Mary E. Pearson-Az árulas szépsége

A fordítás az alábbi kiadás alapján kés zült: Mary E. Pears on: The Beauty of Darknes s Henry Holt and Com pany, New York, 2016 és Mary E. Pears on: Morrighan Henry Holt and Com pany, New York, 2016 Fordította: Miks -Rédai Viktória Borítógrafika: Rodrigo Adolfo Tördelés : Kühne Andrea Copyright © 2016 by Mary E. Pears on Cover illus tration copyright © Rodrigo Adolfo Hungarian trans lation © Miks -Rédai Viktória, 2017 Copyright © Gabo Kiadó, 2017 Minden jog fenntartva. A könyv bárm ely rés zletének közlés éhez a kiadó előzetes hozzájárulás a s züks éges . A könyv bárm ely rés zletének közlés éhez a kiadó előzetes hozzájárulás a s züks éges Elektronikus kiadás v.1.0. ISBN 978-963-406-468-8 Kiadja GABO Kiadó www.gabo.hu [email protected] www.dibook.hu Felelős kiadó: Földes Tam ás Felelős s zerkes ztő: Kleinheincz Cs illa

Rosemary Stimolának, aki valóra váltja az álmokat.

Az út vége. Az ígéret. A remény. Egy hely, ahol megszállhatunk. Ám még nem is látjuk, az éjszaka pedig hideg. Jöjj elő a sötétből, leány. Jöjj elő, hadd lássalak. Van valamim a számodra. Visszatartom őt; csak rázom a fejem. A szíve hevesen ver a kezem alatt. A férfi pihenést ígér. Ételt. A gyermek kimerült és kiéhezett. Jöjj elő. Csakhogy a gyermek is felismeri a hazugságot, és mellettem marad. Egyedül a sötét védhet meg minket. Gaudrel utolsó emlékiratai

ELSŐ FEJEZET

A sötétség gyönyörű volt. Egy árnyék csókja. Simogatás, lágy, mint a holdsugár. Ez volt a menedékem, ez adott biztonságot, akár a tetőkre szöktem ki a csillagok halvány fénye alatt, akár egy sikátoron vágtam át a bátyáimmal, éjféltájt. A sötét a szövetségesem volt. Elfeledtette velem a világot, amelyben léteztem, és egy másikról szóló álomba vont. Mélyebbre süllyedtem, nyugalmat keresve. Kedves hangok mormolása ébresztett. A tintasűrű feketeségben csak egy szeletkét láttam az aranyló holdból: lebegett, hintázott, állandóan változtatta a helyét, folyton elsiklott előlem. Illanó fénye egy völgyre terült, és a lelkem megmelegedett. Megláttam a Gretával táncoló Walthert; mellettük Aszter ropta pörögve a zenére, amelyet már-már hallani véltem, hosszú haja a válla alá omlott. Máris itt van az eljöveteli emlékünnep? Ne késlekedjék, kisasszony, szólt felém Aszter. Telt színek kavarogtak: a csillagok ragyogása violaszínűvé vált, a holdtányér széle ázott cukorként olvadt szét a fekete égen. A sötétség egyre mélyült. Melegen. Befogadón. Lágyan. A rángatást leszámítva. A ritmusos rázkódás újra és újra megismétlődött. Követelőző volt. Maradj. A hang nem eresztett. Hideg volt, ragyogó, éles. Tarts ki. Széles, izmos mellkas, fagyos lehelet. Felnyílt a szemem. A hang elvonta felőlem a semmi takaróját, és lecsapott rám a fájdalom – a zsibbasztó kín a lélegzetemet is elakasztotta. A szörnyű fény villogott, döfködött, és végül, amikor már nem bírtam tovább, elhalványodott. Visszatért a sötétség, és újra hívogatott: tartsak vele. Nem kell lélegezni. Nem kell tenni semmit. Félúton lebegtem két világ között, amikor a fejem egy pillanatra kitisztult.

Ezt jelenti meghalni.

Lia! Ismét megfosztottak a nyugalmas sötétségtől. A kellemes meleg tűrhetetlen forrósággá vált. Még több hang zajongott. Élesen. Kiáltva. Mélyen. Túl sok hang. A Sanctum… újra a Sanctumban voltam. Katonák, kormányzók… és a komizár. Perzselt a bőröm, égett, lángolt. Izzadtam. Lia, azonnal nyisd ki a szemed. Parancsok. Megtaláltak. Lia! Felpattant a szemem. A helyiségben kavarogtak a fények és az árnyak, az alakok, az arcok. Körülvettek. Megpróbáltam elhúzódni, de a heves fájdalomtól elakadt a lélegzetem. Elmosódott a szemem előtt a kép. – Lia, ne mozdulj – hallottam. És aztán megint egymás szavába vágtak. Magához tért. Tartsd vissza. Ne hagyd felkelni. Leerőltettem egy korty levegőt a torkomon, és összpontosítottam. Sorra vettem a fölém hajoló arcokat. Obraun kormányzó és a testőre. Nem álom volt: valóban elkaptak. És akkor egy kéz gyengéden maga felé fordította a fejem. Rafe. Ő is mellettem térdelt. Visszapillantottam a többiekre. Már emlékeztem. Obraun kormányzó és a testőre a mi oldalunkon küzdött. Segítettek a menekülésben. De miért? Mellettük Jeb és Tavish térdelt. – Kormányzó – suttogtam; túl gyenge voltam, hogy többet mondjak. – Sven, fenség – válaszolta, és fél térdre ereszkedett. – Kérem, szólítson Svennek. A név ismerősnek tűnt, már hallottam néhány őrült, elmosódott

pillanatban. Rafe nevezte így. Körbepillantottam, igyekezvén rájönni, hol vagyok. A földön hevertem, egy gyékényen, nehéz, lószagú takarók halma alatt. Nyeregtakarók voltak. Megpróbáltam feltámaszkodni fél könyékre, de a kín újra belém mart. Hátrahanyatlottam, a helyiség forogni kezdett körülöttem. Ki kell szednünk a szakállas nyílhegyeket. Túl gyenge hozzá. Kigyullad a láztól. Csak még jobban elgyengül. A sebet ki kell tisztítani és össze kell varrni. Még sosem varrtam lányt. Az izmok ugyanolyanok. Hallgattam a vitájukat, és végre eszembe jutott: Malich lőtt rám. Az egyik nyíl a combomon talált el, a másik a hátamon. Az utolsó emlékem az volt, hogy a folyó partján fekszem, Rafe pedig a karjába emel, hideg ajka az enyémre tapad. Mennyi idő telt el azóta? Hol vagyunk most? Elég erős hozzá. Csináld, Tavish. Rafe a két keze közé vette az arcomat, és hozzám hajolt. – Lia, a nyílhegyek mélyre fúródtak. Fel kell vágni a sebeidet, hogy kiszedjük őket. Biccentettem. Nedvesen csillogott a szeme. – Nem mozdulhatsz. Le kell, hogy fogjalak. – Jól van – súgtam vissza. – Erős vagyok. Ahogy mondtad. – A hangom gyengesége meghazudtolta a szavaimat. Sven megrándult. – Bárcsak maradt volna némi vörösszeműm a számodra, leányzó. – Valamit Rafe kezébe nyomott. – Ezt tedd a szájába, hadd harapjon rá. Tudtam, mire való: hogy ne sikoltozzak. Közel jár az ellenség? Rafe a fogaim közé igazította a bőr fegyvertokot. Hideg huzat csapta meg meztelen lábamat, amikor Tavish visszahajtotta a takarót, hogy a combomhoz férjen, és rájöttem, hogy alig lehet rajtam ruha a pokrócok alatt. Egy alsóing, ha van egyáltalán valami. Az átázott díszruhát biztosan leszedték rólam. Tavish valamiféle bocsánatkérést mormolt, de nem vesztegette az időt. Rafe leszorította a karjaimat, valaki más a lábaimra nehezedett. A kés a

combomba metszett; a mellkasom összerándult, és összeharapott fogaimon át is kiszakadt belőlem a nyögés. A testem az akaratom ellenére elhúzódott volna. Rafe erősebben fogott le. – Nézz rám, Lia! Csak engem nézz! Mindjárt vége. A szemébe néztem: a kékje szinte perzselt, a pillantása égetett. Izzadságcseppek formálódtak a homlokán. A penge a nyílhegyet keresve mélyebbre merült: Rafe arca elmosódott előttem. Gurgulázó hangok szakadtak ki belőlem. Nézz rám, Lia. Szúrás. Metszés. – Megvan! – kiáltott fel végre Tavish. Zihálva kapkodtam a levegőt. Jeb valami hűvös anyaggal törölte végig az arcomat. Nagyszerűen csinálta, hercegnő, hallottam egy ismeretlen hangot. A varrás könnyű volt a nyílhegy felkutatásához képest. Számoltam, hányszor bök a tű a húsomba: tizennégy öltést kaptam. – És most a hátát – mondta Tavish. – Az egy kicsit nehezebb lesz.

Amikor felébredtem, Rafe mellettem aludt; karja a hasamra nehezedett. Nem sokra emlékeztem abból, amit Tavish a hátammal művelt, csak annyi maradt meg, hogy közölte: a nyílhegy a bordámba fúródott, és alighanem ez mentette meg az életemet. Még éreztem a metszést, a kotorászást, aztán a rám törő éles kín mindent elmosott. Végül, akárha száz mérföldnyi távolságról, Rafe a fülembe suttogta: kint van. Nem messze, egy kövekből rakott körben kicsiny tábortűz égett, a fénye egy közeli falra vetült, ám a menedékünk többi része árnyékban maradt. Egy nagyobb barlangban lehettünk. A lovak halk nyihogását is hallottam: szintén bent pihentek, mellettünk. A tűz másik oldalán Jeb, Tavish és Orrin aludt a saját gyékényén, bal felől pedig, hátát a barlang falának vetve Obraun kormányzó – Sven – ült. Most először értettem meg a maga teljességében. Ez volt Rafe négy embere, az a négy, akikben nem bíztam. A kormányzó, a testőre, a

lepénykészítő, a tutajácsoló. Fogalmam sem volt, hol vagyunk, de a csekély esély dacára is áthoztak minket valamiképpen a folyón. Mindannyian életben maradtunk. Leszámítva… A fejem is belesajdult, amíg megpróbáltam mindent megérteni. A szabadságunkért mások nagy árat fizettek. Ki veszett oda a vérfürdőben, és ki élte túl? Megpróbáltam leemelni magamról Rafe karját, hogy felülhessek, de már az apró mozdulattól is tüzesen nyilallt a hátamba a fájdalom. Sven felriadt a mocorgásra, és kihúzta magát. – Ne próbáljon felülni, fenség. Korai még. Biccentettem, és kimérten lélegeztem, amíg enyhült a fájdalom. – A bordája csaknem biztosan megrepedt a nyíl becsapódásától. A folyóban talán még több csontját is megrepesztette. Pihenjen. – Hol vagyunk? – kérdeztem. – Egy kis rejtekben, amit évekkel ezelőtt fedeztem fel. Hálás vagyok, amiért még megtaláltam. – Meddig voltam eszméletlen? – Két napig. Az a csoda, hogy életben maradt. Emlékeztem – elmerültem a folyóban, vergődtem, a víz felvetett, teleszívtam a tüdőmet, majd az örvény ismét lerántott. Aztán ismét. Sziklakövekbe, uszadékfába próbáltam kapaszkodni, de minden kisiklott az ujjaim közül, aztán már csak azt láttam elmosódva, hogy Rafe fölém hajol. Sven felé fordítottam a fejem. – Rafe talált rám a parton. – Tizenkét mérföldön át cipelte, mielőtt rátaláltunk. Azóta most alszik először. Rafe-re pillantottam: megviselt arcát horzsolások éktelenítették. Bal szeme felett egy vágás vöröslött. A folyó vele is elbánt. Sven elmesélte, miként navigálta ő, Jeb, Orrin és Tavish a tervezett kikötőhelyre a tutajt. A saját lovaikat, fél tucat harcban szerzett vendaival együtt, egy hevenyészett karámban hagyták, de több elszökött közülük. Kézre kerítettek, ahányat tudtak, felpakolták a készleteket a közeli romok közé rejtett nyergekkel együtt, és megindultak visszafelé, hogy átkutassák értünk a partot és az erdőt. Végül ráakadtak a nyomainkra, és azokat

követve ránk is. Utána egész éjszaka vágtattak, hogy elérjék ezt a menedéket. – De ha ti megtaláltátok a nyomokat, akkor… – Ne aggódjon, fenség. Hallgassa csak! Sven oldalra hajtotta a fejét. A barlangba mély vonítás szűrődött be. – Hóvihar – közölte. – Nem lesznek nyomok, amiket kövessenek. Nem tudtam, áldásnak vagy akadálynak vegyem-e a vihart – hiszen a mi továbbhaladásunkat is gátolja. Emlékeztem Bernette néném meséire, amelyeket nekem és a fivéreimnek mondott az otthona hatalmas, fehér viharairól, amelyek eltakarták az eget és a földet, és olyan magas hóhalmokat hagytak maguk után, hogy ő és a testvérei csak erődváruk második emeleti ablakaiból léphettek ki. A szánkóikat úszóhártyás lábú kutyák húzták. – De végül megpróbálnak majd követni – jelentettem ki. Sven bólintott. Megöltem a komizárt. Griz felemelte a kezem a törzsek előtt, márpedig ők jelentették Venda gerincét. Egyszerre kiáltott ki királynővé és komizárrá, a törzsek pedig ujjongtak. Csak a holttestem alapozhatná meg egy következő uralkodó jogát a trónra. Úgy véltem, Malich lenne az. Igyekeztem nem gondolni rá, mi történhetett Kadennel. Nem engedhettem meg magamnak, hogy a gondolataim őfelé kanyarodjanak, az arca mégis megjelent előttem, úgy, ahogy utoljára láttam: fájdalommal telve, elárulva. Malich levágta őt is? Vagy egy másik honfitársa tette? Ellenük fogott fegyvert, énmiattam. Végül engem választott, nem a komizárt. Talán a hóban heverő gyermekholttest volt az utolsó csepp a pohárban, amitől más belátásra tért? Mert én amiatt tettem, amit tettem. Megöltem a komizárt. Könnyű volt. Sem tétovázás, sem megbánás nem tartott vissza. Anyám szemében immár alig volnék több egy állatnál? Semmit sem éreztem, amikor belédöftem a kést. Semmit, amikor újra szúrtam, mindössze a hús és a belek gyenge ellenállását. Akkor sem, amikor még három vendait elpusztítottam utána – vagy ötöt? A döbbent arcok távoli, elmosódott képe összekeveredett. De minden túl későn történt, hogy megmentsem Asztert. Most a kislány arca jelent meg előttem. Elviselhetetlen volt.

Sven egy tál levest emelt a számhoz, mondván, hogy szükségem van a táplálékra, de én már éreztem, hogy közeledik a sötétség. Hálásan hagytam, hogy elborítson.

MÁSODIK FEJEZET

A csendre ébredtem. A vihar vonítása elhallgatott. Nyirkos hajszálak tapadtak a homlokomra. Reméltem, az izzadás annak a jele, hogy végre lemegy a lázam – és akkor meghallottam a feszült suttogást. Óvatosan résnyire nyitottam a szemem, hogy a pilláim alól kileshessek. A barlangba lágy fény szűrődött be; a többiek szorosan egymás mellett kuporogtak. Most miféle titkokat rejtegetnek? Tavish a fejét rázta. – A viharnak vége. Ők is nekiindulnak. Haladnunk kell. – Túl gyenge a lovagláshoz – ellenkezett Rafe halkan. – Ráadásul a híd is megrongálódott. Nem jutnak át. Van időnk. – Ez igaz – ismerte be Sven –, de a folyónak van alsó folyása is. Majd átkelnek ott. – Nekünk is jó egy hét lovaglásba került a Sanctumtól – vetette ellen Jeb. – És most, a havon át még több lesz – tette hozzá Rafe, és belekortyolt gőzölgő bögréjébe. – A hó minket is lelassít – figyelmeztette Tavish. Orrin előre-hátra billegett guggoltában. – Akasszatok fel, de alighanem úgyis azt hiszik, hogy mind meghaltunk. Én azt hinném. Ezen a pokolbéli folyón senki sem juthat át élve. Rafe megdörgölte a tarkóját, aztán megrázta a fejét. – Csakhogy mi mégis átjutottunk. És ha nem találnak tetemeket lejjebb, ők is tudni fogják. – Viszont hiába kelnek át ők is, attól még fogalmuk se lesz, merre vagyunk. Akárhol partra szállhattunk. Több száz mérföldnyi partszakaszt kell átkutatniuk, és nincsenek nyomok, amiket követhetnének.

– Még nincsenek – szúrta közbe Tavish. Sven megfordult, és a tűz mellé lépett. Lehunytam a szemem; csak hallottam, hogy valamit önt a kannából az ónbögréjébe. Aztán megéreztem, hogy megállt fölöttem. Rájött, hogy felébredtem? Nem nyitottam ki a szemem, amíg meg nem hallottam, hogy visszamegy a többiekhez. A vita folytatódott. Mérlegelték a lehetőségeiket; Rafe egyre a maradás mellett érvelt, amíg meg nem erősödöm. Vajon önmagát és a többieket is veszélybe sodorja miattam? Mintha most ébrednék, motyogva szólaltam meg. – Jó reggelt. Rafe, felsegítenél? Mind felém fordultak, és várakozón néztek rám. Rafe hozzám sietett, és letérdelt mellém, majd a homlokomra szorította a kezét. – Még mindig lázas vagy. Túl korai… – Jobban vagyok. Csak… – Rafe azonban a vállaimnál fogva lent tartott. – Pisilnem kell, Rafe – közöltem; ez megakasztotta. Zavartan hátranézett a válla felett a többiekre. Sven vállat vont, mint aki nem tudja, milyen tanácsot adhatna. – Még gondolni se merek a rengeteg méltatlanságra, ami az elmúlt napokban történhetett velem – folytattam. – De most már magamnál vagyok, és egyedül fogom elvégezni a dolgomat. Rafe biccentett, és óvatosan talpra segített. Minden erőmmel arra koncentráltam, hogy ne grimaszoljak. Lassan, esetlenül, kínlódva kecmeregtem fel: akármilyen kis mértékben nehezedtem rá öltésekkel díszes lábamra, a mozdulatok villámló fájdalma egészen az ágyékomig szaladt. Teljes súlyommal Rafe-re támaszkodtam, szédültem, forgott körülöttem a világ, és az ajkam felett verejték ütött ki, de tudtam, mindannyian engem figyelnek, és felmérik az erőmet. Mosolyt kényszerítettem az ajkamra. – Tessék, így máris jobb. – Az illem kedvéért összefogtam magamon a takarót, mert csak az alsóruháim maradtak rajtam. – A ruhád mostanra megszáradt – mondta Rafe. – Segíthetek felvenni. Rámeredtem a sziklára terített esküvői ruhára; a különböző anyagú foltok festékei összemosódtak a varrásoknál. A súlya a víz alá rántott, csaknem megölt. Ránézve csak a komizárt láttam magam előtt, éreztem a karomon végigfutó ujjai érintését, amivel sajátjaként jelölt meg. Tudtam, a

többiek is érzik a vonakodásomat, de nem akadt más, amit felvehettem volna. Éppen csak megmenekültünk, abban, ami rajtunk volt. – Van egy tartalék nadrágom a nyeregtáskámban – szólalt meg Jeb. – Tartalék nadrágod? – Orrin hitetlenkedve tátotta el a száját. – Hát persze hogy neked van. – Sven a szemét forgatta. – Levághatjuk a ruha alját, hogy tunika legyen belőle – jegyezte meg Tavish. Odébb léptek: úgy tűnt, mind örülnek, hogy valamivel elfoglalhatják magukat, és nem kell az én személyes dolgomra figyelniük. – Várjatok! – szóltam utánuk, mire mind megálltak és felém fordultak. – Köszönöm nektek. Rafe elmondta, hogy ti vagytok a dalbrecki katonák legjobbjai. Most már tudom, hogy nem túlzott a képességeiteket illetően. – Svenre pillantottam. – És elnézést, amiért a disznókkal akartam megetetni a fejhúsodat. – Ilyen a katona élete, fenség – mosolyodott el Sven, aztán meghajolt.

Rafe lábai között ültem, a mellkasának dőlve. Mindkét karjával átölelt; egy közös takaró borított be mindkettőnket. A barlang szájához közel telepedtünk le, és néztük, ahogy a nap a hegylánc csúcsai közé bukik. Nem volt szép naplemente. Az ég ködös szürkében úszott, a hegyek felett koszos halotti lepelként terültek el a felhők – de arra volt az otthonunk. Gyengébbnek bizonyultam, mint hittem magamról. Csak néhány lépést tettem meg egyedül a barlang egyik elágazásánál, hogy elvégezzem a dolgomat, de neki kellett dőlnöm a falnak. Elintéztem, amit kellett, de utána Rafe-ért kellett kiáltanom, hogy támogasson vissza. Ő ehelyett a karjába kapott, mintha pihekönnyű lennék, és amikor megkérdeztem, hol vagyunk, kihozott a barlang szájához. Csak a mérföldeken át elterülő fehér vásznat láttam: egy hóviharos éjszaka tökéletesen átváltoztatta a vidéket. Elszorult a torkom, amikor az utolsó napsugár kihunyt. Most már nem volt semmi, amire összpontosítsak, és a szemem előtt más képek jelentek meg. A saját arcom. Hogy lehet, hogy látom a saját rémült arckifejezésemet? Mintha valahonnan a magasból tekintettem volna le, egy

olyan isten kilátójából, aki segíthetett volna. Minden lépés újra lepergett a fejemben, és próbáltam kitalálni, mit tehettem volna másképp – vagy mit kellett volna másképp tennem. – Nem a te hibád, Lia – szólalt meg Rafe, mintha ő is látná Aszter képét a gondolataim között. – Sven egy fentebbi gyalogjárón várt, és látta, mi történt. Semmit sem tehettél. Levegőért kaptam; elnyomtam a zokogást. Nem volt alkalmam, hogy meggyászoljam a halálát. Csak néhány hitetlenkedő kiáltás hangzott el, mielőtt megkéseltem a komizárt, és minden kicsúszott az irányításunk alól. Rafe a takaró alatt az ujjaim közé fűzte a sajátjait. – Szeretnél beszélni róla? – suttogta az arcom mellett. Nem tudtam, miként tehetném. Túl sok érzés gabalyodott össze a fejemben. Bűntudat, harag, és mélységes megkönnyebbülés, amiért életben maradtam, és Rafe és négy társa szintén; hála, amiért itt lehettem Rafe karjaiban. Egy második esély. A szebb végkifejlet, amit Rafe ígért. Ám a következő lélegzetvétellel elborított a fojtó bűntudat, amiért így érzek. Hogyan könnyebbülhetek meg, amikor Aszter halott? És újra lecsapott rám a komizár iránti düh is. Meghalt. Megöltem. És mégis, minden szívdobbanással azt kívántam, bárcsak újra megölhetném. – Körbe-körbejárnak a gondolataim, Rafe – ismertem be. – Mint a tető alatt csapdába esett madár. Nem talál kiutat, nem látja az ablakot, ahol kimenekülhetne. Én sem tudom helyretenni magamban ezt az egészet. Mi lett volna, ha… – Mit tehettél volna? Vendában maradsz? Hozzámész a komizárhoz? A szócsöve leszel? Aszternek is a hazugságait szajkózod, amíg ő is ugyanolyan romlottá nem válik, mint a többiek? Feltéve, ha elég sokáig élsz hozzá. Aszter a Sanctumban dolgozott. Már azelőtt is a veszély torkában élt, hogy te odakerültél. Emlékeztem a kislány szavaira: itt semmi sem biztonságos. Ezért is ismerte olyan jól a titkos rejtekutakat. Mindig akadt egy járat, ahol sebesen elmenekülhetett. Éppen csak most nem, mert rám ügyelt saját maga helyett. A pokolba is, tudnom kellett volna! Tudnom kellett volna, hogy nem fog rám hallgatni. Megmondtam neki,

hogy menjen haza, de ez kevésnek bizonyult. Aszter mindenből ki akarta venni a részét. Olyan nagyon szeretett volna örömet szerezni – büszkén rakta elém a frissen kipucolt bakancsomat, görnyedten surranva megszerzett egy kihajított könyvet az alagutakban, átvezetett a járatokon, a szobai árnyékszékbe rejtette a késemet. Folyton segíteni akart. Nagyon hangosan tudok fütyülni! Így könyörgött, hogy maradhasson. Aszter nagyon akart egy… Egy esélyt. Csak egy esélyt akart. Kiutat, egy nagyobb történetet, mint amit megírtak neki. Ahogy én is. Mondja meg a papámnak, hogy megpróbáltam, kisasszony. Egy esélyt, hogy a kezébe vehesse a sorsát. Számára azonban lehetetlen volt a szökés. – Elhozta a kulcsot nekem, Rafe. Bement a komizár szobájába, és kilopta onnan. Ha nem kérem meg… – Lia, nem te vagy az egyetlen, aki megkérdőjelezi a döntéseit. Mérföldeket gyalogoltam úgy, hogy félholtan hevertél a karomban, és minden egyes lépéssel azt kérdeztem magamtól, mit tehettem volna másképp. Százszor is felelősségre vontam magam, amiért nem válaszoltam a leveledre. Ha akkor rááldozok két percet, minden másképp alakulhatott volna. De végül félre kellett raknom ezt a gondolatmenetet. Sehová sem vezet, ha túl sok időt töltünk a múlt boncolgatásával. A mellkasának döntöttem a fejem. – Éppen oda jutottam, Rafe. Sehová. Felemelte a kezét, behajlított ujjaival gyengéden végigsimított az államon. – Lia, ha egy csatát elveszítünk, át kell csoportosítanunk a haderőt, és újra előretörnünk. Ha kell, egy másik útvonalon. De ha túl sokat rágódunk minden egyes tettünkön, az megbénít, és a végén egyáltalán nem teszünk semmit. – Ezek egy katona szavai – feleltem. – Igaz. Ez vagyok én, Lia. Egy katona. És egy herceg. Akit mostanra legalább annyira kézre akar keríteni a tanács, mint a hercegnőt, aki leszúrta a komizárt. Csak remélhettem, hogy a vérfürdőben elhullottak a legrosszabbak. A

legjobb minden bizonnyal áldozatul esett.

HARMADIK FEJEZET

RAFE

Megcsókoltam, és óvatosan lefektettem a takarókból készített fekvőhelyre. A karomban aludt el, egy mondat közepén, de még akkor is erősködött volna, hogy vissza tud jönni egyedül. Betakartam, és kiléptem Orrin mellé, aki a vacsora sütögetésével volt elfoglalva. Tápláld a dühödet, Lia, mondtam neki. Használd ki. Tudtam, hogy a bűntudat megölné, és kibírhatatlan volt a gondolat, hogy még többet szenvedjen azok után, amiken keresztülment. Orrin egy sziklakiszögellés alatt rakott tüzet, hogy eloszlassa a füstöt. A biztonság kedvéért – habár a levegőben szürke pára függött. Még ha valaki a horizontot fürkészné is, akkor sem láthatná meg. A többiek a parázsnál melegedtek; Orrin megforgatta a nyársat. – Hogy van? – kérdezte Sven. – Gyenge. Fájdalmai vannak. – Mindenesetre jól színészkedik – jegyezte meg Tavish. Egyikünket sem tévesztette meg Lia mosolya; a legkevésbé engem. Engem is összevissza vert-zúzott a folyó sodrása, felszakadt az ujjaimon a bőr, megrándultak az izmaim. És engem nem szúrt át mindennek a tetejébe két nyílvessző. Lia sok vért vesztett, nem csoda, hogy beleszédült, ha fel kellett állnia. Orrin helyeslőn a sötét aranybarnára piruló borzpecsenye felé biccentett. – Ez majd helyrehozza. Egy jó evés, aztán… – Nem csak testi fájdalmai vannak – hűtöttem le. – Aszter halála nyomasztja. Minden lépését megkérdőjelezi. Sven összedörzsölte a kezeit a parázs felett.

– Így gondolkodik egy jó katona. Elemzi a korábbi tetteit, és… – Tudom, Sven, tudom! – csattantam fel. – Átcsoportosítja az erőit, aztán továbbhalad. Ezerszer elmondtad már. De Lia nem katona. Sven visszadugta a kezét a zsebébe. A többiek óvatosan sandítottak rám. – Talán nem olyan katona, mint mi vagyunk – mondta Jeb –, de attól még nem kevésbé katona. Jeges pillantást vetettem rá. Hallani sem akartam róla, hogy Lia katona lenne. Belefáradtam, hogy veszélyben tudjam őt, és nem kívántam még több bajt hívni a fejére. – Megyek, megnézem a lovakat – közöltem, és otthagytam őket. – Jó gondolat! – kiáltott utánam Sven. Tudták, hogy a lovakat megnézni felesleges. Egy bükkönyös pászmában pányváztuk ki őket, biztonságosan. Attól még nem kevésbé katona. Sokkal több mindenre visszagondoltam tizenkét mérföldes gyaloglásom alatt, mint arra a hibámra, hogy nem válaszoltam a levelére. Újra és újra magam előtt láttam Grizt, amint a magasba emeli Lia kezét, és királynőnek, komizárnak kiáltja ki. Abban a pillanatban leolvastam Lia arcáról a riadalmat; emlékeztem, hogy fellobbant bennem a düh. A vendai barbárok igyekeztek még mélyebben belemélyeszteni a karmaikat, pedig már így is elég kárt tettek. Nem a királynőjük, sem a komizárjuk. Ahogy nem is katona. Minél előbb biztonságban eljuttatom Dalbreckbe, annál jobb.

NEGYEDIK FEJEZET

Egyenként letérdepeltek előttem, és formálisan is bemutatkoztak. Habár már láttak félmeztelenül, és a lehető legközvetlenebb módon fogtak le, amíg varrtak, talán most először jutott eszükbe, hogy meglehet, elég sokáig élek, hogy később is emlékezzek rá. Sven Haverstrom, a Dalbrecki Királyi Gárda ezredese, Jaxon koronaherceg kijelölt tisztiszolgája. A többiek vihogtak, amikor ezt meghallották. Egyáltalán, nagyon is szabadszájúan osztogatták a szurkálódásokat és csipkelődéseket, még a náluk magasabb rangban álló tisztnek is, ám Sven nem maradt adósuk. Jeb McCance hadnagy, falworthi különleges erők. Tavish Baird hadnagy, taktikai tiszt, negyedik zászlóalj. Orrin del Aransas hadnagy, Falworthi első támadóíjász-egység. Tétován beharaptam a szám szélét, aztán felvontam a szemöldökömet. – Akkor elhihetem, hogy amit hallottam, ezúttal már az igazi nevetek és beosztásotok? Egy másodpercig zavartan néztek vissza rám, aztán felnevettek, mert rájöttek, hogy én is ugratom őket. – Úgy van – felelte Sven –, habár abban a fickóban nem nagyon bíznék, akire épp támaszkodsz. Azt állítja, hogy herceg, holott nem több, mint egy… – Na, elég – vágott közbe Rafe. – Ne fárasszátok ki teljesen a hercegnőt az oktondi csaholásotokkal. Mosolyogtam, mert nagyra értékeltem a könnyedségüket, ugyanakkor éreztem, hogy valami feszültség húzódik meg mögötte; erőfeszítésbe került, hogy eltitkolják a helyzetünk komorságát. – Kész a pecsenye – jelentette be Orrin. Rafe segítségével letelepedtem egy nyergekből és takarókból összerakott háttámasz elé. Behajlítottam a

lábamat, és ismét belém szúrt a tüzes nyilallás, mintha csak most talált volna a vessző a húsomba. Elharaptam a nyögést. – Hogy van a lábad meg a hátad? – kérdezte Tavish. – Jobban – válaszoltam, amikor rendesen kaptam levegőt. – A címeidhez hozzá kellene fűznöd a képzett felcsert is, azt hiszem. Orrin figyelte, ahogy eszem, mintha minden falattal a főzőtudományát ítélném meg. A csontokból meg némi tarlórépából levest is főzött a sült mellé. A jelek szerint nem csak Jeb tett félre néhány luxuscikket a zsákjában. A beszélgetés az étel körül forgott, elsorolták, miféle vadakat láttak még, amikből pecsenye készülhet – szarvast, oposszumot, hódot. Könnyű téma volt, nem úgy, mint a reggeli tervezgetés, amit megpróbáltak eltitkolni előlem. Eltüntettem az ételt, és visszafordítottam a társalgást a fontosabbak irányába. – Nos, úgy tűnik, egy hét előnyünk van – jegyeztem meg. Mindannyian elhallgattak, egymásra sandítva igyekeztek gyorsan felmérni, mennyit mondtak ki ma reggel, és mennyit hallhattam meg. Rafe a kézfejével megtörölte a szája sarkát. – Kettő, a sűrű havazást is hozzászámítva. Sven megköszörülte a torkát. – Úgy van. Két hét, fensé… – Lia – szakítottam félbe. – Hagyjuk a formaságokat, ezen már nagyon is túl vagyunk, vagy nem? Mindannyian Rafe-re néztek, tőle várták a döntést, ő pedig biccentett. Csaknem elfelejtettem, hogy ő az uralkodójuk. A hercegük. Mindannyiuknál magasabb rangban áll, Svent is beleértve. – Rendben. Lia – biccentett rá Sven. – Legalább két hét – helyeselt Orrin. – Akármit is tett Rafe a hídszerkezetbe, jó munkát végzett. – Liától kaptam – felelte Rafe. Erre megint rám néztek, olyan meglepetéssel az arcukon, mintha azon gondolkodnának, vajon valamiféle morrighani mágiát használtam-e. Elárultam nekik, hogyan találkoztam a tudósokkal a Sanctum alatti termekben, akik az Ősök titkait igyekeztek kibetűzni, és elkészítették a nagy erejű, átlátszó folyadékot, amit átadtam Rafe-nek. Leírtam a komizár

városnyi, titkos seregét is, és mindazt, aminek tanúja lettem, beleértve a száguldó brezalotokat is, a hátukon a tűzviharrá robbanó csomagokkal. – A komizár a tervei szerint először Morrighant rohanta volna le, aztán a többi királyságot is. Mindet akarta. Sven vállat vont, és nagyjából megerősítette a szavaimat, mondván, hogy a komizár az egekbe dicsérte a serege erejét, amelyet a kormányzók és a tartományaik fizettek. – De a kormányzóknak legalább a fele kétkedett. Azt gondolták, felfújja a számokat, tódít a képességeikről annak érdekében, hogy nagyobb tizedet csikarjon ki belőlük. – Te láttad azt a várost? – kérdeztem. – Egyáltalán nem tódított. – Én magam nem, de azok a kormányzók, akik látták, nem voltak meggyőzve. – Valószínűleg csak több mézet akartak a madzagra. Tudom, mit láttam. Semmi kétség, hogy azzal a sereggel, azokkal a fegyverekkel, amiket összegyűjtött, Venda könnyedén legyűrheti Morrighant… és Dalbrecket is. – Dalbreck seregét senki nem képes legyűrni! – horkant fel Orrin. Jelentőségteljes pillantással feleltem. – Morrighannek az ellenséges múltban mégis sokszor sikerült már. Vagy talán Dalbreckben nem oktatnak történelmet? Orrin zavartan nézett rám, aztán a kezében tartott leveses csajkára. – Az régen volt, Lia – avatkozott közbe Rafe. – Jóval az apám… és a te apád uralma előtt. Az idők változnak. Nem kerülte el a figyelmemet, milyen rossz véleménye van apám uralkodásáról, és furcsa módon ettől rám tört a vágy, hogy megvédjem őt. Ugyanakkor Rafe jól látta a helyzetet: a dalbrecki sereg méretéről fogalmam sem volt, ám a morrighani az elmúlt évek során csak zsugorodott. Most már az is megfordult a fejemben, hogy vajon a kancellár keze volt-e a dologban, hogy könnyebb célponttá tegye az országot –, ám azt nem hittem, hogy egymagában, a kincstár felügyelőjeként képes lett volna ezt véghezvinni, még a királyi akadémikus segítségével sem. Lehetséges, hogy a kormány több tagja is részt vesz az összeesküvésben? Rafe kinyújtotta és a térdemre tette a kezét; talán neki is feltűnt, milyen élesen vágott vissza.

– Nem számít – mondta. – Ha létezik is ilyen sereg, a komizár számító hatalomvágya nélkül szét fog zilálódni. Malichnak nincs elég esze, hogy katonai vezető legyen, ráadásul a tanácstagok sem hűségesek iránta. Mostanra talán már nem is él. A kép – Malich gonosz feje átgurul a Sanctum kőpadlóján – szívet melengető volt. Mindössze azt bántam, hogy nem én gurítottam le a nyakáról. De ki más tölthetné be a hatalmas komizár szerepét? Tyrick chievdar? Yanos kormányzó? Vagy Trahern, a rahtanok közül? Határozottan ők voltak a legundokabbak és legelszántabbak a tanács maradék tagjai közül, de biztosra vettem, hogy egyikük sem birtokolja a kellő, kifinomult ravaszságot, amellyel megszerezhetnék az összes tanácstag hűségét, és még kevésbé lennének képesek megvalósítani a komizár szédítő álmait. Csakhogy megengedhet-e magának egy királyság efféle előfeltevéseket, amikor ilyen nagy a tét? Morrighant figyelmeztetni kell, hogy felkészülhessen a lehetséges veszélyre. – A két hét bőven megvan. – Jeb megpróbált visszatérni a bőséges előnyünk jelentette könnyebb témára. Letépett magának egy újabb darabot a borzhúsból. – A Sanctum teljesen felfordult, amikor elszöktünk, és ha többen is igyekeznek megszerezni a hatalmat, talán nem is indulnak meg azonnal a csendesebb vizek felé. – De igen. – Sven hűvös, szürke szemmel méregette Rafe-et. – A kérdés nem az, hogy milyen hamar indulnak, hanem hogy hányan. Nemcsak Lia a célpontjuk, a te fejed is sokat ér. A dalbrecki koronaherceg ellopott valamit, ami a számukra értékes, ráadásul a csalásával hatalmas csorbát ejtett a büszkeségükön. – A komizár büszkeségén – javította ki Rafe –, ő pedig meghalt. – Talán. Hitetlenkedve néztem Svenre, a szívem hideg csomóvá szorult össze. – Ebben nincs helye kétségnek. Kétszer szúrtam meg, és meg is csavartam a pengét. Felszabdaltam a beleit. – És láttad kiszenvedni? – tudakolta Sven. Láttam-e? Egy pillanatig gondolkodtam, hogy alapos választ adhassak. – A földön feküdt. Csak néhány lélegzetvételnyi ideje lehetett hátra –

feleltem. – Ha nem is vérzett el, a fertőzés elviszi. Fájdalmas halál. Néha lassú, de hatékony. Válasz helyett csak hallgattak, és egymásra sandítottak. – Nem, még nem szúrtam hasba senkit azelőtt – magyaráztam. – De három bátyám katona, és ők mindent elmondtak. A komizárnak semmi esélye nem volt, hogy túlélje a sebesülését. Sven hosszan kortyolt a bögréjéből. – Téged hátba lőttek egy nyíllal, aztán belezuhantál a kavargó, jeges folyóba. Ez sem jó esély, te mégis itt vagy. Amikor elrohantunk a teraszról… a komizárt elvitték. – Ez semmit sem jelent – szegeztem ellen, de a hangomat pánik színezte. – Ulrix, vagy valamelyik őr odébb vihette a testét. A komizár meghalt! Rafe letette a csajkát; a kanala zörögve ütődött az oldalának. – Igaza van, Sven. Láttam, amint Ulrix átvonszolja a kapun, és felismerek egy hullát, ha látom. Nem kérdés, a komizár halott. Feszült csend nyúlt el köztük, aztán Sven némán bólintott, tudomásul véve Rafe szavait. Addig észre se vettem, hogy előredőlök; most ismét nekitámaszkodtam a takarókupacnak, amelyet Rafe rakott össze nekem. Elborított a kimerültség, nedvességet éreztem a hátamon. Rafe a homlokomra tette a kezét. – Újra belázasodtál. – Csak a tűz teszi, meg a forró leves – ellenkeztem. – Akármi az oka, pihenned kell. Nem vitatkoztam. Megköszöntem Orrinnak a vacsorát, aztán Rafe segítségével az alvógyékényemhez botorkáltam. Ez az utolsó néhány lépés teljesen kimerített, alig bírtam nyitva tartani a szemem, amíg Rafe eligazgatta a fekvőhelyemet. Napok óta nem beszéltem vagy mozogtam ennyit. Fölém hajolt, kisimította a nedves hajszálakat az arcomból, aztán homlokon csókolt. Amikor fel akart állni, elkaptam a karját, mert eszembe villant, mi mást látott még. – Biztosra veszed, hogy meghalt? – Igen – bólintott. – Ne aggódj. Megölted őt, Lia. Most pihenj. – És mi van a többiekkel, Rafe? Gondolod, hogy ők túlélték? Faiwell

kormányzó, Griz, Kaden? Kaden nevének említésére megfeszült az álla. Csak sokára válaszolt. – Nem – jelentette ki végül. – Szerintem nem élték túl. Te is láttad a beözönlő sereget, amikor megléptünk. Kadennek és a többieknek nem volt hova menekülniük. És ott volt Malich is… amikor utoljára láttam Kadent, ővele küzdött. Ha Malich lejutott a folyóhoz, kitalálhatod, mi lett Kadennel. Ki nem mondott szavaitól felszakadt bennem a fájdalom – Kaden tehát már nem tudta feltartóztatni Malichot. – Azt kapta, amit megérdemelt – folytatta Rafe halkan. – De hiszen segített, hogy megszökhessünk. – Nem. Azért rántott kardot, hogy megvédje az életedet, és ezért hálás vagyok neki, de nem igyekezett kijuttatni téged onnan. Fogalma sem lehetett arról, hogy van módunk megszökni. Tudtam, hogy igaza van. Kaden és Griz a saját okaiknál fogva akartak Vendában tartani, és nem azért emeltek fegyvert a fivéreikre, hogy a kijutásomat elősegítsék. – Közülük való volt, Lia. Úgy halt meg, ahogy élt. Lehunytam a szemem. A kimerültségtől amúgy is alig bírtam már nyitva tartani. Az ajkam égett a láztól, saját elmotyogott szavaim marták fel. – Ez a sors fintora. Nem volt közülük való. Morrighani volt. Nemesi szülött. Csak azért fordult Vendához, mert a sajátjai elárulták. Ahogy én is. – Mit mondtál? Ahogy én is. Hallottam, hogy Rafe odébb lépked, aztán újra suttogást hallottam, ám ezúttal nem bírtam kivenni, miről beszélnek. A fojtott szavak és a sötétség elborított, mint a selymes, fekete köd.

