgy érezték, hogy még egy vígjátékban is sok lenne ennyi nótázás. Kevés a szöveg, kevés a valódi, átélhető színészi játék, panaszolták... erre Vila felhúzta az orrát, és két nap próbaszünetet rendelt el. Amikor harmadnap újra kezdték, kiosztotta az átírt szövegkönyvet. Egy sor próza nem sok, annyi sem maradt benne. A legegyszerűbb szöveget is komor muzsikára írt lírába szőtte. A parasztlázadás nem maradt el. Ez a Drén Királyi Színház, nem valami francos mytherón opera!— ordibálta a bukott költő, Aurax szerepét játszó Tom Teffrynd, holott ő még a darab elején „meghalt", így alig kellett énekelnie... igaz, botfülű és

96

fahangú révén azt is saját maga és a köz legteljesebb szenvedése közepette tette... mire Vila fizetésmegvonással fenyegetőzött, amit Crowen színdirektor kéjes vigyorral ellenjegyzett. A lázadás egyből kifulladt, a szereplők pedig fancsali képpel fogtak hozzá a rendszeres skálázáshoz. Egyedül Jorann nem ágált: kifejezetten szeretett énekelni. A színpadi zendülés nagyjából arra az időre esett, amikor a felbőszült városlakók némelyike lapátot ragadott, és elkezdte a csatornákba túrni a hegyekben álló szemetet. Mivel a sásból szőtt szemeteszsákok tartalma már elviselhetetlenül bűzlött, és elképesztő méretű patkányhordák garázdálkodtak az utcákon — immár fényes nappal is! —, az egyéni kezdeményezés valóságos mozgalommá duzzadt. Erre a Mesterparlament nem csupán a Csatorna ezredet, de a Carvallók Vihargárdáját is kirendelte, hogy megakadályozza a város vízhálózatának bemocskolását. Pár száz embert letartóztattak, pár ezer pofont kiosztottak, de egyelőre nagyobb vérontás nélkül elejét vették a nyílt felkelésnek. Csakhogy hiába teremtettek rendet az utcákon, a szeméthalmok attól még ott maradtak, és egyre csak híztak. A feszültség átlépte a Mesterparlament küszöbét, és mivel a honatyákat a törvény ereje védte mindenféle fegyveres, rendvédelmi beavatkozástól, a rendetlenség az egekig csapott, és úgy tűnt, semmi sem akadályozza meg azt, hogy egymás vérét ontsák... mígnem a tisztaságmániás Kawar Grinn képviselőnek az az ötlete támadt, hogy a Vihargárda takarítsa ki a várost addig, amíg nem rendeződik a helyzet. A javaslat hatására a Mesterparlamentben elhatalmasodott a béke... ...egészen addig, míg ki nem derült, hogy az önérzetükben sértett, gőgös Carvallók az utolsó szegkovácsig hajóra pakolták a Vihargárdát, és elvitorláztak Gorhgman után az eldurvult zhíli háborúba. Inkább a hősi halál, de nem fognak szemetet túrni! A hírre megfagyott a vér a tisztelt képviselőkben, és miután kellő körültekintéssel bevádolták egymást a kialakult helyzetért és mindenki a nyilvánosság elé tárta a másik felelősségét — tőképp a Drén párt vezére, a városban egyedüliként hátrahagyott Thran Carvallo felelősségét domborították ki —, a zárt ajtók mögött kedélyesen elordítozgattak kissé, majd amikor tetőfokára hágott a hangulat, a tisztelt képviselők egymásnak estek, és ontottak egy kis vért. A néppárti Grinn képviselő csupán ábrázatának szimmetriáját vesztette el, miután egy széklábbal arrébb tolták az orrát, és Brattis, a Coir-ház ura is megúszta néhány véresen komoly harapással bokatájt, Debayres és Heller képviselők azonban sajnálatos módon elhaláloztak fulladás, illetve szívszélhűdés által. A dolog különösen kellemetlen színezetet kapott amiatt, hogy Debayres képviselő egyúttal az örök ellenzéki Káoszpárt vezérszónoka és parlamenti vezetője volt... és nem enyhített a helyzeten, hogy a parlamenti bunyóparti alatt többen látni vélték Thran Carvallo kötőfékhez szokott mancsát Debayres képviselő nyakán. A csaták dicsőségében megkopaszodott Thran bömbölve kérte ki magának a mocskos rágalmazást, mondván, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül kivágná minden káoszpárti képviselő szívét, de odáig sosem alacsonyodna, hogy fojtogasson, mint egy mulo. Bizonyságul kivonta a tőrét, melyet a szabályokra fittyet hányva csempészett be köpenye alatt a terembe, és mutogatta mindenkinek, hogy nincs rajta egy szemernyi vér sem... de folytassák csak az urak a sértegetést, és akkor majd lesz. Bőven. A képviselők csatájaként elhíresült eset — melyet a köznyelv rögtön elferdített a képmutatók csatájára — kifejezetten jól jött Siannak. Már korábban benyújtotta a Számvevőségen a kifogásait, melyet Bartalom Consyrees jogtudorai javaslatára fogalmazott meg, és a Számvevőség éppen arra a panasznapra hívta be szóbeli meghallgatásra az asszonyt, amely utóbb a képviselők csatájának másnapjává vált. A parlamenti események hatására a Számvevőség felbolydult, mint a méhkas; eleinte be sem akarták engedni Siant az épületbe, mondván, hogy a nem várt kalamitás miatt aznap semmiféle lakossági ügyet nem intéznek. Sian nem szól semmit, csendben távozott, ám kisvártatva Bartalom egyik jogtudorával tért vissza, aki a korrupt és mulasztó tisztviselők pereire specializálódott... igaz, jó pénzért eddig őket védte attól, hogy a Xinoptikon vendégei legyenek. Neki pedig nem kellett túl sok paragrafust citálnia a nordesi állampolgárok alkotmányos jogairól és a tisztviselők kötelességeiről, hogy

97

megnyíljon Sian előtt a Számvevőség ajtaja. Odabenn aztán kapkodva meghallgatták Sian panaszát, és gyorsan ráütötték a pecsétet a halasztó kérelemre — noha azt kategorikusan kijelentették, hogy egyetlen fityinggel sem csökkentik a kirótt adót, késedelmi díjat nem számítottak fel, csak tűnjön már el. Sian elégedetten távozott: hónapokat nyert, és neki éppen erre volt a legnagyobb szüksége. Két napra rá, kora hajnalban, egy hadseregre való élőholt özönlötte el Nordes utcáit. A lakosságnak még megrémülni sem volt ideje — mire felocsúdtak, a járkáló tetemek és csontvázak serényen nekiláttak, hogy eltakarítsák a várost elnyeléssel fenyegető szemétáradatot. Napokig hordták a szemetet fáradhatatlanul, és mire végeztek, már csak egy jó esőre volt szükség, hogy a mocsok utolsó nyomait is eltakarítsa. A nép, amely nemrég még spontán felkoncolta volna vezetőit, most önfeledten ünnepelte ugyanazokat mindaddig, míg ki nem derült, hogy a váratlan akcióhoz a Mesterparlamentnek semmi köze. Egy bizonyos Aethelred de Aardesgaard lovag irányította az uralma alatt álló holtakat az utcákra, és saját vagyonát nem kímélve ő volt az, aki szemétszállító bárkákat bérelt, hogy a töménytelen szemetet a tengerbe szórják, jó messze a nordesi partoktól. A nép ettől kezdve a lovagot ünnepelte, mit sem zavartatva magát attól, hogy Aardesgaard nem csupán egy ősi, királyságbéli família leszármazottja (gubancos rokoni kapcsolatokkal a nordesi régidrének felé), és nem csupán a Szellemkéz Rend háborús hőse (nem kevés, dokumentumokkal igazolható taktikai és stratégiai győzelemmel a háta mögött), hanem egyúttal vámpír is. Vámpír, vámpír, de micsoda úriember. .. és különben is, a Bendöbe jár vadászni, ezt maga vallotta be pironkodva... Az elhalálozott Ocran Debayres helyére a Káoszpárt képviselői Shudrak Noc'irrint, a kifinomult ízlésű parfümkereskedőt választották vezérnek. Székfoglaló beszédében Shudrak rögvest indítványozta, hogy a tisztelt képviselők rendezzék végre az élőholt nemzettársaik jogállását, deklarálván az értelemmel bíró holtak cselekvő- és jogképességét, noha eddig a jogképesség a halállal megszűnt, még ha bizonyos cselekvőképességet tárgyszerűen el is lehetett ismerni. Az indítvány mondhatni tűzgolyóként robbant a Mesterparlament üléstermében, és csaknem újabb verekedés tört ki a javaslat támogatói és a régi jogrend védelmezői között. Az utolsó pillanatban Ekkehard Maudslay építésznagymester javaslatára a pártok bizottságot alakítottak a kérdés megvizsgálására, és elnapolták az érdemi vitát arra az időre, amikor majd az Élőholtügyi Bizottság a tisztelt képviselők elé tárja a problémát annak teljes komplexitásában, megoldási javaslataival együtt. Aardesgaard lovag — akit a Káoszpárt, saját dicsőségét fényezendő, meghívott Noc'irrin székfoglalójára — meghatottan emelkedett szólásra, és bejelentette, hogy az általa bérelt Királyi Színházban díszelőadást kíván adni az ország előkelőinek, azaz a tisztelt képviselő uraknak és hölgyeknek, kifejezendő háláját, amiért a Mesterparlament foglalkozik a magához hasonló, teljesen el nem halálozott polgártársak jogainak rendezésével. Az előadás, stílusosan, „A halál színháza" címen fut majd... Éppen ideje volt békét teremteni a Mesterparlamentben: ekkor már jócskán megszaporodtak az ellenséges mozgolódásról szóló hírek. A szomszédos káoszhitű országok kémei még abban az évben elszemtelenedtek, amikor Fekete Gorhgman csatlakozott a drének hódító háborújához, de mert a Szellemkéz csak az egyik hadsereg volt a négy közül és Nordes védelme nem csökkent jelentősen, az árnyékok közti mozgolódás lassan elcsitult. Ám most a Vihargárda távozott, Nordes legütőképesebb hadserege... és emellett a Káosz földi helytartói nem mehettek el szó nélkül. Swielléből kisebb-nagyobb csapatok immár naponta törtek be a határvidékre, rabolni, fosztogatni. A határ őrizetével megbízott Záporvetők ugyan azonnal a nyomukba eredtek, ám az ellenséges lovasok gyorsan visszahúzódtak a krithmari erődrendszer védelmébe, így néhány futó csetepatétól eltekintve nem került sor lényeges ütközetre... olyanra meg aztán végképp nem, amely elvette volna a swiellei Pusztítók kedvét a nordesi portyáktól. A Záporvetők túlságosan kevesen voltak ahhoz, hogy hatékonyan megvédjék a gyepűt... és hogy a baj még nagyobb legyen, kiderült, hogy Strekwarban is mozgolódni kezdtek a hadseregek.

98

Itt hamarosan háború lesz, jajgattak az emberek, mire a Mesterparlament szélsebes futárhajókat indított Zhíliába, hogy hazahívják a Vihargárdát, de ha lehet, akkor még a hadúr-királyt is. A hajók hamar visszaértek Gerauld di Carvallo röviden obszcén, kétszavas üzenetével, amely senkiben sem hagyott kétséget afelől, hogy a Vihargárda jó darabig Zhíliában marad. Gorhgman jobban megválogatott szavakkal és hosszabban válaszolt, melyben kifejtette, hogy Nordes becsülete nem engedi, hogy csalárd módon magukra hagyják drén testvéreiket ebben a vérzivatarban, de amint győzelemre fordul a háború — meg sem várva a babérok aratását —, azonnal hazatér, mert ő, Fekete Gorhgman tudja, hogy mi a kötelessége. Majd. Akkor. Bár a város, majd az ország helyzete egyre inkább kétségbeejtővé vált, Jorann Galard csakis a saját bajával volt elfoglalva. Erre minden oka megvolt: Marjorie, Aardesgaard babaszépségű vámpírja immár egyre nyíltabban a férfi nyomában koslatott. Többnyire csak messziről bámulta, ám egyre gyakrabban feltűnt a próbákon is — a nézőtéren ücsörgött, sokatmondó pillantásokat vetve Jorannra —, sőt esetenként a szobájában is felkereste, hogy kétértelműén évődjön vele. A szőke vámpír nem zavartatta magát attól, hogy meglátják; Aardesgaard parlamenti bevonulása óta a fészek vámpírjai szabadon grasszálhattak a városban. Csupán akkor tűnt el a homályban, amikor Sian is színre lépett valami oknál fogva a vámpír kerülte a férfivadászt. Bár Jorann büszkesége erősen tiltakozott, végül a gyávábbik énje győzött, és hogy megmeneküljön Marjorie közelségétől, Sianhoz költözött, anélkül, hogy elárulta volna a nőnek az okát. Ügy tűnt, Siant nem is érdeklik az okok: készséggel befogadta a férfit, és ha csak idejük engedte, a híres-hírhedt drujbourki szerelmi művészet fogásait gyakorolták. A pikáns kis festményekkel illusztrált könyvecskét Sian nemrég lelte egy bolhapiacon... Megszabadulván Marjorie-től, Jorann lassan megnyugodott csupán valami halovány félelem pislákolt még benne, mely a premier éjszakájához kapcsolódott. Szerencsére a premier — egyben Aardesgaard díszelőadása — elég messze volt még. Messziről a legszörnyűbb sárkány is picikének tűnik. De amikor közelebb ér...

99

Odalentről kocsizörgés, patacsattogás, tányér- és pohárcsörömpölés szűrődött fel Jorann szobájába, holott a színész nem csupán az ablakot zárta be, de még a spalettát is behajtotta. Az úri közönség a szokottnál korábban érkezett „A halál színháza" ősbemutatójára, mivel Aethelred de Aardesgaard nem csupán színházi, de kulináris élményekkel is meg kívánta ajándékozni a Mesterparlament tisztelt képviselőit; a lovag az est méltó felvezetéseként a színház elé kipakolt, dúsan megrakott asztalok körül állófogadást is adott. Jorann bosszúsan húzta magára Sinoi jelmezét. Lappangott a színházban egy pletyka, miszerint a szemétszállítók bojkottja mögött — mely azóta csendben véget is ért, és a vállalkozások a korábbi díjért ismét rendben elszállították a város hulladékát — valójában a vámpírok összeesküvése áll. Ezért is vette meg jó előre Aardesgaard „A halál színháza" előadásait, mert tudta, hogy majd be fog vonulni a Mesterparlamentbe, és valamit fel akart ajánlani a képviselőknek... valami stílusos ajándékot, amelynek aztán megkérheti az árát. És lám, odalenn most az összes képviselő a vámpírt élteti — vagy legalább úgy tesz. Színjáték... csakhogy ebben a színjátékban Jorann Galardnak is osztottak szerepet... aminek a színész egyáltalán nem örült. Főképp azért nem, mert sejtelme sem volt arról, hogy az összeesküvés — ha csakugyan az, és nem csupán a szokottan mocskos politikai cselezés — mire irányul. Az ajtóhoz odakoccant valami. Aztán tisztelettudó kopogtatás... Az ifjú Jesold, az öltöztetőfiú. Kövérkés, puhány alak, ügyes kezekkel. Női szerepekre vágyik a színházban. Némi csiszolgatás után egészen jól lesz majd a fiú. — Bújj be, Jes'! — szólt neki enerváltan Jorann. Sinoi mustársárga, klasszikus vonalú, fűzős ruháját nem tudta egyedül felölteni, és a reménybeli színészpalánta segítségére szorult. — Igyekezz, nincs kedvem sokáig maszatolni ezzel a gönccel! — tette még hozzá, majd felragadott egy púderes pamacsot, hogy nekifogjon a sminkeléshez. A szeme alatt sötét karikák... bár utálta, oda most mégis vastagabban kell felkennie az alapozót. A pamacsot beledörgölte a bőre színéhez illeszkedő, zsíros tapintású alapozó tégelyébe, és bal kézzel kissé elhúzva arcán a bőrt, körbelapogatta a szemét. Amint végzett, a tükörbe pillantott, hogy elvégezze a finomabb munkát... Marjorie tükörképe mosolygott rá bájosan, véres pofával. Jorann rémülten hőkölt hátra a látványtól... a lendület majdnem lelökte a székről, csak éppen a háta valami ruganyosnak ütközött. Marjorie combjának. A vámpír egy színes takarót húzott maga után a földön; ahogy Jorann a lábának ütközött, a takarót egy könnyed mozdulattal a vetetlen ágyra dobta, hogy mindkét kezével a férfi hóna alá nyúlva segítsen neki felállni. Mozdulatainak gyengédsége éles ellentétben állt vértől csöpögő arcával és a szemében lakozó telhetetlen mohósággal. No, no... össze ne törd magad... éppen a díszelőadás napján. .. — búgta lágy gerlehangon a vámpír. Jorann szólni sem bírt. Összeszedte erejét, és kibontakozott Marjorie öleléséből... nem a lány erejével kellett megküzdenie, hanem saját izmainak remegésével. Ma én leszek az öltöztetőd, drága — lehelte a fülébe a vámpír. Jorann orrát megcsapta a friss vér illata. — Ertek a fűzőkhöz... és a púderhez. ígérem, gyors leszek... és éppen marad még időnk egy röpke kis kefélésre. Sosem keféltem még ilyen szép leányzóval, mint amilyen te vagy, drágám... Jorann tiltakozva magasra emelte a kezét... a szeme sarkából valami furcsát vett észre az ágyán... Ugye, drágám, a szoknyád alatt nem viselsz semmit? — incselkedett Marjorie. — Lám, én sem hordok ott mást, csak a táncos lábaimat és köztük a forróságot... .. .az ágyán a takarót. Nem takaró volt. Az ifjú Jesold kivérzett teteme. Mit tettél?! — szaladt ki Jorann száján a teljesen értelmetlen kérdés.

100

Mit? Ettem — válaszolt Marjorie nevetve. — Kissé kába még szegény, rám hagyta feladatát. Fordulj meg, drága, hadd húzzam össze a fűződ... ne félj, nem háglak meg, légy bármilyen csinos kislány... a kanca azért én vagyok, a csődör szerepét rád szabom! Jorann sápadtan bámulta a vámpírt. Lassan a szekrénye felé oldalazott, ahová a kardját akasztotta legutóbb. Az előadás nemsokára elkezdődik, drágám. Igaz, te később lépsz a színre, de a lovag minden szereplőt látni kíván még a függöny felvonása előtt. No, ne kéresd magad! Gyere, hadd húzzalak meg... aztán a fűződ! Hozzám ne érj, mert...! Mert? Mi lesz akkor? Sikítasz? — Marjorie mosolya torz vi- csorrá torzult. — O, te szuka! Lehet, hogy mégis inkább magam alá gyűrlek... de akkor az fájni fog, neked nagyon fog fájni! Az óvatos mozgástól is elcsúszott Jorannon a ruha — hisz' a fűző még mindig lazán lógott, nem rögzítette testéhez a nehéz anyagot —, s félő volt, hogy akadályozza majd a küzdelemben. De nem volt más választása, el kellett érnie a szekrényt, és abban a kardot. —Takarodj ki inuííííí...! Marjorie hirtelen rántott egyet a fején, hogy csak úgy recsegtek nyakának csontjai, és egy villámgyors mozdulattal a férfira vetette magát. Jorann torkára fagyott a szó, s aztán már sem kiáltani, sem nyögni nem maradt ideje. A könnyű test ledöntötte őt a lábáról, Marjorie acélos szorításba kapta a férfi tagjait, és közvetlen közelről az arcába vicsorgott. Híg vérrel keveredett nyál csorgott Jorann nyakára, ahol egy vastag ér tehetetlenül lüktetett... Most már igazán magadra haragítottál! — suttogta a vámpír átszellemülten. Nem tűnt dühösnek, ámbár minden porcikáján érződött, hogy alig képes visszafogni magát. Joran ezért nem kiáltott, ezért nem küzdött; félt, hogy azzal átlöki a vámpírt egy láthatatlan határvonalon, és azt már csak egyiküknek lesz módja később megbánni. — Nyughass, kislány, vagy átharapom a torkodat, és magam játszom el Sinoi szerepét! Dögölj meg... — sóhajtotta alig hallhatóan Jorann. Rettegett... de színész volt, és ez a mesterség határos az elmebajjal. Fittyet hányva a halálos veszedelemre, harciasan vágta a vámpír képébe: — A szerep az enyém! Marjorie azonban nem harapott, csupán rábólintott Jorann szavaira. Aztán nekifogott, hogy a leszorított férfin eligazgassa a jelmezét. Erővel hasra fordította, behúzta a fűző zsinórjait a megfelelő kampókba és lyukacskákba, csinos kis masnit kötött, a selyempertli végeit eligazgatta végül, majd szabadon engedte a színészt. — Mondanám, hogy kikészítem az arcodat, drága — tért vissza a korábbi, negédesen évődő hanghoz Marjorie —, de úgy sejtem, elutasításra találnék. Úgyhogy egyelőre magadra hagylak, drágám. .. de ne feledd: az enyém leszel! így is, úgy is! Mindenképp és minden formában... Azzal csókot dobott a megalázott férfi felé, és kilibegett a nyitva hagyott ajtón. Jorann iszonyodva bámult utána. Odalenn megszólalt a kicsiny rézharang, jelezve a közönségnek, hogy ideje elfoglalniuk székeiket. Az előadás hamarosan kezdődik. *** Az előadás elkezdődött. Jorann a szétvont függönyt eltakaró paraván mögül, egy erre szolgáló rejtett résen át leste a közönséget, melyhez hasonlót talán még sosem látott vendégül a nordesi Drén Királyi Színház. Egyik-másik nagyurat Jorann is felismerte — Ekkehard Maudslay például, az Építészcharta nagymestere, több előadást is látogatott már, és esetenként kisebb adományokkal is kifejezte tetszését, a vén Thran Carvallót pedig mindenki felismerte, még az is, aki sosem látta—, de legtöbb arc semmit sem jelentett számára. Előkelőek és nagy hatalmúak, ez szinte mindannyiukról lerítt. Megszokták, hogy szavuk Nordes szava. Jorann látott ott gőgöseket és ravaszokat, szelídeket és akarnokokat. Látta a mohóságot a szájak szegletében, és látta az önfeláldozás ráncait a homlokokon. Jó szeme volt ehhez; hogy meglássa a lényeget.

101

Aztán a hátsó sorok egyikében — egy kövér, kereskedőforma képviselő és egy vastag nyakú régidrén nemes között — észrevette Marjorie tejszínű fürtjeit. A színpadon Rigel Leviantharyss ezekben a pillanatokban fedezte fel a bukott költő, Aurax több napja oszladozó tetemét. Novalis valósággal megtáltosodott a költőfejedelem szerepében, játéka pillanatok alatt magával ragadta a közönséget... így, amikor benyitott a szobába, a sminkesek által elrútított Aurax látványa és Novalis iszonya áradatként söpört végig a nézőtéren. A nemes képviselők riadtan hőköltek maguk is hátra, torkukból rekedt kiáltás tört elő. Jorann ekkor fedezte fel a szőke vámpírt; míg környezete valósággal belepréselődött a puha széktámlákba, Marjorie élveteg arccal hajolt előre, hogy jobban lásson. De nem csupán ő egyedül... Jorann torkát jeges marokként kezdte szorongatni a félelem. A nézőtéren kéttucatnyi... nem, volt az három vagy négy tucat is... nő és férfi tette ugyanazt, amit Marjorie. Ajkuk pengeként húzódott mosolyra, és mialatt Novalis azt énekelte, hogy „Ez már valódi élmény, hogy így láttalak? / Találjon békét lelked, én többé nem bántalak! /Fogadd el tőlem e főhajtást, / én most kezdem a pokoljárást...", sóváran bámultak a színpad egy pontjára, ahol Aurax szerepében az elrútított Tom TefFrynd himbálózott az önakasztást imitáló, trükkös kötélrendszeren. — A Bendő összes mocska... — sziszegte kétségbeesetten Jorann a falkányi vámpír láttán. Most már szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy mit tervez Aardesgaard. Miközben a Csatorna ezred egyenruhájába öltözött segédszínészek feltrappoltak a színpadra, hogy megugrasszák Novalist, azaz Rigel Leviantharysst, Jorann agya veszettül zakatolt. Mit tegyen? Rohanjon ki a színházból, mentse a bőrét? Azt nem lehet... Sian is ott ül, az emeleti páholyok egyikében! Rohanjon ki a színházból mégis, és riadóztassa a várost? Ki hinne neki? Hisz' mindenki tudja, hogy a képviselők és a vámpírok együtt ünneplik az élőholtak várható parlamenti bevonulását! Mit tegyen? A megmart fiút szíven döfte ott, a saját ágyán... a Fonatra, egy csepp vér sem buggyant ki a sebből, egyetlen csepp sem... de az összes vámpírral nem végezhet, az összessel nem... de még tán egyetleneggyel sem, ha az nem aléltan fekszik egy ágyon! O, mit tegyen, az összes istenekre, mit tegyen? A díszlet túlfelén nagy csattogással és ordítozással véget ért a jelenet. Odafenn megnyikordultak a csigák, és Novalist a magasba rántották — Solmeire, kiáltotta Rigel Leviantharyss, és el- teleportált —, egyúttal festett drapériák gördültek le a színpad előterében, gyors utazást szimbolizálva, miközben Rigel lassan aláereszkedett a drapériák előtt. Hétmérföldes ugrásokat imitált a levegőben függeszkedve. Rongyokba bugyolált lábú díszletezők rohantak el Jorann mögött, hogy a mozgó színfal mögött villámgyorsan lerámolják Aurax szobáját a deszkákról, és a helyükbe felhúzzák a tufani Zöld Takony fogadó képzelt mását. Eközben húzták el Tom TefFrynd véres húsdarabokkal „felékített" testét Jorann mögött. Jorann rosszat sejtve fordult hátra. Hé, Tom! Mi van veled? — kérdezte rekedten. Ez nem Tom! — förmedt rá a díszletmunkás. — Csak egy élettelen bábu. Tom elhányta magát a jelmezétől... kénytelenek voltunk lecserélni. — röhögte az ismeretlen férfi. Jorann kivillanó szemfogakat vélt látni a gyér fényben... Csak rémeket látok, igyekezett megnyugtatni magát, ám igyekezete hiábavalónak bizonyult. Vámpírok a nézőtéren, és — Jorann teljes bizonyossággal tudta — vámpírok a színpad mögött is. —Vége a világnak... — nyögte. Izgul? Jorann néhány pillanatig fel sem fogta, hogy hozzá szóltak. Amikor megfordult, olyan arccal nézett farkasszemet, melyet sem ébren, sem álmában nem tudott felidézni, ám ezer másik arc közül megismerte volna, bármikor.

102

Aardesgaard... nem a nézőtéren kellene lennie? — préselt ki magából nagy nehezen néhány semmitmondó hangot. Mustárszín szoknyáját dühödten igazgatta, mint egy úrilány, aki neveltetése folytán nem kiabálhat, hát a mozdulataival fejezi ki megvetését. — Magát ünneplik, nem? A parlamentben, barátom, a parlamentben — felelte a vámpír. — Itt és most magát ünneplik... nemsokára színre lép. Izgul? Mondják, nem is színész, akinek nem költözik lámpaláz a szívébe. Lámpaláz. Az... — bólintott Jorann, és lopva az Aurax-bábut vonszoló díszletező után nézett. Hátha tényleg csak egy bábu... Bevallom, én is izgulok kissé — közölte a lovag. Nocsak? Színpadra készül? Ez az én estém, barátom, ezt ne feledje! Minden okom megvan a lámpalázra! — válaszolta a vámpír. Ajka szélén halovány mosoly derengett, miközben egészen közel hajolt Jorann bepúderezett arcához, mintha körbe akarná szimatolni. Jorann elszántan állta a vámpír fürkésző pillantását. Immár tudta, hogy mit kell tennie. Marad, mert el kell énekelnie Sinoi dalát, úgy, ahogy a próbákon még sosem tette. Úgy, ahogy azt Rigel Leviantharyss — az igazi, ha csakugyan ő volt az — meghagyta a számára. *** Az előadás kezdetén a figyelmesen szemlélődő Jorann Galard még jól látta a nézők között lapuló vámpírokat. Másképp viselkedtek, másképp reagáltak a színpadi eseményekre; amikor a nézőtéren ülő egyszerű halandók megrémültek, ők felizgultak, amikor a halandókat szomorúság fogta el, őket titkos vidámság. Ám ahogy Sinoi szerepében Jorann színpadra lépett, a különbség percről percre halványodott, végül, mire a dráma kicsúcsosodott, megtörtént a csoda, valóra vált minden színész álma: az ott lenn, a félhomályos széksorokban immár nem tömeg volt, mindenfelől összeverődött egyének csordája, hanem egyetlen lélek és egyetlen test, mely egyszerre lélegzik, és egyszerre ver a szíve... igen, talán még a vámpírok elszikkadt, fekete szíve is dobogni kezdett ismét, ahogy Jorann játékát csodálták. Pedig Sinoi szerepe, mondhatni, mellékes volt Rigel Leviant- haryss szerepéhez képest. Sőt, meg kell hagyni, Igrun Novalis élete legkitűnőbb alakítását adta azon az estén, holott korábban sem érdemtelenül viselte a szerepkirály nevet. Mégis, mégis Jorann Galard terítette be az álom és a mese varázslatos leplével a nézőteret. Jorann — ahogy az összes többi szereplő — érzékelte a változást. Játék közben ki-kilesett a nézőkre, és nem látta már közöttük a vámpírokat. Nem látta Siant sem, holott korábban nemegyszer arra tévedt féltő tekintete. Most már csupán nézők ültek ott, elbűvölve, elvarázsolva. De azért, Jorann nem feledte, a nézők között ült Sian, és ültek közöttük vámpírok. A vámpírok ott lapultak most is, még ha egyelőre magukról elfeledkezve szívták magukba Rigel és Sinoi drámáját. De ott lapulnak, és Aardesgaard hamarosan megadja a jelet, hogy tegyék a dolgukat, bármi legyen is az. Jorann megrázkódott a gondolattól — Sinoi tűnt érzékenyebbnek ettől —, és megbánta, ahogy haladt a darab, egyre inkább megbánta, hogy legalább Siant nem figyelmeztette. Menekült volna el... Rémisztő magabiztossággal közeledett az előadás vége. Sötét szín terült köréjük, durván rakott kőfalak, láncok és vén pókhálók. Sinoi vicsorogva mered az előtte térdeplő Rigelre, rávetné magát, hogy széttépje, de egy lánc — láthatatlan, mint a szerelem — még visszatartja. A sorsom az, hogy végül elbukjak, ragadjon torkon kíméletlen ujjad; nemrég még becézve simogatták bőröm, őrjítő vágyaink emlékét szívemben őrzöm Sinoi, Sinoi, Sinoi: Tépd ki a szívem! Szakíts meg, Szívem! Sinoi, Sinoi, Sinoi: Vedd el, vidd el az életem messzire innét! Almom, létem, szerelmem úgyis a tiéd. így énekelt Rigel Leviantharyss, mellén a mocskos, véres ing megtépve, így térdelt az örök megadás pózában a szörnyeteggé vált Sinoi előtt. A költő kezében nem remegett a varázsfegyver, melynek rúnákkal díszített pengéje szerelme gyomrába mélyedt. A zenekar

103

elhallgatott, csupán egy szopránhegedű cincogott még halkan, majd annak is kitekerte nyakát a rémisztő csend. Menekülj, Rigel! — hörögte Sinoi. Arcát nem ügyes maszk, hanem Jorann legbelső érzései rútították el, melyeket feledve tárolt egy penészes, mély pincében, ám az előadás transzában felkavarodtak a mélyből, átjárták Jorann testét és lelkét, hogy a varázslat megszülessen. Színészet. Játszók és bámulok közös mágiája. Menekülj, Rigel! - törte szilánkokra a feszült csendet Sinoi kiáltása. — Kérlek, menekülj! Ha győzök... megöllek! A színpad előtti, rejtett árokban a koncertmester egyszerre intett az összes zenésznek. A mély hangú kobö, mely máskor andalító, magzati ritmusban duruzsolt, most felbődült, mint a vihar istene; hangjára zörögni, csattogni kezdett minden fém, rikoltott minden üreges fa, nyúzott macskaként nyüszítettek a húrok. Sinoi megvonaglott, mint a féreg, melyet parázsvégű bottal kínoznak; testével kicsavarta Rigel markából a kardot. Rigel felpattant, elhátrált a vonagló alak közeléből, aki fájdalmában sikoltozva küzdött önmagával, és a kardból kiszabadult, elátkozott lelkekkel. A férfi futásnak eredt... a színpad elfordult tengelye körül, így Rigel mindig középpontban maradt, míg a saját mocskában fetrengő Sinoi eltűnt a jobb oldali függöny mögött. A kaotikus zene szorításából lassan kibontakozott egy harcias, feszült dallam, melyben úgy trappoltak a dobok, akárha vágtató lovak lennének. Amíg tartott a zene, Rigel céljához ért; három szoborszerű alakhoz. A harcosok szobrának kulcsát, egy mágikus pecsétet a darab egy korábbi szakaszában szerezte meg, most az üldözöttek kétségbeesett kapkodásával keltette életre őket. A szablyás, a gyíklény és az íjász parancsra várva tisztelgett, majd Rigel egyetlen intésére szögletes, merev mozdulatokkal ereszkedtek le a földre, térdük egyszerre döndült a deszkákon. A hangra megrebbent jobboldalt a függöny, és szörnyű állapotban előtántorgott Sinoi. A zene crescendóba kapaszkodott, majd holtan alázuhant. Csend. Csupán Sinoi csoszogása hallatszott. — Öljétek meg! — parancsolta színtelen hangon Rigel a kőből és fából faragott bajnokoknak. Sinoira nem nézett többé, hanem kifelé, a nézőtérre, és fájdalommal telve hozzátette: — És öljetek meg engem is... Gondolatban oly bátran bünteti magát az ember. Az életnagyságú bábuk rárontottak a szörnyetegre, mellyé Sinoi vált. Rigel — nem bírván végignézni a viadalt — sarkon fordult, és a színpad másik végébe sietett, ahol két jidori sárkányszobor fogott közre egy vasalt faajtót. A mögötte feltáruló lépcső elnyelte a megtört költőt. Rigel nem nézett hátra, nem búcsúzott — a küzdelmet és a búcsút meghagyta a színház néma közönségének. A színpadon tombolt a négy alak. Hasadt a díszlet, törtek a vásznakat kifeszítő fakeretek. Sinoi hátborzongató ordítása egybevegyült a koncertmester által diktált zenei őrülettel, és kiabált a közönség is, egy testként remegve, egy szívként érezve. Csupán a bábuk küzdöttek némán, és buktak el szavak nélkül... szerepük szerint. Sinoi megtépve, véresen állt a rombolás közepén, és az elszabadult dúvad pillantásával nézett végig a halálosan sápadt nézőkön. Most, hogy kegyetlen pillantása végigsöpört az arcokon, ismét elvált a búza az ocsútól; a Sinoi repedező kérge mögött rejtező Jorann Galard ismét megpillantotta a vámpírokat. Arcukon beteges, vörös foltok terjengtek, ajkuk magasba húzódott, orruk kitágult és a szemük... A szemük mohón tapadt Sinoira, hogy vezesse őket győzelemre. Nehéz léptek döndültek a színpad hátterében. Igrun Novalis tért vissza, hogy eljátssza a végső jelenetet. A zenekar új motívumot kezdett el játszani. Sinoi megfordult. Nincs már hová futnod, Rigel... — kezdett bele a dalba, az utolsó előttibe, melyet ma este el kellett énekelnie, ám torkára forrott a szó.

104

A színpad hátterében, az árnyékok között Rigel Leviantharyss állt valóban. A költő. De nem a színész. Miért akarsz megölni, mondd el — vette át a szót a szerep szerint Aethelred de Aardesgaard. Novalis megszaggatott ruhájában pompázott, melyet mintha több vérfolt rútított volna el annál, mint amennyire Jorann emlékezett. A vámpír lassan közeledett, és felhágott egy épségben maradt állvány tetejére, ahová majd Sinoinak követnie kell őt, hogy a végső nagyjelenetben... A muzsika megzökkent, majd a zenészek újra kezdték a dallamot. A koncertmester türelmetlen, figyelmeztető felhangokat intett be a muzsika szövedékébe, mire Jorann észbe kapott: a döbbenet kilökte a szerepéből, és lemaradt a dallal. Szerencsére megértette, mit akar a koncertmester az újra kezdett zeneszámmal, hát a megfelelő taktusban megismételte a dal kezdő sorát, melyhez Aardesgard immár tökéletesen hozzákapcsolódhatott, hogy aztán Sinoi visszavegye a fonalat, és küzdelmes harmóniában előadják az utolsó duettet. Nincs már hová futnod, Rigel! — Miért akarsz megölni, mondd el... — O, te nem tudod, mily szerencsés voltál, szerethettél, mindig is a fény világában lakoztál: alkothattál. Mit tudod te, mit adtam volna, mit adnék most is azért, ha veled egy napra helyet cserélhetnék?! Te hagytad magad mégis bemocskolni! Megtisztítom minden szennytől a világot, most nekem kell a szégyent lemosni. Csak én leszek, és az erdő, a virágok... Sinoi, Sinoi, Sinoi, Kész vagy elmenni a legvégsőkig? — Nincspusztítóbb erő a szerelemnél, jegyezd meg Rigel, ha feledted is eddig! Sosem ártottam volna neked, hidd el! — Az életedért könyörögni már késő! Szeretlek, szeretlek, szeretlek, Sohasem hazudtam, szeretlek! — Hallgass Rigel! Megvetlek! Meghalok, tudom, de szeretlek! Tudnom kell, hiszel-e még bennem! — Hallgass! Válaszolj — Hallgass! Sinoi, Sinoi, Sinoi, Miért nem nézel a szemembe? Talán tőlem félsz, kedves? — Hiszek neked, Rigel, tudom, hogy szerettél! De megöllek akkor is, elhagytál, elvesztél! Ha ezt kell tenned, hát tedd, de utoljára még ölelj meg! — Mint annyiszor már a darab során, a mindent elárasztó muzsika hirtelen megfagyott. Majd lassan ébredezve, egymás után megszólaltak a hangszerek, lágy, érzékeny melódiát játszva. Sinoi a duett alatt lassan, ahogy a ragadozó cserkészi be prédáját, felmászott az állványzat tetejére, és most ott állt, alig kéznyúj- tásnyira a büszke és bátor Rigeltől. A szerep szerint a romantikus melódia csúcspontján közelebb kell majd lépnie Rigelhez, ölelésre tárt kézzel, mire a költő az ismert varázslatot használva elteleportál, és a megbillenő állványzatról Sinoi a mélybe zuhan, hogy egy törött gerendára felnyársalódva kilehelje meggyötört lelkét. A muzsika lassan a csúcspontjához érkezett. Jorann kitárta karját, de még nem lépett közelebb: Sinoi még tétovázik, nem tudja, mit tegyen. Egyik fele teljesítené szerelme utolsó kívánságát, a másik széttépné azért, mert ő maga is vámpírrá lett. A darab igazi tragédiája rejlett ebben a pillanatban, és ezt rendező és színész egyaránt ki akarta használni: Sinoi, az elátkozott vámpír meggyűlölte Rigelt, mert azt hitte, hogy ő is vámpírrá vált, holott ha marad halandó, megmenthette volna Sinoi lelkét... miközben Rigel valójában nem lett vámpír, és ha Sinoi képes lett volna bízni benne, valóban megmenthette volna őt. Aardesgaard lovag megjegyezhetetlen arcán kárörvendő vigyor terült szét. Ez az arckifejezés egyáltalán nem illett a szerepéhez. Gyere, formázta a néma szavakat ajka, miközben kivillantak megnyúlt szemfogai, most gyere! Jorann a torkában dobogó szívvel várt. Most kell megtörténnie, bármi legyen is az! Akkor a zene hirtelen elcsuklott. A közönség nem vette észre, hisz' megszokta már, és Aardesgaardnak sem tűnt föl ebben semmi szokatlan, mivel áldozatát bűvölte mereven. Jorann viszont. ..

105

A zenekari árokban magányos pikula kezdett el játszani. A titkos dallam! — ujjongott némán Jorann, és bár még mindig nem tudta, mit hoz a következő pillanat, teli torokból rágyújtott Sinoi dalára... Óvatosan vond ki e kést a szívemből! Figyelj, bárki légy is, halandó vagy holt, halálod sosem támad rád szemből! Figyelj, én leszek a sötét föld, mely eltakar, csontjaidat borító fekete bársony leszek, egér leszek, mely koponyádban kapar. Figyelj, a szél már sodorja a port amivé te is válsz, és itt hever koporsód, fedelén könnyek özöne a zápor. Óvatosan vond ki a kést szívemből! Üres kézzel gyere, farkasok gyermeke, sóvárgás kerülje lelkedet, s akkor neked nyújtom kezem — bárki légy is — nem csókollak halálra. Aardesgaard értetlenül meredt az éneklő Jorannra. A szöveg ismerős volt, ám a próbákon nem ezt a dallamot játszották hozzá a zenészek. És különben is, ezt Jorannak csak Sinoi halála után kellett volna elénekelnie, miközben csigás kötelekkel a magasba vonják, mintegy szimbolizálva, hogy halálában mégis megváltást kapott. Miért...? A kérdés belefagyott Aardesgaard torkába. Sinoi dala megbéklyózta, pókháló vékony fonadékkal borította be akaratát. Torkából dühödt morgás tört elő, szemei szikrát hánytak, teste erőtől remegett... de képtelen volt mozdulni, képtelen volt rávetni magát Jorannra. A nézőtérre vezető ajtók kitárultak, és különösebb sietség nélkül egyenruhás gárdisták és mágusok vonultak be. Nordes előkelői felbolydultak, és bár még az előadás hatása alatt álltak — így meg sem mukkantak —, gesztusaikon mérhetetlen felháborodás uralkodott el. Jorann énekelt. Fél szemmel a koncertmesterre lesett, aki azonnal jelzett, hogy a dalt ismételni fogják, méghozzá szünet nélkül. Aardesgaard úgy reszketett, hogy a magas állványzat inogni kezdett... de mégsem tudott egy tapodtat sem előrébb lépni, karját nem tudta a magasba emelni, Jorann felé nyújtani, hogy a haragtól kiserkenő karmaival feltépje a dalnok torkát. A gárdisták behatoltak a sorok közé, és hozzáfogtak, hogy a nézőket kitereljék az utcára. Csupán a színpadot megkövülten bámuló, torzán vicsorgó vámpírokat hagyták székeiben — mögéjük egy-egy gárdista állt kivont karddal. A nézőtér szélén járkáló mágusok vizsgálódó tekintete elárulta, hogy nem tudják biztosan, ki vámpír és ki nem, csupán a bűvös ének hatására alapoznak; vámpír az, akit Sinoi dala a székéhez szögezett. — Óvatosan vond ki e kést a szívemből! — kezdte újra, immár harmadszor Jorann a dalt. A fagyott felszín alatt őrjöngő lovagról elszakította végre tekintetét, és a kiürülő nézőteret figyelte. Fiatalos vámpírok bámultak meredten vissza rá, mögöttük száz csatát megélt veteránok emelték magasba kardjukat. Ott ült a székekben Marjorie, Ferda és Orley, Tamasin és Scatt, s a lovag udvartatásához tartozó többi vámpír, kiket az elmúlt hónapok alatt nem állt módjában megismerni. Ott ült... Sianü! — rikoltotta Jorann. Az asszony, akit szeretett, viaszosra vált arccal, félig leeresztett szemhéja alól nézte őt. Üveges tekintete mögött lélek nem lapult... lelke messzire járt, ahogy annyiszor elbujdokolt már férje oldalán. Durva képű gárdista emelte suhintásra kardját a háta mögött... — Sianü! Az állvány megreccsent a talpa alatt. Sötét test vetődött rá, karmok mélyedtek húsába. Testét magasba rántotta az embertelen erő. A dalt! A dalt! Ne hagyd abba! — ordított rá valaki a színfalak mögül, ám a nézőtér akkor már felbolydult, a zenészek ütemet vesztettek, a muzsika önmagába omlott, mint egy túl régóta lángoló ház, s Jorann Galard kötelek és csigák között, függőhidak és gerendák felett szállt, Aardesgaard lovag ölelésébe forrva. Feledés! — suttogta a vámpír Jorann fülébe, és a hangokba szőtt mágia a színész agyáig hatolt. Megtörtént, ami eddig sosem fordult még elő: Jorann Galard elfeledte a szövegét... és még anynyi más egyebet...

106

A jelen szertefoszlott. Jorann lelkét magával ragadta a múlt. *** A hószín medve pofájából vastagon csorgott a vér. Apja hűbérese, a konok Strid próbálta meg útját állni az éhségtől félőrült bestiának... az ő vére mázolta össze a medve pofáját, az ő dárdája mélyedt a vadállat tátott száján keresztül annak torkába. A medve vadul rázta a fejét, ám a dárda mélyen a húsába akadt. Felbődült ekkor, hangjára összekoccantak Yuri szájában a fogak... A hófehér bestia keresztülgázolt Strid kiontott belein, és rávetette magát a magányos kisfiúra. Yuri felsikoltott, ahogy a karmok a húsába téptek. Testét magával ragadta az embertelen erő. Előbb a medve, aztán a hóval borított sziklák, végül ismét a medve súlya törte meg tagjait. Leírhatatlan ordítás rázta meg a vidéket. A Halál, mely minden hópehelyben ott lakozik, Yurira kacsintott. Eddig éltél, suttogta, de ne bánkódj! Mindjárt vége... A hatalmas test csaknem összelapította, a lucskos bunda az arcába tapadt. Yuri a rettegéstől elnémulva várta az ítélet hírnökeit, a véres fogakat. Am a medve nem harapott. Nem moccant. Elhalón hörögve, meglepett dörmögéssel fészkelődött a hóba préselt Yurin. Aztán elcsendesedett. Később, amikor a fagy azzal fenyegetett, hogy bevégzi a fehér medve félbehagyott munkáját, a kis Yuri kimászott az elnehezült test alól. Egy ideig némán bámulta a dögöt, a tarkójából kiálló, véres dárdahegyet — és nem merészelt Strid jéggé fagyott maradványaira nézni —, majd nekilátott, hogy kivágja a medve szívét és kitördelje fogait, hogy apja elé vigye azokat bizonyítékként. Galard vagyok! — üvöltötte a szürke égre az alig tízéves Yuri, mielőtt tőrét a medve bundájába mélyesztette volna. — Hallod, apám? Galard vagyok! *** A vámpír pofája elvesztette minden emberi vonását. Vén fák kérgéhez hasonlatossá vált az arca, rajta két szűk hasadék, melyek mélyén fényes kavics csillog, és a hatalmas üreg, a tátott száj, hófehér csonttövisekkel, melyeken óriás csigák húzták végig nyálkás testüket. Szolgám leszel! — hörögte a vámpír. Ennyi szót kívánt prédájára vesztegetni, nem többet. Gerince hátrafeszült, fejét az égnek emelte, hogy mint a kobra, úgy csapjon le áldozatára. Nem beszélt sokat a vámpír, ám ez éppen elég volt ahhoz, hogy Yuri Galard előhúzza szoknyája rejtekéből a rövid, fagyföldi kardját, melyet önkéntes száműzetése óta nem vett kezébe. A szekrény mélyén hevert évtizede, zsíros rongyokba tekerve... most megkereste, hogy elrejtse a jelmeze alá. Yuri most a kardot bal kézzel a vámpír tátott szájába döfte, és oly mélyre passzírozta a megfeszülő, inas testbe, amilyen mélyre csak tudta. A vámpír mancsából kihullva Yuri az összegabalyodott kötelekbe kapaszkodott. Nem tudta, hol van, nem tudta, mi történik körülötte, de mit számít az? Apja megmondta: az élet örökös küzdelem, akár éber vagy, akár álmodsz. Yuri megbabonázva bámulta a vámpír halálos vergődését; szomjas földként itta magába a szétfröcskölő fekete vér látványát. Ahogy a vér elapadt, úgy apadt el a vámpír túlvilági életereje is, és úgy halt el odalenn is a csatazaj. Akkor Yuri kilépett a kötelek közül a széles pallóra, finoman varrott női cipőjével a dög pofájára lépett, és kirántotta a zörgő testből a heredíszes kardot. — Galard vagyok! — üvöltötte mámorosan, magáról és a lenti csatáról elfeledkezve. — Galard vagyok! *** Miután kivágta a vámpír fekete szívét, és kitördelte a fogait, Yuri Galard egy szabadon lógó kötélbe kapaszkodva leereszkedett a gerendák magasából. Alant irtózatos felfordulás fogadta — valami renitens krall szárnyéka lehetett, aki kellőképpen gazdag volt a fényűzéshez, de ahhoz már nem volt elég hatalma, hogy a Galardokat feltartóztassa. A pusztítás nyomaival és a mindenütt ott nyüzsgő Dierron-gárdistákkal nem törődve, Yuri keresztülvágott a szétvert

107

szárnyékon. Az útjában téblábolókat kardjával intette arrébb, akár valami karmester... senki sem bántotta, senki sem szólt hozzá, veterán gárdista és gőgös mágus egyként állt el az útból. Talán a kard hegyét ékítő, aszott szív hatott rájuk ily módon. Talán a Galardok lelkének őrülete, mely elszabadult, és Yuri szemében lángolt... Valakit keresett. Emlékezett, hogy dolga van idelenn, mámoros őrületének ködén keresztül is emlékezett erre. Fekete vérrel tetőtől talpig beborított gárdista került a látóterébe. Kezében szépséges fejet himbált, tejszínű hajánál fogva. Yuri megtorpant, és egy darabig az ismerős vonásokat fürkészte. Nem, nem őt keresem, rázta meg a fejét, akár a túlságosan fáradt csatamén, amely végigharcolta a háborút. Talán az apját kutatja? El kell számolnia neki a győzelmével? Vagy a közbeavatkozó Dierron-gárdát kell megmagyaráznia neki. Nem is ő hívta ide őket, javában tartott a harc, amikor beözönlöttek... hallod, Apai Nem én hívtam őket! Szikár, őszülő alak kavarodott mellé. Tintafoltos kézzel utána nyúlt, belékarolt, mint ifjú lovag a mátkájába. —Várj... ne siess annyira! — húzta vissza maga mellé a férfi. Yuri markában megrándult a kard, aztán lassanként tudatáig hatolt a szó, a kedves... és ismerős... hangszín. Ahogy a lassan foszladozó felhőkön tűz át Magnius fénye, úgy szúródott néhány emlék fénylő, tűhegyes dárdája Yuri elméjébe. Rigel? — jutott eszébe egy név. Csak azt nem tudta, kicsoda ő. Egy hűséges krall? Apja embere? — Rigel Leviantharyss? Jól énekelsz — válaszolta a férfi. Arca, akár két, egymásra festett festmény, egyszerre ifjú és vén. — Ha nem lenne vétek elpocsékolni tehetséged az árnyékok közt, Esthewarra mondom, elszerződtetnélek a színháztól! Mi...? — Yuri megakadt. Az emlékeit elfedő homály egyre gyorsabban szakadozott fel. Színház? Igen. Es ö színész. De akkor. .. — Mi volt ez a vérontás?! Jobb, ha nem tudod. Gyere, ülj le mellém! Kérsz egy kis konyakot? Fűszer nélküli, kellemesen nyers még, ahogy bora a tőkéről lecsurgott. Ez a felfordulás... — motyogta Yuri. Talán kérdés lett volna, ám a szikár idegen egyértelművé tette, hogy fölösleges kérdezni. Valamit el akar mondani, ezért csípte el, de annál jóval többet kíván megtartani titoknak, semhogy bárki kérdezősködhessen. Yuri lelkében mégis kérdés mocorgott. Hiány. — Hol...? Elfulladt hangja. Nem tudta, mit keres. Sőt! Immár azt sem tudta, ki keresi. Yuri, vagy... Jorann. A nevem Jorann, anyám apja után. A tudás nem megnyugvás. Jorann a vérrel borított kezét nézte, melyekben valamely belső feszültség reszketett görcsösen. A képviselőket békében kikísértük — szólt az idegen, és egy ló- bőrrel bevont, kerek kulacsot varázsolt elő. — Hajuk szála sem görbült. Persze háborog mind, hisz' terveinkbe egyiket sem avattuk be... de elcsitulnak, ha elolvassák a Számvevőség beszámolóját. Számvevő vagy? A férfi a fejét rázta. Aztán Jorann idegesen remegő kezébe nyomta a kulacsot. Húzd meg! Jól fog esni! — noszogatta. — Persze, megindul majd a pletyka. Hogy mi történt itt ma este. És mi, eredeti szándékunk szerint, táplálni is fogjuk-e pletykát. A lovagot azóta figyeljük, hogy elhagyta a hadúr-király táborát. Tudtunk arról, hogyan gyűjti össze a fészekalját. Ismertük sötét szándékait... ha a részleteket nem is, a lényegét igen. Amikor átlépte az ország határát, néhányan közülünk azon voltak, hogy csapjunk le rájuk, ahogy más kémekkel és rossz szándékú elemekkel tesz- szük. Csapjunk le rájuk csendben, titokban. Végezzünk velük. Én azonban ismerem a szó hatalmát. Valamikor abból éltem. És azt javasoltam, hogy hagyjuk, hadd mesterkedjen Aardesgaard kedvére. Hadd terjessze az övéi közt, hogy mily ügyes, és mily eredményes. Nordes ellenségei hadd dédelgessenek reményt a szívükben. A cél előtt csapjunk le rájuk, akkor törjük ki a nyakukat, amikor a siker ízét már ínyükön érzik! Hangosan és

108

rivaldafényben csapjunk le rájuk, tettekkel és szavakkal hirdessük, hogy Nordes nem kíméli az ellenséget! Ehhez kellettem én — állapította meg Jorann. Az idegen kulacsa mély tüzű borpárlatot rejtett, mely feloldotta testének reszketését, és elmosta az emlékei útjában álló gátat, Aardesgaard varázslatát. Rajtam kívül senki sem tudja, hogy beavatott voltál. Illetve tudja még egy... Vila Penshaker... de ő még nálam is mélyebben hallgat. Ez a te biztonságod, Jorann Galard. Hogy senki sem tudja rólad, milyen szerepet játszottál e véres drámában. Aki rájött. .. a lovag és a többi vérszopó... nem beszél már. Mi majd beszélünk, hisz' a kard után a szavak jönnek, hogy mély sebeket ejtsünk vetélytársainkon és rosszakaróinkon... de szavaink nem rólad szólnak majd. Jobban teszed, ha te is mélyen hallgatsz. Hacsak... hacsak nem akarsz mégis beállni hozzánk katonának, éjjel-nappal szerepet játszónak. Jorann a szoknyáját húzkodta. Zavarban volt. Valamit elfelejtett. Valami fontosat. Valami még az elfoszló varázslat maradéka alatt lapul... A képviselők? Okét hogy veszed rá a hallgatásra? — kérdezte. Nem, nem ez volt az. Szinte minden, ami kiesett a fejéből, visz- szatért. De rejtve maradt még az az egyetlen, ami igazán fontos lett volna. Sehogy. Ne hallgassanak! Kürtöljék teli a világot felháborodásukkal, aztán az örömükkel... Felkavarodott a gárdisták tömege. Egy rövid zekés, sarkantyús elflegényke tört keresztül rajtuk, combjának belső fele csatakos a szőrén megült lovától... Kapitány! Leviantharyss kapitány! Sürgős üzenetet hozok a határvidékről! — zihálta a Záporvetők egyenruhájában feszítő ifjú. Mondd! — emelkedett fel ültéből a korán őszülő férfi. Gárdistái parancsszó nélkül is köré tömörültek. A fajdkakas elhagyta fészkét, uram. Róka a nyomában, máris belemart. Ertem. Azonnal indulunk! — fordult az emberei felé. — Előbb azonban jelentést kérek! —Veszteség két fő. Negyvenegy vérszopóval végeztünk, uram! — tisztelgett egy sebhelyes arcú veterán. — A főkolompos Aardes- gaard elmenekült, és... Jorann fintorogva rázta a fejét. Nem menekült az. Itt a szíve a kardomon — közölte némileg mámorosan. Enyhe örömet érzett gyomra mélyén... csak az a meghatározhatatlan hiányérzet ne gyötörte volna! Uram, negyvenkettő vámpír, uram. Kémeink szerint az Aardesgaard-fészek létszáma ugyanennyi — egészítette ki jelentését a gárdista. — És három tévedés. Egyikük, Wawrick képviselő elaludhatott, uram, Hakmund tizedes pedig vámpírnak nézte. A másik egy csaló tolvaj, aki drén nemesnek adva ki magát bálokra járt a gazdagokat kifosztani... ide valamelyik képviselővel hívatta meg magát, és az előadás alatt degeszre tömte rejtett bugyrait, uram. Azt hitte, az Árnyékgárda miatta tört be a színházba, és a Negyedik Osztagra támadt. Többé nem tesz ilyet. Eddig kettő — nyugtázta a kapitány. — A képviselő miatt botrány lesz... de majd elsimítjuk. Hát a harmadik? Ismeretlen, középkorú nő, uram. Egyedül jött, nem voltak kísérői, így nem tudtuk kideríteni személyazonosságát. Meredten bámulta a színpadot, de amikor lecsaptunk rá, élő vér fröcskölt a sebéből. A fejét ezért nem vágtuk le, de... Ornand magiszter ugyan ellátta a sebet, de így sincs esélye... ő is meg fog halni. Jorann e szavakra felkapta a fejét. A hiány, mely eddig gyötörte, lassan körvonalazódni kezdett. Nos... ez szomorú — ingatta a fejét a kapitány. Arcán valódi együttérzés, ám a gondolatai már másutt jártak. — Szóljon az osztagoknak, őrmester! Azonnal indulunk a határvidékre! Parancsára, uram! — tisztelgett a sebhelyes arcú veterán. Sarkon fordult, és ordítozva adta ki parancsait az osztagok tizedeseinek.

109

Ég veled, Jorann Galard! — hajolt meg a koravén kapitány a színész előtt. — Élmény volt veled dolgozni. Ha meggondolnád magad... efféle katonára mindig szükségünk lesz... csak szólj Vilának, és mi eljövünk érted! Ég veled! — tisztelgett az egykori költő, aki manapság valamely titokzatos hadsereg kapitányaként múlatta az időt. Eg veled, intett a hajósok kéznyelvén is, majd hátat fordított a pusztításnak, hogy a gárdistákat és mágusokat magával sodorva új küldetéseket hajtson végre. Jorann oda sem figyelve intett utána. Egy kérdés foglalkoztatta, és a válasz már csaknem a nyelve hegyén volt. A gárdisták megüresedett helyére díszes, ámde zilált öltözékű férfiak és nők áramlottak a színpad felől és a nézőtéri ajtókból. Jorann dühödten meredt rájuk; kiáltozásuk kizökkentette gondolatait a megfelelő kerékvágásból. A Fonatra! Mi történt itt?! Magyarázatot követelek! Kö-ve- te-lek! — bömbölte egy katonásan egyszerű mentébe bújt képviselő. Mások is kiabáltak, nők sikítoztak, és megannyi mocskos átkozódás virágzott ki az ajkakon. A felfordulást a felzaklatott színészek csak még tovább növelték, Igrun Novalissal az élen, aki tépett rongyokba bújt, és egy nem kevésbé tépett testet cipelt a karjában. —Tomot megölték! — óbégatta. — Kiszívták a vérét a rohadékok! Jorann kábán bámulta Tom Teffrynd kivérzett testét. Még mindig a színpadi mocsok, a nyers húsdarabok rútították. Karjalába lelógott, az arcát némi szakadozott rongydarab borította. Leviantharyss gárdistái alapos munkát végeztek ugyan, de nem figyeltek oda mindenre... csupán a vámpírokkal végeztek, és nem vették fejét annak is, akiből — esetleg — majdan szintén vámpír lehet. Jorann elmélázott azon, hogy vajon az ifjú Jesold esetében elegendő óvintézkedés volt-e, hogy átdöfte szívét, mielőtt otthagyta volna a testet az ágyon, vagy jobb lett volna, ha lefejezi. Mindenesetre jó lesz, ha mihamarabb bepótolja. Száraz zümmögéssel — ahogyan a gyermekek papírforgóit hajtja a szél — Vila Penshaker vágódott Jorann mellkasának. Kicsiny arca szokatlanul sápadt volt, rövidke vonássá összepréselt szája kétséget sem hagyott afelől, hogy amint kinyitja, egy világ fog összedőlni valaki számára. Jorann! — sipította a tündérke. — Velem kell jönnöd! Azonnal! *** Az emeleti páholy bejáratát Shelley úr ormótlan teste torlaszolta el. A házi troli egy bal lábat majszolt, mely a gárdisták egyenruhájának foszlányait viselte — a látvány elegendő volt ahhoz, hogy senki se közelítse meg a páholyt. Shelley úr Vila füttyszavára félrehúzódott, éppen csak annyira, hogy a tündérke és a nyomában loholó Jorann becsúszhasson a résen. A páholy félhomályát lassan szokta meg Jorann szeme. Legelébb egy fehér rongycsomó tűnt fel neki, amely a bordó szőnyegen hevert, a kényelmes székek mellett. Magához tért. Nagyon gyenge. Téged hívott — motyogta zavartan Vila. — Magatokra hagylak! — tette még hozzá, azzal átsuhant a puha bársonnyal bevont páholykorlát felett. Oly régóta készülődött már testet ölteni Jorann elméjében a hiány, hogy a férfi meg sem lepődött attól, ami a páholyban fogadta őt. El sem borzadt. Hisz' tudta, tudta... Letérdelt a szőnyegre, és gyengéden a tenyerébe vonta Sian csatakos fejét. Az asszony résnyire nyílt szemmel nézett fel rá. Jorann... Sss! Ne beszélj! — csitította a férfi. Az arcát nézte, azt a kedves arcot, miközben a fodros kézelővel óvatosan törölgette róla a kocsonyás vért. — Ne beszélj! Sian elkínzott mosolyt küldött felé, majd lehunyta a szemét. Torkát fáradt sóhaj hagyta el... legalábbis Jorann eleinte annak vélte. Eltelt néhány pillanat, míg ráébredt, hogy Sian szaval. Alig

110

hallhatóan morzsolta a szavakat. Jorann az asszony szájára tapasztotta a fülét, úgy hallgatta. Ha meghalok, borral mosd le testem — akár ágyban, asszonyok közt, vagy véres csatában kell elesnem —, holtom után kocsmapultra lökj! Aurax utolsó publikus verse... — tette hozzá az asszony3. Ismét mosolygott, szárazon fénylő tekintetét Jorannra függesztette. — Jobban is illik egy férfihoz... de pillanatnyilag nem jut eszembe jobb... Elhallgass! — fedte meg Jorann, s hogy Siannak ne legyen módja ellenkezni, csókkal tapasztotta le az ajkát. Borzalmasan rossz íze volt annak a csóknak, de Jorann nem hagyta abba. Kitartott, könnyeit befelé nyelve. *** Shelley úr morgott ugyan egy sort, de aztán kései vacsoráját a páholy függönye mögé rejtve mégiscsak felkapta Sian elnehezült testét, és azzal a légies könnyedséggel, ahogyan arra csak az ormótlan, tohonya trollok képesek, keresztültaposta magát a színházban ricsajozó csődületen, és Jorann Galarddal a nyomában nyakába vette a várost. A férfinak ugyancsak szednie kellett a lábát, hogy tartani tudja az iramot Shelley úrral... még így is le-lemaradozott, pedig neki kellett irányítania a trolit. Néhány kései csavargó látta őket, keresztülsuhanni a Márvány negyed felé vezető utcákon. A trolit, ahogy oszloplábai kitartóan döngetik a kövezetet. A nyomában suhanó, tépett ruhájú kísértetasszonyt és a másik kísértetet, melyből vér csepegett. Kísértet volt mindkettő, hisz' testetlenül lebegtek... még az is, amelyiket a troli cipelt... és az elhullajtott vér varázserejű. Aki bekente vele a talpát, hetekig úgy tudott osonni, hangtalanul, akár a szellemek. Nem kellett sokáig kopogtatniuk, Bricot — mintha csak rájuk várt volna - ajtót nyitott. Mialatt Shelley úr visszatért félbeha3 Valójában a perzsa Omar Khajjám 17. rubáijának versmértékre fittyet hányó átköltése. 208 gyott vacsorájához, az inas felébresztette Taymiyyah mestert, aki hümmögve vizsgálta meg a lázas öntudatlanságba süppedt Siant. Meg fog halni — jelentette ki végül. — Az élet elengedte. A halálba pedig nem kíván kapaszkodni a lelke. Jorann értetlenül nézett előbb a vénséges nekromantára, majd a szótlanul, kéz a kézben ücsörgő Miettára és Mosenarra. Bricot gőzölgő kannával a kezében a háta mögött várakozott némán... egyelőre senki sem kért teát, de soha sem lehet azt tudni. Itt tarthatnám — magyarázta rövidlátó hunyorgással a nek- romanta. Az imént még az asszony lelkével társalgott a szellemvilágban, most a fizikai valóság száraz porként gyötörte a szemét. — Tudat nélküli testét igazán könnyű lenne uralni... némi pénzért még a bomlást megállító szerek is beszerezhetőek lennének... de biztos vagyok benne, hogy ezt se te, sem ő nem akarná. Ha meghal... ha mindenképpen meghal — köszörülte meg a torkát Jorann. Ujjai öntudatlanul babrálták szoknyája elrongyolódott szegélyét. — Lehetne mabling is. Mint ők! — intett a fejével a szerelmesek felé. — Ismerem a történetet, ismerem a veszélyeket! És vállalom! Leszek én is mabling, hogy élhessünk úgy, mint Mosenar és Mietta! Erről beszélek, fiam. Sian nem kíván a halálba kapaszkodni. Nem akar mablingként létezni tovább. Győzd meg, hogy akarjon! — tört ki Jorann. Elkenődött sminkje alól lassan kiütközött a borosta. — Te vagy a nekromanta! Erőszakot tehetnék rajta, persze. Megvan hozzá a hatalmam. De ha ő nem akar maradni, öntudatra ébredésének perceiben elpusztítaná magát. És talán minket is, kik akkor a közelében leszünk. Mondom. Nem akar a halálba kapaszkodni — ismételte meg Taymiyyah mester, és intett az inasnak, hogy töltsön neki egy csésze teát. De miért...? — fakadt ki Jorann, aztán hirtelen elhallgatott. — Te tudod a választ, igaz? Taymiyyah lehunyt szemmel kortyolgatta a teáját.

—Tudod a választ — ismételte meg Jorann, bár ezúttal nem volt kérdés a hangjában. — Te beszéltél vele. Igen — bólintott a nekromanta. — Igyál egy kis teát, fiam. Megnyugtatja az idegeket... Nyugodt vagyok! .. .és kitárja a lelked az igazságra. Igyál velem egy teát, fiam, és elmondom, miért akar végképp meghalni a szerelmed. Bricot, meg sem várva Jorann döntését, teli csészét nyújtott oda neki. Cukor? Tej? — kérdezte, majd miután észlelte, hogy Jorann egy fikarcnyit sem törődik az illemmel és válaszra sem méltatja, sértődötten visszavonult a szobájába. A forró tea kellemesen bizsergette Jorann nyelvét... csakhogy most az érzéki örömök nem érinthették meg a férfit. Taymiyyahot bűvölte, míg az meg nem szólalt. Az élet és a halál kapujában állva Sian számot vetett a vágyaival. Eletének első negyven évét a családjának áldozta... a családnak, melybe beleszületett, és a másiknak, melybe beházasodott. Egyetlen vágy maradt meg ebből a korszakból, melyre utóbb az összes pénzét elköltötte. A vállalkozás, mely megvédi a hozzá hasonlókat. Az Utolsó Menedék. Az élet és a halál kapujában állva Sian mérlegre tette e vágyát, majd levetette onnan. Nem köti már hozzá semmi. Vagyonát jó szívvel hagyja rád, fiam... Feltéve, hogy a Számvevőség hagy belőle valamit, suhant át a gondolat Jorann elméjén, ám a férfi szégyenkezve elhajtotta e könyvelőhöz illő szavaknak még az emlékét is. Nem szólt inkább. Hagyta, hogy a nekromanta kásás hangja betöltse a szobát. Betöltse zúgó fejét. —Valódi vágya csupán te maradtál, fiam. A veled való élet. Semmi különleges. Szerelem és barátság egybegyúrva. Boldogság. .. az a fajta, amely lágyan körbeölel a szép napokon, ringat, de erősen megtart a bajban, felemel. Erre vágyott, ezért küzdött. Az életbe kapaszkodott, amíg volt esélye megtartani. De a kard túl mélyre hatolt, és az élet lassanként elhagyja őt. Bekukkantott hát a halál kapuján is, és megvizsgálta az a létezést, melyet én kínálhatok. És — húzta fel a szemöldökét Taymiyyah — meg kell, hogy mondjam, vonzotta őt a lehetőség. Mietta Mosenarra nézett, a férfi pedig vissza rá. Ok aztán tudtak volna mesélni erről, és bár némák maradtak, gesztusaik és minden mozdulatuk árulkodott a szavak helyett. Jorann — a színész — úgy olvasott ezekből, mintha könyvből tenné... és sóvár irigységgel töltötte el az, amit olvasott, fájdalmas vágyakozással. Sian is vágyik a halál utáni létezésre, gondolta. De nem ámította magát ezzel. Mégsem választotta ezt... — suttogta maga elé. -Nem. Megtudhatom... megtudhatom, hogy miért? —Veled vágyna élni — felelte Taymiyyah. — Veled vágyna ölelkezni a halálban is. Hacsak rajta múlna, elfogadná az ajándékom. Jorann elgyötört arccal bámulta Siant. Az asszony mellkasa alig észrevehetően emelkedett, lélegzetének zaja sem volt már. —Velem van a baj — nyögte a férfi. Nem. Szeret téged. És te megérdemled őt. —Velem van a baj. A nekromanta türelmetlenül csettintett. Nem! Az átok riasztja, mely a túlvilághoz köt téged! Átok? — hökkent meg Jorann. — Miféle átok? Ki átkozott volna meg engem? Aardesgaard? Hát törd meg! Te vagy a nekromanta! Nincs hatalmam az átkod felett, fiam — ingatta a fejét Taymiyyah. Az üres csészét szórakozottan forgatta a tenyerében, annak mélyére nézett, mintha a hátramaradt tealevelekből kívánná kiolvasni a jövendőt. — Sian téged akar. De retteg attól a szellemtől, melyet átkoddal magadhoz láncoltál.

