Török Rezső - Az elúszott sziget.rtf

Török Rezső

Az elúszott sziget

Illusztrálta: CSERGEZÁN PÁL Képszerkesztő: MARKÓ JÓZSEF Műszaki szerkesztő: GUT FERENC Műszaki vezető: FÖLDES GYÖRGY Felelős szerkesztő: MILLOK ÉVA Móra Ferenc Könyvkiadó 1963 MSZ 5601-59. 63.2884 Egyetemi Nyomda IF 47 - c - 6365

1. Átkelés az Oapin A sárga vizű folyó lomhán locsogott két napfény verte partja között. A levegő szikrázott, remegett, a meder fölé hajló lombok összeborzongtak és meglengtek nyarak nyara, ihuuú! Valami skarlátszín virágok táncoltak lentebb, a mocsár szélén, olyan szagot trombitálva bele a reggelbe, hogy a legsüketebb orr is szélesre tárult tőle. Hát igen, az Oapi partja utolérhetetlen, az Oapi az élet vize. Sárga, mint a déli forróságban álmodott álom. És meleg és hűvös, mint a Nap csókolta banán. Az Oapi, hahó, az Oapi! Ki tud elképzelni szebbet és jobbat nála? Olyan, mint a hű barát. Több. Mint a jó anya. Széles fövenyszalag kísérte itt ezen a parton a vonuló áradatot. A homokpart felett ritkás bozót, azon túl baobab, koladió, dump- és delebpálmák ügettek a frissítő szellőben a kanyarulat felé. Olyan tiszta volt a levegő, hogy a félnapi távolságban kéklő hegyek széle borotvaélesen vált ki az ibolyaszín égből. Még a mindig zajongó madárbandát is megragadta a pillanat szépsége, csend úszott a táj felett. S az az egyetlen hosszúkás, fehér felhő odafent mintha

ezen a csenden vitorlázott volna délkeletnek, hogy megnézze magát a tengerben. Egy náddal, kákával benőtt zátony szélén Bungi reggelizett, a folyam őre. Kétmázsás feje el-eltűnt a mélységben, ahol kényelmesen túrogatta ki a harapnivalót az iszapos fenékről. Közben nem követte el azokat a neveletlenségeket, amiket más, magáról megfeledkező víziló étkezés alatt egyre-másra elkövet. Jóformán a vizet sem zavarta fel a túrásával. A kitépett fiatal sást meggondoltan terítette szét a felszínen, és szakértő szemmel vizsgálta át. Kiselejtezte a megfeketedett, romló leveleket, odébb lökte őket, mehetnek. Pillanatig körülfigyelt, aztán a kiválogatott zöldséget egyetlen ügyes mozdulattal összefogta, és bekanalazta botrányosan nagy szájába. Míg óriási metsző- és szemfogaival őrölni kezdte a leveses tömeget, átnézett a túlpartra, hosszan, áthatóan. De fülei a helyi zajokra tapadtak elhajolva. Hrátsz, fregsz, srupsz, vrábsz, bzuhom, nyihom - így énekelt fogai között a reggeli. Csodálatos muzsika. A legihletettebb zeneszerzők is csak ritkán képesek ilyen tökéletes szépségű dallamot költeni... Sajna, ezekben a növényőrlő pillanatokban sokat veszített Bungi úr iménti méltóságából.

Óriási pofája mindkét oldalán cafrangszerűen lógadoztak ki a szárak és gyökerek. Nyállal keveredett zöldes növénylé csurgott végig vastag szájszélein, és hullott cuppanva az Oapi felszínére. Itt-ott félig rágott, zsenge nádnyalábok is kicsusszantak a fogai közül; utánuk nyúlt, lusta mozdulattal kápányozta vissza őket rendeltetési helyükre. Mindez megérthető és megbocsátható. De be kell vallani, elég csúnyán röfögött és ökrendezett, büfögött, krákogott, nyelt, csámcsolt... tessék? Hogyne, hogyne. Egy köztiszteletben álló, kétezernyolcszáz kilós rendfenntartó viselkedhetnék finomabban is, természetesen. Hacsak valami komoly oka nincs, hogy ennyire elereszkedjék.

Bunginak volt rá oka. Kókuszdió nagyságú dudorokba ágyazott, apró szemei már negyedórája tapadtak a túlparton nyuladozó tamariszkcserjére. Helyesebben a cserje alatti csúszós, sáros partra. Ahol egy tömött falka varacskos disznó készülődött a maga idétlen módján, hogy átússza az Oapit. Bungi szemei kicsinyek, de meglehetősen messzire látnak. Jól megfigyelte hát a vezérkan nevetni való izgalmát, amint a vizet szaglálva, majd népét rendezgetve, ide-oda ügetett. Ekkora távolságból is látszott, hogy legalább annyira nem akaródzik nekivágni a nagy víznek, mint amennyire igen. A vastagbőrű folyamfelügyelő közelében álldogáló három kudu antilop is a varacskosok készülődését figyelte. Bungi fél szemével odasandított a jól megtermett, pörge szarvú kudukra, a száját biggyesztette. „Hm - gondolta -, nincs ezeknél kíváncsibb népség az Oapi mentén.” Mert hogy ő, a folyam rendfenntartója, figyeli a varacskosok átkelését, ez természetes. Ő a kötelességét teljesíti. De mit bámul a három naplopó? Mi közük nekik az átkelő állatokhoz? És mégis fogadni mert volna egy ebédre való vadkukoricában vagy édesdinnyében, hogy

pillanatok alatt beleütik orrukat a rájuk nem tartozó ügybe. - Ehö, ehö - köhögött szinte ugyanabban a rezzenetben a parton álló egyik kudu antilop, és udvariasan mozdította a bojtos farkát -, vajon átúsznak-e? Bungi nem nézett rá, de tudta, hogy a kérdés neki szól. - Át - felelt kelletlen, érdes hangon. - Akkor miért nem indulnak? - bámult a másik partra a pörgeszarvú, és közben illetlenül vakargatta jobb hátsó patájával az oldalát. - Mert a vízen nincs ösvény - morgott Bungi, és elfordult. Őszintén szólva, nem szerette - mit, nem szerette! -, lenézte ezeket az erős fiatal bikákat, akik mogorva legényéletet élve kóborolnak együtt, mert Jarmó, a vénülő vezérhím elverte őket a tehenei közeléből. Bhö - rezzentette meg erőteljesen a formátlan kis füleit, mert bögöly zúgott el a homloka felett -, ha ezek belenyugszanak abba, hogy így éljenek, akkor nem is érdemelnek mást. A vízilovak bezzeg együtt járnak mindig, víg társaság. Játszanak, öklelőznek és vihognak. Nem kergetnek el senkit maguk közül, aki tudja az együttélés szabályait, és békében tud lenni a többiekkel.

Na jó, igaz, a kedvetlen vén hímek mindig is félrevonultak, idegesíti őket a fiatalság hancúrozása. Rendben van, menjenek. Éljék a maguk remeteéletét. Heverjenek az elhagyott, köves partokon, szidják a szúnyogjárást, röfögjék meg a közelükbe merészkedő gázlómadarakat. Azonban, hogy egyetlen jól megnőtt, elhatalmasodott, vastag döher zsarnokoskodhassék a többiek felett? Nevetséges! Gúnyosan megmozgatta a homloka bőrét Bungi, nem tudta megállni, hogy a kuduknak oda ne kenjen egy-két kaján mondatot. - Hogy van az öreg Jarmó? - kérdezte ártatlan pofával. - Köszönöm, megvan - felelt zavarodottan a középen álló. - Hallom, mostanában megint nősül. Hány felesége is van neki? - Nem számoltam - morgott bosszúsan a kérdezett. - Ti mikor házasodtok? A három kudu úgy tett, mintha nem hallotta volna a kellemetlen kérdést. Álluktól szügyükig nőtt szakállukat rázogatták, csinos csülkeiket emelgetve néztek át a varacskosokra. Hallgattak, a vöröses szőrkarikáktól mélázó

szemüket világért sem fordították volna Bungi felé. „Eee, tudják magukról, hogy milyen pipogyák” gondolta a víziló, és elfordult. Egyik kudu, a legvastagabb, lement a vízhez, hogy igyék. Ott gázolt bele fél csüdig, a zátony meg a part közötti keskeny csatornában, ahol a köztiszteletben álló vízi rendfenntartóval remélt néhány rendesebb szót válthatni a napi érdekességekről. Grahkról például, az óriás gémről, aki megint hazatért csavargásából, és képtelen mesékkel bolondítja a többieket. Vagy Kibokó vízilóról, akit a felesége halálával kapcsolatban emlegetnek fejcsóválva az ivóhelyeken. De Bungi arca barátságtalan volt, hát a vastag antilop nem mert kérdezni semmit. Leeresztette méterhosszúságú, háromcsavarulatú nehéz szarvait, száját a vízbe merítette. Lassan, hosszan, szinte elgondolkozva ivott. Két cimborája még mindig a varacskosokat figyelte. Ekkor már úszott a gyökérevő falka. Elöl a vezérkan, mögötte szorosan, egy tömegben az anyák meg a süldők. Ahogy fejüket előrenyújtva nyomakodtak az innenső part felé, egyre tisztábban látszottak ijesztő arcvonásaik. Orruk két oldalán három-három szemölcsszerű kinövés éktelenkedett. Közülük egyik, a szem

alatti, eléggé megtermett és mozgatható, hogy csóválni tudnak vele, mint más rendes állat a farkával. Rémítő agyarak meredeztek ki a meghökkentően csúnya pofákból. Ezek a sárga csontfegyverek a száj két oldalán duzzadó sörtés bibircsókból robbantak vízszintesen kétfelé. - Ejjuh - morgott Bungi -, de eszemadta csúnyák vagytok valamennyien, varacskos felebarátaim!... A vastag kudu befejezte az ivást. Csöpögő szájjal figyelte a folyó közepén erőteljesen úszó gyökérevőket. - És ha most - kérdezte, lassan hátrálva a partra -, ha most hirtelen felbukkanna a varacskosok mellett Krokó? Bungi nem mozdult. De a másik két kudu antilop idegesen ugrott hátra a falánk rabló, az aljas krokodil neve hallatára. Le- s felemelgették súlyos szarvukat, és odasandítottak a bozontos, barnásvörös oldalukon világító, párhuzamos fehér sávokra. Egy időben azt mesélték az Oapi partjain, hogy Krokó minden inni járó növényevő közül legszívesebben a kudut rántja víz alá. Úgy ám, mert nagyon ízletes a húsa, és a súlya is csaknem kétszer annyi, mint egy szitutunga, mendesz vagy niala antilopé. Voltak, akik azt

állították, hogy a krokodil a kudukat a szemük alatt fehérlő félholdról, de még inkább a gerinctől lefelé futó párhuzamos fehér csíkokról ismeri meg. Hiába hangoztatták az értelmesek, hogy hiszen a part menti zavaros víz alatt Krokó csupán lábakat lát. Tehát fogalma sem lehet arról, milyen csíkok vannak a horpaszon vagy a szemek körül. A babona akkor annyira elterjedt, még a vén, tapasztalt kudutehenek is belehevertek az iszapba, hogy jellegzetes csíkjaikat eltüntessék. Persze ha megkérdezték volna a veszélyben forgó többi népséget, bizonyára kiderül, hogy például a szitutungák szerint őket üldözi legvadabbul Krokó, a mendeszek szerint belőlük él, és a gazellák szerint nélkülük éhen halna a gyalázatos. Régi dolog, ki-ki szereti kiemelni a maga fontosságát a világ nyüzsgésében. Hogy kit részesített előnyben, és kit talált kevésbé jó falatnak Krokó, az most már megállapíthatatlan. Ellenben való igaz, hogy azokban az időkben öngyilkosságszámba ment egy-egy hosszabb korty az Oapiból. Érthetetlen volt az egész história. Hiszen a legöregebbek sem emlékeztek, hogy valaha is emiatt szenvedtek volna a sziget lakói. Nyolc-tíz tavasz előtt nyomát se látta senki az elvetemült rablógyilkosnak.

Egész nemzedékek nőttek föl úgy, hogy napszállat után meg a hajnali ködben nyugodtan leballagtak a folyóhoz, belegázoltak, s hosszan, zavartalanul ittak. És elálldogáltak, az áramló hullámokat nézegetve. Itt-ott megjelent Karadni, a harapós kis pontylazac, bele-belekapott az ivók csüdjébe, de azt ki lehetett bírni. Egy rúgás, egy ugrás, és parton volt mind a négy láb. Inkább csak bosszúság volt, nem veszedelem. Hanem aztán, üm, alaposan megváltozott: minden. Az ivóhelyekre vonulók szorongva lépegettek az erdő ösvényein. A szép barna szemek szinte búcsúzkodva pillantottak körül a csodás világban, ej, ki éri meg a kövér Hold lesüllyedését a távoli hegyek mögé?... - Hova mégy? - kérdezte egy napszállat késői perceiben a kontyos madoka antilop a zebrától. - Még nem tudom - felelt a zebra -, inni vagy meghalni. - Majd én vigyázok itt fent a parton - ajánlotta a kontyos -, amíg iszol. - Vigyázni lehet itt fent a parton - legyintett farkával keserűen a zebra -, de inni csak a vízben lehet. Valakinek az a mentő ötlete támadt, hogy mivel most alacsony az Oapi vize, és ilyenkor a mocsár nincs összeköttetésben a folyóval, ott

kellene inni a terebélyes majomkenyérfák alatt, ahol a gázlómadarak szoktak étkezni. Tulajdonképpen senkinek sem tetszett a gondolat. Legkevésbé a gázlómadaraknak. Semmiféle halásznép nem szereti, ha pecázás közben egész tömeg szomjas barom locsog, tocsog, szörtyög, horkol, bőg, csobog, morajlik körülötte. Képzelhető, mennyire zavarták a gázlókat csöndes halászgatásukban az inni járó növényevők. De azok is tele voltak panasszal, hogy a mocsár vize hínáros, békalencsés és tőgymeleg. Eléggé poshadt is. Hát ez nem az a víz. Felényire sem oltja úgy a szomjat, mint a drága szép Oapi. Azonban mit lehetett csinálni? Minden új nap szomjas nap, és élet csak egy van. Belegázoltak hát szegények a süppedő sárba, kényszeredetten ittak. Csak néhány napig örülhettek ennek a félig jó ötletnek. Egyik este Krokó, aki rájött a „hús” csalafintaságára, szépen átballagott a mocsár vizébe. Az egész távolság néhány gnúugrásnyi, és olyan gyönyörű sétaidő volt, holdfényes, kellemes, üdítő! Éjfélkor bent hevert a mocsárban, és reggelre azok, akik túlélték a hajnali ivást, már tudták, hogy a mentő ötlet rossz.

De hát mi ez, miért van ez? Hogyan szakadt ránk ez az átok? - tanakodtak a szerencsétlen szomjasok, összetorlódva a magas partokon, óvatos távolságban a papirusz sás felett. És nem bízva a bozót bokraiban sem. Hiába, Krokó lehet itt is, Krokó lehet ott is! Odafent tolongtak a gyepes tisztásokon, bőgtek és bosszankodtak, kapkodták a fejüket, összevissza beszéltek. Ruf, a kígyónyakú madár, leröppent a koladiófa száraz ágáról, ahol magát legyezgetve szokott üldögélni, tisztességes halászgatás után. Persze, a tisztességes halászgatás úgyszólván lehetetlenné vált. Hiszen senki sem tudhatja, hogy míg ő akar mást nyakon csípni, nem őt csípi-e nyakon más. Hát éhesen és kedvetlenül röppent le Ruf az üldögélőhelyéről, totyogva lépegetett a szomjasok között, és ezüstfehér szegélyű, zöldesfekete szárnyait emelgette. - Te talán tudsz valamit erről? - kérdezte valaki. - Tudok - állt meg Ruf, és körülnézett. - Ha nem karattyoltok összevissza, szívesen elmondom. Leeresztette nagy szárnyait, bal lábáról a jobbra tette át a testsúlyát. Aztán előadta, hogy neki Grahk, az óriás gém, aki távoli vidékekre szokott utazgatni, furcsa dolgot mesélt. Nevezetesen azt, hogy Krokó egy soknapi röptávolságra eső földről származott ide. Olyan

földről, amelyik a végtelen Sósvízbe, nyújtja partjainak egy részét, de más része egy nagy földtömeghez tartozik. Grahk szerint azon az előbb említett távoli földön, nagy folyókban, tavakban, mocsarakban él Krokó és atyafisága. - Szép, de mi nem élünk távoli földön, hanem itt - rezdült sivító ugatásszerű hangjával Taurin, a gnú, aki nagy, morcos bölényfejével, lószerű testével és hasított patájával olyan, mint egy szörnyszülött csikó. - Hogyan lehet, hogy mégis víz alá ránt bennünket? - kérdezte haragosan Ruftól. A kígyónyakú madár odafordult a gnúhoz. - Erről is mesélt Grahk. Ha azon a távoli földön, a nagy folyók árjával Krokó túlságosan messzire leúszik - magyarázta -, beér a Sósvízbe, és ott kezd halászni. Ilyenkor megesik, hogy eltéved, mert a szeme gyönge, nem lát messzire. Tehát mikor elhatározza, hogy hazafelé úszik, éppen ellenkező irányban halad, így történik meg vele, hogy a Sósvíz meleg áramlatában elsodródik idegen vidékekre. Nuer, a papucscsőrű madár ránézett a kígyónyakúra, félig lecsukódott a szeme. Öthatszor kinyitotta és összecsattintotta a csőrét képező papucsokat, ami nála a nevetést jelentette. Úgy mozgott, göcögött a hatalmas, szürke teste, mintha meg akarna fulladni az

elfojtott vihogástól. Végül megszólalt - akárcsak valami vén repedt fazék kongana -, azt mondta, hogy Grahk füllentései immár veszélyeztetik a tisztességes gázló életét, komolyan ketté kell repedni a röhögéstől. - Nem találnád helyesebbnek, ha elhallgatnád a sértő gondolataidat? - kérdezte bosszankodva Ruf. - Miért? - méltatlankodott Guvat, a veszekedő vízityúk. - Ha tud valamit Nuer, mondja el! - A példabeszéd azt tartja - nyitogatta papucscsőrét Nuer -, hogy messziről jött vándor sokat lódíthat. Aki nagyon messziről jött, az meg éppenséggel nagyon sokat lódíthat. - Ez így van - bólintott Guvat. - Kezdem ott - csóválta fejét Nuer -, hogy „soknapi röptávolságra eső, idegen föld a Sósvízben”. Butaság! Hol van a Sósvízben föld ezen a földön kívül? Sehol. Ezt mindenki megállapíthatja, aki felszáll a levegőbe. Vagy ha gyalog járó állat, akinek nem adatott meg a repülés művészete, tessék, kapaszkodjék fel a legmagasabb hegy tetejére, nézzen körül. Mit lát? Azt, hogy a Sósvízben csak ez a föld van. Helyesebben ez meg a víz alatti zátonnyal ehhez tartozó Tűzökrendező-sziget. Ami ugyan tabu alatt áll, nemzedékek óta tilos még a közelébe repülni is, de a jó szárnyú madarak,

igen magasra emelkedve, innen is látják, hogy körülveszi a Sósvíz. És rajta kívül nincs föld sehol. - Ez is cáfolhatatlan tény - intett szárnyával a veszekedő. - Tehát Grahk hajszálnyira olyan, mint a többi csavargó szárnyasok - nézett körül önérzetesen a papucscsőrű. - Ezek összevissza kóvályognak a Sósvíz felett, olykor hetekig, sőt hónapokig eltanyáznak valami csupasz sziklán vagy zátonyon, aztán visszatérve nagyokat lódítanak, hogy ők ezt meg ezt látták. - Újra vihogni kezdett, csak úgy rázta az idétlen nevetés. Ruf megvakarta rozsdaszín nyakát, ami valóban olyan volt, mint egy karvastagságú kígyó. Rövid lábait szétterpesztette, meglengette sötét szárnyait, visszaröppent a koladiófára. Látszott, nem akar vitatkozni a műveletlen papucscsőrűvel, rendben van, röhögjön. De tartozott annyival a jó emésztésének, hogy odamondja neki: - Úgy beszélsz, mintha sokat tudnál. Pedig ha csak keveset tudnál, már azt is tudnád, hogy semmit sem tudsz. Elfordult, szétnézett a vidéken. Az erdőn túl, a lejtőkön, ott, ahol kusza liánoktól fojtogatott ernyőakácok álldogáltak pártalan magányosan, a sárga-zöld síkokon

még mindig jöttek a szomjas négylábúak. Egyenként vagy csoportosan, ki hogyan szokott. Piros antilopok. Madokák. Impallák. Kobók. Lent a fa alatt a tarisznyás marabu vakargatta koszos bőrét, és emelgette fehér hulladékától szennyes lábait. Közben valami olyasfélét vetett oda Nuernak, hogy: „Az ebihal sem jár, míg ki nem nőnek a lábai.” Mire Nuer szokott goromba modorában szárnyas szemétdombnak nevezte a marabut. Az élesedő vitába beleszólt a szalagos csőrű Jabiru. Ez nemcsak hogy egyike a legszebb gázlóknak, de értelmes madárnak mondja mindenki, aki valaha is szót váltott vele. Igaz, egy kicsit hiú a külső megjelenésére. A roppant csőrére, a villogó fehér és fekete színeire. Ezért olyan méltóságteljes a járása, mintha a sziget lakóinak ő adta volna ajándékba az Oapi folyót. Ez öreg hiba. A mocsár népét vajmi kevéssé érdekli, hogy valaki díszes vagy szürke. Itt a jó hosszú láb, két erős, nagy szárny, az izmos csőr és a villámgyors mozdulatok fontosak. Hogy valakinek sárga-e a lába vagy fekete-fehér-e a szárnya vagy rózsaszínű, kanálforma-e a csőre, vagy papucs alakú, vagy bunkós, vagy hegyes: szinte tökéletesen mellékes.

Tudnunk kell azt is, hogy Jabiru már régen orrol Nuerra. A papucscsőrű meg az atyafisága rideg, tárgyilagos banda - állandóan gúnyos megjegyzésekkel kísérik Jabiruék érzelmességét. Csúfolódva hahotáznak például azon, hogy a szalagoscsőrűek népében a párok egymás iránt milyen gyöngédek. Rövid útról megtérve is kelepelve köszöntik egymást, mi több, csőrüket összeakasztva, csókot váltanak. Csak természetes, hogy Jabiru sietett a tarisznyás marabu pártjára állni Nuerrel szemben. - A homoki bolhának fogalma sem lehet arról szólt lenéző fölényesen -, hogy hány szárnycsapással kell átrepülni a folyót. A gnú odafordította nehéz bölényfejét, véreres szemeivel megbámulta a szalagoscsőrűt. - Mit akarsz evvel mondani? - kérdezte rekedten. - Csak azt - felelt Jabiru -, hogy Grahk, az óriás gém messze területeket bekalandoz, tehát valóban sokat tud. - Tud valamit Krokó ellen is? - meredt rá még mindig az ijesztő szempár. - Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem - mondta a szép gázló. - De nincs egyszerűbb dolog, mint valamire, amihez némelyiknek gyönge az esze, kényelmesen azt mondani: hazugság.

- Ó, ó - mosolygott gúnyosan Nuer. - Azonkívül vannak olyan madarak - folytatta felbosszankodva a szalagoscsőrű -, akiknek semmi más nem fontos, csak hogy a formátlan papucsaikba tömjék a békát, halat, vízisiklót. - Plapp, plapp - csattant össze Nuer csőre vígan -, nem is rossz az! - De a kutató elme - folytatta nyomatékosan Jabiru - szabad perceiben elgondolkozik az élet vonulásáról. Megcsodálja a különös meg a szokványos tüneményeket egyként, és igyekszik véleményt formálni a váratlan dolgokról. Rá sem pillantott a nagy szürke halpusztítóra, a szomjas négylábúakhoz beszélt. Hogy hát ő sohasem kelepelt erről, mert ellenzi a szószátyár pletykahordást, de ő igenis látta, mikor Krokó meg a felesége a Sósvízből holtfáradtan partra szállt. Jó néhány tavasz előtt történt ez. Akkor, mikor a Sósvíz partján járt nászúton. Az Oapi torkolata közelében másztak ki Krokóék a homokra, dideregve elfeküdtek egymás mellett, és máris hortyogva aludtak a tűző napon. Jabiru meg a fiatal felesége elcsodálkozva bámulta meg a páncélos zöld hátukat, hatalmas hosszúságukat. Az égzengését, jól megnőttek ezek a gyíkok vagy mik! A hím lehetett úgy négyszer akkora, mint Doalla elefánt ormánya.

(Azt hiszem, nyolc-tíz métert akart mondani. A szerző.) És a nő sem maradt sokkal mögötte. Persze, Jabiruék kíváncsiságát erősen döfködte, hogy kik ezek, honnan jönnek, mit keresnek itt. A gázlópár többször elkörözött felettük, hogy közelebbről megtekintse őket. Sőt. Nászúton lévén, ráértek, tehát figyelni kezdték a két jövevényt. Nap mint nap lesték, hol vannak, mit csinálnak. És látták, hogy halakat fognak az Oapi torkolatánál, a zátonyok között. Ez eddig rendben lett volna. Azonban egyik reggel, mikor éppen odarepültek a torkolathoz, a levegőből észrevették, amint a két zöld hüllő felbukkant a folyó közepén, ahol tizenhat vízipatkány úszott egyik zátony felé. Krokóék szinte szempillantás alatt elfogdosták a patkányokat, és valamennyit befalták. Ez kissé meglepte a megfigyelőket. Hohó, tehát az idegenek nem csupán hallal élnek!... Ők még aznap hazatértek a majomkenyérfák alatti mocsárhoz, otthonukba. De Kuhi, a sáskaevő ölyv mesélte, hogy Krokóné ötven-hatvan tojást tojt egy a parton kivájt gödörbe, aztán rákaparta a homokot, és állandóan ott heverészett a tojások felett. Negyven nap múlva éppen sáskákat üldözött Kuhi azon a helyen, mikor Krokóék valahol a zátonyok között vadásztak. Ahogy leült a

homokon, vékony, panaszos hangokat hallott a föld alól. Egy ideig hallgatózott, azután annyira izgatni kezdte a rejtély, hogy nekifogott, felkaparta karmaival a puha földet. Csaknem hanyatt esett a csodálkozástól, mikor rájött, hogy a síró, követelőző hangok az elásott tojásokból hallatszanak ki. Ezen elálmélkodva utolsó pillanatban vette csak észre, hogy Krokóné kirobogott a vízből, szemei vadul szikráztak, és valami leírhatatlan ordítás tört ki a fogai közül, mikor ő, Kuhi, még idejében a levegőbe röppent. Ez után a sáskaevő ölyv a homokpart fölött keringve végignézte, hogy a krokodilanya egyenként feltörte a tojásokat, s a másfél banán nagyságú, de máris fürge fiait levezette a lejtőn az Oapiba. - Íme - fejezte be előadását a szalagos csőrű Jabiru -, aki értelmes, nem azon van, hogy vaktában meghazudtoljon másokat. Hanem nyitott szemmel figyeli a világot, és alkalomadtán tud mondani egyet-mást az élet titkairól...

2. Földön járó nép ugyan hiába kergeti Gugukát, a pizángevő madarat

A szomjas állatsereg megilletődve hallgatta végig Jabiru előadását. De értelem ide, nyitott szem amoda, mindez nem segített a bajon. Az ivás tökéletesen életveszélyes maradt, buú! Egy nap úgy, mint más nap történtek tragédiák. Tapasztalatlan fiatalok vihogva futottak le akár a folyóhoz, akár a mocsárhoz, de akár valami ártatlannak látszó pocsolyához. Aztán egyet sivalkodtak, és már utaztak is a mélybe. A vezérbikák őrjöngve kapálták a fövenyt, harciasan bőgtek, hogy agyontapossák a gyilkosokat. De maguk is érezték, hogy ez hiábavaló. Elvitték a teheneiket más, még sohasem próbált partokra, keskeny öblökbe, patakokra, erekre - hasztalan. Krokó mindenütt jelen volt. Hol farkának egy borzalmas ütésével döntötte vízbe a szomjas kérődzőt, hol az ivásra lemerített szájat ragadta meg, és rántotta áldozatát a felszín alá. Így csinálta vagy amúgy, halálosan jól csinálta. Krokó pokoli vámot szedett, Krokó a legnagyobb árat fizettette minden kortyért a szerencsétlen növényevőkkel. Persze, a panaszok ezrei érkeztek az elöljárókhoz. Akik viszont a rendfenntartókra zúdítottak egy halom szemrehányást. A rendfenntartók főnöke - Doalla, a százhatvan éves hím elefánt - vért izzadott ezekben a

napokban. Különösen Jarmó, a kuduk vezérbikája zaklatta lakásán (egy üde kis akácerdőben), naponta háromszor is, hogy csináljon rendet. Már ahogy közeledni látta a kanyargós ösvényen, ami a kiszáradt patakmedren át az akácoshoz vezetett, az öreg elefánt gyomra hatalmasat kordult az izgalomtól. A nagy tömegű Jarmó úgy jött, szilajan és keserűen, mint akit megint súlyos veszteség ért, és őtőle kéri számon csordája folytonos apadását. Doalláné, okos feleség, hirtelen valami fontos elvégeznivalót talált a pagony túlsó szélén, sietve ellódult férje mellől. De a rendfenntartó testület többi elefántjai is legszívesebben elügettek volna valahová, csak ne hallják a kínos társalgást, ami főnökük meg a kuduk vezetője között fog lezajlani. Rossz volt hallgatni. A vén Jarmó köszönés nélkül állt meg az akácos szélén. Mázsás pörge szarvaival hadonászva, vérben úszó szemeit forgatva megeresztett egy hosszú beszédet, amiben minden volt, csak jó nem. Doalla háromszor is közbe akart vágni, de hogy a nagy kudu mégsem hagyta abba. a szemrehányó szóáradatot, egészen kizökkent jó modorából.

- Ó, barmok barma - szitkozódott ormánya mögül a főrendfenntartó -, hiszen éppen abban zavarsz, hogy kiötöljek valamit! - Előbb csinálj rendet, azután ötölj! - dühöngött a feleségeit gyászoló kudu. - Hiszen hovatovább már csak a hegyi magas forrásokhoz vándorolva csillapíthatjuk szomjúságunkat. - Na, látod - intett - Doalla. - Odafent nincs veszély. Menjetek fel és igyatok. - Gondold meg, Doalla, mit beszélsz! harsogott Jarmó. - Hiszen ez olyan, mintha minden lélegzetvételért el kéne menned a Mangrove-mocsárhoz! - Nem hagysz gondolkozni?! - dörrent rá mérgesen az öreg elefánt. - Tisztálkodásról, fürdésről már szó sem lehet kesergett a panaszos -, pedig az idei nyár túltesz a legforróbb elődein. - Tudom, én is izzadok. - Az énekesmadaraknak könnyű, mert fent, a vén fák kirothadt öblében mindig van egy kevés esővíz. De mi, antilopok, nem tudunk repülni. - Tudsz, Jarmó, mindjárt meglátod, hogy tudsz, ha nem hagysz békén. - De a gázlómadarak éheznek, mert nem mehetnek be a folyóba, a víziállatok pedig kegyetlenül megkínlódnak, mert nem jöhetnek ki a folyóból. Mi lesz ebből? Hova vezet ez? Talán

a halaknak is azt ajánlod, menjenek fel a hegyekre? Doalla tehetetlenül dörzsölte vastag derekát az öreg fatörzsekhez, majd mérgében tövestül tépte ki a növendék akácokat. Valami borzasztó gorombát akart mondani, de nem jutott szóhoz, mert küldönc érkezett: az Elöljáróság most már utoljára szólítja fel a rendfenntartókat, hogy a közbiztonságot állítsák helyre. Akármilyen áron. Ez így nem mehet tovább! A vén Doalla mozgósította egész népét. Néhány órára eltűnt velük. Valami ismeretlen helyre ügetett a hatalmas csorda, ahol zavartalanul beszélgethettek az elszaporodott gyilkosokról, és komoly haditerveket főzhettek ki. Egy parkszerű, ritkás facsoportokkal tarkított területen tanácskoztak körben állva, mindegyiknek csak a lötyögős, ráncos bőrű hátulja látszott, mint viseltes, mennykő bő nadrág. - Értsétek meg, bambák - leckéztette alantasait a haragos Doalla -, itt nem egyes gyilkosságok elkövetőit kell felkutatni és megbüntetni! Az egész krokodilnemzetséget utolsó szálig ki kell irtani! - dörögte. - Irgalom nélkül! A fiókákkal szemben sincs kímélet!

- Nincs kímélet - morgott a csorda, és a nagy hasak zavartan korogtak, és az ormányok petyhüdten lógtak a bánattól meg a szégyentől. Hiszen lassanként már mutatkozni sem mer a jóravaló elefánt, mert ujjal mutogatnak rá, mint a tehetetlenség mintaképére. Doalla átgondolkodta a delelőidőt, aztán talpra lódult és intézkedett. Külön hírszolgálatot állított fel, aminek semmi más teendője nem volt, mint pontosan megjegyezni minden egyes parti homoksávot, melyen a páncélos rablók sütkérezni szoktak. Ezeken a helyeken másnap már kora hajnalban megjelentek az elefántok, elbújtak a homokpart feletti erdőkben, sűrűségekben. Mozdulatlan csendben várták, hogy a hüllők kimásszanak a vízből, és szokásuk szerint szélesre tátott szájjal elaludjanak. Akkor a megbeszélt jelre a rendfenntartók vad csataordítással lenyargaltak a vajfák vagy a pandanuszok alkotta sűrűségekből, hogy összetapossák az utálatos bandát. Azonban dobbal nem lehet verebet fogni. Márpedig arra a dobolásra, ahogyan a nagy súlyú ormányosok kirohantak rejtekhelyükről, arra a porfelhőre, földrengésre, bömbölésre, recsegés-ropogásra még talán a döglött krokodilusok is talpra szökkentek volna.

Pedig Krokó népe csak fél füllel aludt. Nem is szólva a Bakterról, a tátott pofákban vakmerően csipegető krokodilmadárról, aki a rettenetes fogak közül szedegeti ki az ínyre tapadt piócákat meg a húsmaradékot. - Csip-csip-hoit! - jeleztek ezek a vigyázó szárnyasok, ha valami mozdult a sűrűségben. Mire a páncélos rablók levegőbe szökkentek, és mivel mindig úgy hevernek a napon, hogy fejük és felsőtestük a víz felé fordul, iránykeresés nélkül besiettek a folyóba. Mert a világért se higgye senki, hogy a partra ügyetlen lomhasággal kimászó krokodil nem tud sietni, mikor muszáj! Krokó csak akkor csúszkál, ha ráér. Veszély pillanatában nagy hirtelen fölkapja hasát a fövenyről, és a négy mászólába egyszerre futóláb lesz. Micsoda? Versenyt futhatna

bárkivel. A minap Monuhu, a fehér rinó békésen aludt a pocsolyában, mikor a parti mocsárszélen sétáló Krokó valami állat után vetette magát, és ráugrott a sárba bugyolált vastagbőrű egyik lábára. Monuhu megijedt, és nincs a világon olyan veszedelmes lény, mint egy megijedt orrszarvú. - Széttaposlak, te csúszómászó! - pattant fel pihenéséből a nekidühödött rinó. - Kigázolom a tüdődet! Így ordított, és nyargalt, akár a forgószél. De Krokó „olajra lépett”. Tudta, hogy akkor legnehezebb Monuhu, mikor valakinek a gerincére tapos. Nyakába szedte hát a lábait, és bizony hamarabb ott volt a víznél, semmint az orrszarvú a fele utat megtette volna. Nos, mire Doalla meg az elefántjai odáig értek, ahol imént a zöld gyilkosok szundikáltak, azok már szabályos fejesugrásokkal merültek a folyóba. Aztán felütötték ezerfogú pofájukat a sárga vízből, összecsattintották állkapcáikat, és csúfondárosan nevettek.

- Tizenhatszor jelentkeztetek, mikor az orrot osztogatták - bőgött diadalmasan Krokó. - Mikor az ész volt soron, bezzeg nem értetek rá! - Pimasz! - trombitált Doalla, mert végképp kihozta sodrából, hogy a csodálatos képességű ormányát merészelte kigúnyolni a rút hüllő. Gyertek ki - harsogott -, majd rendre tanítunk benneteket! - Gyertek be! - röfögtek vígan a krokodilusok. Orr nélkül másztok ki a partra! - Csúf banda! - hörgött a felháborodott vén elefánt. - Ó, ó - nevetett Krokó, hogy a könnyei potyogtak -, micsoda szépség az, aki az orrán beszél, nem a száján?! A felbőszült vastagbőrűek vak dühvel kürtöltek utánuk mindenféle sértést, ami eszükbe jutott.

Köztük néhány olyan vaskos illetlenséget, hogy Karacini, a part alatt ringatózó pontylazac az úszóhólyagja mélyéig megbotránkozott. - Tik-tik, a rendfenntartók feledkeznek meg ennyire a kötelező jó modorról? Gyermekeimmel sétálok erre, igazán nem gondoltam, hogy ilyesmit kell hallaniok. Angó, az elefántlegények legerősebbje, egy bömbös óriás, akkorára terpesztette denevérszárnyhoz hasonló füleit, azt lehetett hinni, repülni akar. - Mondd, nem félsz, hogy rád lépek? recsegett fejét veszítve Karacini felé. - És az talán igazságos lépés lesz? - kérdezte egy csikorgó hang a víz fölé hajló ezeréves baobabfáról, ami magányosan állt a fövenyen, és csak itt-ott mozdította lustán a dinnyeszerű gyümölcseit. - Krcs - csikorgón tovább a kellemetlenül érdes hang -, alig hiszem, hogy ilyen lépésre jogod volna! Jakó, a nagy szürke papagáj szólt. Egy előrenyúló, vastag ágon ült, és a skarlátvörös farkát rázogatta, mint aki a legnagyobb mértékben helyteleníti az elefántlegény viselkedését. Angó fölemelte

rettenetes nagy fejét, csillogó kis szemeit rászögezte a skarlátfarkú szürkére. - Na, még csak ez hiányzott - bömbölt magából kikelve -, hogy te is beleavatkozz a rendfenntartásba! A papagáj nyugodtan himbálózott az ágon. - Krokóra lépj, ha mindenáron lépni akarsz tagolta olyan száraz pattogással, mint mikor bambusz töredezik a forgószélben. És egyik sárga szeme pillantását hidegen sugározta le a mérges vastagbőrűre. Angó elefánt azt hitte, menten szétpukkad haragjában. - Igaz az, hogy háromszáz tavaszt láttál? kérdezte fojtott dühvel, tettetett udvariasan a papagájtól. - Igaz az, hogy te dajkáltad kisbaba korában a legöregebb teknősbékát? - És ha igaz? - nézett méltósággal Jakó. Angó hátravetette a vitorlafüleit. - Azt mondják, ti papagájok örökké élhetnétek gurgulázott mérgében -, de hétfelé robbantok, ha egyszer nem kotyoghattok bele valamibe, ami nem tartozik rátok. Szólt, és ormányával akkorát csapott a baobab összevissza csavarodott törzsére, hogy az érett gyümölcsök egész garmadája hullott a partra meg a vízbe.

Jakó megvárta, míg a dinnyejégeső eláll. Lustán megvakarta ólomszürke lábával a horoggá görbült csőre tövét, nyugodt volt, mint a kiszáradt fa. És a hangja is olyan szárazon kongott. - Szerény véleményem szerint mégis az a feladatod, hogy Krokóra taposs - ismételte makacsul. - És ez idő szerint mellékes, hogy Karacini is megérdemelné az agyontaposást, a falánk fajzat. Valóban! A pontylazac termetre kicsi, félolyan hosszú sincs, mint egy gázlómadár lába, de azért egyetlen vízi élőlény sem érezheti magát biztonságban miatta. Határtalan falánkságában nekiront a legerősebb halnak meg teknősnek, és a hal uszonyait, a teknősbéka lábait igyekszik lezabálni. De módfelett kedveli ő a madarak csüdjét is, de szívesen belekóstol ő bárki bármilyen végtagjába, a komisz. És mivel mindig egész ármádiában vadászik, van eset rá, hogy csúffá teszi a sekély vízbe került nagytestűeket. - Nna - mérgelődött Angó -, tudod, hogy Karacini sem jobb Krokónál. Miért állsz hát melléje? - Ismered a közmondást: ha gyümölcsért indulsz, ne állj meg a fa törzsénél - rekedezett Jakó. - Úgy tudom, Krokó ellen viseltek hadat, nem evvel a kis zabálóval akartok elbánni.

- Ki kérdezett? - bődült a szavába Angó. - Az a baj, hogy senki - vonta meg Jakó a szürke vállát. - Pedig megmondhattam volna, hogy ahogyan ti krokodilra vadásztok, rosszabb a hátrafelé repülésnél. A vastagbőrű óriás goromba válaszra emelte a két és fél méter hosszú ormányát. De mielőtt szólhatott volna, Doalla odalépett az ág alá, leintette magából kikelt helyettesét. Doalla még tisztán emlékezett a maga szopós borjú korára (ugyan sok víz folyt le azóta az Oapin, és sok csillag ugrott alá az éjszakai mennyboltról a Sósvíz hűsébe!), hanem már akkor is itt állt ez a terebélyes baobabfa, és Jakó itt tollászkodott rajta. Hm, bizony, és már akkor sem volt újszülött! Elgondolkozva állt a baobab fényes, szürke, kígyókként egymásba fonódott ágai alatt a vén elefánt. Fülei, rojtos szélű, óriási szárnyak, ritmusra mozogtak előre meg vissza. Mikor hátrafelé lebbentek, összecsapódtak egy pillanatra, és ilyen hangot adtak: platty. De ezt csak néha lehetett hallani, mert a főrendfenntartó hektós gyomrában az izgalomtól olyan zajjal működött az emésztés, akkora kordulásokkal, hogy égzengésnek vélhette bárki.

- Hallottad, milyen arcátlanul beszél Krokó és népe! - mentegette Doalla leverten a szabadszájú legényeit! - Hallottam - intett Jakó. - Avval csúfolnak bennünket - röstelkedett az öreg elefánt -, hogy az orrkiosztásnál többször jelentkeztünk. - Tizenhatszor - bólintott a skarlátfarkú. - Phö! - csóválta fejét Doalla. - És az észosztásnál egyszer sem - idézte szó szerint a papagáj. A vén elefánt bosszankodva fordult el. Talán nem is hasznos, ha egyeseknek ilyen jó az emlékezőtehetségük. - Érthető, nemde - mormogott -, ha a rendfenntartók kijönnek a sodrukból. Kis hallgatás következett. Jakó a távolba figyelt, valami élesen felsikkanó és bugyborékolásba haló kiáltásra. - Sok hangyának kell a kősziklán járni, míg utat váj - csikorgott végül, dermedt szünet után, a szürke papagáj hangja. - Ti elefántok vagytok, és még sincs nyoma a szaladgálástoknak. - Nincs - sóhajtott a főnök letörve, mert ő is hallotta azt a távoli kiáltást, hogy belélúdbőrzött a vastag irhája. - Pedig... krrcs... itt az ideje, hogy tegyetek valamit - forgatta fejét a skarlátfarkú.

- Éjjel és nappal üldözzük őket - piszkálta agyarával Doalla a fa törzsét. Jakó a bóbitáját mozgatta. - Aki földön járó nép - recsegett nyomatékosan -, az ugyan hiába kergeti a Gugukát. Azért említette a pizángevő madarat, mert éppen akkor ereszkedett le egy kisebb csapat a baobabfa legfelső csúcsára. Farktollaikat rezegtetve helyezkedtek el a Gugukák a lengő ágakon, és szinte egyszerre kezdtek kiabálni: - Gu-gu-gukk! Girr, girr! Gu-gu-gukk! Doalla fölpillantott a magasba. A pizángevők már röppentek is tovább egy rózsaszín pamatos tamariszk felé. - Khm - emelgette oszloplábait -, való igaz, amit említesz, kérlek. - És várt, - A csiga nem futhat versenyt a gazellával folytatta a szürke papagáj. - A héja nem vadászik denevérre. - Na? - nézett rá türelmetlenül Doalla; elvégre a bolond is tudja, hogy a csiga lassú, és a héja estétől reggelig sohasem jár zsákmány után. Tehát? - Tehát okosnak kell lenni - beszélt most már egyenesen a vénséges vén Jakó. - A vízi bűnöst nem zabolázhatja meg szárazföldi rendfenntartó.

- Azt mondod - szólt Doalla -, hogy a vízi kártevővel csak vízi rendfenntartó tud elbánni? - Nem ezt mondottam - felelt a papagáj -, azonban így értettem. Az öreg elefánt maga elé meredt. - Persze - morgott. - De ki lenne alkalmas az Oapi népéből, hogy elbánjék a páncélos gyilkosokkal? - Minden öklelőző bikának akad ellenfele, aki erősebb - mondta Jakó lassan, szinte tagolva. - Te gondolsz valakire - nézett rá Doalla. - Gondolok - bólintott Jakó. - Ki volna az? - Bungi, a víziló. - Hm. Hallgattak. A szél vígan megfodrozta a víz felszínét, de sehol sem lehetett látni a folyóban úszó vagy fürdőző élőlényt. Az Oapi kihaltan locsogott, s a parton szomjas állatok nézték nyálcsorogva a temérdek víz vonulását. Doalla nyögött egyet, mert a csontfájásos bal válla sajogni kezdett. - Szerinted ez volna a megoldás? - kérdezte rosszkedvűen. - Az egyetlen megoldás! - lebbentette szárnyait Jakó. - De most megbocsáss, ebédelni megyek. Krrcs.

Fölemelkedett a nehézkes szárnycsapásaival, és az elefántok kárörömmel figyelték, milyen rosszul repül. Szinte folyton attól kellett tartani, hogy megbotlik a levegőben, és szégyenszemre lezuhan. - Még a papucscsőrű is ügyesebben kap szárnyra! - fintorította ormányát Angó. Doalla nem szólt, Bungira gondolt, ehh! Nem szerette a vízilovat meg a földig lógó hasú pereputtyát. Sohasem tudni, mikor vadulnak meg. Néha mozdulatlanul állnak a mélyárnyékban, a vízre hajló lombok alatt. Se nem esznek, se nem isznak, se nem fürdenek, még csak nem is nézelődnek. Állnak lustán, a fejük sem fordul. Csak nyitva van az ormótlan bütyökbe ágyazott kis szemük, bámulnak a semmibe. Ha látnak is valamit, bizonyos, hogy nem érdekli őket. De talán nem is látnak olyankor. Mintha nyitott szemmel aludnának. Ám ha a jelenlétüket nem sejtve valami fiatal gnú, vagy pici oribi antilop elmozog mellettük, egyszerre és teljesen érthetetlenül megdühödnek. Nekivágtatnak a gyanútlan állatnak, s ha az villámgyorsan el nem menekül, kigázolják a belét. És mikor ezt számon kérik tőlük, még ők vádaskodnak nagy szájjal. Hogy így meg úgy, az illető a kicsinyüket akarta megtámadni. Ők

önvédelemből öltek. Önvédelemből! És ezt olyan komolyan mondják, látszik, hogy meggyőződésük. Holott a „kicsinyük” háromnégyszer olyan nehéz, mint az összetaposott szerencsétlen. - A fuvolázó akác gubacsait kéne a nyakukba kötni - ajánlotta egyszer Jabiru -, hogy mindenki messziről elkerülhesse őket. Arra célzott a szép gázló, hogy azok a száraz, üres gubacsok mindig sípolnak, ha a szellő beléjük fuvint. Tehát hallani lehetne Bungit és népét akkor is, ha mozdulatlan. És most ezeket bízzák meg a Krokó elleni küzdelemmel? Viszont igaz, hogy Bungi egyike az igen-igen keveseknek, akik nem félnek Krokótól. De hiszen a víziló úgyszólván senkitől sem fél! A piócán, bögölyön, szúnyogon kívül egyetlen állat sem meri megtámadni. És az is tagadhatatlan, hogy a vízben gyors, mint a delfin. Ők, elefántok, is meglehetősen úsznak, de Bungiék összehasonlíthatatlanul jobban. És ők, elefántok, csak a felszínen tudnak úszni. Ha lemerülnek, ormányuk végének fent kell maradnia a víz fölött, különben megfulladnának. A víziló ellenben olyan hosszan lent maradhat a víz alatt lélegzet nélkül,

amennyi idő elég ahhoz, hogy egy zebra elfusson a Tanács Fájától a Mangrove-mocsárig. Bungiék jól érzik magukat a víz alatt. Kedélyesen ide-oda csavarognak a mederben. Kuloki, az óriás teknős azt mondja, kivájt gyalogútjaik vannak a fenéken, mert szeretnek odalent sétálgatni - hallottak ilyet? Amellett - ki hinné, aki nem látta? - a legmeredekebb partra is felkapaszkodnak, mint a gyík. Pedig olykor fél lábszárig merülnek a sárba, és a nagy, hengeres hasuk mély vajatokat simít a parti agyagon. Tulajdonképpen el lehetne képzelni, de... Arra gondolt Doalla, hogy Bungi, a könnyen lobbanó, az indulatos, a nem túl eszes Bungi, rendcsinálás közben vajon nem azt találná-e a legnagyobb bűnösnek, aki az ő és családja kényelmét akár szándékolatlanul is megzavarja?...

3. Történelmi előadás, ami olyan unalmas, hogy félbe kell szakítani Alkonyodott. A sebtében összehívott gyűlésen komoran állták körül a villámütéstől fekete, lombtalan vén fát az Oapi partján. Egyik száraz ágon ott ült Aoli, a bagoly, idegesen pislogott a naplemente piros fényétől.

Természetesen jelen volt mindenki, aki számított Oapi-földön. A páros- és páratlanujjúak, az ormányosok, a kérődzők, a rovarevők, a rágcsálók, a sertésfélék, a madarak, a csúszómászók, a vízilakók képviselői. A küldöttek között ott lehetett látni többek közt Monuhut, a széles szájú fehér rinót és fekete unokatestvérét, a kisebb termetű Vuilt. Valamivel odébb a lehorgasztott orrú Doalla álldogált nyugtalanul, mellette Imil, a zebra és Taurin, a gnú várakozott. Lung, a zsiráf, Kulokival, a nagy teknőssel beszélgetett suttogva. (Elég kínos lehetett ez a társalgás, mert Lungnak ahhoz, hogy a teknős füléhez hajoljon, széjjel kellett terpesztenie roppant hosszú mellső lábait és a két messzire került patája között középen alábuktatnia az égig érő fejét.) Bungi is jelen volt, kifejezéstelen pofával hallgatta Jakó papagájt, aki elmesélte a Doallával folytatott vitáját. Jarmó egy csomó antilopbarátja között várta az ülés kezdetét, komor pillantásokat vetve Doalla felé, akit minden bánata okozójának tartott. Odébb a gázlók tollászkodtak, népes csoport. A gém, a kígyónyakú, a golyvás marabu, a tátogatómadár, a gógó, a rózsás flamingó, a

Jabiru, az abdimgólya, a papucscsőrű és néhány evezős lábú madártársuk. Hdou, a hatalmasan megtermett füleskeselyű Giawóval, a hiénával együtt felháborodva panaszolta az oribi, a guib, a kontyos madoka meg néhány más antilop előtt, hogy lassanként csonttá soványodik. Senki sem hal meg természetes halállal. És ami a legnagyobb baj, a holttestek végérvényesen eltűnnek. Úgy hát, Krokó gyomrában fejezi be mindenki az életét. Ha így megy tovább, Giawa és ő szép kényelmesen éhen pusztulnak. Buo, a tehén antilop Jarmóra mutatott, aki nem is tudni, hányadik feleségét gyászolja. A csöpp dik-dik antilopok kiküldöttének gyönge kis szíve úgy elfacsarodott, nem tudta visszafojtani a sírást. Mire az őzek, szitutungák, gazellák és nialák olyan nekibúsulással emlegették veszteségeiket, hogy a hiéna kétségbeesetten jajdult fel: - Mennyi halott, és mind a másé!... Utóbb egyszerre csend lett, mert Aoli megberzenkedett ültében. Ez azt jelentette, hogy szólni akar. A fülesbagoly mély, huhogó hangon üdvözölte a jelenlevőket. Azután az izgalomtól fulladtan adta elő, miért kellett összegyűlniük.

- Doalla és legényei, úgy látszik, tehetetlenek a gyilkosokkal szemben - mondotta keserűen. Krokó és népe semmibe sem veszi a törvényt, hogy csak az évente többször ellőket meg a peték útján folytatódó, tehát túlságos iramban szaporodókat szabad étkezésre felhasználni. Krokó és népe kicsúfolja a rendfenntartókat, öl és pusztít. Piros a vértől az Oapi vize. - Gyalázat! - harsant közbe Taurin, a gnú. - Tűrhetetlen! - kiáltotta a kis kardcsőrű gulipán. De ekkor már vagy ötven torok bőgött és hujjogott. Jarmó rekedten üvöltözte, hogy Doalla az oka mindennek, mire mások is átvették a szólamát. Az öreg rendfenntartó idegesen mozgatta rongyos szélű, nagy füleit. Majd ormányát furcsán hátrakanyarítva, letörülte feje tetejéről a fehér pettyet, amit egy szövőpinty - véletlenül-e, vagy célzatosan? - pottyantott rá az egyik ágról. Muú, a mocsári bivaly kérődzni kezdett, pedig tudta, hogy ez tilos a tanácskozás tartama alatt. Azonban akkora volt az izgalom, hogy a legnyugodtabbak is nagyokat lélegzettek, és egyik lábukról a másikra helyezték testsúlyukat. Aoli jelezte, hogy tovább akar beszélni. A lárma fokozatosan elcsendesült, végül már csak az Oapi locsogását lehetett hallani.

A fülesbagoly emlékeztetett arra a köztudomású dologra, hogy ez a nagy kiterjedésű sziget, amit legszélesebb folyójáról Oapi-földnek neveznek, az ősök bölcsessége révén megszabadult a ragadozó fenevadaktól. Egy hosszú, véres háború elintézte ezt a kérdést, a békés növényevőket zaklató fenevadak kipusztultak. A húsevő négylábúak közül csupán Giawa maradt meg. Aki, mindenki tudja, sohase nyúl eleven állathoz, hanem csak az elhullottak eltakarítását intézi, Hdou keselyűvel együtt. Hdou keselyű közömbösséget mutatva, mozdulatlanul állt félelmetes nagyságában. A szürkésfehér pelyheiből kinőtt hosszú, kard alakú tollai sem rezzentek. Csak a palaszínű, csupasz nyaka meg az ibolyáskék pofái vörösödtek meg lassan, ami azt mutatta, hogy átérzi a többiek izgalmát. Sorstársa, Giawa, a hiéna, még jobban uralkodott magán. Fekete keresztsávú, durva szálkás, sárgásszürke bundájában, nagy, csupasz füleivel, vaskos fejével olyan szerényen állt Hdou mellett, mint aki kettőig sem tud számolni. Pedig ha valaki véletlenül olvasni tud a gondolataiban, alaposat hökkent volna, hogy micsoda ábrándokat fantáziál Jarmóról.

A hiéna azon szerencsések közé tartozik, akik nem veszítenek el egyetlen örömet sem, mert válogatás nélkül megesznek mindent. (Izé, pardon, egyet nem eszik a hiéna: a keselyű húsát. Miért? Ő maga sem tudja. Eléggé hálátlan viselkedés Hdoutól, hogy ő bizony a legjobb étvággyal szokott hozzálátni a hiénák felfalásához.) Felrezzent álmodozásából. Aoli emelt hangon beszélt. Megemlítette, hogy a szárnyas ragadozók is kipusztultak lassacskán. Igen, az ősapák, Oapi-föld egykori lakói kiverekedték a békességüket. - Bizony - hangosodott fel még jobban Aoli hangja -, az ősöknek meg kellett küzdeni minden nyugodt tavaszért, gazdag nyárért és esős évszakért. A jelenlevő Jakó vagy Kuloki, akik több száz tavaszt megértek, még emlékeznek a hősi történetekre. Figyelmeztetem a gyűlés résztvevőit: ismét itt van a pillanat, mikor kinek-kinek fel kell készülnie, ha azt akarjuk, hogy az új ellenség a régiek sorsára jusson, és megint békében élhessünk ezen a földön. Megvárta, míg a helyeslés elcsendesül, aztán felszólította Kuloki teknőst, hogy a tőle megszokott részletességgel és alapossággal világítsa meg az ülés egyetlen tárgypontját.

A nagy tengeri teknős lassú, nehézkes lépésekkel mászott az alacsony termitavár felé, amit a gyűlések szószékéül használtak. A pehelykönnyű gazellák és antilopok lekicsinylő tekintettel nézték a több mint kétszáz kilós Kuloki nyomorékszerű, kínos mozgását. A négy lába tulajdonképpen nem is láb állapították meg -, hanem valami olyan evezőféle, mint a fókáké. Haszontalan védelemnek látszik rajta a mozaikos barna csontpáncél is, mert a fejét meg a nyakát csak így-úgy tudja teknőjébe behúzni. A torz lábakat meg éppenséggel sehogyan sem képes elrejteni benne. De szinte kivétel nélkül erre gondoltak a jelenlevők: Kuloki, sajnos, távol áll attól, hogy tetszetős legyen. Rövid, petyhüdt nyaka, tuskószerűen négyszögletes feje, az egymásba cappanó csupasz állkapcsok, a kidudorodott, nagy szemek s a csontpáncélból kimaradt minden testrész furcsa pikkelyezése... khm... kétségtelen, hogy egy csúnyasági versenyben bajnokságot nyerhetne. Kuloki másfél száz esztendő előtt még Oapiföld néptelen másik partján élt. De lassanként megszerette a folyó torkolati részét, ide költözött. Megtelepedett feleségével a napsütötte parton, és azóta számtalan utódjával

él itt, szelíd egykedvűséggel legelészve a teknősfűnek nevezett vízinövényt. Elvonult, magányos jellem Kuloki, alig is érintkezik másokkal. Lehet, az is oka ennek, hogy beszédhibás, kissé dadog. Érdekes, hogy a „t”-n akad meg mindig, ami elég furcsán hat a hallgatóra. De ha nem dadogna, akkor is annyira lassú, megfontolt az előadása, hogy alig akad valaki, aki társalogni akarna vele. - Úgy beszél, ahogyan jár - mondják róla. Azonban az értelmesek, akik figyelmesen végig szokták hallgatni, azt mondják, hogy lassú víz partot mos... Avval kezdte beszédét, hogy a fiatalok nem ismerik földjük történetét. Szerinte ez eléggé helytelen, mert a múlt, akár bölcs eseményekkel van tele, akár ostobákkal: mindenképpen tanulságos. Tehát ő, ha a tisztelt jelenlévők megengedik, visszapillantást ad arról, miként alakult ki a mai élet az ókori zűrzavarból. Persze, nem a saját tapasztalatait mondja el. De amit a szülőitől hallott, azt azok is apjuktól-anyjuktól hallották. Akik viszont a maguk szülőitől, nagyszülőitől és ükeitől kapták örökségül. - Tu-tu-tudjátok-e, hány petét to-to-tojik a méhanya egy esztendőben? - kérdezte a „t”-vel hadilábon álló Kuloki, mivel nem tudta, hogyan

fejezze ki a hatvanezres számot. - Ha minden titi-tizedik petéjéből méhanya lenne, és mindegyik ugyanannyi petét to-to-tojna, kijönne egy igenigen nagy szám. Már persze ha volna valaki, aki megszámolni tu-tu-tudná. Hát annyi esztendő múlt el azóta, hogy ez a tö-tö-történet megkezdődött... És a tudós Kuloki úgy, ahogy apjától hallotta, elmesélte, hogy azokban a réges-régi időkben, a hatezerszer hatvanezer pete összmennyiségének megfelelő esztendő előtt, még nem voltak olyanok az állatok, amilyenek most. De hiszen a Nap is más volt, te-te-teringettét, meg a föld is, de meg maga a nagy Sósvíz is! Aki akkor élt, máshol nem is élhetett, csak a parti sekélyekben, ahol a víz csaknem forró volt a Nap fényétől. Az ám, persze, akkor még jóval nagyobb volt a Nap, és közelebb volt a földhöz, és úgy lángolt, hogy felgyulladtak volna tőle az erdők meg a rétek, ha - erdők meg rétek lettek volna. De akkor még nem voltak. Puszta köveket, átforrósodott sziklákat láthattak csak azok az idétlen halak, rákok, tengeri skorpiók, csigák, kagylók, amik a vízben termő hínár ágbogai között meg a part meleg iszapú gödreiben úsztak-másztak. Mert ott

csetlett-botlott valamennyi élőlény, ott bámulták egymást a nagyra meresztett, értelmetlen szemükkel. - Bubh - böffent a fehér rinó. - És mit ettek, ha nem volt növény? A nagy teknős elmondta, hogy azokat a puhány életeket és virágszerű állatokat falták, amik a part mentén nyüzsögtek. Szerencséjük volt, hogy egy helyben álló zsákmányra vadásztak, mert ők maguk is igen lomhán mozogtak. Persze, hiszen ahogy most mindenki lusta a déli rekkenőben, akkor, mikor nem is volt más, csak déli rekkenő, még a halak is olyan lassan vánszorogtak, akár a szamártetű. - És a szárazföldi állatok? - érdeklődött az impalla antilop, aki nem is fut, hanem repül a négy-öt-hat méteres ugrásaival. - Azok is lassan vágtattak? - A szárazföldi állatok? - nézett rá komolyan Kuloki. - Ta-ta-talán el sem hiszitek, de akkor még a szárazföldi állatok tá-tá-tá-volról sem voltak szárazföldi állatok. - Hanem? - kérdezte egyszerre húsz hang. Mik voltak? - Halak - felelt a nagy teknős. - Kik voltak halak? - kérdezte a fülesbagoly, mert nem hitt a füleinek.

- Őseink - szólt csöndesen Kuloki. - Az én őseim, Doalla ősei, Bungi, Lung és Jarmó ősei. De tö-tö-többet mondok: a gázlók, az énekesmadarak, a papagájok és a keselyűk őse is hal volt. - Nono - csuklott egyet Hdou, mert alaposan meglepte ez a kijelentés. - Krrcs - reccsent hangosat Jakó is -, nagyot változtunk azóta! De nem akadt senki a jelenlevők közül, aki furcsát ne gondolt volna a hallottakról. Való igaz, Kuloki nem szokott lódítani, mint Grahk. Azonban krokodil sem szokott azelőtt garázdálkodni az Oapiban, és most mégis itt van. És a Tűzökrendező-sziget, a tenger alatti zátonnyal ehhez a földhöz kapcsolt, tilalmas távoli föld, az is csak füstölni szokott, világítani soha. És most mégis piros fénnyel világít éjszakánként. Tehát az, hogy valaki eddig nem füllentett, aligha biztosíték arra, hogy egy napon nem kezd el füllenteni. Méghozzá jó vastagokat. Olyanokat, hogy teknős létére az ősapja hal volt. Azonban ez még hagyján. A teknős víziállat. És botrányosan csúnya. Lehet, Kuloki őse röstellte, hogy olyan, amilyen. Azt mesélte tehát utódainak, hogy nem ment neki mindig ilyen rosszul, ő karcsú hal volt valaha. Jó. De az elefánt őséről effélét állítani...

- Az én ősöm is hal volt? - kérdezte Monuhu, a széles szájú fehér orrszarvú. - Mindenkié - felelt Kuloki. Elmondotta ezután, hogy annyi esztendő telt el ott abban a halvilágban, amennyi petét egy fürkészlégy és utódai tíz esős évszak után leraknak, pedig azok számolatlanul tojjak petéiket, mint mindenki tudja. Igaz, hogy az idő is sebesen múlt akkorában, mivel a Nap négyszer gyorsabban nyargalt végig az égen, mint ma. És a lomhán mozgó ősök is villámgyorsan élték meg az életüket. Egyikmásik, aki reggel kikelt a petéből, délre már párzott, estére meghalt. - Végelgyengülésben, mi? - vágott a szavába Bungi gúnyosan, mert imént ő is megsértődött a halős miatt. - Nem túlozol, Kuloki? - Semmi okom tu-tu-túlozni - hebegett a teknős. - Úgy mondom el a tö-tö-történetet, ahogyan apámtól tu-tu-tudom. - Megjegyzem - szólt Lung zsiráf -, ma is vannak olyan egy napig élő állatok. - Például a kérészek - kelepek Jabiru, aki büszke volt a széles körű tudására. - Helyes - mosolygott a víziló -, de a hal nem kérész. És nem tud élni meg lélegzeni a levegőben. - Hanem? - nézett rá Kuloki. - Hol él a hal?

- A vízben. - És a dokó? Az nem hal? - Dehogynem. - És szárazság idején nem mászik ki a dokó az Oapi partjára? Bungi hökkenve nézett rá. A dokó valóban furcsa hal! Ha kevés a víz a folyóban, vagy teljesen kiszárad a tanyája körül, egyszerűen kiköltözik a partra, az iszapba vagy a nedves fűbe. Éjszaka előmászik rejtekhelyéről, békára, rákra vadászik. Ez a vén harcsák nagyságát megközelítő, verekedő, sziszegő hal akár hónapokat is képes eltölteni a parton. Mindez eszébe jutott Bunginak. - Úgy képzeled - szólt elgondolkodva -, hogy egyszer majd a dokó is szárazföldi állat lesz? - Te-te-természetesen - bólintott a teknős. És most már diadalmasan magyarázta, hogy azok az ősi halak is így kezdték. Kimászkáltak a partra, és lassanként átváltoztak. Akinek addig csak kopoltyúja volt, idővel tüdeje nőtt; akinek addig csak uszonya volt, kinőtt a négy lába a végtelenül hosszú idők alatt. Mert az évekből megint annyi morzsolódott le, amennyi esőcsepp hull Oapi-földre három esős évszakban. És ahogyan az állatok kivonultak a szárazra, úgy indultak az eladdig csak a vízben élő növények is a part lejtőin fölfelé. Nagy

páfrányerdők zöldelltek lassanként a nedves, meleg talajon. És ezekben a mocsári erdőségekben - megint annyi idő alatt, amennyi szúnyoglárvát tízezer béka megeszik születésétől haláláig - lettek a halakból hüllők. Mindenféle gyíkállatok. És elszaporodtak, és igen nagyra nőttek, és... - Mekkorák voltak azok a gyíkállatok? - vágott a szavába kíváncsian Buo, a tehén antilop. - Apám úgy tá-tá-tájékoztatott - hebegett a teknős -, hogy egyik-másik tu-tu-túlságos nagyra nőtt. - Megnőtt akkorára, mint én? - nézett végig Monuhu a saját hatalmas testén. - Tö-tö-többször akkorára. Volt olyan, aki háromszor akkora volt, mint, te-te-teszem azt, Doalla. - Hm - csóválta ormányát az öreg elefánt. - Ezt komolyan mondod? - Így hallottam apámtól. - A fülfájását neki! - röfögött hitetlenül Bungi. És milyen magas volt? - Ha a négy ta-ta-talpán állt: a feje ötször olyan magasra to-to-tornyosodott fel, mint Monuhué. - Na, hallod - rikácsolt felháborodva Guwat, a veszekedő vízityúk -, most csakugyan nagyot mondtál! Erőteljes hang harsant:

- Szerintem minden szava igaz! Grahk szólt, az óriás gém, aki odébb álldogált egy pandanuszfa tövében. - Honnan tudod? - fordult feléje támadóan Nuer. - Honnan? Ő maga is látott olyat! - csikorogta a skarlátfarkú Jakó. Az óriás gém ránézett, nem felelt. Jól tudta, hogy hazugnak nevezik az Oapi mentén, rendben van, higgyenek, amit akarnak. Ha bosszantotta valami, hát az, hogy mindig a legüresebbek fordultak ellene, Guwat, Nuer meg ilyenek. Akik tanulni lusták, hinni csökönyösek. Doalla érdeklődött most Kulokinál: - Húsevők voltak azok az óriás hüllők vagy növényevők? - Tu-tu-tudomásom szerint jórészt növényevők voltak, főként a legnagyobbak - válaszolt a teknős. - De akadtak náluknál jóval kisebb húsevők, akik megtá-tá-támadták és legyőzték őket. - Hogyhogy legyőzték? - kottyant a kis kontyos madoka. - Ham-ham - tréfált rekedten a tátogatómadár. - Megették őket. - Akkora állatokat? - harsant irigyen a hiéna, és csöpögni kezdett a nyála.

A füleskeselyű is arra gondolt, amire a sorstársa. - Szép, nagy dögeltakarítások lehettek azokban az időkben! - súgta Giawának, és csettintett. - Pardon - emelintette ügyetlen szárnyát a papagáj a teknős felé -, mit mondott kedves atyád: madarak éltek már akkor? Kuloki a fejét rázta. Azután elmesélte, hogy csak amolyan bőrhártya szárnyú gyíkok éltek abban az időben, fára mászó, ugró állatok. Még szájuk volt, nem csőrük. De lassanként a pikkelyük kirojtosodott, tollá változott. És szárny lett az első két lábukból, hogy a merészebb ugrásokban segítse őket. - Szép kis madarak lehettek! - kelepelt Jabiru. Mintha Krokónak szárnya nőne. - Még csak az hiányzik! - borzadt meg Jarmó. Összevissza fecsegés kezdődött arról, mi lenne, ha Krokó repülni tudna. - Kérem az igen tisztelt megjelenteket huhogott erélyesen Aoli -, ne akadályozzák az előadót beszéde befejezésében. Kuloki megértette, hogy előadása immár túlságos hosszúra nyúlt. Rövidre fogta hát a mondókáját, mikor elbeszélte, hogy az őseitől átvett szájhagyomány szerint egy napon lezúdult az égről egy hosszú farkú csillag, nekirohant a földnek, és olyan messzire lökte a naptól, hogy

vége lett a meleg világnak. Hideg lett a föld meg a vizek, s az állatok nagy része nem bírta ki az új éghajlatot. A csupasz bőrű óriás hüllők megfáztak, köhögtek, prüszköltek, tüdőgyulladást kaptak, elhulltak. De a legborzasztóbb az volt, hogy irtózatos viharok dúltak szüntelenül. Egyszer csak a föld több darabra szakadt, mindegyik, mint valami lassan úszó papiruszsziget, fokozatosan eltávolodott a Sósvízben. Akkor az állatok legtöbbje elpusztult a szörnyű világfelfordulásban. Csak azok maradtak életben, akiknek sikerült szőr- vagy tollruhát növeszteniök a hideg ellen. Két csupasz állatról tud, akik átvészelték azt a borzasztó időt: a teknősök és Krokó népe. Evvel magyarázható, hogy ő, Kuloki, most ennyire részletesen mesélhette el a múltat meg ősei történetét... Akart még mondani valamit, de Aoli látta, hogy a hallgatóság türelme végét járja. Szünetet rendelt hát el, mint mondotta, azért, hogy a jelenlevők megemészthessék a hallottakat.

4. Hol és hogyan oldja meg a történelem a krokodilkérdést?

A Holdat betakarta egy hosszú felhő, de azért nem volt sötét. Az ég pirosan izzott a távoli tűzhányó lángjaitól. Olykor lisztszerűen finom, meleg por szitált a levegőből, mikor a légáramlás errefelé hozta a vulkán pehelykönnyű hamuját. Egyik-másik jelenlevő némi aggodalommal figyelt a Tűzökrendező-sziget felé. Az esős évszak óta lángol így. Pedig azelőtt számtalanszor felvetődött a kérdés: miért hívják azt a távoli földet Tűzökrendező-szigetnek, holott az itt élők közül soha senki nem látott tüzet ottan. Füstölni mindig is füstölt a hegy, néha egész felhő ült a csúcsán. Máskor meg éppen csak hogy gőzölgött. Az öregek azt mondják, ükapáik sem meséltek arról, hogy tüzet ökrendezett volna. És mégis az volt a neve. Lehetséges, hogy valaha a füstöt tűznek nevezték? Sokat tanakodtak azon is, miért áll tabu alatt a Füstölgő-hegy szigete? Miért hozták a régiek a szigorú tilalmat, hogy sem emlősnek, sem madárnak, sem úszó állatnak nem szabad arrafelé mennie? Valami igen nagy okuk lehetett az ősöknek, ha az egyébként olyan ritka halálbüntetéssel fenyegették a tilalom megszegőjét. Talán veszedelmes titkot őriz az odáig való távolság? Talán betegség és

pusztulás csírái lappanganak azon a földön? Mindenki idegenkedve, szinte félve néz arrafelé. És rossz csemetéjét avval zabolázza az Oapiföldi anya, hogy ha nem javul meg, átküldi a Tűzökrendező-szigetre... Hát hullt, hulldogált a meleg por. Olykor kis rakáska állt össze belőle a folyó felszínén, és úszott tovább, mint valami szigetecske. A finom orrú állatok beleszimatoltak a levegőbe, nem szerették az égett szagot. Kinek-kinek bőre alatt, az idegeiben káprázott valami csúnya emlék erdőtűzről, a rét égéséről... lehet, hogy átélték ezeket a szörnyűségeket, lehet, hogy csak elődeik rémülete ment át a vérükbe, és az okozta a fullasztó szorongást. De aztán fordult a szél, édes virágszag ömlött szerte az éjszakában. A tisztáson túl pálmaerdő zizegett, éjszakai madarak énekeltek, békák terceltek hozzá. A parti szikomorfák sötéten meredeztek a kibukkanó Hold felé. A szünetben csoportokba verődve ténferegtek a tanácskozók. A recésgyomrúak kérődztek, a sertésfélék beleturkáltak a bokrok tövén a nedves talajba. Sokan leheveredtek a harmatos fűbe, és végiggondolták azt, amit a teknős mesélt. Egy sűrű csoportban az előadó beszédét tárgyalták.