Felriadtam; körülnéztem, próbáltam rájönni, mi ébresztett fel. Egy álom? De nem bírtam felidézni semmit. Rafe mellettem aludt, a karja védelmezőn fonódott a derekamra, mintha valaki elragadhatna. Jeb egy kősziklának támaszkodva ült, meztelen kardja a keze ügyében. Őrködött, ám a szemét lehunyta. Ha két hét előnyünk van, miért érzik szükségét, hogy őrt állítsanak?

Persze jöhetnek vadállatok, amelyek úgy vélik, ebben a szép, tágas barlangban jó lesz meghúzódni. Orrin említette, hogy párduccsapásokat látott. Jeb biztosan megpakolta a tüzet, mert áradt belőle a forróság, az én hátamon mégis végigszaladt a hideg. A lángok megremegtek a gyenge huzatban; az árnyak még jobban elsötétültek. Ne késlekedjék, kisasszony. Aszter hangja a fejemben lüktetett. Vajon életem végéig kísérteni fog? Feltámaszkodtam az egyik karomra, és kortyoltam az egyik kulacsból. Rafe megérezte a mozdulatot, és erősebben ölelt magához, közelebb húzódott. Ettől a kis gesztustól megnyugodtam. Olyan érzés volt, mintha Rafe soha többé nem engedné, hogy bármi is közénk álljon. Sven horkolt. Orrin az oldalán hevert, eltátott szája sarkából vékony nyálpatak eredt. Tavish labdává gömbölyödött, a pokrócot a fejére húzta, csak sűrű, fekete hajának egy tincse kandikált ki alóla. Mind békésen pihentek, ahogy nagyon is megérdemelték már. Az ő sebeik is gyógyulóban voltak. Már majdnem visszaereszkedtem a gyékényre, amikor a borzongás újra végigfutott rajtam, ezúttal erősebben. Ránehezedett a mellkasomra, elakasztotta a lélegzetemet. Az árnyak elfeketültek, rettegés kúszott végig rajtam, mint a marni kész vipera. Vártam. Tudtam. Féltem. Valami… Ne késlekedjék, kisasszony, vagy mind meghalnak. Levegő után kapkodva ültem fel. – Nem tudsz aludni? – kérdezte Jeb. Rámeredtem: még a szemem is égett a félelemtől. Jeb ásított. – A napkelte még egy órányira van, vagy messzebb. Próbálj meg pihenni még egy kicsit. – Mennünk kell – jelentettem ki. – Most. Jeb csendre intett. – Sss. A többiek alszanak. Nem kell. – Mindenkinek ébresztő! – kiáltottam. – Azonnal! Indulunk.

ÖTÖDIK FEJEZET

KADEN

Találd meg. Nélküle ne gyere vissza. Élve vagy holtan, nem érdekel. Öld meg mindet. De őt hozd vissza. Nem volt sok egyéb, amin gondolkozhattam volna, csak a szavak, amelyek, meglehet, a komizár utolsó szavai voltak. Lia feje kellett neki, mint bizonyíték és eszköz, hogy egyszer s mindenkorra véget vessen a felbolydulásnak. A téren ujjongó törzsek között rendezett összevissza öldöklés nem volt elég neki. Visszanéztem az ingatag gyaloghídra, amelyen éppen most vezettük át a lovainkat. – Majd én – fordultam Grizhez, és kikaptam a kezéből a fejszét. Majdnem elkezdett tiltakozni, de tudta, hogy nincs értelme; belesápadt, ha megpróbálta felemelni a bal karját. Ami neki ép karral egy tucat csapásba került volna, nekem több mint kétszer annyi volt, de végül kidőltek a tartóékek, és a láncok csörögve lehullottak a vízbe. Elraktam a fejszét, és felsegítettem Grizt a lova nyergébe. Előttünk a csapást vastag hótakaró fedte, semmi nyom nem akadt, amit követhettünk volna. Mindössze Griz egy gondolata állt a rendelkezésünkre, és egy megkopott emlék. Összehúztam magamon a köpenyemet a hidegben. Cselesek voltak, egytől egyig. Rá kellett volna jönnöm, hogy Obraun kormányzó is Lia tervének része. Túl könnyen adta be a derekát a tanács ülésein, mert tudta, valójában sosem kell megfizetnie azokat a tizedeket. És a herceg. Átkozott hazugok, ő volt a herceg. Még a kesztyűben is elmerevedett ujjakkal markoltam a szárat. Most

már minden összeállt. Minden részlet értelmet nyert, egészen a Terravinben töltött kezdetekig. Képzett katona, épp, ahogy gyanítottam – alighanem a Dalbreckben elérhető legjobb képzést kapta. Amikor Griz bevallotta, hogy végig tudta, kicsoda, őt is meg akartam ölni az árulása miatt. Akkor emlékeztetett a saját csaló múltamra, és ezzel nem szállhattam vitába. A saját eskümet hónapokkal korábban szegtem meg, amikor a kis házban nem vágtam el Lia torkát álmában. Hozd őt vissza. A komizár így vagy úgy, de a halálba küldi Liát azért, amit tett. Azért, amit tettek. De inkább élve akarta visszaszerezni, hogy aztán az árulásáért nyilvánosan megkínozhassa, a lehető legrémesebb módon. Találd meg. És az utolsó vendai leheletemmel pontosan ezt is fogom tenni.

szél őrjöngött, a mennyek dühöngtek, a vadon próbára tette a Fennmaradottakat, amíg a sötét utolsó cseppje is el nem folyt a földön. Akkor Morrighan megbízta a Szent Őrzőket, hogy mondják el a történeteket – mert meglehet, a pusztítás véget ért, ám elfelejteniük nem szabad, mert a szívükben még mindig az elődeik vére lüktet. Morrighani Szent Szövegek II.

HATODIK FEJEZET

RAFE

Lia kiáltozására riadtunk. Talpra ugrottunk, kardot rántva kerestük, honnan tört ránk a veszedelem. Jeb azt ismételgette, hogy téves a riadó, semmi baj, Lia azonban valahogy a saját lábára kecmergett, és űzött tekintettel hajtogatta, hogy el kell hagynunk a barlangot. Egy megkönnyebbült szisszenéssel leeresztettem a kardomat. Mindössze egy rémálom volt. – Lia, csak rosszat álmodtál – léptem felé. – Gyere, hadd segítselek vissza a gyékényre. Bicegve, elszántan hátralépett, bár az arcán izzadság csillogott; kinyújtott karjával tartott távol magától. – Nem! Készülődjetek. Reggel indulunk. – Csak nézz végig magadon – ellenkeztem. – Támolyogsz, mint aki ittas. Nem bírsz lovagolni. – De igen, és meg is teszem. – Mi ez a sietség, fenség? – tudakolta Sven. Lia rólam az embereimre fordította a tekintetét. Mind megvetették a lábukat. Sehová sem fognak menni a félőrült követelései miatt. Újabb lázrohama volt? Lia arcára józanabb kifejezés ült. – Kérlek, Rafe, bíznod kell bennem. Akkor értettem meg, miről beszél. Az adottságra gondolt – de én még mindig tétováztam. Keveset tudtam róla, és még kevesebbet értettem belőle. Miben bízhatok inkább, a katonai kiképzésemben és tapasztalatomban, vagy egy olyan adottságban, amelyet még maga a

birtokosa sem tudott igazán elmagyarázni nekem? – Mit láttál? – kérdeztem. – Nem láttam, csak hallottam. Aszter hangja volt, sürgetett, hogy ne késlekedjek. – Nem mondta már ugyanezt egy tucat más alkalommal is? – Legalább annyiszor – ismerte be, de a tartása nem változott. Ez az egész felfordulás csupán amiatt, hogy ne késlekedj? Amióta csak a karomba emeltem a folyó partján, folyamatosan hátrafelé kémleltem, azt lesve, mikor érnek be a veszedelmek. Tudtam, hogy követnek. Ám a bizonytalansággal szemben mérlegre kellett tennem a gyógyulás előnyeit is. Félrepillantottam, gondolkodni próbáltam. Magam sem tudtam, helyes döntést hozok-e, de végül visszafordultam az embereimhez. – Szedelőzködjetek!

HETEDIK FEJEZET

PAULINE

Az egész város feketébe burkolózott, az özvegyeket kivéve. Ők ugyanolyan fehér gyászkendőt viseltek, mint én alig néhány hónapja. Az elmúlt napok rémálomba illően teltek Civica és az én számomra is. Morrighan nem csupán egy teljes zászlóaljnyi ifjú katonát vesztett el, köztük a koronaherceget, de az Első Leányt, Arabella hercegnőt is, aki most a leggonoszabb áruló bélyegét viselte. Őt tartották felelősnek a bátyja haláláért is. A kocsmákban még csúfabb pletykák is terjedtek: azt mondták, a legrosszabb hírt elhallgatták, mégpedig, hogy Lia maga döfte a kardot Walther szívébe. A király belebetegedett. Mindenki azt suttogta, hogy megszakadt a szíve. Walther volt a büszkesége, Lia azonban – akárhányszor csaptak is össze, akármennyire is bosszantotta a lánya – mindenki szerint inkább rá hasonlított, mint az anyjára. Az ő árulása döntötte ágynak a királyt. És velem mit tett? Még mindig nem néztem szembe Mikaellel. Ehelyett az elmúlt napok során szóról szóra felidéztem minden beszélgetésünket, mintha kavicsok volnának, én pedig az egyetlen igaz fényű követ keresném köztük. Hát persze, Pauline, amint véget ér az utolsó őrjáratom, letelepedünk Terravinben. Ahol a te otthonod van, ott az én szívem rád vár. De Mikael, ha valami okból előbb kellene elmennem, mint hogy te visszatérsz, tudni fogod, merre találsz. Eljössz? Mindig, szerelmem. Semmi sem tarthat távol tőled. Most menjünk, még egy utolsó alkalom, mielőtt a csapatom elindul. És akkor egyenként megcsókolta a behajlított ujjaimat, és bevezetett a

gondnok elhagyott kunyhójába a malomtó szélén. Mindig megtalálta a megfelelő szavakat, mindig azt tette, amit kellett, állhatatos tekintetének elhittem, hogy a lelkembe lát. Még most is égett a szívem a csókja emlékétől. Még most is akartam őt. Azt akartam, hogy a szavai igazzá váljanak. A gyereke növekszik a hasamban. Azonban nem tagadhattam, hogy a Terravinben töltött hetek alatt, amíg vártam, hogy megérkezzen, titokban aggódtam. Azt gondoltam, a biztonságát féltem, mert megsérülhet az őrjáraton, de most már azon gondolkodtam, hátha más állt mögötte. Olyan ok, amit magamnak sem vallottam volna be. Lia valamiképpen megtudta. Biztosan Walther volt, aki rémes dolgokat mondott neki Mikaelről, mert Walther mindezt igaznak hitte. Lia pedig olyan kevéssé hitt bennem és Mikaelben, hogy nekem tovább sem adta. Walther tévedhetett is volna. De akkor miért nem jött Mikael utánam Terravinbe? Miért nem kerestem fel most én? Mi tartott vissza attól, hogy felfedjem az ittlétemet, és lássam, ahogy a megkönnyebbülés kiül az arcára? Egyre vadabbul csattogtattam a kötőtűket. – Kétfejű babát vársz? Megrántottam a fonalat, hogy visszabontsam a túlszaporított szemeket, aztán felnéztem Gwynethre. A nyilvános szertartáshoz volt öltözve. Eljött az indulás ideje, és tudtam, jól fog esni egy séta az apátság temetőjéig. A király és a királyné nem lesznek jelen – a király túl beteg, a királyné pedig mellette marad –, Bryn és Regan azonban igen. Sokáig hallgattak, és már attól féltem, hogy ők is a húguk ellen fordultak, ám Bryn végül küldött egy üzenetet, hogy beszélni akarnak velünk. Meglehet, Morrighan egésze elfordult Liától, ám a testvéreinek maradt még egy kis hite benne, azonkívül Bryn más híreket is meg akart osztani velünk, olyanokat, amelyeket nem tartott biztonságosnak papírra vetni. Eltettem a kötést. Amikor kiléptünk az ajtón, az jutott eszembe, hogy vajon valaha is biztonságos lesz-e Lia számára a hazatérés.

NYOLCADIK FEJEZET

Amíg felnyergelték a lovakat és összeszedték a készleteket, megtárgyalták, merre volna a legjobb továbbindulni. Két választásunk volt: délnek haladni, amerre az alacsonyabb hegyek biztonságosabb utat kínáltak, vagy a nyugati hágó felé, amely meredekebb és nehezebb volt, ám gyorsabb. – Nyugatnak megyünk – jelentettem ki. Tavish megmerevedett, és abbahagyta a lova málházását. Ő azért kardoskodott, hogy a hegylánc lábánál forduljunk délnek. Rafe-re meredt, véletlenül sem pillantva felém. – Nem ismerjük azt a hágót, és a mély hóban veszedelmesebb lesz ott az átkelés. Rafe felszíjazta a nyeregtáskámat a lóra, amelyet megülök majd, aztán megrántotta a kötést, mielőtt válaszolt volna. – Mindenesetre jó pár mérfölddel közelebb visz a legközelebbi helyőrséghez. Ráadásul az Óriások Völgye felé vezet, ahol számtalan rom között találhatunk szállást és fedezéket. – Azt feltételezed, hogy fedezékre lesz szükségünk – vetette ellen Tavish. – Nem éppen te mondtad, hogy kéthetes előnyünk van? Mindenki megállt, Rafe-et is beleértve. Tavish hangjában eltéveszthetetlen kihívás csengett. Egyértelmű volt, hogy semmibe veszi az adottságot, és akkor jöttem rá: lehetséges, hogy a többiek hasonlóan éreznek. – Átcsoportosítjuk az erőinket, Tavish – jelentette ki Rafe ellentmondást nem tűrően. – Új információink vannak. Átcsoportosítás. Szinte láttam, ahogy a szó lángol Tavish elméjében. Még mindig nem nézett a szemembe, de biccentett. – Akkor nyugatnak. Párban lovagoltunk, a vendai nyeregtakarókból hevenyészett köpenyekbe

csavarva magunkat a hideg ellen. Sven és Tavish járt elöl, Jeb és Orrin a tartalék lovat vezetve követett minket. Éreztem, hogy Rafe engem figyel, mintha bármikor lefordulhatnék a nyeregből. Igazság szerint, amikor először helyeztem a súlyomat a nyeregbe, azt hittem, a combomon lévő varrat végigszakad. A nyilallás aztán alábbhagyott, tompa sajgás váltotta fel. Alig volt szükségem a köpenyre: minden patadobbanástól új verítékcseppek formálódtak a homlokomon, és ahányszor a ló megbotlott a behavazott talajon, összeszorítottam a fogamat, hogy fel ne kiáltsak, mert a szavak, ne késlekedjék, kisasszony, vagy mind meghalnak, egyre kísértettek. Nem akartam, hogy bármi – a saját fájdalmas nyöszörgésemet is beleértve – lelassítson. – Ügess tovább – szólalt meg Rafe. – Mindjárt visszajövök. – Megfordította a lovát, és odakiáltott Svennek, hogy vegye át a helyét. Sven megállt, és bevárta az én lovamat. – Hogy bírod? – kérdezte. Nem akartam bevallani, hogy a lábam és a hátam egyaránt jajongva tiltakozik. – Egész jól. Sokkal jobb állapotban vagyok, mint mielőtt Tavish kivette volna a nyilakat. – Ezt jó hallani. A helyőrség biztonsága még messze van. Tavish tovább léptetett elöl, vissza se nézett. Figyeltem, ahogy halad: a lovaink bizonytalanul lépkedtek a hóban, amely csüdig elnyelte a lábaikat. – Nem örült a hirtelen indulásnak – jegyeztem meg. – Talán csak a körülmények tették – felelte Sven. – Tavish az egységében megbecsült taktikusnak számít. Tegnap ő maga érvelt amellett, hogy hamar induljunk tovább. – De Rafe nemet mondott. – Tőled viszont egy szó is elég volt… – Sven nem fejezte be a mondatot, és én nem tudtam eldönteni, hogy vajon ő is megkérdőjelezi-e Rafe döntését. – Nem csak egy szó. Nem a véleményem volt. Valami más. – Igen, tudom. Csakhogy Tavish a mágiában sem hisz. Mágiában? Addig meredtem Svenre, amíg meg nem érezte a tekintetemet, és felém

nem fordult. – Akkor van bennünk valami közös – jelentettem ki. – Merthogy én sem. Rafe jelt adott, hogy mindenki álljon meg. Orrinnal az oldalán hamar beért minket. Azt mondta, megvizsgálta a lovakat, és Orrinénak hosszabb a lábszára, lazább a tartása és könnyebb a lépése. – Cseréljetek. Könnyebb lesz az utad. Hálás voltam a cseréért, és különösen azért, hogy nem Tavishsel kellett cserélnem. Már így is beletapostam az önérzetébe, a fenekébe végképp nem akartam. A következő órák jelentősen kényelmesebben teltek. Rafe ismerte a lovait és a lovasait is. A szeme sarkából szünet nélkül így is engem figyelt, és amikor megbizonyosodott róla, hogy könnyebben ülök, előrerúgtatott, hogy beszéljen Tavishsel. Az embereit is jól ismerte, és biztosra vettem, Tavish aznap reggeli éles megjegyzése nem merült feledésbe. Újra Sven került mellém: néztük, hogy azok ketten elöl haladnak. Tavish egyszer felnevetett, de még a fejét is hátravetette, hosszú, kötélszerű fekete tincsei a hátán tekeregtek. Sven elmondta, hogy Rafe és Tavish újonc koruktól jó barátok, és gyakran keveredtek együtt csínybe. A palotában, a városban, ahol az egyik volt, ott találták a másikat is. Erről a bátyáim jutottak eszembe, és a közös csínytevéseink. Tompa szívfájdalom tört rám. A Sanctum-teremben kapott utolsó látomásom elárulta, hogy Walther halálának híre eljutott Civicába. Vajon a komizár hazugságai az árulásomról úgyszintén? Van egyáltalán még otthonom, ahová hazatérhetek? Úgy tűnt, az egyetlen királyság, ahol még nem tűztek a fejemre vérdíjat, Dalbreck. Jócskán napnyugta előtt álltunk meg, amikor egy hegy szélvédett oldalában menedékre akadtunk, ahová behúzódhattunk az időjárás elől. Örültem a korai táborverésnek, mert teljesen kimerültem. Dühített, hogy pusztán akaraterővel nem űzhettem el a gyengeséget. Új érzés volt, alázatra tanított, hogy még a legkisebb segítségért is másra kellett támaszkodnom. Asztert juttatta eszembe, és a többieket, akik egész életükben ezen a vékony kötélen táncoltak, könyörületességért szívességgel fizettek. A valódi hatalomhoz sosem férhettek hozzá, az mindig a kevesek markában maradt.

Ragaszkodtam hozzá, hogy egyedül bicegjek be, aztán végignéztem az esti szálláshelyen, amíg Rafe tűzifát gyűjtött. Tavish megjegyezte, hogy amint a lovakat ellátták, ő is megy segíteni, mert sokra lesz szükség. Egyértelmű volt, hogy nekem szánta a célzást, de nem törődtem vele, inkább nekiláttam, hogy kiterítsem a gyékényemet. – Jobb lesz olyan mélyre húzódni, amennyire tudsz, hercegnő – tette hozzá. – Ez a barlang sekély, és nem lesz olyan meleg, mint az előző. Megpördültem, hogy szembenézzek vele. – Pontosan tisztában vagyok vele, Tavish. De legalább mindannyian életben maradunk. Mögöttem bakancsok talpa csosszant: a többiek felénk fordultak a visszavágást és az azt követő csendet hallva. A levegőben várakozó feszültség vibrált. Tavish azonnal meghátrált. – Nem úgy gondoltam. – De bizony, hogy úgy – léptem utána. – Tavish, tisztában vagyok az erősségeiddel, és szívből csodálom őket. A képességeid segítettek megmenteni Rafe és az én életemet, amiért örökké az adósod maradok. De vannak másféle erősségek is. Csendesek, halkak, amelyek éppolyan értékesek, még akkor is, ha nem teljesen érted őket. – Akkor segíts neki megérteni. Visszafordultam a barlang szája felé. Rafe érkezett vissza a karjában egy ölnyi tűzifával. Lerakta, aztán a többiekkel együtt közelebb lépett. – Segíts mindannyiunknak megérteni. Arra vártak, hogy mondjak valamit. Felkészültem a szokásos kudarcra, amely az adottság említését mindig kísérte, ám most valami új érzés telepedett rám. Egy erős és határozott érzés. Életemben most először nem tűnt úgy, hogy valami visszaretten bennem. A szégyen, amely a morrighani udvarban kínzott, elmaradt. Nem tartoztam bocsánatkéréssel azért, amit nem bírtak vagy nem akartak felfogni. Az ő terhük, nem az enyém. Odabicegtem Rafe kardjához, amely a hüvelyében hevert a barlang padlóján. Sebes mozdulattal kirántottam, és a fejem fölé emeltem. – Ez a te erőd, Rafe. Mondd meg nekem, hangos ez vagy csöndes? Rafe zavartan nézett rám.

– Az egy kard, Lia. – Hangos – adott helyette választ Jeb. – Csatában legalábbis. És halálos. Sven odanyúlt, és egy finom mozdulattal eltérítette a fegyver hegyét az arca felől. – Ugyanakkor csöndes figyelmeztetés, ha a derekadon függ. – Jól edzett fém – tette hozzá gyakorlatiasan Tavish. – Akkor melyik ezek közül? – kérdeztem. – Fém? Hangos? Csendes? Halálos? Figyelmeztetés? Még ti sem tudjátok eldönteni. – Egy kard sok minden lehet, de… – Olyan fogalmakkal határozzátok meg a kardot, amelyek egy ismerős világhoz tartoznak, amit láttok, éreztek, tapintotok. De mi van, ha létezik egy másik világ, amelynek más a nyelve? Mi van, ha lehet másképp látni, hallani, érezni? Még sosem éreztetek semmit onnan, legbelülről? Sosem villant fel semmi a szemetek előtt? Nem szólalt meg egy hang a fejetekben? Még ha nem is voltatok benne biztosak, a tudás nem dobogtatta meg akkor is a szíveteket? Akkor tízszerezzétek meg ezt. Talán némelyek számára mélyebb tudás adatott, mint másoknak. – Szemek nélkül látni? Fülek nélkül hallani? Mágiáról beszélsz. – Tavish meg sem próbálta elrejteni a gúnyt a hangjában. Különös módon az első alkalomra emlékeztetett, amikor Diharával beszéltem. Eszembe jutott az is, mit mondott akkor. Mi a varázslat, ha nem az, amit még nem értünk? Megráztam a fejem. – Nem. Nem mágia. Valami mélyen legbelül, ami éppen annyira a részünk, mint a húsunk és vérünk. Az Ősök így éltek túl. Amikor minden mást elveszítettek, vissza kellett találniuk ehhez a mélyen eltemetett tudáshoz, hogy életben maradjanak. Néhányukban erősebben élt, mint a többiekben: ők segítették a társaikat. Tavish szeméből nem tűnt el a hitetlenkedés. – Mindössze néhány szót hallottál, azt is félálomban. Biztos vagy benne, hogy nem csupán a szél fütyült? – Te talán biztosabb vagy a magad készségeiben és adottságaiban? Tudhatod-e biztosan, hogyan válik valóra a gondosan megszőtt terved? Orrin mindig tudja, mennyire egyenes, milyen hosszú lesz a nyila röpte? Ha lecsaptok a kardotokkal, tévedhetetlenül tudjátok-e, hogy halálra sújtjátok

az ellenfelet? Nem, én sem vagyok mindig biztos az adottságban, abban azonban igen, amit ma reggel hallottam. Nem csupán a szél fütyült, ahogy mondtad. Rafe közelebb lépett, az arca elsötétült. – Pontosan mit hallottál ma reggel? Szóról szóra? A tekintetétől kihűlt a vérem. Rájött, hogy egy részét eltitkoltam. – Ne késlekedjék – feleltem, de ezt már mind hallották. Megköszörültem a torkomat, és hozzátettem: – Vagy mind meghalnak. Egy pillanatnyi feszült csend követte a szavaimat. Tavish, Sven és Orrin összenéztek. Ők még mindig elhitték, hogy nagy előnyünk van. Tudtam, a következtetés okszerű. A hidat komolyan megrongáltuk, és maga Kaden mondta, hogy nincs másik hely, ahol át lehetne jutni, csak messze délen. De én azt is elhittem, amit hallottam. – Nem várom, hogy első szóra mindent elhiggyetek, amit most mondtam. Bár Rafe megmondta, hogy ti vagytok Dalbreck legjobb katonái, én nem hittem benne, hogy élve bejuttok a Sanctumba, abban még kevésbé, hogy képesek lesztek minket kijuttatni onnan. De ti rám cáfoltatok. Néha egy maréknyi bizalom is elég, hogy később megsokszorozódjon. Talán a számunkra ez lehet a kezdet. Tavish a szája szélét rágta, de végül rábólintott. Egy ingatag fegyverszünet. Rafe leveleket és port veregetett le a karjáról, mintha ezzel akarná oldani a levegőben maradt feszültséget. – Most már nem vagyunk veszélyben. Ez az, ami számít – mondta. – És hazafelé tartunk. Mármint, ha nem veszünk éhen addig. Csináljunk vacsorát. Mind örömmel vették, hogy kijelölte a teendőket, és elfoglalták magukat a táborveréssel – valami kézzelfoghatóval, amit megértettek.

Az elkövetkező néhány napban jobban megismertem a megmentőimet. Gyakran úgy alakult, hogy valamelyikük társaságában lovagoltam, mert Rafe eltért egy magasabb kilátópont felé, vagy előretört egy nem belátható

ösvényen. Sokszor tett így, és bár azt mondta, csak a söpredék vendai őrjáratok miatt, amelyek még mindig előfordulhatnak errefelé, én gyanítottam, hogy egyszerűen viszketeg. A hosszú hetek után, amíg a Sanctumban kénytelen volt magát visszafogni, most végre kiszabadult, és úgy tűnt, ki kell adnia magából a felhalmozódott erőt. Korábban is úgy gondoltam, a mosolya lefegyverző, most azonban egyenesen elolvadtam tőle. Amikor visszatért a vágtából, az arca kipirult, a haját összekócolta a szél és ez a könnyed mosoly ragyogott az ajkán, nagyon szerettem volna, ha letérhetünk az ösvényről és eltűnhetünk valahová kettesben. Svent nemegyszer rajtakaptam, hogy olyan tekintetet vet Rafe-re, amit leginkább atyai büszkeségként írhattam le. Egyszer megkérdeztem, mióta a tisztiszolgája – azt felelte, a szoptatós dajka egyenesen neki adta át a herceget, legfeljebb néhány év telhetett el addig. – Az hosszú idő. Kiváló katonává nevelted. – Nem csak katonává. Jövendőbeli királlyá is. Igen, a büszkeség eltéveszthetetlenül ott volt. – És mégis hagytad, hogy átvágjon a Cam Lanteux-n a nyomomban? Sven felhorkant. – Nem hagytam. Ami azt illeti, megpróbáltam lebeszélni, de képtelenség volt megállítani. Elvesztette a kincsét, és elszánta magát, hogy visszaszerezze. A hideg ellenére hullámokban öntötte el a forróság a szívemet. – Ugyanakkor ez mindannyiótok számára nagy kockázatot jelentett. Sajnálom, ami az arcoddal történt. – Ez a kicsiség? – intett a seb felé. – Hah! Semmi. És ahogy ezek az ifjú banditák nemegyszer felhívták rá a figyelmet, alighanem az előnyömre válik, amellett a hitelemet is növeli. Csak várj, amíg az új kadétok meglátják! Talán még a királyból is kisajtolhatok némi irgalmat. – Haragos lesz, amiért nem állítottad meg Rafe-et? – Az én dolgom, hogy a trónörököst távol tartsam a veszélytől. Ehelyett elkísértem egyenesen a legmélyére. – Miért tetted? – Ahogy mondtam, Rafe döntött. – Elhallgatott, mintha mérlegelné az okokat, és hozzátette: – Idejében.

A Svennel folytatott beszélgetéseink során hamar világossá vált, hogy ő nem az a gőgös, hetvenkedő alak, akinek Obraun kormányzót eljátszotta. Nem járt folyamatosan a szája, inkább nagyon is gondosan válogatta meg a szavait. A Sanctumban töltött napok alatt éppen olyan mesterien tévesztett meg mindenkit, mint maga Rafe, de persze ő tanította Rafe-et hosszú éveken át. Elnyúló csöndjei kíváncsivá tettek, mi jár a fejében. Orrin ugyanakkor Aszterre emlékeztetett. Ha egyszer kinyitotta a száját, alig lehetett elhallgattatni. Az egész csapatban Jeb vett körül a legtöbb gondoskodással. Mintha a húgai közé fogadott volna. Arra is rájöttem, miért ugratták a többiek a tartalék nadrág miatt: elárulták, hogy a palotában ficsúr módjára öltözött, mindig a legújabb divatot követte. Az anyja volt az első számú udvari varrónő. – Amikor a ládáid megérkeztek Dalbreckbe, elég nagy kavarodást okoztak – mesélte. – Mindenki égett a kíváncsiságtól, hogy mi lehet bennük. Én már csaknem el is feledkeztem róla, hogy a ruháimat meg a személyes tárgyaimat előreküldték, hogy Dalbreckben várják be az érkezésemet. – Mit csináltak velük, máglyát raktak belőlük? Nem hibáztatnám őket, ha úgy lett volna. – Nem, előbb alaposan meg akarták nézni őket – nevetett Jeb. – De a ládák felnyitása egy vágyott, titkos szertartássá vált, amelyen mindenki részt akart venni. A varrónőknek jutott a feladat, de a húgaim és a királyné is jelen voltak, amikor az anyám felnyitotta a ládát, mondván, hogy felakasztja a ruháidat, hátha megváltoznak a körülmények. Akaratlanul is felhorkantam. – Miféle körülmények? Hogy csak félreértésből menekültem el? Hogy véletlenül egy másik apátságban kötöttem ki? Jeb vigyorgott. – Anyám azt mondta, valami egészen másra számítottak, mint amit láttak. Szerinte a ruháid szépek és elegánsak, de olyan… – Elakadt, kereste a megfelelő szót. – Egyszerűek. Elnyomtam a nevetést. Morrighani normák szerint túlzók voltak. Az anyám nagy erőfeszítéseket tett, hogy egy új, díszesebb ruhatárat csináltasson nekem, mert a dalbreckiekről köztudott, hogy örömüket lelik a szép

öltözékekben, de én ellenálltam a legtöbb dísznek, és becsomagoltattam a mindennapi ruháimat is. – Anyámnak valójában tetszett – mondta Jeb. – Úgy érezte, tiszteletet mutat, hogy nem akarod túlöltözni az udvarbéli hölgyeket. Persze azonnal megjegyezte, hogy néhány változtatással sokat tudna javítani rajtuk, ám a királyné elrendelte, hogy csomagolják újra az egészet, és küldjék vissza Morrighanbe. Ahol aztán rögtön elégették mindet, gondoltam. Valószínűleg egy engem jelképező szalmabáb kíséretében. – Valami baj van? – tudakolta Jeb; akkor jöttem rá, hogy ráncolom a homlokomat. – Csak az jutott eszembe… – Megállítottam a lovamat, és felé fordultam. – Jeb, amikor először jöttél be a szobámba a Sanctumban, azt mondtad, azért jöttetek, hogy hazavigyetek. Melyik otthonra gondoltál? Értetlenül nézett rám. – Hát Dalbreckre, természetesen. Természetesen. Később ezt felvetettem Rafe-nek is, és emlékeztettem, hogy előbb Morrighanbe kell mennünk. – A legfontosabb, hogy téged biztonságba juttassunk – felelte. – Ez pedig a dalbrecki helyőrséget jelenti. Morrighan majd azután következhet.

Tavish és köztem megmaradt a távolságtartó viszony. Udvarias volt, ám amikor Rafe-nek más dolga akadt, Tavish egyszer sem jelentkezett, hogy átvegye a helyét mellettem. Egyértelmű volt, hogy nem kíván kettesben maradni velem. Rafe nyughatatlan maradt, folyton el-ellovagolt, hogy utánajárjon valaminek. Aznap is alig indultunk meg az ösvényen, amikor szólt, hogy tesz egy kitérőt, hátha lát valami ehető vadat. Svent kérte meg, hogy kísérjen tovább, ám Tavish ajánlkozott helyette. Ez még Rafe-nek is feltűnt; kíváncsian felvonta a szemöldökét, mielőtt magunkra hagyott volna. Tavish eleinte hétköznapi témákról társalgott velem – megkérdezte, hogy

van a hátam, azt mondta, egy vagy két hét múlva a varratokat is kiszedi – de én éreztem, hogy valami más nyomja a szívét. – Nem is adtam választ a kérdésedre – bökte ki végül. – Melyikre? Visszanézett arra, amerről jöttünk, aztán egészen másról kezdett beszélni. – Rafe először ellenkezett, amikor felvetettem a hordótutaj gondolatát, de megígértem neki, hogy be fog válni. – Elhallgatott, megköszörülte a torkát. – Amikor már nem láttunk benneteket többé a vízben, biztosra vettem, hogy egyikőtök sem éli túl. A kereséssel töltött órák voltak a leghosszabbak… a leghosszabbak, amelyeket valaha átéltem – fejezte be elsötétülő arccal. – Nem a te hibád volt, hogy beleestünk… – De igen – vágott közbe. – Ez a feladatom. Hogy mindig kigondoljam, miként fordulhatnak a dolgok a legrosszabbra, és tervet készítsek az elkerülésükre. Ha akkor… – Ha rajtam nem az a ruha van – szakítottam félbe. – Ha a tanács ülése nem ér korábban véget. Ha a komizár nem öli meg Asztert. Ha hozzámentem volna Rafe-hez már az elején, ahogy elvárták. Ezt a játékot én is ismerem, Tavish. Sokszor szórakoztatom magamat vele, de arra már rájöttem, hogy a lehetőségek száma végtelen, és nincs esély a nyerésre. Akármilyen gazdag valaki tehetségben vagy adottságban, egy helyzet minden lehetséges kimenetelét előre látni lehetetlen. Nem úgy tűnt, hogy meggyőztem Tavisht. – Még akkor sem voltam benne biztos, hogy túléled, amikor rátok találtunk. Rafe arca… – Megrázta a fejét, mintha el akarná törölni az emléket. – Azt kérdezted, biztos vagyok-e a képességeimben, a tehetségemben. Az előtt a nap előtt bármikor rávágtam volna az igent. – Meglehet, hogy a terved nem egészen úgy alakult, ahogy szeretted volna, de mégiscsak megmentettél minket, Tavish. Ezt nem csupán azért mondom, hogy megnyugtassalak, hanem mert igaz. Ez adta meg a számunkra az esélyt. Enélkül csak az elkerülhetetlen halál várt volna ránk. Ezt biztosra veszem, úgyhogy te is elhiheted nekem. – Megköszörültem a torkomat, mintha zavarban lennék. – Sőt, elrendelem, hogy hidd el – tettem

hozzá fensőbbségesen. Tavish komorságán áttűnt egy halvány mosoly. Kevésbé feszült csendben lovagoltunk tovább; a gondolataim a bűntudat körül jártak, amelyet ezekben a napokban cipelt, és amelyet én is hordtam még az emlékeim között. – Még valami – szólalt meg végül. – Nem értem a te tudásod mikéntjét, de szeretném megérteni. Előfordul, hogy az adottság téved? Téved? Elsőként Kaden állítólagos látomása jutott eszembe, amely szerint együtt álltunk Vendában, ő egy gyermeket tartva; aztán az ismétlődő álmom, amelyben Rafe hátrahagy engem. – Néha igen – feleltem. Néha muszáj tévednie.

KILENCEDIK FEJEZET

KADEN

Grizt lesegíteni a lováról nem volt egyszerűbb, mint egy medvét a földre vinni. – Veszed le rólam a kezedet? – üvöltötte. – Csend! – pisszegtem le századszorra. A fájdalom meggondolatlanná tette; a morgása végigvisszhangzott a kanyonon. – Még itt lehetnek! Eleresztettem az övét, mire lezuhant, és engem is magával rántott. Most már ketten hevertünk a hóban. – Menj tovább nélkülem – nyögte. Nem került el a kísértés, hogy úgy tegyek. Csakhogy szükségem volt rá. Még hasznomra lehetett. Neki pedig kétségkívül szüksége volt énrám. – Hagyd abba a panaszkodást, és kelj fel! – Talpra álltam, és a kezem nyújtottam, hogy felsegítsem. Nehéz volt, mint egy döglött bika. Griz nem volt hozzászokva, hogy mások segítségére szoruljon, ahhoz még kevésbé, hogy beismerje a gyengeségét. Az oldalán ejtett vágásból újra szivárogni kezdett a vér. Egy hevenyészett kötésnél alaposabb ellátásra szorult volna. Griz elmormolt egy káromkodást, és a sebre szorította a karját. – Induljunk! Megvizsgáltuk a barlang szájánál hagyott nyomokat; Griz széttiporta egy patanyom magas peremét. – Igazam volt. A vén tetű ide hozta a lányt. Korábban bevallotta, hogy már korábban is találkozott a magát Obraun kormányzónak nevező alakkal. A közös múltjuk része volt ez a barlang is, ahol együtt rejtőzködtek, amikor megszöktek a kényszermunkatáborból.

Obraunt valójában Svennek hívták, és a dalbrecki királyi gárda katonája volt. Sven csalása nem lepett meg annyira, mint Grizé. Sokakról gyanítottam, hogy más, mint akinek mutatja magát, ám sosem gondoltam, hogy Griz más volna, mint egy kíméletlenül hűséges rahtan. Valaki, aki információval kereskedett az országok között. Bár hevesen tagadta, hogy bármiben is kiadta volna Vendát, már a tény is, hogy az ellenséggel dolgozott, elég nagy árulás volt. Lehajoltam, hogy alaposabban szemügyre vegyem az összetaposott lábés patanyomokat. A dalbrecki lovak nyomai között vendaiakét is láttam. – Összeszedtek párat a lovaink közül, ennyi az egész – vélte Griz. Vagy valaki más már utolérte őket. Kiegyenesedtem, a tekintetem követte a távolabbi fenyők között eltűnő csapást. Keletnek haladtak, vagyis nem vitték vissza őket Vendába. De akkor hogy kerültek hozzájuk a mi lovaink? Megráztam a fejem. Tutajok. Előre összecsomagolt készletek, nyerges lovak. Ezt már régóta tervezték. Talán azóta, hogy Lia Venda földjére lépett. Csak azt az egy következtetést tudtam levonni, hogy Lia mindvégig kihasznált engem. Minden gyengéd szó, ami csak elhangzott a szájából, egy célt szolgált. Felidéztem mindet; az utolsó estén, amikor azt mondta, hogy a látomása kettőnket mutatta neki, együtt, vagy amikor az anyámról kérdezett… Felfordult a gyomrom. Lia volt az egyetlen ember, akinek elsuttogtam az anyám nevét. Látom őt, Kaden. Mindennap látom őt benned. Most azonban már tudtam, hogy amikor rám nézett, egy közülük valót látott. Egy barbárt, valakit, akiben nem bízhatott. Még ha engem meg is tévesztett, abban nem kételkedtem, hogy a nép iránti érzései őszinték voltak. Ezt nem csak megjátszotta. Kavargott bennem az emlékkép: Lia a falon áll, a menekülése drága másodperceit feláldozva, hogy még egyszer szólhasson hozzájuk. Benéztünk a barlangba. A homokos talajon barna foltokat fedeztünk fel: talán egy levágott állat vére, talán valamelyikük súlyosan megsebesült. Végül megpillantottam egy körömnyi rongydarabot. Amikor felszedtem, láttam, hogy vörös bársony, Lia ruhájának egy darabja. Azt jelentette, hogy eljutott

idáig. Ha lóra tudott ülni, életben volt. Ezt a lehetőséget sem én, sem Griz nem vetette fel. A folyó nem sodort partra holttestet az alsó folyásánál, ám az akármelyik sziklakiszögellésben fennakadhatott. – Nem sokkal járnak előttünk – jegyeztem meg. – Akkor mire várunk? Találd meg. Nem volt vesztegetni való időnk. Grizre néztem. Mi a valódi haszna a számomra? Még a sértetlen karjával is alig bírja megemelni a kardját, ráadásul nélküle gyorsabban haladhatnék. – Egyedül nem bírod feltartóztatni őket – közölte, mintha a gondolataimban olvasott volna; márpedig úgy tűnt, végül pontosan ezt kell majd tennem. Mindenesetre Griz még mindig félelmetes látványt nyújtott, és képes maradt az erőfitogtatásra. Meglehet, éppen erre az előnyre lesz majd szükségem.

TIZEDIK FEJEZET

Kiléptem a kiszögellésre, és végignéztem a tájon. A csillogó fehér köpenybe öltözött fák szépsége, a csendes táj Sacristához méltó szentsége fogadott – és egy halk, szavak nélküli suttogás az ágak mélyéről. Sss. Az elmúlt néhány napban végre Rafe-fel is tudtam némi időt tölteni – ezért fohászkodtam, amikor a folyó másik oldalán töltöttük a napjainkat, fogságban. Természetesen a négytagú kísérettel sosem voltunk igazán kettesben, úgyhogy visszafogtuk az érzelmeinket, de legalább egymás mellett lovagolhattunk. A gyermekkorunkról beszélgettünk, és az udvarban betöltött szerepünkről. Az övé jóval tervszerűbb volt, mint az enyém. Elmeséltem neki, hogyan bosszantottam Cloris nénémet, amíg végre feladta a kísérleteit, hiszen sosem ütöttem meg a mércét, amit a női művészetek terén elém állított. Rafe megkérdezte, hogy volt ugyanez az anyámmal. Az anyámmal… Fogalmam sem volt, miként feleljek erre. Az anyám titokká vált a számomra. – Ő mindig lerázta magáról Cloris néném panaszkodását – feleltem. – Azt mondta, jót tesz az egészségemnek, ha a bátyáimmal futkosok és játszom. Még bátorított is. Később azonban valami megváltozott. Miután először fogta a királyi akadémikus pártját velem szemben, egyre többször fogadta meg a tanácsát. Azelőtt sosem veszekedett velem, utóbb lépten-nyomon elveszítette a türelmét. Csak csináld, amit mondok, Arabella! Aztán szinte bocsánatkérőn magához ölelt, és könnyekkel a szemében suttogta: Kérlek. Csak csináld, amit mondok! Miután megjött az első vérzésem, beszaladtam a szobájába, hogy rákérdezzek az adottságra, amely nem jött meg vele. A tűz mellett ült, a kezében hímzés. A szeme felvillant haragjában, és melléöltött: a hüvelykjéből

kiserkenő vércsepp elszennyezte a ruhát, amelyen hetek óta dolgozott. Felállt, és az egészet a tűzbe vetette. Megjön, amikor megjön, Arabella. Ne siess ennyire. Ezek után csak óvatosan hoztam szóba az adottságot. Szégyenkeztem, mert azt hittem, anyám egy látomásból már tudja, miféle fogyatékosságaim vannak. Az eszembe sem jutott, hogy ő okozza ezeket. – Azt hiszem, az anyám valamiképpen része ennek, de nem látom át, miképpen. – Része, minek? A vállamat ékítő kavah-n kívül mást nem tudtam volna felhozni példaként. – Ő akart elküldeni Dalbreckbe. – De csak miután az apám felvetette. Ne feledd, az ő ötlete volt. – Az anyám eléggé könnyen beleegyezett – vágtam rá. – Még meg sem száradt az aláírásom a szerződéseken, ő már a varrónőkért küldetett. Rafe arcán meglepetés suhant át, aztán felnevetett. – Nem is mondtam, hogy megtaláltam a menyasszonyi ruhádat. – Hogy micsoda? – rántottam vissza a lovamat. – Amikor a nyomodat követtem, ráakadtam egy tüskebokorban. Szakadt volt és koszos, de nem foglalt túl sok helyet, úgyhogy begyűrtem a táskámba. – A ruhámat? – hitetlenkedtem. – Még mindig megvan? – Nem, nincs itt nálam. Túl kockázatos lett volna, ha Terravinben magamnál tartom, úgyhogy begyűrtem egy jászol mögé, a szénapadláson. Enzo alighanem mostanra megtalálta és kidobta. Berdi talán igen, de Enzo biztosan nem. Ő sosem takarított többet a feltétlen szükségesnél. – De az istenek szerelmére, miért tartottad meg? – Nem vagyok benne biztos – felelte nevető szemmel. – Talán azért, hogy legyen mit elégetnem, ha végül nem érlek utol. – Rosszallón vonta fel a szemöldökét. – Vagy, hogy legyen, amivel megfojtalak, ha igen. Elnyomtam a vigyoromat. Rafe folytatta. – Vagy lehet, hogy a ruha látványa elgondolkodtatott. Milyen lehet a lány, aki viselte, és aki elég bátor, hogy két királyságnak is fityiszt mutasson?