112

Az én átkom? — rezzent össze Jorann. Cseppet sem csodálkozott. Arca a vastag púder alatt inkább a szégyen és a harag vonásait öltötte magára. Nem akar az apáddal együtt élni — duruzsolta a nekromanta a csészéjének, majd felemelte tekintetét, hogy... mintha csak egy megidézett démont bűvölne... keményen Jorann szeme közé nézzen. — Ezért inkább meghal. *** Azon a reggelen, amikor az apja az ismerős lovagok, Fadlen és Drinas kíséretében beállított hozzá, Yuri éppen az új láncingét próbálgatta, mely szinte még őrizte a kovácstűz melegét. A fiú egy ideje már Göndörfürtű Hadrada szárnyékában élt, és Hadrada krall, a messzi földön híres kovács már azt tervezgette, hogy hozzáadja a nagyobbik lányát. Tervét Yuri maga sem mondta alaptalannak, hisz' szívesen dédelgette volna élete végéig a vastag hajfonatú, telt arcú Kildát. Le se vedd azt a láncinget! — vetette oda az apja köszönés helyett. — Csomagolj, és hozd az embereidet! Apja nevében az ifjú Yuri kilenc szárnyék harcosainak parancsolt. Csakhogy ősz derekán a legtöbb férfi még nem dárdát markolt, hanem ki kaszát, ki juhterelő kampósbotot. Mások csapdáztak, vagy a friss füvön legelésző rénszarvasokat követték. Volt, aki gyepércet gyűjtött, tőzeget, vagy éppen madártojást és gombát, megint mások a hosszúházak tetejét javítgatták, a gerendafal réseibe tömködtek gyapjút. Egyszóval élték az életüket, készültek a télre. Beletelik néhány napba — felelte az igazsághoz híven Yuri. Bár furdalta a kíváncsiság, hogy mivégre szólítja fegyverbe az északiakat apja ily alkalmatlan időben, nem mutatta. Az apja mindig tudta, mit csinál, és sosem tűri a faggatózást. Üzenj nekik hollószárnyon! — közölte az apja. Sárkánydíszes sisakot és köpenyt viselt, akárcsak a kísérői... bár megvénült, most mégis királyi látványt nyújtott. — Nem várhatunk. Adj frissítőt, aztán indulunk! Kardot hozzál! Háború lesz? — vett erőt mégis a kíváncsiság Yurin. Ám az apja nem válaszolt. *** Jorann lehunyta a szemét, hogy ne kelljen a vén nekromanta fürkésző pillantását állnia. Az apám? — motyogta. — Hogy jön ide az apám? Magad vagy a megmondhatója. — Taymiyyah mester félrebillent fejjel figyelt, akár egy hosszú csőrű, ravasz halászmadár. — Mesélj nekem róla! Kezdd el... talán kezdd el ott, hogy kicsoda volt az apád... Jorann hosszú percekig meredt maga elé némán. Mintha csak önmaga szobrává vált volna. Aztán erőt vett magán, és lekuporodott Sian mellé a szőnyegre. Tenyerébe fogta az asszony kezét. .. rémisztően hidegek voltak Sian ujjai, s a karja szinte súlytalan. Az apám a Fagyföldek egyik krallja volt... errefelé úgy mondanák, király. Mifelénk mindenki király, akinek egy kis földje van, saját háza és legalább egy szárnyékra való szolgája. Ezen nem változtatott az sem, hogy a drének nemzedékekkel ezelőtt behó- doltatták a szabad krallokat, és feleskették mindet a Jégtrónusra. A Jégtrón ura sosem lépte át a Hjald-folyót, sosem tette be a lábát a Fagyföldekre, és az embereit is csak ritkán küldte el közénk. A fagyföldi krallok felesküdtek a drén királyra, de az eskü csak üres szó maradt, mert urat maguk fölött nem ismertek el, vagy ha mégis, akkor annak közülük valónak kellett lennie. Az apám is egy efféle úr volt, az észak-nyugati tartomány, Vastmanla legfőbb krallja. Felelőssége több volt, mint hatalma; parancsolhatott Észak harcosainak, ám az így szerzett hatalmát jobbára a félig démon irissarik ellen vívott, végeérhetetlen küzdelemre fordíthatta csupán. Kemény ember volt az apám, jól harcolt; bár sokan meghaltak mellette a portyákon, emberöltők óta nem akadt senki, aki olyan jól megvédte volna az északi krallokat a hó és jég szörnyetegitől, mint ő. Szerették és félték őt az emberek... minél közelebb állt valaki hozzá, annál kevesebb szeretet és annál több félelem jutott neki osztályrészül. — Jorann lágyan morzsolgatta Sian jeges ujjait, míg azok kissé átmelegedtek. Az asszony arca mintha békésebbnek tűnt volna, bár a lélegzete most is

113

halovány maradt. — Ám az apám ennél többre vágyott. Az egész Fagyföld ura akart lenni... csakhogy a partvidéki tartomány urai mélyen megvetették az északi krallokat, bugris pásztoroknak, sárban dagonyázó parasztoknak tekintették őket. Dél urai főképp kalózkodásból éltek, még a legkisebb krall is birtokolt legalább egy langskipet, hosszúhajót, mellyel az Északi-tenger partvidékét sarcolták, a nagyobbak pedig egész flottányi dragskip felett rendelkeztek. .. Nordesbe jobbára kereskedőként érkeznek, de másutt rettegik a fagyföldi sárkányhajókat. Joggal. Mosenar és Mietta időközben diszkréten távoztak... Jorann észre sem vette, mikor történt. Csupán hárman maradtak a kihunyó mécses fényével megvilágított szobában; két éber férfi és a haldokló asszony. Sodremanla kalózkirályai nem tisztelték apámat az irissarik ellen vezetett hadjárataiért. Őket sosem fenyegették a démoni hordák. Ezért az apám más eszközt keresett dél meghódítására. Hozzáadta a lányát Erichez, Edmund Foroyar, a tengerpart leghatalmasabb urának kisebbik fiához. Hozományként fát, kenderkötelet és gyapjút ajánlott... hajóépítésre alkalmas fát délen már nem nagyon találni, míg apám „királyságában" annyi erdő volt, hogy amíg él, sem tudta volna bejárni mindet. Az északi urak összes erdőbirtoka a rendelkezésére állt, ha meg tudta fizetni. A fát aztán jutányos áron... szinte ingyen... adta oda Ed- mundnak, és csupán annyit kért cserébe, hogy ezután a kalózportyák hasznából részesedést kapjon, melyet aztán szétoszt az északi urak között a fájukért cserébe. —Tisztességes üzletnek tűnik — jegyezte meg Taymiyyah. A kalózkirályokkal nem lehet üzletelni. Legkevésbé a Fo- royarokkal nem — felelte Jorann. — Az apám számított erre... éppen ez volt a terve. Ahogy megépültek Edmund új hajói, két év alatt behódoltak neki a partvidék kisebb kralljai, míg a nagyok duzzogva visszahúzódtak szárnyékaikba. Edmund persze nem fizetett, ám az apám szemet hunyt efölött, sőt azzal csitította észak elégedetlenkedő kralljait, hogy a Foroyarok még nem adósai senkinek, hiszen nem portyáztak, csupán belső viszályaikat rendezték el. A következő nyáron azonban Edmund végigsarcolta Maldiberan és Zhílian északi partjait, de nem kímélte Lendort vagy a nordesi kereskedőkaravánokat sem. És nem fizetett egy árva fityinget sem. Apám, mintha csak a háborgó erdőgazdák követeléseinek engedne, összegyűjtötte észak harcosait, sőt szövetségre lépett minden partvidéki krallal, akiket a Foroyarok magukra haragítottak. Igazságosnak tűnő hadjáratába a drének sem avatkoztak bele, bár a Fagyföldek névleges helytartójául kinevezett Arman de Dierron többször kért audienciát a Jégtrónusnál, hogy megakadályozza a háborút. Ám a megfontolt Dierronok szava süket fülekre talált. Apám ősz elején bontott zászlót, és alig két hónap alatt teljességgel felmorzsolta a Foroyarok erejét. Én mindvégig mellette harcoltam, és úgy éreztem, ha nem is mutatja, mégiscsak büszke rám az apám — mondta Jorann, árnyalatnyi iróniával a hangjában. — Azon a télen, Napfordulókor lett volna az esküvőm. Kilda Hadradóttír férjeként élhettem volna az életem. Kovács lehettem volna, és Észak nagy harcosa. Bánod, hogy nem így történt? — kérdezte Taymiyyah. A kérdés függve maradt a levegőben. *** A három dragskip sűrű, fekete füstöt okádva égett a kikötőben. Edmund Foroyar utolsó hajóit Vömhein és Zeewulf kalózai szorították be a fjordba — elkeseredett ütközet volt, iszonytató mészárlás, melyben meghalt maga Vömheim is, miután ledöfte Skald Foroyart, Edmund legidősebb fiát. A Foroyar-szárnyék valóságos várossá épült Edmund idejében — északon egyedül Kathabu volt ehhez mérhető. Kőházait földsánc és palánkvár védte, Edmund Foroyar pedig abban a négyszintes, jól védhető kőtoronyban lakott, amely egyszerre magasodott a kikötő és az élettel teli, nyüzsgő piactér fölé. Oda húzódott vissza most is, maradék erejével.

114

Yuri egy felborított szekéren ücsörgött a piactér szélén. Miközben almát rágcsált, szemmel tartotta leendő apósának katonáit, akik a túlélőket terelték össze a tér egyik sarkában. Nem maradtak túl sokan, jobbára nők és gyerekek. Megkíméled őket? — szólalt meg az apja. Valahogyan mögé került, míg Yuri az embereit figyelte. Hangjában neheztelés rejlett. — Az ellenség fattyai... Azt ígérted, nekem adod a Foroyar-birtokot — felelte Yuri. Az elmúlt hónapok minden csatáját az első vonalban harcolta végig. Ott volt a Göta-folyam nagy ütközetében, ahol az akkor még erős Foroyar-sereg hetven langskipen hajózott fel egészen mélyen az északiak hátába. Yuri négy napig védte a hegyszorost, melyen a Göta is csak kínkeservvel tört utat magának. Megsebesült, de párviadalban megölte Monk Foroyart, Edmund középső fiát, és még négyet a partvidéki krallok közül. Ott volt Mjorn mellett, ahol Foroyar mágusai jégbe fagyasztották a szövetséges flottát; a recsegő-ropogó, szerteszét hasadozó jégtáblák közül kevesen menekültek meg, de Yuri köztük volt, és maga vezette a túlélőket a kimerült mágusok ellen, akiket mind egy szálig felkoncoltak. És ott volt a Kagyló-parton, a buckák csatájában, a jamtari értelmetlen mészárlásban, Eistrirnél, az öt tévedés ütközetében, a rohanó csatában, az eldobált láncingek mezején, ott volt Thorvald- szárnyéknál és a Skörde-öbölben, ahol — a háború alatt először és utoljára — Dierron-lovagok avatkoztak be a küzdelembe, mindkét fél legnagyobb szégyenére. Ott volt mindenütt, ahol harcolni kellett, vért ontani és vért áldozni. És most itt van. Megérdemli a jutalmat. Megérdemli, hogy az apja büszke legyen rá. — Kevés embert tudok magammal hozni északról. Szükségem lesz néhány erős karra, hogy újjáépítsük a birtokomat. A nők majd megszeretnek... és a gyermekek az anyjuk után fognak menni. Az apja felhorkant. Ostoba vagy! Földig rombolj le mindent, amit a Foroyarok építettek, és az írmagját is pusztítsd el a háznépének! Az írmagját is! Az utolsó, vak szolgáig! Ha csak egyet is életben hagysz közülük, hátadba döfik majd a kést, amikor a legkevésbé számítasz rá! Nincs szeretet e földön, és nincs béke, csak ha már mindent a markodban tartasz! Yuri füle azonnal lángba borult a szégyentől, ahogy az apját hallgatta. Heredíszes kardjáról még csöpögött a vér, a szíve még nem csillapodott le egészen a csata hevétől, és ő, a háború hőse, megalázó fejmosásban részesül! Pusztíts el mindent! Megértetted?! Igen, Apám... A romokon építs új házat magadnak — folytatta némileg megenyhülve az öreg. — De félre az álmodozással! Ma még munka vár ránk! — közölte szárazon nevetve. Fölemelt ujja a sértetlen toronyra meredt, melynek csúcsán véres Foroyar-lobogót lengetett a szél. A család személyes zászlaját, megbarnult vérfoltokkal. A zászlót látva Yuri feledte szégyenét, feledte minden rossz érzését. Már kétszer került szembe azzal a zászlóval, és a partvidékiek mindkétszer kimenekítették, mielőtt még megkaparinthatta volna. A vér a zászlón Monk Foroyar vére volt, és persze az övé, Yuri Galardé. Jogos jussa az a lobogó... Gyerünk! — biztatta az apja. — Még egy utolsó nekirugaszkodás. De Yurinak nem kellett már a biztató szó. Lepattant a szekérről, maga köré csődítette az embereit, és megrohamozta a kőtornyot. A mellvédről néhány nyílvessző közéjük csapódott, de csak addig, míg az északiak íjászai nyílzáporral nem válaszoltak minden egyes kilőtt vesszőre. Néhány kő is lehullott a fejükre, áttörve pajzsot, sisakot, és olykor egy-egy átlőtt testű, partvidéki harcos, de már egyik sem állíthatta meg Yurit. Nehéz szekercét ragadva maga forgácsolta szét a torony ajtajának fáját, a résen maga nyomakodott be először, cafatokra tépve a rémült és már nem eléggé elszánt partvidékieket, akik odabenn lapultak. Miután a Hadrada-szárnyék harcosai és apja sárkánysisakos lovagjai betolultak a kapu mögé, eldobta szekercéjét, hogy az alvadt vérrel borított kardjával vívja meg az utolsó csatát. Szobáról szobára, folyosóról folyosóra, lépcsőfokról lépcsőfokra.

115

A földszinten lézengő partvidékiekben nem maradt már elég erő a harchoz. Megadta magát mind. Yuri egyetlen szavára lemészárolták őket; üres kézzel, üres szemmel haltak meg. Az első és második emeletet Edmund Foroyar válogatott legényei őrizték, gyorsszárnyú hajók kapitányai, gyilkos berserkerek, őrültek, kiknek kezében dalolt a csatabárd, bika szarvát puszta kézzel kicsavarok, százszoros diadalt ülő hősök. Efféle férfiból még a Fagyföldeken sem termett elegendő... hiába értek fel egyenként tízzel az északiakból, végül kihullott kezükből a fegyver, legördült vállukról a fejük. A harmadik emeleti trónterembe ugyancsak megcsappant erővel tört be Yuri; jó, ha minden hatodik embere követte, no meg az apja és az utolsó két sárkányos lovag. Edmund három félóriás testőre és maga Edmund várta őket, ki teljes királyi pompában ült a székén, térdére meztelen kardot fektetett keresztbe, fején a tengerek koronája. Háta mögött felhalmozva mindaz a kincs, mellyel nem számolt el, és melyért most eljöttek Vastmanla felbőszült harcosai. Amíg Yuri és a Hadrada-harcosok a testőrökre vetették magukat, Észak és Dél királya méltó párharcba bocsátkozott. Yurinak minden erejére és ügyességére szüksége volt, hogy a drabális, mégis hihetetlenül fürge testőröket legyűrje... ám végül, jelentős emberveszteség árán legyőzte mindet, így módja volt megpillantani, amint a hórihorgas Fadlen, apja néma kísérője hátulról ledöfi a tisztességes párharcban bízó kalózkirályt. Edmund Foroyar vérző tetemét Yuri apja a kincshalomra hajította. A bukott király szájából vér bugyogott szavak helyett, ám a saját sebeit nyalogató Yuri így is bizonyos volt afelől, hogy Foroyar átkot bocsát rájuk... és mert az apja csalárd módon indította ellene háborúját és csalárd párviadallal zárta le, Yuri biztos volt abban is, hogy az átok megfogan. Öten maradtak állva a trónteremben. Yuri, az apja, a két sárkányos lovag és a Hadradák súlyosan sebesült címerhordozója. Már csupán egyetlen ajtó maradt zárva előttük, mely mögött Edmund saját lakosztályát sejtették. *2* Jorann a fejét ingatta, akár egy elcsigázott hátasló, amelyik már nyeríteni is túl fáradt. Taymiyyah mester kérdése felkavarta az emlékeit. —Volt idő, amikor vágytam arra, hogy egy kovácskirály veje legyek, és göndör hajú gyermekeket nemzzek Kilda Hadra- dóttírnak. Vágytam arra, hogy egy kicsiny szárnyék közönséges ura legyek egyszer. így bizony bántam, amikor ez a vágyam ösz- szetört. Bántam, de ennek nem volt jelentősége. Az apám nem ezt a sorsot szánta nekem... ő úgy akarta, hogy Foroyar birtokán építsem fel a partvidéki Galardok uralmát, s így hódolván neki, végül is elnyerje az egész Fagyföld nem létező trónját. És én elfogadtam ezt a sorsot. A háború utolsó napjáig ontottam mások vérét azért, hogy szolgáljam apám akaratát, bőven folyattam a saját vérem is az elismeréséért. Mégsem vagy most a partvidék kalózkirálya — állapította meg a nekromanta. Csoszogva az alacsony asztalkához ment, és töltött magának egy kortyot a hátrahagyott, kihűlt teából. Színész vagyok. Kardot csak a szerep miatt hordok, vagy dísznek, mert az úgy dukál. Női ruhákba bújok, és évente százszor eljátszom saját halálom. Senkinek sem parancsolok, senkinek sem hódolok. Az apád szégyenkezne miattad, ha megtudná, mivé lettél, igaz? Jorann röviden, keményen felkacagott. Az apám? Nem ismeri a szégyent... csak a megszégyenítést! Megölt volna, ha csak megsejti, hová vezetett az utam. Megölt volna, mint... A Hadrada-harcos úgy vágódott hanyatt, mint akit bika öklelt fel. Mellkasába tollig merült egy vastag számszeríjvessző. Yuri késedelem nélkül gázolt át a testen, és még azelőtt levágta az ajtó mögött rejtező Eric Foroyart, hogy az elhajíthatta volna a haszontalanná vált nyílpuskát. Akkor végre csend borult a toronyra. Halálos csend.

2**

116

Csupán egy egérke cincogó hangja törte meg a csendet, mely a lakosztály vastag függönnyel lezárt feléből érkezett. Yuri öles léptekkel átvágott a kényelmet sugárzó szobán, és letépte a nehéz függönyt. Kardja magasba emelve... *** A vén nekromanta teával kínálta Jorannt. Göcsörtös ujjain kék erek tekeregtek; Jorann meglepődött, hogy a kortól elvékonyodott bőre miképpen tudja még egyben tartani ezt az embert. Megelégelted a vérfürdőt — noszogatta Taymiyyah megértően a férfit. — Eleged lett apád uralmából. Jorann belekortyolt a csészébe. A tea hideg volt, és rém keserű. Megszerettem a vérfürdőt — javította ki a nekromantát. — Azt hittem, kivívtam apám elismerését. Azt hittem, csak még egy akadályt kell legyőznöm, csak még egy utolsó ellenséget kell megölnöm, és az apám ki is mutatja ezt. A háború végére a testem számos sebesülés nyomát őrizte, és szereztem melléjük frisseket ott, a Foroyar-toronyban is, de a szívem, a szívem csordultig telt örömmel és büszkeséggel. Boldogan téptem le a függönyt, mert tudtam, hogy bárki is rejtőzködik mögötte, csak meg kell ölnöm, és az apám végre szeretni fog. Úgy, ahogy mindig is vágytam... Aztán megtetted... de az apád mégsem szeretett. Jorann a fogát csikorgatva fojtotta el száraz kacaját. O... az én történetem egészen másról szól! — vicsorogta. *** A függöny mögött, kövér párnák közé húzódva Kerstin lapult, sápadtan, zsíros verejtékben úszva. Hát persze. Hol máshol lett volna, mint férje mellett? Kerstin! — kiáltott fel ujjongva Yuri. Nővére arca még így, a félelemtől és a test kínjaitól eltorzulva is gyermekkorának boldog pillanatait idézték fel benne. Nem volt sok e pillanatokból... hát nem csoda, hogy Yuri lelkének legféltettebb kincsei közé tartoztak. — Kerstin! Én vagyok az, Yuri! A nővére ránézett, de nem látta őt. Teste megrándult, szeme kifordult, mély sikoly született a torkában. Megmérgezték! — kiáltott rémülten Yuri, és a fiatalasszony mellé vetette magát. — Megmérgezték a rohadékok! Az apja megvetően horkantott fel a háta mögött. Nyisd ki a szemed, ostoba! — fortyogott. — A nővéred éppen szül! Kerstin! A Foroyarok fattyát hozza a világra... Kerstin! Én vagyok! Itt vagyok! Segítek... *** Jorann arca hamuszürkére vált. A felszakadó emlékek a torkát szorongatták. A nekromanta nem nézett rá — éppen Sian pulzusát tapintotta ki, miközben bizonytalanul hümmögött. Sian olyan sápadt volt, mintha már... Látott engem a halál kapujából, és nem akarja hozzám kötni a sorsát, jutott Jorann eszébe, és ettől elfacsarodott a szíve. Ez a friss kín adott neki erőt ahhoz, hogy szembenézzen azzal a régmúlt fájdalommal. Eszébe jutott a koponya formájú bűnkorsócska, amely a szekrénye tetején porosodott. Most hasznát vehetné. Kerstin feleszmélt és talán megismert — szólalt meg alig hallhatóan. Két tenyerét fázósan összedörgölte, az ajkához emelte. Észre sem vette, hogy korsót formált a markából, és abba beszélt. Csontból, húsból és élő bőrből formázott bűnkorsócská- ba. — Sikoltozni kezdett, hogy meghal, meg menten szétszakad. Segítségért könyörgött. Az apám és Fadlen lovag csak álltak ott, és sötéten bámulták szenvedését. Én a kezét szorongattam, mintha legalábbis azzal erőt

117

adhattam volna neki, és átvehettem volna egy kis fájdalmat tőle. Aztán nem bírtam tovább, és kirohantam a szobából, a toronyból, hogy kerítsek valakit, egy bábát, vagy legalább egy asszonyt, aki szült már. Amannál kevesebbet, emennél többet leltem az egybeterelt túlélők közt; egy asszonyt, aki a bábának segédkezett édeshúga mindhárom szülésénél. Aranyat és szabadságot ígértem neki, ha velem jön, és segít egy szenvedőn. Az asszony kiköpött maga elé, és hátat fordított nekem, de amikor elárultam, hogy Edmund úr unokáját kellene világra segítenie, mégis velem jött. Kiszáradt a torka. Abba kellett hagynia a beszédet, amíg töltött magának a borzalmas teából. *** A hórihorgas sárkányos lovaggal a trónteremben találkozott. Fadlen di Wreyles kifelé tartott, zord ábrázatán vérpettyek. Yuri megtorpant... villámként hasított belé a felismerés. Az apja megmondta! A Foroyar klán írmagját is ki kell irtani. Borzasztó vonyítás hasogatta Yuri fülét... lassan jött csak rá, hogy a saját hangját hallja. *** Fadlent ott helyben levágtam. Ha jól emlékszem, feldaraboltam a kardommal... de lehet, hogy ez már csak álmaimban történt meg... évekig álmodtam arról a napról. Évekig — sóhajtotta Jorann száraz, lepedékes szájjal. A tea nem enyhítette szomját, mert az a lelkéből fakadt. — Aztán nem tudom, hogyan, de egyszer csak ott álltam az apám előtt. A földön, a párnák között Kerstin. Elszállt belőle az élet, ezt rögtön láttam... aztán többé nem tudtam rápillantani sem. A vén nekromanta bólogatott. Ismerte jól a halált, úgy játszott vele, akár a gyermekek a folyóparti kavicsokkal... de amikor szerettei távoztak mellőle, ő sem tudott rájuk nézni. Az apám... az apám... — folytatta Jorann érdes hangon, aztán elfogyott a levegő a torkából, és fuldokolva elhallgatott. *** Az apja rideg, gőgös arccal bámulta halott lányát. Aztán, ahogy Yuri berontott, lassan felemelte a fejét, és a fiára nézett. — Fattyút hordott a szíve alatt — közölte. Nem magyarázkodott, hangjában nyoma sem volt a bocsánatkérésnek. Csak a tényt közölte. — Jobb ez így. Yuri kezében annyira reszketett a kard, hogy félő volt, saját magát sebzi meg vele. A gyűlölet szavai úgy robbantak ki mellkasából, mint valami pusztító förgeteg. *** — Megátkoztam az apámat — mondta Jorann. Évek óta nyomasztotta a lelkét ez a teher, de most kimondta... és megköny- nyebbült. — Amikor gyermek voltam... nem tudom, mi módon és mennyi pénzért... az apám egy kermont tetováltatott rám egy részeges drén pappal. Varázserőt nem sokat töltött belé, csak amennyivel az apám irányíthatott engem. Inkább egy szimbólum volt... a Galardok nagyra hivatottságának szimbóluma. Ha valami számított az apámnak, akkor az a Galard-dicsőség és a Galard-nagyság volt. Ezért áldozta fel az egész családját. Én, akkor, ott a toronyban megátkoztam az apámat. A szavakra már nem emlékszem, csak a hatalmas dühömre. „Annyi mindenkit elpusztított már", mondtam valami ilyesmit. „Akkor ő ne tudjon elpusztulni soha! Ne haljon meg addig, míg nem látja összetörni a gonosz álmait", így átkoztam meg őt, és letéptem magamról az inget, és kést ragadtam, és kivágtam a mellkasom bőréből egy darabot. Kivájtam magamból a kermont, a Galardok első és egyetlen kermonját, hogy az apám képébe hajítsam. Fel sem tűnt, hogy az apám milyen mozdulatlan. Tehetetlenül állta, ahogy rázúdítottam a dühöm. Aztán kitántorogtam a toronyból... és kitántorogtam az apám életéből. A kardomat zsíros vászonba csomagoltam, és soha többé nem húztam elő... egészen a ma éjszakáig. Yuri Galard, a harcos, aki apja elismerését sóvárogta, meghalt a Foroyar-szárnyékban. És megszületett Jorann Galard, aki később színész lett (eleve jól játszotta az apjának vakhitű gyermekét), és női szerepeket játszott több Királyi Színházban is. Eleinte más nevet viseltem, de aztán, amikor megtudtam, hogy az apám égre-földre kerestet,

118

visszavettem a Galard nevet, hogy ezzel is tapossak rajta. Egy Galard, aki női ruhákban illegeti magát a színpadon! Megtudta, és nem keresett többé. Hahaha! A keserű nevetés tüzet csiholt Jorann tekintetében, ám elegendő volt egy pillantást vetnie Sianra, hogy a tűz elhamvadjon. A vérfürdő után a Dierronok szava mégiscsak elért a Jégtrónusig, és az apám kegyvesztett lett a Foroyarok kiirtása miatt — folytatta a férfi. — Bevette magát északra, de ott sem maradtak már hűséges emberei... azaz efféle sosem volt neki, csak olyanok, akik féltek tőle. A hadjáraton kivívott győzelem és az azt követő bukás után nem maradt már olyan sem, aki félt volna tőle. Akkor az apám felégette a Galard-szárnyékot, és Dréniába ment a sárkányos lovagjaihoz, ki tudja, miféle álmokat kergetve. Én hajóra szálltam, és leszerződtem a nordesi színházba. Ezzel végleg lezárult Yuri Galard története. Az átok megfogant — mondta ki Taymiyyah mester Jorann titkos gondolatát. — Talán mégis volt némi varázserő abban a kermonban. így ahhoz, hogy Sian döntését megváltoztassuk, fel kell oldoznod az apádat az átkod alól... Hogyan is tehetném! — háborgott Jorann. Sem a képességet, sem az akaratot nem érezte magában, sőt! Most, hogy megbizonyosodott affelől, hogy az átka megfogant, vörös harag lobbant fel benne, és élvezettel kívánta, hadd szenvedjen a meghalni és megnyugodni képtelen apja a világ végezetéig, de még azon is túl! Az apád eltorzult álmának rabja voltál. Azzal, hogy megtagadtad és megátkoztad őt, ugyanezen álom másik oldalára kerültél... és az bizony nem egyenlő a szabadulással, fiam. Még mindig rab vagy, spirituális értelemben mindenképp. Az apád rabja. Csak éppen már nem ő tartja kezében a láncaid végét, hanem te magad. Az apád nevében... Zöldségeket beszél! Rohadt zöldségeket! Taymiyyah szomorúan ingatta a fejét. Meglehet — szólalt meg végül. A tenyerében felemelte Sian kezét, mintha csak táncra kínálná. — Nézz akkor rá! Szeret téged. Élni már nem képes a teste, de a halálon túli létezés sem kell neki... melletted nem kell. Nézd meg Miettát, Mosenart! Nekik kellett. Siannak miért nem, ha egyszer annyira szeret téged? Hm? Miért nem? — húzta fel bozontos szemöldökét Taymiyyah. Odakinn pirkadni kezdett, de a fény nyúlósan, szürkén csurgott át a fellegeken. — Mert nem akar az átokkal együtt élni... és a szelleme, ott, az élet és a halál kapujában tisztán látja a nyomorodat. Nem kíván visszacsúszni abba, ami elől egyszer már megmenekült. Jorann a megtépett, igazi és színpadi vérrel összekent szoknyájába törölgette izzadó tenyerét. A fájdalom a csontjáig hatolt, majd' belepusztult saját lélegzetvételének súlyába. De tudta, hogy a vén nekromantának igaza van. Hiszen ezt az átkot, ezt a túlvilági köteléket látta meg benne Aethelred de Aardesgaard is, ennél fogva akarta felhasználni őt sötét üzelmeihez — hogy mi módon, arra valószínűleg már sosem fog fény derülni —, és ezen átoknál fogva vethetik ki rá a hálóikat mások is. Jorann Galard megértette: nem kerülheti el a sorsát. Szembe kell néznie az apjával. *** Minél iszonytatóbbá vált Jorann körül a Szellemek Útja, annál jobban enyhült a rettegés a szívében. Hiszen ő nem az Utat szegélyező alvadtvér-szín ködből előbukkanó démonoktól rettegett azokat Taymiyyah mester botjának kedélyeskedő suhogtatásá- val távol tartotta —, hanem az apjától. Megtagadni és elhagyni... az nem volt ugyanaz, mint szembenézni vele. De lépésről lépésre enyhült a félelem a szívében. Olyan erő hajtotta előre, melyet Jorann még sosem tapasztalt. Mielőtt megnyitotta volna a rést, melyen a Szellemek Útjára léptek, Sian testét a vén nekromanta sztázisba helyezte, hogy megállítsa állapotának romlását. Aztán kézen fogta a

119

mustársárga ruhájában reszkető színészt, mint valami gyereklányt, és átlépte vele a valóság falát. És attól kezdve a félelem, amely majd' megállította Jorann szívét, enyhülni kezdett. A férfi Siant érezte maga mellett. És bár nem látta őt, egészen biztos volt benne, hogy az asszony — a lelke, amely leleplezte az átok kötelékét — elkíséri az útján. Taymiyyah megrántotta Jorann kezét. Megérkeztek valahová a szellemvilágba? Worluk egy bizonyos pontjára? —, ahol az apja lakozik. Hasadék nyílt a sötétlő ködfalon. A fázós nekromanta és a tépett, fűzős ruhába bújt színész kilépett a baljós hangulatú fák közé. Nappali sötétség és a korhadó avar mindent átható szaga fogadta őket. A fák keszekusza ágai egymást fojtogatták; vastag, bőrszerű leveleik egymás elől szívták el az éltető napfényt, így az aljnövényzet néhány csenevész fűcsomóból és karmos tövisekkel felfegyverzett bozótból állt. A levegő sem moccant, csupán a kisebb sárdagonyák felett zümmögő légyrajok hangja hallatszott. Az avarban állat nem kotort, az ágak közt madár nem énekelt... az erdő szinte kicsattant az életerőtől, ám az inkább lapuló, prédára leső erő volt, s nem az a megszokott, ártatlan erdei élet. Hol vagyunk? — kérdezte elvékonyodott hangon Jorann. Az apjával kívánt találkozni, és ez megrendítette. Megigazgatta ruháját, fején elrendezte Sinoi színpadi parókáját; úgy készülődött a találkozásra, akár egy harcos a csatára. Egy erdőben — felelte lényegre törően a nekromanta. Botja csúcsán szikrázva éledt fel egy apró, kékes színű lángocska. — Apád közelében. A szellemláng majd megmutatja az utat. Sian velünk van? Ide nem jöhet velünk. Visszatért a küszöbre, hogy megvárja, mit végzel — válaszolta Taymiyyah mester, majd elsuttogta varázslatát, melyből Jorann csak mély torokhangok fölé kerekedő susogást érzékelt. A szellemláng megremegett, mint a gyertya lángja, ha ráfújnak, és erősen megdőlt az egyik irányba. Taymiyyah elindult arra. Ha kellett, kikerültek egy-egy sárgödröt — mely körül állati ürülék jelezte, hogy azért laknak ebben az erdőben a legyeken kívül más élőlények is — és áthatolhatatlan bozótost, de a láng mindig tévedhetetlenül egy irányba dőlt, mintha valami természetes módon érzékelhetetlen, kitartó huzat fújná. Szétszóródott szürke kövek vegyültek az avar közé, melyről az évszázados esők és fagyok szinte teljesen letörölték már a munkás kezek nyomát. Aztán felbukkantak az ugyanezen kövekből egyberótt faldarabok — csodával határos módon a fal mélyén még tartott a habarcs —, odvas, törött agyar csonkjaként tátongó toronyalapzatok, egy beomlott kapu, és mögötte megannyi falmaradvány, fákkal benőtt, tetejét vesztett épület. Itt van — suttogta Taymiyyah, és elfújta a szellemlángot. — Ott, abban a toronyban, amely csaknem épen maradt. Egyedül kell bemenned... -De...! Engem megölne. Nem mehetek. Nem mintha félnék a haláltól... vén csontjaimnak túlságosan fájnak már a napok... de még van egy kis dolgom ezen a világon. Vissza kell vigyelek Nordesbe, és el kell rendeznem Sian dolgát is. Jorann kétségbeesve nézett farkasszemet a romos torony sötét ablaküregeivel. Az apja — vagy a szelleme? egy hulladémon? dögevő ghúl? — ott lapul. Talán most is őt nézi a sötétből, őt, az áruló fiút. Indulj! — noszogatta a nekromanta. Jorann tudta, hogy igaza van. Minél tovább bámulja a romokat, annál jobban elgyengül. Teliszívta hát tüdejét a korhadó avar szagától terhes levegővel, majd kifújta. A mély sóhajtól nem nyugodott meg egy cseppet sem, de ahhoz elég volt, hogy erőt adjon az induláshoz. Lépett egyet. Még egyet. Aztán tovább. Taymiyyah arcára végre kiült az addig visszafojtott aggodalom. Nézte a távolodó Jorannt — mint egy fiatal, meggyötört lány, aki elrabolt ártatlanságát keresi a romok közt —, és néma áldást küldött utána.

120

*** Az erőszakos halál bűze az orrán keresztül az agyáig hatolt. Jól ismerte ezt a pokoli szagot, a hús és a vér gyors oszlásának erős, gyomorforgató szagát, mely elkeveredett a híg ürülék savanykás páráival. A csataterek átható, semmivel sem összetéveszthető szaga volt ez. A halál pillanatában a test elernyed, a belek görcsbe rándulnak, és kiürítik tartalmukat. Régi csontokat, szétszórt fegyvereket látott maga körül, bezúzott sisakban vigyorgó koponyákat, elrozsdállt láncingeket. Régi csaták nyomai. Friss vér kenődött egy helyen a romfalra. Másutt valami feketés cafat, melyet kikezdtek a vadállatok. Aztán a tetemek. Holtak, megcsonkítottak. Igen, gondolta Jorann, az apám körül mindig akadt néhány halott. Sajnálni kezdte, hogy a kardját, mellyel végigharcolta a Foro- yarok ellen vívott őszi hadjáratot, otthagyta Nordesben. Aztán csak legyintett. Ki ellen használta volna azt a kardot? Egy szellem ellen? Az apja ellen? Odaért a torony tövéhez. A bejárat az első emelet magasában nyílt — valószínűleg egy azóta már leomlott falról vezetett oda fahíd —, de a torony aljánál alaktalan nyílás tátongott, tövében omladékból keletkezett lejtő. Jorann felkaptatott az omladékon, és belépett a nyíláson. Szokatlan, természetellenes sötétség ölelte körül. Megfordult, de az alig karnyújtásnyira lévő bejáraton keresztül is csak szürkén, gyéren csordogált befelé a fény. Jeges, nyirkos huzat birizgálta a tarkóját. Megfordult hát a torony vaksötét szíve felé. A huzat megélénkült, egyik pillanatról a másikra már-már viharos erejűvé dagadt. Sóhajok és nyikorgás kélt a sötétben. Felpislákolt két gyertya fénye. -Apa...? A sötétség még inkább megsűrűsödött. Jorann előrenyújtott lábával tapogatta ki maga előtt az omladékot, majd tétován lépett egyet; a sötétség nekifeszült mozdulatának, marasztalta a testét, akár a frissen főzött szilvalekvár. Suttogás... -Apa! A két gyertyaláng kerülgetni kezdte őt, hol közelebb, hol távolabb kerülve tőle; egymáshoz képest mégis mozdulatlanul, mintha ugyanazon sokágú gyertyatartóba tűzték volna őket. Amikor a lángocskák távolodtak, a sutyorgás is elgyengült, közelebb érve felerősödött. ...jöttél... minek... kigúnyolni... halál... Jorann torkát a félelem szorongatta. Tényleg hallotta őt? — Gonosz ember voltál, Apa! — kiáltotta bele a sötétbe. Egy szemernyi bátorság sem szorult a hangjába. De nem hagyta abba. — Rettegtem tőled, mégis sóvárogtam a szereteted után. Megaláztál, kínoztál, én mégis megbocsátottam neked... sőt, haragudni is képtelen voltam rád emiatt, így nem volt mit megbocsátanom! Sustorgás a sötétben. ... menj... látni... halál... hagyj... halál. .. Mintha óriás pókok szőrrel borított lábai dörgölődtek volna egymáshoz, értelmes szavakhoz hasonló hangokat keltve. Bármit megtehettél velem — folytatta Jorann. Egy kisfiú sírt a mellében, keservesen zokogott, és Jorann olyan erővel préselte ökleit a mellkasára, mintha keresztül akarna nyúlni a saját húsán és bordáin, hogy megvigasztalja őt. — Velem bármit megtehettél volna. És meg is tettél mindent, amit egy apának sosem lett volna szabad. De én szerettelek. És arra vágytam, hogy te is szeress... ... ostoba... Jorann nagyot nyelt. Ügy elfáradt a torka, mintha forró hamut okádott volna. A múlt elszenesedett üszkét. De még nem hallgathatott el. Bár mindig azt reméltem, hogy egyszer, legalább egyszer kimutatod apai érzéseidet, most már tudom, hogy egészen jól elvegetáltam volna enélkül is. Életem végéig szolgáltam volna az álmaidat — mondta, miközben a sötétbe meresztgette szemét. Az apja ott van, ezt minden porcikájában érezte. De nem jön elő az árnyékból. — Apa?

121

Az ikerlángocska közelebb ugrott. ... takarodj... Jorann lehunyta szemét, úgy folytatta. Kerstin... — elcsuklott a hangja, aztán mégis magára lelt, és beleordította dühét a torony sötétéjébe. — Öt nem kellett volna!!! A léghuzat felvonyított, akár a farkasok, és lecsapott a szorosan lezárt szemű férfira. Az átokülte vihar lesodorta parókáját, hangja ott bömbölt Jorann fülében. ...Kerstin... szülésben... halt... ostoba... nem... én öltem... meg... sosem... tettem... volna... takarodj... halál... takarodj... kis buzi... halál... halál rád... halál... Jeges vízcseppek záporoztak Jorann arcába, acélos karmok szaggatták ruháját. Szemét kis köcsög... pusztulj, zihálta a nyúlós sötétség. Apa! — kiáltotta bele a szélbe Jorann. Ügy érezte, valami hihetetlen erő visszagyömöszöli torkára a hangokat. — Apa! Sajnálom! ...rohadék... megöllek... miért... Sajnálom és... megbocsátok!!! A bőrén matató karmok megdermedtek. A dühödt sutyorgás elhalt. Elengedlek — sóhajtotta Jorann. Tenyerét esdeklőn nyújtotta maga elé. — Kérlek, menj el... A huzat elült. Tenyerébe hűvösen belesimult valami. Csak akkor nézte meg, amikor félig pucéran, libabőrös, reszkető testtel kibotladozott a természetellenesen csendes erdőbe. Amikor Taymiyyah szomorkás mosolyával találta magát szemben. Két aprócska kavics volt, fényes és szürke, akárha most húzta volna ki őket egy hegyi patak kristályvizéből. Elment — állapította meg a vén nekromanta. — Mehetünk mi is. *** Szokatlanul hideg volt abban az évben a tél. A folyók csaknem torkolatig befagytak, és a tengeráramlatok jókora jégtáblákat sodortak Nordes partjaira. A birkák vastagabb gyapjat növesztettek, ami haszon, de jóval többet elragadtak belőlük a farkasok, ami kár. A sok hó tavaszra és nyárra nedves földeket és jó termést ígért, de az erdőkben a fagyos éjszakákon sorra hasadtak szét a fatörzsek. Az élőholtak — Aardesgaard bukásától függetlenül — pártot alapítottak, s azon munkálkodtak, hogy képviselőik bejussanak a Mesterparlamentbe. Ügy tűnt, jogállásuk rendezését nem bízhatják az élőkre, hisz' azok végtelen hosszan elvitatkozgatnak rajta. Sebaj, idő van, és egyszer még eljön az a nap is, amikor élőholt lesz a hadúr-király és a parlament elnöke egyaránt. Nem beszélve az élőholt kereskedőkről, koporsókészítőkről, serfőzőkről és egyéb tisztes szakmákról... Egyébként úgy tűnt, élőholt hadura egészen hamar lesz Nordesnek, legalábbis a határ menti csatározások elültével számos élőholt katonát kitüntetett a Mesterparlament, sőt egy számukra épített erődítmény alapjának kitűzéséhez is hozzáfogtak a határszélen. Sokan örültek és sokan sírtak a tél miatt... de mindenki veszettül számolt veszteséget, nyereséget, ahogy az ehhez a kereskedőlelkületű nemzethez illett. Számolt Crowen direktor is, míg bele nem fáradt a keze, de minden éjjel újra kellett kezdenie, mert „A halál színháza" a botrányos díszelőadás ellenére — vagy éppen azért — hihetetlen siker lett, és a jegybevétel csak úgy dőlt a Királyi Színházba. A közönség estéről estére zsúfolásig megtöltötte a pótszékekkel felszerelt nézőteret, és nem csappant az érdeklődésük tél végéig sem. A nem várt sikernek különösképpen a természetellenesen sápadt, nem különösebben életteli Tom TefFrynd örült, mert számos kritika — és laikus bekiabálás — szerint a darab legjobb epizodistája éppen ő volt, Aurax hálátlanul nyúlfarknyi szerepében. „A véremben van a siker", nevetett mindig, ámbár ettől a kriptabéli hangtól, amit újabban magára szedett, még a legjobb barátait is kirázta a hideg.

122

Vila Penshaker nem pihent meg a babérjain; még télvíz idején új vígjátékot írt, melyben a vámpírok összeesküvését figurázta ki. Állítólag a prózai darabot Rigel Leviantharyss régebbi és egészen friss költeményeinek megzenésített változatai dobták fel, ám a pletyka némileg megalapozatlannak tűnt, hiszen mindenki tudta, hogy Rigel évekkel ezelőtt elhagyta Nordest, és ha él is még valahol, új versei nem jelenhettek meg a városban. Vila csak nevetett a pletykán is, a cáfolatán is, és egy ártatlannak tűnő, de ugyancsak fenyegető megjegyzésével Jorann Galardnak is azt tanácsolta a tündérke — aki éppen színes tollakba burkolódzott, a fejére pedig csúcsos, sárga kalapot nyomott, amitől úgy nézett ki, mint egy trópusi díszmadár, amely véletlenül beszökött a színházba —, hogy nevessen inkább, semhogy okoskodni támadjon kedve. A „Lóvá tett lovag" próbáit egyébként jégzajláskor kezdték, és úgy tervezték, hogy a premiert a Fűszerhajók Ünnepének végére időzítik. Jorannt — aki önmagát játszotta a darabban, s imígyen élete első férfiszerepével kellett megbirkóznia — különösen felcsigázta ez a cél, hiszen Nordes legnagyobb karneválja nem a naptár egy bizonyos dátumához kötődött, hanem a kondori fűszerekkel megrakott hajók érkezéséhez, így a próbafolyam időzítése szokatlan szervezést igényelt, melyet Vila személyesen reá bízott. A feladathoz mérten — délelőtt próbák, délután szervezési teendők, este előadás — Jorann estéről estére holtfáradtan esett át a küszöbén... amely küszöböt egyébként a Mentsvárba építették be az egykori mesterek. A Mentsvárba, melyet Sian végrendeleti- leg Jorannra hagyományozott, és melyről kiderült, hogy a Drén Birodalom végnapjaiban a Maldiberani Drén Alkirályságot kormányzó törvényes alkirály, Moherik du Zreggster máig érvényes rendelete szerint nem sújthat adóteher, ha az ingatlant tulajdonosa — ideiglenesen vagy végleg — a Drén Birodalmat védő haderő rendelkezésére bocsátja. Bár az évszázadokkal korábban uralkodó alkirály a vomjan-csonthalmi csatában elesett, és ezzel a Jégtrónus hatalma végleg összeroppant Maldiberan felett, a jogszabály — igaz, némi módosítással, melyben a Drén Birodalom helyett immár a Nordesi Mesterszövetség áll — még mindig érvényben maradt. Miután Jorann a Számvevőségen bemutatta a Mentsvár védelmi jellegű használatát igazoló iratot — melyet egy fiatalon megöregedett, mindazonáltal rendkívül sármos férfiútól kapott —, a tulajdonát képező ingatlant terhelő minden adó és büntetési tétel eltöröltetett. Azon az éjjelen, amikor a városba először óvakodott be a tavasz — a somvesszők kövér bimbói egyik napról a másikra szirmot bontottak, a verebek pedig őrült módon estek neki a fészeképítésnek —, Jorann a hideg, mindazonáltal balzsamos illatú éjszakán a szokottnál is szaporábban szedte a lábát. A sok szervezés, a problémák és a szétesőfélben lévő próbanap elcsigázta, s egyébre sem vágyott, csak hogy hazaérjen. A Mentsvár kapuja elé tolt padon egy férfi és egy kisfiú ücsörögtek. Mindketten vastag takarókba burkolództak, és az eget bámulták. Jorannt megpillantva Sidi ben Sharkaoui biccentett, ám a kisfiú teljesen elmerült a csillagképek bámulásában. Az ott... — húzta ki a kezét a takaró alól — olyan, mint egy szék! Ha innen nézed, igen — válaszolta neki a nomád. — Az asztrológusok a térképeiken hozzákötik még azt a két csillagot is, látod, Hogni? Azt a nagyon fényeset és azt a kicsit, ott a „szék" hátsó lábánál. Elfordítva rajzolják, és úgy hívják: „Teknősbéka". így? — kérdezte nyakát tekergetve a kis Hogni, akit igen szerény szellemi képességekkel vert meg a sors, ám annál nagyobb lélekkel. — Látom! Legel! Az ott egy fűcsomó, csillagokból! Jó a szemed, Hogni! — nevetett a nomád. — Azt a „fűcsomót" a mi népünk is hozzálátja ahhoz a csillagállathoz, de mi azt a fejének hisszük. És a lába is hosszabb, elöl kettő, hátul három csillaggal... nézd csak! Ügy hívjuk... így olyan, mint egy ló! — kiáltott lelkesen Hogni Hoydahl, miközben Jorann óvatosan, hogy ne zavarja meg őket, becsukta maga mögött a Mentsvár ódon kapuját. Az ajtón túlról egyre tompábban hallatszott, ahogy Sidi ben Sharkaoui a sivatagról kezd magyarázni a kisfiúnak, ahol ugyan nem élnek lovak, de él egy ahhoz nagyon hasonló, púpos hátú állat, amely...

123

Jorann a belső ajtó szemöldökfájába vert szeget megérintve belépett a nagyterembe. E régi szokását megtartotta, csak immár nem a maga szerencséjének zálogául, sokkal inkább a Mentsvár lakói miatt. Amióta Balog Jandír ismét előkerült, némileg megszaporodott a számuk. Az egykori mészárost nem egymagában látták viszont, amikor hónapok múltán előkerült. Kiderült, hogy Irina történetén felbuzdulva titokban elhagyta a várost, és felcsapott a Hoydahl famíliához szakácsnak — bár saját bevallása szerint csak a húsokhoz értett, szerencsére a Hoydahlok, régidrén gazdálkodókhoz illően a húst hússal ették, legfeljebb egy kis kenyérrel, így a mészárosból lett szakács tudománya és gazdáinak ízlése tökéletesen egybevágott. Jandír addig maradt a családnál, amíg fel nem kutatta a cselédnek eladott Dusanát, hogy aztán egy szép téli éjszakán Irina négy gyermekével „megpattanjon", ahogy ő mondta. Csupán Jóan-Kajt „hagyta ott" a Hoydahloknak, hiszen róla Irina maga mondta, hogy azonosult az apjával... és erről Jandír személyesen meggyőződhetett, pedig az ő durva lelke sokat elbírt... valamint az ikreket azok nevelőszüleinél, akiket Grigori és Zefira igazi szüléikként ismertek és szerettek. Jorann óvatosan felment az emeletre. Léptei alatt alig nyikorgott a lépcső — Jóan-Steff borzasztóan rosszul aludt, ezért a vén Rosenkranz szétszedte a régi lépcsőt, és a saját két kezével, no meg számos fia segítségével újat ácsolt a helyébe —, és különösebb zaj nélkül elosont a résnyire nyitva hagyott ajtók előtt. Aztán már csak a második lépcső várt rá, hogy az ablakokkal körbeszegett toronyszobába érjen. A holdfény ezüstös színbe vonta a szobát, ettől minden úgy nézett ki, mintha hideg, élettelen kőből faragták volna. Az asztal, rajta a szerep összefirkált, gyűrött lapjaival; a szék, a hanyagul rávetett ruhákkal; az ágy... az alvó Siannal. Éppúgy nézett ki, mint akkor. Jorann megborzongott. Álmában még most is gyakran előjött a kép a haldokló asszonyról. Az elérhetetlen lehetőségről, hogy mablingXegyen. Az apjáról... az utolsó találkozásról. Bár azon a napon megszabadult az átoktól, mégsem tudott másképpen gondolni rá, mint élete legszörnyűbb napjára, melyet — ki tudja, hogyan? — túlélt. Ezen mit sem változtatott az, hogy a fénylő kavicsok, melyek éppúgy lehettek apja bűnbánó szellemének ajándékai, mint a kifürkészhetetlen istenek akaratának hordozói, végül kibomlottak Taymiyyah mester tenyerében, és a belőlük áradó mágia életre keltette Siant. Életre. Igazi életre. Semmi szükség nem volt már arra, hogy a nekromanta rábeszélje Sian lelkét arra, hogy fogadja el a mab- lingiétet. Ruháit Sian ruháira hajítva Jorann Galard bebújt a takaró alá. Jólesőn morogva bújt hozzá az asszonyhoz, akit a halál torkából húzott ki, és aki elérte azt, hogy a szívében lakozó kicsi Yuri megszabaduljon végre saját démonától. Bár a holdfény mindent hűvös, ezüstös fénnyel vont be, a takaró alatt ugyancsak fülledt meleg uralkodott. Jorann szeméből lassan párolgott el a fáradtság, a keze tétován útnak indult Sian nyakszirtjétől a gerince tövéig, és még azon is túl. Az élet szép, állapította meg elégedetten Jorann, miközben az ébredező Sian fülébe csókolt finoman, és én imádok élni! Norbert Winney Démoni rafinéria Sűrű pelyhekben havazott, kérlelhetetlen egyhangúsággal, mintha sosem akarna véget érni. A férfi összehúzta magán prémes kabátját, és egy újabb lépést tett célja felé. A hó a térdéig ért, ám mégsem kellett küzdenie vele; a fagyott vízkristályok úgy húzódtak félre az útjából, mintha az uralkodójuk lenne. Pedig nem volt ő sem császár, sem fejedelem, csak egy egyszerű varázsló. Ripton Valqarus közel járt a céljához, a Drén Királyság északi határán fekvő, névtelen települések egyikéhez. A gigászi bálnabordákra feszített, fehér bőrök miatt a házak szinte észrevehetetlenné váltak a jeges dűnék mögött, ám a férfi szeme elől nem rejtőzhettek el.

124

Pontosabban is megsaccolhattad volna, hova jövünk, mielőtt teleportálsz! — hallatszott egy vékonyka, reszketeg hang a tarisznyája felől. — Már legalább negyedórája itt vagyunk a dermesztő hidegben! Azt akarod, hogy megfagyjak? Valqarus meglapogatta oldaltáskáját, mely dideregni látszott. Akkor legalább nem sopánkodnál állandóan — költözött cinikus mosoly szőrös arcára. — Bírd ki, mindjárt ott vagyunk! Komótosan folytatta a menetelést, nem törődve az égi áldással, s a pelyhek táncát megzavaró erősebb széllökésekkel. Ahogy beért az irissari falu viskói közé, lándzsák szegeződtek rá. Áll! — bukkant elő szinte a semmiből egy zömök, fehér bőrökbe burkolt férfi. — Mit akar itt, idegen? Valqarus megállt, és őszülő szakállába túrt, lependerítve onnan néhány ráfagyott hópihét. Úgy hallottam, itt élnek a legjobb fagydémonvadászok. És ha igen? — Az irissari hangja csikorgott, mint egy elhanyagolt ólajtó. Szükségem lenne egy fagydémonra. Démon veszélyes. Mit ad cserébe? Aranyat? A zömök vadember elfintorodott. Arany nem kell. Mit kezd itt vele? Hús, van? Ha hús kell, hát húst adok. Az irissari gyanakodva mustrálta a varázslót. Nincs nálad hús — állapította meg, majd szája gonosz vi- gyorra húzódott. — Te húsodat? Valqarus végigmérte az alakot. Arra még csak ne is gondolj! Most pedig el az utamból! Kol Bromgart keresem, és nem te vagy az. Nem parancsolgat idegen! És ha én átszúr lándzsával? Akkor sok-sok élelemtől esik el a falud. Az irissari a fogát csikorgatta, s közben érthetetlen szitkok hagyták el ajkait. Idegen jön velem! — morogta végül, és sarkon fordult, Valqarus pedig követte a házak felé. *** A legnagyobb viskóból egy izmos férfi bukkant elő. A farkasordító hideg ellenére egyáltalán nem viselt ruhát, csupán a fejét borította egy csavart szarvas koponya, mégsem látszott, hogy fázott volna. Lenni varázsló, igen? — kérdezte kedvetlen fölényességgel, amint meglátta a vastag prémekbe öltözött szakállas férfit. Igen. Ripton Valqarus vagyok — mutatkozott be a mágus, és végigmérte a pőre alakot. — Te pedig Kol Bromgar, ha nem tévedek. Glak mond, varázsló fagydémont akar. így van. Minden varázsló fagydémont akar. Szarva kell nekik — ko- cogtatta meg a fejét ékítő fekete tülköt. — Húsát, bőrét nekünk adja. Nos... én lennék a kivétel. Nekem élő fagydémon kell. Elő fagydémon? — döbbent meg Bromgar. Élő. És harcképes. —Varázsló bolond? Meglehet. Attól még élő fagydémonra van szükségem. Az irissari vadász megrázta a fejét, az azt fedő koponya rovátkolt szarvaival kis híján felnyársalva beszélgetőtársát. Démont ölni, vagy ő öl. Ez a szabály, ha élni akar. Én nem segíthet. Varázsló hiába jött. Ügy hallottam, te vagy a legnagyobb fagydémonvadász. Ezek szerint tévedett, aki ezt állította? Az irissari arca megfeszült.

125

—Varázsló mond bármit, Kol Bromgar nagy vadász. Bizonyítsd be! Nem. Varázsló elmegy, vagy baja lesz. Valqarus ábrázatára cseppet sem barátságos grimasz költözött. Máshogy is jobb belátásra téríthetlek, Bromgar! Ne akard, hogy használjam ellened a hatalmam! A vadász harsány, humortalan hahotába kezdett. —Varázsló ostoba. Rajtam nem fog mágia! Valqarus ajkai bűvigéket formáltak, ám a varázslat, amit az irissari megleckéztetésére vetett be, hatástalannak bizonyult. —Yvorlra! — sziszegte. — Miért nem? —Varázsló semmit se tud démonról? — kérdezte gúnyosan Kol Bromgar. — Szarvában védelem lakik, mágia és hideg ellen. És az esszenciától is óvja... — hangzott a tarisznyából egy vágyakozó sóhaj. Beszélő táska? — hökkent meg Bromgar. Ne vele foglalkozz! — csattant fel a mágus. — Csak hogy tudd: történetesen jó pár démonnal volt már dolgom! Most pedig szedd a fegyvereidet, mert segítesz vadászni! Mondtam: nem! —Te talán védve vagy a mágiától, de mit szólnál, ha felgyújtanám a házadat? Azt semmi sem védi! —Varázsló elmegy most, vagy meghal! Akar dárdát a hátába? Ekkor, mintha csak a hó formálódott volna át, két irissari bukkant elő a semmiből, horgas lándzsát szegezve rá, s mivel a mágus a lapockái között is hegyes nyomást érzett, azt gyanította, mögötte is áll valaki. Valqarus lefegyverezve érezte magát. Megvetőn méregette az izmos vadászt, amint az elfordult, hogy magára hagyja. A varázslónak egy utolsó, elkeseredett ötlete támadt. Szóval védve vagy a mágia ellen, mi? — tudakolta gúnyosan. Kol Bromgar visszafordult. Igen — vetette oda foghegyről. És a hideg ellen. Ezért nem fázol meztelenül. Igen. — Az irissari nem tudta, mire akar kilyukadni a másik. Ezek szerint az se a hideg miatt olyan kicsi? — mutatott a vadász férfiassága felé a varázsló. Bromgar megtapogatta az említett szervet. Nem kicsi! — állította hevesen, miközben hasztalan kísérletet tett, hogy megtöltse vele a markát. — Nem kicsi! Enyém legnagyobb itt! Mindenki tudja! Valqarus elvigyorodott. Nem beszélek róla senkinek, mekkora, ha... A démonvadász vicsorogva mondott valamit, mire a varázsló hátát kellemetlen döfés érte, olyan erősen, hogy ha nem védi mágia, talán a mellkasán jön ki a lándzsahegy. Rendben! — adta meg magát Valqarus. — Megyek már! Vegyétek úgy, hogy itt se jártam! *** A mágus tanácstalanul bandukolt a hóesésben, egyre mesz- szebb kerülve a falutól, és azon gondolkodott, hogyan tovább. Térjen haza dolgavégezetlenül? Próbáljon más vadászokat keresni? Kíséreljen meg egyedül fagydémont fogni? Töprengését csak a táskája felől érkező vinnyogás zavarta meg. Még ha nem is szerzel élő fagydémont, egy ilyen szarv mindenképp kellene nekem! Hallgass! — utasította csendre a varázsló az idegesen mocorgó tarisznyát. Csak arra gondoltam, ha már itt vagyunk, bűn lenne kihagyni a lehetőséget...

126

Csupán a te kedvedért nem kockáztatom az életem, rendben? Én is segítenék... —Te?! — döbbent meg Valqarus. — Tudod, mekkora egy zzi- ruugh? Majdnem kétszer akkora, mint én! Mit tudnál te segíteni? Hidd el, elbánok én egy ilyen fagydémonnal! Kerüljön csak a kezem közé... Cssss! — pisszegte le a varázsló. De most miért... ? Itt van egy! Egy fagydémon? Egy irissari... Az alacsony alak testét fehér bőrök borították, markában pedig lándzsát tartott. Valqarus védekező testtartásba helyezkedett, elméje akaratlanul is varázsigék után kutatott. Mit akarsz tőlem? — kérdezte bizalmatlanul. Hallottam, mit beszéltél apámmal. Én segíthetek neked. A mágus végigmérte az apró irissarit. Hát, ha Kol Bromgar magjából fogantál, az megmagyarázza, miért csak ekkorára nőttél... Hány démont ejtettél már el? A fiú, aki alig lehetett több tizenöt évesnél, magabiztosan kihúzta magát. Egyet se. De ideje, hogy bebizonyítsam apámnak, hogy nem vagyok olyan mihaszna, mint azt gondolja! Netán arra is van ötleted, hogyan fogjunk el élve egy fagydémont? Nincs. De biztos vagyok benne, hogy egy magadfajta világlátott varázslónak van. Látom, máris bölcsebb vagy az apádnál. Engem jobban érdekel a külvilág — lelkendezett a fiú. — Amikor jönnek külhoniak, nem irissarik, mint mi, hanem másfajta emberek, mindig beszélgetek velük. Ezért ismerem jobban a nyelvet. .. Remek — intette le Valqarus. — Van halászhálótok? -Van. *** Akkor fuss vissza érte! Itt megvárlak! A Jégföldre vezető út viszontagságait csupán az egymással való beszélgetés tette elviselhetővé. Többnyire persze a fiú, Ulok érdeklődött... Mire kell neked élő fagydémon? Tudod — nézett a messzeségbe a mágus —, Pavarantiban, a városban, amelyben élek, épült egy aréna, ahol véres viadalokat rendeznek. Megállapodtam az elöljáróval, hogy időnként démonokat viszek majd, hogy a harcosok azok ellen küzdhessenek. Hé! — vartyogta egy vékony hang. — Hát nem egy vámpírnak visszük titokban, hogy... Hallgass, te! — rázta meg Valqarus a tarisznyáját zavartan, majd a fiúra pillantott. — Ahogy mondtam. Pavarantiba visszük. Az arénába. Arénába? — hüledezett Ulok. — És sok bestiát odavittél már? Háát... — vakarta meg a fejét Valqarus — tulajdonképpen még csak egyet. Engem! — jött a diadalmas kurjantás a tarisznya felől. Még mielőtt a fiú elámulhatott volna, a táska fedele felnyílt, és egy pöttömnyi zöld lény araszolt fel a mágus kabátján, egészen a válláig. A rusnya teremtmény dülledt, sárgás szeme a fiúra vetült, széles szája résnyire tárult, kivillantva apró fogait és villás nyelvét. Nahát! — hüledezett Ulok. — Ez egy olyan... béka? Hallottam már róla, de még sose láttam ilyet! Béka ám az anyád! — vágott vissza hevesen a tökmag. Kvartvak volt az első démon, akit megidéztem — biccentett felé Valqarus. — Egykori mesteremmel úgy láttuk jónak, ha nem egy nagy erejű démonlorddal kezdem...

127

Mi az, hogy nem nagy erejű démonlord? — fortyant fel sértetten Kvartvak. — Simán elbántam a gladiátorokkal az arénában! De a nézők nem láttak ebből semmit. Azt hitték, a harcosok valamiféle bohózatot adnak elő, hogy önmaguktól elesnek! Na hiszen! — fonta karba a kezét a démonka. — Olyat mutattam nekik, amit azelőtt sosem láthattak, de képtelenek voltak értékelni! Tehetek én róla, hogy nem jó a szemük? Kicsi vagy. Kicsi?! Otthon igenis nagynövésűnek számítok! Akkor miért nem akarsz hazamenni a gennytengeres világodra? Miért könyörögsz nekem állandóan, hogy semlegesítsem körülötted az esszenciát, csak hogy itt maradhass? Nem kéne mindig semlegesítened, ha megszereznénk egy fagydémon szarvát... Egy ép és sértetlen fagydémon kell nekünk, nem a szarva! -De... Csend legyen! Különben is... az előbb nagyon fáztál. Miért nem bújsz szépen a tarisznyába? Kvartvak duzzogva visszavonult. *** Rövid menetelés után, egy hóvihar kellős közepén... És hogyan akarod elejteni a fagydémont? — firtatta Ulok. - Mihez kell a háló? Valqarus tudálékosan elmosolyodott. Roppant egyszerű. Egy helyen, ahol a talpunk alatt tenger hullámzik, léket olvasztok a jégbe. A keletkezett lyukba helyezem a hálót, majd visszafagyasztom a tetejét, de csak vékonyan, hogy a fagydémont ne bírja el, de minket még igen. Odacsaljuk a démont, beszakad alatta a jég, ő pedig a hálóba esik, ami ösz- szeszorul körülötte. És mihez kellek én? —Te leszel az a bátor, aki odacsalja. —Vagyis... én állok majd a vékony jégen? Látom, vág az eszed. De... a démon rám fog ugrani! Ha ügyes vagy, nem. De... ez veszélyesnek hangzik! —Te akartál rettenthetetlen démonvadász lenni, mint az apád, nem? Hát igen... De... Ulok fiam, az az igazság, most már késő, hogy meggondold magad. Vagy csinálod magadtól, vagy egy varázslattal átveszem az elméd felett az irányítást. Melyiket szeretnéd? Csinálom magamtól. Okos fiú. Inkább azt mondd meg, a vadászaitok hogyan vonzzák magukhoz a fagydémonokat? Mert nem hiszem, hogy csak bandukolnak itt a jégmezőkön, remélve, hogy rábukkannak egyre. Ulok egy csontsípot vett elő. Az ő hangjukat utánozzák. Ez odahívja a nagyobb példányokat. És milyen a hangjuk? A levegőt éles, macskanyávogáshoz hasonló süvöltés reszkettette meg, olyan erővel, mintha száz kandúrtorok egyszerre akarta volna miákolásával elrettenteni vetélytársait. Valqarus szúrósan nézett a sípra. Ez valamiféle mágikus hangszer? Anélkül is megszólal, hogy belefújnál? Ulok rémülten rázta a fejét. Nem én voltam! Pedig ez a hang... itt szólalt meg... egészen közel! Egyszerre néztek hátra, és még éppen látták, ahogy a hóviharból egy óriási test röppen feléjük, karmos lábát előretartva, mint egy sas, hogy azzal szögezze őket a talajra.

128

*** A mágus ajkára önkéntelenül is az egyik legalapvetőbb varázslat szavai tolakodtak, és tenyeréből tűzlabda süvített elő. A lövedék talált, szétrobbant, de a lángok anélkül nyalták körbe az izmos alakot, hogy bármiféle kárt okoztak volna benne. A tűzgömb azonban nem volt teljesen hatástalan. A varázslat nyers ereje megfékezte a kosszarvas démon lendületét, sőt a lény egy röpke időre a látását is elvesztette. Ez pedig nem pusztán azt eredményezte, hogy a zzi-ruugh néhány lépéssel távolabb ért talajt, de azt is, hogy egy hosszú pillanatig nem látta őket. Valqarus nem késlekedett, és kihasználta ezt az időt arra, hogy félrehúzódjon, és láthatatlanság varázslatot idézzen magukra. Ulok mégsem tűnt el. A hatalmas, fehér bőrű, szőrtelen teremtmény az irissari fiú felé fordult, és éhesen felvonyított. Ulok! — kiáltotta Valqarus, miközben ujjai közül jégszilánkok törtek elő, falat emelve a zzi-ruugh és a fiú közé. — Rajtad is van démonszarvból készült varázstárgy? Ulok hevesen bólogatott, dermedten nézve az épülő jégfalat, és az azt áttörni készülő rémséget. Dobd el, vagy nem tudlak megvédeni! De úgy... fázni fogok! Dobd el, ostoba! A fiú ujjai ügyetlenül kaparásztak a nyaka körül, míg bele nem akadtak egy szíjba, rajta egy faragott amulettel. Hevesen tépte le magáról, és hajította el. Mire a fagydémon áthatolt a sebtiben emelt akadályon, a fiú, Valqarus újabb varázslatának köszönhetően, eltűnt az ádáz teremtmény szeme elől. A zzi-ruugh azonban nem volt ostoba. És az orra is remekül működött. A mágus felé fordult. Tátott, arasznyi fogakkal megtűzdelt szájából éles sikoltás tört elő, és láthatatlan ellenfele irányába csörtetett. Valqarus sem volt rest. Ujabb tűzvarázslathoz folyamodott, ezúttal egy sokkal erőteljesebbhez, a szörny lábánál levő jeget véve célba. A zzi-ruugh alatti terület meglepő hirtelenséggel olvadni kezdett, ő pedig egyre süllyedt a lángnyelvek ölelte fagyos lében. A lény dühös értetlenséggel szemlélte saját aláereszkedését, és tehetetlenül csapkodott a keletkező tócsában. Ám a démonvadászok öröme hamar elszállt: amikor már a zzi-ruugh válláig ért a víz, a süllyedés megállt, a bestia pedig nehézkesen a keletkezett tavacska széléhez evickélt. A hálót! — kiáltotta Valqarus, és tanácstalanul nézett körbe, a láthatatlan irissarit keresve. — Ulok, nálad van a háló! Most kellene rádobni, hogy ne tudjon mozogni! A fiú meglepően messziről válaszolt. Nagyon hosszú a keze! Nem akarok közel menni hozzá! Akarsz nagy démonvadász lenni, mint az apád, vagy nem? Akkora karmai vannak, mint a tenyerem! Ne akard, hogy kényszerítselek! -A béka! Mi van? A békadémonod! Ott van a szörnynél!

129

-Mi a...?! Mindketten a partot érő zzi-ruugh felé fordultak, ahol Kvartvak várakozott, látszólag nyugodtan. A varázsló először meglepődött azon, hogy démonkája látható, ám amikor megpillantotta nála Ulok amulettjét, minden megvilágosodott előtte. Az apró szerzet kibújt a tarisznyából, mohón megkaparintotta az eldobott varázstárgyat, ám azzal nem számolt, hogy megszerzésével megtöri a varázslatot. Kvartvak! — kiáltotta Valqarus. — Vigyázz! Láthatóvá váltál! Ügy tűnt, elkésett a figyelmeztetéssel, a zzi-ruugh ugyanis a kis lény felé kapott. A zöld csúfság azonban ügyesen kikerülte a felé suhanó végtagot, és a mellkasig a vízben ázó bestia fejére ugrott. Mit csinál ez? — meresztette a szemét Valqarus. Mi történik ott? — kiáltotta Ulok is messziről. Ugye, hogy távolról nem látszik? Hiába mondtam neki! A kicsi, zöld alak éppen a fagydémon nyakszirtjén mászott, szemernyi figyelmet sem fordítva közönségére; teljesen lekötötte, hogy kikerülje az esetlenül felé nyúló mancsokat. Aztán a zzi-ruugh feje egyik pillanatról a másikra kábán lehanyatlott, a jégtáblán koppant, és a hatalmas test belecsúszott a vízbe. Kvartvak! — kiáltotta az odasiető varázsló az apró démonnak, aki az utolsó pillanatban ugrott vissza a fagyott felszínre. Mi történt? — kérdezte Ulok, miközben a helyszínre futott. Én mondtam! — düllesztette beesett mellét a picinyke lény. — Megmondtam, hogy elbánok vele! Hogyan győzted le? Kvartvak látszólag azon vívódott, elárulja-e. Na jó... — állt végül kötélnek. — Megkerestem azt a pontot a tarkóján, amit ha erősen megnyomok, elájul. Hiába nagy, neki is vannak idegpályái. Ezek szerint... — nézett a mágus reménykedve a bugyborékoló vízre — csak elájult? Igen. Úgyhogy ha kell, halásszátok ki gyorsan, amíg meg nem fullad! *** A zzi-ruugh végtagjait erősen megkötözték, testét pedig a hálóba tekerték. Valqarus mégis őrjöngött a dühtől: jókora hiba csúszott a terve utolsó fázisába. Nem hiszem el! Nem hiszem! Pedig logikus... — okoskodott Kvartvak. — A fagydémon védve van a mágia ellen, így a térmágiától is. Nem fogod tudni célba teleportálni. De... hogyan viszek Dimrenbe egy ekkora dögöt? Dimrenbe? — visszhangozta Ulok csodálkozva. — Nem Pavarantiba? Oöö... de — eresztett meg felé egy színlelt vigyort Valqarus. — Még jó, hogy figyelsz! Pavarantiba. Az ráadásul sokkal mesz- szebb van! Nekem van egy ötletem... — Kvartvak szája ravaszul kanyargott. — Le kell vágni a szarvát! Nem, azt nem! — ellenkezett Valqarus. Ugyan, otthon senki se tudja, milyen egy fagydémon! Jó lesz az arénába tülkök nélkül is. Amúgy se a szarvával harcol... — kotyogott közbe Ulok. Nem... — rázta a fejét a varázsló. — Kell lennie más megoldásnak! —Van is — mondta a pirinyó lény. — Elcibálhatod egy kikötőig, és hetekig hajózhatsz lefelé vele a Dim-folyón. Nem lesz persze olcsó, és a siker is kétséges... Valqarus csüggedten lógatta a fejét, és a lehetőségeit latolgatta. —Van valakinél egyáltalán fűrész? — pillantott végül Ulokra. Látsz erre fákat? — kérdezett vissza az irissari fiú, és végigmutatott a végtelen jégmezőkön. A mágus sóhajtott. Hát, Kvartvak, a szarv marad. Biztos le tudjátok vágni egy éles jégdarabbal is! — reménykedett a démonka.

130

Légy észnél! Akkor törjétek le! A hidegben könnyen törik! Próbáljátok meg! Próbáljátok! Kvartvak... De nekem kell a szarva! — rimánkodott a pöttöm teremtmény. Márpedig az a fagydémonon marad! — kötötte az ebet a karóhoz Valquarus. — És az amulettet is add vissza szépen Uloknak! Vegyétek el, ha tudjátok! — ugrott a kiterített zzi-ruugh hasára a pici lény. — Vegyétek csak el, ha azt akarjátok, hogy magához térjen! Kvartvak! Uloknak legyen elég annyi, hogy hős lett! Ha visszaérünk a falujába a démonnal, mindenki a csodájára jár majd! Ez igaz... — mosolyodott el a fiú. Ugye? — kiáltott fel diadalmasan Kvartvak. — Nekem is jár valami! Én intéztem el, nem ti! Enyém az amulett! És most, ha már ennyire nem akartátok levágni a szarvát, kezdjétek is vonszolni ezt a bestiát! Eve Rigel Te is, fiam, Wilfred? John Caldwellnek, köszönettel a segítségéért — Moriganért, Corinnáért és Hlavklad kapitányért. 1. A Macskanyitogató a legnépszerűbb matrózkocsmának számít a Dimrenbe érkező külhoniak körében. Magukra valamit is adó drén polgárok csak elvétve látogatják, viszont minden este zsúfolásig megtöltik a kikötővárosba befutó hajók legénysége és utasai — valamint a rajtuk élősködő helybéli semmirekellők, kilétüket és származásukat erősen titkoló, gyanús alakok, uzsorások, pálinkától és kapadohánytól bűzlő, mosdatlan szájú kalandorok. A kikötő nyugati felén, a középső dokkal szemközt rejtőzködik megfakult, vörösre festett falával két masszív, többszintes, terméskőből emelt raktárépület között; keskeny bejárata fölött kopott fatábla lóg, melyre cégér helyett cserzett, rőt macskairhát szögeztek. Gusztustalan valami ez; viharvert és kopott, fura foltoktól nyálkás, megtépázott, csapzott és összetapadt szőrcsomóktól éktelenkedő. Aki nem ismeri ezt a helyet, aligha találná ki, hogy egy népszerű mulató bújik meg az elrettentő cégér mögött; inkább gondolhatna arra, hogy a tábla valamiféle visszataszító betegségre figyelmeztet: Maradj távol, ha nem akarsz így megrühesedni! Wilfred do Glovart azonban ismerte jól ezt a cégért, hiszen fél éve járt ide szabadidejében, hetente egyszer-kétszer, de néha háromszor is, és már-már törzsvendégnek gondolta magát. Persze tudta, hogy vannak itt nála jóval régebbi törzsvendégek is — meglehet, némelyek talán a kocsma megnyitása óta üldögélnek a csellóban, anélkül, hogy valaha is kitették volna belőle a lábukat —, de azt biztosra vette, hogy fennállása óta nem sokan léphették át küszöbét nála rangosabbak. No, nem mintha ő oly fenemód előkelő lett volna, de nemesi származása és leendő lovagi pozíciója magasan az itt lebzselő csőcselék fölé emelte. És hogy mit keresett itt? Imádott chodokuznl, Démonok Harcát játszani. Néha veszített, néha nyert, aztán persze ismét veszített, és megint csak veszített... de hitt abban, hogy egyszer majd beköszönt az ő Nagy Napja, amikor Maryk, a szerencse istene rákacsint és a mosolygósabb orcáját fordítja felé. És nagyon is úgy tűnt, ma jött el az a nap! Órák óta számolgatta a szerencsejáték csontjait és pálcikáit az egyik elkülönített asztalnál. Hihetetlenül jó napja volt, és a lehetőségei izgalommal töltötték el. A kockák soha nem fordultak még ilyen jól ezelőtt; két pitiáner ellenfelét is kifosztotta és lealázta másfél órán belül,

131

és két arany nyereséggel zárta a küzdelmet, ami — lévén, hogy rézpénzes alapon játszottak — tetemes győzelemnek számított. Ezt követően invitálta őt az asztalához a Macskanyitogató félelmetes tulajdonosa, a legendás szerencsejátékos hírében álló Rattgeim. Rattgeim, a Hóhér! Norvar Rattgeim nem hószín hajáról, forradásos, csúf arcáról, vizenyős, átható tekintetéről kapta csúfnevét, hanem hideg, kiszámított játékáról és lélektelen kegyetlenségéről, amellyel lefejezte az olyan vakmerő, ám meggondolatlan ifjakat, akik azt hitték, legyőzhetik chodokuban. Azt beszélték, még soha senki nem bírta jelentősebben megko- pasztani, s bár sokan megpróbálkoztak, mind rajtaveszettek. Ha nem tudták kifizetni a veszteségüket, Hóhér Rattgeim először az ujjaikat vágatta le, kitépette a nyelvüket, majd módszeresen végighaladva a szerencsétlen flótás testén, megszabadíttatta egynémely kiálló részétől. Míg végül kidobatta a Macskanyitogató mögötti elhagyott sikátorba, ahol csendesen elvérezhetett. Mindenki tökéletesen tisztában volt az életveszéllyel, és hogy nem gazdagodhat meg Rattgeim ellenében, mégis mindig akadt olyan öntelt alak, aki megpróbálta. Wilfred nemegyszer megmérkőzött már Rattgeimmel, és saját bőrén tapasztalhatta, hogy a szóbeszédek jelentős részben igazak: a Hóhér kiváló chodokujátékos... .. .de nem verhetetlen! Élvezetes, izgalmas csatákat vívtak egymással, forgandó szerencsével. Többnyire Rattgeim nyert, általában egészen sokat... de megesett nemegyszer, hogy végül Wilfred állt fel győztesen az asztaltól. Igaz, soha nem jelentős nyereséggel, csupán picurka plusszal. És ha az összes játszmát összesítenénk, a mérleg nyelve jócskán Rattgeim felé billenne... De ma eljött az ö nagy napja! Eddig remekül alakult a játék! Nagy tétben játszottak, és Wilfred egyre határozottabban érezte, hogy annyi csalódással és veszteséggel teli hónap után rámosolyog a szerencse. Ilyen lehetőséget elutasítani pedig modortalanság lenne Marykkal szemben. Feszülten számolta hát a pálcikákat és a csontocskákat. Izzadságtól csapzott, szőke haja a vállára lógott, arányos metszésű, keskeny arcán fokozott figyelem, tengerkék szemében izgatottság tükröződött. Időnként megdörgölte az orrát, vagy kidugta a nyelvét, pedig tudta, hogy ezzel önkéntelenül is elárulja ellenfelének a szándékait. A játék a kezdeti tapogatózás után már szokatlanul nagy tétre ment közöttük, és mint máskor is, a Dréniában ismert változatát űzték, melynek során négy dobókockát, nyolcféle faragott csontdarabot és nyolcféle pálcikát használtak roppant bonyolult számolási rendszer szerint3. Általában négyen játszották, de ketten már az elején kibuktak, és Wilfreddel szemben immár csak egyetlen ellenfél ült — Rattgeim, a Hóhér. A kocsma ezen az estén is tele volt a részegség különböző stádiumában leledző vendégekkel, ledér külhoni nőkkel és nem utolsósorban kíváncsi utazókkal, akiket az egzotikus halételek és a veszély tapintható közelségének izgalma vonzott ide. Wilfred nem törődött velük, minden figyelmét a játékra összpontosította. Nyerésre állt. Már csak néhány csont és két pálcika hevert előtte. Eleinte állandóan változott a játék menete, hol Rattgeim, hol Wilfred állt nyerésre, de a végső győzelem azé lesz, aki megszabadul az összes csontjától és pálcájától úgy, hogy az utolsó dobás után az ellenfél kénytelen legyen elkérni a sajátjaihoz illő darabokat. Rattgeim ekkor váratlanul nagyot dobott — kivételesen pecheset —, így Wilfred megszabadulhatott mindkét pálcájától, és számításai szerint a következő két dobás jó eséllyel elviszi a maradék csontokat. Vagy legalábbis majdnem mindegyiket.