- Höh, khm, nehéz megérteni, Kuloki, amit elmondottál - reszelte torkát a zsiráf. - De legnehezebb felfogni azt, hogy földrészek, mintha összeállt papiruszsás vagy fűcsomó lettek volna: elúsztak a Sósvízben. - Elismerem, ez eléggé különösnek tű-tűtűnhetik - bólintott a teknős. - Hova úsztak, és hol vannak azok a földek? kérdezte Doalla. Kuloki felpillantott az elefántra: - Apám csak kettőről tu-tu-tudott. - És hol van az a kettő? - Az egyik a tá-tá-távoli pont, ahonnan ez a piros fény tü-tü-tüzel... És a tűzhányó felé biccentett a hasáb formájú fejével. - Az volt az egyik? - csodálkozott Doalla. - Az - intett a teknős. - És a másik? - Ez a mi földünk a másik. Ami hosszú idővel később tá-tá-tá-volodott el az anyjától. Aztán addig sodródott délkeletnek, míg bele nem ütközött a Tű-tű-tűzökrendező-szigetig nyúló, víz alatti homokzátony tu-tu-tuskójába. Mire idáig ért a társalgás, a megjelentek legnagyobb része ott csoportosult már a tekintélyesek körül. Nagy izgalomban, tátott szájjal meredtek valamennyien a teknősre, senki

sem mozdult. Végül a széles szájú orrszarvú, Monuhu törte meg az elképedt csendet. - Látta azt valamelyik ősöd, mikor a Tűzökrendező-sziget meg Oapi-föld elúszott az anyjától? - kérdezte tüskés gúnyosan. A teknős a fejét rázta: - Nem látta, csak hallotta. A fehér rinó ingerülten szólt: - Akkor ne is hidd el az esztelen mesét! Grahk recsegő hangja hallatszott megint: - Ami messze van a szemtől, messze van az észtől is! Mire Jakó csúfolkodón felkukorékolt. Bungi állt ekkor Kuloki elé, gondterhelten. Te hiszel azokban az óriási gyíkszörnyetegekben? - kérdezte. - Hiszek - bólintott a teknős. - És csak azt tutu-tudom hozzátenni: boldogok lehetünk, hogy ma már nem élnek, mert jaj lenne mindnyájunknak. - Jaj nekünk így is! - bődült Jarmó, a kuduk vezérbikája. - Eléggé jaj nekünk Krokó miatt! A kérődzők meg a gázlómadarak egyszerre észbe kaptak. Hohó, de hiszen ők nem azért gyűltek össze, hogy Kuloki meséit hallgassák. - A történelem tanulságos - bömbölt Muú, a mocsári bivaly -, de hol és hogyan oldja meg a krokodilkérdést?

- Egyáltalán mit érdekel minket a történelem? ugatott a gnú. - A szomjas népnek víz kell! - óbégatott egy sörényes kecske. - Víz, nem pedig történelem! - Úgy hát - csattogtatta Nuer a papucscsőrét mi lesz Krokóval? Kuloki kétségbeesve kapkodta gúlafejét. Ügyetlenül odamászott az ág alá, amin a bagoly trónolt, és felénekelt Aolihoz: - De hiszen én meg akartam nyugtatni őket! Még nem fejeztem be a beszédemet! Meg sem hallották, amit mond, mert szinte egyszerre robbant ki a lárma és ellentmondás. - Doalla a hibás! - rikoltott a veszekedő vízityúk. - Úgy van! Doalla adja át helyét! - harsogta Jarmó. - Na és? - legyintett ügyetlen kis fülével Bungi, a víziló. - Avval még nem irtottuk ki Krokót. Nuer, a papucscsőrű lebbent a középre. Komikus, otromba csőrével, hatalmas, hamuszürke tollazatú testével, igen hosszú lábaival és ingerült bóbitájával úgy állt társai között, mint aki az egyetlen jó ötletnek van birtokában. Összecsattintotta párszor a papucsait, nagy sárga szemében önbizalom fénylett.

- Magával Krokóval kell tárgyalni! - kerepelt határozottan. - Ugyan miről? - csodálkozott Aoli. - Arról - felelt Nuer -, hogy mennyiért hajlandó elköltözni az Oapiból. - Hogyan érted azt, hogy „mennyiért”? - hajolt előre a magasból kíváncsian Lung. - Hát - bökte ki némi zavarral Nuer - hogy hány... négylábúért. Óriási botrány tört ki. - Fogja be a papucsait, mert feltaszítom! bőgött magából kikelve a fekete mocsári bivaly. - Miért éppen négylábúért? - sivított egy törpegazella. - Kérdezze azt, hány gázlóért megy el Krokó! dühöngött a tehén antilop. Nuer kényelmetlenül topogott. - Mi csak toll és csont vagyunk - mentegetőzött -, a négylábúakon százszor több a hús. - Hosszú láb, rövid ész! - mordult rá Bungi. - Tökfejű! - visított a bojtos fülű disznó. - Úgy hozni áldozatot, hogy más legyen az áldozat - szólt Lung lassú, tagolt beszéddel -, eléggé önző álláspont. Nuer vállat vont. - Kinek-kinek a maga tolla kedves - felelt egész őszintén. És ügyet sem vetve az utána ömlő sértő megjegyzésekre, odébb mozgott.

Hosszú vita következett. De főként olyan tervek merültek fel, amik mögött látszott a ravasz gondolat: ha megmentem a magam bőrét, a mások pusztulását majd csak kibírom valahogy. Utóbb akkorára nőtt a lárma, hogy Aoli a szárnyaival födte be két fülét, és Doalla mérgesen korgatta a gyomrát. Monuhu odafordult a halfogó Jabiruhoz, akit eszes madárnak tartott: - Teneked nincs valami jó ötleted? - Én Jakó barátunk elgondolását helyeslem felelt a szalagoscsőrű. - És mi volna a te elgondolásod, Jakó? kérdezte Aoli, aki hallotta a párbeszédet. A szürke papagáj válaszolni akart, de nyitva maradt a csőre. Éles röhögés harsant a folyó közepéről, olyan gúnyos és kegyetlen, hogy mindenki háta beléborsódzott. Akinek tolla volt, megborzolódott, a négylábúak háta szőre egyszerre fölmeredt a tehetetlen dühtől. A torkokban félelem és izgalom csomósodott, mint nagy, lenyelhetetlen gombóc. Krokó ott heverészett a hullámtalan vízen. Zöld hátát csillogtatta, félelmes fogait mutogatva röfögött, bugyborékolt, és fel-felcsapta szörnyű farkát a holdsugártól kék Oapi felszínéről.

- Ha szájatokat bevarrnák, fületeken locsognátok - vihogott csúfondárosan -, pedig szomjasnak nem vigasz a jövő heti eső. És különben is: dudálhattok, amennyit akartok, Krokó itt van, és itt is marad! Hosszú pofáját összecsappantotta, megforgott maga körül, farkával belekavart a vízbe. Az Oapi habzott, sistergett. Dombos hullámok gördültek a part felé, mint a tanácskozókhoz küldött goromba üzenetek. Azután még egy leírhatatlanul gúnyosat rikkantott Krokó, még egyszer hatalmasan rásújtott a felszínre, hogy magasra fröccsent a víz, és kék-zölden szikrázva hullott alá. Avval lemerült. Doalla haragtól remegve emelte fel az ormányát. Már határozott. Tetszik, nem tetszik, ki kell rukkolnia a Jakó említette megoldással. Mert úgy látszik, elvitatkozhatnak az esős évszakig, nem találnak megoldást. - Szót kérek! - trombitált. - Tessék - intett szárnyával Aoli, és még mindig a tarajosan habzó vízre meredt a két nagy, kerek szeme. - Jakónak igaza van - recsegett felindultan a vén elefánt. - Javaslom, hogy Bungira bízzuk a vízi rendfenntartást. - Zebebh! - ámult Monuhu. - Bungira? - Ez a javaslatom.

A víziló odapillantott az elefántra. Hosszút ásított, és a bőrét rezzentette, hogy elűzze hátáról a szemtelen szúnyogokat. - Zubh - nézett le a kéken csillogó vízre. Szeretek gond nélkül lustálkodni. Hát nem akad senki más, aki elbánik ezekkel a zöld férgekkel? Lassan körülhordta tekintetét, mint aki másokat unszol, bár jól tudta, hogy senki sem fog jelentkezni. De nem árt, ha szerénynek mutatja magát valaki. A túlzottan magabízó viselkedés mindenkinek ellenszenves. - Jakó azt mondotta - nézett a bagolyra Doalla -, hogy aki földön járó gyalogos, az ugyan hiába is akarná elfogni a levegőben utazó Gugukát. - Azt is mondottam - recsegett a papagáj -, hogy a csiga nem versenyezhet a gazellával. Nemde? - Szó szerint - bólintott Doalla. - Krrcs, mindezeket fenntartom - emelte fejét önérzetesen Jakó. - Igenis, Bungit gondolom legalkalmasabbnak, hogy segítsen rajtunk. - Én is - böffent nagyot Jarmó. - Te a víz alatt is otthon vagy, Bungi! - Ez kétségtelen - billentette fülét a víziló. - És tőled minden víziállat fél! - kiáltotta Taurin, a gnú.

- Umh - ásított Bungi, de akkorát, hogy a fa ágairól a madarak a gyomrába láttak -, talán a szárazföldiek is! - Az a véleményem - cserrent gyorsan Jakó, aki okos madár létére félt, hogy a riadt nép elhamarkodottan túl nagy hatalmat rak a vízilóra -, hogy Doalla kipróbált vezetését nem nélkülözhetjük a szárazföldi rendfenntartásban. A vízi rendcsinálást pedig bízzuk Bungira. Itt is, ott is helyeseltek; határozottan tetszett a javaslat. Aoli odafordult a vízilóhoz. - Vállalnád? - kérdezte tőle. - Ha nincs más, aki vállalja - rántotta vállát Bungi, és a rózsaszínűen fénylő eget nézte. Őszintén bevallom - tette hozzá -, mostanában sokat bosszankodom azon, hogy a folyó vize minduntalan piros. - Kérlek - szólt az elefánt barátságosan -, ha szükségét éreznéd bármikor, hogy kikérd egy tapasztalatokban őszült, öreg elefánt tanácsát, talán mondanom sem kell, hogy mindig a legnagyobb készséggel állok rendelkezésedre. - Nem vagyok olyan buta, amilyennek látszom - tréfált szerényen Bungi. - Tudom, hogy több fejben több a gondolat. - Szólt, és hátsó lábait kissé maga alá húzta, fejét kinyújtotta, farkát emelte, és egyáltalán mindenki láthatta, hogy mi a szándéka.

A tanácskozók gyorsan hátráltak. A vízilónak közismerten rossz szokása, hogy ürülékét a farka sebes mozgatásával szétcsapkodja úgy, hogy a földön, a bokrokon, de a fák legmagasabb ágain is ott díszlenek a nyomai. Miután senki nem vágyott arra, hogy ilyesfajta emléket vigyen magával, a résztvevők hanyatthomlok szétrebbentek a világ minden tája felé.

5. Hubu Vubu meg a leánya Bunginé asszony, leánynevén Hubu Vubu, ezen az estén türelmetlenül várta haza az urát. Már közeledett a vacsoraidő. A közeli ambatsmező - kedvenc legelője - ide intett a folyó partjáról. Ez a vízben élő és inkább cserjének nevezhető ambats olykor hat méternél is magasabbra nyuladozik. Karvastagságú fás szárán ritkásan nőtt, mimózaszerű levelek és kék kacskaringójú virágok remegnek a szélben. Az ambats talán legszerencsésebb vegyüléke a művészinek meg a gyakorlatinak; mutatósságával elbájolja a szemet, zsenge hajtásaival jóllakatja a gyomrot. Az ambatsmező egyik oldalán kis megrekedt papiruszsziget susogott a szürkületi szellőben. Másik oldalán szabadabb víz fénylett, vízililiomok, tündérrózsák meg más színes

virágok terpeszkedtek rajta. S a piros virágú korallfák a parton halk duruzsolással társalogtak, és égszínkék liánok utaztak ágról ágra meg piros indák meg sárga iszalagok. Nyugaton az ég opálos kék-vörösen tüzelt, keleten úgy fénylett, akár a legszebb gyöngykagyló. Mindez olyan meghatóan gyönyörű volt, hogy máskor Bunginé Hubu Vubu elmélázott volna rajta hosszan, elcsodálkozva. Ma azonban meg sem látta az alkonyat szépségét. Türelmetlen volt, az urát várta haza. Tudta, hogy sorsdöntően fontos tanácskozáson vesz részt. Hallott valami olyasfélét is rebesgetni, hogy egyesek Bungitól várják, mozduljon ki hűvös közömbösségéből, tegyen valamit a többiek érdekében. Őszintén szólva nem hitte, hogy férjét a folyam felügyelőjévé választják. Bőven akadnak, akik kígyót-békát kiáltanak Bungira. Leginkább azok, akik nem is tőle, hanem feleségétől, Hubu Vubutól kaptak megérdemelt verést. Mikor Babba, egyetlen gyerekük, még csöpp volt, csúnyán helybenhagyott néhány ostoba fajankót, mert megijesztették a kicsit. Hát kissé túl nagy erő szorult Bunginéba. Alacsony, zömök, igen széles vállú, hatalmas tomporú menyecske. Huszonhárom mázsa. És hirtelen, akár a fergeteg. Ábrázata megőrizte

régi, leányos báját, különösen a szája tetszik mindenkinek. Talán nincs is ekkora száj egész Oapi-földön. És a nyelve... Jól gondolja meg mindenki, mielőtt kikezd vele. A mai hangulatában pedig éppenséggel javallatos messziről elkerülni. Idegesen úszott le s fel a part alatt, a nádas szélén. Az ereszkedő homályban el-elpillantott a kanyarulat felé, ahol a Tanács Fája száraz ágai fenyegették a felszikrázó csillagokat. Igazán legfőbb ideje, hogy férje hazajöjjön. Olyan fontos közlendője lenne számára. Ma éppen harmadszor vette észre, hogy serdülő leánya, Babba, a fürge mozgású, víg tekintetű vízilókisasszony, véletlenszerűen ugyan, de az anyai szemnek igen gyanús ismétlődéssel látható Kibokó úr társaságában. Kibokó úr, ha valaki nem tudná, özvegy víziló, és csaknem tíz tavasszal idősebb, mint Babba kisasszony. Súlya huszonhét mázsa. Alaptermészetét illetően: kirobbanó vérmérsékletű, ingerlékeny, verekedő alak. A hangja sem mondható kellemesnek. Vannak váratlan röfögései és horkantásai, amiktől megviszolyog mindenki háta. Szemei is furcsák: a dudorok kicsik, a szemgolyók nagyok. Az ilyesmit rosszallja a víziló-társadalom. A környékbeli lányos mamák, tessék

megérdeklődni, fejüket rázzák, ha Kibokóról van szó. Ne kerteljünk, mondjuk ki egyenesen: a színével van baj. Az Oapi-víziló általában vörösbe játszó bíborbarna. Ha nedves: kékesbarna, alul húsvörös. Természetesen nincs általánosság kivétel nélkül. Akadnak vízilovak, akik jóval világosabbak, csaknem fehérek. Előfordul a világossal tarkázott barna bőr is. Ez mind megbocsátható így-úgy-valahogy. De Kibokó... hm... Kibokó fekete. Vigyázat: nem palaszürke vagy sötétszürke, amilyen a nagyon száraz vízilóbőr szokott lenni. Nem. Kibokó fekete. Mint Muú, a mocsári bivaly. Mint Techet, a ló antilop. Erről van szó. Fekete víziló! Ki látott ilyet? Persze, a fiatal, tapasztalatlan Babbát megzavarja az, hogy ez a sötét alak állandóan körülötte settenkedik. Valószínűen az is hat rá, hogy Kibokó igen jó formájú, hatalmas állat, és mértéken felül izmos. Díjat nyerhetne valami szépségversenyen. Igaz, hogy olyan szépségversenyen, amit színvakok részére rendeznének. Mert a színe... a tátintóját neki... ha Hubu Vubu arra gondol, hogy a leendő unokái nem rózsás gömbölyűségek lesznek, hanem feketék, mint a levélrágó csibor... hűha! ideges görcsök állnak a hasába.

A bolondos lánynak mindez nem számít. Ő csak azt látja, hogy az özvegy víziló nagyobb és erősebb, mint a többi. Csaknem kétszer akkora, mint Matamó, a szomszédék legény fia. Pedig Matamó fülig szerelmes Babba kisasszonyba. Félnapokon keresztül áll a parton, kimeresztett szemekkel bámulja a kecsesen úszkáló szép leányt. És néha akkorákat sóhajt, hogy a folyó megfodrozódik, mintha erős szél borzolná. De Babba kisasszonynak ez mellékes. Nem érdekli, hogy Oapi-föld legjobb családjába kerülne, ha hozzámenne Matamóhoz, a tudós Nguvu fiához. Nem látja a fényt és tekintélyt, ami rá és szülőire sugározna. Ő álmodozásában a bivalyszínű Kibokót látja, aki szépeket duruzsol a fülébe, és megsúgja, hol vannak a legízesebb tündérrózsák meg lótuszok. És udvarol Babbának, és hízelgő bókokat röfög. Hubu Vubu sejtette, hogy mikor leánya azt állítja, egy kicsit lent volt a torkolatnál, úszógyakorlatokat csinált a sósvízi hullámtorlódásban, vagy a Mangrove-mocsár partján heverészett elhallgatja a leglényegesebbet: kivel járt mindezeken a helyeken.

De ilyesmire álmában sem mert volna gondolni. Estefele végigloholt a parton, a tamariszkcserje alatt. Azt remélte, Babba ott hancúroz barátnőivel. Ahogy a három pálma mellett ment el, legyökerezett a lába, mert leánya jókedvű röfögését hallotta meg. Óvatosan előredugta fejét a lombok védelme alatt, és sikerült meglátnia egykéjét a víz szélén, a fekete özvegy társaságában. Fejébe futott a vér. Az volt első gondolata, hogy odaperdül, és alaposan összeszidja Babbát. Mégis mozdulatlanul állt, hallani akarta, mit beszélnek. - Tudom, hogy nem szeret a mamád - röfögte éppen Kibokó úr, egy tamariszkvirágot bökögetve orrával, hogy a rózsaszínű pamat játékosan lengett ide-oda, és porzóit hullatta. - Honnan tudod, hogy nem szeret? - kérdezte a lány. - Mikor találkozom vele valahol - felelt Kibokó -, úgy néz rám, mintha oldalba akarna rúgni avval a kurta lábával. Babba nevetett. De bezzeg nem nevetett az anyja! Érzékeny pontja volt ez, a lábai rövidsége, már kölyöklány korában evvel csúfolták a barátnői. „Várj, döher - gondolta magában -, megkapod erre még a választ, csak várj!...”

- Ne hidd róla, hogy rossz természetű - énekelt Babba hangja -, csak sokat beszél. - Tőlem beszélhet - vonta vállát Kibokó -, meg sem hallom. - No, azt alig hiszem. Anyu hangját mindenki hallja, egész nap, a torkolattól a Tanács Fájáig. (Te is megkapod, amit érdemelsz pukkadozott mérgében a leskelődő Bunginé -, ilyen tiszteletlenül beszéljen valaki a szülőjéről, szemtelen taknyos!) - Hát én mégsem hallom - felelt a férfi. - Én csak a te kedves hangodat figyelem folyton. Babba olyan kacéran nézett Kibokóra, hogy az anyja hasfájást kapott a felháborodástól. Ó, na, ez az ő leánya, ez a szemérmetlen?! Éles kiáltással hívta. Jó messzire elment vele, a vajfák alá, ahol senki sem láthatta. Aztán megfordult, és nagy hirtelen oldalba ütötte, hogy akkorát szólt, mint mikor az öreg bambusz derékban kettétörik. - Mondd, te szemtelen - mordult rá magából kikelve -, mondd, te neveletlen, hát mikor láttál te ilyesmit anyádtól?! Babba el sem sírta magát. Sőt. Beleröffentett az anyja ingerült képébe, és olyan csinos volt a nekipirosodott pofija, nincs még egy ilyen bájos fruska az Oapiban.

Azonban Hubu Vubu most nemhogy meghatódott volna a gyermeke szépségétől, még jobban dühbe gurult. Ezt a sikerült leányt dobja ő oda annak a fekete gézengúznak? - Mit mászkálsz te evvel? - támadt rá csikorogva. A kicsi elnézően mosolygott. Odatapadt pillantása a vízililiomok összecsavarodott száraira, amik halványzölden lengtek a víz felszíne alatt és fölött. - Én azt hittem, hogy tudod - sütötte le röstelkedő pillantását. - Azt hittem, már régen rájöttél, hogy szerelmes vagyok Kibokóba. Egy pillanatra csend volt. Csak a folyó locsogott halkan, és flamingók rózsás szárnya suhogott a levegőben. Hubu Vubu kitátotta rettenetes száját, ordítani szeretett volna, de nem tudott, mert a torkában megszorult a harag, és fojtogatta. - Sze-rel-mes? - robbant ki belőle végül, míg mellső lábaival a gyomrát masszírozta, mert görcsök rohanták meg. - Sze-rel-mes? ismételte dadogva. - Igen, anyu, ez így van - bólintott a gömbölyű gyermek. - Ide figyelj, Babba - beszélt Hubu Vubu fojtott hangon, hogy Nguvu szomszédék meg ne hallják. - Én Matamót szemeltem ki arra, hogy...

- Matamót! - vágott a szavába tiszteletlenül Babba, és a száját biggyesztette. - Jobb ízlésed lehetne, anyu! - Te, figyelmeztetlek... A lánya nem engedte, hogy befejezze. - Alacsonyabb, mint én - érvelt. - A szügye is keskeny. - Az nem fontos. - Nem? Mikor te mentél férjhez, kiválasztottad aput, aki a legnagyobb és a legerősebb volt az Oapiban. - Hallgass! - zúdult rá felpaprikázva Bunginé. Nguvuék előkelő család. Nguvu híres tudós. Nem ő jött rá, hogyan szabadulhatunk meg a vállra tapadt piócáktól? Nem ő fedezte fel, hogy a bakszakáll-virágot legelni ártalmas, mert azon tanyázik a hottentotta poloska? - Ha egyszer nem érzek a gyomromban vonzalmat Matamó iránt! - rázta meg magát Babba. - Elég a röfögésből - sújtotta meg egy fenyegető pillantással Hubu Vubu a leányát. Figyelmeztetlek, ha még egyszer együtt látlak evvel... - Mi kifogásod Kibokó ellen? - fakadt ki Babba. - Még kérdezed? Hiszen olyan a színe, mint az égett fa derekáé.

- Érdekes - csodálkozott a kicsi. - Nekem meg éppen a színe miatt tetszik. Elsuhant anyja mellől, Hubu Vubu ingerülten nézett utána. Úgy megnőtt ez a szertelen kölyök, az anyjának már semmi tekintélye előtte. De az apjától fél, az majd észre téríti!... Hát ezért várta olyan türelmetlenül haza a férjét. Elhatározta, megmondja Bunginak, amit a három pálma mellett látott és hallott. Ráveszi, beszéljen az özvegy vízilóval, vágja a szemébe egész őszintén, hogy nekik nem kell fekete vő. És ha Kibokó szemtelenül viselkednék, verje meg, hogy örökre elmenjen a kedve Babba után mászkálni.

6. Tanácskozás az iszapfürdőben Bungi úr kétmázsás fejében eközben minden megfordult, csak a serdülő leánya szívügye nem. Szuszogva és verejtékezve tanácskozott Doallával a kanyarulat feletti réten. Egy kis száradozó tavacska (emlék az esős évszakból) iszapfürdőjében ültek mindketten nyakig, hogy a szúnyogok ne garázdálkodhassanak a bőrükön. - Ez mégis furcsa - tűnődött a víziló -, hogy neked is, nekem is ilyen vastag bőrt adott a

természet, mégis ennyire szenvedünk a legyek meg a szúnyogok szurkálásától. Lám, a béka csupasz, a bőre vékony, mint a papirusz hártyája, őt mégsem kínozzák ezek a komiszok. - Mondd úgy, hogy nem mernek a közelébe repülni, mert bekapja őket. Aztán megint töprengve néztek maguk elé. A nagy problémán törték a fejüket. A Hold lebukóban volt a hegyek mögött, zamatos illatokat hozott a szél a síkságról meg az erdő felől. - Megtisztelnél avval - kérdezte Doalla -, hogy közlöd velem a szándékodat? Bungi elmondotta a haditervét, ő hajnalban nekiront népével Krokóéknak, az Oapi torkolatától fel egészen a vízesésig. Ahol szembetalálkoznak velük, megtámadják őket, és szétharapják a fejüket. Akit pedig a parton csípnek el, agyontapossák. És ezt mindaddig csinálják, míg egyetlen krokodil életben lesz. Nemcsak az Oapiban, mindenütt. A szárazföldi rendfenntartó időnként idegeset rándult az előadás alatt. Közben vizet szívott az ormányába, megzuhanyozta a feje tetejét, mert a hőség alig csökkent, holott az éjszaka gyors lábakon haladt előre. Dicséretére említsük: Doalla egyetlen szó nélkül hallgatta végig a víziló előadását. Jól

tudta, nincs annál udvariatlanabb dolog, mint beleszájalni a másik szavába. Hümmögött, dünnyögött, meg-megrándította a bőrét. Végül azt mondotta, hogy pardon, korántsem a derék és tisztességes vízilovak kiirtása a cél. Minden víziló - fejezte be - értéke és dísze a szigetnek. Bungi nem volt hiú, de ezek a szavak igazán jólestek neki. - Köszönöm - szólt - az egész vízilótársadalom nevében. Biztosítalak, hogy ugyanilyen nagy véleményem van elefánt barátainkról. - Akik azonban nem lesznek életveszélyben, ha ti megindítjátok a harcot a víz alatt. - Miért? Ti nem jönnétek segíteni nekünk? - A vízbe? - A vízbe. Doalla hátradőlt. - Bungi - szólt nyomatékosan -, te nem harcolhatsz a Gugukával, mert ő tud repülni, te nem. - De ti kitűnően úsztok! - Hogyne. Csak látni nem látunk a víz alatt. - Komolyan? - kérdezte a víziló némi lenézéssel. - Ahogyan ti nem tudtok fogni az orrotokkal felelte Doalla.

- Nem, azt nem tudunk - szólt kedvetlenül Bungi. - Pedig az is hasznos ám, ha rákerül a sor markolt fel ormányával egy csomó sarat Doalla, és odasuhintotta a táncoló szúnyogok közé. Megint hallgattak, törték a fejüket. - Hát hogyan gondolnád? - kérdezte később a vízi felügyelő, vastagon verejtékezve. Doalla még egy kis ideig tanakodott. Aztán mikor beszélni kezdett, a víziló akkorára tátotta kis szemeit, csaknem kiestek tekintélyes dudorukból. Kiderült, hogy a szárazföldi rendfenntartó csak húsz nap múlva akarná megtámadni az ellenséget. A közbeeső időt a felkészülésre fordítaná. - Húsz nap múlva?! - kiáltott Bungi elképedve. - Hogyan jut ilyesmi eszedbe? - Előkészítés nélkül csak a sebeinket nyalogathatnánk - dörmögött az elefánt. - És legföljebb néhány tucat krokodil pusztulását ünnepelhetnénk. Már pedig ha egyetlenegy is életben marad közülük, akkor sincs senki biztonságban. Különösen, ha nőstény az illető, és nyakunkra tojik egy csapat gazfickót. Tessék? Höhő - kapott a fejéhez Doalla -, de hiszen ha egy szálig megöljük a Krokókat, akkor sem oldottunk meg semmit! Az eddig lerakott tojásokból ezrével kelnek ki az újak!

- Persze, a tojások! - döbbent meg Bungi, mert emlős létére egészen megfeledkezett a tojásrakó állatok szaporaságáról. - A nyilallását neki - káromkodott -, mit lehet itt csinálni? Volna valami célszerű elgondolásod? - Első dolgunk, hogy ne veszítsük a fejünket felelt a szárazföldi bajtárs. - A fák nem nőnek az égig, és ha sok a szúnyoglárva, sok a béka is. A szava megnyugtató volt, de a gyomra riadalmas nagyokat kordult, hogy a tanyájukon pihenő növényevők kipillantottak a lombok közül: vihar lesz? - Jó, első dolgunk, hogy ne veszítsük a fejünket - nyögött Bungi. - De mi a második? - Aludjunk egyet az egészre - tanácsolta Doalla. - Pihenés után frissebben fut a láb, könnyebben dolgozik a fej. Bungi megértette, hogy az öreg bajtárs fáradt, persze, már este óta töprengenek. Hanem egyszerre fölkapta a fejét, kétségbeesett nagyot kurjantott: - Ejhaj, a mennydörgésit! Várj, Doalla, várj! A legfontosabbról megfeledkezünk? Az elefánt éppen fel akart emelkedni, most óriási cuppanással ejtette vissza testét az iszapba. - Nos? - kérdezte, homlokát ráncolva.

- Mindenki szomjas! - emlékeztette a víziló. Aki holnap inni akar, az ismét Krokó fogai közé sétál. - Höhh! - akadt meg Doalla. - Egy pillanat - szólalt Aoli, aki odarepült hozzájuk, hogy megtudja, mit határoztak, és hallotta az utolsó mondatokat. - Most beszéltem erről Kulokival. Ő ezt javasolja: ha ti, vízilovak, körbe állnátok a sekély vízben, de olyan szorosan, hogy a krokodilok ne tudjanak köztetek a parthoz jönni, mindenki biztonságban ihatnék. - Nem rossz gondolat - lepődött meg Bungi. Krokóék minket sohasem mernének megtámadni. - Erről van szó - huhogott az elnök. - És az elefántok a parton állnának körbe... - Kitűnő ötlet! - kiáltott örömmel Doalla. - ...és az ivásra seregelők között is ők tartanák fenn a rendet. A madarak kora reggel kihirdetnék, hogy mind a két parton csak a biztosított körön belül szabad inni. - És ki tudósítaná erről a madarakat? - Az éjszakai repülők. A baglyok, a denevérek, az éjféli lepkék, a világító bogarak. - Látod, Bungi barátom - ugrott fel Doalla, és örömtől csillogtak a szemei -, én is így gondoltam. Egységesen kell eljárnunk - kiáltotta

-, mindenkinek részt kell vennie a nagy vállalkozásban! - És csak akkor induljunk rohamra, ha tudjuk, hogy most aztán bizonyosra megyünk. - Értelek - kelt fel meggyőzve Bungi. Helyeslem, hogy a legnagyobb körültekintéssel készüljünk fel. - Mindenkit be kell vonni - bólintott a bagoly. - Mindenkit - ismételte a vízi vezér. - Én máris felkérem Karacinit, a pontylazacot, hogy vegyen részt a vállalkozásban. - Mint micsoda? - kérdezte Doalla. - Mint hírhozó és előőrs. A pontylazac gyűlöli Krokót. - Kenyéririgység - mondta gúnyosan Aoli. - Az a jó - bőgött Bungi. - Gyűlöli, mert fél tőle. És mindig tudja, merre vannak Krokóék. - Azt tanácsolnám - ajánlotta a fülesbagoly -, mondd meg Karacininak, hogy az elpusztított krokodilusokat ők falhatják fel. - Az még messze van - nézett töprengve maga elé Doalla. - Karacini tud várni - felelt Bungi, és elégedetten indult haza. A vízilónép éjszakai legelése régen befejeződött, mikor a folyam felügyelője a tanyája közelébe ért. „Megvacsoráztak már” - gondolta.

Hogyne, hiszen jó ideje elcsendesült a vidám zsivaj, amivel étkezésüket kísérik. Napnyugta után vagy egy óra hosszat még csend van a vízen, csak a boldog békák dalárdája hangversenyez a két parton. Akkor egyszerre elkezdődik a vízilóétkezés. Pöfögés, röfögés, böfögés, dörgő ordítások és ökrendezések között jönnek a felszínre meg merülnek alá a jó étvágyú óriások. Játszva, kergetőzve siklanak egyik lótuszmezőtől a másikhoz, és tele pofával hirdetik a vacsora utolérhetetlen nagyszerűségét. Majdnem napfelkeltéig tart ez az igen zajos étkezés. Amikor már jóllaktak, meg a hancúrozástól elfáradtak, ki-ki hálóhelyére vonul, hogy az elcsendesült világban aludjék egy jó kiadósat... Bungi elgondolkozva törtetett a tanyája felé. De azért nyitva volt a szeme, vigyázott. Rá ne lépjen valaki fülére-farkára a szürkületi párában. Aztán nagyot csodálkozott, hogy Hubu Vubu nem horkol Babba leánya mellett, hanem a nádas szélén álldogál. - Mi van veled, asszony, mi a csodának strázsálsz itt? - kérdezte tréfálkozva. - Csak nincs találkád valakivel? És enyelgőn oldalba döfte a kétmázsás fejével. (Attól a gyengéd ütéstől egy pusztai vadszamár

szörnyethalt volna.) Hubu Vubu vasvillaszemekkel nézett rá. - Legénykorodban sem jártál haza hajnalban támadt férjére bosszús suttogással, hogy a szomszédokat föl ne ébressze. - Elment a jó dolgod, komoly családapa létedre ilyen későig csavarogni? Bungi fölkapta a fejét. - A vízi rendfenntartóval beszélsz - szólt tettetett komolysággal, és tréfás-gőgösen feszítette előre a széles szügyét. De a bosszús feleségnek semmi kedve nem volt a tréfára. - Hol a mennykőben kóvályogtál?! - támadt az urára. - No, csak ne lármázz - mosolygott Bungi. Mindnyájunk érdekében tanácskoztunk. Álmos vízilóorr emelkedett ki a sásbozótból. - Mindnyájunk érdeke az, hogy csend legyen! mordult a házaspárra. - Rendes barom alszik ilyenkor. Bungi pardont mondott, és fellötyögött a homokos partra. Hubu Vubu mérgelődve vonult mellette. - Tanácskozol - zakatolt -, ilyesmire pocsékolod az időt! A lányodról tanácskozz, ne az idegenekről! A folyam felügyelője kissé meglepődött:

- Miért? Mi van Babbával? Csak nem beteg? - De hiszen nagyon is egészséges, a szél fújja meg! - Na, látod, anyjuk - rúgta bokán kedvesen Bungi a feleségét. - Olyan elégedett vagyok ma - tette hozzá -, miért akarod elrontani a kedvemet, kis angyalom? A kétezer-háromszáz kilós kis angyal idegesen fakadt ki. - A vacsorát is elmulasztod - perelt -, mintha legénysorban lennél, vagy beálltál volna a vén, odvas fogú remetebikák közé, morgó, öreg trottyosnak. Azt hiszed, hasra ülök az elragadtatástól, mert vízi rendfenntartó lettél? - Ejnye - kezdte veszíteni türelmét Bungi -, mindenáron belém akarsz kötni? - A lányodról van szó. Az egyetlen kölykedről. - Mi van vele? - Amíg te tanácskozol, a lányod elzüllik. - Megbolondultál?! - Majd megbolondulsz te mindjárt, ha elmondom, miről van szó. - Te, életem - fakadt ki a vízi rendfenntartó -, kitálalod végre, hogy mi van a gyerekkel, vagy itt hagylak, mint réti sikló a levedlett bőrét! - Hogy mi van a gyerekkel? - beszélt elkeseredetten Hubu Vubu. - Az van vele, hogy beleszeretett abba a szurokszínű Kibokóba!

Bungi nem tehetett róla, szélesen és vidáman felröffentett. De egyszerre komoly lett az ábrázata. - Tessék? - nézett értetlenül. - Babba csak tavaszra lesz férjhez menő! A feleség bosszankodva hurrintott rá: - Ha én a napszállatról beszélek, ne beszélj te a napkeltéről. A fekete Kibokó nekem nem lesz jó vőnek tavasszal sem! - Nem is tudtam - tűnődött a férj -, hogy udvarol a kicsinek. - Hát most tudod. És kíváncsi vagyok, mit teszel ez ügyben. A vízi vezér némi zavarban bámult maga elé. - Zubh - rengette jobbra-balra a hordó formájú nagy hasát -, zebebh! Hubu Vubu türelmetlenül nézett rá. - Ezt káromkodással nem lehet elintézni vetette oda. - Valamit tenni kell! - Umh - bólintott Bungi -, Kibokó udvarol Babbának? Ennek véget vetek. Holnap már nem lesz ideje udvarolni. - Hogyan akarod ezt elérni? - A vízi hadaknak megfelelő harcosokra van szüksége. Kibokó mint első helyettesem, szavamra, kitűnő lesz! Bunginé elvesztette a fejét.

- Első helyettes - bömbölt -, vízi hadak, megfelelő harcosok! Ilyenekről beszélsz, mikor az egyetlen gyermeked egy feketerigóhoz akar férjhez menni? - Fogd be az ajkadat, lótuszvirágom vezényelt tréfás szóval, de nagyon is komoly hangon Bungi. - Aludnom kell, a pihent láb jobban fut, a pihent fej frissebben gondolkozik. És még nem is vacsoráztam - nézett le a vízre éhesen, micsoda nagyszerű harapnivalók! Megbocsátasz, ugye? Leügetett a vízhez, belemerült a lustán locsogó Oapiba. Karacini jutott eszébe. Beszélnie kell még a harapós kis pontylazaccal! A hasa üres volt, de a kötelesség kergette. Odaúszott a majomkenyérfák alatti mocsárhoz. A hajnalkiáltó gázlók már ott topogtak a víz szélén, óvatosan szemmel tartva a békalencsés felszínt. - Nem láttátok Karacinit? - kérdezte tőlük. - Tik-tik, itt vagyok - kettyent a pontylazac a növények közül, ahol éppen gázlólábakra vadászott. És érdekes volt megfigyelni, hogy Bungi szavára milyen pompásan töltötte meg levegővel az úszóhólyagját. Szinte felröppent a felszínre. Bungi jóindulatúan bámult az ügyes csöppségre.

- Gyere, kicsi - hívta közelebb -, beszédem volna veled. - Hihetetlen - tátotta száját kissé gúnyosan Karacini -, ugyan miről akar beszélni egy ilyen kis éhessel a folyam rendjének nagyhatalmú fenntartója? A víziló beúszott vele a mély vízbe. - Reggel már nem eszik parti állatokat Krokó szólt halkan, jelentőségesen. - Akkor pedig ötvenszer annyi kell neki belőletek, halakból, mint eddig. Karacini mosolygott. - Amíg Krokónak étvágya van, és a parti állatok szomjasak - legyintett egyik uszonyával -, addig mindig úgy lesz, ahogy eddig volt. - Azt hiszem, tévedsz, kis öcsém. - Miért tévednék? Az állatok ostobák. - Tudnak bölcsek is lenni, ha muszáj. - Mire érted ezt, Bungi? - Gyere velem, elmondom. Előresietett a torkolat felé. Karacini kíváncsian úszott mellette. - Vidd csak - szóltak a víziló után a hajnalkiáltók -, ez túlságosan szereti a madárlábat. - Még mindég jobb, mint a gyalázatos Krokó kelepelt Jabiru a vizet figyelve -, mert ő az egész madarat szereti túlságosan. - Szólt, és

villámgyorsan a magasba röppent. Krokó két fogsora a levegőben csattant össze, csalódva nézett a szalagoscsőrű után. - De fürge lettél! - sziszegte bosszankodva. - Csak kapkodj, zöld rabló! - felelt a nagy madár. - Láttalak ideérkezni, és látni foglak, mikor kipusztulsz innen. - Aki a jövőre épít, homokra épít - gúnyolódott a krokodil. És eltűnt a vízinövények alatt.

7. Kezdődik a háború Gyönyörű reggel volt. A parti homokon meg a lisztszerűen puha, fehér fövénnyel takart zátonyokon békés természetű gólyák, flamingók, bakcsók, mindenféle gázlók meg taposok szálltak le a tollászkodó krokodilmadarak mellé. A gázlók fél lábon álldogáltak, némelyik - talán későn ment haza az éjjel! - szárnya alá dugott csőrrel szundikált. Mások mélázva nézték a vizet, de kár, hogy félni kell tőle!... - Hogy aludtál? - kérdezte a kardcsőrű gulipán az abdimgólyától. - Remélem, zavartalanul. - Köszönöm kérdésedet, kitűnő éjszakám volt hallatszott az udvarias felelet. - Kedves családod jól van?

- A körülményekhez képest. Fiókáink egészségesek, alig győzzük jóllakatni őket. - Az enyémek már nagyocskák. Maholnap tanítjuk őket repülni. - Szép, ha valaki megéri. A mai időkben... Elhallgatott, mert távoli elefántkürtölés hangzott fel. Más, közelebbi ormány vette át a kürtszót, és adta tovább, végig az Oapi mentén. A gázlók valamennyien felfigyeltek. - Ez az első volt? - kérdezte egy marabu. - Igen, az első - biccentett a mellette álló bakcsó. Egyszerre felkapta a fejét. - De ez már a második. - A második! - rikkantottak a nagy madarak. Avval, mintha megőrültek volna, elkapták a rigó nagyságú krokodil-őrmadarak nyakát, és megfojtották őket. Az éppen érkező krokodilmadarak elrémülve látták társaik pusztulását. Riadtan szálltak tovább, és igyekeztek más zátonyokra, partszélekre. De mindenütt ott várták őket a hosszú csőrű, nagy testű ellenfelek. S mivel a baktermadár sohasem repül nagyobb távolságokra, inkább csak zónázik a szigetek, a homokpadok meg a partszélek között, a gázlók nagyrészt már az első napon végeztek velük. Ugyanekkor Kuhi, a sáskaevő ölyv vezetésével egy csapat gyöngytyúk meg fecske mutogatta a

partok meleg homokjában azokat a helyeket, ahol Krokóék meg őrmadár barátaik tojásaikat elrejtették. (Azám, a baktermadár eltanulta ezt a költési módot a gonosz zöldektől. Csak abban különbözik Krokóéktól, hogy ő napközben ott kotlik a tojásokon, míg párja le s fel sétálva figyel, nem közeledik-e veszedelem. Ha igen, a tojó fürgén homokot kapar a tojásokra, és férjével együtt odább fut vagy elröppen, hogy a fészekről elterelje a figyelmet.) Azonban most nem használt semmiféle ravaszkodás. Kuhiék végigpásztázták a partokat, megmozdítottak minden gyanús homokszemet, és a tojások tízezreit hozták napvilágra. Madarak és négylábúak, mindenféle tojáskedvelő népségek vettek részt ezen a roppant lakmározáson, kis kóstolót nyújtva a krokodilnőknek, milyen érzés az, mikor az anya elveszíti gyermekét. Szerencse, hogy a tojásrombolók munkáját fél szakasz vastagbőrű rendfenntartó védte, csak ennek volt köszönhető, hogy baj nem történt. Mert végig a nagy irtás alatt dühöngő krokodilanyák merültek fel itt is, ott is a folyó felszínére, bőgtek és átkozódtak. Olykor - nem bírva ösztönükkel - egyszerre négyen-öten is kirobogtak a partra, hasukat felhúzva, tátott pofákkal, hogy megvédjék a lerakott tojásokat.

Vesztükre. A tojásevőkkel egy vonalban Bungi vízilovai úsztak az Oapiban.

Mindannyiszor, mikor egy-egy krokodil kiszáguldott a partra, a madarak meg a védelmükre kirendelt vastagbőrűek hátráltak, mintha menekülni akarnának. Ettől vérszemet kaptak a páncélos anyák, felsiettek a lejtős parton, a kiásott tojásokhoz. Ez volt a pillanat, mikor a vízilovak utánuk nyomultak, elzárva a visszafelé vezető utat. És már leömlöttek a vastagbőrű rendfenntartók a magas partról, és ronggyá taposták a zöld hüllőket. A többiek pedig megrohanták a fészkeket, kikaparták és felfalták a tojásokat.

Négy napon át hajnaltól naplementéig folyt a parti irtó hadjárat. Az ötödik napon nem lehetett látni többé krokodilmadarat. A tojáskeresés még folyt, a torkolattól a vízesésig. A krokodilanyák őrjöngve tomboltak az Oapiban, néha kirohantak a partra, és életükkel fizettek vakmerőségükért. De a négy nap igazi eredménye az volt, hogy a partokra már éjszaka sem mertek kijönni az anyák, hogy fészkeikből kiszabadítsák síró kölykeiket. Így az új nemzedéknek el kellett pusztulnia, mert a Krokó-fiak nem képesek anyjuk segítsége nélkül feljutni a napvilágra. Talán említeni sem kell, hogy az Oapi partjain lefolyt hadjárat valamennyi mozzanata megismétlődött mindazon tavak, patakok, mocsarak és pocsolyák partjain, amelyekről megállapították, hogy krokodil volt vagy van bennük. - És most? - kérdezte Monuhu, mikor már az egész sziget tudta, hogy nincs többé őrmadár, és nincs többé krokodiltojás. - Most? - nézett rá Doalla. - Most kezdődik a háború! És valóban, csak ekkor kezdődött a haddelhadd. Krokóéknak mulaszthatatlan szükségük van arra, hogy az éjszakai vadászat után, a

napsütéses délelőttökön partra szállva kipihenjék magukat. Ne feledjük, a krokodil hidegvérű állat. Ami azt jelenti, hogy nincs állandó hőmérséklete, hanem a külső környezet - a levegő, a víz, a homok adja meg a teste hőfokát. Mármost: akármilyen langyos a folyó, jóval hidegebb, mint a levegő meg a napfénytől forró part.

Krokó fázik, ha hosszabb ideig kénytelen a vízben tartózkodni. Fázik és álmos. És bár tud aludni a víz felszínén is úgy, hogy alvás közben a lábait mozgatva nem süllyed el, mégis az az igazi alvás, a forró homokon, a tüzelő Nap alatt. Igen, de most életveszélyes lett a parti napfürdőzés. Nem strázsáltak már álmuk felett a baktermadarak, hogy „csip-csip-hoit” kiáltásukkal talpra ugrasszák őket, mikor veszély fenyeget.

A zöld gyilkosok fölkerestek olyan elhagyott partokat, ahol állati életnek nyoma sem volt. Remélték, hogy ezeken a kihalt homoksávokon nyugodtan hortyoghatnak. Nagy óvatosan partra másztak valami néptelen tájon, és fél fülüket hegyezve próbáltak szundikálni. A felettük elszálló madarakról igazán nem gondolták, hogy az üldözők hírhordói. A közelben kopogtató harkályról aligha hihették, hogy éppen most küld értesítést a hollétükről. Pedig akárhol lopózkodtak partra, a szárnyas üldözők felfedezték őket, és siettek jelentést tenni Doallánál. A harkály lázasan kopogtatta a figyelmeztetést, a bíbicek szirénáztak, Imil zebra vágtatva közvetítette a vezérek üzeneteit, és a pusztító hadjárat megindult. Az elefántok, a rinók meg a növényevő bikák máris robogtak a megjelölt helyre, míg Bungi csapata a víz alatt úszva igyekezett partot érni, mielőtt a zöld hüllők a veszélyt megorrontanák. De hiszen másképp volt most, mint régen! A félálomban heverő krokodil hogyan is tudna olyan éberen figyelni, mint a minden neszre ügyelő őrmadarak? És most nem a földrengető elefántlábak dobolásával kezdődött az üldözés, aminek hallatára felébredhetett és vízbe nyargalhatott Krokó népe. Szó sincs róla. Olyan

halkan, puhán, loccsanás, moccanás nélkül csusszant partra a vízilócsoport az Oapiból, hogy az ébren lustálkodó krokodil sem hallhatta meg. S mikor Bungi jelt adott a rohamra - amire több száz víziló harcias bőgése felelt -, a magas part felé menekülő hüllők szemben találták magukat az erdőből kirohanó elefántokkal meg a bosszúért lihegő növényevő bikákkal. A két tűz közé került páncélosokból csak igenigen kevesen jutottak vissza az életmentő vízbe. Azok között is egy-kettő ha akadt, aki súlyos sebek nélkül úszta meg a rajtaütést.

Egyik megbeszélésen Bungi azt javasolta, hogy valamennyi víziállat egyszerre induljon el úszva, a torkolattól fölfelé, az Oapiban. Karaciniék vonuljanak elöl, majd a vízilovak és végül valamennyien, a legkisebbtől a legnagyobbig. Felszínétől fenekéig vizsgálják át a folyót, hogy az egynapos Krokó-kölykök se szűrődhessenek át ezen a sűrű tömegen. A vízben felfelé vonulókkal egyidejűén és egy vonalban haladjanak a vastagbőrűek meg a növényevő bikák, felettük a figyelő madarak

meg a gázlók repüljenek, így lépésről lépésre kutassanak át minden cserjét, füvet, gödröt, nádast, csalitot, mocsarat. És addig vonuljon ez a mindent elsöprő folyami és parti sereg, míg a vízeséshez nem érnek, amelyen Krokóék semmiképpen sem tudnak átjutni. Úgy is tettek. Szoros tömegbe zsúfolódva indult a hatalmas hadsereg a folyóban meg a partokon fölfelé. Százezernyi fej mozgott az Oapi felszínén és milliónyi a felszín alatt. A part egy magas pontján álló Doalla maga is megdöbbent, mikor a minden képzeletet felülmúló látványt szemlélte. Mintha az Oapi vize megfordult volna, és visszafelé ömölnék partjai között. Hogy milyen nagyszerű volt Bungi ötlete, hamarosan bizonyította az ezrével elcsípett krokodilkölyök. A víz alatti növények között is rejtőzködött jó néhány sebesült páncélos. Ezek itt akarták kivárni, hogy sebeik begyógyuljanak, és erőre kapjanak. Persze, menekülni akartak, de nem szökhettek végzetük elől. Így haladt szakadatlanul az üldöző sokaság a felső folyás felé, mialatt az éles szemű madarak, rágcsálók és gázlók felkutatták a parti iszapba temetkezett vagy a cserjékbe rejtőzött szökevényeket. A vastagbőrű harcosok mindenütt ott voltak, ennek volt köszönhető,

hogy a tisztességes állatok közül aránylag kevesen vesztették életüket és kaptak sebeket az őrjöngve védekező zöldektől. A kanyarulatnál, egy fűvel borított dombocskán, a cserjéből csaknem tízméteres krokodil szökkent ki, és vágtatott a víz felé. - Krokó! - ordítottak a bikák. - Maga Krokó nyargal ott! Fogjátok el! Az elefántok pillanatig dermedten néztek a rettenetes állat után. Aztán persze ugrottak, de későn. Krokó villámgyorsan közeledett a part széléhez. Már csak egy szökkenésre volt a víztől, mikor egy bokor mögül előperdült a fekete Kibokó. Olyan könnyeden és hirtelen termett ott, mint egy játékos gazella. - Várj, öregem! - kurjantott a zöld fenevadra. Krokó megtorpant. Erre nézett, arra nézett, egyszerre levegőbe szökkent, és mikor visszahullott a talpaira, úgy indult, mintha meg akarná kerülni a fekete óriást. Pedig ravaszul a lábai között igyekezett átsiklani. Kibokó gyorsan odébb lendült, nehogy a hasába marjon. Egyet perdült jobbra, egyet fordult balra, a levegőbe ugrott, s a következő pillanatban egy jól kiszámított mozdulattal rálépett Krokó fejére.

Borzasztó reccsenéssel lapult szét a hatalmas hüllőkoponya. Az iszonyú farok végvonaglásában is leütött egy vigyázatlan gnút. De Kibokó most mindkét lábával taposni kezdte a talpai alatt vergődő gyilkost. Még néhány reccsenés, és Krokó befejezte átkos életét. - Jó éjszakát - kelepelt Jabiru -, úgy lett, ahogy mondtam! - Kiterjesztette szép szárnyait, teli torokból kiáltott: - Éljen Kibokó! - Éljen Kibokó! - harsogták mindenfelől az állatok. Maga Doalla is odalódult, hogy megnézze a szétlapított szörnyeteget. Bólintott egy elégedettet, ormányával gratulálva verte oldalba a fekete vízilovat. - Mennyi a súlyod? - kérdezte vidáman. - Azt Krokó jobban meg tudná mondani, ha élne - felelt lihegve Kibokó. - Úgy táncoltál, mint egy könnyű hegyi kecske tavasszal, a párzási idejében - tréfált a szárazföldi rendfenntartó. - De jó volt hozzá a muzsika is - mutatott a fekete a laposra roncsolt hüllőfejre. - Derékul csináltad, fiam - biccentett Doalla. És indulást vezényelt a megtorpant seregnek, és a hadak nem álltak meg addig, míg Krokó népét utolsó szálig ki nem irtották.

8. Népvándorlás Oapi-föIdön A varacskos disznók falkája tehát ebben a napfénytől izzó reggelben - két évvel a Krokóháború után - nyugodtan úszhatott át a folyón. Bungi meg a három bámész kudubika pontosan kiszámíthatta, hogy a víz sodra éppen itt, a nádas-sásos zátony mellett teszi szárazra őket. A kuduk elővigyázatosan felhátráltak a magas partra. Minden állat megtanulja, méghozzá a maga bőrén, hogy a nőstényekkel és fiákkal együtt lévő hímek életveszélyesek. A magában kóboroló hím - akár azért jár egyedül, mert a falkavezér elverte a csordától, akár azért, mert az anyák féltették tőle kicsinyeiket, és világba zavarták - nyugodtan elballag más fajtájú ácsorgók mellett. De a vezérhímek gyanakodó népség. Mindenkiben ellenséget szimatolnak. Különösen ingerlékenyek akkor, ha az idegen nem halad. A megállás kihívásszerű. Mostanában történt, hogy Vuil, a fekete rinó, aki feleségével és kiskorú leánykájával alkonyatkor az ivóhelyről ment hazafelé, nekirontott a pálmaerdő szélén álldogáló Muúnak, a mocsári bivalynak.

A bivaly az erdei tótól jövő társait várta. Közben elgondolkozva figyelte Vuilné csöppet sem kecses mozgását, befelé görbült, esetlen lábait meg a nyaka és feje között járás közben csúnyán lötyögő lebernyegét - így esett, hogy nem vette észre a családjától kissé távolabb, elöl ballagó Vuil fordulását és támadását. A nagy súlyú rinó feldöntötte az ártatlan bivalyt. Persze, később illendően bocsánatot kért, rövidlátó szemeire hivatkozott. Mentségét elfogadták, hiszen köztudomású, hogy a rinó látása a leggyöngébb minden emlősállatok között. Jó, de Muúnak azóta is szegedése van, s mindig csak a mező szélén tartózkodik, megugrásra készen. Phacó. a varacskos kan, halálos sebet tud ejteni vízszintes agyaraival. Mit ét az, ha utána illendően bocsánatot kér?... - Jó gyökereket - köszönt Bungi a partra lépő falkának. - Hova, hova? A vezérkan éppen hogy csak rápillantott. - Sétálunk - felelt mogorván. És valamennyi társa példájára, szinte velük egy ütemben, rázni kezdte magáról a vizet. A folyam felügyelőjének nem volt ínyére a kurta-furcsa válasz. De - hivatali munkájában mindenkinek sokat kell nyelnie a felektől - úgy tett, mintha nem is hallotta volna a feleletből kicsengő pökhendiséget.

- Talán elfogyott a bambusz arrafelé a hegyeken? - szólt, jól tudva, hogy a varacskosok megvesznek a gyenge, spárgaszerű bambuszhajtásokért. Phacó nem felelt. A három kudubikát méregette összehúzott szemekkel. Azok megbotránkozva nézték, hogy a gyökérevő emséknek ugyanolyan csúnya felső meg alsó agyaraik vannak, amilyeneket a vezérkan visel a pofája csücskében. - Minket vártatok? - kérdezte egyszerre Phacó fenyegető röffenéssel a pörgeszarvúaktól. - Csigavér! - szólt gyorsan és erélyesen a vízi rendfenntartó, mert kiérezte a falkavezér hangjából a támadó élt. - Tudnod kell, Phacó, hogy mindenkinek joga van időzni a víz mellett. A varacskos elfordult. Megvárta, amíg az anyák összeterelik a süldőket, indulást vezényelt. A falka, megint szorosan egy tömegben, recsegve csörtetett át egy fényes lombú, babérszerű csaliton. A víziló utánuk fordította a fejét, a levegőbe szimatolt. Finom, sós párát hozott a szél a torkolat felől, üde lett tőle a forró parti táj. - Udvariatlan csürhe - fakadt ki a legvastagabb kudu, mikor a varacskos társaság túl volt már a hallótávolságon és röfögve poroszkált keletnek, a Banshia-hegyek felé futó széles csapáson. -

Ilyen modortalanul viselkedni! - csóválta nehéz szarvait. - Sertés apának disznó fia - mondta a középső megvetően. Bungi feljött a part élére. - Valami bosszúságuk lehet ezeknek - sütött utánuk. - Sohasem voltak barátságosak emlékezett -, de nem szoktak ennyire kedvetlenek lenni. A legkisebb kudu csodálkozva kiáltott fel: - Ni, még egy falka! - Még egy? Valamennyien megfordultak, átnéztek a túlsó partra. Éppen akkor ereszkedett vízbe egy csapat kistermetű sertés. A hosszú, bojtos fülük lobogott a szélben. A csinos, sárgásvörös állatok nem darvadoztak annyit, mint az imént Phacó kondája. Szinte egyszerre tódultak be a folyóba, már indultak, és elég gyorsan szelték a vizet. - Hiszen ez Pota, a bojtos fülű disznó! lepődött meg a folyam felügyelője. - Az hát - hunyorgott a nagy kudu az erős napfénytől. - Úgy látszik, ma mindenki sétáló kedvében van - tűnődött félhangosan Bungi. A bojtosfülűek már belekerültek az Oapi sodrába, frissen utaztak az innenső part felé. De

még el sem érték a nádas zátony vonalát, mikor a bámészkodók tökéletesen elcsodálkoztak, mert most meg Sabera, a vörös lábú ürgemókus rajzott le népével a szemközti magas partról, hogy átússzék az Oapin. Mögöttük - de ez már hökkentő volt egy kicsit - a vöröslábúaknak szinte sarkára lépve ömlött le a túloldali magas partról Mahet, a kardszarvú antilop és egész csordája. - Bosszúság? - fakadt ki Bungi elképedve. Valami baj lehet arra nyugaton! Mikor partot ért a bojtos fülű disznók csapata, a víziló odadöngött hozzájuk. - Jó turkálást! - köszönt. Pota megfordult, hogy végignézze érkező övéit. Közben barátságosan röfögött: - Hasonlóképpen! - Hirtelen eszébe jutott, amit már régen mesélnek, hogy Bungiék valami távoli atyafiságban vannak a kiterjedt sertéscsaláddal. Bizonyíték erre az arcformák, az alak, a gyomorberendezés hasonlósága, nemkülönben a páros ujjú paták. Igaz, a víziló sohasem említi ezt a körülményt, de hát aztán? Pota a maga részéről tartja a rokonságot. - Jó színben vagy, Bungi - udvariaskodott. - A te szalonnád is megvastagodott - adta vissza a bókot a folyami rendfenntartó.

A bojtosfülű megvakarta jobb hátsó csülkével a tömött fehér pofaszakállát. Körülnézett a szabályos fehér-feketén csíkozott malacokon, elégedetten állapította meg, hogy szerencsésen átérkeztek valamennyien. - Mozgás, mozgás! - sürgette népét. - Honnan jöttök? - érdeklődött Bungi. - A Tora-dombok alatti síkságról. Az Ool menti nedves erdőkből. - Hm. Tudsz arról, hogy imént egy csapat varacskos rokonod „sétált” át az Oapin? „Rokonod” - gondolta magában Pota, és a vízi vezér páros ujjú patáira szegezte tekintetét. Talán „rokonunk”? De nem mondta ki, ami eszében járt, minek? Ugyan szabad erdei állat ő, jókedvű szegény turkáló, ki árthat őneki? Mégis, a vízi vezérrel kár ujjat húzni, ha megannyira páros is az az ujj. - Phacóék jártak előttünk? - kérdezte közömbösen. - Ők. Nem tudtad? - Nem. - És mögöttetek sem láttad az ürgemókusokat meg Mahet népét, a kardszarvú antilopokat? A bojtosfülű a fejét rázta: - Mi nem nézünk hátra, Bungi. - Úgy látszik, előre sem. Pota mosolyogva bólintott:

- Valóban. Rossz szokásunk, hogy csak a lábunk alá nézünk. - Vadszamár! - süvített az egyik kudu. - Na, már bocsánatot kérek! - gurult méregbe a bojtosfülű, aki az előkelő rokontól még csak eltűrte a fölényeskedő beszédet, de a pörgeszarvú antiloptól nem volt hajlandó lenyelni a sértegetést. - Mi bajod velem? - kérdezte élesen. - Nem hozzád szólok - magyarázta a kudu. Egy csorda vadszamár készül átúszni a túlpartról! - figyelmeztette Bungit izgatottan. A víziló fordult, átpillantott. Kezdett kijönni a sodrából. - Mi történt odaát? - kérdezte a bojtosfülűtől. - Semmi - rázta fejét Pota. - Hát akkor mit jelent ez a népvándorlás? - Fogalmam sincs. - Na, hallod! - reccsent rá felbosszankodva a folyam felügyelője. - Azt csak tudnod kell, miért jöttök át seregestül, mindenféle népség, az innenső partra! A jóindulatú Pota a bojtos fülét sem lebbentette. Kis ideig belenézett a vízi rendfenntartó szemeibe, aztán majdnem rendreutasítóan, de tökéletes nyugalommal szólt:

- Miért kellene tudnom, hogy „mindenféle népség” mikor, mi okból és hova megy? A víziló egy kicsit elröstellte magát: - Igazad van, rosszul beszéltem. A bojtosfülű megenyhülve bólintott: - Ne haragudj, Bungi. Amilyen a kérdés, olyan a felelet. - Persze. Semmi baj. Légy szíves, válaszolj erre: ti miért jöttetek el nyugatról? - Mi? - Pota pillanatig gondolkozott, aztán felelt: - Úgy éreztem, hogy el kell jönnünk. - Úgy érezted? - bámult a folyami rendfenntartó. - Ez az egyetlen ok? - Röf. A tudós Nguvu, azt hiszem, így mondaná: az ösztönöm parancsára. Bungi csodálkozva állt bal felőli két lábáról a másik kettőre. - Hm - mozgatta idegesen a füleit. - Sabera! kiáltott oda váratlanul a partra lépő ürgemókushoz. A pici állat megrezzent. Felfutásra készen állt meg egy fa alatt, közvetlenül a vastag törzs mellett. - Tessék? - remegett a panaszos, ijedt hangja. - Te is az ösztönöd parancsára vándoroltál el otthonról? - kérdezte a víziló. - Vagy történt valami odaát?

- Semmi különös nem történt - rázta fejét Sabera. A víztől testéhez tapadt, vörhenyes bundájával olyan nyiszlett volt, szánalmat keltett a nézőben. - Úgy éreztem, hogy keleten, a Banshia-hegység erdőiben jobb lesz. Ugyanígy felelt Bungi kérdésére Mahet, a kardszarvú antilop és Somái, a csíkos lábú pusztai szamár is. A vízi rendfenntartó egészen kijött a sodrából. Mi ez? Gondterhelten maga elé bámult. - Hé! - intette magához az egyik kudubikát, aki távolabb állva, nagy érdeklődéssel hallgatta a beszélgetést. - Ugorj csak, keresd meg Doallát. Mondd meg neki, hogy nagyon fontos mondanivalóm volna számára, jöjjön ide, de gyorsan! A kudubika tüsszentett egyet-kettőt, mert ezek a kuduk mind így indulnak, prüszkölve, ha futniok kell. Többek szerint azért, hogy mindenki figyeljen rájuk, milyen sebesen futnak. Pedig hol van az ő gyorsaságuk a gazelláétól, az impalláétól? De hát a hiúság meg az önkritika sohasem hált egy almon, ezt mindenki tudja. Hányan hiszik magukat szépeknek, akik pedig csúnyák, és hányan hirdetik magukat jóknak, akik határtalanul gonoszok és igazságtalanok? A kudubika elnyargalt az eléggé esetlen, nem is nagyon gyors futásával, a folyó mentén.

Ismerte azt a fiatal erdőcskét, ahol Doalláék ledöfködik agyarukkal a fák gyenge kérgét, remélte, hogy ott találja az öreget. Kárba veszett a nagy hűhóval csinált indulás, mert alighogy eltűnt a kanyarulat fái mögött, a túlsó partról hallatszott Doalla trombitálása: - Hahó, hó, Bungi, hahó, hó! - Itt vagyok - bőgött a víziló. - Gyere át! - kürtölt a szárazföldi rend őre. Azonnal gyere! Sürgős! Bungi faképnél hagyta az ösztönvándorokat. Ledübörgött a lejtős parton, belemerült a vízbe. Fejét elnyújtva, csodálatos könnyedséggel és gyorsasággal haladt a túlparton várakozó Doalla irányában. A vén elefánt elbámult rajta, mint mindig, hogy a nagy sodrú folyó egy ormányhosszal sem tudta eltéríteni Bungit. Olyan egyenesen úszott feléje, mintha a két parton kifeszített iszalag vonalán tartotta volna magát. - Holla! - lépett partra, és félrebillentette kétmázsás fejét, hogy a szeme meg a füle közötti homlokgödörből lecsurgassa a vizet. Most légy okos, Doalla - lépett közelebb a barátjához -, népvándorlás indult meg Oapiföldön.

- Tudom - bólintott az elefánt -, azért kértelek, hogy fáradj át hozzám. Láttam, odaát beszéltél néhány falkavezetővel. - Hogyne. Phacóval, Potával, Mahettel, Saberával, Somállal. - Mit mondanak, mi történt? - Azt mondják, semmi a világon. - Semmi? Akkor miért szaladtak el a lakóhelyükről? - Ösztön - felelt idegesen Bungi. - Egyik sem tudja, miért lódultak kelet felé. - Ösztön? - lepődött meg a bajtárs. - Valamennyien erre hivatkoznak. Azt mondják, az ösztönük parancsára. Az elefánt a feje búbját kezdte vakargatni az ormánya fogó-ujjával. Nagy, rongyszerű füleit is összeütötte párszor, platty-platty, kis szemei zavarodottan pislogtak. - Ezer bagócs - morgott -, az komoly dolog! Az ész tévedhet, az ösztön soha. Bungi alaposan meglepődött. - Úgy véled - kérdezte -, hogy valami komoly okuk volt keletre indulni? Doalla megkorgatta a gyomrát, mint mindig, ha fogas esettel találta szemben magát. Bungi türelemmel várta a gondjelző bendő-vihar végét, csak a szemei függtek kérdőn az elefánt bajtárs ormányráncain.

- Nem vitás - bólintott Doalla -, az ügy komoly. - Tulajdonképpen mit nevezel ösztönnek? rezegtette bőrét a víziló, hogy elkergesse hátáról a legyeket. Doalla egy pillanatig tűnődött. - A tapasztalat az ösztön - szólt. - De nem az, amit te magad tapasztaltál. Hanem az, amit réges-régi időktől, az első vízilótól kezdve minden ősöd átélt. Veszélyek és eltévedések, viharok és fájdalmak, szerelmek és földrengések, gyűlöletek és jóllakások. Ezek az emlékek most mind itt sűrűdnek össze a koponyádban meg a patádban meg a gyomrodban meg a bőröd alatt. Az ösztön megsejteti veled a bajt, a több eledelt, az időjárás változását, a partomlást. Minél élesebben működik, annál könnyebben védekezel a szerencsétlenségekkel meg az életveszélyekkel szemben. Akiben az ösztön elbágyad vagy kihagy, fejjel szalad a vesztébe, így halt meg Kibokó felesége pár esztendeje. Nem működött az ösztöne, nem jelezte, hogy a partot alámosta a víz, le fog omlani. Bungi elgondolkozott a magyarázaton. - Ez volna az ösztön? - dünnyögött. - Ez. És engedelmeskedni kell neki, ha valaki jót akar.

- Aouh - nézett a folyami rendfenntartó a hátsó lábára, amin több csúnya nagy sebhely éktelenkedett. - Akkor magam voltam oka, hogy Krokóné úgy összemart, az Ool medrében. Énbennem valami megszólalt, hogy vigyázzak, a hátam mögött veszély van. De annyira elfoglalt a három szökni akaró gyilkos... tehát az ösztön volt, ami figyelmeztetett? - Az ösztön - bólintott az elefánt. - Amit az ürgemókus éppúgy örökölt őseitől, mint te meg én, és a kardszarvú Mahet éppúgy, mint a varacskos Phacó meg a bojtos fülű Pota. - Uhum - nézett fölfelé a folyón Bungi, egy hiénacsapat úszását figyelve. - Ezek szerint nyugatról valami nagy baj közelít. - Attól félek - intett Doalla. - Mit gondolsz, ne keressük fel Aolit? - Éppen ezt akartam tanácsolni. - Hát akkor gyerünk. A fülesbagoly kusza erdőbozótban lakott, eléggé távol a parttól. Megdöbbentően magas borasszuspálmák és raffiapálmák vegyültek itt kassziafákkal, erikabokrokkal, dracénákkal őserdővé. Az amúgy is naptalan, komor félhomályt még jobban elfeketítették a csodálatos virágú kúszónövények összevissza szőtt, nehéz függönyei.

Kis tavacska csillant a fák alatt, a nedves, ruganyos földön moha díszlett. Mimóza és jázmin súlyos szaga lebegett a sűrűben, mint valami láthatatlan felhő. Azt hitték, hogy a bagoly a munkában töltött éjszaka után mélyen alszik. De ébren várta őket. - Megbocsáttok, hogy bent maradok az odúmban - huhogott szokott udvariasságával -, a fény vakítja a szemeimet. - Mi kérünk elnézést, hogy pihenésedben háborgatunk - felelt Doalla. - Dehogy, dehogy - rázta fejét Aoli. - Éppen most akartam elküldeni hozzátok valakit. - A népvándorlás dolgában? - Uhu. - Tehát tudsz róla. - Hogyne. Már napkelte előtt feltűnt nekem a nagy járás-kelés. Cickányokat meg erdei siklókat láttam átúszni a keleti partra. És mocsári antilopokat is. - Mi történhetett? - mormogott Bungi. - Hamarosan megtudjuk - huhogott a bagoly. Grahk, az óriásgém ajánlkozott, hogy hírt hoz. Ő ismerős a nyugati tájakon. Kértem, nézzen utána, mi mozdította ki tanyájáról az ottani népet.

- Bölcs vagy, Aoli - dicsérte az elefánt. Aztán Bungihoz fordult: - Talán lemennénk a partra, a tamariszkcserje alá - javasolta. - Persze - kapott az ötleten Bungi. - Ott süt a Nap, sárfürdő is van, és a vándorlókat is megfigyelhetjük. - Helyes - szólt ki odújából Aoli. - Én meg szunditok egyet, rám fér. Ha Grahk visszaérkezik, tüstént üzenek. Doalláék köszöntek, leballagtak a partra. Belehevertek a szürke iszapba, töprengtek és vártak. Közben elég közelről figyelhették a bivalyok, a sörtés sünök, a nyugati zebrák, a patkányok, a hegyi kecskék, a vörös fejű agamagyíkok csapatos vándorlását a folyó másik partjára. Doalla nem sajnálta a fáradságot, odacitálta a falkavezetőket, megérdeklődte valamennyiüktől, van-e valami komolyabb okuk, amiért keletre igyekeznek. Szinte ugyanazokkal a szavakkal felelték, hogy érzésük szerint jobb lesz keleten. Az ezután átkelőket, a tora, káma, mendesz antilopokat már meg sem kérdezték. Hallgattak, hevertek. Azonban később annyira idegesítette mindkettőjüket a szüntelen vándorlás, hogy intézkedtek, pitymallatkor induljon nyugatra legalább tíz gyors röptű madár, vizsgálják át az

ottani helyzetet, és bármi különöset tapasztalnak, azonnal jelentsék. Délfelé föléjük szárnyalt egy piros szemű vadgalamb. Kis kört írt le, alább ereszkedett, röptében adta át az elnök üzenetét, hogy fáradjanak hozzá. Odabaktattak. Útközben találkoztak Lunggal. A hosszú nyakú bölcs elmesélte, hogy Monuhu, Jakó és Jabiru is részt vesz a megbeszélésen, mivel Aoli értetlenül áll a különös eseményekkel szemben. Hogy Kuloki is jelen lesz, nem kellett külön említenie, mert a hatalmas teknős ott fogódzkodott minden erejével a zsiráf hátán. - Végy magadra, Bungi, kérlek - fordult Kuloki a folyami vezérhez -, úgy tű-tű-tűnik, nem bírom to-to-tovább. A zsiráf háta olyan, mint a tu-tu-túl meredek part. - Már csak azért is teljesítsd Kuloki kérését szólt nyögve Lung -, mert alig bírom a rettenetes súlyát. - Té-té-tény, hogy egy kicsit te-te-testes vagyok - mondta szerényen Kuloki, aki tudta, hogy nemzetségének egyik legnagyobb és legnehezebb példánya. A víziló odaállt szorosan Lung mellé, hogy a csaknem negyedtonnás teknős átvándorolhasson az ő hátára.