– Én? Bátor? – nevettem fel. – Attól tartok, az én királyságomban senki nem nevezne így, de a tiédben is aligha. – Akkor mind tévednek. Bátor voltál, Lia. Hidd el nekem. Közelebb hajolt, hogy megcsókoljon, ám Jeb lova felnyerített a hátunk mögött, és megakasztotta. – Attól tartok, mindenkinek az útjában állunk – mondtam. Rafe grimaszolt, pattintott a szárral, és továbbindultunk. Elég bátor, hogy két királyságnak is fityiszt mutasson. Meglehet, a bátyáim így látták, a szüleim azonban egészen biztosan nem, ahogy a kormányzat sem. – Rafe, eszedbe jutott már, hogy a szövetség megszilárdítása érdekében miért nekem kellett volna Dalbreckbe mennem? – vetettem fel. – Nem érhettük volna el ugyanazt, ha te utazol Morrighanbe? Miért mindig a lánynak kell mindent feladnia? Anyám is elhagyta az otthonát. Greta úgyszintén. Hazelle-t, az eilandiai hercegnőt egyenesen Candoráig vitték, hogy szövetséget kössenek általa. Egy férfi miért nem vallhatja magáénak a felesége országát? – Nem tehettem, mert egy nap én fogom uralni Dalbrecket. A te királyságodból nem uralkodhatok. – Még nem vagy király. A hercegi kötelességeid annyival fontosabbak voltak, mint az én hercegnői feladataim? – Én Dalbreck seregében is szolgálok. Erről eszembe jutottak anyám szavai. Ő is azt mondta, amit még soha korábban, hogy apám seregének tagja vagyok. – Én pedig Morrighanében. – Komolyan – válaszolta Rafe kétkedve –, meglehet, el kellene hagynod az otthonodat, de egyszer sem jutott eszedbe, mennyi mindent nyerhetnél, mint a királyném? – És neked nem jutott eszedbe, mennyi mindent nyerhetnél, mint a királyom? – Azt tervezted, hogy elragadod a trónt a bátyáid elől? – Nem – sóhajtottam. – Walther remek király lehetett volna. Rafe a fivéremről kérdezett; most először tudtam beszélni róla anélkül, hogy könnyek szöktek volna a szemembe. Felidéztem a kedvességét, a

türelmét, az összes bátorítását. – Ő tanított meg rá, hogyan kell kést dobni. Az utolsó kérései egyike volt, hogy abba ne hagyjam a gyakorlást. – Ugyanazzal a késsel, mint amivel a komizárt megölted? – Igen. Így kerek, nem? Utána még Jorikot is kivégeztem vele. Ott is hagytam el, a torka közepébe döfve. Mostanra alighanem a jehendrán árulják. Vagy Malich hordja az oldalán, hogy legyen valami, ami emlékezteti az irántam való örök imádatára. – Ilyen biztosra veszed, hogy Malich lett az új komizár? Vállat vontam. Egyáltalán nem voltam biztos benne, ám a rahtanok közül ő tűnt a legkegyetlenebbnek, a hatalomra legéhesebbnek. Mármint az életben maradt kettő közül. Aggodalom szúrt a szívembe. Mi lett az emberekkel a téren, és mit gondoltak, amikor eltűntem? A lelkem egy része ott maradt. – Mesélj még a királyságodról – kértem inkább, hogy kizárjam a legsötétebb gondolatokat a fejemből. – Ne is pazaroljuk a szót a Malichféle férgekre. Rafe váratlanul megállította a lovát, aztán a válla felett figyelmeztető pillantást vetett a többiekre, hogy maradjanak távol. Lassú, mély lélegzetet vett; a hallgatásától én is megfeszültem a nyeregben ülve. – Mi az? – Amikor együtt vágtatok át a Cam Lanteux-n, valamelyikük nem… nem bántott? Kibökte hát. Végre. Már gondolkodtam rajta, vajon szóba hozza-e valaha. Soha nem kérdezett semmit a hosszú hónapokról, amiket az elrablóimmal töltöttem a vad vidéken – mi történt, hogyan teltek a napok, mit tettek –, és kerülte, hogy Kadenről egy szót is ejtsen. Mintha egy máglya égett volna benne, aminek a hevéhez óvakodott közelebb kerülni. – Melyikükre gondolsz? Félrepillantott. – Malichra – felelte. – Róla volt szó. Nem, nem csak Malichról. Kaden minden beszélgetésünkben ott volt, ha kimondatlanul is. A kérdés legalább annyira szólt róla, mint bárki másról.

– Nehéz volt átjutnom a Cam Lanteux-n, Rafe. Szinte folyamatosan éhes voltam. Mindvégig rettegtem. De egyikük sem ért hozzám. Nem úgy, ahogy gondolod. Már sokkal régebben is megkérdezhetted volna. Megrándult az állán egy izom. – Arra vártam, hogy te hozd szóba. Aggódtam, hátha túl fájdalmas a számodra, hogy beszélj róla. Semmi mást nem akartam, csak hogy túléld, és ismét együtt legyünk. Ránevettem, és gyengéden bokán rúgtam. – Együtt is vagyunk.

Azokon az estéken, amikor valamivel kényelmesebb menedéket találtunk, Gaudrel utolsó emlékirataiból olvastam fel nekik. Mindannyian lenyűgözve hallgatták. – Úgy tűnik, Gaudrel vagabund volt – állapította meg Rafe. – De a színes kocsi nélkül – tette hozzá Jeb. – És olyan ízletes zsályás süteménye sem volt – tódította Orrin. – Mindez röviddel a pusztítás után történt – emlékeztettem őket. – Ő meg a többiek mindössze túlélők voltak, akik próbáltak jutni valamire. Azt hiszem, Gaudrel tanúja volt annak, ami történt, lévén az igazi Ősök egyike. – Nem is hasonlít Dalbreck történelméhez – jegyezte meg Sven. Akkor jöttem rá, milyen keveset tudok Dalbreck történetéről. Minthogy századokkal Morrighan alapítása után szakadt el az anyaországától, feltételeztem, hogy ugyanúgy írta a történelmét, mint mi tettük. Tévedtem. Elismerték ugyan, hogy Breck egy kitagadott morrighani herceg volt, de a pusztításról és annak következményeiről egészen más nézeteket vallottak. A történet nyilván útközben is alakult, ahogy a déli felföldek felé menekülő herceg menedéket talált a nomád törzseknél. Úgy tűnt, szembetalálkoztam még egy történelemfelfogással, amely ellenkezett a morrighani szent szövegekkel. Dalbreck változata, ahogy Sven összefoglalta, azt is megmondta, hányan élték túl a pusztítást: pontosan ezer kiválasztott, akik szétszéledtek a négy égtáj felé, ám a legerősebbek és legbátrabbak dél felé vették az útjukat, a későbbi Dalbreck területére.

Breck összefogta őket, és megalapította a királyságát, amelyről azt mondta, minden másiknál hatalmasabb lesz majd. Innentől minden a hősökről és csatákról szólt, és az istenek által kegyelt új királyság növekvő erejéről. Az összes történetben mindössze két közös pont akadt: a túlélő Fennmaradottak és a vihar. Egy gigászi vihar, amely jóformán letarolta a földet. – „Figyelmeztettem Vendát, hogy ne kerüljön túl messze a többiektől” – olvastam a Testamentumból. – „Százszor is figyelmeztettem. Inkább voltam az anyja, mint a nővére. Évekkel a vihar után született. Sosem érezte a föld remegését. Nem látta a napot vörösre fordulni. Nem látta elfeketülni az eget. Nem látta, milyen, ha tűz lángol a horizonton, és elfullad a lélegzet.” Felolvastam még néhány bekezdést, aztán aznapra becsuktam a könyvet, de Gaudrel szavai, amelyekkel a vihart leírta, a gondolataim között maradtak, egyre csak forgattam őket az elmémben. Hol lehetett az igazság? A föld remegett, a horizonton tűz lángolt. Ez igaz volt: Gaudrel maga is átélte. És én is ezt láttam. A komizár megmutatta nekem városnyi seregét, és amikor a brezalotok felrobbantak, tűz tört fel, remegett a föld, és a mező felett gomolygó rézszín füst elhomályosította az eget. Hét csillag. Talán nem is az égiek feleltek a pusztításért. Talán már akkor is élt egy ezerarcú sárkány.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

RAFE

Az istenek szerelmére, miért tartottad meg? Nem bírtam szabadulni Lia kérdésétől. Hasztalan kerestem a választ, hiszen magam sem tudtam az okát. Amikor megtaláltam a ruhát, egy tüskebokorból kellett kiszednem, és közben végig Liát átkoztam. Dalbreck koronahercege vagyok, az istenek szerelmére, szóval miért nekem kell összeszednem egy elkényeztetett szökevény elhagyott rongyait? Amikor a magasba emeltem a kiszabadított ruhát, csak még dühösebb lettem. Nem vagyok az anyagok és szabásvonalak megszállottja, mint Jeb, de azt azért én is láttam, hogy a ruha szépsége páratlan. A tény, hogy a hercegnő semmibe sem veszi mindazt az aprólékos munkát, amibe az elkészítése került, csak fokozta a haragomat. Ez azonban még mindig nem magyarázta meg, miért is vettem a fáradságot, hogy begyűrjem a táskámba. Mostanra rájöttem. Nem azért, hogy elégessem, vagy, hogy a szeme elé tartsam. Az okot akkor még magamnak sem vallottam volna be: a letartóztatási parancs volt, amelyet kiadtak a hercegnőre. A saját apja indított utána vadászatot, mintha állat lenne. Elraktam a ruhát, mert tudtam, előbbutóbb ők is eljutnak oda. Nem akartam, hogy egy közülük való akadjon rá – vagy a tulajdonosára. Végre elértem egy magaslatra, ahonnan beláthattam a mögöttünk elnyúló ösvényt. Amíg vártam, a tájat néztem. Még hány mentséget tudok kovácsolni Liának? Ezúttal azt mondtam, hogy a hegygerincet keresem, amely elvezet a völgybe, a mai célunkhoz. Nem akartam ok nélkül aggasztani, most azonban már ok is akadt. Észrevettem, amit mindvégig

gyanítottam. Visszavágtattam, hogy szóljak a többieknek is. – Induljatok – súgtam oda Tavishnek. – Alig negyed mérföldnyire visszafelé. Dél felé kerüld meg! Arra találtok jó fedezéket, és szél felől lesztek, arra az esetre, ha a ló nyihogna. Nem láttam a fák miatt, hányan vannak. Én itt maradok Liával. Tavish bólintott és ellovagolt. Kioldottam a kardhüvelyem csatját, és megfogtam a markolatot. Lia ekkor bicegett vissza a bokrok mögé tett rövid kiruccanásból, és a homloka bosszús ráncba szaladt. – Most meg hova mennek? – Láttam egy csapat vadludat – vontam vállat. – Mind nagyon szeretnének szaftos libapecsenyét vacsorára. – Nem értem. Azt hittem, igyekeznünk kell, hogy leérjünk a völgybe. – Jól haladunk, enni pedig ma este is kell. – És mindegyiküknek el kellett mennie? – nézett rám gyanakodva. Elfordultam, és úgy tettem, mintha a nyeregtáskámban keresnék valamit. – Miért ne? Nem csak Orrin szeret vadászni. A hátam mögött tapinthatóvá vált a csend. Szinte láttam, ahogy Lia csípőre tett kézzel áll ott. Nem bíztam benne, hogy újra elhiszi a történetet. Amikor visszafordultam, vádlón oldalra hajtott fejjel várt. – Megláttam valamit a fák között, miközben a dolgomat végeztem – magyaráztam. – Messze volt. Biztosra veszem, hogy csak néhány szarvas, de a biztonság kedvéért utánajárnak.

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Tudtam, hogy nem szarvasok voltak. Tizenöt perc telt el. Aztán egy óra. – Nem kellene utánuk mennünk? – vetettem fel. – Nem – jelentette ki Rafe, de idegességében körbe-körbemászkált. Ide-oda vezetgette a lovakat. A keze állandóan a kardja markolatára tévedt. Végre meghallottuk, hogy egy ló cirkalmasan nyihog a fák között. Mindketten arra fordultunk. Tavish bukkant ki a sűrűből, száron vezetve két lovat. – Nahát, nahát, nahát – ismételte önelégülten. – Igazad volt. Nézd csak, mit találtunk. A többiek követték; amikor Sven arrébb léptetett, én levegőért kaptam. Az istenekre. Ez nem lehet. Előrebicegtem, de Rafe kinyújtott karja megállított. Orrin és Jeb megfeszítette az íját: a vesszők rezzenetlen pontossággal Kaden és Griz szívére céloztak, ahogy azok ketten beléptek a táborunkba. Mintha nem bíztak volna benne, hogy karddal legyűrhetik Grizt, és a legjobb stratégia a távolság lenne. Sven már lefegyverezte mindkettőt. Rafe, Kadent figyelve, közelebb lépett. Kaden állta jeges pillantását. Elakadt a lélegzetem. Semmi sem változott kettejük között: a tekintetük még mindig fenyegetőn villogott, holott Kaden egyáltalán nem volt olyan helyzetben, hogy bárkit is fenyegessen. – Hát újra találkoztunk, Jaxon herceg. – Hát igen. – Rafe hangja jeges volt, akár a levegő. – De nekem úgy tűnik, sokat lovagoltál a semmiért. Ostoba fajankó. Kaden orrlyukai kitágultak: a gúnyos szavakat annak idején ő mondta ki először.

– Mit csináljunk velük? – kérdezte Tavish. Rafe egy örökkévalóságig meredt Kaden arcába, aztán vállat vont, mintha a dolog alig bírna jelentőséggel. – Öljétek meg őket. Odaugrottam, és megragadtam a karját. – Rafe! Nem ölhetitek meg őket! – Akkor mit kellene csinálnom, Lia? Ejtsem foglyul őket? Nézd, ez mekkora darab, nincs is akkora kötelünk, ami körbeérné! – bökött Griz felé. – Nekik van kötelük – ellenkeztem, és a Griz nyergéről lógó tekercsre mutattam. – És akkor mi lesz? Kötözzem meg őket, hogy kivárhassák az alkalmat, amikor elvághatják a torkunkat, téged meg visszavihetnek Vendába? Mit gondolsz, miért vannak itt? Üdvözletet hoztak? Kaden előrelépett: Orrin és Jeb egyszerre kiáltott rá, hogy ne mozduljon, és még feszesebbre húzták az íjukat. Kaden megtorpant. – Nem akarjuk visszavinni – jelentette ki. – Csak azért jöttünk, hogy kíséretet és védelmet biztosítsunk a számára. Egy hadtestnyi rahtan, az első őrséggel egyetemben, a nyomotokban van. Bármikor ideérhetnek. – Hogy ti? Kíséretet és védelmet? – nevetett Rafe. – Hülyének nézel? – Nem ez a lényeg. – Kaden szemében mosoly csillant. – Mi a fontosabb, a büszkeséged vagy Lia élete? – És ezért ólálkodtatok mögöttünk? Hogy megvédelmezzétek Liát? – A vendai lovasokat vártuk, hogy megállítsuk őket, mielőtt elérnének benneteket. – Ugyanakkor közel s távol nincs más vendai lovas rajtatok kívül. Nem vádoltam Rafe-et, amiért gyanakodott Kaden szavait hallva. Én is kétségbe vontam Kaden indítékait. Kíséretet biztosítani? Amikor korábban azt állította, hogy hozzá és Vendához tartozom? Amikor minden lépésemnél biztosított afelől, hogy nincs a számomra menekülőút? Holott nagyon is volt. Ő is talált egy másik utat a folyón át. Forrt bennem a bizalmatlanság. Kikerültem Rafe-et, és előrebicegtem. Biztonságos távolból kemény pillantást vetettem Grizre. – Tedd a kezedet a hátad mögé! Most.

Griz bizonytalanul pislogott rám, de engedelmeskedett. – Úgy – bólintottam. – Most pedig, miután megkötöztek, esküdj meg nekem, hogy nem próbálsz szökni, és arra is, hogy ha Kaden próbálkozna, leütöd. – Hogy tehetném, ha a kezem össze lesz kötve? – Nem érdekel. Ess rá. Az majd megállítja. Esküszöl? Griz bólintott. Rafe elkapta a karomat, és megpróbált odébb vonszolni. – Lia, nem fogjuk… Kiszabadítottam magam a szorításából. – Rafe! Nem fogjuk megölni őket! – Vádlón visszanéztem Kadenre. – Egyelőre – tettem hozzá, aztán neki is megparancsoltam, hogy tegye a kezét a háta mögé. Nem engedelmeskedett, csak nézett rám, a tekintete szúrt, mintha bennem akarna bűntudatot kelteni, amiért megtévesztettem. – Nem fogom még egyszer kérni, Kaden. Csináld! Lassan hátraemelte a kezét. – Hibát követsz el – szólalt meg. – Szükséged lesz rám. – Kötözzétek meg őket – utasítottam Tavisht és Svent. Egyikük sem mozdult; Rafe-től várták a választ. Rafe haragjában keményen összeharapta a száját. – Rafe – szűrtem én is összeszorított fogakkal. Engedett: intett Svennek és Tavishnek, aztán magával húzott a lovak mögé. A dühe még magasabbra csapott. – Mi ütött beléd? Griz szava semmit sem ér, Kadené még kevesebbet! Hogyan fogunk ezekkel együtt utazni? Griz az első adandó alkalommal megszegi az esküjét, amint… – Nem fogja. – És ezt honnan tudod? – Rafe arcán bosszúság suhant át. – Mert én parancsoltam meg neki. Ő pedig engem tart a királynőjének.

TIZENHARMADIK FEJEZET

Az Óriások Völgye más volt, mint amire számítottam. Az alattunk feltáruló, buja növényzetű medencében hatalmas, dobozszerű templomok álltak zölddel és arannyal befutva, mérföldes, rendezett sorokban, mint egy óriás félrerakott, mohos ládái. Sven azt mondta, a legenda szerint ez az Ősök egyik piactere volt, de miféle kincsek lehettek azok, amelyeknek ilyen gigászi épületeket kellett emelni? A soraik áthúzódtak a völgyön, végül eltűntek a dombok mögött. Aranylevelű fák nőttek közöttük, a falaikra smaragd moha és indák szövedéke kúszott fel. Bár néhány épület már összeroskadt, a legtöbb riasztóan épen maradt, mint a sötét mágia városában – csaknem úgy tűnt, mintha az Ősök még mindig köztük járnának. Még távolról is láttam az útjelző táblák maradványait. Miért élte túl ez a város a pusztítás és az idő erejét? Átfutott a fejemen, hogy vajon ez is egy olyan hely-e, amelyet Griz és a társai inkább elkerülnek, attól félve, hogy az Ősök sötét szellemei tartják épen a falakat. Ő és Kaden most előttünk gyalogolt a hegyoldalról lefelé vezető, kanyargós ösvényen. Rafe nem engedte, hogy lóra üljenek. Azt mondta, biztonságosabb, ha Jeb és Orrin szeme előtt maradnak, akik még mindig a kezük ügyében tartották az íjaikat, bár Kaden és Griz keze szorosan össze volt kötözve a hátuk mögött. – Tényleg hidegvérrel megölted volna őket? – kérdeztem. – Ez nem kevesebb, mint amit ő szánt nekem. – Szemet szemért? Így megy a katonáknál? Rafe haragosan fújta ki a levegőt összeszorított fogai között. – Nem. Nem ölettem volna meg őket ott helyben. Valószínűleg vártam volna, amíg Kaden a pillanat hevében elkövet valami ostobaságot, amit egészen biztosan el fog, és akkor ölettem volna meg. Ó, várj, elnézést! Elfelejtettem, hogy mind jó kezekben vagyunk. Griz megígérte, hogy ráesik

Kadenre, ha bármivel is próbálkozik. Jól értettem? Acélos tekintettel viszonoztam maró hangnemét. – Legközelebb azt fogom neki megparancsolni, hogy rád essen. Semmi szükség a gúnyolódásra. Csak annyit akartam tudni, hogy nem ölted volna meg őket hidegvérrel. Rafe sóhajtott. – Az mindenesetre nem árt, ha ők elhiszik, hogy igen. Egyikükben sem bízom, és még hosszú út áll előttünk, mielőtt biztonságban elérnénk a helyőrséget. – Mióta tudtad, hogy követnek? – Néhány napja gyanítottam. Egyszer kora reggel valami fehér füstöt láttam. Úgy gondoltam, éppen akkor oltottak ki egy tábortüzet. Amit nem értek, az az, miként értek be ilyen gyorsan? – Én tudom. – Amint az utolsó csomót is meghúzták Kaden kezén, a régi szavai, nincs más út, ismét belém martak. Ez is hazugság volt, de legalábbis szándékosan festett olyan képet elém, ami téves feltételezésekre vezetett. – Elhitette velem, hogy a vendai nagy híd a régi gyaloghidat váltotta fel, amely átvezetett a folyón. Most azt gondolom, veszély ide vagy oda, az a híd még áll, nem is messze a Sanctumtól. Ami pedig azt jelenti, hogy ha Griz és Kaden átjutottak, alighanem más is. Meglehet, igazat mondott arról a hadtestről. Rafe a hajába túrt. Nem örült ennek a hírnek. Mostanra, ha maradt is bármi előnyünk, az csak annak volt köszönhető, hogy a hó betemette a nyomainkat. Ekkor kavarodás tört ki előttünk. Kavicsok csikorogtak, lovak nyihogtak, riadt kiáltások röpködtek. – Hőő! – Vissza! – Vigyázz! Az ösvényen minden felbolydult, ahogy a lovak egymásnak ütköztek. Rafe kardja egy villanással kiszaladt a hüvelyéből, és én is ösztönösen kirántottam a sajátomat, bár fogalmam sem volt, mivel szemben kellene megvédenem magamat. Orrin lova meghőkölt; a többiek a saját ideges hátasaikat igyekeztek

megfékezni a keskeny ösvényen. Néhány pillanatig kitartott a káosz, aztán megláttuk, mi történt. Griz elesett, és eltorlaszolta az utat, Kaden mellette térdelt, és valakinek kiabált, hogy oldozza el őt, hadd segítsen Griznek. Rafe elkiáltotta magát, hogy mindenki maradjon ott, ahol van, mintha cselt gyanított volna. Leszállt a nyeregből, hogy megvizsgálja, mi történt, de mind azonnal láttuk, hogy Griz félrecsúszott köpenye alatt az oldalán vér áztatja a ruháját. Az arca viaszfehér volt, verejtéktől nyirkos, és tudtam, nem színlel. A sebe, amelyet napokkal korábban Jorik ejtett, még mindig vérzett. – Mi történt? – tudakolta Rafe. – Semmi – mordult vissza Griz. – Csak segíts fel, és… – Hallgass! – torkolta le Kaden, és felnézett Rafe-re. – A teraszon döfték meg egy karddal. Megpróbáltam bekötözni, de mindig újra felszakad. Griz Kadenre vicsorított, aztán megpróbált a maga erejéből feltápászkodni, de Rafe fél lábbal ránehezedve lent tartotta. – Ne mozogj – utasította, aztán hátrakiáltott Tavishnek. – Gyere csak, nézd ezt meg! Orrin jó pár lépéssel odébb vezette Kadent, és leültette, amíg Tavish megvizsgálta Grizt. Mi, többiek, csak vártunk és figyeltük, ahogy felhúzza Griz mocskos mellényét és alsóingét, majd levágja az átázott kötéseket. Sven felnyögött, amikor meglátta a sebet; én elnyomtam a borzongást. A nyolcujjnyi vágásba beleszáradt az elfeketült vér, a bőr körülötte gyulladástól vöröslött. Sárga genny szivárgott a sebszélek közül. Tavish a fejét rázta, és kijelentette, hogy ezzel itt, az ösvényen nem tud mit kezdeni. Forró víz kell, hogy megtisztítsa, és alaposabban szemügyre vegye, mielőtt egy öltést is tehetne. – Nagy munka lesz – jegyezte meg, és a hangsúlyából éreztem, ő maga sem biztos benne, mit lesz képes elérni. Letérdeltem Griz mellé. – Van nálad thannis? A fejét rázta. – Nálam van – szólt át Kaden távolabbról, ahol őrizték. – Nem iszom thannist – nyögött Griz. – Hallgass! – szóltam rá. – Ha azt parancsolom, hogy idd meg, te

megiszod. Azonban inkább egy párakötésre gondoltam, csak jussunk le a völgybe – az segíthetne némileg a gennyedzésen. Eloldozták Griz kezét; így is Rafe, Jeb és Sven együttes erőfeszítése kellett, hogy talpra állítsák. Jó pár cifra káromkodás árán feltolták a lovára is. Már nem aggódtak amiatt, hogy túl hirtelen mozdulatokat tesz. Kaden továbbra is előttünk gyalogolt – az ő helyzete nem változott. Sven Griz mellett lovagolt, és ahányszor a nagydarab férfi megingott, Sven elkapta és a karjánál fogva visszahúzta a nyeregbe. A késedelem miatt, amit Kaden és Griz csatlakozása okozott, alkonyatkor értünk csak le a völgybe. Kaden akkorra ötödik órája gyalogolt hátrakötött kézzel. Láttam a tartásában a kimerültséget, de különös módon együttérzés helyett a saját haragom és félelmem lobbant fel tőle. Hány hónapig voltam ugyanebben a helyzetben, félig kiéheztetett rabként, megalázva, rettegésben, bizonytalanul, hogy megérem-e a másnapot. Kaden feleannyit sem szenvedett, mint én. Egyelőre. A nyugtalanító különbség abban állt, hogy ő önszántából jött ide, magának kereste a bajt. Valójában miért tette? Végiglovagoltunk a hátborzongató, ládaszerű épületek közötti főúton. A réges-régi falak és tetők nagy része épségben maradt. Sietve választottunk egy megfelelő szállást, vagyis egy olyat, amelyet – ha mégis úgy alakul – meg tudunk védeni. Rafe és Tavish közös döntése alapján dőlt el, melyik romot válasszuk. Mindannyian összeszedtünk több ölnyit a lehullott, száraz ágakból, és a lovakkal együtt bevonultunk a barlangnyi épületbe. Egy egész sereg befért volna. Amint erős lánggal égett a tűz, elkészítettem a párakötést, felhasználva mindent, amit Kaden nyeregtáskájában találtam. Tavish megélezte a kését, és munkához látott Griz sebén. Az épületünk több emelet magasra emelkedett; körülöttünk több kőlap is hevert, amelyek fentről zuhantak le. Grizt az egyik ilyenre fektettük. Akármennyire legyengült – úgy tűnt, kissé már delirál is a láztól –, még így is mind a négyen kellettek, hogy lefogják, amíg Tavish kitisztította a sebet. Kadennek azt parancsolták, hogy üljön egy üres terület közepére, távol a tűztől és a felszerelésektől. Én mellette ültem egy nagy kőtömbön, és

kivont karddal az ölemben őrködtem felette. Különös, kényelmetlen érzés nyomasztott, mintha túl hirtelen és kapkodva ettem volna meg valamit. Észrevettem, hogy a kezei még mindig a háta mögött vannak összekötve. Savanyú epe tolult a torkomba. Most ő volt a fogoly, amivé korábban engem tett. Minden tettét, amelyet eltemettem, elfelejtettem, mert tudtam, hogy valami kifacsart módon megmentette az életemet, egyszerre olyan friss fájdalommal tért vissza, mintha tegnap történt volna. Éreztem, ahogy a kötél a csuklómba vág, éreztem a fojtogató rémületet, amikor lélegezni próbáltam a fekete csuklya alatt, amit a fejemre húzott. Éreztem a könnyek szégyenét, amikor az arcomat a homokba nyomták. Az érzelmek már nem vakító robbanásokként törtek rám, mint annak idején, hanem feszesen, formába szorítva, mintha egy vadállat járkált volna a bordáim ketrecében. Kaden állta a pillantásomat. Hideg, nyugodt, halott szeme nem árult el semmit. Rémületet akartam látni benne. Félelmet. Ahogy ő is bizonyára látta az enyémben, amikor rájöttem: ő nem a szőrmekereskedő, akinek vallotta magát, hanem az orgyilkos, akit a megölésemre küldtek. – Milyen érzés? – kérdeztem. Úgy tett, mintha nem is tudná, miről beszélek. Megpróbáltam a felszínre csalni a félelmét. – Milyen érzés, ha a kezed hátra van kötve? Ha végigrángatnak a vadonon, és fogalmad sincs, mi lesz veled? – Hosszú, gyönyörteli mosolyt villantottam rá, mintha élvezném a szerencse fordulását. – Milyen érzés rabnak lenni, Kaden? – Nem élvezem, ha ezt akartad hallani. Szúrt a szemem. Ennél többet akartam hallani. – Amit akarok, az az, hogy könyörögj a szabadságodért. Alkudozz kétségbeesve, ahogy nekem kellett. Kaden sóhajtott. – Ennyi az egész? Egy sóhaj? – Tudom, hogy szenvedtél, Lia, de azt tettem, amit akkor helyesnek tartottam. Nem tehetem meg nem történtté. Mindössze azt ajánlhatom fel, hogy jóváteszem. A szó csaknem megakadt a torkomon. Keserűen tisztában voltam vele,

mibe kerül a jóvátétel, és milyen szánalmasan keveset lehet vele elérni. Amikor Greta meghalt, azt hittem, az én hibám volt, és igyekeztem jóvátenni, de azóta rájöttem, hogy a játéknak, amibe belerángattak, sem a szabályait nem ismerem, sem a játékosait – például a civicai árulókat. Az én jóvátételem semmin sem változtatott volna. A hazugságok tovább terjedtek. Mint Kadenéi. – Hazudtál a gyaloghídról – jelentettem ki. – Mindvégig ott volt. – Igen. Négy mérföldre északra a Fényesvíz-kaputól. Most már nincs ott. Levágtuk. Négy mérföldnyire? Gyalog is eljuthattunk volna oda. Hátradőltem a sziklakövön. – Nos, milyen csavaros történetet találtál ki, amivel meggyőzted őket, hogy kíméljék meg az életedet? Biztosra veszem, hogy kiválóan sikerült. Elvégre te vagy a megtévesztés mestere. Kaden némán tanulmányozott, barna szeme sötét és mély volt, mint maga az éjszaka. – Nem – felelte. – Immár nem. Azt hiszem, ezt a címet elnyerted tőlem. Félrepillantottam. Boldogan elfogadtam volna ezt a címet, ha elérem a segítségével, amit akarok. A tűz visszfényét néztem a kard kétélű, csillogó pengéjén. – Azt tettem, amit tennem kellett. – És amiket nekem mondtál? Azokat is csak meg kellett tenned? Felálltam, felemeltem a kardot. Nem fogom hagyni, hogy bűntudatot gerjesszen bennem. – Ki küldött, Kaden? – tudakoltam. – Miért vagy itt? Malich parancsára? Kaden ajka undorodó fintorba torzult. – Mondd ki! – szóltam rá. – Ha esetleg nem vetted volna észre, Lia, akkor ott, a teraszon a többiek voltak túlerőben. Alig bírtuk megmenteni a bőrünket. Faiwel meghalt. A többi őr, aki a mi oldalunkon harcolt, szintén. Griz meg én valahogy elverekedtük magunkat egy átjáróhoz, a legalsóbb szintre, és lezártuk magunk mögött az ajtót. Ezután három napig különféle feltérképezetlen járatokban bujkáltunk. Amikor nem találtak ránk, végül azt feltételezték,

hogy egy másik tutajon mi is elhajóztunk. – És honnan tudod, hogy pont ezt feltételezték? Vagy, hogy egy hadtestet küldtek utánunk? – Az egyik járat, ahol megbújtunk, a Sanctum-terem mellett húzódott. Hallottuk, amint a komizár utasításokat ordít. Az egyik az volt, hogy kerítsenek elő téged. A térdem teljesen elgyengült. Kadenre meredtem, forogni kezdtek körülöttem az árnyak. – De hiszen halott. – Mostanra lehet, hogy tényleg az. Gyenge volt, de Ulrix gyógyítókért kiabált. Ápolták. Lehuppantam a földre. Láttam magam előtt a komizár átható tekintetét, láttam a sárkányt, aki nem volt hajlandó meghalni. – Lia – suttogta Kaden. – Oldozz ki. Kérlek! Ez az egyetlen módja, hogy segíthessek nektek. – Közelebb húzódott, amíg a térdünk már csaknem összeért. Megpróbáltam összpontosítani, de megcsapott a teraszon kiontott vér sós szaga, Aszter szemének csillogását láttam, a tömeg kántálását hallottam, éreztem a kés markolatának jeges érintését, amikor kihúztam a tokjából. Újra lejátszódott az a nap. A hitetlenkedés, ami akkor eltöltött. A mindent megváltoztató pillanatok. A földre hanyatló komizár. És az én naivan növekvő reményem, hogy most már talán vége lehet. A nyelvemre nehezedő szavak szárazak voltak, mint a kréta. Nagyot nyeltem, hátha meg tudom nedvesíteni az ajkamat. Végül rekedten suttogva, de meg bírtam szólalni. – Mi lett a többiekkel, Kaden? Calanthával, Effierával, a szolgákkal? – Felsoroltam még fél tucat nevet, azokét, akik kedvesek voltak velem, akik reménykedőn néztek rám. Ők vártak tőlem valamit, amit végül nem adtam meg nekik. Egy ígéretet, amelynek a beváltására most is várnak. Kaden homloka ráncba szaladt. – Alighanem halottak. A törzseket, amelyek a téren az utódlásodat ünnepelték, megtizedelték. Üzenetnek szánták. A számokat nem tudom, de legalább százat levágtak. Aszter teljes törzsét, Effierát is beleértve. A gondolataim szédítően kavarogtak. – Yvet? Zekiah? – kérdeztem, bár magam sem voltam benne biztos,

hogy tudni akarom-e a választ. – És Eben? – Nem tudom – felelte Kaden, de a hangsúlyából kevés remény sejlett ki. Az ölembe pillantott, ahol még mindig ott hevert a kard. Egy részem szerette volna kioldozni; elhinni minden szavát, azt is, hogy csak a megmenekülésünket akarja segíteni. Rafe története azonban nem vágott egybe Kadenével. Rafe holtan látta a komizárt. Azt mondta Svennek, hogy elvonszolták a testét. A barlang hirtelen beleremegett egy üvöltő sikolyba, aztán Sven átkozódását hallottam, és a többiek kiáltozását, akik Grizt próbálták lefogva tartani. A fejünk fölött felriadó madarak szárnya alól porzó törmelék záporozott ránk. Kaden úgy pillantott fel, mintha a fönti sötét szinteken még valami más is bujkálna. – Oldozz el, Lia! Még mielőtt túl késő lenne. Esküszöm, hogy nem hazudok. Felálltam, leporoltam a nadrágomat; a szívembe ismerős sajgás költözött. Mindig Venda az első. A régi szavak ugyanolyan forrón perzseltek. Ha Kaden hordozott a szívében bármi igazságot, tudtam, ez volt az. Felemeltem a kardot, és az élét Kaden nyakához nyomtam. – Lehet, hogy megmentetted az életemet, Kaden, de a bizalmamat még nem érdemelted ki. Nekem fontosak ezek az emberek, akikkel utazom. Nem hagyom, hogy bajuk essék. Kaden szemében lobot vetett a tehetetlen bosszúság. A dolgok megváltoztak. Sokkal több forgott kockán, mint pusztán az én életem és megmenekülésem. Ott volt mindenki, akit Morrighanben szerettem, mindenki, akivel Vendában törődtem, a férfiak, akiknek a társaságában lovagoltam – minden gondolatomnak, minden mozdulatomnak részévé váltak. Kadennek is magáévá kell tennie ezeket a gondolatokat. Többé nem lehetett a számára Venda az első. De még én sem.

Összegömbölyödtem Rafe karjában: a kimerültség mindkettőnket leterített.