3 Utalás Eve Rigel Viharradászok című kisregényére, mely a Farkasátok című fantasy antológiában jelent meg.

132

Az ő dobása a négy faragott kockával meglepően kedvezőre sikerült, egy csontot máris eldobhatott, maradt három. Még egy jó dobás, és... győzelem! Wilfred hangtalan imát szuszogott Woganhoz, a háború istenéhez, hogy ejtsen egy jó szót az érdekében Maryknál, a szerencse istenénél. Homlokáról a szemébe csorgott a veríték, nyelvét kidugta, és olyan merően nézte a kockákat, mintha arra várt volna, hogy Maryk máris meghallgatta őt és táncra perdíti azokat. Aztán felmarkolta mind a négyet, összezárt tenyerében meglengette, ám mielőtt eldobhatta volna, vasmarok kapta el a csuklóját... —Wilf! — A hang dühös volt, csalódott és eléggé erélyes. — Mi a fenét művelsz?! Erig Vorgreeven! Hát pont most egyáltalán nem hiányzott egy aggódó barát! Hagyj békén, Erig! Maradj veszteg! Elveszed a szerencsémet! Erőteljes rántással kiszabadította csuklóját a szorításból, és eldobta a kockákat az asztalon. Aztán az eredményt látva harsányan felnevetett. — Vagy nem... ezt figyeld! Nem arra adtam a kölcsönt, hogy eljátszd! Eljátszanám? Valóban? A, há-há, dehogy! — Izgatottan felröhögött. — Nézzed már! Éppenséggel nyerésben vagyok! Hát nem látod?! Már csak egy jó dobás kell, és... sok pénzzel távozok. Ez az utolsó parti, és jókora előnyben vagyok! — Ellenfelére meredt, aztán remegő ujjakkal leoldott az övéről egy duzzadó erszényt, és az asztalra hajította, a kupacban heverő aranyak mellé. Megduplázom a tétet! Száááááz arany! Na, ehhez mit szólsz, Hóh... Rattgeimkém?! —Wilf! — hüledezett Erig. — Elment az eszed?! Elment volna? Hah! Ellenkezőleg. Épp az imént jött meg!... Na, Rattgeim, te vén zsugori, nyilatkozzál... állód a tétet, vagy magadba roskadsz és inkább feladod további küzdelem nélkül? Száz arany? — Rattgeim betolt egy kisebb aranykupacot középre, majd tétovázás nélkül mellé taszajtott egy nagyobbacskát is. — Legyen inkább kétszáz? Ké... kétsz... de tényleg.?? Elég ebből! — Erig a barátja vállát rángatta. — Szállj ki, Wi 1 f! Azonnal hagyd abba! Hogy szállhatnék? Rattgeim egyik testőre is ráerősített. Nem szállhat ki mostan — vartyogta. — Játékban van. Erig tovább erőlködött: Add vissza a pénzem! Most rögtön! Hohó, pajtás! Kölcsönadtad, tehát ez most már az én pénzem. Nem kérheted vissza, amikor eszedbe jut! Azt teszek vele, amit akarok. És épp azon vagyok, hogy megfialtassam ezeket a drága kis aranyakat! Mmm... mmm... legszívesebben összecsókolgatnám őket! Nagyon kellett ügyelnie az arcvonásaira, hogy el ne árulják aggodalmát. Már az előbb bedobott erszény sem aranyaktól duzzadt, csak kopott rézérméktől, most pedig már végképp nem volt mit betennie. De ha ezt elárulja, elbukja a játszmát, bukik mindent, elveszít mindent. És épp ebben a kedvező helyzetben, amikor már csupán egyetlen dobás... ...még akár egy gyengébb dobás is nyereséget hozhat. Egyetlen közepes dobás, és kétszáz arannyal távozhat. Visszafizetheti az összes adósságát, és még marad is egy kicsi. Egyetlen dobás! Nem dobhat annyira rosszat, hogy elbukja! Négy patkányt kellene dobnia, hogy veszítsen, vagy négy jégviperát. De ilyet még soha életében nem dobott. Most sem fog! Nyerni fog!

133

Nyerni! Nyerni! Sokat! Csak azért is! Épp ideje, hogy megforduljon végre a szerencséje! Wogan nagyúr, szálnál végre Maryknak?! Bazmeg! Kétszáz? — harsogta erőltetett vidámsággal. — Megadom. Naná! Sőt, tudod, mit, Hóhér? Szívem szerint még ezt is megdupláznám, de az már tényleg túlzás lenne, nem?! — Kényszeredetten röhögött. — Nem teszem. Mert tudod, nem akarlak kifosztani. Hisz' akkor mire játszanánk legközelebb? Ócska rézpénzekre? Hahaaa... -Wilf... Odafordult, de csak egy pillanatra. Bocsáss meg, cimbora... — Aztán esdeklőn meredt ellenfelére. — Elvinnétek innen? Zavar az összpontosításban. Figyelemelterelés. így legalább nem firtatják, miből állja a tétet. Be kellett volna raknia még száz aranyat, hogy meglegyen a kétszáz. De honnan? Rattgeim testőrei elkapták az akadékoskodó Erig mindkét karját, elvonszolták onnan, és kíméletlenül behajították az egyik sarokba, ahol úgy bevágta a fejét az asztal sarkába, hogy felrepedt a szemöldöke. Kifröccsenő vére vörösre színezte hófehér ingnyakát és összepöttyözte mellrészét. Maradsz! — javasolta az egyik testőr jóindulatúan. — Igyál! Kurváljál! Vagy amit akarsz... de ne gyöjjél vissza! Wilfred ebből mit sem érzékelt. Felhevülten, minden porcikájával összpontosítva eldobta az utolsó kockákat... Na ezt kapd ki! Aztán csak bámult értetlenül, döbbenten, hitetlenkedve. Három patkány meg egy jégvipera! Cseszd meg, Wogan! Meg te is, Maryk! Ez lehetetlen! Nem ez volt a legrosszabb variáció. Nem annyira rossz, mintha négy patkány vagy négy jégvipera jött volna ki... ...de így is jócskán csökkentette előnyös helyzetét. Vissza kellett vennie három pálcikát meg egy csontot Ratt- geimtől. Még ekkor is ő állt nyerésre, de ezután Rattgeim kétszer egymásután cetkombinációt dobott, először két semleges jégzsurlóval, de aztán három fagydémonnal. Átbillent a mérleg: immár Rattgeim állt nyerésre, és a helyzet minden egyes dobással csak tovább rosszabbodott. Wogan!Maryk!Maryk... Maryk... Maryk... Ujabb cetkombinációk az ő patkányos, jégviperás dobásai ellenében. Kész, vége! A folyamat megállíthatatlanná vált, és mire Wilfred felfoghatta volna, hogy mi történik, az összes pálcika és csont átkerült az ő térfelére, ellenfele előtt pedig kiürült az asztal. O, nem... De igen — közölte Hóhér Rattgeim rezzenéstelen arccal. — Ez ilyen játék. Vesztettél. Wilfred egész testében megreszketett. Arca holtsápadtra váltott, szemében csalódottság keveredett hitetlenkedéssel és zavartsággal. Még most sem bírta felfogni, nem bírta kinyögni a nyilvánvaló tényt: „csalás, csalás". És még ebben sem volt biztos.

134

Tényleg csalás történt? Vagy csak a szerencséje pártolt el tőle a végén? Mint ahogy máskor is... Hóh... Rattgeim, öreg cimbora... gratulálok... és... és... sajnálom... Elérkezett a kínos pillanat: Rattgeim meglazította a duzzadó erszény száját, és az asztalra borította tartalmát. Rezek? — kérdezte. Nem látszott rajta különösebb döbbenet. Mintha már rég tudta volna. — Ócska rezek?! Arany helyett? No de, Wilfred! Hát... nos... a helyzet tulajdonképpen az... Hol a pénzem?! — recsegte Rattgeim. — Kétszáz arany! Wilfred behunyta a szemét. Még mindig nem tudta elhinni, hogy veszített. Egész vagyont! Maryk, cseszd meg, viccesnek hiszed magad?! Es te, Wogan, nagyuram, nem kellett volna legalább egy picit segítened?! Az a pénz ott — hebegte — ötvenkét arany... Ötvenegy, meg még huszonnyolc réz. Hát mert ittam két kupa bort, és... szóval... de mégsem kétszáz, ugyebár... legfeljebb, ööö, hogy is... száznegyv... Rattgeim közelebb hajolt. Kétszáz. — Rátette a mancsát az érmekupacra. — Ezt pedig kárpótlásul adod, mert volt pofád pénz nélkül tétet emelni. Wilfred hunyorgott. Végül is, jogos. Hazudott és csalt. Durván megsértette a játékos becsületet. Halált érdemelne! Örülhet, hogy ennyivel megússza! No de kétszáz arany?! Majdnem félévi jövedelme az örökölt birtokok után. Es még négy hónap, mire azt megkapja... Nem akart esdekelni; az nem lenne lovaghoz illő. Kihúzta magát ültében. Hibát követtem el. Vállalom a következményeket. Megfizetem a tartozásomat, mint ahogy eddig is mindig megfizettem. És most... Fel akart állni, de az egyik bivalytermetű testőr a vállára helyezte roppant mancsát, és lazán visszanyomta. Nem szólt semmit, csak éreztette a jelenlétét, de az ifjúnak ennyi is elég volt. Nem csattant fel, nem próbálta kikérni magának. Elég, ha a becsületszavamat adom? — kérdezte szelíden. — Vagy írjak alá váltót? Legyen szó kamatokról? Vagy eltekintesz tőle, nagylelkűen? Végül is... khm... fél éven belül... és erre a szavamat adom... Rattgeim előrehajolt, késpengeszerű tekintetével csaknem átfúrta Wilfredet. —Tréfálkozz csak! — biztatta álszent lelkesedéssel. — De ha megunom a mókát, itt helyben letépem a heréidet és lenyomom a torkodon, te nyavalyás kis féreg! Fél év?! Wilfred fel akart pattanni, de most már a másik testőr is rá- tehénkedett a vállára; mozdulni is alig bírt. Behunyta a szemét. Szükséges volt. Sosem tudott nyitott szemmel hazudni. Egy hét! Maximum kettő. Megszerzem a pénzt! De ha kimutatnád a nagylelkűséged azzal, hogy egy teljes hónapig türelemmel viseltetnél... Éjfélig! — szögezte le Rattgeim. — Itt legyen a pénz! Éjfélig? — Wilfred nem is annyira visszhangozta, inkább csak szánalmasan vinnyogta. — Honnan szerezzek ennyi pénzt ilyen rövid idő alatt?! Az én dolgom? — Rattgeim flegmán vállat vont. — Menj ki az utcára, rabolj ki valakit! Vagy törj be valahová. Hogy tehetném?! A Jégsárkány lovagja vagyok, a Rend védelmezője!

135

Dehogy. Nem vagy te lovag. Soha nem is leszel. — A padlóra köpött. — Mindketten tudjuk. Az utcán végzed, előbb-utóbb. Nem mindegy neked, mikor kezded a gyilkolást? Wilfred megfeszült. Ösztönösen a tőre után nyúlt, de ő is tudta, hogy két izomagyú gyilkossal a háta mögött dőreség lenne még csak megérinteni is a becses fegyver markolatát. Ez sértés! — motyogta felháborodottan. Ez sértés? — Rattgeim a szemöldökét ráncolta. — És azt minek nevezed, he, amikor valaki pénz nélkül dupláz tétet?! Wilfred lesütötte a szemét. Ostobaságnak? — kockáztatta meg. — Megbocsátható... ifjonti buzgóságnak? Ez a sértés, kölyök! Az, hogy hülyének nézel! Szavamra nem! Csak elkapott a hév, legyőzött a játékszenvedély, és azt hittem... Éjfél! — Rattgeim akkorát csapott az asztalra a tenyerével, hogy csaknem szétrepedt a fa. A csattanásra egy pillanatra elhallgatott a zsivaj, többen odakapták a fejüket, de aztán, látva, ki okozta a zajt sietve félrefordultak. A Hóhér kegyetlenül folytatta: — Játszottál, vesztettél: fizess! Éjfélre itt legyen a pénz! Nem érdekel, honnan szerzed meg, nem érdekel, kit ölsz meg érte, de szavamra, kölyök, keservesen megbánod, ha nem egyenlíted ki! Maradtam valaha is tartozásban? Bárhol? Bárkinek? Maradt valaki is életben, aki nem adta meg nekem időre, amivel tartozott? Bárhol? Bárki is? Wilfred kényszeredetten mosolygott. Lerázta válláról a testőrök kezét, és önérzetesen felegyenesedett. Tenyerét beletörölte sötétkék nadrágjába, fehér inge nedvesszürkén tapadt a testére. Izzadság csípte a szemét, aggodalom szorította össze a torkát. Tétován bólintott. Megértettem. —Tudom, hogy szavatartó vagy. Az adott szó kötelez... de ha mégis megfordulna a fejedben az a kétségbeesett ötlet, hogy váratlanul elutazz, tudd, hogy nem létezik olyan zug Dréniában, ahová elbújhatnál előlem! Mondtam: megértettem. *** Wilfred egyenes gerinccel, de hétrét görnyedt önérzettel támolygott el Rattgeim asztalától. Ismerős arcokat keresett, de a szeme előtt összefolytak az alakok egyetlen nagy, szürke maszszává. A hangok elmélyültek, és mintha megállt volna az idő, mozdulatlanná dermedt minden. Hallotta saját lélegzését, szíve kalapálását, miközben valahol mélyen egyre csak hajtogatta: képtelenség. .. képtelenség... ez nem lehet, ez nem történhetett meg... Néhány perc is beletelhetett, mire elmúlt a szédülése és újra megelevenedett körülötte a kocsma; a zsivaj fülsiketítővé vált, a szagok, színek felerősödtek, de mindezek kavalkádjából élesen kiemelkedett az a személy, akit keresett: Erig. A lenszőke ifjú az egyik félreeső sarokasztalnál gubbasztott annak a ledér ruházatú nőszemélynek a társaságában, aki miatt már hónapok óta rendszeresen látogatta ezt az ócska lebujt. Hogy ki ez a nő, és miféle titok köti össze a vékonydongájú Eriggel, és hogy miről bírnak óraszám egymással sutyorogni, azt Wilfred soha nem firtatta, tulajdonképpen nem is igazán érdekelte. Tiszteletben tartotta rendtársa titkát, aki pedig ezt kisebb-nagyobb kölcsönökkel hálálta meg. A festett arcú nőszemély egészen hozzásimult a kipirult Erig- hez, félcsupasz melleit a fiú karjához nyomva sugdosott a fülébe, és a felrepedt szemöldökre nedves kendőt szorított, mely átvérzett a mély sebtől. Azonnal elhallgatott, és riadtan elhúzódott, amikor árnyék vetült az asztalukra. Menj innen, némber! — intett a nőnek parancsolóan Wilfred. — Tűnés! A nő sértetten felkapta a fejét, kérdőn meredt Erigre, sűrűn pislogott, kinyitotta a száját, mintha tiltakozni akarna, de aztán lesütötte a tekintetét, és lehajtott fejjel eloldalgott. Wilfred nem törődött vele; alantas szolganépség. Leült a durva faragású székre, a falnak háttal, és maga elé húzta a nő otthagyott serlegét; félkortynyi világos bor lötyögött benne. Megszagolta. Kiitta. Édeskés, gyümölccsel ízesített

136

lőre volt, de a savanykás, helyi specialitások között még a drágább, minőségi italok közé számíthatott. Jobb volt, mint várta. És erő- sebb is. Szinte életmentő a nagy megrázkódtatást követően. Erig nem tiltakozott. O is ivott egy kortyot a saját serlegéből, aztán a szemöldöksebét nyomkodta az átvérzett kendővel. Ügy tett, mintha ő ott se lenne. Sajnálom, barátom — dörmögte Wilfred megbánóan. — Ne is mondj semmit! Ostobaságot műveltem. Erőt vett rajtam ez az... átkozott szenvedély. — Egy pillanatra behunyta a szemét. Még most sem hitte el, hogy ez a valóság, hogy elvesztett kétszáz aranyat! Megemelte a serleget, és kedvesen mosolygott. — Na, jó barát, meghívsz még egy pohárkára ebből? -Nem. Békülésképpen, esetleg? Erig sértetten meredt rá. Neked kellene meghívnod engem! — csikorogta mérgesen. De persze nem tudsz, mert az utolsó rezedet is elvesztetted! Wilfred a serleg alját fürkészte. A szájába csöppentette az utolsó cseppet. Nem válaszolt. Ettől Erig csak még dühösebb lett. Ötven aranyat adtam neked ma reggel, hogy rendezni tudd az adósságaidat... és te eljátszottad! Ennyire jól alakult! — nyögte Wilfred fájdalmasan, és szinte egymáshoz érintette a hüvelyk- és a mutatóujját, úgy érzékeltette. Ennyire közel álltam hozzá, ennyire! Ilyen kevés választott el, hogy nyerjek! Kifizethettem volna az összes adósságomat. Neked is visszaadhattam volna az ötven aranyat! És még maradt volna legalább... ööö... legalább... Na, segíts már! Tudod, hogy nem vagyok túl jó a számolásban. Mit számít, mennyi?! Hisz' mindent elvesztettél, igaz?! Igaaaz?! De nyerhettem volna!—Makacsul ismételgette. — Nyerhettem volna! Esküszöm... nyerhettem volna. Jól van — csapott le rá Erig elégedetten. — így helyes. Most legalább vége. Elvesztetted a pénzed. Nem lesz miből játszanod. Véget ér az őrület. Wilfred keserűen nyelt egyet. Barátom! Tudnál még esetleg... kisegíteni a bajból... ha lehetséges? -Mi?! Adósságban maradtam. Ha nem fizetek éjfélig... Rattgeim kinyuvaszt! Neked elment az eszed! El, igen. Rájöttem, tudom, belátom. De a tényen már nem változtathatok: óriási bajban vagyok. Kérlek, segíts ki még ez egyszer, utoljára, drága barátom! Nem vállalsz kockázatot. Tudod jól, hogy megadom! Négy hónap múlva megkapom az apanázst. Az elég lesz. Még kamatot is fizetek. Bízhatsz bennem, bajtárs, mindig betartom a szavam! Kivéve akkor, amikor arra kérsz kölcsön, hogy rendezd a tartozásaidat az uzsorások felé, de közben meg arra használod a pénzt, hogy még több adósságba verd magad! -Erig... —WilP. Nem ismerek rád! Mi történt veled? Teljesen kifordultál önmagadból. Régebben normális voltál! Régebben, igen... De azóta minden a feje tetejére állt. Öt hónapja még a sors kegyeltjének érezte magát, és csak akkor hunyorgott, ha a napba nézett; mert csak az a ragyogó gömb lehetett fényesebb, mint amilyennek a jövőjét hitte... Azolban a napokban még szerethette Leivrát, akkor még itt volt vele a keménykötésű lány... foghatta inas kezét, ölelhette kalácsvállát, elmerülhetett hínárfoltos, tengerzöld szemében, érezhette puha csókját és az öle tüzét. Már-már magáénak tudhatta gazdag hozományát. Ettől érezte magát igazán szerencsés férfinak...

137

De az álom hirtelen véget ért: Leivra apját a királyi udvarba rendelték, s a családja vele költözött. A lány is elutazott, s bár búcsúzáskor örök szerelmet ígért, azóta csak egyetlen levelet írt. Közölte, hogy eljegyezték, férjhez fog menni Deviaronban, és arra kérte egykori kedvesét, többé ne háborgassa őt az udvarlásával. És mintha ez lett volna az a pont, ahol Wilfred élete a feje tetejére állt... Kérj apádtól! — javasolta Erig. — Neki van pénze. —Tőle?! — mordult fel Wilfred, és mérgesen elfordította a fejét. — Ne nevezd őt apámnak... mert nem az! Erig elengedte a füle mellett a megjegyzést. O elbánna az ilyen Rattgeim-félékkel. De előbb énvelem! Még belegondolni is nehéz volt! Wilfred folyamatosan kétségek között gyötrődött, amiért a mestere, a fogadott apja egyre csak halasztgatta az ő lovaggá avatását. Gyűlölte emiatt, és azért a sok megaláztatásért, kegyetlenkedésért, amiben naponta részesítette. Idegenek előtt a fiaként emlegette, dicsérte a képességeit, és elvárta, hogy ő az apjának szólítsa, de ha senki nem hallotta őket, egyfolytában csak szidta, szapulta, és ha úgy hozta a kedve, néha idegenek előtt is megalázta. Wilfred zokszó nélkül tűrte, hiszen engedelmességgel tartozott neki és kénytelen volt végrehajtani a parancsait, ám egyfolytában arra áhítozott, hogy lovag válhasson belőle és elhagyhassa a gyűlölt házat. Ha a mester megtudná, hogy kocsmázással, szerencsejátékkal tölti a szabadidejét és szajhák lába között keresi a megnyugvást, nem beszélve a több száz aranyra rúgó adósságáról, amelynek kiegyenlítésére halvány esélye sincs, habozás nélkül felkoncolná. Sosem tudhatja meg, hogy ennyit veszítettem... akkor inkább a halál! — Két kezébe temette arcát, és rettenetesen sajnálta magát. — Ostoba állat vagyok! Mindenkinek jobb lenne, ha megölném magam. Ügy van! — dünnyögte Erig. — Süllyedj csak még mélyebbre az önsajnálat posványába! Ha azt hiszed, hogy ezzel hatsz rám, tévedsz! Az a Wilfred do Glovart, akit nagyra becsültem és jó barátomnak tartottam, már réges-rég halott. Naponta mondok érte imát, ettől többet nem tehetek. Sajnálom... — Wilfred lehajtotta a fejét, nem bírta el barátja számon kérő tekintetét. Tudta ő jól, hogy Erignek igaza van, nem is próbált ellenkezni, magyarázkodni. A pénzre viszont szüksége van, bármi áron. Fáradtan sóhajtott. — Erig, cimbora, figyelj... segíts ki, kérlek, csak most, még egyszer, utoljára... Hentznlizan nevére esküszöm, észhez térek, csak most még segíts! Utoljára! A lenszőke fiú komor képpel vonta elő az erszényét. Laposnak tűnt. Túlságosan is. Wilfred kétkedőn pislogott. Tudnál adni... kétszáz aranyat? Erig hitetlenkedve meredt rá. Mintha baj lenne a fülével. Szerinted van ennyi pénzem? Teljesen megháborodtál?! Kérhetnél apádtól! O gazdag. Neki meg se kottyan. írok váltót, és fél éven belül visszafizetem. Kamatostul. Lovagi becsületszavamat adom... De úgy kellene csinálni, hogy indulj máris és éjfélre visszaérj! Erig mégiscsak meglazította az erszénye száját, kiöntötte az asztalra a teljes tartalmát — két ezüstöt és hat rezet —, aztán mereven felegyenesedett. Ennyit adhatok. De ez... semmire sem elég! O, dehogynem. Leihatod magad belőle. Részegen kevésbé fog fájni az élet... Megölnek, ha nem fizetek! .. .vagy a halál. Hát ennyit ér neked a barátságunk?!

138

Apám nem ad pénzt, Wilf, tudom, már próbáltam. De ha adna, akkor sem kölcsönöznék többet neked. Épp a barátságunkra való tekintettel. Ideje észhez térned! Talán most arra van szükséged, hogy valaki végre jól ellássa a bajod, hogy rádöbbenj az ostobaságodra! Meg fognak ölni! Magadnak köszönheted. Erig elfordult, és ott akarta hagyni, Wilfred azonban elkapta a karját, és visszarántotta. Nem hagyhatsz itt így! — sziszegte indulatosan. — Ha nem adsz kölcsön, nekem végem. De nem várom ki az éjfélt, hogy megkínozzanak... inkább én ölöm meg magam! A Jégsárkányra esküszöm, hogy megteszem! És hogy fogsz hozzá? Halálra iszod magad, vagy sorra keféled az összes dimreni szajhát, végkimerülésig? — Cinikusan kuncogott. — Mert ehhez nem elég ez a pénz. Wilfred felhördült, előrántotta a tőrét, és fenyegetően a saját nyakához szorította az élét. Elvágom a torkomat, ha nem segítesz! Más esélyem úgysincs! Ugyan már! — Erig megvetően intett. — Add el a Jégmetszőt, lesz elég pénzed! Igaz. Wilfred remegő kézzel tette le az asztalra a fegyvert, és rábámult. A Jégmetsző... gyönyörű darab. Csak a nyelébe ágyazott smaragd megér kétszáz aranyat. Talán még többet is. Ez az egyetlen öröksége és emléke maradt a vér szerinti apjától; semmiképpen sem válhat meg tőle, a Glovart nemzetség egyik jelképétől. Erig a fejét ingatta, az ajtó irányába lépett, és szánakozva pillantott vissza. Sajnállak, Wilf, de ezt a cudar helyzetet csakis saját ostobaságodnak köszönheted! Idd el a pénzt, és... Eéés?! — Wilfred nem bírta kontrollálni indulatait, olyan gyorsan történt minden. Felkapta az érméket az asztalról, és Erig képébe hajította azokat. Aztán ököllel úgy vágta állon meghökkent bajtársát, hogy az hátratántorodott, és estében magával rántott egy asztalt meg két széket. Az érmék szétgurultak a padlón. A kocsma lármás közönsége sietve begyűjtötte. Wilfred zihálva meredt maga elé. — Te vetted el a szerencsémet! — fröcsögte kivörösödött fejjel. — Te vagy a hibás! Miattad vesztettem, mert odajöttél, mikor épp nyerésre álltam! Úgyhogy te csak soha... ne merészelj engem... lesajnálni! — Majd amikor Erig feltápászkodott, ismét megütötte. Düh és tehetetlenség dolgozott benne, megsokszorozta az erejét. — Soha! Megértetted? Az a festett képű nőszemély érkezett oldalról, fúriaként sikítva; színes karmaival próbálta kicakkozni az arcát. Wilfred ösztönös mozdulattal oldalra penderítette, a pénzszedegetők közé hajította. A nő átesett egy térdelőn, és a feje hatalmasan koppant az egyik asztal sarkán. Ettől még eszelősebben sikoltott, de valami jó szándékú kocsmatöltelék lefogta, mielőtt újra Wilfredre ronthatott volna. Eközben Erig feltápászkodott, de nem tett támadó mozdulatot. Felrepedt szemöldökéből ismét szivárgott a vér, vékony csíkkal barázdálta sápadt arcát, megvető ábrázatát. Szánalmas vagy... — sziszegte. Igeeeen?! - ordította Wilfred felhevülten, szemét elöntötték a könnyek. Gyűlölte magát azért, amit tett, összezavarodott, már nem tudta, mit csinál. — Akkor gyere, mérkőzzünk meg! A Jégsárkány nevére, állj ki ellenem! A kocsmára síri csend telepedett, mindenki a két ifjút figyelte, még Rattgeim és a testőrei is. A Hóhér arcáról elégedettség, gúny és megvetés sugárzott. Belekortyolt a borába és érdeklődve figyelte az orra előtt zajló jelenetet. Ügy tűnt, egyáltalán nem aggódik amiatt, hogy elveszítheti a pénzét. Na, mi lesz már?! — ordította Wilfred, és fenyegetően meglengette az öklét Erig előtt. — Üss vissza! Vagy talán nem mersz kiállni ellenem?! Betojtál a nadrágodba, drén fattyú?! Erig csak egyetlen, hosszú, lesajnáló pillantásra méltatta társát, aztán megfordult, és szó nélkül elhagyta a kocsmát.

139

Wilfred utána szökkent, de émelygett már a gondolattól is, hogy megüssön hátulról egy embert. Akit ráadásul a barátjának tekintett. Hagyta távozni. De a benne fortyogó indulat nem akart szűnni. Fenyegetően megfordult. Na, mi az, mi?! Mit bámultok?! Valakinek baja van?! Nem tetszik valami?! Ujjat akar húzni valaki a Jégsárkány lovagjával? Senki nem próbálta felvilágosítani arról, hogy ő még nem lovag. Talán nem is tudták a különbséget. Vagy ha igen, nem akarták tovább keseríteni. *** A zsivaj folytatódott; további látványosság híján a vendégek elveszítették az érdeklődésüket. Legtöbben visszaültek a helyükre, néhányan távoztak, mások pedig úgy tettek, mintha mi sem történt volna. A festett arcú nő kiszaladt Erig után, Rattgeim testőrei pedig módszeresen begyűjtötték azt a kevéske pénzt, amit némelyek a padlóról szedtek fel. A Macskanyitogató élte tovább szokásos életét, mely most még meg is élénkült valamelyest. A kis csetepaté feltüzelte a kedélyeket, volt miről beszélni, és ez jót tett a fogyasztásnak. A felszolgálólányok nem győzték hordani az asztalokhoz a borral, pálinkával, sörrel teli kancsókat, a sültekkel, halakkal, raguval és a bíborszínű tengeri hínárokkal és moszatokkal megpakolt tányérokat. Wilfred tétován visszaoldalgott a sarokasztalhoz, és maga elé húzta Erig otthagyott serlegét. Lötyögött az alján még egy fél- kortyi bor, de az semmit sem enyhített az ifjú lelki fájdalmain. Bánta már, hogy a társa képébe vágta azt a két ezüstöt meg a rezeket. El bírt volna viselni még egy pohárka bort... .. .de egy árva rézkanyija se maradt, hogy rendelhessen. Eszelős tekintettel nézett körül, hátha ismerősre akad, akitől talán nem kap kétszáz aranyat, de legalább egy pohár borra meghívathatja magát. Ám a vendégek kerülték a tekintetét, és nem akadt senki olyan, aki szóba állt volna vele. Nagyrészt külhoniak voltak jelen, meg alantas szolganépek, akikhez Wilfred akkor se alacsonyodott volna le, ha önként invitálják az asztalukhoz. Mereven ült a sarokasztalnál, jobbját az asztalon heverő díszes tőrön nyugtatta, és újult erővel kezdte sajnálni magát. Még ha kényszerűségből zálogba adná is a Jégmetszőt, Rattgeim lenne az utolsó, akinek hagyná, hogy rátegye a mocskos mancsát. Tőle sosem tudná visszaváltani, semmi pénzért... Az éjfél viszont vészesen közeledik... Francccccc! Egészségedre! Árnyék vetült az asztalára. Magas, széles vállú, megnyerő külsejű, középkorú férfi állt előtte magabiztos mosollyal az arcán. Nem drén volt, inkább valamiféle délvidéki. -Mi?! —Tüsszentettél... vagy nem? Ilyenkor a mi hazánkban illik azt mondani, hogy „egészségedre". A dréneknél tán nem? Alantas, gunyoros, tiszteletlen szolgafajzat! Beverni való pofával! De nem, mára már elege volt a hetvenkedésből. És az ilyesfélékkel amúgy sincs semmi dolga. Hagyj békén! — vetette oda megvetően. — Tűnj el! Engedd meg, ifjú lovag, hogy bemutatkozzam! — kezdte az idegen valamivel tisztelettudóbban, gondosan ügyelve szavai hangnemére. Bár mintha némi fojtott gúny még így is maradt volna benne. — Morigan de Leroux vagyok, Lunna városából... a Themsey Szövetség északnyugati őrvárosából... Na és akkor?

140

A társaságomban utazó nemeshölgy meghívását tolmácsolom feléd, lovag. Arra kér, tiszteld meg az asztalunkat, hadd élvezzük nagybecsű társaságodat! — A csehó szemközti sarka felé mutatott, ahol az előkelőbb vendégeknek fenntartott, félig elfüggönyözött asztalnál egy fekete selyemruhát és sűrű szövésű arcfátylat viselő nő ücsörgött. — Odaülnél hozzánk? Maldiberaniak! — dörmögte Wilfred mogorván. Nem szándékozott beszélgetésbe elegyedni ezzel a fickóval és a nőjével. Sosem kedvelte a távoli országokból érkezett idegeneket. Ostobák, alacsonyabb rendűek, szertelenek és becstelenek, akiknek fogalmuk sincs a drén illendőségről. Ha csak tehette, kerülte a társaságukat. — Miért ülnék? Mi dolgom lenne veletek? Tűnj innen! Morigan de Leroux arca egy pillanatra megrezzent, de aztán ismét kisimult; láthatóan nem vette szívére a sértő elutasítást. Valószínűleg hozzászokhatott már, hogy Dréniában így lekezelik a hozzá hasonlókat. Berzenkedés helyett elmosolyodott, s mintha mi sem történt volna, folytatta: A hölgy a legkedvesebb unokahúgom. Véletlenül láttuk az előbbi affért, és arra gondoltunk... vagyis Corinna arra gondolt, hogy szívesen megismerne, mielőtt elhagyjuk Dimrent. Ha elfogadnál tőlünk egy pohárka bort, szíves örömest vendégül látnánk az asztalunknál. O, már! Nem érek én erre rá! Hm, érdekes. Pedig nekem nagyon úgy tűnik, épp semmi dolgod nincs... és semmi pénzed. Még italra se. — Morigan rákacsintott. — Tévednék? Wilfred ettől az arcátlan bizalmaskodástól egészen megdöbbent. Mi?! Mit mondtál, pokolfajzat?! Morigan rávigyorgott. Nyugi, haver, nem arra akarunk rávenni, hogy drén fattyat nemzzél neki... csak igyál meg velünk egy pohárka bort és beszélgessünk egy kicsit. -Mi?! Wilfred indulatosan hátrahőkölt, a szeme villámokat szórt. Mit merészel ez a jöttment, külhoni csavargó?! Mit bizalmaskodik ez itt?! Arra célozgat, hogy nincs pénze, nem tudna bort venni magának? Még ha ez momentán igaz is... Ez a hangnem akkor is durva és sértő! Vagy nem? Ujjai rászorultak a Jégmetsző markolatára, ám szomjúsága és kíváncsisága erősebbnek bizonyult rátartiságánál. És mit is mondott a fickó? Drén fattyat nemzeni annak a nőnek? Azt szeretné? Nem lenne meglepő. Vajon megér neki kétszáz aranyat a drén nemesi vérvonal? Vetett egy pillantást a félhomályos sarokban ücsörgő nőre, majd Morigant vette szemügyre, míg végül nagy kegyesen bólintott. Abból nem lehet baja, ha megiszik velük néhány kupa bort. Ha nem tetszik neki a külhoni nő, legfeljebb otthagyja. Nem- zésről persze szó sem lehet! Legfeljebb... .. .háromszáz aranyért? Miért is ne? Feltápászkodott az asztaltól, és Morigan nyomában elindult az ivó túlvége felé. A külhoni nő tetőtől talpig fekete selyembe öltözött, arcát sűrű szövésű, éjsötét fátyol takarta a kíváncsi tekintetek elől. Első látásra semmitmondónak látszott, bár a testét fedő ruha izgalmasan feszült karcsú derekára és sejtetni engedte kebleinek aprócska halmait. így alkatilag fiatalnak tűnt és vékonykának, nem igazi drén hóanya típusnak. Nem olyannak, aki képes lenne ép és egészséges fiakat szülni, életerős utódokat egy nemesi családnak. Wilfred szórakozottan méregette, míg végül tekintete megállapodott keskeny, hófehér kézfejen. A nő nem viselt kesztyűt, sem gyűrűt az ujjain, Wilfrednek mégis az a benyomása támadt, hogy szörnyen gazdag lehet. Ahogy ott ült a falnak háttal, egyenes derékkal, fejét büszkén magasra tartva, volt benne valami sejtelmes, a fátylán is átsugárzó kellem.

141

Lehet, hogy akár ötszáz aranyat is fizetne egy drén porontyért? Annyi pénz sok mindent megoldana... — Kérem, uram, foglaljon helyet! — invitálta a nő, és könnyed mozdulattal a mellette lévő székre mutatott. Nem a szemköztire, ahogy az illendőség megkívánta volna, hanem arra, ami szinte érintette az ő székét. — Nagyon köszönöm, hogy elfogadta a meghívást. -Jah. Aha. Wilfred ledobta magát a felkínált székre, hanyagul elhelyezkedett, aztán hol a szemközt helyet foglaló Morigant figyelte, hol pedig a fura kis nőt fürkészte. Nem tudta biztosan, hogy ezek ketten tényleg azt akarják-e tőle, amire gondol, de rettentő szomjas volt, és már alig várta a beígért bort. Morigan, mintha csak kitalálta volna a gondolatait, odaintette az egyik szolgálólányt, és újsütetű asztaltársára nézett. Bort, ugye? Abból a gyümölcsös, édeskésből — rendelkezett Wilfred —, amit ott, annál az asztalnál Erig barátom ivott. Nőknek való, gyenge lőre, tudom, nem férfiemberhez illő; máskor meg nem innám, de ma este eléggé kedvemre valónak találtam. Mályvás likőrbor — bólogatott a lány. — Nagyon drága ám az. Egy ezüst serlege. Hárommal hozzak? Minek aprózzuk el? — Morigan megfogta a lány alkarját, közelebb húzta, és nyálas csókot cuppantott a kézfejére. Közben a farát is megtapogatta. A lány idétlenül vihogott, de nem tiltakozott. — Hozz ide egy kancsóval! Vagy tudod, mit? Hozz egyből kettőt, hisz' úgyis olyan aprók ezek az itteni kancsók! — Két zhíli aranydukátot rakott ki az asztalra. — Ebből kifutja, igaz, aranyom? O, uram, még az egyikből is... bőségesen! Akkor a másik érmét azért kapod, hogy néha gyere ide megkérdezni, jól vagyunk-e. — Ismét megfogdosta a lány húsosabb fertályát. — Ha meg azt feleljük, hogy nem... akkor gondoskodj rólunk megfelelően! Wilfred az aranydukátokat bámulta, és egyre inkább kezdett feltámadni az érdeklődése. Hiszen ha ez a faragatlan fickó ilyen szertelenül szórja az aranyakat — a legértékesebb zhíli aranydukátokat —, akkor talán... ...talán ők jelenthetik a megoldást égető problémájára. Es ha a nőnek tényleg az a szándéka, hogy drén vérrel keveredjen, végül is, megkaphatja. Még ha csúnya és vézna is, vállalható, ha bőkezűen megfizeti. Még éjfél előtt! A lány elsietett, hogy kihozza a rendelésüket. Morigan de Le- roux pedig felajzott csődörként nyerített utána. Idegesítően bunkón viselkedett. Szemét külhoni! Wilfred a lefátyolozott nőhöz fordult inkább. Na most akkor... térjünk a lényegre! Mi? Mikor? Hol? És mennyiért? A nő megrezzent. Ügy tett, mintha nem értené. Elnézést... Ne fussunk fölösleges köröket, kishölgy! Sürget az idő! Tudnom kell, mit akar tőlem! Mit akarok? Hogy érti ezt? Felhajtotta a fátylát. Döbbenet! Wilfred az első pillanatban fel sem fogta, mit lát. Mintha mély álomból ébredne, vagy eloszlana előle a köd, lassan bontakoztak ki szeme előtt a nő arcvonásai. Leivra? — nyögte hitetlenkedve. Testét elöntötte a forróság, mert oly nagy volt a hasonlóság az elveszített kedves és e között a külhoni cafat között. — Leivra?! Corinna — helyesbített a nő. — Corinna Nerium. Ez a nevem.

142

Wilfred megrázta magát, és hárítóan felemelte a kezét. De tekintetét nem bírta levenni a nő karakteres arcáról, márványfehér bőréről, éjfekete szeméről, vékony nyakáról, a fátyol alól előbukkanó csillogó, fekete hajzuhatagról. Aztán nyíltan végigmérte tetőtől talpig. Amit látott, elégedettséggel töltötte el, és azonnal egészen más fényben világította meg az est hátralévő részét. Kétszázért is vállalom! Sőt, ingyen is megtenném... de hát nagyon kell a pénz! Kurilla? — Közelebb húzta székét a nőhöz. — Mit is mondtál, honnan a francból? Corinna. — A nő halványan mosolygott. — Themseyből, Lun- na városából jöttünk ide az unokabátyámmal. Mi a fenének? Hallotta saját szavait, és tudatában volt annak, hogy nem csupán udvariatlan, de már-már faragatlanul bunkó. Egy drén nemeshölggyel sosem beszélt volna ilyen nyersen, de most örült, hogy kiadhatja magából felgyülemlett bosszúságát. Ám úgy tűnt, Corinna nem zavartatja magát. Még csak nem is pislogott sűrűbben. Nyilván hozzászokhatott már az efféle durvasághoz Morigan társaságában. Egy idős, beteg rokonunknál vendégeskedünk itt — magyarázta kedvesen a nő. — Rossz híreket kaptunk felőle, de szerencsére Haggen bácsikám mostanra jobban lett egy picikét, így nyugodt szívvel utazhatunk tovább Deviaronba. Deviaron! Wilfred szívébe fájdalom mart. Leivra! Haggen? — visszhangozta aztán meglepetten. — Haggen de Frekhanser, akiről beszélsz? O, igen, ő. Ismeri talán? Haggen de Frekhanser az egyik leggazdagabb arkhon család egyik utolsó sarja, közvetlen törvényes örökös nélkül; irdatlan vagyonnal és jelentős befolyással. Wilfred egyre nagyobb érdeklődéssel bámulta ezt a nőt, akiről feltételezte, hogy mint rokon, ő is vagyonos lehet. Ráadásul elég nagy volt a halandóság mostanság a de Frekhanser családban. Lehetett hallani mindenfélét családon belüli testvérgyilkosságról, Fagyföldön pusztult fivérekről, elvágott torkú leányokról. Nem sokan maradhattak... És most itt ez a Corinna! Talán ő a de Frekhanser vagyon kizárólagos örököse? A bácsikád? — hunyorgott. — Az meg hogy a fenébe lehet? Te nem is vagy drén! Corinna nem felelt, csak kedvesen mosolygott, majd amikor a szolgálólány letette eléjük a borral teli kancsókat, megvárta, míg Morigan sorban teletölti mindhármuk serlegét, aztán üdvözlésre emelte a sajátját. Shkalle! Shkalleé! — visszhangozta Morigan egész tűrhető kiejtéssel. - Shkal-leé! Wilfred nem koccintott velük. Rezzenéstelen arccal az ajkához emelte serlegét, és egy hajtásra kiitta tartalmát; nem nyalogatta, nem ízlelgette. Az édes likőrbor mályvaíze elárasztotta ízlelőbim- bóit, megcsikarta a torkát, kellemesen felmelegítette mellkasát. Odatartotta a serlegét Morigan elé. -Még! —Tölts magadnak, pajtás! — vágott vissza Morigan élesen. — Nem vagyok a tetves szolgád. Van kezed. Te is eléred a kancsót, vagy toljam tán közelebb, egészen a szádhoz? Mit merész... Morigan ráröhögött, és durván, lealacsonyítóan vállon veregette. Mint valami szolganépet! Nyugalom! Wilfred villámló tekintetet vetett rá; keze a Jégmetsző markolata felé mozdult. Nyugiiii! — Morigan ráfektette lapátkezét az alkarjára. A szeme most egészen félelmetes volt, a mosolya afféle felvett póz. — Ez csak tréfa. Töltök én örömest. — És töltött. Bár kissé gunyorosan. — Parancsolj, lovag uram. Fogyaszd e jóféle nedűt az istenek örömére! Wilfred összevonta a szemöldökét. Kereste a megfelelő szavakat, melyek helyre teszik ezt az arcátlan fickót, ám ekkor egy másik, egy puhább kéz simult az alkarjára. Corinna Nerium mosolygott rá, és emelte újfent koccintásra a poharát.

143

Shkalle? Shkaé-léé! — dörmögte Wilfred. Most sem koccintott, mert sietősen innia kellett, hogy leküzdje azt a forró bizsergést, mely az ágyéka táján arra figyelmeztette, milyen sok hónap telt már el asszonyi kényeztetés nélkül. Amióta Leivra elment... Corinna nem vette a sértést; csengő hangon kacagott. O, nahát, milyen szomjas a lovag úr! Töltenél neki még egyet, Morigan, ha szépen megkérlek? Morigan engedelmesen töltött. Ezúttal nem „mókázott". Wilfred megszédült. Csalóka volt ez a bor; édes és szirupos, mégis émelyítő és gyorsan fejbe szálló. Kóválygott tőle. De nem akart berúgni. Jó lett volna szabadulni a gondoktól, az igaz, de az nem jelentett volna megoldást semmire... Nem, most nem szabad, semmiképpen! Épp csak belenyalt az italba, aztán eltolta magától. A nőt fürkészte. Ilyen rokoni háttérrel meglepő, hogy nem a királyi udvarban élsz — latolgatta. — Nem vagy annyira ronda, mint a legtöbb külhoni fehérszemély. Az arcod, meg kell hagyni, egészen pofás. Szavamra! Hogyha abban a... Lunnában minden maldib nő ilyen szemrevaló, egyszer majd el kell látogatnom oda. O, ez kedves — mosolygott Corinna szemlesütve, arcán enyhe pírral. — Igazán... nem szoktam hozzá, hogy kellemes megjelenésű, gáláns lovagok ilyen nyíltan bókoljanak nekem és az arcomat dicsérjék. A mi hazánkban a nők fátyol mögé rejtik az orcájukat, férfiak előtt csak ritkán fedik fel magukat. Hallottam efféléről. — Wilfred leereszkedően kuncogott. — Primitív szokás. De nem számít. Jó, hogy fellebbentetted a fátylad előttem. Mert mi, drén férfiak szeretjük megbámulni a nők ábrázatát, amikor beszélünk hozzájuk. Azt persze nem említette, hogy Corinna elképesztően hasonlít Leivrára. Arcilag, legalábbis. Éjfekete hajzuhatag, égető szemek. .. Egészen beleszédült. De persze Leivra jóval vaskosabb, nőiesebb; igazi anyatípus. Jól van — dörmögte megborzongva —, térjük a lényegre! Sürget az idő. Patinás nemesi család sarja vagyok, a vérvonalam kiváló, egészséges, életerős fiakat nemzhetek, ahogyan tette azt apám, a nagyapám és az ő apja és nagyapja is... és úgy gondolom, háá... kétsz... ázötven arany egészen méltányos fizetség... vagy nem? O, jó uram! — Corinna csengő hangon nevetett. — Csak nem abban a hitben ül itt, hogy azért kérettem az asztalomhoz, hogy elvesse drén nemesi magját az én külhoni termőföldemben? Hát... nem? Egyáltalán nem! Szó sincs róla. — A lány csillogó szemmel nevetett rá. — Csalódott? Csak a pénz miatt. — Wilfred uralta az arcvonásait. — Tudnék használni kétszáz aranyat momentán. Ugyanis. Oöö... éjfélig. Megmondtam neki, hogy nem erről van szó — magyarázkodott Morigan a nőnek. — Ezzel kezdtem. Valóban, mintha mondott volna valami effélét. De akkor hogy lehet, hogy mégis ez a gondolat vert gyökeret a fejemben? Talán mert... ...annyira kézenfekvőnek tűnt? Szóval nem. — Wilfred őszintétlenül mosolygott. — Akkor mi a pöcsért vagyok itt? Én csak beszélgetni szeretnék — duruzsolta Corinna. — Megismerni valaki... helybelit. Egy igazi drént. Egy lovagot. Wilfred nem helyesbített; nem mondta, hogy ő még nem lovag. És mivel Corinna sem mondott semmi affélét, hogy „pénzre pedig ne is számítson", úgy döntött, egyelőre nem hagyja faképnél. Az ösztönei azt súgták, érdemes lesz itt maradnia...

144

Jobb dolga amúgy sincs. *** Miközben a lány az utazásaikról mesélt, őt pedig a drén szokásokról faggatta, az első kancsóból kiürült a bor, majd alig fél óra múltán a második is alaposan megfogyatkozott. Wilfredben lassanként oldódott a feszültség, melyet a Rattgeimnek való tartozása és az Eriggel szembeni lelkifurdalása okozott. Kezdte igazán jól érezni magát, egyre közelebb húzódott Corinnához, egész este le sem vette róla a tekintetét. Később heves udvarlásba kezdett, melynek során nyersen, obszcén szavakkal adta tudtára a nőnek, mit tenne vele ott az asztalon, ha valami csoda folytán kettesben maradnának a csehóban. Egy drén születésű nemeshölggyel sosem merészelt volna így viselkedni... .. .de hát ez a nő csupán egy külhoni asszonycafat. Ráadásul a jelek szerint Corinna egyáltalán nem vette zokon az udvarlás e rámenős módját. Időnként elpirult ugyan, elmosolyodott, vagy lesütötte a szemét zavarában, de Wilfred úgy vélte, kedvére való és izgató neki az ilyen kemény, férfias beszéd. Morigan pedig mindenen röhögött, mint a fakutya, kérés nélkül töltötte tele a kiürült serlegeket újra meg újra — legalábbis kettejükét, Corinna alig ivott —, de ő tartotta a lépést Wilfreddel; láthatóan jól bírta az italt. Két óra sem telt belé, és Wilfred kezdte úgy látni, hogy Corinna — drén vagy nem drén, kit érdekel — a leggyönyörűbb teremtmény a világon, és ez a Morigan de Le-Akárki a legnagyszerűbb cimbora, akivel valaha is találkozott életében. Nem is olyan könyörtelen az élet! Ám valahányszor kezdte volna jól érezni magát, eszébe jutott Rattgeim, a kétszáz arany, a vészesen közelgő határidő, és újra meg újra elkomorult. Corinna, mintha érzékelte volna hangulata megváltozását, hirtelen témát váltott. Arra gondoltam — kezdte szemlesütve —, hogy... vagyis csak egy ötlet... de nem is tudom, hogyan mondjam... Ki vele, kishölgy, nem harapom át a torkod! Más terveim vannak veled, hahha... mármint a harapdálás helyét illetően. Nos, jól van! Eredetileg úgy gondoltuk a nagybátyámmal, hogy holnap továbbutazunk Deviaronba, de... annyira kevés időt töltöttünk Dimrenben, alig láttunk valamit ebből a csodás városból. Szívesen eltöltenék még egy vagy két napot, és megtekintenénk a helyi látványosságokat... Ertem — bólintott Wilfred, pedig dehogy. El sem tudta képzelni, mit akarhat mindezzel Corinna. Ha szét akar nézni Dimrenben, hát tegye. Annak persze örült, hogy így talán ismét találkozhatnak és több esélye lesz bejutni a nő kívánatos combjai közé. Képzeletben már úgyis magáévá tette párszor az este folyamán, a legváltozatosabb helyzetekben és helyszíneken, de természetesen ez nem érhetett fel a valóság édes mámorával. Ön művelt és előkelő lovag, szívesen mutatkozom az oldalán folytatta Corinna selymes hangon. — Szeretném, ha elvállalná a kíséretemet, és körbevezetne a városban! Még hogy én?! — Wilfrednek szó szerint leesett az álla a megrökönyödéstől. — Mit képzelsz, némber?! Nem vagyok én tetves... idegenkísérgető! Morigan az alkarjára tette a kezét. Nyugi! —Te meg ne csak ne nyugtatgass! — mordult rá haragosan. — Mit tapogatsz állandóan?! Vidd a koszos lunnai mancsodat a kezemről, mielőtt eltöröm! — Indulatosan lesöpörte. Még így, pityókásan is megvolt az a bizonytalan érzése, hogy ha ez a vaskos külhoni akarná, ronggyá pofozhatná. De persze hogyan is merne kezet emelni egy drén nemesre Drénia területén?! Főbenjáró vétség lenne! — Ha vezető kell, bérelj! Pár ezüstért kapsz valami szolgát, aki úgy ismeri Dimrent, mint a tenyerét.

145

Corinna egy hajszálnyival közelebb hajolt Wilfredhez. Nem feltűnően, de az ifjúnak mégis felgyorsult a vére áramlása az egzotikus parfümjétől, akkor meg még inkább, amikor a nő a fülébe suttogott, és a lehelete megcsiklandozta a fülcimpáját. Annyira... annyira szeretném, ha ön lenne a vezetőm, uram! súgta édes hangon. — És biztosíthatom, ha belém veti... bizalmát. .. a jutalma nem marad el... Wilfred első gondolata az volt, hogy kereken visszautasítja az ajánlatot, hiszen nem koszos szolga ő, hogy gazdag, de megvetendő idegeneket vezetgessen szerte a városban, holmi pár ezüstért. Ám a „jutalom" szó mégis elindított benne valamit. Ööö... miről is beszélünk? Szívesen áldoznék az ügyletre mondjuk... tíz aranyat... ha elfogadja... és kérem, ne tekintse sértésnek! Csak azért bátorkodtam pénzt kínálni, mert tudom, hogy ez önnek rengeteg idejébe kerülne, én pedig semmiképpen sem szeretnék a terhére lenni... —Tíz arany?! — Wilfred mérlegelte a sérelem mértékét. Királyi fizetség lenne ez egy-két napi sétálgatásért. De semmire sem elég. Corinna félreértette az ifjú csalódott tekintetét, és gyorsan módosított: —Tizenöt? Wilfred ekkor a szeme sarkából meglátta a kocsmába visszatérő Rattgeimet, és ez újra eszébe juttatta a határidőt. Testét elöntötte a forróság és az indulat saját ostobaságán, mert ahelyett, hogy a maradék időben megpróbált volna kétszáz aranyhoz jutni az adóssága törlesztésére, itt fecsérli az időt ezekkel a külhoniakkal... No, várjunk csak! Azt mondta ez a fehérszemély, hogy tizenöt aranyi Ha ennyi pénzt áldoznának csupán arra, hogy végigvezesse őket a városon, amit egyébként ingyen is megtenne a nőtől várható sokkal nagyobb nyereség reményében, talán arra is áldoznának, hogy... Rattgeim közben alig néhány méterrel odébb helyet foglalt a számára fenntartott asztalnál, míg testőrei a bejárat, illetve a hátsó ajtó közelében lébecoltak. Már alig volt hátra néhány perc éjfélig, és ettől Wilfrednek összerándult a gyomra idegességében, feje egyszeriben kitisztult a borgőztől. Megmondom, mi lesz! — Közelebb hajolt a nőhöz, és intett Morigannak, hogy tegye ő is ezt. Nem akarta, hogy akár csak egyetlen szó is eljusson Rattgeimhez abból, amit mondani akart. — Örömest elvállalom az idegenvezetést, szívesen segítek, még fizetnetek sem kell érte... de cserébe ti is segíthetnétek nekem... Miként? — dörmögte Morigan. Adjatok kölcsön kétszáz aranyat most, és én megígérem, még azelőtt visszafizetem, hogy elhagynátok Dimrent. Morigan durván felröhögött, és az előbbi figyelmeztetés dacára bizalmaskodva megcsapkodta a vállát. Álmodsz, cimbora! Miért tennénk ilyet? Wilfrednek egyáltalán nem tetszett újdonsült ismerőse hangneme, sem a csúfondáros kacaj, de most nem volt idő arra, hogy megsértődjön, inkább lenyelte mérgét. —Tartozásaim vannak... lovagias jellegűek... és ha nem fizetek, még ma felkoncolnak. Kellemetlen. De ez a te gondod, nem a miénk. Figyelj... — folytatta Wilfred, miközben futó pillantással felmérte a testőrök helyzetét. — Bízhatsz bennem! Olyan ember vagyok, aki minden körülmények között megtartja a szavát. Hamarosan jelentős vagyon fölött rendelkezem majd. Csak most még épp nem vagyok abban a helyzetben, hogy... kifizessem a tartozást. De ha nincs pénzed, nekünk hogyan törlesztenél? Wilfred kelletlenül előhúzta a Jégmetszőt, és óvatosan, akárha

146

üvegből lenne, letette az asztal közepére. Ezzel a tőrrel. Családi örökségem... a legnagyobb kincsem. Nem szívesen válok meg tőle egyetlen percre sem, de most mégis. .. felajánlom nektek zálogba. Kétszáz aranynál jóval többet ér, magatok is láthatjátok. Morigan a kezébe vette a tőrt, megforgatta, egy darabig szakértő módra egyensúlyozgatta a tenyerén, majd szemügyre vette a nyélbe foglalt féldiónyi smaragdot. Ja — vetette oda flegmán. — Remek bökő. Csak a kő megér vagy százötvenet. Szááázötvenet?! — hördült fel Wilfred megbántottan. — A becsüs háromszázra taksálta, amikor legutóbb zálogba csaptam! Morigan visszarakta a tőrt az asztalra, és vállat vont. Miért nem adod be ismét? Megoldódnának a gondjaid. A zálogház csak reggel nyit, nekem pedig most kell a pénz. Sürgősen! Érted?! Különben... nem lesz holnap idegenvezetőtök. Ugyan, mit kockáztatnátok ezzel? Ha valami oknál fogva nem tudnám előkeríteni a pénzt, megtarthatjátok a tőrt. Ti csak nyerhettek ezen az üzleten. Bár már tisztult a feje, még mindig a bor beszélt belőle. Hiszen honnan tudna pénzt szerezni ilyen hirtelen? A kényszerűség késztette erre a bizonytalan ígéretre. Legalább időt nyerhet. Ha belemennek és adnak kölcsönt a tőrre, kifizetheti Rattgeimet, nyer egy-két nap haladékot... ...aztán városnézés közben bármi történhet. Talán tud kölcsönkérni valakitől. Talán Erig meggondolja magát. Vagy a lány mégis hajlandó lesz fizetni egy jó vérvonalas poronty nemzéséért. Vagy végső esetben együtt elmennek egy zálogházba, beadják a Jégmetszőt, Moriganék visszakapják a pénzüket, ő meg majd később kitalálja, hogyan és miből váltsa ki családi ereklyéjét. A lényeg a haladék: túlélni az éjfélt, ezt a baljós éjszakát! Miközben ezen agyalt, Corinna érzelmek nélkül bámulta őt, mintha azt fontolgatná, megéri-e a kölcsön a kockázatot. Nos? — nógatta Wilfred idegesen. — Kell vagy nem? Dönt- setek gyorsan! Akarjátok vagy sem, hogy a Jégsárkány lovagja a lekötelezettetek legyen? Corinna komoly képpel ingatta a fejét. Nem fogadhatjuk el ezt a csodás fegyvert, lovag úr, még zálogba sem. Túlságosan nagy áldozat lenne ez az ön részéről, nem venném a lelkemre, hogy megfosszuk a családi örökségétől, még ha csak átmenetileg is. Wilfred nem igazán értette ennek a logikáját. Külhoniak, külhoni észjárással! A kézfejével megtörölte izzadó homlokát, lopva Rattgeimre pillantott, aztán folytatta: A tőr csak biztosíték. Vissza fogom vásárolni, már holnap. Ti semmit sem kockáztattok, én meg az életem mellett a becsületemet is elveszthetem... gondoljátok meg! Értékes tőr, nem kétséges, hogy kétszáz aranynál jóval többet ér — latolgatta Morigan. — De mi van, ha lopott? Ha átvesz- szük tőled, mi kerülhetünk bajba... Lopoooooott?! Wilfred ökölbe szorította a kezét, egy pillanatra lehunyta a szemét, mert olyan rettenetes indulat fogta el, hogy kis híján lecsapta az akadékoskodó külhonit. Nézd meg a pengéjét! — vágta oda fojtott hangon. — Bele van vésve a Glovart család névjele. Ezt mindenki ismeri! Morigan nézegette, csillogtatta az olajlámpák fényében. Hm... akkor meg engem gyanúsítanának lopással, ha végül mégis kénytelen lennék pénzzé tenni. De erre nem kerül sor! Mindenképp visszafizetem a kölcsönt, nem hagyom veszni a családi ereklyét! A becsületem... a lovagi becsületem... még az életemnél is fontosabb nekem! Rattgeim egyik hústorony testőre jött oda az asztalukhoz. Szúrós pillantása az ifjú agyvelejéig hatolt.

147

— Éjfél — jelentette be mély, baljós hangon. Intett dézsányi fejével. — Várnak rád. Tudod. Istenekre! Ilyen hamar eltelt az idő?! Vetett még egy sürgető, ösztönző pillantást Corinnára, mondani akart volna még valami szívhez szólót, aztán Morigan felé fordult, hogy visszavegye a Jégmetszőt... ...de mivel nem mozdult elég gyorsan, a türelmetlen testőr felmordult, megragadta, a karjánál fogva felrántotta a székéről, magával vonszolta, aztán Rattgeim elé penderítette úgy, hogy térdre esett. Wilfred megszégyenülten tápászkodott fel, és sebtében körbepillantott, hogy vajon hányan lehettek szemtanúi e gyalázatnak. Nem lenne szabad hagynia, hogy így bánjanak vele, a Jégsárkány majdnem lovagjával! De mit tehetett volna ellene? Rattgeim úgy terpeszkedett az asztala mögött, mintha a mindenség ura lenne; szórakozottan méregette, szemében gúny csillant, szája lefittyedt megvetése jeléül. Megszerezted? A pénzem? Fölösleges emlékeztetned, tudom, mi a kötelességem, nemesember vagyok... — hebegte, miközben gondolatai szélnél is sebesebben kergették egymást. — Tudod nagyon jól, hogy mindig betartom a szavam, sosem mocskolnám be a családom nevét... Ssssh! Kussolj!... Fizetsz vagy sem? Az a helyzet, hogy... hogy... Elhallgatott, kissé megszédült; meg kellett kapaszkodnia a szék támlájában, mert úgy érezte körbefordul vele a világ. Az egyik testőr kezében megcsillant valami, talán egy drótszál vagy zsineg — fojtóhurok? —, és neki már a látványtól is összeszorult a torka. Sosem volt gyáva, de ez a megaláztatás, az elmúlt órák gyötrelme elbizonytalanította. A Jégmetsző... megér annyit, és... — Az övénél kaparászott, de a tőr nem volt ott, hisz' Morigan kezében hagyta. Meg egyébként is, bárkinél szívesebben látta volna zálogban, mint Rattgeimnél. Mert a Hóhértól soha nem vásárolhatja vissza! Ha odaadja neki a tartozás fejében, végleg lemondhat róla. De van választása? — Hol... hol is... Vállon taszajtották. Hé, cimbora! Itt a pénzed. — Morigan jött oda, és egy súlyos bőrerszényt nyomott a kezébe. — Ott felejtetted nagy siettedben. Még jó, hogy én találtam meg ezt a kétszáz aranyat, és nem holmi jöttment, tolvaj csavargó. Wilfred csak tátogott, mint egy partra vetett idióta, a duzzadó erszényre bámult, aztán Morigan vidáman csillogó szemébe, és mellkasából szélvészként szakadt fel a megkönnyebbülés sóhaja. Büszkén kihúzta magát, és miközben leszámolta Rattgeim elé a húsz darab tízaranyas érmét, még egy pökhendi fejcsóválást is megengedett magának: lám, lám, nem hittek neki, pedig ő mindig betartja a szavát! A Hóhér egyszerre látszott elégedettnek és csalódottnak; úgy számolta át a pénzt, egyenként megvizsgálva minden vaskos érmét, mintha nem akarna hinni a szemének. Nos, rendben vagyunk? — tudakolta Wilfred. — Letudva ez a kínos tartozás? Nincs gondunk egymással, ugye, Hóhérkám? Rattgeim hátradőlt támlás székén; Morigant méregette, sandán, vészjóslóan. Most igen — duruzsolta. Sokat ígérően elmosolyodott. — Ügyes voltál, kölyök, és még ölnöd sem kellett a pénzért... ez alkalommal. *** Wilfred felszabadult lélekkel, de még mindig nehéz szívvel, szemlesütve támolygott vissza újdonsült barátai asztalához. Megmentették. És még ölnie se kellett. Ez alkalommal... De ki menti meg legközelebb? Nem emlékezett, hogyan került erre az útra. Nem bírta felidézni, mikor, hogyan verte el az örökségét. Csak azt tudta, hogy talán végérvényesen elrontotta az életét, nincs mód, hogy viszszafordítsa az idő kerekét. Ám ha megtehetné, mindenképpen visszafordítaná arra a napra,

148

amikor Leivra elbúcsúzott tőle. Már akkor el kellett volna felejtenie végleg, hisz' sejthette, hogy nincs közös jövőjük. Mindent másképpen kellett volna tennie! Hé! — szólt rá Morigan, miközben a kabátja alá rejtette a Jégmetszőt. — Mi bajod, pajtás? Minek lógatod az orrod? Már minden rendben. Kisegítettünk a bajból. Megkötöttük az üzletet. Nálam a tőröd, de bármikor visszavásárolhatod. Ne aggódj, nem áll szándékunkban visszaélni a helyzeteddel. Hálás vagyok. Nemesi becsületszavamat adom, hogy amint lehet, visszafizetem... Ugyan, pajtás! Minek az ígérgetés! Mulassunk! Ünnepeljünk! Vagy tán nem ízlik ez a langyi, kis bor? Hát... de. Morigan kitöltötte két serlegbe a második kancsó maradékát, aztán megpróbálta odarikkantani a felszolgálólányt, hogy kérjen még egy harmadik kancsóval is ugyanabból... ...de mivel a lány máshol sürgölődött éppen, Morigan maga ment utána. Corinna eközben közelebb hajolt, és kecses ujjacskáival lágyan végigsimított Wilfred arcán, miközben tekintetéből érdeklődés és megértés áradt. Mondd el, nemes lovag, hogy mi bánt! Szívemnek fájdalmas így látni téged. Wilfred legszívesebben ott nyomban leteperte volna a nőt, annyira kívánta érezni a testét, ölének forróságát, kiszívni édes nedvét, harapdálni a bimbóit... De nem tette. Egyelőre. Gondolatai a mestere körül jártak, és ettől ismét összerándult a gyomra. Már régen haza kellett volna térnie a Pikkelyvárba, ő pedig itt fecsérli az idejét. Annak ellenére nem maradhatott volna ki éjszakára, hogy már betöltötte a huszonegyedik évét, és hivatalosan is jogosult lehetne a lovagi címre. Észre fogják venni távollétét, és ezért újabb büntetést kap. Franccccc! Egészségedre! — kívánta Corinna, aztán tovább kérlelte: — Mi az oka szomorúságodnak, jó uram? A mesterem, a nevelőm, ő... neki... gyűlöletes még a neve is. Inkább ki sem mondom! Mit tett ő, hogy ily' komor gondolatokkal vagy iránta? Semmit! — vágta rá Wilfred. nem akarván megosztani keserű gondolatait másokkal. Ám valahogy, mintha csak bűbáj hullott volna rá, mégis megoldódott a nyelve. — Átkozott, gálád lélek! Sosincs egy jó szava hozzám. Állandóan csak szapul, és számon kéri a tetteimet, minden percemmel el kell számolnom. Élvezi, hogy zsarnokoskodhat felettem. —Talán csak jót akar neked... Wilfred felhorkant, hatalmasat csapott az asztalra. Gyűlöl! Ott próbál ártani, ahol csak bír. Ha tudomást szerezne az adósságaimról, megölne dühében. De hát ki ez az ember, hogy ekkora hatalommal bír fölötted? A Rend legtekintélyesebb, leghírhedtebb lovagja, aki több ellenséget ölt már, mint bárki más, akit ismerek. A rendmester jobb keze ő, az egyik lehetséges utódja... sőt, talán a legesélyesebb. Kiállhatatlan alak! Senki sem szereti, mindenki tart tőle. Ö a legidősebb a lovagok között, kemény, arrogáns, hirtelen haragú és kíméletlen! Csak nem az a bizonyos Valdemar lovag a mestered? Mi?! Ismered?! Csak hírből, jó uram. De amit mondasz, megerősíti, amit róla hallottam. — Corinna megborzongott. — Tényleg annyira félelmetes, mint hírlik? Hogy tényleg-e? Naná! Valdemar! Már a neve is borzongató! Nála kegyetlenebb, félelmetesebb lovaggal még nem találkoztam. Hideg borzongás ráz, valahányszor a keze ügyébe kerülök. Alig várom a pillanatot, amikor elhagyhatom végre a házát. De talán... sose jön el az a pillanat.

149

Corinna sajnálkozón bólogatott, szemében megjelent egy együtt érző könnycsepp. Morigan ekkor érkezett vissza az újabb kancsó borral és lányfenék lapogatásról árulkodó, elégedett vigyorral. Igyunk gyorsan, hé, közeleg a hajnal! *** A Pikkelyvár, a Jégsárkány Rend impozáns erődje Dimren tengertől számított harmadik dombjának csúcsán magasodott. Az ég felé törő, hófehér kőfalakat, karcsú tornyokat, a bástyák vörös kövekkel díszített, pikkely formájú mellvédjeit a város bármely pontjáról látni lehetett. Olomszínű macskakövekkel kirakott, meredek út vezetett a hatalmas kapuig, melyet őrség vigyázott éjjel és nappal. Még egy árva légy sem repülhetett át a falak fölött úgy, hogy ne szerzett volna róla tudomást Valdemar komtur, az erődítmény parancsnoka, a lovagi hierarchia második embere. Figyelmét semmi sem kerülte el, ami a falakon belül és kívül történt, legalábbis ő így hitte. Nevelt fia és tanítványa, Wilfred azonban rendszeresen kijátszotta az éberségét, és a csak általa ismert, rejtett útvonalakon járt ki a városba, majd pirkadatkor vissza, hogy a külvárosi csehókban folytatott éjszakai tivornyái után feltűnés nélkül elfoglalhassa szolgálati helyét. Hónapok óta így ment ez. Az ifjú lovagjelölt nem tartott komolyan attól, hogy észreveszik, mert mindig csak jóval sötétedés után hagyta el az erődöt, reggelente időben megjelent a mester előtt, és a rábízott feladatokat lelkiismeretesen elvégezte. Most sem lett volna semmi baj, ha az öreg a szokásától eltérően nem kel fel még pirkadat előtt, és nem kezdi el kerestetni csatlósát. S mivel a szobájában nem lelte, iszonyú haragra gerjedt. A szolgáknak meghagyta, hogy akár a föld alól is, de kerítsék elő „felelőtlen kölykét", különben nem áll jót magáért. S hogy mi volt a rendkívüli, korai felkelés oka? Még az éjjel üzenetet kapott nagyra becsült barátjától, ki egy régi meghívásnak eleget téve, épp napfelkeltére jelezte érkezését. S míg a nemes vendégre várt, az agg lovag végigjárta az erődöt, saját maga ellenőrizte az őrséget, a kincseskamrát, még a szakácsokat is, így vette észre, hogy fogadott fia nem töltötte az éjszakát a szobájában. Valdemar komtur a fogadóterem középső, széles ablaka előtt állt, és figyelte, hogyan ölt díszes ruhát az ég alja az új hajnal tiszteletére. Kezét a háta mögött összekulcsolta, száját mereven összeszorította, szemében indulat tüze égett. Magas, erős alkatú, merev tartású férfi volt, hófehér hajjal, arányos fejformával. Egyenes orr, sápadt, már-már áttetsző arcbőr jellemezte, olyan emberé, akibe csak „hálni jár a lélek", illetve „mintha kezdene kifakulni a létezésből", ahogy a rossznyelvű szolgák beszéltek róla a háta mögött. Pedig benne még igenis lobogott az élet lángja, hiszen el sem érte hatvanadik esztendejét, de a környezete nem így ítélte meg. Mire felkelt a nap és a szolgák még mindig nem lelték Wil- fredet, már szinte tombolt haragjában. Ezen csak némileg enyhített az ajtónálló bejelentése, miszerint megérkezett a vendég, épp most jön felfelé a lépcsőn... Magas, szálfatermetű, fiatalnak látszó férfi lépett a fogadóterembe. Leopárdbőr kabátban és nadrágban, vastag bivalybőr csizmában, fején nem viselt kalapot. Hollófekete haja a válláig ért, óceánkék szeme szinte világított napcserzett arcán. Enyhén görbült orra, nemes metszésű arcéle délvidéki származásról árulkodott, de ennek ellentmondani látszott, arányos alkata, kifinomult mozgása, átható, nyugodt tekintete. Mindkét halántékától kiindulva bőrébe égetett bíborszínű indaminták tekeredtek a nyakán és tűntek el a ruhája alatt. A kelő nap fénye épp abban a pillanatban siklott be a metszett üvegablakon, állapodott meg a színes mozaikpadlón, amikor a vendég megállt az agg lovag előtt, üdvözlésképpen megbiccentette a fejét, és elmosolyodott. A komtur kis időre elfeledte iménti haragját, örömtől csillogó szemmel köszöntötte az érkezőt: Shamandyas, drága barátom! Mit sem változtál az elmúlt esztendőkben.