- Nem te-te-terhellek tu-tu-túlságosan? kérdezte udvariasan az óriás teknős, mikor ügyetlen kepickélés után végre megült a folyami rendfenntartó hátán. - Hogyhogy, már rajtam vagy? - kérdezte vissza Bungi. És úgy ügetett vele Aoli lakása felé, olyan könnyedén, mintha egy szitakötőt lovagoltatna. Mikor megérkeztek, már ott volt a korábban jött Jakó papagáj és Monuhu, a széles szájú fehér orrszarvú. Grahk éppen akkor ereszkedett le a lombok között, Jabiru társaságában. Az óriás gém odaát volt a gémfaluban, a baobabfák alatti mocsárban, hogy családját megnyugtassa, és faljon valamit. Bizony, reggel óta nemigen jutott ideje kiadósabb evésre. Grahkon látszott, hogy teljesen kimerült. Ahogy ott állt a fa alatt, fáradtan emelgetve hosszú, erős lábait, és szaporán pislogott a bizonytalan tekintetű szemeivel, Doalla nem csodálkozott, hogy mindenféle rosszat beszélnek róla. Na, igen: a hatalmasra nőtt gázlómadár állítólag béka-, gyík-, egér-, hal- és rovarevő. Azaz a védtelennek nyilvánított, nagy szaporodása peterakók és többször ellők népesedését szabályozza. De állandóan sustorog a pletyka körülötte, hogy nyakra-főre kileng a törvényszabta útról. A szóbeszéd szerint

nagyszámú tisztességes vakondok, kisebb madár, szorgalmas denevér esik áldozatául a szigonyozó csőrének. Nem szólva a madártojásokról, amiket, így mondják, ott rabol el, ahol alkalma nyílik rá. „Pardon, mindenkinek megvannak a kisebbnagyobb bűnei! - gondolta eltűnődve az öreg elefánt, míg a nagy gém fekete bóbitáját, lecsüngő begytollait, világossárga szemeit, zöldesfekete lábait mustrálta. - A ragadozó ösztön benne van a legparányibb ökörszemben is. Az is bele-belekóstol az állati húsba, ha igaz, amit erről rebesgetnek. Azonban e pillanatban egy a fontos: Grahk átlagon felül értelmes. Tehát remélhető, hogy feladatát kielégítően oldotta meg.” Az óriás gém mellett álló Jabirut, a gém nagyságával vetekedő, pompás fehér és fekete tollakkal díszes gázlót rokonszenvvel figyelte Doalla. Méltóságos tartású, egyenes tekintetű, jó benyomást keltő madár - állapította meg. Különösen tetszett neki a szép piros, erős, hosszú csőre, ami a hegyénél kissé fölfelé hajlik, és középen fekete szalag fogja át. Aoli üdvözölte a megjelenteket. Szokása szerint elnézést kért, amiért a sűrű lombok alá rejtőzik. Mint a jelenlévők jól tudják, szemeinek árt a világosság. Röstelli, de így van.

- Mi éjjel látunk rosszul, mikor te jól látsz vigasztalta Lung. - Kinek-kinek előnyöket és hibákat adott Természet Anyánk, de igyekezett egyensúlyba hozni a kettőt. Akinek gyönge a látása, annál erősebb a szaglása. És akinek rossz a szimatja, annál élesebb a hallása. - Hagyjuk ezeket a célozgatásokat - szólt ingerülten Monuhu, aki találva érezte magát; az ő szemei gyengeségét valóban jó hallás, de még kitűnőbb szaglás pótolja. - És ha már egyensúlyról beszélsz - röfögött -, mit egyensúlyoz ez a mennykő hosszú nyakad? - A lombok magasságát - felelt bölcs mosollyal Lung. - De a békességem még hosszabb - tette hozzá -, avval egyenlítődik ki a mások oktalan felfortyanása. Bungi gyorsan megszólalt, hogy elejét vegye a veszekedésnek. - Halljuk Grahkot! - szólt. A gémhez fordult, megkérdezte: - Van valami jelentősebb mondanivalód a nyugati vidékekről? Az óriás gém intett: - Van, igen. - Azt akarod mondani talán, hogy rájöttél a népvándorlás indítóokára? - Azt.

A gyűlés résztvevői izgatott kíváncsisággal szorultak összébb, hogy egy szót se veszítsenek a most következőkből. - Beszélj, kérlek - szólította fel Aoli a gémet. Grahk avval kezdte, hogy egyesek szeretik rákenni a hazug jelzőt, és csupán az értelmes Jabiru meg még néhány jóindulatú szomszéd szokott kiállni mellette. Mindezt azért bocsátja előre, mert amit most elmond majd, legalább olyan hihetetlen, ha nem hihetetlenebb, mint azok a tőle hallott történetek, amik miatt a szűkebb látókörű madarak lódítónak és képzelődőnek nevezik. Nos, ő Aoli megbízásából elindult nyugat felé. Az Oapi meg a Tora-dombok közt elterülő mezőségen meg a bozótos pusztákon több, keleti irányban vándorló falkát látott. Számára és véleménye szerint a gyűlés résztvevői egyetértenek vele - az volt a legfeltűnőbb, hogy az erdős Kikije-hegyek alatti Ana folyóban tanyázó folyami disznók népes csapatát látta útban az Oapi felé. Külön érdekességként említi meg, hogy a bozót felett repülve kínzó éhséget érzett, mire lejjebb ereszkedett, hogy valami esőtócsában erőt merítsen további útjára. Képzelhető a meghökkenése, mikor a száraz füvön igen nagy csapat erdei békát pillantott

meg, ugyancsak kelet felé ugrándozva. Természetesen leszállt közéjük, és megebédelt. Ezután szárnyra kapva továbbnyomult nyugatnak. Átrepülte a Tora-dombokat, itt is több vándorcsapatot látott, sörényes juhokat, őzeket, muli antilopokat, akik kivétel nélkül kelet felé vonultak. Túljutva a dombokon és a dombok mögötti síkságon, elérte az Ana folyót, ahol leszállt, hogy szomját oltsa. Amint teleitta magát, újra levegőbe emelkedett. Kis darabon a folyó felett repült, mert az Ana ott nyugat felé kanyarodik. Rövid idő múlva egy homokzátonyon magányos vízilovat pillantott meg... Igen... Világosan látta már a magasból is... - Vízilovat? - táncolta homlokát a folyami rendfenntartó. - Úgy tudtam, hogy az Ana folyóban nem él víziló. Grahk elmondta, hogy ő is csodálkozott ezen. Kíváncsi természetű lévén, alacsonyabbra ereszkedett, hogy közelebbről láthassa a magányos remetét. És még jobban meglepődött, mikor megállapította, hogy a víziló: fekete. - Mint Kibokó? - emelte fejét érdeklődve a szürke papagáj. - Nem, mint Kibokó - felelt hidegen ellenfelének Grahk. - Hanem ez a fekete víziló igenis Kibokó volt.

- Mi a csóvány! - tátotta kis szemeit a folyamrendészet főnöke. - Hát ott él? - Ott - bólintott az óriás gém. Valamennyien meglepődtek ezen. Érdekes, mindenki azt hitte, úgy is mesélték, hogy Kibokó elpusztult. - Ta-ta-talán beteg? - érdeklődött a teknős, arra gondolva, hogy a haláluk közeledtét félő állatok elrejtőznek. (Végső oka ennek az, hogy a kornyadozó, magatehetetlen állatot, aki betegségével csak veszélyt vagy legalábbis akadékot jelent a falkának, társai megölik.) - Jó egészségnek örvend - felelt Kulokinak a gém. - Nagyobb és erősebb, mint valaha. - Bubh! - csodálkozott Monuhu. Bungi maga elé bámult. Látszott rajta, hogy kellemetlen gondolatok bántják, mert idegesen ásított, és utána csupa ránc maradt a homloka. - Khm, khm - reszelte a torkát, mint aki mondani akar valamit. De aztán nem mondott semmit, megint a levegőbe nézett. - Bocsássatok meg, ha illetlenül érdeklődöm törte meg a kínos csendet Doalla, füleivel legyezve a verejtékes ábrázatát. - Eee, izé, khm... Kibokó igazán derekasan viselte magát a Krokó elleni háborúban. Vagy tévedek?

Nagyszerűen viselte magát, krrcs, nagyszerűen! - borzolta fel skarlátvörös farkát Jakó. - Nincs igazam, Kuloki? A nagy teknős a fejét mozgatta. - Ta-ta-talán a tö-tö-többség véleményét hangoztatom - hebegett izgalmában -, mikor tata-tanúsítom, hogy Kibokó ti-ti-tiszta erkölcsű, tö-tö-törhetetlen bátorságú, te-te-tetszetős külsejű, tü-tü-türelmes tá-tá-társunk volt a tu-tutu... - Túl sok jelzőt használsz, barátom - veszítette türelmét Jakó - és csupa t betűvel kezdődőt. Azt akartad mondani, nemde, hogy hős volt. Te-te-természetesen hallgatott el sértődötten a teknős. - Meg ne haragudj rám, kedves barátom fordult Doalla a vízilóhoz -, világért sem szeretném a családi ügyeidbe ütni az ormányomat, de... eee... úgy tudom, a te leányodat akarta feleségül venni Kibokó. - Úgy van - intett kedvetlenül Bungi. - És... hm... szerinted nem érdemelte volna meg a kedves leányodat? - Dehogynem. - Úgy tudom, szerelmes volt Babba kisasszonyba. - Igen. - És leányod is vonzódott hozzá.

- Gyomra mélyéből. - Azonkívül te is nagyra becsülted. - Határozottan. - Akkor... bocsáss meg... nem értem. A folyam felügyelője a lombokra bámult. - Doalla barátom - szólt vontatottan, hátrasiskítva kis topé füleit -, neked három feleséged volt, igaz? - Három. Miért? Bungi belekapált jobb első patájával a nedves humuszba. - Fogadok - szólt rekedten -, hogy a háromnak együttvéve nem volt akkora szája, mint az én egyetlen Hubu Vubumnak. - Megközelítően sem - látta be Doalla. - Na, ugye! - intett mérgesen a víziló. És elmesélte az egészet úgy, ahogyan megtörtént.

9. A legnagyobb krokodillal elbánt, de egy vastag vízilóanyóstól vereséget szenvedett Mint valami nehéz függöny, úgy takarta a hegyeket a szüntelenül ömlő eső. Pandanuszok és vajfák, szikomor-vének és erdőnyi mangrovék, kifordult ernyőhöz hasonlító akácok és bütykös koladiófák állták türelmesen a lezúduló víztömeget. Az alacsony mezőkön itt-

ott kis tocsogók képződtek, a dombokról fürge patakok vágtattak alá. Patakok, amiknek még az emléke is elvész, ha egyszer fordul az idő. A folyó mellett széles vadköles területek nyújtóztak hervadt-barnán az egyre zakatoló eső alatt. A tamariszkok csatakosan hajladoztak, a hatalmas öreg baobabóriások virágokról álmodtak... esős évszak volt Oapi-földön. De egy estén, mikor a csöpögő levelek között átsurrant valami ici-pici szélmozgás, kiröppent átnedvesedett fészkéből egy kis pintyőke, az örvös amadina. Felsuhogott egyik delebpálma legmagasabban ülő levelére, egyet-kettőt hintázott a ritkuló esőben, aztán egyszerre elkezdett nevetni. És úgy hahotázott, hogy a lucskos bundájú Giawa, aki a fa alatt didergett, felmordult raja: - Mitől van ilyen jókedved? - Ó, te szerencsétlen halottrágó - nevetett ezüstös csilingelőssel a kicsi -, hát nem látsz a szemedtől? Hiszen tavasz van! - Tavasz? Te bolond! Hol? - Itt fönt. És ott lent. És előtted és mögötted. Az Oapiban meg a parton. A mezőn meg a Sósvízben. Tirilla, til, til, megjött a tavasz! Kitől tudta meg, ki értesítette róla? Mert éjfélre csakugyan tavasz lett.

A telehold legörgött a Zammi-hegység oldalán, besütött a cserjékbe, széjjelkergette a még ólálkodó felhőket. Mikor cuppanva elnyelte a Sósvíz, már tiszta volt a mennybolt. Keleten aranyszínű csík ragyogott, az erdők rázkódtak a fojtott örömtől, orchideák dugták ki fejüket a moha alól. És mire feldobta tüzes testét a Nap a szemhatáron, már minden teremtett állat tudta, hogy vége van az esős évszaknak. Micsoda tánc kezdődött, ihuú, micsoda vígság! A nedves idők napjai akadozva bicegtek el. Oapi állatai reszketve várták a szép időt, hogy a Krokó-veszedelem miatt mulasztott örömöket kipótolják. És most nem volt akadály. Rémület és pusztulás nélkül élvezhették a folyó áldásait. Bukómadarak és gázlók, énekesek és evezőslábúak pörögtek részegen maguk körül. És a bikák vad bömböléssel adták tudtára a világnak, hogy feleséget akarnak. Hát nyargaltak a csordák a vizes mezőkön, és verekedtek a hímek. Az ám, és a lombok is egyre felborzolódtak a madárnép viaskodásától, és az Oapi felszíne szinte habzott a mélyben villódzó csetepatétól. A mocsárszélen meg kellett siketülni, olyan lármát csaptak a házasuló fiatalok. A gnúbikák felrúgták hátsó patáikat, aztán térdre ereszkedve dulakodtak versenytársaikkal. Jarmó vérbe borult

szemekkel kergette a ficánkoló ifjakat, Imil vad ugrásokkal szédítette el a bájos zebrakisasszonyokat, Monuhu bókokat mondott a feleségének, Jabiruék csókolóztak, és Kibokó olyan bolond kedvében volt, hogy felúszott a zuhataghoz, nekirontott a leszakadó víztömegnek. A fehér tajtékot rágta, verette magát a szivárványszínű habokkal, és Babbára gondolt és a házasságukra. Kitáthatja Hubu Vubu szép Oapi-föld legterjedelmesebb száját, mesélhet hajnaltól napszállatáig, ők ketten egymást hívják, mert tavasz van, tavasz van! És pardon, Bungi talán ellene volna a házasságuknak? Szó sincs róla. ő bizonyosan igent röfögne, ha nem lenne olyan nagyon beteg. De hiszen ez a legnagyobb baj, hogy Bungi a háború utolsó perceiben borzasztó sebeket kapott. Krokóné marta belé a dühét, és mintha csak viperafogak lettek volna a szájában, a marcangolása nyomai elmérgedtek, gennyednek, romlanak. Igaz, a vízi vezér megfizetett azokért a sebekért. Kitaposta az undorító páncélosból az életet. Aztán szörnyű haragjában, hogy csúffá tették, tömegével mészárolta a zöld gyilkosokat. De a Győzelem Ünnepén már nem vehetett

részt, az ágyat nyomta. (Értsd: a folyó ágyában fetrengett, a kiszáradt mellékmeder közepén.) Utóbb mind csúnyábbra tályogosodtak a megroncsolt húsok. A hős Bungi kezdett muladozni az élők világából. Magas lázak gyötrik most is, napokon át hever eszméletlenül. Olykor alig lélegzik. Újhold idején megjelent nála részvétlátogatáson Hdou, a füleskeselyű és Giawa hiéna. Szomorúan figyelték a kolosszus végtelenül gyönge, alig észlelhető pihegését. Hajnal felé a pusztuló víziló arra riadt eszméletlenségéből, hogy a két halotteltakarító hozzákezdett az eltakarításához. Foggal, körömmel, étvággyal. - Takarodtok innen! - ordított rémületeset Burigi, - Ha még egyszer itt látlak benneteket, kigázolom a szuszotokat!... A halotteltakarítók szétrebbentek. Egymást okolták a művelet túl korai elindításáért, kedvetlenül hazakotródtak. Hanem másnap megint csak megjelentek, és a fenyegetőző vízi vezér előtt elpápogták mentségüket: őket a törvény kötelezi, nekik el kell takarítaniuk mindenkit, aki jobblétre szenderül. - Ki szenderült jobblétre, ti falánkok? dühöngött Bungi. - Hubu Vubu - rivallt a nejére -, mit tátod itt azt a nagy szádat? Lódulj, kurtalábú,

végy egy nagy lendületet, de ne locsogni kezdj, hanem taposs rá erre a két csúnyára! Mire a felesége mélyen megbántódva szavalni kezdett, hogy ő halálosan röstelli a dolgot, hát ilyen az ő férje? Haldoklásában is gorombáskodik a nejével? Ő belátja, hogy meghalni nem jó, ő maga is mérges lenne, ha itt kellene hagynia az Oapit meg a családját, de hát ki az oka, nem Bungi maga? A Krokók sohasem bántották, ő rúgta össze velük a port. Most itt van, megkapta, amit keresett. Előbb nyomorékká, aztán halottá válik. De persze, nem önmagát okolja, hanem a felesége lábait becsmérli, és a kötelességüket teljesítő takarítóknak bömböl súlyos becsületsértéseket. Hát ami illetlen, az illetlen. A férj őrizze meg jó modorát feleségével szemben, akármi történik! Ki látott még olyat, hogy egy utolsó rúgásához közeledő családfő lehordja a párját, és életveszélyesen fenyegeti a törvény végrehajtóit?! Úgy látszik, Bunginak használt az izgalom, mert ettől fogva könnyebben volt egy kicsit. Már ki-kinyitotta a szemeit is. És bár olykor napokon át önkívületi állapotban hevert az esős évszak zuhogása alatt, mégis valami csekély javulást lehetett észlelni rajta. S ahogy a tavasz beköszöntött, egy reggelen elvonszolta magát a

kanyarulat fölötti partra. Többek szerint azért, hogy ne hallja a neje folytonos locsogását. Mások azt állították, hogy ott a kövek alól fakadó ásványos meleg víz gyógyítja a sebeit. Elég az hozzá, hogy behúzódott a sűrűségbe, és senki sem közeledhetik hozzá. Még Babbára is ráordított a minap, hogy ne zavarja a gyógyulásában, így Kibokó nem várhatja tőle azt a támogatást, amit bizonyára megkapna, ha a betegsége nem vadítaná meg. És ami ugyancsak elkelne, mert Hubu Vubu szorgalmasan tevékenykedik a leánya választottja ellen. A derék asszonyság első lépése az volt, hogy tisztázta Nguvuékkal a Matamó ügyét. Vagyis hogy Matamó elveszi-e Babbát, bár a tyúkeszű lány mindent megtesz ez ellen. Nguvuék határozottan kijelentették, hogy fiúk más lányra még csak nem is gondol, Babbát kívánja élettársának, tehát emiatt ne aggódjék. Csak vegye rá a leányát a vele való házasságra, más akadály nincs. Bunginé elégedetten ment haza. De nem Babbához fordult, hiszen tudta, hogy neki hiába beszél. Ravasz kerülőt csinált. Telekürtölte a környéket, jobban mondva néhány lepcses szájú barátnőjével beledaráltatta a közvéleménybe, hogy Matamó azt ajánlja Kibokó úrnak, ne

legyeskedjék Babba körül, mert tisztességre tanítja. Mikor Kibokó tudomást szerzett Matamó fenyegetéséről, meg se billentette a fülét. Az üzente Nguvuék csemetéjének, ő túl erős ahhoz, hogy verekedjék vele. Félti is a vékonyka legényt. Okosabb lesz, ha valami más téren, úszásban, futásban, gyökértúrásban vagy távordításban állnak ki. Mindez nem jelentene veszélyt a híres tudós szotyos körteszerű fiának. Matamó, akinek sejtelme sem volt arról, hogy ő gorombaságokat üzent ellenfelének, józanságát veszítve bömbölte szét a parton, hogy úgy látszik, Kibokó úr félti a fekete bőrét. Igen bizony, azért beszél úgy, mintha őt féltené. Csak álljon ki párharcra, ha mer, akár holnap reggel, ő ott lesz a Tavaszi Verekedések Helyén. És lássuk, mi könnyebb: szájaskodni vagy harcolni! Kibokó bosszankodva vette tudomásul a kihívást. Matamó gyönge ellenfél, nem dicsőség legyőzni. De nem tehetett egyebet, másnap kora reggel odament a párbajok szokott színhelyére, az Oapi közepén. Egy sekélyes zátonyon álltak ki, ahol a víz vállukig ért. Régi szabály ez, hogy vállig érő vízben kell küzdeniök a víziló ellenfeleknek, nehogy életveszélyes sebeket ejthessenek egymáson: Bár Matamó messze állt tőle, Kibokó

látta, hogy egész testében remeg az izgalomtól. „Jó lesz vigyázni - gondolta a fekete -, ha ez az őrült belevadul a verekedésbe, úgy megüthet, hogy elveszítem a fejemet, és agyonverem!...” Oapi-föld csaknem egész víziló-társadalma ott volt a párbajnál. A nézősereg parázs izgalommal figyelte, amint a két szerelmes víziló fülig tátott szájjal egymásnak rontott, és bömbölve rúgta, tépte, harapta egymást. A nézők hamarosan észrevették, hogy Kibokó inkább csak védekezik, és láthatóan kíméli őrjöngő ellenfelét. Matamó eszeveszetten csapkodott, ugrált, rúgott, üvöltött. A fekete egy-egy nyaklevest osztott ki neki a rettenetes fejével, aztán kitért az ütései elől, s hirtelen ügyesen belerúgott. Amitől Nguvu fia még jobban megdühödve és fúria módjára ugrott a feketének. Miután jó ideig folyt az ütközet, a két ellenfél kis szünetet tartott, ahogyan azt a vízilópárbaj szabályai előírják. Elhátráltak egymástól. Harcra készen állva, vérben forgó szemekkel figyelte egyik a másikat. Azután újra összeütköztek, és még hevesebben folyt a küzdelem. A harmadik összecsapásnál már látszott, hogy Matamó nem bírja az iramot. Egy alkalommal, mikor fejjel vágott Kibokó szügye alá, ellenfelének még a bőre sem karcolódott meg, de neki leszakadt az egyik füle. Vérzett az orra

is, bal első lábára is sántított. És annyira lihegett már, alig tudott lélegzeni. De dűlöngött is az erőtlenségtől. - Na, elég volt, ostoba! - reccsent rá Kibokó, türelmét veszítve. - Hagyd már abba, mert összetöröm a csontodat! Matamó megállt. Ömlött róla a vér, támolyogva hátrált. - Csakhogy vége van a buta verekedésnek mondta Tembó elefánt, aki a partról figyelte a viaskodást. - Rossz volt nézni. Ekkor különös dolog történt. Hubu Vubu berobogott a küzdőtérre, félrelökte Matamót, hogy csaknem hanyatt vágódott, kitátotta szörnyű nagy száját, és nekinyargalt Kibokónak. Mindenki elhűlve bámulta a furcsa jelenetet. - De mama! - sikoltott Babba, akinek ősi szokás szerint jelen kellett lennie, mikor érte harcolnak. - Ne mamázz, erre-arra - hörgött a kis kövér -, mert te is megkapod a magadét! Avval megint a feketére vetette magát. Visított és fújt, bőgött és gurgulázott, közben rúgta, harapta Kibokót, olyat nem látott még az Oapi. A lovagias özvegy víziló nem akarta elpáholni imádottja anyját, bár a nézőközönség véleménye szerint igen nagy sikere lett volna, ha megteszi. Egyszer-egyszer már emelte lábát,

hogy szájon kapja Hubu Vubut, de Babbára való tekintettel visszavonta a patáját. Majd hátrálni kezdett a magából kikelt vad anyós elől, s ahogy a sekélyes zátony szélére ért, lebukott a víz alá, és eltávozott a viadal színhelyéről. Őszintén szólva félt, hogy nevetségessé válik. Hanem most aztán végső harcba kezdett Hubu Vubu. Egy falka vénasszonyt uszított Babbára, akik éjjel-nappal gyúrták a zokogó leányt. Telebeszélték a fejét, hogy ne legyen vak, nyissa ki a szép szemeit, nézzen körül. A fekete bitang botrányos dolgokat művel. Azt hazudja neki, hogy él-hal érte, s közben a háta mögött udvarol másnak. A kis mafla Mominak is üzenget. Szegény boldogult első feleségét is agyba-főbe csalta. És beszélhet a halottkém Hdou, ők tudják, amit tudnak, hogy hogyan halt meg az a gyönge kis Kibokóné. És ez meg az, és így meg úgy. Babba lerázta magáról a vénasszonyokat, de a bizalma odaveszett, a feltétlen hitét megingatták. Leskelődött Kibokó után, s ha a távolban meglátta, hogy nővel beszél, hazarohant, elbújt és sírt. Borzasztó csapásként egy napon véletlenül meghallotta, mikor két vízilólány veszekedett egy papiruszsziget mellett, hogy melyiküket akarja elvenni Kibokó. A tapasztalatlan Babba álmában sem tudta volna

elképzelni, hogy megrendezett, betanított komédia volt. Az Oapi-part legszebb vízilócsibéje sírt egy sort, aztán nagy hirtelen feleségül ment Matamóhoz. Az özvegy víziló eldőlt, mint a villámütött fa, mikor a hírt meghallotta. Utóbb komoran jártkelt, senkivel sem beszélt. Megállt a parton, bámult maga elé, vagy keserűen nézte szerelmesét a másik férfi oldalán. Egy napon eltűnt, senki sem tudta, hova. - Emlékeztek - fejezte be a történetet Bungi -, borzasztó sebeimből csak nagy sokára épültem fel. Mire meggyógyultam, a leányom asszony volt, Kibokó világgá ment. A feleségem műve. - Hát igaz - rikácsolt Jakó -, könnyebb elvezényelni egy hadra kelt sereget, mint egy szájas feleséget. - Abv - nyögött fel Monuhu -, az asszony sok bajt csinál! Egyszerre mindenki hozzászólt a házasság múlhatatlanul érdekes problémájához. - Tehát - reccsent sértődve Grahk, aki fél lábon állva hallgatta végig a házasságról szóló véleményeket -, tehát nem érdekel benneteket a jelentésem. Aoli észbe kapott. Ijedten nézett körül a vaksi, kerek szemeivel.

- Ó, bocsáss meg! - kiáltott. - Valóban restelkedett -, a házasság körüli dolgok elvonnak bennünket az életfontosságú ügyektől. - Halljuk Grahkot! - harsant Jabiru. - Halljuk, halljuk! - visszhangozta az értekezlet valamennyi résztvevője.

10. A törvényszegő - Tehát te találkoztál Kibokóval - fordult Doalla a gémhez. - Beszéltél vele? - Nemcsak beszéltem vele - felelte Grahk -, de tőle értesültem a népvándorlás okáról. - Ő tudta? - Tudta. - Lennél szíves elmondani? - Szívesen, ha erről tárgyalunk, nem az asszonyokról. - Persze, persze, Igazad van, bocsáss meg. Valamennyien hibásak vagyunk. Az óriás gém körülnézett. Úgy látszik, fontosnak tartotta, hogy a tanácskozásra meghívottakon kívül senki se hallja jelentését, mert olyan csöndesre tompította recsegő hangját, amilyenre csak képes volt. Elmondta, hogy Kibokónak van ott az Ana folyónál egy ismerőse, Tim, a napmadár, aki mind a sík vidékeken, mind a magas hegyeken is meg-

megjelenik, hogy ínyencfalatjait felkutassa. Ez a narancsbegyű Tim egyik hajnalban ott ült a reggeliző Kibokó feje fölött, egy ambatsfű vastag kúpján, és a kék kacskaringóvirágokban nyalánkoskodott. Egyszer csak lekiáltott az özvegy vízilóhoz: - Dee di didela dideli! Most jut eszembe, hogy ti még nem tudtok semmit. - Miért? Mit tudsz te? - kérdezte mogorván a remete víziló. - Textortól, a szövőmadártól hallottam - felelte Tim -, hogy a Tűzökrendező-sziget felé nyúlakozó, víz alatti zátony kiemelkedett a Sósvízből. A fekete víziló csodálkozva nézett fel a virgonc madárra. - Az egész zátony végig? - kérdezte. - Azt nem említette Textor - vetett bukfencet a napmadár, akinek ez örökös buta tréfája, még repülés közben is megperdül a levegőben. Persze ha valaki érdemesítené, hogy megkérdezze, miért teszi, nem tudna felelni rá. De az is lehet, hogy válasz helyett bukfencet vetne a bolondos. Tulajdonképpen mindegy, Timet úgysem veszi komolyan senki. Azonban Kibokó nem volt ilyen elnéző, mert kellemetlenül érintette a váratlan hír.

- Mondd, öcsém - szólt fel bosszúsan a narancsbegyűhöz -, nem tudnál kétlélegzetnyi ideig komoly lenni? - Óó, did, did, dideli, komoly? - röppent másik virágra a kicsi, és közben három fordulatot is tett a levegőben. - Okos állatok tudják, hogy egyszer mindenki komoly lesz... ha meghal. De én élek, Kibokó. És nem vagyok hajlandó dög módjára viselkedni. Nézd, süt a Nap, virágzik az ambats. Vess te is bukfencet, és tanuld meg a nótámat: dee di didela! - Ejnye, kihozol a sodromból! - mordult rá a fekete. - Azt szeretném tudni, mit mondott még a szövőmadár a víz alatti zátonyról. - Látod, milyen erőszakos vagy - szólt le szemrehányóan Tim. - Mindent elmondtam, amit Textor említett erről, de te többet követelsz. Hát hazudozásra akarsz rávenni? Avval elröppent, hogy Kibokó ne zaklathassa a kérdéseivel. A fekete víziló elkedvetlenedve állt a folyóban. Nem tudta, miért rossz hír az a hír, hogy a víz alatti homokzátony nincs már a víz alatt, sejtelme sem volt róla, mi ebben a fenyegető. De valahogyan nehéz lett a gyomra, és fáradtaknak és mereveknek érezte a vastag lábait.

Egy darabig maga elé bámult, törte fejét a furcsa histórián. Abv. Hababh. Umum. Hát kint van a zátony. Mit jelent ez? Rosszat jelent. Miért jelent rosszat? Itt mindig újra megakadt. De csúnyán izgatta a hír. Folytatni akarta a reggelijét, nem ízlett az ambats. Lehevert a napos homokra, nyomta bőrét a legpuhább föveny. Ejjuh - pattant fel -, mit okoskodik ő? Hát elmegy, megnézi azt a zátonyt. Kimászott az Ana folyóból, útra kelt. Az utat ismerte, mert hiszen tavalyelőtt, szerelmi bánatában, összekóborolta a Mizimocsár körüli vidéket. Akkor nemegyszer látta azt a zátonyt. Kopár dombról lejtett alá a Sósvízbe, hosszan és egyenesen. A dombtetőről jól megfigyelhető volt, hogy a zöld áradat alatt fut a Füstölgő-hegy irányában, és két oldalán tajtékos fehéren csapkod és fröcsköl a hullámverés... - Jó, jó - vágott Grahk szavába türelmetlenül Monuhu -, ha ilyen aprólékosan meséled, sohasem érsz a végére. Tehát Kibokó tavalyelőtt látta a zátonyt, és most feléje gyalogolt. Na és? Az óriás gém további előadásából kitűnt, hogy az özvegy víziló döbbenve állapította meg: a víz alatti homokzátonyból száraz földhíd lett.

Itt Grahk fáradtan elhallgatott, és a tanácskozás résztvevői kedvetlenül néztek egymásra. Furcsa szorongást éreztek valamennyien. Tisztán és élesen tudták, jobb volt úgy, hogy a földnyúlvány lent volt a vízben. Olyan mélyen, talán hat egymás tetejére állított szikomorfa legfelsőjének vezérághegye sem látszott volna ki belőle. - Hát azután? - kérdezte mély hangon Doalla. - Azután - folytatta jelentését Grahk - Kibokó nézte egy ideig a földhidat. A Nap már kiszárította, fehér homok, tömérdek csiga- és kagylóhéj csillogott rajta. Kétoldalt csapkodta a Sósvíz. A Tűzökrendező-sziget felé nyúló túlsó végét nem lehetett látni, olyan messze volt. Lehet, hogy ez izgatta a remete vízilovat. Teleette magát lótusszal meg sással, aztán elindult. Pillanatra mély csönd lett. - Hova indult? - kérdezte utóbb Jakó, és szúró szemmel meredt a gémre. - Előre - felelt idegesen Grahk. - A földnyúlványon? - toporgott odúja nyílásában Aoli. - Ott - bólintott a gém. - Minek? - csodálkozott a nem túl eszes Monuhu.

- Kíváncsi volt. Tudni akarta, milyen hosszan van kint a zátony a vízből. Egészen végig, a Tűzökrendező-sziget partjáig? Vagy csak félig? Doallának már nyelve hegyén volt a mondat, hogy: „Értelmes gondolat volt!” - de lenyelte a dicséretet, mert eszébe jutott valami. Mégpedig az a valami, amire Kibokónak is emlékeznie kellett volna: tabu. A Tűzökrendező-sziget felé közelednie senkinek sem szabad. - Tehát elindult - vakarta csőre tövét nyugtalanul a szürke papagáj. - El - köhintett Grahk. - Két nap, két éjjel vándorolt a földhídon. Akkor olyan iszapos lett a szélesedő zátony, hogy szügyig merült meg benne. Beléereszkedett a Sósvízbe, a zátony mellett úszott. De azután már borzasztóan éhes volt. Látta, hogy a nyúlvány még jókora távolságban kiáll a vízből, azt a távot ő jóllakva tudná csak végigúszni. Megfordult hát, visszavándorolt, és az éhségtől félig holtan érte el a Mizi-mocsarat. Ott pár napig pihent, végül hazaballagott. Ezt mesélte el nekem a fekete víziló az Ana folyó zátonyán. És még ezt: a mocsár körüli állatok - tudják, vagy nem tudják, hogy a zátony kiemelkedett a Sósvízből - rossz sejtelmektől űzetve vándorolnak a keleti hegyek felé.

Szólt, és csőrével a begytollait kezdte rendezgetni. - Szép - mondotta kellemetlenül reszelős hangon Jakó -, de az a véleményem, hogy Kibokó barátunk törvényszegést követett el. - Bubh! - ért a gondolata végére Monuhu. Persze, Oapi-föld lakóinak tilos arra menniök, a Tűzökrendező-sziget felé. Nagy hallgatás következett, csak a lombok susogása hallatszott. Hogyne, a törvényszegés halálbüntetést von maga után, és különösnek tűnt a gondolat, hogy Kibokót megöljék. A hőst, akinek annyit köszönhetnek. Grahk elgondolkozva állt a többiek között. Tudta, hogy észben és meggondoltságban az öreg Doalla fölötte áll. Lungot is úgy ismerte, mint szavát megfontoló vénet. Kuloki hebegő kínnal nyögte ki olykor a legmagvasabb tanácsokat. És tisztelte Aoli csöndes magabiztosságát, és értékelte Jabiru éles értelmét. Érdekes, a szürke papagájról, bár tudta, hogy több mint háromszáz tavaszt ért meg, sohasem volt jó véleménye. Az utóbbi időben sokat elmélkedett azon, vajon a vénség mindig együtt jár-e az okossággal. Kétségtelen, a tapasztalatok gyökeresen megváltoztatnak bennünket. A legheveskedőbb vérmérsékletet is megzabolázza lassanként a

sokat megért ész. Ki minél többet látott, annál többet tud. Az emlékek keményebben lenyűgöznek, mint az ellenséges szarvak, csőrök, paták és agyarak. Helyes, de vajon a tapasztalatokkal telezsúfolt koponya kellő időben vonja-e le az igazi tanulságot az eseményekből? Itt van például Jakó. Törvényszegést kiált, mikor Kibokó önfeláldozóan cselekszik, mindenkiért. És Monuhu, a fehér orrszarvú, aki fiatal és heves, máris csatlakozott Jakó ítélete mellé. Holott gyönge értelme fel sem foghatta a papagáj szavának helyességét vagy helytelenségét, íme, ilyen helyzetet teremt, ha valaki elhamarkodottan ítélkezik. Firtassuk csak a régi törvényt, mely tabu alá helyezte a Füstölgő-hegy szigetét. Bizonyára megvolt az ok, amiért a régiek ezt a határozatot hozták. Azonban az idők múlnak, és a világ változik. Most fölmerült a Sósvízből egy földhíd, amiről az állatok vezetői tudják legkevésbé, nem nyúlik-e át egészen a tilalmas szigetig. Ha Kibokó, ösztöne parancsa ellen, útra kelt, hogy vállalva éhséget és szomjúságot, kiderítse a való helyzetet: talán inkább érdemelne ünneplést, mint azt, hogy öreg szabályokhoz ragaszkodó elvakultak „törvényszegő”-nek bélyegezzék!

- Rendben van - törte meg a mély csendet -, mondjátok ki törvényszegőnek a fekete vízilovat. De ugyanakkor indítsátok eljárást énellenem is emelte hangját -, mert én többet vétettem, mint Kibokó. Én végigrepültem a földhíd felett. Egész hosszában. Bevallom. Tessék. Valamennyien hátrahőköltek. Aztán Doalla nem tehetett róla - halkan, elégedetten felsóhajtott. Bungi előrekonyította két pici fülét, a zsiráf meglepetésében böfögni kezdett. Kuloki valami izommunkával nyikorgó hangokat sajtolt ki a hátpáncéljából. - Bubh, zebebh! - röffent Monuhu izgatottan. Hát akkor te is törvényszegő vagy! - Ó, Jakó - kiáltott az óriás gém -, most a körmeid közé kerültem! Áthágtam a tabut, elbánhatsz velem. - Meg fog történni! - borzolta tollak a skarlátfarkú. Doalla gyomra erőteljeset kordult. - A törvényeket mindenki érdekében hozzák szólt vontatottan -, és vajon törvényszegés-e az, ha valaki mindenkinek használ, mikor átlép egy régi szokást? Számunkra - folytatta - e pillanatban szorongó félelmet jelent az északnyugati part átalakulása. Még nem tudjuk, milyen baj vagy veszély fenyeget. De az ott élők rosszat éreznek, és elvándorolnak a változás

színhelyének közeléből. Bizonytalanságban vagyunk, Jakó, és aki felvilágosítást ad a rejtélyről, hálánkat érdemli. Szerinted akkor is büntessük meg Kibokót és Grahkot, ha éppen arról akartak meggyőződni, mi fenyegeti Oapiföld népét? Jakó méltósággal rázta meg a bóbitáját. - Krrcs, krrcs - emelte hangját. - Ahogyan feltetted a kérdést, Doalla, már magában hordja a lázadók és törvényszegők válaszát: „Én azért hágtam át a rendelkezéseket, mert mindnyájunk javára akartam cselekedni.” Lung szólalt: - Égy kérdésem volna hozzád, Jakó. - Hallgatlak - nézett a papagáj sárga fél szemével a zsiráfra. - Te tudod, milyen hosszan emelkedett ki a zátony a vízből? - Honnan tudnám? - felelt Jakó. - És te - fordult Grahkhoz a hosszú nyakú bölcs -, te tudod? - Tudom - bólintott a gém. - Akkor indítványozom - emelte hangját Lung -, hogy tárgyaljuk azt az ügyet, amiért összejöttünk. - Helyes - intett ormányával Doalla. - Helyes, helyes - szavaztak Jakó kivételével a többiek.

- Légy szíves elmondani, kérlek - fordult Grahkhoz az elnök -, mit tapasztaltál a kiemelkedett zátony feletti repülésed folyamán. A nagy gém szemei pillanatra lehunyódtak. Ásításra nyitotta a felül fekete, alul zöldessárga és ibolyaszín csőrkáváit, legyezett kettőt-hármat a hatalmas szárnyaival. - A vádlottnak - mondta csöndesen, szinte külön tagolva minden szót - nem érdeke, hogy maga ellen valljon. Tehát megtagadhatnám a választ. Azonban itt most nem Jakóról és nem énrólam van szó, hanem mindnyájunkról. Ezért felelek: a vízből kiemelkedett földnyúlvány már majdnem összeköti Oapi-földet a Tűzökrendezőszigettel. A fel nem merült rész csak annyi, hogy azt az utat Kibokó félnap alatt megjárhatná. - Gyalogolva? - Úszva. Monuhu szólalt: - Lehet, hogy az a darab sohasem merül fel a víz alól. A gém fölényesen nézett rá: - Vízimadár vagyok. - Mire mondod ezt? - kérdezte Bungi. - Ismerem a partot és az apadás jeleit. Látom, hogy a homokhíd egész hosszában és napról napra emelkedik a Sósvíz fölé.

Doalla hátranyúlt az ormányával, megvakarta a roppant palaszürke tarkóját. - Legyek őszinte? - morgott kedvetlenül. - Amit Grahk mond, az eléggé idegesítő. Ha megkérdezitek, miért, azt felelem, nem tudom. De idegesít. Rossz hír. - Sajnálom, hogy csak ilyennel szolgálhatok mentegetődzött Grahk. - Ó, teneked csak köszönet jár - fordult feléje Doalla. - És megnyugtatlak, ha majd a törvényszegési ügyedet tárgyaljuk, én melletted leszek. - Én is - intett biztatóan Bungi. - Magam is - hajolt feléje Lung. - Csaknem valamennyien - állapította meg Jabiru, gúnyos pillantást vetve Jakóra. - Az én kívánságomra tetted, amit tettél jelentette ki a bagoly. - Te nem a Tűzökrendezősziget felé haladtál, hanem a fölemelkedett zátonyt vizsgáltad meg. Kérésemre. - Köszönöm, hogy mellém álltok - szólt érdesen az óriás gém -, de ami igaz, az igaz: törvényszegő vagyok. - Akkor lennél törvényszegő - magyarázta Doalla -, ha a sziget fölé repültél volna. Grahk csendesen felelt: - Erről van szó, kérlek. Én odarepültem a sziget fölé.

Az általános megdöbbenésből kiemelkedett Lung zsiráf hosszú nyaka. Odahajolt a gémhez, felkínálta neki az okos mentséget: - Nemde, azért mentél oda, hogy Aolinak jelenthesd az észleléseidet? Grahk a fejét rázta: - Nem, kedves barátom. Én néhány évvel ezelőtt voltam először ott, mert tudni akartam, mi van a Tűzökrendező-szigeten. - Törvényszegő! - rikoltott Jakó. - Öless meg - kiáltott szenvedélyesen Grahk -, megérdemlem, hiszen nekem köszönhetitek majd, hogy felkészülhettek a védekezésre! - Miért? - nézett döbbenve Aoli a magából kikelt gémre. - Mi van ott a szigeten? A nagy madár igyekezett nyugodtnak látszani. - Emlékeztek arra - fordult Doallához rekedten -, hogy két nyárral ezelőtt, a Krokó miatt összehívott tanácskozáson, mikor Kuloki azokról a régi-régi ősállatokról beszélt... az óriási gyíkokról, amik halakból lettek... én közbeszóltam: „Szerintem minden szava igaz.” - Emlékszem - nézett rá csodálkozva Doalla. Miért? - Barátaim - lebbentette meg izgatottan Grahk a nagy szárnyait -, azok az óriási halgyíkok, gyíkszörnyek és bőrszárnyú madarak: valóban vannak.

- Hol? - meredt rá Monuhu. - Ott - intett fejével a gém a tűzhányó szigete felé. - Ott élnek. Ott mászkálnak és legelnek és harcolnak és bőgnek. És bizonyára őmiattuk tabu az a föld! A jelenlevők elhőkölve bámultak az izgatott gázlóra. - Te-te-teringettét - fakadt ki Kuloki -, én azt mondottam: voltak! Nem azt, hogy vannak! - Bocsáss meg, Kuloki - fordult hozzá Jabiru -, minden szavadra emlékszem. Azt mondottad, hogy az óriási gyíkhüllőktől benépesült földre lerohant egy hosszú farkú csillag, mire a föld több darabra szakadt, és egyik darabja, a Tűzökrendező-sziget, akkor sodródott ide. Mármost ha az egész földön olyan gyíkszörnyek éltek, miért volna lehetetlen, hogy az elúszott szigeten is volt belőlük jónéhány? A nagy teknős a fejét rázta. - Tá-tá-távol áll tő-tő-tőlem - akadozott -, hogy olyat állítsak, amit nem tu-tu-tudok. Apám sohasem té-té-tért ki arra, hogy... - Tért vagy nem tért - vágott a szavába Grahk -, ott vannak! - Nem té-té-tévedsz? - Hogyan tévednék - kiáltott élesen az óriás gém -, mikor a két szememmel láttam őket!...

11. A Füstölgő-hegy alatt Azon a fülledt nyári napon, mikor Erőszakos (a tudomány Brachiosaurus néven ismeri) átköltözött a hegy nyugati oldaláról a keleti lejtőkre, pusztulás szaga lebegett a fénytől izzó tájon. A Napot hármas gyűrű fogta körül. Egy vékony vörös, egy szélesebb kék, majd egy keskenyebb, de tüzes narancssárga, aminek a széle rongyos volt és el-eltűnedező. A kráterből valami nehézségesen keserű füst csapódott ki, és rohant le a lejtőn a hullámverésig. Utóbb vad roppanással megnyílt a hegy, forró sárga iszapot köpött fél délelőttön át. A nagy mennyiségű gőzölgő sárgaság először nyúlósan szétterült a csúcs alatt, aztán lassan elkezdett csúszni lefelé. Mikor elérte a páfrányerdőt, szinte szempillantás alatt kiszárította és meghervasztotta az üde zöld lombokat. Az erdő felső része barna lett és fekete és nyomorúságosan átlátszó. Hanem úgy látszik, a növényzet nedvessége fokozatosan lehűtötte az iszapot, mert némi idő múlva megakadt az elképzelhetetlenül összegubancolódott aljanövényzetben.

Erőszakos a tengerbe hátrált a hosszan tartó dübörgés hallatára. Vállig a vízben állt, úszásra készen. Lapos gyíkfejéből tehetetlenül pislogott ki két fakózöld szeme. Tekintete odaragadt a csúcs füstfelhőjére meg az oldalkráterből kitarajosodott forró kására. - Wrruuú - fújt kétségbeesetten Erőszakos, és még beljebb hátrált az összevissza hullámzó vízben. Úgy egyébként az sem volt közönségesen hétköznapi, az a sötétzöld víz, a hegy nyugati lejtője alatt. Ha nem is volt olyan forró, hogy a tojás megfőhetett volna benne, ahhoz elég meleg volt, hogy esős időben sűrű pára szálljon fel a tetejéről. Szemmel láthatóan azok a kámforfa magasságúra felszökő, forró szökőkutak melegítették át ennyire, amelyek bőséges számban törtek elő a sekélyesekben. De jó néhány működött beljebb is, a mély vízben, örökös forrongásban tartva a hullámokat. Itt-ott apró sziklaszigetek meredtek ki a tengerből, tölcsér formájú vagy kúpos kőzátonyok. Ezek közül egyik-másik vastagon gőzölgött, vagy kedélytelenül pöfögött, sűrű pempőt vetve ki magából. Ismét más sziklacsoportok időnként vizet köptek a magasba, majd megint mozdulatlan

magányosan emelték vöröses-feketés vagy zöldessárga fejüket. A part kanyarulata mögül, ahol egy ligetnyi elvénhedt és hihetetlenül vastag törzsű páfrányóriás rángatózott a forró szélben, óvatosan előcammogott Erőszakos felesége, egy igencsak megtermett asszonyság. Olyan magasan volt a szügye, hogy elsétálhatott volna alatta a legnagyobb elefánt. Termetéhez képest nagyon kicsi feje fent ingadozott a fák ágai fölött, hogy kényelmesen leharaphatta a legföntebb sarjadt gyenge leveleket is. De aligha volt kedve ehhez. Különös merevséggel kidagadt szemei egyre odafent jártak a fortyogó, sárga iszapon: vajon nem kezd-e lefelé szánkázni a következő pillanatban? Időnként rá-rápillantott férjére, panaszosan bőgött. Nyilvánvalóan hívta. Hanem az rosszkedvűen rázta zöld-barna fejét, mozdulatlanul állt, és a krátert figyelte. - Wrruú - szólt komoran. Az asszony pár lépéssel előbbre imbolygott a keményre taposott agyagon. Ahogy ügyetlenül rakta lábait, a tövén elképesztően vastag és fent a fejnél ötödére vékonyodott nyaka előre-hátra mozgott minden lépésnél. Mintha így egyensúlyozta volna magát.

Őszintén szólva, rossz álomba való képtelenség volt az a nyak, olyan hosszú, mint Doalla teste, az ormánya hegyétől a farka végéig. És a formája kész őrület. Mintha Lung, a zsiráf, egy darabban nyelte volna le Jarmót, a kuduk vezérbikáját. És a súlyos állat ott akadt volna meg, ahol a törzs a nyakkal összeépült. Na, jó. Erőszakosné asszonynak idétlenül vastag a nyaka töve, de el kell ismerni, hogy arányban van a szügyével. Amihez hasonló hatalmas kupac húst eleven állaton elképzelni is nehéz. A fara felé meredeken lejtő hát, az alig felhúzott has és a „véknyok” kitehetnek annyi súlyt, amennyit három meglett elefánt cipel a lábain. Csakhogy hol vannak a szinte finom karcsúságoknak nevezhető elefántvégtagok ezektől a rémületes sonkáktól, térdektől, csüdöktől, csánkoktól és patáktól? Mégis a legnagyobb botrány ezen a testen a több mázsás farok, ami tövénél vastagabb, mint a tinó dereka, s a földön vonszolt vége sem vékonyabb egy tizenhat éves akácfa törzsénél. Ezekkel az idomokkal és tagokkal hullámzott előre Erőszakos párja, míg a szél körüllihegte a Füstölgő-hegyet, és a föld gyomra ijesztőeket mordult. Erőszakosné étvágytalanul tépett le néhány ágat a lombokból, de meg sem rágta, olyan

nyugtalanul figyelte a körülötte zajló tébolyt. Mikor a férje hosszú idő múlva kilábalt a tengerből, és odadöngött hozzá, valóban reménytelenül álltak egymás mellett. Mindkettőjükön látszott, hogy utálatosnak találják az ellenük acsarkodó természeti tüneményt. Végül is igazságtalan dolog, hogy aminek mozdulatlan biztosságnak kellene lennie (mint a talajnak meg a hegyoldalnak), az összevissza rángatózzék, inogjon, emelkedjék és süllyedjen... mire jó az efféle rendetlenség?! Hát álltak és nézelődtek és féltek a két óriások. Irigyen pillantottak fel a kis csapat bőrszárnyúra, ni, milyen könnyedén úsznak a légáramlaton, a beteg hegy körül! Ezek csak felmásznak valami sziklára vagy magas fára, ledobják magukat, és hatalmas szárnyukat kiterjesztve vitorláznak odébb, míg elcsípnek valami erősebb légáramlást. Azon följebb emelkedve vadásznak az ide-oda zúgó, jól megtermett rovarokra, majd a víz fölé ereszkedve, a rövid útra indult repülőhalakra. Kurta testüket, taréjos nagy fejüket mozdulatlan mereven tartják. Csak az ezerfogú szájuk nyílik és csattan a nem csapkodó szárnyak között. Hát jó nekik ilyenkor, mikor bizonytalan a föld. Nekifeszülnek a levegőnek, és elutaznak a távolabbi zátonyok felé.

Később vontatottan, nem akarózva bemerészkedtek Erőszakosék az erdőszél bokrai közé. Megálltak a fészkük mellett, mely laposra hevert széna és borostyánágak rothadó szagát küldte fel az orrukba. Bámulták a megszokott tanyát, nehéz nyögésekkel topogtak erre-arra. Le kellene heverni. Az elmúlt napszállat óta lábon izgulták végig a hegy rosszullétét, a talaj ostoba táncát, a bambuszbokrok tövéből kifüttyenő gőzök váratlanságát. De ki mer lefeküdni ekkora bizonytalanságban? Az iszonyú tömeg sárga pempő megindulhat odafent, puszta szeszélyből. És akkor nincs holnap, nincs rühülőzés a durva pálmatörzseken, és nincs többé jóízű legelés a fiatal lombokon. Gyilkos az az iszap odafent, forró és tömött. És olyan vastag, hogy álltukban takarná el őket, akármilyen magasan hordják a fejüket. Bramm, bamm, baramm, bambaramm! Sziklatömeg indult el a csúcsról, szalmaszálként töredeztek az erdő ezeréves fái. A házaspár kivágtatott a sűrűből, csak be a vízbe, és úszni, úszni az életért! Na de nincs itt nyugság egy rezzenetig sem, megveszett a világ. Sehol egy biztos hely. Még a víz a legjobb. Az nem nyílik

széjjel, nem rohan el, nem csúszik, nem zuhan, nem roncsol, és nem öl. Csak be a vízbeeee!... Az asszony rimánkodva hívta férjét, menjenek innen. Kétszer is megindult kelet felé, de visszajött, vinnyogva úszkált körülötte. Határtalanul félt. Erőszakos nem akart elmenni a megszokott környékről. Volt már máskor is efféle zűrzavar. A hegy hányt, a föld rakoncátlankodott, a part omladozott. Eltartott néhány napig, aztán megint békesség lett. A levelek vidáman táncoltak a friss szélben, csupa jó szag töltötte be a világot. És minden maradt a régiben. Azonban - aóh, aáh - most nem maradt. Egy minden eddiginél forróbb lehelet söpört végig az erdőszélen. A kínkeserű füstfelhő legurult a csúcsról, beárnyékolta a tengert, hosszan köhögtette a házaspárt. Kapkodva úsztak jobbra-balra, úgyszólván vakon. Sziklának ütődtek a mély vízben, és tüzes szökőkutak égették meg a bőrüket. Az orrukig sem láttak, olyan vastag volt a gomolygó gőz. De érezték, hogy odalent rémületesen reng a tengerfenék. Tudták, hogy odafent rémületesen vonaglik a hegy. Hallották a harsogó süvítéseket, mikor felszínre lökődtek a víz alatti erők.

Később nekitámaszkodott az alacsony felhőnek egy forró szélroham odébb taszította, a mély víz fölé. És ők láttak. A páfrányerdő már nem volt a helyén. A sárga iszap is eltűnt a csúcs alól. De távolabb, magasan a völgyhajlás felett, a jól megnőtt zsurlófüvek egész táblája csúszott lejjebb és lejjebb. S a köztük nőtt kámforfák mozgása mutatta, hogy nem is olyan lassú az az utazás. Egyszer a hegy gyomra ordított egy iszonyú öblöset, a zsurlótábla vad szánkázásba kezdett. A lefelé nyargaló fák lombjai fütyültek a levegő ellenállásától, széles, magas porfelhő kísérte útjában a vágtázó hegyoldalt. Aztán a tenger irgalmatlan nagyot loccsant, a hullámok kirobogtak a partra, és gyökeres vén fákkal tértek vissza. A víz összezavarodott, tejfehér lett meg mérgessárga. Mocskos hab úszott a tetején, és nagy, szivárványszínű hólyagok lebegtek mindenfelé. Végül csönd lett. A tenger megint sötétzölden hullámzott, mint azelőtt. Csak épp hogy Erőszakosék nem ismerték meg a tanyájuk környékét, idegen tájra tapadt gyötrött pillantásuk. Megszaggatott, vad hegyoldalra, mély szakadékokra, amiket sohasem láttak. És itt-ott égnek meredő lombtalan fatörzsekre, amik most érkeztek valahonnan arra a helyre, ahol állottak. Minden

elmozdult, minden megváltozott. Csupán a csúcs állt a régi helyén. A kopár kráter meg az átkozott füst, ami részvétlenül, közömbösen lebegett most is a hegy fölött. - Wrruuú - robbant ki a Brachiosaurusból a felháborodott ordítás, és lepillantott reszkető párjára. - Wrrruuú, wrruuú - nézett fel rá szemrehányón a felesége, hiszen csaknem itt pusztultak mind a ketten. Erőszakos leverten bőgött. Az asszony hosszan vinnyogott. Őseiktől tudták, hogy valamikor, tömérdek tavasz előtt, a Füstölgő-hegy oldala sok-sok napi járásnyira terjedt nyugat felé. Olyan távol esett akkoriban a nyugati part, hogy onnan szinte alig látszott a csúcs meg a fölötte lebegő pára. Ám az elmúlt idők alatt állandóan kitört valami botrány azon az oldalon. S olyankor a tenger mindig leharapott egy jókora területet a szigetről. Egy-egy alacsony domb, vagy rét, vagy szakadék, vagy bozót kurtán-furcsán búcsút intett a lakosságnak, és nagy hirtelen lecsúszott a víz alá. Néha estéről reggelre változott meg a part vonala. Máskor valami goromba vihar vagy tengerrengés után kereshették hiába az ismerős öblöcskéket és földnyelveket. A nyugati part így

mind közelebb került a hegyhez. S ez módfelett kínos volt, mert a hegy - hiszen mindenki tudja beteg. Kínosakat vonaglik, nyög, köhög, rázkódik. Szinte kibírhatatlan szomszéd. A legrégibb ősök is tudták, gyógyíthatatlan gyomorbaja van a hegynek. Miért nem hal meg az ilyen? Csak vergődik, csak dobálja magát. És állandóan hány. Az imént vízbe fúlt páfrányerdő gubancai mögül tíz-tizenöt rokonuk bukkant fel, és úszott lassan eléjük az elcsöndesedett hullámokon. Ezeket, úgy látszott, elkapta a partcsuszamlás, besodorta a mélybe a földdel, sziklákkal, növényzettel együtt, mert orruk hegyéig sárosak és véresek voltak. Lassan, kimerülten úsztak, lehet, belső sérülések fékezték őket. Vagy csontjaikat gyötörték össze az alázúduló tonnák. Erőszakos összenézett a feleségével: tegnap még hatszor ekkora volt a csorda. Vajon hol vannak a többiek? A sáros testvérek nem úsztak az új part felé. Keletnek tartottak és aggódva nézegettek a házaspárra. Meg az oldalkráterre, amiből most jókora kövek röppentek napvilágra, zöld színű meg narancsvörös, nedves sziklák, gőzölögve a forróságtól. A csúcsról meg hamueső lebegett lustán szerteszéjjel, az is zöld, világos

penészzöld. Tele lett vele a tenger felszíne, savanyú szagú porral. Erőszakosné hirtelen határozott. Elfordult a párjától, indult a csorda után. A Brachiosaurus lehajtotta fejét. Látni sem akarta az asszonyt. Ő úgy döntött, hogy itt marad. A feleségével. Akármi történik. Lehanyatlott feje a víz fölé, hosszan szimatolta a veszedelemillatú port. Itt akart maradni. De egyedül? Egészen egyedül? A csorda elmegy, és az asszony is velük. Megrémült a gondolatra, hogy kettesben marad itt a beteg heggyel. Bwüű, rossz, nagyon rossz egyedül... Még egyszer körülnézett szülőhelyén. Az idegen táj fölött közömbös-ostobán vitorláztak a bőrszárnyúak. Maradjon? Menjen? A borzasztó gyomor a kráter alatt megint csúnya nagyokat kordul. A repülősárkányok széles ívben kerülgetik a partokat, éleseket sziszegnek, ha elhibázták a zsákmányt. A tengerfenék megint táncol odalent. Felesége után nézett, még nem jár messze. Nyögött egyet, fordult. Hát jó, megy ő is... A keleti part - amit egy teljes nap múlva ért el a sáros csorda - rikító zölden virított a káprázatos fényben. A szigetnek ez az oldala világosan mutatta, hogy ellentétben a nyugati lejtővel, fokozatosan

magasodik a tengerszint fölé: A feléje úszó jövevények láthatták az enyhe lejtőben rovátkolódó sok emeletet. Nemrégen még az a kagylóval borított, mésszerűen fehér sáv volt víz alatt. Előtte a kavicsos másik. Annak előtte a köves harmadik, és még régebben az agyagos negyedik. Majdnem tisztán látszottak a többi lépcsők is, kagylómészből, tarka homokkőből, sárgaföldből, bazaltból, vörösagyagból valók. Ezen a lépcsőzeten túl, föntebb, már vadzöld füvek foltozták ritkásan az egykori fövenyt. Még magasabban alacsony bokrok uralkodtak el a vízlehordta termőföldön, míg legfelül erdővé nőtt és sűrűdött már a növényzet. Egyes helyeken lenyúlt a fák és bokrok világa majdnem a vízig - lehet, ezek a részek gyorsabban és bővebben kapták a lehordott termőföldet. Erőszakos - aki már a csorda élén úszott, s a sárosok készséggel követték - a part széléig húzódó páfrányerdőcske felé tartott, ő maga már a partra lépett, mikor a sűrűségből kilódult négyöt tüsketaréjos. (Kentrurosaurusnak keresztelték el napjainkban a tudósok.) Erőszakosék ismerték ezeket az üldözött gyámoltalanokat. Hátuk magassága ugyan alig éri el az ő szügyüket, mert főként az első lábaik

nevetségesen kurták a hátulsó lábak hatalmas méreteivel szemben. De testük tömege azért tekintélyes, és rettenetes erejű farkuk (tőben csaknem olyan vastag, mint a szügyük, s a végén nevetséges vékonyra hegyesedik) hatásos fegyver lehetne a támadók ellen. Azonban a kicsi fejű, fűrágó állatok tökéletesen gyávák, náluknál jóval kisebb és gyengébb húsevők kergetettjei. Már maga az a körülmény, hogy fegyverzetük, a huszonkét pár szarutokkal borított, hegyes csonttüske a hátuk közepén helyezkedett el (nyakuktól a farkuk végéig), rosszat jelent. Ezekkel a jókora tüskékkel támadni lehetetlen. Ezekkel csak védekezni lehet. A sáros falka, Erőszakos mögött, megtorpant bent a vízben. A tüsketaréjosok nem szoktak ilyen fürgék lenni. Valaki vadászhat rájuk, s az a valaki veszélyes is lehet a lombevő óriások csordájára. Annyi idő sem telt el, míg a partra kigörgő hullám visszahintázik a mederbe, előbukkant a bokrok közül a gyalogló cet. Ez a rettenetes nagyságú, bálnaszerű hústömeg négy nyavalyás rövid lábán cipeli Erőszakosnál kétszerte nehezebb testét, ha kint jár a parton. Mind ritkábban merészkedik kilábalni a vízből, mert bár régebben a

szárazföldön élt, lassanként tarthatatlan lett a helyzete a nehézkessége miatt. Elkorcsosult lábain már alig tud járni a parton; a vízben pedig még nincs eléggé otthon. Gyenge úszó, és élelmét főként a bokrok közt találja meg. Fő szerencsétlensége a rosszul adagolt testrészek. Nagyobb aránytalanságot elképzelni sem lehet, mint amilyen a szörnyű nagy test meg a kis növényevő fej között van. És milyen merevek a mozdulatai, milyen kínnal fordul! Persze, az esetlen és ügyetlen óriás tömérdek húsa magára zúdítja a parti ragadozókat. Nehézkes lódulásokkal bukdácsolt a gyalogló cet lefelé a lejtőn. Fejét ingatva, korcs lábait kapkodva menekült. Mögötte rekedt ordítással törtek elő a sűrűből a két lábon jutó húsfalók (Iguanodon), de hatan-nyolcan egyszerre. Csámpás kis karjuk végén, mintha a borzasztó mancsok hüvelykujja lett volna, vastag, tűhegyes csonttőr meredt fel; hatalmas fejük csupa száj, a szájuk csupa hústépő fog. Körülfogták a menekülő gigászt, beleverték karmaikat a vastag szalonnájába, rikoltozva tépték, húzták, meg akarták állítani. A gyalogló cet felháborodva hörgött. Farka egyetlen csapásával két üldözőjét verte agyon, majd nagyot lódult, és már nyakig volt a vízben. A parton maradt zabálók magukból kikelve

kukorékoltak, és hogy pótolják az elúszott pecsenyét, rávetették magukat a tüsketaréjosokra. Hanem azok lehasaltak, csonttöviseiket fölmeresztették, és megtámadhatatlanok lettek. Erőszakost felbosszantotta az orra előtt zajló verekedés. Lehet, azt gondolta, nem árt, ha új jövevény létére bemutatkozik, mert elég gyors és mégis lomha mozdulattal agyonlépett egy két lábon futót, egy másikat a feje lendületével vert le a lábáról. A talpon maradt ragadozók bőgve vágtattak el a partszélen, fölverve a port a fák magasságáig. Ezután Erőszakos feldöntötte az egyik hasaló tüsketaréjost, és rálépett az oldalára, hogy kifordult a belső része. Mikor a többi gyámoltalan nagy döher látta, hogy a lekuporodás nem használ, felpattant fektéből, sivítva iramodott be az erdőbe, otthagyva a vészesen sikoltozó társat. A fövenyen heverésző tövispáncélos teknősök meg a vízben zsákmányt leső haltestű krokodilok sietve elkotródtak. Hruhh, a jövevények ijesztően nagyok, és még ijesztőbben gorombák! Jobb az ilyenektől minél távolabb lenni... A sáros csorda, Erőszakossal az élén, felcaplatott a fövenyre. Errefelé hidegebb volt a víz, mert sehol sem működtek forró szökőkutak, mint a régi

tanyahelyen. De a part jó legelőnek ígérkezett. A hegyoldal mozdulatlan volt, és a kráter viszonylagosan távol. A most érkezett utasok becsörtettek a fák közé, ki-ki fekhelyet taposott magának, és messze hangzó döndüléssel dőlt le a földre, pihenni, végre pihenni. Ezeket mondotta el, ha nem is ezekkel a szavakkal, Grahk, az óriás gém, Doallának és társainak. Bevallotta, igenis, azért ajánlotta fel Aolinak, hogy utánanéz, mi történik északnyugaton, mert örökösen aggódik mindazóta, hogy először látta a förtelmes állatokat. Olyan nyugtalanító az a világ ottan, hogy ő már többször elrepült a sziget fölé, átvizsgálta a túlsó partot, süllyed-e még. És bizony süllyed. Ezt most, a legutolsó ellenőrző útján megállapíthatta. Véleménye szerint: az állandóan magasodó keleti part emelhette fel a víz alatti zátonyt. Egyelőre nem annyira, hogy a félelmes banda átjöhetne rajta Oapi-földre. De mi lesz, ha a földhíd teljesen felmerül? Szólt, és elhallgatva a tűzhányót nézte a távolban. Látszott rajta, tele van aggodalommal. - Vagh! - morgott Bungi elgondolkozva. Eszerint a veszély elég nagy. - Már ha igaz! - reccsent kellemetlen élesen Jakó, mert visszaemlékezett Grahk régebbi, hihetetlen meséire.

Az óriás gém felpillantott a vékony ágra, amelyen a szürke papagáj lengetőzött régi, nyegle szokása szerint. Nagyot villant Grahk szeme, legszívesebben odaröppent volna Jakóhoz, hogy egy csőrre való tollat kitépjen az ízléstelenül piros farkából. De mégsem tette, hosszút ásított, vontatottan felelt: - Nem ajánlhatom, hogy ellenőrizd a jelentésemet, mert a gyatra repüléseddel aligha jutnál messzire. De vannak itt tisztességes madarak, akik nem terjesztenek másokról csúnya rágalmakat. Azt hiszem, Oapi-föld érdekében fel kellene oldani a tilalmat és elküldeni néhányat. Győződjenek meg arról, milyen igazságtalan, rosszindulatú madár vagy. Lung, a zsiráf kért szót. - Indítványozom, fogadjuk el Grahk ajánlatát. - Helyes - mondta a folyami rendfenntartó. - Sőt - szólt Doalla - a kiküldött madaraknak tegyük kötelességükké, hogy a Tűzökrendezőszigetet megvizsgálják. - Úgy van, úgy van! - kiáltották minden oldalról. - És mondd - fordult a rinó Grahkhoz -, nagyok azok a gyíkok odaát? - Vannak köztük kisebbek is - felelt a nagy gém. - De jórészt rettenetesen nagyok. A fiókájuk is megtermettebb, mint Imil vagy Taurin.

- Hogyan tudják megelleni őket? - kérdezte elámulva Bungi. - Nem ellik őket - rázta fejét Grahk. - Tojásokat tojnak, mint Kuloki felesége meg az itteni gyíkok. Egyik-másik tojás akkora, magam is elférnék benne. - Nem tú-tú-túlozol? - kiáltott elcsodálkozva a teknős. - Mondd ki egyenesen, hogy hazugság! rikácsolt dühösen Jakó. - Rövidesen kiderül minden - vonta vállát az óriás gém. - A hosszú zátony kiemelkedik a vízből. És miután a Tűzökrendező-sziget túlsó oldala most már rohamosan merül alá a Sósvízbe... - Miből gondolod, hogy rohamosan? - kérdezte Doalla. - Abból - felelt Grahk -, hogy a hegy azelőtt függőlegesen állt. Most pedig, hiszitek vagy sem, ferdére dőlt. Jakó hangosan fölnevetett: - Ez már igazán több a soknál! - Nevess csak - legyintett a szárnyával Grahk -, majd komoly leszel, ha a gyíkszörnyek látogatóba jönnek. Méltósággal megbiccentette fejét, könnyedén levegőbe emelkedett, és elvitorlázott haza, a gémfaluba.

12. Mi van a Kikije-hegyeken túl? Jó időbe telt, míg a tanácskozás résztvevői annyira összeszedték magukat, hogy beszélni tudtak a hallottakról. Azazhogy akkor sem tudtak még beszélni, mivel a szárazföldi rendfenntartó izgalmában megindította vihargépezetét, és olyan harsány gyomorkorgást művelt, hogy a távoli Banshiahegyek visszhangozták a bendője dübörgését. A már tanyájára érkezett Grahk erről tudta meg, hogy - Jakóval ellentétben - Doalla ugyancsak komolyan veszi mindazt, amit tőle hallott. Jakó türelmetlenül várta, hogy elmúljék Doalla gyomortornádója, és szót kérhessen. Akkor aztán tömérdek krrcs és tollborzolás közben azt rikácsolta, hogy megeszi a tulajdon fejét, ha Grahk szavai igazak. Az Oapi körül lakó értelmes madarak nem bolondok, mikor azt állítják, hogy az óriás gém olykor megvesz és félrebeszél. Hányszor mesélt már efféle őrültségeket, amiktől minden tisztességes gázlótársa torkán megakadt az ebihal vagy a tarajos gőte. - Miért? Mit szokott mesélni? - kérdezte Lung. - Hát például azt - lármázott idegcsikaró fejhangon Jakó -, hogy innen Oapi-földtől

messze, messze, a Sósvíz felszínén Úszó Fészkek siklanak füstölve és böfögve. De akkorák ám, mint amoda az a hosszú, széles zátony a folyóban. És azt állítja, hogy azokon az Úszó Fészkeken tömérdek kétlábú állat lakik. Ide-oda nyüzsögnek a tetején, és fészkükkel együtt sebesen haladnak a vízen. És a fészkek néha akkorát ordítanak, hogy a levegőben szálló madár szívgörcsöt kap az ijedelemtől. - Háromszáz és két tavaszt láttam - rikoltott -, de füstölő fészket soha. De ordító fészket soha. De baobabfa nagyságú gyíkot soha. Az a gyanúm, hogy Grahk úr valami céllal akar megrémíteni valamennyiünket. - Hababh, nem lehetetlen! - szólt a fehér rinó. Aoli fáradt volt. Panaszkodott: második napja alig alszik a népvándorlás miatt. Pedig éjszakai elfoglaltsága után kétszeres szüksége van a nappali pihenésre. - De hiszen megállapodtunk - szólt rekedten -, hogy elküldünk néhány madarat, akik ellenőrzik Grahk jelentését. Ha szabad tanácsolnom - tette hozzá -, Jabirut tartanám alkalmasnak arra, hogy józanul és tárgyilagosan megállapítsa a valóságot... - Szívesen vállalkozom rá - hajolt meg a szalagoscsőrű.

-... és ugyebár, a halászsas, Rar, ő is kiváló repülő, és meggondolt, nyugodt madár. Azután itt volna Simbil, az abdimgólya, neki kurta a lába, de annál hosszabb a szárnya. És mondjuk, Lamel, a tátogatómadár lenne a negyedik, tőle sem hallottam soha hebehurgyaságot. Vagy más a véleményetek? A bagoly ajánlatát elfogadták. Úgy intézkedtek, hogy a négy madár repüljön végig a földnyúlvány teljes hossza felett, igyekezzék megállapítani, hogy emelkedik-e vagy süllyed. Ezután szálljon el a Tűzökrendező-szigetre, figyelje meg az ottani állatokat. És gondot fordítson annak megvizsgálására is, valóban elmerülés veszélye fenyegeti-e a Füstölgő-hegy környékét. Jabiru mint az ellenőrző madarak vezetője tudomásul vette a feladatot, ígérte, hogy lelkiismeretesen igyekeznek megfelelni a kitüntető bizalomnak. Máris levegőbe emelkedett, és nagy gyorsasággal elrepült a túl-parti mocsár felé. Két fekete szárnya meg a hófehér teste szinte szembántóan villogott a napfényben. Doalla hosszan bámult utána. - Barátaim - szólt idegesítő szünet után -, ha a mi szigetünk süllyedne, mi menekülnénk át a szomszédba, feltéve, hogy oda járható út

vezetne. Bizonyosra vehetjük: a Tűzökrendezősziget lakói előbb vagy utóbb idejönnek hozzánk, és úgy bánnak el velünk, ahogyan otthoni testvéreikkel. - Ha nem akadályozzuk meg őket abban, hogy idejöjjenek - szólt Lung. - Úgy van - helyeselt a szárazföldi rendfenntartó. - Khm, szerencsére most könnyebb a dolgunk, mint két esztendő előtt. - Bubh! - csodálkozott a rinó. - Könnyebb? Mennyiben? - Ma már tapasztaltabbak vagyunk a harcban. Bungi, Lung, Monuhu, Aoli és Jakó igazat adtak Doallának. - Hol van Kuloki? - kérdezte az elefánt meglepve. - Ti-ti-tisztelj meg avval - nyögött az óriás teknős a lába alatt -, hogy leszállsz a te-teteknőmről. Már jó ideje a tü-tü-tüdőmön ta-tataposol. Az elefánt röstelkedve kért bocsánatot. Aztán megköszönte a bizalmat. - Nem is tudom, mit csinálnék - jelentette ki szerényen -, ha nem állnátok mellettem. Tehát Bungi vezeti a vízi küzdelmet ezután is szögezte le. - És Monuhu barátom? - fordult a fehér tinóhoz. - Számíthatok rád?