Újra rákérdeztem a komizárra, és elmondtam, amit Kadentől hallottam. Rafe azt felelte, ne aggódjak, a komizár meghalt – én azonban láttam a tétovázását, mielőtt felelt volna, láttam, hogy az álla megremeg, észrevettem a pillanatnyi késlekedést, ami elárulta, amit tudnom kellett. Hazudott. Nem látta, amikor elvonszolták a testet. Azt sem bírtam eldönteni, haragos legyek-e érte, vagy hálás. Tudtam, csak az én félelmeimet igyekszik csillapítani, én azonban nem akartam lecsillapodni. Fel akartam készülni. Nem erőltettem a dolgot. A túlélésünkhöz a pihenésre nagyobb szükségünk volt, és Rafe szeme alá ráncokat vésett a fáradtság. A rom egyik sötét sarkába fészkeltük be magunkat, amely alig rejtett el valamit. Néhány lezuhant gerenda választott el a többiektől és a tűz fényétől. Orrin kezdte az őrködést. Hallottam, hogy néhány lépésnyire járkál a kavicsos padlón. Talán a magasban motozó madarak miatt volt olyan feszült, talán a távolban vonító farkasok miatt. Vagy talán azért, mert az orgyilkos is közöttünk hevert. Talán ez okozta, hogy egyikünk sem aludt. Csak Griz merült el egy mély, sötét álmokkal teli világba. Tavish szerint, ha túléli az éjszakát, lehet esélye. Ennél többet egyikünk sem tehetett.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

KADEN

Orrin járkálása megőrjített. Megnehezítette, hogy a többi neszre füleljek. Azokra, amelyekre figyelnem kellett. Oldalra fordultam, hátha ki tudom oldani a lábamra erősített kötelet, de nem értem el a csomót. A vállam fájt a kifeszítve töltött óráktól. Egy percig – amikor a komizárról beszéltem neki – azt hittem, hogy Lia kioldoz. Láttam a szemében, hogy küzd önmagával. Láttam, hogy a közöttünk lévő kapcsolat újra életre kel. Azonban végül egy fal emelkedett közénk. Ez már egy keményebb Lia volt annál, akit én ismertem: vad és hajlíthatatlan, de tudtam, mit tettek vele, és miféle szörnyűségeknek lett tanúja. Milyen érzés? A kötél a csuklómba vágott, elzsibbasztotta a bokámat. Ismerős, szerettem volna felelni. Fogolynak lenni ismerős érzés. Soha nem voltam más. A múltam ma is éppolyan erősen kapaszkodott belém, mint gyerekként. Behatárolta a választásaimat, megbéklyózta a lépéseimet. Az életem a születésem óta hazugságokból volt összefércelve. Milyen érzés? Fáradt. Elegem volt a hazugságokból.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Már láttuk a végét. Előttünk elmaradoztak az egyre alacsonyabb dombok, az utolsó romok is a földbe süppedtek. Az Ősök nagyszerűsége ismét fejet hajtott az Idő előtt, amely bebizonyította, hogy mindenkor győzni fog. Megkönnyebbülten pillantottam meg az utunkban a nyílt vidék téltől elsárgult füvét. A völgy továbbnyúlt, mint vártam volna, bár ezt meglehet, részben az útitársaim személye okozta. Ugyan Rafe és Kaden nem vágott egymás fejéhez éles szavakat, a tekintetük össze-összecsapott. Ha volt valaha három ilyen kevéssé összeillő lovas, azok mi voltunk. A dalbrecki koronaherceg, a vendai orgyilkos és a szökevény morrighani hercegnő. Három királyság gyermekei; háromé, amelyek mind elszánták magukat, hogy a másik kettőt az uralmuk alá hajtsák. Ha a helyzetünk nem lett volna ilyen sötét, a fejem hátravetve tudtam volna kacagni a sors iróniáján. Úgy tűnt, mindegy, hogy a citadellában-e, vagy a távoli vadonban: mindenhol ellenséges erők közé kerülök. Griz nemcsak hogy túlélte azt az éjszakát, hanem még éhesen is ébredt. Tavish nem mondott semmit, de láttam, hogy megkönnyebbült, talán még a büszkesége is helyreállt részben. Griz napról napra erősödött, a harmadik napon láztalan maradt, és az arca egészségesen kipirult. Tavish kikérdezett a thannisról és a párakötésről, amit esténként csináltam belőle. Elmondtam neki mindent, amit a lila gyomról tudtam, azt is, hogy a rövid időszakban, amikor arany színt ölt, és a magjait szórja, mérgezővé válik. Tavish eltette a zacskót, amit felajánlottam neki, és megjegyezte, elkerüli majd az aranysárga virágokat. Griz erre közölte, hogy ne aggódjon, nem fog egy szálat sem találni: a thannis csakis Vendában nő. Egyszerre azt kívántam, bárcsak lenne nálam néhány arany mag, ha másért nem is, azért, hogy Berdi kertjében elültessem. Kadennek végül megengedték, hogy felüljön a lovára. A kezét továbbra

is összekötözték, de most már a teste előtt. A hadtest, amely állítása szerint ránk vadászott, azóta sem jelent meg, de a fenyegetés miatt így is éberek voltunk. A magam részéről elhittem, amit Kaden mondott, és biztosra vettem, hogy a többiek is, bár Rafe soha nem ismerte volna be. A tény, hogy nyeregbe engedte Kadent, száz szónál is többet mondott: olyan hamar el akarta érni a helyőrség biztonságát, ahogy lehetett. Már csak egy félnapnyi út, becsülte reggel, amikor összecsomagoltunk, és Sven is rábólintott. A Marabella laktanya volt a biztonság legelőbbre tolt bástyája. A nevét egy réges-régen élt dalbrecki királynő után kapta. Rafe szerint több mint négyszáz katona állomásozott könnyen védhető falai között. Ha odaérünk, megpihenhetünk, feltölthetjük a készleteinket, lovakat válthatunk, és katonai kísérettel folytathatjuk az utunkat. Amikor halottnak hittem a komizárt, nem éreztem szükségét, hogy azonnal visszatérjek Civicába, ám most hiába volt csekély az esélye, hogy életben maradt és képes végrehajtani Morrighan elleni tervét, a dolog sürgetett. Akármennyire is jólesett volna néhány napnyi pihenés Rafe társaságában, nem maradhattunk sokáig a helyőrségben. Figyelmeztetni kellett Morrighant, és nemcsak a komizárra, hanem az őt segítő árulókra is. Rafe hosszan kortyolt a kulacsából. – Igyál eleget, Lia – mondta csak félig odafigyelve: a tekintete az előttünk elterülő tájat fürkészte. Egy pillanatra sem állt meg. A legtöbb éjjel még abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán aludt. A legkisebb neszre felriadt. Mióta Kaden és Griz csatlakozott a csapatunkhoz, Rafe-nek sokkal több mindennel kellett foglalkoznia, és a kimerültség meglátszott az arcán is. Szüksége volt már egy nyugodt éjszakára, amikor nem nyomja a vállát mindenki biztonságának felelőssége. Felém fordult, és váratlanul elmosolyodott, mintha megérezte volna, hogy figyelem. – Már majdnem ott vagyunk. – A tekintete megpihent rajtam, hideg kékjétől forróság öntött el, az altestemtől a lábujjamig. Rafe kelletlenül visszafordult az ösvény felé, és máris újra elzárta az érzéseit a világ elől. Még nem voltunk ott. – Először is forró fürdőt veszek – folytatta, miközben az utunkat nézte –,

aztán elégetem ezeket a mocskos barbár ruhákat. Kaden utálkozva, sziszegve szívta be a levegőt. A hátunk mögött a többiek a helyőrség kényelméről társalogtak. – Én legelőször is rávetem magam Bodeen ezredes vörösszeműkészleteire – jelentette ki Sven vidáman, mintha már a torkában érezné a perzselő italt. – Csatlakozom néhány pohárra – tette hozzá Griz. – Bodeen éléskamrája is kívánatos – tódította Orrin elismerőn. – Barbár vagy sem, a ruhák elég jól kiszolgáltak – szúrta oda Rafe-nek Kaden. – Jól jártál, hogy egyáltalán megkaptad őket. Rafe hűvös pillantást vetett Kadenre. – Így igaz – felelte. – Ahogy te is jól jártál, amiért nem választottam el a fejedet a nyakadtól, amikor a Sanctum-teremben párbajoztunk. Kaden erre csak bosszús csönddel felelt. Nekem ekkor tűnt fel, hogy mindent komor csend borít. Az ujjaim bizseregtek. Úgy éreztem magam, mintha ránk borítottak volna egy szemfedőt, vagy mintha valaki a tenyerével befogta volna a fülemet. A halántékomon lüktetett az ér. Elfordítottam a fejem, füleltem: és akkor, valahonnan távolról, meghallottam egy állat elégedett dorombolását. A miénk vagy. Rafe-re néztem. Körülöttem minden mozdulat lelassult. A tarkómon égnek álltak a hajszálak. – Állj – mondtam halkan. Rafe megállította a lovát, a tekintete máris éles figyelemmel járt körbe. – Álljatok meg! – utasította a többieket. Nyolcas csoportunk bizonytalanul összezárt, egymáshoz szorultunk a csendben. Nyolc szempár kutatta a közeli romokat és a köztük lévő keskeny réseket. Semmi sem mozdult. Megráztam a fejem. Úgy gondoltam, feleslegesen fújtam riadót. Mind feszültek voltunk, és fáradtak is. És akkor egy éles rikoltás hasított a levegőbe. Megpördültünk, hogy hátranézzünk, a lovaink topogva, egymást lökdösve igyekeztek helyet találni a zárt körben. Az út végén, ahonnan lejöttünk, négy lovas várakozott feszes tartásban, egymástól ugyanolyan

távolságban, mintha parádéra készülnének – vagy támadásra. – Rahtanok – szólalt meg Kaden. – Itt vannak. Túl messze voltak, hogy azonosíthassam őket, de egyértelműen azt akarták, hogy észrevegyük őket. – Mindössze négyen? – kérdezte Rafe. – Vannak még többen is. Valahol. Orrin és Jeb leakasztotta az íját a nyeregtáskájáról. Rafe és Sven lassan kivonta a kardját. Én félrecsaptam a köpenyem szárnyait, és kézbe vettem a késemet és a kardomat is. – Miért ülnek csak úgy odafent? Újabb fülsértő kiáltás zendült, visszhangot vert a romok között, libabőrös lett tőle a karom. A másik irányba fordulva majdnem pontosan ugyanaz a látvány tárult elénk, mint a mögöttünk hagyott úton. Hat lovas – csakhogy ezek sokkal közelebb voltak. Szépen elrendezett szobrokként ültek a nyergeikben, hidegen és elszántan, mintha senki és semmi nem juthatna át közöttük. – Ördög és pokol – mormolta Sven. – Oldozzatok el! – követelte Kaden. – Most! – Mire várnak? – kérdezte Rafe. – Liára – vágta rá Griz. – Inkább élve vinnék vissza, mint holtan – magyarázta Kaden. – Megadják az esélyt, hogy kiadjátok nekik Liát, mielőtt kivégeznek minket. – Szóval azt hiszik, ők fognak kivégezni minket – horkantott Orrin. Megalapozott feltételezés volt. Két rahtant felismertem hosszú, fehér hajukról: Trahernt és Ivert, a két legvadabbat. Túlerőben voltak, tíz egészséges, alaposan felfegyverzett férfi a mi nyolcasunk ellen, közülünk ráadásul velem együtt hárman sérültek. Rafe oldalra pillantott, felmérte az omladozó romokat, de egyértelmű volt, hogy egyik sem kínál könnyen védhető állást. – Amint megmozdultok, támadni fognak – figyelmeztetett Kaden. – Még valami, amit jó volna tudnunk? – csapott le rá Rafe. – Nincs sok időtök. Tudják, hogy beszélünk. – Zárókő alakzat – parancsolta Rafe halkan, nyugodtan. – Először a hatost vágjuk le, aztán Jeb és Tavish visszafordul velem, de csak ha kiadom a

parancsot. Griz, ha jelt adok, vágd el Kaden kötelét. – Orrin, jobbra – utasította a társát Tavish. – Jeb, balra. A lovak idegesen topogtak: megérezték a veszélyt. – Várj még – suttogta Sven. Olajozott gépezetként dolgoztak együtt, alig néhány szót váltottak, de mindvégig a rahtanokon tartották éles tekintetüket. Rafe végül felém fordult: az arcáról eltűnt a fáradtság, a szemében harci láz izzott. – Lia, látványosan tedd el a kardodat! Úgy indulsz előre, mintha ki akarnánk adni. – Hátranézett az ott várakozó lovasokra, aztán vissza rám. – Lassan. Öt lóhossznyit. Ne többet. Ott állj meg. Készen vagy? A pillantásunk egy szívdobbanással tovább kapaszkodott egymásba, mint amire időnk lett volna. Bízz bennem. Minden rendben lesz. Szeretlek. Száz dolog csillogott Rafe szemében, amit nem maradt ideje kimondani. Biccentettem, és előreléptettem. Az idő nyúlósan lelassult, minden patadobbanás felerősödött, egy lóhossz egy mérföldnyire nyúlt. A tekintetemet úgy szegeztem az egyik rahtanra magam előtt, mintha attól a többi egy helyben maradna. Nem is mozdultak, vártak, hogy elérjek hozzájuk. Valóban Trahernt és Ivert láttam, de most már Baruchot, Ferrist és Ghiert is megismertem. Eddig csak kegyetlen őrök voltak, most a rahtanok rangjára emelkedtek, és velük együtt lovagoltak. A hatodik ismeretlen volt. Malichot azonban nem láttam köztük. Ha nem jött el, talán éppen uralkodik Vendában. A kardomat Rafe utasítása szerint eltettem, ám a kést a nyeregkápa takarásában még mindig a kezemben szorongattam. Két lóhossz. Az ő hátasaik is türelmetlenül toporzékoltak. Három lóhossz. A lovasok győzedelmes pillantást váltottak. Négy lóhossz. Már elég közel értem, hogy kivehessem az arcukat – mindegyiken elégedettség ragyogott. Trahern előreléptetett, hogy elém jöjjön. Még egy lépés. Öt lóhossz. Megálltam. – Gyere közelebb, leányzó! – kiáltott Trahern. Nem mozdultam. Kérdő kifejezés villant át az arcán, de csak egy pillanatig tartott – a következőben felharsant a harcos herceg csatakiáltása, és a föld megremegett a paták robajától. Izmok és árnyak száguldottak el mellettem. A rahtanok vágtatva lódultak feléjük, Trahernnel az élen. Rafe elém

ugratott, hogy elállja az útját. Kardpengék villantak, csatafejszék éle metszett a levegőbe. A lovam összezavarodott, forogni, hátrálni kezdett, küzdenem kellett, hogy visszanyerjem felette az irányítást. Halkan szisszenő nyilak röppentek el a fülem mellett. A hátunk mögött várakozó rahtanok is megindultak felénk, ám akkor Rafe és Tavish visszafordult, a nyilak a másik irányba röppentek, és a csata kör alakba rendeződött, velem a közepén. Felhőkben szállt a por, a kardok halálos gyűrűje csengett-pengett. Griz a sebe ellenére is hatalmas erővel vagdalkozott, kiütötte Ivert a nyeregből. Kaden mellette küzdött, a keze napok óta most először szabadon. Mindkettejüket vércseppek borították, de nem tudtam megállapítani, kinek a vére. Kaden megfordította a lovát, egy vad döféssel torkon találta és megölte Baruchot, majd kirántotta a pengét, és még ugyanazzal a mozdulattal kivédte Ferris támadását. Ghier Sven háta mögé került. Elhajítottam a késemet, és a gégéjébe találtam vele. Körbeforogtam – a téboly minden oldalról körülvett –, és a kardommal egy Orrint támadó rahtanra csaptam. A penge lecsúszott a rahtan bőrvértjéről, de eléggé elvonta a figyelmét, hogy Orrin ki tudja rúgni a nyergéből. Kirántottam az övemből a másik késemet, azonban akkor a romok között valami a szemembe ötlött. Egy színes villanás. Valami más. Mozgás. Támadás. Egy ló vágtatott velem szembe. Ulrix irányította. Mire felemeltem a kardomat, már mellém ért, a lovát egyenesen az enyémnek vezette. Az ütődéstől a hátasom botorkálni kezdett, én pedig elejtettem a kardot. Ulrix lova nem hagyott fel az enyém taszigálásával. Képtelen voltam összeszedni magam, vagy visszaszerezni az irányítást, nyereg, kengyel, minden összegabalyodott. A kés még mindig a markomban volt: odavágtam vele, ám csak egy bőr csuklóvédőt találtam el. Újra lecsaptam, hátha sikerül létfontosságú szervet találnom, ám hárított a kardjával, a másik karja egyetlen erőszakos rántásával pedig a saját nyergébe húzott. Keresztben hevertem ott, a kápa a hasamnak nyomódott, a ló minden léptére ökölcsapások sorozataként akasztotta el a lélegzetemet. Így is éreztem azonban, hogy Ulrix ellovagol. A romok közé igyekszik. Megpróbáltam lélegezni, odébb gördülni, kiszabadítani magam alá szorult karomat. Kétségbeesve tapogatóztam valami után, amivel

leüthetném. Hol a késem? Levegő. Levegőre volt szükségem! Ulrix ujjai a hajamba fonódtak, hátrarántották a fejem. – Hercegnő, nekem csak a fejed kell. A döntés a tiéd. Add meg magad, vagy levágom. Levegőért kaptam, a tüdőm végre megtelt. Kirántottam a karomat magam alól. A tenyeremben még mindig ott volt valami kemény. Felfelé vágtam vele – Ulrix a kezemre ütött, kiverte belőle a kést, de már későn. A penge nyomán a kulcscsontjától a füléig fröcskölni kezdett a vére. Fájdalmában felüvöltött, fél kezével megragadta a karomat, a másikkal a magasba emelte a kardját. Képtelen voltam megmozdulni, eltaszítani, megvédeni a nyakamat a kard elől… és akkor Ulrix eltűnt. Eltűnt. A teste a földre roskadt, a feje legurult a lejtőn, aztán megakadt egy sziklában. Rafe körbefordult a lován, és a hüvelyébe dugta véres kardját, aztán hozzám ügetett, átfogta a derekamat, és oldalvást a nyergébe ültetett. A vállamon éreztem a szívverését, a csata erőfeszítésétől lihegve lélegzett. Megfordultam, hogy ránézhessek. Vér és verejték csorgott az arcán. Olyan szorosan ölelt magához, hogy biztosan nem eshettem le. – Jól vagy? – mormolta a hajamba. A szavaim elfúltak, nem bírtam mást kimondani, csak a nevét. – Rafe… Kényelmetlen erővel kezdte simogatni a hajamat, de lassan lecsillapodott a zihálása. – Jól vagy – ismételte, immár úgy tűnt, inkább magának, mint nekem.

A rahtanok mind meghaltak, ám mi is újabb sebesüléseket szenvedtünk. Visszaérve láttam, hogy Tavish homlokán egy vágás éktelenkedik, de ő csak legyintett rá, mondván, hogy jelentéktelen, és egy rongydarabot tekert a feje köré, hogy a vér ne csorogjon a szemébe. Jeb a földön hevert, az arca nyirkos volt, viaszszínű. Elszorult a szívem, de Kaden megnyugtatott, hogy a seb nem halálos: amikor a lovát eltalálta egy kardcsapás, Jeb kizuhant a nyeregből, és kimarjult a válla. Borzongott, amikor levágták róla

az inget, hogy megnézzék, mi is a helyzet. – Barbárok, ez volt a kedvenc ingem – próbált mosolyogni, de közben kínlódva kapkodta a levegőt, és az arcán csak fájdalom látszott. Lehuppantam mellé, kisimítottam a haját az arcából. – Veszek neked egy tucatnyi újat – ígértem. – Cruvasi lenvászonból – fontoskodott. – Az a legfinomabb. – Úgy lesz. Jeb elfintorodott, és Rafe-re nézett. – Csináljátok. Mind a vállát néztük. Nem egyszerű ficam volt; valami elszakadt az ízületben. Máris kékes-lilás színt öltött, és feldagadt, ráadásul a Tavish által korábban összeöltött seb ismét vérezni kezdett. Tavish Orrin és Kaden felé biccentett. Ők ketten lefogták Jebet, amíg Rafe kifordította a karját, kissé felemelte, aztán meghúzta. Jeb teli torokból, állatiasan üvöltött, a hang betöltötte a völgyet. Felfordult a gyomrom. Amikor vége lett, Jeb szeme lecsukódott, és én azt hittem, elájult, de amikor újra rendesen kapott levegőt, felnézett, egyenesen rám. – Ezt nem hallottad – közölte. Letöröltem a verejtéket a homlokáról. – Semmi mást nem hallottam, csak hogy a barbárok tönkretettek egy teljesen jó inget. Az egyik halott rahtan takarójából hevenyésztünk szilárd kötést a vállára, aztán felsegítettük az egyik vendai lóra. A sajátja belehalt a csapásba, és teteme most az úton hevert, a csomagoktól megfosztva. Újra nekiindultunk. Mind véresek voltunk. Griz láthatóan kímélte sebesült oldalát; aggódtam, hátha feltépte a varratait. A halott rahtanokat szanaszét hagytuk – lemészárolt emberek komor csendélete –, miután némelyikről még a szükséges ruhaneműt is lehúztuk. Amikor felmálháztunk a készleteikből, hullarablónak éreztem magam, épp olyannak, mint akiktől Gaudrel és Morrighan félt. Azért fohászkodtam, hogy több rahtan ne álljon lesben egy másik romcsoportban. Úgy tűnt, sosem jutunk ki ebből a pokolból.

Felkiáltok, térdre hullok, továbbmenni képtelenül. Siratom a holtakat, siratom a kegyetlenkedéseket, és akkor távoli suttogást hallok. Erős vagy, erősebb a fájdalmadnál, erősebb a gyászodnál. Erősebb. És az erőmet összeszedve újra talpra állok. Morrighan elveszett szavai

TIZENHATODIK FEJEZET

RAFE

Nem bírtam kiverni a fejemből a képet, ahogy a barbár a hajánál fogva hátrarántja Lia fejét, ahogy a kardja felemelkedik – abban a pillanatban újra láttam a bérgyilkost Terravinből, amikor kést szorított Lia torkára, ám ezúttal tudtam, hogy Lia nem éli túl. Túl messze voltam. A rémület elborított. Nem érek oda idejében. És aztán valamiképpen mégis ott voltam. Valahogy odaértem. A karom messzebbre nyúlt, a lovam gyorsabban vágtatott, mint korábban bármikor. Lia most már velem lovagolt tovább, az én nyergemben helyezkedett el. Nem adtam okát, miért, és senki nem is kérdezte. A többi lovat magunk mögé kötöttük. Csak egy órányit haladtunk előre, amikor a távolban feltűnt egy porfelhő, aztán a csapat is, amely felverte. Ők is észrevettek minket, és szétszóródtak. A pokol legmélyére! Hány emberrel bírhatunk még el? Ezek legalább harmincan voltak, mi pedig a nyílt mezőn ragadtunk, a romokat messze elhagyva. Felemeltem a kezem. Mindenki megállította a lovát. Hallottam, hogy ők is elmormolnak egy-egy szót. Szentséges istenek. Jabavé. Démonok anyja. Most mihez kezdünk? Már nyitottam a számat, hogy elrendeljem: forduljunk meg, próbáljunk visszajutni a romokhoz, amikor észrevettem valamit a porfelhőben. – Felség! – szisszent rám Sven, türelmetlenül várva az utasítást.

Az a valami kék volt. És fekete. – Lobogó! – kiáltottam. – A mieink! A többiek megkönnyebbülten kiáltottak fel, ám amikor a lovascsapat közelebb ért, mind ugyanazt láttuk. Felénk irányzott lándzsákat, kivont kardokat. Eltéveszthetetlen szándékkal törtek előre. Nem tudták, kik vagyunk. Hiába integettünk, nem lassítottak. – Valami fehéret! – ordítottam. Mire rájönnek, kik vagyunk, legalább egyet felnyársalnak közülünk. De egyikünknél sem maradt egyetlen fehér rongyocska sem, amit meglengethettünk volna. – A köpenyek! – szólalt meg Lia, aztán hangosabban is megismételte. – A köpenyeink vendaiak! A nyeregtakarókat, amelyeket magunkra terítettünk, valóban vendai színekben és mintákkal szőtték. A lovascsapat szemében barbár rablók voltunk. Ki más járna erre? – Le a takarókkal! – kiáltottam. Az őrjárat lelassult, mintha tanácskoznának, de a fegyvereiket még mindig nem eresztették le. Amikor kiáltásnyi távolságba értek, a magasba emeltük a kezünket, és bemutatkoztunk, mint dalbrecki katonák. Óvatosan közelítettek meg minket, hat lóhossznyi távolságra meg is torpantak, de továbbra is készen álltak, hogy lerohanjanak minket. Kiadtam a parancsot a többieknek, hogy szálljanak le a nyeregből, a kezüket mindvégig tartsák látható helyen, a fegyvereiktől távol. Lesegítettem Liát, aztán Sven mellett előreléptem. – Ti ostoba nyavalyások! – ordította Sven. – Nem ismeritek fel a hercegeteket, ha előttetek áll? Amilyen mocskosak és véresek voltunk, én senkitől nem vártam volna el, hogy felismerjen. A százados hunyorított. – Haverstrom ezredes? Sven? A többiek egyszerre sóhajtottak fel. Hetek óta most először lazítottam el az izmaimat. Már csaknem otthon voltunk. – Úgy van, tökfej – felelte Sven mélységes megkönnyebbüléssel. – És hiába nézek ki úgy, mint egy kóbor kutya, én vagyok Jaxon herceg – tettem hozzá.

A százados különös pillantást vetett rám, aztán a mellette állókra, végül leszállt a nyeregből, és elém lépett. Az arca elsötétült. – Azia százados – mutatkozott be. – Az egész dalbrecki hadsereg önt keresi… Valami nagyon, nagyon rosszat jósolt az arckifejezése. Azia fél térdre ereszkedett, úgy fejezte be a mondatot. – Királyi felség.

TIZENHETEDIK FEJEZET

A pillanat hosszan, törékenyen elnyúlt, mint a szélben szálló ökörnyál. És tovább. Lehetetlen. Sven szemébe könny szökött. Tavish a földre szegezte a tekintetét. Orrin és Jeb sokatmondón összenézett. Még Kaden és Griz is megdermedt, bár nem voltam benne biztos, hogy megértették, mit jelentettek a százados szavai. Az Azia mellett álló fiatal katonák értetlen arcot vágtak. Még ők sem tudták. Égő fájdalom metszett a szívembe. Mindenki arra várt, mit tesz most Rafe. Kegyetlen pillanat volt, ám az övé, egyedül az övé. Királyi felség. Csak részben láttam az arcát, ám annyi is elég volt. Úgy nézett a századosra, mintha valójában nem is látná. Csupán a kosz és a rászáradt vér alatt megfeszülő arca árulta el az érzéseit. Aztán lassan ökölbe szorult a keze. Minden apró, visszafogott gesztus arra vallott, hogy a hír fájdalmas ütésként érte, ám jól kiképezték. Sven valószínűleg gyerekkora óta igyekezett felkészíteni erre a pillanatra. Rafe azt teszi majd, amit tennie kell, éppúgy, mint amikor elutazott Morrighanbe, hogy feleségül vegyen. Két kimért lélegzetvétel után biccentett a százados felé. – Akkor teljesítette a kötelességét. A hercegből néhány másodperc leforgása alatt király lett. Rafe intett a századosnak, hogy álljon fel. – Mikor történt? – kérdezte halkan. Sven csak ekkor tette a kezét a vállára. A százados tétován nézett egyikünkről a másikunkra, mintha nem tudná eldönteni, beszélhet-e a fülünk hallatára. Rafe Kadenre és Grizre pillantott, aztán megkérte Tavisht és Orrint, hogy vigyék el őket egy rövid sétára. Meglehet, eléggé megbízott bennük ahhoz, hogy kardot adjon a kezükbe, ám ahhoz már nem, hogy a királysága titkait is elárulja nekik.

A százados elmondása szerint hetekkel azelőtt történt, mindössze néhány nappal a királyné halála után. Az udvar bizalmas emberei összezavarodtak, végül úgy döntöttek, titokban tartják a király halálát. A trón megürült, a koronaherceg eltűnt – jobbnak látták, ha a szomszédos királyságok nem jönnek rá, hogy Dalbrecknek nincs uralkodója. Azt, hogy miért nem jelenik meg a király a nyilvánosság előtt, a feleségéért tartott gyásszal magyarázták. A miniszterek csendben irányították az ügyeket, közben kétségbeesetten igyekeztek felkutatni az eltűnt herceget. Minthogy vele együtt más magas rangú tiszteknek is nyoma veszett, feltételezték, hogy a herceg életben van, mindössze belekeveredett a nem hivatalos, ám annál inkább megérdemelt ellencsapásba Morrighannel szemben. Az egész királyság tombolt dühében, amiért a szerződést megszegték. Megtorlást akartak. Amikor átkutatták Sven szobáját, megtalálták a herceg üzenetét, hogy találkozzanak Luiseveque-ben, de semmi más nyomra nem akadtak, leszámítva Sven parancsát Tavishnek, Orrinnak és Jebnek, hogy ők is induljanak oda. Attól féltek, hogy Morrighan megneszelt valamit, és a herceg a társaival együtt egy ottani börtönben sínylődik, de az óvatos puhatolózás eredménytelen maradt. Mintha köddé váltak volna – ám a remény végig megmaradt. Mindenki tudta, mire képesek ők együtt. Miután a százados befejezte a jelentését, Rafe következett. Azt ígérte a századosnak, hogy útközben mindent elmond, de fáradtak és éhesek vagyunk, ráadásul többünknek orvosra volna szüksége. – És az a kettő? – intett a százados a fejével Kaden és Griz felé. Megfeszültem, úgy vártam, mit felel Rafe. Barbárok? Foglyok? Ő maga is bizonytalannak tűnt. Azért fohászkodtam, hogy ne nevezze őket rahtannak vagy orgyilkosnak. – Vendaiak – felelte végül. – Pillanatnyilag bizonyos mértékben megbízhatunk bennük. Szoros megfigyelés alatt. Bizonyos mértékben? Az imént segítettek megmenteni az életünket. Másodszorra. Azonban tudtam, hogy nem Rafe vagy Dalbreck javáért tették, kizárólag az enyémért, úgyhogy kedvetlenül, de elismertem, hogy Rafe óvatossága megalapozott. A százados elkomorodott, a homlokán mély ránc jelent meg. – Egy zászlóaljunk hetekkel ezelőtt eltűnt. Úgy vadászunk az ezekhez

hasonlókra… – A zászlóalj halott – közölte Rafe érzelemmentesen. – Egytől egyig. Láttam, amikor becipelték a véres fegyvereiket és az értéktárgyaikat a komizárnak. Ez a kettő nem vett benne részt. Ahogy mondtam, útközben mindent elmondok. A százados elsápadt. Egy egész zászlóaljnyi katona meghalt? Azonban nem tett más megjegyzést, elfogadta Rafe döntését. Még egy utolsó oldalpillantást vetett rám, de túl udvarias volt, hogy megkérdezze, ki vagyok. Bizonyára látta, hogy Rafe előtt ülök a nyeregben, és valami ízetlenséget feltételezhetett. Nem akartam sem őt, sem Rafe-et kínos helyzetbe hozni az igazsággal, hiszen mind hallottuk, amit a Morrighan iránt érzett haragjukról mondott, azonban, amikor a százados megfordult, a többiek is kíváncsian méregettek. A törzsbe tartozást jelző, elrongyolódott ruhám, vérpöttyös bőröm bizonyára vad barbárnak mutatott a szemükben. Mi dolgom van a királyuk nyergében? Rafe figyelmét nem kerülték el a pillantások. Lepillantott, és megrázta a fejét. Valóban sok mindent kellett megmagyaráznia.

Egyetlen pillanatot sem tudtam szakítani arra, hogy átöleljem Rafe-et, hogy elmondjam neki, mennyire sajnálom; hogy bármiféle együttérzéssel támogassam. A menet azonnal megindult visszafelé. Talán Rafe számára így volt a legjobb – anélkül dolgozhatta fel a híreket, hogy a szavaim még jobban felkavarták volna. Egyszer találkoztam az apjával. Futólag. Egy öregembert láttam, aki a citadella lépcsőin igyekszik felfelé, és furán biceg. Segítségre volt szüksége. Az a látvány megrémített, mert elég idős volt, hogy az apám apja legyen. A legrosszabbat feltételeztem a herceg életkoráról, holott már tudtam, mit sem számított volna, hány éves Dalbreck királya. A rémületem valójában abban gyökerezett, hogy megérkezett Civicába egy hús-vér ember, hogy aláírja a házassági szerződéseket. A puszta megjelenésében az összetört reményeimet láttam, és azt, ahogy a hangom

örökre elhal egy idegen királyságban, amelyről alig tudtam valamit. Vagyontárgy lettem, amelyet áruba bocsátanak, mint egy kocsirakomány bor, bár annál alighanem kevésbé értékes, és bizonyára kevésbé élvezetes. Hallgass, Arabella, a te mondanivalódnak nincs jelentősége. Tudtam, hogy a királynak kellett hogy legyenek jó tulajdonságai, hiszen Rafe szerette, és Sven megkönnyezte a halálát, de nem feledhettem, hogy ő volt az is, aki azt mondta a fiának, hogy ha a feleség nem válik be, tartson szeretőt az esküvő után. Csakis Rafe kedvéért éreztem gyászt. Most, hogy harminc katona kísért minket, felvetettem, hogy visszaülök a saját lovam nyergébe, hátrébb a sorban. Tudtam, mindenkinek kényelmesebb volna az út, ha nem vagyok jelen, amikor Rafe és Sven megpróbálja elmagyarázni, hol töltötték az elmúlt hónapokat. Mekkora lesz Dalbreck dühe, ha rájönnek, hogy a hercegük miattam tűnt el? Hallottam, a százados hogyan hangsúlyozta ki Morrighan nevét: mintha mérget köpött volna ki. Hűvös, élénk szél támadt. Hiányzott Rafe testének melege a hátam mögül, a karjai biztonságot jelentő ölelése, az apró mozdulat, amikor az álla az arcomhoz ért. A hajam olajtól, füsttől, portól szaglott, még a folyó vizét is éreztem rajta, amely csaknem megölt mindkettőnket, ő mégis hozzám hajolt, mintha virágillatom lenne, mintha nem érdekelné, rendes hercegnő vagyok-e, voltam-e valaha. – Úgy láttam, Rafe-et megdöbbentette a hír. Eszerint, amit a király hanyatló egészségéről mondott, szintén hazugság volt? Észre se vettem, hogy Kaden mikor léptetett mellém. Valószínűleg azóta számolta a hazugságokat, amióta otthagytam a teraszon. Ránéztem – a válla előreesett kimerültségében, de a szemében másfajta fáradtság tükröződött. Azt a húsba vájó, nap nap után adagolt, kiszámított szavak okozták. Az én szavaim. Szerettem volna, ha eszembe jut valami védekezés, ám Kaden pillantásában nem volt már harag, és ez engem is kiüresített. Többé nem volt mi ellen küzdenem. Nem maradt bábu a játéktáblán. – Sajnálom, Kaden. Fájdalmas grimaszra húzta a száját, és megrázta a fejét, mintha el akarná hessegetni a bocsánatkérésemet.

– Volt időm, hogy végiggondoljam – felelte. – Valójában nem volt okom, hogy igazmondást várjak tőled. Elvégre én voltam az, aki elsőként hazudott és elárult téged, még Terravinben. Igaza volt. Akkor hazudott és elárult, most mégis az én hazugságom tűnt súlyosabb bűnnek. Kihasználtam, hogy szeretetre vágyik. Együttérzőn hallgattam a legmélyebb, legkínzóbb titkát, amelyet még senkivel sem osztott meg. A lelke érintetlen sarkába engedett be, én pedig ellene fordítottam a bizalmát. Sóhajtottam. Belefáradtam, hogy számolgassam a bűnöket, mint a fabatkákat a kártyajátékban. Számít, hogy melyikünkhöz került több? – Az egy egész élettel ezelőtt volt, Kaden. Mindketten más emberek voltunk. Az igazságot és a hazugságokat a saját céljaink érdekében használtuk fel. – És most mi a helyzet? Rájöttem, hogy tétován újra a kezét nyújtja; az igazság, mint egy láthatatlan szerződés, a levegőben lebegett közöttünk. De lehetséges volt egyáltalán igazat mondani? Azt sem tudtam, mi az igazság, vagy, hogy most van-e itt az ideje. – Mit akarsz, Kaden? Még azt sem értem, mit keresel itt. Szőke hajába belekapott a szél. Hunyorítva nézett maga elé, a messzeségbe, de nem találta a szavakat. Láttam, hogy küzd, keresi a megjátszott nyugalmat, amit az arcán szokott hordani, most azonban elvesztette. – Éppen most ajánlottál igazságot – emlékeztettem; erre elkínzott mosolyra húzódott a szája. – Annyi éven át… nem akartam olyannak látni a komizárt, amilyen volt. Megmentett egy szörnyetegtől, és én is ugyanolyan megszállottá váltam, mint ő. Készen álltam rá, hogy egy egész királysággal fizettessem meg az apám bűneit, egy olyan emberét, akit több mint egy évtizede nem is láttam. A fél életemet a halála napjára várva töltöttem. Minden morrighani kedvességét, akivel találkoztam, kiirtottam magamból. Azt mondtam magamnak, hogy nem számít. Ez a háború ára. Az én háborúmé. – De ha ennyire gyűlölted az apádat, miért nem vágtad el a torkát már régen, Kaden? Orgyilkos vagy. Neked nem jelentett volna nehézséget.

Megköszörülte a torkát, szorosabban markolta a szárat. – Mert nem lett volna elég. Akárhányszor elképzeltem, hogy a penge felmetszi a torkát, nem azt éreztem, amire szükségem volt. A halál túl gyors. Minél hosszabb ideje terveztem azt a napot, annál többet akartam. Azt akartam, hogy szenvedjen. Hogy tudja. Végig akartam nézni, ahogy minden, amit tőlem megtagadott, apránként csúszik ki az ujjai közül. Azt akartam, hogy százféle halált haljon, lassan, szenvedések közepette, mint ahogyan én koldultam az utcasarkokon, rettegve, hogy nem fogok tudni eleget összeszedni, hogy elégedetté tegyem az állatokat, akiknek eladott. Azt akartam, hogy érezze az ostorcsapásokat, amelyeket rám mért. – Azt mondtad, a koldusok vertek meg. – Ők is, de csak miután az apám keze nyomán kirajzolódtak az első hegek a hátamon. És azok voltak a legmélyebbek. Összerándultam a kegyetlenségre gondolva, amelyet Kadennek el kellett szenvednie, de attól, hogy ennyi ideig tervezgetett bosszúra éhesen, gombóc gyűlt a torkomba. Nagyot nyeltem. – Még mindig akarod? Tétovázás nélkül rábólintott. – Igen, még mindig holtan akarom látni, de most már van más, amit még jobban akarok. – Felém fordult; a szeme sarkába az aggodalom gyűrt ráncokat. – Többé nem akarom más ártatlanok halálát. A komizár senki életét nem kíméli meg. Sem Pauline-ét, sem Berdiét, sem Gwynethét. Senkiét. Nem akarom, hogy meghaljanak, Lia… és nem akarom, hogy te meghalj. Úgy nézett rám, mintha már a túlvilág fehérségét látná az arcomon. Felkavarodott a gyomrom. Az utolsó szavak jutottak eszembe, amelyeket Vendától hallottam, a hiányzó lapok, amelyeket valaki kitépett a könyvből. A Jezeliának nevezett élete lesz az áldozat. Ezt a versszakot nem osztottam meg másokkal. Néhány dolgot egyelőre titokban kellett tartanom. Az igazság még mindig messze maradt tőlem. – Egy egész királyság sorsa forog kockán, Kaden. Nem csak azé a néhány emberé, akit ismersz. – Két királyságé. Vendában is vannak ártatlanok. Könnyek csípték a szemem. Aszterre gondoltam, és azokra, akiket

lemészároltak a téren. Igen, két királyságé. Harag fortyogott bennem a komizár és a tanács cselszövései miatt. – A törzseknek több járna, mint amennyit kaptak – jelentettem ki –, de Venda mélyén rettenetes fenyegetés növekszik, amit meg kell állítani. Nem tudom, hogy lehet mindezt egyszerre elérni, de meg fogom próbálni. – Akkor segítségre lesz szükséged. Nekem már nincs miért visszamennem, Lia, addig nincs, amíg a tanács kezében van a hatalom. A szülőföldemen, Morrighanben is éppen annyira gyűlölnek. Már a vagabundokhoz sem csatlakozhatok. Ha veled vagyok… – Kaden… – Ne gondolj többre, mint amit a szavak jelentenek, Lia. Ugyanazt akarjuk elérni. Segítséget ajánlok neked. Semmi többet. Ez volt az igazság, amelyet Kaden megpróbált elhinni. Hogy semmi többet. Én azonban láttam a szemében a többet. Még mindig annyi vágy égett benne. Nehezen járható ösvény nyílt meg előttem. Nem akartam ismét félrevezetni, vagy fájdalmat okozni neki. Ugyanakkor olyasmit ajánlott, amit nem utasíthattam vissza. Segítséget. És egy, az alkalmazásomban álló vendai orgyilkos kétségtelenül értékes dolog. Milyen nagyon szerettem volna látni a kormánytagok arcát, amikor megtudják, különösen a kancellárét és a királyi akadémikusét. Ugyanazt akarjuk. – Akkor mondd el, amit a komizár terveiről tudsz. A morrighani kormányból ki más állt még az oldalára a kancelláron és az akadémikuson kívül? Kaden a fejét rázta. – Én csak a kancellárról tudtam. A komizár megtartotta magának a részleteket. Ha kiadja a legfontosabb szövetségeseit, azzal túl sok hatalomról mondott volna le. A kancellárról is csak azért beszélt nekem, mert engem utasított, hogy vigyek el neki egy levelet. Tizenhárom éves voltam, és az egyetlen vendai, aki akcentus nélkül beszélte a morrighani nyelvet. A szobalány számára, aki ajtót nyitott, ugyanolyan futárnak tűntem, mint akármelyik másik. – Mi volt a levélben? – Le volt pecsételve. Nem olvastam el, de azt hiszem, a komizár még több írástudót kért, mert néhány hónapra rá jó páran érkeztek a

Sanctumba. A gondolataim egyre akörül forogtak, hogy a kancellár és az akadémikus mellett még kik és hányan szövetkeztek a komizárral. A bátyám halála jutott az eszembe, és biztosra vettem, hogy nem véletlen találkozás volt. Egyáltalán, mit keresett egy teljes vendai zászlóalj olyan messze a határtól? Nem valami helyőrségbe tartottak, nem egy másik királyságba, és amint a bátyám embereit lemészárolták, megfordultak és hazamentek. Addig meglapultak és várakoztak, talán nem sejtették biztosan, hogy mikor találkoznak össze, de valahogy tudták, hogy Walther csapata közeleg. Valaki Morrighanből jó előre megüzente? A vérfürdőt megtervezték. Amikor találkoztam a chievdarral a völgyben, cseppnyi csodálkozást sem mutatott, amiért éppen összefutott a zászlóaljjal. Az árulás talán már a morrighani katonaságot is elérte? Váratlanul paták robaja hallatszott. Egy katona vágtatott hátra, és az enyém mellé fordította a lovát. – Hölgyem? – A szó esetlenül jött a szájára, mintha nem volna benne egészen biztos, minek nevezzen, bár igyekezett, hogy a hangsúly ne áruljon el kétségeket. Egyértelmű volt, hogy Rafe még nem árult el mindent a századosnak. – Igen? – A király azt kívánja, hogy jöjjön előre, az oldalára. Már csaknem ott vagyunk. A király. Az új igazság megrázott. Rafe-re nehéz napok várnak. Nemcsak a gyászával kell megbirkóznia, de ráadásul éppolyan mértékben szem előtt lesz, mint én volnék. Ez mindent megváltoztathat. A terveinket. Az én terveimet. Elkerülhetetlenül. – Később még beszélünk – néztem Kadenre. Ő bólintott, én pedig követtem a katonát a karaván élére.