150

Elérkezett végre az idő, hogy eleget tegyek a meghívásodnak, ha nem alkalmatlan az időpont a látogatásra. Valdemar a vendégéhez lépett, és átölelte a vállát. Egyik kezén meg tudta volna számolni, hány külhonit engedett ilyen közel magához, ám Gamartha hercegét, a messze földön híres mágust, testvéreként tisztelte és szerette4. Ugyan, hogyan lehetne alkalmatlan?! Előtted mindig nyitva áll az ajtóm, nem tudsz olyat kérni, amit ne teljesítenék örömest. De ne fecséreljük itt az időt! Az étkezőben terített asztal vár ránk... szerény lakoma, de kielégítő... Gondolom, alaposan megéheztél a hosszú úton. A kellemes étkek és egy pohárka jófajta pálinka mellett jobban esik a beszéd. S míg annak rendje és módja szerint végigkóstolták az összes feltálalt csemegét, a régmúlt időkről beszélgettek, elfelejtett harcokról, bajtársakról, kik már csak az emlékeikben éltek. Felidézték Valdemar számtalan sebesülését, melyeket a csodával határos módon élt túl, még Shamandyas szerint sem volt sok esélye. Előkészíttettem a régi szobád — közölte Valdemar, miután befejezték az étkezést. — Pihenj le, később meglátogatjuk a rendmestert! Lelkemre kötötte, hogy feltétlenül látni kíván téged, amint beteszed a lábad Pikkelyvárba. Ám mielőtt elhagyhatták volna a termet, az ajtó váratlanul kitárult, és Wilfred lépett be sápadtan, erősen lihegve. A vendéget látva zavartan megtorpant. O, Shamandyas! Üdvözöllek! — köszöntötte illendőn, aztán az öreghez fordult: — Az imént hallottam a szolgáktól, hogy... kerestél, mester... Valdemar egyetlen szó nélkül az ifjúhoz lépett, és erőből úgy képen törölte, hogy nekitántorodott az ablaknak, eleredt az orra vére, arcát szégyenpír festette vörösre. Wilfred önkéntelenül is ökölbe szorította a kezét, de fegyelmezte magát, és az első felin- dultságot követően szégyenkezve térdet hajtott az agg lovag előtt. A komtur nem kérdezett semmit, de a nyakán kidagadtak az erek, a szeme szikrákat szórt, kis híja volt, hogy nem ugrott neki újra az ifjúnak. —Takarodj előlem, nyavalyás! — vetette oda fojtott hangon. — Majd később beszélünk. Wilfred lehajtott fejjel, porig alázva kioldalgott a teremből, az öreg pedig mintha csak most ébredt volna rá, hogy nincs egyedül, Shamandyashoz fordult: Nézd el nekem, barátom, az iménti kellemetlenséget! Elragadott az indulat. Egyre nehezebb kézben tartanom ezt az átkozott, engedetlen kölyköt. Nem tisztem beleszólni az ügyeidbe, de mintha túl keményen bánnál vele... Felnőtt férfi lett, egészen megemberesedett, mióta nem láttam. Ugyan! Kölyök ez még! Éretlen, semmirekellő, haszonleső. Ha nem fognám erősen, szétfolyna, mint az olvadt hólé. De ha túl erősen szorítod, az összezárt ujjaid közül vízcsep- pekként folyik majd el. Az acél is úgy edződik, ha ütik... Ám ha szünet nélkül ütik, törik, és nem hajlik. Mit vársz tőlem?! — háborgott a lovag. — Babusgassam, dédelgessem, mint a csecsszopókat a dadájuk? Engedelmesebb fiad lenne, ha érezné a szereteted. Valdemar az ablakhoz lépett, belekapaszkodott a keretbe, és kibámult az alant elterülő városra. Most sokkal inkább áttetszőnek, sejtelmesnek hatott a szemlélő számára. Arca elszürkült, valóban úgy festett, mint akibe már csak hálni jár a lélek. Tizenöt esztendeje vette magához a gyerek Wilfredet, akivel minden előző rossz döntését, hibáját jóvátehette volna. Valahogy mégsem működtek úgy a dolgok, ahogy várta. És ennek okát újfent nem önmagában, hanem Wilfredben kereste. Ügy hitte, a fiú gyűlöli, ám ő ahelyett,

4 A mágus előző történetei Eve Rigel Az arany párduc és a Ragyogás Városa című műveiben olvashatóak.

151

hogy engedékenyebb, következetesebb lett volna, még arrogánsabban és keményebben bánt vele. Ahogy illik egy vérbeli fagyföldihez! Kötelességtudásra, fegyelemre, önmegtartóztatásra neveltem — jelentette ki fojtott hangon. — Grófi ivadék, ne hozzon szégyent a családjára! ígéretet tettem az apjának a halálában, hogy igazi lovagot nevelek a kölykéből. —Wilfred nem így látja... Ezt meg honnan veszed?! — hördült fel Valdemar. Aztán fin- torgott. — O, el is felejtettem, hogy te belelátsz a gondolatainkba... Belelátnék, ha akarnék, de baráttal nem teszem. Azonban fürkésznem sem kell. Süt belőle az indulat, a megalázottság érzése és a fájdalom. Felnőtt férfi lett. Azt szeretné, hogy ehhez méltón bánj vele. Haszontalan kölyök még. Irányítani kell, számon kérni, hogy ne feledje a nevét, és hogy hova tartozik. Szeretetre vágyik. Szeretetre? — Valdemar bosszúsan röhögött. — Mihaszna fehérszemély ő? Talán csókolgassam, simogassam, mint a gyenge leányokat szokták az anyjuk? —Talán az is elég lenne, ha kevesebbet büntetnéd és támogatnád, hogy végre megkaphassa az áhított lovagi címet. Majd megkapja, ha eljön az ideje! Bizonyítsa előbb, hogy méltó rá, ez az ebadta! *** Shamandyas az egyik felsőbb emeleti folyosó ablakmélyedésében talált rá Wilfredre. Már jó néhány méterről megérezte az ifjú jelenlétét, nem érte meglepetésként, hogy rá várakozik. Amikor melléje ért, intett neki, majd ahogy beléptek a számára előkészített vendégszobába, gondosan becsukta maguk mögött az ajtót. Wilfred csak erre várt, átölelte Shamandyas vállát. Az istenek vezéreltek ide, barátom! — mosolygott jókedvűen, feledve az előbbi fájdalmas affért. A mágus végigmérte az ifjút. Arca elégedettséget és őszinte örömet sugárzott. Derék férfi lett belőled, Wilfred—jelentette ki. — Ugyanolyan a termeted, mint apádé volt. Még a szemed is éppoly hamiskásan csillog... Hagyd el! — legyintett az ifjú. — Már nem tudok mosolyogni a régi tréfákon. Szomorúan látom. Láthattad... hogy bánik velem a mester. Az utolsó koszos szolgájával is emberségesebb, mint velem. Semmibe vesz... az élteti, hogy egyfolytában zsarnokoskodhat fölöttem. Gyűlöl engem. .. legszívesebben megölne, de nem teheti, mert fogadalmat tett jó apámnak. Nem gyűlöl. Csak képtelen kimutatni az érzéseit irányodban. Wilfred felnevetett. Fájdalmasan, hosszan, erőltetetten. Bár inkább te fogadtál volna fiaddá! — bukott ki belőle a keserű óhaj. — Melletted egészen más lenne az életem. Nem ízlene neked az állandó vándorlás. Ellenben tartozol annyival a Glovart névnek, hogy hű utódként, lovaghoz méltó életet élj! Wilfred nem felelt, lehajtotta a fejét, de Shamandyas érzékelte feltoluló rossz érzéseit. Szégyent, tehetetlenséget, lélekzúzó fájdalmat. Pontosan látta az ifjúban dúló viharok okát, de nem sokat tehetett ellene. Annak idején, amikor Valdemar komtur tiszta és becsületes párbajban legyőzte Thorwald do Glovart őr- grófot, majd az árván maradt fiút magához vette, ő ígéretet tett, hogy soha, semmilyen körülmények között nem avatkozik bele a nevelésbe. Ha szükség lenne rá, bármikor segít, de semmilyen eszközzel sem próbálja befolyásolni a fiút. Még azzal sem, hogy az agyfürkészi képességeit használva, beleolvas a gondolataiba. Ennek ellenére, mégsem tudta, és nem is akarta teljes egészében elszigetelni magát az ifjútól. Mivel

152

Wilfred jó barátnak tartotta, és önként megosztotta vele titkai egy részét, ha tehette, ellátta jó tanácsokkal, próbált egyensúlyt fenntartani a fiú és mestere között. Azonban mivel a látogatásai meglehetősen ritkák voltak errefelé, ez többnyire nem sikerült. — Nem maradhatok — jelentette ki Wilfred. — Ki kell takarítanom a kincstárat, később vívóleckém lesz. Nem akarom, hogy a mester keresni kezdjen és megint rám szabadítsa a szolgák hadát. .. Shamandyas bólintott, útjára engedte az ifjút. Különös, rossz érzés fogta el, ahogy végigtekintett daliás termetén, izmos vállán, búskomor arcán, fáradt szemén. Szeretett volna mélyre ásni a fiú gondolataiba, érzéseibe, szándékaiba, de nem tehette. Érezte, hogy baj van, nagyon nagy baj, de csak remélni tudta, hogy túljut a gondokon és nem történik semmi jóvátehetetlen. *** Corinna Nerium sötét mályvaszín ruhája, leheletfinom, hímzett arcfátyla, melyen sejtelmesen átcsillant a szénfekete szempár, még tovább fokozta Wilfred csillapíthatatlan vágyát. A nő érintése, érzéki illata, kislányos, tartózkodó, mégis egy gondolatnyit kihívó viselkedése szinte megőrjítette. A hintó, amit a városnézésre béreltek, nyitott volt, szabad kilátást engedett minden irányba, és kényelmesen elfértek benne mindhárman. Wilfred természetesen Corinna mellé húzódott, amilyen szorosan csak bírt, Morigan pedig velük szemben ült, háttal a kocsisnak. Késő délutánba hajlott az idő, de Wilfred úgy vélte, napnyugtáig a város minden fontos részét felkereshetik, és mire besötétedik, megmutathatja a legszebbet. Hadd álmélkodjanak és irigykedjenek ezek a külhoni jöttmentek! Izgatottságát és kisfiús örömét csak részben árnyékolta be a mesterrel való hajnali affér emléke, majd később a zárt ajtók mögötti szidás, amikor csaknem fél órán keresztül azt kellett hallgatnia, hogy milyen semmirekellő, gyalázatos, mihaszna „kölyök" ő. A mester megtiltotta neki, hogy a továbbiakban engedély nélkül elhagyja az erődöt, amit Wilfred természetesen nem vett figyelembe. Délután, annak rendje és módja szerint, a megszokott útvonalon, a tetőkön és falakon át, kiszökött a városba, hogy teljesíthesse a külhoniaknak tett ígéretét. Elvégre az adott szó kötelez. A következményekkel nem gondolt, bár egyfajta önsanyargatástól vezérelve szinte vágyott rá, hogy a mester felfedezze a távollétét. Rettegett is a haragjától, ugyanakkor kívánta is, hogy ismét dühösnek lássa, maga sem tudta, hogy miért. Hátha megüti a guta! A lenyugvó nap lassan elbúcsúzott a várostól, de narancsvörös színeivel gyönyörűen megvilágította az előkelő negyed hófehér, kőből épült palotáit, piros cseréptetőit, a kertekben magasodó sudár fenyőfákat. Az utcák szürke macskakövei, réz kandeláberei, a mívesen faragott kapuk és erkélyek lenyűgözték Corinnát. Egyik ámulatból a másikba esett, ahogy ide-oda keringtek az utcákon, domboknak fel, s le. Meg kell mondanom, lovag úr, még soha életemben nem láttam ennyire szépet... — áradozott, és könnyed mozdulattal felhajtotta fátylát. — Még sötét volt, amikor a bátyámmal a városba léptünk, nem volt alkalmunk szemügyre venni e csodát. Wilfred mellkasa dagadozott a büszkeségtől, mintha ő maga építette volna Dimren házait és palotáit, vagy legalábbis valamiképpen az ő érdeme lenne mindez. Az Aranyművesek utcája... — mutatott előre, amikor befordultak a cégérekkel és metszett üvegablakokkal díszített házak közé. A falakra erősített míves kandeláberekben éppen akkor szították fel a tüzet a lámpagyújtók, és a fellobbanó fény szikrázva verődött vissza az aranyozott cégérekről. Ez a Szökőkutak tere... — intett egy ovális alakú, hatalmas tér felé, ahova hintóval behajtani nem volt szabad, és a lovasoknak is el kellett kerülniük. Csak távolról figyelték a vízsugarak

153

összehangolt játékát, ahogy egymás után előtörtek a kút sötétjéből, hogy aztán csillogva, sziporkázva, permetet szitálva eltűnjenek a légben. Corinna arca kipirult az izgalomtól, s mintegy véletlenül egészen Wilfredhez simult, s láthatóan azt sem bánta, hogy merész, kutakodó kezek indultak útnak teste rejtett zugai felé. Később visszakanyarodtak a kikötőhöz, ahol megnézték a Halpiacot, két utcával odébb a Külpiacot, ahol tömérdek ócskaság és egzotikus ritkaság kellette magát szinte a világ minden tájáról, majd felkaptattak a város második dombjára, ahonnan remek kilátás nyílt a tengerre, a kikötőben veszteglő hajókra. Azután lassan lehajtottak az örökzöld bokrokkal szegélyezett szerpentinen a város központja felé, és egy nagyobb kerülővel újfent az előkelő negyed házai között megérkeztek a harmadik dombhoz. Akkorra már csaknem teljesen besötétedett, felettük alkonyi bársonyruhát öltött az ég, csak nyugaton maradt vissza egy kevés narancsszínű ragyogás. Wilfred megállíttatta a hintót, és látványosan felmutatott a dombra: És íme az otthonom, a nevezetes Pikkelyvár, a Jégsárkány Rend erődje! És akik ott jönnek ki az erődből... hohó, hohó, ezeket ismerem! — Önfeledten nevetett. — Nahát! Hát mi van itt mostanság?! Tegnap Samandyas, most meg ők?! Összegyűlik minden régi jó barát? *** Wilfred a legcsekélyebb magyarázat nélkül otthagyta a külhoniakat, és a Pikkelyvár felől érkező ismerősök elé sietett. A két idősebbet ismerte jól, a harmadikat, a vele egykorú, vékonydongájú kölyökről pedig gyanította, hogy a szolgájuk lehet. Drinas di Kellar! Fadlen di Weyres! — kiabálta már messziről. — Megismertek, lovag urak?! Azok meg csak álmélkodtak, egymásra bámultak, a homlokukat ráncolták. Hát én vagyok az! — harsogta Wilfred. — Valdemar kölyke... Kétkedve meredtek rá. —Yuri? Dehogyis! — nevetett a fiú. — Nem az. Hanem a másik. A fogadott. .. Még most is csak bámultak rá. Hát én, vén csontok! — Wilfred megdöngette a mellkasát. — Ismertetek már pöndölyös koromban is! Hiorwald do Glovart volt a nemzőapám! Azok ketten csak most néztek igazán nagyot. -Wilf?... Wilfred?! Én ám, bizony, teljes nagyságomban! A lovagok leszálltak a nyeregből, és jó alaposan meglapogatták. Ügy tűnt, rettenetesen örülnek a viszontlátásnak és kicsit még el is érzékenyültek. Most jártunk Valdemarnál — magyarázta a kopaszodó Fad- len —, ha már Dimrenben jártunk, beugrottunk, hogy megnézzük, hogy megy sora... de az a nyavalyás egy szóval sem említette, hogy Thorwald árvája is itt él vele. Na, jellemző! — Wilfred elkomorodott. — Nem valami sokra tart engem... Szerintem ki nem állhat. Perceken keresztül élvezték a viszontlátás örömét, de persze túl sok hasznosat nem beszéltek. Az idős lovagok is épp csak említették, mi dolguk Dimrenben: A vén Haggent látogattuk meg. A Frekhansert? — Wilfred felhúzta a szemöldökét. — Nahát! Micsoda véletlen! — Corinnáék felé mutatott. — Azok ott ketten a rokonai... Gyertek, urak, bemutatlak benneteket! Fadlen azonban megfogta a fiú alkarját, és a fejével nemet intett. Azok külhoniak. O, igen, maldibok... de meglepően kedvesek. Édes fiam, ne keveredj velük! Ezek nem a mi fajtánk.

154

Volt ebben valamiféle megvető, ki nem mondott sejtés is: ezek haszonleső külhoniak, akik itt köröznek, akár a keselyűk: máris Haggen halálát várják, hogy időben elvehessék a részüket... Jó, jó, tudom... de, hm... és igen, tudom. — Kényelmetlenül vigyorgott. — Meddig is lesztek Dimrenben, jó lovagok? Szívesen meghallgatnám, ahogy meséltek nekem nemzőapámról, az ő dicső hőstetteiről... Drinas di Kellar vette át a szót. —Továbbállunk hajnal előtt — jelentette ki. — Jó volt látni téged, fiú, de feladat szólít tettekre bennünket. Haggen a végét járja, bármikor nevén szólíthatja őt a kaszás. Meg kell találnunk az örökösét, mielőtt végleg lehunyja a szemét. Wilfredben csak most rémlettek fel a szóbeszédek, amiknek korábban nem tulajdonított különösebb jelentőséget. Fergas... elveszett északon. Meg az összes fivére is — fűzte hozzá Fadlen zordan. — Elvesztek ők is, mind. És a lányok... Szégyen és gyalázat! — suttogta Wilfred. — Egy ócska rabszolgalány. .. Hogy tehette?! — Ismét felötlött benne, ami már korábban is: ha Haggen de Frekhanser meghal örökös nélkül, lehet, hogy a külhoni Corinnára száll a vagyona? — Oóóó... Jó lesz jóba lenni ezzel a lánnyal! De komolyan! Drinas di Kellar már búcsúzkodott. Ég áldjon, Glovart fiú! Légy bátor, kitartó és alázatos, hűséges a Rendedhez és Drénia törvényéhez! Indulnunk kell! — fűzte hozzá Fadlen. — Megtudtuk itt, amit akartunk. Ragmar de Frekhanserhez tartunk a skagenmar- ki Quekheratba, hogy mielőbb előkerítsük Haggen törvénytelen fiát, ki az ő udvarában él... mert ő lehet az egyetlen igazi örökös. És ha nem jártok sikerrel? — tudakolta Wilfred közönyös képpel. — Megeshet vajon, hogy akkor valami távoli... maldib... rokoné lesz a hatalom és a vagyon? Nem, fiú, az kizárt. Ha nem járunk sikerrel, és nem térünk vissza Gerolddal, amíg Haggen még él és ép eszénél van... véres belviszályba sodorhatjuk Dréniát. *** Amikor a két idős lovag és fiatal csatlósuk elügettek, Wilfred nehéz szívvel tért vissza a külhoniakhoz. Leginkább azt sajnálta, hogy meg sem próbált néhai apja egykori barátaitól némi kölcsönt kérni adósságai fedezésére. De persze ez csupán kósza gondolat volt; nem lett volna mersze szóba hozni a rendíthetetlen lovagok előtt pénzt és szégyenletes adósságokat. Corinna és Morigan eközben még mindig az ég felé törő sziklafalakat és a karcsú tornyokat bámulták, melyeket száznál is több fáklya fénye világított meg impozáns látványt nyújtva az egyre mélyülő sötétségben. Olybá tűnt, mintha az erőd könnyedén lebegne ég és föld között, mégis lenyűgöző látványt nyújtott a maga monumentális valóságában. Wilfred jól tudta ezt, és miután ismerősei eltűntek a homályban, árgus szemmel figyelte, milyen hatást vált ki a külhoniakban. Na, hogy tetszik? Hihetetlen... Elképesztő... Fenséges... Káprázatos... Elragadtatásuk még Wilfredet is meglepte, de úgy vélte, talán fokozhatja egy kicsit. Az én szobám ott van abban a toronyban... jobbra a második... — mutatott felfelé, miközben a szeme sarkából élvezettel figyelte Corinna újabb álmélkodását. Ön tényleg ebben a csodálatos erődben él?! Apró gyermekkorom óta. De hát... nem téved el ebben a kőrengetegben?

155

Balgaság! — nevetett Wilfred. — Minden zegzugát úgy ismerem, mint a tenyeremet. Bejáratos vagyok minden terembe, szobába, még a kincstárba is. Kincstár?! Itt olyan is van? Persze. Ott őrizzük a Rend legféltettebb, szent ereklyéit. Nap mint nap látom őket, a kezembe foghatom... Ez még a Renden belül is ritka kiváltság. Ilyen magas rangú lennél? — vetette közbe Morigan érdeklődve. — Vagy talán valami rokoni kapcsolat? Tán a vén rendmester unokája vagy? Az én feladatom, hogy rendszeresen takarítsak a kincstárban, leporoljam az ereklyéket, ügyeljek, hogy senki illetéktelen ne tehesse be oda a lábát. Miért? Szentségtörés lenne... Halálos bűn! Csak a Rend lovagjai és lovagjelöltjei láthatják a kincseinket, melyekből erőnket merítjük. Corinna hozzá simult Wilfredhez, hagyta, hogy az ifjú átkarolja a derekát, és rajongva, kérlelőn pillantott fel rá: Kérem, lovag... meséljen nekem azokról az ereklyékről! Annyira, de annyira kíváncsivá tett! Egészen elöntött a... forróság, ha arra gondolok, hogy ön nap mint nap láthatja és a kezébe foghatja... azokat a szentségeket. Wilfred büszkén felemelte a fejét, ösztönösen magához szorította Corinnát, és mesélni kezdett a különféle jelvényekről, zászlókról, tőrökről, pergamenekről, melyek mind a Rend nagyságát, ősi múltját voltak hivatottak őrizni. Beszélt Hentznlizanról, a néhai jégsárkányról, a Rend alapítójáról, ki még holtában is óvta és még most is óvja a dréneket, különösképpen a Jégsárkány Rend hű alattvalóit a gilf veszedelemtől. Miképpen óvhatja őket? — álmélkodott Corinna. — El sem tudom képzelni... Wilfred egészen lehalkította a hangját, futólag körbepillantott, hogy nincs-e illetéktelen a közelben, aki kifigyelhetné a beszédüket. A legértékesebb kincsünkkel, a Pikkely könyvvel. Könyv? —Valójában nem is igazi könyv. Hentznlizan két szürke, fénylő pikkelye, ezüstkapcsokkal összeerősítve. Belül mágikus igék vannak... a Jégsárkány üzenete... csak a beavatottak tudják elolvasni. Ah! — Corinna egészen elalélt. — Ez csodálatos! Még énsem hallottam hasonlót!—tódítottaMorigan. Huncut mosoly játszadozott volna markáns ábrázatán? — Kiváltságos helyzetben vagy, barátom, hogy e kincsek között turkálhatsz. Hát igen... Mennyi minden csodát láthattam önnek köszönhetően, lovag uram! — folytatta Corinna szemlesütve. — Hosszú évekig lesz mire emlékeznem lunnai otthonom árnyas magányában. Mikor utaztok? — kérdezte Wilfred. Egészen összeszorult a gyomra, mert eszébe jutott a Jégmetsző, amely zálogban volt Mo- rigannél. Mielőbb ki kellene váltania, de fogalma sem volt, hogy miből. — Hova is? Vissza, Maldiberanba, abba a Them-izé... Szövetségbe? Deviaronba, uram, az önök fővárosába. Holnap délben indulunk. .. De ma este még ünnepelünk, és szívesen vennénk, ha ön is velünk tartana. Ugye, velünk tart? Jó hogy! — közölte Wilfred, talán túlságosan is hevesen. — Ki nem hagynám! Ámbár Valdemar elevenen fog megnyúzni! Biztosan kerestetni fii— De bárhogy is, nem akarta szem elől téveszteni a külhoniakat, nehogy a tudta nélkül lelépjenek a Jégmetszővel. Ám egyre jobban rágta a lelkét a gyötrelem... Honnan szerez kétszáz aranyat, hogy kifizesse nekik a tartozását?! *** A Macskanyitogató ezen az estén is dugig volt vendégekkel. Ám a kocsmáros a gondjaira bízott két arany láttán fél perc alatt megtisztította a tegnapi sarokasztalt a mihaszna naplopóktól, hogy az újonnan érkezett, gazdag vendégeknek helyet biztosítson.

156

Morigan két kancsó bort rendelt, és valami jófajta étket, mert alaposan megéheztek a hosszas városnézés közben. A két arany megtette a hatását, mert az ínycsiklandozó bárányragu alig fertályóra múltán az asztalukon gőzölgött egy hatalmas cseréptálban. Mellé édesgyökeret és faszénen sütött lepényt is kaptak Morigan külön kívánságára. Wilfred először vonakodva merítette kanalát a tálba, nem volt szokva efféle büdös és felettébb gyanús külsejű ételhez, eddig csak távolról figyelte a jöttmenteket, amikor ilyesmivel tömték tele a gyomrukat. Nem tartotta fontosnak az étkezéseket, megevett bármit, amit felszolgáltak az erődben, sosem firtatta az eredetét. Többnyire ugyanazt kapta, mint a mestere, aki szinte mindig halat vagy valami tengeri herkentyűt evett. Ám most, ahogy megérezte az ízletes, fűszeres hús ízét, nem kellett tovább nógatni, alaposan belakmározott. Morigan újra meg újra teletöltötte a serlegét, és tósztot mondtak mindenre és mindenkire, akit csak elképzelni lehetett. Wilfred egy óra múltán feledni kezdett mindent, ami az elmúlt két napban szorongatta a lelkét. Itt ült mellette a legszebb nő, akit valaha látott, és a legjobb cimbora, akit csak küldhettek az istenek, hogy valamiképpen pótolja az elvesztett barátokat. — Énekeljünk! — rikkantotta felhevülten, a bortól kivörösödött arccal. Magasra emelte a kupáját, átnyalábolta Morigan vállát, és belekezdett egy csúfondáros nótába a hájas kocsmárosnéról és a csenevész csaposlegényről, aki addig kereste a némber kegyeit, míg megtalálta, és el is veszett benne, jó mélyen... A csehó közönsége az első sorok után csatlakozott — errefelé szinte mindenki ismerte a gúnydalt, mely a rossznyelvek szerint a Macskanyitogató jelenlegi tulajdonosának előző nejéről szólt, bár ezt ő hevesen tagadta. Wilfred rendkívüli módon élvezte a vendégek figyelmét és Corinna pironkodó tekintetét, amikor a szövegben kritikus ponthoz értek. Ilyenkor a többiek elhallgattak, és vártak, hogy az ifjú kiáltsa világgá a refrént... A kocsmáros a hangulat fokozása érdekében valahonnan kerített két zenészt — egy forgólantost meg egy furulyást —, akik mestereik voltak hangszereiknek, és a vidám dalaiktól többen táncra perdültek a csehó közepén. Mire éjfélt ütött az óra, Wilfred fél tucat serlegnyi édeskés bort ivott meg Morigannal közösen, és egyre vadabbá vált az udvarlásban is. Egyfolytában azon fáradozott, hogy valamiképpen megcsókolhassa Corinnát, ám a nő kedvesen incselkedve mindig kitért előle. Ideje nyugovóra térnünk! — figyelmeztette váratlanul a nő Morigant. — Pihennünk kellene, mielőtt holnap útnak indulunk Deviaronba. Wilfred elkapta Corinna aprócska kezét, és a mellkasához szorította. Ezt nem teheted velem! Nem hagyhatsz itt így! így felajzva, kielégítetlenül! Az én szívem is fáj, ha arra gondolok, hogy el kell búcsúznom öntől, jó lovag! De nem maradhatunk tovább... Wilfred fél perc alatt kijózanodott borgőzös állapotából, ahogy eszébe villant a Jégmetsző és a kétszáz arany. Nem hagyhatja, hogy elvigyék Dréniából a családi örökségét, legféltettebb kincsét. Bárhogyan is, de meg kell akadályoznia! Még nem egyenlítettem ki a tartozásomat... — dünnyögte, miközben gondolatai szélsebesen kergették egymást. Ugyan, hagyd el, jó uram! — mosolygott Corinna. - Ügy határoztunk, hogy nem tartunk igényt a törlesztésre. Morigan előhúzta a kabátja alól a tőrt, és Wilfred elé helyezte az asztalra. —Tekintsd búcsúajándéknak, cimbora! Nem visszük el magunkkal. Ez a tied, téged illet. Wilfred bambán meredt a fegyverre, aztán úgy ugrott fel, mintha darázs csípte volna meg. Erről szó sem lehet! — hebegte felindultan. — Tán gúnyt űztök belőlem?! Én a Jégsárkány lovagja vagyok... leszek... és nem tűröm el, hogy... hogy így... — A hirtelen mozdulattól

157

megszédült, kis híján elvesztette az egyensúlyát, vissza kellett ülnie a székre, de nem nyúlt a tőrhöz. — Teljességgel kizárt, hogy elfogadjak egy efféle leereszkedő adományt! Morigan ráröhögött, és leereszkedően vállon veregette. Ugyan már! Örülünk, hogy gyarló, megvetendő külhoni létünkre segíthettünk egy igazi drén nemesemberen. Lesz mit mesélnünk otthon... Elég! — recsegte Wilfred mérgesen. — Nem lesz itt semmi mese! A Jégmetszőt zálogba adtam, és ki fogom váltani, vissza fogom adni a pénzt, amivel átmenetileg kisegítettetek, még akkor is, ha tüzes eső hull az égből, megindul ég és föld, kiöntenek a tengerek! Megértettétek?! Arca elszántságot tükrözött, kezét ökölbe szorította, ám szája kiszáradt a gondolattól, vajh' mikor és hogyan tartsa be az ígéretét. Corinna és Morigan ugyanerre a gondolatra juthattak, mert jelentőségteljesen összenéztek. Nem sértésnek szántuk felajánlásunkat, lovag uram — motyogta Corinna. — Őszinte szívvel, jó szándékkal tettük... De már a gondolata is lealacsonyító! Mert? — förmedt rá Morigan szinte durván. — Mit játszod meg magad?! Miképp fizetnél, cimbora? Tán lett pénzed tegnap óta? Aranyaktól duzzad az erszényed? Hol van? Hadd lám! Wilfred megbántottan felmordult; legszívesebben nekiment volna ennek a gunyoros maldibnak... .. .de az meg végképp becstelenség lett volna. Tehetetlenül lehajtotta a fejét, lesütötte a tekintetét, erősen gondolkodott, de épkézláb ötlet nem jutott az eszébe. Az uzsorásoknál már nem kereskedhet, barátait elmarta maga mellől, Valdemartól semmiképpen sem kérhet, Shamandyast pedig végképp nem akarta belevonni a kínos ügyleteibe... Nem fogadhatja el az adományt, de azt sem engedheti, hogy elvigyék a tőrét, az egyetlen kincsét, amely vér szerinti apja után maradt rá! —Talán — morfondírozott — megoldhatnánk úgy, hogy mindenki jól járjon és ne sérüljön becsület. Mire gondol, jó uram? Az egyik hátsó szobában... te meg én... megejthetnénk azt a kis nemzést... és a születendő fattyat, esetleg... törvényesen elismerném... a tartozás fejében, ugyebár... Morigan durván felröhögött, és úgy hátravetette magát a székén, hogy csaknem felborult vele. A térdét csapkodta. Corinna enyhén elpirult, de nem jött zavarba. Kedvesen mosolygott. Bár az ajánlata megtisztelő, lovag uram, továbbra is úgy gondolom, nem tartok igényt drén nemesi magokra. Ha majd eljön az idő, annak a férfinak kívánok gyermekeket szülni, akivel összekötöm az életem. Arra kérem hát, vegye vissza a tőrét, és ne csináljon ebből becsületbeli ügyet... Dehogynem!! — Wilfred akkorát csapott az asztalra, hogy megrepedt a lapja, és felborult a borral teli kancsó, amit épp akkor hozott ki a szolgálólány. — Fizetni akarok! De ez már... — rebegte a lány — fizetve van! Nem neked! Nekik! Hozzak még egy kancsóval? Feltétlenül, angyalom — vágta rá Morigan, és szemérmetlenül megfogdosta a lány hátsóját. — De előbb töröld fel ezt a lucskot itt! De úgy ám, rafináltan hajlongva, hogy jól láthassam a csinos hátsó fertályod minden hajlatát Corinna közel hajolt Wilfredhez, és nyúlánk ujjacskáival köny- nyedén megsimogatta az arcát. A drén nemesi becsület, ugye? — duruzsolta tágra nyílt szemmel. — O, milyen tiszteletre méltó, hogy bennünket, külhoniakat is emberszámba néz! Le vagyok nyűgözve, uram. Tudja, mifelénk bárki kapva kapna azon, hogy fizetség nélkül kapja vissza azt a tárgyat, amit zálogba adott. De önök, drének csodálatosak! Csak álmélkodni tudok!

158

Hogyan értethetném meg holmi külhoniakkal, hogy mit érzek a szívem legmélyén? A Jégsárkány lovagja vagyok... vagy legalábbis az leszek nemsokára. Nem lehetek becstelen. Nem fogadhatok el könyöradományt anélkül, hogy ne viszonoznám! Hitványság lenne! A kimondott szó, az ígéret szent, a be nem tartása olyan gyalázat, amelyet még vérrel sem lehet lemosni! Mindenképpen állnom kell a szavam! De hát nincs pénzed, cimbora! — röhögött rá Morigan gúnyosan. — Hogy a jó fenébe akarod állni a szavad? Azt mondom, ne játszd meg magad, fogadd el az adományt... a külhoniaktól! —Váltó! — csillant fel Wilfred szeme. — írok nektek váltót... és amikor majd visszatértek Dimrenbe, visszafizetem. Corinna kényelmetlenül fészkelődött. Nem vezet vissza ide az utunk, uram. Deviaronból keletre utazunk tovább, a Zitrán Királyságba, majd még tovább Lendor- ra. Aztán, ha nem tántorítanak el bennünket a háborús események, Zhíliába megyünk... Nem hiszem, hogy hasznát vehetnénk a váltójának, lovag uram. Ez esetben találjunk ki valami más megoldást! Gondolkodjatok ti is! Talán eladhatnád egy másik vagyontárgyadat... — jegyezte meg Morigan. — Olyasmit, ami kevésbé fontos neked. Ugyan mit adhatna el? A ruháján, a lován és a kardján kívül nincs egyebe csak a Jégmetsző. Nincs semmim... Csak van valami... amit pénzre válthatsz. Ami volt, már rég eladtam. —Valami, amihez jobban értesz, mint mások... Mihez is ért leginkább? A kardforgatáshoz és a kézitusához kiválóan... De az igazi specialitása az, hogy remekül tud rideg éjszakákon tüzes bort és pálinkát vedelni, majd hajnalban öszszeokádni a padlót és a saját ruháját. Mocskos ringyókkal henteregni napokon keresztül, végkimerülésig, elverni az apai örökségét haszontalan fogadásokon, semmittevéssel tölteni a napjait... Várjunk csak! Haszontalan fogadások? Nem volt mindig az. Eleinte nem akadt igazi ellenfélre a szerencsejátékokban, rengeteg pénzt nyert, és el is verte azonnal, nem gondolt a jövővel. Rattgeim ellen sem azért vesztett, mert nem ért a chodokuhoz... Nyilvánvalóan a testőrök kibiceltek, átverték őt. Játsszunk! — szólt a hirtelen ötlettől vezérelve. Hogy érted? Ismered a chodokut? Ez valami helybéli étel? — Morigan a fejét ingatta. — Sosem hallottam róla. Nem bonyolult, csak erősen figyelni kell. — Wilfred intett a kocsmárosnak, és elkérte tőle a mindig készenlétben tartott ládi- kát, melyben a játékhoz szükséges csontok, pálcikák és dobókockák voltak. Kiborította őket az asztalra, majd szétválogatta, és megharmadolta, mivel úgy gondolta, csak ketten fognak játszani Morigannal, így talonban is kell tartani a „játékosokból". Erre semmi szükség! — szólt Corinna. — Mint említettük, mi nem tartunk igényt sem a pénzére, sem a tőrére, lovag úr... Wilfred dühös volt, de fegyelmezte magát. Talán nem tudják ezek a jöttmentek, mekkora megtiszteltetés szerencsejátékot játszani egy nemes drénnel?! Örülniük kellene, hogy egyáltalán leereszkedik hozzájuk! Adjatok alkalmat, hogy elnyerhessem a pénzt, hogy aztán visszafizethessem nektek a tartozásomat! Csak így lehet tiszta a lelkiismeretem. Ez így becsületes.

159

Komolyan? — Morigan a fejét csóválta. — Érdekesen gondolkodsz a becsületességről... hisz' ebben a játékban, lévén, hogy én abszolút nem ismerem, jókora előnyöd lesz. Szerinted ez így tiszta és becsületes? Elmondom a szabályokat! Négy dobókocka van, az oldalukon a faragott ábrák mutatják az értéküket... Nyolcféle faragott csontot és pálcikát is láthatsz, ezek között kicsi a különbség, és a dobás után néha nem látható jól... Egymás után fogunk dobni, és a kockák értékétől függ, hány csontot vagy pálcikát adhatsz át az ellenfélnek és hányat kell húznod a közös halomból. A csontokat és pálcákat össze kell párosítani, vagyis csak akkor szabadulhatsz meg a tiédtől, ha nálam van a párja, és elkérheted tőlem. De vigyázz, mert ha nálam mondjuk, három pálca van, akkor vele együtt át kell venned tőlem egy csontot is. A végén az nyer, aki megszabadult az összes „játékosától". Érted? Morigan megrántotta a vállát. Számít az? Csak kezdjük el, és majd menet közben belejövök! Mivel nekem jutott eszembe a játék, én kezdek — jelentette ki Wilfred határozottan. Ellenvetést nem tűrt. Morigan komoly képpel bólogatott. — Hát igen, ez így igazságos. Meg egyébként is, te vagy a drén. Tied a kezdés. Wilfred elengedte a füle mellett ezt a burkolt gúnyt. Felvette a kockákat, összezárt tenyerében megrázta, majd eldobta az asztalon. Szerencséje volt, azonnal összepárosíthatott két csontot, és félrerakhatta őket. A halomból nem kellett húznia. Ekkor Moriganon volt a sor. O is eldobta a kockákat, ám nem járt sikerrel, három pálcát ki kellett húznia a talonból, és Wilfredtől is át kellett vennie két párat. Corinna közelebb hajolt, úgy figyelte a játékot kipirult arccal. Néha biztatóan Wilfredre mosolygott, aki azonban nem vett tudomást róla, minden figyelmét a játékra összpontosította. Nyernie kell! Mindenképpen! Eltelt fél óra, és Morigan máris erősen vesztésre állt, de ahogy tovább múltak a percek, a végső vereség mégsem akart bekövetkezni. Az utolsó pillanatban mindig közbejött valami apró nüansz, és Wilfrednek többet kellett húznia a halomból, mint szeretett volna. A kocsmában néhányan felfigyeltek a feszült játékra, és közelebb húzódtak az asztalhoz. Kis idő múltán két pártra szakadtak: az egyik csapat Morigant, a másik Wilfredet biztatta. A szolgálólányok kérés nélkül is újabb kancsó bort hoztak ki, és ahogy telt az idő — de a játék csak nem akart véget érni —, előkerültek a pálinkásüvegek is. Mintegy másfél óra múltán Wilfred feltűrte az ingujját, csapzott haját hátul összekötötte egy madzaggal, és annyira összpontosított, hogy belefájdult a feje. Sehogyan sem bírt a játék szabályait és fortélyait mindinkább kiismerő Morigannal, és ez egyre jobban dühítette. El sem tudta képzelni, hogyan játszhat ilyen jól valaki, ha ezelőtt nem ismerte a játékot. Vagy ő lenne ennyire agyalágyult, hogy egymás után követi el a hibákat? Vagy a szerencse istene szándékosan szórakozik vele? Az újabb dobás után végre megfordulni látszott a játék menete, amit a kibicek is észrevettek. Harsány hangon biztatni kezdték Wilfredet, ám ezt a Morigannak szurkolók zokon vették, és birokra keltek velük. Éktelen lárma kerekedett, repültek a székek, sörös kupák, törtek az asztallábak, a szajhák sikongatva menekültek a hadakozók elől... Kuss legyen! — üvöltötte Wilfred. Persze nem támadt nyomban síri csend a helyiségben, de csillapodtak egy kicsit az indulatok. Újra felvette a kockákat, összerázta, majd eldobta... Elképesztő szerencse! Átadhatta az összes csontját, és a pálcái harmadát Morigannak, aki eléggé megviseltnek látszott a játék ilyetén alakulásától. Wilfred úgy érezte, már semmi sem állíthatja meg. A következő dobás után kell eldöntenie, hogy milyen sorrendben kérje el az ellenféltől a „játékosokat", hogy végre összepárosíthassa a

160

nála lévőkkel, és megszabaduljon tőlük. Bízott önmagában, az ügyességében, tapasztalatában, és abban a pici szerencsében, aminek ilyenkor szinte kötelezően be kellett következnie. Megduplázom a tétet! — kiáltotta, és csak egészen kicsit volt rossz érzése miatta. Elvégre ez csak egy külhoni bugris, nem drén! Morigan lemondóan legyintett, Corinna viszont szenvtelen maradt. Ha Wilfred nyer, viszi a kétszáz aranyat, azaz kiegyenlítődik az adósság, és visszakaphatja a tőrt. Viszont, ha nem nyer... Morigan felvette a kockákat, az összezárt tenyerében megrázta őket... aztán felpillantott a körülötte állókra. Mi lesz?! — nógatták páran. Dobd már el! Gyerünk! Morigan még egyszer megrázta a kockákat, aztán eldobta az asztalon. Most vagy soha! Minden kocka az azonos felére esett. Négy darab cet. A legerősebb összetétel ebben a helyzetben! Wilfred előtt megfordult a világ. Mintha újra élte volna a Hóhér Rattgeimmel való játékot, szinte pillanatról pillanatra ugyanaz történt, mint tegnap este. Képtelenség! Át kellett vennie Morigantól egy tucat csontot, majd a következő dobása után még többet, és mintegy fertályóra múltán az összes ott sorakozott előtte. Morigan sorozatban cetkombinációkat dobált, jégviperákkal vagy fagydémonokkal, és egyfolytában nyert. A kibicek kiáltásokban törtek ki, és újfent birokra keltek, mivel kölcsönösen csalással vádolták egymást, illetve a védencüket. A kocsmáros megpróbálta szétválasztani a küzdő feleket, de ennek az lett az eredménye, hogy mindkét oldalról kapott a szeme alá. Wilfred azonban mindebből mit sem hallott, ismét elvesztette a kapcsolatot a külvilággal. Ügy érzékelte, hogy körülötte minden mozdulatlanná dermedt, az idő megállt, nem hallatszott más csak szívének zakatolása, a levegő sípolása, ahogy beáramlik a tüdejébe és a halántékáról lecsöppenő izzadság dübörgő hang- Ja": Ügy vélte, órák teltek el a gyötrelemben, ám mindössze egyetlen perc alatt felfogta a kegyetlen tényt: nemhogy visszaszerezte volna a tőrt, de adósságát még újabb kétszáz arannyal tetézte. Gyalázat! Nem viselheti el! Bár lenne inkább halott! Felugrott, megragadta és tiszta erőből a falhoz taszította a súlyos asztalt. A chodoku figurái szerteszéjjel repültek a csellóban, néhány vendéget szemen vagy állon találtak, de mindezzel Wilfred nem törődött. Üjra! — bömbölte szinte magánkívül. — Játsszuk újra! Felőlem... — Morigan könnyedén visszatolta a helyére az asztalt, és a biztatóira vigyorgott. A kibicek száma nem fogyatkozott; legalább húszan lebzseltek továbbra is a külhoniak és a szemmel láthatóan csontrészeg ifjú lovag körül. Ok voltak a ma éjszaka legérdekesebb attrakciói. Néhányan persze inkább Co- rinnát bámulták... akadtak, akik úgy vélték, ő lehetne számukra az igazi főattrakció. Wilfred az asztalra csapott. Szedjétek már össze a figurákat, az isteneteket! Gyerünk! Ne csak a szátokat tátsátok! Morigan barátian átkarolta Wilfred vállát, és sajnálkozó pillantást vetett rá. Még sosem volt olyan remek barátom, mint te — jelentette ki. — Miket beszélek! Nem is barát... testvér... Igen. Testvérem vagy, hús a húsból, vér a vérből... nem akarnálak teljesen kifosztani, lehetetlen helyzetbe taszítani... Wilfred egy mozdulattal lerázta magáról Morigan kezét, majd a következő pillanatban megragadta a vállát.

161

Játsszuk le még egyszer! — ordította bele a képébe. — Vissza kell nyernem a tőrt! Ki akarom fizetni az adósságomat! Erted?! Kötelességem! Corinna nem törődve a részeg vendégek kutakodó pillantásával Wilfredhez lépett, olyan közel, hogy keblei a kétségbeesett ifjú bicepszéhez simultak. Könyörögöm, lovag úr... ne okozzon gondot magának ezzel a buta adóssággal! Számunkra ez nem veszteség, egyáltalán nem számít, örömmel adtuk. Kérem, vegye úgy, hogy ajándékba kapta! A tőrt is visszaadjuk... kérem, könyörgöm... felejtsük el ezt a kellemetlenséget! Wilfred azonban, ahelyett, hogy megnyugodott volna a kedves szavaktól, még nagyobb indulatra gerjedt. Ezek a szaros jöttmentek akarnak jótékonykodni vele?! Büdös lábú, alantas külhoniak egy nemes drén lovaggal?! Nem viselhet el ekkora megaláztatást! Durván ellökte magától a lányt, nyakon ragadta Morigant, és könnybe lábadt szemmel egyfolytában azt ordította, hogy ki akarja fizetni az adósságát, játsszák újra a játékot! Volt annyi tapasztalata, hogy még így, félig részegen is érzékelte Morigan reagálását. A külhoni megfeszült, erővel türtőztette magát. Nem vette a bátorságot, hogy egy drén nemessel verekedésbe kezdjen drén földön... ...de ha megtette volna, ki tudja, mi lett volna a küzdelmük kimenetele. Ez a fickó baromi erősnek tűnt, és farkasvicsora, szeme lángolása azt engedte sejtetni, imádja a gyilkolást. Wilfred villámgyorsan lehiggadt, elengedte Morigan bikanyakát, lerogyott a székre, arcát a kezébe temette, nem bírta elviselni a döbbent tekinteteket. Hogyan is érthetnék meg ezek a bugrisok, mekkora gyötrelem ez neki! Morigan nem háborgott az iménti támadás miatt; leült vele szemben, és mintha erősen törné a fejét a megoldáson kis ideig szótlanul figyelte őt. Aztán halkan felröhögött, a fejét ingatta, és megpaskolta Wilfred kezét. Jól van... mérkőzzünk meg újra! — jelentette ki. — De hagyjuk ezt az ostoba játékot! Az imént te választottál. Most én mondom meg, hogyan. Ez így tisztességes, vagy nem? Wilfred gyanakodva meredt rá. Gúnyolódsz?! Én? Soha! — Gusztustalanul röhögött. — Hogyan is mernék, mi?! Egy hozzád hasonlóval? — Mielőtt Wilfred megsértődhetett volna, Morigan megszorította a kézfejét, és rákacsintott. — Legyen az eszköz olyasmi, amihez mindketten egyformán jól értünk. .. Ökölharcra gondolsz? Legyen inkább bor! Bor?? Már tapasztaltam, milyen jól bírod az italt, barátom... és bevallom, e tekintetben én sem panaszkodhatom. Tudod, mit? Győzzön az, aki az asztal alá issza a másikat! Rendben. — Wilfred gondolkodás nélkül beleegyezett. Üj esélyt kapott, és ezért hálás volt a sorsnak. — Igyunk, ameddig csak bírunk! Ezekre a szavakra éljenzés tört ki a csehóban, láthatóan minden jelenlévőnek tetszett az ötlet. Corinna csak somolygott, és az arca elé húzta fátylát. Wilfred elégedetten nevetett. Most megmutathatja, ki a legény a talpán! A hosszú, léha hónapok alatt annyira hozzászokott az italhoz, hogy elpusztíthatott hat-nyolckupányi bort is, alig látszott meg rajta. Tíz kupa után enyhe egyensúlyzavarai keletkeztek, tizenkettőnél előfordult, hogy a gyomra nem bírta benntartani a mennyiséget, és megszabadult a feleslegtől, ám sosem érezte rosszul magát másnap, és ha nem folytatta az ivást, csak azért történhetett, mert elfogyott a pénze. Morigannak nincs esélye vele szemben! Mi a szabály? — kérdezte. Teljesen józannak érezte magát, az eddig elfogyasztott bor nem számított. — Addig iszunk, amíg valamelyikünk ki nem dől?

162

Valamiképpen mérni kell a hatást... — gondolkodott hangosan Morigan. Aztán felkiáltott: — Kocsmáros, van a házadban dió? Hogyne lenne, uram! — felelte a hájas férfi, megduzzadt arcát tapogatva. — De minek az neked? Ne törődj vele, csak hozass ide egy zacskóval! Alig pár perc múltán előkerült egy kis zsáknyi tisztítatlan dió, majd Morigan újabb kérésére a szolgálólányok kihoztak egy kancsó bort és két ónkupát. Az egyiket Wilfred elé helyeztek, a másikat pedig eléje. Mondom a szabályt. Te kezdesz, mert te vagy a drén... — Gunyorosan kacsintott, mintegy visszautalva a chodokujátéknál elhangzottakra. — Egy szuszra megiszod a kupa tartalmát, én ekkor végiggurítok egy diót az asztallap hosszán, neked pedig le kell csapnod rá az üres ónkupa aljával és szétlapítanod. Csak akkor érvényes a gurítás, ha a dió az asztal túlsó keskeny vége felé tart. Ha oldalt pottyan le, az nem számít, ilyenkor újra kell gurítani. Ha elsőre nem találod el, nem baj... addig próbálkozhatsz, amíg a dió az asztalon van. De ha lepottyan, vesztettél. Ha eltaláltad, én iszok, és te gurítasz diót. Ennyi. Nem olyan kurtára bonyolult, mint az az idióta kockázgatás. — Sokatmondóan röhögött. — Az én hazámban ezt játsszák az igazi férfiak, pajti. Addig csináljuk, míg valaki el nem bukja. Na, mit szólsz? Rendben! — vágta rá Wilfred. — De te kezdesz... mert én vagyok a drén! Morigan nem vitatkozott, csak harsányan röhögve bólogatott. Odatartotta a kupáját a szolgálólány elé. Színültig töltsd, angyalom! Roppant szomjas vagyok... — Két kortyra kiitta a bort, kézfejével megtörölte a száját, elégedetten csettintett, és a kupával készenlétbe állt. — Lökjed azt a diót! Wilfred kivett egy diót a zsákocskából, és erőtlenül lassan az asztal túlsó széle felé gurította. Alig vánszorgott. Morigannak nem okozott gondot eltalálni. Diadalmas kiáltással lecsapott rá, és ripityára zúzta. Héjdarabok röpködtek szerte. A külhoni felemelte a kupáját, lekapart az aljáról egy szétlapított dióbelet, és a szájába tette. Csontos dióhéjdarabok is ropogtak erős fogai alatt, miközben vigyorogva rágta. Na most te jössz, cimbi! Lássuk, hogy borosdiózik egy igazi drén lovag! Wilfred is odatartotta a kupáját a szolgálólány elé, hagyta, hogy az csurig töltse, aztán a szájához emelte, és szinte nyelés nélkül leöntötte torkán a bort. Savanykás, érdes homoki lőre volt, nem az az édeskés, drága mályvabor... .. .de ez csöppet sem számított. Legfeljebb annyit, hogy összetapadt tőle a garatja, és nem bírt megszólalni, így csak a fejével intette, hogy készen áll. Morigan meglendítette a kezét, mintha az asztal túlrésze felé gurítaná a diót, de csak cselezett. Wilfred pedig megette a cselt. Olyan hevesen lendült előre, hogy nagy igyekezetében felhasalt az asztalra, és a kupájával majdnem ellenfele kezét csapta szét. Nana! — mondta Morigan, és akkor gurította el a diót, amikor az egyensúlyát vesztett lovag épp valami fogódzkodót keresett. A dió ott gurult el Wilfred hóna alatt, görgött picit, aztán túloldalt lepottyant a padlóra. — Ez hamarabb ment, mint vártam... En nyertem! Csalás! — fuldoklott a dühtől és a savas bor utóhatásától Wilfred. — Úgy tettél, mintha dobnád a diót, de nem dobtad! Megtévesztettél! Ez a játék trükkje, pajti! De ez így tisztességtelen! Lovagiatlan! Na és, koma? Ez egy trükkös játék. És én nem vagyok lovag...^ Újra kell dobnod! Gyerünk! Dobj új diót, különben a te fejedet csapkodom szét ezzel a kupával, nyavalyás külhoni! Morigan arca nevetett, a szeme nem annyira. Lángolt, akár egy megsebzett vadállaté. Jól van — súgta kedvesen. — Vegyük úgy, hogy szétzúztad... Most megint én iszom.

163

Egy frászt! Velem te ne jótékonykodj! Dobj új diót! Ha nem találom el, elismerem, hogy vesztettem! Akkor tisztázzuk ismét a szabályokat! Csak hogy ne legyen több félreértés. A dobásnak csak két szabálya van: a diónak érinteni kell az asztalt az eldobótól fél karhosszon belül, és a diónak a túlnani keskenyrész felé kell tartania. Minden más esetben a diódobás megismétlendő. — Gunyorosan vigyorgott. — Értetted ugye? Nem vagyok ostoba! Szabad cselezni, ijesztgetni, trükközni... mert ez a játék lényege. Akkor dobom el a diót, amikor akarom. Guríthatom lassan, ha úgy tartja kedvem, de akár erővel az asztallapnak vághatom, hogy pattogjon, akárha vízen kacsáztatnék egy lapos kavicsot. De ha én így dobom, neked jogodban áll elkapni a levegőben a szabad kezeddel, ledobni az asztalra, és ott szétzúzni a kupáddal. — Szélesen vigyorgott. — Ja, és már most szólok, hogy ha a dobó olyan erővel vágja a diót az asztalhoz, hogy az széttörik, vagy akár jól láthatóan megreped, azt úgy kell tekinteni, mintha az ellenfél zúzta volna szét. Jóóóó! — süvítette Wilfred türelmetlenül. — Elég a hülye szócséplésből! Lökjed már! Hát persze. De most, hogy már mindent tudsz, nincs több kifogás, ugye? Ezúttal nem trükközött. Olyan szelíden görgette végig a diót az asztallapon, hogy azt még egy reumás vénség is eltalálta volna. Wilfred lecsapott rá. Lezúzta. Ez az! Há-háááá... Te jössz! Igyál! Morigan ismét teletöltette a kupáját. Kiitta. Várta a diót. Játék vagy sem, Wilfred méltatlannak érezte volna, hogy trükközzön. Az előzőnél ugyan valamivel nagyobb erővel dobta a diót, és az pattant is vagy kettőt, de Morigan nyilvánvaló magabiztossággal zúzta szét. Aztán Wilfred ivott, és nagyon figyelt. Ám Morigan most csak egy picikét trükközött. Csak egyszer lendített hamisan, aztán lazán görgette a dióját. Reccs! Ebben a szemléletben folytatódott a küzdelem. Aztán a hatodik pohár után Morigan unott képpel ugyanolyan mozdulatokat tett, mint legutóbb, de ahelyett, hogy lassan gurította volna a diót, most élesen az asztalhoz vágta, pattintotta. Wilfred azonban a lelke mélyén számított valami ilyesmi fondorlatra. Szabad kezével villámgyors mozdulattal lepaskolta az asztalra a levegőben pörgő csonthéjast, aztán lecsapott rá a kupája aljával. És még Morigan volt az, aki diadalmasan harsogott: Ez az! Hú! Ez szép volt!... Gratulálok, lovag uram! Wilfred vetett egy büszke pillantást Corinnára, aki elragadtatása jeléül csókot dobott neki, és rajongva rebegtette meg pilláit áttetsző fátyla mögött. Morigan nem vesztegette az időt további magasztalásra. Ám ezúttal épp kiürült a kancsó, és nem lett színültig töltve a kupája. Egyujjnyi rész szabadon maradt. Hé, hé, hé! — tiltakozott Wilfred. — Ez így nem ér! Tele kell legyen a pohár! —Tele is lesz, de nem csak borral! — intett a szolgálólánynak. Túl híg nekem ez a savanykás lőre ehhez a játékhoz. Valami erős szesszel pótold ki, aranyom! Van esetleg... nádpálinkánk... Hadd jöjjön! Löttyinsd bele! Wilfred megingott kissé annak láttán, ahogy látta elvegyülni a méregerős párlatot a savanykás borral. Bele se mert gondolni, milyen ocsmány íze lehet. Egészségedre, pajti! — Morigan szemrebbenés nélkül megitta. Aztán durván röhögött, és vinnyogva őt utánozta: — „Hé, hé, hé! Ez így nem ér"... Szét ne roppantsd azt a diót, te nyámnyila drén kölyök! Becsület, tisztesség, lovagiasság ide vagy oda, Wilfred szabálytalan módon egyenesen ellenfele gunyoros pofájába hajította a dióját. Hogy verje ki azt a gunyoros szemét!

164

Morigan de Leroux úgy kapta el a levegőben a fogaival, mint valami buldog a neki hajított csontot. Aztán undorral visszaköpte az asztalra, szétcsapta a kupája aljával, majd pedig — színlelt finnyás, kényeskedő mozdulatokkal kieszegette belőle az ehető masszát. Finoooom... És ez így folytatódott. Ujabb fertályóra múltán alig észlelhetően, de fáradni látszottak a küzdő felek. Wilfrednek már meg kellett támaszkodnia az asztalon ivás közben, elkapta a heveny csuklás, és úgy tűnt, a sokadik nádpálinkás keverék után már Morigant sem tartották meg magabiztosan a lábai. Hatalmas böffenéseket eregetett a levegőbe, áporodott, savanyú bűzt árasztott a lehelete, de a keze még mindig nem remegett. Már a kilencedik kupánál jártak, amikor Wilfred számára először vált kézzelfoghatóvá a győzelem. Mert miután Morigan nagy nehezen magába erőltette a pálinkával kevert bort, újfent megingott, csaknem elesett, és felemelt kézzel rövidke szünetet kért. Kétszer is az asztalra ejtett kupa mellé nyúlt, mire sikerült felvennie, majd enyhén imbolyogva megtámaszkodott az asztal szélén. Inkább kérdezte, mint kijelentette: Jöhet... a dió? Wilfred szédelegve elmosolyodott, és magában már elkönyvelte a győzelmét, látva a külhoni részegségtől homályos szemét, vörös fejét, ingatag mozgását. Ám a gálád mégsem tévesztette el a diót, pedig ezúttal Wilfred trükkösen pattintotta. Morigan viszont lesodorta a levegőből a kupát tartó kezével, aztán szétzúzta azt, mielőtt lepattoghatott volna az asztallapról. Nagy ováció övezte tettét. A tolongó kibicek újabb és újabb téteket ajánlgattak; de már azt sem tudták, kire fogadjanak. Mindkét versenyző jól állt a lábán. Nehéz lett volna megjósolni a versengés végkimenetelét. Az viszont biztos, hogy ez a borosdiós játék felettébb elnyerte mindenki tetszését. Még Rattgeim, a Hóhér is csillogó szemmel bámulta. Wilfred úgy saccolta, hogy még körülbelül két kupáig bír összpontosítani anélkül, hogy rosszul lenne. Utána nagy erőfeszítésébe fog kerülni nemhogy a diót eltalálni, de még a kupát is megemelni. Erezte, hogy a gyomra már tiltakozik a töméntelen mennyiségű bor ellen, kissé szédült is, hátán teljesen átáztatta ingét a hideg verejték. Addig kell elérnie, hogy Morigan tévesszen, amíg ő bírja magát. Elképzelni sem tudta, hogy képes Morigan egyáltalán talpon maradni ennyi bor és tömény után. A kilencedik kupa Wilfrednek is komoly erőfeszítésébe került, erősen fújtatva, öklendezve pihennie kellett jó néhány másodpercet, mielőtt intett, hogy jöhet a dió. Morigan sunyi módon pattogósat dobott, és még meg is csavarta egy kicsit... Ááááá... Wilfred azt akarta üvölteni, hogy „árulás", és hevesen készült felháborodni, ám valami csodamódon eltalálta a diót, széttörte azt, és már esze ágában sem volt csalás miatt tiltakozni. Ismét Corinna felé pillantott, aki még mindig rajongással figyelte, és immár jól láthatóan őt biztatta saját unokatestvérével szemben. Wilfred már homályosan látott, alig tudta megtartani a megivott piát háborgó gyomrában, és tudta jól, talán ez az utolsó lehetősége, hogy bebizonyítsa, nem a vesztesek közé tartozik. A tizedik kupába Morigan már nem kért nádpálinkát, és a sima bort is csak külső segítséggel volt képes meginni. Ez... ööö... ömbffff... nem tilos a szabály szerint. Lehetnek ita... tatók... akik emelik a kupa aljá... ááát. Ketten támogatták oldalról, hogy talpon tudjon maradni, de félő volt, hogy amint leér a torkán a bor, már jön is visszafelé. Öklendezni kezdett, az asztalnak tántorodott, de erőt vett magán. Az

165

egyik vendég visszatuszkolta a kezébe a kupáját, ám ő ismét elejtette. Mire nagy nehézségek árán minden a helyére került: ő az asztalra támaszkodva, imbolyogva majdnem elaludt álltában. Wilfred még mindig a részegség vékony határán pislákolt, de talán éppen ettől felerősödött lelkében a lovagi együttérzés. Öncse má le va'ki... jeges vízzel! A kocsmáros egy fél fazék vízzel képen löttyintette, amitől Morigan rettenetesen szitkozódott, de még mindig úgy tűnt, hogy csak részben tért magához. Wilfred biztosra vette, hogy arra már nem is lesz szükség, hogy ő kiigya a tizedik kupát. Morigannak itt már esélye sincs! Egyszerűen nem lehet másképpen! Ám hiába pattintotta a diót trükkösen az asztalhoz, Morigan úgy csapta le azt, mint valami bosszantó legyet. Aztán szinte gúnyolódva rágicsálta el a szétzúzott dióbelet. Wilfred dühbe gurult. Ez már sosem képes rontani? Na, majd a következő kupa után! Ö is kiitta a tizediket, s bár erősen inogva, émelyegve, de megállt az asztal mellett. Szinte alig érzékelte a pattogva közeledő diót, de valahogy mégis eltalálta. Rekedt, diadalittas üvöltést hallatott, ám még a hangját sem hallotta a sikerét kísérő ovációtól. A vendégek egyre nagyobb tétekben fogadtak, egymást lökdösve próbáltak közelebb nyomulni, hogy semmit se tévesszenek szem elől, ami a küzdőtéren folyik. A kocsmáros két újabb kancsó bort hozott, talán abban bízva, hogy egy nem lesz elég, és talán még a másodikkal sem dől el a verseny. És persze a szolgálólányok töltögettek másoknak is rendesen. Mindenki szomjasnak mutatkozott, és nem sajnálta a pénzt az itókára. Ezen az estén ritka jó bevétel ígérkezett. Morigan már csak segítséggel bírt talpon maradni, s bár akadozó hangon többször is kihangsúlyozta, hogy ezt nem tiltják a szabályok, a kibicek javarészben Wilfredre fogadtak, aki nem átallott vigyorogni a külhoni bambaságán és a saját erőnlétén. A tizenegyedik kupa végre meghozhatja a győzelmet számára. Morigan annak rendje és módja szerint, lassan, jelentős szünetekkel, de legyűrte a bort, majd imbolyogva megállt a küzdőtér közepén, és még egyszer utoljára felemelte a kupáját... Látszott, ettől többre nem lesz képes, ha most nem találja el a diót, vége a csatának. De a szerencse mellette volt... ismét sikerült neki. Nem lehet igaz! Az ördöggel cimborálsz — dörmögte Wilfred szédelegve. A nyelve alig forgott. — Aff... fene... esenn beléddd! Erezte, hogy gyomrából felfelé nyomul a rengeteg bor, és erősen vizelnie is kell. A hátsó ajtóhoz tántorgott, és a bámészkodó vendégekkel mit sem törődve kivizelt az udvarra, kiadta magából a felesleget. Némileg jobban érezte magát utána, ám amikor visszatámolygott az asztalhoz, ismét erősen megszédült. A kinti hűvös levegő átjárta a testét, megborzongatta, de most, hogy visz- szajött a büdös, levegőtlen részbe, szinte az ájulás környékezte. Keményen kellett összpontosítania, hogy ne okádja össze a kocsma padlóját ott nyomban. Istenekre! Csak még ezt az utolsót! Minden undorát, idegenkedését legyűrve felemelte a kupát, ám mielőtt a szájához emelhette volna, kicsúszott a kezéből, a padlóra hullott, és a bor kiömlött. Ez nem jár! Ez így nem ér... valaki kiverte a kezemből! — Dühösen forgolódott. — Ki volt az a... mocsk... rohadék?! Morigan láthatóan elkészült az erejével. Lerogyott az egyik székre, s mintha már nem is lett volna tudatánál, félig lehunyt szemmel meredt maga elé. De azért integetett: Semmi baj, semmi baj... Folytasd! Csináld, ismételd! Nem számít... Valaki felvette a kupát a padlóról, a kocsmáros maga töltötte tele ismét. Wilfred erősen megragadta, nehogy ismét megessen vele az a csúfság, hogy megint kiejti. Nehézkesen,

166

kortyról kor- tyra gyűrte le a bort, némiképp öklendezve, vissza-visszanyel- dekelve a feltörekvő felesleget, amit a gyomra már nem akart befogadni. Nem adhatja fel! Annyira közel a cél! Aztán fogta a kiürült kupát és nagy ováció közepette minden maradék figyelmével a feltápászkodó Morigan kezeire összepon- tosított. Aztán a bal keze ingujjával megtörölte a szemét. Talán káprázat játszik vele? Hány keze van ennek a galádnak? És miért imbolyognak ennyire a falak? Morigan nem lengetett, nem trükközött, nem tett jól látható, széles dobómozdulatot; villámgyors csuklómozdulattal gurította végig a diót az asztalon... Wilfred azt se tudta, melyik kezével kapjon utána; mozdult hát mindkettővel. A ballal el akarta kapni, a jobbal pedig szétzúzni. A dió azonban átpattant a bal tenyerén, és ahogy ő lendületét vesztve az asztalra tenyerelt, elfelejtette megfékezni a kísérő mozdulatot. Az ónkupa alja a dió helyett saját kézfején csattant... — Ááááá... Annyira zsibbadt volt már, hogy a fájdalmat nem is érezte, csak valami tompa lángolást az ujjainál. És még tudatánál volt annyira, hogy felfogja: nincs tovább. A dió pattogva, a végén pedig már gurulva elérte az asztal végét, és levetette magát a padló irányába. Morigan nyert! Wilfred, mielőtt összecsuklott volna, még látta Corinna aggodalmas tekintetét, Morigan sejtelmes mosolyát, aztán minden elsötétült. *** Arra ocsúdott, hogy nyakon öntötték egy vödör hideg vízzel. Prüszkölve, fuldokolva könyökölt fel, és körbetekintett, mint aki most kelt ki a sírból. Egyelőre még minden keringett körülötte, nehezen bírt fókuszálni a mellette állókra, de csakhamar kitisztult a feje. Ez volt az erőssége. Az ital — bár ugyanúgy megártott neki, mint bárki másnak — gyorsan kiürült belőle, elég volt egykét óra, és mintha mi sem történt volna, újra bírt járni és beszélni. Feltápászkodott, majd amikor meglátta Morigant és Corinnát a sarokasztalnál, melléjük telepedett. Torkát keserűség szorongatta, szívét gyötrelem, az öklét ő maga szorította össze, hogy fegyelmezze magát. Legszívesebben szétverte volna ezt a csehót minden benne lévővel együtt, de nem tehette.

167

Ügy érezte, a megaláztatást, ami ezen az estén sorozatosan érte, nem bírja elviselni, a gyalázattól sosem lesz képes megszabadulni. Bár halva született volna még az apja is, mielőtt nemzette őt! Jól küzdöttél, cimbora! — hajtott fejet Morigan. — Minden elismerésem! A következő pohárnál már én buktam volna el! Ja, aham... és én ezt tudtam is. De... megcsúsztam a kiömlött borban... emiatt csaptam a saját kezemre. Egyébként még biztosan bírtam volna. Nyilvánvaló füllentés volt ez, Morigan mégsem röhögött a képébe. Inkább vigasztalta. Ne búslakodj! Semmiképpen sem tartunk igényt a tőrre, nem kell aggódnod! Az adósságot is elengedjük... ez nem lehet kerékkötője barátságunknak! Egy szót se többet! — közölte fojtott hangon Wilfred. — Egyetlen szót se! Ez annyira... megalázó! Lehajtotta a fejét, némasága most sokkal fenyegetőbb volt, mint előbb az őrjöngése. Valamit tennie kell! Gyötrelme elviselhetetlen, lassan kezd megtébolyodni. Fizetni akarok! — nyögte fájdalmasan. Aztán felpillantott Moriganra. — Szerinted mit tegyek?! A maldib férfi széttárta a karját, erre nem tudott mit felelni. Corinna lesütötte a szemét zavarában, majd Wilfredhez hajolt, és könnyű, vigasztaló csókot lehelt az arcára. Drága lovag úr — suttogta érzékien. — Könyörgöm, ne gyötörje magát! Lelkem belesajdul az ön fájdalmába. Segítsetek nekem! — kérlelte őket Wilfred. — Belepusztulok... a megaláztatásba! Corinna lágyan végigsimított Wilfred arcán. Hát jó... majd kitalálunk valamit. Nem is tudom... annyira szeretnék segíteni, hogy újra a kedves, vonzó lovagot lássam magam előtt, aki megdobogtatja a szívemet, felforrósítja a vérem... Wilfred az ajkához emelte a nő kezét, és hálásan megcsókolta. Hogy lehet valaki ennyire aranyos és kedves? —Talán... talán mégis tehetünk valamit... — szólalt meg Corinna rövid tűnődés után. Igen? — kérdezte Wilfred reménykedve. Eddig rosszul gondolkodtunk. Mindenáron vissza akarja fizetni a kétszáz aranyat, amit kölcsönadtunk... mi eltekintenénk ettől, de ha ön annyira ragaszkodik hozzá... fizesse meg más módon! Hogyan? Nos... van valami, aminek nagyon örülnék... ami boldoggá tenne, és egész életemben emlékezhetnék rá... Tudtam, hogy végül mégis itt lyukadunk ki. — Wilfred vállat vont. — Végül is, nekem nem gond... nemzeni egy kis drén fattyút... kint, az udvar sarkában esetleg? Nem, nem! — Corinna nevetve tiltakozott. — Még mindig nem! Valami egészen más jutott eszembe... Wilfred a homlokát ráncolta. Micsoda? Egy apró szívesség. — Corinna elpirult. — Nem tehetek róla, de annyira szeretném látni azt az ereklyét, amiről oly szenvedélyes hévvel mesélt nekem az erődnél... Kis híján elaléltam a gyönyörűségtől, amikor hallgattam a szavait... Wilfred elsőre nem is értette pontosan, hogy mit kér tőle a nő. Miről mesélt ő neki? Aztán felrémlett előtte a városnézés, a Pikkely vár, a Jégsárkány Erődje... Ereklye?! A jégsárkány öröke... a Pikkelykönyv... Wilfred megbotránkozva felhördült, és elengedte a nő kezét. Képtelenség! Szentségtörés!!