- Rám, valamint unokafivéremre, a fekete Vuilra! - kiáltott Monuhu. - Jó tülköket viselünk az orrunkon - tette hozzá harsányan -, és úgy vélem, hogy a legnagyobb gyíknak is elég puha a hasa. - Ha nem elég puha, majd nagyobbat ütünk emelte hangját a vízi vezér. És akkorára tátotta a száját, hogy Kuloki teknős kissé meghökkenve húzódott Lung háta mögé. Az ellenőrző madárcsapat - Jabiru, Rar, Simbil és Lamel -, visszatérve távoli útjáról, beszámolt tapasztalatairól. A szürke papagáj idegesen piszkálta orrát a lábával, mikor a négy madár mindenben megerősítette Grahk jelentését a nyugati helyzetről. A földhíd még mindig emelkedik, szerencsére elég lassan. Onnan, ahol a Sósvíz mélyébe lejt, jókora a távolság a Tűzökrendezőszigetig. A még víz alatt lévő sáv igen mélyen van, el sem képzelhető akkora állat, mely átgázolhatna rajta. Nem gázolhatna át rajta még akkor sem, ha a földhíd csak egyharmadnyira olyan mélyen lenne, mint amilyen mélységben e pillanatban fekszik. Igaz, hogy a gyíkszörnyek között akad néhány, amelyik jól úszik. - Mit tudtok arról - érdeklődött Bungi -, hogy a Tűzökrendező-sziget süllyed?

A szalagoscsőrű elmondotta, hogy a nyugati oldalnak a Sósvízbe billenését megállapíthatták, mivel tömérdek igen nagy fát láttak azon a részen a vízből kiállni. Olyik a vastag törzse feléig került a felszín alá, de nyugatabbra ugyanakkora faóriások olyan mélyen állnak a vízben, hogy éppen csak a lombok leghegye mered ki a hullámokból, mint valami bokrocska. Azonban a sziget merülése úgyszólván a szemük láttára folytatódott. Egy helyütt a nyugati parton, a víz felett magasan tornyosuló sziklatömeget láttak félelmetes dörgés-zúgás, recsegés-ropogás közepette leomlani a Sósvízbe. Egy másik részen, ahol odafelé elszálltukban még bozót, mező, kövek és zátony volt, visszafelé jövet csak a magasabb sziklák álltak a helyükön. És undok bűzű füstfelhők áradtak ki a hegy csúcsán látszó feneketlen gödörből. De másutt is. - A gyíkokról beszéljetek - rikkant türelmetlenül Jakó -, ne a bűzről! - A gyíkokról - ismételte könnyedén Jabiru. Jó, beszéljünk a gyíkokról. - Bubh - nyögött Monuhu - izgatott vagyok, mint életemben talán még soha. - Jakó barátom - kelepelt halkan, de nyomatékosan a szalagos csőrű -, azt mondottad, megeszed a tulajdon fejedet, ha

Grahk jelentése igaznak bizonyul. E pillanatban nem tehetek mást, mint hogy ehhez a kétségkívül roppant érdekes étkezésedhez jó étvágyat kívánok. A papagáj tollai felborzolódtak. Sárga szeme dühös tekintettel meredt a négy hírnökre. - Krrcs - recsegett. - Eszerint ti láttatok olyan szörnyetegeket? A négy ellenőrző egyszerre mozdította a nyakát, és intett igent. - Láttunk - szólt az abdimgólya. - Láttunk - ismételte Rar, a halászsas. - Láttunk - bólintott Lamel, a tátogatómadár. (Azért nevezik így, mert csőrkávái csak a tövüknél meg a hegyüknél csappannak össze; középen akkora rés van, egy egér átsurranhatna rajta.) - Láttunk - mondotta Jabiru is gúnyosan. Kuloki Jakóra nézett: - Íme - szólt -, Grahk nem tu-tu-túlozott. Lung sohasem volt kárörvendő, de most valahogyan jólesett neki megjegyezni ezt: - Ami hihetetlen, nem mindig valótlan. Ezek után kénytelen vagyok elhinni az Úszó Fészket is. Jakó közel volt ahhoz, hogy szétpukkadjon. Bóbitája égnek állt, tehetetlenül nyitogatta horgas csőrét.

- Továbbra is szélhámosnak tartom Grahkot rikácsolta mérgesen. - Meggyőződésem, hogy most az egyszer csak tévedésből mondott igazat. - Ugyan, fogd be a csőröd! - csattant ingerülten a nyers modorú Bungi. - Hazugnak neveztél valakit, aki minden szavában igazat mondott. Következésképpen nem önmagadat címezed rosszindulatú rágalmazónak, hanem őt szélhámosnak? Doalla, aki eddig egy fának dőlve hallgatta a jelentést, a fejét csóválta. - Egy szájból nem lehet hideget és meleget fújni - jelentette ki csöndesen. - Összefogni és ellenségeskedni? - Úgy van - bólintott a bagoly, és Jabiruhoz fordult: - Folytasd, kérlek! A szalagoscsőrű előadta, hogy Tűzökrendezősziget veszélyeztetett nyugati területei majdnem egészen kihaltak. Úgy látszik, azok a gyíkállatok sejtik a súlyos veszedelmet, ami fenyegeti őket, mert elhagyták még a hegytől délnyugatra fekvő erdőket is. - És a keleti partra költöztek? - Oda. - Mit csinálnak ott? - Legelésznek. Halásznak. - Békésen egymás mellett, mint mi?

- Olyanok is vannak. De vannak kötekedők is közöttük. Azok mindenkivel harcolnak. - Zebebh - izgult a rinó. - A parton harcolnak vagy a vízben? - Mindenütt. - És milyenek? - Nehéz erről számot adni - pislogott Jabiru zavartan -, mert alig lehet hasonlítani őket bárkihez közülünk. Van köztük egy, akinek a lába olyan, mint Bungié, a nyaka, mint Lungé, a teste, mint Doalláé, a feje, mint Krokóé. De mindez többször nagyobb, mint azoké, akiket említettem. - Höhh! - botránkozott meg Bungi. - Annyira magas az a barom? - A feje háromszor olyan magasan van, mint a legnagyobb zsiráfé. Lung kihúzta magát. - Csúnya lehet - jelentette ki -, mert aránytalan lehet. - Láttunk tojást tojó orrszarvúakat - folytatta Jabiru -, akik kétszer olyan magasak, mint Monuhu, és a nyakukon vastag páncélgallért viselnek. Láttunk ordítozó kígyót és lábon járó halat és szökdécselő teknőst és sántikáló bálnát. Mondhatom - fejezte be jelentését a szalagoscsőrű -, boldogok voltunk, hogy szárnyunk van, és tudunk repülni. Mert az ott

látott szörnyetegek közelében egyikünk sem remélhetné, hogy életben marad. - Umum - horkant felbőszülve a rinocérosz -, mi nem tudunk repülni! - Tehát nem is remélhetünk? - dobta fel a keserű kérdést Lung, és leverten nézett a Füstölgő-hegy felé. - Csak lassan - emelte ormányát Doalla, és igyekezett nyugodtnak látszani. De a gyomra nagy lármát csapott, bizonyítva, hogy ő is olyan izgatott, mint a többiek. - Gondolkozzatok: Lali, a bálna irtózatos nagy és nehéz - mondotta -, de azért Orca, a kis delfin elbánik vele. A nagyság, ha nem párosul ésszel, inkább akadály, mint előny. Vannak ott annyian, mint nálunk? - fordult a visszatért madarakhoz. - Megközelítően sem - rázta fejét a szalagoscsőrű. - Ha számba veszem Oapi-föld emlőseit és madárnépét... - Hagyd ki a madárnépet! - szólt Monuhu. - Akkor is sokkal többen vagyunk - felelt Jabiru. - Azonban bocsáss meg, Monuhu, nem hagyom ki a madárnépet. Mi egyszer már megmutattuk, hogy tudunk segíteni nektek. Doalla egyetértett vele. - Jól beszélsz, Jabiru. Arra kérlek, hogy három társaddal együtt hallgassatok arról, amit odaát láttatok. Nem szabad senkit megrémíteni.

- Biztassátok őket - tanácsolta Monuhu -, hogy a támadókat megesszük reggelire. - Ezt nem ajánlanám - rázta fejét a bölcs Lung. - Aki elbizakodik, nem bírja a csapásokat. Arra kell felhívni a figyelmüket, hogy Doalla vezet bennünket, ő már bebizonyította, hogy minden lépésének súlya van. - Tu-tu-tudom - sóhajtott Kuloki. - Megta-tatanultam a tu-tu-tulajdon te-te-teknőmön. - Éljen Doalla! - harsant Monuhu. Valamennyien éljent kiáltottak, és bizonyára vállukra kapják vezérüket, ha olyan könnyen vállra lehetne emelni egy négy és fél ezer kilós elefántot. Bungi fölvetette az ötletet: nem volna-e helyes, ha a vezetők elutaznának a Kikije-hegyeken túli lapályra? Esetleg a Mizi-mocsárhoz a földhíd mellé. Ahonnan a gyíkok látogatása várható. Tájékozódnunk kellene, hogyan használhatjuk ki a hegyek, az erdők, a mocsarak és minden természetes akadály előnyeit. - Jobb tanácsot nem is adhattál volna - ismerte el Doalla. - De nemcsak mi megyünk. Valamennyien. Egy alapos felderítés... azt hiszem, ez mindennél időszerűbb!

13. Úszó Fészek

Mr. Warnum kiszívta a nagy pohár whiskyt, megtörülte a borotválatlan száját. Tíznapos borosta tüskéi szúrták a kezét. A termetes briliánssal díszített platina gyűrű olyan idétlenül hatott az elpiszkosodott kövér kezén, mintha valami nagy, csúnya állati mancson villogott volna.

Bent a hajó öblében ordítás és bőgés, visítozás, hurrogás, rikácsolás és csevetelés állt össze érdes, vastag hanggombóccá; kint a végtelen óceán mozgott a roncs alatt, A ferdére rokkant kémény láncán két kecses kék orrú cerkóf-majom tornászott: Tuk és Tek. Alattuk, jókora fekete hangszertokon ülve, Billy, a csimpánz mesterkedett a tangóharmonikáján. A kiváló zenész mind a négy végtagja összes ujjait felhasználta ennél a műveletnél. Mondhatnám, négykezest játszott egymaga. És olyan tökéletesen harmonikázta el a „Jimmie, Give Me Half a Dollar” című örökbecsű

foxtrottot, az amerikai művészetnek ezt a legamerikaibb, legművészibb, legexportabb és legcikkebb cikkét, hogy Mr. Warnum széles mosolyra húzta a száját, well, were a great nation, Amerika, az Amerika! A két kék orrú cerkóf viszont aligha kedvelte Billyt, a művészt. Ez élesen kitűnt abból az ezerötszáz fintorból, amit a játékáról leszűrt kritikai véleményként torzpofáztak feléje. Nem lehetett tudni, vajon Tuk és Tek inkább Beethovenért rajongott-e, mint Stirbing Merlin slágerkomponistáért - talán nem is fontos. Egy bizonyos: ellenezték a „Jimmie, Give Me Half a Dollar”-t. Elannyira, hogy a pofazacskóikból időnként előkotort borsóval, babbal, szögekkel, széndarabkákkal és egyéb mindenféle lövedékkel, amit cerkófok a pofazacskóarzenáljukban tárolni szoktak, dühösen meghajigálták az ihletett virtuózt. Később fülsértő kornyikálással igyekeztek tönkretenni az előadását. Majd, hogy avval sem értek célt, egy váratlan és csaknem emberi gondolatuk támadt: alsótestükből vékony sárga vízsugarat bocsátottak alá, pontosan Billy mester kopaszodó fejére. A csimpánz megfordult, felnézett. Egy pillanatra kivillant szájából a két ijesztő tépőfoga. De igazán nem lehetett tudni, mosolyog-e, vagy

felháborodott az alávaló sértésen. Morgott valamit, fogta a harmonikatokot, lőtávolon kívül helyezkedett el. És tovább muzsikált. Tettetett közönye olyan méregbe hozta a kék orrú kritikusokat, amilyenbe bármely igazi művész bármely és bármilyen orrú kritikust hozni tud, ha nem bosszankodik, hanem lenézően mosolyog a dühös kritikán. A cerkófok kidülledt szemmel, dagadt nyakkal visítoztak az előadóművész felé, de az nyugodt maradt, és még hangosabb akkordokkal tette hallatlanná a zenebonájukat - Örök ellenségek - jegyezte meg Herr Falkenstein, az oroszlánszelídítő, néhai huszártiszt. A parancsnoki híd üvegszalonjában ült ő is, hosszú, szőke, táskás szemű német. Egy „félreértett” kártyaparti következményeként vált meg a kardbojttól, és produkálta magát öt feketesörényes maszai hím oroszlánnal. E pillanatban nehéz lett volna kinézni belőle egykori úri foglalkozását: éppolyan piszkos volt, mint a milliomos cirkuszdirektor, éppolyan borotválatlan volt a képe, és ugyanakkora söröspohárból szopta a pálinkát. - Az őserdőben is azért ingerült mindig a csimpánzbanda - magyarázta mosolyogva két

hosszú korty között -, mert ezek a kis disznó cerkófok állandóan ingerlik. Mr. Warnum nem felelt. Vastag pocakjához nyúlt, napok óta ideges hasfájás gyötörte. Nem ok nélkül. Kis girhes cirkuszboy volt egyszer, sorfalat állt a légtornászok, a lovasok meg az akrobaták bevonulásánál. Alaposan meg kellett dolgoznia, sok pofont, becsületsértést meg rúgást zsebre vágnia, míg istállómester lett, majd pénzügyi mindenes, ő kezelte a gazdája pénzét. Elég ügyesen kezelhette, mert aztán néhány év után megalapította a saját cirkuszát, ahol már ő pofozhatta és rúghatta a piros frakkos szolgákat. De akkor gyorsan egyenesbe került. Árverésen megvásárolta az állatseregletéről híres, világjáró „Circus Giant”-et. A saját műintézetét hozzácsatolta. Szerződtetett hat hindut, akik a trapézen hat remekül idomított óriáskígyóval csináltak hajmeresztő mutatványokat. És annyi pénzt keresett, hogy négy könyvelő lángészt kellett alkalmaznia, akik semmi mást nem csináltak, csupán az adócsaláshoz szükséges hamis könyvelést. Ezután könnyen ment már minden. Vastag Upman-szivarokat szívott Mr. Warnum, nagy dög briliánsokat döfött az ingmellébe, és vagyont érő gyűrűket húzott a hurkásra

vastagodott ujjaira. Építtetett egy tizenhétezer tonnás gőzöst, az Animáliát, speciálisan cirkuszcélra. Ilyen még nem volt! Kinyújtott ormányú elefántot faragtatott orrtőkének, valóságos Noé-bárkája. Ezt nagy ötletnek tartotta, a saját hajót, hiszen általa megszabadult a hajóstársaságok zsarolásától. Kényelmesebb is volt, mint a bérelt gőzös, büszke volt rá, élvezte. Igaza lett, tömérdek pénzt takarított meg az egész vonalon. Minden a legnagyszerűbben ment. Az Animália szelte a világtengereket, Bandoengban kötött ki vagy Saigonban, Cape Townban vagy Montevideóban, ahova a szerződései hívták. Óriási lármával tudott bevonulni egy-egy kikötőbe, amerikai trükkökkel rázta fel a közvéleményt. Újszülött tigriskölyköket sétáltatott babakocsiban a korzón, frakkos gorillát hordozott nyitott luxusautón a legforgalmasabb útvonalakon. Elefántok vonultak ki a főpiacra gyümölcsöt vásárolni, zsokénak öltözött hulmánmajom lovagolt hatalmas dán dogon a lóversenytér körül... az emberek beszéltek az Animáliáról. Az előadások zsúfoltak voltak, dőlt a pénz. Sajna, tíz nap előtt a cirkuszgőzös rászaladt egy Hitler-aknára az Indiai-óceánon, Port Natalból Palmerston felé tartó útján. Az Animalia

orra ronggyá zúzódott, majd furcsa véletlenként a tatrészt meg a kormányépítményt tette tönkre egy második robbanás. A gőzös mégsem süllyedt el. Warnum úr építési ötlete, hogy öt teljesen külön vízálló rekeszre osztatta a hajótestet, hiánytalanul bevált. Ebben - valljuk be - maga a direktor bízott legkevésbé. Mert ha bízik, nem szállt volna be elsőül a mentőbárkába, szemében nagy, fájdalmas könnyekkel és hóna alatt a tele pénzeskazettával, mikor az Animalia a két borzalmas pofont megkapta. Kiuzsorázott alkalmazottai röhögni tudtak volna, ha nem olyan siralmas a helyzet. - Szépen tud zokogni a direktor - mondta elismerően az egyik lóápoló -, azt hiszem, a tevéktől tanulta. - Uhum - bólintott egy műlovar -, de a tevéknek nincs hajójuk meg cirkuszuk, amit siratniuk kéne. Azonban Mr. Warnum nem zokogott sokáig, visszanyerte önuralmát. Ez annak volt köszönhető, hogy az Animalia csodák csodájára felszínen maradt. Görbén, sántán, rongyosan, de megnyugodva úszott a sima tengeren. Már mindenki a mentőbárkában volt, már éppen indulni akartak, mikor a direktor rájött, hogy nem tud elszakadni a hajójától. Damn the

whole, óriási összeget reprezentál a világjáró cirkusz berendezése. Az állatok. A technikai fölszerelés. Az ember nem fordít hátat egy milliós vagyonnak, ami még a felszínen úszik. Mr. Warnum hitt a szerencséjében. Remélte, hogy találkozik egy hazai vagy semleges országbeli gőzössel, ami kötélvégre veszi, és bevontatja valamelyik dél-afrikai vagy ausztráliai kikötőbe. - Visszamegyek a hajóra - jelentette ki elszántan. Felkapta a pénzeskazettát, körülnézett „hűséges” emberein. Mr. Migrate, a kapitány, próbálta lebeszélni. Jöhet egy vihar, ami az Indiai-óceánon nem pókerparti. Egészséges hajónak is komoly megpróbáltatás egy tájfun. Most szép az idő, a légsúlymérő emelkedik. A jókora motoros bárkának remélhetőleg sikerül visszajutnia Port Natalba. Ott bérelhet vontatóhajót Warnum, eljöhet az Animaliáért. A direktor a fejét rázta. A hajóján kell maradnia! - Barátaim - fordult a mentőbárkába zsúfolt alkalmazottakhoz -, maradjatok velem! A személyzet először csak morogva, de később már kiabálva követelte, hogy a motoros bárka vigye vissza őket Port Natalba. Mr. Migrate úgy tett, mintha fájó szívvel engedne az erőszaknak. Fejét oldalra döccentette,

ugyanakkor két nyitott tenyerét az igazgató felé mutatta. - Ön hallotta, Mr. Warnum - szólt komor hangon, de szemmel látható elégedetten. - Ön is itt hagy? - nézett a kapitányra keserűen a milliomos. - Felelős vagyok minden egyes emberért borongott a kapitány. - Nők és gyermekek vannak a mentőbárkában. - És ön? - fordult Mr. Lockhead második tiszthez Warnum. - Valakinek itt kellene maradnia az urak közül! Lockhead éppúgy, mint a harmadik tiszt meg a mérnök, egyszerre kezdtek nevetni valami ugatásszerű, kongó hangon. - Kellene? - köpte oda a mérnök. - Nézzen a hajójára, Mr. Warnum! Nagylelkűen hátrahagytak némi olajat a kisebbik motoros számára, aztán Mr. Migrate búcsút intett a ferdén billegő Animaliának. Ígérte, hogy amint hajóval találkozik, telerádióztatja az óceánt, az afrikai partokat, Ausztráliát. Szóval segítséget küld. Aztán tisztelgett, indulást vezényelt. A bárka elpöfögött a sima óceánon, bye, bye! Az alkalmazottak vissza sem néztek.

Warnum mellett csak két ember maradt. Herr Falkenstein, az oroszlánszelídítő és old Gerov, az etető. Falkensteinról nem kell sokat dudálni, ha egyszer megmondottuk, hogy egykori huszártiszt, maszai oroszlánokkal csinál hajmeresztő mutatványokat, hajlandó volt itt maradni a gazdája mellett, és iszik, mint a gödény. De ha valaki részletes jellemzést akarna, tessék: egy hősből meg egy kalandorból összegyúrt, negyvenhat éves suhanc ez a Herr Falkenstein. Német módra alapos volt a katonai pályán, és óraműszerűen precíz - tehát kegyetlen - mostani kenyérkeresetében. Tud lelkesedni a kockázatos dolgokért, és le tudja mosolyogni később a hiába csinált erőfeszítéseket. Ez az az ember, aki kívülről tudja Goethe legszebb költeményeit és a karácsonyfa alatt megrázza az elfojtott sírás, de tüzes vassal tud végigverni az idomított állaton egyetlen hibáért. Hogy miért állt Warnum mellé? Semmi esetre sem szimpátiából. Az oroszlánjait sajnálta elhagyni? Á! Lenézi az oroszlánjait is, ahogyan csak egy német tiszt tudja lenézni a megvert ellenséget. Talán volt valami ügye Port Natalban, ami miatt helyesebbnek tartotta a roncson maradni? Vagy a huszártiszt

lovagiasságából őriz még valamennyit a mellkasában? Talán undort és részvétet keltett benne, hogy hízelgő emberei faképnél hagyják a bajba került pénzeszsákot? Ki tudja? A másik, a bolgár állatetető, Kirill Gerov, fekete bőrű, nagy erejű, idősebb ember. Kopaszra nyírt, deres fejével, szögletes, mély vonású arcával, zömök figurájával lomhán szokott végiglötyögni a ketrecek között. De ha valamelyik állat hozzá szólt - nem, nem tévedés, az állatok valóban beszéltek az etetőhöz, bégetéssel, vakkantással, bődüléssel vagy csacsogással -, mindig volt egy jó szava, egy mosolya a megszólítójához. - Halló, vén gangster, csak nem vagy éhes? nevetett a farkasra, míg kedvesen odaintett neki, mint egy régi barátnak vagy szomszédnak. - Hrahh - horkant rá a tigris, és nekidobta magát a ketrecnek. Kidugta orrát két vasrúd között, hívón csillogott a szeme. - Tudom, baby, tudom, szeretnél kijönni - lépett hozzá csaknem bocsánatkéréssel a hangjában. - De nem lehet, babám, nem lehet. Megsimogatta a gyönyörű fejet, megvakarta a szemöldökei között, beleduruzsolt az orrába, és a csíkos bőrű fenevad szélesen dorombolt, és farkával az oldalai verte.

- Hujjií, hujjií - hívta a fiatal hulmánmajom. Ő odament, és beszélgetett vele, és édességgel teli zsebét nyújtotta, hogy a karcsú állat belekotorászhasson. - Ramszesz, te fekete rablóvezér - ment az oroszlánketrechez, hogy legalább egy jó szót adjon a fogolynak, ha már szabadságot nem adhat -, hogy aludtál, he? Miről álmodtál, Ramszi? Hány zebrát ütöttél le, te akasztanivaló, mi? Vagy zsiráfot kergettél? Vigyázz, az veszedelmes ám, úgy berúgja a koponyádat, nyöghetsz belé! Így társalgott Gerov az állatokkal. És néha komolyan hitte, hogy megértik, olyan mozdulatokkal, pillantásokkal, dörmögésekkel feleltek. A struccokra ráfogta, hogy sivatagi tolvajok, a szürkemedvének bedobott egy falás ennivalót, bár nemrég ette meg a porcióját. A szoptatós tevének sört ígért, attól több teje lesz, a zebrát doktor Sorvezetőnek szólította, az idomított libáknak adott egy marék kukoricát. A bolhászkodó majmok, ha meglátták, odaseregeltek a rácshoz, hogy flytox-szal permetezze meg őket. És hálából megsimogatták az arcát. - Hé, hó, Sanh! - bömbölt a nagy burmai elefántra. - Hát rám sem izélsz, öreg cimbora?

És Sanh rekedten trombitált, és topogott a viszontlátás örömében. És olyan csukló hangokat hallatott, mintha kuncogna. És átölelte barátja nyakát az ormányával. De így volt mindegyikkel. A gorillát „grandfather”-nak szólította, kezet fogott vele. A lovaknak cukrot adott, a páviánok valamennyien a ketrec vasrúdjain lógtak, ha arra ment - hát szerette ezeket az állatokat, komolyan szerette valamennyit. (Még az óriáskígyót is barátjának fogadta.) A szemükbe nevetett, a nevüket kiáltotta. Zsebei tele voltak örömhozó kis csemegékkel, amiket szétosztott közöttük. És oldalba bökögette őket, és énekelt nekik. Sokan haragudtak Gerovra a cirkuszemberek közül, mert nem átallotta kijelenteni, hogy az állatokat többre becsüli, mint közülük egyiketmásikat. Fiatal diákgyerek volt, forradalmi mozgalomba keveredett, ült érte pár évet. Míg ő a börtön levesét kanalazta, öreg édesapja feje alól kirángatta a párnát valami jóravaló fiskális. A tudata alól meg kirántotta a tisztességes bizalmat, hogy védtelen szegény öreg is élhet emberi életet, ha becsülettel megdolgozik a falás kenyérért. Mikor a pelyhedző állú Kirill Gerov kijött a börtön kapuján, tárt karokkal várta a nyomor.

Tönkretett, beteg apjával kihajózott az Egyesült Államokba, ült a Ford-traktoron, szántott vagy boronált, és dúdolta méla szláv dalait. Rávetette magát az olvasásra. Odakint a farmokon nem tudott szerezni bolgár könyvet. Szinte hetek alatt tanulta meg az angolt, ő olvasni akart. És olvasott. Könyvet, újságot, technikát, filozófiát. Gazdái kinevették, ha könyvet láttak a kezében. Visszafelelt nekik, letromfolta őket: nektek jobban tetszik az ostoba kivándorló, mi? Aki itt él köztetek, és nem tudja, hol él? Csak hagyjatok, hadd tanulom meg, hova kerültem. Mikor elindult a kis hazájából, tisztelettől borzongott, ha ezt a szót kimondotta: Amerika. Milyen nagy - gondolta -, milyen szabad! Amint eléggé otthon volt ahhoz, hogy belásson a „szabad” életük titkaiba, hátrahőkölt. Az anyátok nemjóját, cirkusz ez, igazi cirkusz! Cirkusz a templom, cirkusz az iskola, cirkusz a humanitás, a tudomány, a művészet! De cirkusz a szerelmük is, filmművésznők és színpadi sztárok publicityje. Otthagyta őket, az állatok közé menekült. Ha cirkusz, legalább igazi legyen! Égy állatseregletnél kapott állást, a fenevadakat kellett etetnie. Nem félt a veszedelmes állatoktól. Ezek őszinték, ezek

nem hazudnak. Két nagyváros állatkertjénél működött, mint ápoló. Hosszabb ideig felügyelt a Yellowstone-park medvéire. Aztán egy kutyafürdő alkalmazottja volt. Utóbb a „Circus Giant” etetője lett, s mint leltári tárgy került Warnum birtokába. De akkorra már sokkja volt az emberektől. Idegesítették. Az állatokban tudott csak hinni. Úgy hát, az öregedő Kirill Gerovnak esze ágában sem volt „kitartani” a pocakos amerikai pénzzabáló mellett, ő egyszerűen a ketrecbe zárt állatok mellett tartott ki. Nos, a nagy mentőbárka eltűnt a végtelen víz hajlása mögött. Az itt hagyott kis motoros csónak szelíden himbálódzott két kurta kötélen, fent a fedélzet szélén. Élelmiszerrel, vízzel és mindennel bőségesen megrakva. Készen arra, hogy ha az Animália süllyedni kezd, mégis búcsút mondanak neki. De nem fog elsüllyedni. Most már nem futhat aknára sem. Jaj, dehogy fut, hiszen járni sem tud. Csak ringatózik szegény. Csak vár. Hogy majd találkozik valami jótét hajóval. Talán majd találkozik. Sajna, a megnyomorodott cirkuszgőzös rádióberendezése a robbanásoktól végzetesen megsérült. Az elektromérnök szörnyet halt.

- Csupa kellemetlen história! - fakadt ki panaszosan Mr. Warnum, mikor megtudta, hogy a rádiónak meg a rádiósnak egyformán lőttek. Bizony kellemetlen. Itt valóban nem segíthet más, csak a véletlen. Két roppantul bizonytalan reménység: egy bukdácsoló hajóroncs meg egy talán. A szél meg az áramlat lassan tologatta a tehetetlen Animáltál a meleg óceánban, a Baktérítő tájékán. Warnum, Falkenstein és Gerov már egészen megszokták az életet a roncson. Éjszaka felváltva őrködtek, mert szünet nélkül lesték a láthatárt, nem tűnik-e fel végre egy hajó. Rendes időközönként megetették a felső fedélközben elszállásolt növényevőket s a fedélköz alatti ketrecteremben a ragadozókat. Takarítottak is rájuk úgy-ahogy. Mindenesetre Mr. Warnum otthon leütötte volna az alkalmazottai derekát, ha olyan felületesen hordják ki a trágyát, és mossák fel a padlót, ahogyan ő csinálta. Még jó, hogy az állatsereglet megszokta a hosszú tengeri utakat. Hol Stockholmból Valparaisóba ringatóztak, hol Kantonból San Franciscóba, globetrotter cirkusz. A pompázó lovak egykedvűen ropogtatták a zabot, az elefántok ritmikusan hintálták több tonnás testüket, közben józanul bámultak ki a

kerek ablakokon át a kék tengerre. A gorilla meg a felesége hangosan veszekedtek, mint mindig, a tudós kutyák vesztegzár alatt bolhászkodtak. A bicikliző, gramofonozó, táncoló csimpánzcsoportból csak Billy járhatott ki, Gerov etető kedvence. És persze a két kék orrú cerkóf, Falkenstein oroszlánszelídítő úr lieblingjei. Talán a kint járó három miatt voltak idegesek a többiek? Főként a kutyafejű páviánok? Á! Ezek a földön ugrabugráló, vörös fenekű szemérmetlenek egyébként is állandóan zavarkodó csőcselék. Akkor is, ha semmi sem bántja őket. Hát még így. Itt a felső fedélközben, egy távoli sarokketrec vastag acélrúdjai között gunnyaszt három új afrikai szerzemény, amit Warnum úr Natalban vásárolt. Olcsó pénzen vette a direktor a három jól megnőtt leopárdot, egy megszorult krétaitól. Viszont a fenevadosztály annyira zsúfolt! Kénytelen volt ideiglenesen itt helyezni el az új leopárdokat, a növényevő terem sarkában. Leopárd! Páviánék gyűlölt ellensége! A kegyetlen majomevő! Leginkább kölykökre vadászik a foltos rabló, mert ismeri a felnőtt páviánok félelmes fogait és acélkarjait. Phö, az a gyönyörűen díszített leopárdbőr rongyokra szakadhatna efféle élethalál viaskodásban. Vannak „előkelő” állatok,

akik kétségbeesnek, ha a ruhájuk nem tipp-topp. A hermelin inkább elfogatja magát, semmint hogy a hófehér bundácskája besározódjék; a leopárd inkább védekezni nem tudó páviántacskókat csíp nyakon, semmint hogy megtépődjék az elegáns prémje. Persze, ez csak olaj a tűzre, hogy gyereket rabol a gyűlöletes. Egyetlen állat sem dédelgeti annyira a fiókáit, mint ezek a paradicsomfenekűek. Elképzelhető, mekkora düh szorult beléjük a leopárd iránt! Elég, ha a három közül valamelyik mozdul vagy ásít ott a sarokketrecben. A kutyafejűek talpra szökkennek, nekirontanak a ketrecük rácsának, a vaspálcákba fogózva és agyaraikat vicsorgatva rikoltoznak mindenféle trágár gyalázkodást a majomgyilkosok felé. Iszonyú handabanda ez. Mindenki, még a legnyugodtabb állat is kijön a sodrából. A kutyák vonítani kezdenek, a kisebb majmok sivítanak, a három idomított liba vadul gágog, és verdes a rózsaszínűre festett szárnyaival. A struccok rekedten vartyognak, a csimpánzok kibírhatatlanul ronda bőgésüket hallatják. A páviánok még hangosabbak lesznek a lármájuk visszhangjától. Mire a gorilla türelmét veszítve hördül rájuk, és a nagydobnyi mellkasát

kalapálja szőrös öklével: hát nincs az embernek egy nyugodt pillanata?!... Ám a kutyafejűek oda sem hederítenek a vastag rokonra. Teli torokból bőgnek, kuruttyolnak, visongatnak, rikoltoznak. Mindaddig, míg Heus, a faderék vastagságú pyton-kígyó fel nem emeli fejét üveg lakosztályában, és a jéghideg tekintete oda nem süt a zavarkodókra. Akkor egyszerre halálos csönd lesz. Páviánékat pokolian idegesíti, ha a pyton rájuk néz. A többiek is megzavarodnak tőle. Csúnya tekintete van egy ilyen óriáskígyónak. A tevék, a gyapjas jakok, a lámák, a zebuk türelmesen hallgatják az időnként kirobbanó botrányt. Nem vesznek részt a hiábavaló őrjöngésben, őszintén szólva nem is értik, mire jó ez. Cirkuszi gyakorlatuk alatt megszokták a halálos húsevők közelségét, és megszokták a majmok örökös lázongását. Olyan bölcs nyugalommal hallgatnak, hogy Gerov fejében nemegyszer felötlött a gondolat, talán tudják az élet kegyetlen törvényét. Hogy mikor valaki világra jön, a teremtés munkádíja címén számlájára írják: tartozik egy bőrrel meg egy kupac hússal. Amit előbb vagy utóbb be kell szolgáltatni.

Tehát igazában nincs sok értelme hangos botrányokat csapni. A kérődzés a legjobb szórakozás. Ér annyit, mint mikor ügyeletes cirkuszalkalmazottak pasziánszkártyákat raknak az asztalon. A kérődzés türelemre tanít. Idegnyugtató. Reggel megtölteni a bendőt, hosszú órák múlva visszairányítani a jó falatokat a fogak közé, csöndesen őrölgetni. Van ennél bölcsebb szórakozás?... Lent, a ragadozóosztályon a tíz bengáliai tigris szokott komorságával heverészett, vagy járt le s fel szűk sétahelyén. Egyszer-egyszer bosszankodva néztek át a maszaiakhoz, vrrh, az oroszlánok kiismerhetetlen banda! Ha ordítanak, nem tudni, miért; ha hallgatnak, az is zavaros ügy. Aljas dolgokra kényszerítik őket, nem lázadnak fel. De olykor minden ok nélkül egymásnak ugranak, hörögve birkóznak, és egy tucat tevét rakhatna fel Gerov a hullakocsira a pofonoktól, amiket egymás füle közé odamázolnak. Pár perc múlva baráti békességben fekszenek összesimulva. Félig lefüggönyözött szemekkel merednek maguk elé, sóhajtoznak és nyögnek. Talán igaz, hogy elfelejtette már a két első mancsuk azt a nyaktekerő mozdulatot, amit a zebra vagy a bivaly hátára ugorva szoktak művelni odahaza, a Kilimandzsáró tövében.

Odébb a farkasok lapultak. Mellső két lábuk közé fektették busa fejüket, az erdőről álmodoztak. Tavaszi szilfáról, makkpottyantó tölgyekről, amik alatt meg-megrezzen a cserkelő farkas. Meg az erős illatú kőriscserjékre is rá kell gondolni, csodálatos világ. Rácsok nélkül, korbács nélkül. Ki tudja elfelejteni az első hó finom szagát? S a hópamatos fenyvek lengő árnyékát a holdfényes estéken? Ó, erdő, ó, halk járású őzek, ó, szépen csobogó patak!... A vérengző amerikai szürkemedvék hátsó lábaikon ültek. A vasrácsba fogództak, és bambán bámulták a két jaguárt a szemközti ketrecben. Azok ki sem nyitották a szemüket. Szorosan egymás mellett feküdtek, dél-amerikai házaspár. Paraguaybeli erdős folyópart meg valami fülledt mocsár illata volt az orrukban. Egyikük vízidisznó felé csúszkált a nádas alatt, a másik legelésző lóra lesett, pedig oldala mellett ott hevert három hanyatt döntött teknősbéka, csak hozzá kell fogni a reggelihez, ízletes húsa van a hüllőnek, a jaguár megeszi az alligátort is. Eh, no, a sündisznót is megeszi a jaguár, olyan egészséges az étvágya! De a ló, az más, az csemege. Nézzük csak, nézzük! Itt a bozót mögött lehasalva, nesz nélkül előresiklik... a hosszú, gyűrűs végű farok izgatottan hullámzik...

most lesúny a gömbölyű fej, meggörbül a hát... aáhh, hát kirángatják a legszebb álmodozásából megint az utálatos majmok!... Valamennyi ragadozó felkapta fejét, mert odafent újra elkezdődött a botrány. Változatosság kedvéért most a cerkófok rikoltoztak, és röfögtek a csimpánzokra. Dióhéjat dobáltak feléjük, és gúnyosakat hahotáztak, derék atyafiak... Mr. Warnum fél füllel hallgatta az állatai lármáját. Aztán old Gerovot nézte. A bolgár a raktárból jött. Füstölt sertéshúst vitt a konyhára, s a két keze, amiben az oldalast markolta, nem ragyogott túlságosan a tisztaságtól. Na, jó, és az oroszlánszelídítő kezei? Jócskán piszkosak azok is - gondolta Warnum -, mikor mosdott ez utoljára? Az ördög tudja - ficánkolt tovább a gondolata -, ha az ember nem bízik a jövőben, már mosakodni sincs kedve? Falkenstein öblösen nevetett, mikor igazgatója a gondolatát elmondta neki. Az egykori német huszártiszt lepillantott a maga mancsaira, a vállát vonogatta. Tizenhatban le kellett szálljon a lóról, és huszárjaival a lövészárokba került Verdunnél. Ők ott mosakodás helyett állandóan sturmoltak - mesélte Warnumnak -, őszintén szólva a szappan csak akkor jutott eszükbe,

mikor sebesülten kórházba kerültek, tehát volt reményük, hogy életben maradnak. - Hogy ma a Führer csapatai mosakodnak-e tűnődött -, fogalmam sincs. Valószínű, hogy a vezérkarnál meg a parancsnokságokon igen. De hogy az első vonalakban használják-e a szappant, a szivacsot meg a törülközőt, elég kétséges. Warnum igazgató a Führer szó hallatára sötét lett, mint egy afrikai este a nedves évszakban. Olyan prímán vezette az üzletét! Olyan könnyedén gyűjtötte a százezreket! - Ha a gyengeelméjű Hitlernek baja volt a többi agyalágyulttal - fröcsögött haraggal -, a Benessel, a Daladier-vel, a Beckkel meg a Chamberlainnel, pofozkodott volna össze velük személyesen. Ahogyan a külvárosban megszokta, mikor még ócska csavargó volt. De ilyen dolgot!... A német sunyi mosollyal, élvezkedve iszogatta a pálinkáját. Látszott rajta, nem először hallja főnöke szellemes megoldását, ami révén a második világháború elkerülhető lett volna. De hiszen tisztán ezért dobta fel időnként elmebeteg vezére nevét, mióta a roncson voltak. Istenien mulatott Warnum dühöngésén. - Nézze - ugratta a direktort -, az ifjúság szeret dulakodni. A fiatal népek néha kicsit állatiak. Ez

kegyetlenségben nyilvánul meg. De végeredményben a fejlődés lehetőségének bizonyítéka. A direktor az oroszlánszelídítő szeme közé vicsorított: - Ha jól értem a célzását, azt akarja mondani, hogy maguk fiatal nép. - Mindenesetre kalandos nép vagyunk - felelt Herr Falkenstein. - Nem figyelte meg, hogy a tigrisidomítók, az oroszlánmutatványok nagy krekkjei: jórészt németek? Miért? Mert ők élvezik legjobban a felülkerekedést a hatalmas fenevadakkal szemben. - Trükkökkel - fakadt ki Gerov, aki közben feljött a parancsnoki hídra. - Ronda fogásokkal kerekednek felül. Megtüzesített vasrudakkal, villamos árammal töltött varázsbotokkal, óriási adag brómmal. Itt vagyok - verte a mellkasát, ahogy gorilla grandfather szokta -, tudom, hogyan csinálják. Mindent tudok. - A közönség nem tud mindent - nézett rá jókedvűen Falkenstein. - A közönség tátott szájjal figyel. És tapsol, mint az őrült. Márpedig a taps a fontos. A frakk, a meghajlás, a csodálat pillanatai. Pandolfo, a kártyabűvész nem a levegőből szedi a kártyáit, ezt maga is jól tudja, direktor. Mégis nagy gázsival szerződtette.

Miért? Mert abban van a kaland, aminek a mutatvány látszik. Nem ahogyan csinálják. A siker pillanatában mellékes lesz a trükk. Warnum a fejét rázta: - Nem a trükk az erő, hanem az erő a trükk. Volt nekem egy számom, egy Tokati nevű örmény. Azt nézte volna meg! Szabályos bokszmeccset vívott egy nagydarab medvével. Mindig tele volt sebekkel az a barom Tokati, már alig volt foga. De azért esténként beszállt a ringbe, és legtöbbször knockoutolta a mackót. Igaz, néha megesett, hogy az állat vágta meg úgy, hogy elájult. A segédeinek kellett tüzes vasrudakkal lekergetni róla a feldühödött medvét. A Tokati nem trükközött, Herr Falkenstein. - Rossz szám volt - biggyesztette száját a táskásszemű. - A produkciónak mindig úgy kell sikerülni, hogy az idomító kerekedik felül. Mert a közönség és az igazgató ezt várja el tőle. A megbízhatóság is valami, nem? - Itt van, ni, mindig másról beszél! - csapott az asztalra Gerov. - Arról volt szó, hogy a trükk nem erő. Látom, mit művel maga, Falkenstein úr, a maszai oroszlánokkal. Az állatokat annyira elcsigázta, hogy pofájukba dughatja a fejét. Jobban félnek magától, mint maga a viperától. Persze, mikor

nap mint nap szörnyű erős áramot bocsátott rájuk, egyiknek örökre megbénult a fél oldala, le kellett lőni. Csoda, ha reszketnek, mikor a gyűlöletes varázspálcával közeledik feléjük? - Látja, direktor - koppantotta le poharát az oroszlánszelídítő -, én éppen arra vagyok büszke, hogy megtaláltam az eredményes trükköt. Nekem egy a fontos: legyőzni a maszaiakat. És tökéletesen mellékes, hogy ezt milyen eszközökkel érem el. - És közben elfelejti - mérgelődött az etető -, hogy ha maga egy szál késsel kerülne szembe valami afrikai pusztán egy szabad oroszlánnal, sürgősen összecsinálná magát ijedtében. Pedig a malájok sikeresen verekszenek meg így a tigrissel. Ide figyeljen, Falkenstein úr, szerintem az elefántölő puskák meg a robbanó golyók is ronda trükk. Ötven méterről leteríteni egy orrszarvút vagy harminc méterről egy nyugodtan legelésző bivalybikát, ugyancsak olcsó kis trükk. Olyan, mintha az ellenfelem, akivel bokszolok, normális háromnegyed méter karokkal áll ki, én meg harminc- vagy ötvenméteres karokkal vághatok a szemébe meg a szívére meg a gyomorszájára. És ha már erről van szó: nem tartják maguk ellenszenves dolognak, mikor a bifsztekpofájú fontmilliomosok összemászkálják Ugandát, Tanganyikát, Kenyát, és hisztérikusan

lövöldöznek? Nézzék, ha valaki azt mondja: lelövök annyi cápát, krokodilt, oroszlánt, grizzlymedvét, leopárdot, mérges kígyót, tigrist, amennyit tudok, all right. De mit vétett az a nyúl nagyságú dik-dik, az az ártatlan strucc, az a szép szemű thomsongazella, a vízibak, vagy zebra, vagy zsiráf? Mit vétett a puskás mészárosoknak? És főként mit vétettek az emberek elől elbúvó, az egyre fogyó óriások, az elefánt, az orrszarvú, a víziló, amik csak növényekből élnek? Méghozzá soknapi, talán sokheti távolságra minden lakott helytől. Miért kell azokat kiirtani? Miért kell egész vagyonokat pazarolni afrikai vadászkirándulásokra? Hiszen egyetlen efféle állathóhérolásra kidobált összegért a gazdag ficsúr kórházat alapíthatna. Vagy iskolát. Vagy tanulási ösztöndíjakat adhatna éhező rongyosok jóeszű gyerekeinek. Mikor én elolvasok egy ilyen vadásznaplót, belefut a vér a fejembe, és ordítani tudnék dühömben. Az ördög fuvarozza el a sok dologtalan léhűtőt! Hát nem találnak maguknak tisztességes munkát? Minden évben fél esztendőt erre a disznóságra kell fordítani? De ha már a bátorságát akarja valaki próbára tenni, menjen egy szál késsel, mint a tigris ellen a maláj. És nem Cordite meg Schönauer meg Winchester meg Mauser meg mit tudom én,

miféle hősi puskával, ami egy szálig csak trükk, trükk, trükk!...

14. Nem bújhat el senki a sorsa elől Az özvegy víziló csöndes magányban éldegélt az Ana folyó partjain. Olykor még dúdolgatott is - igaz, szomorúan, mert a szerelmi bánat nem vásott el a kétezerhétszáz kilós udvarló szügyéből, mindegy, dúdolással könnyebb a bánat. A vidék kedvére való volt, került mindenkit, csak a Holddal barátkozott. A napok lassan múltak - nem is tudta mennyi. Bírható volt itt; talán élete végéig sem mozdul el erről a környékről, ha mostanság nem botlanak bele otthoni ismerősök. Duducki, a vadréce sápogva örvendezett, mikor meglátta. Farktollait rezegtetve totyogta körül, hol az egyik, hol a másik kerek szemét csillogtatta fel a vastag hősre. - Sáp, sáp - énekelt rekedten -, hasadjon kettőbe a csőröm a kellős közepén, ha nem Krokó-ölő Kibokó az, akit látok, vraty, vraty! - Nicsak, tízezer boldog tojás anyja, Duducki! fogadta méla szomorúsággal a szurokszínű remete. - Hát te hol jársz erre?

- Egy kis kirándulás, kérlek alássan - felelt a vadréce. - Aki szereti az otthonát - magyarázta -, el kell utazzon néha, hogy visszatérhessen. Hazamenni, ez a hét nagy örömök egyike. - Számomra a hét nagy keserűségek egyike nézett el a távolba Kibokó. - Terr, ták, terr - terregett részvéttel Duducki. A csalódás fáj. De nem hal bele senki. Mondd kérdezte váratlanul -, igaz, hogy háború lesz? - Nem tudok róla. - Pedig azt mesélik. A fekete víziló a vállát vonogatta: - A háború a sokak próbája. A magányos remete nem vész össze senkivel. A vadréce más véleményen volt: - Csak az erdő fáit nem okolhatod, ha összeütközöl velük. Mert ők mozdulatlanul állnak. Aki járókelő, az neked ütődhetik. - Ezt senkinek sem ajánlom - morogta Kibokó. - Sok az én keserűségem ahhoz, hogy türelmes legyek. Duducki elmesélte, hogy Babba viháncolását nem lehet már hallani az Oapi környékén. Gyermeket sem ellett, azt suttogják, boldogtalan. Más baj is van ott: Matamó nem egészséges. Hdou szerint megsérült a tüdeje a Kibokóval vívott párbajban. Ők, vadrécék, néha

egész éjjel hallják Matamó mély, tüdőből jövő köhögését. Giawa azt állítja, hogy kehes... Mikor a vadréce elment, a fekete víziló aláeresztette fülét-farkát. Lám, elszaladt az emlékeitől, de azok utána vetették magukat. Hej, Duducki, jobb lett volna, ha nem hoz errefelé a véletlen! Alig lábalt ki a tízezer tojások anyja meséiből, egy jó szagú reggelen leröppent melléje Grahk, az óriás gém. - Holla - reccsent vígan -, hát te itt fészkelsz, Kibokó? - Itt - ráncolta homlokát a fekete, úgy látszik, mindenki belébotlik! -, mi szél hozott erre? Grahk elmondotta, micsoda küldetésben jár. Mire a remete víziló megfejtette a népvándorlás rejtélyét: kiemelkedett a Sósvízből a Tűzökrendező-sziget felé vonuló zátony. Bizonyára ettől ijedt meg az ottani lakosság. És menekülése vakrémületbe döntötte a többieket. A nagy gém köszönte a felvilágosítást. Aztán beszélt erről, beszélt arról, kik élnek, kik haltak odahaza. Persze, Babbáról is mondott egyetmást. Hogy igen szép most is, csak nagyon szomorú. A papucscsőrű Nuer pletykázta minap a mocsárban, hogy találkozott vele erősen lesoványodott.

A fekete víziló némán hallgatta. Rossz hely ez itt az Ana folyónál - mérgelődött, mikor Grahk elrepült. Mintha ivóhely felé vezető ösvényre hevert volna szundítani. A Keleb! - jutott eszébe. - A világ legelhagyatottabb folyója. Az lenne a neki való hely. Közel van a földhídhoz, aminek a környékéről mindenki menekül. A következő nap hajnalán lerázta magáról az Ana vizét, egy teljes napon át vándorolt. Mikor odaért a Hilili-völgybe, beléereszkedett a Keleb folyóba, órák hosszat úszott lefelé. Közben mustrálta a mély csöndben guggoló dombokat, réteket. Egy fordulónál nagyot lükkent a gyomra: a legszebb kanyarulat volt, amit valaha folyóban látni lehetett. Megállt, kiúszott az áradat közepén sárgálló homokzátonyra, ott, ahol a sárga föveny a fekete iszapos nádassal fog kezet. A két parton, a folyón túl, finom homoksáv nyúladozott. Füves meg kavicsos, bokros meg tocsogó egymást váltogatták. És körös-körül annyi volt a lótusz, a vízirózsa meg az ambats, szinte látni sem lehetett tőlük a Keleb felszínét. Kibokó elégedetten röfögött. Felnézett a hegyekbe, lenézett a vízbe. Fejest ugrott, hanyatt vetette magát, alábukott, fölmerült, ideoda úszkált. Végül kicuppogott a partra,

beledobta magát az illatos iszapba, lehunyta szemeit, és hangosat kurjantott: - Innen pedig nem mozdulok húsz tavaszig! - Azt hiszem, tévedsz, Kibokó! - kelepelt egy hang a magasból, de olyan pontosan válaszolva az elégedett felkiáltásra, hogy a víziló talpra szökkent. - Tessék? - kérdezte megzavarodva. Jabiru ereszkedett le mellette egy korhadt fatörzsre. Fekete szalagos, piros csőre csillogott, mint az egészséges korall. - Ó, Jabiru! - bosszankodott Kibokó. - Én vagyok, üdvözöllek - hajolt meg a finom modorú gázló. - Hogyan találtál rám? Véletlenül? - Kerestelek. - Hm, khm - reszelte torkát a fekete -, az a baj, hogy meg is találtál. Most már mindegy morgott -, most már itt vagy. Egyél, igyál, Jabiru, de ne beszélj az otthoni dolgokról! - Ahogy óhajtod - biccentett Jabiru. - Hogy vagy, Kibokó? - Várj - kérte a víziló -, előbb légy kedves megmagyarázni, mire mondottad azt, hogy tévedek. - Arra, barátom, hogy azt kiáltottad, itt maradsz húsz tavaszig. - Úgy? És miért tévednék?

Jabiru egyik lábáról a másikra helyezkedett. - Azért jöttem hozzád - szólt -, hogy elhívjalak innen. - Engem? - hökkent meg a fekete. - Hová és minek? - Hallgass ide, Kibokó - beszélt drámai komolysággal a szalagoscsőrű. A Tűzökrendező-szigethez vezető zátony már majdnem végig kiemelkedett a Sósvízből. - És aztán? Attól még itt maradhatok harminc tavaszig is! - Mondom, hogy tévedsz - kelepelt izgatottan Jabiru. - Az ősgyíkok látogatása bármelyik napon bekövetkezhetik. - Ősgyíkok? - tátotta száját Kibokó. - Miféle ősgyíkok? A gázló mindent elmondott. Az ösztönvándorokat, a kiküldött négy madarat, a gyíkszörnyek félelmességét, a Tűzökrendezősziget merülő partjait. És Oapi felkészülését a fenyegető támadásra. Azután átadta Doalla fővezér meg a többiek üdvözletét. Üzenik Krokóölő Kibokónak: tudják Grahktól, hogy ő jól ismeri ezeket a tájakat, haladéktalanul jöjjön a félszigetre, a védősereghez. Oapi-földnek szüksége van rá. Kibokó hidegen nézett el a távolba.

- Nem tartozom senkihez és semmihez - szólt keserűen. - Magányos remete vagyok - tette hozzá -, kerülök mindenkit. - Akkor is, mikor veszély van? - kérdezte emelt, szemrehányó hangon a szalagoscsőrű. - Az engem fenyegető veszéllyel szembenézek - pattogott most már hangos-haragosan a fekete. - A többiek mentsék a maguk bőrét! - Kibokó!... - Kiábrándultam mindenből és mindenkiből dörgött magából kikelve a remete. - Újabb megszégyenítésre nincs szükségem. Jabiru tehetetlenül billegett a fatörzsön. - Ha a gyíkállatok végiggázolnak Oapi-földön vágta oda rekedten -, keserűbb megszégyenítések érhetnek! - Sajnálom - felelt már csöndesen, de határozottan Kibokó -, csak akkor tudok harcolni, ha értelmét látom. Én már ott tartok fordult el búsan -, hogy mindegy, élek-e, halok-e. A szalagoscsőrű megbiccentette fejét, elrepült. A fekete víziló pedig elégedetten feküdt bele megint az iszapba: visszaadta ezeknek a kölcsönt.

15. Vajon mit mond Billy

Mióta a cirkusz személyzete eltöfögött a mentőbárkán, és a három ember itt maradt a fedélzeten, néhány hosszú-hosszú nap csoszogott el az Animálta roncsa felett. Az óceán csöndes volt, gyönyörű időben ringatóztak az áramlatokon. Egy shetlandi póni eltörte a lábát. Falkenstein agyonlőtte, Warnum segítségével feldarabolta. Gerov odébb álldogált a fedélzeten, a messzeségbe bámult. A direktor oldalba bökte az oroszlánszelídítőt: - Nem mer idenézni. Fogadok, hogy könnyes a szeme. - Az emberhalál hidegen hagyja - nevetett rekedten a német. - Tulajdonképpen eléggé csúnya dolog csóválta fejét a milliomos. - Az ember mégiscsak ember. Falkenstein ránézett a keresztben álló táskás szemeivel. - Na! - mondta némi kétséggel a hangjában. Túl sokat volt magával együtt, Mr. Warnum tette hozzá epésen -, azért becsüli annyira az állatokat, A pénzeszsák megsértődött. - Mondja, Falkenstein - fordult hozzá érdesen -, hány igazgatónál volt maga szerződésben? - Soknál - felelt a volt huszártiszt. - Miért? - A többiek jobbak voltak, mint én?

A táskás szemű a fejét rázta: - Nem, nem. Azok valamennyien éppen olyan puskavégre valók voltak, mint maga. - Falkenstein! - ráncolta homlokát Warnum. Az oroszlánszelídítő rá sem nézett. - Fogja meg itt a lábát - mutatott a shetlandi dögre -, nem bírok vele egyedül. Ömlött a szájából a pálinkabűz, az igazgató látta, hogy többet ivott a kelleténél. Részeg gondolta, és nem vette szívére a gorombaságot. A vadállatok jót zabáltak a póniból. Warnum meg Falkenstein is sütött belőle egy-egy darabot. Csak Gerov nem evett a húsból. Sajnálta az ügyes kis állatot, jó barátságban volt vele. Az idő lassan múlt. Mr. Warnum félóránként meglátcsövezte a horizontot, semmi. Kihalt volt a végtelen víz, csak néha repültek fölötte nagy madarak dél felé. Olyan zsinóregyenesen szálltak, mintha sínen utaztak volna. - Hova mehetnek olyan határozott irányban? törte fejét az igazgató. - Fogadni lehet, hogy haza - nézett utánuk Falkenstein irigyen. - Bizonyos, hogy arrafelé föld van - jegyezte meg a bolgár. - Bizonyos - bólintott a volt huszártiszt.

Az Animalia szép csöndesen dülöngélt. A Nap forrón tűzött. Az állatok ettek vagy bőgtek, rikoltoztak vagy fásultan kérődztek; egyhangúan peregtek az órák. A whisky fogyogatott. Az igazgató még borostásabb lett, az oroszlánszelídítő szemei még táskásabbak. Gerov is nagyokat ivott, de dühös gonddal vigyázott arra, hogy az állatokat tisztességesen ellássák. Szabályos időközökben előbukkant a konyhából, felbömbölt a másik kettőre: - Etetünk! A két másik ilyenkor kedvetlenül lebotorkált a hajóhídról, mocskos overallt rántott magára, ment a bolgár után. Komoly munka volt. Levágni az etetéshez hozott élő állatokat, feldarabolni, kiosztani. Az etetőketrec ajtaját a külső szerkezettel felhúzni, ha a fenevadak átrohantak a húshoz, leereszteni mögöttük, hogy a tanyájukon takarítani lehessen. Ezen a lórostélyos napon Gerov leült a fedélzeten egy kötélcsomóra. Pipázgatva olvasott a felépítmény árnyékában, a korlát mellett, egy a hajókönyvtárból kikapart művet. Állatkedvelő Gerov mit olvas, ha olvas? Állatokról szóló betűket. Reck úr „Geologische Charakterbilder”-jét, a kelet-afrikai Tendaguruhegy őshüllőcsontjairól.

A bolgár etető látott óriási ősállatcsontvázakat Pittsburgban a Carnegie Museumban meg másutt, a nagy európai világvárosok őslénytani gyűjteményeiben. De amit Reck tanár elmond az Mbenkuru folyó partjain kiásott Brachiosaurusról, attól is egész nyugtalanul vakarhatja az ember a tarkóját. Tizenöt méter magas őshüllők... phű, azokhoz képest Sanh, a hatalmas burmai elefánt csak kis törpécske! Billy, a harmonikás csimpánz, odatántorgott Gerovhoz. Háta mögé állt, letette hangszerét. Átölelte a bolgár nyakát, arcát az arcához szorítva, belemakogott a fülébe. - Vajon mit mondhat? - tűnődött mosolyogva az etető. - Talán biztatja magát, hogy ne féljen, megmenekülünk - nevetett idegesen a német. - Az lehet - veregette Gerov a csimpánz szőrös kezét -, ő nagyon okos. Komolyan gondolta, amit mondott. Bizonyos volt abban, hogy amíg az állatsereg nyugodt, a roncsot nem fenyegeti közvetlen veszély. Az állatok jobban megérzik a jövőt, mint egynémelyik tudós meg politikus. - Vagy talán valami Kongó-vidéki fekete költő versét szavalja a maga fülébe - csúfolódott az oroszlánszelídítő. Az etető felpillantott rá.

Maga nem hisz az állatok beszélőképességében - szólt nyugodtan. Falkenstein mosolygott: - Miért hinnék? Az etető maga elé nézett. - Minden idomítónak ez a fő hibája mormogott. - Az állatokat csak kényszeríteni akarják, megérteni nem. - Nézze - gyújtott rá az egykori huszártiszt -, valaki egyszer azt kérdezte egy tudóstól: „Miért nem beszélnek az állatok?” „Hát azért - felelt a tudós -, mert nincs mondanivalójuk.” - Tudja, milyen buta tud lenni egy tudós, ha melléfog? - bosszankodott az etető. Rágyújtott a kialudt pipájára, szinte magának beszélt. - Azt hiszem, ott kezdődött a mellémarkolás, hogy volt egyszer egy úgynevezett „Isten”, aki potom hat nap alatt megteremtette a világot, és a hetediken megpihent. Ezt így tanultuk és elfogadtuk, és nem néztünk a dolgok mögé. - És ha néztünk volna? Mit láttunk volna? - Például azt, hogy van egy másik „Isten”, aki nem olyan gyorstalpaló. Ő jóval hosszabb időt szánt a világ összetákolására. És nem pihent meg a hetedik napon vagy bármelyik napon. Hanem millió évek óta folytonosan teremti a világot. Ma is. - Ezt nem is tudtam.

- Hát tanulja meg, Falkenstein úr! Ezt az „Istent” úgy hívják, hogy Fejlődés. És ez az igazi teremtő, akármit mesélnek. Ez csinálja a jonatánalmát meg azt a sötétlila tripla orgonát, ami régebben nem volt. Meg a dobermannkutyát. Meg a Szuezi-kanálist. Meg az elektromos turbinát. Meg minden meglepő újítást. A fejlődést mi, emberek, nem észlelhetjük igazán, a rongyos ötven-hatvan esztendő alatt, amennyit élünk... - Könyvek is vannak a világon, old Gerov! Hogyan tartalmazhatnák azok a változásokat? Hiszen legföljebb hat-hétezer év tapasztalatait firkanthatták beléjük. De a fejlődés millió években számol, akkora summákban, hogy kicsi hozzá az emberi ész, megérteni a nagy dög fogalmakat. Gondoljon arra, hogy az elefánt őse, mikor pedig már kész elefánt volt, még nem volt nagyobb, mint egy kecske. De hiszen törpe kis állatkák voltak - csapott a könyvre tenyerével - ezek a Tendaguru-hegyben eltemetett őshüllők is egyszer. A tizenöt méter magas szörnyek. Százmillió esztendő kellett hozzá meg egy nyavalya, valami őskori elefantiázis, hogy olyan ménkű nagy melákokká fejlődjenek, nem? - Mondjuk. De mi köze mindennek az állatok beszédjéhez?

- Az idő a köze, Falkenstein úr, a milliárd évek, amik a bolhából valóban elefántot csináltak, az ebihalból bálnát, a törpéből óriást, a semmiből sokmázsás valamit. A milliárd évek, amik a derék állatokból ugyanolyan ronda frátereket csinálnak majd, mint amilyen egyik-másik cirkuszigazgató. - Haha, ez jó! - röhögött öblösen a német. - A kutya farkas volt, kérem - folytatta hévvel Gerov -, és ma jó cimboránk. Százmillió év múlva talán gépeket kezel, és ötszáz-millió év múlva egyetemi tanár lehet. - Ne marháskodjék, old Gerov! - Nem én marháskodok, kapitány úr, jelentem alássan, hanem „Fejlődés Isten”, aki az amőba ázalékból tizenöt méter magas szörnyet fejleszt. - Ezek feltételezések - rázta fejét Falkenstein. Maga nem volt ott, csak így képzeli. Olyan példát mondjon, amit szemével látott. - Olyan példát? - vakargatta Gerov a csimpánz füle tövét. - Egy barátom a lompos kutyáját el szokta vinni a messze lakó anyjához ebédelni. Ha szép idő volt, gyalog mentek, ha esett, felszálltak a villamosra. Később a kutya már egyedül ment kosztolni, mert a gazdája nem ért rá. Egyszer a barátom észrevette egy esős napon, hogy a kutyája felugrik a villamosra. Figyelni kezdte, és rájött, hogy valahányszor

csúnya idő van, a lompos betyár rühelli a gyaloglást, és villamosra száll. És a nevető utasok között mindig akad valaki, aki megváltja a jegyét. Érti ezt? - Miért? Mit akar evvel bizonyítani? - Azt, hogy volt egyszer egy erdei farkas, odaszegődött a kétlábúhoz, vele él. A kétlábú állat előbbre került a fejlődésben, kitalálta a villamoskocsit. De a farkas is fejlődik, mert néhány villamosutazásból megtanulta, hogy esős időben kellemesebb azon a rohanó járművön utazni, mint csülökig caplatni a sárban. Tehát ilyen óriási évtömegeket elképzelve, honnan tudja maga, hogy a kutyából mi lesz egymilliárd év múlva? A műveltebbje hány nyelven fog ugatni? És a kutyazseni micsoda regényeket fog írni az eblélek mélységeiről? - Menjen a pokolba az állatszeretetével! röhögött Falkenstein, és elvándorolt az asztalon hagyott rumosüvegért.

16. Gerov késik Warnum direktor odament a korlát mellett beszélgető két alkalmazottjához. Vastag szivarból pöfékelt, a briliáns gyűrűje csillogott. Már olyan piszkos volt, alig lehetett ráismerni.

- Hol a pokolban lehetünk a térkép szerint? dobta le magát egy konzervládára, ami okkal vagy ok nélkül támaszkodott az egyik vasoszlopnak. Az oroszlánszelídítő vállat vont: - Nem mindegy? Nagyot húzott a flaskájából, amit most már úgyszólván pillanatokra sem tett le a kezéből. Ébredéskor kezdett inni, és elalváskor szívta belőle az utolsó, de annál tekintélyesebb jóéjszakát-kortyot. - Hát mindegynek nem mindegy! - ráncolta homlokát Warnum. - Miért? - Mert az ausztráliai hajózási vonalon gyorsabban találkozhatnánk valami gőzössel. A német rápillantott: Vagy édes hazám valamelyik tengeralattjárójával - mondta, és reszelősen nevetett. - Azt hittem - tette hozzá szokott csúfolódó hangján -, maga már feladta a reményt. - Miért hitte azt? - Olyan piszkos. - Vigye az ördög! - szitkozódott a milliomos. Azért még találkozhatunk valami rongy hajóval. És ne gondolja, hogy maga tiszta. Falkenstein öblösen hahotázott:

- Hja, én nem remélek. - Rosszul teszi. Nincs igazam, Gerov? Az etető a pipáját tömte. - Tudja mit - morgott -, nehéz elképzelni, hogy még egyszer látjuk a Szabadság-szobrot. - Hát én hiszem, hogy megmenekülünk! kiabált mérgesen Warnum, mert majdnem megőrült a gondolattól, hogy New Yorkban nagy összegű bankbetétjei vannak, és itt kelljen nyomorultan elpusztulnia. Gerov rágyújtott, elgondolkozva füstölt. - Nekem a kormányos mondott valamit a mentőbárkában - dünnyögött. - Mi? Mit mondott a kormányos? - nézett rá a direktor. - Azt mondta, hülye vagyok, ha visszamegyek a roncsra. Az Animália menthetetlen, aszongya, a szél meg az áramlat a Kabeljau-zátonyok felé sodorják. - Miféle zátonyok? - Kabeljau. Warnum felkapaszkodott a parancsnoki híd fülkéjébe, hosszan nézegette a térképeket. Le is hozott később egy vastag albumot, járás közben is abban lapozgatott. - Olyan nevű zátonyok nincsenek az Indiaióceánban - mutatta a mappát.

A bolgár belepiszkált a pipájába, mert rosszul szelelt. - Ezt mondta a kormányos is - vágta zsebre a háromágú piszkálóját. - Hogy nincs a térképen. A matrózok hívják így azt a sziklazátonyos tájékot. - Honnan tudják a matrózok, ha nincs a térképen? - A saját bőrükről tudják. Sok hajó ment ott pokolra, a több ezer négyzetkilométeren elszórt, víz alatti sziklákon. De hiszen azért nincs a térképen, mert a kutya sem jár arra. Kiesik minden közlekedési irányból. - Kabeljau - tűnődött Warnum. - Lehet, hogy csak matrózmese. Az etető bólintott: - A rendes hajózási vonalakon utazó kapitányok is legendának tartják. De az a hasadt szájú matróz, a Sclater, az csónakázott a Kabeljau vidékén egy rossz mentőcsónakban, és a cápák nagyon nézték a nyúlszáját. - Well, a matrózok - csukta be az atlaszt Warnum. - Azok szeretik rémíteni a szárazföldi patkányokat. Maga hallott erről, Falkenstein? Az oroszlánszelídítő ismerte a legendát. - Sőt olvastam is valahol róla - biccentett. Hogy mikor a Wegener-elmélet szerint Amerika

földterülete elszakadt Eurázsiától meg Afrikától, ugyanakkor Ausztrália is... - Elszakadt? - vágott a szavába Warnum, homloka tetejéig felrántva a vastag szemöldökét. - Honnan veszik ezt a butaságot? Falkenstein kivette direktora kezéből az albumot, fellapozta a világforgalom térképét, amin egymás mellett láthatók a földrészek meg a tengerek. - Nézze - bökött rá a mocskos ujjával! -, ha ebből a térképből kivágja Európát meg Afrikát, és odateszi Amerika keleti partjához, a gyerek is látja, hogy a két partszél tökéletesen összeillik. - Mi a mennykő! - hasonlította össze a partvonulatokat Mr. Warnum. - Csakugyan! - Na, látja! - Hadd nézzem csak! - Figyelje meg itt ezt a részt - mutogatott a volt huszártiszt. - Ez a félkör alakú kiszögellés Afrika nyugati partján, Algéria, Marokkó, Arany-part, Szenegambia, Libéria, Felső-Guinea... látja? Pontosan beleillik az észak-amerikai ÚjFundland meg a brazíliai Sao Roque-fok közötti homorú félkörbe. A milliomos egészen odáig volt a meglepetéstől. - A guta álljon bele - átkozódott izgatottan -, hogy mire jönnek rá egyesek!

- És a brazil kiszögellés - mutatta a táskás szemű -, az meg belehelyezhető a Felső-Guinea és Francia Kongó közötti Guineai-öbölbe. - Be az, a vak is látja. De hallja - nézte a térképet a pocakos -, mindez lehet puszta véletlen is. - Gondolja? - ivott a német. - Vannak ilyen véletlenek. Nem? - Hát figyeljen ide. Itt Fokföldön, Ladysmithnél, éri el a Zwarte-hegység nyúlványa Afrika nyugati partját. Is that so? - Yes. Na és? - Ha összetolom a két földrészt, kiderül, hogy Buenos Aires alatt, itt, ahol a Zwarte-vonulat csücske érinti a melléje helyezett dél-amerikai partvonalat, a brazil földön nem síkságot, nem mocsarat, nem homokdombokat találunk, hanem ugyanolyan kőzetű és kövületű hegyeket, mint a Zwarte. - Hm. - Maga szerint ez is lehet a véletlen játéka, nem? - Well... - Na, várjon. Nézze, itt átvonul a Bretagne-on és Írországban folytatódik az Armodkai-hegység. Látja? - Látom.

- Hát az meg, nem tagadhatja, hajszálnyira ide illik, az Új-Skócia keleti partjánál végződő Appalache-hegyek nyúlványához. - Hallottak ilyet? - ámult a cirkuszigazgató. - És mi a csoda lenne az a Wegener-elmélet? Az oroszlánszelídítő letette az albumot. - Wegener professzor azt mondja - mesélte -, hogy valamikor Európa, Ázsia, Afrika, Amerika, Ausztrália: egy tömegben volt. Aztán jött valami nagy rengés vagy robbanás, ami széjjeltépte őket. - Szép kis hecc lehetett! - És akkor Amerika elúszott Európától meg Afrikától nyugatra, Ausztrália elúszott Ázsiától délre, Madagaszkár meg Afrikától keletre. Warnum az orrát vakargatta. - Elúszott? - kérdezte bután. Falkenstein bólintott: - El. - Amerika elúszott? - Meg más földdarabok is. Például a Délsarki Szárazulat. És... erről ugyan nem beszél Wegener, de öreg hajósok annál többet: állítólag akkor mászott el errefelé Afrika egyik leszakadt partja, amit aztán befedett a tenger, és most Kabeljau-zátonyok néven átkoznak a tengerészek.

A direktor megtörülgette izzadó képét egy szennyes zsebkendővel. A kabinjában tömérdek tiszta zsebkendő várta, hogy végre cserélje ki ezt a kiszolgált mocskosat, de maga sem tudta, miért nem teszi. - Hülyeség - rázta fejét, és hol Falkenstein, hol Gerov arcát nézte: nem ugratja őt a két akasztanivaló? - Egy kontinens - mérgelődött -, az nem tökhéj vagy konzervdoboz, hogy úszkáljon az óceánon! Hogyan úszhatnék el akkora darab föld, mint Amerika? AZ oroszlánszelídítő cigarettára gyújtott. - A Szahara egyszer régen tenger volt - vont vállat. - Ezt az ásatások kiderítették. - Az Északi-sarkon valamikor pálmák virágoztak, a Himalája helyén síkság volt - tette hozzá az etető. - De ezek nem mentek el úszkálni. Gerov mosolygott. - Van egy közmondás - szólt -, nem ismeri véletlenül, Mr. Warnum? „Aki a világot csinálta, változtatni is tud rajta.” - Jó, jó, de ekkorát! - kiáltott a milliomos. És nagyot ugrott, mert a hajóroncs szörnyűségeset rándult, és pokoli recsegésropogással féloldalra dőlt. A következő pillanatban leszakadt a kémény, a fedélzet

egész hosszában megrepedt, és néhány láda sietve szánkázott a ferde síkon a korlát felé. - Zátony! - pattant fel az etető. - Kabeljau - vigyorgott akasztófahumorral a német. Azután már nem hallhatták egymás szavát, mert a menazséria valamennyi állata egyszerre kezdett ordítani, sivítani, bömbölni halálfélelmében. Falkenstein a fedélzet szélén felfüggesztett mentőcsónakhoz nyargalt, beleugrott, lefelé engedte a csigán, és ordított: - Süllyedünk!! Be a csónakba! Mr. Warnum fürge lett, mint a csík. Bevágtatott a kabinjába, majd kezében a pénzzel telt acélkazettát meg egy halom fontos dolgot szorongatva, visszalihegett. Szinte másodpercek alatt lerobogott a keskeny vaslétrán, és már bent is ült a vízre eresztett csónakban, a fején a kalapja, vállán az esőkabát. - Kabeljau - dühöngött mélyen felháborodva. Az oroszlánszelídítő hosszú evezőt feszített a motorcsónak meg a hajótest közé, nehogy egy hullám nekidurrintsa a törékeny alkotmányt a hajó oldalának. A hátsó tartókötelet kioldotta, ide-oda járt a tekintete.