Hiába néztem Rafe-et, nem bírtam elképzelni a trónon. Csak lóháton láttam magam előtt mint katonát, a haja napszítta, szél kócolta, a szemében fenyegető tűz, a kezében kard. Ez volt az a Rafe, akit én ismertem. Most azonban több

lett, egy hatalmas királyság uralkodója, nem csupán a trónörökös. A szemét félig lehunyta, mintha a sok napos alváshiány végül erőt vett volna rajta. Senki, még egy olyan erős ember sem, mint ő, nem bírhatja a végtelenségig ennyire kevés pihenéssel. A százados a másik oldalán lovagolt, egy másik katonával beszélgetett. Fogalmam sem volt, miként magyarázta ki Rafe a hosszas távollétét, de biztosra vettem, hogy a terravini időszak nagy részét kihagyta. Mit érdekli a századost, mi zajlott egy felszolgálólány és egy földműves között? Rafe tudta, hogy őt figyelem; megfordult, és rám mosolygott. – Legelőször is forró fürdőt veszünk. Helytelen volt, hogy arra vágytam, közös kádban tegyük? Csak néhány áldott órát szerettem volna, amikor elfelejthetjük, hogy a világban mások is élnek. Mindazok után, amin keresztülmentünk, nem járt nekünk ennyi? Elegem volt belőle, hogy a holnapokra, a reményekre, a talánokra várjak. – Ott van! – hallottam Orrin kiáltását valahonnan elölről. Arra néztem, és a távolban, egy lankás dombon egy építmény tűnt a szemembe. Két kísérőnk előrevágtatott, hogy bejelentse az érkezésünket. Ez volna a helyőrség? – Ez Marabella? – tudakoltam Rafe-től. – Nem erre számítottál? Egyáltalán nem. Sátortengert vártam, talán fa barikádfalakat. Esetleg földvárat. Elvégre még mindig a Cam Lanteux-ben voltunk, ahol tilos állandó épületeket emelni. Ez nemcsak közös gyakorlat volt, hanem egy nagyon régi szerződés kitétele. Mindezek helyett szélesen elterülő kőépületet láttam – a falazata fehéren csillogott –, amely könnyedén, kecsesen emelkedett felfelé és két oldalra a magas kaputorony után, mint egy szárnyait széttáró hattyú. Közelebb érve azt is észrevettem, hogy a falon kívül szekerek és sátrak állnak. Ez egy önmagában álló város volt. – Mi ez az egész? Rafe elmagyarázta, hogy a helyőrség falán belül egyszerre találnak biztonságos menedéket és pihenőhelyet a más királyságokba igyekvő kereskedők. Még a vagabundok is szívesen ütöttek a közelében tábort, különösen télen, amikor az északi vidékek időjárása túlságosan zordra

fordul. Itt feláshattak néhány parcellát, hogy téli zöldségeket termesszenek, és voltak, akik kereskedtek is a katonákkal, különféle ételeket, csecsebecséket és szórakozásokat kínáltak. Ahogy a kereskedők jöttek és mentek, a város is folyamatosan változott. A nap még mindig magasan járt. A magasra törő falak fehérsége élesen elvált a fekete földtől; egy gyermekmese varázslatos világára emlékeztetett. A kapu kinyílt, és emberek tömege áradt ki, nem is mindannyian katonák. Még többen gyűltek a tornyok mellvédjéhez, hogy elcsípjenek egy pillantást. A hírek megelőztek minket, de valószínűleg senki sem tudta elhinni őket. Az elveszett herceg megkerült. A szekértáborból kíváncsi kereskedők indultak a kapu felé, hogy ők is megtudják, mi ez a felfordulás, ám a katonák sorfalat álltak előttük, így a mi utunk szabad maradt. Úgy véltem, ha egyvalami biztos a sorsomban, akkor az az, hogy mindenhová szánalmas állapotban, mocskosan érkezem meg, legyen az Berdi fogadója, a vendai Sanctum-terem, vagy Rafe honfitársainak köre. Újra éreztem, hogy ragacsos a nyakam, sár száradt a fülem mögé, kosz csíkozza az arcomat, és nagyon szerettem volna, ha van legalább egy mosdótálam, hogy megtisztálkodjak. Hátrasimítottam a hajamat, de az ujjaim elakadtak a csomókban. – Lia – szólalt meg Rafe, megfogta a kezem, és visszahúzta az oldalamhoz –, itthon vagyunk. Csak ez számít. Azzal megnyalta a hüvelykujját, és áthúzta az államon, mintha ez bármit is számítana, majd elmosolyodott. – Tessék. Tökéletes. Éppen, amilyen vagy. – Most elkented az egészet – feleltem megjátszott nyafogással. Rafe szemében helyeslés csillant. Rábólintottam. Igen. Biztonságban voltunk, és együtt. Csak ez számított. A paták robaját leszámítva csend vett körül, amíg belovagoltunk. Mintha mindenki hitetlenkedve visszafojtotta volna a lélegzetét, biztosra véve, hogy a hírhozó katona tévedett – de aztán néhányan halkan elmormolták, hogy igaz, és végül a torony tetejéről valaki lekurjantott. – Kurafiak, hát tényleg ti vagytok azok! Rafe elmosolyodott. Sven integetett. Én először megriadtam, de aztán

ráébredtem, hogy ez nem sértés volt, hanem köszöntés, az egyik katona üdvözlete a másiknak, nem a katonáé a király felé. Jeb, Orrin és Tavish is viszonozta a bajtársaik kiáltásait. Meglepve láttam, hogy a tömegben nők is vannak. Szépen öltözött nők. A szájukat félig eltátva mind engem bámultak – nem az új királyukat. Amikor beértünk a kapun, a várakozó katonák átvették tőlünk a szárat, Rafe pedig lesegített a nyeregből. Sebesült lábam elmerevedett, az első lépésemnél meginogtam. Rafe elkapott, és a derekam köré fonta a karját. Ez nem maradt észrevétlen; az üdvözlések hulláma elcsitult. Biztos, hogy a hírrel előrevágtató katonák nem beszéltek a karavánnal tartó lányról. Egy magas, sovány ember lépett elő, és a többiek sebesen utat engedtek neki. Határozott lépésekkel közeledett, kopasz feje csillogott a napon. Az egyik vállán széles, fonatos aranyzsinórt viselt. Megállt Rafe előtt, és megrázta a fejét – az álla meggyűrődött, mint a narancs héja, aztán éppúgy, mint a százados a fennsíkon, fél térdre ereszkedett, és mindenki számára hallhatóan kijelentette: – Jaxon Tyrus Rafferty, felség, Dalbreck királya! Üdvözöljétek az uralkodótokat! Egyszerre mindenki elhallgatott. Néhányan azonnal térdre ereszkedtek. A tisztek egy része felkapta a szót, Jaxon király, de a katonák többsége a hírtől döbbenten tétovázott. Az öreg király haláláról senki sem tudott. Lassan azonban mind megértették, és a tömeg hullámokat vetve letérdelt. Rafe egy egyszerű fejbiccentéssel fogadta a tiszteletadást, de számomra egyértelmű volt, hogy mindennél jobban szeretné, ha elhagyhatná a formalitásokat. Ugyan nálam jobban tisztelte a hagyományokat és a protokollt, de abban a percben csak egy igen fáradt fiatalember volt, akinek nyugalomra, szappanra és egy tál laktató ételre lett volna szüksége. A tiszt felegyenesedett, még egy pillanatig Rafe arcába nézett, aztán átkarolta és szorosan magához ölelte, mit sem törődve vele, hogy Rafe mocskos rongyai beszennyezik frissen mosott mellényét, ropogós ingét. – Sajnálom, fiú – mondta halkan. – Szerettem a szüleidet. – Eleresztette Rafe-et, és kartávolságról újra szemügyre vette. – De a pokol szentjeire, katona, ez rémes időzítés! Merre jártál? Rafe lehunyta a szemét, az arcára ismét kiült a kimerültség. Király volt, aki

nem tartozik semmiről elszámolással, elsősorban mégis a bajtársaihoz hű katona. – A százados választ adhat néhány kérdésetekre. Most először is… – Természetesen! – kiáltott fel a tiszt, ráébredve a hibájára, és a mellette álló katonákhoz fordult. – A királyunknak és a társainak fürdő kell, tiszta ruhák és szállás! És… – A tekintete megakadt rajtam; talán csak ekkor vette észre, hogy nőből vagyok. – És… – ismételte elbizonytalanodva. – Bodeen ezredes – vágott közbe Rafe –, ez volt a távollétem oka. – Kinézett a tömeg felé, hogy őket is megszólítsa, ne csak az ezredest. – Alapos ok – tette hozzá szilárd hangon, aztán felém emelte a kezét. – Bemutatom Arabella hercegnőt, a Morrighan-ház Első Leányát! Minden szem felém fordult. Mezítelennek éreztem magam, mint egy meghámozott szőlőszem. Néhány fiatal katona halkan felvihogott, aztán rájöttek, hogy Rafe komolyan beszélt, és a mosolyuk lehervadt. Azia százados is rám meredt, az arca vérvörösre vált: talán eszébe jutott minden sértő szó, amit Morrighanre mondott. Bodeen ezredes zavartan elhúzta a száját. – Ő… a foglyod? A körülményeket – a királyságaink közötti ellenséges hangulatot és az én nyomorult kinézetemet – figyelembe véve ez nem is volt valószerűtlen következtetés. Orrin felhorkant. Sven krákogott. – Nem, ezredes – felelte Rafe. – Arabella hercegnő a leendő királynőtök.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Griz torkából halk mordulás tört fel. Rafe elbitorolta az igényét. Tudtam, hogy Griz szemében attól a perctől fogva, hogy a Sanctumnál, a törzsek előtt a magasba emelte a kezem, én egyetlen királyság királynője voltam, és nem másé. Éles pillantást vetettem rá, mire az oldalához kapva elfintorodott, mintha ez okozta volna a rosszul időzített nyögést. Griz morgása azonban semmi sem volt a tömegre zuhanó némasághoz képest. Szinte megfojtott a tekintetek súlya. Abban a percben úgy tűnt, a helyőrség falai között még vendainak lenni is jobb, mint engedetlen királylánynak, aki faképnél hagyta a drága hercegüket az oltár előtt. Kihúztam magam, kiegyenesítettem a vállam és felszegtem a fejem, bár ettől alighanem csak jobban látszott a nyakamat sálként fedő rengeteg kosz. Hirtelen elegem lett a megmérettetésekből. A szívem sajgott, úgy vágytam rá, hogy tartozhassak valahová, ahogy még soha, hogy Pauline, Berdi és Gwyneth ott álljon mellettem és átöleljen, és a karjaik megtörhetetlen védelmet vonjanak körém. Ezer végleg elveszett dolog után vágytam, amelyeket, tudtam, sosem kaphatok vissza, köztük Aszterre, aki feltétel nélkül hitt bennem. A kín olyan mélyre hatolt, hogy szerettem volna vérként beszivárogni a földbe és eltűnni benne. A megmérettetések azonban sosem érnek véget. Merev háttal álltam, uralkodó módjára összeharaptam a fogam. Kényszerítettem magam, hogy határozott, egyenletes hangon szólaljak meg, és bár az én szám mozdult, az anyám beszédét hallottam. – Biztosra veszem, hogy rengeteg kérdésetek van, amelyekre később remélhetőleg meg tudjuk adni a választ, amint némileg rendbe szedtük magunkat.

Egy vékony, töpörödött asszony lépett előre, oldalba könyökölte az ezredest, hogy mozduljon arrébb. A járomcsontja élesen kiugrott, ősz szálakkal csíkozott hollófekete haját szigorú kontyba fogta. Rafe-hez fordult. – A hercegnő számára is előkészítjük a megfelelő szállást. Addig az én lakosztályomban megpihenhet, mi pedig a hölgyekkel minden igényét kielégítjük. Oldalvást sandított rám, a száját keskeny, barnás vonallá szorította össze. Nem akartam vele menni. Sokkal szívesebben tisztálkodtam volna meg a katonák barakkjaiban, hogy aztán szerezzek egy másik nadrágot, de Rafe megköszönte az asszonynak, aki egy intéssel maga után hívott. Még hallottam, hogy Rafe kiadja a parancsot, hogy a kapuőrséget kettőzzék meg, a toronyban álló őrszemeket pedig gyakrabban váltsák, hogy mindig frissek legyenek. Nem adta okát a dolognak, én azonban tudtam: attól tart, hogy még több rahtan lehet a nyomunkban. Heteken át szüntelenül figyeltünk minden apróságra – vajon képesek leszünk felhagyni vele? Visszakaphatjuk valaha a békénket? Mindenki gondosan hátralépett, hogy hozzám ne érjen. A rangom vagy a kinézetem miatt? Nem tudtam eldönteni, de ahogy a vékony, hajlott hátú nőt követtem, a bámészkodók átengedtek, nagy ívben elkerülve engem. A nő Rathbone asszonyként mutatkozott be. Hátranéztem, de addigra a tömeg összezárult, és Rafe eltűnt a szemem elől.

Rathbone asszony felajánlott egy ülőkét a nappalijában, hogy ott várjam meg, amíg elkészítik a fürdővizet. Két másik hölgy, akik Vilah-ként és Adeline-ként mutatkoztak be, elsiettek a saját lakosztályukba, majd válogatott ruhaneműkkel tértek vissza, igyekezvén találni valamit, amit felvehetnék. Némán és zavartan kerülgették egymást körülöttem, aztán szétterítették a holmikat a székeken és asztalokon. Ránézésre próbálták kitalálni, melyik illene rám, nem mérték őket hozzám. Ahhoz közelebb kellett volna lépniük, én pedig még mindig mocskos voltam. Túlságosan óvatos pillantásokat vetettek rám, én pedig túlságosan fáradt voltam, hogy

csevegésbe kezdjek. Rathbone asszony velem szemben ült egy széles, rojtokkal díszített kanapén, és le sem vette rólam a szemét. – Véres lett – állapította meg végül. – Az istenekre, csupa vér! – tódította Adeline. – Mi a csodát tettek vele? – kérdezte Vilah, aki mindössze néhány évvel lehetett idősebb nálam. Lenéztem a karomra, aztán a mellkasomon vérrel áztatott ruhára, majd felnyúltam, és megtapintottam az arcomra száradt, repedezett foltokat. Olyan sok vendai vér. Lehunytam a szemem. Csak Aszterre tudtam gondolni. Mintha minden csepp az ő vére lett volna. – Megsebesült, gyermek? Rathbone asszonyra pillantottam. A hangjából kicsendülő gyengédség váratlanul ért; a torkom fájdalmasan elszorult. – Igen, de nem mostanában. Ez mások vére. A három nő összenézett, aztán Rathbone asszony elmotyogott egy hosszú, perzselő szitkot. Amikor meglátta, hogy az állam majdnem leesik, felvonta a szemöldökét. – Katonák társaságában utazott, bizonyára hallott rosszabbakat is. Nem, valójában nem. Ezen szavak jó részét nem hallottam azóta, hogy a bátyáimmal kártyáztam a hátsó szobákban. Rathbone asszony az orrát fintorgatta. – Szedjünk le önről mindent – mondta. – Mostanra a fürdőnek is el kellett készülnie. Azzal bevezetett a szomszédos helyiségbe. A jelek szerint egy tiszti szállásra kerültem; a helyiségek kicsik, négyzetesek voltak: egy nappali, egy hálókamra, egy öltözőszoba. A falakat simára, fehérre vakolták és elegáns faliszőnyegekkel fedték. Amikor beléptünk a fürdőbe, egy katona még lerakta az utolsó vödörnyi gőzölgő öblítővizet a rézkád mellé, majd kisietett egy másik ajtón át, amelyet Rathbone asszony azonnal el is zárt a keresztrúddal. – Segíthetünk a fürdésnél, vagy egyedül is hagyhatjuk. Melyiket szeretné?

Csak néztem rá, mert magam sem tudtam, melyiket szeretném. – Maradunk – jelentette ki.

Sírtam. Nem tudom okát adni. Nem vallott rám, de hát olyan sok minden volt már bennem, ami korábban nem volt a részem. Lassú könnyek peregtek az arcomon, amíg lehámozták rólam a ruhákat, kifűzték a bakancsaimat és lehúzták őket a lábamról, ahogy a nyakamat törölgették, ahogy a hajamat szappanozták. Ahogy a bőrömről minden vércsepp a vízbe mosódott. Ki vagy merülve, ennyi az egész, mondtam magamnak. Azonban olyan volt, mintha egy vénám nyílt volna meg, elszoríthatatlanul. Még amikor behunytam a szemem, hogy megállítsam a folyamot, a sós könnyek akkor is utat találtak a szemhéjam alatt, lassan csorogtak le az arcomon, a szám sarkáig, be az ajkaim közé. – Igya ezt meg – utasított Rathbone asszony, és egy öblös, borral teli kelyhet tett a kád melletti asztalkára. Engedelmesen kortyolgattam, aztán a kád széles rézperemére támasztottam a fejem, és felnéztem a mennyezet gerendázatára. A nők marékszámra használták a citromos fürdőkristályt, beledörgölték a bőrömbe, tisztára sikálták vele, lesúrolták a mocskot, a szagot, a nyomorúságot, amiben részem volt. A kezemen és a lábamon hosszabban elidőztek, és jóval gyengédebben törölgették az összeöltött sebeket. Még egy korty. Tompa melegség terjedt szét bennem, az ujjaim hegyéig, elernyesztette az izmaimat, ellazította a nyakamat, elnehezítette a szemhéjamat, amíg le is csukódott. Vilah újra az ajkamhoz emelte a kupát. – Igyon – mondta halkan. Ismerős érzések… szőlőskertek a selymes ég alatt, cserzett bőr nyoma az ujjamon, bársony érintése… otthon. – Morrighan – suttogtam. Igen. A karavánok hozzák. A legjobb. Bodeen ezredesnek nem fog hiányozni egyetlen palack.

Túlságosan. Nem emlékeztem, hogy elaludtam volna, de csak halványan tudtam felidézni, hogy talpra támogattak és lemostak. Vastag, lágy takarókra fektettek, és tovább ápolgattak, különféle olajokat masszíroztak a bőrömbe. Rathbone asszony megvizsgálta a combomon és a hátamon éktelenkedő, összeöltött hegeket. – Nyílhegyek – magyaráztam. – Tavish szedte ki őket. Adeline összeszorított foggal felszisszent. Aztán halk társalgást hallottam. Rathbone asszony vajként olvadó balzsamot dörgölt a hegekre, mondván, hogy ettől könnyebben gyógyulnak majd. Vaníliaillat szállt a levegőben. A csípőmön mélylila véraláfutás sötétlett, ahol Ulrix a nyeregkápájára rántott. Gyengéd ujjak köröztek rajta. Újra mélyebbre süppedtem, a hangok eltávolodtak. – És ez? – kérdezte Vilah, a körme hegyével érintve a tetoválást a vállamon. Többé nem az esküvői kavah-m volt. Talán soha nem is volt az. Effiera hangját hallottam, ahogy felidézi Venda ígéretét… A mancs erős és vad, az inda lassú és állhatatos, mindkettő egyformán erős. – Ez a… Egy őrült királynő beszéde. aki gyenge volt, akit meghurcoltak, aki titokban kapta meg a nevét. – A reményük. A szó olyan vékonyan, olyan gyengén csúszott ki a számon, hogy abban sem voltam biztos, kimondtam-e egyáltalán.

A nappaliból behallatszó suttogásra ébredtem. Talán ez a kettő együtt? Nem, szerintem inkább valami kevésbé díszes.

Gondoljátok, hogy tudja? Aligha. Soha nem gondoltam helyénvalónak. Gondoljátok, hogy a herceg tudta? Tudta. Bolondok. Most már mit se számít. Nem láttad, hogy nézett rá a herceg? És a hangsúlya. Annak nem tanácsos ellenszegülni. Különösen most nem, hogy már király. És a tekintete. Leszúrhatna vele egy embert. Éppen, mint az apja. Ez még nem jelenti, hogy ne tudnák az előnyükre felhasználni a hercegnőt. Szerintem nem. Azok után, ami történt, többé nem. Erről mit gondoltok? Szerintem ez az anyag lesz a legjobb. Ezzel az övsállal. Felültem, megrántva a takarókat magam körül. Meddig aludtam? Az asztalon álló kupára néztem, aztán a kezeimre. Lágyak voltak, úgy ragyogtak, mint hónapokkal ezelőtt, amikor elhagytam Civicát. A körmeimet levágták, fényesre dörgölték. Miért tették meg értem mindezt? Vagy csakis a királyukért tették, akinek – hogy is fogalmaztak? – a tekintete szúr? Ásítottam, próbáltam lerázni az álomittas érzést. Az ablakhoz léptem. A nap már lemenőben volt. Legkevesebb néhány órát aludtam. A helyőrség magas, fehér falaira aranyos rózsaszín fény vetült. A katonavárosnak csak egy kis részét láttam, ám az alkonyi ragyogás különös méltóságot adott neki. A fal tetején egy katona sétált, de még az alak is furcsán, idegenül elegáns volt. Arany fény szikrázott a gombjain, megcsillant gondosan elrendezett övén és kardszíján. Itt minden tisztának, frissen elrendezettnek tűnt, még a kis, meszelt házacska is. Bár a határtól távol állt, ez mégis Dalbreck világát képviselte, semmiben sem hasonlított Morrighanre. Másmilyennek érződött, mint Morrighan. Még a levegőt is áthatotta a rend, és minden, amit Rafe meg én tettünk, ez ellen a rend ellen hatott. Eszembe jutott, hol lehet most Rafe. Végre ő is tudott pihenni

valamennyit? Vagy Bodeen ezredessel van, és a szülei halálának körülményeiről beszélnek? A bajtársai megbocsátják a távollétét? Engem megbocsátanak? – Ébren van. Megpördültem, a takarót a mellkasomhoz szorítottam. Rathbone asszony állt a küszöbön. – A herceg… úgy értem, a király már járt itt korábban, hogy megnézze, mi van önnel. A szívem feldobogott. – Nincs szüksége… A nők ekkor mind betódultak, hogy biztosítsanak: Rafe semmiben sem szenved szükséget, és nekiláttak, hogy segítsenek felöltözni. Rathbone asszony leültetett a fésülködőasztalához, Adeline pedig kifésülte a hajamat. Az ujjai gyorsan és biztosan jártak a tincseim között, mint egy gyakorlott hárfáséi, többet is felfogott egyszerre, és vidám ritmusban fonta össze őket, mintha csak fütyörészett volna, és egy csillogó arany szalagot is közéjük fűzött. Amikor befejezte, Vilah rám adott egy laza ruhát, amelynek az anyaga finom volt, hullámzó és sima, mint a meleg nyári szél. Ebből megértettem, hogy amit Dalbrecknek az elegáns anyagok és ruhák iránti szerelméről hallottam, igaz. Utána egy puha bőrmellény következett, hátul zsinóros, aranyfiligrán hímzéssel. Inkább csak jelképezte a mellvértet, mert a valóságban nemigen takarta a melleimet. Végül Rathbone asszony egy egyszerű fekete szatén deréksálat kötött a csípőmre, amely csaknem a padlóig ért. Az egész túlságosan elegánsnak tűnt egy helyőrségbe – úgy képzeltem, ha az istenek egyáltalán viselnek valamilyen ruhát, az valahogy így nézhet ki. Azt hittem, készen vannak, és már majdnem megköszöntem, hogy mehessek megkeresni Rafe-et, de még nem eresztettek el. Ezután következtek az ékszerek. Adeline finom mívű, csipkeszerű gyűrűt adott az ujjamra – a gyűrűt egy vékony lánc kötötte össze a karkötővel, amelyet a csuklómra erősített. Vilah parfümmel kente meg a csuklóimat, aztán Rathbone asszony egy ragyogó arany, láncszövésű páncélövet tett a csípőmre, a fekete sál fölé, és – talán ez lepett meg a legjobban – egy éles tőrt csúsztatott a rajta függő

tokba. Utoljára arany vállvértet adtak rám, amely szárnyként nyúlt túl a vállamon. Minden egyes darab szépséges volt, bár a páncél láthatóan inkább díszítő, mint praktikus célt szolgált. Egy királyságot jelképezett, amelynek a történelmét az erő és a csaták írták. Talán egy olyan királyságot, amely sosem felejtette: akkor jött létre, amikor egy herceget kidobtak a hazájából. Dalbreck elszánta magát, hogy soha többé senki ne kérdőjelezhesse meg az erejét. Mégis, ez az egész egy helyőrségi vacsoráért? Nem tettem szóvá, mennyire kirívó, mert tartottam tőle, hogy hálátlannak tűnnék, de Rathbone asszony így is ráérzett. – Bodeen ezredes elegáns vacsorákat ad. Majd meglátja. Szemügyre vettem az erőfeszítéseik eredményét a tükörben. Alig ismertem magamra. Jóval többről lehetett szó, mint felöltöztetni valakit egy vacsorához, akármilyen elegáns is az. – Nem értem – szólaltam meg. – Amikor megérkeztem, ellenséges fogadtatásra számítottam, önök azonban együttérzéssel fordultak felém. Én vagyok a hercegnő, aki cserbenhagyta a hercegüket az oltár előtt. Egyikük sem gyűlöl ezért? Vilah és Adeline félrepillantott, mintha a kérdésem kényelmetlenül érintené őket. Rathbone asszony homloka ráncba szaladt. – Úgy volt. És néhányan bizonyára még mindig gyűlölik, de… – A két másik nőhöz fordult. – Hölgyeim, miért nem indultok és öltöztök fel ti is a vacsorához? A hercegnő meg én szintén indulunk. Amikor Adeline becsukta maguk mögött az ajtót, Rathbone asszony visszanézett rám, és sóhajtott. – A részemről ez egy kicsiny kedvesség pótlása volt, amely azóta kamatozott, azt hiszem. Értetlenül néztem rá. – Sok-sok éve találkoztam egyszer az édesanyjával. Nagyon hasonlít rá. – Ön járt Morrighanben? Rathbone asszony a fejét rázta. – Nem. Azelőtt történt, hogy ő maga odaérkezett volna. Felszolgáló voltam egy fogadóban, Cortenaiban, ő pedig egy gastineaux-i nemes hölgy,

úton, hogy hozzámenjen Morrighan királyához. Leültem az ágy szélére. Olyan keveset tudtam arról az útról; anyám sosem beszélt róla. Rathbone asszony átsétált a szobán, és visszatette a parfümös üveg dugóját. Miközben beszélt, az utolsó simításokat adta meg a saját öltözékének. – Huszonkét éves voltam akkor. Regheena úrhölgy érkezése csaknem káoszba döntötte a fogadót. Mindössze egy éjszakára szállt meg nálunk, de a fogadós beküldött hozzá egy bögrényi édes, meleg tejjel, hogy jobban aludjon. – A tükörbe nézve kibontotta a kontyát, és fésülni kezdte hosszú haját. Szigorú vonásai ellágyultak, hunyorított, mintha újra látná az anyámat maga előtt. – Féltem belépni a szobájába, ugyanakkor látni is szerettem volna. Még sose láttam azelőtt nemesembereket, a környező királyságok leghatalmasabbikának jövőbeli királynéját pedig főként nem. Azonban egy fenséges, csupa ékszer, koronás hölgy helyett csak egy lányt találtam, aki még nálam is fiatalabb volt, elcsigázott az úttól, és rémült. Természetesen nem árulta el, mennyire fél, és még mosolyt is erőltetett magára, de láttam a rettegését a szemében, és azon, milyen szorosan kulcsolta össze a kezét az ölében. Megköszönte a tejet, és én arra gondoltam, hogy mondok neki valami biztatót, vagy vidámat, vagy legalább odanyúlok, és megszorítom a kezét. Nagyon hosszú ideig álltam ott, ő pedig várakozón nézett rám, le sem vette rólam a szemét, mintha kétségbeesve vágyna rá, hogy vele maradjak. Én azonban nem akartam áthágni a határokat közöttünk, úgyhogy végül csak pukedliztem, és kimentem a szobából. Rathbone asszony elgondolkodva csücsörített, aztán megfordult, kivett a szekrényéből egy rövid szőrmekabátot, és a vállamra terítette. – Próbáltam nem gondolkozni rajta, de az a rövid találkozás még azután is sokáig kísértett, hogy Regheena távozott. Egy tucat dolog is eszembe jutott, amit mondhattam volna, mégse mondtam. Apróságok, amelyek megkönnyíthették volna az útját. Olyasmik, amiket én szerettem volna hallani másoktól. De elmúlt a nap, elszállt az esély, és többé nem szerezhettem vissza. Megfogadtam, hogy sosem aggódom többé amiatt, hogy átlépem a határokat, és sosem hagyom, hogy ismét kimondatlanul maradt szavak mardossanak.

A sors fintora, hogy engem is éppen ez bántott – a szavak, amelyeket anyám sosem mondott ki. Minden, amit megtagadott előlem. Ami megkönnyíthette volna az utamat. Ha így vagy úgy visszajutok Morrighanbe, nem lesznek közöttünk néma szavak.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

PAULINE

Ez volt az első alkalom, hogy szentségtörést követtem el. Fohászkodtam, hogy az istenek megértsék, mert minden Első Leányt előszólítottak, hogy gyújtson meg egy vörös üvegmécsest, és tegye az emlékkő lábához. Utána elénekelték a Holtak Emlékversét az elhunyt hercegért és a bajtársaiért – ugyanazt a fohászt, amit én is nap nap után elénekeltem Mikaelért Terravinben. Mind hiábavaló ima lett volna, lévén, hogy Mikael nem is halt meg? A körmöm a tenyerembe mélyedt. Még azt sem tudtam, ki iránt kellene dühöt éreznem. Az istenekre haragudjak? Liára? Mikaelre? Vagy egyszerűen csak azért, mert valaha megbecsült helyem volt a királyné udvarában, most pedig alig voltam több szökevénynél, aki egy bükk árnyékában bujkál, és nem mutathatja meg az arcát senkinek, de még csak elő sem léphet, hogy az istenekhez szóljon? Mélyebbre zuhantam, mint valaha elképzelhetőnek hittem. Amikor az utolsó emlékvers is elhangzott, és a papok elbocsátották az Első Leányokat, hogy térjenek haza a családjaikhoz, a tömeg lassan szétoszlott. Nem vártam, hogy meglátom a nagynénémet – ő bizonyára a királyné mellett maradt –, de azért figyeltem, hátha mégis felbukkan. Sem Brynt, sem Regant nem mertem megkérdezni felőle. A néném rendíthetetlenül ragaszkodott a szabályokhoz, és belém is folyamatosan sulykolta őket, amióta csak beköltöztem hozzá a citadellába. Még gondolni sem akartam rá, miként fogadhatta, hogy minden előírást megszegtem, vagy, hogy árulásban váltam bűnrészessé. Láttam, amint Bryn és Regan egy lefátyolozott özveggyel beszél, aztán egy

másikkal, végül óvatosan, hogy senki ne gondolhasson minket másnak, mint gyászolónak, felénk veszi az irányt. Először csak hallgattak, és kérdő pillantásokkal méregették Berdit. – Nyugodtan beszélhettek – mondtam nekik. – Berdiben megbízhatunk. Ugyanannyira szereti Liát, mint mi, és azért van itt, hogy segítsen. Regan továbbra is gyanakodva nézett rá. – És titkot tartani is tud? – Nem kérdés – vágta rá Gwyneth. Berdi Regan felé hunyorított, és a fejét oldalra hajtva vizsgálgatta. – A kérdés az, hogy mi megbízhatunk-e benned? Regan fáradtan elmosolyodott, és kissé meghajolt felé. – Bocsássatok meg. Az elmúlt néhány nap nehéz volt. – Megértem – mosolygott vissza Berdi megnyugtatón. – Részvétem a bátyád halála miatt. Lia mindig is nagyra becsülte. Bryn nagyot nyelt. Regan biccentett. Mindketten elveszettnek tűntek a bátyjuk és a húguk nélkül. – Tudtatok beszélni a szüleitekkel Liáról? – kérdeztem. – Nem volt rá alkalom, mielőtt a Waltherről szóló hírek megérkeztek volna – felelte Bryn. – Utána az apánk ágynak esett. Ez a kettő teljesen összetörte anyánkat. Ki sem lép a szobájából, hacsak nem apánkat ápolja, de az orvos szerint semmit sem tehet, és meg is kérte, hogy maradjon távol. Azt mondja, a látogatásai csak felizgatják apánkat. Berdi a király egészségéről kérdezett. Bryn elmondta, hogy az állapota nem változik, gyenge, de stabil. Az orvos szerint a szíve teszi, és a pihenéstől helyrejön majd. – Azt mondtátok, híreitek vannak? – tudakolta Gwyneth. Bryn sóhajtott, és kisöpörte barna fürtjeit a homlokából. – A katona, aki Lia árulásának hírét hozta, meghalt. Levegőért kaptam. – Úgy hallottam, nem sebesült meg, csak kimerült. Hogy történhetett? – Nem tudjuk. Száz kérdést is feltettünk, de az orvos csak annyit mondott, hogy rohamot kapott, alighanem kiszáradás miatt. – Kiszáradás? – visszhangozta Gwyneth. – Legalább egy tucat folyón és patakon át kellett kelnie, hogy elérjen idáig.

– Tudom – vágta rá Regan. – De még azelőtt meghalt, hogy a kancelláron kívül más is kikérdezhette volna. Berdi szeme összeszűkült. – Gondoljátok, hogy hazudtak arról, amit a katona elmondott? – És ami ennél is fontosabb, azt gondoljátok, hogy a kancellárnak köze volt a halálához – állapította meg Gwyneth. Regan az arcát dörzsölgette, a szemében tisztán látszott tehetetlen bosszúsága. – Ezt nem állítjuk. Csak azt, hogy nagyon sok minden történik nagyon gyorsan, és úgy tűnik, a kérdéseinkre nincs válasz. Óvatosnak kell lennetek, amíg vissza nem érünk. – Vissza? – Ez a másik, amit el kellett mondanunk. Jövő héten a Szentségek Városába küldenek minket, amikor pedig ott végeztünk, az én egységem Gitosba indul tovább, Bryné Cortenaiba. Útközben több városban is megállunk. – Mindketten elmentek? – kérdeztem, kissé túlságosan is hangosan. Gwyneth figyelmeztetőn megköszörülte a torkát. Halkabban folytattam. – Ez hogy lehetséges, most, hogy Walther halott és az apátok beteg? Te vagy a koronaherceg, Bryn a második a sorban. Nem hagyhatod el Civicát. A szabályok szerint legalább egyikőtöknek… Bryn megfogta és megszorította a kezem. – Nehéz idők járnak, Pauline. Morrighant alapjaiban rázták meg. A kisebb királyságok látták, hogy megromlott a viszonyunk Dalbreckkel, a koronahercegünket lemészárolták több magas rangú nemes úr fiával együtt, az apám beteg, a húgom pedig állítólag az ellenség soraihoz csatlakozott. Az őrkapitány szerint ezekben a napokban senki sem bújhat el gyáván. Ki kell mutatnunk az erőnket és az önbizalmunkat. A kormány döntötte el. Regan és én is megkérdőjeleztük, de az apánk megerősítette, hogy ő is ezt akarja. – Személyesen beszéltetek vele? – kérdezte Berdi. Regan és Bryn egymásra néztek, és valami kimondatlan röppent át közöttük. – Igen – felelte Regan. – Rábólintott, amikor a parancsról kérdeztük. – De nincs jól! – hitetlenkedett Gwyneth. – Nem gondolkodott tisztán.

Ez veszélybe sodorja a trónt, ha az állapota rosszabbodna! – Az orvos biztosított minket, hogy nem kell aggódnunk, ha elmegyünk. Az őrkapitány szerint semmi sem növeli jobban a csapatok és a szomszédos királyságok bizalmát, mint ha a király fiait látják. A két testvérre néztem. Az arcukon láttam, hogy maguk sem tudják, mit gondoljanak. Őrlődtek. Ez nem csupán a bizalom visszaállításáról szólt. – Be kell bizonyítanotok, hogy a húgotok árulása ellenére még mindig hűek vagytok a koronához. Regan biccentett. – A megosztott család félelmet és anarchiát szül. Erre igazán nincs most szükségünk. Félelem. A küldetésük bizonyos értelemben megalapozott volt, ám mégis helytelennek érződött. Láttam a szemükben az aggodalmat. – Mindketten hisztek Liában, ugye? Bryn tekintete ellágyult. – Ezt nem kell megkérdezned, Pauline. Szeretjük a húgunkat, és ismerjük őt. Kérlek, ne aggódj. Bízz bennünk ebben az ügyben. Volt valami különös abban, ahogy fogalmazott. Gwyneth is észrevette, és gyanakodva nézett rájuk. – Van még valami, amit nem mondtatok el nekünk. – Nem – jelentette ki Regan határozottan. – Semmi más. – Lenézett a hasamra, amelyet alig takart a köpenyem. – Ígérjétek meg, hogy nem keltetek feltűnést. Maradjatok távol a citadellától. Amilyen hamar csak tudunk, visszatérünk. Összenéztünk Berdivel és Gwynethszel, aztán bólintottunk. – Rendben – válaszolta Bryn. – Elkísérünk benneteket a kapuig. A temető mostanra csaknem kiürült, csak néhány gyászolót láttunk. A legtöbben hazatértek az otthonukba, hogy felkészüljenek az alkonyszaki emlékversekre. Egy fiatalember, teljes vértezetben és fegyverzetben, még mindig az emlékkő előtt térdelt lehajtott fejjel; minden porcikája mélységes kínról vallott. – Ő kicsoda? – kérdeztem. – Andrés, az alkormányzó fia – felelte Regan. – Ő az egyetlen, aki Walther zászlóaljából életben maradt. Lázas beteg volt, amikor a többiek

elindultak, nem tudott csatlakozni. Amióta a követ elhelyezték, mindennap eljött, hogy gyertyát gyújtson. Az alkormányzó szerint Andrést gyötri a bűntudat, amiért nem volt ott a bajtársaival. – Hogy ő is meghaljon? Bryn megrázta a fejét. – Hogy mind életben maradjanak. Csak néztünk rá, és alighanem mindannyiunk fejében ugyanaz a kérdés járt – vajon ha eggyel többen vannak, az tényleg változtatott volna a dolgokon? Miután a fivérek magunkra hagytak, megkértem Berdit és Gwynetht, hogy várjanak rám, azonnal visszajövök. Megértettem Andrés bűntudatát, és a fájdalmat, amikor újraéljük a múltat, azon gondolkodva, mit csinálhattunk volna másképp. A Lia eltűnését követő hetekben én is százszor újraéltem azt a percet, amikor Kaden a bokrok közé rángatott. Az járt a fejemben, hogy meg kellett volna ragadnom a tőrét, vagy belerúgnom, vagy csinálni valamit, ami mindent megváltoztat, de én csak remegtem, dermedten a félelemtől, amíg Kaden az arcomba hajolt, és megfenyegetett, hogy megöl minket. Ha kapnék egy második esélyt, mindent másképp csinálnék. Andrés még mindig az emlékkőnél térdepelt, amikor visszaértem. Talán ezzel a perccel mindkettőnknek segíthetek. Ha Andrés annyira szerette a zászlóalját és Walthert, tudnia kellett, milyen közel állt egymáshoz Walther és Lia. Talán ő volt az egyik, aki segített Walthernek téves nyomokat fektetni a szökésünk után. Amikor odaértem hozzá, felnézett, és a köpenyem árnyékát fürkészte. – Jó emberek voltak – mondtam. Andrés nagyot nyelt, és bólintott. – Senki más nem értett ezzel jobban egyet, mint Lia. Biztosra veszem, hogy soha nem árulta volna el őket. – Erősen figyeltem, összerándul-e a név hallatán, de nem tette. – Lia – ismételte elgondolkodva, emlékezőn. – Csak a testvérei nevezték így. Jól ismerted? – Nem – vágtam rá a hibámra ráébredve. – De egyszer találkoztam Walther herceggel, aki szeretettel beszélt róla. Hosszan ecsetelte, mennyire

szorosan kötődnek egymáshoz. Andrés ismét biccentett. – Igen, a királyi testvérek mind nagyon közel álltak egymáshoz. Irigyeltem őket érte. Az én egyetlen bátyám még kisgyerekkoromban meghalt, és a féltestvérem… – Megrázta a fejét. – Nem számít. Újra rám nézett, figyelmesebben, mintha rendesen meg akarna nézni magának. – Azt hiszem, nem hallottam a nevedet. Hogyan szólíthatlak? Sietve próbáltam kitalálni egy nevet; az anyámé jutott az eszembe. – Marisol – feleltem. – Az apám gyertyaöntő a szomszéd faluban. Azért jöttem, hogy lerójam a tiszteletemet, és hallottam, hogy más gyászolók megemlítik, hogy egyedül te élted túl. Remélem, nem veszed tolakodásnak. Csak vigaszt szeretnék nyújtani. Ez kegyetlen barbárok műve volt, és senki másé. Semmit sem tehettél volna. Bátran felém nyúlt, és megszorította a kezem. – Mások is ezt mondták, az apámat is beleértve. Próbálom elhinni. Jutalomnak éreztem, amikor az arcán némileg enyhült a fájdalom. – Őket is és téged is belefoglallak az emlékverseimbe – ígértem, elvontam a kezem, megcsókoltam két ujjamat, és az ég felé emeltem, majd megfordultam és elsétáltam. – Köszönöm, Marisol – szólt utánam. – Remélem, még találkozunk! Egészen biztosan így lesz, Andrés. Gwyneth haragtól villámló szemmel fogadott, amikor csatlakoztam hozzájuk. – Az alkormányzó fiával beszélgetni? Ez neked a rejtőzködés? – Bízz bennem egy kicsit, Gwyneth – feleltem elégedett mosollyal. – Nem te szoktad mondogatni, hogy ne játsszam már a jó kislányt? Talán Andrés tud valamit, ami a segítségünkre lehet. Talán most én lettem a kém.

HUSZADIK FEJEZET

RAFE

Beléptem a tábori orvosnak fenntartott házba. Tavish, Jeb, Griz és Kaden is egy-egy ágyon hevert, éppen ellátták őket. Kaden eltitkolta, hogy ő is megsebesült, a derekán vágták meg, hátul. Kis seb volt, mégis össze kellett ölteni. Orrin és Sven velük szemben ültek a székeken, a lábukat a betegágyakon pihentették. Tavish és Orrin, amint megláttak, sértőn füttyögettek, mintha valami nagyképű ficsúr lennék. Jebnek tetszett az átalakulásom. – Pedig már egészen hozzászoktunk a rusnya képedhez – köszöntött Sven. – Fürdés és borotválkozás teszi. Egyszer ti is kipróbálhatnátok. Jeb vállát különféle kenőcsökkel kenték be és szorítókötéssel rögzítették. Az orvos szerint az izmai is elszakadtak, hetekig nem szabad mozdítania a vállát. Semmi lovaglás, semmi feladat. Három nap ágynyugalom. Jeb fintorgott az orvos háta mögött, és azt tátogta: nem. Vállat vontam, mintha nem lenne módomban felülbírálni az orvos döntését, mire Jeb sötéten nézett rám. Grizt is ágyba parancsolták néhány napra, ám Tavish és Kaden csak könnyű sérüléseket szenvedett, ami pár nap kellemetlenséget okozott, nem többet, és a szolgálat alól sem jelentett felmentést. A tábori orvoshoz valahogy nem jutott el a hír, hogy Kaden nem közülünk való, és feltételezte, hogy ő is egy katona. – Ez a kettő mehet tisztálkodni – közölte. – Majd bekötözöm őket, ha visszajöttek. – Azzal újra Griz mellé lépett. Kaden a helyiség hátuljában volt, a félhomályban, de ahogy az ingéért

nyúlt, kilépett az ablak elé, és megláttam a hátán a fekete cérnás öltések rövid sorát, ahol az orvos összevarrta. Aztán megláttam a hegeket is. Mélyeket. Megkorbácsolták. Felém fordult, és észrevette, hogy bámulom. A mellkasa is ugyanolyan heges volt. Egy pillanatnyi tétovázás után úgy vette fel az inget, mintha az egész mit sem számítana. – Régi sérülések? – kérdeztem. – Igen. Régiek. Mennyire régiek? – gondoltam, de a kurta válasz egyértelművé tette, hogy nem akar róla beszélni. Nagyjából egykorú volt velem, úgyhogy a régi azt jelentette, hogy alig nőhetett még ki a gyerekkorból, amikor kapta őket. Emlékeztem, hogy Lia azt motyogta: Kaden valaha morrighani volt, de akkor láz gyötörte, és félig aludt már, én pedig úgy gondoltam, ez nem valószínű. Mégis, nem értettem, hogy ha a vendaiak bántak vele ilyen keményen, miért maradt hűséges hozzájuk? Befejezte az inge gombolását. – Van kint néhány katona, akik megmutatják, hol találod a zuhanyzókat. Tőlük kaphatsz tiszta ruhákat is. – Úgy érted, őrök? Nem hagyhattam, hogy szabadon járkáljon mindenfelé, és nemcsak azért, mert még mindig nem bíztam benne teljesen, hanem a saját védelme érdekében. A zászlóalj lemészárlásának híre kezdett elterjedni. Semmiféle vendait nem láttak itt szívesen, még azt sem, akit a király nevezett bizonyos mértékben megbízhatónak. – Nevezzük őket kísérőknek – feleltem. – Emlékszel erre a szóra, nem? Ígérem, a te kísérőid sokkal szívélyesebbek lesznek, mint ahogy Ulrix és a vad falkája bánt velem. Az övét és a rajta függő kardot nézte, amely egy asztalon hevert. – Azt pedig itt kell hagynod. – Ma megmentettem a királyi seggedet. – Én pedig most épp a te vendai seggedet mentem meg.