168

Lehetetlen! — jelentette ki komoran. — Ilyet ne kérj tőlem, némber! Nem tudlak bejuttatni! A rendmester engedélye nélkül illetéktelen be nem teheti a lábát az erődbe, nemhogy a kincstárba! Olyan csodálatosan mesélt arról a kincsről, hogy egészen beleszerelmesedtem — áradozott Corinna. — Feltétlen látnom kell! Ha ön mindenképpen törleszteni akarja az adósságát, ezzel segítsen! Megelégszem annyival is, ha egy pillantást vethetek a gyönyörűséges könyvre... esküszöm mindenre, ami szent, hogy megelégszem ennyivel! Csak egy aprócska pillantással... De ezt nem tehetem! — nyögte Wilfred elkínzottan. — Most mondtam, hogy nem vihetek be vendégeket az erődbe. A mester azon nyomban megölne engem is, titeket is. Corinna Wilfredhez simult, keblét a karjához nyomta, kezét hanyagul a combjára ejtette, majd ha már ott volt, tétován végigsimított rajta. Aztán még közelebb hajolt, és suttogni kezdett, miközben nedves ajkai a fiatal drén füléhez értek... Nem kell bevinnie minket, jó uram. Nem kívánnék öntől ilyet... sokkal egyszerűbb, ha a könyvet hozza ki, hogy egy pillantást vethessek rá. Wilfredet elárasztotta a forróság, ahogy megérezte Corinna kezét közel a vágytól feszülő férfiasságához. Testén bizsergés futott végig, torka kiszáradt, szinte úgy érezte, ha most nyomban nem teheti magáévá a nőt, belepusztul. Képtelenség! — nyögte ismét elhalón. Kis híján felugrott, hogy berántsa Corinnát valamelyik üres raktárhelyiségbe, és ott nyomban beléhatoljon. Épp csak rápillantanék. Nem tudná meg soha senki. Tényleg komolyan gondolja?! Wilfred teljesen elszörnyedt e kéréstől. Gondolatai vadul száguldoztak, képtelen volt eldönteni, hogy mit tegyen. Idegeneknek belépni a kincstárba halálos bűn. Ereklyét kihozni onnan... szentségtörés!! A Jégsárkány lovagokon kívül senki emberfia nem érintheti az ereklyéket — közölte tétován. — Az idegen kéz megszentségtelenítené. Nem érinteném... csak gyönyörködnék benne. Ezzel nem ártunk neki. Mindössze fél órára hozná ki az erődből, észre sem vennék... és már vihetné is vissza. Ebből nem lehet baj! Wilfred gyötrődve hallgatott. Egyrészt mocskos gazembernek érezte magát, amiért egyáltalán mesélt a Pikkelykönyvről ezeknek a jöttmenteknek, másrészről, talán ez lehetne az egyetlen lehetősége, hogy ne veszítse el a becsületét, és emelt fővel kaphassa vissza tőlük a Jégmetszőt. Képtelen volt eldönteni, hogy mit tegyen. Ám Corinna kíváncsi keze, forró lehelete, érzékien csábos ajkai, bársonyos hangja, és a szemében felcsillanó ígéret meggyőzte. Talán valóban nem lehet baj, ha röpke fél órára kicsempészi a könyvet... Meg tudja tenni. Van rá lehetősége. És végül is, kinek tűnne fel? A mester hétszámra be sem teszi oda a lábát, a takarítás is kizárólag az ő felelőssége. Csak bemegy, elrejti az átalvetője alá, kisétál, megmutatja, aztán fél óra múlva szépen visszaviszi. Annyi idő alatt a kutya se jár arra, senkinek sem tűnhet fel, hogy a könyv nincs a helyén. És ha feltűnik... majd azt mondja, hogy magával vitte a szobájába, hogy alaposabban megtisztíthassa... Ahogy meghányta-vetette magában a dolgot, már nem is látszott annyira kivitelezhetetlennek. Végül döntött. Rendben... megteszem. De csak egy feltétellel! Végig az én kezemben lesz, ti egyetlen ujjal sem érhettek hozzá, csak távolról nézhetitek! Morigan és Corinna egyszerre bólintottak. Ez így teljesen korrekt, barátom! — közölte Morigan. Megkapod a jutalmad érte, nemes lovag — mosolygott Corinna. — Elhalasztom az utazásom, maradok még egy napra Dimrenben... de, kérlek, esküdj, hogy még ma este elhozod nekem a könyvet! Hadd legyek bizonyos, ne sóvárogjak utána hiába! Wilfred nyelt egyet, majd felemelte a kezét.

169

Lovagi szavamat adom, hogy még ma este kihozom a kincstárból a Pikkelykönyvet, hogy egy pillantást vethess rá! Ám ennek fejében... visszakapom a tőrömet és törlődik felétek minden tartozásom. Legyen így! *** Odakint már erősen pirkadt, ideje volt visszatérni az erődbe, ha nem akart újabb ledorongolást. Bár így sem lehetett biztos benne, hogy a mester közben nem fedezte fel a távollétét. Elköszönt a külhoniaktól, és a sikátorokon keresztül hazafelé indult. Gyűlölte saját gyengeségét, becstelenségét, mert „lovagi szavát adta", holott még nem is lovag. Gyűlölte magát azért is, mert belement az alkuba, noha tudta, mekkora bűnt követ el ezzel. Hitvány senkiházinak tartotta önmagát, s egy pillanatra felmerült benne, hogy talán mindenkinek azzal tenné a legjobbat, ha ott nyomban öngyilkos lenne. De még ahhoz is gyengének érezte magát, hogy megtegye. Meg egyébként is, mi módon? Kardja nincs, a Jégmetsző Morigannál van... Talán ugorjon le valamelyik bástyáról, vagy fojtsa magát a tengerbe? Helyette a falhoz botorkált, és heves öklendezések közepette kiadta gyomrából a feltoluló fájdalmat. *** Valdemar és Shamandyas a lovagteremben beszélgettek a reggeli étkezés után. Előző nap délutánján meglátogatták az agg rendmestert, aki megörült a mágus érkezésének, de erősen nehezményezte, amiért neki nem üzente meg jövetelét. Shamandyas képes volt mentális kapcsolattartásra, gondolati síkon való üzenetküldésre, vagy akár a kiválasztott egyén elméjének fürkészé- sére, tartózkodási helyének megállapítására. Ezt azonban ritkán alkalmazta, mert mind neki, mind a másiknak komoly energiavesztéssel járt. S míg ő szinte azonnal ellensúlyozhatta ezt, a kiválasztott egyénnél komoly problémát okozhatott. Idős embereknél vagy legyengült betegeknél többnyire nem alkalmazta. A rendmester Shamandyas szavát vette, hogy amikor ő majd megtér isteneihez — szerinte ez hamarosan bekövetkezik —, a mágus megtiszteli jelenlétével a búcsúztató szertartást és az utód beiktatását. Most sem mondta ki nyíltan, csak utalt rá, hogy Valdemar a legesélyesebb e címre... Egészen bizonyos, hogy nem maradhatsz tovább? — kérdezte Valdemar a mágust. A lovagterem ablakán besiklott a reggeli napfény, megvilágította az aranyzöld falakat és a mozaikpadlót, sejtelmes derengésbe borítva a helyiséget. —Thalmain testvérbátyám Fagyföldön vár rám, éjszaka kaptam az üzenetét''. Őszintén sajnálom... Azt reméltem, pár napig még maradhatsz, rengeteg megbeszélnivalónk lenne. Hamarosan ismét találkozunk, barátom. ígérem, a következő látogatásommal nem várok hat évet... De mondd csak, bánt valami? Meggyötörtnek, fáradtnak látszol. Hát nem tudod? Honnan tudnám, ha nem tájékoztatsz róla! Azt hittem, belelátsz a gondolataimba... Shamandyas elmosolyodott. Az engedélyed nélkül nem kutatom az elmédet. Tudhatod jól. Ez törvény. 6 Hivatkozás Eve Rigel Az arany párduc című kisregényére, amely a Kf/rlrrrlo című antológiában jelent meg. Valdemar bólintott, felpattant a székről, mint aki eddig visz- szafojtotta az indulatait, ám egy perccel sem bírja tovább. Ismét kijátszott az a kis nyavalyás... Megint kiszökött az erődből, és valahol a városban töltötte az éjszakát. Még mindig nem tért vissza. Shamandyas nem kérdezte, hogy kiről beszél a komtur, nyilvánvaló volt, hogy Wilfredről. Elárulták a felfokozott érzelmek, a szétpattanni készülő, kidagadó erek a halántékán, a gyilkos tekintet.

170

De most utoljára űzött csúfot belőlem! — dühöngött Valdemar, miközben ide-oda járkált a teremben. — Esküszöm, ezt most nagyon megkeserüli! —Túlzottan elragadtatod magad. Csak ismételni tudom, amit tegnap is mondtam... engedj neki nagyobb teret! Ha láncra vered, mindenképpen szabadulni próbál, ha szabadon engeded, visszatér, nem távolodik el messzire, mert szüksége van a biztos háttérre. Nem láncra verem én, hanem gúzsba kötöm, hogy mozdulni sem bírjon! — jelentette ki Valdemar bőszen. — Meg kell tanulnia, hogy mi a tisztesség és a becsület! Ha magától nem tudja, hát majd a fejébe verem. Shamandyas nem felelt, bár lett volna mit mondania agg barátjának. Emlékeztethette volna a múltra, a régi tévedéseire, amelyeket Wilfreddel nem sikerült jóvátennie, pedig kapott még egy esélyt a sorstól. Ám ő szinte szóról szóra, percről percre ugyanúgy elkövette a hibákat, mint hajdanán. Akkor sem hallgatott a bölcs tanácsokra, hagyta, hogy indulatai vezéreljék, most sem emlékezik, és nem tanul a régi bűnökből. Bár valamelyest visszafogottabb, istenfélőbb lett, a szándék megvan benne a jóra, csak épp nem bírja megvalósítani. Shamandyas nem sokat tehetett. Számára a barátság mindennél fontosabb volt. Valdemart elfogadta minden bűnével és erényével együtt, s meg kell hagyni, ez utóbbiból volt kevesebb. Valdemar megnyugodott kissé, visszaült az asztalhoz, és mindkettejüknek töltött egy-egy pohárka jóféle gyümölcspálinkát. Hogyan utazol? — faggatta a mágust. — NathimxÁ* Shamandyas megrázta a fejét. A Nathin, az örvényvarázslat csak nagyobb távolságok megtételéhez volt szükséges, mivel olyan hatalmas energiát emésztett fel, melyet nehéz volt pótolni. Többnyire Thalmainnel együtt alkalmazták, ha gyorsan el kellett jutniuk egyik helyről a másikra, ám most semmi oka sem volt a sietségre. Lóháton — felelte. — Útba ejtem Deviaront is. — Arról nem beszélt, hogy nyugtalanító híreket hallott a fővárosból sötét üzelmekről, különös lényekről, melyek előbukkanása komoly veszélyt jelenthet a drének számára. Mindenképpen ellenőrizni akarta a hírek valódiságát, de nem állt szándékában ezzel terhelni, az amúgy is zaklatott komturt. Viszont volt valami, amit feltétlen szóba kellett hoznia: Haggen di Frekhanser a végét járja. Haldoklik. Néha napokig nem tud magáról. Ki tudja, meddig húzza még. Valdemar lehajtotta a fejét. Igen, tudom. A fiai halottak mind. Igen, ezt is tudom. És a lányai is. — A komtur a fejét ingatta. Na és? Mi közöm mindehhez? Shamandyas sokat tudóan somolygott. —Te meg Haggen... egykor úgy éltetek, mint a testvérek. De az rég volt. Nagyon rég volt! És talán igaz se volt — fűzte hozzá szarkasztikusan a mágus. — Mert nem csak olyan volt ez, mintha testvérek lennétek... Kacsintott. — Mit gondolsz, jó barát... ha Haggen meghal, rejtve maradhat benned a Frekhanser-vér? Ssssssh! — A komtur mérgesen felkapta a fejét. — Ne beszélj így! Füle lehet itt, még a falnak is! És ha így van? Ha meghallja valaki idő előtt? Később úgyis kiderült a titkod, Valdemar. Ha Haggen meghal, örökös nélkül, napvilágra kerül e rejtett vérvonal. — Somolygott. — A kermon- papok elől te sem rejtheted el, hogy jó anyád megesett... behódolt az öreg Frekhanser előtt. Szót se többet, átkozott!

171

Shamandyas nem rettent el. Apátok közös, Valdemar, ezt tudni fogja mindenki elég hamar. A kermon, amit egykor virtusból vésettél a szíved fölé, mutatja az igazságot: te meg Haggen féltestvérek vagytok. Ha ő meghal, közvetlen utód nélkül... te lehetsz a Frekhanser. De ott van Ragmar... A vérségben mögötted áll — vágta rá Shamandyas. — O csak másodlagos Frekhanser-vér... Én meg balkézről való. De a törvény szerint így is előrébb való! — A mágus komolyan meredt rá. — Ha Haggen meghal közvetlen utód nélkül, jó barát, a titkodra mindenképp fény derül. A kermon-papok rád találnak, te lépsz majd a helyébe, te öröklöd a vagyonát, minden hatalmát. Eh! Kit érdekel? És Drénia Jégtrónját! — suttogta Shamandyas szinte megilletődötten. — Te leszel a Frekhanser, a Fagyföld Ura, te leszel a Jégtrón legfőbb várományosa. Drénia leendő királya vagy, már most! — A mágusnak csak a szeme nevetett. — Erre is azt mondod, hogy „kit érdekel"? Kit érdekel?! — A komtur indulatosan a tenyerébe csapott az öklével. — Ki a francot érdekel?! Ha arra gondolsz, hogy Alek király, a „Félpárevezős" hosszú éveken át koptatja még a trónt, s te úgysem éled meg a megürese- dést... hát, barátom, kiábrándíthatlak. Hibbant Alek uralkodása a végét járja. Tragikus halála már a küszöbön áll. — Shamandyas sokat tudóan bólogatott. — És ővele végleg megszakad a de Vigo- rard vérvonal. Valdemar csak szusszantott, nem felelt. Shamandyas folytatta érveit: Skandar Graun, a Korcs Király örökre eltűnt a Jégnász Éjjelén. Asszonya, a félork Lucinda és szörnyeteg kölyke szintén elvesztek a Sötétség Mélyén. Ha Alek elenyészik, s ez, bizton tudom, nemsoká várható, a Fagyföld Ura lép elő, a Jégtrón várományosaként. És a de Moreguard család? Drénia javára... meghajolnak majd a Frekhanser előtt. Valdemar komtur volt az, aki most meghajolt. Ám ez a Frekhanser, aki a trónra ül, nem én leszek, hidd el! — sziszegte, szinte boldogan. — Van neki kölyke, Haggennek, másodkézből. Gerold, a közvetlen Frekhanser vérvonal. Ezen a közlésen még Shamandyas is meglepődött, mintegy demonstrálva, hogy még a mágusok sem tudhatnak mindent. Mit beszélsz? — hördült fel. — Ki ez a... Gerold?! Fattyú kölyke neki, Haggennek, törvénytelen most még, de egyenes vér. És már úton vannak hozzá, Quekheratba, Ragmar udvarába Haggen elismerő végzésével, ők ketten, a régi lovagtársak, Drinas és Fadlen. Drinas di Kellar és Fadlen di Weyres? — álmélkodott Sha- mandyas. — Hát még élnek... azok a csirkefogók? Alig-alig. De törvényesíteni fogják őt, ezt a Geroldot, amíg Haggen még él. És akkor ő lesz a Jégtrón várományosa, nem pedig én. Shamandyas hosszan eltűnődött ezen; percekig hallgatott. Aztán meghajtotta a fejét. Ha tényleg így van... ez új helyzetet teremt... *** Beszélgettek még egy darabig, közömbös dolgokról, régi emlékekről, aztán fél óra múltán Shamandyas elköszönt a lovagtól, hogy a szobájában pihenjen egy keveset, mielőtt útnak indul, ám valójában Wilfreddel szeretett volna még szót váltani. Fürkészés nélkül is érezte az ifjú felől áramló bizonytalanságot, zavartságot, és ez aggodalommal töltötte el. Wilfreddel éppen egyszerre értek a toronyszobájához. Shamandyas a folyosókon át, az ifjú pedig az ablakon keresztül, a tetők felől...

172

Amikor meglátta a mágust, egy pillanatra meghökkent, de nem mentegetőzött, kitárta az ajtót, hogy mindketten beléphessenek. Aggódom érted, fiam! — jelentette ki Shamandyas. Wilfred megvonta a vállát. Fölösleges. —Talán jobb lenne, ha beszélnél róla... Kinek lenne jobb? — vetette oda Wilfred. Ellenállást, tagadást érzek a lelked felől... Ne foglalkozz vele! Shamandyas elhallgatott, csendben figyelte az ifjút, de nem lépett be a tudatába. Annak ellenére sem akarta megtenni, hogy egyre erősebb vészjelzések érkeztek onnan. Wilfred azonban lehiggadt első felindultságából, kissé meghajolt a mágus előtt. Kérlek, bocsásd meg durva szavaimat! Te lennél az utolsó, akit akár csak gondolatban is bántani akarnék. Nem rád haragszom, hanem saját magamra. Érzem, hogy bajban vagy, de nem tudom, hogyan segíthetnék, ha nem avatsz a titkaidba. Nem tudsz segíteni. A bajt én okoztam, nekem kell helyrehoznom. Biztos vagy benne, hogy sikerül egyedül? Wilfred felsóhajtott, és úgy tűnt, mintha még erősebbé vált volna a lelkét nyomorgató titokzatos kín. Megbirkózom vele — szólt alig hallhatóan, majd váratlanul keserű mosolyra húzta a száját. — Irigylem a lányod! Bár nekem lenne ilyen apám! Neki sem volt könnyű... nem tölthettem vele annyi időt, amennyit szerettem volna. De mindig számíthatott rád, ha segítségre volt szüksége, azonnal ott termettél. —Valóban... az első kétszáz évemet Althira nélkül éltem le, de összességében nem volt annyi gondom, mint a születése óta — mosolygott Shamandyas, majd komolyra fordította a szót: — Két óra múlva elhagyom Dimrent. Ha van valami, amit megosztanál velem, ha bármiben segíthetek... addig még megtalálsz. Wilfred bólintott, de nem kezdte el sorolni a gondjait. Amikor azonban a mágus elköszönt, és kilépett az ajtón, váratlanul utána szólt: -Várj! Shamandyas visszafordult, Wilfred szemébe nézett, és amit látott, újabb aggodalommal töltötte el. Csak azt akarom mondani, hogy... — kezdte az ifjú — bármi történjék ezután... tudnod kell... én mindig a második apámként tiszteltelek és szerettelek. Tudom, fiam. *** Wilfred órák óta gubbasztott a szobájában, és törte a fejét, hogyan kaparinthatná meg a kincstár kulcsát úgy, hogy a mester ne vegye észre. Délután az ablakból figyelte, amint Shamandyas lóháton elhagyja az erődöt, s bár többször is ott tartott, hogy mégis megosztja vele a titkait, segítséget remélve, végül mégsem tette meg. Nem tudhatta, hogy a mágus mennyit észlelt gyötrő gondolataiból, szándékaiból, de annak ellenére, hogy bízott benne, most mégis örült a távozásának. Lassan besötétedett odakint, közeledett az idő, hogy megszerezze a Pikkelykönyvet, és elvigye a Macskanyitogatóba, ahogy ígérte. Arra várt, hogy a folyosókat ellepje a homály, de a nap még ne nyugodjék le teljesen. így észrevétlenül eljuthat a kincstárig, ott viszont még elég fény szűrődik át nyugat felől az ablakon, hogy könnyedén tájékozódjon. Lépésről lépésre megtervezte a könyv megszerzésének módját, az erődből való kijutásának útvonalát, és persze a visszatérést, az ereklye visszalopásának műveleteit. Számolt előre nem látható eseményekkel, igyekezett felmérni minden lehetséges akadályt, amely felmerülhetett közben. Úgy vélte, ha elég körültekintő, és tartja magát a tervéhez, nagy baj nem lehet. Már

173

csak egyetlen aprócska problémát kellett megoldania. Hogyan szerezze meg a kulcsot a mestertől? Eszébe jutott pár lehetőség, de sorra elvetette őket. Mutathatna bűnbánást, és hogy vezeklésképpen kitakarítaná a kincstárat, ám nem lehetett biztos benne, hogy a mester megelégedne ennyivel. Ha máshova irányítja, vagy dühében bezáratja, akkor elveszik minden esélye. Kitalálhatna valami történetet, amivel eltávolítaná az erődből pár órára, mint például, haldoklik a rendmester, és még egyszer utoljára látni kívánja a komturt... Esetleg altatót keverhetne a borába, és amikor alszik, magához veszi a kulcsot... Tüzet szíthatna valamelyik istállóban, és amíg oltják, a felfordulást kihasználva bejuthatna a mester szobájába... Mindezekkel az a legnagyobb baj, hogy bár kivitelezhetőnek tűntek, de nem adtak elég időt az ereklye visszavitelére. Várhatóan hamarabb fedeznék fel a lopást, mintsem ő elérné a kocsmát. Hosszasan törte a fejét, hogy mitévő legyen, míg végre eszébe jutott a megoldás. A kincstár kulcsa valójában egy sárkányfejet ábrázoló csiszolt gránitdarab, ezt kell beleilleszteni a „zárba", a falban lévő mélyedésbe. A kulcs a mintázatával annyira pontosan illeszkedik a résbe, hogy semmilyen más eszközzel nem lehet pótolni. Kizárólag a mester birtokában lévő kulcs nyitja a kamrát. .. ...továbbá a titkos másolata, amelyről Wilfred véletlenül szerzett tudomást, és eddig nem is foglalkozott vele, mivel nem volt szüksége rá. Egy-két évvel ezelőtt, amikor feladatul kapta a kamra takarítását, a mester a lelkére kötötte, hogy amint végzett, azonnal vigye vissza neki a kulcsot, nehogy elvesszen. Senki másnak nem adhatja a kezébe, és nem is mutathatja meg. Ám minden óvintézkedés ellenére egyszer mégis nyoma veszett, hiába keresték égen és földön. A mester megbüntette Wilfredet a hanyagságáért, de végül mégsem lett akkora baj, mint várható volt, mert elővették a szigorúan őrzött másolatot, és a továbbiakban azt használták. Pár héttel később aztán az eredeti kulcs előkerült a mester egyik ruhájának zsebéből, így megoldódott a probléma. A másolatot ismét elzárták, és azóta nem is vették elő. Megfeledkeztek róla. Ám most Wilfrednek eszébe jutott, és elmosolyodott a gondolatra. A másolatot könnyebben megszerezheti, mint az eredetit, és valószínűleg észre sem veszik az eltűnését. Mindössze be kell jutnia valahogy a lovagterembe, amikor nincs ott senki. S mivel ismerte a komtur szokásait, tudta, hogy esténként ellenőrző útra indul az erődben. Ez többnyire három órát is igénybe vett, ezalatt bőségesen lesz ideje, hogy elvegye a másolatot, felosonjon a nyugati toronyba, a kincstárból magához vegye a Pikkelykönyvet, és a megtervezett útvonalán kiszökjön az erődből. Wilfred alaposan felkészült az éjszakai útjára. Tetőtől talpig fekete gúnyát öltött, nyakába fekete kendőt kötött, amelyet majd az arca elé húz, hogy végképp felismerhetetlené tegye magát. Vállára kanyarította a köpenyét, de nem a hideg miatt, hanem ez is segíthette a rejtőzködését. Elhelyezkedett az ablak mellett, és várt. Amikor besötétedett, odalent az erőd udvarán és a falakon meggyújtották a fáklyákat, a bástyákon leváltották az őrséget, és bezárták a kapukat. Néhány perccel később megjelent Valdemar, és méltóságteljes léptekkel átsétált az udvaron a kaszárnya felé. Wilfred csak erre várt. Elhagyta a szobáját, és kerülő úton, a kevésbé használt, szűk folyosókon át belopózott a lovagterembe. Az egyik faliszekrény mélyén megtalálta a vaspántos ládát, amiben a kulcs másolatát tartották. Meglepetésére nem volt bezárva, és ez azt jelezte a számára, hogy a mester is teljesen megfeledkezett róla. Ezután ismét kerülő utakon felosont a nyugati toronyba. Nem tartott attól, hogy belebotlik valamelyik szolgálóba vagy járőrbe, mert az erődnek ezt a szárnyát nem használták; a Kincstárba illetéktelen nem juthatott be.

174

A sárkányfejmásolat simán illeszkedett a zárba, és amikor Wilfred kétszer elfordította, könnyedén kinyílt az ajtó. Odabent sápadt derengés fogadta, a lenyugvó nap búcsúzó sugarai, melyek még képesek voltak keresztülhatolni az ablakon. Wilfred nyílegyenesen a hátsó falhoz sietett, ahol egy üvegezett ajtajú szekrényben őrizték a legfontosabb ereklyéket. Az idegen, ha valamiképpen bejutna ide, semmi különöset nem fedezne fel e tárlón, amely megkülönböztette volna a többitől, ám a beavatottak tudták jól, mekkora kincs rejtőzik odabent. Wilfred kitárta az ajtaját, és egy percre mozdulatlanná dermedt. Még nem késő, visszafordulhatna. Kényszeríthetné a külhoniakat, hogy találjanak más módot az adósság törlesztésére. De nem, most már nem teheti. Lovagi szavát adta. Aztán felidézte Corinnát, a szénfekete, tüzes tekintetét, nedves ajkát, könnyű rózsaillatát, keze érintését, és teljesen elgyengült. Micsoda mocskos féreg ő! Utolsó hitvány gazember! Kinyitotta a belső kisebb ajtót, és szeme elé tárult az egyszerűségében is gyönyörűséges Pikkelykönyv. Két, alkar nagyságú, szürke sárkány pikkely, melyet a közepénél összevarrtak. Nem is volt igazi könyv, inkább csak két borító egymáshoz simulva, melynek belsejébe írták a mágikus üzenetet. Hogy miféle üzenetet, azt Wilfred még sosem látta, lévén, hogy nem volt mersze kinyitni, bár ezt senki nem tiltotta meg neki. Ö mégis úgy érezte, hogy amíg nem válik igazi lovaggá, nem érdemli meg e kegyet. Rövid tétovázás után magához vette a könyvet, és elrejtette az átalvetője alá. Visszacsukta az ajtókat, kisietett a kincstárból, és gondosan bezárta maga mögött. A sárkányfejes kulcsmásolatot nem akarta magával vinni, ezért elrejtette az egyik ablakpárkány mélyére reménykedve, hogy senki nem talál rá addig, amíg ő visz- sza nem tér. A megszokott útvonalán hagyta el az erődöt, melyet rajta kívül senki sem ismert. Az utcákon kevesen jártak, de Wilfred messzire elkerülte a járőröket is, mert bár nem volt ráírva, hogy rejtegetnivalója van, semmiképpen sem akarta kockáztatni, hogy valamelyik katona felismerje. A Macskanyitogatót a hátsó sikátor felől közelítette meg, és amikor elérte az ajtaját, még egyszer utoljára megtorpant. Szíve olyan hevesen kalapált, hogy majdnem szétfeszítette a mellkasát, homlokát kiverte a hideg verejték, a lelkét kínzó gyötrelem tüzes vasként égette. Gyűlölte magát azért, amit most tenni készült, ugyanakkor tudta jól, hogy nincs választása. Ha nem akar az adóssága miatt becstelenségben maradni, meg kell tennie! Vett egy mély levegőt, és belépett a kocsmába. Odabent a szokásos kép fogadta. Az ivó tele részeg, sörtől és pálinkától bűzlő, ordítozó vendégekkel; a forgólantos most szörnyű hamisan játszott a hangszerén. Ám mindez egyáltalán nem zavarta Wilfredet, sőt örült neki, mert így észrevétlen maradhat. A hátsó falnál, az előkelőbb vendégeknek fenntartott, félig elfüggönyözött asztalnál rátalált a külhoniakra, akik már tűkön ültek az izgatottságtól. Amikor Morigan meglátta az ifjút, felpattant, és gondosan összehúzta a függönyt, hogy avatatlan tekintetek ne érhessenek el hozzájuk. Wilfred lehuppant az egyik székre, aztán csak bámult maga elé komoran, szeme különös lázban égett. Az utolsó perc! Azután nincs tovább! Corinna esdeklő tekintetét látva végül elhatározta magát. Előhúzta kabátja alól a Pikkelykönyvet, de olyan szorosan fogta, hogy belefehéredtek az ujjai. — Ne merészeljetek hozzáérni! — figyelmeztette a külhoniakat fojtott hangon. — Csak nézhetitek, tisztes távolból, ahogy megegyeztünk! Corinna halkan felsikkantott a látványra, és a szája elé kapta a kezét. Morigan is elképedve bámult, majd tétován megrázta a fejét. Nyugi, fiú! — suttogta. — Nyugi!

175

Wilfred homlokáról patakokban fojt a verejték, miközben egyszerre figyelte a külhoniak mozdulatait, és a kocsma zajait, készen arra, hogy abban a pillanatban elrejtse a könyvet, amint valami gyanúsat észlel. Csodálatos! — sóhajtotta Corinna, és az áhítattól kis híján elalélt. Hálától könnybe lábadt szemmel tekintett fel Wilfredre, aki egy pillanatra elfelejtette minden addigi félelmét, olyan káprázatosan szépnek látta most a nőt, mint még soha. Újfent elé siklott Leivra arca, amint ő arra kéri, hogy maradjon, ám a lány nem törődött vele... Aztán arra riadt, hogy egy kéz ragadja meg a vállát. Mit művelsz, te szégyentelen?! Wilfred összerezzent az ismerős hangra. Arcából kifutott az összes vér, úgy érezte, nyomban megáll szívének dobogása. Erig... — nyögte döbbenten. — Hogy... hogy kerülsz ide?! Istenekre! — kiáltotta az ifjú szörnyülködve. Aztán csak kapkodta a levegőt, szóhoz sem bírt jutni, szinte fuldokolt a látványtól, ami eléje tárult. — Nem hittem... Nem akartam hinni, hogy képes vagy erre! Ssss... hallgass! — intette le Wilfred, és megpróbálta eltakarni a Pikkelykönyvet, de olyan erősen remegett a keze, hogy nem sikerült. — Csak pár percre... Nem lesz baj! Hogy merészeled... mocskos idegeneknek mutogatni rendünk legféltettebb ereklyéjét?! Szentségtörés! Gyalázat! Hallgass már! Ha te nem kürtölöd világgá, senki nem tudja meg! Még ma visszaviszem... elfelejtjük... Erig felhorkant, szemét elöntötték a könnyek. Ha nem veszik észre, akkor nem bűn?! Wilfred... bármit el tudtam volna képzelni rólad, de azt nem, hogy meggyalázod a Rendet, magát Hentzenlizent, a Szentséget! Wilfred túlesett az első megrendülésen, már gondolkodni is képes volt. A Pikkelykönyvet továbbra is erősen szorította, szinte belevájta a körmeit, de szembefordult Eriggel. Miért vagy itt? - kérdezte indulattal. — Miért vagy éppen most itt? Erig előhúzott egy összehajtogatott levelet, és megvetően Wilfred elé dobta az asztalra. Ma délután kaptam. Valaki arra figyelmeztet benne, hogy este ellopod a rend legfontosabb ereklyéjét, és idehozod a kocsmába, hogy jó pénzért eladd. Nem hittem el, de utána akartam járni a dolognak. Figyeltelek, ahogy átmászol a falon. Követtelek. Wilfred nem nyúlt a levélhez, úgy érezte, megfordul körülötte a világ, és ő zuhanni kezd a sötét mélységbe. Nem akartam eladni... — nyögte. Moriganra pillantott, akinek szemében gúny villant. — Csak megmutattam... Ma este visszaviszem. Majd én viszem vissza! — jelentette ki Erig. — Add át! Én hoztam ki! Nekem kell... Wilfred felemelkedett a székről, hogy könnyebben elrejthesse az átalvetője alatt a könyvet, ám Erig kikapta a kezéből, és elszántan hátrébb lépett. Ezt megkeserülöd! — kiáltotta gyűlölettel, majd megfordult, hogy elhagyja az ivót, ám erre már nem volt módja. Ugyanis Morigan felugrott, és a Jégmetszőt Erig hátába döfte. Megragadta a Pikkelykönyvet, ellökte Wilfredet, visszakézből, ököllel lecsapta a felsikkantó Corinnát, aztán félrelökdösve a kába vendégeket kirohant a kocsmából. *** Wilfred elhűlve, levegőért kapkodva állt egy darabig, mire felfogta, hogy mi történt. Erig holtan hevert a lába előtt, Corinna félájultan a fal mellett, és a Pikkelykönyv elveszett... De csak pár szívdobbanásnyit késlekedett. Aztán a következő pillanatban akkorát bődült, hogy beleremegtek a falak. Az útjában álló vendégeket félretaszítva kivágtatott a kocsmából a hátsó ajtón, és Morigan nyomába eredt.

176

Hallotta az előtte rohanó fickó lépteit, a saját zihálását, ahogy teljes erőből fut, de alig látott valamit a sötétben. A sikátor jobb- ra-balra kanyargott, ő pedig rohant bele a világba. Mintegy fél órán át futott, bejárta a kikötőnegyed összes utcáját és sikátorát, de elvesztette Morigan nyomát. Mikor végre kifulladva, könnyektől csatakos arccal megállt, úgy érezte, eljött a vég. Tüdeje nyilallt, szíve zakatolt, fejében egyfolytában dübörgött egy hang... Mit tettél?! Mit tettél?! Visszafutott a kocsmához. Már messziről látta a tömeget a bejárat előtt, és hallotta a kiáltásokat, az őrök csattogó lépteit. És akkor egyszeriben belévillant a felismerés... Erig halott, és az a nyomorult gazember épp a Jégmetszővel szúrta le, az ő családi örökségével, a legféltettebb kincsével! Azonnal kitisztult a feje, ráébredt, mekkora bajba került. Legalább tucatnyian látták két nappal ezelőtt a kocsmában, amikor összevitatkoztak, ő megütötte Eriget, és nem túl barátságos hangulatban váltak el. Most pedig ott fekszik vérbe fagyva, hátában a Jégmetszővel, melynek pengéjébe bele van vésve a családjuk jele. Ezek fényében nincs olyan ítélőszék Dréniában, amely felmentené a gyilkosság vádja alól! Ennek ellenére vissza kell mennie, hogy mindenkinek elmondhassa az igazságot! Tisztáznia kell magát! Rá nem vetülhet a gyanú árnyéka, nem élné túl. Már indult volna, ám ekkor kilépett a kocsmából Corinna, átfurakodott a bámészkodók gyűrűjén, meglátta Wilfredet, és odasietett hozzá. Belekarolt, és szó nélkül beráncigálta a sikátor árnyékába. Engedj! — mormolta Wilfred csekély meggyőződéssel. — Visszamegyek, és... Megvesztél?! — vágta rá a nő. Most valahogy már nem tűnt olyan tiszteletteljesnek és hízelkedőnek, mint korábban. Nyersebben beszélt, erélyesebbnek tűnt. — Nem mehetsz vissza, mindenki téged keres! Rettenetesen vonzó volt így! És az illata... mámorító! Wilfred átkarolta; még mindig erősen lihegett, alig bírta lecsi- títani vére áramlását. El kell mondanom, hogy nem én tettem! Ha megmagyarázom, ha bebizonyítom... hinni fognak nekem. Mit akarsz bizonyítani?! Ott maradt az árulkodó levél az asztalon. Az áll benne, hogy el akartad adni a könyvet. Erig rajtakapott, te pedig megölted... Annyira nyilvánvaló! Senki sem hinne neked, bármit is mondanál! A levél... — Wilfred elkapta Corinna csuklóját, és úgy megszorította, hogy a nő felsikkantott fájdalmában. — Ki írta azt a gyalázatos levelet! Halljam! Én... én írtam — sziszegte Corinna. — Meg kellett írnom! Morigan kényszerített rá! Megfenyegetett. Micsoda?! Beismerem: hazudtunk neked, lovag. O nem rokonom. Sosem volt az! Ez a Morigan... ő egy varázstudó, aki csellel ejtett rabul engem saját városomban! Múlt nyáron hurcolt el Lunnából, azóta a hatalmában tartott, parancsolt nekem, alattomos dolgokra kényszerített... és én nem tehettem ellene semmit. Túl erős volt a varázs, amivel megkötötte a lelkem! — Kitörölt a szeméből pár könnycseppet, és dacosan felvetette a fejét. — De most már vége! Szabad vagyok! Most, hogy már megszerezte, amit akart, többé nincs szüksége rám, sorsomra hagyott, eldobott, kiszabadulhattam a mágikus béklyóból. Újra saját akaratom szerint cselekszem... Mi? Micsoda?! — hebegte Wilfred visszafojtott indulattal. Alig bírta felfogni az elhangzottakat. — Miket beszélsz?! Az igazságot! —Vagy újabb hazugságokat? Nem, nem! — Corinna elveszettnek tűnt. — Kérlek... higgy nekem! Segíteni szeretnék. Nagyon bánt, hogy bajba kerültél... miattam.

177

Miattad?! Morigan miatt... meg részben miattam is. — Felzokogott. — Megölt volna, ha elárulom, mire készül! Wilfred döbbenten meredt rá. Mire?! — kérdezte gyanakodva. Megszerezni a Pikkelykönyvet. Ez volt a célja, ezért csinált mindent. Rafináltan, jó előre kigondolt minden apró részletet. Ezért jöttünk ide, pont ide, a Macskanyitogatóba. Mert téged szemelt ki... Emiatt ismerkedett össze veled... és engem használt fel, hogy... Hogy mi?! Hogy elcsábítsalak, magamba bolondítsalak, elcsavarjam a fejed... Wilfred ridegen elengedte a nőt. Biztosíthatlak, némber... ez csöppet sem sikerült! Nem hatottál rám. Oóó... csöppet sem? Persze, hogy nem. Csak azért viselkedtem veled... ööö... úgy, megjátszva mintha felajzott lennék, mert biztosra vettem, hogy te... nemesi magra vágysz... és pénzt akartam keresni ezen. Corinna nem vitatta ezt. Komoly képpel meredt maga elé, csak éppen sűrűbben verdesett a szempilláival, akár egy fészkéből kiesett madárfióka a törött szárnyaival. Én is tudom, hogy nem sikerült — rebegte. — Nem vagyok jó a csábításban... a csalfaságban. A férfiak nem hozzám hasonló lányokra vágynak... Nem vagyok elég csábító. A külsőm... nem elég nőies, nem eléggé szemrevaló. Wilfred a torkát köszörülte. Inkább nem mondta ki a gondolatait: hogy dehogyisnem. Önmagát cáfolgatta volna meg. Durcásan hallgatott, a lány pedig folytatta vallomását: A borivó versenyt is azért találta ki, hogy még többet veszíts, és ezzel még jobban belelovalljon a dacosságba és kétségbeesett cselekedetekre késztessen. — A lány a fejét rázta. — Ö nem veszíthetett. Tudta, mit csinál. A végtelenségig is ihatna, rá nem hat az ital... sosem részegedik le. —Tudtam! Ármányossággal győzött le az a becstelen mocsok! Elégedetten bólogatott. — Őszinte küzdelemben nem bírt volna velem... Morigan sosem őszinte. Sunyi és becstelen... És te? Támogattad ezt a mocskos ügyletet?! Már mondtam: semmit sem tehettem ellene! Nem volt saját akaratom. O irányított. Kérlek, higgy nekem! Kérlek... És ha még most is csak hazudsz? — csattant fel Wilfred. — Miért hinnék neked? Eddig is hazudtál, azt mímelted, hogy vonzódsz hozzám, hogy akarsz engem... pedig valójában... ööö... nem is, igaz? Corinna hevesen megrázta a fejét, enyhén zihált, apró mellei hullámzottak — emelkedtek, süllyedtek. Wilfredhez simult. Nem, nem igaz! Ebben nem hazudtam. Hidd el nekem! — A fiatal lovag szemébe nézett. — Eleinte tényleg játszottam, azt tettem, amit Morigan parancsolt. El kellett volna csábítsalak... már ha sikerült volna... De aztán, ahogy egyre jobban megismertelek. .. nem tehetek róla... őszintén beléd szerettem! Mondjuk, ez nem meglepő... - Wilfred fáradtan sóhajtott. De ha a realitásokat tekintjük, nincs sok értelme, egy ilyen frigy esélytelen. Képtelenség!... Hisz' én drén nemes vagyok, te meg csak egy külhoni kis... izé. — A homlokát ráncolta. — De egyébként tényleg? És valóban őszintén... belém bolondultál? Halálosan, hm? Corinna közel hajolt; szájon akarta csókolni, de Wilfred még időben elrántotta a fejét. Nana! Hééé! — tiltakozott mérgesen. Aztán meggondolta magát, és leereszkedően vállat vont. — Na jó, legyen...

178

O csókolta meg a lányt. Hosszan, érzelmesen, bár a kelleténél kissé nyálasabban. Aztán nagyon kellett összpontosítania, hogy amikor szétváltak, meg tudja őrizni méltóságát és közönyös ábrázatát. Na és most? — brekegte. — Ennyi...? Vagy keressünk esetleg egy rejtett zugot? Corinna álmatag tekintettel nézte. Szeretlek — suttogta. — Te vagy a hercegem. Csak a tiéd akarok lenni! Nem vágyom senki másra, csak rád. Ott az a kapualj... megejthetjük a dolgot, sietve persze... úgyhogy nagy élményre most ne számíts. Azt majd később. Na? Hm? Mit szólsz? Én benne lennék... Corinna merőn bámult rá. És az ereklyéd? — suttogta. — Veszni hagynád? Hát, momentán... most... elég hívogató az a kapualj. Szerinted is? Mindkettőnknek jó lenne... vagy nem? Nem. Nem! — A lány a fejét ingatta. — Képtelen lennék szerelmeskedni veled, abban a tudatban, hogy oda az életed... Hát... nem kell feltétlenül „szerelmeskedés"-nek lennie. Csak úgy kutyafuttából, pikk-pakk... hogy aztán már semmi se vonja el a figyelmünket, csakis a lényegre koncentrálhassunk! Ismét meg akarta csókolni a lányt, de az türelmetlenül kisiklott a karjaiból, és a fejét ingatta. Nem, nem, ez most nem megy nekem! Nem gond ám. Elég ha nekem megy... te csak engedd el magad! Lazíts! Corinna nevetett, és lányosan arcon legyintette. —Te milyen vicces vagy! Ööö... valójában nem. Én ezt most., teljesen komolyan gondolom. Én lovagom! Én drága drén lovagom! Tényleg ennyire megbabonáztalak? Tényleg ennyire lebéklyózta az elmédet Morigan mesterkedése? Wilfred némi tűnődés után kihúzta magát, és levette kezét gatyája madzagjáról. Mégsem oldotta meg. Erről szó sincs — dörmögte önérzetesen. — Csupán... téged teszteltelek: tudni akartam, miként viselkedsz. *** A felajzott reménykedést villámgyorsan követte a kétségbeesés. Wilfred teljesen összezavarodott; még mindig nem tudta teljes mértékben felfogni a vétke jelentőségét, de már elég közel járt ahhoz. Jóságos ég, mit tettem?! Kiloptam az ereklyét és elveszejtettem! Ezért megnyuvasztanak! Es akkor még örülhetek... Nem tudta, mennyit hihet el abból, amit Corinna mondott, de igencsak összevágott az egész: Morigan ármányos mesterkedése, mellyel ilyen őrült cselekedetbe kergette őt. Lelkét csak most kezdte igazán marcangolni a tette súlya: a Pikkelykönyv elvesztése; saját bűne, a gyalázat, amit talán már sohasem moshat le magáról. Akkor sem, ha élete végéig vezekel, és a legádázabb módon ostorozza magát a vétkéért! Mi legyen?! Mi lehetne? Őszintén el kell mondania mindent a mesternek, még azon az áron is, ha ott nyomban agyonüti! Jóvá kell tennem! — jelentette ki elszántan. Eltolta magától a hozzá simulni próbáló lányt. — Hagyjál! Visszamegyek az erődbe. Ne tedd! — rimánkodott Corinna. — A vesztedbe rohansz! Becsületes bűnbánatba! És mit érnél el azzal? Senki sem hisz majd neked, nem tudod bizonyítani az igazad. Vagy ha mégis, megvetés és szánalom tárgya leszel.

179

Kuss! — recsegte dühösen. — Fogd be, te külhoni szajha! Te csak ne adj nekem tanácsokat azok után, hogy... csak illegeted itt nekem magad, azt hazudod, szeretsz, aztán meg semmit se akarsz abban a rohadt kapualjban! Árulónak tartanának! — sziszegte a lány kitérően. — Sohasem moshatnád tisztára bemocskolt neved! Becstelen lettél! Wilfred pofon vágta, de úgy ám, hogy félrenyaklott a lány feje. Aztán azonnal megbánta, arcát a kezébe temette, hogy ne nézzen a lányra. A fejében egyre émelyítőbben dübörgött a vétke súlya. Úgy érezte, menten megtébolyodik. Nem fognak hinni neki! Kiközösítik! Megbüntetik! Vége az életének! Ebben igazat kellett adnia Corinnának, és ezt már nem bírta elviselni. Nincs értelme az életének. Eddig se nagyon volt, de most végképp eljátszotta az utolsó esélyét is, hogy legyen belőle valaki! Jól mondta a mester: senkiházi, mihaszna kölyök ő, és jobb lenne, ha végleg eltakarodna a föld színéről. Vagy legalább a kontinensről, hogy ne rontsa tovább az édes, drén levegőt... Nem kellett volna megüsselek — nyökögte elnézést kérőén. Aztán figyelmeztetően felemelte mutatóujját. — Legközelebb tartsd a szád! Figyelj rám, kedves! — kérlelte Corinna gyengéden, mintha mi se történt volna. — Tedd jóvá a vétkedet, mielőtt a fejedre szórhatnák! O, igen? Hogyan?! —Tudom, hova viszi Morigan a könyvet. Utolérhetjük, és visz- szaszerezhetjük tőle. — Biztatóan mosolygott. — Hát nem egész más lenne úgy a lovagtársaid elé állni... büszkén, egyenes gerinccel, nem pedig bűnbánóan lehajtott fejjel... hogy jóvátetted a hibádat? Nem jobb lenne úgy, ha visszaadnád az ereklyét, amit te tékozoltál el? Wilfred felpillantott, és összeszorította ajkait. Igen, ez tetszetősebb elképzelés volt — de még mindig nem volt bizonyos benne, hogy hihet-e a nőnek, hiába nézett rá Corinna ártatlan, tiszta szemmel. És ha most is csak hazudsz? Ha ez még mindig csak átverés? Esküszöm, hogy igazat beszélek! Kérlek, bízz bennem! A lány megfogta Wilfred kezét, és saját szívére tette. Illetve, pontosabban szólva a szív fölött gömbölyödő, kemény kis dom- bocskára. így is érezni lehetett heves szívverését, teste forróságát... ...és azt az ingerlő, bikavadító illatát! A lovag kétszer is sóhajtott, és a szeme sarkából vágyakozó pillantást vetett a sötét kapualj felé. Meg úgy egyébként is, a kapualjra sincs szükség. Kit érdekel, ki lát meg aktus közben... Erőt vett ingatag önmagán. Visszatérítette elkalandozó gondolatait. —Talán igen. Lehetséges. Ha rátapinthatnék az érzékeny pontra. .. — Rájött a kétértelműségre; bosszúsan elrántotta a kezét a lány melléről. — Az övére, nem a te bimbódra! Morigan bimbójára? Az érzékeny pontjá... a francba! — Wilfred hitetlenkedve rázta a fejét. — Teljesen összezavarsz, te lány! Mi vagy te, boszorkány?! Az vagyok, aki szeret téged és úgy érzi, tartozik neked. Akkor gyerünk, mondd el, mit tudsz! Hagyjuk most a kapualjat meg a bujálkodást! Hova tart Morigan?! Maldiberanba. Hú, most megleptél! Vagy nem is, csak gunyoros vagyok? — Mérgesen förmedt rá a lányra. — Szórakozol?! Naná, hogy Maldiberanba! Ezt magamtól is kitaláltam. Lehetne pontosítani... legalább egy picit? —Trialcorba! — lehelte a lány. — ATrialcori Hercegségbe! Wilfred maga elé képzelte Maldiberan térképét.

180

Rohadt pech, hogy sosem érdekelték a Drénián kívüli vidékek. Maldiberanon csak azokat az országokat „ismerte", amik egykor részei voltak a Nagydrén Birodalomnak. Illetve azok közül is csak egy párat. Vagy csak egy fél párat... Ez... nem Nordesben van, mi? Lefogadom! — Grimaszolt. — Trialcor? Hm. Nem hangzik túl jól. Vagy... szerinted? - Próbálta megjátszani, mint akinek most ugrott be. — Ott lehet Nordes közelében, ha jól emlékszem... Vagy nem egészen? A keleti parton. A Karthín Királyságban... Aha. Aha. Ja... ja, ja... — Marhára fogalma sem volt, de igyekezett értelmes képet vágni. — Persze, hogy. —Van egy ősi romvár Trialcorban, a Rontás Erdejében. Oda viszi Morigan a Pikkelykönyvet. — Corinna szeme tettvágytól csillogott. — Már biztosan a tengeren van. Mindent megszervezett. Kibérelt egy hajót, ami csak rá várt a kikötőben... A Rontás Erdejében? — Erről az erdőről viszont már sokat hallott. Bár többnyire évekkel ezelőtt, gyerekmesékben, kísértethistóriákban. — Tényleg van ilyen erdő...? Mit akar ott Morigan?! A könyv mágikus erejét akarja felhasználni valami varázslathoz. .. de hogy pontosan mihez, azt én nem tudom. O mindig csak annyit mondott el nekem, hogy mit kell tennem... sosem magyarázta el, miért. Wilfred elképedve hallgatta a lány szavait. Sok volt számára ez az egész; Morigan előre kitervelt mindent, szándékosan kijátszotta, manipulálta, meglopta! De miért?! Belefájdult a feje a zűrzavaros gondolatokba. Még utolérhetjük — nógatta Corinna. — Van esélyünk. Wilfred tétovázott. Annyira meg volt zavarodva, hogy nem bírt összeszedetten gondolkodni. Hogyan hagyhatná el Dréniát, amikor ilyen szörnyű nagy bűnt követett el! Előbb jóvá kell tennie! Másrészről viszont azzal tehetné jóvá leginkább, ha visszaszerezné a könyvet... Ha gyorsan cselekszünk, nem veszítünk sok időt — folytatta a lány. — Van pénzem. Mi is bérelhetünk hajót. Utolérhetjük azt a gazembert még a Rontás Erdeje előtt, visszaszerezheted a könyvet, és bosszút állhatunk mindkettőnk nevében. — Bevadultan meredt maga elé. — Velem ugyanúgy elbánt, ahogyan veled. Sokkal tartozom neki! Megérdemli a halált! Wilfred félig kábán visszalesett a fogadó felé. Egyre többen tolongtak a bejáratnál, és járőrök érkeztek a város minden pontjáról. —Túl sokan vannak — jegyezte meg aggodalmasan. — Az áldozat. .. Erig Vorgreeven befolyásos család fia. És engem tartank a gyilkosának. A várost is tűvé fogják tenni, hogy elkapjanak. Talán máris lezárták a kikötőt, és nem engedik ki a hajókat. Arra még nem lehetett idejük. Alig telt el fél óra a gyilkosság óta. Ha inkább feladom magam... — Wilfred őrlődött, nem bírt dönteni. Megragadta a lány csuklóját, nehogy elszökhessen. Szigorúan meredt rá. — Ha önként jelentkezem, te fogod megerősíteni a történeteddel, hogy nem én vagyok a gyilkos! Bár csak külhoni vagy, talán hisznek neked és engem nem ítélnek el. De mivel te segítetted Morigant... — Kényelmetlenül vállat vont. — Hát majd jótállok felőled... a becsületszavammal, és nem hagyom, hogy felkössenek. És lesz még neked becsületed? Fogas kérdés. Wilfred a homlokát ráncolva meredt a lányra. Corinna aggódva hozzá simult, könnyes szemmel feltekintett rá, kérlelőn, reménykedve. Gondolkodj, kedvesem! Még ha téged fel is mentenek a gyilkosság vádja alól, én bűnhődök Morigan helyett. És te mit érsz el? A lovagtársaid megbocsátják vajon valaha is a... felelőtlen tettedet? — A fejét ingatta. — Egyetlen lehetőségünk van: elkapjuk Morigant, elvesszük tőle a könyvet, és te hősként térhetsz vissza Dimrenbe. Tisztára moshatod a neved. A mester is azt fogja hinni, hogy én öltem meg Eriget... rám küldi a katonákat.

181

Időt kell nyernünk! írj a mesterednek egy levelet, amiben pontosan elmagyarázod, hogy mi történt. De azt ne áruld el neki, hogy te hoztad ki az erődből a könyvet. —Várj! Ezt nem értem... Miért? A levél, amit Morigan íratott velem, már a katonák kezében van. Ennek alapján mindenki azt fogja hinni, hogy te ölted meg Eriget. Ezen nem tudsz változtatni, de a magad javára fordíthatod. Micsoda?!... Hogyan? írd azt a mesterednek, hogy Erig és egy bizonyos külhoni lopta el a Pikkelykönyvet. Te rajtakaptad őket, számon kérted a barátodon a tettét, és tusakodás közben akaratod ellenére ledöfted a „becstelen" Eriget, ám a cimborája közben megszökött a könyvvel. Te viszont azonmód a nyomába eredtél, hogy visszaszerezd, és jóvátegyél mindent... Wilfrednek már a gondolattól is lüktetett a szeme. Mintha pöröllyel dörömböltek volna a feje belsejében. Fortély és sunyiság! — sziszegte elutasítóan. — Nem éppen lovagi erények. Hogy tehetnék ilyet? A cél érdekében. A becsületed megmentése érdekében. Wilfred fontolgatta, aztán a fejét rázta. Még ha megtenném is... a mester nem fogja elhinni. Dehogynem! Senki sem tudja pontosan, hogy mi miért történt a kocsmában. És így a „gyalázatos gyilkosság'-ból egyszeriben hőstett lesz. Nem tehetek ilyet! Érig jó barát volt! Méltatlan lenne sárba tipornom a becsületét! Tönkretenném a Vorgreeven családot! De miután visszatérnél, tisztáznád! Nemcsak saját becsületedet adnád vissza, de Erigét is! Nem. — Wilfred a fejét rázta. — Nem! Kérlek! — súgta Corinna. — Nélküled elveszett vagyok. Egymagam hogyan tudnám megbosszulni mindazon gonoszságokat, amiket Morigan velem tett? Csak te segíthetsz... segíts nekem bosszút állni... és az életem a tied. A szeretőd leszek, a kedvesed... a rabszolgád, az úrnő... amit csak akarsz... ha segítesz! Corinna olyan gyönyörű volt ott, a félhomályban a távoli fáklyák gyenge fényében, hogy Wilfred nem bírt magával. Felhördült, keményen átölelte a nő derekát, durván magához rántotta és megcsókolta. A lány eleinte szűzies révülettel tűrte, aztán vadul visszacsókolt; a férfi ajkába harapott, hogy vér serkent. Wilfred egészen eszét vesztette. Kis híján leteperte a földre a nőt, annyira kívánta érezni testének bársonyát, öle tüzét, combjai szorítását... Corinna azonban kibontakozott a heves ölelésből, és elfúló hangon lihegte: Erre most... nincs idő... szerelmem!... Mennünk kell... ha ki... akarunk jutni... a városból! Annyira gyönyörű volt és kívánatos, ahogy így zihált! Lehetett volna neki ellentmondani? *** Végigsurrantak a sikátorokon, kikerülték a forgalmasabb utcákat, és a kikötő másik vége felől közelítették meg a hajókat. Járőröket ezen a részen nem láttak, de mégsem mertek mozdulni az árnyékból, ahova behúzódtak, hogy szemrevételezzék a terepet. Két mély merülésű kereskedelmi hajó a kikötőtől távol horgonyzott, ám egy kisebb kétárbocos teherszállító, egy ősöreg, lepusztult, viharvert csotrogány — bizonyos Lozinda nevű — az egyik szélső dokkban. Ez arra utalt, hogy javítás alatt áll vagy állt... .. .de nagyon úgy tűnt, hogy már készül kifutni a tengerre. Wilfred és Corinna a rejtekükből figyelték a hajó körüli mozgást, rakodást, a legénységet, ahogy rendezgetik a vitorlavásznakat, köteleket. Minden arra utalt, hogy a hajót már feltöltötték áruval, előkészítették a kikötő elhagyására, de még mindig kétséges volt, hogy ezt még aznap este szándékoznak megtenni vagy csak másnap.

182

Majd rávesszük őket, hogy most azonnal induljanak! — közölte Corinna elszántan. Hogyan? Bízd rám! A kikötőben és az idecsatlakozó utcákon nem láttak járőröket, sőt egyetlen járókelőt sem, valószínűleg mindenki a Macskanyitogató hátsó kijáratánál tolongott. Hagyd, hogy én beszéljek! — suttogta Corinna. —Te? Hogyhogy? — Wilfred a szemét forgatta. — Én vagyok a drén nemes... a Jégsárkány Rend lovagja... Épp ez az, amit el kívánunk titkolni! Vagy nem? Hát, hm... aha... akkor beszélj te! De légy okos! A hajóhoz siettek, és megálltak a palló elején. Odafent, a fedélzeten, háttal a korlátnak támaszkodva egy fiatalember állt, és a rakodást figyelte, amely a vége felé közeledett. A matrózok a felhordott, degeszre tömött zsákokat pakolták le épp a raktérbe, majd lecsukták az ajtót. Az ifjú ember ekkor megfordult, és lepillantott a bámészkodókra. Golyófejű, kese hajú, pirospozsgás arcú ifjú volt, valahol a tízes évei végén járhatott; vagy talán ha húsz lehetett. Hé! — kiáltotta neki Corinna. — Hol a kapitányod? Mit akartok tőle? — kérdezte az ifjú unottan. Beszélni. Aztán miről? Majd neki elmondjuk. Hívd elő, vagy vezess hozzá! Mondd neki, hogy kiváló üzletet köthet! Az ifjú gondolkodott egy darabig, aztán intett. Gyertek! De vigyázzatok, csúszós a palló! Corinna és Wilfred óvatosan fellépkedtek a valóban síkos, esti ködtől nedves feljárón. A fedélzet mostanra csaknem kiürült, mindössze két matróz lézengett ott rajtuk kívül, és ez arra utalt, hogy ma este tényleg nem szándékoznak felszedni a horgonyt. Az ifjonc elindult az idegenek előtt, hogy mutassa az utat lefelé, a hajó mélyére, a fedélközbe, miközben egyfolytában vigyorgott. Keskeny, meredek lépcsőn jutottak le a még keskenyebb, félhomályos folyosóra, ahol csak egy pislákoló fáklya adott kevés fényt. Innen újabb lépcső vezetett lefelé, ám a fiú nem ment tovább, hanem elfordult jobbra, az utolsó ajtó előtt megállt, és kitárta az ajtót. Ez a kapitány kabinja. Lépjetek be! A helyiség szűkös volt, egyszerű berendezésű. Az ajtóval szemközti, kerek ablak alatt súlyos íróasztal állt, oldalt egy üres polc, a fal mentén hajósládák sorakoztak, jobb felől egy keskeny priccs, mellette kardtartó állvány, keskeny pengéjű drén kardokkal. A középen álló asztalon olajlámpa világított. Az ifjonc is belépett a vendégekkel együtt, és becsukta maguk mögött az ajtót. Rigger du Hlavklad — mutatkozott be. — Én vagyok a kapitány. No, halljam, mit akartok tőlem? Corinna és Wilfred zavartan összenéztek, majd a rövid, hökkent csendet követően a lány szólalt meg: Bocsássa meg tudatlanságunkat, uram! Azt hittük... illetve, nem gondoltuk volna, hogy ön ilyen fiatalon... Hozzászoktam. Kérem... térjünk az üzletre! A lámpa fényében jól látszott, hogy Hlavklad kapitány már nem is olyan ifjonc, mint amilyennek elsőre gondolták. Túl lehetett a harmincas évei elején, csak kisfiús kinézete volt megtévesztő. Corinna összeszedte magát, és folytatta: Arra szeretnénk kérni, súlyos aranyakkal támogatva igényünket, hogy a hajójával vigyen el minket Dimrenből!

183

Hova? Bárhova. — A lány zavartan pislogott. — Akárhova! Csak el innen, minél messzebb Dréniától! Kelet-Maldiberan az úti célunk, Rentzal városa, Trialcor Hercegségben. Megfelel önöknek? —Tökéletes! — Corinna diadalmasan kacsintott Wilfredre, aztán visszafordult a kapitányhoz, és a szempilláit rebegtette. Ehhez remekül értett. — Vagyis... egyelőre nekünk csak az a fontos, hogy mielőbb elhagyjuk Dréniát, mielőtt apám megorrontja tettemet. .. A kapitány elgondolkodva figyelt egy darabig, aztán a tekintetében hirtelen fellobbanó megértés villant. Szerelmesek... mi?! Lányszöktetés? O, hát azonnal rájött? Ennyire nyilvánvaló? — Corinna csillogó szemmel elmosolyodott, és Wilfredhez simult. — Nincs más választásunk. A családjaink tűzzel-vassal tiltanak minket egymástól, de mi úgy döntöttünk, hogy nem engedelmeskedünk. Kevés az időnk. Ha észreveszik a szökést, a nyomunkba erednek, visszavisznek minket, és elveszítjük egymást örökre. Engem egy rozzant vénséghez adnak... a vagyona miatt. Megértem — bólintott a kapitány szórakozottan. — Szép is a szerelem... egyszer már én is majdnem átéltem. De van egy apró gond. A Lozinda csak holnap délben fut ki a tengerre. Tudnak addig várni? O, csak holnap?! Miért?! Hiszen úgy láttam, már készek az... izé berakodásával! Obszinitet 5 szállítunk, azt már valóban berakodtuk, de még várunk egy kisebb, értékes csomagot a Fagyföldről, mely csak holnap délben érkezik. Holnap délben? O, az nem lehet! Az nekünk már késő... Addig utolérnek minket az üldözők! Sajnálom, de nem tehetek mást! — szögezte le a kapitány. Aztán látva Corinna kérlelő, könnyes tekintetét, magyarázni kezdett: — Általában Zhília és Rentzal között szállítunk árut a Lozindával. Khojetán sört oda, gabonát és hadi felszerelést visz- sza. Viszont a legutóbbi utunkon elpártoltak tőlünk az istenek; cudar viharba kerültünk, és annyira megsérült a hajótest, hogy már azt hittük, elérkezett a vég és mind a tengerbe veszünk. Örültünk, hogy egyáltalán elvergődtünk Dimrenig. Négy hétig rostokoltunk a dokkban, mire sikerült az összes sérülést kijavítani. Mostanra valóban készen állunk az útra, vissza, Rentzalba, de a javítás sokba került, jelentős hitelt vettünk fel, és a veszteségeket valamiképp pótolnunk kell... Mennyi? - élénkült fel Corinna. Mindennel együtt... úgy nagyjából... hatszáz arany. Kapitány úr! Fizetek önnek ezer aranyat, ha egy órán belül felszedi a horgonyt és elhajózik velünk! Hlavklad kapitány döbbenete csak egyetlen percig tartott, aztán megvakarta a füle tövét, és mosolygott. No igen. Láthatnám a pénzt? Corinna előhúzott a ruhája egyik rejtett zsebéből egy szarvasbőrerszényt, és kiszámolt az asztalra száz aranyat. Ezt előlegként, jó uram. — Kivett az erszényből három vérvörös drágakövet; öt-hatszáz aranyat érhettek darabonként, minimum. — És megkapja e szépségeket, mindhármat, amint biztonságos kikötőbe érünk. O, így mindjárt más! — A kapitány elégedetten mosolygott. Nem nyúlt a rubinokért, távolról is volt szeme hozzá. — Meggyőzött, hölgyem. Főúri fizetség. Nos, ez esetben valóban nincs okunk tovább itt vesztegelni. S míg a hajó indulásra készülődött, Corinna papírt és írószerszámot kért, hogy néhány sort írhassanak a családjaiknak. ***

5 Az obszinit az obszm kitermelése közben keletkező egyfajta salakanyag. Tüzelőanyagként és építkezésnél is használják.

184

Ha nem is egy órán belül, de három és fél órával később a Lozinda csendesen, különösebb felhajtás nélkül kiúszott a kikötőből. A kapitány azzal magyarázta a késedelmességet, hogy még be kellett gyűjteniük a kikötőbeli kocsmákban lebzselő matrózait. .. ...de Wilfred tanúja volt, hogy Hlavklad kapitány távozott a hajóról, és igazából nem csak a mulatozó matrózokra kellett várniuk, hanem az ő visszatérésére. Hlavklad négyevezős csónakkal érkezett, a folyódelta irányából. A csónak egészen közel siklott a Lozindához, aztán kötelek és csörlők segítségével egy jókora ládát emeltek a fedélzetre. Három méternél is hosszabb, másfél méter széles és ugyanannyi magas, durva ácsmunka volt, rengeteg szöggel rögzítve. Súlyos lehetett, mert bár hat markos matróz cipelte, nyögtek a súlya alatt. Valószínűleg az a „titokzatos fagyföldi csomag" lehetett, amire egyébként, ha a kapitány elébe nem megy, másnap délig vártak volna. A hatalmas láda végül némi erőlködést és tuszkolást követően az első árboc tövében került elhelyezésre, és nem csak kötelekkel rögzítették, de vaskapcsokat is vertek bele.. Mi van a ládában? — kérdezte Wilfred a kormányost. A vén tengerész csak a vállát vonogatta. Fagyföldi csecsebecsék? — inkább csak találgatta, mint állította. — Irissari kézműves munka. Faragott csontok, amulettek, rozmáragyar... ilyesmi? Wilfred közönyösen szemlélte; végtére is, nem igazán érdekelte, mi lehet a ládában. Bármi is az, nem az ő dolga, csak tűnjenek már el innen... .. .mielőtt erőt vesz rajta a heveny lelkifurdalás és meggondolja magát. Aztán végül felszedték a horgonyt, és a Lozinda, elkapva az éjféli friss szelet, kisiklott a kikötőből a nyílt tenger felé. Az a szutykos utcagyerek, aki két ezüstöt kapott egy bőkezű nemes lovag hölgyétől, hogy egy bizonyos levelet elvigyen Valdemar komturnak a Pikkelyvárba, még sokáig bámulta hálásan a hajó ködbe vesző lámpásait, majd eliramodott a Jégsárkány Rend erődjének irányába. Nem érdekelte, hogy mi áll a levélben, olvasni sem tudott, de határtalanul boldog volt, mert tudta, hogy a kapott ezüstökből végre jól bevacsorázhat. És még másra is jut. *** A Jégsárkány Rend impozáns erődje, a Pikkelyvár békésen magasodott Dimren harmadik dombján, ahonnan ideális rálátás nyílt a városra, a kikötőre és a távolodó Lozindára. A száznál is több fáklya fénye bűvös fénybe vonta az ég felé törő erőd vörös gránittal díszített bástyáit, karcsú tornyait. Mély csend uralta a környéket, semmi sem zavarta a nyugalmat, amíg egy koszos utcakölyök be nem zörgetett a hatalmas kapun azzal, hogy sürgős levelet hozott a rend egyik hatalmasságának... Percekkel később súlyos üvöltés rengette meg a falakat, ablaktáblákat; ajtócsapódások, dübörgő léptek zaja hallatszott a nyugati toronyból. Valdemar, mint egy tébolyodott vágtatott felfelé, a kincstárhoz vezető lépcsőn, egyik kezében fáklyával, a másikban sárkányfejes kulcsával. Épp az imént olvasta el a küldönc által hozott levelet, melyben Wilfred keze írásával az állt, hogy Érig Vorgreeven, a rend lovagjelöltje, egy büdös lábú külhoni ösztökélésére ellopta a Pikkelykönyvet, és el akart szökni vele, ám Wilfred leszúrta Eriget, és a cinkostárs nyomába eredt, hogy visszaszerezze a szent ereklyét. Valdemar az első pillanatban nem is igazán bírta értelmezni a levelet, csak bámult rá elképedve, zavartan. Arra gondolt, valaki gúnyt űz belőle... ...de ha igaz, istenekre, megkeserüli az az alávaló! Aztán előkereste a sárkányfejes kulcsát, hogy a biztonság kedvéért mégis ellenőrizze a szöveg valódiságát. S mivel a kulcs ott lapult a zsebében, továbbra sem értette, mit hazudozhatnak össze a Pikkelykönyv ellopásáról.

185

Ám eszébe jutott a kulcsmásolat. Berontott a lovagterembe, felrántotta a szekrényajtót, a vaspántos láda tetejét, majd akkorát bődült, hogy ijedtükben felreppentek a bástyákon pihenő éjszakai madarak, és a házőrző ebek vad csaholásba kezdtek. A kincstár ajtaja zárva volt, de a komtur rövid kutatás után felfedezte a kulcsmásolatot az egyik ablakmélyedésben. A saját kulcsával kinyitotta az ajtót, berohant, kirántotta a szekrény ajtaját, majd a belsőt is... és kis híján megháborodott az eléje táruló látványtól. A nevezetes polc üresen ásítozott, a sarokban csak egy keresztes pók szövögette a hálóját ráérősen, csendesen. Valdemar elejtette a fáklyát, lerogyott az egyik székre, és hangtalanul zokogni kezdett. A szolgáló, aki idáig követte a dühöngő lovagot, felemelte a fáklyát a padlóról, nehogy tüzet okozzon, majd óvatosan a fal mellé húzódott, mentve önmaga épségét, ámde arra is készen, hogy megállítsa a szerencsétlen tébolyultat, ha netán le akarná vetni magát a toronyablakból. Nem sok híja volt. Valdemar úgy érezte, szétroppan a feje, elszakadnak az erek és elönti agyát a vér. Sok mindent megért már, megszenvedte, hogy ily magas pozícióba jutott, de ekkora szentségtörést elképzelni sem bírt. Ellopták a Pikkelykönyvet! Aztán elmúlt az első perc, majd a második és harmadik is. Fertályóra múltán a komtur gondolkodni kezdett. Sehogy sem bírta felfogni, miképpen kaparinthatta meg Erig a kulcsmásolatot? Hogyan juthatott be a kincstárba, majd ki az erődből észrevétlenül? És Wilfred mikor szerzett erről tudomást? Miért nem értesített senkit e szörnyű gaztettről?! Gyanakodni kezdett. Nem bízott ő annyira a Glovart kölyök- ben, hogy mindent elhiggyen neki. Nagyon nem stimmelt ez az egész! Nagyon-nagyon nem... Valdemar felugrott, levágtatott a saját szobájába, és magára zárta az ajtót. Megállt a helyiség közepén, vett néhány mély lélegzetet, hogy megnyugtassa dübörgő szívét, majd az égtájak felé fordulva egyenként elmormolta azokat a varázsigéket, amelyekkel a múltat fürkészhette. Nem sikerült pontosan, nem úgy látta, mintha ő is jelen lett volna, ehhez még mindig zaklatott volt, mindössze érzéseket, gondolatokat gyűjthetett be, ám ezek is elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy meggyőződjön a történtekről. .. ...és ismét felüvöltsön szörnyű haragjában. Wilfred do Glovart! O hatolt be a kincstárba, ő lopta el a Pikkelykönyvet! Az a szemét kis nyavalyás! Gyalázatos! Becstelen! Áruló! Valdemar úgy érezte, ütött élete utolsó órája. Nem bírt elviselni több csalódást. A fiú, akit felnevelt, akit a maga módján szeretett, akiben a jövőt látta, és minden régi bűnének vezeklését, becsapta, elárulta, megsemmisítette őt. Akárcsak a saját fia, hálátlannak, érdemtelennek bizonyult! Ahogy ő is gyűlölte, elszökött tőle, eltűnt a világban. Most pedig Wilfred is... A vén Valdemar lerogyott a padlóra, és úgy zihált, mintha órák óta futott volna odakint a hideg éjszakában. Ám nem lehetett nyugodalma sokáig, nem merülhetett mélyre saját fájdalmában. Váratlanul megdöngették az ajtaját. Ujabb levél érkezett. Valdemar összeszorult szívvel, reszkető kézzel törte fel a jól ismert pecsétet. Ezen a kései órán egy ilyen üzenet csak rosszat jelenthetett. Fél óra múltán már a rend legfőbb palotájában térdelt a rendmester betegágya előtt, ki szürke, merev arccal tekintett le rá. A te bűnöd... — nyögte dühtől eltorzult arccal a halódó aggastyán. — Azt hitted, eltitkolhatod előttem, te, alávaló... gyalázatos. .. semmirekellő... — Köhögve, fulladozva beszélt, félő volt, hogy nyomban megüti a guta. Valdemar leszegett fejjel térdelt, tekintetét nem merte, nem bírta felemelni. A rendmester megalázó szavai tőrként hatoltak szívébe, a becstelenség vádja súlyos teherként nehezült a

186

vállára. Nem szólhatott, nem magyarázhatta meg, hogy ő is épp az imént szerzett tudomást e gálád tettről, semmi része benne, éppolyan gyötrelmes számára is. Kiátkozlak... kitagadlak... — hebegte elhaló hangon a nagymester. — Száműzlek Dréniából... de előbb elkobzom a vagyo- nod, te nyomorult! Mert ez a te vétked, a te hibád, ami történt! Ne is álmodj arról, hogy átveheted a helyem! Dire! — A komtur megszégyenülten állt, de mindkét keze ökölbe szorult. — Valóban, a szégyen az én fejemre száll. Meg kellett volna fojtanom már rég... azt a kígyólelkű nyavalyást! De még nincs veszve minden. Megtehetem. Esküszöm, jóváteszem a vétkem... Engedélyezd távozásom! Kérlek, adj lehetőséget! Hallgass! Neked itt már szavad sem lehet. De nekem mégis van szavam! Még te sem hallgattathatsz el! Engedsz vagy sem, megyek. Visszaszerzem a könyvet. Aztán visz- szatérek, és önkéntes vezeklésbe vonulok, míg e világi létem véget nem ér. — Valdemar még mélyebben meghajolt, feje csaknem a padlót érintette, szinte elveszett a félhomályban, mely belengte a betegszobát. — Engedd ezt megtennem, nagyuram! Ne kelljen vétkeimet további vétkekkel tetéznem! Egy hónapot kapsz... — csikorogta erőlködve a nagymester néhány percnyi súlyos csend után. — Szerezd vissza a Pikkelykönyvet, komtur! Ha elbuksz, kiátkozunk a rendből... Értettem, dire... — felelte Valdemar. .. .és elbúcsúzhatsz a fejedtől is. Megértettem, dire. —Takarodj a színem elől, érdemtelen! Valdemar féktelen iramban vágtatott vissza az erődbe. Magához hívatta osztagparancsnokait, és kiadta utasításait: a katonák induljanak el a négy égtáj felé, kerítsék elő Wilfredet akár a föld alól is! Néhány járőrt elküldött a kikötőbe, hogy derítsék ki, mikor, milyen hajó hagyta el a várost, és lehetőleg azt is, hogy szál- lítottak-e utast. Azután órákon át járkált fakó arccal, eszelősen a szobájában. Az ételt-italt elutasította, senkit nem engedett be, még az orvost se, akit a holtra rémült szolgálók elhívattak. Időnként megállt a szemközti tükör előtt, és zavarodottan megbámulta saját képét. A bőre szinte áttetszővé vált, teste elvesztette körvonalait, olybá tűnt, mintha önmaga szellemét látná felerősödni, majd elhalványodni. Szeme elhomályosult, a verőfényes napsütés ellenére úgy érezte, mintha köd ereszkedne elé. Izületei, csontjai egyfolytában sajogtak, régi sebesülései úgy nyilalltak, mintha tőrt forgattak volna bennük. Késő éjjel ért vissza a felderítők első csapata azzal a hírrel, hogy nem találták meg Wilfredet. Sem a Dimrenből kivezető utakon, sem a környékbeli városokban. Felforgattak utána minden házat, megállítottak minden egyedül vagy társasággal utazót, lovasokat, szekereseket, kikérdeztek mindenkit, de senki sem emlékezett az ifjúra. A kikötőbe küldött járőrök jelentették, hogy a szemtanúk szerint az egyik dokkban hetek óta rostokolt egy rozoga hajó, de senki nem emlékezett arra, hogy végül mikor hagyta el a várost, arra meg főleg nem, hogy vitt-e magával utast. A nevét sem tudta senki, és azt sem, hogy hova visz az útja. Valdemar összeroskadt. Gondolatai tajtékozva száguldoztak a fejében. Magában dörmögött, majd egyre hangosabban beszélt, mintha rajta kívül még valaki tartózkodott volna a szobában. Az ajtó előtt hallgatózó szolgálók először elképedtek, aztán megrettentek, majd sorban, egyenként megszöktek az erődből. Tudták, ha maradnának, kiszolgáltatottak lennének a kegyetlenségéről és kíméletlenségéről hírhedt komtur szörnyű és igazságtalan haragjának. Valdemar pedig két nap és két éjjelen át vitatkozott perlekedett a fiaival, vagy legalábbis azokkal a szellemalakokkal, akiket hús-vér embernek vélt látni. Saját egyszülött fiával, aki évekkel ezelőtt elárulta őt, majd elszökött tőle, és a másikkal, azzal, akit magához vett, sajátjaként felnevelt, tanított, aki most szintén elárulta, és aki ugyanúgy elhagyta... Az a szemét kis Wilfred...