- Maga oda ül - vezényelt. - Itt a középen ül a bolgár. Hol van az az ember? - Gerov! - kiabált a pocakos. Attól félt, hogy a megviselt roncs pillanatok alatt elsüllyed, és a lemerülő nagy test örvénye magával szívja őket a cápákhoz. - Egy perc! - hallatszott az etető hangja, valahol a fedélközi lejáró felől. - Az áldóját - mérgelődött a milliomos -, mit csinál odafent az a barom?! Falkenstein a motorossal foglalatoskodott. Megmozgatta a karcsú árbocot, sorra tapogatta az összegöngyölt vitorlákat, előhúzta egyik pad alól a vízmerítő kanalat. Sorra vette az evezőket is. A vitorlavászonnal letakart ládákat meg zsákokat gyorsan megvizsgálta, odébb hengerítette a vizeshordót. Aztán a motorhoz nyúlt, begyújtotta, túráztatta, leállította. A benzines kannákat egy helyre rakta a motorüléshez, hogy kéznél legyenek. De most már ő is elvesztette a türelmét. Odament a csónak orrához, meglazította a tartókötélen a csomót, felordított a hajóra: - Gerov! Nem kapott választ. - Miért nem jön az a teve? - csikorgatta Mr. Warnum a drága műfogait. A táskás szemű a létra tetejét nézte.

- Bizonyára búcsúzik a barátaitól - gúnyolódott hideg, kellemetlen nevetéssel. A direktor a fejéhez kapott: - Itt veszhetünk miatta, ha sokat késlekedik! - Nem fogunk itt veszni - rázta a fejét Herr Falkenstein. Rápillantott a karórájára. - Ha öt percen belül nincs itt a csónakban, indítok. - Megbolondult?! - háborodott fel a cirkusztulajdonos. - Három percnél tovább nem várhatunk! - Öt percet mondtam - felelt nyugodtan a német, és az óráját nézte. - A süllyedő hajó mellett akar addig ácsorogni? - lármázott Warnum. - Öt perc - felelt hidegen Falkenstein, akire lovastiszt korában levakarhatatlanul ráragadtak az efféle dolgok, hogy az ember, amennyire lehet, ragaszkodjék a kimondott szóhoz. - Gerov, a mennykő üssön magába! - harsogott az igazgató. - Jön, vagy nem jön? Az, persze, nem is hallhatta odafent abban az összevissza lármában, amit a szerencsétlen állatok csaptak. Falkenstein szeme a karórájára tapadt. - Még egy perc - szólt. - Hát nem látja? A hajó mindjárt felborul - rázta a hideg a szegény milliomost.

- Letelt - intett a német, és hozzákezdett a kötél kibogozásához. Ez elég hosszú ideig tartott. Lehet, hogy túlzottan bonyolult volt a tengerészkötés, de az is lehet, hogy Falkenstein jobb ember volt, mint amilyennek látszott, és időt akart adni old Gerovnak. Mr. Warnum nem bírta idegekkel. - Mit piszmog azon a kötélen?! - bődült az egykori huszártisztre. - Hát nem tud kibontani egy csomót? És ha nem tudja kibontani, vegye elő a kését, és vágja el! Falkenstein abbahagyta a kibogozást. Megfordult. - Fogja be a száját! - intette le durván a pocakost. - Én lehetek kegyetlen, de magának nincs joga hozzá. - Nincs jogom félteni az életemet? - Nincs. - Miért? - Azért, mert Gerov nem saját jószántából maradt a roncson. Hanem a maga könyörgésére. - Bánom is én! - rikácsolt hisztériásan a cirkusztulajdonos. - Egy ostoba fráter miatt mégsem lehet kockáztatni két másik emberi életet. A német nem felelt. Kibontotta a kötelet. De nem ment vissza a kormánykerékhez. Markolta

a vaslétrát, várt, idegesen bámult fölfele, a hajó fekete oldala mellett. Warnum egyszer sápadt lett, egyszer feketevörösre festette szoros képét a düh meg a félelem. - Hallja - állt fel a csónakban, és szinte fulladozott az izgalomtól -, ha azonnal nem indít, én ülök a kormányhoz, és... - Mr. Warnum - vágott a szavába Falkenstein fojtottan -, vegye komolyan, amit most mondok: ha még egy szót szól, becsületszavamra bedobom a vízbe!

Az igazgató rámeredt, tésztaszínű lett a piszkos arca. Az oroszlánszelídítő szembenézett vele. A képe sötét volt, szesztől homályos a pillantása. Látszott rajta, csak egy szót vár, és beváltja a fenyegetését. Warnum letottyant az ülésre, összeszorított foggal hallgatott. Borostás arcán vastag

verítékcsöppek folytak alá a kövér nyakára. Kezei remegtek, egészen odáig volt. Nem csoda. Az Animália recsegett-ropogott, csikorgott és nyögött. Az állatok borzalmas koncertet csaptak, a roncs még jobban megdőlt. Egyszerre Warnum fölemelte a kezét, szó nélkül mutatott két termetes cápára, amik a hajó roskadt orra alatt cirkáltak. Erősödő szél nyomta az Animáliát, minden eresztékében jajgatott és reszketett. Látni lehetett, hogy nem bírja sokáig. - Hol van Billy? - hallatszott Gerov kiáltása a fejük fölött. Az etető előrehajolva állt a létra mellett, a korlátra dőlve nézett le rájuk. Annyira nem volt félelem az arcán, hogy az oroszlánember megcsodálta: hát ennek fából vannak az idegei? - Jön, vagy nem jön?! - robbant ki Warnum torkán a kétségbeesett kiáltás. - Nem találom Billyt - felelt panaszosan az etető, és körülnézett. - Gerov - szólt Falkenstein tompán -, ha azonnal nem jön le a csónakba, itt hagyom. - Két percet még - kérte az etető. - Odafutok a hátsó fedélzetre, talán... - Egy másodpercet sem! - csattant határozottan a német. - Lejönni! Gerov megint körülnézett a fedélzeten. A fogát csikorgatta tehetetlenségében.

- Nem süllyed! - kiáltott le. - Jön vagy marad? - bömbölt Falkenstein. - A csónak darabokra törhet itt a hajó oldalán! - Jövök. Lemászott a létrán, közben káromkodott, és a csimpánza nevét kiabálta. Mikor leért, indulatosan ugrott be a csónakba, hogy az nagyot billent. Warnum rémülten kapott a motoros két oldalához. - Fel akarja borítani ezt az átkozott csónakot? süvített a bolgárra. - Megérdemelnénk, ha ennyit vártunk. A cápákra mutatott, már hárman voltak, hatalmas dögök. Ott úszkáltak a hajó körül, felfelpillantottak a csónakban ülőkre a rossz tekintetű szemükkel. A német merev szájjal mosolygott Gerovra. - Akad magának itt kedvence a csimpánza helyett - viccelt kényszeredetten. - Talán valamelyik láda lesodorta a fedélzetről morgott búsan az etető. Falkenstein indított. A motor burrogni kezdett, a csónak orra belehasított a fodrosodó vízbe. A sorsára hagyott állatsereglet ordítása úgy zúgott mögöttük, mint reménytelen utolsó üdvözlet. - Tulajdonképpen mit csinált maga olyan sokáig a fedélzeten? - kérdezte később a német,

mikor már alig látszott a süllyedő Animália sötét tömege. - Kinyitottam a felső fedélközben a szelíd állatok ketreceit - morgott az etető. - Mi a csodának? - recsegett Warnum. - Ha nincs, aki enni ad nekik. - Legyen nyugodt - felelt a furcsa ember -, a takarmányraktár ajtajait is kinyitottam. Majd megtalálják, ha éhesek lesznek. - És ezért kockáztatta mindnyájunk életét? nézett rá haraggal a pocakos. A bolgár nem felelt, a vállát vonta. A táskás szemű gúnyosan mosolygott, míg a motoros pöfögve futott északnyugat felé. Hogy miért éppen arra, azt a csónakban ülő három ember közül egyik sem tudta volna megmondani.

17. Védekező felkészülés a nyugati partokon Hajnal derengett a Kikije-hegyek nyugati lejtőién. Nagy kiterjedésű füves síkság ereszkedett itt a tenger felé, ritkás facsoportokkal és magányosan tollászkodó fákkal, csupa akác meg akác. Vagy tizenkétféle akáccal parkosította ezt a lankát az Ismeretlen Kertész, mintha mintakiállítást rendezett volna belőlük: tessék, lehet választani.

Volt itt akác, ami csaknem levéltelenül, tüskésen, feketén rezgett a szélben. Volt fehér árnyalatú, magas törzsű, alálógó lombú szomorú. Vörösen kápráztató törzsű akác is állt a lejtőn, magányosan, mint kivert akácbika. Komor ragyogással gőgösködött egy másik fajta, pasztellkék óriás fürtökkel hintáló, vastag öreg. Az ötödikféle kifordult ernyőként lobogott a hajnali légmozgásban, és a hatodik csak kókadozó bokor volt, és a hetedik sudár magas, mint a mérges kaktusz obeliszkje, és olyan kevés a levele is, szürke felkiáltójel. Rózsás meg sárga virágú euforbiafák felelgettek élénk színeikkel a tartózkodóbb akácoknak. A topázárnyalatú mezőség füvei közül kikukorékoltak az orchideák meg az amarilliszek. De olyan harsányakat rikkantak, hogy megtorpant a síkság tetejében a pici, bodros felhő, és hosszan, várakozva lebegett a hangoskodó virágok felett. A fanagyságú erikabokrok álmosan nyújtóztak, felbámultak a kékben hintáló habos fehérségre, mosolyogtak. Lent, a lejtő alatt a Mizi-mocsár mozdulatlanul várta a napkeltét. Ott, ahol nem lepték be a felszínét növények, olyan fényes és tükörszerű volt, hogy ahány ambatsfű, sás, buzogány, nád meredezett a part alatt, mindegyik nyílegyenes derékkal, a csücskéig látszott benne. Az ég -

szürke-kék-zöld, mint a tavaszi iszalag fonadéka - alacsonyan dőlt a tájra. De csak addig, míg keleten megjelent a narancsos derengés. Akkor egyszerre magasba libbent az ég, hogy helyet adjon a vörös tűznek, hahó, félre az útból, jön a Nap! Megrebbent a tömör nyugalom. Mozgások, hangok és színek cikáztak a mocsár felett. Vadludak húztak verdeső szárnyakkal - éles trombitaszavuk jelentette az ismerősöknek, hogy odafent változatlanul kellemes a levegő. S a lent állók s a vízben tartózkodók visszatelefonáltak: köszönik, idelent is minden rendben, csodás kövér giliszták meg jóízű bogarak nyüzsögnek a sekélyben. S ahogy a keleti tűz lángra lobbantotta a hegyeken szellőző erdőket, fölemelkedtek a gomolygó rózsaszínű ködöcskék a bokrok közül. A part alatt fél lábszárig vízben álló nagy gázlómadarak és evezőslábú kollégáik érdeklődve néztek utánuk. Fél lábon álltak szinte valamennyien. Jakó, a papagáj azt állítja, azért állnak fél lábon, hogy takarékoskodjanak az erejükkel, egyszerre csak egyik lábukat fárasszák. De Nguvu, a nagy tudású vén víziló hosszas elmélkedés eredményeként megtalálta az igazi okot. A vízben függőlegesen álló egyetlen lábat a halak valami vastag sárga, vagy piros, vagy szürke

virágszálnak nézik. Esetleg nádnak vagy gyökérnek. Ám egy pár függőleges egymás mellett: luff, luff, az már két láb lehet, fölötte tollas test, hosszú nyak, gömbölyű fej és villámgyorsan lecsapó, halálos csőr. Ó, gyanús, veszekedetten gyanús a vízi népnek. Széles körben kerülve úszik el mellette, olyan távolságban a két sárga, két szürke, vagy barna, vagy piros, vagy fekete függőlegestől, hogy a kígyószerű nyakra szerelt csőrös gombóc hiába is csapna utána. Hát ezért állnak egy lábon a nagy gázlók. Akik most is, mint minden reggel, lusta bizonytalanságban vannak: indulnának is, meg nem is. De a récék, a bíbicek szárnyra kaptak már, surrogva vonulnak a mocsár felett, hogy az olajfényes víztükörben megnézzék öltözetüket. A hal- és békapusztító hosszúlábúak szárnya megviszket. Egy-két mocorgás, lebbentés, ásítás... aztán ők is levegőbe emelkednek. S a Nap golyóbisa, mintha velük együtt erőlködnék fel, kiugrik a tenger tükre alól. Percek múlva karcsú, kecses kérődzők lépnek ki nesztelenül a partra, a fák alatti homályból. Átnéznek a túloldalra, majd csinos mozdulatokkal baletteznek csülökig a vízbe. Hosszút isznak, és a fényszájukról csurgó tiszta csöppek mögül köszönnek a tűzgömb felé:

- Jó reggelt! - Jó reggelt! - köszönnek vissza a hegyek, a Sósvíz, a fák, a megiramodott ködöcskék. És felujjong rá a part, és dicshimnuszba kezdenek az énekesmadarak. Mert megszületett az új nap, minden tegnapi jók megismétlődése. Monuhu lecuppogott a vízhez. A széles szájú fehér orrszarvú elől tisztelettel tért ki minden állat. Nem csupán azért, mert már szétröppent az érdekes hír, hogy a harci gyakorlatra érkezett vastagbőrűek és kérődző bikák alvezére lett. Dehogy. Ekkora páncélos test, ilyen hatalmas fej s rajta a méternyi első meg a félakkora második orrszarv: az alvezéri rang nélkül is tiszteletet parancsol. Jókora füleit lengetve, süllyedezve cammogott le a víztükörhöz Monuhu. Belémerítette széles száját a vízbe, ivott. De rövidlátó szemei fürgén jártak ide-oda, amíg megpillantotta a fenékről felbukkanó Bungit. - Zabh - szólt -, kétlem, barátom, hogy olyan jól éreznéd magadat ebben az állott pocsolyában, mint az áldott Oapiban, otthon, jó reggelt. - Jó reggelt, Monuhu - úszott melléje Bungi. Látom a képeden, hallom a bosszús hangodból, még nem reggeliztél egy falatot sem. - Még nem - dörmögött a kéttülkű.

- Hát csak fogj hozzá - biztatta alvezértársa -, igazán pompás harapnivalókat találsz itt. Mondhatnám, jobb, mint otthon. A fehér orrszarvú meghempergett az iszapban, hogy a testére száradó sár megvédje bőrét a rovarok csípésétől. Aztán legelni kezdte a parton kínálkozó finomságokat, de ekkor már elégedett hortyantásokkal nyugtázta a sok ízes falatot. Később a tülkeit dolgoztatta, gyakorlatképpen: erős, fiatal fa alá túrt orrszarvával, felszaggatta a gyökereket, és kidöntötte a fát. Bungi kíváncsian nézte végig bajtársa reggeli tornáját, s mikor a fa kidőlt, elégedetten megjegyezte: - Ez rendben van, Monuhu. A vak is látja, hogy te megteszed majd a magadét, ha rá kerül a sor. - Igyekszem - felelt szerényen a rinó. Miután mind a ketten teletömték alvezéri bendőjüket, felkocogtak a lejtős síkságra. Alighogy a vezetők tanácskozni kezdtek, Rar, a halászsas szállt le mellettük egy alacsony ágra. Jelentette, hogy Jabiru, a hírhozó osztag elsője már útban van, rövidesen megérkezik ellenőrző útjáról. Valóban, alig fogtak hozzá, hogy a védősereg begyakorlásának legcélszerűbb módját kiagyalják, máris leereszkedett melléjük a szalagoscsőrű. Üdvözölte a vezéreket, jelentette, hogy a földhídnak már csak igen rövid szakasza van víz alatt.

- Mekkora az a szakasz? - kérdezte Lung. - A két part közötti távolságot - felelt Jabiru Bungi napfelkeltétől a délelőtt közepéig át tudná úszni. - Az a kérdés - tanakodott Doalla -, tudnak-e olyan jól úszni a gyíkszörnyek, mint Bungi barátunk. Én az ő úszását, bevallom, annyiszor csodálom meg, ahányszor látom. Bungi szerénykedve fordult Doalla felé: - Köszönöm. - Szerény véleményem szerint - szólt Jabiru - a gyíkszörnyek között vannak igen kitűnő úszók. - Miből ítéled? - kérdezte Monuhu. - Láttam egy izgalmas jelenetet - felelt a szalagoscsőrű. Két gyíkdenevér összeverekedett a levegőben, mindketten a vízbe zuhantak. Mire nyolc-tíz őshüllő versenyezve úszott feléjük, hogy elfogja és befalja őket. Szép verseny volt - emlékezett vissza a hírhozó -, a tátott szájjal, villogó fogakkal úszó szörnyetegek valósággal repültek a vízen. - Még akkor is kérdés - szólt közbe Jakó -, képesek-e napkeltétől a délelőtt közepéig egyfolytában úszni. - Képesek - nyilatkozott a nagy gázló. Doalla idegesen szólt:

- Már bocsáss meg, Jabiru, ezt akkor állíthatnád, ha láttad volna valamelyiküket a földhídon. - Láttam. - Mikor? - kérdezte megdöbbenve Monuhu. - Ma hajnalban. Erre nagy csend lett. - Te-te-teringettét - hebegett utóbb Kuloki -, ennek a ti-ti-ti-zedrésze sem t-t-t-t-t-t-tréfa!! - Ideát vannak a földhídon? - tátotta óriási száját Bungi a meglepetéstől. - Csak egy volt ideát - igazította helyre Jabiru. - Krrcs, elég az! - röppent a szürke papagáj egy közelebbi ágra. - Úgy látszik, barátaim, a helyzet komolyodik. - Sokára jöttél rá - nézett Jakóra gúnyosan Grahk, az óriásgém -, de végre rájöttél. Jobb későn, mint soha. - És miféle szörny volt az? - érdeklődött Lung, a zsiráf. - Az a bizonyos? Akinek a nyaka valamivel hosszabb, mint az enyém? - Nem, nem, akit említesz, az Erőszakos. De hatalmasan megtermett gyíkállat volt ez is felelt a szalagoscsőrű. - Két lábon járt, és a farkára támaszkodott, ha megállt. - Milyen magas volt mégis? - A hosszú nyakán ülő fejével könnyen elérhette volna ennek a fának a legfelső ágát.

- Henh - csodálkozott Lung, mert ő csak a fa alsó ágait tudta elérni. - De hiszen akkor az sem valami kis bogyó! Doalla felpillantott a vörös derekú akác hajladozó legmagasabb ágára. Nagyot nyelt, hm. Ha Lung felállna az ő hátára, talán elérné. Idegességében olyan zajjal kezdett korogni a bendője, hogy Bunginak zúgott a füle. - Valami bánt? - kérdezte némi éllel Doallától. - Ó, nem - felelt könnyedén a vezér. - Tegnap este túl sokat vacsoráztam. Jakó fordult a hírhozók vezetőjéhez: - És... izé... és mit csinált az a nagy barom a földhídon? Mindenki elcsodálkozott Jabiru válaszán: - Tojásokat rakott a homokba. - To-to-tojásokat? - bosszankodott a nagy teknős. - Ta-ta-talán félt, hogy a tú-tú-túloldalon eltö-tö-törnek azok a to-to-tojások? - Az égdörgését! - káromkodott Monuhu. - Hát itt tartunk? - És volt már másik is közülük ideát? - faggatta Bungi a hírszerzőt. - Nem - rázta fejét Jabiru. - Simbil, az abdimgólya és Lamel, a tátogatómadár jelentette, hogy ez az első gyíkszörny, aki átúszott az innenső oldalra.

- Elég baj ez mindenképpen - sóhajtott Lung. Ha egy átúszott, átúszik a többi is. - Különösen, ha odaát baj van - idegeskedett Jakó. Doalla kérdezte a hírmadarat: - És ez az egy csupán azért jött át, hogy tojásokat rakjon? - Azért - bólintott a gázló. - Utána bemászott a vízbe, és máris úszott vissza. - Ha szabad szólnom - emelte fejét Grahk -, ez nagyon rossz jel. - Miért? - nézett rá Monuhu. - Az a szörny azért jött át tojást rakni, mert már nem tartja biztonságosnak a Tűzökrendezőszigetet. - Kétségkívül - mondta a zsiráf. - A jövő nemzedékről gondoskodni, a legnagyobb óvatosságot és előrelátást követeli. Jabirunak is ez volt a véleménye. - Érthető. A Tűzökrendező-sziget nyugati része - kelepelt - már víz alatt van. Kulokinak volt még egy kérdése: - És mi tö-tö-történt a to-to-tojásokkal, amiket to-to-tojt az a tö-tö-tökfejű? - Hát borzasztó nehezek voltak - mesélte a hírparancsnok. -, alig tudtam őket a homokból kikaparni.

- Bubh, kikapartad? - furcsállotta a fehér rinó. Minek? - Hogy a parthoz görgessem, és belökjem a vízbe. - És belökted? - Be én. - Zebebh! Valamennyit? - Ejnye, hát persze hogy valamennyit - nézett bosszankodva Monuhura a szalagoscsőrű -, csak nem engedem őket kikelni! Próbáltam először összetörni úgy, hogy köveket pottyantottam rájuk. De kemények voltak, mint Doalla agyara. Akkor eszembe jutott, hogy ha az a tojás életképes lenne a vízben is, akkor nem rakná az anyja a homokba, ahol mások megtalálhatják, így hát begurítottam őket a Sósvízbe. - Jól csináltad - emelte ormányát elégedetten a fővezér. - Olyan eszesen jártál el, valóban kiérdemelted valamennyiünk becsülését. - Túlzás, Doalla - szerénykedett a hírnökök vezetője -, csak a kötelességemet teljesítettem. Mindenki gratulált Jabirunak, igazán talpraesetten cselekedett. Aztán hosszú vita kezdődött afelett, hogyan lehetne megakadályozni a szörnyek látogatását. Doalla szólalt.

- A Kikije-hegy lejtője a mi természetes védekezési vonalunk - jelentette ki. - Akkora nehéz testek vízszintes síkon sem mozoghatnak valami fürgén. S ezek a lejtők itt néhol jó meredekek. - Kár - mozgatta Kuloki jobbra-balra a gúla formájú fejét -, hogy nem ta-ta-tapasztaltuk ki tötö-tökéletesen a te-te-terepet. - Kibokó kellene ide! - horkant Monuhu. - Úgy hallom, többször összejárta az egész környéket. - Ő nem jön közénk, megmondotta - szólt Jabiru. - Eléggé fájdalmas - emelgette Doalla az oszloplábait. - Ismeri a vidéket, kiváló harcos, és éles az esze. Nagy veszteség a távolléte, ebben megegyezhetünk. - Én igen szépen hívtam - jegyezte meg a szalagoscsőrű. - Mégis nemet mondott. A zsiráf elgondolkozva lengette a hosszú nyakán trónoló kis fejét. Rövid füleit siskította, aztán meg hátra konyította. - Ha Babba csúnyán hívná - szólott végül nyomatékosan -, akkor is igent mondana. Bungi sértődve nézett fel a magas bajtársra. Reszelős szemrehányás volt a hangjában, mikor felelt: - Babba leányom Matamó felesége!

- Félreértettél, kérlek - sietett megnyugtatni Lung a folyamőrt. - Nem arra céloztam, hogy kedves leányod turbékolni hívja az özvegy vízilovat. Hanem ide, a vezérek közé. Ahol igen nagy szükség volna rá. Kuloki szólt. - Én tö-tö-tökéletesen értem Lungot. Akármilyen te-te-tetszetős te-te-teremtés Jabiru - dadogott -, mégsem tu-tu-tudhat Kibokóra olyan te-te-tekintélyes hatást te-te-tenni, mint a szerelme tá-tá-tárgya. A folyamfelügyelő maga elé meredt. - Jöjjön ide Rar, a halászsas! - böffent végül. - Mit akarsz vele? - érdeklődte Monuhu. - Elküldöm a leányomért - fordult el Bungi. - Helyes - bólintott Lung. - De amíg ez elintéződik - mozdult elégedetten Doalla -, ne vesztegessük az időt! Magához trombitálta Angót és Tembót, két helyettesét, Djamuszt, a vízilovak közül, Vuilt, a fekete rinót, Jarmót, a nagy kudut, Imilt, a zebrát, valamint Nuert, a papucscsőrűt, aki a nagymadarak vezére lett. Megmagyarázta nekik, hogy a feltevés szerint az ellenség a mocsár felől támad, Oapi védőserege pedig a hegy lejtőin helyezkedik el, a zátonyon, a Sósvíztől a Sósvízig. Természetesen fürge és éber madárőrsök ügyelnek arra éjjel-nappal, nem

kísérlik-e meg egyes gyíkszörnyek, hogy a part mellett úszva a védősereg háta mögé kerüljenek. Ezért erős tartaléknak kell elhelyezkednie az első vonal mögött, és a két partot állandóan figyelni kell. Ezután felhívta a figyelmet arra is, hogy meghökkentően nagy állatokkal kerül szembe az Oapi-védőrség. Mégsem kell megrettennie, mert az óriásoknak megvan az a hátrányuk, hogy nehézkesen mozognak, nem fordulékonyak. Tehát, a gyors és váratlan támadások okvetlenül hatásosak lesznek velük szemben. Viszont nem szabad megengedni, hogy egyes vastagbőrűek vagy kérődzőbikák túlzott vakmerőségből egymaguk szálljanak szembe egy-egy óriással. Ilyen párharcban nem a bátorság, nem az ész vagy a gyorsaság dönt, hanem legelsősorban a nagyság és a súly. A madárnép hozzon pontos értesüléseket az ellenség mozdulatairól. De még fontosabb, hogy önként jelentkező hősök vállalják a vakmerő feladatot: nagy sebességgel nekirepülni a gyíkállatok szemeinek, és ha lehet, megvakítani őket vagy legalábbis megsebezni a legérzékenyebb ponton. Grahk, az óriás gém találta ki ezt a harcmodort. Ugyanis a gémek szorongatott helyzetükben hatásosan védekeznek így, az

ellenfél szemébe csapkodva hosszú, hegyes csőrükkel. És hát elképzelhető-e szorongatottabb helyzet, mint mikor a Tűzökrendező-szigetről menekülni kényszerülő szörnyetegek a bizonyos pusztulást hozzák majd Oapi-föld derék, békés szándékú, senkinek sem ártó minden lakója számára? Egy népes csapat varacskos disznó, csupa jól megtermett hím, Phacóval az élén, önként jelentkezett, hogy félelmetes kettős agyarát Doalla rendelkezésére bocsássa. Ezen föllelkesülve a vízibornyú vagy bölömbika néven ismert mocsári madarak is felajánlották szolgálatukat, mondván, hogy mikor a roham kezdődik, ők a borzasztó bömbölésükkel segítenek megfélemlíteni az ellenséget. Be is fogadták volna őket a védőseregbe, de miután kiderült, hogy csak párzás és költés idején tudnak bivalyhangon ordítozni, sajnálattal le kellett mondani a segítségükről.

18. Civilizált amerikai állatok Nem volt sem ciklon, sem orkán. Nem sötétedett el az ég, felhőnek nyoma sem volt a láthatáron. Csak éppen hogy feltámadt a szél, és valami ideges ritmusú, délszaki dalt fütyörészett bele a megfeneklett Animália

köteleibe. Csak inkább víg, mint rosszkedvű rohamokkal felkavarta a sötétzöld vizet, aláfújt, aztán belemarkolt a felszökkenő hullámokba, és nyakon loccsantotta a rokkant hajó parancsnoki hídját meg a törött üvegű kormányosfülkét. Máskor megint észrevette, hogy milyen piszkos, takarítatlan a fedélzet. Gyorsan felparancsolt vagy tízezer vödörnyi vizet, végigrobogtatta a deszkákon egyszer hosszában, egyszer keresztben, ahogyan a hajósok az alapos leöblítést csinálják. De mondom: nem volt sem ciklon, sem orkán. Csak az Indiai-óceán játszott a beképzelt kétlábúak művével, a Nagy Találmánnyal, a tengerek legyőzőjével, ó, ó! Játék volt az egész, harag és indulat nélkül. Egy kissé kíméletlen persze, hiszen kamasz fiúk hevességével fogócskázott a víz meg a szél. Azonban Billy meg a két cerkóf nem hancúrozott már a fedélzeten. A harmonikás csimpánz lent zokogott a fedélközben, odatapadva kívül a testvérei ketrecéhez, és a fogai vacogtak kétségbeesésében, miért is nem tud bebújni hozzájuk. Tuk és Tek, a víg kék orrúak, egy fedélközi kötélgombolyagba rejtőzve dideregtek a rémülettől, szorosan összekapaszkodva, hiau, hih. A parancsoló és jóllakató „Istenek” itt hagyták őket, most mind a

kettő a másiktól várta a segítséget a közeledő vég ellen. Már a fenevadak is alig-alig panaszkodtak odalejjebb az alsó teremben. A rettentő halálfélelem csak alig hallható nyöszörgést engedélyezett a sokmázsás állatoknak. A rekeszizom elpetyhüdik, a gége tehetetlen rongy lesz, ha nincs bízás és tépni való hús. Csak szünet nélküli reszketést engedélyezett a félelem, aóó, a halál aljas, a halál gyűlöletes!... A nyomorult roncs valóban végét járta. Meglazultak az eresztékei, eltöredeztek a csapjai. Olyan kókadt volt, nincs a New York-i autótemetőben egyetlen rozsdás benzindög, ami hervadtságban versenyezhetett volna vele. Iszonyúakat reccsent és nyögött, jajdúlt és sóhajtott. A fedélzeten fönt pokolnehéz tárgyak dübörögtek ide-oda. Köztük egy igen súlyos és hosszú valami, ami olyan kétségbeejtőket csörömpölt, riasztóbb volt, mint a nyári zivatarban csapkodó villám. Mi lehet az? - törte elgyötört fejét valamennyi fogoly a két fedélközben. - Ó, csak a halál lehet - gondolták húszan is -, annak lehet ilyen ronda hangja... Egy hatalmas lökéstől másik oldalára dőlt a pusztuló Animália. Irtózatos ropogás, csikorgás, zörgés kísérte a nehézkes mozdulatot, vészjósló és

hosszadalmas, hogy már az elefántoknak is sok volt. Elkeseredett kürtölésbe kezdtek, egyszerre mind a heten, dú a dú, dú, ehi, ehu, dua, duuuú... primitív afrikai falvak szélén kergették vissza valaha ekkora dudálással az őserdőbe az ólálkodó Rossz Szellemeket. S a legnagyobb rémületet éppen az keltette, hogy a felső fedélköz, minden rácsajtója (az óriáskígyóén meg a natali leopárdokén kívül valamennyi) a másik oldalra dőlés pillanatában kinyílt, és tárva tátogott. Persze Gerov lekapcsolta a reteszeket, ki is nyitotta a ketrecajtókat, de azok a hullámok dobálása miatt becsukódtak az imént. Szélesen ásítottak hát az ajtónyílások a felső fedélközi állatok előtt. És furcsa... egyetlenegy sem örült közülük a fordulatnak. Nem örült? Valamennyi szelíd állat irigyelte ezekben az órákban a páviánkölykök gyilkosait, a három foltos húszabálót. Mindegyiknek az volt a hite, hogy most jobb a zárt ketrecben. A vastag acélrudak máskor fogság, de most védelem. A zárt ajtók nem engednék be hozzájuk az odafent nyargalászó, döngő, kongó, dübörgő, fütyülő, harsogó, hurrogó, ismeretlen veszélyeket. Ó, fogságban elrontott ösztönök, civilizált amerikai állatlelkek! Ó, Falkenstein úr, Warnum úr és a többi urak alázatos szolgái! Félnek a

szabadságtól, mert önmagukkal kellene elintézniök a holnapot! Az a három betöretlen leopárd perc alatt a fedélzeten lenne. Körmeivel megkapaszkodnék a fapadlóban, fogaival belemarna az átcsapó hullámokba. Odaordítaná az óceáni szélnek: „Fütyülhetsz, te megfoghatatlan! Ha körülvesz is bennünket a halál, szabadok vagyunk, utolsó lélegzetünkig szabadok!” Nem, senki nem jött ki az acélrudak közül, idomított állatsereglet. Egymáshoz bújva, lihegve és nyöszörögve ragadt tömegbe mindegyik elkülönített csoport. Billy boldogan szökkent be testvéreihez. A két zenekritikus cerkóf belefúrta magát a kék orrú társaság legközepébe, és reszketve bár, mégis könnyebbülten csacsogott. Éjfél felé olyan süketítően zúgott a szél, hogy elnyomta az oroszlánok éhes ordítását. A Hold ott függött éppen a roncs felett, a telehold, de az is csúnyán eltorzulva a sárgafehér páráktól, amik hajrázva körülfogták, és neki-nekiugorva torkon kapták és fojtogatták. Gyalázatos torzkép ködlött az izzadságtól fényes holdpofán, lenéző, csúnya fintor, hideg, mint a megfagyott savó, és olyan savanyú is, mit neki mások halálfélelme! Nem érdekelték a

maga támadói, sem a nyúlós ködök. Csak nézett a roncsra, gúnyosan vigyorgott. És néha szólt: - Buta az egész! Buta az élet, buta az „Isten”! Buta a keringés, a csillagok törvénye, a születés, a halál! Mit erőlködtök? Meg tudjátok-e változtatni a milliárdtonnás szabályokat? Nincs kimozdulás a körétek vont körből. Arra mentek, amerre a világot mozgató Jeges Akarat enged vagy hajt! Mindezt Bob, az uszkár látta és hallotta így, a számoló kutya. Az oroszlánformára nyírt, selyemszőrű, vitorlafülű, szénfekete és nagyon okos. Aki valamelyik szörnyűletes reccsenésre rémült akkorát, hogy kiszökkent a ketrec nyitott ajtaján, hijjuhh, ő felvágtat a fedélzetre! Gerovot kereste, az egyetlen Megértő Lényt, annak a lábához simulva mindig biztonságban érezte magát. Az elefántok részére épített vashídon robogott fel Bob, de csak a fedélzeti nyílásig jutott. Ott döbbenve torpant meg, ahú, vahú, kint a Kutyaölő Vész őrjöng! Egy lépést se tovább, itt maradni, itt maradni! Hátulsó lábaira, ült a kijáratnál, és reszketett. Két nagy fülét meg a fekete szőrpamatait vadul röptette a szél. Idegesen járt a tekintete: innen perdül, vagy onnan zúdul feléje a váratlan?

Később hosszan bámulta az égen villogó szikrákat meg a világító gombócot. Amit olykor tojásformára nyomorított a szél, máskor meg cafrangra csipkézte a szélét, s megint aztán pörgette, pörgette elmondhatatlan sebesen. Gyorsabban, mint a japán zsonglőr, Nabekava, sétaboton a tányérokat. Időnként megdühödött víztömegek bukdácsoltak végig a ferdén álló fedélzeten. Mindenféle holmit hurcoltak hátukon, és söpörtek maguk előtt. A számoló uszkár kiszámította, hogy ha elhagyná védett helyét, és odamerészkednék a lejtős deszkákra, őt is azon menten derékon kapná a fehér tarajos őrület. És leröpítené abba a hideg semmibe, ahol nincsen cirkusz, nincs mutatvány, sem Gerov, sem reflektor, sem számolás, sem cukor, sem semmi... Közben a fedélzeten heverő döglött kémény idegesítőket szökkent és táncolt és zörgött és ficánkolt. Néha vállára kapta valamelyik termetes hullám, olyan könnyedén gurigázta ideoda a sokmázsás csövet, akárcsak nádszál lett volna. A parancsnoki híd üresen magasodott fel a csillagok közé. A konyha, az áldott csontokat rejtegető konyha sötét volt, és az ajtaja ki-, s belengett, nagyokat csattant, és megint ostobán

lengedezett. A zászlóárboc derékban eltörve, de köteleitől tartva csapkodott jobbra-balra. A ráakasztott jelzőlámpa úgy csörgött, mint Benno zenebohóc egyik kézicsörgője, de pontosan azt a hangot adva: disz, g, disz, most jönne a cintányér és a nagydob, de az mindig elmarad. Olykor hirtelen fölemelkedett a tenger, hogy a felszíne magasabban volt, mint az iránytű szekrénye. Aztán még magasabbra, hogy a kormányfülke teteje is alatta volt... akkor nagy zuhanással aláhullott a göcsörtös felszín, és minden recsegett-ropogott. Néhány perc múlva rémületeset sikkant Bob uszkár. Észrevette, hogy az óriási fekete vascső egy hullám hátán utazva egyenesen feléje vágtat. Villámgyorsan fordult a négylábú matematikus. Attól félve, hogy a Borzalmas Valami őt üldözi, idegrázó vonítással nyargalt le a fedélközbe. Pedig a nagy kémény addigra irányt változtatva másfelé röppent. Nekirobajlott faltörő kosként a tömör rézkorlátnak, egyet dörgött még, egyet csikorgott, aztán kilőtt torpedó gyorsaságával süvített le a hullámok közé. Egyenesen neki egy szépen fejlett pörölyfejű cápának, aki a húsraktár leereszkedését leste már napok óta.

A nagy tömegű rabló elvetette magát a fütyülve közeledő óriás elől. De egyetlen másodpercet késett, s a cső tőből leszelte a bal első uszonyát. Sánta hadirokkant módjára bicegett odébb a pörölyfejű. Na de ilyet, hát már sétálni sem lehet egy rozoga hajó körül, a dögvész álljon bele!... Lehet, hogy a szél, lehet, hogy a dagály, de az is lehet, hogy a kettejük egyesült ereje csinálta: hajnal előtt a halálra ítélt Animalia leszabadult a sziklazátonyról. Megint vízszintesen feküdt a fedélzete, és rozzant orrával hol erre, hol arra csalinkázva szelte a vizet. Ezt persze nem szabad szó szerint venni, hogy „szelte”, no nem, no nem. És nagy tévedés lenne bárki részéről gyorsaságot feltételezni a három rekeszében tömérdek vizet tartalmazó roncsról. A csupasz igazság ennyi: az erős szél dulakodva nyomta délnyugat felé, tehát a szerencsétlen cirkuszhajó ment. Ha hosszában került szél alá, nekirugaszkodott, és csaknem sietett. Ha keresztben kapta el a délnyugati, akkor persze ostobán dülöngélt, bókolt, bukdácsolt. De pardon, akkor is haladt. Ha Bob, a számoló uszkár, megint fölmerészkedett volna a fedélzet nyílásához, és látcsővel figyelt volna arra, amerre a hajó mozgott, kiszámíthatott volna egy igen érdekes

navigációs képletet. Nevezetesen azt, hogy a párák közül látszó zöld pontot, mely mögött tekintélyes távolságban egy kis szürke kúp füstölgött, nehéz lesz kikerülnie a rokkant gőzösnek. Mert a szél pontosan arrafelé lökdösi. De hát Bob mester nem ment volna fel éjszakai megfigyelőhelyére ötven kiló borjúporcogóért sem. Pedig ez nagy szó, a számoló uszkár szenvedélyes rajongással szerette a „flaxni” néven emlegetett csemegét. Azonban, mondom, hiába csábították volna avval is. Aminthogy egyetlen állat sem akadt a felső fedélközben, aki elég bátor lett volna kidugni fejét az elemek őrjöngésébe. Ép hajó korában az Animalia néhány óra alatt elérte volna a mindjobban kiformásodó, lombos szigetet. Ebben a nyomorék állapotában csak késő alkonyatkor jutott közel a parthoz. Vesztére. Ahogy a hullámverésbe belekerült a nyílt tengerről, akkora táncba kezdett szegény, hogy olyat nem látott még a világ. A szél rúgta, az ellenálló víz pofozta. Néha úgy látszott, nem bírja tovább, felfordul, mint a döglött ló, aztán minden mindegy. De utóbb mindig összeszedte magát, megcélozta törött orrával a partot, és vad rángatózással közeledett a zöld lombokhoz. Egy ilyen bolondos futásában érte az új

szerencsétlenség: közéje vágtatott két fölmeredő sziklának, ami valóságos harapófogóba szorította az alsó részét. Ezt nem bírta már a sokat próbált Animalia. A zseniális Warnum tervei szerint több különböző részből összeépített cirkuszhajó felső fedélközét egyszerűen letépte az orkánná erősödött szél. Deszkasíkján úszva, fedélzetével, parancsnoki hídjával és minden felépítményével együtt, mint külön járművet sodorta a part irányában, belsejében a riadalomtól félőrült növényevőkkel, majmokkal, kutyákkal, leopárdokkal meg a vad nyugtalanságban gyűrűző pyton-kígyóval. Nem telt bele ötnegyed, óra, s az aljától megvált felső fedélköz egy hegymagasságú hullám tetején partra robogott. Ott hatalmas zökkenéssel elhelyezkedett a homokpart felett, a vízszintes, bokros mezőn, ötven-hatvan lépésnyire egy kis tavacskától. A két szikla közé ékelődött alsó hajótest irigyen nézett utána, végpusztulásra ítélt nyomorult. Ő továbbra is ott kínlódott, a parttól másfél kilométernyire, még mindig a víz fölé magasodva és mutogatva borzalmas sebeit. A ketrecekbe zárt fenevadak határtalan félelmükben teli torokból üvöltöttek.

Na most már, ha captain Migrate véletlenül látja hajójának a sziklák közé ragadt maradékát, bizonyára így morog a rágógumija mögül: - Damn her, ezt éjfélre szétpofozza az óceán! De a hajnalban leáldozó Hold csak gúnyosan vigyoroghatott volna az emberi ész gyatraságán. Mert ő még akkor is ott látta a sziklákon a vergődő roncsot, a fedelüket vesztett, átvizesedett és éhségükben nyavalygó fenevadakkal együtt.

19. Babba kilép a holdfényes partra Harmadik napja folyt már a védősereg gyakorlata, mikor Bungi leánya, Matamó felesége, megérkezett a Kikije-hegy lejtőjére. Fáradt volt, mert dühöngő szélben úszott a partok alatt a Sósvízben, magas hullámokkal kellett folyton küszködnie. De fáradt lett volna akkor is, ha sima utazás után érkezik. Egyáltalán, mostanában sohasem érezte azt a robbanó frisseséget, ami régen olyan elevenné és fürgévé tette. Az ismerősök köszöntésétől nem vidult fel, a vacsoraidőben hancúrozó szomszédok jókedve nem ragadt rá. Matamó nem kísérte el. Pedig hívta. De férje csupa panasz volt. Ő nem érzi jól magát. Őt beteggé áztatja a Sósvíz, hány

tőle, és görcsöket kap. Ő nem bírja a menést, a bal első lábát sínyli. A tüdeje fújtat. És különben is az édesanyja betegeskedik, ő most nem távozik el az öregeitől. Meg így, meg úgy. Végül nélküle jött Babba, csak szülőanyja kísérte fél délelőtti útján. Abban sem volt köszönet. A képtelenül vastagra hízott Hubu Vubu lihegve és bőszülten csörtetett mellette. Minden kőben megbotlott, és minden botlás után fokozódott a zakatoló mérge. Szidta Bungit, szidta Matamót, Babbát, Nguvut, Rart, az időjárást, az utat, a port, a forróságot. Doallának is kijutott egy mezőnyi rossz vélemény, micsoda eszedűlt vén bolond! Elcipelni hazulról a férfiakat, és ugrándoztatni őket, amint a Mizitől jött madarak mesélik. - Hülyeség az egész! - pattogott ötvenszer is az úton. - A férfiak megvesztek! Mindenkit szidott, mert önmagát nem akarta szidni. Pedig - Babba jól tudta - önmagára haragudott a legjobban. Nguvut ki nem állhatta, nagyképű vén csellengőnek nevezte. A nászasszonyát messziről elkerülte. Matamót pedig annyira gyűlölte, ahogyan csak jóravaló anyós képes gyűlölni azt a férfit, akihez hozzákényszerítette a leányát. Az volt a legjobb, hogy nyakra-főre szidta Kibokót is. Nyámnyila senkiházinak címezte,

rongy férfinak, pipogyának. Babba sejtette, hogy az anyja azon bosszankodik, miért nem volt erőszakosabb az özvegy víziló. Ha annak idején megszöktette volna Babbát, végül is minden jóra fordulhatott volna, így pedig... Az Ana folyónál Bunginé visszafordult, és Babba könnyebbülten lélegzett fel. Ritkán volt csöndes az anyja, de akkora lármára, mint amit az úton idáig csapott, nemigen emlékezett. Fáj neki a leánya élete, gondolta, mikor szülője egy terjedelmesebb szónoklat után hazafelé indult. Fájhatott is. Ezt a házasságot mindennek lehetett nevezni, csak jónak nem. Matamó kedvetlenül jár körülötte, étvágytalan, rossz emésztésű férj. Sohasem tréfál, sohasem vidám. Nem vesz részt a Hold alatti játékokban. Kibírhatatlanul néma és komor. Borúsan álldogál a folyó szélén, belebámul a sárga vízbe, egyetegyet köhög. Nem csoda, hogy az anyósa rá-ráhorkan. Hubu Vubu olykor kijön a sodrából, mikor egyetlen gyermeke bús arcocskáját látja. Bizony nemegyszer fejébe szalad a vér, és odamondogat a vejének hideget, meleget. De mintha csak eső paskolná az Oapi tükrét, nem marad annak nyoma. Egyet szusszan, egyet röffen Matamó. Megrezzenti a bőrét, mint mikor légy okvetetlenkedik rajta, odébb kullog. Aztán a

fejét lógatja, és megint csak bámul a vízbe. Hubu Vubut a guta kerülgeti. És Babba nem lázadhat fel. Matamóhoz ment feleségül, tudja, mi az asszony kötelessége. Tűrés, hallgatás. Engedelmesség, hűség. Belenyugvás a sorsába. Legalábbis addig, míg gyermeket nem ellett. Akkor persze más a helyzet. Olyankor töviskes méregzsákká válik a legszelídebb vízilóasszonyka is. De ez érthető, ugyebár? Ahhoz hogy az anya megvédje gyámoltalan kicsinyét, harciasnak kell lennie. Készen mindig arra, hogy bárkivel bármikor megverekedjék a kölykéért. Hát őneki nem adatott meg ez az öröm. Lehet, attól olyan levert állandóan. A vénasszonyok azt károgják, hogy amelyik fiatal vízilófeleség nem ellik, előbb-utóbb elbetegesedik. Bizonyára igazuk is van. De nem volt igazuk akkor, mikor lebeszélték a fekete szerelmeséről. Na, mindegy, elmúlt. A tavalyi kikelet visszahozhatatlan, a tavalyi nevetést soha senki nem hallhatja többé. De Babba odaadna az életéből akármennyit, ha újra élhetné azokat a ragyogó időket. Mikor még Kibokóval úsztak a kanyarulat feletti tündérrózsákhoz. Kedvetlenül lépett az apja elé.

Bungi lent vacsorázott a mocsár szélén. Felvillant a szeme, mikor meglátta a gyermekét. Aztán meg mindjárt elfeketült a kedve. Hababh, sovány a kölyök! Hol van az a szép vastag lába, a kövér nyaka meg a kerek háta vége?... - Megjöttél, piciny lányom? - nézett fel rá a vízből. - Megjöttem, papa. Jó étvágyat kívánok. - Köszönöm, az megvolna - böfögött egy szép dallamosat a folyami rendfenntartó. - Gyere, pulyám, vacsorázz velem. - Nem kívánom - tiltakozott a fiatalasszony. - Pedig igen finom. Már alkony óta eszem, és nem tudom megunni. Ezek a gyönge sások, nézd csak. - Valóban szépek. Csak egyél, papa. - Hát anyád? - Megvan. - De mit csinál? - Beszél. - Fölösleges volt mondanod - rágott Bungi. Ezek természetes dolgok. A Nap süt, a folyó folyik, a madár repül, az anyád beszél. Nem így van? - De így van. A vízi vezér teletömte a hatalmas száját, dolgoztatta az agyarait.

- És az urad? - kérdezte aztán, hogy lenyelte a megrágott finomságokat. - Köszönöm, ő is megvan. - Sokat köhög? - Nem többet és nem kevesebbet, mint eddig. - No, az éppen elég. És miért nem jött veled? - Az anyja beteg. - Te egészséges vagy, azért kellett volna veled jönnie. Babba legyintett a fülével, nem felelt. Bungi megint kitépett félpofányi sást a mocsárszélről. Rágás közben érdeklődött: - Hát apósod mit csinál? Babba közönyösen felelt: - Nem is tudom. De igen - jutott eszébe -, a csillagokat vizsgálja. - Hogy mit csinál? - hagyta abba a rágást a folyami rendfenntartó. - Nézi a csillagokat. Bungi mordult egyet. - Umum. No, gyere, egyél velem, nem tudok így jóízűen étkezni, ha a szájamba nézel. Babba engedelmesen bement a vízbe, evett. De nem valami híres étvággyal. Látszott, hogy jóformán ízét sem érzi annak, amit lenyel. - Hát miért hívattál, papa? - kérdezte, mikor befejezték az estebédet.

Bungi kimászott a partra, leheveredett az iszapba. - Oapi-föld veszedelemben van - beszélt vontatottan. - Már átér a hosszú zátony a Tűzökrendezősziget partjáig? - nézett rá a lánya. - Holnap vagy holnapután átér - felelt csöndesen a vízi vezér. - És akkor? - Egyik gyíkszörny már ideát járt - bámult el a holdsütötte mocsárra Bungi. - Majd jön a többi is. - Nem bír el velük a védősereg? - érdeklődött a fiatalasszony. Bungi egy szúnyogot vert agyon az oldalán. - Ha mindenki itt lenne - szólt éllel -, azt hiszem, elbírnánk velük. Babba csodálkozott: - De hiszen itt van már mindenki, aki harcolni tud! - Nincs itt mindenki. - Matamóra célzol? - kérdezte a fiatalasszony. - Tudod, hogy rossz a tüdeje. - Nem Matamóra gondolok - felelt Bungi. Másra. Aki nagyon fontos lenne. Kibokóra. Babba megrezzent. Úgy tett, mintha szúnyogot akarna elkergetni a bőréről, de Bungit nem lehetett becsapni. Oda se pillantott, mégis

fogadni mert volna, hogy lányának nyakáig elvörösödött a csinos pofija. - Nem is tudja senki, hogy hol van? - kérdezte Babba, azon igyekezve, hogy közömbös legyen a hangja. - Dehogynem - törülgette száját Bungi egy bokros fűcsomón. - Itt él a közelben. A Keleb folyóban. A Hilili-völgyben. - Ú-úgy? - Ehöm. - Ki látta? - A szalagoscsőrű. - Beszélt vele? - Hívta. Hogy jöjjön a seregbe. Oapi-földnek nagy szüksége van rá. - És mit felelt? - Azt, hogy semmi köze hozzánk. Ő magányosan él, hagyjuk békében. Babba kemény ütést érzett a szügyében. De nem fájt, dehogy, inkább jólesett. Mintha a Nap kelt volna föl ebben a párás, mocsárparti estében. Egy egészen külön nap, az ő napja. Nem volt két esős évszak óta egyetlen perce, hogy Kibokóra ne gondolt volna. És mindig megkeseredett a szája íze, ha arra gondolt, hogy a fekete víziló, ha él, régen elfelejtette őt.

Hanem a haragos felelet, amit Jabirunak odavetett, mást bizonyít. Kibokónak fáj még az Oapi-part emléke... - Papa - szólt váratlanul -, én otthagyom Matamót. Bungi fölkapta a fejét. - Dehogy hagyod! - szólt erélyesen. - Otthagyom - ismételte csökönyösen a lánya. Elválok tőle. Elég volt. A folyami rendfenntartó fenyegetően felhorkant. - Gondold meg, mit beszélsz apád előtt! mondta. - Tudod, hogy a házastársakat csak Hdou és Giawa választhatja el egymástól. A házasság nem újhold alatti tánc. Amit akkor hagyunk abba, mikor tetszik. Nézz rám. Elszaladtam én anyád mellől? Pedig... - Nektek kölyketek lett - vágott Babba a szavába -, az egészen más. Nekünk nem lett. Bungi átgondolta a dolgot. - Zabh, igaz - szólt enyhülve. - Ha két tavasz nem hozott kicsit, az komoly dolog. Várj, hadd gondolkozzam. Unoka nincs, ez erős érv. Umum, majd beszélek Nguvuval. Azért ő nem ostoba, akármilyen nagy tudós. Talán beleegyezik. Talán Matamó is rááll. Csak ne dönts idő előtt - vakarta az oldalát, mert már nyelve hegyén volt a kényelmetlen mondat.

- Csak várj - nézett le a vízre. - Előbb ki kell tapogatni a helyzetet. Khm. Aztán... izé... mit is akarok? Aztán, ha odamégy Kibokóhoz, és beszéltél vele... - Kicsoda? Én? - ugrott fel Babba, mintha darázs csípte volna meg a sonkáját. - Hogy é-één?... - Te, te - bizonykodott Bungi könnyebbülten, na végre kint volt az, ami a szügyét nyomta. - Ezért hívattalak. Rá kell vennünk azt a csökönyös feketét, hogy térjen vissza közénk. - De papa! - hápogott az asszonyka. - Jabiru nagyon szépen kérte, de nem használt. Ha te csúnyán kéred, akkor is jön. Babba határozottan rázta a fejét. - Nem. Erről beszélni sem lehet. Mit képzelsz? - fakadt ki. - Megalázkodjam előtte? - Nem turbékolni hívod! - lármázott Bungi. - A vezérek közé hívod. - Sajnálom - jelentette ki Babba -, erre nem vállalkozom. Az apja feltápászkodott a sárból. - Elmégy - szólt kurtán, erélyesen. - A te érdeked. Sebesülten kornyadoztam, amikor férjhez mentél - pattogott. - Pedig ha jól vagyok, akkor, ma Kibokóné a neved. - Kiég a szemem - röstelkedett a fiatalasszony.

- Megérdemled - gurult méregbe Bungi. Hallgattál a nagyszájú anyádra meg a csontfájástól ferde csípőjű vénasszonyokra. Miért nem vártál, amíg meggyógyulok, he? - Döglődtél, papa. Hdou és Giawa éjjel-nappal ott voltak melletted... - Fogadj szót, kislányom - szólt Doalla, aki odajött hozzájuk, és hallotta az utolsó mondatokat. - Hallgass apádra, minden szavában igaza van. És nem kell röstelkedned, Babba, hiszen nem a magad ügyében jársz. Oapi-föld megmentéséről kell beszélned Kibokóval. - Igen, de... - Aztán majd ha a hangodat hallja... de mit magyarázok neked? Régen voltam legénysorban, elfelejtettem mindazt, amit te pontosan tudsz. - Ó, Doalla bácsi... - Kibokó miattad futott világgá. Melletted leszek, mikor a válási ügyed tárgyalásra kerül. - Köszönöm... - Eredj, Babba, hozd vissza Kibokót. Nekünk és magadnak. A fiatalasszony még kérette magát egy kicsit. De már tudta, hogy elmegy. Hiszen alig várta, hogy lássa Kibokót. - Jó, megteszem - döntött végül. - De...

- A „de” már fölösleges - mondta szelíden a fővezér. - Reggel indulj el szépen. És avval a makacs feketével gyere vissza! Babba korán kelt másnap reggel. Jabiru elmagyarázta, merre kell mennie, és ő nekilódult az útnak, a Keleb folyón fölfelé. Ahogy beért a hegyek közé, valami különös jó érzés áradt el rajta. A gyomra könnyű volt, a szemei csillogtak. Hallotta a hegyek ormán a feltámadt szél zúgását, látta a magasban a lombok ijedt táncát - boldog volt. Itt lent a völgyben szinte levél sem mozdult. Csodaszép helyeken úszott, el-elakadt a lélegzete az elragadó kanyarulatoknál. De szép itt, de meghatóan szép! Ez igen, ez az a folyó, ahol az ő szerelmese lakik!... Úgy múlt el a délelőtt meg a délután, észre sem vette. Errefelé csöndes volt a víz folyása. Ködtől tejszínű erdők várták az alkonyatot, felszikráztak a harmatcseppek. Már lebukóban volt a Nap. Fehér kócsagok, íbiszek, vadrécék vonultak el a vérvörösen izzó gombóc előtt. A kövér esti csillag villogni kezdett. A békák még hangoltak, de már készült a nagy zenekar a Hold himnuszára. A vízig érő erdőszél fáiról színes iszalagok lógtak alá, nagy fekete fatörzsek markolásztak

bele gyökérkarmaikkal a nedves termőföldbe. Fényes orrú antilopok bámultak szelíden az emelkedő Holdra, a vízi zenészek meg a tücsökkórus énekesei egyesült lelkesedéssel zendítettek rá. A gyönyörűségtől részegen úszott Babba az olajbarna felszínen. Mellkasában hangosan dalolt valami nagy, nagy elragadtatás. A mély mederből kinőtt umszuffű, mint élénkzöld felhő, lebegett a víz felett. Másutt kék meg lila vízirózsák, sárga ottéliák lengtek, lengtek. El sem csodálkozott rajta, mikor egy fordulónál virágos zátony tűnt a szemébe s rajta ott állt a tejfehér holdfénytől mesebelire magasodott Kibokó. - Ki az? - kérdezte mélyen zengő hangon a fekete, mert Babba az árnyékban úszott. - Én vagyok - lépett ki a holdfényes partra az elfogódott asszony. Nem szabad érzelegnie, határozta el hirtelenében, át kell adnia az üzenetet, amit rábíztak, s ha rávette, hogy jöjjön vele, indulniok kell máris. Azután majd lassan megérik a kibékülésük. Szerényen állt hát a víz szélén, csodálatos erővel elnyomta a megindultságát. Egyszerűen, halkan szólt: - Üdvözöllek, Kibokó.

A remete nem felelt. Csak a fejét rezzentette meg egy kicsit. A fiatalasszony gyomrában nevetni kezdett az elégedettség. Tudta, hogy a fekete azért nem köszön vissza, mert nem tud visszaköszönni. Ő szólalt hát: - Üzenetet hozok a táborból. Kibokó olyan mozdulat nélkül állt a virágok között, a Branshia-hegység ezer esztendőtől sötét sziklái állnak így mindig óta. - Kitől? - kérdezte tompán. Alig lehetett megismerni a hangját. Valami nagyon szoríthatja azt a fekete torkot - gondolta Babba. Aztán bátran felelt: - Doallától, apámtól és mindenkitől. - Mit akarnak? Az asszony egy lépést tett feléje. - A szörnyállatok már átjárnak a földhídra beszélt egyszerűen. - Irtózatos nagyok, nehéz lesz megvédeni tőlük Oapi-földet. Minden erős harcosra szükség van. Terád a legjobban, mert ismered a vidéket. Kibokó hallgatott. Egy hal dobta fel magát a vízből üldözője elől. Az erős csobbanás betöltötte a völgyet, és a hegyek visszhangja felbugyborékolt, majd lassan enyészett el. - Tele van a tábor a te neveddel - folytatta Babba, és a hangja tisztán, őszintén zengett. -

Azt mondják, az elmúlt idők hőse, a nagy erejű vezér nem hiányozhatik a közeledő élet-halál küzdelemben. A remete megint csak nem felelt. Mélyeket lélegzett, félig lehunyt szemekkel nézett el a messze erdőkre. - Arra kérnek valamennyien - fejezte be Babba az üzenetet -, gyere velem hozzájuk. Harcolj velük a földünkért. Hosszú, hosszú csend lett. Kibokó nem mert ránézni egykori szerelmesére, nem mert feléje fordulni, még az alakját sem akarta látni, félt. Úgy tett, mintha a hegyek fölött zúgó szélvészt figyelné. Azután meg úgy tett, mintha a folyóban történt volna valami váratlanság, és az lepné meg. De végül is túl hosszan álltak szótlanul, felelnie kellett. - Megmondottam már Jabirunak - kongott a hangja -, nem tartozom senkihez sem. - Tudom - biccentett az asszony. - A vezérek megkapták a válaszodat. De éppen azért küldöttek engemet, hogy kérjelek meg, felejtsd el mindazt, ami fáj... Mint a széltől derékba tört fa reccsenése, úgy vágott a szavába Kibokó éles felelete: - Magányosan akarok élni! Továbbra is! Egyedül!

Babba csodálkozva bámult rá. Mindent várt, csak ezt nem. - Nem jössz velem? - kérdezte majdnem kiáltva. - Nem jövök - felelt Kibokó keményen. - Akkor sem, ha... ha nagyon kérlek? - Sehogyan sem - fordult el még jobban a fekete. Babba megfeledkezett az elhatározásáról, hogy nem fog érzelegni. Összeroppant a kemény szavaktól. - Nem bocsátasz meg? - kérdezte könnyes halkan. - Késő - felelt Kibokó mélyről. Megfordult, lassú lépésekkel ment a partszélre. Babba mozdulatlanul állt, hosszan nézte. Aztán szó nélkül begázolt a folyóba, és már úszott lefelé a holdfényes partok között. Csak el, el innen!... Kibokó hallotta a víz csobbanását. Állt és hallgatott, emelt fejjel, gőgösen, ahogyan egy igazi, határozott, büszke, ostoba hímhez illik. Csak akkor omlott össze, mikor az asszony már messze járt. Akkor bömbölte el magát olyan keservesen, hogy a virágos hegyfalak visszhangozták: - Ó, Babba, ó, Babba!...

20. Körben az Indiai-óceánon - Mindig az az érzésem, hogy körben táncolunk - vakarta rövidre nyírt fejét Gerov, az etető. Herr Falkenstein, egykori lovastiszt, a maszai oroszlánok főnöke, gyűlölködő pillantást vetett a szundikáló Mr. Warnumra. - Na ja - szólt rekedten a kormánykerék mellől -, ha a zseniális direktor, Amerika legnagyobb maflája, a szeméttel együtt az iránytűt is bekanalazza a vízbe!

Megint rávillantotta táskás szemeit a dollárzsákra. Még akart mondani valami sértőt, a

torkát is reszelte hozzá, de aztán mégsem szólt. Legyintett, és beleköpött a tengerbe, vegye ezt Mr. Warnum úgy, mint a legőszintébb véleményét. Kirill Gerov nekidőlt az árbocnak, mert fájt a háta a folytonos támasz nélküli üléstől. - A mérgelődés nem segít - mondta, és nyugodt volt, jó idegzetű bolgár. - Mindenki csinál hibákat - ásított. - Mi is megcsináltuk a magunkét. Mikor visszatolattunk a mentőbárkából az Animaliára. - Herrgott, noch einmal! - dobta el dühösen a cigarettáját a német. - Ha mi nem mentünk volna - folytatta az etető -, egyedül ő sem ment volna. Azóta már valahol Fokvárosban söröznénk, és hallgatnánk a rádióhíreket a háborúról. - Maguk. Engemet internáltak volna - jegyezte meg borúsan Falkenstein. - Még az is jobb, mint ez - kapargatta a pipáját Gerov. - És felejtsük el Mr. Warnum ügyetlenségét. - Még ha el akarnám felejteni - szikrázott a német -, akkor sem tudnám. Ezek a disznók mindig eszembe juttatják. A bolgár odafordult, ahova az oroszlánszelídítő biccentett a fejével. Tíz-tizenkét méternyire tőlük egy palakékes színű tömeg csúszott félig a

hullámok alatt. Néha csak a rovátkos hátúszója látszott, de máskor kiemelkedett a vízből az alul rózsaszínes, piszkosfehér pofa, az undokul nyitott száj s fölötte a vizslató, éhes szemek. - Szép darab - figyelte Gerov. - Lehet vagy három-négy mázsa, mi? - Még több is. - Nézze, milyen fogai vannak! - Lefogadhatja, hogy egy sincs közöttük, amelyik plombált - viccelt kesernyésen a táskás szemű. - És milyen szemtelen!

A nagy cápa közelebb jött, jól megnézte a három embert. A tekintete annyira egyértelmű volt, hogy Falkenstein összecsikorította a fogát

haragjában. S az emberevő, mintha tudta volna, hogy a kormánynál ülő szőke ember dühös rá, belémeredt a szemébe. Ki tehet róla, ha az oroszlánszelídítő gúnyosnak látta a nézését, úgyhogy fejébe szaladt a vér. - Mit bámulsz, te hülye? - csikorgott, és felkapva a lábánál heverő géppisztolyt, belenyomott fél sorozatot a hatalmas dög fejébe, oldalába. Persze, sohasem tudták meg, belehalt-e a fél sorozatba, mert két-három felháborodott farkcsapás után kidobta alsótestét a vízből, aztán a feje szaladt a víz fölé, végül elnyargalt, mint egy őrült. - Miért kergette el? - mosolygott rágyújtás közben old Gerov. - Olyan kedvesen tudott nézni. Falkenstein ráragasztotta tekintetét az etető szakállasodó, szögletes képére. Talán nem is tréfál ez a barom! Ez úgy lelkesedik minden állatért... lehet, komolyan tetszett neki a palakék emberevő! Nem felelt, letette a géppisztolyt a lába elé, az izzó távolságba bámult. Kéken és fehéren terjengett a végtelen víz, vak csillogások tükröztek rajta. A Nap forrón tűzött, az ég annyira kék volt, hogy már nem is lehetett szeretni a színét. Pedig ez a kék igazán

kellemes. De az ember úgy van vele - gondolta Falkenstein -, hogy mikor egy kellemesség túl nagy kiterjedésű, és nem lehet szabadulni tőle, fájdító kényszernek nézi, rabságnak, ez az. Milyen jó a finoman elkészített pecsenye! De ha jóllakás után is kíméletlenül tömik az ember szájába, rövidesen hányni fog tőle, az ördög vigye el! Néhány komolytalan szürke felhőcske határozottan könnyebbé tette volna a három ember életét a kis mentőhajóban. Hát még egy olyan ártalmatlan borulás, amiből nem lesz eső vagy szél! De persze, az ilyesmit nem lehet megrendelni. Az embert süti a Nap, melege van, itt lehet védekezni: egy marék tengervizet rálocsol a fejére, a lábára, szűnik tőle a forróság. Hanem az ég kékje ellen nincs tudomány. Még a napszemüveg szürkéje is felmondja a szolgálatot. A szem változásra vágyik, és éppen az nincs. Warnum felébredt az imént, mikor Falkenstein lövöldözött. Leverten bámult maga elé. Ásítania kellett volna, de nem mert. A dühös német mindenben okot lát, hogy rátámadjon. Kellett is annak, hogy ásítson! Elég volt, hogy kinyitotta a szemét.

- Hogy csinálhatott akkora ökörséget?! mordult a cirkuszigazgatóra. Nem is mondta, hogy miért szidja. Úgyis jól tudta a másik kettő, az iránytűért gorombáskodik. - Hagyja már! - szólt kedvetlenül Gerov. - Hagyjam? - dühöngött a táskás szemű. Ilyen teveséget! Ezt teszi egy intelligens ember? A milliomos nem felelt. A csónak orrában gubbasztott, összeomolva, mint egy odadobott zsák, mint egy horpadt, üres konzervdoboz. Hova lett a minapi Mr. Warnum? A két lábát nem rakta fel már a vitorlapadhoz támasztott vaskazettára, mint első nap, mikor a motor teljes gázzal vitte őket északnyugat felé. Akkor még ember volt. Cirkusztulajdonos, nagy adófizető, amerikai polgár. Akkor még visszahurrogott a kötekedő Falkensteinnak: - Válogassa meg a szavait, igen? Ahogyan maga beszél, a nemzetemet sérti meg. Az USA népét. - Újjé! - vágott vissza a szelídítő. - Mögöttem is áll vagy nyolcvanmillió német. Ha elmondanám magának a véleményüket... Gerov nem tehetett róla, elnevette magát. - Mit nevet? - bosszankodott Warnum.

- Beleesnek abba a hibába - nevetett még mindig az etető -, amibe a politikusaik? A nép nevében beszélnek, és a nép helyett sértődnek meg? Ki bízta meg magukat, hogy képviseljék az egész országot, ahova tartoznak? Falkenstein összehúzta a szemöldökeit: - Maga kissé műveletlen ahhoz, old Gerov, hogy ilyen dolgokban döntőbíró legyen. Nézze, nem bánom, lépjen közbe, ha a kutyák vagy a majmok összemarakodnak, de itt magasabb kérdésről van szó. A bolgár gúnyosan mosolygott: - Itt személyi kérdésről van szó. Akinek nincs elég súlya, szeretné azonosítani magát a hazája millióival. A csuda álljon bele, nekem az a gyanúm, hogy sem Falkenstein úrral a németek, sem Warnum úrral a jenkik nem hajlandók azonosítani magukat. - Honnan tudja? - sértődött meg a milliomos. - Mondja, mit tett maga az amerikai népért? kérdezte egyenesen az etető. - Cirkuszt alapított, és agyonkereste magát. Ez a maga érdeme? És maga mit tett, Herr Falkenstein, a német népért? Közkatonákat gyötört, goromba volt a tisztiszolgájával, elkártyázta a pénzét meg a rangját, és most oroszlánokat szelídít. Az istállóját, miért álljon maga mögé a német nép? A táskás szemű borostás arca vérvörös lett.

- Gerov, ha pórul akar járni, csak beszéljen így velem! - szólt fojtottan. Az etető vállat vont. - Ha én félős ember lennék - felelt egyszerűen -, nem mentem volna vadállatok mellé ápolónak. - Falkenstein úrnak igaza van - recsegett a direktor. Maga nem érvel, hanem gorombáskodik. - Kikérem magamnak - kaffogott a volt huszártiszt Warnum felé -, hogy maga engem megvédjen! Akkor inkább hallgatom ennek a műveletlen alaknak az összevissza beszédét. - Jó, csak hallgassa - legyintett a direktor. Azonban, mondom, mindez akkor volt, mikor a motoros elindult, és tele tartállyal szelte a vizet északnyugati irányban. Néhány nap múlt el azóta, és Mr. Warnum óriásit változott. Már nem szívott vastag szivart, a kalapja nem ült hetykén a feje tetején. De hiszen nem is volt már kalapja, elvitte a minapi széljáték. Egy darab zsákvásznat kötött a fejére, hogy napszúrást ne kapjon, piszkos, cafrangos rongydarabot. Lehet valakinek így tekintélye? A feje búbjára hátratolt kalap nélkül? És már rágógumija sem volt. Minden fölénykelléke elhagyta. Meg is látszott rajta. A szakállas arca gyűrött volt, a pocakja meglaposodott. Pedig volt még elég élelem a

csónakban. De már nem tudott enni. Az átélt borzalom, az orkánban járt pokoli körtánc ellopta még a reménykedését is. napszámra ült így, roskadtan, az esőköpenye a vállán, lehervadva és hitetlenül. A jövőben nem hitt, a pénz - ami a bálványa volt, és a nagy kazettában hevert a csónak alján - tökéletesen elveszítette vonzását. Igen, mert elveszítette a hatalmát. Komolyan idegesítette, mikor rátévedt a pillantása. Itt van előtte annyi dög bankjegy, nehéz tízezrek, tehetetlen papírtömeg. Egy másfél dolláros iránytűt nem vehet rajta. Pedig odaadná érte az egészet. Két és fél napig motorral futottak, az Animáliáról indulás után. Addig telt az üzemanyagból. Aztán felhúzták a vitorlát, egészen jól mentek avval is. Harmadik nap történt a szerencsétlenség, hogy az iránytűt az üres kekszes dobozzal együtt beledobta a tengerbe. Hát az borzalmas volt! Az oroszlánszelídítő nekiugrott, ha Gerov közbe nem lép, talán a vízbe löki, hogy hozza föl az iránytűt a fenékről. És éppen akkor kezdett fogócskázni a szél az óceánnal. Mint két szabályos őrült. A könnyű motoros csónakot úgy dobálták a hullámok, a direktor hosszú kilométereket okádott végig.

Herr Falkenstein, egykori vitorlásversenyek aranyérmekkel kitüntetett győztese, keményre harapott állal meredt előre, és vezette a járművet. Gerov vezényszóra dolgozott, soha el nem veszítve a nyugalmát. Nem hányt (pedig Falkenstein is hosszút köpött néhányszor!), nem panaszkodott, nem volt a homlokán reménytelenség. Szívta a rövid fapipáját, merte a vizet, vagy várta az újabb vezényszót. Egyszer-egyszer furcsán fölnevetett, mikor úgy látszott, hogy a széllökés kiborítja az egész paksamétát a csónakból, embereket, dollárokat, problémákat. Aztán megint félmosoly ült a szája szögletén, a kutyafáját, veszélyes egy ilyen óceáni csónakázás, de meg kell hagyni, csudára érdekes!... - Mondja, mit mosolyog maga? - jött ki a sodrából Falkenstein. - Miért? - nézett rá Gerov. - Nem szabad? - A bátorságával henceg? Vagy igazán élvezi ezt a baromi csónakázást? Gerov a vállát vonogatta: - Maga örökké akar élni? - Akar a nyavalya! - Hát akkor? Nem húszéves, hogy sajnálja itt hagyni a táncot meg a díszvacsorákat. - Az élet is valami, nem?