Rendes körülmények között, ha a szolgálat Marabellába szólított, a többi katonával együtt aludtam a barakkban, de az ezredes szerint most, hogy királlyá váltam, ez már nem illett hozzám. El kell kezdened ehhez méltón viselkedni, mondta, és Sven is egyetértett vele. Elrendelték, hogy állítsanak fel egy sátrat a számomra – a sátrakat az idelátogató nagykövetek és átutazó magas rangú személyek számára tartogatták. Nagyobbak voltak, díszesebbek, és határozottan diszkrétebbek, mint a zsúfolt barakkok, ahol a katonák szállása volt. Elrendeltem, hogy Lia számára is állítsanak fel egyet, és be is mentem a sátrába, hogy ellenőrizzem, minden rendben van-e. A földre vastag, virágos szőnyeget terítettek, az ágyát takarókkal, szőrmékkel és rengeteg párnával vetették meg. Egy megpakolt, kerek kályha csak arra várt, hogy begyújtsák, fényforrásnak pedig egy olajlámpás-csillárt akasztottak fel. És virágok is voltak: egy kis vázából szinte kicsordultak a lila szirmok. Az ezredes egy egész csapatot küldhetett ki, hogy átkutassák értük a kereskedők kocsijait. Egy csipketerítővel fedett asztalkán színes vizeskancsó állt, mellette egy cserépedényben kekszek. Kivettem egyet és megettem, aztán visszatettem a fedőt. Minden részletre ügyeltek. Lia sátrát sokkal gondosabban készítették elő, mint az enyémet. Persze az ezredes tudta, hogy ellenőrizni fogom, kényelmes-e a szállása. Az ágy mellett a padlón megláttam a nyeregtáskáját; magam mondtam az istállószolgának, hogy hozza a sátorba, amint felállítják. Az is vérfoltos lett. A szolga alighanem ezért tette a földre. Kiszedtem a tartalmát, és az ágy melletti asztalra tettem, hogy el tudjam vinni kitisztíttatni a táskát. A mögöttünk álló nap minden emlékét el akartam törölni. Leültem az ágya szélére, és átlapoztam az egyik könyvet. Az volt, amelyikről már mesélt, a Venda-ének. Amelyikben a Jezelia név szerepelt. Hátradőltem, és a puha matracba süppedve néztem a szavakat, amelyek a számomra semmi értelemmel nem bírtak. Hogy lehetett Lia biztos a jelentésükben? Hiszen nem tudós. Emlékeztem az arckifejezésére, amikor, még a Sanctumban, megpróbálta elmagyarázni a dolog fontosságát. Talán nem véletlen, hogy itt vagyok.

Végigfutott a hátamon a hideg, amikor kimondta a szavakat. Gyűlöltem, ahogy Venda – a nő vagy a királyság – a félelmével játszott, de emlékeztem a tömegre is, és arra, ahogy napról napra növekedett. Volt benne valami természetellenes, valami, ami nem érződött helyesnek, valami, amit még a komizár sem irányíthatott. Félretettem a könyvet. Mindez már mögöttünk maradt. A Sanctum, Venda, minden. Beleértve Griz nevetséges hitét, hogy Lia a királynője. Hamarosan úton leszünk Dalbreck felé. Átkoztam a tényt, hogy nem indulhatunk azonnal. Az ezredes nem tudott akkora kíséretet kiállítani, amekkorával Sven megelégedett volna, de azt mondta, néhány napon belül váltás érkezik, mi pedig a távozó csapatokkal biztonságban elvonulhatunk. Addig is megparancsolta a solymásznak, hogy küldjön három sebes Valsprey-sólymot Falworthba a hírrel, hogy biztonságban vagyok, és hamarosan visszatérek. Azt is mondta, hogy ez idő alatt el tudja mondani, mi hír az udvarnál. Felkészíteni, ez volt a figyelmeztetés, amit a szemében láttam, ha nem is mondta ki egyenesen. A visszatérésem nem lesz egyszerű. Ezt én is tudtam. Még mindig próbáltam feldolgozni a tudatot, hogy valóra váltak a legrosszabb félelmeim. Az anyám és az apám is meghalt, és úgy, hogy nem tudták, mi lett az egyetlen fiuk sorsa. Belém mart a bűntudat. De tudták, hogy szeretem őket. Azt mindenképpen. Megegyeztünk, hogy holnapra halasztjuk a szüleim halálának megbeszélését, és minden másét is, ami azóta történt. Előbb kipihenem magam. A kormányzat forrongani fog a dühtől, ha megtudják, hol voltam és miféle kockázatokat vállaltam. Beletelik majd némi munkába, hogy visszanyerjem a bizalmukat. Azonban Lia életben volt, és ha kellene, az egészet újra végigcsinálnám, az elejétől fogva. Sven és a többiek megértették. Ha a kormányzat tagjai találkoznak vele, ők is megértik majd.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET

KADEN

Úgy követtem az őröket, mintha nem tudnám, hova tartanak, holott úgy ismertem a Marabella-helyőrség minden zegzugát, mint a tenyeremet, különösen azt a részt, ahol a zuhanyzók és a latrinák voltak. Ahogy a lófuttatóhoz vezető kapuhoz közeledtünk, láttam, hogy a futtató hátsó falánál is felállítottak egy őrtornyot. Az volt az egyetlen vakfoltjuk. Igen valószínűtlen hely, az igaz, hiszen alatta meredek, sziklás hegyoldal zuhant a folyó felé, de attól még vakfolt, amely lehetővé tette, hogy bejussak. Lia egyszer megkérdezte, hány embert öltem meg. Túl sokat, hogy mindre emlékezzek, de ezt nem felejtettem el. Itt. Az utolsó latrinát néztem. Illő hely volt a számára a halálhoz. – Várjatok – szólalt meg Tavish. Megálltam. Az őrök bementek az egyik raktárkunyhóba. Biztosra vettem, hogy nem ajánlanának nekem zuhanyt és tiszta ruhákat, ha tudnák, hogy elvágtam az egyik parancsnokuk nyakát. Ez két éve történt. Nem emlékeztem, pontosan mi volt a bűnlajstromán, csak annyit tudtam, hogy sok vendai halt meg a parancsnoklása alatt, és ez már elég ok volt a komizár számára, hogy elküldjön hozzá. Ezt Ebenért, mondtam neki, mielőtt lecsaptam volna, bár nem tudtam, volt-e köze Eben szüleinek meggyilkolásához. Most már azt kívántam, bárcsak tudtam volna. Bárcsak vissza tudtam volna emlékezni minden okra! Az egy egész élettel ezelőtt volt, Kaden. Mindketten más emberek voltunk. – Valami gond van? – tudakolta Tavish. A kísérők időközben kijöttek a

raktárból, és arra vártak, hogy kövessem őket. – Nem – feleltem. – Semmi gond. Továbbsétáltunk a zuhanyzók felé. Hálás voltam a meleg vízért. Nem olyan volt, mint a vagabundok meleg forrásai, amelyek jóformán leégették az emberről a koszt, de azért a Sanctum jeges vizénél jobban esett a fájós izmoknak. Jó volt lemosni az emberek vérét, akik valaha a bajtársaim voltak, akikkel mindössze néhány hónappal korábban együtt lovagoltam – ma azonban a megölésükben segédkeztem. – Úgy látszik, Griz helyrejön. A víz alatt tartottam a fejem, tettetve, hogy meg sem hallottam Tavisht. Dicséretet akar? Csak mert összefércelte Grizt a vadonban? Amikor megfordultam, hogy hűvös választ adjak, épp a hónalját sikálta, de a szemét nem vette le rólam. Nem kedveltem Rafe-et vagy a hazug barátait, de igazság szerint Tavish megmentette Griz életét, amiért köszönettel tartoztam neki. Griz még mindig a bajtársam volt, immár talán az egyetlen. – Jól bánsz a tűvel – ajánlottam fel a dicséretet. – Csak mert muszáj – válaszolta, és elzárta a vizet. – Senki másnak nem kell a munka. – Megtörölközött, nekiállt öltözni. – Különös, hogy Rafe nem bökne egy pici acéltűt senki arcába, de azért egy kardcsapással levág három embert, és bele sem izzad. De hát ezt már tudod, nem? Nem éppen rejtett figyelmeztetés. Eszembe jutott, hogy Tavish figyelte a szóváltásomat Rafe-fel az orvosi barakkban. Egyértelműen nem tetszett neki a királya iránt mutatott tiszteletlenségem. – Nem az én királyom. Nem fogok térdre esni előtte, mint ti. – Nem rossz ember, ha megismered. – Gondoltam, hogy valami hasonlót fogsz mondani, de nem azért vagyok itt, hogy barátokat szerezzek. Hanem Lia miatt. – Akkor rossz okot választottál, orgyilkos. – Meghúzta az övét, eligazította a kardszíját. A szeme forró fekete tóvá változott. – Csak egy tanács: légy óvatos, amikor a latrinára mész. Főleg éjszaka. Azt hallottam, veszélyes lehet. Meglepő, nem? Azzal megfordult és kiment, útközben megparancsolva az őröknek, hogy várjanak, amíg én is el nem készülök.

Alaposabban megfigyelt, mint én azt hittem. Mindössze egyetlen pillantást vetettem a latrina felé, de ő meglátta és összerakta a képet. Semmi kétség, gondosan rajtam tartotta a szemét, vagy tett róla, hogy valaki más tegyen így. Valószínűleg már Rafe-fel is megosztotta a gyanúit. Észrevette egyáltalán valamelyikük, hogy ma az ő oldalukon harcoltam? Csak ácsorogtam a víz alatt, nem igyekeztem csatlakozni a rám váró őrökhöz. Azon gondolkodtam, látom-e még egyszer Liát, és ha igen, mikor. Rafe nem fogja megkönnyíteni, különösen most nem, hogy… Hátrahajtottam a fejem a víz alá. Még ahhoz sem szoktattam hozzá magamat, hogy herceg, erre most egy francos király lett belőle. Kiköptem a vizet, és megdörgöltem a mellkasomat. Lia valóban azt hiszi, hogy Rafe majd szépen követni fogja egészen… Elzártam a vizet. Rafe nem megy Morrighanbe. Ez azonban Liát nem fogja visszatartani. Valami melegség áradt szét bennem. Újra éreztem a reményt. Rafe nem ismerte Liát úgy, mint én. Rengeteg mindenről fogalma sem volt. Még az is meglehet, hogy Lia éppen úgy kihasználja őt is, mint engem. Ez a gondolat egy másikat is hozott magával. Van néhány dolog, amit Lia nem tud Rafe-ről. Talán itt az ideje, hogy rájöjjön.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Korán szállt le az este. Távoli zsongást hallottam. Egy dal? Lehetséges, hogy az alkonyszak itt is Morrighanről, a lányról szóló megemlékezésekkel telik? Nem gondoltam volna – pedig ugyanarról a tőről eredtünk. Mennyire távolodtak el az ágaink? Az este hívogatott, szerettem volna engedni a néma hívásnak, azonban az ezredes ebédlőjének aranyfényű ablakai vártak. Rathbone asszony nyomában egy nagy faépítményhez jutottam, amelyet széles veranda vett körül. – Várjon – kaptam el a karját. – Adjon egy percet. – Nincs mitől félni – felelte a homlokát ráncolva. – Tudom – hadartam kissé kifulladva. – Mindjárt megyek. Kérem! Az asszony magamra hagyott. Megfordultam, és a korlátnak támaszkodtam. Világéletemben mások elvárásaival néztem szembe, általában türelmetlenül. A kormánytagokkal, akik erre vagy arra akartak hajtani, csak kiabáltam, most azonban egy egészen másfajta elvárással szembesültem, amelyet nem is értettem egészen. Csupa komplikáció vett körül, és nem tudtam biztosan, hogyan találjak köztük utat. A leendő királynőtök. Amikor majd belépek az ebédlőbe, ezt fogják látni. Kadennek azt mondtam, hogy valamiképpen mindent megoldok, de tudtam, hogy képtelen vagyok rá. Lehetetlen volt. Valaki mindig veszít. Nem akartam, hogy mi legyünk azok Rafe-fel. Felnéztem a nyugati égre és a csillagképekre. Aszter Gyémántjai, Isten Kupája, Sárkányfarok. Ezek a csillagok függnek Morrighan felett is. Megcsókoltam két ujjamat, és felemeltem a mennyek felé, az otthonom felé, azokért, akiket hátrahagytam, mindenkiért, akit szerettem, a holtakat is beleértve. – Enade meunter ijotande – suttogtam, aztán megfordultam, és

belöktem az ebédlő ajtaját. Legelőször Rafe-en akadt meg a szemem, és ezért titokban hálát adtam az isteneknek, mert megkönnyebbült tőle a szívem, és szabadon, magasra röppent. Felemelkedett, amikor megpillantott, és a tekintetét látva elöntött a hála Rathbone asszony, Adeline és Vilah erőfeszítéseiért. Jól döntöttek. A szívem tele melegséggel ismét elcsitult. A tiszteket, a feleségeiket, és mindenkit, aki az asztal mellett ült, pillantásra sem méltattam; megbűvölten néztem Rafe-et. Most láttam először a saját királysága ruháiban: furcsa módon nyugtalanító volt, mintegy megerősítése annak, ki is ő valójában. Sötétkék tiszti kabátot viselt laza szabású fekete inge felett, a mellkasát keresztező sötét bőr kardszíját Dalbreck arany címere ékesítette. A haját levágták, az arca frissen borotválva ragyogott. Éreztem, hogy az emberek felém fordulnak, de nem vettem le a szemem Rafe-ről. A lábam magától vitt oda mellé. Ez volt az. Fogalmam sem volt a dalbrecki ceremoniális szabályokról – az akadémikus igyekezett megtanítani az alapvető köszöntéseket, de én ellógtam az óráit. Rafe felém nyújtotta a kezét, és amikor megfogtam, legnagyobb döbbenetemre magához húzott, és mindenki szeme láttára megcsókolt. Hosszan, botrányosan. Éreztem, hogy a vér az arcomba tódul. Ha ez itt a szokás, nekem tetszik. Amikor azonban megfordultam, hogy szembenézzek a vendégekkel, azonnal láttam, hogy ez az üdvözlés nem volt kifejezetten szabályszerű. Néhány másik hölgy is belepirult, Sven pedig a szája elé tette a kezét, mintha rosszalló grimaszát igyekezne leplezni. – Elismerésem és köszönetem, Rathbone asszony, amiért ilyen alaposan gondot viselt a hercegnőre – szólalt meg Rafe; kikapcsolta a vállamra terített szőrmekabátot, és átadta egy szolgának. Leültem a mellette várakozó székbe, és csak akkor láttam meg valójában, ki van még jelen. Sven, Tavish és Orrin egyaránt a dalbrecki sötétkéket viselték, a kinézetüket egészen megváltoztatta a borotva, a szappan és a frissen vasalt ruha – tisztek egy hatalmas seregben, amelynek a történetéről Sven olyan büszkén mesélt. Sven maga, az asztal túlsó végén ülő Bodeen ezredeshez hasonlóan, arany zsinórfonatot viselt a vállán. Rafe-et és az ő pozícióját

semmi sem jelezte, de hát egy helyőrségben biztosan nincsenek kéznél a királyi jelképek. Bodeen ezredes belevágott a bemutatásokba. Szívélyes, ám visszafogott üdvözlések cseréltek gazdát, aztán a szolgák behozták a számtalan fogás közül az elsőt: apró, fehér porcelántányérokon elhelyezett, fűszernövényekbe forgatott, meleg kecskesajt-golyócskákat, ujjnyi vagdalthús-rudacskákat, füstölt disznószalonna vékony szeleteibe csavarva, falatnyi, zsírban sütött és meleg, fűszeres babbal töltött tésztakosárkákat. Minden fogást új tányéron adtak fel, és a főételnek még híre sem volt. Majd meglátod. Valóban, megláttam, habár biztosra vettem, hogy Bodeen ezredes ma este elegánsabb vacsorát készíttetett, mint rendesen, nem csupán a visszatérő bajtársak tiszteletére, hanem az elveszettnek hitt királyéra is. Jeb mindössze azért nem vett részt, mert az orvos ágyba parancsolta. Látszólag senkinek sem tűnt fel, hogy Griz és Kaden is távol maradtak, bár én biztosra vettem, hogy mélyen feszengtek volna az asztalnál. Időnként úgy tűnt, az egész ködös, mint egy álom. Ma reggel még lóháton küzdöttünk az életünkért, most pedig egy porcelánból, ezüst evőeszközökből, ragyogó gyertyatartókból és ezernyi csilingelő pohárból álló tengeren navigáltam. Minden sokkal fényesebbnek és hangosabbnak tűnt a valóságnál. Ünnepi este volt; feltűnt, hogy mindenki ügyel a társalgás könnyed hangnemének megtartására. Bodeen ezredes előhozatta mélyen tisztelt vörösszeműjét, és töltött belőle Svennek, aztán bejelentette, hogy egy újabb ünnepséget szervez, amelyen a teljes helyőrség részt vesz majd. Minden katonának meglesz az alkalma, hogy a poharát új királyára köszöntse… és a leendő királynőjére is, tette hozzá Bodeen némileg tétován. – A Marabella báljainak nincs párja – lelkesedett Vilah. – Lélekemelőek – értett egyet Bodeen. – És tánc is lesz – tódította Rathbone asszony. Mindannyiukat biztosítottam, hogy alig várom már. A fogások között tósztokat mondtak. Folyt a bor és az erősebb szeszek, az óvatosság lassan feloldódott, és egyre többen fordultak felém. – Rathbone asszony elmondta, hogy az ön vacsorái kivételesek – dicsértem Bodeen ezredest –, és be kell ismernem, le vagyok nyűgözve.

– A Marabella helyőrség kiváló konyhájának nagy a híre – felelte Fiona, Belmonte hadnagy felesége, és a hangjából kicsendült a büszkeség. – Minél jobban eszik egy katona, annál jobban tud szolgálni – magyarázta Bodeen ezredes, mintha az étel nem élvezet dolga lenne, hanem harci stratégia. A komizár magabiztos mosolyának emléke jelent meg előttem, és a magas, csillogó silóké. A nagy seregek előrehaladásának kulcsa az ellátás. A tányéromra néztem. Némi elkent narancsszósz és egy fácán lábszárcsontja hevert rajta. Nem adtak körbe csontostálat az étkezés előtt, nem adtak hálát az áldozatért. A hiány üressége kiáltva követelte, hogy töltsem be. Azt sem tudtam, mi lett a saját csontfüggőmmel – valószínűleg eldobták a véres ruháimmal együtt, mint valami tisztátalan, barbár dolgot. Egy óvatlan pillanatban leloptam a csontot a tányérról, és a szalvétámba rejtettem, mielőtt a szolga elvihette volna. – El sem tudom képzelni, miféle szenvedésben lehetett része azok között a barbárok között – jegyezte meg Hague asszony. – Ha a vendaiakra gondol, igaz, néhányan valóban barbárok, de sokan mások nagyon is kedvesek voltak. A nő kétkedve vonta fel a szemöldökét. Hague százados lehajtott egy újabb pohár bort. – Ön azonban mostanra bizonyára bánja már, hogy elszökött az esküvő elől. Mindez a… – Nem, százados, nem bánom a döntésemet. Egyszerre csend borult az asztalra. – Ha egyszerűen csak elküldtek volna Dalbreckbe, sok fontos dologra sosem ébredtem volna rá. Dupre hadnagy hajolt előre. – Bizonyára vannak egyszerűbb módjai is, hogy a fiatalkori leckéket megtanuljuk. – Nem leckékről beszélek, hadnagy, hanem szilárd és hideg tényekről. A vendaiak felállítottak egy hadsereget, amelyet olyan új fegyverekkel láttak el, hogy képessé vált eltörölni mind Dalbreck, mind Morrighan erőit. Többen kétkedve összenéztek; néhányan majdnem az égre pillantottak. Szegény, képzelgő leány.

Rafe a kezemre tette a kezét. – Lia, erről később beszélünk még. Holnap, az ezredessel és a tisztjeivel. Gyorsan felvetette, hogy vonuljunk vissza, és kimentett minket. Amikor elhaladtunk Sven és Bodeen mellett, megláttam a vörösszemű csaknem üres üvegét. Felkaptam az asztalról, és beleszimatoltam. – Bodeen ezredes, nem bánja, ha a maradékot magammal viszem? Bodeen szeme elkerekedett. – Fenség, attól tartok, ez igen erős főzet. – Igen, tudom. Az ezredes Rafe-re nézett megerősítésért, aki rábólintott. Máris kezdett elegem lenni belőle, hogy mindenki tőle vár jóváhagyást, mielőtt felelne nekem. – Nem nekem kell – magyaráztam, aztán vádló pillantást vetettem Svenre. – Griznek is ígértünk egy pohárral, nem? Bodeen engedékeny arckifejezése nem változott, de a vacsoravendégek közül nem egy a torkát köszörülte, és az ezredesre nézett, várva, hogy megtagadja a vörösszeműjét. Megértettem a vonakodásukat. Csak most tudták meg, hogy egy teljes zászlóaljnyi katonájuk pusztult el a vendaiak keze által. Ugyanakkor senki nem tagadhatta, hogy Kaden és Griz a mi védelmünkben szerezte a sebesüléseit. Rafe elvette tőlem a palackot, és az ajtónál álló egyik őrszemnek adta. – Tégy róla, hogy az orvosi barakkban fekvő, nagydarab ember megkapja ezt. – Rám nézett, kérdőn, mintha azt tudakolná, a kedvemre van-e a megoldás, én pedig rábólintottam.

– Ez lesz a szállásod – közölte Rafe, félrehúzva a sátor bejáratának függönyét. Még a fenti lámpa gyenge fényében is döbbenetesen színes látvány fogadott. Puha, indigókék szőnyeg terült el a lábunk alatt, rajta kavargó virágminta. Kék bársony ágytakaró, fehér szaténpárnák, szőrmék halmozódtak a mennyezetes ágyon, amelynek oszlopai faragott oroszlánfejekben végződtek. Az elegáns, kék ágyfüggönyt aranyzsinórok

fogták össze, csak egy rántásra várva; a zömök, díszes ráccsal ellátott kályha a közelben állt. A távolabbi asztalt friss búzavirágok ékesítették, a másik sarokban kisebb étkezőasztal állt két székkel. Elegánsabb volt, mint a saját, otthoni lakosztályom. – És a tiéd? – kérdeztem. – Odaát. Vagy egy tucat lépéssel távolabb egy hasonló sátor állt. Közel és mégis távol. Nem aludtunk külön, amióta elhagytuk a Sanctumot. Hozzászoktam, hogy Rafe karja a derekamra fonódik, a lehelete a nyakamat éri. El sem tudtam képzelni, hogy ma éjjel nem lesz velem, főleg így, hogy végre valóban kettesben lehetnénk. Kisimítottam egy hajtincsét a homlokából. A szeme csaknem lecsukódott. – Te még nem pihenhettél, igaz? – Még nem. Később majd… – Rafe – szakítottam félbe. – Van, amit nem lehet későbbre halasztani. Még nem beszéltünk a szüleidről sem. Jól vagy? Visszaeresztette a sátor függönyét, elzárva a fényt. Sötétben maradtunk. – Megvagyok – felelte. Két kezem közé fogtam az arcát, és közelebb húztam magamhoz. Összeért a homlokunk, elkeveredett a lélegzetünk, és úgy éreztem, mindketten közel állunk a síráshoz. – Sajnálom, Rafe – suttogtam. Megfeszült az álla a kezem alatt. – Ott voltam, ahol szükség volt rám. Veled. A szüleim megértenék. – Minden szava köztünk lüktetett. – Ha velük maradok, az sem változtatott volna semmin. – De elbúcsúzhattál volna. Szorosan átkarolt, magához húzott, és úgy éreztem, minden gyász, amit valaha is megengedhet magának, benne volt ebben az ölelésben. Csak arra tudtam gondolni, milyen kegyetlen új helyzetbe került, és mit várnak el tőle máris. Végül ellazult a karja, és rám nézett. A szeme sarkában fáradt ráncok ültek, de a kimerültsége ellenére is mosolygott.

– Velem maradsz? – kérdeztem. Az ajka az enyémhez ért. – El akarsz csábítani, fenség? – suttogta a csókok között. – Bizony – feleltem, és lassan végigfuttattam a nyelvemet az alsó ajkán, mintha az volna a vacsora utolsó fogása. Rafe kissé elhúzódott, és sóhajtott. – Egy helyőrség közepén vagyunk, százan is figyelnek. Valószínűleg az ebédlő ablakából is. – Nem igazán aggasztott, mit fognak gondolni, amikor odabent megcsókoltál. – Elragadott a pillanat heve. Amellett az, hogy megcsókollak, és hogy a sátradban éjszakázom, két külön dolog. – Attól félsz, hogy foltot ejtesz a hírnevemen? Rafe gonoszkodva rám nevetett. – Attól félek, te ejtesz foltot az enyémen. Játékosan oldalba öklöztem, de aztán leolvadt a mosolyom. Tudtam, mi a szabály, főleg a királyoknál. Az istenek a tanúim, az egész életemet aszerint éltem. Azt is tudtam, hogy Rafe helyzete most különösen kényes, és minden szem friss érdeklődéssel követi. Azonban mindketten közel kerültünk a halálhoz. Elegem volt a várakozásból. – Veled akarok lenni, Rafe. Most. Úgy érzem, nem is csináltunk semmi mást, csak várakoztunk. Nem érdekel, ki mit gondol. Mi lesz, ha a holnap nem jön el? Ha csak a pillanat a miénk? Rafe gyengéden az ajkamra tette az ujját. – Sss. Ne is mondj ilyet. Egy egész élet áll előttünk, száz holnap, és még sokkal több. Megígérem. Az egész erről szólt. Minden lélegzetvételem, minden lépésem a közös jövőnket szolgálta. Semmire sem vágyom jobban, mint hogy eltűnjek ebben a sátorban veled, de engem érdekel, ki mit gondol. Csak most ismertek meg téged, és én máris felrúgtam az összes elvárást, amit egy herceggel szemben állítanak. – És most már király vagy – sóhajtottam. – De annyit megtehetek, hogy bemegyek és begyújtok a kályhádba. Az nem tart sokáig. Hiába mondtam, hogy én is be tudok gyújtani, félrehúzta a függönyt és

bevezetett, én pedig nem tiltakoztam tovább. Ellenőrizte a magas kémény huzatát, amely kibújt a sátor tetején, aztán meggyújtotta az aprófát, végül leült az ágy szélére, hogy lássa, lángra kap-e a fa. Én körbejártam a sátorban, végigsimítottam az ágyfüggönyöket, kiélveztem a látványos szépséget. – Erre az egészre tényleg nem volt szükség, Rafe – szóltam hátra. – Hol máshol szálltál volna meg? – Hallottam, hogy a tüzet piszkálja. – A katonai barakkokban? – Bármi luxusnak minősült volna ahhoz képest, ahol eddig aludtam. – Felfedeztem a dolgaimat az asztalon; gondosan egymásra tették őket, de a nyeregtáska hiányzott. Előszedtem a hajkefémet, és kihúzogattam a frizurámat összetartó tűket, tönkretéve Adeline szépséges művét. – Vagy megalhattam volna Rathbone asszony nappalijában. Bár lehet, hogy a férje nem annyira… Különös huppanást hallottam. Megfordultam. A piszkavas kicsúszott Rafe ujjai közül és a földön hevert. Úgy tűnt, mégis megkapom, amire vágytam. – Rafe? Teljesen kidőlt. Az ágyamon hevert, a lába még a földön, a karja ernyedten a teste mellett. Odaléptem, és a nevét suttogtam, de nem reagált. Még egy makacs király sem maradhat ébren örökké. Lehúztam a bakancsát; alig moccant meg. Utána az öveit szedtem le. A holtsúlyát nem bírtam megmozdítani, úgyhogy a ruháinak maradnia kellett. Felemeltem és befordítottam a lábait, hogy rendesen, az ágyon feküdjön. Mormolt néhány összefüggéstelen szót arról, hogy elmegy, de aztán elhallgatott. Levettem a vállvértemet, az ékszereimet, és némi küszködés árán kifűztem a bőrmellény szíjait is. Végül kioltottam a lámpásokat, összekuporodtam az ágyon mellette, és mindkettőnkre ráterítettem a prémeket. Rafe arca a tűz fényében békésnek tűnt. – Pihenj, drága földműves – suttogtam, aztán csókot nyomtam az arcára, az állára, az ajkára, mintha így akarnám az emlékezetembe vésni minden porcikáját az érintésem alatt. Száz holnap. A párnára fektettem a fejem, az övé mellé, és átfogtam a derekát, hogy megtartsam, mert még mindig féltem, hogy eltűnik, és a holnapjaink sosem jönnek el.

HUSZONHARMADIK FEJEZET

Éreztem, hogy az éjszaka közepén kicsusszan a karom alól, de úgy gondoltam, csak forgolódik. Amikor kora reggel felébredtem, nem volt sehol. Csak egy tartózkodó pillantású szolgát láttam, a kezében aprósüteményekkel, szárított gyümölccsel és tejszínnel megrakott tálca. Letette az asztalra, és pukedlizett. – Tilde vagyok. Őfelsége azt üzeni, hogy megbeszélésekre ment, de később még benéz önhöz. Addig is az én feladatom, hogy mindenben az ön segítségére legyek, amit csak kíván. Lenéztem a tönkregyűrődött ruhára, amelyben aludtam. – Rathbone asszony nemsokára küld másik ruhákat – mondta Tilde. – Azt is tudni szeretné, hogy mi legyen az ön többi holmijával… tisztítsák ki vagy égessék el. Tudtam, hogy úgy vélik, mindet el kellene égetni. A ruháim javíthatatlanná rongyolódtak, de a bakancsom, és főleg Walther kardszíja nem olyasmi volt, amiről le bírtam volna mondani – és amikor belegondoltam, rájöttem, hogy a ruha maradványa, amelyet olyan sok kéz készített, szintén nem. Azt feleltem, ha idehozza a holmijaimat, kitisztítom őket én magam. – Azonnal intézem, asszonyom. – Egy pukedlivel kisietett a sátorból. Megfésülködtem, felvettem a kecses cipellőt, amelyet Vilah kölcsönzött, és nekiindultam, hogy megkeressem Bodeen ezredes irodáját. A helyőrség vastag falai ragyogtak a reggeli napsütésben. A körletben minden elvágólagos rendben volt, és ez halvány félelmet is ébresztett. Egy olyan királyság önbizalmát árasztotta, amely az alapzata legmélyéig erős volt. Még az épületek közötti földet is simára gereblyézett, lekvárszín murva borította. Halkan ropogott a talpam alatt, ahogy megközelítettem a hosszú, kicsit az ebédlőre emlékeztető épületet. Ennek csak apró, magas ablakai

voltak. Talán nem akarták, hogy bárki is meglássa, kik tanácskoznak odabent. A tisztek meglepve pillantottak rám, amikor benyitottam, de sem Rafe, sem Sven vagy Bodeen ezredes nem volt köztük. – Fenség – köszöntött Belmonte hadnagy, és felállt. – Tehetünk önért valamit? – Úgy hallottam, ma lesz a megbeszélés. Azért jöttem, hogy folytassuk a tegnap esti beszélgetésünket. A vendai hadseregről. Tudniuk kell… Hague százados hangos puffanással ejtett az asztalra egy vaskos papírköteget. – A király már tájékoztatott minket a vendai fejleményekről – mondta, aztán gyűrött ruhámat látva jelentőségteljesen hozzátette: – Mialatt ön aludt. Kisimítottam a szoknyámat. – Nem kétlem, hogy a király bizonyára elmondott önöknek néhány dolgot, de ő nem látta, amit én, amikor… – Fenség, ön kiképzett katona? Olyan durván szakított félbe, hogy akár meg is üthetett volna. A sértés szisszent a levegőben. Szóval így állunk? Előrehajoltam, két tenyérrel az asztalra támaszkodtam, és a szemébe néztem. – Igen, az vagyok, százados, habár talán másféle kiképzést kaptam, mint ön. – Ó, hát persze – válaszolta, és hátradőlt; a hangjából csepegett az undor. – Úgy is van. A morrighani seregben kicsit másképp csinálják a dolgokat. Ennek bizonyára köze kell hogy legyen az ön adottságához is. – A mellette ülő tisztre vigyorgott. – Akkor folytassa csak. Miért nem mond el mindent, amit látni vélt? A majom. Rafe kijelentése, miszerint én vagyok a leendő királynő, nem sokat nyomott nála a latban, addig legalábbis nem, amíg a király távol maradt – de nem hagyhattam, hogy a büszkeségem vagy az utálatom megakadályozza, hogy elmondjam, amit tudniuk kell. Úgyhogy teljes körűen beszámoltam mindenről, amit a hadseregvárosról tudtam. – Százezer fegyveres katona szédítő szám – felelte, amikor befejeztem. – Különösen olyan elmaradott nép esetében, mint a barbárok. – Nem annyira elmaradottak – ellenkeztem. – Akik velünk jöttek,

Kaden és Griz, megerősíthetik a szavaimat. Hague százados felemelkedett a székéből. Az arcán egyszerre vörös foltok ütöttek ki. – Hadd emlékeztessem, fenség, hogy épp most veszítettünk el huszonnyolc embert a barbárok miatt. Az egyetlen módja, hogy a hozzájuk hasonlóktól információt szerezzünk, egy megcsomózott korbács. Én is előrehajoltam. – Nyilvánvaló, hogy tőlem is jobban szeretné azon a módon megszerezni. Azia százados Hague karjára tette a kezét, és valamit a fülébe súgott. Hague leült. – Kérem, fenség, értse meg – kezdte Azia –, hogy a zászlóalj elvesztése mindannyiunkat keserű csapásként ért, különösen Hague századost. Az egyik unokatestvére az egységben szolgált. Levettem a kezeimet az asztalról, és kihúztam magam. Mély, megnyugtató levegőt vettem. A gyászt meg tudtam érteni. – Részvétem, százados. Együttérzek önnel. Mindazonáltal, kérem, ne kövessen el hibát. Tartozom azoknak, akiket ön szid, és ha nem hívja meg őket az asztalhoz, az én jelenlétemre se számítson. Hague összehúzta bozontos szemöldökét. – Továbbítani fogom a kívánságát Bodeen ezredesnek. Már megfordultam, hogy távozzak, amikor a helyiség hátuljában kinyílt egy ajtó, és maga az ezredes lépett be, Rafe, Sven és Tavish társaságában. Meglepődtek, amikor megpillantottak; Rafe szemébe röpke, éles pillantás költözött, mintha aláástam volna a tekintélyét. – Éppen indultam – jelentettem ki. – Úgy látom, te már mindent elintéztél itt. Kiléptem a másik ajtón, és már félig lesiettem a lépcsőn, amikor Rafe utolért és megállított. – Lia, mi a baj? – Azt hittem, együtt beszélünk a tisztekkel. Bocsánatkérőn rázta a fejét. – Aludtál. Nem akartalak felkelteni. De mindent elmondtam nekik, amit te nekem.

– A silókat is? – Igen. – A brezalotokat? – Azt is. – A sereg méretét? – Igen. Mindent elmondtam. Mindent. Volt néhány dolog, amit én magam visszatartottam volna. – A morrighani udvar árulóit is? – Muszáj volt, Lia – biccentett. Természetesen muszáj volt. De azt csak találgatni tudtam, mennyire mélyre süllyesztette ez a Morrighanről és rólam alkotott véleményüket. Egy királyi udvarnak álcázott kígyófészekből jöttem. Sóhajtottam. – Úgy tűnt, egy szót sem hisznek abból, amit a vendai seregről mondtam. Rafe megfogta a kezem. – Ha szkeptikusnak tűnnek, az azért van, mert még sosem találkoztak barbár őrjárattal, amely egy tucatnyinál több tagot számlált volna. De elmondtam azt is, amit én láttam, azt a legalább ötszáz fős fegyveres, szervezett csapatot, amely téged Vendába vitt. Hidd el nekem, felmérjük a szükséges intézkedéseket, különösen most, hogy egy egész zászlóalj… Halkan felnyögtem. – Attól tartok, a kapcsolatunk a tisztjeiddel nem kezdődött jól, és Hague százados máris mélységesen utál. Nem tudtam, hogy az egyik áldozat az unokatestvére volt. Némileg… összekaptunk bent. – Rossz hírek ide vagy oda, Hague százados egy olyan pirula, amit erős sörrel kell bevenni. Legalábbis Sven ezt szokta mondani. Én csak futólag ismerem. – Svennek igaza van. Egyértelművé tette, hogy semmibe veszi a morrighani sereget, és leszólta az adottságot is. Úgy hiányoztam neki, mint egy púp a hátára. De az istenek szerelmére, akkor minek kellettem egyáltalán Dalbrecknek, ha nem tiszteli az Első Leányokat és az adottságot? Rafe egy pillanatra szóhoz sem jutott; a vállát hátrahúzta, mintha a kérdésem felzaklatta volna, de hamar magához tért. – A százados megsértett téged. Beszélek vele.

– Ne – ráztam a fejem. – Kérlek, ne. Semmit sem szeretnék kevésbé, mint egy sértett gyereknek tűnni, aki a királyhoz szaladt árulkodni. Majd megoldjuk. Rafe biccentett, felemelte a kezem, és csókot lehelt rá. – Igyekszem olyan gyorsan véget vetni a megbeszéléseknek, ahogy csak tudok. – Van valami, amiben segíthetek? Fáradt fintor jelent meg az arcán; elmondta, hogy a távollétében sokkal több minden történt, mint a szülei halála. Az erős vezetés hiányában a törvényhozásban és a kormányzatban belharcok törtek ki. Bizonyos emberek önérzete felfúvódott, a tábornokok megkérdőjelezték a szolgálati utat, és a királyné halálát okozó betegségtől való félelem befolyásolta a kereskedelmet – mindeközben pedig a király halálát is titokban kellett tartani a világ elől. Rafe-re minden fronton csaták várnak, amint visszaér a palotájába. – És mikor lesz az, Rafe? – Gyűlöltem, hogy erőltetnem kell, különösen most, de nem volt más választásom. – Tudod, hogy Morrighant figyelmeztetni kell. Hogy nekem muszáj… – Tudom, Lia. Kérlek, csak néhány napot adj nekem, hogy ezzel az egésszel megbirkózzak. Utána megbeszélhetjük… Sven dugta ki a fejét az ajtón. – Fenség – kezdte, és jelentőségteljesen hátrapillantott. – Egyre türelmetlenebbek. Rafe visszanézett rám, mintha soha nem akarna magamra hagyni. Láttam, hogy a szeme alatt még mindig árnyékok ülnek. Mindössze néhány órát alhatott, holott egy hét pihenés kellett volna neki, és csak egy futó pillanatig gyászolhatott, holott jóval többre lett volna szüksége. Csak néhány napot kért tőlem, hogy megbirkózzon új, királyi felelősségeivel, mégis ez a pár nap olyan luxusnak tűnt, amelyet Morrighan nem engedhetett meg magának. Bólintottam. Rafe megfordult és Svennel együtt eltűnt az ajtó mögött, mielőtt elbúcsúzhattam volna.

Becsatoltam az utolsó csatot is a felsőrészen, aztán eligazítottam az övet. Örültem, amiért Vilah és Adeline ezúttal hétköznapibb ruhákat hozott – hasított bőr szoknyát, mellényt, inget –, ám ezek sem voltak kevésbé elegánsak, mint a tegnapi ünneplő. A rátétes barna bőr olyan finoman simult az ujjaim alá, mintha el akarna olvadni. A bakancsomat kipucolták, a régi, több helyen szakadt és összecsomózott fűzőt kicserélték, Walther kardszíja pedig kényelmesen simult a mellkasomra, olyan fényesen, mint aznap, amikor Greta átadta neki. – Családi örökség? – kérdezte Vilah. Mindketten tétován néztek rám, mintha valami fájdalmas dolgot olvastak volna le az arcomról, amikor felvettem. Éppen annyi kedvesség volt a kérdésben, amennyi utálkozás Hague százados szavaiban. Mosolyogva bólintottam, hátha elfeledhetem a szomorúságot, amelyet megláttak. – Készen állok. Megígérték, hogy körbevezetnek a helyőrségben a nagy, ovális falon belül. Rafe meg az én sátram éppen a tisztek szállása és az ebédlő mellett volt. Megmutatták a katonák barakkjainak sorait, az ő ebédlőjüket, a tábori orvos lakhelyét, és mindezek között elrejtve a konyhát. Végül egy széles kapuhoz értünk, amely az alsóbb szintre vezetett. Megmutatták az istállókat, a lófuttatót, a veteményeskertet, végül a Valsprey-sólymok kalitkáit is. Gyönyörű, fehér tollazatú madarak voltak, éles karmokkal és ijesztő pillantással: csillogó vörös szemük felett fekete tollcsík húzódott. Vilah szerint a szárnyfesztávjuk másfél méter, és igen gyorsan repülnek. – Képesek ezer és ezer kilométert repülni anélkül, hogy megpihennének. Így küldünk üzeneteket a főváros és a helyőrség között. Amikor megkérdeztem, hogy bárhová el lehet-e küldeni őket, azt felelték, hogy csak egyes irányokra vannak betanítva. A madarak félelmetes tekintete elkísért, amíg el nem távolodtunk. A hátsó fal alatt a helyőrséget elkerülő folyó kanyargott. Visszasétáltunk a felső szintre, ahol megmutatták a mosodát. Hatalmas volt, ám ez nem lepett meg, ismerve a ruhák iránti szerelmüket. Végül visszaértünk az elülső részre, Bodeen ezredes irodájához. Felnéztem a kicsi, magas ablakokra, és azon gondolkodtam, miféle intézkedéseket vitatnak meg.

– Kimehetnénk oda? – kérdeztem, az őrtorony kapujára mutatva. Rafe azt mondta, a vagabundok gyakran táboroztak le a helyőrség falai alatt. Tegnap, amikor megérkeztünk, nem láttam Diharáék kocsijait, de igazság szerint alig láttam valamit az üdvözlésünkre kicsődülő embereken kívül. Most látni szerettem volna, hogy ő és a többiek is ott vannak-e valahol a találomra épült városban. – Természetesen – felelte Adeline vidáman. Az őrtorony nehéz kapujába vágott kisebb ajtó nyitva állt, és ahogy Rafe parancsolta, négy katona őrizte, mindegyikük kezében csillogó alabárd. A többi katonát szabadon átengedték, de a kereskedőket visszafordították, ők csak üzenetet hagyhattak. Amikor közelebb értünk, úgy tették előttünk keresztbe az alabárdjaikat, egyetlen pendüléssel, mint egy jól beállított gépezet. – James! – rótta meg az egyiket Adeline. – Mit csinálsz? Állj félre. Kimegyünk, hogy… – Te és Vi kimehettek – felelte a katona –, de őfensége kíséret nélkül nem. A király parancsára. A homlokomat ráncoltam. Rafe attól tartott, hogy még több rahtan ólálkodhat errefelé. – A hölgyek nem számítanak kíséretnek? – kérdeztem. – Fegyveres kísérettel – pontosított, mire jelentőségteljesen az oldalunkon lógó tőrre pillantottam. Voltak fegyvereink. James azonban megrázta a fejét: a jelek szerint ennyi nem volt elég.