187

A harmadik napon egymaga felcipelt a pincéből egy akó bort, és amíg tartott, nem mozdult mellőle, minden cseppjét kiitta. A fejét a falhoz csapkodta őrjöngésében, hogy betörjön a koponyája, a kezében összeroppantott pohár darabjaival megvagdosta az ereit azt kívánva, bár folyna el az összes vére! A negyedik nap hajnalán végre elmerült a jótékony sötétségben. Elvesztette az eszméletét. Lassan úszott fel a sötét tó mélyéről. Arcát víz hűsítette, köny- nyű szellő simogatta; távolról beszédhangok értek el hozzá. Kezét-lábát nem bírta mozdítani, és nem látott. Megvakultam... — nyögött fel rekedten. Nyisd ki a szemed! — utasította egy hang. Megvakultam! — kiáltotta immár sokkal hangosabban és rémültebben. — Ne parancsolgass egy vaknak, bárki is vagy! Nyisd ki a szemed! — A hang erélyes és határozott volt, ugyanakkor megnyugtató. Valdemar kinyitotta. Forgott vele a szoba, alig bírt a szürke alakra fókuszálni, aki ott magasodott előtte. Ám néhány perc múltán kitisztult a látása. Shamandyas — sóhajtotta alig hallhatóan. Szörnyen gyengének érezte magát, elhagyta minden ereje. Bár inkább meghalt volna, csak ne kelljen újra emlékezni! Pihenj most, jó barát! — duruzsolta a mágus. — Lazulj el! Ne beszélj! Valdemar azonban még ebben az állapotában sem bírt nyugton maradni. Körbepillantott, kitapogatta maga alatt az ágyát, és rájött, hogy a saját szobájában fekszik. Ülő helyzetbe tápászkodott, szétesni akaró fejét két tenyere közé szorította. Hogy kerülsz ide, Shamandyas? — kérdezte fakón. Visszafordultam utamról, mert utolértek viharos, féktelen gondolataid. Mikor... érkeztél? —Tegnap. És csak most szólsz hozzám?! Két napig feküdtél eszméletlenül. Valdemar feje kitisztult annyira, hogy már gondolkodni is képes volt. Annak ellenére, hogy az utolsó két nap kiesett az emlékezetéből, az előtte történteket pontosan fel tudta idézni. Ezek szerint hat napot elvesztegetett az önsajnálatba merülve, kábultan! Mily szánalmas ostobaság! Az új indulattól ismét erőre kapott. Arca már nem volt fakó, bőre sem áttetsző, ismét megindult a vérkeringése, izmai visz- szanyerték energiájukat. Felugrott az ágyról, és megragadta Shamandyas vállát. Köszönöm, barátom! — kiáltotta felhevülten. — Adtál még egy esélyt, hogy jóvátehessem a bűnöm. Nem az én érdemem — felelte a mágus tűnődve. — Amikor megérkeztem, az egyik katonád segítségével betörtük az ajtód. Itt találtunk a padlón, aléltan. Megvizsgáltam a testedet, éreztem, hogy nincs szükség beavatkozásra, néhány órán belül magadtól is rendbe jössz. Valdemar lepillantott a csuklóira, de nem látta vágások nyomait. Megtapogatta a fejét, dudorokat keresgélt, de nem talált. Álmodta volna? Az asztaláról felkapta Wilfred ott felejtett levelét, szinte durván odalökte Shamandyasnak, majd figyelte, ahogy a mágus a tekintetével átfutja a sorokat. —Végeztem múltidéző varázslatot — magyarázta. — Tudom... tudom, hogy Wilfred lopta el a Pikkelykönyvet, nem Erig Vor- greeven. Megszökött az a gyalázatos... és magával vitte! Az én hibám — közölte Shamandyas. — Fürkésznem kellett volna a gondolatait nemrég, amikor éreztem gyengeségét és a vészhullámok közelgését. Segíts! — ragadta meg a mágus kezét Valdemar. — Segíts nekem, barát! Próbáltam megtalálni az átkozott fattyút, de nem sikerült. Mondd! Mit vársz tőlem?

188

Keresd meg! Találj rá! Pusztítsd el! Meg kell fizetnie azért, amit tett! Öljem meg a nevelt fiadat?! Elárulta a rendet, elárult mindent, ami szent... Hentznlizant, a guarnikat, engem. Beszennyezte a Galard nevet, megbecstele- nítette a Szentséget! Tette nem maradhat megtorlatlanul! Valdemar üvöltött, miközben ide-oda járkált a szobában, Shamandyas pedig figyelte komoran, sápadt arccal. Nem tett ellenvetést, nem tiltakozott, talán arra várt, hogy a komtur lecsillapodjon. Ám ennek egyelőre a szándéka sem látszott. Megkeresem — jelentette ki kis idő múlva a mágus —, de nem ölöm meg. Pusztulnia kell a nyomorultnak! Megkeresem, hogy visszaszerezhesd a Pikkelykönyvet, de nem ölöm meg a fogadott fiad! Nem a fiam többé! — üvöltötte Valdemar. — Legyen átkozott még a neve is! Még a nevének neve is! Vigyázz a szavakkal! — intette Shamandyas. — Az átok visz- szaszállhat a kimondójára! És tudjuk jól mindketten... téged többé már nem védhetlek. —Tedd meg ezt az egyet! Még egyszer. Utoljára. Ám legyen meg az istenek akarata! Ég veled, jó barát! Shamandyas elfordult, az ablakhoz sétált, és felemelte mindkét kezét. Szemét lehunyta, fejét felszegte, és alig hallhatóan dúdolni kezdett. A különös dallam betöltötte a helyiséget, szinte tapinthatóvá manifesztálódott, és úgy hullámzott, mint a tenger vize. Valdemar a falnak támaszkodott, és csendben, izgatottan figyelte, ahogy a mágus elvégzi a fürkésző varázslatot. Tudta jól, beletelik néhány percbe, mire megkaphatja a hőn óhajtott válaszokat, semmiképpen sem akart zavart okozni az esszenciában. Mintegy fertályóra múltán Shamandyas elhallgatott, karját leengedte, és szembefordult a komturral. Rátaláltam — közölte kelletlenül. — Távol jár Dréniától. O, a gálád! A fürkészést megérzi. Legyengül tőle, pár órára, elveszti az erejét, sok energiát vontam el tőle. De tudni fogja, mi történt. Tudni fogja, hogy rátaláltál... Nem érdekel — intette le Valdemar. — Azt mondd meg, merre jár! Egy Lozinda nevű kétárbocos hajón Rentzal felé hajózik az Üvöltések tengerén. Egy külhoni nő utazik vele. Érzelmeik... különösek. És nincs náluk a Pikkelykönyv. Mi?! Miket beszélsz?! Akkor hol van?! —Talán a fiú mégis igazat írt a levélben, és most annak a nyomában jár, aki ellopta a könyvet... Tudom, hogy ő lopta el. Láttam őt a múltban. Láttam a kincstárban! — A szemét forgatta. — Talán a cimborája átverte, azért üldözi. Nem tudható — jegyezte meg tűnődve Shamandyas. — Az a nő... nagyon különös személy... talán nem is személy. Megfogha- tatlanok, sikamlós kígyók az ő gondolatai. Kit érdekelnek a szajhái! Wilfredet akarom! Pusztítsd el őt, ezt a hálátlant! Ne kérd tőlem! Nem szeretném. De én igen! Azt akarom, parancsolom! Tégy róla, hogy a tengerbe vesszen! Old meg, vagy ha nem... én öllek meg téged! Tudod, hogy hatalmam van fölötted! Shamandyas elkomorult. Nem, barátom, már rég nincs. Egykor volt, talán, de már nincs... Egyetlen kézlegyintéssel eltüntethette volna Valdemart a föld színéről, nem ijedt meg az üres fenyegetőzéstől, neki már nem árthatott. Azonban elöntötte lelkét a bánat, hogy barátját ilyen állapotban látja. Nem ölöm meg — jelentette ki határozottan. — De kedvedre teszek: megnehezítem az útját, hogy utolérhesd. Hogy érted?

189

Pusztító vihart küldök a hajóra, amely nem roncsolja szét teljesen, de jelentősen lelassítja. Ezzel időt nyersz. Beérheted. Valdemar szeme megvillant, de aztán lecsillapította haragját, és megadóan bólintott; ő is tudta, hogy már rég megváltoztak közöttük a viszonyok; meg kell elégednie ennyivel. És a segítségért még hálás is lehet. Lehajtotta a fejét. Amit tudsz, tedd meg! És most hagyj magamra! — utasította Shamandyas. — Ne zavard e nehéz varázslatot hunyorgó lényeddel! *** A Lozinda hatodik napja úszott Rentzal felé az Üvöltések tengerén. A viharvert, vén csotrogány eresztékei folyamatosan recsegtek-ropogtak, dagadó vitorlái mégis könnyedén repítették előre a csendes vízen. A levegő hűvös volt, a nap szikrázott, a széljárás meglepően kedvezőnek bizonyult. Legalábbis Hlavklad kapitány szerint, aki többnyire a kabinjában tartózkodott napközben, és inkább csak alkonyat után sétát egyet a fedélzeten. Ilyenkor gyanakodva leste az eget, a holdat, a csillagokat, körbeszimatolt, mintha azon csodálkozna, hogy minden a legnagyobb rendben megy a maga útján. Mintha mindezt szokatlannak találta volna. Ellenőrizte a köteleket, a hajó merülését, váltott néhány szót a kormányossal, aztán visszavonult. Wilfred és Corinna egy kabinon osztoztak a fedélközben, a kapitány kabinjától nem messze, ám az ifjú lovag csaknem minden éjszakát a fedélzeten töltött, a hajó hátsó fertályán. Köpenyébe burkolózva gubbasztott a főárboc mellett, és a csillagokat bámulta. Nehezen jött álom a szemére, és szeretett volna egyedül lenni önpusztító gondolataival. A matrózok elővigyázatosan elkerülték, talán holdkórosnak hitték, amiért időnként magában beszélt, majd indulatosan ide- oda járkált a hajó orra és a tatja között. Azonban távolságtartásuknak nemcsak ez volt az oka. Mivel a hírek egy hajó zárt közösségében a pestisnél is sebesebben terjednek, hamar kitudódott, hogy a különös utasok, akik éjnek évadján osontak fel a hajóra, rendkívül gazdagok és előkelőek. S mivel Wilfred a leereszkedő viselkedésével az első pillanatban tudtukra adta, hogy nem tartja őket egyenrangúnak, tovább nem foglalkoztak vele. Amikor Corinna feljött sétálni a fedélzetre, távolról megcsodálták, halk megjegyzéseket tettek rá, ám megközelíteni nem merték. Az utasok a vacsorát rendszerint a kapitánnyal és a vén tengeri medve kormányossal négyesben költötték el, és ilyenkor tovább kellett játszaniuk a szerepüket. Hadd higgye mindenki, hogy ők szökött szerelmesek! Az elmúlt napok alatt ezen kívül alig beszélgettek. Mintha a gyilkosság éjszakája óta a nő szándékosan kerülte volna az ifjú társaságát. És bár Wilfred eleinte megszállottan kívánta és magáévá tette volna akár fejen állva is... a folyamatos visszautasításoktól megsértődött, és megvetően lebigy- gyesztett ajkakkal húzódott el a nőtől. Nyavalyás szűzkurva! Mit kéreti ez itt magát?! A történtek után... A hatodik napon Wilfred váratlanul ágynak esett. Kitört rajta a tengeri égőláz; vagy valami másféle betegség? Görcsei és látomásai voltak, félrebeszélt. Corinna vizes borogatást rakott az ifjú forró végtagjaira és homlokára, majd nyugtalanul járt-kelt a kabinban, törte a fejét, hogy vajon szóljon-e a kapitánynak. Ám amilyen váratlanul döntötte le a lábáról a betegség az ifjút, olyan hirtelen elmúlt. Pár órával később úgy kelt fel az ágyból, mintha mi sem történt volna. Ám fakó arca, árkos szeme elárulták, hogy nem gyógyult meg teljesen. Aggódtam miattad, kedvesem — mosolygott rá Corinna. — Boldogság tölti el a szívem, hogy látom gyors gyógyulásod. Még nem tapasztaltam, hogy valaki ilyen hamar leküzdje a kórt. Wilfred komor hallgatásba burkolózott. Tudta ő jól, hogy nincs szó titokzatos kórról. Tüneteit elméjének fúrkészése okozta, az szívta el az energiáját, s míg a teste próbált küzdeni ellene,

190

nem tehetett semmit. Tisztában volt vele, hogy sokkal nagyobb a baj, mint eddig sejtette. A mester nemcsak hogy nem hitt a levélnek, hanem Shamandyasszal felkutattatta az ő hollétét. Ezek szerint a mágus visszatért Dimrenbe, és hamarosan a nyomába fognak eredni. Tehetetlennek és kiszolgáltatottnak érezte magát a tengeren, szeretett volna már végre szilárd talajt érezni a talpa alatt. A kapitánytól tudta, ha nem változik a szélirány, két napon belül elérik Rentzal kikötőjét. Már csak az a kérdés, hogy onnan merre tovább. —Végig jó széllel jöttünk — latolgatta. — És ez a bárka gyorsabbnak tűnik, mint hittem. Hacsak ő nem fogott ki még ennél is jobb hajót, Morigannak nem lehet túl nagy az előnye. — Eltűnődött. — Mennyi idő, míg a kikötőből eléri azt a helyet a Rontás Erdejében? Öt-hat nap, esetleg egy hét... Még előbb kell elkapnunk! Corinna a fejét ingatta. Morigan remekül ismeri a terepet, és rendkívül gyorsan halad. Biztos, hogy előbb oda fog érni nálunk. Viszont ameny- nyire a szavaiból kivettem, ott elő kell készítenie valami varázslatot, és ez több napot is igénybe vehet. Eközben meglephetjük, és megakadályozhatjuk, hogy ne legyen ideje felhasználni a könyvet! Mit akar tenni vele? Már mondtam, hogy nem tudom! Csak ezt, hogy a könyv valami varázslathoz kell... Sosem mondta el, mi a terve?! Én a rabja voltam, nem a társa. Nem avatott be. —Valamilyen elképzelésed biztosan csak van! Corinna enyhén elpirult. Nos... Történt egy s más Lunna városában, aminek köze lehet Morigan tervéhez. Sosem beszélt róla, én is csak sejtem, nem biztos, hogy igazam van, de mást nem nagyon tudok elképzelni... Miről beszélsz? A városomat, Lunnát pár hónapja élőholtak seregei rohanták le. Elpusztítottak mindenkit, aki nem menekült el időben. Egy bizonyos Mirosurduval nevű gilf őslícs uralkodik fölöttük, aki még távolabbra ki akarja terjeszteni a birodalma határait. Morigan megtudta, hogy a dimreni Pikkelykönyv olyan mágikus igéket tartalmaz, amelyek révén Mirosurduvalt el lehet pusztítani, porrá lehet omlasztani. De csakis egy bizonyos helyen... ott, ahol az ősi lélek nyughelye van... egy rég elfeledett kriptában, a Rontás Erdejének mélyén... Hát oda tart Morigan. Az istenekre! Élőholtak? Ősi kripta? Gilf őslícs? — Wilfred elképedt ezek hallatán. Ahhoz képest, hogy az előbb azt mondta Corinna, hogy nem ismeri a pontos tervet, eléggé részletesen kifejtette a lehetséges okot. Ráadásul kissé ő is elbizonytalanodott. — Nem kéne talán hagynunk, hogy... Morigan elvégezze azt a pusztító varázslatot? Drénia érdekében... Fogalmam sincs. De az biztos, hogy ha nem érjük utol Mo- rigant, mielőtt bevégzi a varázslatot, a könyv örökre elveszik. Megsemmisül. A Pikkelykönyv?! Mi más? Wilfred felugrott, és járkálni kezdett a kabinban faltól falig. Újult erővel tört rá a lelkifurdalás, a fájdalom saját becstelensége miatt. Nem veszhet el a rend szent ereklyéje! Azt vissza kell szereznie, akár az élete árán is! Eszébe jutott Erig, majd az adóssága, és úgy érezte, szétszakad a feje az indulattól. Corinna hozzá lépett, átölelte a vállát, és könnyű csókot lehelt az arcára. Ne emészd magad, kedvesem! — suttogta édes hangján. — Szívemnek fájdalmas látni a gyötrelmet az arcodon. A szemed sem csillog úgy, mint mikor először láttalak. Wilfred átölelte, és magához húzta. Erezni akarta a nő kebleit, bőre bársonyát, ajkai puhaságát, igéző illatát. Ismét elkapta a vágy, hogy ott nyomban a magáévá tegye. Keze felfedező útra indult Corinna ruhája alá, ám a nő, mint már oly sokszor ezelőtt is, kibontakozott az ölelésből. Még nincs itt az ideje — súgta pironkodva.

191

Nincs, mi?! Egy frászt! Már réges-rég itt lett volna... csak te kéreted itt magad, mint egy szűzringyó! —Várj! Ez nem ilyen egyszerű. Nekem most nem megy... Majd megy nekem! Wilfred felhevülten elkapta Corinna derekát, erőszakosan magához rántotta, majd megragadta a haját, és hátrafeszítette a fejét, hogy ne tudjon mozdulni. Száját a nő szétnyíló ajkaira tapasztotta, férfiasságát az öléhez nyomta, ám a heves mozdulattól elvesztette az egyensúlyát, és mindketten a padlóra zuhantak. Megőrjítesz! — nyögte fuldokolva, és mint aki megtébolyodott, tépni kezdte Corinna ruháját. — Elég a szarakodásból! Akarlak! Most... most akarlak... és meg is kaplak... ne tiltakozz! Vagy tőlem... tiltakozhatsz is, az se érdekel... Engedj el! — sikoltotta a nő, és próbált szabadulni. Eltörött a hajcsatja, hollófekete haja szétterült a padlón, keblei előbukkantak a kapcsoktól megszabadított ruhájából. Az enyém vagy! — lihegte Wilfred. — Épp eleget őrjítettél már! Épp eleget kelletted magad! Most megkapod... ami jár nekem... Ne! — sikoltotta Corinna. — Nem akarom! De én igen! És én vagyok a drén! Ezt nem teheted! Nem-e? Csak figyelj... A lány azonban nem hagyta magát. Megfeszítette testét, és hihetetlen erővel lelökte magáról Wilfredet, hogy az a kabin falának csapódott. Miféle lovag az, aki erővel akar magáévá tenni egy védtelen nőt?! — zokogta, majd talpra ugrott, feltépte az ajtót, és kirohant. *** Wilfred sajgó koponyáját tapogatva, szédelegve feltápászkodott, miközben legszívesebben leköpte volna magát, amiért ilyen erőszakos volt Corinnával, de már nem bírta fékezni magát. Ez a kis ribanc megőrjítette, az eszét vette! Nincs visszaút! Mindenképpen meg fogja szerezni, most azonnal, nem tud, és nem is akar ellenállni a vágynak! Tébolyodottan támolygott ki a kabinból, és imbolygó léptekkel rohant a nő után. Nem törődött azzal sem, hogy a fedélzet tele volt matrózokkal, akik az egyre erősödő szélben próbálták igazítani a vitorlákat. Parancsszavak, kiáltások hallatszottak, a hajó megdőlt, víz csapott át a fedélzeten. Ám Wilfred, mint az eszelős, csak Corinnát látta, ahogy rémülten kapaszkodik az árboc tövéhez rögzített nagy ládába, és tágra nyílt, rémült szemmel mered valahova a hajó mögé. Nincs hová futnod, te szemérmetlen... magakellető ribanc! Nézd! — sikoltotta a lány iszonyodva, fakó arccal. — Ott! Nézd! Néééééézd... Wilfred megfordult, és a döbbenettől elállt a lélegzete. Az égből, mint egy hatalmas szem, kavargó, örvénylő sötétlila förgeteg ereszkedett alá, majd terült szét a tenger felett. A felkorbácsolt vizet magával ragadta, óriási hullámot gerjesztve, mely iszonyú sebességgel közeledett a hajó felé jobbról. Szélvihar csapott le, hatalmas csattanással kettérepesztette az egyik vitorlát, és eltörte a hátsó árbocot. A kapitány parancsszavai, a matrózok ordítozása egybefolyt a hajó eresztékeinek nyikorgásával, a vihar morajlásával. Mellettük villám csapott a vízre, égzengés rengette meg a levegőt... Celiahna, lég istene... istennője... légy kegyes... fékezd szörnyű haragodat! Wilfred kijózanodott. Belekapaszkodott a nagy láda egyik rögzítőrúdjába, próbált talpon maradni, és elérni Corinnát, de már nem azért, hogy kedvét lelje a kívánatos testben, hanem hogy a segítségére legyen. Hogy megóvja őt az elemek dühétől! Ismét víz csapott át rajtuk, a matrózok végre bevonták az épen maradt vitorlákat. Elpusztulunk! — ordították néhányan.

192

Húsz fokkal jobbra! — kiáltotta a kapitány, de szavait elnyomta a szél zúgása. — Kormányos... A hatalmas hullám gyorsan közeledett, félő volt, hogy nem sikerül a hajót időben irányba fordítani, és felborul. A kapitány maga ugrott oda a kormánykerékhez, és segített tekerni, minden erejét beleadva. A matrózok megragadták a köteleket, ám néhányukat a tengerbe sodorta a szél a feltekert vásznakkal együtt. Iszonyú nyikorgás és recsegés hallatszott, mintha a hajótörzset próbálta volna kettétépni valami elemi erő. Szétesik a hajó! — sikoltotta valaki. — Átok reánk! Megdög- lünk mind... Mögöttük falként magasodott a tajték, az égen örvénylő szem rőt színre váltott, és mint egy falánk szörnyeteg morogva, hörögve kezdte bekebelezni a tengert. A Lozinda felemelkedett, ahogy elérte és magával ragadta a hullám; az eresztékek recsegtek-ropogtak, sikoltottak, úgy látszott, menten apró darabokra hullik a hajótest az iszonyatos erőtől. Wilfred elérte Corinnát, testével a korláthoz szorította, miközben olyan erővel kapaszkodott, mint még soha. Lehunyta a szemét, és arra összpontosított, hogy a felettük átcsapó víz, le ne sodorja őket a fedélzetről. Ahogy a tajték továbbhaladt, a hajó visszazuhant a hullámvölgybe, de nem borult fel, és nem süllyedt el, mintha gondos kezek vigyázták volna, hogy egyben maradjon. Ki kell dobnunk a rakományt! — ordította az egyik matróz, amikor kissé csendesült a szél zúgása. — Különben elsüly- lyedünk. Hlavklad kapitány közben előrejött a tatból, és most indulatosan torkon ragadta a fickót. Fogd be a pofád! — kiáltotta fenyegetően. — Különben megjárod! A hajó nem bírja ki... Túl nehéz az obszinit! Máris túl mély a merülésünk. Elsüllyedünk! Szabaduljunk meg a rakománytól! — kiáltották mások is. — Nem akarok megdögleni. Meg ne próbáld! — üvöltötte a kapitány a zúgást túlharsogva. — Az obszinit marad! Ha maga nem dobja ki, majd kidobjuk mi. Hlavklad úgy vágta szájon az akadékoskodó matrózt, hogy az nekicsapódott a hajókorlátnak, és eleredt az orra vére. A matrózok azonnal körbefogták, rárontottak, és a padlóra teperték. Pillanatok alatt lefegyverezték Hlavklad kapitányt és a kormányost is, akik a hirtelen támadt túlerővel szemben semmit sem tehettek. Ez lázadás! — kiabálta a kapitány dühödten. — Átkozott faty- tyak! Ezért kötél jár! Nem fogunk a tengerbe veszni az obszinit miatt! — harsogták a matrózok. De majd én téplek szét benneteket... egytől egyig, nyavalyás kurafiak! Az örvénylő szem eközben föléjük ért, jeget, havat zúdítva a hajóra, rőt derengésbe borította a tengert. A felkorbácsolt hullámok ide-oda dobálták a Lozindát, de a viharvert csotrogány rejtélyes módon mégis egy darabban maradt. A matrózok megragadták Hlavklad kapitányt, a kormányost, Wilfredet, Corinnát, és letaszigálták őket a hajó mélyére, a kapitány kabinjába. Négyen ott maradtak, kivont kardjukat a foglyokra szegezve, őket őrizve. A leszűrődő hangokból ítélve a többiek nem tétlenkedtek; elkezdték a tengerbe hajigálni az obszinittel teli zsákokat. A hajó erősen megbillent, már a főárboc is kettétört a vihar súlya alatt. Ezerkétszáz aranyam fekszik a rakományban! — tajtékzott a kapitány. — Az összes vagyonom! — Aztán olyasféle hang hallatszott, mint amikor tartórudakat feszegetnek fel, vaskapcsokat csikorgatnak ki a pallóból. A kapitány szeme kidülledt. — A fagyföldi láda... azt nem dobhatják a tengerbe! Túl értékes! Köpök rá! — vetette oda az egyik matróz. — Az életünk többet ér! A tietek nem, áruló! Bitóra kerül mind... aki túléli ezt az éjszakát! — Hamuszürke arccal ingatta a fejét. — Azt a ládát nem hagyhatom... mindenkit megölök!

193

Ha meg kell halni, hát legyen! — vigyorgott a hangadó, és összekacsintott a társaival. — De előbb még elszórakozunk egy kicsit ezzel a maldib szajhával! Corinna a sarokban kuporgott rémülten, holtra vált arccal. Megtépett ruháját próbálta valamiképpen összefogni a keble előtt, de minduntalan lecsúszott csupasz válláról. Olyan szánni valónak és kiszolgáltatottnak látszott e pillanatban, hogy Wil- fred mélyen elszégyellte magát, amiért az előbb erőszakoskodott vele. Azt már nem! — kiáltotta bőszen. Felkapott egy kardot az állványról, és egyetlen suhintással elmetszette a lány felé lóduló matróz nyakát. A fickó forró vére a szemközti falig lövellt, a nő arcára és kezére spriccelt, de jutott belőle a kapitány arcára is. A matróz nyikkanás nélkül rogyott össze. Hlavklad kapitány tétován az arcához érintette ujjait, megtapintotta az odafröccsent vért, meredten bámulta... ...aztán kinyújtotta nyelvét, és lenyalta ajkairól a vörös cseppeket. Odakint ismét villámlott, és a fehér fény kísértetiesen rajzolta körbe kiálló, hegyes szemfogait. —Vámpír! — sikoltotta a matrózok egyike iszonyodva. — Egy kibaszott vérszopóóóóó! Hlavklad szemmel alig követhető sebességgel zúdult rá. Lerohanta, a kabin falának csapta, odaszorította, és a nyakába mélyesztette szemfogait. Fröcskölt a vér mindenfelé. *** Corinna felsikoltott, a kormányos — a sokat látott, vén tengeri medve — hétrét görnyedt, és görcsösen okádni kezdett, az őket őrző matrózok megdöbbenve hátrahőköltek. Hlavklad pedig magáról megfeledkezve, egyfajta vérgőzös őrjöngésben tépte, szaggatta a matróz arcbőrét, orrát, fülét, ajkait, szemöldökét, miközben szörcsögve szívta a vérét... Wilfred feléje szökkent a kardjával, és megvágta. Aztán hátba döfte. A kapitány odafordult. Kölyökképe merő görcs volt, ajkáról, nyelvéről, szemfogairól csorgott a vér. — Engem? — kérdezte halkan. Helytelenítően ingatta a fejét. — Én lennék... az ellenséged? — A sarokba húzódott két matróz felé nézett. — És ők? *** Wilfred pedig mintha mély álomból ébredne, rácsodálkozott vértől vöröslő kardjára, s zavarodottan körbepillantott. Megállt körülötte az idő, elvesztek a hangok és a színek, minden mozdulatlanná dermedt, hirtelen kikerült a világ körforgásából. Nem hallott mást, csak szíve dübörgését, vére zubogását, saját zihálását, ahogy a levegő sípolva átjárja tüdejét. Nem látott mást, csak Corinna könnytől csillogó szemét... Mint aki megtébolyodott, nekirontott a félelemtől sikoltozó két matróznak, és lekaszabolta őket. Nem is védekeztek. Megadták magukat a sorsuknak. Menj, jó lovag! — suttogta Hlavklad, akinek a képe már merő vér volt. Persze, nem a sajátja. — Menj, tégy rendet a fedélzeten! O viszont nem bírt elszakadni áldozatától; veszettül itta, lefetyelte vérét. Mint aki évek óta nélkülözte már ezt az élvezetet... Wilfred pedig képtelen lett volna dacolni a kéréssel; kiugrott az ajtón, és vad kiáltásokkal kaszabolni kezdte az útjába kerülőket. Üvöltve rohant fel a lépcsőn, jobbra-balra döfött, nem nézte, kit talál. A düh és a kétségbeesés megsokszorozta erejét, minden eddigi fájdalmát, gyűlöletét, önmaga iránti megvetését beleadta a harcba. Hirtelen átcsapott felette a hajóra zúduló tengervíz, a szél letépte válláról a köpenyét, ott állt vékony ingében, csatakosan, felbőszülve, véres karddal. Gyertek! — őrjöngött. - Ki akar megdögleni?! Egyszerre négyen rontottak rá tőrökkel, doronggal, szöges deszkákkal. Wilfred tébolyultan küzdött, kaszabolt, úgy aprította a matrózokat, mint a cséphadaró.

194

Üvöltések, halálhörgések hallatszottak, miközben a vihar nem csitult, megveszett, bősz állatként támadta a hajót. Wilfred egyre vadabbá vált. Ha el kell pusztulnia, hát történjen gyorsan, nemes lovaghoz méltó halála legyen! Nem érdemli az életet, becstelen, gyalázatos erőszaktevő, nyomorult féreg, semmi keresnivalója e világon. A mester gyűlöli, barátai elhagyták, Erig halott, a Pikkelykönyvet megszentségtelenítette... Nem nagyon akadt legyőzőre vívógyakorlatai során, most sem bírt vele senki. Jöhettek egyszerre négyen-öten, lekaszabolta valamennyit. Ügy vetette magát közéjük, elszánt nemtörődömséggel, mint aki inkább halni akar, mint élni. Semminek sincs értelme többé, minden elveszett! Azonban a matrózok sem lazsáltak. Próbálták bekeríteni az őrjöngő, habzó szájú Wilfredet, valamiképp a tengerbe kényszeríteni őt. Fröccsent a vér, levágott karok hulltak a mélybe, belek omlottak, sikolyok, üvöltések hallatszottak mindenfelől. Wilfred megállíthatatlanul tört előre. Egymaga megölt legalább húsz matrózt; kiontott vérük összekeveredett a tenger zavaros vizével. Senki sem bírt ellenállni neki. Végül, mintegy félórás harc után az életben maradt matrózok megadták magukat neki. Összesen hatan maradtak, súlyos sérülésekkel. Az egyiknek a kézfeje hiányzott, egy másiknak a szeme folyt ki. Feltétlen megadásuk jeléül eldobták fegyvereiket, majd sorban letérdeltek, fejüket leszegve. Wilfred két kézre fogta kardját, hogy sorra lefejezze őket. Becstelen lázadók, nem érdemlik meg, hogy éljenek! Lovag! — Egy kéz nehezedett a vállára. Hlavklad kapitány jött elő az első árboc takarásából. Már visszarögzítette azokat a tartórudakat, amiket matrózai kilazítottak, visszaverte a vaskapcsokat. Azokat pedig, akik ebben akadályozni próbálták, szétszaggatta vagy a tengerbe hajigálta. Letörölte arcáról a vért, úgy-ahogy, és a szemfogai sem villogtak. — Legyen most elég! Wilfred megingott. Elejtette kardját, a végsőkig legyengülten a hajó orrába támolygott, belekapaszkodott a korlátba, arcát a szélnek fordította, és imádkozni kezdett. A rend alapítóját, a halott Jégsárkányt, Hentznlizant szólította. Adj nekem békét, pikkelyszárnyas uram! Ne hibáztass engem a kiontott vérért... Észre sem vette, mikor állt el a vihar. Mire felnézett szertartásából, odafent már kitisztult az ég, a tenger lecsendesedet, és a Lozinda bár sérülten, hatalmas lyukkal az oldalán, de egy darabban, rendületlenül ringatózott a meglassúdott hullámokon. Hlavklad kapitány odajött hozzá, kezében Wilfred elejtett kardjával. Elfelejted, amit láttál? — kérdezte csendesen. Nem! — Wilfred a fejét rázta. — Nem én! Talán sosem! A vámpír rámosolygott, komoran, kedvesen. Bal kezét az ifjú lovagjelölt homlokára fektette. O, de, de igen... *** Wilfred lelkét különös nyugalom járta át. Mintha minden eddigi félelmétől, fájdalmától, kínzó vágyától, lelki gyötrelmétől megszabadult volna harc közben. Mintha csak most sikerült volna kiemelkednie a posványból, mely eddig a mélybe húzta. Most rádöbbent, miféle ocsmányságokat művelt az elmúlt hónapokban, és tetteinek súlya mélyen megrázta. Leivra elvesztése annyira megviselte, hogy azok után már nem tudott és nem is akart normális életet élni. Ha már így elbánt vele a sors, bosszút áll rajta. Párbajra hívta a csalfa isteneket, hogy legyőzhesse őket, de ebben is alulmaradt. Becstelen áruló lett belőle, tolvaj és gyilkos, akinek megvetendő még az árnyéka is.

195

Most viszont ráébredt, hogy talán még nem veszett el minden, talán még van számára esély. Igazi lovaghoz méltóan harcolt, ahogy kell. Bár láthatta volna a mester! Bár tanúja lehetett volna Valdemar komtur ennek a hősies csatának! Valdemar az apja akart lenni, mindig is, de sosem bízott meg benne. Apja akart lenni, de mégsem tekintette őt igazán a fiának! De ő be fogja bizonyítani neki, hogy méltó a lovagi címre, méltó a bizalmára — a szeretetére! Vissza kell szereznie a Pikkelykönyvet! Bármi áron! Jóvá kell tennie a hibáit! El kell nyernie a mester bocsánatát, hogy visszatérhessen az Atyaföldre, szeretett Dréniájába, és felszentelt lovagként szolgálhassa a Jégsárkány Rendet! És ha a mester mégsem bocsátana meg neki, örökre le fogja tenni a véres kardot, és élete végéig szerzetesként őrzi majd a Jégsárkány szellemét. Légy önmagad! — súgta a fülébe a kapitány. — Légy nemes lovag! Aztán, akár egy vérfoltos árny, elillant onnan. Corinna bukkant fel a fedélzeten, vékony, éjfekete lepelbe burkolózva, riadtan. A szél belekapott sötét hajába, körbefonta törékeny testét. A halottakat és a vértócsákat kerülgetve, iszonyattal botorkált a hajó orrába, Wilfred közelébe. Amikor az ifjú meglátta, letérdelt előtte, a fejét leszegte. —Vétkeztem ellened — nyögte lesújtva. — Lovaghoz méltatlanul viselkedtem. Nincs mentségem. Kérlek, légy kíméletes! Bocsánatodért esedezem. Vagy parancsold azt, hogy öljem a tengerbe magam, s szavamra, megteszem! Corinna is letérdelt, szemben az ifjúval, és átkarolta. Megbocsátok neked, kedvesem — mosolygott rá ragyogó szemmel —, ha te is megbocsátasz nekem... De... de én voltam az, aki... Corinna gyengéden megcsókolta, elfojtva szavait. Wilfred elhúzta a fejét. Méltatlannak érezte magát erre a kedvességre. És nem akarta, hogy szigorú lelkén ismét úrrá legyenek alantas vágyai. Segítened kell nekem! — kérlelte a nőt. — Mentsd meg a lelkem! Azon vagyok, hős lovagom, azon vagyok... El kell kapnom Morigant! Vissza kell szereznem a Pikkelykönyvet... bármi áron! Mindent megteszek, hogy megtaláljuk — ígérte a lány. — Bízz bennem! Közös a célunk... *** Még pirkadat előtt Hlavklad kapitány, a holtsápadt kormányos, a megrendült lelkű Wilfred meg a túlélő matrózok a legcsekélyebb ceremónia nélkül a tengerbe dobálták a halottakat. Az életben maradt matrózokkal javíttatni kezdték a hajót, hogy legalább addig ne essen szét, amíg elérik Rentzal kikötőjét. A szél annyira lecsendesedett, hogy vitorlák híján ez több napot is igénybe vehetett, ráadásul nem tudták biztosan, mennyire tértek el a megfelelő iránytól. Ám mégsem keseredtek el. Ha a Lozinda túlélt egy ekkora vihart, már semmi sem gátolhatja meg, hogy elérje a célját. Csupán a kapitány tűnt nagyon letörtnek. Igaz, arca és a szeme szinte kivirult, mintha talán még pár évet fiatalodott is volna... ...ám olyan elkeseredetten bámult maga elé, mint aki bármelyik pillanatban elvesztheti ép eszét. Mi baja van? — faggatta Wilfred a kormányost. Az élemedett tengerész elkapta a tekintetét, és nem nézett az ifjú lovag szemébe. Ezek a tökkelütött hülyék... — morogta, a lázadó matrózokra utalva — nem csak az obsziniteszsákokat hajították a tengerbe. .. Hanem? Annak az értékes csomagnak a pecsétjét is — súgta a kormányos bizalmasan —, amit a Fagyföldről hoztak nekünk... Wilfred értetlenül pislogott.

196

Na és? „Na és"?! — hördült fel a fickó. — Túl jelentős az a csomag! Ha a pecsét hiánya miatt a tartalma elszabadul vagy meghal... lehet, hogy emiatt neki majd... el kell pusztulnia! *** Shamandyas és a komtur a lovagteremben várták a híreket a haldokló rendmesterről. A Pikkelykönyv eltűnése miatt Valdemar nem mehetett a nagyúr közelébe, de addig nem akarta elhagyni Dréniát, amíg valamiféle változás nem történik, így vagy úgy. Mivel a rendmester a halálos ágyán szóban kitagadta őt, némelyek füle hallatára, Valdemar nem számíthatott a kegyre, hogy a halála után átveheti a pozícióját, még ha kétségses volt is, hogy döntését írásban is rögzítette. Valdemar sehogyan sem bírt egy helyben maradni. Míg Shamandyas nyugodtan, szinte mozdulatlanul ült a székén, ő indulatosan járkált faltól falig a teremben. Bőre újfent áttetszővé vált, teste elvesztette kontúrjait, s mintha valami ködös aura vette volna körül. Olybá tűnt, ha ez a tendencia folytatódik, Valdemar néhány órán belül kifoszlik a világból, feloldódik az esszenciában. Pihenned kellene! — jegyezte meg Shamandyas. — Artasz magadnak a nyughatatlanságoddal. Valdemar türelmetlenül legyintett. Nézz rám! Maholnap hatvanéves leszek, de erősebb vagyok a bivalynál is. Nem fogott rajtam sem kard, sem nyílvessző. Elpusztíthatatlan vagyok. En is ettől tartok. A komtur meglepetten kapta fel a fejét. Ezt hogy érted? Mire gondolsz?! Az átokra. Miféle átokra? A fiadéra. Valdemar gúnyosan felnevetett. Nekem már nincs fiam! Sem egy, sem kettő! Emlékezz a napra, amikor Yuri elhagyott! Ugyan, miért? Fölösleges. 0 már nem létezik. Talán soha nem is volt valós. Megátkoztam, kitagadtam. Megszűnt számomra. 0 is megátkozott téged! Valdemar értetlenül torpant meg a terem közepén. Csak nem azt akarod mondani, hogy fogott rajtam Yuri átka? Itt vagyok, élek és virulok, mindent túlélek. Sok csatát megéltem, mégsem bírt velem semmiféle ellenség. Erről beszélek — bólintott Shamandyas. — Emlékezz a medvére! Kihasított a hátadból egy jókora darabot, szinte az összes véred elfolyt... Áááá, nem volt az annyira súlyos. Csak egy karcolás. — Valdemar komoran vigyorgott. — Túléltem, vagy nem? Áthatolt rajtad az a nyílvessző Cumansenben... De nem érte a szívemet. Átfúrta. A hátadon jött ki a hegye. Katonadolog. Betörték a fejed buzogánnyal... Ebcsont beforr. Kétszer is... Na és akkor?! Semmiség!

197

Lezuhantál a torony fokáról... Bokrok közé estem. — Valdemar értetlenül rázta a fejét. — De mi a fenét akarsz mindezzel? Ezer halált kellett volna halnod már! A te időd rég lejárt. Badarság! — A komtur a fejét rázta. — Na és te? Te is túl vagy a kétszázötvenedik esztendődön. Én varázsló vagyok. Ismerem a megújhodás titkát. Nagy árat fizetek érte, időről időre. És engem... nem egy átok tart életben. Valdemar dühösen legyintett. Folytatta a járkálást, nem akart tudomást venni Shamandyas szavairól. O is megátkozta az összes gyermekét, kitagadta, elfelejtette őket. Ám mégis lehet valami abban, amit mond a mágus. Meg van átkozva! Nagyon is! A fiakkal! Elsőszülött fia, a semmirekellő Yuri, elárulta, megszökött tőle, és most Wilfred is... De az istenekre, bánni fogja a gyalázatos Wilfred a hűtlenségét! Megkeresi, és ott nyomban felkoncolja, ahol megtalálja! Pihenj most! — lehelte a mágus. — Ne pazarold gyűlölködésre az erőd! Össze kell szedned magad az utazáshoz. Semmi bajom. Amint megérkezik a küldönc a hírrel, indulhatunk. Előbb meg kell találnom Wilfredet. Nem azt mondtad, hogy Rentzal felé tart egy hajón? Két nappal ezelőtt, igen. De a vihart túlélték, és azóta már elérhették a partokat. Tudnom kell, hogy pontosan merrefelé tart. Az örvényvarázslatot csak egyszer használhatom. Ha nem sikerül bemérnem a célt, nyomát veszthetjük. Ha túl sokáig itt rostokolunk, akkor is nyomát vesztjük. Légy türelmes! Abban a pillanatban, ahogy megtaláltam, indulunk. A küldönc hajnalban érkezett a hírrel, hogy a rendmester túl van a nehezén, aznap még biztosan nem tér meg isteneihez. Azonban pergament, íróvesszőt kért, és megváltoztatta a testamentumát. Valdemar lehajtotta a fejét. Immáron vége mindennek. Az ő kitagadása megörökíttetett. 198 *** Rentzalt két nappal később, hajnalban érték el. Eddigre a viharvert és vihartól szaggatott Lozinda már a végét járta. A folyamatos javítgatások, foltozgatások ellenére, Rigger du Hlavklad kapitány is úgy vélte, már csak a sóhaj tartja össze. Sóhajtoztak is eleget... .. .de végül megérkeztek és kikötöttek. Ég áldjon titeket! — búcsúzott a kölyökképű kapitány, miután átvette az úti díjként felkínált rubinokat. Különös humorról tett bizonyságot, ahogy a szemét forgatta. — Ne éljetek nálam tovább! Wilfred és Corinna keveset időztek a nyüzsgő kikötővárosban, csak élelmet, váltás ruhát vásároltak a maradék pénzükből, és egy nemes acélból készült lovagi kardot. Aztán Rentzalból észak felé indultak az erdőbe egyenes törzsű, sűrűn nőtt fák közé. Elszántak voltak és fáradhatatlanok; tudták jól, napokig, talán hetekig tartó út áll előttük. Nem sokkal később Corinna kérésére letértek a szekérútról, és a sűrűben vergődtek északnak, északnyugatnak. Tüskés bokrok szaggatták ruhájukat, éles ágak csapódtak arcukba, néhol szinte áthatolhatatlannak tűnt az erdő. Corinna haladt elöl, határozott léptekkel, mindig pontosan tudta, merre kell menniük. Amikor Wilfred rákérdezett, honnan ez a fene nagy magabiztosság, a lány csak annyit felelt, maga sem tudja, de folyamatosan érzi Morigan jelenlétét a fák között, és azt követi. Mivel még nem múlt el nyomtalanul a mágikus hatás, amivel hosszú időn át fogva tartott — rebegte a lány —, nyilván az vezet, az vonz, az közelít feléje. Azért ez... nem fura?

A lány is fontolgatta. De. Igen, az. Fura. És a hajó kapitánya? O talán nem volt fura? Wilfred próbált visszagondolni, de homályba futott; túl sokra nem emlékezett. Hogy is hívták? Corinna is elmerengett. Nem emlékszem. — Még jobban eltöprengett. — És a hajó neve... a neve... Furcsamód Wilfrednek sem jutott eszébe a név. Nem mindegy? — morogta. — A lényeg az, hogy itt vagyunk. Itt vagyunk... *6* Naponta egyszer álltak meg, hogy egyenek pár falatot, és igyanak a vízből, amit tömlőkben magukkal cipeltek. Éjszaka mindössze néhány órát pihentek, és amint a derengés bekúszott a fák közé, felserkentek, és folytatták útjukat. Wilfred Corinna iránti érzései immár teljesen megváltoztak. Még mindig égette ugyan a vágy; imádta volna érezni a nő csókját, hallani édes suttogását az élvezet pillanataiban, de ez már valahogy kevésbé tűnt jelentősnek: a Pikkelykönyv visszaszerzése sokkal fontosabbá vált. Vissza kell szereznem, vissza kell szereznem! Ez kötötte le minden ép gondolatát. Ahogy haladtak előre, magában motyogott, majd egyre han- gosabban beszélt. Igen, igen, igen... kell... vissza kell nagyon kell... Kérlek, kérlek, kérlek, bocsáss meg, bocsáss meg, bocsáss meg! Corinna először azt hihette volna, hogy őt szólongatja, az ő irgalmasságáért esdekel, de hamar kiderült, hogy Wilfred a mesterrel vitázik. Bocsánatért esedezett, és egyfolytában bizonygatta, hogy jó fia lesz, visszaszerzi az ereklyét. Keveset evett, éjszaka pedig tetszhalottként feküdt a fanyar illatú avarban, és zsibbadt zombiként bámulta a lombokon átszűrődő csillagok fényét. Mi van veled? — faggatta a lány. Wilfred elfordította a fejét. Látni sem akarta. Nem bírok aludni, nem bírok nyugodni, míg utol nem érjük Morigant. Pedig fontos lenne, hogy kialudd magad! És ha most rád másznék? Megkönnyebbülésképp? Ne... kérlek, azt ne... Akkor meg kussolj! Ne ingerelj! Hülye szuka! Két nappal később minden átmenet nélkül, ám mégis szinte észrevétlenül megváltozott az erdő jellege. Göcsörtös törzsű fák közé értek, melyeknek sűrű lombján alig hatolt át a fény. Tüskés, kúszó indák nehezítették haladásukat, a süppedős, ragacsos talajból rossz szagú kipárolgás fojtogatta őket. Néhol karvastagságú zöldpenész borította a fákat, melyek a legkisebb érintésre összeomlottak és szétporladtak, s füstként szétterjedtek a légben. Később ingoványos területre értek, és itt már alaposan meg kellett gondolniuk minden egyes lépésüket. Wilfred tört egy nagy husángot, azzal tapogatta ki maguk előtt a lehetőségeket. Majd véget nem érő bűzös mocsáron haladtak keresztül, tenyérnyi nagyságú szigetecskéken ugrálva, melyek fatörzsek lehettek valaha, de az évszázadok alatt elkorhadtak. *** Egyik hajnalon Wilfredet lázroham kerítette hatalmába. Látomások kínozták, vergődött, félrebeszélt. Egyfolytában a mestere nevét kiáltozta, majd Shamandyast hívta. Morigannal hadakozott, a legyilkolt Erig bocsánatáért esedezett... -Wilfred! Wilfred... mi van veled?! Kussolj, némber! Nem a te dolgod! Hacsak nem kívánsz könnyítést nyújtani... Nem. Nem.

6**

199

Amikor magához tért ebből az állapotából, még sokkal komorabb lett, mint volt előtte. Egyfajta különös transzállapotba került. Semmi mást nem látott maga előtt, csak a könyvet, amit bármi áron vissza kellett szereznie. Amit vissza kell szereznie! Vissza kell szereznie! Bármi áron! Bármi áron! Szinte eszénél sem volt. Folyamatosan motyogott. Bocsáss meg, mester, bocsáss meg... a jéghideg Nagysárkányra esküszöm, hogy visszaviszem... méltó leszek, méltó... csak bocsáss meg... bocsáss meg! Az agyát fojtogató vörös köd szertetódult, ráúszott a penészes zöld pokolra; véres, gennyes vöröses-zöldes maelströmmé változtatva a mindenséget. Wilfred elvesztette az órák, napok jelentőségét, mintha ez a mocsár, a bűzös köd, vagy épp Shamandyas varázslata elkábította volna. Bágyadt tekintete előtt hunyorgó li- dércfények hajbókoltak. Napok teltek vagy hetek? Ők csak mentek egyre beljebb és beljebb... ...míg végül az út végén a kimerültségtől aléltan össze nem rogytak. Legalábbis ő. A lány hihetetlen életerőt mutatott. Kedves, kedves... csak még egy kicsit! Bírd még, kedves... bírnod kell! A Jégsárkány lovagja vagy! Még nem... még nem is vagyok lovag... és talán... és talán soha nem is leszek... Ébredj! Kérlek! Vívd meg a harcodat! Már rég megvívtam... rég elbuktam... Wilfred mégis magához tért. Feltápászkodott, és körbepillantott a szokatlanul erős fényben. Mintegy száz lépés széles és ugyanilyen hosszú tisztáson állt, a szélén ősöreg fák nyújtóztak az égig. Ágaik egymásba kapaszkodtak, a lombok összefonódta, és szinte egybefüggő kupolát alkottak a tisztás fölött. Mégis úgy tűnt, a száradozó levelek közt akadály nélkül áthatolt a nap hűvös fénye. Meddig... meddig kell még... küszködnünk? Semeddig, szívem. Ez itt a cél. Megérkeztünk. *** És igen, valóban, megérkeztek. Wilfred előtt különös építmény magasodott: tüskés kúszónövényekkel, liánnal és borostyánnal benőtt romok, egy valamikor dicsőséget hirdető, fényűző palota immáron lepusztult, leroskadt falai. Az ablakok sötéten ásítoztak, a töredezett márványlépcsőkön csúszómászók riadtak szét. Homok és sár lepte be a mozaikpadlókat, a vörös gránittal díszített oszlopokat. Corinna felsegítette az ingadozó Wilfredet, és csodálattal bámult fel a még mindig monumentális, erőt sugárzó falakra. Gyönyörűséges romok! — suttogta rajongással. — Büszke guarni kőmunka, ocsmány gilf freskókkal... a dicső múlt ereklyéi. .. Wilfred csak bólintott tétován, szavait elvette az áhítat. Sosem látott még ilyet azelőtt, elgondolni sem bírta, hogy létezhet ehhez fogható. Abban a percben azt kívánta bárcsak láthatta volna teljes pompájában! Sajnálta, hogy az idő ennyire elbánt vele. Corinna elmosolyodott, felmarkolt egy kevés homokot a lépcsőről, majd hagyta, hogy ujjai közül lassan leperegjen. Mindig lenyűgöz, amikor látom és megérinthetem — közölte csillogó szemmel. — Nincs ehhez fogható érzés, amit itt érzek. Wilfred ismét bólintott, aztán hirtelen megdermedt. Hogy mondtad?! -Mit? Az előbb... amit mondtál. Mi volt az? Mindig lenyűgöz... Nincs ehhez fogható érzés, amit érzel! Ezek szerint nem először jársz itt! Corinna először meghökkent, aztán ismét elmosolyodott. —Természetesen nem. Jártam már itt. Többször is... Miért is titkolnám?

200

Miért is? - Wilfred elképedt. Nem bírta felfogni, hogy miről beszél Corinna. Talán tréfálkozik vele, vagy megháborodott a hosszú, kimerítő úton? Vagy... — Átvertél?! Corinna nevetett. És ha igen? -Akkor... Akkor?! — Ismerős hang reccsent a háta mögött. — Mi lesz akkor, hm?! Wilfred megperdült. Morigan de Leroux! Miért csodálkozol, hogy itt látsz, nemes drén lovag? — nevetett a férfi. — Utánam jöttél ide, vagy nem? És én már kezdtem unatkozni... nagyon vártalak. *** Mocskos gazember! — kiáltotta Wilfred, és előrántotta nemrég vásárolt kardját, de nem támadhatott, mert Morigan megelőzte. A Pikkelykönyvet kihívóan maga elé tartotta; egész lényéből sugárzott a megvetés. Na és most? Mit fogsz tenni? Talán keresztüldöföd rended szent ereklyéjét? Add vissza! — parancsolta Wilfred, majd megpróbált úgy helyezkedni, hogy testével védhesse Corinnát. Ám a nő könnyedén ellibegett tőle, és átsiklott Morigan mellé. Hóha, lovag! Végy vissza a hangból! — közölte csúfondárosan. — Nem azért csaltunk ide, hogy visszaadjuk azt, amit oly nehezen szedtünk ki tőled! Wilfred leengedte a kardot, annyira megdöbbent a nő hirtelen változásán. Először el sem akarta hinni, amit látott és hallott. Képtelenség! Ügy érezte, koponyája ezer darabra törik, szíve megszűnik dobogni, egyetlen pillanat alatt megfojtja a mindent elárasztó indulat. Erősen megmarkolta a kardot, hogy most nyomban ráront a gyalázatosokra... Aztán egyszeriben olyan megfoghatatlan nyugalom szállt rá, hogy maga is meglepődött. Visszadugta a kardját a hüvelyébe, és várt. Kíváncsi volt a mesére, amit ezek ketten elé tálalnak. Halljam! — intett megvetően. — Miért csaltatok ide? Miért ez a szövevényes csalárdság? Másként nem ment volna — felelte Corinna. — Mert egyébként te nem tetted volna ki a lábad Dréniából. Ez tény. Wilfred bólintott. Ebben igazuk van. Önként biztosan nem jött volna el szeretett Atyaföldjéről. De... még mindig nem értem, miért volt szükség cselvetésre, színjátékra. Morigan felmutatta Wilfrednek a Pikkelykönyvet. Senki más nem képes felolvasni e könyv mágikus rúnáit, még én sem... kizárólag a Jégsárkány lovagja. Egyszerre kellett ideérkezned neked és a Pikkelykönyvnek. Micsoda?! — hökkent meg Wilfred. — Hogy én olvassam fel nektek a rúnákat? Meglepetése mindössze fél percig tartott, aztán akkorát nevetett, hogy visszhangzott tőle az erdő. Ezt alaposan elszúrtátok, drága barátaim! — harsogta gúnyosan. — Én ugyanis még nem vagyok a Jégsárkány lovagja. Csak egy szánalmas jelölt, akiből sosem lesz lovag Én még sosem nyitottam ki igazán a könyvet, a mágiát nem ismerem, nem tudom felolvasni a mágikus rúnákat! — Gunyorosan nevetett. — Felesleges volt minden színjáték, a sok hazugság, csábítás... Morigan és Corinna zavartan összenéztek, tekintetük mindent elárult. Aztán váratlanul kinyitották a könyvet. —Valóban nem?

201

A két szürke sárkánypikkely, mint két szárny terült szét Morigan kezében. Belül nem volt más, csak különös formájú vésetek, elmosódott jelek. Meg sem próbálod? Persze, hogy nem! De! Igen. Tedd, amit meg kell tenned! Wilfred megszédült, azt sem tudta, mi történik vele. Közelebb lépett, kivette a férfi kezéből a szent könyvet. A rúnák előbb ösz- szefolytak a szeme előtt, aztán lassan testet öltöttek, vérvörös színre váltottak, felerősödtek, szinte ragyogtak. Wilfredben egyszeriben tudatosult, hogy bár nem ismeri a jeleket, igenis érti, hangokba tudná önteni őket. Mi történik velem? Mi törtéééééééééééénik?! Olvasd, lovag! Olvasd... olvasd, olvasd, olvasd, olvasd az ősi jeleket! Mi törtéééééééééééénik?! De én... -Tudod. Érted. Olvasod...! Most! Maga sem értette, hogyan képes rá, de elkezdte felolvasni a rúnákat hangosan, érthetően. S közben érezte, hogy valami megváltozik benne: visszanyerte erejét, izmai szemlátomást megduzzadtak, valamiféle könyörtelen, túlvilági hatalom kezdte megszállni a testét. Csodálkozó tekintete találkozott Morigan és Corinna várakozó tekintetével. Am mire bármit szólhatott volna, valahonnan a távolból különös, mély zúgás hallatszott, egyre erősödve közeledett. Örvénylő forgószél kerekedett a romok mellett, majd kiszélesedve, lassú forgásba kezdett, elszáradt faleveleket kavart, indákat szaggatott, és rántott magával... A szél ereje ledöntötte lábáról Wilfredet és a külhoniakat is. A zúgás sivítássá erősödött, elsötétült az ég, hatalmas, ibolyaszín förgeteg kúszott a tisztás fölé. Méltóságteljes kavargásából forgó széltölcsér nyúlt le a talajig. Nyomában villámok cikáztak, milliárdnyi aranyszemcse csillant a levegőben; a széltölcsér kiszélesedett, forgása lelassult... ...kilépett belőle Shamandyas és az agg Valdemar, megtörten, csalódottan, bosszúsan. Mes... mester... *** Wilfred feltápászkodott, lelkét elöntötte a megkönnyebbülés. Erre a pillanatra várt napok óta. Ott állt a tisztás közepén, kezében a Pikkelykönyvvel, és végre megérkezett a mester. Valdemar meglátta az ifjút, és dühében kis híján azonnal rárontott. Ám Shamandyas visszatartotta. —Wilfred! Te áruló vacak! — csaholta a komtur. — Ezek meg kicsodák itten veled? Szélhámosok. Csalárdsággal rávettek, hogy lopjam el az ereklyét. Alantas céljaikra akarták felhasználni, de én visszaszereztem tőlük. Nézd... Nézzétek! Szavai bizonyítására felmutatta a könyvet, ám a következő pillanatban Morigan és Corinna ráugrott, hogy megkaparintsák tőle. Wilfred számított rá, mert elegáns mozdulattal kitért előlük, aztán felkiáltott: Shamandyas! Segíts! A mágus segített; viharos kézmozdulattal besöpörte az idegeneket a még kavargó széltölcsérbe, majd néhány varázsige segítségével elfújta őket a messzeségbe. Nem hallatszott más, csak Corinna gyenge sikolya, ahogy a széltölcsér visszahúzódott az ibolyaszín kavargásba, és eltűnt a semmiben. Wilfred szíve nagyot dobbant. Könnyeivel küszködve letérdelt, leszegte fejét. Hát mégis lehetséges a megváltás? A Pikkelykönyvet letette a mester lábai elé. Bocsáss meg nekem! — kérlelte elfogódottan. — Hibáztam, de most mindent jóvátettem! Mostantól más leszek, nagyuram! Esküszöm! Esküszöm, hogy igazi hithű lovag leszek. Kérlek, adj még egy esélyt nekem érdemtelen másodfiadnak!

202

Esélyt?! Neked?! — Valdemar arca elszürkült, előrántotta kardját, és felbőszültén rárontott volna Wilfredre, ha Shamandyas nem fogja vissza. — Te, teee... átkozott, hűtlen mocsok! Esélyt akarsz?! Nem inkább a kardom hegyét a mocskos szívedbe?! Higgadj le, barátom! — szólt rá, szokatlanul erélyesen Sha- mandyas. — Ez most itt nem a gyűlölet órája, hanem a megbocsátásé. Nincs bocsánat! — üvöltötte Valdemar. — Megölöm ezt a szemét árulót! Wilfred felpillantott, és meghűlt benne a vér, ahogy a mester szemébe nézett. Kérlek, bocsáss meg... bocsáss meg... — hajtogatta zavartan. — Légy kegyes és könyörületes... Elárultál engem, a rendet... szégyent hoztál a Jégsárkány lovagokra, megbecstelenítetted Hentznlizant, bemocskoltad a Pikkelykönyvet... Nincs kegyelem, te mocskos féreg! Wilfred szemét elárasztották a megaláztatás könnyei. Számított a mester haragjára, de a megbocsátására is. Lelkére baljós árnyék telepedett. Bűnt követtem el ellened, és a rend ellen... igaz... De imádkoztam a Nagysárkányhoz, a bocsánatáért esedeztem. Visszaszereztem az ereklyét, hogy mindent jóvátegyek... Esküszöm az életemre, hogy mindent jóváteszek! Becstelen áruló vagy — folytatta Valdemar, mintha nem is hallotta volna az ifjú szavait. — Szégyent hoztál apád nevére, bemocskoltál engem, a Galard nevet... Mester! — Wilfred lesütötte a szemét szégyenében. — Tiéd az ítélet fölöttem. Sorsom a te kezedben. Alávalóbb vagy, mint az első kölkem, Yuri. De őt megátkoztam, elűztem a háztól, pusztuljon el a nyomorult! Mint a másik, a könyvből mormoló, akit még korábban űztem el. Meg a lány, kit megölettem... és végzek én veled is! Higgadj le! — rángatta Shamandyas. — Fogadd el! Yuri azért szökött el tőled, mert nem volt képes elviselni az értelmetlen szigort és a kegyetlenséget, ahogy bántál vele. O is Galard, és Wilfred is büszkén viselné e nevet. Csillapodj, Valdemar Galard! Önmagadba nézz! Te vagy a hibás, magadra vess! Sokat vétettél a gyermekeid ellen a múltban, és most itt az esély, hogy jóvátedd a bűneidet. Mi?! Micsoda?! Miket beszélsz?! Meg kell bocsátanod Wilfrednek, hogy legalább ez az egy fiad megmaradjon! Soha! — kiáltotta a komtur eszelősen. — Az árulásért halál jár! Felemelte a kardot, hogy lesújtson vele Wilfredre, ám Shamandyas lefogta a karját. Nem kell megtenned! Nem kell! Gyakorolj megbánást! Mondd ki azt a szót! Azt az egyetlen szét! És véget érnek szenvedéseid... Nem! — suttogta a komtur. — Soha! Csak azért sem! Valdemar áttetszővé vált, teste elvesztette körvonalait, mintha fel akarna oldódni a levegőben. Szellemalakként lebegett egy percig, aztán lénye újra felerősödött, élesebbé váltak arcvonásai, visszanyerte alakját, bőre a színét. Shamandyas és Wilfred tekintete találkozott. Nem kerülte el figyelmüket e különös változás. Az átok... — sóhajtotta a mágus megadóan. — Már semmit se tehetünk. — Yuri Galard átka beteljesedett. Miről beszélsz?! — hebegte Valdemar. — Hisz' még élek! Még mindig! Nem, barátom, már régóta nem... De itt vagyok! Láthatod! Emlékezz a szavakra! A fiad megátkozott, hogy soha ne távozhass el e pokolból. Már ezer halált kellett volna halnod, ezerszer is utolért volna a vég! De te nem azért éltél túl minden sebesülést, mert annyira erős lennél, hanem mert az átok miatt... nem vagy képes meghalni! Valdemar önteltségében, korlátoltságában még mindig csak legyintett. Pedig sokszor hallotta már közelről a kasza suhintását... Ostobaság! Nem hiszem.

203

Kár. Mert most... ez itt a végső pillanat, barátom. — Shamandyas biccentett. — Isten veled! Wilfred szemét újra elöntötték a megbánás könnyei. Apám — kérlelte. — Mielőtt elenyészel... bocsáss meg nekem! Mindenért! Valdemar szívében nem enyhült a harag. Képtelen volt felfogni, mi történik vele. Elő a karddal! — süvöltötte harciasan. — Gyerünk, Yuri! Küzdjünk meg lovaghoz méltón! Wilfred azonban megrázta a fejét. Én nem Yuri vagyok! Nem harcolok veled. Elő a karddal, gyáva féreg! —Tisztellek, becsüllek... szeretlek, apám. Nem törhetek az életedre. Ha nem fogadod el a kihívást, sosem leszel igazi lovag! Becstelen maradsz. Harcolj, te kretén! Csak ezzel teheted jóvá a bűneidet. Valamelyikünknek meg kell dögölnie! És mivel én nem halhatok meg, te leszel az! Wilfred szeméből patakzottak a könnyek. Előhúzta a kardját, és védekező állást vett fel. Elhatározta, hogy mindenképpen elkerüli a vérontást. Rajta nem fog múlni. Valdemar késlekedés nélkül támadott. Bőszen, tébolyodottan, habzó szájjal. Mindenáron ölni akart, bosszút állni egész eddigi életéért. Beleadta minden fájdalmát, gyűlöletét. Emberfeletti erővel küzdött. Dögölj meg, Yuri! Értsd már meg: nem vagyok... Yuri! Wilfred védekezett. Ügyelt, hogy ne sebezze meg az apját, de az se érhesse el őt. Remélte, hogy a harccal kiadja magából a dühöt, lecsillapodik és megbocsát. A kardpengék egymásnak feszültek, majd szétváltak, fémes csengésük betöltötte a tisztást. A küzdők mozdulatai begyakorlottak voltak, ismerték egymás gyengéit, erősségeit, ám a végkimenetel borítékoltatott: bajvívásban Valdemar még sosem akadt legyőzőre. En nem halhatok meg, te leszel az! Most azonban meglepő módon Wilfred bizonyult erősebb- nek. O maga is csodálkozott azon, milyen csekély erőfeszítésébe kerül hárítani a mester őrjöngő támadásait. Pedig Valdemar mindent beleadott. A kimerültségtől csapzottan, szűnni nem akaró gyűlölettől vicsorogva, megfeszített erővel küzdött. Megöllek, nyomorult Yuri! — hörögte. — Megfizetsz minden árulásodért! Nem vagyok Yuri! Nekem most az vagy... az áruló, hűtlen fiú, a nordesi női ruhás buzeráns! Wilfred még ekkor sem támadott. Kivárt. Látta, hogy a mester fárad, bőre ismét elhalványul, kezd áttetszővé válni... Még néhány perc, és kiadja magából az összes felgyülemlett dühöt. Puhány vagy, Yuri! — zihálta Valdemar. — Ahhoz is gyáva, hogy tisztességesen harcolj! Nevetségessé tettél engem! A Galard nevet! A családot! Istenverte fattyú! Wilfred érezte, amint ereje folyamatosan nő. Fel nem foghatta, mi történik vele. Mintha nem is e világi lény lenne. Mintha a Nagysárkány ereje kezdene beleköltözni a testébe... A Pikkelykönyv! A mágikus rúnák! Hiszen ő nem sokkal ezelőtt felolvasta a varázsigéket a könyvből! Átszállt rá Hentznlizan titokzatos ereje! Most, e pillanatban... szertartásos felszentelés nélkül is... a Jégsárkány igazi lovagjává vált. Oóóó, apám... Halál rád, áruló! Valdemar tébolyodott vadállatként tört előre, mindenáron ölni akart. Wilfred meglepően könnyedén hárított. Kérlek, hagyj fel ezzel! Nem akarlak megölni... szükségem van rád! Te vagy a mesterem... az igazi apám! Dögölj már meg, becstelen! — A mester halálos döfésre emelte a kardját. — Yuriiii... Wilfred megérezte a pillanat erejét, nem habozhatott: keresztülszúrta Valdemar Galard testét.

204

Mi mást tehetett volna? Aztán lebámult vértől csöpögő kardjára. Vállát zokogás rázta, szívét fájdalom szorította. Sajnálom, apám... de én akkor sem vagyok... Yuri! *** El kellett volna vágódnia; a mester azonban állva maradt a végzetes döfés után. Csodálkozva meredt az ifjúra, majd saját fakó testére, mely lassan még inkább elhalványult, haloványan meg-meglüktetett, és elkezdett szertefoszlani, beleolvadni a levegőbe. — Jó... ságos egek! — hebegte Wilfred. — Mi... mi történik? Megfogant Yuri átka — felelte Shamandyas komoran. — Beteljesedett. Valdemar Galard szellemlénnyé lényegül. Csakhogy ez a szellem továbbra is gyilkolni akart. Shamandyas elhátrált, nem akarta megérinteni a lény körül gomolygó, áttetsző aurát. Wilfred ráébredt, hogy hiába a hatalom, a természetfeletti erő, amit elnyert a Pikkelykönyv által, immáron nem lesz képes szembeszállni az apja szellemével. Elmenekülhetne. Hazatérhetne Dréniába a könyv nélkül. De mi vár rá otthon? A posvány... a kocsmabéli cimborák és a szajhák... Hóhér Rattgeim és a testőrei... szerencsejáték és újabb adósságok... Mi értelme?! Maradni viszont végzetes hiba lenne: legyilkolná őt Valdemar sötét lelke. A könyv nélkül visszatérni a rendbe becstelenség lenne. A Pikkelykönyv pedig ott hever a kísértet lába előtt. Meg kell szereznie! Csak azzal térhet haza! Apám... — szólította meg a lényt, miközben elhátrált két lépést a reszkető szellemkép vad kardsuhintása elől. — Ostoba voltam, tudom. Sokat vétkeztem. Kérlek, apám, irgalmazz nekem! Esküszöm, nincs más vágyam, csak hogy elnyerjem a bocsánatod, és visszavihessem a könyvet a Pikkelyvárba, és aztán vezekelhessek... életem végéig, ha kell! Ez az egyetlen feladatom maradt. Kérlek, kérlek... ne tagadd meg tőlem! Valdemar felemelte szellemkardját, lassan Wilfred fölé magasodott, körvonalai felragyogtak, látható, vibráló energiát sugárzott maga köré. Félelem... kín... hütlenssssssss... Yuriiiii... Nem harcolok ellened — kiáltotta Wilfred megadóan, és leengedte a kardját. — Már így is épp elég vér folyt. Yuriiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii. . . A kísértet láthatóan támadni akart. Gyűlölete nem enyhült, az indulattól egyre hatalmasabbá, fényesebbé vált. Kontúrjai sercegtek, szikráztak. Nem akarok mást, csak a Pikkelykönyvet! — kiabálta Wilfred. — Engedd, hogy vezekeljek! Engedd, hogy visszavigyem a Pikkelyvárba! Megindult, de a kardját nem emelte fel. —Wilfred! — reccsent rá Shamandyas, aki karját a melle előtt összefonva a háttérben álldogált. — Ne tedd! Ha a közelébe mész, meghalsz! Vele nem érthetsz szót. O már nem önmaga... csak egy megszellemült csalódás és gyűlölet! Egy átokverte lény, az örökkévalóság szolgája! De a Pikkelyk... Hagyd a könyvet! Van másik út! Az ifjú megtorpant, a mágusra pillantott. A fejét ingatta. Számomra nincs, Shamandyas. Ezt kívánja a becsület. Jégsárkány lovag vagyok. Senki sem várja el tőled, hogy megtedd! De, igen. Fizetnem kell a bűneimért! Le kell mosnom magamról a becstelenség posványát! Kardját továbbra sem emelte fel, de fejét büszkén felszegte. Könnyezve, ám egyenes tartással, igazi lovaghoz méltón lépett a szellemlény elé. —Wilfred... — sóhajtotta Shamandyas. — Neked még feladatod van... ebben az életben.