- Eh, ha meg kell dögleni, megdöglünk. Csak nem nyafogunk, az ördög vigye el! Azonban Mr. Warnum nyafogott. Sírógörcsöket kapott, nem bírta idegekkel a pillanatonként rátörő halálfélelmet. Gerov arra gondolt, hogy persze, az útszélen kéregető koldus is félti az életét. De mennyivel többre becsüli a holnapi napot a tele zsebű gazdag. És Falkenstein megvető viselkedése és örökös gorombáskodása sem tett jót neki. Gyáva dollárzabálónak címezte, New York-i gengszternek, tömeggyilkosnak, az iránytű eltékozlójának. Vezényszóra dolgoztatta, einszwei, eins-zwei... s ha nem lapátolta elég gyorsan a vizet a csónakból, dióval dobta arcon. Pokoli ügyesen célzott a diókkal. Ha homlokon akarta dobni, homlokon találta, ha a szájára célzott, oda vágódott a dió. És a nagy főnök, a cirkuszszolgák pofozója, nem ugrott neki a zsebkésével. Jó, rendben van, a táskás szemű előtt ott hevert a cápák ellen készenlétben tartott géppisztoly. De odébb, egy horganybádog huzatú ládában még hat géppisztoly volt, és legalább ugyanannyi kék automata pisztoly unatkozott mellettük. (Ezeket a fegyvereket arra az esetre tartogatták a cirkusznál, ha az állatok elszabadulnak, vagy megvadulnak produkció

közben. Persze most magukkal hozták az egész arzenált, ki tudja, micsoda vad vidéken vetődnek partra?) Mikor a német aludt, és Gerov elbóbiskolt a kormánynál, mi lett volna Warnum úrnak kiemelni egy nagy kaliberű elefántölő ismétlőt a ládából? Vagy egy géppisztolyt? És ha megint kezdi a német a dobálózást, acélgolyóval felelni a kínzónak! Haha, ugyan! Eszébe sem jutott. Lehajtotta a fejét, hogy az arcát védje. Halkan vinnyogott, mint az állatai a ketrecekben. Szólni sem mert. Gerov tudta, miért nem lázad fel: csak a német értette a vitorlázást. És milyen elsőrangúan értette! Már valamennyien a cápák gyomrában lettek volna, ha nem Falkenstein kezében van a kormány meg a vitorlakötelek. Mint valami gép, olyan biztonsággal táncoltatta át a csónakot a háznyi hullámokon, nem ismerte ezt a szót: megijedni. Hát ezért tűrt a direktor. Az életét érezte a kínzója kezében. Hallgatott, mint a tuskó. Azt tehette vele a szelídítő, amit akart. Ez a hatalom néha fejébe szállt a táskás szeműnek. Gerovra is rábömbölt: - Na, mi lesz? Mozogjon, mert oldalba rúgom! Mire a deres fejű, de hatalmasan széles vállú bolgár csodálkozva hagyta abba a munkát, megfordult, és rámeredt a németre.

- Mit bámul? - förmedt rá dühösen az oroszlánszelídítő. Az etető csöndesen beszélt: - Magának is csak egy pohár pálinka jár naponként. A volt huszártiszt még ingerültebben szólt: - Nem is veszek el többet egy gyűszűnyit sem. - Nem? - Hát persze hogy nem! - Hm. Akkor mitől rúgott be annyira? - kérdezte a bolgár a homlokát ráncolva. Falkenstein rekedten bömbölt: - Ki? Én? Én rúgtam be?! - Maga, maga. - Ember, honnan veszi ezt? - Onnan, hogy úgy beszél velem, mint Mr. Warnummal. Csak nem akarja azt állítani, hogy józan fejjel ilyeneket merne mondani nekem? - Hajjaj, na, nézzék! Miért, mi maga? Mimóza? Vagy mi? Az etető erősen a szemébe nézett. - Gondolja meg, apám, hogy mit beszél - szólt egész gorombán -, mert ha én megütöm magát, a Göring hat hétig zokog majd az állapota miatt. Falkenstein magából kikelve rikoltott rá: - Bolond maga? Mondja! Bolond maga? - Nem én addig - felelt csöndesen Gerov -, amíg tisztességes hangon beszélnek velem. De

ha maga énfölöttem basáskodni akar, könnyen megbolondulok. Én nem vagyok Mr. Warnum. - Jó, jó, csak ne legénykedjen! - No hiszen csak azért mondom! Jó szó, jó barátság. Avval visszafordult, végezte tovább a munkáját. És nem félt, hogy a szelídítő hátulról fejbe lövi. Úgy látszott, a németnek imponált a félelmet nem ismerő bolgár, mert később, mintha mi sem történt volna, dohánnyal meg cukorkával kínálta. Gerov elfogadta, és megint rendben volt minden. Már annyiban volt rendben, hogy Falkenstein újfent Warnum direktort idomította óraszámra. Néha olyan hosszan, hogy az etető megsokallta, szembefordult vele. - Maga huszártiszt volt - mondta. A német összevonta a szemöldökeit. Tudta, hogy ebből jó nem következhetik. - Na és? - kérdezte élesen. - Minden huszártiszt ilyen? - Miért? Milyen vagyok? A bolgár közelebb tolta a vastag fejét: - Nézze, én azt is gyávaságnak tartom, ha valaki visszaél más gyávaságával. Az oroszlánszelídítő talpra szökkent. - Hallja - kiáltott felbőszülve -, azt ajánlom, vigyázzon a szájára!

- Ne ugráljon - intette le a bolgár csöndesen -, mert felborul a csónak. - Figyelmeztetem - üvöltött Falkenstein -, ha még egyszer megsért, pórul jár! Gerov szelíden mosolygott. - Maga valamit nem tud - felelt szép higgadtan -, azt, hogy a halál nekem csöppet sem félelmetes. Tehát téved, ha azt hiszi, hogy elájulok ijedtemben, mert elkezd ordítani, vagy megfogja azt a vacak géppisztolyt. A láda itt van a sonkám alatt, én is kivehetek egyet. Ha akarok. De nem akarok. Azonban, ha van kedve bokszolni, azt lehet. Jöjjön ide. Persze csak ülve bokszolhatunk, mert felfordítjuk a csónakot. A német teljességgel tehetetlenül meredt rá. Végül azonban leült, maga elé káromkodott. De Warnum ilyenkor békében kókadozhatott egy ideig. A hatodik napon a milliomos tökéletesen összeroppant. Az álla remegett, a könnyei szünet nélkül ömlöttek. Gerov megfigyelte, hogy két napja nem evett. Hát távol állt attól, hogy szimpatikusnak találja a dollárimádót, de ahhoz meg nagyon is ember volt, hogy részvétet ne erezzen egy összeomlott idegzet láttán. - Miért nem eszik? - szólt rá. - Így tönkremegy. Egyék, a mindenségit! - Nem tudok - sírt a direktor.

- Miért nem tud? Fáj a gyomra? - Nem fáj. - Hát akkor? - Nem tudom lenyelni az ételt. - Próbálja meg. Meglátja, mindjárt összeszedi magát. Falkenstein rátámadt Gerovra. - Maga még sajnálja ezt a senkiházit? - kiabált. Az etető bólintott: - Nevessen ki, Herr Hauptmann, én a rablógyilkosokat is sajnálom, ha betegek. - Hahahaha! - harsogott a német. - Vegye tudomásul, rá akart beszélni engem, hogy hagyjam ott magát a roncson. Mikor a csimpánz után mászkált. A bolgár vállat vont: - Talán attól félt, hogy a hajó elsüllyed, és lerántja magával a motorost. - Hát persze. Az etető elmosolyodott: - Érthető az, kérem. Életből csak egyet kapunk. Egyik félti, másik nagyon félti. Falkenstein örült, hogy bemárthatja Warnumot. - Csak hallotta volna - mesélte -, hogyan ordított velem, amiért nem indítottam el a motorost. A végén méregbe gurultam, megígértem neki, hogy berúgom a tengerbe, ha el nem hallgat.

- Köszönöm - biccentett Gerov. - Szép volt magától, hogy nem hagyott a roncson. - Hát persze hogy nem hagytam - intett dühösen Falkenstein. - Most gondolja el, hogy evvel az alakkal vagyok kettesben. - Elgondoltam már az imént - mosolyodott el a bolgár. - És meg is értettem. - Mire céloz? - kérdezte a német. - Megbocsát, ugye, ha őszintén kimondom: maga nem jóságból várta meg, míg előkerülök mosolygott még mindig az etető. - Hanem miért? - borzolódott fel az oroszlánszelídítő. - Hanem azért, mert tudta, hogy Mr. Warnumra nem számíthat, ha egyszer baj lesz. Falkenstein közel volt hozzá, hogy szétrobbanjon: - Bájos ember maga, hallja! Gerov szelíden intett. - Ahogy én magát megismertem - mondta csöndesen -, legszívesebben egyedül indult volna. Egymaga. - Úgy - nézett rá elfeketült arccal Falkenstein. - Persze. Hogy bőségesen elég legyen a koszt meg a whisky. De egyedül kissé nehéz. Az embernek néha aludni is kell. - Nagyszerű! - nyúlt le lassú mozdulattal a géppisztolyért az oroszlánszelídítő.

- Hogyne. Bizonyos vagyok benne, hogy ha valami kopár zátonyra kerülnénk, mind a kettőnket lepuffantana, az élelem miatt. - És meg is enném a holttestüket, mi? - Erre nem gondoltam - felelt a bolgár. - De tudja mit, maga mondta, és én elhiszem. - Hát ide figyeljen, maga tanulatlan proli ordított a német -, téved, ha azt hiszi, hogy tovább nyelem a sértegetéseit! Fölemelte a géppisztolyt, és egy pillanatig olyan volt a helyzet, hogy Falkenstein mégiscsak kettesben marad Warnummal az, Indiai-óceánon. - Menjen onnan a csónak széléről figyelmeztette kísérteties nyugalommal az etető -, lerántja a cápa. Falkenstein beljebb rándult. Valóban, közvetlen alatta utazott, a kormány mellett, a kék emberevő. - Piszok! - csikorgott, és nem lehetett tudni, a cápára érti-e vagy az etetőre. Mindenesetre jó dühlevezető volt a cápa; a volt lovastiszt bizonyára könnyebbült avval, hogy belekerepelt géppisztolyával a gyűlöletes dögbe. - Kár a töltést pazarolni - gyújtott pipára Gerov. - Ha egyik elmegy, jön a másik. A német nem felelt. De később fél óra hosszat káromkodott. Az életére esküdött, soha többé

nem lesz tekintettel senkire és semmire, mert a jóság egyenlő a hülyeséggel... A hetedik napon Warnum végképp elhagyta magát. A másik kettő nem ért rá törődni vele, megint táncolt az óceán. Éjfélkor még rászólt Gerov az igazgatóra, szedje össze magát. A milliomos nem felelt, a csónak aljába kuporodva reszketett. A bolgár kekszet adott neki meg cukorkát, ajánlotta, hogy rágogassa, aztán gyújtson rá egy szivarra. De olyan fáradt volt ő is, nekidőlt az árbocnak, leragadtak a szemei. Rövid ideig bóbiskolhatott. Arra riadt fel, hogy a csónak erőset rándult. - Mi az? - tátogatta a szemeit. - Az a barom - cigarettázott sötéten a német. A bolgár megfordult. A csónak orrában már nem volt ott Mr. Warnum. - Beugrott? - kérdezte megdöbbenve. - Ki? Az? - legyintett mély megvetéssel a volt huszártiszt. - Annak lett volna bátorsága az öngyilkossághoz? - Mi történt vele? - meredt Falkensteinre az etető. Az oroszlánszelídítő eldobta a cigarettacsutkáját. - Ott sírt a csónak szélén - vett elő új cigarettát -, a kezei lelógtak a víz fölé...

- Cápa? - kiáltott a bolgár. - Feldobta magát, vitte. - Na hallja! Miért nem szólt rá, hogy vigyázzon? A német szemei égtek: - Honnan tudja, hogy nem szóltam rá? Figyelmeztettem kétszer is - mondta, és szinte röstellte az irgalmasságát -, de már teljesen hülye lett. Eh - rántotta meg a vállát -, jobb így. Éppen elegem volt belőle. Hallgattak. A víz hullámzott, a Hold sárgán karikázott odafent. - Valamit nem értek - gyújtotta meg a pipáját Gerov. - Tulajdonképpen miért maradt maga Warnum mellett a roncson? A német a Holdra nézett. - Huszártiszt voltam - mormogott -, azért. Nem hagyhattam sorsára egy embert, akit mindenki faképnél hagyott. - Hősi gesztus! - biccentett Gerov. - Emberi gesztusnak is nevezheti. Most maga jön. - Hogyhogy én jövök? - Miért maradt maga a roncson? Mert arra fejemet teszem, hogy nem a szeretett igazgatójáért. - Nem, nem. - Hanem?

Gerov tehetetlenül vonogatta a vállát: - Az állatokért. - Mi? - Féltem, hogy maguk ketten lusták lesznek etetni szegényeket. Az oroszlánszelídítő hosszan bámult a széles vállú, deres fejű emberre. Hangosan elnevette magát. - Ha más mondja - hahotázott -, nem hiszem el! De maga képes ilyesmire.

21. Szabadtéri cirkuszelőadás A vihar elálmosodott. Csak néha tépte meg egy-egy elkésett széllökés a part növényzetét: vigyázat, még nem fejeztem be, csak pihenek! De akárhogyan fenyegetőzött, végül mégiscsak abbahagyta értelmetlen őrjöngését, és visszatért fészkébe, amiről senki sem tudja, hol van. A reggeli Nap már szeretetreméltóan mosolygott a partra vetett roncsra. Sőt megnyugtatóan intett: - Semmi baj, gyerekek. Az élet szép. Aminthogy valóban szép is volt. Madarak énekeltek a sűrűben, békák üdvözölték a harmatcseppeket. A paradicsommadár tarkaságával vetekedő agamagyíkok fürgén futkároztak a fák törzsén. Tüzesvörös fejüket,

sárgán pettyezett torkukat, acélkék hasukat, fehér csíkos hátukat mutatták hetvenkedve, a verébszerűen szürke, hétköznapi madaraknak. A tó körül lila, sárga, rózsaszín és mérgespiros virágok remegtek, most már nem a légmozgástól, hanem a kicsattanó jókedvüktől, lalli la, lalli la, de finom dolog élni, lalli la!... Kár, hogy nem állt a tó partján valami hívő lélek, ortodox bibliás, mert komolyan azt hihette volna, hogy egy új özönvíz, Noé bárkája érte el itt a maga isten háta mögötti Ararátját. Mindenesetre Cserr, a sárga vállú morokmadár (akit kémmadárnak is hívnak, mert kikémleli, és a mézkedvelőknek elárulja, melyik fán gyűjtöttek édességet a fadongó méhek) izgatottan elkezdett cserregni a harmadik fán bámészkodó neje felé. Hogy a csodába ne! A forrósodó reggelben sohasem látott gyülevész népség rajzott napvilágra a partra vetett hajóroncsból. Tevék, páviánok, kutyák, lovak, zebuk, libák, csimpánzok, jakok, gorillák, lámák, struccok, cerkófok, babuinok vonultak ki végevárhatatlan sorban a gyönyörű gyepre. A díszmenet végén hét elefánt lötyögtette ráncos bőrét. Ezek az elefántok hasonlítottak Doalla népéhez, de mégis mások voltak.

Alacsonyabbak, és hosszabb testűek. Azonkívül sokkal kisebb füleket lengettek, viszont vastagabb volt az ormányuk. Újabb ellentétül: az agyaraik nem voltak olyan hosszúak és erősek, mint az ittenieké. - Cse-cse-cserr - mutatott le a morokmadár a zilált társaságra -, nézd, mama, micsoda jöttment banda! Az egyik rózsaszínűre festett, idomított liba méltóságos sértődéssel pillantott fel az ágra. - Gondold meg, öcsém, mit furulyázol gágogott, megmozgatva kövér püspökfalatját. Ha nem tudod, kikről beszélsz, inkább hallgass! - Ó, ó! Miért? Kik vagytok? - Amerikai állampolgárok vagyunk - nézett fel fél szemével a rózsaszínű lúd, hogy a hatást lesse -, a nyugati civilizáció terjesztői vagyunk vágta oda élesen, na, most mindjárt elájul a kis szürke tollgombóc! - Mi az, hogy „Amerika”? - érdeklődött Cserrné. - Amerika a földkerekség első országa - felelt rendreutasító hangon a liba. - A gazdagság, a szépség és az elegancia földje. Cserr vígan lekiáltott a mohón legelő és még mohóbban ivó, sovány, piszkos népségre. - Nem szoktatok mosakodni? Csupa ganéj az oldalatok! És minő kócosak vagytok valahányan!

Djemmel, az egypúpú teve odaringatózott az ág alá. Ő a világ legriadósabb teremtése, a kiállott félelmektől most is remegett a négy bütykös lábszára. - Hajótöröttek vagyunk - bőgött a Hallhatatlan orrhangján. - A halálból menekültünk. A kis Cserr szókimondó madár volt. - Szinte nem is lett volna kár érted, olyan csúnya vagy - mondta meg őszintén, amit gondolt. Az egypúpú megütődve görbítette hátra a nyakát, hogy a rút feje vízszintesen mozgott ég és föld között. - Tévedsz - krákogott -, igenis, borzasztó kár lett volna értem. Siralom és gyász. - Ugyan. És ki siratott volna meg? - Az amerikai közvélemény. - Ne mondd! - Mondom. Ha nem tudnád, óriási sikereim voltak mindenütt a világon. - Micsoda sikereid? - A nézők őrjöngtek, mikor dzsesszzenére eltáncoltam nekik a kaméli-kaméli táncot. Óhajtod, hogy bemutassam? - Köszönöm, én nem akarok őrjöngeni. És az ki, az a madárijesztő, ott melletted? - mutatott Cserr a gorillára. - Mondhatom, hogy ilyen rút szörnyeteget még nem is láttam.

Jina, a gorilla úgy megsértődött, ahogyan csak nagyon csúnyák tudnak megsértődni, ha valaki szemükbe mondja, hogy nem találja őket csinosaknak. - Fogd be a csőröd, zöldfülű! - döngetett a nagydobszerű mellkasára. - Nemcsak hogy amerikai állampolgár vagyok - hörögte -, de rokona vagyok az Embernek is. - Bizony - erősítette Gorilláné, egy alacsony kis teremtés, akit a nálánál kétszer nagyobb Jina állandóan pofozott és gyötört, de ő mégis halálosan szerelmes volt a daliás termetű férjébe -, közeli rokonai vagyunk az Embernek. - Ember? - csörgött a morokmadár. - Nem tudom, milyen állat az. De ha rátok hasonlít, botrányosan csúf bogár lehet. Az egypúpú odahajolt a zebu füléhez. - Ebben véletlenül igaza van - súgta halkan, hogy a gorilla meg ne hallja. De Sanh, a burmai elefánt más véleményen volt. Ifjúkora óta megszokta, hogy az Embert, annak a Párját, de még a legkisebb Porontyát is tisztelje, szavának engedelmeskedjék, és ha sor kerül rá, megharcoljon érte a tigrissel is. Odaállt hát Sanh a fa alá, és mintha rendreutasítást akarna trombitálni a madár felé, felnyújtotta vízzel teleszívott ormányát. Aztán egyetlen nyomással úgy nyakon fecskendezte a

kémmadarat, hogy csuromvizes lett a csőrétől a körméig. - Nesze, te kis szájas - kürtölt vidáman -, tanulj egy kevés tisztességet! - Helyes, kitűnő! - örvendezett a gorilla. - Ezt megérdemelte a taknyos. Amerikaiak vagyunk lármázott teli torokból az átvizesedett madár felé -, tiszteletet követelünk! - Piszkos, trágyás csürhe vagytok! - kiáltott felháborodva a mézmutató madár. - Másra öntitek a vizet, pedig magatokra ugyancsak elkelne! Még akart mondani valamit, de a felesége nagyot sikoltott. Egy sunyi pofájú kis cerkóf ugrott Cserr felé kinyújtott kézzel a távolabbi ágról. A madár könnyedén elröppent volna, csakhogy az átvizesedett szárnya most nehézkesen emelte ültéből. A cerkóf elkapta a levegőben, egyet szorított a torkán, és a morokmadár befejezte mulatságos kis életét. Cserrné jajgatva szállt el. A majmok diadalmasan visítottak, a liba boldogan gágogott, a teve a levegőbe szökkent gyönyörűségében. A gorilla elégedetten vicsorgott. - Így jár az - döngette mellét a szőrös öklével -, aki sértegeti a civilizált népeket.

Csak Sanh, a burmai elefánt rázta a fejét elkomorodva. - Nem kell ölni! - dohogott. - Dehogynem! Meg kell tanítani ezeket a műveletleneket! - berzenkedett Jináné. Az elefánt az ormányát lengette. - A halál nem tanít meg semmire - szólt. - Félni fognak tőlünk - rikoltott egyik vad tekintetű kutyafejű majom. - Akitől félnem kell, azt gyűlölöm - fordult el Sanh. - Akit gyűlölök, attól nem tanulok. Tanultatok ti valamit a leopárdtól? - kérdezte váratlanul a páviánokat. - Micsoda kérdés! - sértődtek meg a vörös fenekűek. - Hát gondoljatok arra - dobta fel ormányát a burmai -, mi lenne, ha odabent a roncsban a három leopárd meg a nagy kígyó ketrece nem lenne bezárva. - Buahh - döbbent meg Djemmel -, még csak az kellene!... A páviánok elcsöndesedtek, a cerkófok ügyetlenül lógatták kezüket. A láma oldalba lökte fejével a zebut, a kutyák a roncsra nézegettek, és behúzták hasuk alá a farkukat. - Áááuh - ásított idegesen Bob, a számoló uszkár. - Ha szabad megjegyeznem valamit...

- Nos? - biztatta az egyik strucc, leeresztve fejét Bob feje mellé. Az uszkár megszagolta a strucc csőrét meg a nyakát, és elfintorította az orrát. - Annak a szegény madárnak igaza volt vakkantott -, bizony rendetlenek vagyunk egy kicsit. - Egy kicsit! - pillantott ganéjtól sárga oldalára egyik vastagra hízott cirkuszparipa. - Nyihha nyihh, jól elhanyagoltak bennünket! - Alaposan - mondta egyik lókollegája. - Na de itt a víz - intett a tó felé Bob. - És milyen jó meleg! - kiáltott a rózsaszínű lúd, aki elsőnek totyogott bele a vízivirágoktól kedves tavacskába. - Dobj be valamit - kérte az uszkár a harmonikás Billyt -, kihozom! Meg sem várta, míg a csimpánz bedobta a száraz ágat, már nyakig volt a vízben, és úszott. Az elefántok óvatosan leereszkedtek a parton, belemerültek a tiszta vizű kis tóba. A lovak, a kutyák követték őket, lassanként kedvet kaptak a többiek is. Még a struccok sem állták meg, hogy be ne dugják egy kicsit a fejüket a vízbe. Igazán nem azért, mintha kívánták volna. Inkább csak röstellték a többiek előtt, hogy ők nem tisztálkodnak.

Közben a majmok lekopasztottak néhány kókuszpálmát meg banánlombot. Televisítozták a világot a süket lármájukkal, hogy ők Amerika nevében birtokba veszik ezt a területet. Jókedvük volt. Billy még emlékezett gyerekkorára, mikor a naponta hatvanszor felrikkanó csimpánzkórus tagja volt a kameruni őserdőben. Eszébe jutott öreg vezérhíme éneke, elordította magát: - Ho-uh-hu-hú... ho-uh-hu-hú! Mire tizenkét csimpánzkollégája fújta a kórust: - Ua-ua-ua-ua-ua! A cerkófok is rágyújtottak örömdalukra: - Tuk-tuk-tuk ő... tuk-tuk-tuk... Délfelé a tó körül heverészett az egész társaság, a teve előadását hallgatta. Djemmel azt mondotta, hogy ha tekintélyt akarnak szerezni maguknak e föld lakói előtt, a megjelenésükkel kell hatniok. Tanácsolta, szedjék elő a hajó raktárából azokat az öltözeteket és szerszámokat, amelyek az előadásokon csillogtak rajtuk. - Érdekes gondolat! - ismerte el Bob uszkár. - Nagyszerű! - lelkesedett a gorilla. - A fényes amerikai viseletünktől hasra esnek majd az itteni civilizálatlan barbárok. - Gá-gá - helyeselt a lúd.

- A megölt madár szavaiból kivehető volt állapította meg Billy csimpánz -, hogy ezek még sohasem láttak gorillát, páviánt, lovat, jakot, csimpánzt, tevét, ludat és más kulturáltatokat. - Halvány fogalmuk sincs az amerikai technika fejlettségéről - jelentette ki megvetően Djemmel. - Ha úri módon feldíszítve lépünk eléjük harsogott Jina -, majd elálmélkodnak rajtunk. És tisztelni fognak bennünket. - Hurrá! - kiabáltak a bicikliző csimpánzok. Mivel az idomított állatok sok ezer előadáson hallották a közönség elragadtatott tapsorkánját, mikor a díszbe öltöztetett menazséria zeneszóra körüljárta a porondot, s az összevert tenyerek csattogása boldog izgalomba döntötte őket, Djemmel ötletét valamennyien kitűnőnek találták. Elhatározták, ha a szükséges ruhákat és díszszerszámokat megtalálják, magukra öltik azokat. Izgatottan siettek be a hajóroncsba. Billy emlékezett rá, melyek azok az ajtók, amik mögött a keresett holmit elraktározták. Mert az etetővel többször járt a magazinokban, mikor a javítani való darabokat kiadták a szabóknak. A raktárakat zárva találták. De Jina gorilla nekidőlt az ajtónak, és a méteres váll meg a kétszázharminc kilós súly nyomása alatt kiszakadtak a zárak. A helyiségek egy részében

tárolta Warnum a majmok meg a kutyák csemegéjét is; persze, ahogy az ajtók bedőltek, pillanatok alatt hasig járt mindenki az ínyencfalatokban, mert a páviánok, a babuinok meg a cerkófok mindent ledobáltak a polcokról a padlóra. Aztán az okos csimpánzok segítségével ki-ki magára öltötte díszruháját. Közben a páviánok nem mulasztották el körülvenni a három éhhalálra ítélt leopárd ketrecét és tisztes távolból megdobálni őket dióhéjjal, rothadt banánnal meg mindenféle piszokkal. A kiéhezett vadállatok magukon kívül prüszköltek, vicsorogtak, ordítottak, rázták rácsaikat. A páviánbanda gyönyörrel visított, és ezer gyalázkodást szórt az ősi ellenségre. Sanh megfenyegette őket, ha nem hagyják abba a ronda mulatságot, ő elefánt-becsületszavára kinyitja a leopárdok ketrecét. Erre a piros fenekűek otthagyták a leopárdokat. De gyűlölték a burmai elefántot, aki minden jó mulatságot elront, mert csudára öntelt és nagyképű. A Banshia-hegy meg az Oapi-part környékén villámgyorsan szétfutott a hír, hogy különös jövevények érkeztek a déli partra. Azt mesélték a hírharangok, hogy soha nem látott két- és négylábúak jöttek a Sósvíz

hullámain, úgynevezett Úszó Fészekben. Már maga az a fekete alkotmány, amiből kibújtak, megcsodálni való furcsaság. Nem hasonlít a gólya fészkére, sem a szövőpinty fészkére, sem Jabiruékéra, sem egyetlen itteni fészekre, és mégis fészek. Valaki azt mesélte, hogy Doalla rokonai jöttek ide segíteni a gyíkszörnyek ellen, honnan is? Amerikából. Ott szokás az, hogy messze földre elmennek háborúzni, akárhol kitör valami verekedés. Igaz, mindig csak akkor, mikor a két verekedő már alaposan kivérzett. Egy orix antilop szerint az idegenek pokolian csúnyák. Viszont a sörtés sün esküdözött, hogy vannak közöttük Giawa-formájú állatok, de olyan szépek, hogy a hiéna megőrül majd az irigységtől, ha meglátja őket. És beszéltek így, és fecsegtek amúgy, elannyira, hogy a legmagasabbra csigázták a nép érdeklődését. Oapi-föld lakossága tudja, hogy a nők kíváncsisága hihetetlenül fejlett. S mivel a hímek távol jártak (a Mizi-mocsár körüli nagygyakorlaton), nem volt erélyes szó, ami visszatarthatta volna őket, mikor nagy tömegekben indultak el csodát látni. Antilophölgyek, kudukisasszonyok, bivalyőnagyságák, zsiráfbakfisok, gnúgörlicék,

zebraténsasszonyok s minden rendű női népek igyekeztek seregestül a Banshia-hegy alatti síkságra, hogy megtekintsék a jövevényeket. De voltak a tömegben bojtos fülű sertések, dikdikek, kontyos madokák, futómadarak, sünök, ürgék és gazellák is szép számmal. A felvonuló bámészok olyan tömegesen érkeztek, hogy az egyik gyümölcsfán torkoskodó cerkóf ijedten menekült be a roncsba, mikor meglátta őket. Azt állította a rossz lelkiismeretű cerkóf, hogy ezek a megölt madár miatt jönnek, számon kérni a halálát. A cirkuszállatok közül többen felmásztak a magasabb fákra, hogy szemügyre vegyék a közeledőket. Valamennyien azt jelentették, hogy a nagy csorda csupa békés állatokból áll, nőkből és gyermekekből, viselkedésük semmiképpen nem árul el rosszindulatot. A cirkuszállatok megbízták Djemmelt, az egypúpú tevét, beszéljen velük, és tudja meg, mi a jövetelük célja. Azért esett a választásuk Djemmelre, mert a teve egész külseje jámborságot árul el. Hiszen szarvai sincsenek, amivel döfhetne. Járása nyugodt és megfontolt. Tehát nem keltheti a nézőkben az ellenséges vagy harcias állat látszatát. Másrészt a teve néhány év előtt még Arábiában élt, ott

megtanulhatta a keleten divatos, túlzottan udvarias magatartást. Djemmel kiringatózott a roncsból, és addig ment, míg szembekerült a menettel. Akkor a tömeg elé lépett, mire az érkező bámészok megtorpantak. Az egypúpú előkelően térdet hajtott a legelöl álló bivalynénike előtt, majd a maga és társai nevében üdvözölve a hölgyeket, aziránt érdeklődött, mi járatban vannak. Egy karcsú nyakú zsiráfkisasszony felelt a kérdésére. Elmondotta, hogy meghallották az érdekes idegenek hírét, és a kíváncsiság hozta ide őket ilyen szép számmal. Djemmel, aki teve létére hiú volt, mint egy New York-i szenátor, biztosította az érkezőket, hogy nem fáradtak hiába. A távoli Amerikából jött előkelő kultúrállatok olyan látványban és élményben részesítik az itteni állatokat, amit New Yorkban, Washingtonban, Chicagóban, San Franciscóban és mindenütt máshol csak drága belépőjegyek ellenében tekinthetett meg a közönség. Itt azonban, hálából a nagy érdeklődésért, meg hogy mint jövevények bizonyítsák békés szándékukat, teljesen ingyen részesítik a megjelenteket a nyugati civilizáció áldásában. Azután felkérte a tömeget, helyezkedjék el félkörben a hegy lejtőjén (hogy mindenki jól

láthassa az amerikai kultúra letéteményeseit), majd visszatért társaihoz. A hajótörött állatokkal Djemmel közölte, milyen magas fokú érdeklődés várja őket ezen a helyen. Senkitől nem hallott erre vonatkozó megjegyzést, de az az érzése, hogy az itteniek tudnak az ő csodálatos cirkuszi előadásaikról. Jina, a gorilla erre kijelentette, hogy ilyenformán nem térhetnek ki a közóhaj elől. Igenis, be kell mutatniok a Nagy Mutatványt, ami annyira lenyűgözte az amerikai nagyvárosok meg a tengeren túli metropolisok közönségét. Warnum direktor szülte a sikerhozó ötletet, ami csakugyan eredeti volt. Soha sehol, a világ egyetlen cirkuszában sem lehetett látni hasonlót. Nem csoda, hogy egyedül New Yorkban négy éven át játszották „A cowboy esküvője” című hatalmas állatrevüt. Énnek az előadásnak az volt a feltűnést keltő váratlansága, hogy a műsor második részében, a szünettől a befejezésig, teljes másfél órán át nem lehetett embert látni a porondon. Állatok játszottak el egy kerek cirkuszi komédiát. Ennek keretében revüszerűen felvonultak, énekeltek, muzsikáltak, bohóckodtak, zsonglőrködtek, légtornásztak, dirigáltak iskola-lovarmutatványokat, és mutatták be számoló-, táncoló-, beszélőtehetségüket.

Mindezt humoros és megható jelenetekkel tarkítva, olyan önállóan, magukbiztosan, lámpaláz és hiba nélkül, hogy valósággal megőrjítették mindenütt a közönséget. Külön érdekessége volt a mutatványnak - amit egyébként üvöltő reklámok hirdettek -, hogy Mr. Warnum a komédia megírására John Paris-t, a Broadway-revük világhírű szerzőjét kérte fel, és fizette meg méregdrágán az irodalmi munkásságát. A zeneszámokat Amerika legnépszerűbb dzsesszkomponistája, Stirbing Merlin szerzette. Mindez - a két világhírű névre gondolok - azt jelentette, hogy ezt a revüt nem lehet együtt emlegetni a hétköznapi mutatványokkal, hanem igenis „számolni kell vele”. Aminthogy az amerikai sajtó számolt is, több hasábos kritikákban méltatva és a méltatásokat odaiktatva az irodalmi drámák, a szellemes vígjátékok és az andalító operettek - elé! Lehet, hogy ezt Warnum direktor érte el egy kupac dollárral, de az is lehet, hogy a látvány újszerűsége nyűgözte le annyira a szerkesztőket, hogy „A cowboy esküvőjé”-ről szóló kritikák megelőzték a Shakespeare, Tolsztoj, Goethe, Pirandello, Moliére és más szerzők éppen színre került műveiről szóló méltatásokat.

Mellesleg a színházi lapok és magazinok hónapokig szellőztették a tényt, hogy teljes ötnegyed éven át folyt az idomítás. Elhallgatva persze a tömérdek ostorcsapást, lábrataposást, rúgást, megöklözést és koplaltatást, amivel a művészeket a próbákon megrendezték, hogy a Nagy Mű összeálljon. De akkor aztán csodálatos hatást váltott ki széltében mindenütt. Mint ahogyan most itt Oapi-föld kíváncsi hölgyeinek is tátva maradt szeme-szája, mikor a lejtő alatti sűrű cserjéből kirajzott a csillogó-villogó társulat. Zeneszó csattogott, és a művészegyüttes díszmenetben körüljárta a gyepes síkságot, ami - a zsúfolt tömeg karéjában - olyan volt, mint egy óriási szabadtéri cirkusz porondja. Hat cowboykosztümbe öltözött csimpánz lovagolt be elsőnek, széles hátú fehér kancákon, igazi wild west prairie-legények. Álladzó szíjas, nagy sombrerokalap a fejükön, birkabőrös nadrág a combjukon, revolvertáska az övükön. Lovaglás közben időnként előrántották Coltrevolverüket, és a levegőbe puffogtattak, komoly megszeppenést keltve az Oapi-hölgyek szügyében. A cowboyok után négy gyapjas jak lépkedett, különös kocsit vontatva. A járművön valami amerikai ízléssel megtervezett pagoda-szerű torony magasodott fel, és virított a szivárvány

minden színében. A torony négy sarkában négy zeneszerző világnagyság: Beethoven, Csajkovszkij, Wagner és Stirbing Merlin szobra büszkélkedett. Mind a négyen trombitát fújtak, illetve ez a négy trombita volt a zenekocsi négy hangszórója. Mert a torony belsejében működött a nagy gramofongépezet, az automatikus lemezváltóval. A masina rugóját egy balerinaszoknyácskába öltözött fiatal csimpánzleányka kurblizta szünet nélkül, kecses mozdulatokkal és a közönségre sütött bájos mosollyal. A másfél órán át szakadatlanul csattogó, dödögő, szinkópás amerikai dzsesszmuzsika módfelett tetszhetett Stirbing Merlin szobrának (hiszen kizárólag a saját szerzeményeit hallotta!), mert széles mosollyal fújta trombitáját. Beethoven, Csajkovszkij és Wagner urak szoborarca viszont komoly volt, talán döbbent is; a kutyafáját, velük trombitáltatni ezeket a trottli dalocskákat, mégis határtalan szemtelenség! (Warnum mester több hajótörött cirkuszalkalmazott véleménye szerint - ezért az egyetlen zenekocsiötletért megérdemelte a levegőbe röpítést.) Négy igen díszesen felkantározott bolíviai láma lépegetett be ezután taktusra. Keskeny, rövid fülüket hegyezve, bundás kis farkukat mozgatva és csinos juhfejüket ide-oda forgatva,

nézelődtek a nagy, fényes szemükkel. Hátukon egy-egy cerkófmajom parádézott rókavadásznak öltözve, piros sapka, piros frakk, fehér selyembricsesz, pici barna csizmák. A jókora, agyagsárga bundás, karcsú lábú lámákon lovagló kis vadászok valóban kedves látványt nyújtottak. Csak persze aligha akadt egyetlen néző széles e földön, aki meg tudta volna mondani, mit keresnek az előkelő rókavadászok egy cowboy esküvőjén. Utánuk hat skót agaraktól vont magas kerekű hintócskában egy-egy parókás makákómajompár ült délvidéki farmeröltözetben, mint férj és feleség. Távoli tájakról az esküvőre érkezett rokonoknak látszottak, csupa kényelmetlenség és feszengés. A férfiak szájában vastag ünnepi szivar volt, nejeik strucctollas legyezőkkel legyezték magukat, vagy ötven év előtti divat szerint. Hatásos „gag” volt, mikor az arcát legyezgető egyik makákóasszonysághoz odanyargalt egy strucc, közelről megnézte a legyezőt, aztán a saját farkára nézett, biz ottan hiányzott az egész bodor. Úgy látszott, felismeri a tulajdonát, mert csőrével kikapta a farmernő kezéből a legyezőt, odaillesztette a kitépett tollai helyére, és lengő szárnyakkal, elégedett gurgulázással kirobogott a porondról.

Az esküvőre meghívott hat farmerpár mögött tizenkét púpos zebu lötyögött be, hátukon vén páviánhímek hindu parasztöltözetben, egzotikus csörgőtököket rázogatva a zene ritmusára. Utánuk Sanh, a burmai elefánt vonult komolyan; a hátára kapcsolt aranypagodában gazdagon öltözött, eszemadta csinos páviánhölgy büszkélkedett: őfelsége, a maharani. Igaz, hogy olykor kiesett, a szerepéből, és hátranyúlt a csillogó gyűrűs kezével, hogy amúgy istenigazában megvakarja a fenekét - bár lehet, hogy ez a mozdulat is megrendezett dolog volt, oh do laugh my sweet country, nevess, Amerika! Hogy el ne felejtsem, az elefánt nyakában ici-pici turbános fiúcska (kis komikus, ferde állú cerkófmajom) ösztökélte drágaköves ankussal a nagy állatot. A maharadzsáné után hat zetlandi póni ficánkolt be, olyan kicsik, hogy a csoportjuk mögött lépkedő dán dog vállal emelkedett föléjük. A zetlandi lovacskák hátán kurjongató, lövöldöző pávián-cowboyok és cowgörlök lovagoltak. A legutolsó lovas vezette pórázon a harsányan ugató nagy kutyát. Most gyönyörűen felkantározott, magas termetű, fehér uszkárkutyák hátán parányi csuklyás majmok lovagoltak be, mint kanadai katonák, zászlós dzsidákkal. Roppant komolyan

nézegettek körül, ahogy az díszmenetben részt vevő angolokhoz illik. Nyolc kétpúpú teve hullámzott be a dzsidások menete után, igen díszes szerszámokkal, aranyos veretekkel, keleti szőnyegekkel felcifrítva. Az első négyen kínai mandarinok utaztak (babuinmajmok), a következő négyen selyemöltönyökben pompázó gazdag turkesztáni kereskedők ültek törökülésben és hosszú szárú csibukból pipázva. (Négy csupabozont galléros pávián.) A tevék mögött egy tucat atlétatrikós, fehér sortos csimpánz karikázott csillogó kerékpárokon, lábukon fehér bokaharisnya és kék szandál. Utánuk egy kis, lábbal hajtott, nyitott piros autó gördült. Első ülésén sofőrdresszbe bújt, komoly dobermannkutya nyomogatta a pedált, és kormányzott. A hátsó ülésen frakkban, cilinderben Billy csimpánz harmonikázta a zenegépből kicsattogó foxtrottot széles jókedvvel. Ezután három kis vászonekhós kocsit (covered wagons) vontak lovakként befogott kutyák. A hajtóüléseken pionírkisasszonyoknak öltözött libák fogták a gyeplőszárat, és gágogtak zeneszóra. Körülöttük tíz pompásan nyergelt strucc mozgott; huszáruniformisban csillogó

páviánok lovagoltak rajtuk, forgós csákókkal, kivont kardokkal. Ősi lovasszokás szerint kacsingattak a hölgyközönségre, olykor csókot hintve a csinosabbak felé. Három ázsiai elefánt követte a huszárszakaszt, felvirágozott kolosszusok. Ormányaikkal hosszú zászlórudakat emeltek, rajtuk a csillagos amerikai lobogót lengette az erősödő szél. Mögöttük aranyos díszhintóban a lakodalmas pár: a gorilla, ünnepi cowboyöltönyben, mellette a neje, menyasszonyi díszben, selymekben és fátylakban. Két utánuk lépkedő elefánt tartott föléjük kék-arany-piros színekben ragyogó selyemmennyezetet - ennek négy sarkában kék orrú cerkófmajmok szórtak aranyzsákokból imitált rózsaszirmokat. A lakodalmas pár után hat egypúpú teve hintáit, nyergükben núbiai katonák (csimpánzok), puskákkal a vállukon, fejükön piros fez, lábukon sokgombos fehér kamásli. És végül cowboyöltözetben pusztai lovakon lovagló páviánok hajtottak aranyzsákokkal megterhelt gyapjas jakokat, mint hozományt... evvel a kielégítő akkorddal zárva be az ezerszínű esküvői menetet. A csodálatos felvonulás háromszor marsolt körül a füves síkon, a bámészkodók alkotta szabadtéri arénában.

Oapi-föld lakói leírhatatlan csodálkozással bámulták a távoli világból idecsöppent maskarákat. A különös gépezetből kiharsogó zenebona hatalmasan megviszkettette a füleket, s a sohasem látott, idegen állatok szagától égnek meredt a helybeli lakosság hátán a koronaszőr. De a körülvonuló menazséria rendje és villogó tarkasága mozdulatlanná bűvölte a bámész közönséget. Szinte hipnotikus ámulatban szorongtak egymás mellett, és meresztették a szemüket, és lihegtek, mintha negyednapos szomjúság gyötörte volna valamennyit. Hanem mikor a díszmenet megállt a harmadik kör után, és megkezdődtek a mutatványok, akkor álmélkodott el csak igazán a naiv nézősereg. Két elefánt ült le a hátulsó felére egymással szemben. Ormányaikat összekulcsolták és kifeszítették, hogy kötéltáncos-mutatványra legyen alkalmas. Struccfióka libbent fel az egyik elefánt hátán erre az élő kötélre; csőrében egyensúlyozó ernyőt emelt. Zeneszóra sétált végig, és bókolt, és fél lábon állt, és táncolt az ormányokon. A három rózsaszínű liba starthoz állt, pisztolylövésre százyardos versenyt futott. A győzteshez odajött a frakkos Billy, levette

cilinderét, és eléje öntötte a tartalmát, sok-sok aranysárga kukoricát. A két lemaradt rózsaszínű irigyen nézte a zabáló győztest. Billy felszólította őket, fussanak versenyt ketten, egy lábon, vigaszdíj. A két rózsaszínű starthoz állt, és a befutó első megkapta a vigaszdíjat: Billy elővette fekete selyem levéltárcáját, abból öntött érthetetlenül sok kukoricát a liba elé. A harmadik lúd búsan nézte a csemegéző két másikat. A jószívű csimpánz megsajnálta, odament hozzá, harmonikázott neki. Az utolsónak maradt rózsaszínű a fejét rázta, ez nem vigasz. Erre Billy gondolt egyet, kinyitotta harmonikáját, és annyi kukoricát öntött ki belőle a bús liba elé, hogy elámult, aki látta. Sanh elefánt lépett a porondra, akrobatikus mutatványokkal. Az egyes mutatványok között az ormányából előkerült pici selyem zsebkendővel törülgette homlokát, nyakát és hónaljait. Mikor befejezte produkcióját, a két első lábán ment ki a porondról. Gyors egymásutánban követték egymást a varietészámok. Egy cowboy-csimpánz meglovagolta szőrén a legmakrancosabb zebut. A púpos állat rúgott, dobálta magát, toporzékolt, de a csimpánz a hátán maradt, és végül diadalmasan vágtatott ki a körből.

Bob, a számoló uszkár jött be. Jina, a gorilla, három ujját mutatta fel, az uszkár hármat ugatott. Hét ujját mutatta fel, hetet ugatott. Aranypénzeket rakott egy kis zsámolyra, Bob annyit ugatott, amennyi érme volt előtte. Erre Jina jutalmul egy vörös itallal telt üveget adott a kutyának. Bob kihúzta a palack dugóját, két lábával szájához emelte, kiitta utolsó csöppig. A gorilla vigyorgott, újra kezdte a számolási leckét. Két aranyat tett a zsámolyra, mire az uszkár nyolcat ugatott, az öt aranyra kettőt, a háromra tizenhatot, és tántorgott, mikor kiment, mint aki tökéletesen részeg... De vége-hossza nem volt a különösnél különösebb produkcióknak. Egy elefánt ostort pattogtatott az ormányával. Induló harsogott, gyönyörű fehér lovak vágtattak körül a porondon. Az elefánt bemutatta idomítása eredményét. A lovak taktusra léptek, forogtak, táncoltak, letérdeltek, meghajoltak, végül két lábon vanszteppezve vonultak ki. Egy csimpánz bokszolt egy másik csimpánzzal. Strucc vezette a mérkőzést. A második menetben egyik csimpánz knockoutolta - nem ellenfelét, hanem a bírót. A két küzdő víg visítozással kiszaladt. A gorilla meg a felesége hordágyra tették a struccot, de míg kifelé cipelték, megcsúsztak, és földre borították.

Kék orrú cerkófok csináltak bámulatra méltó akrobatikus mutatványokat. A három liba kedvet kapott az akrobatikára. Egyikük felmászott a másikuk fejére, a harmadik meg az ő fejére, így jártak, sőt táncoltak, mint az egyensúlyozás csodája. Két biciklista csimpánz vállára, rohanás közben, felperdült egy harmadik társuk. Biedermeier ruhás csimpánzkisasszony tornászott fel negyedikként a két kerékpáros vállán állónak a fejére. Ott állt, míg a kerékpárok vad csöngetéssel száguldoztak körül. Aztán a kisasszony kézállást csinált a vállakon egyensúlyozó csimpánz fején. Ahogy lehajolt, a szoknyája a nyakába esett, a bokájáig érő bugyogójából kilógott az inge vége. A cirkusziak nem értették, miért nincs ennek itt hatása, mikor Amerikában visítottak és vonaglottak a nézők a röhögéstől... És a mutatványok után bömbölőre hangosodott a zenegép zakatoló csinnadrattája. Finálé. Az állatartisták közül kiváltak a párok, hogy az amerikai dzsessztáncokat bemutassák. Elegáns páviánpár lejtette a tangót, a csimpánzok rumbáztak, a libák vanszteppeztek, a struccok eljárták a hulahulát. A gorillapár angol valcert táncolt, a lámák - mint görlcsoport -

színpadi táncot mutattak be. A végén csatlakoztak hozzájuk a lovak, a jakok, a kutyák, a zebuk, az elefántok. Előperdült Djemmel, vad mozdulatokkal ropta a kaméli-kamélit. Aztán összekeveredett a társulat, össztánc, mindenki járta, a hangszóróból csattogó veszekedett ritmusra. A nézőközönség mind közelebb szorult a produkcióhoz. A hátul állók nyomták az elül szorongókat, a kíváncsiság húzta valamennyit. Szinte észre sem vették, már bent topogtak, forogtak ők is a művészek között. A zene nyávogott, sivalkodott, zürrögött. A szaxofonok bégettek, a szuzafonok dörmögtek, a harmonika, a hegedű, a klarinét hangja előelősikított a hangok összepréselődött masszájából. És a nagydob meg a cintányér, a kisdob meg a bendzsó pihenetlenül diktálták az ütemet. A tarka maskarákba bónyált hajótöröttek félszegen emelgették csülkeiket, testük ritmusra mozgott, hátuk emelkedett és lesüllyedt... egy Oapi-földi karcsú kis gazella odakeveredett a táncoló zebuk közé, öntudatlanul emelgette ő is a finom lábait. Egyik fiatal zsiráfkisasszony melléje sodródott, már ő is járta. Két ifjú kuduleányzó megirigyelte a mulatságukat, beszökkentek ők is a körbe, ügyetlen ugrándozásba kezdtek.

Akik a körön kívül maradtak, azok sem tudtak ellenállni a különös vonzásnak. Nem telt bele fél óra, és a Banshia-hegy lejtője tele volt hisztériásan vonagló oapibeliekkel. Nyálzó, habzó szájukat a Nap felé emelve topogtak a füvön, és rázták a hátsó részüket, ahogyan az amerikaiaktól látták. És mekegtek és bégettek és illegtek és forogtak... a világ legfurcsább táncmulatsága! Az orkánná erősödött szél belezúgott a lombokba, a parti bokrok suhogtak. A bambusztörzsek bugása, a fütyülő akác tilinkója is csatlakozott az orgiához... a nyugati kultúra megérintette Oapi-föld természetes világát. Billy csimpánz frakkosan állt a zenekocsi tetején. Mint valami beszeszelt New York-i gavallér, vad ritmusokat hajszolt ki a harmonikájából, és rikoltozott. - Mekkora siker - hahotázott -, a vadak is táncolnak! A struccok bugyborékolva nevettek ezen. Meg azon is, hogy a páviánok huhogtak, a zebuk kiáltoztak, a lámák vihogtak, az elefántok trombitáltak... olyan volt az egész, mint egy amerikai szilveszter részeg tömegőrülete. Hanem aztán megállt a hisztériás össztánc, mikor a tóparti bokrok közül csontreszkettető ordítással kiszökkent a fekete sörényes maszai

banda. Tíz bengáliai tigris, két jaguár, hat farkas, három vérivó grizzlymedve meg négy leopárd borzalmas üvöltése felelt rá a domboldalról, a partról, az erdőből, mindenhonnan. A sziklákhoz verődött roncs darabokra tört ketreceiből kiszabadult és partra úszott ragadozók néhány irtózatos ugrással ott termettek a porond közepén. Az eltört vasrudaktól véresen, az úszástól csuromvizesen, az éhségtől villogó szemekkel, a tömegtől félőrülten csaptak szét a táncolók között. Egy tigris első ütése Billy koponyáját verte felismerhetetlen ronggyá, Djemmel egy szürkemedve iszonyú sújtásától dőlt el, a számoló uszkárt kettőbe tépték a farkasok, a páviánokat csapkodták, csépelték a leopárdkarmok. A kisebb majmok borzasztó sivalkodással próbáltak eljutni a fákhoz, de az összekavarodott tömegben lehetetlen volt keresztülvinni a szándékukat. Az elefántok tombolva védekeztek, a lovak meg a tevék rúgtak és haraptak. Struccokat, majmokat, libákat, gazellákat, kutyákat tapostak bele a vértől támadt sárba. Az állatok vakrémülettől ostobán ugráltak, minden cél nélkül, idébb vagy amodább, de nem tudtak menekülni a tömött körből. Mire az oapibeliek észbe kaptak, és futni kezdtek, már tömegével mészárolták le őket a

partra úszott fenevadak. Az amerikai kultúra, a maskaraállatokból és vérzabálókból összeállt borzalom most öntötte el igazán Oapi-földet! Az ázsiai elefántok felökleltek és lepénnyé tapostak egy fekete sörényest meg két tigrist. De az elképzelhetetlen zűrzavarban sehogyan sem tudtak rendet teremteni. Egy tömegbe zárkózva, lassan hátráltak egy szakadék meredek falához - legalább a hátuk védve legyen. De így is minden erejükre és óvatosságukra szükségük volt, hogy az ide-oda őrjöngő tömeg földre ne döntse őket, ami egyértelmű lett volna a halállal. Szemük előtt ütötte le Ramszesz oroszlán a husánggal harcoló Jina gorillát, míg a fátylaiba keveredett Jinánét egy leopárd ragadta torkon. Most már nem az éhség tüzelte a ragadozókat. Mint a baromfiólba került menyét, úgy öltek, az öles gyönyörűségéért, vakon csapkodva és tépve, marva és döntögetve a lábon állókat. A civilizáció színes rongyaiba öltözött csimpánzok, megfosztva mozgásképességüktől, egytől egyig áldozatai lettek az őrjöngő fenevadaknak. A leopárdok gyönyörűséggel verték szét a maskarás majmok fejét. De igazában nem is válogattak. Aki a talpuk vagy a foguk elé került, eltört gerinccel, felszakított hassal, átharapott torokkal került földre, lett légyen az kérődző,

gyökérevő, zsiráf, szárnyas, vagy rágcsáló, vagy akármi. Fél óra alatt valóságos hulladomb vérzett a Banshia-hegy parti lejtőjén. Oapi, a béke szigete, egyszerre tele lett jajgató gyásszal, rohanással, sikoltással. A vérzők meg a vérivók összekeveredett hangjaival. És a Nap, a részvétlen „Isten”, forrón, együgyűn mosolygott az amerikai cirkusz irtózatos sikerű előadására.

22. Hubu Vubu nagy lélegzetet vesz Kuhi, a sáskaevő ölyv hozta meg a vészhírt a keleti hegyek alján történtekről. Doalla, az okos Doalla most az egyszer elvesztette higgadtságát. Nagy fejét a fákhoz verte dühében, mikor meghallotta, hogy idegen világbeli állatok bámulására sereglettek össze az Oapi-lakók, sutba vetve minden óvatosságot. Szinte olyannak tűnt az egész borzalmas szerencsétlenség, mintha Oapi-föld otthon maradt lakossága maga kínálkozott volna fel, hogy vérfürdőt rendezzenek sorai között. A fővezér először azt hitte, a jövevény elefántok, meg a színes rongyokba burkolt társaik tőrbe csalták a kíváncsiakat. De a sáskaevő, aki a levegőből végignézte az egész

rémséget, megmagyarázta, hogy elsőkül éppen a távoli világból érkezett állatokat gyilkolták halomra a ragadozók. Azt is elmondotta, hogy az idegen elefántok súlyos sebeket kaptak, miközben életükért harcoltak. És azt, hogy néhányat elpusztítottak a vérengző dúvadak közül. Mikor Doalla valamennyire magához tért döbbenéséből, azonnal lefúvatta a gyakorlatot. Hevenyészett tanácskozásra gyűltek össze a vezérek. Az a vélemény alakult ki, hogy az egész sereget azonnal haza kell vezetni. - Az őshüllők halálosan veszedelmesek lesznek - mondotta Jarmó, aki feleségei és gyermekei miatt aggódott. - De a ragadozók már most halálosan veszedelmesek. - Gondoljátok meg - vetette ellene idegesen Doalla -, egy gyíkszörny tegnap ideát volt! - Minden támadó szándék nélkül emlékeztette Monuhu, mert ő is féltette a családját. - Mégis itt kellene hagyni a sereg egy részét ellenkezett a fővezér. - Kisebb csapatot itt hagyni - töprengett Bungi -, ennyit jelentene: ha átjönnek a gyíkszörnyek, legyen kit felfalniok. Nem így van? Lung szólalt szokott meggondolt módján:

- Két tűz közé kerültünk, Doalla. Amelyik jobban éget, azt oltjuk előbb. - Igen, igen, de... - Ha egyikkel végeztünk, akkor jön a másik. - Tö-tö-tökéletesen tá-tá-tártad elénk a te-tetennivalónkat - állt melléje Kuloki. - Hát jó - sóhajtott az elefánt. Bömbölő gyomorral intézkedett, hogy a madármegfigyelők fokozott éberséggel figyeljék a Tűzökrendező-szigetet meg az oda vezető zátonyt. És természetesen mindennap küldjenek hírnököt. De ha valami történik, közben is, minden fontos eseményről. Azután útnak indította hazafelé a sereget, szigorú óvatossági rendszabályok betartásával. - Ez lesz az igazi nagygyakorlat - mondta a harcolókhoz intézett beszédében. - Kinek-kinek helyén legyen az esze meg a bátorsága. És ha valaha szükség volt repülőkre, hát most igazán. A szárnyasok mindenütt előzzék meg a sereget, hozzanak kimerítő jelentéseket az ellenségről. De még mielőtt parancsot adott volna az indulásra, utasításokat küldött a leggyorsabb madarakkal. Hogy amíg a sereg hazaér - két rettenetesen hosszú nap, brrh, mi történik ezalatt otthon? - az asszonynép miként járjon el, hogy lehetőség szerint elhárítsa a veszélyt.

Mindenekelőtt az öregebb anyák segítsenek a védekezésben. A csordák kerüljék a sűrűségeket, ahol észrevétlenül megtámadhatók. Ezekre a helyekre csupán a déli rekkenő óráiban szabad bemenekülni a tűző Nap elől. De akkor is csöndben és mozdulatlanul kell bevárni a forróság szűnését. A vérengzők ne is sejtsék ottlétüket. Egyébként pedig mindig a síkokon tartózkodjanak teljes védelmi felkészültségben. A borjas anyák helyezkedjenek el a csorda szélein, ők a gyermekük védelmében ki mernek állni bárki ellen, sőt le is tudnak győzni bárkit. Nappali és éjszakai madarak tartózkodjanak ezentúl minden csoport mellett, jó előre jelezzék az ellenség közeledését. Ha a ragadozók jönnek, szorosan egy tömegbe állva, szarvakat előreszegezve kell várni a támadásukat. Ha a támadó betör a csorda sorai közé, együtt maradva, összepréselődve kell megakadályozni az ugrását és valamennyien egyszerre rárontva, agyontaposni. Azt is elrendelte Doalla, hogy az ellenállásra képtelen kis állatok napvilágnál, elefánt-, vízilóés rinóanyák védelme alatt induljanak el nyugat felé, amerről a védősereg közeledik. Ügetésben haladjanak, mindig a Sósvíz széli lejtőkön, ahol könnyebb az út. Reméli, ők egy nap alatt

találkoznak a menekülőkkel, és védelmükbe veszik őket. Ezután a sereg erőltetett menetben sietett keletre, hogy minél előbb elérje a veszélyeztetett vidéket. Sajna, két nap és két éjszaka múlt el addig, két nehéz nap és még nehezebb két éjszaka. A fenevadak megvesztek a vértől. Éhségüket régen elverték, most már a vadászat mulatságáért vették űzőbe a kétségbeesett növényevőket. Ámbár hamarosan észre kellett venniök, hogy „áldozataik” komolyan ellenállnak. Egyik tigris ráfizetett a támadására: a Doalla rendelete szerint védekező bivalyok dögre taposták. Egy leopárd is pórul járt. Súlyosan összeszurkálva, sántán menekült a zsiráfanyák közül. Mégis az éjszakákban hol itt, hol ott harsant fel szerencsétlen elragadottak halálordítása, majd a rablók diadalbőgése. Utóbb kiderült, hogy ezek az éjszakai rémtettek nagyrészt nem is az Oapi-lakók soraiból követelték áldozataikat. Mikor a ragadozók észrevették, hogy az oapibeli állatnép nem hagyja magát, és életükkel fizethetnek vadászszórakozásukért, rávetették magukat azokra a csatangoló cirkuszi állatokra, akik a mészárlásból megmenekültek.

Még jó néhány teve, jak, láma, zebu, ló, majom és kutya kóborolt a sűrűségekben, ezeket könnyű volt becserkészni és leütni. A kutyákat meglesték, mikor a hulladombon zavarták Giawát és Hdout az eltakarítási munkálatokban. Azt is hamarosan megfigyelték, hogy a majmok a hajóroncsba járnak csemegézni, holott a fákon, biztos magasságban, friss gyümölcsök kínálkoznak. De a civilizáció megrontotta már a majmok ízlését: bolondultak a cukrozott fügéért, a préselt datolyáért, a kandírozott narancshéjért és az édesített dióért-mogyoróért. Ezek a nyalánkságok annyira izgatták őket, nem tudtak ellenállni vágyaiknak, minduntalan belopózkodtak a hajóraktárba. A leopárdok készen várták a csemegére járókat, és felfalták őket. Mire Doalla megérkezett a sereggel, a cirkuszállatok közül már csak néhány cerkóf élt. És most derült ki, milyen komolytalan, ostoba népség a négykezű banda. Ha a cerkófok felfedezték a déli hőség idején lombok közé rejtőzött, fegyelmezett csendben hűsölő csordákat: visítozni kezdtek. Fadarabokkal, gyümölcsökkel dobálták meg a tisztességes állatokat, mit sem törődve avval, hogy elárulják rejtekhelyüket a húsvadászok előtt. Ezért a gonoszságukért Aoli elnök éjszakánként büntető

hadjáratra indult társaival a cerkófok ellen, és napok alatt végérvényesen elhallgattatta az idétlen csínytevőket. Amint a védősereg megérkezett az Oapi vidékére, a helyzet egy csapásra megváltozott. A maszaiak, a tigrisek meg a többi vérivók azonnal látták, hogy a könnyű dorbézolásnak vége. Búvóhelyükről kileskelődve megszámolhatták a hatalmas vastagbőrűeket meg a velük tartó kérődzőbikákat, amint támadásra készen vonultak fel ellenük. A ragadozók most már nem portyáztak együtt, és nem tanyáztak egy helyen. Ahányan voltak, annyifelé rejtőztek a megközelíthetetlen tüskebokrok alá vagy a hegyoldalak mindig homályos szakadékaiba. Csak az éjszakai sötétség beálltával bújtak elő, hogy zsákmány után lopózzanak. Ez a fogásuk alaposan megnehezítette a vezérek munkáját. Külön-külön kellett kinyomozni minden egyes ragadozót, hogy elbánhassanak vele. Pedig jaj, de sietős volt a dolguk! Hiszen a védőseregnek minél gyorsabban vissza kellett térnie a Mizimocsárhoz. Szegény Doallának éjjel-nappal főtt a feje, és korgott a gyomra. Folyton arra gondolt, mi történhetik az őrizet nélkül maradt föld-hídnál,

ha ők itt napok alatt be nem fejezik a vidék megtisztítását. Egyébként a védősereg megérkezése utáni reggelen a cirkuszi elefántokat, akik még mindig a tavacska körül tanyáztak, váratlanul körülfogta vagy hatvanfőnyi csapat, nagy fülű, meredek hátú helyi elefántok. Angó, Doalla óriás termetű helyettese előlépett, és katonás keménységgel megkérdezte: - Kik vagytok? Sanh, a burmai elefánt felelt: - A Warnum-cirkusz szereplő művészei vagyunk. Amerikai állampolgárok. Angó jól megnézte a kis fülű csapatot és intelligens állatnak látszó szóvivőjét. - A vérengző vadak is szereplő művészei annak a cirkusznak? - Igen - felelt Sanh. - És ők is amerikai állampolgárok? - Ők is - közölte a burmai. - Akkor én a te helyedben - szólt barátságtalanul Angó - nem említeném ilyen önérzetesen azokat a körülményeket, állampolgárság satöbbi, amikre hivatkozol. Sanh látható kényelmetlenséggel emelte fel a fejét. Azonban a hangja nyugodt volt.

- Bocsánat - felelt -, bizonyára közöttetek is vannak jóravaló állatok, és ugyanúgy akadnak elvetemült bűnözők. Az elefánt jéghidegen nézett az idegenből jött kisebb fülű rokonra. - Jóravalók bőven vannak - mondotta, és csupa önérzet csengett a szavaiban. - Az elvetemülteket kiirtottuk magunk közül. A burmai köhécselt. Kissé röstelkedve válaszolt: - Ehhez szabadnak kell lenni, kedves barátom. Mi pedig fogságban voltunk. Angó meglepve pillantott végig rajtuk: - Ki tartott benneteket fogságban? - Az Emberek. Doalla helyettese nem értette. - Kik azok? Most a burmain volt a csodálkozás sora: - Nem láttál még Embert? - Soha. Mekkora állat az? - Magasságban majdnem akkora, mint egyik agyaram. - És hosszúságban? Sanh megakadt. Pillanatig gondolkozott, aztán megtalálta a helyes kifejezést. - A magassága a hosszúsága. Angó pislogott:

- Meglett elefánt vagyok, tehát kell egyet-mást tudnom. De ezt nem értem. - Várj, kérlek. Úgy kell elképzelned, hogy a két hátulsó lábán áll, fölegyenesedve, így. És megmutatta. Angó most csodálkozott el igazán. - Így állva nincs olyan magas, mint az egyik agyarad? - meredt Sanhra. - Nincs - rázta fejét az idegenből jött elefánt. - Bubh. És milyen alacsony akkor, ha négy lábon áll? Az ázsiai elefánt nemet intett: - Az Ember sohasem áll négy lábon. Mindig csak kettőn, kérlek. Angó rájött, hogy miről van szó: - Aha. Mint a madarak? - Olyanformán. - De akkor az Ember hozzád képest nagyon kicsiny állat lehet! Vagy tévedek? - Úgy van, ahogyan mondod. Hozzám képest nagyon kicsiny. Az elefánt vastag ráncokba harmonikázta a nagy, palaszürke homlokát. Összeplattyantotta terjedelmes füleit is, a fejét is csóválta, furcsa tekintettel sepert végig a hét ázsiain. - Olyan kicsiny állatok fogtak el benneteket, nagyokat? - kérdezte vontatottan. Sanh bólintott:

- Így történt. Angó bosszúsan kérdezte: - És nem röstelled ezt bevallani? A burmai elefánt türelmes maradt. - Láttál már csuklyás fekete kobrát? - kérdezte. - Hogy mit? - Kobrakígyót. - Nem láttam - felelt Angó. - Miért? - A kobrakígyó alig ér föl a térdedig - mesélte Sanh. - A vastagsága is csak olyan, mint az agyarad hegye. - Na és? - Mégis, ha egyetlenegyszer megmar, nem éred meg a következő napkeltét. Mert a harapása gyors halált okoz. Ezért rettegnek tőle a legerősebb állatok is. - Hababh. Beszélik az öregek - legyintett Angó a farkával -, hogy azelőtt nálunk is voltak kígyók. De apáink utolsó szálig elpusztították őket. A kisebb fülű elefánt rejtelmesen himbálta magát. - Az Embert nem lehet elpusztítani. - Hogyhogy nem lehet? - Az Embernek olyan fegyverei vannak, amikkel nem szállhat szembe egyetlen állat sem. Az Ember félelmes. Angó önérzetesen szólt: - Akitől félsz, az legyőz.

- Az Ember legyőz akkor is, ha nem félsz tőle mondta szelíden Sanh. - Nem! - kiáltott Doalla helyettese. - Legfeljebb megöl. És csak a dögtestemet tarthatja fogságban. A burmai a vastag ormányát lengette. - Én ismerem az Embert száztíz tavasz óta beszélt csöndesen -, te most hallottál róla először... - Az az érzésem, hogy ez is fölösleges volt vágott a szavába keményen Angó. - Csak higgadtan! - csillogott jóindulattal a távoli rokon okos szeme. - Az Ember jóból és rosszból kevert abrak. Finom széna, és tövises bogáncs. Gyenge, fiatal fa kérge, és mérges virág. Ha elmondanám mindazt, amit róla tudok, és mellette tapasztaltam... - Majd a vezérek előtt - fejezte be a beszélgetést az itteni elefánt. - Most megbocsáss, oda kell kísérjelek valamennyiőtöket. Intett. A nagy fülűek közrefogták a hét cirkuszi elefántot, és elvezették őket az Oapi partjára, a Tanács Fája alá. Eközben parázs perpatvar tört ki a közbecsülésben álló vízilónemzetség tagjai között.

Ott kezdődött az egyenetlenség, hogy mikor Kuhi, a sáskaevő ölyv a Banshia-hegyek alján történt mészárlásról hírt hozott a táborba, a kétségbeesett zűrzavarban nemcsak Doalla, de Bungi is meglehetősen összezavarodott. A Kibokóért küldött Babba csak akkor jutott eszébe, mikor hazaérve, Hubu Vubu eléje perdült, és így fogadta: - No, ennyi baj és szerencsétlenség közbejöttével, de most legalább megtudom, miért hívattad a Mizihez olyan sürgősen a leányodat! Bungi megrökkent. Hűjnye, az égzengését! Bizony, ő tökéletesen elfeledkezett az egyetlen pulyájáról. Megzavarodott ábrázatára olyan élesen odarajzolódott a hirtelen jött riadalom, hogy az amilyen hosszú, olyan széles neje a sonkája végéig megrémült. - Hol van Babba? - kérdezte fulladtan. A vízi rendfenntartó bután nézett maga elé. - Az ám, nini, zubh, zebebh! - beszélt idegesen. - Hát ez valóban izé. Hol van a leányom? És mivel ekkor Kulokira nézett, a derék teknős úgy érezte felelnie kell. - Te-te-tegnapelőtt még azelőtt tá-tá-távozott a tá-tá-táborból - hebegett, a sikerületlen lábai körméig elzsibbadva.

- Tá-tá-távozott? - kezdett dadogni a teknősre meredő Hubu Vubu maga is. Szegény Kuloki a saját feleségét is módfelett tisztelte, a másétól meg egyenesen félt. Különösen, ha akkora szája volt, mint Bunginé asszonynak. Elképzelhető, mekkorát csuklott a rá meredő szemek villogásától. - Erről a tá-tá-tárgyról tö-tö-többet nem tu-tutudok - dadogott. És a tőle telhető legnagyobb sebességgel igyekezett a hájas vad anya közeléből el to-tototyogni. Hubu Vubu egészen kijött a sodrából. - Hol van a leányom? - fordult izgatott bőgéssel az urához. A folyami rendfenntartó is eléggé ideges volt. - Nem kell mindjárt zajongani - intette a hitvesét -, fékezhetnéd magadat egy kicsit. Hogy Babba hol van, e pillanatban nem tudom, de... Nem fejezhette be a mondatot. - Micsoda?! - hátrált magából kikelve Oapi-föld legvastagabb vízilóasszonysága. - Azt sem tudod, hol van a leányod? Fogalmad sincs róla, merre jár? Ebben a zűrzavarban? - és hatalmasat rikkant a közeledő Matamó felé. Na, itt van, te komótos fráter, aki nem kísérted el a feleségedet! Most aztán megkaptad! A félfülű férj mogorván nézett.

- Mi történt? - Hát nem hallod? - kiabált torkaszakadtából az anyós. - Eltűnt! - Kicsoda? - Babba, az orkán tépje meg a nyugodt természetedet! Matamó összehúzta a szemeit. - Hogyhogy eltűnt? - kérdezte hitetlenül. - Úgy, hogy senki sem tudja, merre van! hurrintott Bunginé a vejére, és a láthatár hegyei visszhangozták a hangját. - Jó, jó, nem kell úgy kiabálni - bosszankodott a fiatal férj. - Hol tűnt el? Hubu Vubu kinyitotta túl nagyra méretezett száját, és végképpen felháborodva, de azért röviden és velősen előadta a tényállást: - Hogy hol tűnt el, ezt nagyeszű hitvestársam, Oapi-föld vízi rendfenntartója tudná megmondani, aki egy sereg vezetését vállalja, holott az egygyerekes családja sorsát sem tudja becsületesen irányítani. Mert ilyesmit igazán nem hallott még széles Oapi-föld, hogy egy eszelöttyent atya magához rendeli messze fenébe az egyetlen gyermekét, aztán ott hagyja vad idegenben, mint egy fölösleges kacatot, és úgy elfeledkezik róla, akár egy ifjúkori gilisztájáról.

- Fogd be a szád! - dörrent rá felbőszülve Bungi. - Úgy beszélsz, mintha Babba holmi kis egérpocok vagy futrinkabogár lenne, aki elvész a fűszálak között. Rar! - kurjantott fel az ágra. - Jelen - röppent le a gyors röptű halászsas. - Szedd a szárnyad - vezényelt a víziló harcosok vezére -, repülj el a Keleb folyóhoz, keresd meg a leányomat! Mondd meg neki, a gyakorlat váratlanul befejeződött, jöjjön azonnal haza! - Igenis - csapta össze szárnyait Rar, és fölemelkedve elsüvített nyugat felé. - De hát - dühöngött Hubu Vubu - mi a mennydörgős mennykőnek küldted el Babbát ahhoz az átkozott Keleb folyóhoz, mi? Bungi elfordult. - Ez hadititok - intett bosszúsan. Persze, nem akarta elárulni a veje előtt, hogy éppen egykori ellenfele, az özvegy víziló hazahívása dolgában küldte el Babbát az ismeretlen tájékokra. - Meglátod, valami baja esik annak a málészájú kölyöknek - bőgött magából kikelve Bunginé -, mikor nyugaton a gyíkszörnyek, keleten a ragadozók veszélyeztetik a közlekedést! Matamó! - harsant a fejlógató vejére. - Indulj azonnal útnak! Ne engedd a feleségedet magányosan kóvályogni!