Feszélyezett érzés volt hat komor, éles és hegyes alabárdot hordó katonával a nyomomban besétálni a kereskedők társzekerei közé, de még szerencsésnek mondhattam magam, amiért James legalább őket megtalálta, mert a négy kapuőr egyike sem volt hajlandó elhagyni a posztját. A kis szekérváros bizonyos mértékben a jehendrára emlékeztetett. Mindenféle dologból és ízből volt ott egy kicsi – grillezett étkek, ruhaanyagok, bőrholmik, szerencsejáték-sátrak, egzotikus italok, de még egy írnokpult is állt a katonák rendelkezésére, akik a leveleiket szép írással

szerették volna hazaküldeni. Más árusok csak a helyőrségnek akartak ellátmányt eladni, és már mentek is tovább. Egyre az járt a fejemben, hogy a helyőrség léte megszegi az egyezményt, amely szerint a Cam Lanteux-n nem szabad állandó építményt felhúzni. Miért perzselték fel Eben családjának otthonát, ha itt, ugyanazon a pusztaságon állt egy ekkora, százaknak fedelet nyújtó épület? Amikor megkérdeztem Adeline-t, az egyik őr meghallotta, és felelt helyette. – Ez nem állandó szálláshely. Rendszeresen cserélődik a létszám. A magyarázat kiskapunak tűnt, amelyet a fegyverek és hatalom birtokosa kihasználhatott. Emlékeztem, hogy Regan is mesélt a táborhelyeikről, ahol az őrjárataik megpihentek, de én ezeket mindig ideiglenes dolognak képzeltem, sárba vájt keréknyomok mellé felállított, huzatos sátrakkal, ahol a szél tépázta katonák összebújhattak az elemek elől. Most az jutott eszembe, vajon Morrighan is kihasználja-e a kiskapukat, és ezek a táborhelyek is jóval állandóbbak-e, mint én azt hittem. Megtudakoltam, merre vannak a vagabundok a kereskedők között; mindig csak rövid távolságnyira küldtek tovább, ám egyik csoport sem az volt, akiket én kerestem. – Akiket Dihara vezet – mondtam végül egy öregnek, aki éppen egy bőr homlokszíjba domborított mintákat. Megállt a keze, és felnézett, majd a vésőjével mutatott odébb, a fal mentén. – Ott van. A végén. Feldobogott a szívem, de csak egy pillanatra. Az öreg ráncos arca félreérthetetlenül elkomorodott. Futva indultam a mutatott irányba; Vilah, Adeline és a katonák igyekeztek tartani velem a lépést. Amikor megtaláltuk a tábort, megértettem, miért komorodott el az öreg. Szélesen kinyúló fenyőágak alatt telepedtek le, ám nem akasztottak rájuk csengettyűket. Az ágakon nem lógott egyetlen festett szalag, egyetlen vert rézlemez sem. Sehol egy gőzölgő edény, sehol egy sátor – mindössze három megperzselt carvachi. Reena kocsija inkább volt fekete, mint lila; Reena maga a tűzrakóhely mellett ült egy rönkön az egyik fiatal anyával. A közelben Tevio kapargatta a

földet egy hegyes bottal, a kocsik mögött pedig egy férfit láttam a lovaknál, a csípőjére ültetett gyermekkel. Vidámságnak nyoma sem maradt. Az őrök felé fordultam, úgy kérleltem őket, hogy maradjanak hátra. – Kérem! Valami nincs rendben! Megvizsgálták a környéket, és vonakodva beleegyeztek, hogy nem jönnek közelebb. Adeline és Vilah eléjük álltak, mint egy másféle őrség – egy vonal, amelyet nem léphettek át. Doboló szívvel léptem közelebb. – Reena? Reena arca felragyogott, és felugrott, hogy üdvözöljön; úgy szorított telt keblére, mintha sosem akarna elereszteni. Amikor mégis elengedett, és ismét rám nézett, a szeme csillogott. – Chemi monsé Lia! Oue vifar! – Igen, élek. De itt mi történt? – pillantottam a megszenesedett kocsi felé. Eddigre többen körénk gyűltek, köztük Tevio is, aki a szoknyámat rángatta. Reena a tűz mellé vont, hogy üljek le vele a rönkre, és elmesélte. Lovasok jöttek. Vendaiak. Még sosem látták őket korábban. Dihara kiment, hogy üdvözölje őket, ám a lovasok nem akartak beszélgetni. Az egyikük feltartott egy kicsi kést, és azt mondta, aki Venda ellenségeit segíti, az nem kerülheti el a bosszút. A lovak felét leölték, felgyújtották a sátrakat és a kocsikat, azzal elvágtattak. Ő meg a többiek takarókkal és mindennel, ami a kezükbe akadt, igyekeztek elfojtani a lángokat, de a sátrak jóformán azonnal elhamvadtak. Három carvachit tudtak megmenteni. Amint megemlítette a kis kést, a torkomban beteg, sós íz gyűlt. Natiya kése. Amikor befejezte, felálltam; képtelen voltam magamban tartani a dühömet. Egy halál nem volt elég a komizárnak! Újra meg akarom ölni! Ököllel csaptam a fadeszkás kocsira, tombolt bennem a harag. – Aida monsé, neu, neu, neu. Ne vedd magadra – mondta Reena, és elhúzott a carvachitól, majd a kezembe fúródott szálkákra nézett, és betekerte a kendőjével. – Helyrejövünk. Dihara szerint ezt a vihart nem kerülhettük volna el. – Dihara? Hol van? Jól van? Reena szeme körül ugyanazok a komor ráncok futottak szét, mint az

öregemberé körül. Elgyengült a térdem. – Nem – ráztam a fejem. – Életben van – felelte Reena gyorsan, hogy kijavítsa a feltételezésemet, aztán hozzátette: –, de talán már nem sokáig. Nagyon öreg, és amikor a lángokat tapostuk el, a szíve felmondta a szolgálatot. A ritmusa még most is gyenge. A helyőrség gyógyítója kijött és megnézte, az istenek áldják meg érte, de nem tehetett semmit. – Hol van?

A carvachi belsejében félhomály uralkodott, mindössze egy kék lángocska lobogott egy tál édes illatú faggyú tetején, hogy elűzze a halál szagát. Egy vödörnyi meleg vízzel léptem be, amelyben erős szagú levelek úszkáltak. Dihara a párnákon feltámasztva hevert a kocsi végében álló ágyon, vékony volt, és szürke, mint a hamu, amit szétszór a szél. Éreztem, hogy a halál már a sarkokban leselkedik. Figyel. Várakozik. Dihara erejét egyedül hosszú, ezüst fonata őrizte, mint a kötél, amely az élők világában tartotta. Odahúztam mellé egy ülőkét, és letettem a vödröt. Dihara felnézett. Hallottátok. Hozzatok a leánynak kecskesajtot. Az első szavak, amiket kimondott, most a szívemben kavarogtak. Hallottátok. Dihara azon kevesek egyike volt, aki valóban hallott. Megmártottam egy rongyot a vödörben, kicsavartam, és megtöröltem a homlokát. – Nem vagy jól. Halvány szeme az arcomat fürkészte. – Hosszú utat jártál be, és még messzebb kell menned. – Elakadt a lélegzete, lassan pislantott. – Nagyon messze. – Idáig is csak az az erő hozott el, amelyet te adtál. – Nem – lehelte. – Mindig benned volt. Mélyre temetve. Lecsukódott a szeme, mintha túl nehéz volna a szemhéja. Újra megmártottam a rongyot, és megtöröltem a nyakát. Szép ráncai mutatták a földön töltött napjait, az arcát behálózó finom vonalak térképet rajzoltak –

ősöreget, ám ebben a percben egyáltalán nem elég időset. A világnak még szüksége volt rá. Nem mehet el. A keze – hideg és könnyű, mint a papír – rátalált az enyémre. – Natiya, a gyermek. Beszélj vele – mondta, a szeme még mindig csukva. – Ne hagyd, hogy bűntudata legyen miattam. Helyesen tette, amit tett. Az igazság körbefogta és a karjába vette. Az ajkamhoz emeltem szellemkezét, és összeszorítottam a szemem. Visszanyeltem a sajgó gombócot a torkomban, és bólintottam. – Elég – mondta, és elhúzta a kezét. – Csaknem felfaltak a farkasok, meséltem? Eristle hallotta meg a sírásomat az erdőben. Amikor a mennyeket dörgés rázta, megtanította, hogyan zárjam ki… – Felnyílt a szeme, a pupillája hatalmas, fekete holdként úszott szürke íriszén, aztán gyengén megrázta a fejét. – Nem, ez az én történetem, nem a tiéd. A tiéd szólít téged. Járd az utadat. – Miért én, Dihara? – Már hallottad a választ erre a kérdésre. Valakinek muszáj. Miért ne te légy az? Ugyanazok a szavak, amelyeket Venda mondott. Hideg ujjak simították végig a hátamat. A világ belélegez téged. Megszimatol. Megismer. Aztán kilélegez. Megoszt. Dihara szeme lecsukódott. Az anyanyelvén szólalt meg, a hangja gyenge, mint a reszkető gyertyaláng. – Jei zinterr… jei trévitoria. Légy bátor. Légy győzedelmes. Felálltam, hogy elmenjek. Úgy éreztem, mindkettő lehetetlenség.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

RAFE

Sven megkopogtatta az asztalt a tányérom mellett. – Bodeen ezredes meg fog sértődni. Nem eszel. – Pedig ennél jobb bölénybordát még sose kóstoltam – tette hozzá Orrin, és leszopogatta az utolsó csepp szószt a csontról. – Ne mondd meg neki! Azt állítottam, az enyém jobb. Tavish hátradőlt a székén, a lábát felrakta az asztalra, összekoszolva a kifényesített fát. Csak nézett rám, nem szólt semmit. Szünetet tartottunk a megbeszélésben, és bevonultunk Bodeen szobájába, miközben a többiek a tárgyalóteremben ebédeltek. Sven felállt, és kinézett az ablakon. – Ne aggódj, fiú. Minden a helyére kerül. Sok ez most egyszerre. – Fiú? – nézett fel Tavish. – Ő a felséges király. – Ha akarja, majd szíjat hasít érte a hátamból. Eltoltam magam elől a tányért. – Nem csak az udvar dolgain gondolkodom. Lia összeugrott Hague-gel. – Na és? – mordult fel Sven. – Hague-gel mindenki összeugrik néha. Ez nem ok az aggodalomra. – Mi van a többi tiszttel? – kérdeztem. – Szereztetek valamiféle benyomást, hogy mit éreznek iránta? – Nem hibáztatják a királysága miatt – felelte Tavish egyszerűen. – Belmonte, Armistead és Azia úgy néztek rá, mint az ámuló kölyökkutyák, amikor találkoztak. Sven hunyorított, de nem vette le a szemét az ablakról. – Ez minden, ami aggaszt? Hogy kedvelik-e?

Nem. Ez a felét sem tette ki. A verandán Lia szemébe néztem, és onnan legalább ugyanannyit kiolvastam, mint amennyit a szavai elárultak, mielőtt félbeszakítottam. Az ideúton elkerültem a kérdést, mondván, hogy az egyetlen célunk, hogy biztonságban elérjük a helyőrséget. Most azonban már itt voltunk. A kérdéseit nehezebben téríthettem el. Megdörgöltem a halántékomat, és előrehajoltam. – Nem. Ez nem minden, ami aggaszt. Haza akar menni. Sven megpördült, hogy rám nézzen. – Morrighanbe? Minek akarna efféle ostobaságot tenni? – Azt gondolja, figyelmeztetni kell őket a vendai seregre. – Lehet, hogy a komizár megosztotta vele a nagyratörő terveit, de attól azok még nem biztos, hogy fedték a valóságot – válaszolta Sven. – Mikor mondott bármi olyat, amit ne festett volna meg a saját nagyravágyása? Emlékeztetett, hogy még a saját kormányzói közül is úgy vélték néhányan, hogy felfújja a számokat. Orrin lenyalta az ujjait. – Néhány ezer katona pokolian soknak tud tűnni, ha meg vagy ijedve. – Ugyanakkor egy ideje már mi is tudtuk, hogy a számuk növekszik – vetettem ellen. – Ez segítette elő, hogy elfogadjuk a házassági megállapodást Morrighannel. Sven a szemét forgatta. – Annak sok oka volt. – Ráadásul a sokaság még nem egyenlő egy sereggel, amelynek több évszázados kiképzési tapasztalata és hagyománya van, mint a miénknek – tódította Tavish. – Arról nem is beszélve, hogy már nincs élő vezetőjük. Jeb a homlokát ráncolta. – Viszont ott van nekik az a színtelen lötty, amit Lia adott Rafe-nek, hogy robbantsa fel vele a hidat. Ez egy olyan fegyver, amivel semelyik másik királyság nem rendelkezik. – És kiiktatta a fő szerkezetet, ami legalább négy méternyi tömör vas volt – tettem hozzá. – Aggasztó. Sven visszaült a székére. – A csatatereken nincsenek hidak, a brezalotokat pedig le lehet lőni, feltéve, ha egyáltalán megindítják a sereget. A tanács tagjai élve felzabálják

egymást, mielőtt megjavíttatnák azt a hidat. Orrin egy újabb darab sültért nyúlt. – Te vagy a király. Mondd meg neki, hogy nem mehet. Tavish felhorkant. – Mondja meg neki? Egy ilyen lánynak nem lehet csak úgy megmondani, hogy valamit nem tehet meg – válaszolta, aztán hosszas, vesébe hatoló pillantást vetett rám, és megrázta a fejét. – Ó, szent egek. Már megígérted neki, hogy elkíséred, igaz? Fújtam egyet, és a mennyezetre néztem. – Lehet. – Hátratoltam a székemet, és felálltam, hogy körbejárhassam a termet. – Igen, megígértem! De az régen volt, a Sanctumban. Azt mondtam neki, amit abban a percben hallania kellett. Hogy visszamegyünk Terravinbe. Egy nap. Azt nem mondtam, mikor. Csak reményt akartam adni neki. Sven vállat vont. – Vagyis azt mondtad, ami akkor megfelelő volt. Tavish mélyet lélegzett. – Hazugság volt. Lia annak fogja látni. – Nem hazugság volt. Úgy gondoltam, hogy talán egy napon elvihetem oda, sokára, ha a dolgok megváltoznak, de az istenek szerelmére, vérdíj van a fején, és a morrighani kormány hemzseg az árulóktól. Hülye lennék visszaengedni oda. – Alighanem hóhérkötéllel várják – bólintott rá Orrin, és megdörgölte a nyakát. – Vagy nem úgy végzik ki a bűnözőiket? – Ezzel nem segítettél – meredt rá Tavish. – Az a lány szeret téged, fiam – közölte Sven. – A hülye is látja, hogy veled akar lenni. Csak mondd el neki, amit most nekünk mondtál. Van esze, megérti. Ezek a szavak az elevenembe vágtak. Elfordultam, tettetve, hogy a falon lógó régi ikont nézem. Láttam, miféle küzdelmet folytat Lia önmagával nap mint nap. Venda bizonyos mértékig még mindig birtokolta a lelkét – ahogy Morrighan is. Észérvekkel hatni rá? Nehéz az észérvekre hallgatni, ha legbelül kettészakadsz. A szíve egy része két királyságban is ott maradt, ám egyik sem volt ezek közül Dalbreck. – Hallottam az utolsó napon, ahogy a törzseknek beszélt – jegyezte meg

Tavish. – Ez is a baj része, igaz? Bólintottam. – Akit meghurcoltak – idézte fel Orrin. A kedvük elsötétült. Rájöttem, hogy mind hallották, és őket is éppen annyira felzaklatta, mint engem. Sven megrázta a fejét. – A mancs és az inda a vállán, az az igazán pokoli. A vendaiak a jelek szerint nagyon tisztelik. – Mindössze ennyi maradt az esküvőnkre készített kavah-ból. Amikor először találkoztunk, azt mondta rá, hogy az egy rémes hiba volt. Most pedig valahogy újra el kell vele hitetnem ezt.

egyetek igazak, fivéreim és nővéreim, ne úgy, ahogy a csábos kiméntra két édesen szóló szájával. A szavai szépen csavarodnak, mint a szaténszalag, és aki figyelmetlen, selyemgúzsba kötik hamar. Ám minthogy nincs füle a saját szavaira, a kiméntra hamar elpusztul: megfojtják saját szép hazugságai. Venda-ének

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

KADEN

Lia egy darabig vitázott az ajtóhoz állított őrökkel, aztán egyszerűen átlépett közöttük, és egyenesen a barakk hátsó részébe sietet, ahol én ültem, a lábamat Griz ágyán nyugtatva. Legelőször a földön mellettem álló üres üvegre nézett, aztán fölém hajolt és megszimatolt. – Részeg vagy – közölte, és elfintorodott. – Csak félig – vontam vállat. – Nem maradt valami sok az üvegben. – Azt Griznek küldtem. Nem neked. – Nézz rá! Szerinted szüksége van rá? Az orvos a maga különleges főzetével kényezteti, hogy úgy maradjon, hanyatt fekve. Őt is – biccentettem Jeb felé. – Az egyedüli szórakozásom az, hogy a horkolásukat meg a fingásukat hallgatom. Lia grimaszolt. – Nincs jobb dolgod, mint hogy vörösszeműt igyál? – Például? – Akármi! Eredj ki és napozz egy kicsit! Fedezd fel a helyőrséget! – Ha nem vetted volna észre, az ajtó előtt őrök állnak. Ráadásul az elmúlt hetekben bőven elegem lett a napozásból. – Felemeltem az üveget, hagytam, hogy az utolsó néhány csepp a nyelvemre csorduljon, aztán megrúgtam Jeb lábát, hogy megbizonyosodjak róla: nincs eszméleténél, mielőtt folytattam. – Ami a helyőrséget illeti, már tudom, milyen. Jártam itt korábban. Lia zavartan nézett rám. – Korábban…

Elsápadt, amikor megértette. Odébb tolta Jeb lábát, aztán leült a priccs szélére, és a tenyerébe temette az arcát, úgy próbálta megemészteni a dolgot. – Tudnod kell, hogy nem hercegnőkre vadásztam világéletemben – közöltem. – Más feladataim voltak. Az egyik idehozott. A lehető legkevesebb részletet mondtam el neki a két évvel korábbi látogatásomról; csak egy ember volt a célpontom, aki azonban kulcsfigura volt. – Ha ez vigasztal, megérdemelte – tettem hozzá. – Legalábbis a komizár ezt mondta. Megérdemelte. A szó egész délelőtt tekergett bennem. Ahogy Aszter megérdemelte a késszúrást a szívébe? Talán ezért vettem magamhoz Griz üvegét. Semmi kétség, számtalan vendai halt véres halált más királyságok katonáinak kezétől, és alighanem azétól a férfiétől is, akit én megöltem, éppen, ahogy a komizár mondta. Magam is tanúja voltam a kegyetlenkedéseknek. De biztosan voltak mások is, mint Aszter, akiknek csak azért kellett meghalniuk, hogy ezzel közvetítsenek egy üzenetet. Hányat végeztem ki én magam? Lia rezzenetlen pillantása rám nehezedett. Félrepillantottam, azt kívántam, bárcsak ne ürült volna ki az üveg. Egy darabig csendben ült ugyanott. Azt hitte, más ember vagyok? Végül a fogai között sziszegve felállt, és nekiállt az orvos szekrényében kotorászni. Csak most vettem észre, hogy a sálat nem csupán fogja; az a kezére van tekerve. – Mi történt? – Ostobaság, és valami, ami nem fordul elő többé. Letekerte a sálat a kezéről, leöblítette egy mosdótálban, aztán egy csipesszel nekiállt kiszedni a szálkákat. – Hadd segítsek – szólaltam meg. – Te? – vetette oda. – Ez azért nem sebészet. Ahhoz elég józan vagyok, hogy kiszedjek pár szálkát. Leült velem szemben, és amíg a kezét fogva kihúztam a szálkát, elmesélte, hogyan égették fel Dihara és a többi vagabund életét.

– Natiya – ráztam a fejemet. – Tudtam, hogy azt kívánja, hogy a lovad rúgja ki a fogaimat, de azt nem gondoltam, hogy kést ad neked. A legtöbb vagabundnak több esze van. – Még a vagabundok sem bírnak mindent elviselni. Főleg a fiatalok. Natiya most szenved. Azt hiszi, az ő hibája. – A komizár bizonyára hitt neked, amikor azt mondtad, hogy loptad a kést. Máskülönben már mind halottak lennének. – Nahát, ez aztán a vigasztalás! A hatalmas, kegyes komizár! A szavaiban rejlő gúny mart. A hüvelykujjammal megsimítottam a kézfejét. – Sajnálom. Lia arca elkomolyodott. – Meghalt, Kaden? Bizonyosan éreztél valamit. Tudtam, hogy kétségbeesetten szeretné, ha igent mondanék, de ugyanazt ismételtem meg, amit már korábban is mondtam. Nem tudtam. A komizár súlyosan megsérült. Legyengült. Hallottam elmormolt szavakat, amelyek nem sok reménnyel kecsegtettek a felépülésére, és az első nap után, amíg el nem indultunk, nem is hallottuk a hangját. Lia keze elernyedt az enyémben. Egyértelmű volt, hogy szerinte a többiek közül, akik a Sanctumban hátramaradtak, egyik sem lenne képes elbírni a hatalmas feladattal, amit egy ekkora sereg vezetése jelent. Alighanem igaza is volt. A barakk ajtajában egy árnyék jelent meg. Felpillantottam. Tavish állt ott, és minket nézett, különös figyelemmel Lia kezére, amely az én kezemben nyugodott. Hagytam, hadd nézze meg hosszan és alaposan, mielőtt figyelmeztettem volna Liát a jelenlétére. – Társaságunk van.

HUSZONHATODIK FEJEZET

RAFE

Liát a katonai étkező-barakk egyik sarkában találtam, háttal nekem. Erővel egyenesítettem ki és lazítottam el az ujjaimat. Ígéretet tettem magamnak, hogy nem kezdek vádaskodni. Elfelejtem. Azonban hiába igyekeztem elnyomni, egyre a fejemben lüktetett az emlék, amikor Kadennel összefutottam az orvosi barakkban. Én öleltem át, amikor vigaszra volt szüksége. Az én vállamon sírt. Ne légy olyan biztos a helyzetedben. Énmellettem aludt minden éjjel, és hidd el, amikor megcsókolt, minden pillanatát élvezte. Te is csak egy eszköz vagy, amelyet felhasznál. Mindössze azért mondta, hogy fájdalmat okozzon, ezt ismételgettem magamnak, és nem mutattam, hogy hitelt adnék neki. Nem érdemelt hitelt. Az étkezések közti időben az ebédlő jóformán üres volt, azt az öt katonát leszámítva, akik Liával együtt ültek az asztalnál. Lassan átszeltem a helyiséget; a bakancsom talpa nyikorgott a padlón. Mindenki felfigyelt rá, Liát kivéve. A katonák egyenként rám néztek, és lerakták a kártyáikat az asztalra. Lia akkor sem mozdult, amikor megálltam az ülőkéje mögött, és a haja az övemet érte. A katonák már mozdultak, hogy felálljanak, de leintettem őket. – Most milyen tétben játszol? – kérdeztem. – Van okom az aggodalomra? Felemelt egy üveg vörösszeműt, de még mindig nem fordult felém. – Ahányszor veszítek, továbbadom az üveget. Eddig még csak kétszer került ki a kezemből. – Drámaian sóhajtott. – Bodeen ezredesnek jobban

oda kellene figyelnie rá, hogy zárva tartsa az italos szekrényét. – Oldalra hajtotta a fejét, mintha mérlegelne egy gondolatot. – Vagy talán zárva is volt. Elvettem tőle az üveget, és az asztal közepére tettem, aztán mellétoltam a begyűjtött tétjei halmát is. – Uraim, jó játékot! – Igazán élveztem – fordult Lia új bajtársaihoz, aztán felém nyújtotta a kezét, hogy kísérjem el. Egyikünk sem szólt egy szót sem, amíg ki nem értünk. Akkor szembefordultam vele, a derekára csúsztattam a kezem, és gyengéden megcsókoltam. – Nem rád vall, hogy ilyen könnyen feladod. – Kedves fiatalemberek voltak, de pocsék kártyások. Csak időtöltésnek volt jó. – Bodeen ezredes vörösszeműjének elvétele pedig kihívásnak? – Szelídebb tét volt, mint amit utoljára ajánlottam. Csak rád való tekintettel. – Hát, köszönöm szépen. Feltételezem. Mi volt az oka ennek a kitérőnek? Fojtott bosszúsággal nézett rám. – Úgy tűnt, ma akárhová megyek, mindenhol Jaxon király engedélye kellett volna, hogy átengedjenek. Először a kereskedők kocsijaihoz, aztán a helyőrség falához, végül Tavish éppen csak nem hajított ki az orvos barakkjából… – Mit kerestél ott? A hangom élesebben csengett, mint akartam. Lia hátralépett az ölelésemből. – Mit számít? – Beszélnünk kell. – És miről? – kérdezte elkomorodva. – A sátramban.

HUSZONHETEDIK FEJEZET

Jóformán végigvonszolt az udvaron; a gondolataim összeakadtak, amíg igyekeztem kitalálni, mi zaklatta fel ennyire. Bodeen ezredes vörösszeműje? Az ártatlan kártyaparti? Vagy a megbeszélései során történt valami? Amint beléptünk a sátrába, szembefordult velem. Minden arcizma megfeszült a visszafogott feszültségtől, a halántékán lüktetett egy ér. – Mi az, Rafe? Jól vagy? Odalépett az ágya mellé állított asztalkához, töltött magának egy kupa vizet, majd egy hajtásra lehúzta. Engem nem kínált. A kezében tartott kupára nézett – attól féltem, összeroppan a markában. Olyan óvatosan tette vissza az asztalra, mintha méreggel lenne tele. – Valószínűleg nem fontos – felelte. Hitetlenkedőn fújtam. – Egyértelműen az. Csak mondd. Szembefordult velem, az arcomba nézett. Az egész tartása kihívást sugárzott. Éreztem, hogy megfeszül a vállam. – Megcsókoltad? Tudtam, hogy csak Kadenre gondolhat. – Láttad is… – Amikor kettesben voltatok a Cam Lanteux-n. – Egyszer. – Azt mondtad, semmi sem történt. – Mert nem is történt – feleltem lassan, azon töprengve, mi válthatta ki ezt. – Csak egy csók volt, Rafe. Semmi más. – Erőszakoskodott? – Nem. Nem erőszakoskodott. – A szökési terved része volt? – Nem.

Rafe állán megrándultak a feszült izmok. – Élvezted? Vádló hangnemétől felfortyantam. Semmi joga nem volt, hogy úgy vallasson, mintha bűnt követtem volna el. – Igen, élveztem! Akarod hallani az összes apró részletet? Rettegtem, Rafe. Egyedül voltam. Kifáradtam. És azt hittem, te egy földműves vagy, akit soha nem látok többé, mert továbbléptél, nélkülem. Kétségbeesve kerestem valamit, amibe belekapaszkodhatok, de rájöttem, hogy nem Kaden lesz az. Egyetlen csók volt egy magányos pillanatban, és ha tetszik, beállíthatod akármilyen mocskosnak, akkor sem fogok bocsánatot kérni érte! – Azt mondta, minden éjjel mellette aludtál! – A gyékényen! Ahogy Griz, Eben és az egész büdös bagázs mellett is! Hogy a kígyókról és rágcsálókról ne is beszéljünk! Sajnos a kedves kis fogadókban, ahol a kéjutazásunk során megszálltunk, nem álltak a rendelkezésünkre magánszobák! Rafe járkálni kezdett; a fejét rázta, de a keze még mindig ökölbe szorult. – Tudtam, már amikor kimondta, hogy csak hergel, de aztán amikor Tavish azt állította, hogy látta, amint a kezedet fogja… – Felsértettem a kezem, Rafe. Kaden kiszedte a szálkákat. Ennyi az egész. – Nagy erőfeszítéssel fogtam vissza a saját növekvő haragomat. Tudtam, Rafe-re hatalmas nyomás nehezedik, és úgy tűnt, Kaden igyekszik ezt kihasználni. Elkaptam a karját, kényszerítve, hogy rám nézzen. – Muszáj lesz megbékélnetek egymással Kadennel. Már nem ellentétes oldalon álltok. Megérted ezt? Rám pillantott. Az álla vonalán még mindig láttam, hogy haragos, de a kezemért nyúlt, és felemelte, majd megvizsgálta a felkarcolt, kivörösödött bőrt. – Sajnálom – suttogta; az ajkához vonta a kezem, megcsókolta, és ott is tartotta. A lehelete melegen cirógatta a bőrömet. – Kérlek, bocsáss meg. Elhúztam a kezem. – Várj meg itt – közöltem, és mielőtt ellenkezhetett volna, a sátorajtó felé vettem az irányt. – Mindjárt visszajövök. – Hová mész?

– Az árnyékszékre. Uraltam a dühömet, amíg ki nem értem a sátorból. Ennél jóval több dolgot kell még elrendezni. Az őrök ezúttal nem nagyon tiltakoztak, amikor felszólítottam őket, hogy álljanak félre. Talán megláttak valamit az arcomon. Talán mindenki meglátta. Griz és Jeb felemelte a fejét a párnáról, Kaden, Orrin és Tavish azonban felállt, amikor besiettem. Megálltam Kaden előtt; a kezem is remegett haragomban. Összeszűkülő szemmel nézett rám. Pontosan tudta, miért vagyok ott. – Soha többé ne merészelj áskálódni ellenem, vagy olyasmit sejtetni, ami nem igaz! – Ő kérdezte. Én csak az igazat mondtam. Nem tehetek róla, hogy mivé alakult a fejében. – Úgy érted, hogyan alakítottad ki neki! – Azt hittem, mindketten megegyeztünk, hogy igazat mondunk. Megcsókoltál. Vagy talán őt is csak ámítod? A tenyerem élesen csattant az arcán. Elkapta a karomat, és magához rántott. – Ébresztő, Lia! Nem látod, mi folyik körülötted? Még ugyanabban a pillanatban fém csikordult fémen. Tavish és Orrin kardja Kaden szívének szegeződött. – Ereszd el a hercegnőt – mordult Tavish. – Most. Kaden lassan levette rólam a kezét. Orrin a kardja hegyével jó néhány lépéssel hátrébb noszogatta, Kaden tekintete azonban egy pillanatra sem hagyta el az enyémet. Újabb lépéseket hallottam. Rafe tartott felénk. – Kettőnkön kívül még valakinek igazat kell mondania – szólalt meg Kaden. – Azt hittem, az elejétől fogva tudtál a meséről, de aztán rájöttem, hogy mégsem. – A meséről? – A kifogás, amit Rafe olyan gyorsan kitalált. A kikötő és a néhány domb. Mit gondolsz, miért hitte el a komizár? Tényleg azt hitted, hogy a házasság mindössze a szövetségről szólt? Dalbreck lószarba sem veszi a morrighani sereget. Gúnyolódnak rajtatok. Nekik mindig is csak a kikötő

kellett, ahhoz pedig a Morrighan-ház megbecsült Első Leánya volt a kulcs. Nem kaptam levegőt. Nem jöttek szavak a nyelvemre. A gondolataim értelmetlenül összemosódtak. Egy kikötőt szeretnénk Morrighanből, és néhány mérföldre terjedő dombvidéket. A többi a tiétek. A herceg nagyratörő álmokat dajkál. Érdemes egyáltalán másféléket? …Soha nem gondoltam, hogy helyes. Gondoljátok, hogy a herceg tudta? Tudta. Megfordultam és Rafe-re néztem. Egy újabb titok? A száját félig eltátotta, és úgy nézett ki, mint akit gyomorszájon vágtak… vagy rajtakaptak valamin. A halántékomon égő harag semmivé lett. A gyomrom bukfencet vetett. Rafe felém nyúlt. – Lia, hadd magyarázzam meg. Nem úgy van, ahogy… Hátraléptem, ahol nem érhetett el. Körbefordultam, hogy a többiekre nézhessek. Tavish és Orrin feszengve bár, de állta a pillantásomat; Jeb félrenézett. Az arckifejezésük elárulta, hogy valóban gyalog voltam egy játékcselben, amely annyira közismert volt, mint egy rossz vicc. A padló megingott a talpam alatt. Megpróbáltam megvetni a lábamat ebben az új igazságban, amely váratlan dagályként csapott át a helyiségen. A mellkasomhoz szorítottam a karomat; hirtelen esetlennek éreztem karomat-lábamat. Egyikükről a másikukra néztem, aztán szinte távolról éreztem, hogy a fejemet rázom. – Milyen nagy csalódás lehetett Dalbreck számára, amikor megtudták, hogy Morrighanben körözött bűnözővé váltam! Így, hogy a saját királyságom számára elvesztettem az értékemet, nektek is értéktelen bábu lettem. Bocsánatodat kérem. – A hangom megremegett, ami csak fokozta a megaláztatásomat. Úgy tűnt, a földrész minden királyságának keserves csalódást okoztam. Kaden morózus arccal nézett rám, mintha tudná, hogy túl messzire ment. Amikor megfordultam, hogy elmenjek, Rafe megpróbált megállítani, de kirántottam magam. Képtelen voltam szólni, csak a fejemet ráztam. A

szégyentől elszoruló torokkal menekültem az ajtó felé. Átrohantam az udvaron, alattam gyomorforgatóan billegett a talaj. Tudta. Annyira lefoglalt a szüleim által véghezvitt csalás, holott Dalbreck számára mindvégig egy cseppet sem számított, hogy birtoklom-e az adottságot. Az értékem másban rejlett. Kulcs. A szó mélyre metszett. Olyan sokszor hallottam a kormánytagoktól, amint öntelt mosollyal emlegetik egyik vagy másik kisebb királysággal, egyik vagy másik megyésúrral kapcsolatban. Taktikai nyomásgyakorlás, hogy elérjenek valamit. A szó diplomatikus és gyakorlatias volt egyszerre, ugyanakkor erőfitogtatás és fenyegetés is rejlett benne. A dolgok már csak így mennek, mondta az apám, amikor megpróbálta elmagyarázni. Egy kis nyomásgyakorlás, és máris odafigyelnek rád. – Lia… Valaki megrántotta a könyökömet. Megpördültem, hogy kitépjem. Nem adtam esélyt Rafe-nek, hogy folytassa. – Hogy merészeled! – sikoltottam; a dühöm teljes erővel tért vissza. Kihúzta magát. – Ha hagynád, hogy… – Hogy merészelsz bűntudatot kelteni bennem egyetlen ostoba csók miatt, amikor a te lelkiismeretedet mindvégig nyomta ez a gigászi hazugság! – Nem arról… – Te és a te csaló királyságod az egész életemet felforgattátok egy kikötő miatt. Egy kikötő miatt! – Nem érted a lé… – Ó, hidd el, most már mindent értek! Én… – Ne szakíts félbe! – kiáltott vissza, a tekintete acélja figyelmeztetően szikrázott. – A legkevesebb, amit megtehetsz, hogy adsz egy esélyt, hogy elmagyarázzam! Beszélni fogunk!

A helyőrség falán ültünk le. Rafe vezetett oda; talán egy olyan helyet keresett, ahol senki nem hallgathat ki minket, talán jóvá akarta tenni, hogy

korábban nem engedtek oda. Arról a falszakaszról még az őröket is elküldte, mondván, hogy majd mi őrködünk. Ezt értetlenkedve fogadták. A király őrködik? Rafe számára azonban ez olyan természetes volt, mint a mozdulat, amellyel a vállamra tette a karját. A lábunkat lelógattuk a fal szélén. Milyen hosszú utat tettünk meg! Most már csatlakozik hozzám az ingatag párkányokon. Nem tagadta, nem próbált igazolást keresni, de annyit hozzátett, hogy a szövetség nem kizárólag a kikötőről szólt. Mire befejezte, hittem neki. Sok mindenről szólt, amelyek között nem a legkisebb volt a bolond büszkeség, a szükség, hogy a történelmük egy részét visszaszerezzék a kiutasított herceg birtokával együtt. Volt azonban gyakorlati motivációjuk is. Dalbreck szintén hallott a vendaiak növekvő létszámáról, és egyre többször akadtak össze barbár őrjáratokkal. A kincstáruk legnagyobb kiadása a hadsereg fenntartása volt. Az összes többi királyság közül Morrighan serege volt a legnagyobb. Valóban, Dalbreck a maga erejét felsőbbrendűnek tekintette Morrighanéhez képest, de azzal tisztában volt, hogy ha nem kell ekkora sereget fegyverben tartaniuk, az erőforrásaikat másra is fordíthatják. A szövetséggel a hátuk mögött megszüntethetnék a nyugati helyőrségeket, a nyugati part mélyvizű kikötője pedig bevételt hozna a sereg többi részének. Úgy tervezték, amint átlépem a határt, visszakérik majd a kikötőt mint a hozományomat. Kérés. Egy újabb ártatlannak tűnő szó, mint a kulcs. Bele sem akartam kezdeni annak felfejtésébe, mennyi árnyalatot rejthet. – Vagyis, miután megszilárdították a politikai szövetséget, távolabbra tekintettek volna, és újra én lettem volna a nyerő bábu a kezükben. Rafe elnézett a sötétedő horizontra. – Nem hagytam volna, Lia. – Most már király vagy, Rafe – feleltem, és leugrottam a járdára. – Kitalálsz valami új módot, hogy megszerezd? Utánam lépett; két tenyerét az őrtorony falának támasztotta, a karjai közé fogva engem. A szemét rosszallás sötétítette el. – Nem számít, ki vagyok, mi vagyok, vagy mit akar a kormányzat. Te számítasz, Lia. Ha ezzel mostanra nem vagy tisztában, kigondolok még száz módot, hogy bebizonyítsam. Jobban szeretlek, mint egy kikötőt, mint egy

szövetséget, jobban, mint a saját életemet. A te érdekeid az én érdekeim. Hagyjuk, hogy a királyságok konspirációi és csalásai közénk álljanak? Sötét pillái árnyékot vontak a szeme köré. A tekintete az enyémet kutatta, majd elnyugodott benne a zaklatottság, valami más váltotta fel – egy vágy, amely már túl régóta volt kielégítetlen. Ugyanaz parázslott bennem is. Éreztem, ahogy a forróság elönti az altestemet. Csak Rafe létezett, és én. A királyságok eltűntek. A kötelességek megszűntek. Csak mi ketten, és mindaz, amit mi valaha jelentettünk egymásnak – és mindaz, amit vele együtt megvalósítani vágytam. – Semmiféle királyság nem állhat közénk – suttogtam. – Soha. Az ajkunk egyre közelebb került. Hozzáhajoltam, szerettem volna, ha minden porcikája a részemmé válik. Megcsókoltuk egymást; Rafe ölelése először gyengéd volt, aztán egyre szenvedélyesebbé vált, egyre többet akart. Az ajka végigkövette a nyakam vonalát, aztán félretolta a ruhát a vállamon. Borzongva kaptam levegő után, az ujjaim a mellénye alá csúsztak; szinte megégetett, amikor végigsimítottam feszes hasizmait. – Nekünk őrködni kellene – jegyeztem meg kifulladva. Rafe sietve intett az egyik lenti őrszemnek, hogy vegye át a feladatot a falon, és újra rám fordította a figyelmét. – Menjünk vissza a sátramba – suttogta két csók között. Nagyot nyeltem, próbáltam összefüggő választ megfogalmazni. – Már nem aggódsz amiatt, mit fognak gondolni rólad? – Jobban aggódom az elmém épsége miatt. Senki sem fog meglátni. – Van nálad bármi? – Nem akartam úgy járni, mint Pauline. – Igen. A sátra csak néhány lépésnyire volt, de ez is olyan hosszúnak tűnt, mint egy élet, hiszen tudtam, a sors milyen gyorsan képes megfordítani és elragadni egy pillanatot. – Most itt vagyunk, Rafe, és az őrtoronyban meleg van. Kinek kell a sátor?

Eltűnt a világ. Bezártuk az ajtót, szorosra zártuk a spalettát. Gyertyát

gyújtottunk. Gyapjútakarót dobtunk a földre. Rafe végigcsókolta remegő ujjaimat. Aggodalom költözött a szemébe. – Nem muszáj… – Csak attól félek, hogy ez nem valóság. Hogy ez is csak egy álom, amelyből fel kell ébrednem. – Ez a mi álmunk, Lia. Kettőnké. Senki sem ébreszthet fel minket. Leheveredtünk a takaróra. Rafe arcát láttam magam felett. Az én hercegem, az én földművesem, a szeme kék, mint az éjféli óceán – súlytalanul lebegve elvesztem benne. Az ajka lassan siklott végig a bőrömön, gyengéden fedezett fel, minden porcikámat lángra gyújtotta. Semmibe veszett a szoba, az idő, és aztán újra a szemembe nézett, a keze a hátam mögé csúszott, felemelt, hogy még közelebb legyek hozzá, hetek és hónapok vágyódása égett bennünk, és felolvadt a félelem, hogy sosem lehetünk együtt. Az eskük, amelyeket egymásnak tettünk, a lelkünkbe írott bizalom, minden átsöpört rajtam, amikor az ajka az ajkamra tapadt. Összefonódtak az ujjaink, a lélegzése ritmusa vett körbe. Minden csók, minden érintés ígéret volt, és mindketten tudtuk, hogy ő az enyém, én az övé vagyok, és a királyságok semmiféle összeesküvése vagy csalása nem bír ezredannyi erővel sem, mint amennyi közöttünk szikrázott.

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

Felsiettünk a veranda lépcsőin. Egyikünknek sem volt bűntudata, amiért késve érkezünk a vacsorára, azonban mindkettőnket meglepett, hogy Kadent és Grizt is a vendégek között láttuk. Hague százados különös élvezettel súgta oda, amikor elmentem mellette: – Ahogy parancsolta. Ennél rosszabbkor nem fogadhatta volna meg a szavamat, és ezt ő is tudta. Rafe keze megfeszült az enyémben, amikor meglátta őket. Még mindig távol állt tőle, hogy megbékéljen Kadennel. Azonban akármennyire feszengtek is az asztalnál ülők, egyikük sem érezte magát olyan kényelmetlenül, mint maga Kaden és Griz. Kaden javára szólván, elkerülte, hogy bármiféle támadásnak értelmezhető dolgot mondjon. Szinte bűnbánónak tűnt – reméltem, ez annak a jele, hogy megbánta az „igazság” felszínre hozatalának módját. A kimondatlan és a kétértelmű dolgok beszennyezték az igazságát. Úgy véltem, mindannyiunkra ráfér a gyakorlás. Az igazságot nehezebb begyakorolni, mint a kardforgatást. Még Jeb is megjelent a vacsoránál: nem volt hajlandó tovább ágyban maradni. El se tudtam képzelni, micsoda fájdalmak árán facsarhatta bele a vállát és a karját frissen vasalt ingébe, de elegánsan és büszkén viselte. Kétségkívül cruvasi lenvászon volt. A társalgás a közelgő ünnepség terveire fordult, és könnyedebbé vált. Az asztaltársaink, úgy tűnt, lassan hozzászoknak Kaden és Griz jelenlétéhez, habár még mindig sasszemmel figyelték a legapróbb mozdulataikat is. Rafe hatalmas önuralommal ülte végig a vacsorát, bár a keze többször is a térdemre tévedt az asztal alatt. Azt hiszem, tetszett neki, hogy ilyenkor dadogni kezdtem. Viszonoztam a szívességet, amikor Azia századossal beszélt, és egyszer három alkalommal futott neki ugyanannak a mondatnak. Végül megszorította a kezem, amely lusta köröket rajzolgatott a combjára. Azia százados úgy elvörösödött, mintha ismerné a játékot,

amelyet játszottunk.