205

Az ifjú Jégsárkány lovag azonban már nem figyelt rá. —Visszaviszem a Pikkelykönyvet, oda ahová való! — sziszegte megszállottan. Felnézett az egyre kísértetiesebben gomolygó szellemlényre. — Bocsáss meg minden vétkemért... apám! És azért is... hogy nem lehettem Yuri! Valdemar szelleme elhalványult, s mintha kezdte volna visz- szanyerni eredeti kontúrjait. Szemében szomorúság és megértés csillant. A megbocsátás fénye talán? Wilfred nem tudta biztosan. Talán mégsem kell megtennie! Még mindig van visszaút. Ám ő eldobta a kardot, nem kívánt küzdeni. Nem akart szembeszállni jótevőjével. Ha meg kell halni, hát legyen... Könnyes szemmel, szipogva letérdelt, és a könyvért nyúlt... Engedd elvinni, vagy ölj meg! A szellemlény méregzölden felragyogott, föléje magasodott. Gyűlölet sugárzott belőle. Elfojthatatlan és esztelen. Wilfred megadóan lehunyta a szemét. Amikor lecsapott a penge, nem érzékelt fájdalmat, nem érzett semmi mást, csak végtelen nyugalmat, megbékélést és vezeklést.

206

Hát legyen így! Végre, véget ért a kín! Nincs több szenvedés! Köszönöm, jó apám! Szerettelek... mert én nem vagyok Yuri! *** Shamandyas lesújtva állt egy percig, aztán szótlanul karjaiba vette Wilfred élettelen testét. Felpillantott Valdemar komtur vibráló kísérteiére, a Pikkelykönyv kijelölt őrzőjére, ki engesztelhetetlen gyűlölettel lebegett a romok között... Majd karjában a tetemmel szélörvényt hívott, és örökre elhagyta ezt az elátkozott helyet, mely mióta világ a világ, soha nem is volt az élet lényege. Ezt az elátkozott helyet, ahol véget ért egy kissé kelekótya, ámde jobb sorsra érdemes, ifjú drén lovag élete. Ő tudta... Immár valami más kezdődik itt. Valami durva, valami sokkal félelmetesebb. Elkezdett öntudatra kelni Ron Taas, Mirosurduval kutyája, a Káosz Erdejének vérszomjas ebe... Tim Morgan Boszorkányköd Sűrű, nehéz köd ülte meg a völgyet, mintha egy elfáradt felhő borult volna föld szeretőjére. Párától vastag pókhálók lógtak az ágakról, a fák törzse egy árnyalattal sötétebbé vált a nedvességtől, az elsárgult levelekről cseppekben hullott az összegyűlt harmat. Azt mondják, az erdő így siratja a nyarat. Igaz lehet. A tél már lesben állt a hegyeken túl. Eljött, hogy visszavegye jussát. Nem sietett; gyönyörködött a haldoklásban, mielőtt újra birtokba venné a tájat. Hamarosan fagyos markába szorítja a természetet, összeroppantva azt, ki nem menekült el időben. Három lovas alakja bontakozott ki a ködfüggönyből; felfelé tartottak a meredek kaptatón. A két idősebb egyforma prémgalléros köpenyt viselt, olyan hosszút, amely félig betakarta a ló tomporát. A harmadik, egy prémtelen útiköpenyes siheder, aki ritkás bajusszal próbálta határozottabbá változtatni lányos vonásait. Tejfehér haját baloldalt ujjnyi vastag tincsekbe fonta, s apró csontokkal díszítette, ahogy Skovenge környékén szokás. Az idősebb férfiak arcát szigorúvá faragták az északon eltöltött évek. Egyikük pocakos volt, kerek, akár egy boroshordó, a másik szikárabb és erősen kopaszodó. Gyűlölöm a ködöt! — morogta az ifjú, s kesztyűs baljával szorosabbra vonta mellén a vékony köpenyt. — Mindig olyan baljós érzés fog el, mintha a végzet hírnöke lenne. —Türelem, Afra! — felelte higgadtan az ösztövér lovag. — Folyton rinyálsz. Hogy akarsz így a nyomomba lépni? Bocsánat, uram! Csak ez a köd rátelepszik a lelkemre. Akárha boszorkányok lehelték volna tele az erdőt. A másik lovag, a potrohos és kövér derűsen kacsintott rá. Ugyan, ugyan! Egy leendő heroy nem riadhat vissza ilyen csekélységtől. Én nem félek — vetette oda foghegyről a kelleténél kissé dacosabban a fiú, aztán észbe kapott, és halkan hozzátette: — Remélem, hamarosan bebizonyíthatom, lovag uram. Meglátja, a kardommal fogom megszolgálni az elismerést. A férfi szeme sarkában meggyűrődtek a szarkalábak. Ugyan, kölyök, ne siettesd annyira a végzeted! Inkább adj hálát Maryknak, hogy nem találkoztunk irissari hordával, és fagydémonok se vadásztak ránk. Afra elhúzta száját. Én nem a szerencse istenéhez imádkozom, uram, hanem a Legnagyobbhoz, Kargil Yhronhoz... ***

Korán sötétedett a Skagenmark-hegységben. Mire elérték Quekherat kapuját, a barbakán felett már égtek a fáklyák. A vár falai komoran magasodtak az utazók fölé, elzárva előlük a biztonságot és a meleget. Kik vagytok? — harsant a kiáltás a mellvédről. Jó barát! — válaszolt az ösztövér férfi. — Én Fadlen di Weyres lovag vagyok, ő a bajtársam, Drinas di Kellar lovag, a fiú pedig a csatlósom, Afra. Beszélnem kell az uraddal! Lehetetlen! Egy hónapja úton vagyunk Dimrenből, Haggen de Frek- hanser házából. Az ő megbízásával járunk... és te most azt mondod, nem engedsz be?! Csupán azt, hogy nem ez a legjobb időpont, uram. Nem-e?! — Fadlen még felelt volna valamit, valami igencsak cifrát, de ekkor lánccsörgés hallatszott, felemelkedett a vasros- tély, majd kitárult a kapu egyik szárnya. Az őrség parancsnoka személyesen sietett eléjük a kikövezett udvaron. Apró, ravasz szemek ültek keskeny arcában, lisztfoltos haja a válláig ért. Rendkívül karcsú, magas termetével kirítt a többi zömök katona közül. Öltözete nem utalt kiváltságos helyzetre, egy valaha szebb napokat látott posztókabát feszült a testén.

208

Nagyra becsült lovag urak! Öröm vendégül látni ily hírességeket... Kerüljetek beljebb, élvezzétek e ház vendégszeretetét! Ámde attól félek, hiába jöttetek: Ragmar gróf nem fogad látogatókat. Márpedig engem kénytelen lesz — közölte Fadlen, és lecsúszott a nyeregből. Odavetette Afrának a kantárt. — Lásd el a lovakat, fiú! Igen, uram. El lesznek látva a lovak. Mi a neved? — fordult vissza az őrparancsnokhoz Fadlen. Gyerünk, ifjonc, mutatkozz be! Dorgel vagyok, szolgálatára, lovag uram. Na most akkor hallgass ide, Dorgel fiam! — kezdte Fadlen di Weyres. — Vezess minket Ragmar de Frekhanserhez, amíg még kedvesen kérlek, a tetű essen beléd! Az őrparancsnok nem rémült meg. Urunk gyengélkedik — mondta. — Nem lenne helyes felzaklatni. Engem se! — dörmögte a hordóhasú rejtett fenyegetéssel. — Úgyhogy... ne bőszíts fel, ha javasolhatom! A nyurga alak habozott, de továbbra is elállta az utat. Szeme összeszűkült, és hosszúkás arcán megrándult egy izom. Fadlen figyelmét nem kerülte el, hogy lassan bekerítik a pihenőből előszivárgó katonák. Nem akarta tovább vesztegetni az időt, benyúlt a köpenye alá. Az őrparancsnok hátrébb lépett, és a kardjához kapott. Haggen de Frekhanser megbízásából jöttünk — mutatta fel a pecsétet Fadlen. — És akkor is beszélni fogok Ragmar gróffal, ha magát a halált kell elűznöm az ágya mellől. És mindazon gazok, kik megpróbálnak gátolni ebben, törvényszegőnek minősülnek, s a király nevében halálra ítéltetnek. Ó, nagyuram — hajolt meg Dorgel, miután felismerte a jelet. Óhaja parancs. Senki sem állja útját. Megkönnyebbültnek tűnt. Biccentett az embereinek, hogy táguljanak az útból, majd készségesen megindult a főépület felé, nyomában az ösztövér Fadlennel és a nehézkesen fújtató Dri- nasszal. 209 *** Rosszabbra számítottak. Az öreg Ragmar de Frekhanser egészségesnek látszott, bár a karosszékéből nem kelt fel egy pillanatra sem. Csupán a mozdulatai tűntek lassúnak és tétovának. Aggastyánként viselkedett, noha Fadlen gyanította, hogy Quekherat ura még alig töltötte be a hetvenet. Személyesen nem ismerték, de épp eleget hallottak róla Haggentől, aki sokat mesélt arról, hogy milyen kalandokban vettek részt fiatalkorukban. Ragmar fásultan bámult a késői vendégekre, mintha nem értené az elhangzottakat, s közben az ölében lustálkodó hatalmas, szürke macskát cirógatta. A zöld szemű jószág halk dorombolással hálálta meg a kényeztetést, de ezalatt éberen figyelte az idegeneket. Vékony nyakörvé- ről ezüstbe foglalt borostyán fityegett alá. Fadlen igyekezett palástolni a megdöbbenését. Haggen dim- reni palotájában ilyen nem fordulhatott volna elő. Lelki szemei előtt látta a levegőben pörgő állatot, miután az exarcha a csizmája orrával illette. Most azonban Quekheratban voltak, és itt más szokások uralkodnak. Alacsony, ráncos képű öregasszony sürgölődött Ragmar körül, s leplezetlen rosszallással tekintett a vendégekre. Vézna alakját körüllengte a vajákos asszonyok jellegzetes fűszerillata. Fadlen mást is érzékelt: tarkója rég nem bizsergett ennyire a mágiától. Nem támadás érte, hanem mintha láthatatlan csápok próbálták volna kifürkészni tudata legmélyebb bugyrait. Lopva a lovagtársára pillantott, hogy vajon ő is érzi-e, de Dri- nas rendíthetetlenül meredt maga elé. Megismételte hát, amit az imént mondott: Uram, négyszemközt kell beszélnem veled. Az ügy bizalmas természetű.

Sehnaeme, magunkra hagynál minket? — Inkább tűntek kérésnek Ragmar szavai, mint parancsnak. — Majd később folytatod. Addig készíts abból az isteni főzetből! Bizonyára a vendégeinket is elbűvölöd vele. Fadlen épp ettől félt. Sehnaeme vetett még egy sötét pillantást a jövevényekre, aztán szótlanul távozott. Mikor becsukódott az ajtó, Fadlen közelebb ment Quekherat urához, megmutatta a pecsétes iratot, és lehalkította hangját: Haggen küldött hozzád, jó uram. Ragmar értetlenül ráncolta homlokát, mint aki most hallja először ezt a nevet, aztán lassan felderült a képe. O, Haggie! Hát persze! — Erőtlenül kacarászott. — Hogy van az a vén szoknyabolond? Sajnos rosszul. Agynak döntötte valami kórság. Haldoklik. Hmm... na igen... ez szomorú — mondta a várúr, ám az arcán nem látszott a bánat. — Sokat kóboroltunk valaha. Fadlen számtalanszor hallotta Haggentől ezeket a kalandokat. A közös verekedések, vadászatok, ivászatok történetét. Talán egy kicsit színezett rajta néhol az exarcha, de ha csak a negyede igaz volt, mozgalmas ifjúkoruk lehetett. Fadlen mindet ismerte töviről hegyire, ezért egy pillanatra megriadt, hogy Ragmar is elkezdi feleleveníteni a régi szép emlékeket, s akkor sosem érnek a végére. A vár ura azonban újra elmerült a macska simogatásában. Haggen de Frekhanser halála új helyzetet teremthet a birodalomban, amennyiben az exarcha fiú utód nélkül távozna a világból... Nem folytatta a gondolatot, bizton számíthatott rá, hogy Ragmar minden tompultsága ellenére is tisztában van az ilyenkor szokásos eljárásnak. O, tudom én — motyogta Ragmar, mintha leckét mondana fel. — Ha egy arkhoncsalád feje nem hagy maga után fiú örököst, a legidősebb lánynak azonnal férjhez kell mennie egy másik nemesdrén família tagjához, és egy éven belül fiút kell szülnie... No igen. Ez a módszer vérsürítés néven ismeretes. A gyermek nemzőképes koráig azonban a kiválasztott apa veszi át a család irányítását, és ez óriási hatalmat biztosít a számára. Épp ezért ilyenkor az arkhonok egymással versenyeznek, hogy melyikük tehesse rá a kezét... még ha ideiglenesen is... a szóban forgó vagyonra. Persze sohasem kerülnek szóba az anyagiak: többnyire a nemes guarni vér megőrzéséről szónokolnak. Ám mindenki tudja, akinek sikerül a beházasodás, az mérhetetlen előnyre tesz szert a többi nemzetséggel szemben. Csakhogy lány se maradt — vakkantotta közbe Drinas. — Meggyilkolták őket, mind. -Oóó... De nem azért jöttünk, hogy máris temessük Haggent! — vette vissza a szót Fadlen. — Egyelőre él, és az iránt érdeklődik, hol van most Gerold. Gerold... Gerold... — ízlelgette Ragmar a nevet. — Az meg... ki a fene? Bizony nem ma volt, hogy a gondjaidra bízták. Fadlen látta, amint a várúr eltöpreng; vagy inkább erősen küzd valami ellen. Remélte, hogy Ragmar az emlékezetére hullott ködfátylat próbálja eloszlatni. Sajnálom, nem jut az eszembe... Talán... Igen?! —Talán reggel... — motyogta a várúr. — Kérlek, legyetek rám tekintettel! Későre jár... Fadlen bármilyen csalódottságot érzett, tudomásul kellett vennie, hogy aznap már nem fog választ kapni egyetlen kérdésre sem. Meghajolt, és a kilincsre tette a kezét. Ragmar azonban utána kiáltott; hangja ezúttal sokkal élénkebbnek és tisztábbnak tetszett. Várj csak! A férfi visszafordult. Kedves állat, nemde? — kérdezte a várúr. Szeretettel nézett a nyelvét öltögető macskára. — Ügy hívom, Rhialan. Mindig megnyugtat a jelenléte.

210

Túlságosan is!— gondolta Fadlen, de nem öntötte szavakba véleményét. Mikor társával együtt kimentek az ajtón, besurrant mellettük a vajákos asszony egy korsó gőzölgő itallal a kezében. *** Mire jutottak a lovag urak? — kíváncsiskodott Afra, miután a mestere belépett a szállásnak kijelölt helyiségbe. Hát, túl sokra nem — felelte Drinas, és töltött magának egy kupa bort az odakészített kancsóból. — Ügy tűnik, várnunk kell, míg... Akkor várj! — Fadlen megfogta a kezét. — Ne igyál ebből! Már hogyne innék... Fadlen vita helyett erővel megrántotta társa kezét, és a kupából a padlóra ömlött a bor. Mérgezett is lehet — magyarázta tettét. — Ha innod kell, koptasd a miénket! Lötyög még jócskán a kulacsom alján. — Fadlen lehunyta szemét, és két ujjal masszírozni kezdte az orrnyergét. — Nem tetszik nekem ez az egész. Ragmar de Frekhanser szobája bűzlik a rontástól. Attól félek rosszabb a helyzet, mint ahogy az exarcha gondolta. Valaki erős befolyás alatt tartja vendéglátónkat. A boszorkányra gyanakszol, uram? — kérdezte a fiú. Honnan tudsz te erről? — nézett rá csodálkozva a csatlósára. Rebesgették az istállófiúk... Fadlen megcsóválta a fejét. —Vagy csak ezt akarják elhitetni velünk, nem gondolod? Sose higgy el mindent elsőre, Afra! A vénlány túlságosan kézenfekvő lenne. Csak azért, mert mogorva, és történetesen gyógyfüveket főz, nem kell mindjárt boszorkánynak tartani. A fiú az ujjait tördelve ácsorgott. Most már elárulod, miért jöttünk ide, uram? Fadlen egész úton érezte, mennyire bántja Afrát, hogy nincs beavatva a küldetés részleteibe. Bár a fiúnak tudnia kell, hogy aligha véletlen a titkolózás. Ám, ha most azt várja tőle, hogy hathatósan együttműködjön, itt az ideje a színvallásnak. Kilesett az ajtón, majd a fiú fülébe súgta: Meg kell találnunk Geroldot. Az meg ki? O az exarcha törvényen kívül született gyermeke. Ha úgy tetszik, csupán egy eltitkolt fattyú, de ha azt mondom, ő Haggen egyetlen életben maradt fia, akkor... Afra összerezzent. ...ő az örökös. Ügy van! A de Frekhanser család leendő feje, és mint ilyen, hamarosan egyike lesz Drénia tíz legbefolyásosabb személyének. —Vagy talán — kotyogott közbe Drinas — épp a legeslegbefo- lyásosabb! -Ah! Erted már, miért kellett elhallgatnom még előtted is? Sokan nem riadnának vissza semmitől, hogy titokban maradjon az igazság. Mások viszont abban érdekeltek, hogy Gerold elfoglalja a helyét, s ezáltal ne boruljon fel az arkhoncsaládok közti kényes egyensúly. Afra merészen bámult Fadlen szemébe, hogy ne mulasszon el egyetlen apró villanást sem, amikor felteszi a kérdést. És, uram, ti melyik oldalon álltok? Nos... hosszú nap áll mögöttünk. Tegyük el magunkat holnapra. .. *** Fadlen fulladozva ébredt az éjszaka közepén, mintha abroncsok szorítanák a tüdejét, és egy ismeretlen erő szívná ki belőle a levegőt. Arcába forró lehelet csapott. A sötétben felparázslott egy ragadozó szempár. Ordítva ült fel, s amikor karjával előrekaszált, tenyere egy szőrös testnek ütközött. A lendület elsodorta a mellére telepedett lényt.

211

Kivágódott az ajtó, és beviharzott Afra. Egyik kezében fáklyát, a másikban fegyverét szorongatta. Lábai közt kiosont a szürke macska. Uram, minden rendben? Most már igen — kelt fel Fadlen zilálva. Gyorsan felöltözött, és a kardjáért nyúlt. — Azt hiszem, ideje elbeszélgetni a barátunkkal. Ébreszd fel Drinast! Drinas di Kellar azonban nem ébredt fel. Az a mohó disznó elalvás előtt mégis ivott a borból... *** Kivont karddal lopakodtak a gyengén megvilágított folyosón. Fadlen megállt a toronyszoba előtt. Orrát kesernyés illat csapta meg, amelyben felismerte a bürök, a szurokfű és az üröm jellegzetes aromáját. Az ösztövér lovag felhorkant, és egyetlen súlyos rúgással beszakította az ajtót. Sehnaeme csodálkozást színlelve pillantott fel. A tűzhelyen kotyvasztott valami zavaros állagú löttyöt; a lé tetején óriási olajos buborékok keletkeztek a forralástól. Hát ezzel mételyezed Ragmar elméjét?! A banya meglepő fürgeséggel mozgott a korához képest: megragadta az edényt, és tartalmát a fegyveresekre zúdította. Mielőtt Fadlen megakadályozhatta volna, Afra előrevetette magát és a testével felfogta a mesterének szánt adagot. Ám a fiú hiába kapta balját védekezésül az arca elé, ez nem óvhatta meg a leforrázástól. Felsikoltott fájdalmában, és félvakon a kijárat felé támolygott. A banyának nem maradt több lehetősége. Fadlen lerohanta, a falnak lökte, aztán egy acélos villanás, és a következő pillanatban a falon koppant a feje. Az agg testben azonban erős szív munkált, ütemesen spriccelte ki a csonka nyakon át a vörös permetet. Fadlen döbbenten figyelte, milyen természetellenesen hosszú ideig áll a lefejezett test, mielőtt összecsuklik. Sok embert látott sokféleképpen meghalni, de ilyennel még nem találkozott. — Dögölj már meg! — sisteregte, és gyomron szúrta. Kétszer is. Csak ekkor tűnt fel neki, hogy a folyosón abbamaradt a sikoltozás. -Afra... Sietve indult csatlósa után. Amint kilépett a helyiségből, oldalról egy elmosódott, szürke árnyat látott feléje suhanni. Tűhegyes karmok csaptak a szeme felé. Ösztönösen hátrakapta a nyakát, és baljával letépte arcáról az eleven, szőrös maszkot, majd ugyanazzal a lendülettel a falhoz vágta. Csontreccsenés hallatszott, aztán újra beállt a csend. A macska nem mozdult többet. Pofájából vékony csíkban szivárgott a vér. Fadlen di Weyres végignézett a folyosón. Izzadt tenyeréből hagyta kicsúszni a kardot. Afra mozdulatlan feküdt a kövezeten. Mikor a lovag letérdelt mellé, egyetlen pillantással felmérte, hogy már nem tehet érte semmit. A leforrázott, vörös arcbőr félig leszakadva fittyedt a nyitott szájra; Afra szemében megdermedt az utolsó látvány. Nyakán mély karmolásnyomok húzódtak keresztbe. Fadlen keze ökölbe szorult. Súrlódó nesz kelt a háta mögött. Odakapta a fejét: még időben, hogy lássa az átváltozást. A macska teste folyamatosan nyúlt; már egyáltalán nem tűnt élettelennek. Mikor felemelkedett, egy karcsú termetű, szürke hajú nő állt a helyén. Antracitszínű, mélyen hasított bársonyruha feszült ruganyos alakján. Nyakáról egy bőrszíjon ezüstfoglalatú borostyánmedál lógott. Ujjai veszedelmes karmokban végződtek, zöld szemében bosszúvágy izzott. Megölted a famulusomat! — sziszegte. —Te meg a fiamat! — felelte sötéten Fadlen, anélkül hogy szembe fordult volna a boszorkánnyal. A kardja elérhetetlen távolságban hevert a folyosó másik végén.

212

Nem tudtam, hogy a fiad. O se tudta... Ha előbb jövök rá, hagytam volna tovább szenvedni. A férfi előtt nem volt ismeretlen a fogás: Rhialan még jobban fel akarja dühíteni, hogy hibára kényszerítse. Ám ez nem sikerülhet neki... Mert ember már nem lehet dühösebb ennél. Egyszerre mozdultak. A boszorkány tíz körmével vetette magát előre, a férfi pedig felrántotta a kardot, amit Afra még holtában is szorított, és a hóna alatt hátrabökött vele. Az ugrás lendülete megtört, amikor a penge felnyársalta a nőt. Rhialan felsikoltott. Az ólomüveg ablakok ezer szilánkra robbantak körülöttük. A fiatal boszorkány remegő teste Fadlen vállára hanyatlott. Gyilkosa undorodva lökte le magáról az üvegcserepek közé. A nő még élt, ám csodálkozó szemében apránként hunyt ki a felismerés fénye. Mikor nem mozdult többet, Fadlen kihúzta belőle a kardot, és visszafordult Afrához. Ez volt a fiú első küldetése. És egyben az utolsó is... Eszébe jutott, amiről idefelé beszélgettek. Mennyire hős akart lenni a kölyök. Ujjaival gyengéden lezárta a szemhéjakat. Hát megszolgáltad... Lassan felemelkedett. Űj fogást keresett Afra fegyverén. Megállt a boszorkány hullája felett, és lesújtott. Aztán újra és újra, megint és megint... Módszeresen aprította, míg végül tenyérnyi darab sem maradt egyben. Nem törődött azzal, hogy hamarosan mindene ragadt a vörös lucsoktól. Nem is viszolygott. Mikor elkészült, kiegyenesedett. Ki tudja, hány életed volt, te átkozott! Drénia északi részén, ahol az év nagyobbik felében a király helyett a fagy uralkodik, nem szokás a dermedt földbe temetni a holtakat. A hitványakat és a legyőzött ellenséget egyszerűen odavetik a dögevőknek, a hősöktől azonban másként búcsúznak. Fadlen komoran bámulta a máglya romjait. Az utolsó apró lángok belefúltak a ceremónia közben megeredt esőbe, amely lassanként rozsdabarna iszappá áztatta a hamvakat. Ennyi maradt Afrából és a terveiből. — Remek fiú volt — lépett mellé Drinas, aki végül felébredt mákonyos álmából. — Megőrizzük emlékét. Hát persze, gondolta Fadlen keserűen, legalább egy hétig... Ekkora bánatot nem lehet csupán vigasztaló szavakkal enyhíteni. Fadlen úgy érezte, csakis a halál hozhatna számára megkönnyebbülést... vagy az ölés. Bármelyik megtenné. Csakhogy Quekheratban nem maradt senki olyan, akin bosz- szút állhatott volna, ártatlanoknak pedig nem akarta vérét venni. A legtöbb, amit tehetett, hogy a mellvédről végignézte, amint a katonák a mélybe hajítják a lefejezett vajákos asszony hulláját és mindazt, ami a valódi boszorkányból megmaradt. Nem kellett sokáig várni az első varjúra. Peckesen lépkedett a testrészek között, mint egy uraság a terített asztal előtt. Elégedett károgást hallatott: meghívót lakomára. Hamarosan fekete madarak lepték el a várárkot, hangos cserregéssel marakodva a koncon. Fadlen ráunt a látványra. Elégtételt nem érzett, és gyászában zavarta a katonák vidám kurjongatása. Ügy döntött, mielőtt visz- szatérnek Dimrenbe vagy tovább kutatnak az utolsó Frekhanser sarj után, még egyszer felkeresi a tisztuló elméjű várurat. *** Amint elállt az eső, a fenyőfákkal borított hegy csak úgy ontotta magából a párát. Távolból úgy látszott, mintha több tucat helyen egyszerre gyújtottak volna tüzet, de aki sokat jár a vadonban,

213

pontosan tudja, hogy ilyenkor nem füst gomolyog a fák közül. Az erdő lehelete hamarosan leomlik a hegyoldalon, és áthatolhatatlan ködtengerré egyesül. Alig két hét múlva már a fél évig elhúzódó tél fogja kiterjeszteni hatalmát a vidékre. Fadlen kötőféken vezette Afra lovát, és ha nagy ritkán sikerült elterelni gondolatait a fiúról, rögtön helyükbe tolakodott, amit Ragmar de Frekhansertől hallott. Rhialan halála után rohamosan javult a gróf állapota. Másnap elárulta, hogy Gerold valóban él, csak éppen más nevet használ. Mifélét? Nem tudom. — A vén gróf a fejét ingatta. — Csak azt, hogy „Deres"-nek szólítják... a fehér haja miatt. Dél-Cley tartományban él, Vrakow várában. A boszorkány tervezett vele valamit... egyfolytában róla faggatott... de előbb engem akart elemészteni... Fadlen di Wreyles csodálkozott ezen. A boszorkány egészen a közelébe férkőzött a grófnak, könnyedén megölhette volna bármelyik éjszakán... Vajon miért az „elemésztés" hosszú és körülményes módját választotta hát? A hórihorgas lovag megrántotta a vállát. A nyavalyás némber- nek biztosan megvolt rá az oka. Potrohos társához fordult. Délnek megyünk, bajtárs, átkelünk a Cley-hegységen. Mit szólsz? Készen állsz Zitrániára? Drinas di Kellar flegmán összehúzta magán prémes köpenyét, és megvonta vállát. Mindketten tisztában voltak azzal, hogy kemény út vár rájuk, versenyfutás a téllel. De legalább már tudták, kit keressenek, tudták, merre menjenek. Kiléptetettek a tisztásra, és az ismerős bizsergés újra jelentkezett Fadlen tarkóján. Egykori megérző képessége újfent éledezett. Az a kínos érzés tört rá, hogy elmulasztott valami fontosat... Lángok! — motyogta. — Tűz! Mi? — Potrohos társa kissé még mindig nehézkes volt a tegnapi mákonytól. Ernyedten pislogott. — „Szűz"? Otthagytam a medált, azt az ezüstös borostyánt. El kellett volna égetnünk... Rhialan minden maradványát! —Te, Fad... annak a macskaboszorkánynak tényleg Rhialan volt a neve! — Drinas a homlokát ráncolta, csak most kezdte felfogni. — Ügy hívták, mint... tudod, a Haggenék szolgalányát is... aki viszályt szított, és tudod... aki aztán elvágta a Frekhan- ser lányok torkát...

214

El kellett volna égetnünk... minden maradványát... főképp a medálját! Fadlen válasz helyett kiterjesztette tudatát a környékre, de nem találta a tarkóbizsergető mágia forrását. Ertetlenül forgolódott a nyeregben; ez a különleges képessége régen soha nem hagyta cserben. Majd az érzés oly gyorsan enyészett el, ahogy jött, és a lovag az elmúlt napok zaklatottságára fogta. Eszébe sem jutott felnézni az égre, de még ha így is tesz, valószínűleg nem méltatja egy pillantásnál többre a feje fölött elhúzó dolmányos varjút. A sűrűsödő köd miatt úgysem látta volna a madár csőrében fityegő borostyánmedált. Eric Muldoom Jégbe zárt emlékek A tél jégmarkába szorította a Zitrán Királyságot, vagy ahogy mostanság nevezték, Dél-Cley tartományt. A nap alig pár órát pislákolt a horizonton erőtlen fényével, aztán alábukott a kelmbörgi hegyek mögé. A hegyek lábánál vadvizű folyó rohant, az egyetlen rajta átvezető gázlót Vrakow várának komor kőkolosz- szusa őrizte. Két elcsigázott lovag szemlélte e várat egy hóval lepett szirtről. Lovaik rég elhulltak már alóluk, s végére jártak élelmüknek is, ám a vár látványa erővel töltötte el őket. Még egy kemény menet — krákogta a csontsovány Fadlen di Wreyles —, és megpihenhetünk. Drinas di Kellar nem felelt, csak egy marék havat tuszkolt a szájába, és úgy cuppogott rajta, mintha a legfinomabb bort szopogatná. Hideg éjszaka ígérkezik — reszketett meg minden porcikájában Fadlen. — De túléltünk már sokkal cudarabbat is. Ha folyamatosan mozgásban maradunk, nem fagyunk meg. Hajnalban bezörgethetünk Vrakow kapuján... A zörgő csontjainkkal... Fadlen megpróbálkozott valami komor vigyorfélével. O még csak-csak, de társa minden lehetett volna, csak „zörgő csontú" nem... *** A sötétség ma éjjel gyorsan áthömpölygött a várfalakon, és minden lelket beűzött a mázsás sziklatömbök oldalánál lapuló viskókba. Nem sokkal később megbátorodott a szél, és jajongva szaladozott a behavazott házak kéményei közt. Egyetlen fénypalást dacolt az éj komorságával, és ez a váristálló nyitott ajtajából terült szét az udvarra, mígnem valaki felszámolta, megelégelve a szellőztetést. Lidérces álmokat hozó, szurokfekete éjszaka zuhant az erődítményre. Éppilyen fekete volt a vér is, ami a vrakowi testőrkapitány szeméből és szájából ömlött, miközben a padlóra rogyott. A saját torkát markolászva halt meg, és a vér, amit utolsó hörgésével felöklendezett, jégdarává fagyott az ajkán. A szoba levegője bár fagyos volt, annyira talán mégsem, hogy a tetemet nyomban zúzmara fussa át. A mágia persze különös dolgokra képes, és az a fajta, amely lelket lopott tőle az előbb, néhány hosszúnak tűnő szívverésig még a meglepett varázslónőt is leverte a lábáról. Zhulla magatehetetlenül bámulta az előtte heverő testeket: Druartot, vagyis inkább azt a jégszobrot, ami megmaradt a herceg kapitányából, aztán a tejfehér üstökű Khaeros herceget, aki a baldachinos ágyon hevert, látszólag élettelenül. Volt ott egy harmadik test is, az ármányos szeretőé, aki nem sokkal ezelőtt Khaeros életére tört, borostyán átokbélyeget helyezve a kiszolgáltatott várúr szőrtelen mellkasára. Ez a szajha most pucéran hevert a sarokban, ott, ahová a feldühödött Zhulla behajította. A lány a nyakát szegte; megüvege- sedett tekintete még mindig vádlón meredt rá, a gyilkosára. És valahogy — diadalmasan! Mivel Khaeros hercegben még pislákolt az élet, a varázslónő összeszedte az erejét, és lebotorkált a lakótorony alsó szintjére, hogy segítséget hozzon. Odalent Cley tartomány összes jelentős katonatisztje és földbirtokosa adott találkát egymásnak. Legalábbis a kora esti órákig, aztán onnéttól kezdve a herceg születésnapját megünnepelni hivatott mulatság őrült

dorbézolássá vadult el. így hajnaltájt már egészen csendes csatatér fogadta. Épp ettől tartott! Mindenfelé részegek hevertek; amott egy mezítelen, a főasztal tetején horkoló ficsúr, jobbra egy cselédlányon elgyengült fehér, pattanásos segg, amely együtt emelkedett-süly- lyedt gazdája hortyogásával. A varázslónő Druart két szárnysegédjét kereste a tekintetével, és hamar meg is találta őket: a legközelebbi falnál hevertek, és bormámoros álmukat aludták. Utálkozva elfordult. Pillantása végül a kandallónál állapodott meg, ahol észrevette az egyetlen még józannak tűnő lovagot. Épp azt, akit hetek óta keresett. Tudta, megérezte, hogy ö az, bár sohasem látta még ezelőtt. De az a tejfehér haj, akárcsak a hercegé... Csak dúsabb még. Hé te ott! — emelte fel a hangját. — Lépj közelebb! Vele szemközt a boroskupát markoló kéz leereszkedett. Zhulla hidegszürke szempárba bámult bele, amelyet épphogy megérintett a kábaság; vagy éppenséggel fordítva, így hajnal felé járva felülkerekedett benne a józanság. Aztán ha mi sem történt volna, az ormótlan kupa újra megemelkedett. Hozzád beszélek, jó lovag! — sétált oda elvörösödő fejjel, átlépve néhány saját okádékában fetrengő nemesurat. Immár so- kadjára állapíthatta meg, hogy a zitránoknak nincs kultúrájuk az iváshoz. Amint szeszhez jutnak, eszméletvesztésig vedelnek. És gyakran még tovább. Az egyik részeg megpróbálta elkapni a bokáját, mire viszonzásként kapott egy rúgást a gyomrába. —Vagy süket lennél tán? Ki akarja tudni? — felelt kérdéssel a másik. A férfinak nagyon mély, határozott hangja volt, amolyan dörmögős. Zhua- lának egy világjáró csavargót idézett az eszébe. Valamilyen északi akcentussal törte a drovát nyelvet, talán miterón vagy dergán nyelvjárásban. A nő most már ott állt közvetlenül a lovag előtt. A herceg mágusa vagyok. Velem jössz, mert szükségem van rád! A férfi unottan rámosolygott. Jóképű volt, habár fiatalságának alkonya megérintette már az arcát, szarkalábakat vágva a húsába. Keress magadnak másik embert, asszony! Ma már odaadtam valami másnak az erőm; ennek a jófajta bornak. Kutasd fel Druartot! O mindig kemény. Zhulla a jégbe fagyott testőrkapitányra gondolt. Igen. O keményebb, mint gondolnád... A fehér hajú vállat vont, gunyoros félmosollyal nyugtázva az elértett feleletet. Mondd meg Druartnak, hogy én küldtelek hozzá. Még hasznomra is válhat. Talán megemeli a zsoldom. Élcelődj csak! — kontrázott a nő, és hirtelen elöntötte a harag. A merénylő kitűnő időpontot választott! Khaeros seregében számos új lovag szolgált, tizedüket, ha ismerte, de kétségkívül épp ezt a fickót kellett most megtalálnia. Hirtelen egy olyan játszmában találta magát, amelynek a végkifejlete bizonytalanná vált. Zhulla tudta, ha most magyarázkodásba kezd, azzal aláírja a zitrán herceg halálos ítéletét. És ez nem egyezett a tervével. Ha pedig erővel próbálná magával hurcolni ezt a férfit, ugyanúgy esélytelen lenne. Dühösen körbehordozta tekintetét a teremben, de más épkézláb ember nem akadt az idegenen kívül. Fejében végigpergette a Vrakowba magukkal hozott lovagok listáját, ám valahol az első három név után abbahagyta a számvetést. Indulatosan fordult vissza a fehér hajú dergánhoz, aki továbbra is nyugodtan kortyolgatott a borából, hátát a kandallónak döntve. Ismerlek téged! — vetette oda foghegyről. — Te vagy az, akit Deres néven neveznek, ugye? A lovag felpislogott rá két hosszú korty között.

216

Codric a nevem, bár szólítanak némelyek amúgy is, ahogy te mondtad. Ám éppen szolgálaton kívül vagyok, ha nem látnád... Szóval, hagyj engem békén! Szólj Druartnak, ha örömre vágysz. Druart halott! És rövidesen halott lesz Khaeros herceg is, ha nem állsz mellém. Az uradnak szüksége van rád! Élet és halál között lebeg. Össze kell fognunk, hogy életben maradhasson. Szükségem van egy kiváló harcosra. Olyanra, aki nem ijed meg a saját árnyékától. — Lemondó arccal körbeintett a teremben: — Tudsz valakit mutatni rajtad kívül? A lovag végre elhagyta ülőhelyét, megüresedett kupája nagyot koppant az asztalon. Ahogy kihúzta magát, lerítt róla, hogy nem egy kimondott óriás. Ám vértezet híján is nyers erő és a csaták forgatagában edződött zsoldosok fékezhetetlen vadsága sejlett fel egész alakjából. Akadt már dolgom jó pár nővel — dörmögte a férfi. — Volt közöttük egészen finom nemesasszony is. De egyik sem akart ilyen szép szavakkal az ágyába vinni. Sem ilyen sietősen. És ahogy látom — tette hozzá lemondó biccentéssel, falnak támasztott kardjáért nyúlva —, ma sem erről van szó. Zhulla tekintete villámokat szórt. Megragadta a férfi karját, és ellentmondást nem tűrve maga után vonta. —Talán Maryk mégis megkímél engem — szólt hátra mintegy mellékesen. — Érzek benned erőt! Tudom, hogy te kellesz nekem. Veled sikerülhet a tervem. Egy borízű hang gazdája utánuk kiabált, az asztal alatt valaki rázendített egy nótára, máskülönben gyorsan maguk mögött hagyták a lakoma romjait. *** Codric néhány szemvillanás alatt felmérte a helyiséget, ahová belépett Zhulla után. Egy kényelmes ágy foglalta el a szoba közepét. Oldalt egy régi priccs állt, bal kézre jól felfűtött kandalló ontotta magából a meleget, a párkányon karnyi vastag gyertyák lobogtak rőt fénnyel. Volt ott egy ágyra néző homályos állótükör is, igazi ritkaságként egy olyan világvégi, eldugott helyen, mint Vrakow. Tekintete előbb a kapitány különös jégsírjára tapadt, aztán az ágyra vándorolt vissza, ahol Khaeros do Krajn herceg feküdt szétvetett lábakkal, anyaszült meztelenül. Látszólag élettelen volt. Csupasz mellén karmolásnyomok piroslottak, bár nem túl mélyek, csak amennyire egy felhevült szeretőtől telik. A szíve felett azonban baljós jel éktelenkedett: egy korommal összekent női tenyér szabályos lenyomata, amely egy kissé szétfolyt, ezüstözött körvonalú borostyánpecsétet ölelt közre. A leány, aki a jelet vélhetően a hercegre helyezte, holtan hevert a szoba északi sarkában. Átokbélyeg! Igen, az. Ezért kell segítened! A dergán látott már ilyet egy korábbi alkalommal, amikor pár hónapig a Bak egyházában szolgált testőrként. Az akkori áldozat maga a főméltóság volt, akiről azt rebesgették, a fiatal szüzeket kedveli, és az sem nagy baj, ha az illető fiú. A főpap egy őszi reggelen csúnyán kimúlt: a végbélnyílásán folytak ki a belső szervei, egyetlen undorító masszába összesűrűsödve, miközben mindezt élve végigszenvedte. Semmilyen ráolvasás nem kímélte meg a pokoli kíntól, miként az orvosok tudománya is csődöt mondott vele. Es most újra itt van egy borostyán bélyeg, s ki tudja, miféle? Látszott a herceg mellkasán egy másik tenyér lenyomata is, valamivel nagyobb, mint a kormozotté, ám ennek vörösét valódi vérrel színezték. Zhulla, aki feltehetően ez utóbbit művelte, fájdalmas arccal ült le az ágy szélére, és tenyeréből újabb vércseppeket csorgatott a testre. Sistergés hallatszott, kénes füst szállt fel. Codric már felfelé jövet észrevette a sérülést, most azt is láthatta, milyen célból vágta meg saját kezét a varázslónő. Kevés időnk van — jelentette ki Zhulla, és Codric komoran biccentett. A varázslónő elébe ment a kérdéseknek. — A látszat ellenére életben van még, de csupán egy hajszál köti össze a mi világunkkal. A jel a szíve fölött, az viszi el, ha nem segítünk. Már megtettem, amit lehetett —

217

mutatta a vércseppeket —, de ez nem elég, jóval többre van szükség. Druart kifakuló lelkének maradékát is igénybe vettem, de az is kevésnek bizonyult. Az átokbélyeg túl erős. Codric a halott lányt bámulta; csábos szépség, még holtában is tetszetős, még kitört nyakkal is. Miért tette? Ostoba tévedésből... Nem tudom — hazudta Zhulla szemrebbenés nélkül. — Talán egy régi sérelem miatt. Személyes bosszú. Idejött, elcsábította a herceget, és rásütötte az átokbélyeget. Ellopta a lelkét! Még most is viszi, viszi, viszi... Halott! Csak a teste. A lelke menekül. A zsákmányával. Hova? Segítened kell — sisteregte kitérően a varázslónő —, hogy visz- szarántsam Khaerost a pokol kapujából! Egy erős lelkű harcosra van szükségem, és a vér erejére. Talán még nem késő. Ketten, te meg én még megcsinálhatjuk. Druart... túlságosan gyenge volt — sütötte le a tekintetét. — Veled más a helyzet. Érzem. Codric arca elfelhősödött. Ki volt ez a... boszorkány? A neve Rhialan, csak ezt tudom. Meg azt, hogy fagyföldi, aki most ellopta a herceg lelkét. Meséld el, amit akarsz — mondta a nőnek Codric. A gyertyák lobot vetettek, ahogy ismét a sarokban heverő tetem felé fordult. — De engem hagyj ki belőle! Ez már nem az én ügyem. Khaeros zsoldjában állok ugyan, de semmi több. A herceg halott. Vagy már majdnem az. Mágia ellen pedig nem harcolok. — Azzal a halott lányhoz lépett, lezártnak tekintve a kérdést. A szajha teste még nem hűlt ki teljesen. Gyengéden a padlóra fektette, előbb az oldalára, majd átfordította a hasára. Szakértő szemmel nézte át: szúrást vagy vágást keresett, bármit, ami a merénylő halálát okozhatta, ám nem talált ilyet, csakis a kitört nyakát. Abbahagyta a vizsgálódást, mert a lány szépsége még így holtában is hatással volt a férfiasságára. Zavarta a dolog. Amióta Khaerosnál szolgált, nem hált együtt nővel. És ennek már jó ideje. Amikor visszafordult az ágy felé, csaknem feldöntötte a varázslónőt. —Túl közel merészkedsz hozzám — mormogta a nőnek, miközben ujjai észrevétlenül az övére erősített vadásztőr markolatára fonódtak. Bár túlhaladta már ifjúsága napsugaras éveit, bivalyerős férfi volt, tele életerővel. Igazi harcos alkat, kötélként feszülő izmokkal, éles szemmel, jó taktikai érzékkel. A véletlennek kevés köze volt ahhoz, amikor Khaeros felfigyelt rá és a zsoldjába fogadta. Amennyiben a dergán kardot rántott, kevés ellenfél akadt, aki tartani bírta vele az iramot. Miközben a varázslónőt figyelte, arca szoborszerűnek tűnt, akárha megfagyott volna a feszült koncentrációban. Odabiccentett Zhulla felé. Még arra kell gondoljak, te tervelted ki ezt az egészet, valami sötét céllal. Különös, ugye? — bökött Zhulla a lány holttestére, mintha meg sem hallotta volna a gyanúsítgatást. Látszólag figyelmen kívül hagyta Codric fenyegető testtartását is, ám azért óvatosan elhátrált a férfi közeléből. Bosszúsan folytatta: — A kis kurva rátette a jelet, aztán várt. Az ő életereje táplálta a varázslatot, amíg az felerősödött. Milyen önfeláldozó... Megvárta a legalkalmasabb pillanatot, amíg mindenki eldől valahová, valakivel. De rólam megfeledkezett. Én megéreztem, amikor megcselekedte — szorította össze dühösen az ajkát. — Azzal, hogy közbeavatkoztam, a varázslat félbemaradt. És ez az egyetlen jó hír ma éjjelre — fordult oda a lovaghoz. — Ezért nem halott még Khaeros. Még nincs veszve minden. Codric a székhez lépett, és a herceg ruhái között kutatott. Fél szemét a varázslónőn tartotta, úgy válaszolt: Nem csoda, hogy elkerülted a figyelmét. Most melyik alakodat vetted fel? Macska? Bagoly? Valami más? Veszett híred van a katonák közt, tudod? Felülmúlja a szépségedet is. Ezért is kerül el mindenki — tette hozzá gondolatban.

218

Ellenkezőleg — felelte a nő. — Ember maradtam. Már említettem: Druart lefoglalt. A kapitány megengedett magának egy mosolyt. Sokan álmodnak erről az élményről. Egy ágyban a herceg mágusával! Ez már bárkinek igazi kihívást jelent! Druart biztosan élvezte a hódítását. Fejezd be! — csattant fel a nő. — Erre most nincs időnk. És különben is: halott, ha nem vennéd észre! Amúgy meg mi a fenét művelsz!? Codric megtalálta a herceg erszényét. Sokkal, sokkal több érme lapult benne, mint amire számított. Elégedetten fordult oda a varázslónőhöz. Igazad van, asszony. Az lesz a legjobb, ha én most elmegyek. Nincs itt semmi keresnivalóm. Ami ebben az erszényben van, azt elviszem. Neki már úgysem lesz rá szüksége. En viszont két évig élhetek belőle — tette hozzá gondolatban. Zhulla az ágy túlsó oldalára hátrált vissza. Tekintete különös fénnyel izzott, s körülötte mintha megsűrűsödött, cseppfolyóssá vált volna a sötétség. Most nyomban térj észhez! — sziszegte. Arcának szépsége most valahogy földöntúlinak, démoninak hatott. — Egy zitrán főhercegről beszélsz, te átkozott! Hogy vágnák fel a nyelvedet! Hová lett belőled a tisztesség? A dergán halkan felnevetett, bár legbelül kétely marta, jól cse- lekszik-e. Mielőtt varázsolni tudnál, már véged is lenne, asszony — felelte, és komolyan is gondolta, amit mondott. — Tudom jól: attól félsz, hogy rád varrják a halálát, bármi történt is itt ma éjjel. És Khaerosnak számos befolyásos talpnyalója akad. Neked befellegzett! Jobban tennéd, ha velem együtt most azonnal elhagynád ezt a szobát. És ezt a várat is, lehetőleg még azelőtt, hogy odalent magukhoz térnek a főtisztek. Újra mondom: térj észhez, katona! A herceg arra vár, hogy segíts neki, nem arra, hogy kirabold. Eszénél van, bár te ezt nem értheted. Mindent lát és hall. Számíthatsz majd a bőkezűségére. Vagy a haragjára. Codric tett egy lépést az ajtó felé. Alábecsülsz engem, Zhulla — mondta nyugodt hangon, de érezte, ahogy vibrál-sistereg körülöttük a levegő. —Te is engem. Talán túlságosan is. Sok férfi vesztett már így rajta. Néhányat a saját kezemmel kapartam el. És veled ellentétben én hűséges vagyok ahhoz, aki megfizet. Különben miben lennék jobb egy sarlatántól? Az ott — mutatott fortyogva a merénylő holttestére — egy nyavalyás boszorkány. Egy sehonnani korcs. Codric megvonta a vállát. Egen. így már tisztul a kép. — Sajnálkozó arckifejezéssel, játékosan dobálgatta az erszényt a tenyerében, annak súlyát méregetve. — A felsüléstől tartasz. Téged tesznek felelőssé... Mindez csupán a látszat volt. Feje kitisztult, az éjszaka folyamán ledöntött bor emlékét mintha egyszeriben elsöpörték volna. Minden érzékével feszülten figyelte a másik apró rezdüléseit, annak minden lélegzetvételét. —Több hónapja vagyok az urad zsoldjában, asszony — idézte fel a közelmúlt eseményeit. Felvillant előtte a darwadosi kocsma koszos belseje, ahol az a nagydarab melák meg akarta leckéztetni, amiért rendet mert tenni pár zsebtolvaj között. Jó ütésváltás volt, ahogy felidézte, még most is belésajdult az állkapcsa. A végét, a lezárást persze máshogy képzelte, merthogy a kötekedő holtan maradt ott. Másik kettő is, és ezek már a herceg emberei voltak, de ez már csak úgy jött, amikor elszabadult a pokol. Az a másik rántott először kést, magának keresve a bajt! A szőke, drén hercegnek volt azért némi humorérzéke, és hirtelen nagy szüksége lett egy új kardforgatóra a megüresedett helyre. Az érvei elég meggyőzőek voltak, és az erszénye is dagadt a súlyos aranyaktól. Mellesleg az egész nagytartomány őt szolgálta. Codricnak könnyű volt meghozni a döntést...

219

Hónapok óta — folytatta. — Ez alatt az idő alatt láttam itt egyet s mást. Talán többet is, mint szerettem volna. Khaeros nem volt túl kegyes tartományúr, a halálát kevesen fogják megsiratni. Tudod, mit mondok? Engedd őt elmenni! És engem is. — Farkasszerűen mosolygott. — Ez esetben nem próbálkozom meg azzal, hogy tőrt hajítsak a torkodba. Elég halál történt itt ma éjjel. Zhulla idegesen felnevetett. Bármit forgatsz a fejedben, felejtsd el! Nyitott könyv vagy előttem, Codric. Vagy Deres, ha így jobban tetszik. Amíg felfelé jöttünk a lépcsőn, kifürkésztelek. Mondok valamit, amitől végre megjön az eszed. Tudom, hogy valaki valahol, valamikor elvette az emlékeidet. Az utóbbi két évben egyik seregből a másikba estél be Miteróniában. Zsoldosként harcoltál és öltél. Amikor már nem bírtad a rengeteg vér látványát, ami a kezedhez tapadt, átmenekültél ide. Néha, ha rád tör a kín, manapság is kiszöksz az erdőbe, és világgá ordítod a fájdalmad. Talán nem tudod, ki is vagy valójában. Hát én megmondom! Te legbelül egy tisztességes ember vagy. Érzem rajtad a fényt. Hidd el, én sokkal több mocskot cipelek magammal! Zhulla testtartása ellazult. A levegőben lebegő nehéz, láthatatlan halálszag felhő szertefoszlott. A mágus aggódó pillantást vetett a hercegre, aki most jól láthatóan megmozdult: a bal kezét próbálta megemelni, de csak remegésre futotta az erejéből. Egy ember kétségbeesett segélykérése — ez érződött a mozdulatából. Zhulla hangja mintha egy kripta mélyéről szólt volna: Ha igazán akarnám, Codric, te már halott lennél. Mégis életben vagy. Nem furcsállod ezt? Én tudom, ki voltál, és segíthetek emlékezni. A régi önmagad nem lenne túl boldog, ha látná azt, amit most tenni készülsz. Elég ebből! — dörrent rá a dergán, de közben elbizonytalanodott. Senkinek nem beszélt arról, hogy gyakorta rémálmok gyötrik a múltja miatt, egy afféle ködös, megfoghatatlan látomásmúlt miatt, ami talán soha nem is létezett. Saját képzelete akart hát minden éjjel egy újat teremteni, és az eredmény minden volt, csak szép nem. Már maga sem tudta, mi belőle a valós, és mi az ördögök csúf játéka. Minden haja szála ősz lett. Vajon miért? Deres. Ezt a gúnynevet ragasztották rá a seregben. Most vette fontolóra először komolyan, hogy talán nem is a haja színére céloztak vele, hanem emlékei dermedtségére, derességére. Semmire nem emlékezett az ifjúkorából, ami cáfolata lett volna annak, amit most készült tenni. Igaz, az ellenkezőjére sem. Ami azt illeti, semmire sem emlékezett. Az életemet kéred, varázslónő — mormolta aztán, lassan megforgatva szájában a szavakat. Vádlón rábökött ujjával Druart groteszk hullájára. — Tudom, miféle vérkötelékről beszélsz... Olyasmiről, ami a báboddá tehet. Druartnak már elvette az életét. Nem ismerlek egyikőtöket sem, így nincs miért megbíznom bennetek. Igaz, Khaeros pénze jól jöhetne... de hogy meghaljak érte... vagy teérted... ezt már nem veszi be a gyomrom. A mágusnő megingatta a fejét, úgy mondta: Druart... fáradt volt. Te pedig eleven, és vagy legalább olyan jó kardfogató, mint ő. Oda, ahová küldeni akarlak, a karod erejére lesz egyedül szükség. Acéllal kell küzdened. Bízz bennem! Ha mélyen magadba nézel, hiszel nekem — emelte rá a pillantását a varázslónő. — Beléd látok. Tudom, te nem az az ember vagy, aki csak úgy itt hagyná őt. Mivé lenne a becsületed? Mivé? — Codric gúnyosan nevetett. — Kit érdekel? És az, ha rád kennék mindent? Egész Drénia a sarkadban loholna, hogy bosszút álljanak Dél-Cley tartományi hercegéért. — A nő a fejét ingatta. — De nem kell fenyegetéssel kényszeríte- nem téged, tudom. Hiszen Khaeros megválogatja az embereit. A megérzései félelmetesen jók. Bárhol és bármikor. És ő téged választott. Mert te nem fordulsz vissza, ha akadályba ütközöl. Soha nem hagynád cserben ily méltatlanul! —Talán most az egyszer tévedett — dünnyögte a dergán.

220

Menj hát akkor! — Zhulla leült az ágy szélére, tekintetét a herceg arcára szegezve. Khaeros teste körül érezhetően lehűlt a levegő, és a férfi szája szegletében dérkristályok gyülekeztek. — Kényszeríteni nem tudlak, mert odavész vele a varázslatom ereje. Ám abban biztos lehetsz: a szégyened életed végéig elkísér majd, ha most kimégy innen — mondta halkan. — Persze, ne számíts hosszú évekre! A herceg igen befolyásos ember a határokon kívül is. Sokan fogják kutatni a gyilkosát. Merthogy te is azzá váltál. És én sem felejtek egykönnyen. Codric hümmögött valamit, aztán vállat vont, majd szó nélkül kilépett az ajtón. *** Amikor nem sokkal később visszatért, magával hozott egy serdülőkorból alig kinőtt suhancot. Igaz, az a suhanc így is meg- termettebb volt, mint a lovag, és már most olyan fanyűvő karjai voltak, hogy egy bika nyakát is elroppantották volna. Codric mit sem törődött a varázslónő komor képével, sem a hálálkodó pillantással, ami fogadta. A fiút az ajtó elé parancsolta. O itt Branjan, a kovács inasa. Eszes kölyök. A látszat ellenére — sandított hátra a nőre. — Jobban megbízom benne, mint bármelyik részeg fajankóban odalent. Amíg te a varázslatra fókuszálsz, ő fog vigyázni itt a nyugalomra. Igaz-e, fiú? — Amaz a legszebb álmukból felvert emberek félig bamba, félig gyűrött arckifejezésével bólogatott. — Nos, jól figyelj rám, kölyök, mert ha másodjára is el kell mondjam, akkor már az öklömet fogom használni a nyomaték kedvéért! Szóval, senki nem léphet be ebbe a szobába addig, amíg én nem adok rá engedélyt. Senki, még maga az atyaisten sem! Ha két napig eltart, amíg kijövök, akkor addig vársz rám itt. És mindenkit távol tartasz a szobától! A kovácsinas bólintott, és komoly arccal lecövekelt az ajtó elé. Nem csak a dergánnak tűnt úgy, hogy akár ítéletnapig is képes lenne ott állni anélkül, hogy megmoccanna. Codric elégedetten megveregette az inas vállát. Nem kellett mást mondania. Behúzta maga után az ajtót, majd gyorsan visszanyelt egy szitkozódást, látva a varázslónő széles vigyorát. Mondjad, mit kell tennem, mielőtt meggondolom magam és kettéhasítalak! *** Zhulla ide-oda kapkodott, gyors előkészületeket tett a varázslathoz. Feküdj le mellé! A kard maradjon a kezedben. Igyekezz! Nincs sok időnk! Rendben. És most nyújtsd ide a bal kezedet! A dergán habozott egy pillanatig, aztán csupasz tenyerét a varázslónő kezébe nyomta. Alig érezte az apró tőr villanását. Kicsorduló vére elvegyült a nőével. Zhulla ráfolyatott pár cseppet a kard meztelen pengéjére a különös nász eredményéből. Miféle fura mágia ez? — tudakolta Codric szúrós tekintettel. O, ne aggódj, elég mocskos ahhoz, hogy ellenfele legyen a boszorkánymágiának. Ha átversz, nem lesz nyugtod a halálom után sem — ígérte a férfi. — Visszatérek, és elroppantom a vékony nyakadat! Elég szánalmas fenyegetés. Nem én öllek meg, legfeljebb a saját démonaid. Ahová mégy, talán akad belőlük egypár. Készen állsz arra, hogy megküzdj velük? Codric összevonta a szemöldökét. Mondd, mire készüljek fel! Egy halálfolyosóra. Khaeros drén nemes. Északi vér folyik az ereiben, ősei a Fagyföld szülöttei. Valamiféle fagyra számíts, talán jéghegyekre! Lelke távozóban van, és a folyosót, ami a túlvilágra ragadja, Khaeros gondolataiból szőtték. Persze, lehet valóságos is. Elvégre ezt csak az tudná elmondani, aki már járt odaát. Ami biztosan lesz ott, az egy Jégfal. Valószínűleg egy Jégfalhoz cipelik a lelkét, hogy bezárják mögé. A nyers káosz kavarog a fal mögött, ahonnan nincs visszatérés senki számára. Ami fontos: maradj mindvégig a halálösvényen, mert a közelében ott lesz majd a te utad is! Khaerosén nem érhet különösebb baj, de ha letérsz róla... — Zhulla szeme most résnyire szűkült. — Hozd vissza őt, a herceget, mielőtt a Jégfalhoz érnek

221

vele az elrablói, és én gondoskodom róla, hogy busás jutalmat kapj! Erre a szavamat adom, Deres Codric! Jégfal... halálfolyosó — dünnyögött a dergán. — Hah! Kevés őrültebb dolgot csináltam életemben, mint hogy megbízzak egy varázslónő szavában. Nekem annyi! — Miután kimondta ezeket, a szája szegletében félmosolyba gyűrődtek a szarkalábak. Legbelül kevéssé volt derűs, mi több, a gyomra görcsbe rándult. Zhulla hangja magabiztosan csengett: Nem hinném, hogy ez lenne számodra a vég. Sőt, biztosan tudom, hogy nem az! És amúgy meg nincsenek is emlékeid varázslókról. Most pedig maradj csendben, Deres! Ha félbeszakítasz, kezdhetem elölről. Persze a tét jóval nagyobb volt ennél, de ezt a varázslónő nem szándékozott a másik orrára kötni. Maryk sötét tréfát űzött vele, de meg akart felelni a kihívásnak! Erezte, váratlanul több jelentős sorsfonál is az ő kezében fut össze; ha felnyitná a harmadik szemét, minden bizonnyal látná is őket. Azzal, hogy éppen a dergánt vonja be a varázslatába, óriási kockázatot vállal. Elég egy aprócska, elhibázott döntés, és minden terve összeomlik! De ennek az ellenkezője is megtörténhetett: ha észnél marad, éppenséggel karnyújtásnyira kerülhet a céljához! A szobát betöltötte Zhulla fojtott hangú suttogása... *** Codricot a hideg előbb csak meglegyintette, aztán tartósan belerágta magát a csontjaiba. Álmában — mert mi más lehetett volna ez, ha nem mágikus álom — messze Északon járt. Amerre nézett, fehér hólepel takarta be a síkságot. Szél nem mozdult, ellenben kásás hódara szitált alá a fellegekből. A kristállyá fagyott esőcseppek játékosan pattogtak le a meztelen kardlapról, amit maga elé tolt. Nappal lehetett, ám a sűrű hófelhők alkonyi homályba vonták a tájat. Lenézett a lábához, és meglátta a nyomokat. Patás lábak, három, nem is, inkább négy pár és egy szán. A lelkek elrablói\ Ekkor suttogást hallott: — Igen, ők azok! Indulj gyorsan, és hozd vissza Khaerost! — könyörgött a varázslónő. — Egyedül ez a cél vezessen! Ha előbb odaérnek a falhoz, mint te, minden elveszett! Hozd vissza őt mielőbb! És légy óvatos! Rövidesen megtalálod a saját ösvényedet is. Emlékek ronthatnak majd rád a múltadból. A démonaid pedig megpróbálhatnak elcsalni, letéríteni a fő csapásról, hogy a saját utadat járd. De jól vigyázz! Ez a kitérő és minden más mellékút is a halálodat jelentheti. A hercegét és az enyémet is. Druart is itt vérzett el. Legyél erősebb nála! Codric elmorgott pár goromba átkot az istenek fejére, aztán teleszívta a tüdejét, és elindult. Követte a szántalpak hasította vonalat, ami látszólag csak szaladt, szaladt előre, és végül beleveszett a végtelenbe. Időérzékét hamar elvesztette. A varázslónő még kétszer vette fel vele a kapcsolatot, a beszélgetés időtartalma mindkét alkalommal egyre rövidült. Előbb arról tájékoztatta, hogy az idő és a tér itt a pokol előtornácán egészen új szabályok alapján működik. A vasakarat és a céltudatosság, de még a képzelete is előbbre viheti, mint a lábai. Ez jó hír volt, mert kezdett elszállni belőle a remény, hogy utolérhet egy olyan szánt, amit ördögök repítenek előre. Arra, hogy mindezt egy másik ember halálösvényén — talán annak a képzeletében — cselekszi, nem is akart többet gondolni. A legutolsó üzenetet, ami eljutott hozzá, talán már csak az agya sugalmazta: „Tarts ki! Mindjárt beéred őket! Én már látom az egyik ördögöt." És ekkor meglátta azt a három, irdatlan magasságba felszökő jégoszlopot, amint ott tornyosulnak a jégsivatag közepén. Mintha három gigászi kézfej nyúlt volna ki a hóból, hogy megmarkolja az eget. Almaiban nem egyszer látta már ezt a helyet, de most — ebben a mágikus álomban — ijesztően hatottak a kézszerű oszlopok. A szán éppen közöttük vesztegelt, körötte

222

sötét alakok sürgölődtek egy prémekbe bugyolált alakot lökdösve. Az elrablóknak nagy bőrszárnyai és hatalmas szarvai voltak, s két lábon felegyenesedve jártak, mint az emberek. Fagydémonok? Bórszdrnyas fagydémonok? Vagy egészen másféle démonok? Codric gyorsabb tempót vett fel. Az egyik ördög-démon észrevette őt, és éles, fülsértő hangon felrikoltott. A másik három átlódította a szánt az oszlopok között. A negyedik még várt egy darabig. Codric már majdnem odaért, és látta a másik bestiális pofáját, amint őt bámulja gonoszul. Aztán a negyedik ördögfaj- zat is eltűnt, a három oszlop között pedig egyedül a hótölcsér kavargott őrülten, akárha másik világra nyitott volna átjárót. A halálfolyosó! Codric megtorpant a gigászi jégoszlopok előtt. A helyzet egyszerűnek tűnt. Vagy belép a hóörvénybe, ahol esetleg négy démon várja a túlsó oldalon, vagy búcsút mondhat Khaerosnak. Nem gondolkozott túl sokáig, inkább határozottan belépett a tölcsér belsejébe. *** Odaát egy fagyba beledermedt varázsvilág várta, jégpáncélos felszínűre fagyott síksággal. Ügy érezte magát, mint az utolsó ember a földön, akit kiállítanak a világ közepére a legsötétebb éjszakán, és nincs más, nem létezik más csak az égbolt azzal a sokmilliárd szikrázó csillaggal a feje fölött. És ugyanebben a pillanatban tudatosult benne a gigászi jégfal is, amit talán az istenek hajítottak rá a világra, hogy jelezze élet és halál mezsgyéjének határát. A nyers káosz kavarog a Fal mögött — idézte fel a varázslónő szavait. A démonok a Fal felé száguldottak tova a szánnal, mintha egyenesen a felette vigyorgó, kék teliholdba akartak volna belerepülni. A négy ördögfajzat közül egy sem várta be őt itt, hogy a vérét vegye, és ez rossz előjel volt. Talán úgy gondolták, másvalaki elvégzi majd helyettük a munkát? A jégfal messzire volt, Codric nem késlekedhetett. Sietve elindult, és kis idő múlva megbizonyosodott arról, hogy nyílegyenes ösvény vezet oda a Falhoz. Üt, amely elsőre beleolvad ugyan környezetébe, azonban ha lelép róla, combközépig süpped bele a hóba. A szán is ezt követte. Siess! Igyekezz! — hallatszott Zhulla rémült suttogása, és ez még gyorsabb tempóra ösztökélte. Megszaporázta lépeit, szinte röpült, gondolatban már beérte a szánt, és valóban, az ördögök most valahogy közelebb kerültek hozzá. De a Fal éppúgy. Ekkor történt az, hogy a szán éles kanyart írt le, és elhagyta az ösvényt. *** A szán mögött hófelleg kerekedett, amely nyomban el is nyelt minden nyomot, amit követhetett volna. Codric habozott, majd elindult arra, amerre a megérzései irányították. Elveszett az eddig jól járható út, és térdig süppedt bele a hóba. A menetelésből hamar vánszorgás lett, majd a vánszorgásból négykézláb mászás. Aztán fekve maradt a hótengerben, amely gondos anyaként marasztalta: pihenj itt egy keveset — súgta. A szeme elnehezedett, és amint teret engedett a testét elcsigázó kimerültségnek, nyomban varázslat ereszkedett rá. Vagy álom netán? Akárhogy történt, eltűnt a Fal és a síkság, s most egy behavazott jégcsaperdő vette körül. Erdő, amelyet mintha a nyárból ragadott volna át valamiféle különös varázserő. Fagyott lombkoronája folyton-folyvást csilingelt a feje fölött. Megindult előre, és közben vacogott a hidegtől. Az ösvény egyre jobban lejtett, egyre csúszósabbá vált, és amint lépett egyet lefelé, mögötte megszűnt létezni az erdő: nagy, éjfekete üresség tátotta rá a száját. Egészen úgy érezte, menten beleszédül, ha hátradől. Más út nem lévén, haladt hát előre, egyre jobban átfagyva, remegő lábakkal, amikor meglátott egy lépcsősort, amely bevezetett a jégrengetegbe. Akárha kapaszkodót kínálna, egy kivezető utat, mielőtt beszippantaná az Üresség. Nem túl messzire vitt fel, csak egy napfényes szigetre... A sziget éles kontrasztban állt a környezetével. Látott ott egy zsúfolásig megrakott asztalt, az

223

asztal mögött pedig egy mosolygó fiatal férfit előkelő öltözékben. Az uracska mögött kék vizű, nyugodt óceánt hullámzott, és volt ott egy kikötő is pompás várkastéllyal, a mólóknál büszke hadihajókkal. A férfi — talán egy herceg, esetleg kereskedő? — határozottan intett felé. — Gyere velem, és gazdagon megjutalmazlak — ígérte. — Szükségem van kemény harcosokra. Acélos akaratra, vasfegyelemre. A hadiflottám vezére leszel. Jöjj, foglalj helyet az asztalomnál, Hódító! Codric közelebb lépett, és látta, hogy az asztalon az egzotikus gyümölcsök, az ízlésesen tálalt étkek mellett bizony bőségesen jut hely a válogatott drágaköveknek, aranykelyheknek, gyűrűknek és nyakláncoknak éppúgy. Arca ellágyult, szélesen elmosolyodott, majd széket húzott az asztalhoz, leült, és együtt falatozott az előkelő nemessel. —Tudod, furcsa ez az álom — dünnyögte két mézédes szőlőszem lenyelése közt. — Amióta az eszemet tudom, gazdagságra és hatalomra vágyom. Ilyesféle életre, mint amit itt látok. Kastélyod van, mit is beszélek, egy egész erődítményed! Szép helyen élsz. Szolgák tucatjai lesik parancsaidat. Egész hadiflottának parancsolsz. Talán egy országnak is. Bármit megkaphatsz a pénzedért. Tudom, hogy így van. Érzem. A nemes büszkén körbemutatott. Jól látod — nevetett. — Itt minden az enyém. És hidd el, bőségesen megjutalmazom a hozzám hűségeseket. Aki keményen dolgozik, uradalmat kap, hozzá jószágot, bőségesen termő földeket. Egyszóval: hatalmat. Ez bizonyosan így van — felelte magabiztosan a dergán. Szeme azonban mást mondott, és csakhamar ki is mondta azt, ami gondolkozóba ejtette. — Van itt azonban valami, ami mégsem tetszik. Különös, hogy most ilyen tisztán látom ezt a dolgot. — Értetlenül megrázta a fejét. — Mintha ez az álom megszüntette volna a vakságomat. Amit korábban vonzónak találtam, most bizonyos értelemben taszít. Nem értelek — felelte némiképp haragosan a gazdag nemes úr. — Bökd ki végre, mit akarsz mondani! A fél világot kínálom neked. Keményen megdolgoztam érte, egy részt mégis neked adnék belőle. Ketten együtt még sokra vihetjük! Épp ez az! — ürítette ki kupáját a lovag. — A munkát valójában nem te végzed el, hanem az alattvalóid. Olyanok, mint amilyen én is lennék. Egész életemben dolgoznék azért, hogy neked még több földed legyen, még több vagyonod, és még több hatalmad. Persze, nekem is jutna belőle. De elveszítenék valamit, amit eddig talán kevéssé értékeltem: a függetlenségemet. Most szabad ember vagyok. A te szolgálatodban vagy bárki máséban, egyszerű gyalog lennék. Az uraság értőn nevetett. Igen. De még mindig jobb értékes gyalognak lenni, vagy tisztnek, mint egy nincstelen parasztnak. És különben is, én ennél sokkalta többet kínálok neked. Zászlóhordozóm lehetsz. Különb leszel sokaknál. Felnéznek majd rád. Codric ekkor felállt az asztaltól, és odabiccentett a nemes felé. Ez a lényegen mit sem változtatna. Az, hogy szabad ember maradjak, nekem többet ér holmi rangnál. És éppúgy a boldogság. Mert nem látok melletted asszonyt vagy gyereket. Nem látom a vidámságot, ami körülvenne téged. Talán ez sem a véletlen műve. Én másként bánnék ezzel a gazdagsággal. Mert vagyok olyan jó, mint bárki más. Amit akarok, azt megszerzem magamnak. Előbb vagy utóbb, de megszerzem! Élvezd csak a kilátást innen — mutatott a nyílt tenger felé. — Valóban pazar. Jó ízlésed van. Engem viszont elszólít a feladatom. Köszönöm az ételt és az italt — mondta, és ekkor felnyitotta a szemét. Újra a jégpusztaságban találta magát, a gazdag nemes pedig a kastélyával, a hajóival és az óceánnal együtt jégkristályokká fagyott, majd darabjaira tört szét. Az iszonyatos fáradtság azonban, ami továbbra is rátelepedett, nehéz ólomsúlyokat rakott a végtagjaira, amelyek miatt mozdulni sem bírt. Újra lehunyta a szempilláit, és azon nyomban ott volt a varázserdőben.