A félfülű férj kedvetlenül felelt: - Ugyan, mama! Ha én egészséges lennék, ott lettem volna a gyakorlaton. Betegen mászkáljak, tudom is én, hova? Még csak ez kellett. Hubu Vubu vett egy jó nagy lélegzetet. De akkorát, mint mikor az Oapit készül átúszni a víz alatt, a Tanács Fája környékén, ahol a legszélesebb. Aztán megeresztett egy olyan hosszú szónoklatot, hogy kezdetétől a végéig egy közepes gyorsasággal szaladó vadszamár befuthatta volna a Majomkenyérfák Mocsara és az Ool folyó torkolata közötti távolságot. Pedig az nem tücsökugrás, ha valaki kérdezi. Megemlítődött abban a szónoklatban minden szúrom-bököm mondóka és rágom-rúgom és tépem-taposom és roppantom-repesztem kifejezés, amit egy rendes anyós a nemszeretem vejéről el tud hadarni zivataros rosszkedvében. A tömérdek csalódás, ami anyai szügyét érte. Na ja, persze, ha ilyen nyámnyila, teddide-teddoda hitvány hímet kapott az ostoba kölyök, holott ő hányszor megmondta neki, jól gondolja meg, hogyan idomítja a házastársát. Beszélhetett ennek! Egyik fülén be, másikon ki, ahogyan tapasztalatlan buta fruskák szokták, akik előtt a szülő csak vén bolond, ők a legokosabbak, ők tudják legjobban, hogy mit

cselekesznek, a levelibéka rúgja bokán, ahol egy van! Babbának akadt volna derekabb férje, hiszen majd elsenyvedtek érte a legpompásabb fiúk, Saldu és Gob és Nebli és Jasu. Nem is szólva Kibokóról, aki egy igazi hős, hát ő jól megjárta a leánya házasságával, ő jól kifogta a vejét! Elannyira, hogy Nguvu szomszéd, aki abbahagyta tudományos elmélkedését, mert rettentően zavarta a partról zakatoló asszonyi szónoklat, hallgatta pár percig a nászasszonya csicsergését, majd odament hozzá, és remegő orrcimpákkal, de bágyatag hangon szólt: - Nem kell zsörtölődni, Hubu Vubu. A tévedések jóvátehetők. - Jóvá? Még hogy jóvá! - pattogott az anyós. Ugyan hogyan? - Úgy, kedvesem, hogy a leányod kap másik férjet, a fiam pedig másik feleséget. Umum. Hubu Vubu halálosan megsértődött. - Micsoda? - tátogatta óriási száját. - Még mi nyeljük a sértegetést? Nguvu legyintett. - Csak a bolond ragaszkodik a kimondott szóhoz, ha rájön, hogy kár volt kimondani! szólt érdesen.

És ment vissza a dolgozózátonyára, emelt fővel, ahogyan csak egy híres tudós tud visszamenni. - Hallottad ezt? - hebegett ájuldozva a felizgult kövérség az urához. - Hát mit szólsz hozzá? Bungi nem mutatta, mennyire örül a fordulatnak. A víziló-társadalom határozottan ellenzi a válást. A közfelfogás az, hogy a házasfeleknek jóban-rosszban ki kell tartani egymás mellett, még akkor is, ha a jó csak elmosódott emlék, a rossz pedig a mindennapi élet. Jobbnak tartotta hát Bungi, ha eltitkolja elégedettségét, és úgy veszi a dolgokat, ahogyan adódtak. - Hogy mit szólok? - rezdítette meg a fülét. Mit szóljak? Ezek után csak azt szólhatom, hogy nem szólok semmit. Vagyis hogy valóban jobb lesz, ha elválnak. - Jobb - intett Matamó. - Babba sohasem szeretett engem. Bunginé elbődült: - Nem mondanád meg, te félfülű ripők, hogy mit szeretett volna rajtad, a tűz csipkedje a tepertődet?! Matamó nem felelt, becaplatott az Oapiba. Hubu Vubu kék meg zöld volt dühében. - Magam megyek a lányom után - tört ki végül -, nem hagyom egyedül kódorogni!

- Jó, menj! - egyezett bele Bungi. De intett öt közelében álló markos vízilónak, hogy kísérjék el a feleségét, és legyenek segítségére Babba felkutatásában. Rar, a halászsas ugyancsak nekilódult a Keleb folyóhoz vezető légi útnak. Még nem járta meg negyedútját a Nap, mikor elérte a mély völgyet, és a folyó felett pásztázott. Magasabbra emelkedett, és alacsonyabbra bukott, szárnymozgás nélkül lebegett, és ide-oda cikázott. Másfél napon át nyomozott. Berepült az erdőkbe is, a fák között kutatott. Majd magasan keringett a völgy felett, lesve a mocsarakat, majd aláereszkedve a folyóig, a felszín fölött suhant. Utóbb már a torkát sem sajnálta, minduntalan berikoltott a partszéli sűrűségekbe: - Babba, hejj!! Babbaaa!... Egyik fordulónál a kiáltozásra hasra könyökölt a sötét iszapból egy jókora tömeg. Rar lejjebb szállt, jól megnézte, úgy tűnt, ismeri valahonnan. - Huahó - kiáltott a sárkolonc a madárhoz -, huahó! - Huahó! - süllyedt még alább a küldönc. Ejjuh, Kibokó, te vagy? - Én volnék - intett az özvegy víziló. - Mi a baj? A halászsas leszállt a part egyik sziklájára.

- Jó emésztést, Kibokó - köszönt illendően. Nem láttad erre valahol Babba fiatalasszonyt, Matamó feleségét? A fekete megrezzent. - Miért? - kérdezte rosszat sejtve. - Eltűnt - felelt kurtán a madár. A víziló egyszerre talpon volt. - Eltűnt? - nézett komoran a halászsasra. Hogyan lehetséges az? - Magam sem értem - válaszolt Rar. - Apja valami fontos megbízatással elküldte ide a Keleb folyóhoz. Azóta senki sem látta. Senki sem tudja, mi lehet vele. Kibokó gyomra kényelmetlenül nehéz lett. Három nap telt el azóta, hogy Babba itt járt... három keserű nap, önváddal, kínlódással tele. Azt hitte, az asszony már régen otthon van az Oapi mellett. Vagy ha nem, akkor apjánál, a Mizi felett. - Érthetetlen! - fakadt ki izgatottan. Rar jobban megnézte a felindult feketét. - Nem láttad véletlenül? - kérdezte. - Láttam - intett leverten Kibokó. - Talán beszéltél is vele? - Beszéltem. - Mit mondott, hova készül? Kibokó megkerülte a kérdést: - Elindult vissza, a Keleben lefelé.

- Lefelé? - Rar a homlokára csapott egyik szárnyával. - Már értem. Ő a Mizihez ment! - Oda. Azóta régen meg kellett érkeznie. - Igen, de közben az egész védősereg visszasietett a Banshia-hegyekhez, a ragadozók miatt. A fekete víziló kimeresztette szemeit. - Ragadozók? - bámult. - Micsoda ragadozókról beszélsz, Rar barátom? Rar elmondta a katasztrófát, aminek az oapibeliek egy része áldozatul esett. Az özvegy víziló hüledezve hallgatta. - És mi van a gyíkszörnyekkel? - kérdezte, mikor a halászsas pontot tett a rémtörténet végére. - Hát bizony - felelt a madár -, azokkal most nem tudunk foglalkozni. Kibokó majdnem hanyatt vágódott. - Őrizetlenül hagyták a felmerült zátonyt? bömbölt. A halászsas nem jött ki a sodrából. - Úgy tudom, van ott néhány megfigyelő mondotta. - Jabiru meg az abdimgólya meg a tátogatómadár... - És ez a három halevő védi meg Oapi-földet a gyíkszörnyektől?! - ordított gorombán a magából kikelt fekete. - Hiszen azóta azok a hüllők már itt járhatnak Oapi-földön!

- Az lehetetlen. Jelentették volna a megfigyelők. - Zubh! És ha azokat megölték? Rar meghökkent. - Hm - vakarta a csőre alját. - Te lehetségesnek tartod, hogy az óriások átjöttek a földhídon? Kibokó dühvel kérdezte: - Ki akadályozta volna meg őket? A halászsas maga elé meredt. Egyszer csak idegeset szisszent. - De hiszen akkor... - nézett tanácstalanul akkor talán azért nem jött haza Babba, mert... Nem merte tovább mondani. De a fekete víziló megérthette, mert akkorát szökkent, egy impalla is megcsodálhatta volna. - Gyorsan, Rar, repülj a földhídhoz - kiáltott -, és hozz hírt, mi van ott! Én pedig a folyóban úszom odáig. - Megyek - emelkedett levegőbe a madár. - Várj! Ha visszafelé jössz, a Keleb vize fölött repülj, hogy megtalálj. - Úgy lesz. - Várj! Közben keresd Babbát! Ha valamit megtudsz felőle, azonnal értesíts! - Természetesen.

Kibokó beledobta magát a folyóba. A sebes áradattal úszott, olyan gyorsan, hogy a fölfelé emelkedő halászsas elbámult rajta. De nem volt idő bámészkodásra. Keringő repüléssel dolgozta fel magát mind magasabbra, míg az erdők fölé került. Akkor nyílegyenesen elszállt nyugatnak.

23. Sanh kihallgatása A híreket hozó abdimgólya, Simbil, hazafelé tartó útjában még túl sem jutott a Zammihegységen, mikor meglátta a nyugati partokra igyekvő állattömegeket, amelyeket Bungi vezetett. Mert Doalla rájött a tévedésére, és szidta önmagát, mint a bokrot, amiért hallgatott társaira, és őrizetlenül hagyta a Mizi-mocsár vidékét. Fokozta önvádját az az értesülés, hogy Bungi barátja egyetlen leánya ott maradt a földhíd környékén. Most már kétszeresen vétkesnek érezte volna magát, ha nyugaton bármi baj történik. Gyorsan cselekedett. Mivel a ragadozók ellen a vízi csapatokra kevésbé volt szükség, Bungi vezetése alatt vízilovakat, mocsári bivalyokat és más vízhez szokott kérődzőbikákat indított útnak nyugat

felé, a kellő számú madárral együtt. Ezeknek az volt a feladatuk, hogy lehetőség szerint kikerülve minden nyílt összeütközést, megakadályozzák az esetleg partra szálló őshüllők gyors előretörését. Tehát: lassú hátrálás, az előrenyomuló csoportok megsemmisítése vagy visszaűzése. Egyszóval az ellenség feltartóztatása mindaddig, míg Doalla csapatai itthon leverik a vérengző bandát, és egyesülhetnek a nyugati sereggel. Simbil természetesen leereszkedett a nyugatra vonuló csapathoz. Jelentkezett Bunginál, ismertette a földhíd körüli helyzetet. A vízi vezér visszaküldte Simbilt, hozzon új híreket, és meggyorsította a csapat menetét. Különösen az nyugtalanította, hogy az abdimgólya semmit sem tudott Babbáról, meg hogy Rar, a halászsas tőle kérdezősködött a fiatalasszony felől. Megelégedéssel hallotta viszont, hogy Kibokó útban van a veszélyeztetett Mizi-környékre. Mellékesen Bunginak rejtély volt az a körülmény, hogy a fekete víziló nem Babbával együtt megy a Mizihez. Mi történhetett, hogy csak Kibokó utazásáról kap hírt? És hol van Babba? A Keleb folyónál maradt? Talán beteg? Csupa izgalmas kérdés, ami alaposan meggyötörte, míg átkelt a hegyeken.

Simbil jelentette azt is, hogy látta Hubu Vubu asszonyt kíséretével a földhíd felé vonulni. Umh - gondolta a vízi főparancsnok -, a felesége talán hasznos lesz azon a vidéken. Bizonyára akkora lármát fog csapni, hogy a gyíkszörnyek kétszer is meggondolják, átjöjjenek-e vagy sem... Az otthon maradtak ezalatt a Krokó ellen jól bevált módszerrel védekeztek. Mielőtt a vezérek a követendő eljárásról döntöttek volna, Doalla szükségesnek látta, hogy a cél érdekében kihallgassák a kisebb fülű elefántokat. Ezért a Tanács Fája alá vezettette őket, ahol már sokan egybegyűltek, és kíváncsian várták, mit mondanak a vezér távoli rokonai. Tekintve, hogy Angóval is Sanh, a burmai elefánt beszélt, őt szólította Doalla maga elé az idegen ormányosok közül. - Légy szíves - kérte udvariasan a távoli rokonok vezérét -, ne tekintsd önmagadat és társaidat foglyoknak vagy megalázottaknak. Egyszerűen az történt veletek, hogy belekeveredtetek egy borzasztó szerencsétlenségbe. Addig, míg a szerepetek tisztázódik (hogy áldozatok vagytok-e avagy gyilkosok), a rendfenntartók kénytelenek felügyelet alá helyezni benneteket.

- Megértem, és köszönöm a méltányos szavakat - hajolt meg Sanh, aki egy maharadzsa udvarában nevelkedett, s így ismerte az udvariasság szertartásos és kissé üres szólamait. Ez a cirádás modor annyira belévésődött, hogy még az indiai hadseregben eltöltött katonai szolgálat, majd a benaresi vízvezeték-építkezési munkálatok, a wieni állatkertben eltöltött esztendők és a ronda cirkuszi dresszura [állatidomítás, lélektelen, külsőséges eszközökkel való fegyelmezés, nevelés] sem tudták belőle kiirtani. - Egyébként - szólt Doalla szívélyesen, mert Sanh első mondata is nagyon tetszett neki - a magam részéről barátsággal köszöntelek benneteket. Az ázsiai rokon tisztelettel meglóbálta ormányát, még egyszer meghajolt. - Nem tettünk semmi szégyenleteset - felelt -, amiért úgy érezném, hogy illetlenség lenne elfogadnom kedves szavaidat, így hát a magam és társaim nevében végtelenül köszönöm, és szeretettel viszonzom barátságodat. Doalla is meghajolt. Aztán hivatalos hangon mondta: - Akkor talán megkezdjük a kihallgatást. Sanh az ormányát emelte: - Bocsánat, még pár szót szeretnék szólni.

- Tessék - intett Doalla. - Mielőtt bármit kérdeznétek - emelte hangját megrendülten az ázsiai elefánt -, hadd jelentsem ki, hogy én és hat társam mély részvétet érzünk az itteni lakosság iránt, mely annyi szeretett hozzátartozóját gyászolja. Többen hangosan felsírtak. Aoli kérte a jelenlevőket, uralkodjanak érzelmeiken. - Bizonyos szempontból bűnösöknek érezzük magunkat is - folytatta Sanh -, bár senkinek nem ártottunk közületek. Ellenkezőleg: megkíséreltük, hogy az irtózatos zűrzavarban rendet teremtsünk, és megfékezzük a vérengző dúvadakat. Sajna, igen kevés sikerrel járt a próbálkozásunk... - Úgy hallom - szólt közbe Lung szimpátiával -, hogy néhányat megöltetek a ragadozók közül. Sanh bólintott. - Mindent megtettünk - vetett egy pillantást az oldalán gyógyuló nagy, véres sebre -, amit akkora felfordulásban megtehettünk. Mindazonáltal vétkeseknek tartjuk magunkat, mert jó szándékból bár, de részt vettünk a cirkuszi előadáson, amiből a szerencsétlenség keletkezett. - Kik vagytok, és hogyan kerültök Oapi-földre? - kérdezte a bagoly.

Sanh elefánt előadta, hogy egy amerikai cirkusz tagjaiként utaztak távoli tengereken, a vállalat tulajdonosának akarata szerint. Monuhu lépett előbbre. - Mi az, hogy „cirkusz”? - kérdezte. Az ázsiai elefánt kis gondolkozás után válaszolt. - A cirkusz, az egy olyan vállalkozás magyarázta -, amelynek keretében mindenféle ügyes művészek mutatják be tehetségüket a nép előtt. - Ezt nem értem teljesen - nézett rá a széles szájú fehér orrszarvú. - Például, ha te, igen tisztelt kérdező - fordult Sanh a fehér rinóhoz -, mondjuk, képes lennél a fejeden ugrálni... - A fejemen ugrálni? - tátotta ki Monuhu a rövidlátó kis szemeit. -... vagy egyetlen lábon szökdécselve elmenni innen a partig... már elég nagy művész lennél ahhoz, hogy képességeidet a cirkuszban a nézőközönség előtt bemutasd. - Egyetlen lábon szökdécselni a partig? ámuldozott Monuhu. - Vagy egy felhajított és lehulló narancsot az orrszarvad hegyével átszúrni a levegőben. Vagy az első két lábadon állva a hátsó kettőt a levegőbe emelni, így.

Szabályos „kézállás”-t csinált, anélkül, hogy az ormányát vagy az agyarait támasztékul használta volna. A jelenlevők elámulva meredtek rá. Egy fiatal víziló megpróbálta utána csinálni, de hatalmasat zuhant, mire gúnyos vidámság tört ki a távolabb bámészkodó tömegben. - Csöndet kérek! - szólt Aoli. - Kérem az igen tisztelt vezéreket, valamint a hallgatóságot is, kiki őrizze meg komolyságát. Ünnepélyesen bocsánatot kérek mentegetődzött az ázsiai elefánt - tudom, hogy mutatványom nem való a nagy tekintélyű Tanács elé. De valahogyan meg kellett magyaráznom a cirkusz lényegét. - Helyes - bólintott Doalla. - Csak még arról világosíts fel bennünket, miért csináljátok ezeket a furcsa dolgokat a nézőközönség előtt. - Azért - felelt Sanh -, hogy előadásunkkal a nézőket csodálatra bírjuk és elszórakoztassuk. A hajón, amelyet, hallom, itt nálatok Úszó Fészeknek neveznek... - És ami füstölve jár a Sósvízen, nemde? vágott a szavába Grahk, az óriás gém. - Úgy van - bólintott a burmai. - És ami olykor ordítva kürtöl. - Idegesítően gyakran. - És kétlábú állatok nyüzsögnek a tetején.

- Hogyne. - És távoli földek között utazik a Sósvízen. - Állandóan. - Íme - lebbentette jókora szárnyait diadalmasan a gém -, most már talán nem tartasz hazudozónak engem, kedves barátom, Jakó. A szürke papagáj óriási zavarban volt. De mint annyian, akiket lefőznek, eszébe sem jutott belátni tévedését. Arról kezdett rikoltozni, hogy nem is amit Grahk mondott, mint inkább a beképzelt tudákossága és fölényeskedése háborította fel a baobabfa alatti mocsár népét. Elcsacsogott volna még hosszan, ha Aoli meg nem állítja. - Sok mindenben bebizonyosodott az igazságod - szolgáltatott elégtételt a gémnek, erőteljes huhogással. - És most halljuk tovább az idegen elefántot. Sanh további vallomásában előadta, hogy a cirkuszt szállító Úszó Fészek megsérült, úgy látszott, nem képes továbbra is fent maradni a víz felszínén. Ezért kétlábú urai, az Emberek elmenekültek róla, sorsukra hagyva mind a növényevő, mind a ragadozó művészeket, akik egyként ketrecek fogságában voltak. A tisztességes állatok börtönének ajtóit egy kétlábú kinyitotta, a vérengző vadállatok ketrecei

összetörtek, így kerültek ide, mikor az orkán a part felé kergette a magatehetetlen roncsot. A többit mindenki tudja. Kuloki totyogott előbbre. - Mi volt az a té-té-tényező - kérdezte, megmocorgatva páncélos mázsáit -, ami az Úszó Fészket tö-tö-tökéletesen te-tetehetetlenné te-te-tette? - Aknák robbantak alatta - felelt a kisebb fülű elefánt. - Aknák? - hajolt előre Monuhu. - Mik azok az aknák? Sanh egy kicsit gondolkozott, hogyan magyarázza meg. - Szerkezetek - mondotta végül. Úszó szerkezetek, az Ember készítményei. Ahogyan például a pók hálót sző, hogy megfoghassa és megölhesse a legyet, úgy készít aknaszerkezeteket az Ember, hogy más gyanútlanul arrafelé közlekedő Emberek hozzáérjenek, felrobbanjanak és elpusztuljanak. Nuer, a papucscsőrű gázló fordult most kérdésével a kihallgatotthoz. - Angó elefántnak, mint hallom, azt mondottad - csattogtak a papucsai -, hogy az Embert, aki igénytelen, gyönge kis kétlábú, az állatok nem győzhetik le. Sanh bólintott:

- Ezt mondottam. - Hogyan lehetséges ez? - kérdezte Nuer. - Úgy lehetséges - felelt a burmai -, hogy mi csak akkor üthetünk, rúghatunk, döfhetünk és haraphatunk, ha talpaink, szarvaink, vagy fogaink közvetlen közelében van az ellenfelünk. - És az Ember? - Ismeritek a légylövő halat? Aki a nyálával jókora távolságból leteríti a legyet? - Hogyne - intett Grahk, az óriás gém. - Ettem is olyat éppen eleget. - Az Ember is nagy távolságból képes fegyvereivel megütni és megharapni bárkit folytatta a kisebb fülű. - Ez az alapja uralmának az állatok felett. Kis csönd lett. Az állatok szorongva álltak, és emésztették a hallottakat. - Sanh rokonomnak - szólt Doalla - minden szava oly nagy tudásról, világismeretről tesz tanúságot, hogy el sem képzelhető cinkossága a vérengzőkkel. Ha egyetértetek velem... - Te-te-természetesen! - kiáltott Kuloki. - Egyetértünk! - harsogták a küldöttek. - ... akkor javasolom, hogy a hét külföldi elefántot nyilvánítsuk Oapi-föld szabad vendégeinek. - Éljen! Éljen! - hangzott mindenfelől.

- Amíg törvényeinket megtartják - folytatta Doalla -, kedves barátainknak tekintjük őket. Sőt. Tanácsukat is kikérjük. Mert azt hiszem, velem együtt valamennyiőtöknek az a véleménye, hogy sokkal többet tudnak, mint mi. - Tö-tö-többet - hebegett az óriás teknős. - Hát akkor köszöntelek benneteket, új polgártársaim - hajolt meg a fővezér a hét kisebb fülű elefánt felé. - Tu-tu-tudnak - mondotta Kuloki. - Tessék? - nézett rá Doalla értetlenül. - Az előbbi mondatomat fejeztem be - szólt megzavarodva a derék teknős. Monuhu melegen gratulált a hét ázsiai vastagbőrűnek, Lung. Aoli, Jarmó, Grahk és a többiek követték példáját. Sanh megindultan köszönte a minden oldalról megnyilvánult jóindulatot. Aztán bejelentette, hogy volna egy tiszteletteljes kérése. - Add elő, barátom - biztatta Aoli elnök. - Barátságotokért barátsággal akarunk fizetni szólt a burmai. - Kérünk benneteket, hogy mivel a vérengző dúvadakat mi jól ismerjük, tisztában vagyunk szokásaikkal és harcmodorukkal, engedjétek meg nekünk, hogy veletek együtt harcolhassunk ellenük. Doalla általános taps és örömkiáltás közepette lépett oda kisebb fülű rokonához.

- Amit mondottál - beszélt meghatottan -, semmivel sem több, és nem kevesebb, mint amit feltételeztem rólad és társaidról. Szólt, és egy meleg ormányrázással fejezte ki köszönetét.

24. Siksák, a tüskés bíbic látta Babbát Kibokó szinte repült a Keleb árjával. Igazán nem tudta, miért, de folyton arra gondolt, hogy valahol időben ott kell lennie. Hogy a legkisebb késés is borzasztó szerencsétlenséget jelenthet. Ha Doallával beszélt volna erről, a százhatvan éves elefánt meg tudta volna mondani neki, hogy az ösztöne kergeti. Rövid idő alatt elérte az Iota-ingoványt, ahol vigyáznia kellett, bele ne tévedjen valamelyik mellékáramlatba. Hanem aztán, mikor átverekedte magát a vízinövényes részen, megint erdős partok között úszhatott teljes gyorsasággal. A folyó vize itt keskeny volt, két meredek hegy nyomta össze a medrét. Vad sebességgel rohantak lefelé a tarajos, fehér fodrú hullámok, a szél fütyült, a Keleb zúgott. A fekete víziló elégedetten figyelte, hogy mind erőteljesebben segíti a vágtató víz. Minden erejével dolgozott,

ment is, mint a kilőtt nyíl. Időnként felpillantott az égre, Rart várta. A halászsas mindjárt meglátta, mikor visszafelé repülésében a folyó fölé ért. - Jól haladsz, Kibokó - ereszkedett alább, fordult, és fölötte repült. - Ugyancsak mozgatnom kell a szárnyaimat, hogy együtt maradhassak veled. - Mi újság, Rar? - ordított a fekete. Mert itt a sziklapartok között csak úgy bömbölt a folyó. - Rossz hírt hozok - felelt a halászsas. - Gondoltam - nyögött fel Kibokó. - A földhídon hét gyíkszörnyet láttam - mesélte a hírnök. - Hányat? - Hetet. Valamennyit a Tűzökrendező-sziget közelében. - Bhö. A zátony átért már a szigetig? - Kevés híján. - Ott vannak a gyíkszörnyek a földhíd Tűzökrendező-sziget felőli végén? - Négyen ott heverésznek, a víz felett. - A másik három? - Azok a Mizi-mocsár felé vándorolnak. - A vízben? - A homokon. Két lábon futnak. - Mi? Futni is tudnak?

- Méghozzá gyorsan! - Az égzengését! Hol vannak a megfigyelők? - Simbillel, az abdimgólyával találkoztam. - Mit mond? - Csak annyit, hogy Jabiru a Tűzökrendezősziget felett cirkál. Lamel elrepült jelentéssel az Oapihoz. Ő eddig a Mizi-részt figyelte. De most rohan jelenteni, hogy a szörnyetegek közelednek. - Babbát nem látta az abdimgólya? - Nem. - Meg kell veszni! Bungi leánya nem kisnyúl, akit eltakarnak a csalánok! Hogy lehet az, hogy nem látta senki? - Valaki látta, ha igaz. - Kicsoda? - Siksák, a tüskés bíbic. - Az komoly madár. Hol látta? - Az erdőszélen. - Mikor? - Hajnalban. Babba a Mizi felé ment, a Keleb torkolata felől. Később Siksák hallotta egy takácsmadártól, hogy Bungi leánya napok óta ott tartózkodott a zátonyokon. Mintha várt volna valakit. - Bouhh - nyögött fel a vadul úszó Kibokó. És?

- Ő szólt is hozzá, mert ismeri az Oapi-partról. De Babba nem felelt. - Nem felelt? - Ezért kételkedem Siksák szavában. Bungi leánya olyan barátságos, víg nő. A fekete víziló szót sem szólt, csak még gyorsabban dolgoztatta a négy vastag, erős lábát. Ő elhitte azt, amit Siksák mondott. Mert tudta, hogy Babba nem lehet virágos hangulatban, a kettejük közötti jelenet után. Hiszen ő, Kibokó, aki pedig örülhetett volna a bosszújának, ő sem aludt azóta. Napszámra az iszapba fúrta magát, töprengett és szitkozódott. Hát mire volt jó a hencegése, mire kellett az ostoba konokság? Jól láthatta, hogy Babba keservesen megbánta már, amit ellene elkövetett. Különben miért jött volna? Miért akarta volna látni, hallani egykori szerelmesét? Eh, mit, Bungiék maguk is közeledni akartak, ez bizonyos! Különben nem engedték volna el... elengedték?... Elküldötték hozzá! Igen, ha ő nem akarta volna visszafizetni az elszenvedett szégyent és megaláztatást, most már minden másképp lenne. - Messze vagyok még a földhídtól? - kérdezte Rartól komoran. - Ha így haladsz - suhant fölötte a madár -, odaérsz a Mizihez, mielőtt delelőn állna a Nap.

A fekete víziló felpillantott a Napra. A szél fújja el azt is, elég magasan van már! - Emelkedj a partok fölé, Rar pajtás - kérte a madarat -, a magasban tarts velem! S ha látsz valami fontosat, tudósíts róla! - Jó - intett a halászsas, és keringve emelkedett. Nem telt el annyi idő, amennyi alatt Jakó papagáj elrepül az Oapi torkolatától a tamariszkerdőig, Rar összecsukott szárnyakkal zuhant alá, mint a hegycsúcsról szakadékba hulló kődarab. Csak akkor nyitotta ki a szárnyait, mikor famagasságnyira került a víz fölé. A fekete látta a madár zuhanását, tudta, hogy valami mázsás mondanivalója van. - Mit láttál? - kérdezte. Rar lihegett. - Siess, Kibokó! - kiáltott már messziről, izgatottan. - Nem tudok jobban sietni, Rar - felelt a fekete. - Muszáj! - sürgette a hírnök. - Baj van. - Micsoda baj? - Egy óriási gyíkállat közeledik a földhíd innenső végéhez. - Azt hittem, Babbáról hozol hírt. - Azért siettem ennyire. Láttam Bungi leányát. - Hol van? - A földhídon. A gyíkóriás elől menekül.

- Babba? - üvöltött fel Kibokó. - Őt üldözi a borzasztó nagy hüllő. - A lábtörését! Mit keres Babba a földhídon? - Ezt majd megmondja neked, ha idejében érsz közéjük - rikoltott Rar, hogy még gyorsabb úszásra nógassa Kibokót. Nem kellett nógatnia. A hatalmas fekete tömeg elnyúlt a víz tetején, a kétmázsás fej belefúródott az amúgy is vágtató hullámokba. Talán maga Krokó sem úszott gyorsabban, pedig ő a legfürgébb halat utolérte, mikor üres volt a hasa. - Emelkedj fel, Rar! - nyögött erőfeszítés közben a fekete. - Nézd meg, mi történik a földhídon! A halászsas nekilódult a magasságoknak. Odafent keringett egy darabig, el is szállt, vissza is jött. Mikor leereszkedett, komor volt a szava. - Babba megpróbált egérutat nyerni - jelentette fulladozva. - Beugrott a Sósvízbe, a földhíd mellett úszott. De a nagy hüllő is a vízbe ereszkedett. Úgy látszik, jobban bírja az úszást, mint a futást, mert mindjobban megközelítette Babbát. - Zuu zubh! Hát aztán? - Akkor Babba kikapaszkodott a zátonyra. A nagy gyíkállat szintén ki akart mászni utána. De

hatszor is visszacsúszott az iszapos zátony oldalán. - Ez jó. Aztán? - Észbe kapott, továbbúszott. Egy köves résznél próbálta meg, ott sikerült. - Ez rossz. Mi van Babbával? - Meglehetős előnyt szerzett. - Ez finom. - De a gyíkszörny most nagyon nekilódult. A fele előnyt már behozta. - Ubh, ez igen rossz! Messze vagyok még onnan? - dolgozott eszeveszetten Kibokó. - Ha valamivel gyorsabban tudnál haladni... - Nem tudok - dühöngött a fekete, és gyorsabban haladt. - ... aha, így, látod, így odaérsz annyi idő alatt, amíg az Oapi-ban elúszol a kanyarulattól a Mangrove-mocsárig. Kibokó lihegett: - És bírja Babba addig? - Talán. A fekete víziló még bolondabbul belefeküdt. Az Ool feletti zuhatag vize rohan így a sziklák között, mielőtt ledobná magát a mélységbe. - Repülj fel, Rar pajtás - zihált a fekete -, nézd meg, mi a helyzet! - Megyek. A madár fölemelkedett, de Kibokó utána bődült: - Várj, okosabbat mondok!

- Halljam - ereszkedett alább a halászsas, és várakozva nézte a minden erejével úszó feketét. - Repülj Babbához - dadogott a víziló. - Mondd meg neki, meg ne álljon, akármilyen fáradt! - Megmondom. - Azt is mondd meg, szedje össze minden erejét, fusson, mert jövök. - Jó. - Vááárj! - Nos? - Próbáld zavarni a szörnyet! - üvöltött Kibokó. - Vágj a szemébe! Vagy legalábbis vagdalkozz a feje körül! De semmiesetre se sajnáld a szemevilágát. - Viiíjj! - zúgott el Rar, míg a fekete fej tajtékozva hasította a vizet. - Dolgozz, Kibokó rikoltott vissza a levegőből -, közel vagy már!... Ezt az utolsó mondatot Kibokó aligha hallotta. Minden akaratát, erejét beleadta az úszásba. A négy oszloplába hatalmasan lapátolta a vizet. Egy-egy lökéssel hihetetlenül gyors, szökkenésszerű mozdulatot csiholt ki, hogy úgy látszott, mintha egyet-egyet röppent volna. Mikor a Mizi-mocsárba ért a Keleb vizével, már úgy érezte, szétpukkan a tüdeje, mint a kurta fejű labdabéka, mikor rálépnek. A csuklói zsibbadoztak, egy termitavárra való hangyát érzett nyüzsögni bennük. A vállai sajogtak, a

nyaka nyilallott. Lábujjai kezdtek megmerevedni a folytonos terpesztéstől. Még a fülei is fájtak. A partomlását, pedig most lenne igazán szüksége az erejére! Hiszen harcolnia kell. És micsoda ellenféllel! Valamennyi ízében érezte a fáradtságot, de - érdekes - ettől csak dühbe gurult, és még jobban vágtatott. Ahogy odaért a félszigethez, lesüvített melléje Rar. - Mi hírt hozol? - kérdezte a fekete, alkalmas helyet keresve, ahol kimászhatik. - Mi jót tudsz mondani, Rar? - Nagy baj van! - jajgatott a halászsas. - Babba megállt? - Nem, nem. Babba könnyebben fut, mióta megtudta, hogy jössz. - Ez megint jó. - Magam is segítek neki... az óriási gyíkállat egyik szeme már csupa vér. . - Te vagy a legkedvesebb madár ezen a világon! - lelkesedett a fekete. - Ó, hagyd - kesergett Rar -, mit ér az? Másutt van a baj. - Micsoda baj? - Az a három két lábon futó gyíkszörny itt van a közelben, a földhíd innenső végén. - Hej juh, ez a legrosszabb! - döbbent meg Kibokó. - Mit csinálnak?

- A bokrok mögött lapulnak. Azt várják, hogy Babba hozzájuk érjen. Kibokó sohasem tudta meg, hogyan került fel a magas partra. A halászsas, aki tanúja volt a különös mozdulatnak, eltátotta a csőrét meglepetésében. Mert ilyet még senki sem látott: a huszonhét mázsás fekete víziló, mint egy könnyed kis madár, egyetlen szökkenéssel „felröppent” a partra. - Hijjó - rikoltott Rar -, ez szép volt! - Majd aztán dicsérj, ha elmúlt a veszély horkant a fekete. - Hol vannak a két lábon járó gyíkok? - Gyere utánam - hívta a halászsas, és repülve mutatta az utat. Bokros árterületen kellett átcsörtetnie. Ahogy túl volt rajta, és felnyargalt egy kis dombocskára, egyszerre mindent látott. Babba a homokos földhídon menekült lihegve. Mögötte csekély távolságban, mondhatni néhány ugrásnyira, förtelmes zöldesbarna színű óriás ügetett, láthatóan kimerülve. Az őshüllő törzse valóban olyan volt, mint Doalláé, de több mint kétszer akkora. Borzalmasan hosszú nyakát dehogyis lehetett a zsiráféhoz hasonlítani, hiszen ez a szügyénél olyan vastag volt, mint Bungi dereka. Igaz, hogy aztán fölfelé

haladva rohamosan vékonyodott, a fejnél már csak egyötöde lehetett a szügy feletti vaskosságnak. S a „hattyúnyak”-szerű görbület felett táncolt a Krokóéhoz hasonló, aránytalanul „kis” fej, hatalmasan megrakva éles, nagy fogakkal, és a két kimeredt, kerek szem zöldes fényben villogott. A bokrok mögött meglapult három másik jóval kisebb volt, más fajtához tartozó lesipuskások. De ezek is becstelenül megtermett, zöldessárga dögök. Hátsó két lábukon jártak, a nevetségesen rövid elülső lábaikon fenyegető karmok, s az igen hosszú nyakukon botrányosan nagy krokodilfejek. A farkukra támaszkodva álltak, roppant vastag és magas hátulsó lábaikon, fejüket lesunyva, hogy a feléjük futó Babba meg ne lássa őket. Egész elhelyezkedésükből látszott, mohón várják, hogy odaérjen hozzájuk, és rávethessék magukat. Szegény Babbának sejtelme sem volt a várakozó háromról. Fáradságtól félholtan ügetett a földszalagon, időnként hátra-hátrapillantva a hörgő, fúvó, sziszegő hústoronyra. Babba ereje lankadóban volt. De az ősállat is eléggé kimerülten, rogyadozva üldözte. Közben dühösen kapkodott a minduntalan szemének süvítő Rar felé. A derék halászsas igazán önfeláldozóan támadt és vagdalkozott. Minden

pillanatban kockáztatta, hogy a szörnyeteg elkapja, és összemorzsolja szörnyű fogaival. Most világlott ki, mennyire igaza volt Doallának, aki szerint minél nagyobb egy állati test, annál kevésbé képes gyors és ügyes mozdulatokra. Például Rar a víz felett suhan, nem tudhatja, melyik pillanatban és hol vágódik ki a hal a felszín fölé. Mégis tíz közül kilencszer nyakon csípi a villanásnyi időre kivágódott halat, mielőtt a vizet újra érintené, olyan pontosan kapja derékon a levegőben, mintha meg lenne jelölve, hogy hol kell megfognia a csőrével. Ez az óriás meg csak kapkod, brekeg, vinnyog, és békahangon trombitái, de támadója egyetlen tollát sem képes odarántani a fogai közé. S a futása is módfelett esetlen. A Babbáénál négyszerte hosszabb lábaival nem tudja utolérni a zsákmányt, bár igaz, hogy a távolság sem nő közöttük. Mégis bizonyos, hogy az üldözött végül el tudna menekülni, mert valamivel hosszabban bírja a futást, mint üldözője. Azonban mégsem menthetné életét, mert a bokroknál várja a három sunyi két lábon futó. Mindezek kurta pillanatok alatt suhantak át Kibokó agyán, mikor megtorpant, hogy elcsodálkozzék a Babbát kergető gyíkszörnyeteg méretein. Hanem aztán magához tért, és már készen is volt a tervével.

Legelőször a három leselkedővel kell elbánnia. (Ha képes rá!) A borzasztó nagy állat majd csak azután következik. Azt is azonnal kitalálta, mit kell tennie, ha ezt a hármat sikerül leverni vagy bekergetni a vízbe. Egyszerűen eléje ugrik az óriásnak, és megállítja. Akkor Babba futhat tovább, ő pedig... hm... hogy ővele mi fog történni, az, ugyebár, tökéletesen izé... vagyis majd meglátjuk. Éppen leszegte a fejét, és levegőbe emelte a farkát (ami pompásan bevált testtartás egy mindent elsöprő támadáshoz), mikor az erdőszélről iszonyatos ordítás harsant fel. De olyan hátborzongató, de olyan velőkbe hasogató, hogy a három leskelődő két lábon futó őshüllő rándulásszerűen fordította az erdőszél felé a csontropogtató pofáját. Kibokó is hirtelen „balra át”-ot csinált a pokoli üvöltésre. És csaknem hanyatt esett meglepetésében. De örömében is. Mert a párbajuk óta elképesztően megvastagodott Hubu Vubu asszonyság bömbölt az erdőszélen, és már iramodott is lefelé, öt izmos víziló harcos társaságában. (A derék anyós akkor bocsátotta ki torkából a hegyrendítő ordítást, mikor megpillantotta a leánya után robogó szörnyeteget meg a cserjében leselkedő három sunyit.)

Kibokó - ezt minden Oapi környéki esküvel igazolhatta - sohase szerette Hubu Vubut. De most akkora öröm villámlott bele a szügyébe, mint még soha. Pillanatok alatt ott termett a lefelé döngő osztag mellett, és majdnem vígan bömbölt az atyafiakra: - Tudnak-e még verekedni az Oapi-vízilovak? - Tudunk - bőgött megvidámulva az öt fiatal. - Zubh, akkor törjétek össze ezt a hármat! vezényelt Kibokó. - A nagy maflát majd én. - Hehejj, Kibokó - sivított Hubu Vubu vágtatás közben -, a fene rágja meg a szalonnádat, hát te itten tatod a szád, mikor a leányomat kergeti az a mocskos féreg?! Szólt, és nekirontva az egyik leselkedőnek, úgy elkezdte csépelni, hogy az elképedt ősbarom azt sem tudta, mihez kezdjen. - Hijaó! - bőgtek a vízilólegények. És maguk is hozzáfogtak a két lábon futók csontjainak rombolásához. Olyan harc indult meg, amilyet még nem látott Oapi-föld. Főként Bunginé küzdelme volt félelmetes, mert valamennyi ütését, rúgását, öklelését és harapását egy-egy nekibúsult szidalommal kísérte, a becsületsértések egész szótárát zúdítva a munkába vett ősgyíkra.

Sajna, Kibokó nem ért rá végignézni s főként végighallgatni Hubu Vubu csatáját. Elsiklott a bőszülten rikoltozó, ide-oda cikázó és vagdalkozó szörnyek között. Vad rohanásban vágtatott el Babba mellett is, egyenesen neki a szerelmesét üldöző szörnyeteg szügyének. - Na, az anyád erre-arra! - vágódott a baobabfa nagyságú szörnynek olyan lendülettel, hogy a földhíd szélén loholó, hegy nagyságú állat megcsúszott, pillanatig sután kalimpált, aztán a vízbe zuhant. De beleloccsant maga Kibokó is a Sósvízbe, mert lehetetlen volt megtorpanni akkora rohanásban. - Nocsak, nocsak - dörmögött az özvegy víziló, míg ott lubickolt az őshüllő dereka alatt. - Wruuú - fújt a borzalmas ősdög a feketére -, wruuú!... - Nekem kurutyolhatsz - feleselt vissza Kibokó. - Gyere csak, hadd harapom le azt a csúnya orrodat! Lebukott a víz alá a vagdalkozó nagy fogsor elől. Ha már a víz alatt volt, beleharapott a szörny bokájába, beleharapott a hasába, a szügyébe, a farkába, az oldalába - csak úgy szakadozott agyarai alatt a töméntelen hideg gyíkhús. Az őshüllő csapkodott, bőgött, forgolódott. Ő is belemart Kibokó vállába, hátába, combjába. De a vízilovak legbátrabbja

attól még csak dühösebb lett. Torpedóként zúdult neki a rettenetes tömegnek, s ahol hozzáért, ott véres húscafrangok jelezték a találatot. Amodább a három lesipuskás közül kettőt már a földön nyomorgattak az Oapi széli vízilovak. A harmadik megfutott az ütközetből. Véresen, lépetten, sántán robogott hazafelé a földhídon, két lábon szaladva, mint a futómadarak. - Na, mi lesz, meddig tart még, amíg végeztek velük, lomha népség? - szidta a kísérőit Hubu Vubu. Avval nagy hirtelen oldalt vetette magát, teljes sonkájával, a földre döntött egyik szörny fejére, hogy úgy recsegett-ropogott a gyíkkoponyában minden csont, mint mikor elefántok kergetőznek a száraz bambuszerdőben. - Ülj a másiknak a fejére, Jasu, mert orron nyomlak, hogy belesántulsz! Az orrnyomástól félt-e Jasu, vagy az asszonyi példa lelkesítette fel, mindegy, rádobta súlyos testét a másik gyíkszörny koponyájára, és összelapította. A sebektől vérző vízilovak győzelemittasan ordítottak. - Fogjátok be az ajkatokat! - reccsent rájuk az ősállatölő anyós. - Mit kiabáltok? A legnagyobbik még él! Hát élt a legnagyobbik, de már csak alig.

Kibokónak ugyanis eszébe jutott a gyermekkori játék, mikor szülőanyja a vastag hátán lovagoltatta, és víz alá bukva, le akarta pottyantani fiacskáját, hogy együtt szórakozzanak a tréfán. De bizony csak eleinte sikerült az a tréfa a boldogult mamának. Mert a kis izmos Kibokó hamarosan kitanulta a fortélyát, és négy lábával meg a fogával úgy belécsimpaszkodott anyja nyakába, mint a bőrbe furakodó kullancs. Visszaemlékezett Kibokó a réges-régi játékra, azt játszotta most is. Egy ügyes és gyors mozdulattal rajtatermett a szüntelenül wruúzó őshüllő hátán, elkapta a nyaka közepét a rettentő nagy vízilószájával, és fokozatosan tologatta előre agyarait a Krokó-fej felé. A nagy tohonya hányta-vetette magát, rázta a nyakát, csapkodott a farkával. Lebukott és fölmerült, hanyatt fordult és vissza. De a fekete víziló el nem engedte volna egy sósvíznyi tavirózsáért. Megfogódzott a roppant húsraktárban, mellső lábaival átölelte a vastag nyakát, a pofája meg csak nyomult, nyomult, mind följebb, amíg a fejéhez ért. Mikor Hubu Vubu meg az öt vízilófiú odadübörgött a zátonyon, a szörnyeteg éppen utolsó wruuút kiáltott. Aztán a fülei eltűntek Kibokó óriási szájában, aztán egy igen nagyot roppant, és a fekete víziló nehézkesen féloldalra

dőlt, a toronynagyságú testtel együtt. De akkor már az ősállat nem mozdult többé. - Nagyok ezek a gyíkok - jegyezte meg Kibokó, mikor véresen, habosan kimászott a partra. Fújtatott egyet, a sebeit kezdte nyalogatni, mert jókora harapások díszlettek a szügyén meg az oldalán. - Nagyok ezek - pillantott a víz színén úszó dögre -, de szerencsére mi sem vagyunk rózsalevélből. - Éljen Kibokó! - lelkesedtek a víziló harcosok. - Éljen a fekete víziló! - Nem lett semmi bajod, Babba? - fordult Kibokó kedvesen a hozzájuk támolygó fiatalasszonyhoz. - Erről jut eszembe - lépett a még mindig remegő egykéjéhez Hubu Vubu. - Mondd, édesem, hol a mennydörgetős, csattogatós, villogatós mennykőben mászkálsz te negyedik napja, mikor apádék már régen visszajöttek az Oapi partjára? Szólt, és úgy oldalba rúgta szülötte édes gyermekét, hogy a csattanásra a távolban sántikáló elmenekült gyíkállat ijedtében a vízbe vetette magát, és a felszín alatt úszva igyekezett eltűnni az utána nézők szemei elől. Kibokó megfordult a távoli loccsanásra.

- Kár volt futni engedni - nézett a Tűzökrendező-sziget felé. - Ez most majd nyakunkra csődíti a többit. - Csak jöjjenek! - intett mérgesen Hubu Vubu. Éppen jókedvemben vagyok!

25. A mutatványnak sikerülnie kell! A Warnum direktor pusztulását követő nap reggelén Falkenstein oroszlánszelídítő hortyogva aludt a széllel futó csónak pallóján. Kirill Gerov az ingét mosta, pipa a szájában. A kormányra is vigyázott, de a vízre is, mert a palakékek állandó díszkísérettel tisztelték meg az Animalia mentőcsónakját. Nem akarta felkelteni a németet, pedig háromnegyed órája lejárt már az őrsége. Hadd aludjék, gondolta, ráfér. Fél kilenc felé nyitotta ki szemét a volt huszártiszt. Ásított egyet, cigarettát dugott a szájába, megkattantotta az öngyújtóját. - Főz egy teát? - kérdezte. - Vagy főzzek én? - Főzök - intett a bolgár -, csak kicsavarom az inget. - Elaludtam, nem? - emelte szeme elé a karóráját Falkenstein. - Na, hallja - terítette ki a fehérneműjét Gerov -, sok dolga nincs.

- Nincs - ült fel az evezőpadra a német. Még egyet ásított, aztán összehúzta a szemöldökét, bámult. A távolban halványzöld vonalat látott, de nem hitte el, hogy igazán látja. Megdörzsölte a szemét, tompa hangon szólt. - A látcsövet el kellett volna hozni a roncsról! Az etető a spirituszfőzővel bajlódott. - Talán földet lát - tréfált. - Mensch, ne vicceljen! - kezdett nagyon izgatott lenni az oroszlánszelídítő. - Én azt hiszem... Ki sem merte mondani, félt, hogy „elkiabálja” azt, amit lát. - Fata morgana? - mosolygott még mindig a bolgár, és meggyújtotta az alkoholt. - A teremtésit magának! - bőgött Falkenstein. Hát lusta odanézni? Ott van a part! Gerov odanézett. - Föld! - szaladt ki a száján. - Hát persze, hogy föld! - nyerített boldogan Falkenstein. - Hagyja azt a vacak főzőt, kormányozzon arra, mert megőrülök! - Nem is igaz! - hahotázott Gerov. Rákiabált a két fehér pofájú cápára: - Eredjetek a pokolba, kár a benzinért, hiába vártok! Ott a föld! A zöld vonal felé irányította a jármű orrát. Izgalmában kissé ügyetlenül fordult, a csónak

erősen megbillent, a vitorla széle a vizet érintette. - Álljon meg! - riadt rá fulladtan a szelídítő. Maga annyira imádja az állatokat, képes önként belemászni ezeknek a torkába. - Hát nem vagyok vitorlázóbajnok - nevetett a bolgár kissé sápadtan. - Jöjjön ide, vegye át a kormányt. - Ronda dolog lenne éppen most - cserélt vele helyet az oroszlánember. - Mikor olyan közel vagyunk a parthoz... Lassan fordult. Átdobta a vitorlarudat, a csónak frissen ügetett a kedvező szélben. Gerov isteni teát főzött, háromszoros rumadagot nyomott hozzá, és nem spórolt a reggelivel sem, a nyű álljon bele! Hát ott a Föld, csak lesz rajta valami ennivaló!... - Nézze, Falkenstein úr! - erőltette szemét, ahogy közeledtek a lombos part felé. Mi az ott, a fák között? - Hol? - Ott föntebb. A partszegély fölött. - Aha. Már látom. - Mi az? Hosszan nézték, de nem tudták kisütni, hogy őrtorony, vagy nyaraló, vagy micsoda. Mikor befejezték a reggelit, és rágyújtottak, akkor

kezdett valami gyanú ébredni bennük. Csak nem az Animalia roncsa? - De bizony, akármi legyek, ha nem az! vigyorgott Falkenstein. - Na, jó - vakarta busa fejét az etető -, de hogyan került fel arra a magas partra, a bokrok közé? Gondolhatja mosolygott az oroszlánszelídítő. - Dagály idején dobta fel a szél meg a víz. - Olyan magasra? - A széltől meg a víztől minden kitelik. Szerencsétlen Warnum szívta elgondolkozva Gerov a pipáját. - Ha még csak egy napig tartja magát... - Jobb így - legyintett elsötétülve a német. Úgy meggyűlöltem, talán gyilkosságba estem volna miatta. - Ugyan! - Higgye el. Az a cápa hozta a megoldást. A kis vitorlás nagyokat szökkenve futott a part felé. Mind a ketten éhesen bámulták az élénkzöld lombokat, a vastag derekú fákat. Meg odébb a gyepes lejtőjű hegyet, aminek a szakadékos oldalán csinos erdőcskét táncoltatott a szél. - Barátom! - hápogott a bolgár, mert még mindig nem tudta beletalálni magát a hihetetlen

örömbe, hogy megmenekültek. - Gondolja, hogy Afrika partjára kerültünk? Vagy Ausztrália lenne? - Á, Ausztrália, ördögöt! Ott más a növényzet. Afrika ez, Gerov, a drága sötét kontinens. Nézze azokat a kókuszpálmákat! Szereti a kókuszdiót? - Nagyon. De nem lehet, hogy valami szigetre jutottunk? - Ne beszéljen zöldeket, apám! Szigeten vannak ekkora hegyek? - Aha, persze. Persze hogy nincsenek. - Mondja, Gerov - kérdezte váratlanul a táskás szemű -, maga kinyitotta az állatok ketrecét, ugye? - A növényevőkét. Meg a majmokét meg a kutyákét. - Igazán kinyitotta? - Ha egyszer mondom. - Akkor minden rendben van. - Miért? - Hátha mégis sziget ez. És akkor lesz hús bőven. Hangosan nevetett, de a bolgár sajnálta az állatokat. - Minek? Az Animalia raktáraiban annyi konzerv van, hogy meg nem esszük tíz évig. - Konzerv - legyintett nevetve a német. - A bolond eszik konzervet, ha van friss hús.

Amint átvergődtek a hullámverésen, elérték a partot, és kihúzták a csónakot, azonnal bebizonyosodott, hogy Gerov igazán kinyitotta a szelíd állatok ketreceit. Körül a fövenyen az elefántok lábainak mély, szélesen süppedt nyomait látták. A szerteheverő hulladékok is jelezték, hogy a menazséria szelíd állatai szerencsésen szárazra kerültek. Végigmentek a homokparton, a roncs felé, kezükben lövésre készen tartott fegyverek: hátha kiszabadultak a ragadozók is. Ahol a parancsnoki híd kimagasodott a lombok közül, felkapaszkodtak a homoksávról. Elámulva gyökerezett le a lábuk, ohó, de hiszen a hajónak csak a felső fedélköze jutott partra! Bedobogtak a roncsra, lementek a fedélközbe az elefántjárón. A három leopárd a sarokketrec zárt rácsajtója mögött feküdt döglötten, a forróságban legyek tömege rajzott a szájukon, szemükön. A majomketrec előtt feltépett oldalú pávián teste oszladozott. Az óriáskígyó is elpusztult üvegszalonjában, mert a roncs zuhanásakor elromlott a szellőztetője. A lovak istállójában egyik fehér kanca felpuffadt testén patkányok ebédeltek. - Szép - mondta Falkenstein. - Ez itt a maga ajtaja, ugye? - kérdezte, mikor a kabinsorhoz értek.

- Ez. Kinyitotta az ajtót, minden úgy volt benne, mint mikor a hajót elhagyták. Nagy bödön dohány az asztalon, mellette ruhák közé akadt fél üveg pálinka eldőlve, de nem folyt ki az ital, mert a dugó jól zárta. A bőröndök, a ruhák a helyükön, a papucsok az ágy előtt. Ide beköltözhet nevetett az oroszlánszelídítő. - Kicsit lejtős a padló, de nem baj, az ajtótól beleródlizik az ágyába. - Hogyan lehet az - csodálkozott Gerov -, hogy minden épen maradt? Ekkora zuhanás után! - Nem látta kint? Sűrű bokrokra dobták a hullámok. Mintha millió rugó enyhítette volna az összeütközést. Átmentek Falkenstein kabinjába, gyalázatos állapotban volt. Termitadombra zuhant ez a rész, összevissza tört minden. Azonkívül széles repedés szakadt a mennyezeten, az átcsapó hullámok elárasztották a fülkét. A német mégis örült, látva, hogy a ruhái, táskái, minden poggyásza megmaradt. Mellékesen annyi kabin volt még jó állapotban, bennük az artisták meg a hajószemélyzet holmija. Igazán nem számított, hogy Falkenstein szobája ép-e vagy sem. Használhatták a többieket is. - A maga kabinjában fogunk lakni - vigyorgott. Az remek állapotban van.

- Persze - intett a bolgár. - Áthozunk egy fekhelyet, és kész. - Ne is beszéljen fekhelyről - ásított a táskás szemű. - Alig várom, hogy ledőljek egy hosszú alvásra. És nem lesz az ágy körül egyetlen cápa sem. - Ki kell cipelnünk a dögöket - fintorgott Gerov. - Megbetegszünk a bűzüktől. Előkerítették a szemeteskocsit, másfél órán át cipekedtek, takarítottak, szellőztettek. Közben megnézték a raktárakat, na, azokban nem volt sok örömük. A csomagok felszakítva és szétdobálva. A zsákok megrongálva. Térdig ért a szerteömlött majomeledel, a szárított gyümölcsök, a zab, a kukorica. De a konzervdobozok épen csillogtak ritka lécű ládáikban, és tömérdek élelmiszer csomagolása érintetlen volt. Hát az éhhaláltól nem kell félniök, ha életük végéig laknak is itt a roncson. A nagy tartályban bőven volt ivóvíz, kicsit meleg, baj is az! A tíznapi körtánc alatt térdre borultak volna, ha ilyen ivóvizük van. Gondosan elreteszelték a raktárajtókat. A majmok visszajöhetnek, még több kárt csinálnak, ha módjuk van rá. - Törnek-zúznak a kedves állatai - csipkelődött Falkenstein.

- Csak a majmok - felelt komolyan a bolgár. Rokonai az embernek. Bementek Gerov kabinjába, ledobták magukat a fekvőhelyükre, a holtak mozdulatlanságával aludtak. Délután felébredtek, levest főztek spirituszon, sonkakonzervet faltak kétszersülttel, rágyújtottak. Kicsit füstöltek, és már aludtak újra. De olyan mélyen, hogy még a vadállatok éjszakai koncertjét sem hallották. Délelőtt tíz óra volt, mikor kinyitották a szemüket. - Megborotválkozni - szólt a német, a szakállas képéhez nyúlva. Belekaparászott a sörtéjébe, még határozottabban mondta: - Megborotválkozni! - Fontos? - ásított Gerov. - De mennyire - tréfált Falkenstein. - Hátha lakott hely közelében vagyunk - magyarázta nevetve. - Csinos nőkkel találkozhatunk. - Kizárt dolog - rázta fejét az etető. - Miért tartja kizártnak? - Ha lakott vidéken lennénk - legyintett a bolgár -, ezt a roncsot már kirabolták volna. - Milyen igaza van - látta be a táskás szemű. A polgárosodott világ egyik fő ismertetőjele a rablás. Borotválkozás közben a fülke ablakából csodaszép kis tavat pillantottak meg a fák

között. Vízimadarak szálltak le a partjára, Falkenstein vadkacsákat figyelt meg, egészen felvillanyozta a látvány. Szenvedélyes vadász létére nem tudta elviselni, hogy a „pecsenye” repüljön, ahelyett, hogy tepsiben közlekednék, tűzhelytől az asztalig, pirosra ropogósítva. Elhatározta, hogy ebédre szárnyassült lesz, fejenként egy-egy komplett kacsa, melléje ecetes uborka és kompót. A bort majd behűtik a tóba. Vagy még jobb lenne valami forrás, ha találnának a közelben. Egyelőre csak úgy, ahogy voltak, alsónadrágban, de fegyverrel a kezükben kimentek a roncsból. Megnézték a tavacskát, kóstoltak a vizéből. Nem nagyon hideg, de az íze jó. A szabad víz mégiscsak egészségesebb, mint a víztartóban poshadó lötty. Gerov szeretett volna kicsit körülnézni a környéken, de Falkenstein fürdést ajánlott. A bolgár is vágyott egy kiadós lubickolásra, jó, majd azután néznek körül. Ezen fordult meg minden. Ha pár száz lépésnyire kimennek az erdőből, jókorát bámulhattak volna a tömérdek csontvázon, ami egymás hegyen-hátán fehérlett mindenfelé a hegy lejtőjén és a szakadék alatt. És ugyancsak megdöbbenthette volna őket az a furcsaság is, hogy tarka kosztümökbe

bonyolódott majmok és szétvert koponyájú nagy állatok csontvázai hevernek a zenekocsi, Billy harmonikája, Sanh elefánt aranyosan csillogó pagodája meg mindenféle cirkuszi kellékek között. Azonban Falkenstein fürdést ajánlott. Itt a kis tó körül idilli békés volt a hangulat. Ki gondolhatott arra, hogy pár száz lépéssel odébb a tömeghalál emlékei zsúfolódnak? - Stop! - állította meg Gerov a társát. - És ha krokodil van ebben a vízben? - Ausgeschlossen - mutatott az idomító a vízben távolabb álldogáló flamingókra, mialatt levetkőzött. - Ezek nem mernének ilyen nyugodtan lábfürdőzni, ha veszélyes lenne. - Igaz - látta be az etető. - Megfürdünk - jelentette ki Falkenstein. - A tisztálkodás meg a remény: édestestvérek. - Jó. De azért a fegyver legyen a kezünk ügyében - ajánlotta a bolgár. Ő is levetkőzött, bement a német után a vízbe. Nagyszerűen fürödtek, és a flamingók csodálkozva figyelték az ismeretlen állatokat a másik part mellől. Az oroszlánszelídítő isteni hangulatban volt. A legközelebbi teendőjükről csacsogott mosakodás közben. A virágokról, a flamingókról meg az ég színéről most már teljes határozottsággal megállapította, hogy a jó

szerencse Afrika keleti partjára vetette őket. Talán Tanganyikaföld vagy Gazaföld valamelyik kikötője közelébe. A tennivalójuk roppant egyszerű - csevegte. - A part mellett indulnak el a csónakkal. Addig vitorláznak, míg elérnek Lindibe vagy Sofalába vagy Durbanba. Esetleg Natalba. Attól függ, hol vannak. Térképük lesz. Sajna, a hajózási műszerekhez nem ért, hogy megállapíthatná a szélességet meg a hosszúságot. De az sem baj. Majd találkoznak valakivel, aki felvilágosítja őket, hol vetődtek partra. Valószínű, hogy ez bekövetkezik a vitorlázásuk első vagy második napján. A többi már gyerekjáték. A kabinban elzárt vaskazettáról nem beszélt. De megvolt a terve a pénzzel kapcsolatban. Egyelőre korai erről tárgyalni. Egy bizonyos: „Isten” ujjának kell tekinteni, hogy minden úgy történt, ahogyan történt. Kimondhatatlanul nagy szerencse, hogy Mr. Warnum természetes halállal halt meg. Ők megmentették a pénzét. Tehát abból nekik a törvények értelmében igenis részesedniök kell. De ha Gerovnak van egy kis esze, az egész összegből csak nekik kell részesedniök. És vége a szegénykedésnek. Sajna, Gerov egy kicsit hülye. Csupa ostoba véleményei vannak az életről meg az üzletről. De azért talán lesz annyi sütnivalója, hogy nem

dobja el, amit a csodálatos véletlen két kézzel nyújt feléje. Mert itt van a lehetőség, hogy a maguk urai legyenek. Hogy közösen csinálják meg újra a Warnum-cirkuszt. Ez óriási fogás lenne: a világszerte bevezetett és agyonreklámozott intézmény önteni fogja a pénzt. Ha a bolgárnak kedve van hozzá. Ha nem, úgy is jó. Megkapja a részét, és tegyen, amit akar. Majd akkor ő, Falkenstein, egyedül lapátolja zsebébe a dollárokat. A kabinokban jó néhány spanyol, svéd, brazíliai artista papírjai hevernek, amik mentesíthetik az internálástól. De legrosszabb esetben elbújik valahol a háború végéig. Gerov nem fogja feljelenteni. No de minderre bőven van idő. Majd letárgyalja a bolgárral, ha emberek közé kerülnek... Nagyszerűen érezte magát a volt huszártiszt. A tíznapi halálvárás után egyszerre feléje mutatta széles mosolyát a szerencse. Jaj, de csinos ez a kis tó, milyen tiszta kék a vize! És később lepuffantja majd az ebédet is, és bort isznak melléje. Miért bort? A raktárban pezsgőt is látott. Igazán alkalomszerű lenne, hogy egy pofa „sampuszt” hörpintsenek a megmenekülésük örömére.

- Most aztán egy kiváló reggeli! - csobogott a partra. - Utána körülnézhetünk. Kiment a gyepre, kézállást csinált. És „híd”-ba ment, és kiegyenesített lábakkal, derékban hajolva leütögette két tenyerét, hogy az izmait felfrissítse. Hangosan énekelni kezdett egy jódlidalt. Gerov nevetve mosakodott. A német, az mindig német - gondolta. - Az elégedettség jódli formájában buggyan ki belőle.

26. Nimm i ma Büchsel und ma Ranzerl, Schiess mer a Hirscberl, oder a... Itt furcsán elszakadt a dal fonala. Olyan hirtelenül, hogy a mosakodó bolgár felfigyelt. Egy madár elkiáltotta magát a túlsó parton: - Siksák, siksééé!... És már levegőbe röppent, és a flamingók egyszerre utána. A felkiáltó madár éles rikkantásokkal körözött a tó felett. Kint a tó szélén Falkenstein kővé meredve nézett a bokrok közé. Ahonnan lassan, könnyedén, meghízva és kifényesedve lépkedett elő a Warnum-cirkusz legnagyobb hím oroszlánja, a fekete sörényes Ramszesz. Nem lehetett mással összetéveszteni. Bal pofáján világosan virított az a hosszú forradás,

amit Falkenstein szelídítő úr ostora hasított a bőrébe. A sörényes lassan lépegetett a német felé. Tizenöt-húsz lépésnyire tőle megállt, leült a hátsó lábaira, mereven nézett. Pár másodperc múlva a félig nyitott szájából halk, nyarvogásszerű hang bugyborékolt elő. - Ramszesz! - ugrott ki a meglepetés félhangos kiáltása Herr Falkenstein fogai közül. A maszai megrezzent a neve hallatára. Fölemelkedett, farkával kétszer-háromszor megütötte a gyepet. És morgott... mélyről, nagyon mélyről morgott. Az embernek fölmeredt a haja ettől a hangtól. - Dort bleiben! Niederlegen! - vezényelt az oroszlánszelídítő. - Ott maradni, lefeküdni, Herrgott noch einmal!... Valószínű, hogy egészen gépiesen parancsolt, ahogyan idomítás közben kényszerítette rá mindig az akaratát. De a fekete sörényes nem maradt a helyén, annál kevésbé feküdt le. Talán hiányzott a hangból az az erő és bizonyosság, az a feltétlen fölény és meggyőződés, ami a mutatvány alatt olyan tévedhetetlen keménységgel csengett. Két kis lépést tett Falkenstein felé, aztán megállt, aztán még egyet. Akkor a rámeredő szemek tüzétől megzavarodott és leült.

Helyesebben Gerov hitte, hogy azért ült le. Mint ahogy a közeledéséről is azt gondolta, hogy bizonyára Falkenstein szagát, vonásait, személyiségét akarja közelebbről ellenőrizni. Hogy valóban ez-e az a sárga hajú ostoros, aki a fogságban bedugta a fejét az ő szájába? Igen, és ő közben félőrült volt a félelemtől, mert ínyéhez közelítette azt az átkozott elektromos pálcát, amiből a láthatatlan és érinthetetlen borzalom hullámzott feléje... A bolgár térdig állt a puha, langyos vízben, de mintha jég közé fagyott volna, olyan tehetetlen volt minden tagja. Képtelen volt mozdulni. Csak az agya dobott fel kérdéseket egyre-másra: mi lesz? Úrrá tud lenni Falkenstein az állat felett? Lesz ereje felülkerekedni? Öt éven át kényszerítette rá az akaratát, hogy végül a hátán sétált, vagy az első két lába közé heveredett, ott cigarettázott, tökéletesen leigázta. Most azonban valami törés van itt. Ramszesz nem maradt előbbi helyén. Nem feküdt le. Talán meg sem ismerte a mindig ruhában látott Falkensteint? Lehetetlen! Öt év óta nap mint nap együtt volt vele. Öt év óta nap mint nap kergette, zaklatta. Rásuhintott, lehurrogta, vezényelte. Nem ismerte meg? Talán nagyon is megismerte! De most nincs ott a

mester kezében a rettegett sárga kínzószerszám... Gerov vad erővel tépte ki magát a lenyűgözöttségből. - Ne mozduljon! - szólt a háttal álló idomítóhoz, a lehető legnyugodtabbra fékezve szavait. - Mm - hallatszott Falkenstein hangja nyomottan és felismerhetetlenül. - Mmmaga mit csinál most? - A vízben vagyok. De már megyek ki, a géppisztolyért. Nézzen mereven a szemébe! Meg tudja állni, hogy így marad? - Meg. Tévedett, nem bírta az izgalmat. Mielőtt Gerov a harmadik lépést tehette volna, Falkenstein oldalt ugrott, maga sem tudta, miért. Talán azért, hogy felkapja a part füvére tett géppisztolyt? Vagy a tóba akarta bedobni magát, remélve, hogy a maszai nem megy utána? Oldalt ugrott, és aztán egészen váratlanul fordult, futni kezdett a roncs felé. Nem jutott messzire. Ramszesz a levegőbe emelkedett, Falkenstein hátán landolt. Egy rémületes ordítás, egy súlyos zuhanás, a német a földön feküdt. És a fekete sörényes fölötte állt. - Ramszesz - üvöltött Gerov. Elfelejtette fegyvertelenségét, kiszökkent a partra.

Az oroszlán felkapta fejét. Nyíló szájjal bámult a csupasz emberre. Gerov látta, hogy a fekete sörényes nagy sárga test lassan süllyed, mert ugrásra készül. És a két szem piros-sárgán izzik. - Vissza! A helyedre! - bömbölt az etető. Bal lábával előrelépett, a két vállát is előrelökte, hogy az akaratát feléje zúdítsa. Pontosan úgy, mint mikor a cirkusz ketrecei között vezényelte a nagy ragadozókat, és azok engedelmeskedtek. Hallod? Vissza, Ramszesz! Vissza! A maszai pillanatig habozott. A mozdulat benne volt a hátsó két lábában, az izmok megkapták már a parancsot az agyvelőtől: ugrani! Mégsem ugrott. A hajókötél vastagságú izmok megpetyhüdtek, a piros-sárga tűz kialudt a szemében. Megint előredőlt a teste, a négy lába fölé. A sörényét megmozgatta a szél. Állt. És látszott, hogy nem a parancs állította meg. Maszai Ramszesz egyszerűen emlékezett. Arra az emberre, aki húst adott neki. Aki meleg duruzsolással szokott kedveskedni a ketrec rácsánál. A fülében vannak még a furcsa, sima, bársonypuha szavak: „Ajj, micsoda szépséges szép állat a Ramszi! Ajj, micsoda hatalmas bestia! Nincs gyönyörűbb

oroszlán a világon, mint ez a szép, ez a jó, kedves, okos, derék, szófogadó Ramszika!” Emlékezett és hátrált a fekete sörényes. Nagyon lassan, nagyon puhán tologatta hátrább és hátrább a rettenetes nagy testét. Közben sárgán, mereven nézte az embert, aki könnyebbé tette számára a fogságot. Egyszerre halk, furcsa hang folyt ki a borzalmas fogai közül. Csaknem olyan volt ez a hang, mint amivel tejadó gazdáját köszönti a házikandúr. Kettőt-hármat nyávogott így, bojtos farka jobbra-balra kígyózott, még mindig hátrált. Aztán egy leírhatatlanul könnyed, váratlan perdüléssel beszökkent a bokrok közé. Mire a bolgár felkapta a géppisztolyt, a maszai már nem volt sehol. Gerov odasietett Falkensteinhez. Körülnézett, hallgatózott, figyelt, mielőtt letérdelt volna melléje. Megfordította a mezítelen embert, a szívére hajolt, hallgatta. A szeme újra körüljárt, a füle minden neszre ügyelt. Az oroszlánszelídítő már nem élt. Az etető megdöbbenve vizsgálta. Egy kis karcolás a vállán, sehol nem vérzett. Talán nem is az ütés ölte meg. Megtapintotta a nyakcsigolyáit... nem törtek el. Valószínű, hogy a félelemtől állt meg a szíve.

A feje furcsán félrebillent, táskás, kék szemei csodálkozva néztek fel a magasságokba. Szája félig nyitva, mintha mondani akart volna valamit. Talán ezt: - A mutatványnak sikerülnie kell! Hát most az egyszer tévedett. Nem tudott felülkerekedni.

27. Sanh elefánt ötlete Oapi-föld vezéreinek tanácskozása belenyúlt a késő alkonyatba. Felmerültek különböző jó és jobb, de még inkább rossz és rosszabb tervek. Amiket végiggondoltak, megrágtak, és végül mindig rájöttek, hogy csak ötletek, de nem megoldások. Azonban éppen mikor a Zammi-hegy erdőszakállára ránehezedett a vérvörös Nap, Sanh, az idegen elefánt mondott egy olyan különöset, hogy végigfutott a hideg valamennyiük hátán. - Nem ismerem a földeteket, barátaim - beszélt a furcsán elnyújtott, tengerentúli tájszólásával -, de talán éppen ezért elnézitek, ha ostobaságot mondok, és a gondolatom megvalósíthatatlan. - Csak mondd ki, kérlek, amit gondolsz biztatta Aoli. - Sokat láttál, sokat hallottál. A tapasztalatok élesítik az ész karmait.

Kuloki bólintott. - Ki sokat ta-ta-nul - hebegett -, az sokat tu-tutudhat. De ki sokat ta-ta-tapasztal, az sokat tete-tehet. Sanh köszönettel biccentette fejét Aoli és Kuloki felé. - Ugyanis azon tanakodom folyton - mondotta -, hogy ugyebár, ti elzártátok azt a félszigetet, ami a Tűzökrendező-szigethez vivő földhíd felé vezet. - Még nem - rázta fejét Monuhu. - Bungi még csak most van útban oda. - Ha megérkezik a földhídhoz - jegyezte meg Grahk -, az sem tökéletes elzárás. Már úgy értem, hogy Bungi serege nem elégséges, mert... Doalla bocsánatot kért, amiért belekottyant az óriás gém szavába, de talán Grahk megérti és megbocsátja udvariatlanságát, ha előadja, miről van szó. - Éppen most kaptam két hírt arról a vidékről, amelyről beszélünk - jelentette szokatlan izgalommal. - Az egyik, hogy néhány ősállat átvándorolt a földhídon, köztük egy képtelenül nagy. Ez az óriási gyíkszörny Bungi vízi rendfenntartó leányát üldözőbe vette, mialatt három kisebb óriás eléje akart vágni a menekülő fiatalasszonynak...