224

Újra ott ólálkodott a háta mögött a káosz sötétsége, és a lába előtt egyre meredekebben lejtett a jégösvény. Csúszni kezdett lefelé, de még sikerült megkapaszkodnia egy újabb lépcsőfokban, ami az utat szegélyező sűrű erdőbe vezetett. Meleg fuvallat érte az arcát, és e pillanatban bármit megtett volna, hogy enyhüljön az őt körülvevő dermesztő hideg: rálépett az ösvényre. Egy öreg bölcs várt rá ott, botjára támaszkodva. Impozáns palota kétszárnyú kapuja tátotta rá a száját a bölcs mögött. Odabent Codric márványszobrokat látott egy széles folyosón, a falak mentén pedig könyvespolcok sorakoztak véges-végig. A folyosó megtelt élettel, és váratlanul fiatal és idősebb emberek, férfiak és nők, elfek, tündérkék és emberek, s más fajzatok járkáltak és repdestek, beszélgettek. Mindannyian életerősnek és vidámnak tűntek. A világot irányító erők titkait, ezredévek bölcsességét, az univerzum valamennyi törvényét zártuk lapokba odabent — invitálta őt a bölcs, szélesen mosolyogva. — Az örök élet titkát keresed? Vagy csupán a hosszú életre vágysz? Érdekel, hogyan tudod elsajátítani a mágusok tudományát? Mert bárki képes rá. Te magad is, ha igazán akarod. Gyere, kövess, és sosem kell aggódnod az öregedés, a betegségek vagy a halál miatt! Itt minden kérdésedre választ kapsz. Codric erős késztetést érzett, hogy belépjen a csarnokba, és így is tett. Kísérője a legnagyobb oszlophoz vezette, amelyre csigalépcső vezetett fel. Amerre nézett, kódexek voltak mindenütt. Milyen könyvek ezek? — kérdezte kíváncsian. A vezetés tudományát taglalják. Hogyan készíts fel embereket a kiválóságra! Hogyan hozzák ki magukból a legtöbbet. Hadvezérek, bölcselkedők és filozófusok, uralkodók és titoknokok írták e könyveket. Az, hogy elsőként ide jöttél, azt mutatja, hogy érdekel ez a téma, és hogy te magad is vezető vagy. Felnéznek rád az emberek, és hajlandóak követni téged és az eszméidet. Egen — válaszolta bizonytalanul Codric. — Voltam már tiszt néhány seregben. Voltak emberek, akik szívesen meghaltak értem. A bölcs bólogatott. Ez is mutatja, hogy igazán lelkesedtek érted. Bizonyára különleges vezetőjük voltál. Codric megrázta a fejét. Nem csináltam semmi különlegeset. Csak éppúgy bántam velük, ahogy én is szeretném, ha fordított helyzetben velem bánnának. Megbecsültem őket. Mindegyikük jó volt valamiben. Az erősségeiket értékeltem bennük, amiben gyengék voltak, azt pedig orvosolta a csapatszellem. Ez nagyszerű! — dicsérte meg a filozófus. — Erősítetted bennük a hitet, hogy értékesek valamiben. Ez a kiváló vezetői erények egyike. Nagyon sokra viheted még e téren! Sosem vágytam effélére. Legfeljebb a távoli múltamban, arra pedig nem emlékszem — gondolkozott hangosan Codric. —Talán ezek a kérdések már régóta izgatnak, csupán elnyomtad őket. Nem lehetséges ez? — tudakolta a bölcs, de a dergán figyelmen kívül hagyta a kérdést, és egy másik polchoz lépett. És ezek az iratok? — kérdezte. — Bajnokokat ábrázolnak. Vívnak, itt meg testgyakorlatokat végeznek — lapozott bele a kiemelt vaskos kódexbe. Igen. Ezek a mozdulatsorok a testet és a szellemet élénkítik. Némelyek, például az a kötet, amit a kezedbe vettél, az örök fiatalság titkait foglalja össze. Egyszerű testgyakorlatokat találsz benne, amelyek életerőssé tesznek. A másik, igen, az, aminek vörös a gerince, a férfierő megmozgatásáról szól. Megmutatja, miként tudod átalakítani ezt a hatalmas energiát úgy, hogy hosszú életet biztosítson neked. Különös — mutatott rá Codric egy bekezdésre. — Itt azt írják, önmegtartóztatás szükséges ahhoz, hogy meghosszabbítsuk az életünket. A gyakorlatok hatékonyságának ez a feltétele. A bölcs talányosan elmosolyodott. Mindennek meg kell fizetni az árát — felelte. — Mi itt, a Tudás Templomaiban egyszerűen élünk. A világi hívságok java részét kizárjuk az életünkből. Keveset étkezünk, annál többet alszunk és mozgunk. Az elmélkedés, a testgyakorlatok, a közös munka és a beszélgetések lehetővé teszik, hogy hosszú ideig éljünk, és ne szenvedjünk hiányt semmiben. Nem mérgezzük a szervezetünket és a tudatunkat akképpen, mint ahogy te és társaid teszitek odakint.

225

Codric hitetlenkedve nézte a másikat. Egy másik kötetbe lapozott bele. Nem teljesen értem, amit mondasz. Önmegtartóztatásról beszélsz. Ez a könyv pedig, amit éppen a kezemben tartok, khm... hogy is mondjam, az örömszerzés... különleges módozatait taglalja. Eléggé... szabados ábrázolásban. Mire való ez a tudás, ha ti ezeket a gyakorlatokat nem használjátok? Némelyek alkalmazzák ezeket. Talán ha minden századik tanítvány választja ezt az utat. Nincsen senkinek megtiltva. De aki erre az útra rálép, tudomásul veszi, hogy bizonyos törvények örökre rejtve maradnak előtte. Azt mondod tehát, amennyiben valaki meg akarja szerezni a bölcsek tudását és az örök élet titkát, le kell mondania mindazokról az örömökről és élvezetekről, amit a templomon kívüli élet kínál? Nem kell lemondania. Csupán megtanul nem vágyni ezekre. A kettő nem ugyanaz! A mi igényeink igen szerények. Mégis boldogabb és teljesebb életet élünk, mint a legtöbb ember a világban. Codric visszaadta a könyvet, és megdörzsölte a szemét. Azt tapasztalta, hogy újra a jégösvényen áll. Nincs szükségem erre a tudásra, öreg! — búcsúzott. — Talán még nem vagyok eléggé bölcs ehhez az élethez, de többre értékelem azt, amit most csinálok, mint hogy megvonjam magamtól a jót, és helyette egész nap egy kolostorban üljek. Tartsd meg magadnak a könyveidet! Az istenek legyenek veled! — mondta aztán. Ahogy óhajtod — hajtott fejet a bölcs, és Codric azt vette észre, hogy hirtelen megcsúszik a jégen, elvágódik, és máris nyaktörő sebességgel szánkázik tova a lejtőn. Kapaszkodót már nem talált, látta viszont az ösvény végét, amely darabjaira készült hullani, és odalent nem várta más, mint az örvénylő sötétség, a semmi, a nagy üresség. Talán éppen újra segítségért kiabált, amikor erős kezek ragadták meg, és húzták fel az erdő fái közé. Amikor feltápászkodott, élőholt embereket látott maga körül, akik keményre fagyott rongyokban ácsorogtak. Voltak közöttük férfiak és asszonyok is, csonttá és bőrré soványodva, szemük azonban a folyékony ezüst elevenségével izzott. Némák voltak, mint egy darab kő, és éppolyan rideg részvétlenség sütött a pillantásukból. Nem is lehetett ez másként, mert némelyekben a dergán egykori áldozatait fedezte fel. Azok vették körül, akik az ő késétől vagy kardjától átjárt testtel mondtak búcsút az életnek, harcmezőn vagy bárhol másutt — most oly mindegy volt. Tömegük, rémisztő közelségük egészen megdermesztette. Ekkor megragadták és becipelték a járkáló hullák legsűrűjébe, és le akarták róla cibálni a ruhát. Egyesek fojtogatták, s közben hideg ujjak kutattak gyilkos mohósággal a szeme után. Védekezett, kemény ütéseket osztott szét jobbra és balra, amikor a háta mögül meghallotta, hogy a nevét kiáltozzák. Valahogy utat tört vissza az ösvényhez, és látta, a túloldalon pompázatos aranylépcső vezet fel egy oltárhoz. Elegendő egy erőteljes szökkenés, és maga mögött hagyhatja a holtak seregét, akik rövidesen maguk alá gyűrik! így is tett. Az oltártól fiatal nők szaladtak oda hozzá rohanvást, és segítettek neki visszanyerni az egyensúlyát, támaszt nyújtottak, mielőtt menthetetlenül belezuhant volna az alig karnyújtásnyira örvénylő káoszködbe. A nők elégedetten kacagtak, mohón mustrálgatták Codricot, s közben különféle ocsmányságokat és obszcén kifejezéseket hajigáltak a túloldalon tolongó holtak felé, akik közül némelyeket elragadott a csalódottság miatt érzett düh. Ezek Codric után vetették magukat, és indulatoskodásuk miatt hamar a csúszós jégösvényen találták magukat. Miután ilyen formában többen beleszánkáztak az ösvény alján tátongó falánk feketeségbe, végül a többiek felhagytak a kísérlettel, hogy megkaparintsák egykori gyilkosukat. Lassan eloldalogtak, a jégerdő elnyelte őket. Codric figyelme az asszonyokra terelődött. Egyik széparcú fehérszemély végigsimított az arcán, majd lágy csókot lehelt az ajkára. Nem tudatosult benne miként, ám végül az oltárnál

226

hevert drága selyempárnák között, és a gyanta fanyar ízével fűszerezett bort kortyolgatott. A nyári erdő illata vette körül. A nők érintése legalább olyan édes és fűszeres volt, mint maga a bor, és Codric nagyon is érezte, amint elönti a férfierő. Ez már a kedvére való volt! Ujabb és újabb szeretők bújtak oda hozzá, hogy a legkülönfélébb módon kényeztessék, és ő engedett a kísértésnek. Behatolt az elsőként kiválasztott nőbe, érezte, amint teljesen magába fogadja őt. Minden egyes lökéssel mélyebbre szédült bele a kéjbe. *** Ebben a mámorító időtlenségben később arra eszmélt, hogy készséges partnere nem más, mint maga Zhulla, s az oltár és az erdő is eltűnt, ők pedig a vrakowi vár hercegi hálószobájában vannak. A varázs szertefoszlott, és Codric, akárha egy harmadik szemlélődő lenne, látta kettejüket Khaeros ágyában szeretkezni. A herceg is ott volt; mozdulatlanul hevert mellettük, meztelen testét zúzmara lepte be, acélszürke tekintete a halál előtti pillanatok őrült vágyakozásába fagyott bele. A vágyakozásba, amivel az életbe kapaszkodott volna — ha van valaki, aki megmenti elragadott lelkét. A dergániai zavarodott tekintettel bámult le a varázslónő arcába. Zhulla felmosolygott rá, megnyúlt szemfogain vér csillogott, ajkai hangtalanul formálták a szavakat: —Tudod, ki vagy te, Codric, szerelmem? Drénia leendő királya vagy, a Jégtrón várományosa! Főúri vér csörgedezik az ereidben. Az utolsó Frekhanser, az vagy! És te már az enyém vagy! Az én kedvesem, az én szerelmem... leendő fiókám, az Első Gyermekem! -Mi? Mit... mit... — Ébredj, Codric, szerelmem, ébredj! Én vagyok a fény, aki utat mutat neked. Én vagyok az élet! Kapaszkodj belém. Itt várok rád! Itt, Vrakow várában, ahol a tested hever karmaim között. Ébredj, kedvesem! Ébredj! Zhulla arca megremegett, fodrozódott olyasféle módon, mint amikor kavicsot hajítanak bele egy nyugodt tó vizébe. Codric ekkor már újra érezte a saját testét, és a másikét is, akit éppen döfködött. Csakhogy az a nő, akit most maga alá szorított, éppen átváltozott egy rusnya arcú hárpiává — vagy inkább vámpírrá —, és máris támadott: éles szemfogaival sebesen ismét a lovag torka felé mart. A dergán szitkozódva lefejtette magáról a rúgkapáló bestiát, majd könyökcsúccsal durván belesújtott az újra nekilendülő támadó arcába, aki véres fejjel nyaklott hátra. Ekkorra már többen is belé csimpaszkodtak, ezért válogatás nélkül mart és öklözött mindenfelé, vagy fordított ki ízületeket a helyükről egy-egy ösztönösen kivitelezett, alattomos mozdulattal. Csontok roppantak, inak szakadtak, miközben a kéjre szomjas szeretők ádáz ellenfelekké váltak. Ügy tűnt, Codric megtalálta legerősebb démonait. Azonban a vámpírok hamar vesztésre álltak, mintha a dergán vágyai és gondolatai valóban képesek lettek volna befolyásolni a valóság szövedékét. Az asszonydémonok mozdulatai meglassúdtak, reflexeik eltompultak, akárha elgémberedtek volna a farkasordító hidegben, ami a jégfalnál uralkodott. És valóban! Az utolsó bestia feje már jégszilánkok formájában robbant szét, miután Codric öklével találkozott. Az oltár és vele együtt a nyári erdő álomcsapdája jéggé fagyott, majd darabjaira hullott. S ekkor Codric végre képes volt elszakadni a saját démonaitól. *** Amikor saját halálösvénye szertefoszlott, Codric hirtelen ott találta magát alig valamivel a Fal előtt. Kirázta szeméből a szörnyűségeket, és gyilkos indulattól tüzelve talpra állt. Az átélt álom valószínűtlennek tűnt, éppúgy a saját viselkedése is, ám az elfojtott feszültség, ami feltorlódott benne, görcsbe rántotta az izmait, ahogy kitörni készült. Felnézett a jégtömbökből rakott építményre, amely szinte rádőlt a súlyával, és nagyon parányinak érezte magát. Aztán szeme rátalált Khaeros lelkének elrablóira. Ott a Falnál kemény szél fújt, jégdarát kavart fel, de még

227

így is látta a magányosan veszteglő szánt, amelyről Khaerost már eltávolították. Rohanvást elindult felé. A szél alábbhagyott, és így már észrevette a démonokat is, amint áldozatukat a Fal felé cipelik. Hárman voltak, és mielőtt felfogta volna ennek a számnak a jelentőségét, a negyedik lesből ugrott rá. Codric ösztönei csalhatatlanok voltak, vívótudását pedig évtizedekig csiszolta harctereken és a legkülönfélébb kocsmai verekedésekben. Az ördögfajzat is csak egy újabb ellenfél volt, nem több, igaz, azok között felettébb gyorsnak számított. Codric pengéje lemetszette a támadó egyik szárnyát, karmostól, bőrlebernyegestől. Áldozata felvisított, és a dergán fél szemmel észlelte, hogy az ördögfajzatok megtorpannak, és ketten máris visszafordulnak, hogy megsebzett társuk segítségére siessenek. A végtagjától megszabadított ellenfél kivárt volna, ám Codric már mozdult is — csupán hajszál híján elvétve a célpontot. Gyors visszatámadást kellett hárítania, ám védekezőn feltartott pengéje lecsúszott ellenfele hosszú karmairól. A démon mancsa áttörte a védelmét. A következő szemvillanásban érezte is, amint a földre kerül a mellkasára mért hatalmas ütéstől. Levegőért kapkodott, és eközben az ördögfajzat odatoppant mellé, majd felemelte a lábát, hogy széttapossa harcképtelen ellenfele fejét. Codric elgurult a lezúduló láb útjából, aztán feltornázta magát fél térdre, és amint a lény másik karmos lába újra meglendült, lecsapott a kardjával. A démon visítva kapott lecsonkolt lábfejéhez, majd tehetetlenül eldőlt, mint egy villám sújtotta fatörzs. A következő villanás elválasztotta a fejét a nyakától. Codricot ekkor valami elsodorta, és hegyként betemette. Kardja kifordult a kezéből és beszorult a teste alá, ám a bal keze szabadon maradt. Szerencséjére második ellenfele elhamarkodta a vetődést, és szüksége volt egy újabb lélegzetvételre, amíg fogást talál a félig maga alá gyűrt lovagon. Ez elegendő volt ahhoz, hogy Codric előrántsa a tőrét, és belevágja a démon ocsmány képébe. Az ördögfajzat hangtalanul eldőlt, mancsával hasztalanul markolászva a végzetét okozó fegyvert, de ezt Codric már nem figyelte, mert harmadik ellenfelével nézett farkasszemet, immár visszaszerzett kardjával a kezében. Az újabb lény nem mozdult, hanem valamit vartyogott istentelen nyelvén, ám a dergán mit sem értett az egészből. Mindaz, hogy az ördögképű nem rontott rá azonnal, valószínűleg egy másfajta taktika része volt. Eközben a negyedik valószínűleg egyre közelebb kerül a Falhoz Khaeros lelkével... Codricot elfogta a düh, markába szorította az az érzés, hogy a cél előtt fog veszíteni. Meglendítette-pörgette a kardot maga előtt, és támadásba lendült. A démon hátrált, Codric pedig követte. A hátrálásból fogócska lett, amit végül a lovag megelégelt. Mivel az ördögfajzat éppen csak annyira távolodott el, hogy a kard ívén kívülre kerüljön, ám közben folyamatosan bosszantotta Codricot a nyelve öltögetésével és néhány látszattámadással, a dergán taktikát váltott. Kivitelezett még egypár támadást, felmérve a másik koordinációját, aztán erőteljes köríveket írt le a pengével maga előtt, és az egyik ilyen lendítés erejét kihasználva ellenfele mellkasába hajította a nehéz fegyvert. Mindent egy lapra tett fel, ám a cselvetés sikerült. Kitépte a kardot felnyársalt ellenfele testéből, és rohanvást megindult a negyedik felé, olyan gyorsan, amennyire csak futotta az erejéből. Ekkor hallotta megreccsenni a Falat, és látta, amint az ördögfajzat ledobja maga elé Khaerost, akit eddig a hátán cipelt. A herceg még élt, mert bár szorosan gúzsba volt kötözve, most szabadulni próbált. A negyedik démon belerúgott párat a fogolyba, hogy elcsendesítse, majd magasba lendítette a karját, és nem nézve a háta mögé, a Falhoz fohászkodott valamiféle nyelvtörő kántálással. Codricot nyíllövésnyi távolság választotta el céljától, amikor a Fal egy helyütt megrepedt, és a repedésből szellemlények özönlöttek elő, akik visítozva civakodtak Khaeros körül, talán mindegyikük elsőként akarta felfalni a férfi lelkét. A dergán felvette a küzdelmet a társait megidéző, szarvfejű démonnal, de az még csak nem is védekezett. Hagyta, hogy a lovag

228

feldöntse, és megmerítse benne a kardját. Egyszer, kétszer, majd harmadjára is. Aztán átalakult... A változástól a dergán arcára ráfagyott a döbbenet maszkja. Codric hol a szétszakadó Falat bámulta, hol pedig Khaeros démonát, aki egy megrettent tekintetű, fiatal nő volt. Szörnyülködve rántotta ki fegyverét a meggyilkolt asszony mellkasából, és nézte végig, amint áldozata lelke elhagyja a hús börtönét, és a herceg felett veszekedő szellemlények egyre népesebb gyülekezetéhez csatlakozik — merthogy a jégfalban ásító féreglyukból továbbra is előmászott egy-egy újabb lélekfaló. Codric ebben a hasadékban találta meg a válaszokat, mert amikor egy borzasztó pillanatig a sötétség mélyébe nézett, olyan dolgokat látott ott, amelyek egy életre beleégtek az emlékezetébe. A jégbe zárva, a fekete köd mélyén megpillanthatta Khaeros emlékeinek dögletes temetőjét. Mert az maga volt az eleven pokol! És biztosan érezte azt is, hogy ha még egy szívdobbanásig elidőzik odabent, a saját emlékei fogják megrohanni. És ez minden eddiginél erősebb félelmet szított fel benne. Ahelyett, hogy alámerült volna elfeledett múltjába, inkább elzárkózott előle. —Vigyétek! Rászolgált, hogy felfaljátok — suttogta ridegen a szellemlények felé, akik kacagva ragadták meg gyilkosukat. Codric elégtételt érzett. Hagyta, hogy a lélekrablók a hasadék felé vonszolják némán sikítozó foglyukat. Am ekkor keze önálló életre kelt, lábai elfeledettnek, vagy meg sem történtnek hitt emlékek hatásának engedelmeskedve, emelkedtek fel a földről, és szökkentek előre. Nem értette, miért is cselekszi azt, amit, ám kimenekítette Khaerost a lélekfalók karmai közül. Talán a múltja volt az, ami valahogy mégis utat talált hozzá, és megérintette a lelkét. Új döntést hozott, és birokra kelve régi-új énjével, makacsul magával vonszolta a herceget, el messzire, minél távolabb a Faltól. Khaeros démonai újra és újra odarepültek, megpróbálták visszaszerezni áldozatukat, hogy magukkal ránthassák az Ürességbe, de Codric fegyverét most vérvörös lángnyelvek nyalták körül, és ez a pokolláng elűzte őket. A vakmerőbbek, akiket a láng nem tartott vissza, azok hamuvá porladtak, amint a pengével érintkeztek. Amikor a lovag már eléggé eltávolodott tőlük, behunyta a szemét. A jégfal recsegése fülrepesztő morajlássá erősödött. Lelki szemeivel látta a széthulló gigászt, majd megpillantotta a három jégoszlopot is, az oszlopoknál pedig a karcsú varázslónő alakját, amint őt szólítja, hogy térjen vissza az árnyékvilágból. Amikor belépett a hótölcsérbe, tudta, hogy a varázslónő terve sikerrel járt. Nem kellett kinyitnia a szemét ahhoz, hogy megbizonyosodjon róla, Khaeros is vele van. Érezte rajta a bűzt. Éppen olyan halálszaga volt, mint a jégfal mögé elzárt emlékeknek. *** Codric felkönyökölt az ágyban, és nagyot lélegzett a hűs levegőből. Aztán vérszag csapta meg az orrát, és látta oldalához lefektetve a saját kardját, amelyet fekete-vörös ragacs borított. Keze önkéntelenül ökölbe szorult, ahogy a békésen alvó Khaerosra nézett. A herceg arcáról már tovarebbentek a viharfellegek, amelyek a szertartás megkezdése előtt még ott voltak. Ajka nedvesen fénylett az elolvadó jégharmattól. Légzése is egyenletessé vált. Olyannak tűnt most, mint egy ártalmatlan ifjú, akit a sebláz ledöntött a lábáról, de már visszatért belé az életerő. Am a valóság, amibe Codric belekóstolt a személyével kapcsolatban, sokkal ocsmányabb volt, mint amit valószínűleg előtte bárki megtapasztalhatott. Pillantása most akaratlanul a halott lányra vándorolt, aki a sarokban hevert. O indította el ezt az egészet— emlékeztette magát. Bebújt a herceg ágyába, csak hogy ölhessen, hogy bosszút állhasson másokért, és nem félt odadobni érte az életét. Most, hogy újra megnézte, nagyon hasonlított az utolsó lélekrablóra, akit odaát megölt. Talán a testvére volt annak a lánynak. Ha így volt, hatalmas gyűlölet munkálhatott benne. Tekintetével a varázslónőt kereste. Zhulla az ágy mellett ült egy székben, alig pihegett, mégis hálás, ám bágyadt mosolyt küldött felé.

229

Megmenekült, hála neked! — mondott köszönetet. Codric szó nélkül felkelt az ágyból, majd az asztalhoz lépett, és mohón ivott az oda készített kancsóból. Hálát adott az égieknek, mert a kancsóban jófajta bor vöröslött. —Tudom, ki vagy te — dörmögte jégszilánkos hangon. — Egy istenverte vámpír... A varázslónő csak mosolygott. Nem is tagadta. Igen. És megmartál, míg odaát jártam. Ó, igen... Codric ismét ivott. Nehéz lett volna józanul elviselni ezt a tudatot. Nem tűnsz halottnak... Sőt! Druartot sem verted volna át egykönnyen. Hogy is van ez?! Zhulla arcán értő mosoly suhant át. Ha abban reménykedsz, hogy a harapás mégis az álom része, akkor megerősítem: igenis vámpír vagyok! De elsősorban varázsló. És ez jelentős különbség. Hús-vér nő vagyok, és az is maradok. Druart sokat mesélhetne... Persze erre neki már nem lesz alkalma. — Zhulla kacéran méregette a dergánt. — De te még megtapasztalhatod, milyen eleven is vagyok! Most is beléd látok. Kívánsz engem az első pillanattól. Látsz valamit bennem, amit vonzónak találsz. Magad sem tudod, mi az, de akarsz engem! Codric ujjai elfehéredtek a kancsón, majd rámordult a nőre. Beszélj! Miért épp én kellek neked? Hát nem tudod az álmaidból? A dergániai egy pillanatra behunyta a szemét. Zavaros álom volt az... A múltad és a jövőd álmai — felelte a varázslónő kedvesen. Mind igazak. Az is, hogy... a trón várományosa vagyok? Mind! Mind igazak! Azok az álmok. A dergán újra a kancsó fenekére nézett. Bizonyára hazudsz — felelte aztán bortól elnehezülő hangon. Nincs közöm drén nemesekhez. Pedig van. Anyád Haggen de Frekhanser kéjnője volt. Megesett. Megszült téged, de a Frekhanser soha nem ismerhetett volna el törvényesen. Szégyen és megvetés övezte volna. A dergán agya lázasan dolgozott. És ha így is volt — kérdezte. — Mi változott? Nem maradt utódja. Kizárólag te. Te vagy a Frekhanserek egyetlen reménye. Máskülönben kihal az ősi vérvonal. Codric a fejét rázta. Ez... ostobaság! Nem vagyok drén, soha nem voltam... soha nem is leszek! Zhulla kedvesen mosolygott rá. Még mindig látszottak rendellenesen megnyúlt agyarai. Mert azt hiszed, kitérhetsz a sorsod elől? Codric csak most döbbent rá: Mindez nem véletlen — szögezte le. - Nem találomra választottál engem... erre az álomküldetésre!

230

—Talán mást vársz, ám azt kell mondjam, ez esetben a véletlenek játszottak össze. Tudtuk, hogy létezik egy örökös, és azt is, hogy ma este itt lesz... valahol — ismerte el a nő. — És igen, mi csaltunk épp ide, Vrakowba, ahogy a többieket is. Khaeros megünneplése igazán jó lehetőség volt, hogy megtaláljunk és kiemeljünk a meghívottak közül. Ám a ma éjszakát másként terveztem. Az már tényleg a véletlen műve, hogy ez a kis boszorkány, aki valahogy kifürkészte a tervünket... gyilkolni készült. És... jókorát tévedett. — Mosolygott. — A te lelkedet akarta elcsenni, azért jött ide, de Khaeros herceget hitte a Frekhanser örökösnek. A drén előítélet miatt... meg sem fordult a fejében, hogy a Frekhanser- örökös egy külhoni dergán lehet. Khaeros haja ugyanolyan hófehér, akár a tied... deres. Őrá pazarolta hát a döbbenetes erejű varázslatát, nem pedig terád... egy egyszerű zsoldosra. Codric zordan meredt a varázslónőre. Kavarogtak a fejében a gondolatok. —Többes számban beszélsz... A varázslónő biccentett. Mint mondtam, a mi találkozásunkban kevés a véletlen szerepe. Én is, akárcsak te... egy nagyobb terv része vagyok. Miféle tervé? Egy olyané, amit nem oszthatok meg veled részletekbe menően. .. legalábbis, most még. De aminek a lényege, hogy hamarosan tied lesz Drénia Jégtrónja, s te uralod majd egész északot. Codric utálkozva meredt rá. És te... meg a megbízóid... engem uraltok majd, igaz? Ezt tervezitek kezdettől? Meggyilkoltátok, meggyilkoltattátok mindazokat, akik a rangsorban előttem álltak, hogy végül ne maradjon más, és rám szálljon a trón! A bábotoknak akartok... Hogy is mondtad? A vámpír... fiókádnak. Akit aztán madzagon rángathatsz kedvedre! Zhulla merengve nézett rá. Ám csakis a te beleegyezéseddel és akaratoddal, Codric, szerelmem. Csakis akkor adok neked magasztos véremből, Ten- naaron véréből... csakis akkor kapsz halhatatlanságot és hosszú életet, ha te kéred és igazán akarod... Elmegyek — jelentette ki a dergán, és felvette zekéjét, felöltötte kardövét. A kard pengéjét mogorván beletörölgette a drága dunyhába, mielőtt az acélt finoman beletolta az övére 231 * * * megölnél is, az nem felcsatolt tokba. — Visszatartanál? Erővel úgysem menne. Még ha szolgálná a céljaidat. Zhulla sóhajtott, összehúzta vállán a köpönyeget, majd felállt, és a kandallóhoz sétált. Nem úgy tűnt, mint aki támadni készül. Maradj még, Codric! Ne szökj el a sorsod elől! Maradj, és segítek... segítek értelmezni mindazt, amit odaát láttál. Dönts aztán, ha majd tudod, mi vár rád! Amit láttam, az épp elegendő ahhoz, hogy hányni legyen kedvem. A nő lemondóan megrázta a fejét. Legalább azt várd meg, amíg a herceg felébred — kérlelte. — Khaeros bőkezű azokhoz, akik segítenek neki. Neked pedig éppenséggel az életét köszönheti. Ez ugyan nem tart vissza — nevetett hidegen Codric. — Olyat láttam, ami tegnap még nem okozott volna gondot. Ma azonban már igen. Legszívesebben otthagytam volna őt a démonainak. Démonok! Hah! Inkább gyereknők voltak azok. A legtöbbjük még sohasem szorított férfit magához az urad előtt. Az a négy is az volt, aki eljött érte, mielőtt a fagyvilágban ördögökké lettek. Visszatértek a gyilkosukért, hogy a pokolra küldjék. És én megakadályoztam őket ebben. — Codric arcát viharfellegek borították el. — Bár ne tettem volna! Jól tudom mi az, elvenni egy életet, ha muszáj. De Khaeros más. Ö minden pillanatát kiélvezi a gyilkolásnak. Láttam már erőszaktevőket, de köztük ő a leg- mocskosabb. Mindketten tudjuk. Ismerem már a múltját, és ez a tudás a halálomat jelentheti. De akár a tiedet is.

Zhulla komoran hallgatott, és Codric ezt megerősítésnek vette. Hirtelen régi énje felülkerekedett benne: elővonta a tőrét, és a herceghez lépett. Khaeros csupasz mellkasa szinte kínálta magát: egy döfés a szívbe, és már vége is. Kérdőn ránézett a varázslónőre. Dönts! Ha akarod, megteszem. Nekem már nincs itt maradásom. Vagy így, vagy úgy, keletnek megyek. Szívesen magammal viszlek, s útközben elmondhatod, miféle sors vár reám. Varázsló vagy. Ahogy te mondtad: nyitott könyv vagyok előtted. Tudnod kell, miként érzek. Zhulla néma maradt, ám a szeme elárulta háborgó érzéseit. Amikor megszólalt, hangja eltökélten csengett. Már rég megtehettem volna, Codric — bökött állával Khaeros tehetetlen testére. — De nem én ítélkezem felette. Ahogy neked sincsen jogod bíráskodni. Talán a saját démonaid kevéssé borzasztottak el? Codric állta a pillantását. A varázslónő folytatta. Khaerosnak élnie kell! Fontos szerepe van a tervünkben, amit megvalósítunk akár veled, akár nélküled. Ezt a döntést hoztam, és tartom is hozzá magamat. Ha valaki, hát ő megérdemelné a halált — felelte a dergán, mégis eltette a tőrt. — Persze egy magadfajta talán örömmel szolgál egy ilyen patkányt... Nem őt szolgálom, hanem Tennaaront, mianyánkat, ki a vérével megajándékozott. És a herceg? O csak egy szövetséges. O hatalmas úr itt, bármit megtehet. És igen: errefelé kegyetlen az élet. Csak a Khaeros-félék élik túl. Az élet bárhol kegyetlen tud lenni. És vannak, akik azzá teszik. O közülük való. És te, Codric? Neked is csak azért biztonságos a múltadba tekintened, mert valakik elvették az emlékeidet. Vagy épp... te magad zártad őket el egy fal mögé. Most elmerülhettél volna bennük, mégsem tetted. Mert talán nem tetszett volna, amit látsz. Vagy talán sejtetted, hogy onnan nem lenne számodra visz- szatérés. Helyesen döntöttél, amikor visszahoztad Khareost. Már mondtam. Nem te vagy az, akinek ítélkezned kell felette. Ahogy az én démonaim is egyedül rám tartoznak. Én számolok el velük nap nap után. Codric hallgatott, és ez minden szónál ékesebben beszélt. Zhulla folytatta. Nincs közöd hozzá, mégis elmondom, miért állok Khaeros oldalán és miért igyekszem óvni az életét... dacára annak, hogy immár egészen más érdekeket szolgálok. Lendori vagyok. Őseim századévek óta székeket birtokolnak a Mágus Torony tanácsában. Az alku, amit a családom kötött Khaeros őseivel, a szolgálatára kötelez, még a halálom után is. — Miközben ezt mondta, előhúzott inge rejtekéből egy nyakláncot. — Lomb és Aranyszarvas — mutatta fel a medaliont. — Ha felrúgom az egyezséget, üldözötté válok mindkét oldalról. Óvom őt a sötét vérzivatarban, ami hamarosan bekövetkezik... Maradok, megvédem, és hiszem, hogy mellettem még jobb emberré lehet. Talán életem egyik része, az, ami Lendorban gyökerezik, erről szól: hogy őt megváltoztassam. Akkor örökké kell élned! — nevetett kihűlt hangon a férfi. — Sok sikert hozzá! Zhulla szemmel követhetetlen vámpírmozgással előtte termett, és marasztalón a vállára helyezte a kezét. En örökké élek! És vannak kötelezettségeim. Ha nem így lenne, talán nem lennék több egy járkáló hullánál. A feladatom Khaerossal kapcsolatban talán pontosan az, hogy megmentsem a lelke üdvét. A sajátom már a múlté. De amíg mellette vagyok, neki még van választása. Még más ember lehet. Az én segítségemmel. Egy vámpír, aki más életébe kapaszkodik, mert a sajátja már nem az övé. Milyen szánalmas! — recsegte a dergán, miközben szemében harag lobbant. Majdnem kibukott belőle egy gorombább válasz is, de még időben visszafogta magát. Nézték egymást Zhullával, és csak később, jóval később nyitotta újra szóra a száját, meglehet, hogy két szívveréssel utána, de az is lehet, hogy hosszú percek teltek el közben. Egyikük sem tudta volna megmondani.

232

—Talán így kellett történnie. Emlékeket ígértél, Zhulla. És igen, láttam... láttam odaát dolgokat. Vér és halál kapcsolódott hozzájuk. Emberi kapzsiság. Régebben öltem is, ha kellett, nem keveset. Talán javamra válik, hogy mindezt megmutattad nekem. Odaát minden olyan egyszerűnek tűnt. A válaszok ott voltak előttem, némelyeket ki is mondtam közülük. Itt és most, nehezebb megfelelni magamnak. Minden... bonyolultabb. — Miközben beszélt, a dergán szeme a másikra tapadt. — Ha képes vagy rá, hát változtasd meg! Engem nem érdekel tovább. Megmentettem az életét, ez talán elegendő ahhoz, hogy ne üldöztessen. Ha mégis, hát legyen! — Kezével rácsapott a kardja markolatára. — Amíg ez nálam van, nincs mitől tartanom. De szolgálni nem fogom tovább ezt az embert. Sem pedig téged. Sem a hozzád hasonlatos vérszívókat! Rendben. — Zhulla kezében aranypénzek csörrentek. — Menj, ha akarsz, de így vagy úgy tartozom... tartozunk neked! Fogadd el ezt! Megillet téged. A dergán habozott, de végül átvette a felkínált erszényt. Aztán pontosan leszámolta belőle magának előző havi zsoldját, négy ezüstöt és huszonhárom rézpénzt, a maradékot pedig erszényestől odadobta az ágyra, Khaeros lábához. Kis habozás után leoldotta övéről a tőrét is, és tokjával együtt az erszény mellé hajította. Ezt a tőrt Khaeros ajándékozta nekem, még amikor a tisztjei közé fogadott — mondta. — Ritka jó acél. A hegyikristállyal együtt, amit belefoglaltak a nyelébe, legalább húsz ezüstöt ér, ha nem a dupláját. De a múlt mindig halott, Zhulla. Egyedül a jelen az, ami számít. Te se hagyd, hogy mások irányítsák az életedet! Többet érsz ennél. Egen. Sokkal többet — mondta. Mielőtt engedett volna a késztetésnek, és újra felajánlja a nőnek, hogy tartson vele, inkább köszönés nélkül kilépett a szobából, és hátra sem nézve behúzta maga után az ajtót. A szállásáig egyenes útja volt. A kovácsinas elkísérte őt egy darabon, de mindvégig néma maradt, akárha kivágták volna a nyelvét. Ha hallott is valamit a fiú, amit nem az ő fülének szántak, volt annyi sütnivalója, hogy ne kérdezősködjön. Amint Codric belenyomott a markába két rézgarast, boldogon eliszkolt az istálló felé. A dergán sebtiben összepakolta a holmiját, azt a keveset, ami nélkülözhetetlennek számított a vadonban, és fertályóra múltán, amikor a hajnal pírja még csak felsejlett a távoli láthatáron, már ki is lépett az erőd kapuján. Az ezüsttallérért, amit odavetett az őröknek, még sajtot és kenyeret is kapott az útra. És senki nem jött utána, hogy feltartóztassa. *** A vrakowi rengetegben gyorsan sötétedett, és a tábortűz éppen csak arra volt jó, hogy távol tartsa egy időre a vadakat — azt a kevéske meleget, amit adott, gyorsan elszívta az éjszaka hidege. Télidőben igen kevesen járták errefelé az erdőt, azok is többnyire magányos prémvadászok voltak, akik kerülték másokkal a találkozást. Codric mégsem lepődött meg, amikor a várból való távozását követő harmadik estén karcsú alak lépett oda a tüzéhez, lovát kantárszáron vezetve. A látogató vastag prémbundával óvta magát a fagytól, arcába rókaprém fejfedőt húzott. Néhány pillanatig bizonytalankodott, aztán végül letelepedett a férfi mellé, és melengetni kezdte vékony kezét a lángok fénykörében. Arca szabaddá vált, és a dergán elmerült a lány türkizkék szemében, amellyel őt bámulta. Ez a pillanat rég nem átélt forrósággal öntötte el. Ügy érezte, éppen itt, a vrakowi vadon közepén, hogy valahová hazatért. A levegő, amit belélegzett, hirtelen édesebbnek tűnt, és mintha a mellkasáról malomkövet gördítettek volna le láthatatlan kezek. Mosolyogni támadt kedve, és Zhulla együtt nevetett vele, csendesen, szavak nélkül. Aztán a pillanat varázsa elmúlt. Harcos volt, nyomban megérezte a levegőben a változást. Számítottam rád — nézett a nőre. Ezt jó hallani. —Tudtam, hogy nem hagysz elmenni. Utánam jöttél, mert kellek neked, kellek a titokzatos megbízóidnak. És így van? — Codric megkeményítette a hangját. — Azt mondtad, enyém a

233

döntés. De most valami azt súgja, vámpírrá akarsz tenni akaratom ellenére is. Rám rontasz, és megmarsz. Ez a terved? Belém mé- lyeszted a szemfogaidat? Zhulla nem válaszolt. Codric elmerengve bámult a lángokba. Aztán felvett maga mellől egy kihegyezett, lecsupaszított fenyőágat, és az izzó fahasábokat pöckölgette vele. Öltem már vámpírt — mormolta ellenségesen. — Legalábbis... azt hiszem. A varázslónő komolyan fürkészte. —Továbbra is úgy érzel irántam, ahogy Vrakowban? — tudakolta tőle. Az érzéseim mit sem változtak. Éppolyan jól tudod, mint én — felelte a dergán hűvösen. — De te nem azért jöttél utánam, hogy erről faggass. Igaz? —Valóban nem — ismerte be a nő. — Talán nem vettél komolyan, amikor azt állítottam, Khaeros mindent lát és hall. Majdnem mindent. Katonaszökevény vagy, ráadásul tiszt. Ez önmagában elegendő, hogy az üldözésedre küldjön. A többi bűnödről, mint például arról, hogy megpróbáltad meglopni őt, már nem is szólva. Csak ennyi? Netán másban reménykedtél? — kérdezte a nő, de nem várt a válaszra, hanem folytatta: — Van még más is. Két lovag érkezett Vrakowba hajnalban, Haggen de Frekhanser levelével, melyben törvényesen elismer téged saját vérének. A kermon-pap már készen áll, hogy elvégezze rajtad az azonosítást, és ha igaznak bizonyul az állítás, a mellkasodra rója a Frekhanserek kermonját. — A varázslónő zordan mosolygott. — Hova futhatnál? Túl fontos vagy most már Dréniának, Codric! Azt gondolod, hagyják elillanni nyomtalanul a Jégtrón várományosát? És téged egymagad küldtek, hogy visszavigyél? A herceg hat testőrével. Codric ádázul mosolygott. Öltem már többet is... Körülvettek minket, és ebben a pillanatban is rád szegezik a nyílpuskájukat. Megölni nem fognak, az biztos, de a parancsuk nem tiltja, hogy megsebezzenek és tehetetlenné tegyenek. Codric felmordult, akár egy veszett farkas, és fenyegető tekintettel kivonta a kardját. A nő feltartotta a bal kezét. Várj még! Hadd mondjam végig! Az utolsó szó jogán? — A dergán a fejét csóválta. — Kérlek, távozz! Nem szívesen fürdetném meg a véredben ezt a jó vasat... sem ezt a fenyőkarót! Zhulla nem rémült meg ennek hallatán. Igazából magam miatt jöttem utánad, nem parancsra. Meg akartam tudni, milyen lesz az, amikor újra látlak, így szemtől szemben. Emlékezz: fele részben ember maradtam. Fontos volt tudnom, hogy én miként fogok érezni és miként fogok dönteni. Hogy valóban fel akarom-e rúgni a Khaerosszal kötött egyezséget... miattad. Codric arcát akárha vasból öntötték volna. No és mire jutottál? Zhulla kihúzta magát, és jobb karját a csípőjére tette. Szelíden mosolygott, ám a tűz szeszélyes játéka ördögi vicsorba torzította karakteres arcát. —Túl rövid ez az élet, dergán! Úgyhogy: lépj hátrébb a tűztől... és pihentesd a vámpírölő karódat! Nem én vagyok a te ellenséged. Meg sem várva, mit cselekszik a férfi, bal kezével a tábortűzre mutatott, mire a lángok mohón a magasba szökkentek, és kiszélesítették a fénykört kettejük körül. Kiváló célpontot nyújtottak bárkinek, aki lesben állt. Zhulla elszakította a pillantását a dacosan felszegett fejjel vívóállásba helyezkedő Codricról, majd hátat fordított a férfinak, és kieresztette a hangját: — Katonák! Khaeros kutyái! A küldetésetek eddig szólt, és nem tovább. Menjetek el! Takarodjatok, ha kedves az életetek! Tudjátok, ki vagyok! Tudjátok, hogy velem szemben mit

234

sem ér a szánalmas nyilatok! — Jobb kezével nemtörődöm mozdulattal a tűz felé nyúlt, kiemelt belőle egy lángcsomót, marokra fogta, emberfejnyi tűzgolyót formázott belőle, és élvezettel forgatta meg a tenyerén. — Futni hagylak titeket, mert nincs felétek harag. De ha valaki meg akar halni közületek itt ma éjjel, hát nyugodtan maradjon! Szénné égetem a testét, a lelkét folyékony gennyé csordítom. Tűzvörös lidércfények gyúltak fel többfelé a vadonban, hasonlóak ahhoz, amelyet Zhulla a markában tartott, és nyomban felfedték a tisztás körül rejtőzködő zsoldosokat. Codric sebesen kihátrált a tábortűz fényköréből, és karddal a kezében felszívódott a fák között megülő sötétségben. Nem tudta volna senki megmondani, ki lenne gyorsabb kettejük közül, a harcos vagy a varázslónő, de a lovag kezében villogó, csupasz acél gyors halált ígért bárkinek, aki nem elég fürge ahhoz, hogy kitérjen az útjából. Olyan ember benyomását keltette, míg a tűznél állt ugrásra készen, aki jól eligazodik az éjszakai vadonban, és nem ijed meg, ha túlerővel találja szemközt magát. A lendori mágia gyilkos hatékonysága sem volt lebecsülendő, főként úgy, hogy a mágusnő nyíltan, félelem nélkül megmutatta magát az ellenfelei előtt, így jelezve, hogy csöppet sem tart tőlük. Mindezek a tényezők egy épeszű embert legalábbis mérlegelésre kellett, hogy késztessenek. És így is történt. A herceg csatlósai visszahúzódtak a fák közé. Csupán egyetlen kósza nyílvessző surrant a nő felé... .. .és úgy égett hamuvá, mielőtt elérhette volna, hogy sikoltva, jajongva szikrázó, méregzöld lángokat vetett az ég felé. Még aki botor módon ott maradt volna küzdeni, ennek láttán s hallatán az is fejvesztve menekült. *** Codric várt egy darabig, még azt követően is, hogy kihunytak a lidércfények, aztán visszaballagott az immár alig-alig pislákoló tábortűz mellé. Zhulla már ott ült. Különös teremtmény vagy te — nézett bele a nő szemébe, olyan mélyen, mintha a lélek legmélyére kívánna betekinteni. — Nem bírok kiigazodni rajtad. Én sem terajtad. Meg kell hagyni: bátorság az szorult beléd! — dörzsölgette meg az állát. — Mit gondolsz, sikerült elriasztanod őket, vagy később még visszamerészkednek? Zhulla lehunyta a szemét, majd kis idő múltán megszólalt. Sebesen távolodnak. Ügy érzékelem... a gondolataikban... hogy nem fognak a nyomunkba szegődni. És meglehet, soha nem térnek vissza Vrakowba sem. A lovag elismerőn biccentett. —Veszélyes vagy. Kiszámíthatatlan. Nő vagyok. Lendor szülötte. Tudom, mit érek. Nem sokan csinálták volna utánam a herceg kimentését. A jégfalba sokaknak beletört már a varázsorra. És az a disznó Khaeros még csak annyit sem mondott, amikor magához tért, hogy köszönöm! Pedig legalább most az egyszer meghazudtolhatta volna önmagát — fintorgott Zhulla. — De ne beszéljünk róla, nem érdemli meg! A múlt halott, a jelen az, ami számít. Ezt tőled tanultam. Bár arra már nem emlékszem, hogy ki is mondtad, vagy csupán gondoltál rá. Aham. Még jó, hogy csak gondolnom kell valamire, és te máris tudsz róla. Ez néha jó dolog. Néha meg nem. Most például nem kell a fejedbe néznem, hogy tudjam, mire gondolsz — vigyorgott pimaszul a varázslónő. — Azon tűnődsz, vajon mit akarok tőled. Codric valóban ezen töprengett. Ügy vélte, hogy tudja a választ.

235

Erővel nem győzhetsz meg, ezzel tisztában vagy — mormolta. — Fondorlatosabb megoldás mellett döntöttél hát. Utánam jöttél, társamul szegődsz, velem akarsz tartani vándorlásom során, remélve, hogy meggyőzhetsz majd... így vagy úgy, hogy hódoljak be neked, szolgáljam az érdekedet. A nő sejtelmesen mosolygott. Nem tiltakozott. És ha így lenne? Van ellenvetésed? —Van. Én soha nem fogok behódolni neked! És ha én hódolok be neked? Ha te leszel az úr és én a készséges szolgád... akkor veled mehetek? Codric a homlokát ráncolta. Nem akarod már, hogy drén király legyek? Nem akarsz vámpírrá tenni? Ezt... nem mondtam. Nem értelek. Ezért tartok veled. Hogy elmagyarázzak mindent. Hogy megértessem veled. Hogy tudd, hogyan kell döntened. Hogyan kell? Ne aggódj! A döntés a tied. Esküszöm, bármire, ami szent nekem vagy neked... én csak feltárom a lehetőségeidet, de semmire nem kényszerítelek. Megismertetem veled, mik közül választhatsz, és úgy dönthetsz majd, hogy magad jelölöd ki a saját utad. De ehhez idő kell, engedned kell, hogy veled menjek... és hogy szerethesselek. Codric vállat vont. Keletre tartok, keresek egy kikötőt, és áthajózok Nordesbe. Ezt tervezem már rég. Az égiek a megmondhatói, ott vár rám valami, vagy valaki, nem pedig Dréniában... Velem tartasz? Az én végzetem Döberkbe hív. Tennaaron véranyám hazaszólít. .. hamarosan szüksége lesz rám. A dergán hunyorgott. Akkor rövidesen elválnak útjaink. Döberk Zhíliában van... egy másik kontinensen...

236

Most a varázslónő rántotta meg a vállát, hanyagul, mintha csak Codric előbbi gesztusát gúnyolná. Nekem belefér némi kitérő. -Vagy úgy... Codric fahasábot dobott a tűzre, és addig fújta a parazsat, mígnem a lángok magasra csaptak. Nos — folytatta —, annak ellenére, hogy vámpír vagy és fogalmam sincs, mire készülsz velem... eléggé megkedveltelek. Valami azt súgja, jó társaság leszünk mi ketten... Ebben én egészen biztos vagyok — nevetett fel jóízűen a lány, és közelebb húzódott hozzá, hosszasan és élvezettel csókolta, majd elégedett macskaként belefészkelte magát az ölébe. Ahogy szorosan átölelte, és együtt nézték a tűz játékát, a férfi érezte, ez a pillanat örökké el fogja kísérni élete útján, bármerre veti is a világcsavargók szerencséje. És amikor egymásnak estek és a szenvedély hevében, a csókok özönében Zhulla megnyúlt szemfogai a nyakába vájtak, nem tiltakozott. Talán akkor se ellenkezett volna, ha képes rá... John Caldwell Hlavklad A sárga köntösű rentzali hivatalnokok kötelességtudóan bejárták a fedélzetet, és tüzetesen szemügyre vették a sérüléseket a bizonytalan fényben. Bár a nap még csak félig bukott le a nyugati láthatáron, de felhők mögé rejtette arcát; ráadásul mostohán szemerkélt az eső és a nedves szürkületben alaposan megromlottak a látási viszonyok. Ketten lementek a fedélközbe, de fel is bukkantak szinte még azon percben. Üres! — kiáltotta az egyikük. — Kong ez, mint egy veder! Forlun, a cicomás ruházatú árufelügyelő, aki fölé világoskék ernyőt tartott egy vézna, szikár szolga, érdeklődve meredt a sápadtan álldogáló, gyerekképű kapitányra. —Tényleg, Hlavklad? — csikorogta kétkedőn. — Hol a rakománya, kapitány? Hol dugdossa, he? Már mondtam, uram. Végzetes viharba kerültünk, és a matrózaim, ezek a babonás ostobák, annyira megrémültek, hogy a tengerbe hajigálták az összes obszinitet áldozat gyanánt, így könyörögve kegyelemért az óceán irgalmas úrnőjének... — Hlavklad tekintete arra az alacsony, tengerkék köpenyes, kopasz, szikár, kemény tekintetű, karvalyorrú alakra pillantott, aki néma rezzenéstelen képpel ácsorgott az árufelügyelő mögött. O nem bújt esernyő alá; Altiahna papja volt; élvezettel, áldásként fogadta ezt a gyér esőt. A kapitány folytatta: — Megpróbáltam megakadályozni őket ebben, de teljesen eszüket vesztették. Engem és Kraen kormányost a kabinunkba zártak, míg elvégezték tettüket. Az árufelügyelő a homlokát ráncolta. No és, hol vannak most ezek a renitensek? Halottak — dörmögte zordan a kapitány. — Miután a vihar elült, ölre mentek, egymással is végeztek. Óh, valóban? Nahát! —Valóban, jó uram! — húzta ki magát az ifjú kapitány. — Abban a rettenetes viharban elvette az eszüket a félelem. De amikor magukhoz tértek, rádöbbentek a tettük súlyára, és összevitatkoztak. Óóóóh... valóóóóóóóban?! Hlavklad érzékelte a gúnyt. —Valóban, jó uram — ismételte rendíthetetlenül. — Mert tudták jól, hogy amit tettek, az lázadás, és erre nincs bocsánat a Drén törvényben. Csak a kapitány adhat nekik felmentést, aki ellen elkövették a merényt. — Flegmán mosolygott. — Hát ezért fordultak egymás ellen. Mert némelyek megbánást tanúsítottak volna, mások meg azon voltak, hogy megöljenek engem és a kormányost, így próbálván eltüntetni bűnük nyomát...

És talán ez utóbbi lett volna számukra az ésszerű megoldás, nemde? Hlavklad ismét a kék köpenyes Altiahna-papra pillantott. Kö- lyökarca zord maradt, csak a szeme mosolygott gúnyosan, amikor visszafordította figyelmét a fölényeskedő árufelügyelőhöz. Attól tartok, ezt tévesen ítéli meg, jó uram. Tengeri őrgróf sarja vagyok, drén nemes. A meggyilkolásom, saját matrózaim által, nem maradt volna felderítetlenül. Sem pedig megtorlatlanul. — Intett. — A gazfickók ráébredtek erre, miután elmúlt az őrület. Némelyek közülük megkockáztatták volna e bűnt, mások... akik asszonyt s családot hagytak otthon... pontosan tudták, hogy a megtorlás kiterjedne minden pereputtyukra is. Az eső egyre jobban eleredt; a szeszélyes szél jóvoltából ösz- szevissza csapkodott a fedélzeten. Az ernyő már nem nyújtott megfelelő védelmet. Az árufelügyelő kényelmetlenül feszengett. Értem — krákogta. — És a problémáit... megértem. De ugye, tudja, Hlavklad, hogy nem horgonyozhat ingyen a kikötőnkben. Akkor is kell fizetnie, ha elveszett az áruja. Hlavklad fejet hajtott, súlyosan sóhajtott. —Tudom, Forlun uram. Ám bízom az ön belátásában és kegyességében. — Lapos erszényt csúsztatott a cicomás ruházatú úriember kezébe. — Énnyim van csak, sajnálom, többet nem adhatok. Vernek minket az istenek mostanság — panaszolta. — Amikor legutóbb Rentzalba tartottunk, megrakodva jó khojetán sörrel, Sqülla vérével, olyan kegyetlen viharba kerültünk, amilyet korábban még sosem éltünk át. A hajónk vészesen megsérült, csak a csoda segített... és Altiahna kegye... hogy el tudtunk vergődni Dimrenig. Négy hosszú hónapot vesztegeltünk ott, és minden vagyonomat ráköltöttem a felújításra, mire ismét tengerre száll- hattunk. De minek...? Mert most ismét bekövetkezett! — szinte siránkozott. — Nem szeretnek engem az istenek! Értse meg, jó uram, kétségbeejtő helyzetben vagyunk... Az árufelügyelő a kapott erszény súlyát méregette a kezében. Nem tűnt túl elégedettnek. Tekintete a törött árboc tövéhez rögzített, jókora ládára esett. És ebben? — krákogta. — Ebben mi van? Hlavklad vállat vont. Ajándék. Ajándék? Aha. — Forlun intett a segédjének, hogy emelje fel a láda tetejét, de a fickó meg sem bírta mozdítani. Az árufelügyelő kérdőn nézett a kapitányra. — Nocsak! Miért van leszögezve a fedél? Hogy a vihar ki ne sodorja a tartalmát — sorolta Hlavklad. — Hogy valami tolvajfajzat meg ne rövidítse a tulajdonosát. Hogy az ajándék sértetlenül célba érjen a címzettjéhez... Meg hogy... Az árufelügyelőt mindez nem hatotta meg. Odaintette a fedélköz lejáratánál álldogáló, hórihorgas fegyverest, aki az odalenn kutakodókat irányította. —Vigyori! Gyere ide! A fickó a rentzali városőrök egyenruháját viselte; bőrvértet, sisakot és sárga-kék mintás köpenyt. Az oldalán kard lógott, és ahogy közelebb ért, lerítt róla, miért szólította a hivatalnok „vi- gyori"-nak: szája két sarkából csúnya sebhelyek irányultak a füle felé mindkét oldalon. Egykor alaposan megszabdalhatták a pofáját, és bár a seb beforrt, a megmaradt hegek miatt úgy tűnt, mintha szélesen és ordenárén vigyorogna. Hlavklad ismerte hírből ezt a fickót. Vigyori Grodar állítólag egykor Kígyószemű Sigurd hajóján szolgált, a Szürke Tritonon, és a szóbeszéd szerint maga Sigurd, a kalózvezér metszette kissé szélesebbre a mosolyát, okulásul valamely vétkéért. De aztán, hogy Sigurdnak és kalózainak nyoma veszett, Vigyori Grodar más gazdákat keresett magának a városban. Az ő adottságaival bűnre való hajlandóságával könnyedén talált. Az árufelügyelő intett neki. Feszítsd fel!

238

Vigyori Grodar először a kardja után nyúlt, de mégis inkább a tőrét húzta elő, annak hegyét próbálta befeszíteni a fedél és a láda fala közé. Hlavklad nem tett tiltakozó mozdulatot, nem próbálta megakadályozni, csak halk, szerény hangon jegyezte meg: —Talán mégsem kéne, uram... Mit?! Mit nem kéne?! — hördült fel a cicomás ruházatú. Önérzetesen a mellkasára csapott. — Én vagyok a kikötői árufelügyelő. Ez az én felelősségem. Látnom kell minden rakományt, minden ajándékot, ami a kikötőmbe érkezik. Akkor is — érdeklődött Hlavklad szívélyesen —, ha azt Dré- nia egyik leghatalmasabb arkhoncsaládjának exarchája, Hag- gen de Frekhanser küldi ajándékul Judighar Felderonnak, a Könnyekben Szenteknek, Altiahna rentzali főpapjának? A hórihorgas Grodar felhördült, azonnal abbahagyta a fedél feszegetését, de Forlun mérgesen meglökte. Nyisd fel, ha mondom, te barom! Parancsolom! — A zömök Altiahna-papra pillantott, szigorúságot erőltetett az arcára, így jelezve elszántságát, de mégis úgy érezte, magyarázkodnia kell. — Ez a dolgom, messa... Látnom kell, feltétlenül, mégha a Templom tulajdona is! Nem érintem, ígérem. Nem teszek benne kárt, de szemrevételezni kötelességem... Elfogadod ezt, messa, ugye? Nincs ellenvetésed? A pap szótlanul bólintott. Vigyori Grodar ismét nekiesett a feszegetésnek, aztán fémes csendülés hallatszott, a hórihorgas fickó rámeredt a tőre csonkjára, és veszettül szitkozódott. Azt a kurva kétbalkezes Kordohar lotyószajha mostohaanyjára, miféle csálé munka ez?! Beletört ez az átokverte penge... Hogy rohasztaná szét Altiahna dühe az ilyen mihaszna kovácsot! A zömök pap most szólalt meg először: Félre, alantas! Most ő lépett a láda mellé, melynek teteje csaknem az állá- ig ért. Először elhúzta bal kezét a monstre faalkotmány fölött, aztán mereven tartotta tenyerét, miközben érthetetlen szavakat mormolt. Ügy tűnt, sellőmintás aranygyűrűje vonzza az esőcseppeket; a közelében megritkult a zápor, az ujjaira viszont oly sok csepp zuhogott, hogy kétoldalt patakokban folyt le róla. Hlavklad kétkedőn ráncolta a homlokát. Biztosan ki akarod nyitni, messa? A pap válasz helyett megragadta a láda fedelét, és egy erőteljes mozdulattal felszakította. Iszonyatos erőről tett bizonyságot. Nyikordulás, csikordulás hallatszott, ahogy a vasszögek kicsavarodtak a fából, és a fedél már engedett is. Forlan uraság és Vigyori Grodar egyszerre bámultak a ládába, de csak egyikük bírta két másodpercnél tovább. Jóságos ég! — A rentzali hivatalnok az orrát befogva, fintorogva hátrált el. — Mi ez a... irdatlanul bűzlő... döglött szörnyűség?! Grodar, akinek a feje jóval magasabban volt, vagy jobban bírta a bűzt, vagy csak később kapta telibe, felismerni vélte, amit lát. Hé, ez egy fókaféle... rozmárizé... dög... vagy tengeri mia- franc... ugye? Zárd le! Zárd már le! — kiabálta az árufelügyelő, és közben görcsösen öklendezett. — Mire kell-hhhhet egy ilyen undorító, bűzös dög... Felderon messának? Na, ugyan mire?!—krákogta Vigyori gúnyosan. — Szörnycsali a Tengernapra? Hát kit lepett ez meg? Engem nem, annyit megmondhatok, bassza meg... Pedig volt, akit igazán meglepett a dolog.

239

Hlavklad kapitány roppant mereven állt; de azért ügyelt az arcvonásaira. Erre a látványra ő sem számított; elvégre egy öntudatlan fagydémonnak kellett volna a ládában hevernie, nem rozmártetemnek. A bűzt viszont nem érezte. Egyáltalán. Altiahna papja visszaengedte a fedelet, és joviálisán mosolygott. Igen — mondta. — Szörnycsali. A Tengernapra. De ez... roppant... iszonyú... A pap vállat vont, és fura képet vágott. Ajándék dögnek ne szívd a szagát! — röhögött. — Ó, képzelem, mennyivel de mennyivel büdösebb lesz ez még a Tengernapig... Az árufelügyelő is elképzelte. Hétrét görnyedt, és a fedélzetre okádott. Kraen, a viharvert kormányos, a vén tengerimedve, akit sajnos érzékeny gyomorral vertek meg az istenek, készséggel csatlakozott hozzá. Az árufelügyelőnek hányás közben még méltatlankodni is volt ideje: Ne a csatos cipellőmre... maga marh... hhörgghhh... Vigyori Grodar viszont olyan veszettül röhögött, hogy talán most eltüntette a hegeit, és valóban fülig húzta a szája sarkát. *** Forlan árufelügyelő és talpnyalói fertályórával később csalódottan eloldalogtak a Lozinda fedélzetéről. Beszéltek az életben maradt matrózokkal, látták a zsákok nyomait, a kiszóródott obszinitport, és úgy tűnt, minden egyes részlet megerősítette a kapitány történetét. Az istenek nem kedvelik ezt a hajót. Nagy viharba kerültek. A babonás matrózok fellázadtak, és a tengerbe hajigálták a rakományt. Aztán egymásnak estek... Kész csoda, hogy a Lozinda ilyen sérülten elvergődött egyáltalán a kikötőig. Mindenki elhitte ezt a sztorit a rentzaliak közül, kivéve azt az egyet, aki hátramaradt. Az Altiahna-pap. Az alacsony, kopasz fickó mereven állt a törött árboc tövében, és a ládának támaszkodott. Az ég felé emelte arcát, és hagyta, hadd mossa az eső. Szerette az esőt. Mint ahogy az eső is szerette őt. A Lozinda kölyökképű kapitánya megbámulta a gyaloghintóba ülő, cicomás ruházatú árufelügyelőt és kísérőit, aztán visszaballagott hozzá a pallótól. Egy darabig szótlanul, merengve nézte az esőben fürdőzőt, majd habozva felnyitotta a nagy láda fedelét, és belekukkantott. Nem fóka vagy rozmár volt ott, nem valami bűzlő dög. Pontosan azt látta, aminek a ládában kellett lennie: egy mágikus mélyálomba süllyesztett, habzó szájú, meg-megránduló, megmegreszkető, fel-felnyögő fagydémont. Épp abban a tehetetlen, kiszolgáltatott, szállítható állapotban, ahogy Ripton Valqarus átadta. Jól lepleztem? Meggyőző illúzió volt, ugye, Hlavklad? A kapitány elismerően biccentett, aztán komoly képpel a kezét nyújtotta, könyökfogásra. —Vlarthallon, testvérem... Mondj jó hírt, kérlek! Ugye, nem kell sokat várnom? Visszatért már Rentzalba szépséges mianyánk? *** Vlarthallon, az alacsony és kopasz Altiahna-pap azonban nem szolgált kedvező hírrel. —Tennaaron mianyánk még nem jelentkezett. Attól tartok, testvér, itt kell várnod reá. Talán hetekig, hónapokig. — Kiszámíthatatlanul mosolygott. — Itt lehetsz akár Tengernapig is. De azt nem szeretném. Én talán igen? Mindketten hallgattak. Aztán végül Vlarthallon szólalt meg: Mondj te híreket énnekem! Mit mondhatnék? — Hlavklad eltűnődött a lehetőségein. — Én magam is csak részleteket tudok.

240

De talán mégis többet, mint én. De talán nem lenne szabad elárulnom azt a „többet"... —Titkolódzol előttem? Egyazon anya vérét szívtuk... Ismét hallgattak. Aztán Hlavklad úgy döntött, legalább egy részét elárulja annak, amit megtudott. Drénia... a büszke Drénia... gyakorlatilag már a miénk. Oh, testvér... komolyan beszélsz? A legkomolyabban. A Jégtrón várományosa immár közülünk való. Hogyan? Hlavklad mosolygott. Aki a Fagyföldet uralja, uralja Dréniát — idézte sejtelmesen a drén mondást. Vlarthallon értette. Biccentett. A Frekhanserek? Csekély számban, testvér, egyre csekélyebben. Megfogyatkoztak, ezek a gőgös Frekhanserek, nagy hirtelen. — Hlavklad humortalanul nevetett. — A vén Haggen halálán van, s egyetlen megmaradt kölyke, ki a nyomdokába léphet, a befolyásunk alatt áll. Már az ereiben folyik... a döberki vér? Igen vagy sem, számít? — Hlavklad vállat vont. — Csak idő kérdése. A Frekhanser-örökös már a húgocskánk befolyása alá került, s Zhulla dönti el, mikor jön el a megfelelő idő, hogy beavassa és vérével ajándékozza meg őt, azt a dergán fattyút. Szóval, még nem? —Talán még nem. Vagy már igen. Nem mindegy az? — A kapitány ismét vállat vont. — Miért vagy szkeptikus? Kételkedsz Zhullában, testvér? Vlarthallon átgondolta ezt. Aztán nemet intett. Eddig sem kételkedett egyetlen vértestvérében sem, Zhullában pedig végképp nem. Húguknak mindig is különös érzéke volt ahhoz, miként bájolja el és csavarja az ujja köré a hímnemű áldozatokat. Aztán váratlanul Vlarthallon mégis újabb kétségekkel hozakodott elő: A Jégtrón nem üres. Van királya Dréniának. Első Alek, a Hibbant... a Félpárevezős? — Hlavklad gúnyosan göcögött. Aztán hirtelen elkomorodott. — Tekintsd halottnak a gyagyát! Elrendezték már. Vlarthallon elismerően bólogatott. Mianyánk, Tennaaron mindenről gondoskodott... ó, igen. Tudja, mit csinál. Pontosan tudja... Hlavklad komoran meredt maga elé. Félek én is a jövőtől, testvér — vallotta be szinte szégyenkezve. — Egyikünké... a tied vagy enyém... vagy fészkünk más fió- kájának vére... visszacsorog anyánkba... hamarosan... túlságosan is hamar... Igen. Amikor eljő az idő. így kell lennie. Hlavklad szeme nagyot villant. Nem! Nem kell így lennie! Miről beszélsz? Bármiről. Akármiről. Találd ki magadtól! És ha... nincs kedvem találgatni? Hlavklad kiszámíthatatlanul mosolygott. Ha te meg én összefogunk és dacolunk vele, nem a mi vérünk lesz az, amitől megfiatalodik és megerősödik mianyánk. Vlarthallon behunyta a szemét. —Tudod te, miről beszélsz? — suttogta elszörnyedve. Én tudom — vágta rá Hlavklad. — Na és te? A köpcös Altiahna-pap nem felelt, csak lehajtotta a fejét, mintha már a gondolatai miatt is szégyenkezne.

241

Egyrészt itt van ez — morogta Hlavklad, és fejével a láda felé intett. — Mianyánk késik, minek várnánk rá? Talán mire megjön, addigra megszűnne a mélyálomvaxázs és a démon magához térne... Megkockáztathatjuk ezt? Vlarthallon újfent elszörnyedt. Nem! Nem! Ezt... ezt nem gondolhatod... komolyan?! Miért is nem? — Hlavklad nevetett. — Vagyok annyira erős, hogy a fiókámmá tegyem ezt az öntudatlan démont... És én megteszem, még mielőtt mianyánk visszatér. A véremet adom neki, ennek a szörnynek. O lesz az Első Gyermekem, a legelső fiókám. Örült vagy! —Vagy talán túl józan! — kontrázott a kölyökképű kapitány. — Gondold át te is, ép ésszel! Ha mianyánk adná vérét ennek a démonnak, s az ő fiókájává lenne... bennünket mi védene meg ellene? Mi védene meg Tennaaron hihetetlen erejétől? A fagydé- monfióka erejétől? Hm? Szerinted? Vlarthallon hallgatott. Ne tarts önzőnek! — sziszegte Hlavklad. — Rád is lesz gondom, testvérem. Ha sikerrel járok és megerősödöm, nem engedem, hogy mianyánk belőled merítse új erejét! Bízz bennem, légy a szövetségesem! Az Altiahna-pap hitetlenkedve ingatta a fejét. Örült vagy! És... esélytelen! Ha megteszed ezt, ezt az árulást, neked véged, testvér. Bizton te leszel az, akitől Tennaaron elsőként veszi vissza a vérét! Hlavklad csak nevetett ezen. A fészek leggyengébb fiókájának kell pusztulnia legelőbb, amikor eljő az idő... és ha a tervem sikerül, messze nem én leszek az! Már ha... sikerül. A fagydémont a fiókámmá teszem, a legerősebb leszek! De ilyet még senki nem tett! Soha nem volt még fagydémonból vámpír! Semmiféle démonból nem volt vámpír! O, testvérem, hát nem tudod? Mindig van egy első alkalom! Mindig van egy ostoba, aki túlbecsüli saját lehetőségeit... — Vlarthallon a fejét ingatta. — Már most halott vagy, testvér! Neked véged! Hlavklad eltűnődött ezen. Igen. Mindannyian halottak vagyunk. Jó régóta már. Vámpírok vagyunk, testvér! —Tudod, hogy értem. —Tudom. És azt is, hogy én hogy értem. Én nem leszek áldozat... még egyszer! Megteszem, amit tudok. Vlarthallon a nagy ládára nézett. —Tényleg hiszel abban, hogy képes leszel átadni a véred egy fagydémonnak és a fiókáddá tenni őt? Igen. —Tényleg hiszel abban, hogy ha ez sikerül, képes leszel dacolni mianyánk haragjával? Hlavklad némileg elbizonytalanodott. Aztán kihúzta magát. A terv nem csak ennyi — vallotta be tétován. — Van valaki... valami... amiből további erőt meríthetek? Az eszelős, vak tévhitedből, te ostoba?! Nem. Egy nő... akit megmartam nemrég. Egy nő? — fanyalgott Vlarthallon gúnyosan. — Nahát! Tényleg? Valóban? Öt is a fiókáddá akarod tenni? Corinna Mendda. Ezt a szép embernevet mondta... de ő... őőő... nem ember. Valami más! Vlarthallon komoran meredt rá. Megérezte, hogy ez nem puszta játszadozás a szavakkal.

242

A hajón utazott, Dimrenből - mormolta Hlavklad. — Amikor. .. amikor a legénység fellázadt és a lovagja kirohant, hogy harcba szálljon velük... megízleltem őt. Döberki vér? Neeeeeeem... nagyon nem. Merőben más. Olyan hangsúllyal mondta ezt, amiből Vlarthallon is kiérezte, hogy tényleg valami rendkívüliről lehet szó. Hát akkor? Ennek a nőnek a vére... olyan volt, akár a forró szurok... amit a legcsípősebb kathíri paprikával fűszereztek. Súlyos és testes, forró és hömpölygő, mart, égetett, lángolt, eltömítette a számat, lángra lobbantotta a nyelvemet. Ügy éreztem, mintha... — Hitetlenkedve ingatta a fejét. — Vlarthallon, testvérem... ennek a nőnek a vére megégetett, csaknem megfojtott... és szinte elgörbítette az agyaraimat! Vlarthallon megrökönyödve bámult rá. Ezt... hogy érted? Hihetetlen esszenciát hordoz magában ez a Corinna Mend- da! — suttogta Hlavklad. — Egymagam nem is bírtam volna el vele... megfojtana a lángoló vére! De ha te meg én összefognánk, a Tengernapon, amikor Altiahna átadja neked és paptársaidnak természeti erői legjavát... mi ketten, együtt elvehetnénk a vérét, és feltölthetnénk ereit a sajátunkkal. Mi? Mit beszélsz?? Hlavklad az ajkát nyalogatva, megszállott tekintettel meredt rá. Corinna Mendda, ez az égető szurokvérű szuka... ő lehetne kettőnk közös Gyermeke, az első fiókánk! Vlarthallon tiltakozón felemelte a kezét. Ez most... sok volt nekem! Hát fontolgasd akkor! Mérlegeld! Szokj hozzá! — Könyörgőn suttogta. — Testvér! Kellesz nekem! Szükségem van a segítségedre! És neked is az enyémre! De... hol van ez a nő? Hagytam elmenni. Mert túl erős. Egyedül nem tarthattam volna itt. Akkor vége. Elment. Elveszett. Sosem találjuk meg! Dehogynem! — Hlavklad éhesen mosolygott. — Meg fogjuk találni, bárhová kerül is. Megjelöltem őt... *** Miután Vlarthallon, az Altiahna-pap távozott, Hlavklad utasította a kormányosát, hogy amíg ő „távol jár", senkit ne engedjen a fedélzetre. Aztán felnyitotta a fedelet, és bemászott a nagy ládába, az öntudatlan, pihegő fagydémon mellé. Ráborult a hatalmas testre, és agyaraival a rücskös nyakat kereste. Ki kell szürcsölnie a teremtmény vérének jó részét, hogy aztán átadhassa neki saját vérét. Tennaaron vérét... — Tennaaron, mianyánk — suttogta, mielőtt belekezdett volna a beavató szertartásba —, bocsásd meg nekem, hogy továbbadom magasztos véredet... de haljak inkább így, mint hogy te tőlem visszavedd! Miközben a fagydémon jeges, íztelen vérét szívta és szürcsölte, émelyítő, bódító álmok törtek rá. Nem volt biztos abban, hogy sikerül majd a démon fölé kerekednie és a fiókájává tennie, de érezte, hogy ez az egyetlen esélye. Tennaaron nagyravágyó álmokat dédelget, a világ úrnője lenne, elpusztítaná saját fiókáit, hogy visszanyerje kölcsönadott vérét és abból merítsen erőt... ...de vajon sejti már, hogy az ő sorsa is megpecsételtetett? Ha létezik egyáltalán itt, a zhiliani nyárutón olyan nap, melyre a „legszebb" jelzőt aggathatnánk, úgy minden bizonnyal a mai lenne az.

243

Elmúlt a tikkasztó hőség Az enyhet hozó szellő beletúr a hajamba, incselkedik az elszabadult tincsekkel. Arcomat megsimogatják a nap utolsó sugarai. Ám a közelgő alkonyról még nem hajlandók tudomást venni az erdő madarai. Lehunyt szemmel hallgatom, amint versenyt fütyülnek egymással. A levegő telve a virágok illatával. Alattam bársonyos a fű, színe a smaragdéval vetekszik, csak még annál is értékesebb. Hiszen él. Távolból idehallik az esti imára szólító harang kongása. És egy másik hang is eljut a fülemig. Hallom a kasza suhintását... *** Otthon, Dréniában is csak ilyentájt kezdik az aratást, mert a zord éghajlaton későn érik be a búza és a rozs. Emlékszem gyermekkorom felhőtlen nyárvégeire, ahogy pajtásaimmal bujkáltunk a kalászok között. Meglestük az egyszerű földműveseket, mint kötik rendbe a kévéket, s emelnek a gyermeki szemnek hatalmas boglyákat. És mi hogy megvetettük őket: büdös földtúróknak, ostoba parasztoknak csúfoltuk szegény ördögöket, de most... most mégis szívesen cserélnék velük. Élhetnék talán szegénységben, de tisztességben. Csakhogy nyugtalan vérem új kalandokra vágyott, felégettem mindent Vasmanlában; végleg magam mögött hagytam a Fagyföldet, mert ott már megvívtam csatáimat. *** *** *** *** ***