- Krrcs, hát nem borzasztó?! - rikoltott Jakó. Mit sem vétő fiatal nőkre támadnak? - Gyalázatos dolog! - csóválta fejét Lung a magasban. - Tü-tü-tűrhetetlen! - háborodott fel Kuloki. - És aztán mi történt? - kérdezte dühtől elfulladt hangon a széles szájú fehér rinó. Doalla megnyugtatóan intett az ormányával. - Engedjetek szóhoz jutni, barátaim. - Halljuk! - harsant egyszerre Jarmó, Taurin, Buo és Imil. - Örömmel közölhetem - emelte hangját a fővezér -, hogy egy vízilóosztagunk, mely a három kisebb őshüllővel szállt szembe, kettőt megölt közülük, a harmadik pedig hanyatthomlok menekült haza a Tűzökrendező-sziget felé vezető zátonyon. A vezérek lelkes kiáltásokban törtek ki: - Éljen! Éljenek a vízilovak! - Éljen Oapi-föld nagyszerű védőserege! rikoltott Jakó. - Éljen! - harsogták valamennyien. - És ki vezette a győzelmes osztagot? érdeklődött Aoli. A fővezér köhintett egyet-kettőt, és megmozgatta hatalmas füleit:

- A hozzám érkezett hír szerint az öt vízilólegényből álló csoportot Bungi barátunk becses neje, Hubu Vubu asszony vezette. - Csak nem?! - kiáltott fel meglepve Grahk. Az orrszarvú alvezér értetlenül hajolt előre. - Úgy érted - fordult Doallához -, hogy ő is részt vett az ősállatok elleni harcban? - Úgy van - bólintott a fővezér. - És mi lett avval a képtelenül nagy gyíkállattal - kérdezte a zsiráf -, aki Babba fiatalasszonyt üldözte? - Végtelen örömmel közölhetem - hangosodott fel Doalla -, hogy a hihetetlenül nagy gyíkszörnyet Oapi-föld egyetlen fia, Kibokó, a fekete víziló győzte le és ölte meg. - Ki-ki-kibokó? - szólt Kuloki, aki eláradt örömében, és tökéletesen rendhagyó módon most a k betűvel is megakadt. - Evvel bebizonyította - emelte hangját még jobban a fővezér -, hogy az ellenség, ha mégolyan baobabfa nagyságú szörnyetegekből áll is, íme, legyőzhető! Feltéve persze, hogy igazi harcosok, félelmet nem ismerő hősök állnak ki az élet-halál küzdelemre. Határtalan lelkesedés tört ki ezekre a szavakra. Grahk - Aoli kérésére - intézkedett, hogy szárnyas hírnökök tudassák a néppel a történelmi fontosságú eseményt.

- Ezenkívül kaptam még egy jelentést számolt be Doalla, mikor az örömujjongás elcsendesült -, hogy Bungi vízi rendfenntartó csapatával elérte a Mizi-mocsarat, illetve a földhidat. Eszerint nem kell már aggódnunk egy nyugat felőli váratlan elözönléstől. Újabb örömzaj kísérte ezt az újságot. Ezután Aoli csöndet kért, és felszólította a burmai elefántot, adja elő a létfontosságú hírek miatt félbeszakított elgondolását. Sanh előbbre lépett. - Először is szeretettel gratulálok a szép sikerhez - lóbálta meg ormányát Aoli és Doalla előtt. - Boldog vagyok, hogy ilyen kiváló ország vendége tehetek, amelynek még az asszonyai is bátran és győzelmesen szállnak szembe a lenyűgöző erejű és nagyságú ellenséggel. Sajnálom, hogy Hubu Vubu asszonyságot nem ismerem még látásból sem, csak hallásból. Ugyanis pár napon át, míg hat földimmel a Kéktó melletti erdőcskében tartózkodtunk, szüntelenül hallottunk a távoli folyó felől egy erőteljes vízilóhangot, mely hang hajnaltól napestig és estétől hajnalig egyfolytában... eee... csevegett... - Igen, az ő volt - intett Aoli. - Halljuk a javaslatot. Sanh meghajolt:

- Ami az imént megpendített gondolatomat illeti, khm, lehet, hogy merő tévedés. De arra gondoltam, vajon nem volna-e lehetséges valami ügyes csellel vagy erőhatalommal odaterelni a vérengző vadállatokat arra a földhídra. - Minek? - csodálkozott Monuhu. - Azért - felelt Sanh -, hogy átkergessük őket az őshüllőkhöz. Egyék meg egymást! A vezérek rámeredtek a kisebb fülű elefántra. Elnyílt szájjal bámultak, és hátukon végigborzongott a hideg meg a meleg. Hűha, ez valami olyan ötlet... szinte megállt tőle a vérük keringése. Micsoda? Igazán pompás megoldás lenne, ha... ha lehetséges lenne. - Elképzelhetetlennek találjátok, nem? - nézett röstelkedve Sanh elefánt a vezérekre. Ha őszinték akarunk lenni, Sanhtól a gondolat, majdnem azt lehet mondani, természetes volt. Évtizedekig csinálta Indiában, mint a hadsereg egyik mintaszerűen kiképzett tagja az erdei vadelefántok körülkerítését és behajtását a gerendacserényekbe, miután egyszer régen ő maga is ugyanígy került fogságba. Na, ha azokkal a hatalmas vastagbőrűekkel meg lehet csinálni, miért ne lehetne ezekkel a jóval kisebb húszabálókkal is eljárni így?

- A tá-tá-tátintóját - robbant ki az óriás teknősből az elragadtatás -, nekem úgy tü-tütűnik, hogy nem is ta-ta-találhatunk tö-tötökéletesebb te-te-tervet! - Krrcs, ha megcsinálható! - vakarászta horgas csőre tövét a szürke papagáj. - Miért ne? - kérdezte Grahk, aki nem tudta, de ösztönével érezte, hogy akarat nélkül egy pintyőketojást sem lehet feltörni. - Mi a véleményed, Doalla? - kérdezte Monuhu, az óvatos rinó. Régi, bevált módszere volt ez, hogy ne veszítsen a tekintélyéből: inkább százat kérdezni, mint egyet javasolni, amiről aztán kiderül, hogy megoldhatatlan. Gondolod, hogy meg lehet csinálni? A fővezér maga elé bámult. - Az jár az eszemben - mormogott -, hogy a butáknak a tanulás sem használ, az okosok pedig a szerencsétlenségből is tanulnak, íme, Sanh barátunk hosszú-hosszú időkön át fogságban volt. És lám, a szenvedés hasznára vált, mert tanult azoktól, akik megalázták. Nos, az a véleményem, Monuhu, hogy az elhangzott javaslat elsőrangú, megvalósítható, és meg kell valósítani. - Ha lehetséges - szerénykedett a kisebb fülű elefánt pironkodva.

- Kérlek, ha Doalla mondja - intett Aoli -, akkor igennel lehet felelni. Jakó papagáj tamáskodva lebegtette a skarlátszínű farkát. - Krrcs, krrcs - mondta -, Oapi-föld igen nagy. - Ez igaz. De mi sokan vagyunk - vitatkozott vele odafent a magasban Lung, a zsiráf. Doalla figyelmeztetően emelte ormányát. - Emlékezzetek - nézett körül bajtársain -, emlékezzetek arra a nagy hajtásra, mikor Krokót szorítottuk fölfelé a folyón. - Bubh, az ám! - bődült a széles szájú fehér rinó, és a nehéz háromujjas patájában érezte még a krokodilgerincek reccsenését. A főelefánt szemei tettvágytól csillogtak. - Ha igazi elszántsággal fogunk hozzá, akkor ennek a nagyszerű tervnek sikerülnie kell! - De hogyan képzeled? - meredt rá Monuhu, a nagy kérdező, a rövidlátó kis szemeivel. - Megvan már a tervem - nyugtatta meg Doalla. - De mivel az ügy égetően sürgős, engedjétek meg, hogy beszéd helyett máris intézkedjem. Ne felejtsük: itteni feladatunkat be kell fejeznünk, mielőtt az ősállatok tömegesen jönnének át a földhídon. A vezérek helyeseltek, és Doalla késlekedés nélkül intézkedett, hogy a hírnök madarak jelenjenek meg.

Szinte percek alatt suhogott le a levegőből a nagy csapat madár. Elhelyezkedtek a Tanács Fája száraz ágain, úgy vették át az utasításokat. Alig szürkült másnap reggel, Doalla riadót fúvatott. Az elefántok kürtölésére ki-ki helyére sietett, és az óriási hajtás megkezdődött. A hírnök madarak megjelölték a helyeket, ahol az oroszlánok, leopárdok, tigrisek, medvék, farkasok, jaguárok megbújtak. Kiderült, hogy egy részük már nem tartózkodott a hegyekben. Például a két jaguár levonult a síkság egyik pálmaerdejébe, míg a farkasok egy zsombékos réten ütöttek tanyát, ahol a nádban fészkelő kisebb négylábúak meg az ingoványkedvelő madarak kínálkoztak könnyű prédának. Doalla az új értesülések szerint helyesbítette a hajtőkor elhelyezkedését és a felvonulás már délelőtt befejeződött. A jelentésekből kiderült, hogy négy oroszlán, hét tigris, öt farkas, három amerikai szürkemedve, négy leopárd és két jaguár szorult a bezárult körbe. Adott jelre megindult a madárelőőrsök támadása. Hogy ez milyen tehetséges ötlet volt, hamarosan kitűnt. A ragadozók dühös bömböléssel, csapkodással válaszoltak a sűrű rajokban rájuk zúduló szárnyasok okvetetlenkedésére. Aztán mikor hangos

kürtöléssel, bőgéssel, horkantásokkal, fúvással és dübörgő dobogással közeledett feléjük a hadsereg, kiszökkentek búvóhelyeikről. Nyugat felé iramodtak, új, kedvezőbb sziklahasadékokat meg sűrűségeket igyekeztek találni, hogy kipihenhessék éjszakai vadászkóborlásuk fáradságát. Azonban ha találtak is ilyet, ott sem volt nyugtuk. A madarak kinyomozták őket. A nyugtalanítók rájuk törtek. Majd az ismét közeledő dobogás és zaj értésükre adta, hogy megint csak mozdulniuk kell. Megtörtént az is, hogy a nagyon védett, sötét sziklaodúkból sehogyan sem akartak kijönni a ragadozók. A madarak nem fértek hozzájuk, mert mély és szűk bejáratú barlangokban rejtőztek. Ilyenkor millió és millió látogatóhangya látogatta meg őket. A nagyon mély rejtekhelyekre viszont a kergető hangyák (amik a Nap hevét nem bírják, de a sötét zugokban ők az urak, úgyhogy minden élőlény menekül előlük) ugrasztották ki a körülfogott vérengzőket a legbiztosabbnak látszó odúkból is. Tehetetlen ordítással csusszantak napvilágra sziklaváraikból, és már megrohanták őket a nyugtalanító madarak. Ha pedig vízzel körülvett helyeken érezték magukat biztonságban, ahova a hangyanép nem tudott beözönleni: egy

hadseregnyi piros darázs rontott rájuk, s a pici fúriák elől eszük nélkül menekültek. És a sok ezer állatból alakult kör erőteljesen haladt körülöttük. Kelet felől vad zajjal, dobolással, a többi oldalakon halálos csendben. Az északi meg a déli oldalak csapatai csak akkor ütöttek ijesztő lármát, ha valamelyik vérengző feléjük közeledett, hogy szökést kíséreljen meg. De ilyenkor akkora bömbölés, üvöltés, trombitálás kezdődött - csak vissza, viiisssszaaa! A nyugati oldal tömege inkább menekülő állatseregnek látszott, mely előlük siet. Ez megtévesztette a cirkuszi fenevadakat. Úgy találták helyesnek, ha azt a részt szorítják, amelyik nem mutat ellenállást. Igaz, hogy hatalmas vastagbőrűek mozogtak előttük, nagy, meredek hátú elefántok meg riasztó külsejű, kéttülkű orrszarvuk - az effélékkel senki sem kezd ki szívesen. Különösen a rinók a kellemetlen banda, azokkal a méteres tüskéikkel. Ezek a hepciáskodó páncélosok minden butaságért megvesznek, őrjöngve támadnak, aztán csak ki-ki nézze, hogyan tud megfutni előlük! Mégis néha, mikor túl hangos volt mögöttük a lárma, és nagyon is lassúaknak bizonyultak az előttük ballagók, egyik-másik türelmetlen

ragadozó megpróbált áttörni az eleven falon. De ilyenkor vijjogó madárnépség rohanta meg a kísérletezőt, a vastagbőrűek mérges harsogással fordultak vissza, és életveszélyes fenyegetéseket kiáltoztak feléje. Hijja, hua, okosabbnak látszott visszakotródni a többiekhez és együtt haladni velük napnyugat felé. Lassanként megértették a cirkuszállatok, hogy egyetlen lehetőség az életben maradáshoz, ha türelmesen sétálnak a nagy körben arra, amerre mindenki sétál. Ebben volt valami megnyugtató is. Aki akarta, derűlátó dúvad, elképzelhette, hogy a körülöttük vonulókat is ugyanígy nyomják más, fenyegető vagy fenyegetett tömegek, ahogyan őket szorítja tüskén-bokron át a köréjük zsúfolódott ármádia. De az öregebbek nem áltatták magukat, ők érezték a mindennél nagyobb veszélyt. Jól látták, és még jobban szagolták, hogy a vastagbőrűek falán túl sűrű sorokban növényevők marsolnak, kedvenc falatjaik. Igen, de most az egyszer nem, mint pecsenye. Hanem mint halálos fenyegetés. Több tapasztalt vén húsvadász véleménye szerint Ramszesz oroszlán fogalmazta meg szellemesen a helyzetet, mikor ezt morogta: - Újfajta szállítási módszer. Az oroszlánnak gyalogolnia kell a ketreccel együtt.

És mivel a ketrec erősebbnek látszott, mint bármelyik ketrec a múltban, nem volt értelme szabadulási kísérletekre pazarolni az erőt. Okos állat akkor üt, ha nem üthetik vissza. Bizonyára jön majd pillanat, mikor alkalom nyílik valami eredményes cselekedetre. De addig: gyalogolni a ketreccel!... Déltájban a mozgó vesztegzár elérte az Oapit. A vezérek komolyan aggódtak, hogy a vérengző fenevadak a folyó átúszása közben árral vagy ár ellen kitörhetnek. De Grahk rájött a követendő eljárásra. A két oldalszárnyon nem csupán sűrű tömegben vonuló elefántok, rinocéroszok és növényevő bikák úsztak, de a levegőben egy-egy milliós darázscsapat szorította helyes irányba a ragadozókat. Végeredményben nem szabad elfelejteni, hogy cirkuszi idomításon estek át ezek a gyilkosok, ismerték a fegyelmezés roppant súlyát. Tudták, ha ellenkeznek, fájdalmas büntetéseket kell elszenvedniük anélkül, hogy eredményt érnének el; míg ha engedelmeskednek, nem fenyegeti őket közvetlen életveszély. Kis idő múlva már olyan szép rendben haladtak a számukra alakított körben, a vezérek elégedetten nézték menetelésüket. Doallának természetesen most már gondja volt arra, hogy a körülfogott banda ne kerüljön

útközben búvóhelyet kínáló terepre. A mozgó kör mindig sík, jól áttekinthető területeken vonult. Az éjszakát alacsony füves pusztán töltötték a cirkusziak. De halomra dőlt a ragadozók reménykedése, hogy majd a sötétség hozza a szabadulást. A fenevadakat estétől reggelig sok millió fénybogár rajzotta körül, majdnem olyan erős világosságot árasztva rájuk, mint a telehold fénye. Szerencsés véletlenként a Tűzökrendező-sziget Füstölgő-hegye, ami az utóbbi időben csak kisebb lángokat köpött, tegnap óta megint hatalmas kivilágítást rendezett, jó segítségül a fénybogarak munkájához. Minderre különösen a kora éjszakai meg a hajnal előtti órákban volt szükség, mikor a fogyó Hold nem világított. Még így is neki-nekifeszült egyik vagy másik korgó gyomrú húsevő, hogy zsákmányol egyet a növényevők közül, akik olyan roppant tömegben kísérik (vagy vezetik) őket ismeretlen célú vándorlásukban. De az őrök résen voltak, visszakergették őket a kör közepére. Amelyik pedig túl vakmerő volt, alaposan megdöfölve vagy sántikálva mesélhette el társainak, hogy a pecsenye már nem pecsenye, hanem halálos kaland.

Másnap kora hajnalban átvonult a vesztegzár a Zammi-hegység alján. De most már lassú ügetésben haladt a nagy kör. A fenevadaknak csöppet sem volt ínyükre az éhes gyomorral rendezett szaladó séta, ám a mögöttük dongó sereg gyors mozgásra ösztökélte őket. Az Ana folyón rendben átkeltek. Itt egy kissé lassúdott az iram, hogy a rekkenő hőségben üldözők és üldözöttek ihassanak. Bungi, aki a megbeszélések szerint egy kisebb osztaggal elébe jött a seregnek, odalépett Sanh elefánthoz, melegen gratulált. A bekerítési ötletet kitűnőnek találta. Ugyancsak elismeréssel beszélt arról, ahogyan Doalla az ötletet megvalósította. Doallát a túloldali helyzet érdekelte. - Mi újság odaát a Tűzökrendező-szigeten? - érdeklődte Bungitól. A vízi rendfenntartó gondterhelt volt. - Az éjszaka a hegy megint nagy lángokat köhögött - mesélte. - Simbil, az abdimgólya azt a hírt hozta, hogy a gyíkállatok már valamennyien a sziget innenső oldalára költöztek. - Ott vannak a földhíd körül? - Vagy a földhídon. - Muhh. Tehát a zátony most már felmerült egészen a szigetig - szólt Monuhu.

- Fel. De a Tűzökrendező-sziget másik oldala nagyrészt víz alá került. - Aha. Azért sereglettek erre az oldalra az ősállatok. - Azért. Úgy látszik, rájöttek, hogy semmi más nem segít rajtuk, csak az, ha átvándorolnak hozzánk. - Bubh - mondta fenyegetően a széles szájú. Ahhoz mi is szólunk majd egyet-kettőt. - Mit mond Jabiru? - kérdezte Doalla. Bungi kedvetlenül felelt: - Hajnalban jelentette, hogy mind több és több gyíkszörny vonul a földhídra. Ott lődörögnek a zátony túlsó végén. - Ott pedig nem élhetnek meg - mormogta Lung. - Nem - rázta fejét Bungi. - Jabiru szerint előbb vagy utóbb, ha akarnak, ha nem, kénytelenek lesznek átjönni vendégségbe. - Vagyis megrohanni bennünket - borzolta fel Jakó a bóbitáját. Hallgattak, maguk elé bámultak, idegesen és tanácstalanul. - Sokan vannak? - kérdezte Monuhu. - Épp elegen - válaszolt borúsan a folyami rendfenntartó. - Hiszen remélem, hogy elbírunk velük, de... - De? - nézett rá Doalla.

A vízi vezér habozott. - Sok vér fog folyni a Mizinél - köpte ki, amit gondolt. - Pedig azt jó volna kikerülni valahogy - lógatta hosszú nyakán trónoló fejét a kedvetlen Lung. Doalla higgadtan intett. - Mindent megteszünk - szólt -, hogy minél kevesebb veszteség érjen bennünket. Az éjszaka minden baj nélkül múlt el. A Kikije-hegység egy széles fennsíkján táboroztak. A fenevadak éhesen ordítottak reggelig, de most már nem kísérleteztek. Használt nekik a tegnap éjszakai lecke. Másnap kora virradatkor indultak. A délelőtt közepe táján érkeztek a Mizi-mocsárhoz. Rövid idő alatt ott voltak a földhídnál, ahol a Kibokó parancsnokságára bízott csapatok már várták, hogy majd soraik között nyíljék meg a szabad út a dúvadak előtt. - Éppen jókor! - lármázott teli torokból a férjére Hubu Vubu. (És a burmai elefánt azonnal felismerte azt a női hangot, amit két napon át egyhuzamban hallott az Oapi felől.) - Miért éppen jókor? - fordult Bungi a feleségéhez. - Miért? Még hogy miért! - harsogott a vastag anyós. - Simbil most hozta a hírt, hogy az

ősdögök felcihelődtek odaát, és szemtelenül megindultak errefelé, a mennydörgés mennykő csapkodjon beléjük! - Krrcs, hiszen csak jöjjenek - rikácsolt a szürke papagáj. - A ragadozók majd üdvözlik őket. - Te, kedvesem, fogd be a csőrödet - nyelvelt feléje Bunginé asszonyság. - Te mindig letorkoltad Grahk gémet, mikor ezekről beszélt. De ha láttad volna azt a gyíkszörnyeteget, akit evvel a jobb oldali sonkámmal ütöttem agyon, tátva maradt volna a banánlesőd!... Nem folytathatta, mert elefántkürtölés harsant. Mikor a vérengzők már a zátonyon ügettek, Doalla általános rohamot vezényelt. Az elefántok, az orrszarvuk, a vízilovak, a kérődzőbikák egy tömegben, és eget verő zubhzubh csataordítással robogtak a cirkuszi vadállatok után. De még egy hadseregnyi piros darázs is ott zümmögött a bestiák mögött. A ragadozók neki rugaszkodtak a hosszú földhídnak, valósággal repültek. - Rar! - kürtölt Doalla. - Te is, Simbil! Repüljetek fölöttük, hogy megtudjuk, mit csinálnak odaát! - Igenis! A madarak elsüvítettek.

A négylábúak egy darabig kergették még a fenevadakat. Majd visszatértek, hogy mindenki elfoglalja helyét a földhíd meg Oapi-föld érintkezésénél. - Na, én nem engedtem volna át őket biggyesztette terjedelmes száját Hubu Vubu. - Miért? - kérdezte Monuhu. - Ó, no, hogy miért? - tátogott a kövér asszonyság. - Hát azért, kedvesem, mert aki át tud menni, az vissza is tud jönni. - Ez igaz - hökkent meg a széles szájú. - Erre nem gondoltál, Doalla barátom? - Csak nyugalom - intett nagy fejével a fővezér. - Először lássuk, mi történik, ha odaérnek a gyíkszörnyekhez. Az állatok leheveredtek. Csak a hírnökök keringtek a zátonyok fölött, hogy Oapi-föld népét ne érhesse kellemetlen meglepetés. Doalla végignézett a seregen. Fáradt volt, és dübörögve korgott a gyomra a gondoktól meg az aggodalmaktól. Hanem aztán felcsillantak a szemei. Egy szikomorfa alatt meglátta Kibokót, a fekete vízilovat. Babbával beszélgetett, Bungi leányával. Talán túlzás is ez a szó, hogy beszélgetett, hiszen alig szólt egy-két szót egyik vagy másik. Csak nézték egymást a fiatalok. És talán azt sem tudták most, hogy egy hatalmas

sereg zsivajog körülöttük, harcra és halálra készen. Többet mondok: talán azt sem vették észre, ha szúnyog vagy bögöly röppent a fülükre. - Vajon megérik-e, hogy boldogok lehetnek egymással? - tűnődött Doalla. Arra gondolt, hogy az életösztön sokszorosan erősebb a félelemnél. És ha a Tűzökrendezősziget olyan rohamosan süllyed, ahogyan a hírnökök jelentik, akkor a gyíkállatoknak nem lesz más választásuk, mint utolsó rohamra indulni Oapi-föld ellen, az életért.

28. A magányos ember Gerov etető eltemette Falkensteint. Bement a hajóroncsba, a kabinjában leült az ágy szélére. Csüggedten bámult maga elé. Nem szerette az oroszlánszelídítőt. Hiányzott belőle az a kis puha regényesség, ami a szláv embert olyan könnyen elérzékenyülővé teszi minden bajba került élőlénnyel szemben. De végül is ember volt Falkenstein, és áldozatot hozott, akárcsak ő. Azt is el kellett ismernie, hogy keményen viselte magát a borzalmas csónakázás alatt. Néha meg kellett csodálnia a hidegvérét meg az ügyességét. Hát Warnummal szemben

kegyetlen volt... talán nem is tehetett róla. Vannak emberek, akikből a gyávaság undort és gyűlöletet vált ki. Nem volt igaza Falkensteinnek - állapította meg old Gerov. - A gyávaság éppen úgy velünk születik, mint a hajunk színe vagy a fogunk formája. Igaz, valamirevaló ember legyűri a félelmét, vagy legalábbis mélyen elrejti. De hány ilyen akad? Amit a fekete sörényes Ramszesztől kapott Falkenstein - elmélkedett ágya szélén ülve az etető -, tökéletesen megérdemelte. A nagy ragadozók idomítása és ostoba mutatványokra kényszerítése csúnya visszaélés. Erőszak a természettel szemben. Tisztességtelen dolog. Bűn. Nemegyszer nézte végig Mark, a „fenevadak királya” motorbiciklizését a tigrisek ketrecében. A maga idegeiben érezte a szerencsétlen vadállatok riadozását, mikor a számukra tökéletesen érthetetlen rém veszett pufogással, vonítással és ordítozással nyargalászott a homorú ketrec falán. Miért tűrik az ilyesmit az álszent hatóságok? - merült fel agyában számtalanszor. - Miért nem avatkoznak bele az állatvédők? Aki az állatokkal szemben kegyetlen, nem lesz irgalmas embertársaival szemben sem.

Ha egy állat kártékony vagy veszélyes, tessék kiirtani. De hosszú éveken át gyötörni, nem is a fogsággal, amivel szemben érzéketlen lesz, hanem veréssel, tüzes fenyegetéssel, kínzással... nem, az ilyen disznóságot becsületes ember nem nézheti közömbösen. Hányszor káromkodott Mark idegesítő mutatványa alatt! Nemegyszer rajtakapta magát, hogy kívánta, bár zuhanna le a gépről az a barom, és a tigrisek szednék szét ezer darabra. Persze, elszégyellte magát ezekért a gondolatokért, de nem túlságosan. Az ördög vigye el, cirkuszt és vakmerőséget lehet csinálni az állatok gyötrése nélkül is. Természetesen más az, ha a rám támadó emberevő tigrist lepuffantom. Ez magától értetődik. Ott van a csúnyaság, mikor egy akkora erejű ragadozót tehetetlen bohóccá aljasítok. Ki kell mondani egyszer és végérvényesen: vagy van joguk az élethez a nagy ragadozóknak a civilizált világban (és akkor meg kell hagyni őket trópusi vagy más lakóhelyükön, hogy természetes ösztöneik szerint éljenek és táplálkozzanak), vagy nem tűrhető meg életveszélyes dúvad a XX. század vasútjaival és beton országútjaival egymás mellett; akkor pedig repülőgépes, nehézgépfegyveres, akár

gázbombás katonaság végezzen az időszerűtlen állatvilággal. De egyik oldalon szavalni a pusztuló nagyvadak megmaradása mellett, másik oldalon meg ilyen megszégyenítő komédiát űzni velük: kétszínű szemforgatás. Minden modern állam törvénytárában ott van a paragrafus az állatkínzók ellen. Hát az csak a lovakat püfölő kocsisokra vonatkozik? Az idomító urak ostora, tüzes vasa meg egyéb kínzóeszköze talán kéjes örömet okoz a befogott vadállatoknak? Ugyan kérem!.... Így töprengett Gerov etető Falkenstein eltemetése után. Aztán rossz étvággyal ebédelt, pipázott, és azon járt az esze, mitévő legyen. Elsősorban természetesen azt kell megtudnia tűnődött -, hogy csakugyan Afrikában vetődött-e partra, amint azt az oroszlánszelídítő állította, vagy valami szigeten? Az erdőn keresztül vágva kezdeni az ez iránti kutatást, eléggé veszélyes kirándulásnak látszott. A Ramszesz oroszlánnal történt szomorú viszontlátásból arra lehet következtetni, hogy a Warnum-cirkusz vadállatai vagy valamennyien, vagy részben partot értek. Oroszlánok, tigrisek, medvék, leopárdok, farkasok, jaguárok között akkor sem tanácsos sétálni, ha géppisztoly van az ember kezében. Nem szólva arról, hogy Kirill Gerov amúgy sem

öl meg szívesen állatokat. De pardon, éjszakák jönnek, kóborló fenevadaknak való sötétség, húsvadászat. Csak az mászkáljon olyankor trópusi erdőkben, akinek nagyon muszáj. Legokosabb lesz - határozta el -, ha Falkenstein terve szerint indul felderítő útra. Ha a part mellett, a csöndes vízen lavírozva igyekszik tisztázni a földrajzi helyzetét. Tehát fáradság és veszélyek nélkül csónakázik a sekély tengeren. Keveset értett a vitorlázáshoz, de a pokoli körtánc alatt megtanult Falkensteintől egyetmást. Ha vihar támadna, vagy bármi okból nem érezné magát biztonságban a vízen, rövid idő alatt partra futhat. Az éjszakákat a csónakban töltheti, lehorgonyozva valami szélmentes öblöcskében. Jókora tüzet rak a homokparton, egyrészt, hogy elriassza a vadállatokat, másrészt, hogy felhívja a közelben járó emberek figyelmét. Ha pedig minden kötél szakad, a legrosszabb esetben még mindig visszatérhet a hajóroncsra. Ott hosszú ideig gond nélkül elélhet a raktárak kincseiből. Másnap reggel kellemes széllel indult. Délelőtt tíz óra körül közepes szélességű folyó torkolatához érkezett. Most már mindenképpen kételkednie kellett abban, hogy Afrikában került partra. Nincs olyan valamirevaló folyó a fekete

földrészen, aminek a torkolatánál ne épült volna kikötő. Vagy legalább kisváros, falu, emberi lakóhelyek ne lennének ilyen alkalmas ponton. Az pedig, hogy egyetlen embert, csónakon járó halászt, kóborló bennszülöttet nem látott, döntő bizonyíték volt. Igen, hát igen. Ő valami lakatlan földre került. Szigetre, amin vagy nem élnek emberek, vagy igen kevesen élnek rajta. Úgy okoskodott, hogy ha mégis vannak emberek ezen a szigeten, azok bizonyosan víz mellett laknak. Legcélszerűbb tehát bevitorlázni a legközelebbi folyóba és fölfelé haladva kutatni addig, míg lakóhelyre talál, vagy végképpen le kell mondania erről. Délben magas hegyeket látott, nem is nagy távolságban. Talán kétnapi gyaloglással el lehetett volna érni őket. Az erdő koszorúzta csúcsok festői szépek voltak. A hegyek lejtőin egyes helyeken, akár valami díszparkban, magányos ősfák álltak, széles lombú, vastag törzsű, virágoktól színes fák. - Szép vidék mormogott. Horgonyt vetett egy árnyékos öblöcskében. A spirituszfőzőn konzervet melegített, jóízűen evett. Az ivóvize meleg volt. Hibát csinált: abban a széles folyóban friss vizet kellett volna merítenie. Ebéd után tovább vándorolt a part alatt. Pipára gyújtott, figyelte a hullámtörés fehér tajtékját.

Jól futott, csak vigyáznia kellett, mert a szél megfordult, és állandóan a part felé nyomta. Vagy ugyanúgy fújt, mint reggel óta, és a part fordult el ennyire? Ezt most már nem tudta megállapítani. Sokat kanyargott a part, és induláskor elmulasztotta megnézni az iránytűt, hogy merről kapja a szelet. - Na, egy újabb folyó! - szólt maga elé félhangosan. Kisebb volt, mint a délelőtti, de ez is elég széles. És éppen olyan kihalt, mint a másik. Sehol ház, sehol ember. A táj csodálatosan szép. Érintetlen nagy erdők, a távolban meglehetősen magas hegyek, széles, bokros mezők. És fák álltak a lejtőkön, kifordult esernyő-szerűen lengő lombokkal, tele kék, sárga, lila, rózsaszínű virággal. Egyáltalán annyi virágot még életében nem látott, mint ezeken a partokon. Úszó papíruszszigetecskék ereszkedtek lassan a folyóból a tengerbe, vízirózsák kéklettek nagy területeken, elefántfű magasodott a homokpart felett. A szél most a part felé küldte a csónakot, ezt jelnek tekintette. Bekanyarodott a folyóba, na, nézzük! Estig utazott egyfolytában fölfelé. Akkor egy kis zátonyon kikötött a folyó közepén. Száraz uszadékrőzséből nagy tüzet rakott, lehevert melléje. Mély csönd lebegett a tájon. A sziget

illatosakat lélegzett, a fák hajladoztak, a víz locsogott. A paradicsom, állatok nélkül. Vacsora közben elhatározta, hogy reggel visszacsúszik a tengerre. Továbbmegy a part körül, míg visszaér az Animália roncsához. Most már nem volt kétséges, hogy teljesen lakatlan szigetre került. Hiszen reggel óta egyetlen jelét sem látta annak, hogy emberek élnének ezen a földön. Egy vagy két, de legföljebb három-négy nap alatt odaér a roncshoz, ott kell majd megtelepednie. Lehet, hogy nagyon hosszú időre. Talán örökre. Ha eddig nem jött ember erre a szigetre, miért jönne ezután? Maid halászgat a tengerben - tervezgette -, hogy ne kelljen mindig konzervet ennie. Migrate kapitány fülkéjében van egy láda, benne annyi dohány, hogy hosszú évekig elég lesz. Falkenstein kabinjában is látott dobozolt német cigarettákat meg szivarokat. De lesz a többiben is. Majd lassanként kiirtja a ragadozókat, és csöndesen eléldegél. Izé, pardon, miért irtja ki a ragadozókat? Majd vigyáz magára. És az állatok csak éljenek. Múlt hónapban lett hatvanéves. Most aztán igazán nyugdíjba megy. És éldegél. Békességben, csöndben. Veszekedő, törtető, mások falatjára éhes rossz emberek nélkül. Ügyvédek nélkül, akik elárverezik feje alól a

párnát. Bírák nélkül, akik a pénzesek ítéletét hozzák a földhözragadtak felett. Orvosok nélkül, akik nem tanulták meg a mesterségüket. Vigye el az ördög, jól meglesz ő itt felhőkarcolók nélkül, business nélkül, dollár nélkül. Az autók, a vonatok, a buszok meg a villamosok őrjöngése nélkül. Majd birtokba veszi ezt a szigetet. A legmagasabb hegycsúcson leás egy nagy zászlórudat, és a rossz, rongyos ingét húzza fel a tetejébe. Mély értelme lesz annak a furcsa lobogónak: vigyázat, nem valamelyik tusakodó, marakodó, pénzimádó imperialista nemzeté ez a sziget! Hanem a rossz ingű szegény emberé, Kirill Gerov cirkuszi állatetetőé. Aki nem gyűlöl senkit, és nem barátkozik senkivel, Ő is csak azért ilyen szent, mert egyes-egyedül van a szigeten. Mert olyan magányos, mint egy eldobott, rongyos ing... Mélyen aludt a nagy tűz mellett. Jókedvűen ébredt. Még azért sem haragudott, hogy a tenger felől fújt az erős szél. A folyó magas hullámokat vetett, így nem lesz kellemes lefelé utazni. Nem lesz kellemes? Akkor nem megy. Olyan mindegy, nem? Ez az ő börtöne és szabad világa, ez a sziget. Egyszer úgyis be kell járnia minden zugát. Hát gyerünk a jó széllel fölfelé!

Kibontotta a vitorláját, a víz szélén locsogott ár ellen. Lassanként kiszélesült a táj, nagy, lapos, mocsaras síkság közepén szaladt a járműve. Később egy lótusszal meg kék vízirózsával ékes, terjedelmes tóba érkezett, aha, hát innen ered a folyó, ebből a tóból! Aztán furcsa tüneményt figyelt meg: a tó közepén erős áramlatba tévedt, megint folyóban haladt délnyugatnak. De most már - elámult rajta - árral lefelé. Itt a víz ellenkező irányban folyt. Csodálkozott, töprengett: hogyan lehet ez? Végül úgy fejtette meg a rejtélyt, hogy a nagy, virágos tóságból két folyó indul a tengerbe, egyik délnyugati, másik északnyugati irányban. Leeresztette a vitorláját, lapáttal kormányozta a csónakot. Tökéletesen elégedett volt avval a megoldással is, hogy másfelé megy, mint kezdetben. Hát aztán? Neki végeredményben olyan mindegy, hogy hol jár. Ő a szigetét nézegeti. Minden táj, ahova eljut, egyformán érdekes. Mikor két óra múlva magas partok, majd feltornyosuló hegyek között rohant a csónakja, vigyázva kormányzott, hogy zátonyra ne fusson. De úgy tele volt a szeme elragadtatással, mint még soha életében. Vadformájú fehér meg fekete sziklák furakodtak ég felé az összeszűkült meder két oldalán. A víz tajtékozva, dübörögve

nyargalt. Odafent magasan a lila-kék égből csak hosszú, keskeny szalagot látott. Később megint eltávolodtak egymástól a sziklafalak. Megcsöndesült a folyó, völgye kiszélesedett. Újra nádas, sásos, ingoványos partok között szaladt a csónak. Egy kanyarulat után kitárult a világ. Hosszú, fehér zátonyt látott benyúlni a tengerbe. A zátony vége elveszett a távolságban, de pontosan látta, hogy ott messze-messze, az átlátszó ködben kúp alakú hegy magasodik fel az óceán vizéből, s a kúp csúcsa lángokkal cifrázott, barna-sárga-fekete füstöt bodorít ki szélesen. - Ejha! - szökkent le a nyelve hegyéről. - Egy működő vulkán?! Némi idő múlva már azt is tudta, miért nem látott állatokat a szigeten. Valami mozgó feketeséget vett észre nagy távolságból a világoszöld hegylejtőn, szélesen, hosszan széjjelterpedt, sötét foltot. Olyan volt, mintha lepényszerű fekete köd ült volna le a hegyoldalra, és a szél játékától lassan mozogna. Elcsodálkozott ezen. Köd vagy felhő ilyen ragyogó napfényben? És ennyire alacsonyan? A látcsöve után nyúlt. Ekkor azonban fordult a folyó, egy sziklás domb eltakarta a furcsa foltot. Később magas erdő vette el a kilátást. Pedig

türelmetlenül várta, hogy megnézhesse a különös ködöt. Egy újabb kanyar után hirtelen kinyílt az erdő, meglátta azt a magas térséget. És rátátotta a száját. Ott a lejtős partokon megszámlálhatatlan mennyiségben rajzottak antilopok, zebrák, vaddisznók, gazellák, vadszamarak, hegyi kecskék. És madarak, tömérdek madár, gázlók, futók, harkályok, bíbicek, rigók... Gerov megdörzsölte a szemeit, nem álmodik-e. A levegőben csoportosan keringtek nagy szárnyasok meg kicsinyek. Az etető orrát megcsapta az a szag, amit állatkertekben és menazsériáknál érez az ember: sok különféle állat szaga. - Hát ez mi? - álmélkodott. De most meg elképedt a földnyelv előtt felsorakozott vastagbőrűeken. - Mi ez? - csípett az oldalába Gerov. Bizonyos, hogy mindezt álmodom! Egyszerre döbbenve nyúlt a látcsövéhez. Szeméhez emelte, a zátony távoli pontjára állította be. Majdnem felordított meglepetésében. A messzeségben, a hosszú földszalagon, különös állattömeg közeledett a part felé. Lidércnyomásom álom szülhet csak ilyen szörnyűséget vagy tébolydai ápoltak rémlátásai.

Villámütésszerűen vágott agyába, az Animálián olvasott könyv, Reck professzor leírása az Mbenkuru folyó melletti ásatásokról. - A Tendaguru-hegy óriáshüllői! - dadogott félájultan. - A kelet-afrikai ősállatok! Szeme előtt remegett a látcső, míg tetőtől talpig megbámult egyet-egyet a lomhán közeledő szörnyekből. Lihegett, és kimeredt a szeme, és fuldokolva mormogott: - Ez egy Dinosaurus... ez a Kentrurosaurus... az az óriási a Brachiosaurus! Ezek Elaphrosaurusok! Ni, Gigantosaurus!... Annyira megzavarta a látvány, alig tudta összeszedni magát, hogy helyzetére összpontosítsa a figyelmét. A mennykőbe, gyorsan partra kell futnia, ha nem akarja, hogy az ár nekisodorja a rinóknak meg a többieknek! Ezek a vastagbőrűek nem tréfálnak, ha közéjük vágódik az ember. Úgy összetapossák, hogy a csontja is lepénnyé lapul. Megragadta az evezőt. Minden erejével dolgozott, hogy partot érjen minél előbb, és minél távolabb az állattömegtől.

29. Mindenki a helyére Mikor Rar, a halászsas visszaérkezett útjáról, a Nap már jóval túl volt a delelőn. Doalla

várakozóan figyelte a madarat, vajon jó újságot hoz-e. Ahogy Rar közeledett, egyre jobban látszott rajta, hogy nem avval a jelentéssel jön, amilyet vár tőle. - Gyere csak, gyere! - kiáltott feléje. - És mondd el gyorsan, mi történt! A halászsas leszállt egyik fa alacsony ágára, a vezérek feje fölött. - A ragadozóktól megszabadultunk - felelt Doalla kérdésére. De a képén látszott, hogy valami baj van. - Beszélj! Mi volt odaát? Rar lélegzet után kapkodott. - Ilyet nem látott még a világ - lihegett -, majdnem leestem a levegőből csodálkozásomban. - Mondd el részletesen! - kérte Doalla. A halászsas idegesen csapkodott szárnyaival. - Haha, képzeljétek el! Az átkergetett ragadozók megtorpantak, mikor az őshüllők közelébe értek. Leültek a farukra, kimeredt szemekkel bámultak a gyíkszörnyek felé. - És? - Azt hiszem, legszívesebben visszafordultak volna. Az ősállatok kitátották a rettenetes szájukat, furcsa hangon ordítoztak, hörögtek és sziszegtek. A farkasok elkezdtek szűkölni, a tigrisek szőre égnek állt, a leopárdok nyávogtak,

az oroszlánok lehasaltak, a medvék ostobán dörmögtek. Akkor az őshüllők megindultak feléjük, mire a fenevadak felpattantak, hátrálni kezdtek, és látszott, hogy vissza akarnak futni. Szerencsére megérkeztek a piros darazsak... mert ők nem tudtak olyan gyorsan repülni, ahogyan ezek futottak. - Folytasd! - A darazsak nekik estek. A ragadozóknak nem volt más választásuk, mint menekülni előlük, áttörni magukat az óriásokon. - És aztán? - Aztán? - a hírnök akadozott. - Aztán odaértek a hüllőkhöz, és közéjük rohantak. - Megtámadták a gyíkállatokat? - Á, dehogy! Dehogy merték megtámadni. - Nem harcoltak? - csodálkozott Monuhu. Rar a fejét rázta. - Nem harcoltak. - Hanem? - Menekültek a darazsak elől. Tovább akartak futni. - És? - faggatta Sanh. - Irtózatos ordítozás kezdődött. De nem láthattam, hogy mi történik, mert vastag porfelhő szállt fel a zátonyról, a verekedők lába alól. - Hát aztán? - reccsent rá Bungi. - Aztán a port elvitte a szél...

- És mit láttál? - hajolt közelebb Lung. - És nem voltak ragadozók. Doalla gyomra dübörögve korgott. Izgatottan kérdezte a halászsastól: - Hogyan érted azt, hogy nem voltak ragadozók?! Rar furcsa, rekedt hangokat hallatott: - Haha, nem voltak. Azaz, bocsánat, kettő volt. A két jaguár. Mind a kettő beugrott a Sósvízbe. De hatan is utánuk vetették magukat, Krokófejű, borzasztó fogú, rémületesen nagyra nőtt szörnyetegek. Hiába úsztak a jaguárok visszafelé... a hosszú nyakú ősgyíkok csak utánuk nyúltak, foguk közé kapták a fejüket, lehúzták őket a víz alá. Mire feljöttek velük, már fej nélküli jaguárok voltak. - Bubh -, böffent felizgultan Monuhu. A fővezér ránézett a rinóra, aztán bosszús türelmetlenséggel fordult a halászsashoz: - Nem arra feleltél, amit kérdeztem. Mi lett a földhídon maradt ragadozókkal? - Összetaposták és felfalták őket. Kuloki ügyetlenül mozgatta jobbra-balra a szögletes fejét: - Te-te-tehát összeta-ta-taposták őket. - Szempillantás alatt. - És a to-to-tohonya szörnyekkel - dadogott kínban az óriásteknős - mi tö-tö-történt?

- Ez fontos! - kiáltott Lung. - A ragadozók nem öltek meg senkit? Nem sebesítettek meg senkit? - Én egyet sem láttam, sem holtat, sem sebesültet - rázta fejét a hírnök. - De nem is csodálom. Akkora szörnyetegekkel kerültek szembe... - Fogd be a csőröd! - hörkent rá Kibokó, magából kikelve. - Mit akarsz? Megfélemlíteni bennünket? Ennyire gyáva lettél, amióta véresre vagdostad a Babbát üldöző gyíkállat szemeit? Hubu Vubu nő létére nekik rontott... - Vágtam őket, mint a répát - nyelvelt a folyami rendfenntartó hitvese, aki a közelben állt, és odarúgtatott a férje mellé. Kereken, szélesen elmondta az ütközetet most már száztizenhetedszer, kijelentve, hogy egymaga kiáll akár hárommal szemben. Na, igen, de verekedni kell ám, nem úgy, mint a gyáva húszabálók, akik megijedtek a vastag mafláktól, és hagyták legázolni magukat. - Úgy elintéztem egy olyan mennykő nagy dögöt - kiabált -, csak úgy ropogtak a csontjai. De az semmi - vágta oldalba az özvegy vízilovat -, azt láttátok volna, mekkora volt, akinek Kibokó, a leendő vőm megette a fejét! - Nem ettem meg - helyesbítette a leendő vő -, csak összeharaptam.

Doalla hangosan trombitálva beszélt, hogy szavait meg lehessen hallani, mert a fővezéri bendő ugyancsak mennydörgött. - Senkitől sem ijedünk meg! - harsogta. - Ne felejtsd el, Rar, mi sokan vagyunk, de erősebbek is, mint a gyáva ragadozók. - Éljen Doalla! - kiáltott Taurin, a gnúbika. A fővezér összehúzott szemekkel figyelt a távolba, a földhídon feléjük hömpölygő borzalomra. Szorosan összepréselődött tömegben közeledett a félelmes had. Doalla gyomra riadalmasat kordult, mert eszébe jutott Bungi fekete jóslata: „Sok vér fog folyni a Mizi-mocsárnál.” Ki-ki a helyére akart sietni. De Simbil, az abdimgólya megállította őket. - Várjatok egy pillanatig - kelepelt izgatottan -, különös dolgot kell jelentenem. Valami furcsa állat közeledik a parthoz, a Keleb-folyó vizében. - Hol? Merre? - néztek körül a vezetők. - Ott, ni! A lejtős, gyepes partra mutatott, ami felé kis Úszó Fészek mozgott, benne egy sohasem látott, szőrös fejű, csupasz arcú kétlábú. Odanézett Sanh, a burmai elefánt is, nagy érdeklődés csillant az okos szemeiben. - Ember! - kiáltott, érezhető elfogódottsággal.

A vezérek a part felé igyekvő különös állatot bámulták kimeresztett szemekkel. - Ez volna az Ember? - kérdezte Bungi megvetően. - Ez - bólintott Sanh a súlyos fejével. - Kis nyiszlett - jegyezte meg Doalla. - A teste kis nyiszlett - mondta gyöngéden az ázsiai elefánt. - De nálunk mégis erősebb. - Hogyan kerül ide? - csodálkozott Grahk. - Mindegy - mordult a felizgult Monuhu. Össze kell taposni! - De miért? - ellenkezett Lung. - Hallottátok - horkant a széles szájú fehér orrszarvú. - Az Ember mindenütt és mindig csak bajt csinál. Gázoljuk le! Sanh fölemelte az ormányát. - Idegen vagyok közöttetek, de engedjétek meg, hogy lebeszéljelek benneteket erről. - Te mesélted, hogy milyen borzalmas állat az Ember - állt Monuhu mellé a folyami rendfenntartó. - De nem adtatok rá időt, hogy azt is elmeséljem - felelt hévvel a burmai -, milyen csodálatosan nagyszerű is tud lenni. Hogy egy mozdulattal fényárba borítja a sötét világot. Hogy vizet fakaszt a sivatagban. Hogy kerekeken gördülő fészket épít, ami gyorsabb a leggyorsabb madárnál. Hogy egymaga áll ki

oroszlánokkal, tigrisekkel, nálánál sokszorta nagyobb állatokkal szemben, és győz... mindig győz... mert ő az Ember! - Mit akarsz hát? - kérdezte türelmetlenül Monuhu. Az ázsiai elefánt kérő szóval fordult társaihoz: - Talán okosabb lenne, ha én, aki ismerem az Embert, odamennék hozzá. És kitudnám, hogy baráti vagy ellenséges szándékkal jön-e. - Jó - intett Doalla -, Sanh barátunk odamegy, és kitudja az Ember szándékát! Először azonban egy csapat víziló körülveszi az Úszó Fészket! Nehogy elmeneküljön a Sósvíz felé. - Rendben van - bólintott Bungi, és kiadta a parancsokat Gerov már a part közelében járt, mikor a csónak körül felbukkant vagy tizenkét víziló. A géppisztolyért nyúlt, hirtelenében zsebébe tett néhány tölténykorongot. Ha megtámadják, tüzel. De a behemót állatok nem támadtak. Nyugodtan úsztak a csónak két oldalán, és csak a kis disznószemük ragadt kíváncsian az evezővel dolgozó, furcsa állatra. Az etető megkönnyebbült, mikor partra léphetett, és kihúzhatta a csónakját a fövenyre. Ahogy megfordult, lövésre kapta fegyverét. Hatalmas indiai elefánt állt a fák között, pár lépésnyire tőle. Füleit mozgatta, ormánya ide-

oda kígyózott. Gerov ujja a géppisztoly ravaszán volt, hát egy sorozatot kap ez a nagy barom, ha nekiront. Bármennyire fáj lepuffantani ilyen jóravaló, okos állatot. Az ember nem szívesen engedi agyonlépni magát... Azonban a nagy barom nem rontott neki. És nem volt harag a képén, micsoda? De hiszen olyan barátságosan integet az ormányával... tessék?... vesszek meg, ha ez a vastag palaszürke nem a mi... - Sanh! - kiáltott megörülve. A burmai elefánt szeme úgy csillogott, mint a nevető emberé. Hátulsó két lábára emelkedett, ahogyan az ételét hozó etetőt szokta köszönteni, égnek emelte ormányát, és akkorát kürtölt, hogy megrendültek belé a Kikije-hegyek: - Klui, klú, tu-tú-atú, klui, kluuú! - Sanh! - ugrott Gerov a barátjához. Elengedte a nyakában lógó géppisztolyt, belekapaszkodott a sárga agyarakba, mint mindig, ha bement az okos burmaihoz. Aztán átölelte az ormányát, szeretettel rápaskolt. - Te vén gazember! beszélt hozzá eláradt vígan. - Te bölcs öreg betyár! Hát te itt vagy? Az ázsiai elefánt szemei nevettek, oszloplábai jókedvűen topogtak három-négyszer. Hirtelen átkapta ormányával az Embert, könnyedén a

nyakára emelte. És már fordult, sietős lépésekkel hintált vissza a sereghez. Az etető feje búbja viszketni kezdett: - A mennykőbe, Sanh! Hova cipelsz, te rablóvezér? - Tu-tú atú - trombitált jókedvűen az ázsiai, és vitte. - Elfogtad? - kérdezte Doalla, mikor távoli rokona odaért, nyakán a furcsa állattal. - Hogy elfogtam-e? - örvendett a burmai. - A barátom! - kiáltott hangosan, hogy mindenki hallja. - A legderekabb kétlábú, akivel valaha találkoztam. Hejjhő - rázta az ormányát -, most már bizonyos a győzelmünk. - Mellénk áll? - kérdezte Jabiru. - Mondom, hogy a barátom! - bizonygatta boldogan a kisebbfülű elefánt. - Vabh - mustrálta Bungi az Embert. - Olyan gyönge és gyámoltalan. Se súlya, se agyara, se szárnya, se foga, se hosszú futólába. - De az esze! - bömbölt Sanh. - Ravaszabb, mint a kígyó. Erősebb, mint az orrszarvú. - Lássuk - lépett közelebb Monuhu. - Birkózzék velem, ha van rá kedve. - Halál fia lennél - nevetett a burmai. - Látjátok a szügyén azt a furcsa szerkezetet? Avval üt ő messzire. Avval harap a távolba. Avval fogja megtanítani a gyíkszörnyeket, hogy ki az Ember.

- Umh, azt rövidesen meglátjuk - dohogott a folyami rendfenntartó -, mert itt vannak már a nyakunkon. - Nem jöhetnek a közelünkbe - ujjongott Sanh. - Ő messziről agyonharapja őket. - Ha ugyan tudni fogja, hogy harapnia kell kételkedett Jakó. - Hm, persze - akadt meg a burmai. - Én értem az ő nyelvét, ő nem érti az enyémet. - Zebebh - böffent a fehér rinó -, akkor mit okoskodunk vele? - Rá fog jönni, hogy mit akarunk - bízott Sanh az Ember értelmességében. - Ha itt lesz az ellenség, tudni fogja. - Ta-ta-talán - aggódott Kuloki. A cirkuszi elefánt már kitalálta, mit kell tennie. - Helyet - kürtölt -, helyet! Az Ember áll a sereg élére! Előretolakodott, nyakán a tökéletesen megzavarodott Gerovval, és a vastagbőrűek helyet nyitottak neki. Mikor a rinók közé ért, azok ugyancsak horkoltak és röfögtek az idegen kétlábú szagától. Azonban Sanh megnyugtatta őket: - Csigavér! Ő az Ember! A szövetségesünk! Gerov félájultan ült a vén elefánt nyakán. Nem igaz ez az egész - révedezett -, csak álom lehet, ilyen nem történhetik a valóságban...

Álmélkodva hallgatta imént a kolosszusok egymáshoz intézett öblögetését, makogását... mint mikor az emberek egymással beszélnek. És ahogyan közben rá-ránéztek és mustrálták, és legyintettek fülükkel-farkukkal, és a fejüket csóválták... az áldóját, hát semmi kétség, ezek őróla váltottak szót! Aztán Sanh előrelódulása a vastagbőrűek élére, nyakában lötyögtetve őt, az embert... és nem kell megőrülni azon, hogy egyetlen állat sem tágul, nem fut el, egy sem mutat haragot vagy támadó szándékot? Még a mindig morcos rinók is ott maradnak a helyükön, olyan szabályos glédában, mint a felsorakozott katonák... mi készül itt? Hamarosan rájött. Szemben velük, a hosszú-hosszú zátonyon, lomhán, nehézkesen, de annál riasztóbban közeledett a lázálomba való csorda... érezte, hogy a haja égnek mered a látványtól. Már nem kellett látcső. Jól kivehető volt a százötvenkétszáz méteres távolságban közeledő förtelmes társaság. Az élen vagy másfél tucat Brachiosaurus hömpölygött, elképzelhetetlenül súlyos és tömeges hústornyok. A válluk hét-nyolc méter magasságban ringatózott a föld felett, a pokolian

vastag nyakuk újabb hat-hét méter magasságban hordta a hosszú gyíkfejüket. A seregvezetők között és mögött sűrű sorokban rövid nyakú, vízilótestű szörnyetegek haladtak. Hátukon, fejüktől az iszonyú erejű farkuk legvégéig, két-két pár csonttüske sorakozott, olyan hatalmas minden egyes tövis, mint a rinók orrszarvai. Kentrurosaurus néven emlegetik ezeket a tüsketaréjos gyíkállatokat a paleontológusok. Utánuk két lábon járó-futó, rövid kezű, annál megtermettebb lábú Elaphrosaurusok nyomakodtak előre - a tíz méter magasban himbálódzó, nagy ragadozó fejüket, szörnyű szájukat, villogó, húsevő fogaikat elrémülve nézte Gerov, hát gyönyörű banda! Azután megint elképesztő nagyságú Gigantosaurusok döngtek a földnyúlvány homokján, döbbenetes nagyságú vízilótestükből sokméteres nyak s annak végén roppant teknősbékafej nyúlt előre. De voltak köztük pokolian csúnya, gőte formájú szörnyek is, alacsony oszloplábakon vonszolva húszméteres törzsüket, és voltak köztük borzalmas tüskékkel vértezett teknősbékák, amik nagyobbak voltak a legnagyobb vízilónál. Harmincöt esztendőn át állatokkal bajlódott Kirill Gerov, ismerte minden mozdulatukat.

Ismerte azokat a hangjaikat, amiket az öröm vagy a megelégedés szült, és ugyanúgy azokat, amiket a harag és a harcba küldő düh lökött ki a torkukból. Most, mikor a toronymagas szörnyek közeledtek, szinte minden lépésükre erősödött mögötte a vízilovak hátborzongató fúvása, a rinók mind hangosabb és bőszültebb röfögése, a kérődzőbikák csatára kész bőgése meg az elefántok égnek emelt ormányából kizúduló kürtölés. Hát persze hogy mindent megértett. Íme, az ősvilág meg a jelenkor csapnak össze mindjárt itt, ezen a keskeny földszalagon - már azt is tudta, hogy miért. A vulkán lüktetve dobja ki magából a tüzet meg a füstöt, esküdni lehet rá, hogy izzó láva ömlik alá odaát a lejtőkön... az ott lakó állatoknak menekülniük kell. Hova? Ide. De ezek a békés növényevők az ösztönükkel tudják, hogy ha az idétlen hústornyok átköltöznek a szigetükre, vége a nyugodt legelészésnek. Védekeznek ezek az állatok. Idesereglettek az átjáróhoz, hogy megakadályozzák földjük elfoglalását. A világ legkülönösebb háborúja készül kitörni az ember nem lakta szigeten. A csodálatos szigeten, ahol a növényevők hadirendben sorakoznak, ahol a vastagbőrűek társalognak, ahol múzeumokba való őslények indítanak támadó hadjáratot. Olyan őslények, amiknek

egy-egy ócska, megkövesedett csontjáért ezreket adnak a milliomos jenkik. Nem sejtve, hogy van a világon egy sziget, amelyen még eleven húsban vannak azok a méregdrága lapockák és lábszárak, agyarak és bordák. Hűha, mi lenne, ha valahogyan visszajutna a lakott világba a fölfedezésével?... Lassan megértett mindent Gerov. Főként azt, hogy Sanh, a legokosabb állat, akit valaha ismert, az ő segítségét kéri. Hiszen amióta él, megszokta, hogy az ember eteti, gyógyítja, és védi minden veszedelemtől. Bizonyosan emlékszik még a régi indiai életéből vadászatokra, mikor az ember az ő nyakán ülve puskázta le a tigrist, a gudsréti oroszlánt, a párducot... az eszes állat tudja az ember felsőbbrendűségét. Mit sem talál természetesebbnek, mint azt, hogy ha az ember ebben a végső harcban az ő részükön avatkozik bele a küzdelembe, ügyük nem lehet elveszett. Persze, van itt néhány vastag rejtély. Hogyan kapcsolódott bele a minap idecsöppent, hajótörött Sanh a szigeti állatok honvédő harcába? Hol vannak a ragadozók? Hova lettek a cirkusz növényevői, majmai, kutyái? Mindezekre talán lesz felelet egyszer, talán soha. E pillanatban mellékesek is a rejtélyek.

Most az a lényeges, hogy Sanh segítségül hívta, és ő segíteni fog. Jó, de ha Sanh az ormányával itt kalimpál a géppisztoly csöve előtt, neki nincs kilövése. Pedig a szörnyetegek már lőtávolig nyomultak előre a zátonyon. Meghökkentő társaság. Az állatvilág felhőkarcolói. A helyzet egyáltalán nem volt megnyugtató. Szemben az ősvilági borzalom, itt mögötte akkora vastagbőrű tömeg, hogy innen kikeveredni lehetetlen. Ha a két harcoló fél egymásnak roppan, ő, a gyönge ember lesz az első, akit agyonlapítanak. Tehát meg kell akadályozni az összeütközést! Megbökte géppisztolyával a burmai elefánt fejét, idegesen rámordult: - Hé, hó, öreg rablóvezér! Ereszd le az ormányodat, mert így nem tudok segíteni! Megértette-e Sanh az etető szavait, vagy így szokta meg az indiai vadászatokon? Lebocsátotta az ormányát. Következő pillanatban ugatni kezdett feje fölött a távolba harapó száj. Kerepelt a géppisztoly. A bolgár először a hegynagyságú Brachiosaurusok fejére zúdított egy sorozatot, és négyet sikerült kilőni közülük.

A gyíkszörnyek megtorpantak a fülrepesztő durrogásra. A négy elhanyatlott hústorony növelte a vad zűrzavart, mert estében agyonnyomott vagy elkaszált jó néhány kisebb gyíkállatot. Gerov gyorsan új tölténytárt húzott ki a zsebéből, töltött, és beledarált a tömegbe. Vakrémület tört ki az őshüllők között. Egymás után dőltek el a hatalmas barmok, csapkodásukkal, tehetetlen rugdalózásukkal másokat is leverve lábukról. A fegyver még mindig kerepelt, újabb és újabb áldozatok zuhantak a homokra... a csorda nem állta az ismeretlen iszonyatot. A szörnyetegek nehézkesen fordultak, egymást gázolva menekült az összezsúfolódott banda visszafelé. Sanh tudta a kötelességét, mozdulatlanul állt. De a rinókat megvadította a fegyver ropogása meg a harci düh. Elvágtattak az ázsiai elefánt

mellett, mögöttük a helybeli nagy fülűek nyargaltak. A vízilovak a tengerbe vetették magukat, és vadul úszva igyekeztek egy vonalban maradni az orrszarvú rohamcsapattal.

Gerov hátán hideg veríték csurgott, ahogy végignézte a sebesülten támolygó meg a lomhább futású őshüllők legázolását. Örült, mikor hírnök madarak siettek az ütközet fölé, és jelezték, hogy az üldözést abba kell hagyni. Az Oapi-harcosok vonakodva, nagy nehezen megálltak, de még mindig bőszülten ordítoztak, mialatt a szörnyetegek dübörögve rohantak vissza a szigetükre. - Bubh! - rikoltott visszatérőben Monuhu a még most is egyhelyben álló Sanh elefánthoz. - A te Embered valóban messze tud harapni! A burmai diadalmasan trombitált égnek emelt ormányával:

- Uah-ah-uah, klui-klú, tu-tú, megmondtam! Kicsinek látszik, de nagyobb nálunknál. Nagyobb a gyíkszörnyeknél! Az én barátom! Az Ember! - Az Ember! - visszhangozta tízezer torok. - Az Ember!... A Sanh nyakán ülő etető nem értette, mit mondanak, de látta a feléje csillogó szemekből, de érezte minden mozdulatukból, hogy nagynagy hálát melengetnek iránta a gyomrukban. És olyan elégedettséget érzett, mint még soha. Mikor a burmai elefánton hintálva a vezérekhez ért, még jobban megbizonyosodott föltevéséről. Egy vénséges vén, skarlátfarkú papagáj a vállára röppent, és tömérdek krrcs, krrcs kiáltással tömte tele a fülét. Óriási zsiráfbika hajolt le az arcához, végignyalta érdes nyelvével. A legnagyobb elefánt, akit életében látott, megölelte az ormányával, és vitorla nagyságú füleivel megveregette a két vállát. Eléje állt egy képtelenül vastag nőstény víziló, kitátotta a földkerekség legnagyobb száját, teljes háromnegyed órán át röfögött, harákolt, sőt Gerov nem akart hinni a füleinek - kotkodácsolt is. Félelmetes nagyságú bivalybikák, orrszarvuk, gnúk tolongtak melléje és baglyok és gázlók és énekesmadarak... ki-ki a maga nyelvén gratulált,

röfögött, bőgött, huhogott, fütyült. Az etető azt sem tudta, mit csináljon. Nevetett és beszélt, bólogatott és hahotázott, mindenkit udvariasan megsimogatott, megveregetett, megvakargatott. Vén ripőköknek, akasztani való lókötőknek, öreg tolvajoknak, csámpás angyaloknak, szépséges gazembereknek dédelgette őket, mindenkihez volt egy jó szava. Közben Sanh egyre hangoztatta aggódó figyelmeztetését: - Vigyázzatok! Az Ember teste nem erős, könnyen baja eshetik. Ne nyúljatok hozzá túlságos lelkesedéssel! Szerencsére Doalla a hegy lejtőjére rendelte fel a sereget, hogy legeljen és pihenjen. Akkor végre lecsúszhatott Gerov a barátja nyakáról, hogy kinyújtóztassa tagjait. Az este világos volt, mert a távoli kráter olyan tűzijátékot rendezett, amilyent még soha. És éjfél felé a készenlétben álló őrcsapatok borzasztó drámát nézhettek végig: a Tűzökrendező-sziget vulkánja oldalára dőlt, víz hatolt a kráterébe, mire egyetlen iszonyú robbanással ezer darabra szakadt. A földhíd vad táncot járt a csapatok lába alatt, rémülten menekültek fel a hegy lejtőjére. Rövid idővel később nagy erejű szökőhullám rohant Oapi-föld nyugati partjára, ami igen sok

áldozatot követelt volna, ha Doalla nem vezeti az állatokat a Kikije-hegyre. Így is elpusztultak elég sokan, akik a parton őgyelegtek. De mikor a fölkelő Nap rávilágított az elsimult tengerre, Oapi-föld lakói könnyebbülten látták, hogy a földhíd lemerült a Sósvíz alá, és a Tűzökrendező-sziget nincs többé.

30. Oapi a béke földje Kirill Gerov Sanh elefánt és ázsiai társai segítségével lehozta csónakját a hegyoldalról, ahova a szökőár feldobta. Egy-két helyen szivárgott, hát betömte kóccal; ahol hibás lett, ki javítgatta. Aztán belételepedett, rágyújtott a pipájára, felvonta a vitorlát, és kifutott a Kelebből a tengerre. Mikor az elmerült zátony fölött átkelt, arra gondolt, milyen érdekes lenne elmondani az őslénykutató tudósoknak, hogy a gyíkszörnyeknek is volt helyesen működő ösztönük. Csak avval lehet magyarázni, hogy támadást indítottak a sziget ellen, pontosan aznap, mikor aztán földjük valóban el is merült. Tehát az ösztönük előre megjósolta nekik földjük pusztulását.

Vajon mit szólnának ehhez a tudománytól duzzadó elmék: szenátorok, államtitkárok és egyéb bölcsek? Akik tűzhányó felett szónokolnak, tudják, hogy reng alattuk a föld, mégsem érzik meg, hogy az ő világuk lejárt, a robbanás bármely pillanatban bekövetkezhetik... A bolgár hátradőlt az ülésen. Kényelmesen vitorlázott visszafelé, az Animália roncsához. De most nem utazott egyedül, mint idefelé vezető útjában. A parton Sanh vezetésével egy szakasz elefánt recsegett a fák között, vagy taposta a homokos partot. A csónak körül vidám vízilóosztag úszott, felügyelve arra, hogy megmentőjüknek baja ne essék. A kis vitorlás felett papagájok, napmadarak, pintyek, bíbicek és mindenféle szárnyas tisztelők röpdöstek. Rászálltak az árbocra, a kormánykerékre, a csónak oldalára, néha olyan számosan, hogy a kistermetű Úszó Fészek csaknem elmerült. Ilyenkor azonban Bungi, a vízilovak főnöke, nagyot bömbölt, Grahk és Jabiru lélekszakadva siettek elő, hogy rendet teremtsenek a tisztelők között. Az Animália roncsára visszaérkezve, a bolgár hatalmasat aludt. Nem félt a ragadozóktól, bár sejtelme sem volt arról, hogy azok már elpusztultak. Nem félt, mert Sanh és indiai

elefánttársai ott ütötték fel tanyájukat a roncs mellett, vigyázva barátjuk álmára. Amire ugyan hiába vigyáztak. Hiszen alig virradt, máris megérkezett az Úszó Fészekhez egy tíztagú vízilóküldöttség, hogy meghívja Oapi Jótevőjét Babba és Kibokó lakodalmára. Hát Gerov, aki legalább délig akart volna aludni, kidörzsölte szemeiből az álmot. Egy kicsit ásítozott, egy kicsit dörmögött, persze, nem értette a tisztelkedés okát. De igyekezett jó arcot vágni hozzá. Megkínálta a vendégeket mindenféle amerikai nyalánksággal, amit azok méla értetlenséggel utasítottak vissza. Még a rágógumi sem kellett nekik. Aztán csak néztek egymásra, házigazda és látogatók. Az Ember a fejét vakarta, a küldöttség zavartan topogott. Gerov törte a fejét, mit akarhatnak tőle. Sanh elefánt mentette meg a helyzetet. Derékon ölelte cimboráját, fölemelte a nyakába, és a vendégektől követve elindult az Oapihoz. Kirill Gerov sohasem bánta meg, hogy felébresztették legjobb álmából, mert csodálatos mulatságban vett részt. Látott orrszarvútáncot az Oapi partján, és látott vízilótáncot az Oapiban. Hallott elragadó madárkórust. És hallotta Kuloki óriás teknős dadogó, hebegő, hosszadalmas szónoklatát,

tele csupa t betűvel. A nagy beszédből az etető nem értett egy mukkot sem, de úgy vette észre, hogy az megütheti a civilizált népek közt elhangzó szónoklatok színvonalát, mert a hallgatóság itt is úgy ásítozott és unatkozott, mint azok hallatán. Aztán részt vett Kirill Gerov egy álomszerű esküvői menetben, amely a boldog párt egy darabon elkísérte. Ugyanis a fiatalok a Keleb folyó szépséges vidékére utaztak nászolni, pontosan arra a zátonyra, amelyen egyszer Kibokó nem fogadta el Babba szemérmes békeajánlatát. A fekete vőlegény boldogságát látva mindenki nyugodt volt, hogy most majd elfogadja. A derék bolgár egyébként az esküvő utáni napon beváltotta fenyegetését: a Banshia-hegy legmagasabb csúcsán földbe ásott árbocra kitűzte legnyűttebb ingét, hogy a véletlenül arra járó hajók figyelmét felhívja magára. De a hegyről lejövet úgy érezte, hogy ő már itt fogja leélni hátralevő éveit. Ha eddig nem jött hajó erre, aligha jön ezután. Utóbb az Animália raktárában tárolt zabból, rozsból, kukoricából jókora területet vetett be, és derék munkával telt az ideje. Majd orvosi rendelőt nyitott a roncson. Kitett egy tréfás táblát evvel a felírással: „Prof. doktor Kirill Gerov

pataspecialista”. De ehhez a hangzatos címhez nem illő módon, teljesen ingyen húzgálta ki állat barátai lábából a tüskét, és kezelte sebeiket a hajópatikában talált gyógyszerekkel. Vetett, aratott, gyógyított, élt. Mindig jókedve volt, mert pompásan elszórakozott az állatok életén, a fák és virágok csodálatos változásain. A felhők játéka sem volt unalmas, az óceán ezer színe és hullámjárása is elbájolta. Lassanként megtanulta az állatok nyelvét. Most jött rá igazán, mennyi ártatlan jóság, pajzánság, szívélyesség van ezekben az egyszerű lényekben. Egy nap elhatározta, hogy hozzákezd az Egyetemes Nagy Állatszótár megszerkesztéséhez. E munkája közben gyakran értekezett állat barátaival. Egy ilyen beszélgetés közben a bolgár említette Lung, a hosszú nyakú bölcs előtt, hogy a zsiráfok a gyönyörűen tarkázott bőrüket - legalábbis otthon a tudósok így vélekednek - azért kapták a természettől, hogy környezetükkel összeolvadjanak. Ugyanígy például a zebra kereszt-sávozottsága kitűnően egyezik a bambuszerdők nádtörzseinek vagy a sztyeppék levélformáinak rajzával. Eszerint ezek

a színek nem véletlenül alakultak ilyenekre, hanem úgynevezett védőszínezetek. - Ezt a ti tudósaitok állapították meg? kérdezte a hosszú nyakú bölcs. - Ők - bólintott az etető. - Hát, barátom - ingatta a fejét Lung -, annak a tudósnak, aki például a zebráról szögez le tudományos megállapításokat, tisztában kell lennie avval, hogy a zebra szívesen áll be olyan csordába, amiben rajta kívül bivalyok, tehén antilopok, gnúk, gazellák legelnek és csavarognak együtt. Mármost légy szíves, magyarázd meg nekem, miért tartják azok a tudósok olyan ostobának a természetet, hogy ugyanazon a területen, ugyanolyan környezettel való összeolvadás céljából, a zebrának fehér alapon feketén csíkozott, a tehén antilopnak egyenletes világosbarna, a gazellának homokszínű, a gnúnak sötétszürkés barna és a bivalynak palafekete színezetet adományozott. E beszélgetés után Kirill Gerov úgy döntött, hogy még ha sikerülne is hazajutnia, az Egyetemes Nagy Állatszótárt akkor sem nyomatná ki. Mert hiszen ha az emberek megtanulnák az állatok nyelvét, hamarosan kiderülne, hogy a tudósok állattani megállapításai nemegyszer nevetséges tévedések.