Rafe számára még több kötelesség zsúfolódott a következő napba. Láttam a súlyát a tekintetében. A Sanctumban hihetetlen önuralmat kellett gyakorolnia, hogy nap nap után fenntartsa a látszatot, eljátssza a cselszövő követet, most pedig ismét új szerepbe kényszerült – olyanba, amellyel hatalmas elvárások párosultak. Éppen a sátra mellett sétáltam el, amikor feszült hangokat hallottam bentről. Rafe és Sven vitázott. Közel húzódtam az elfüggönyzött bejárathoz, hogy újrakössem a bakancsomat, és hallgatóztam. Üzenet érkezett, hogy a váltás néhány napot késik, amellett beszámolt a parlament és a kormány között táguló szakadékról is. – Ennyi! – kiabálta Rafe. – Azonnal visszamegyünk, kísérettel vagy anélkül! Sven keményen ellenszegült. – Ne légy ilyen átkozott idióta! Bodeen üzenete mostanra odaért a palotába. Abból megtudják, hogy élsz és jól vagy, de nem feledheted, hogy az ellenségeid is ráébrednek, hogy elindultál. Túl nagy a kockázat. Ajánlatos a nagy kíséret. A tudat, hogy életben vagy, elegendő lesz a parlament megnyugtatására, amíg oda nem értünk. Rafe válasza a parlamenti vitákra túlzottnak tűnt. Azon gondolkodtam, hogy talán valami elkerülte a figyelmemet, vagy a hírek egyszerűen csak megtetézték a türelmetlenségét. Nem egyedül ő lett egyre türelmetlenebb. Minden egyes nappal biztosabban tudtam, hogy el kell indulnom. A húzóerő növekedett, nyugtalan álmok kísértettek, amelyekben a Venda-ének töredékeit hallottam, és az összekavarodó dallamot a kifulladt rohanásom szaggatta – habár az álmaimban a lábam a földbe gyökerezett, és végül a közeledő valami mély morajlását hallottam. Éreztem forró lélegzetét a hátamon, éhes volt és elszánt, és a refrén újra és újra megismétlődött. Mert amikor a sárkány lecsap, könyörületet nem ismer. Ekkor levegőért kapkodva riadtam fel, a hátam bizsergett a belém vájó

éles karmok emlékétől, és újra hallottam a komizár szavait, olyan tisztán, mintha mellettem állt volna. Ha pedig a királyi családok valamelyik tagja túléli a győzelmünket, nagy örömömre fog szolgálni, ha ide, a földi pokolba küldhetem őket. Egy különösen nyugtalan éjszaka után reggel átmentem Rafe sátrába, amikor még készülődött. Éppen borotválkozott. Nem is bajlódtam a köszöntésekkel. – Rafe, beszélnünk kell róla, hogyan megyek Morrighanbe, hogy figyelmeztessem őket. A tükrében nézett a képmásomra, aztán leöblítette a habos pengét a mosdótálban. – Lia, erről már beszéltünk. A komizár halálosan megsebesült vagy halott, a Sanctum káoszba süllyedt, még több halottal. Láttad, hogy viselkedett a tanács: mint a kiéhezett kutyák falkája. Most éppen egymást tépik szét. – Végighúzta a borotvát a nyakán. – És aki megmaradt, azoknak egyike sem képes bármiféle sereget elvezetni. – Jelenleg. Ezt reméljük. De nem bízhatjuk az esélyeinket a találgatásra. Vissza kell mennem, és… – Lia, a híd tönkrement. Még csak át se jutnak. – A hidakat ki lehet javítani. Rafe a mosdótálba ejtette a borotvát, és felém fordult. – És mi lesz a fejedre kitűzött vérdíjjal? Nem sétálhatsz vissza csak úgy Morrighanbe. Küldünk üzenetet, megígérem. – Üzenetet? Kinek, Rafe? A kormányzatban árulók ülnek, akik a komizárral működnek együtt, és fogalmam sincs, hányan. Nem tudom, kiben bízhatok, és ha a kancellár közbeavatkozik… Megdörgölte az arcát egy törölközővel. – Lia, én most nem mehetek Morrighanbe. Ezt te is tudod. Láttad a felfordulást, amely a saját királyságomban van. Először itt kell kibogoznom a dolgokat. Van időnk rá, hogy megoldjuk. Nem fogta fel, amit mondani akartam. Tudtam, hogy nem jöhet velem Morrighanbe, de láttam a tekintetét. Azt akarta, hogy bízzak benne. Az idő, mint a víz drága kortyai, kicsorgott az ujjaim közül. Látva rezzenetlen, fényes, magabiztos pillantását, bólintottam. Néhány napot még adok, ha

másért nem is, de szükségből. Az orvos szerint Griz még nem képes lóra ülni vagy fegyvert forgatni. Az, hogy a sebét ilyen sokáig elhanyagolta, lassította a gyógyulást, de az egészséges izmok már elkezdtek összeforrni – mindössze elővigyázatosnak kellett lennie, hogy fel ne tépje ismét. Rafe felcsatolta a kardszíját, és egy gyors csók után távozott. A tisztek kilovagolni készültek, hogy megnézzék a gyakorlati kiképzést. Úgy tűnt, megkönnyebbült, hogy olyasmit csinálhat, amihez ért – katonáskodást – ahelyett, hogy Svennel vagy Bodeennel vitatkozna az udvari ügyeken. A sátra ajtajából néztem, ahogy elsiet. Szerettem volna, ha egyszerűen annyiról volna szó, hogy üzenetet küldünk Morrighanbe, de tudtam, hogy egy dalbrecki futár a határon sem jutna át élve.

Másnap reggel Vilah, Adeline és Rathbone asszony még több ruhát hoztak a sátramba, hogy megpróbáljanak valami megfelelőt találni nekem a holnap esti ünnepségre. Nagy felhajtás árán végül egy sötétkék – dalbrecki kék – bársonyruha mellett döntöttek, ezüst övvel. – Összekészítjük a többi kiegészítőt is – ajánlkozott Vilah. – Hacsak nem ön szeretné? Rájuk hagytam, hadd döntsék el, ahogy Vilah mondta. Ahogy mindenki, én is szerettem a szép ruhákat, de azt alighanem mind pontosan látták, hogy a divat apróságai nem különösebben érdekelnek. – Nem haragszik, ha megkérdezem… – Adeline elvörösödött. – Semmi – tette hozzá sietve, félrelegyintve a saját kérdését. – Kérem – válaszoltam. – Mondja bátran. – Úgy tűnik, hogy ön és Jaxon király őszinte érzéseket táplálnak egymás iránt, és csak az jutott eszembe… – Hogy miért menekült el az esküvő elől? – fejezte be helyette Vilah. – Azt mondták, Morrighan mindvégig ezt az aljasságot tervezte – tódította Adeline. Ellenálltam az ingernek, hogy az égre nézzek. – Ez csak a sérült önérzet hangja – válaszoltam –, és egy férfiakkal teli udvaré, ahol nem hiszik, hogy egy lány kisiklathatja az összes tervüket. A

morrighani kormányzat éppolyan haragos volt, mint a dalbrecki. A távozásom egyáltalán nem volt olyan drámai, mint egy összeesküvés. Egyszerűen a saját elhatározásomból szöktem el, mert féltem. Adeline az ezüst övet tekergette. – A hercegtől? – Nem – sóhajtottam. – A herceg alighanem a legkisebb szerepet játszotta az egészben. Az ismeretlentől féltem. Féltem a hazugságtól és az adottságtól, amelyről azt hittem, nem vagyok birtokában. Féltem az összes elveszettnek hitt választás miatt, amelyeket sosem hozhatok már meg, és attól, hogy az életem hátralévő részében valaki más mondja meg nekem, mit csináljak, mit mondjak, mit gondoljak, akkor is, ha a saját ötleteim jobbak. Féltem, hogy sosem lehetek más, csak ami a többieknek megfelel, amíg fel nem veszem az öntőforma alakját, amibe beletuszkolnak, és el nem felejtem, ki voltam és mit akartam. És talán a legjobban attól féltem, hogy sosem fognak jobban szeretni annál, mint ahogy azt egy darab papír elrendelte. Ez elég félelem, hogy egy lány lóra pattanjon és elvágtasson, hercegnő vagy sem, nem gondolják? Ahogy néztek rám, megláttam a megértést a szemükben. Rathbone asszony bólintott. – Elég. Még sok is.

Mentem előre, és igyekeztem nem törődni az övek és fegyverek csörgésével, ami az őrökkel együtt kísért. Úgy visszhangoztak, mint egy teljes menetelő sereg a kereskedők békés kocsijai között, de a király szavát betűről betűre teljesíteni kellett. Hat őr, egy fővel sem kevesebb. Először Diharánál álltam meg, aztán keresni kezdtem Natiyát. Diharához hasonlóan Natiya is elárvult kisgyermekkorában. A szülei kocsijának kereke kitörött, és a szekér lehengeredett egy hegyoldalon. Valami csoda folytán Natiya életben maradt, és a törzs együtt felnevelte. Dihara, Reena, mindannyian az anyáiként szerették. A folyó szélén találtam rá. Egyedül volt. A nyugodtan kavargó vizet nézte, a belelógó tömérdek horgászzsinórra felügyelt. Az őrök

hátramaradtak. Leültem Natiya mellé. Nem vette le a szemét a folyóról, mintha álmokat és emlékeket látna ott elúszni. – Megmondták, hogy itt vagy – szólalt meg, még mindig mereven előre nézve. – Neked köszönhetem – feleltem, és egy ujjal szelíden magam felé fordítottam az állát, hogy kénytelen legyen rám nézni. Hatalmas barna szeme csillogott. – Megijesztettem egy nálamnál kétszer nagyobb férfit azzal a kis késsel. Bántott egy kisgyereket, és megfenyegettem, hogy levágom az orrát. Natiya, te kiálltál értem. Ez segített, hogy én is megtegyem. Visszafordult a folyó felé. – Az én kiállásomnak nem lett jó vége. – Az enyémnek sem. De ez még nem fog megakadályozni benne, hogy ismét megtegyem. Ha elkezdünk félni, és nem állunk ki, az önkény győzött. – Akkor miért érzem úgy, hogy mindent elveszítettünk? Lassú, reszketeg lélegzetet vettem, és átéreztem az árat, amelyet fizetett. – Még több csata áll előttünk, Natiya. Ez nem a vége. Az arcán könnyek szaladtak végig. – Dihara számára igen. A szívem gyilkos fájdalommal rándult össze. Ez volt Natiya valósága, és az enyém is. Megéri bármiféle veszteség azt, amit nyerünk belőle? Ugyanazokkal a kétségekkel küszködtem én is, amelyeket Natiya szemében láttam. Dihara küldött ide, hogy beszéljek vele, de valójában mit ajánlhattam neki? Még én is csak kerestem a saját utamat. – Egyszer, amikor a rossz szerencse miatt elkeseredtem, Dihara azt mondta, hogy mindannyian egy nagyobb történet részesei vagyunk. Egy olyané, amely a könnyeinket is meghaladja. Most már te is része vagy ennek a nagyobb történetnek, Natiya. Meghallottad a benned szóló igazságot. Lehet, hogy most nem tűnik így, de ma erősebb lettél, mint tegnap voltál. Holnap még erősebb leszel. Megfordult és rám nézett, a szemében ugyanaz az elszántság csillogott, mint aznap, amikor elhagytam a vagabund tábort. – Veled akarok menni – jelentette ki. Elszorult a szívem. Erre nem készültem fel. Láttam az éhséget a

szemében, azonban Asztert is láttam, és az a kép félelemmel és megújult gyásszal töltött el. Nem hagyom, hogy Natiya ennek a történetnek is része legyen. – Egyelőre nem lehet, Natiya. Még túl fiatal vagy. – Tizenhárom éves vagyok. És már nő! Ahogy te is! Meglódult a vérem, a gondolataim összekoccantak, mint ezer apró kő az áradó folyóban. – Cha liev oan barrie – mondtam. – Eljön a te időd is, megígérem. Most azonban még a családodnak van szüksége rád. Légy erős, őértük. Sokáig nézett rám, aztán végül bólintott, de biztosra vettem, hogy nem győztem meg. Újra egyértelművé vált, mennyi mindenben szenvedek hiányt. Megmoccant az egyik zsinór. Natiya odaugrott és erőteljesen megrántotta, hogy a horog mélyen beakadjon a hal szájába.

Az őrtorony falán ültem, és a hullámzó síkföldet néztem. Narancs tűzgömb telepedett a földre, a horizont reszkető vonala lassan elnyelte, mintha semmiség volna, mintha a nap időtlen hatalma mindössze egy meleg, cukrozott fánk volna. Egy harapással eltüntette. Nem maradt más utána, csak narancsos derengés a távoli romok fűrészes-hegyes vonalán. Rafe elmesélte a legendát, amely szerint a romok egy hatalmas erőd maradványai, ahol az Ősök egykor minden vagyonukat tartották. A félistenek keze nyoma most alig volt több, mint heg a tájon – emlékeztető, hogy még a hatalmasok is elbukhatnak, hiába minden vagyon és tudás. Valahol mindezeken túl, a láthatatlan szemhatáron terül el Morrighan, és az ott élők mit sem sejtve élik mindennapi életüket. A fivéreim. Pauline. Berdi. Gwyneth. És még több Waltheréhez hasonló őrjárat, amely olyan tudatlanul masíroz a halála felé, ahogy én tettem nemrég. Veled akarok menni. Ahová készültem, az nem Natiyának való hely volt. Még nekem is alig.

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

RAFE

– Én is beállhatok? A ruhám ujjával letöröltem a verejtéket az arcomról. Tudtam, hogy többen figyelik a katonákkal folytatott vívógyakorlatozásomat, de azt nem vettem észre, hogy Lia is köztük van. A hangját követve megfordultam. Leugrott a karám korlátjáról, és felém sétált. Egy legyintéssel elküldtem a katonát, aki már felállt, hogy a következő partnerem legyen. Amikor a Sanctumból menekültünk, már láttam, hogyan forgatja a kardot, de az meglepetésszerű támadás volt, és nem tudtam, milyen a valódi tudása. Nem fog ártani, ha fejlesztheti a készségeit. – Rendben – feleltem. – Rám fér a gyakorlás – folytatta, amikor közelebb ért. – A testvéreim képeztek, de ők a piszkos trükkökre fektették a hangsúlyt. – Másról nincs is szó, ha az életedért küzdesz. Először is találjunk egy kardot, amely illik hozzád. – A gyakorlókardok tartójához léptem, és felmértem a súlyukat. – Próbáld meg ezt. Egy könnyebb példány volt, amely nem fárasztja ki annyira, mégis elég messzire ér. Egy pajzsot is választottam mellé. Sven lépett elő. – Felség, bölcs dolog ez? Lia gyilkos pillantást vetett rá. Tudtam, máris elege van belőle, hogy mindenki tőlem vár döntést. – Minden rendben lesz, ezredes. – Okos döntés, felség – jegyezte meg Lia halkan. – Különben kénytelen lettem volna kiiktatni a tisztiszolgáját.

Néhány lassú szúrással és hárítással kezdtünk, hogy Lia kitapasztalja a kardot, aztán komolyabbra fordítottam a küzdelmet. – Ne használd a pengét megakasztásra vagy védekezésre, hacsak nem muszáj – magyaráztam, miközben a csapásainktól visszhangzott a gyakorlótér. – Haladj előre! A kard gyilkos fegyver, nem védekező eszköz. Ha hárításra használod, elmulasztod az alkalmat, hogy ölj. Megmutattam, hogyan vesse be a pajzsát, hogyan hárítsa az ellenfele csapását, egyben zökkentse ki őt az egyensúlyából a saját előnyére, miközben a karddal szúr és vág. – Támadj! – kiáltottam, ugyanúgy hergelve őt is, mint a többi katonát. – Támadj! Ne várd meg, hogy kifárasszalak! Ne hagyj nekem nyugtot! Legyen a meglepetés a szövetségesed! Lia szívvel-lélekkel úgy is tett. Porfelhő kerekedett körülöttünk. A katonák hujjogattak. Biztosra vettem, hogy most először látnak nőt harcolni a gyakorlótéren, és ráadásul mindjárt a királyukkal. A reflexei gyorsak voltak, a koncentrációja töretlen – kiváló tulajdonságok egy kardforgató esetében, ám a magasságom, súlyom és erőm nekem adott előnyt. Ahogy a legtöbb ellenfél esetében lenne, akikkel szembekerülhet. A saját előnyére az szolgált, hogy úgy tűnt, magától megérti a mozgás és időzítés mikéntjét. Néhány katona legyökerezett, mint a fa, mintha csupán a méretük elég lenne, hogy talpon maradjanak. Nem egyet láttam közülük meghalni egy, Liánál nem sokkal nagyobb ellenfél kardja által. Lia arca izzadságtól csillogott. Fellobbant bennem a büszkeség. – Figyelj a lábszáradra! – kurjantotta valaki. Kipillantottam a tömeg felé. Kaden. A nézőközönségünk megnövekedett. Lia kardja horzsolta a bordáimat. Ujjongás felelt. Mint a farkas, amikor vérszagot érez, a csapásai mohóbbak lettek, a mozgása kecses káosz, amely tőlem is sokkal több figyelmet követelt. Előrenyomultam, erőteljesebben támadtam, amíg végül lassulni kezdtek a csapásai. Tudtam, mostanra a válla minden ina tűzben ég. – Addig ölj – kiáltottam oda neki –, amíg még a tiéd a választás! Gyorsan tanult: jól használta a pajzsot, kiválóan hárította a csapásaimat, ám akkor felharsant egy éles kürtszó, ami egy pillanatra megragadta a

figyelmét. Visszarántottam a szúrást, de a kard lapja így is állon találta Liát, aki hanyatt elterült a földön. A tömeg döbbenten felmorajlott. Odarohantam mellé, és térdre estem, aztán a karomba vettem. – Lia! Az istenekre! Jól vagy? A katonák gyűrűje összezárult körülöttünk. Odakiáltottam, hogy valaki hívja az orvost. Lia fintorgott, és megfogta az állát. A piros folt máris kékülni kezdett. – Hülye – szisszent fel. – Sajnálom, nem aka… – Nem te. Én. Walther ezerszer megmondta, hogy nem hagyhatom, hogy bármi elterelje a figyelmemet. – Eltolta a kezem, aztán kinyitotta a száját, hogy ellenőrizze, rendesen működik-e az állkapcsa. – Minden fogam megvan. Ne csináld a felhajtást. Újra megszólalt a kürt. – Mi ez? – tudakolta. Magam sem tudtam biztosan. – Figyelmeztetés vagy üdvözlés. – Felnéztem az őrtoronyra: ott egy katona lengette a dalbrecki lobogót. – A mieink! – rikoltotta. A váltás megérkezett. Most már végre elindulhatok Liával Dalbreckbe.

HARMINCADIK FEJEZET

Az este senki sem hozta szóba a bukásomat – hogy engem vagy a királyt akartak megkímélni, azt nem tudtam. De arra az esetre, ha Sven megjegyzést tett volna, felkészültem a visszavágással, miszerint Rafe két vívópartnere is rosszabbul járt. Az egyikük feje feldagadt, a másiknak megrepedt egy ujja. Kaden esetével ellentétben nem azért vívtam Rafe-fel, hogy bármit bebizonyítsak. Tudtam, eljöhet az idő, amikor biztosabb vívótudásra lesz szükségem, és a legjobbtól akartam tanulni. A csapatok érkezése miatt mindenki hosszasan időzött a vacsoraasztalnál, amíg a desszert az utolsó morzsáig el nem fogyott; lecsaptak az újonnan érkezett tisztek, Taggart és Durante híreire. Bár mindkét tiszt örömmel fogadta a hírt, hogy Jaxon herceget élve találták meg, feltűnt, hogy Rafe egyre csendesebb lett, ahogy telt az idő és gyarapodtak a hírek. Néhány jelentés unalmas volt – eljegyzések, szüretek, előléptetések –, de amikor a parlament és a kormány közötti vitákra, meg a tábornokok morgásaira fordult a szó, Rafe összehúzta a szemét, és az ujjai megszorultak a széke karfáján. – Két nap múlva indulunk – jelentette ki. – Elég hamar sort kerítünk rá. Feszültsége nem kerülte el a tisztek figyelmét, és a továbbiakban nem emlegették a mérges tábornokokat. Bodeen ezredes könnyedebb témák felé terelte a társalgást, és a másnap estére tervezett bálról beszélt. Megjegyezte, milyen kiváló időben érkezett a váltás; a jelek szerint Taggart és Durante jól tudták, mit jelentenek Bodeen ünnepélyei. – Készüljenek fel, hölgyeim – mondta Taggart. – Nincs önökből elég, hogy mindenkinek jusson. Egész éjjel táncolni fognak. – Részemről rendben – nevetett Vilah, és a többiek egyetértőn

csatlakoztak hozzá. – Ön is, fenség! – Hague százados felém emelte a poharát. Ebből újabb környi tószt következett, ezúttal a táncra. A társalgás hamarosan ismét másfelé fordult, én pedig a saját gondolataim közé merültem, olyan távol a báli tervektől, mint a jelek szerint Rafe. A zsebembe rejtett csontot piszkáltam; különös üresség volt bennem, amelyet egy bál nem tölthetett be. A sátramban már egy kisebb kupacra való csontot gyűjtöttem össze. Ettől a szokástól nem tudtam szabadulni: az emlékezés csörgő jelképei voltak, és az aggodalomé azok miatt, akiket hátrahagytam. Féltem, miféle kegyetlenségeket kell elszenvedniük a komizár kezétől, és aggódtam a nagyobb bajok miatt, amelyek még előttünk álltak. Morrighant elpusztíthatják, kitörölhetik az emlékezetből is, és csak néhány romos emlékmű hirdeti majd, hogy egyáltalán léteztünk. Kiáltások rántottak ki a gondolataim közül. Mindenki megriadt és az ajtóra nézett. A verandáról dühös lökdösődés hangja szűrődött be, aztán kinyílt az ajtó, és egy katona lépett be, töredelmesen bocsánatot kérve, amiért megzavarja a vacsorát. – Találtunk egyet, felség, éppen, ahogy mondta. Kint kaptuk el, a hátsó falnál. Kicsi, de vad, megvágta az egyik őr karját, mielőtt letepertük volna. Azt követeli… – Zavartan a cipőjére pillantott. – Azt követeli, hogy beszélhessen a hercegnővel. Állítólag ismeri. Rafe, Kaden, Griz és én is felálltunk. – Hozzátok be – rendelkezett Rafe. További kiabálást hallottunk, aztán két őr botorkált be, igyekezve féken tartani a rabjukat. – Maradj nyugton, mielőtt átrúgom a fejedet a túlvilágba! – mordult rá az egyik őr. A rab a szemembe nézett. Megállt a szívem. Eben volt az. Bár több eszem volt annál, mint hogy anyáskodni kezdjek vele, azt nem bírtam megállni, hogy oda ne rohanjak, kirántva a fiút az őr szorításából. Kaden és Griz a sarkamban rohant. – Eben! – kiáltottam, és a karomba kaptam. – Hála az isteneknek, hogy életben vagy!

Ő is átölelt, minden szégyen nélkül. Az összes bordáját, a teste minden hegyes szögét éreztem. Kartávolságra eltartottam, hogy ránézhessek. A járomcsontja élesen kiállt, a szeme beesett, sötét karikák húzódtak alatta. Félig éhen halt, és inkább tűnt vadállatnak, mint fiúnak. A ruháját megszáradt vércseppek szennyezték. Griz és Kaden arcán is láttam a feltoluló érzelmeket. Kaden előrelépett, két kézzel markolt Eben ingébe, és erővel magához rántotta. – Drazhone! Fivérem. Eben a bajtársuk volt. Kiképzés alatt álló rahtan. Griz megismételte az ölelést, aztán megérintett egy karmolást Eben arcán. Amikor elfordultam a szoros körből, láttam, hogy Rafe minket néz – nem kíváncsian, mint mindenki más, hanem sötét, vizsgálódó pillantással. Kaden válla az enyémhez ért. Odébb léptem, hogy a távolság elválasszon minket. Eben tekintete Rafe-re villant, gyanakodva méregette. Ő csak dalbrecki követként ismerte, és akkor ébredtem rá, hogy alighanem még most sem tudja, mi Rafe valódi rangja. Utána Jebre nézett, aki korábban egy mocskos vendai lepénykészítő volt, de most szinte felismerhetetlenné vált szépen fésült hajával, makulátlan ruháival. Utána Svent vette szemügyre, az egykori arlesfői kormányzót, aki most magas rangú tiszti egyenruhát viselt, végül Orrint, a kormányzó néma testőrét, aki szintén dalbrecki egyenruhában egy kristálykupából kortyolt épp. – Meglepetés – vigyorodott el Orrin, és Eben felé emelte a kupáját. Bemutattam őket egymásnak. – Fikatande chimentras – morogta Eben halkan. Rafe-re néztem, az jutott eszembe, vajon hány vendai káromkodást tanult meg? – Igen, hazugok voltunk – válaszolta Rafe, megfelelve az én kérdésemre is; aztán előrehajolt, és jeges tekintettel meredt Ebenre. – Hazudtunk, hogy megmenthessük a hercegnő életét. Van ellenvetésed? Eben dacosan felszegte a fejét, de aztán nemet intett. Rafe visszaült a székébe. – Helyes. Most pedig valaki hozzon a fiúnak valami ennivalót! Sok

megbeszélnivalónk van. Bodeen ezredes felvetette, hogy talán ez a megfelelő időpont a tisztek és a feleségeik számára a visszavonulásra. Mind el is mentek, kivéve Hague századost. Inkább vallatás volt, mint beszélgetés. Rafe, Kaden, Griz, Tavish, Sven és én is felváltva kérdezgettük Ebent, aki eközben mohón falta az ételt. Alig bírta megmenteni a bőrét. Lélekkel volt, a távolabbi keleti futtatón, amikor érte jöttek. A fiatal csikó említésekor megremegett a hangja – hátra kellett hagynia. Nem tudta, mi zajlott le a Sanctum teraszán, de látta, amint Trahern, Iver és Syrus, az egyik toronyőr, egyetlen szó nélkül megöl egy lepénykészítőt. Ebből tudta, hogy valami nincs rendben; amikor rávetették a pillantásukat, rájött, hogy ő lesz a következő. Elmenekült. A lovak állásai között, a pajtákban, a szénabálák között bújt meg, ahol éppen tudott, miközben kergették. Végül Syrus sarokba szorította egy szénapadláson; Eben ledöfte egy vasvillával. A nap hátralévő részét egyik búvóhelyről a másikra osonva töltötte, végül a Déli Torony egyik szobájában kötött ki, ahol két napot töltött bezárva. Ott rakta össze magában, hogy mi történt. Őt azért vették célba, mert szoros volt a kapcsolata Grizzel. Bárkit, akit már láttak bizalmasan beszélni a hercegnővel, Grizzel, Kadennel vagy Faiwellel, árulónak tekintettek, és módszeresen levadásztak. Hallotta a lemészároltak sikolyait. Lehunyta a szemét, és azt hittem, fel se nyitja többé. Amikor mégis felnézett, a szemhéja csak félig nyílt ki, és a tekintete nem talált fókuszt. Nem a félelem, hanem a kimerültség ütötte ki. A feje kissé oldalra csuklott. Tele gyomorral alig bírt ébren maradni. – Hol voltál a Déli Toronyban? – kérdezte Kaden. – Éppen a komizár szobája alatt. Csaknem mindent hallottam a kürtőn át. – Tudod, kiket küldött a levadászásunkra? – kérdeztem. Eben elsorolta az összes nevet; a rejtekhelyéről látta is, ahogy elindulnak utánunk. Mindenkit, akit említett, megöltünk az Óriások Völgyében, azt az egyet kivéve, aki nem volt a támadóink között: Malichot. Ami azt jelentette, hogy ő még mindig szabadon jár. – Eben – kérdeztem, mielőtt teljesen elvesztettem volna –, most a

komizár uralkodik? Eben rám pillantott, a szemében a félelem egy pillanatra áttört a kábaságon. Bólintott, mintha még a komizár nevét is félne kimondani. – A ghoulok lent, a barlangokban a saját főzeteikkel ápolták. Megváltozott. Mindannyiunkat holtan akar látni, és én vagyok az egyedüli, aki nem csinált semmit. – Mindössze megvágtad az egyik emberemet – közölte Rafe. – Hogyan büntesselek ezért? – Csak egy karcolás a karján – felelte Eben rosszallón. – Valószínűleg össze sem kell varrni. Nem kellett volna az utamba állnia. Rafe az őrre nézett, aki behozta Ebent; az őr megerősítőn bólintott. Rafe visszafordult a fiúhoz, és még szigorúbban nézett rá. – És most kihez vagy hűséges, Eben? – Nem a te fajtádhoz – vágta rá vicsorra húzott szájjal, aztán lehajtotta a fejét, és halkan, a világ minden nyomorúságával és zavarodottságával suttogta: – De a komizárhoz sem. Elvágták az egyetlen élettől, amelyet ismert, immár másodszorra. A tekintete a távoli falra siklott, a feje hátracsuklott a széktámlára. A szeme lecsukódott, a szája elnyílt: a kimerültség végül erőt vett rajta. Oldalra dőlt volna, de Rafe elkapta, és a karjába vette ernyedt testét. – Mindjárt visszajövök – közölte, és hozzátette, hogy az orvoshoz viszi Ebent, ahol meg tudja nézni a katonát is, akit a fiú megvágott. – Ne felejts el őrt állítani a kis gazember mellé – szólt még utána Sven. Rafe távozása után a helyiségre csend borult, aztán a tisztek halkan tettek néhány megjegyzést. Jelentéktelen mondatok voltak. Semmit sem számítottak ahhoz képest, ami a fejemben lüktetett. A komizár uralkodik Vendában. Ez volt az az igazság, amit mindvégig éreztem. Az igazság, amelyet Rafe megpróbált eltagadni. Az igazság, amellyel a komizár is tisztában volt, akkor is, amikor sebzetten hevert a földön. Még nincs vége. Még Dihara is azt suttogta nekem, jei zinterr. Légy bátor. Ő tudta, hogy ez csak a kezdet. Mindannyiunkat holtan akar látni.

A látomás, amelyet a Sanctumban láttam Civicáról, ismét megjelent előttem a levegőben, mint kavargó, összeálló füstfoszlányok, amelyek eddig a látóteremen kívül várakoztak. A citadellát lerombolták, a romok törött agyarként meredtek fel a horizonton. Az utak mentén, mint kövek a falban, egymásra rakott testek halmai sorakoztak. Azon kevesek jajongása, akiket megkíméltek, hogy bilincsben vigyék vissza Vendába, visszhangzott a füsttel teli levegőben. A nyögéseik közé más hangok keveredtek. Rafe-é, a komizáré, a papé, Vendáé és Diharáé. Küldünk üzenetet. Megígérem. Most rajtam a sor, hogy Morrighan aranytrónjára üljek. A híd is megrongálódott. Nem jutnak át. A sárkány éhe soha ki nem elégül. Bízzon az adottságaiban, Arabella, akármik is azok. Halálparipáknak nevezzük őket. Néha egy adottság hatalmas áldozatot kíván. Tudni fogod, mit kell tenned. Ne késlekedjék, kisasszony. Vagy mind meghalnak. Ezt az utolsót olyan biztosan tudtam, mint hogy a napkelte el fog jönni. Mind meghalnak. A füstös köd eloszlott a szemem elől. Amikor felpillantottam, az asztalnál ülők mind engem néztek. – Fenség? – kérdezte Jeb óvatosan. A pupillái tűhegynyire szűkültek, és mindenki más nagyon hasonlóan nézett ki. Mit láttak az arcomon? Felálltam. – Bodeen ezredes, reggel indulok Kadennel. Késlekedés nélkül. – Grizhez fordultam. – Amint felgyógyultál, te és Eben utánam jöttök, és találkozunk valahol Morrighanben, de egyelőre nem tudsz lovagolni. Erőben és egészségesen kellesz nekem, nem még egy tehernek a hátamra. – Gyorsan, ellentmondást nem tűrően folytattam, esélyt sem adva Griznek vagy bárki másnak a tiltakozásra. – Tábornok, szükségünk lesz a lovainkra, és bőséges ellátmányra. Fegyverekre, is, ha van, amit át tud adni. Megígérem, hogy visszafizetem… – Miről beszélsz?

Mindenki feje az ebédlő ajtaja felé fordult. Rafe állt ott – magas, félelmetes alak, a szeme szikrát szórt. Feszült hangjából egyértelművé vált, hogy hallotta, amit mondtam, de azért megismételtem. – Most közöltem Bodeen ezredessel, hogy reggel elindulok Morrighanbe. Immár nincsenek kétségeink a komizárt és a szándékait illetően, és én… – Lia, ezt majd még mi ketten megbeszéljük. Most… – Nem – közöltem. – Már beszéltünk róla, Rafe, és nem halaszthatom tovább. Indulok. Átvágott a helyiségen, és megfogta a könyökömet. – Válthatnánk néhány szót négyszemközt? – A beszéd nem fogja megváltoztatni… – Elnézést kérünk – fordult Rafe a többiekhez, aztán szorosan fogva a karomat kivezetett az ebédlőből. Becsukta utánunk az ajtót, aztán a verandán szembefordult velem. – Mégis, mit képzelsz, mit csináltál odabent? Nem adhatsz csak úgy parancsokat a tisztjeimnek a hátam mögött! Pislogtam: fellobbanó haragja megdöbbentett. – Aligha a hátad mögött történt, Rafe. Csak néhány percre mentél ki. – Nem érdekes, mennyi ideig voltam távol. Arra jöttem vissza, hogy kiabálva lovakat követelsz! Küszködnöm kellett, hogy nyugodtan szólaljak meg. – Nem kiabáltam. Azt te csinálod most. – Ha kiabálok, az azért van, mert ezt már átbeszéltük, és úgy tűnik, hogy nem hallgattál rám! Mondtam, hogy időre van szükségem! – Az idő olyan luxus, amelyet én nem engedhetek meg magamnak! Szeretnélek emlékeztetni, hogy az én királyságomat készülnek lerohanni, nem a tiédet! A kötelességem… – Most jössz ezzel? – vetette az égnek a kezeit. – Most hirtelen úgy döntöttél, hogy a kötelesség számít? Pokolian nem érdekelt a kötelesség, amikor faképnél hagytál az oltár előtt! Rámeredtem. A szívem körül mintha egy kaptárnyi méh rajzott volna. Kétségbeesetten igyekeztem magamban tartani növekvő bosszúságomat. – Az új információ birtokában átcsoportosítok és ismét előrehaladok –

feleltem. – Éppen, ahogy valami ostoba alak mondta. Rafe fel-alá járkált a faverandán; a lépéseinek koppanása mutatta erősödő haragját. Végül újra megállt előttem. – Nem azért rohantam át a fél kontinensen, és nem azért kockáztattam a jó tisztjeim életét, hogy most csak úgy hagyjalak visszasétálni egy királyságba, ahol meg fognak ölni! – A legrosszabbat feltételezed – sziszegtem összeszorított fogaim között. – Pedig átkozottul úgy van! Azt hiszed, egyszer játszadozol egy kicsit a karddal, és máris készen állsz, hogy szembeszállj egy királyságra való áruló banditával? Játszadozom? A képességem ilyetén semmibevételét hallva remegtem a dühtől. – Hadd emlékeztesselek, Jaxon király, hogy nekem köszönheted az ujjaid épségét. Azt gondolod, te tudnál nélkülük játszadozni a karddal? Heteken át elviseltem, hogy a komizár tapogasson, verjen és a torkomba dugdossa a nyelvét, azért, hogy megmentsem a nyomorult életedet! Valamint arra is emlékeztetnélek, hogy négy embert öltem meg a menekülésünk során. Nem engedhetsz el sehová. Még mindig én döntöm el, hogy hová megyek, és mit csinálok! Nem hátrált meg, bár a szeme olvadt acélként ragyogott haragjában. – Nem. Bizonytalanul néztem rá. – Hogy érted, hogy nem? – Nem mehetsz. Hitetlenkedve fújtam egyet. – Nem állíthatsz meg. – Azt hiszed? – Még közelebb lépett, a mellkasa falként emelkedett elém, a szeme egy vadállatéra emlékeztetett. – Elfeledkeztél róla, hogy én vagyok Dalbreck királya – morogta. – Én döntöm el, ki megy és ki jön. – Egy átkozott bolond, az vagy! Elindulok! A veranda vége felé fordult. – Őrök! A korlát mellett várakozó őrszemek azonnal előléptek. – Kísérjétek vissza Arabella hercegnőt a szállására – parancsolta. – És

négy őr figyeljen rá, hogy ott is maradjon! Döbbenetemben csaknem megbénulva álltam ott, igyekezvén visszanyerni a hangomat. – Azt mondod, hogy az egyik királyság foglyából a másikévá váltam? – Úgy forgatod ki a dolgokat, ahogy akarod, és nincs kétségem, hogy meg is teszed, de most a sátradba mész, és ott is maradsz, amíg észhez nem térsz! Az őrökre pillantottam. Aggodalmasan néztek rám, maguk sem tudták, mit csináljanak, amíg Rafe meg nem szólalt ismét. – Ha nem megy magától, engedélyt adok, hogy elvonszoljátok. Rámeredtem és megfordultam, aztán levonultam a lépcsőn. Az őrök jóformán a sarkamra lépve követtek.

HARMINCEGYEDIK FEJEZET

KADEN

Minden szavukat hallottuk. Amikor a kiabálás elkezdődött, Sven felemelkedett, mint aki kimenne. – Talán jobb lesz, ha magukra hagyjuk őket… – Azonban rájött, hogy az egyetlen kijárat egyenesen a szóváltás közepébe vezet, és visszaült. Ezenkívül legfeljebb a szakács hátsó ajtaján át lopózhattunk volna ki, egyenként, ami még kínosabb beismerése lett volna annak, hogy végighallgattuk a haragos vitát. Úgyhogy csak ültünk ott, hallgattuk, és azon gondolkodtunk, hogyan fordulhat még rosszabbra. A pokoli, átkozott bolond, és én döntöm el szavakra felszaladt néhány szemöldök, de a fogoly volt az, aminek hallatán levegő után kaptunk. Tavish felnyögött, Jeb elmormolt egy káromkodást. Sven előrehajolt, és a tenyerébe temette az arcát, mintha azt kívánná, bárcsak leckét adhatna a tanítványának a tisztességes vita szabályaiból. Vonszolják? – morogta alig hallhatóan. Griz meglepően csendes maradt; rájöttem, hogy élvezi kifigyelni, miként ássa meg a király a saját sírját. Griz valami különös, vad hittel hitt Liában, amit én még csak most kezdtem megérteni. Nem számított, hogy a hercegnő hátra akarta hagyni. A király végre kimutatta a foga fehérjét, Griz pedig kiélvezett minden szót. Én is megpróbáltam kiélvezni az elégedettséget, amely kicsi, meleg bimbóként növekedett bennem, de tudtam, hogy Lia dühe mögött mély fájdalom rejlik. Az elégedettségem kihűlt. Miután igazmondást ígértem, Rafe számára az igazságnak csak azon részleteit osztottam ki – a csókomat

Liával –, amelyekről tudtam, hogy felbosszantják majd, ám végül Lia volt kénytelen viselni a legtöbb okozott fájdalmat. Nem akartam bántani többé. Csend lett a verandán. Végül Sven törte meg a hallgatásunkat. – Mi mást tehetett volna? Lia számára nem biztonságos visszatérni Morrighanbe. – Egyszer rákérdezett nálam a hazaútra – bökte ki Jeb. – Végig azt feltételeztem, hogy Dalbreckre gondol. – Dalbreck nem az otthona – közöltem. – Majd az lesz – vágta rá Tavish, és sötét pillantást vetett rám. – Semmi ok az aggodalomra. – Orrin töltött magának még egy kis sört. – Majd észhez tér. – Hát persze – horkantott Tavish. – Van oka az aggodalomra – vetettem ellen. – A komizár meg fog indulni Morrighan és a többi királyság ellen. – Melyik az elsődleges célpontja? – tudakolta Sven. – Morrighan. – És ezt azért tudod ilyen biztosan, mert megmondta neked. Egyértelmű volt, mire céloz Sven. A komizár nem a legjobb forrás volt, ha valaki igazságot keresett, és tudtam, hogyan képes visszatartani az információkat, hogy a saját céljai érdekében kijátssza az egyik kormányzót a másik ellen. A komizár meg akarta szerezni Morrighant, csakhogy Dalbrecket is. Mindegyiket. – Igen – feleltem. – Biztosan tudom. Mostanra azonban már nem voltam biztos. Bodeen elvigyorodott. – Felvonultatja a feltételezett százezres seregét? Griz megköszörülte a torkát. – Nem pontosan – szólalt meg végre. – Azt hiszem, a hercegnő helytelenül mérte fel a sereg nagyságát. Helyesen mérte fel. Emlékeztem, hogy a Sanctumba visszatérve megkérdeztem a komizárt, hogyan haladnak a tervek. Jobban, mint reméltem, felelte. A serege az elmúlt hónapok során jelentősen megnövekedett. Sven éles tekintettel figyelte Grizt, mintha sejtené, hogy a csattanó még

hátravan. – Na, tessék! – Hague szélesen legyintett. – Megerősítés, egyenesen a nagy barbár szájából. Talán neki kellene beszélnie a hercegnővel. Griz lehajtott egy kortynyi vörösszeműt, és hangos koppanással tette le a poharat. – A számok valójában közelebb állnak a százhúszezerhez. Mind felfegyverezve. – Sven felé intett, az üveget kérve, hogy újra töltsön magának. – Ez nagyjából kétszerese a dalbrecki sereg létszámának, igaz, százados? – Háromszorosa – sóhajtott Jeb. Hague hallgatott, a száját eltátotta, mint a hal a horgon. Griz igyekezett visszafojtani a mosolyt. Orrin és Tavish a fejüket rázták. Sven Griz keze ügyébe tolta az üveget, közben vizslatta, hogy hazudott-e. Az igazat mondta. A komizár ezért helyezte a kormányzókat ekkora nyomás alá – a növekvő sereg fenntartásához több ellátmány kellett. – Azok csak vad barbárok! Nem egy kiképzett vonuló sereg! A számok nem jelentenek semmit! – bökte ki végül Hague, félresöpörve a kérdést. Bodeen hátradőlt. – A vendai sereg mérete és felszereltsége továbbra is kérdéses – állapította meg –, de a király aggodalma nem. Az szintén megalapozott. Úgy tudom, a hercegnő fejére vérdíjat tűztek ki, és a komizárnak meg a pletykáinak hála, valószínűleg valami sokkal rosszabb vár rá. Ha jól emlékszem, Jaxon király Morrighan első számú közellenségének írta le? Ez veszélyes titulus. Sakk-matt. Bodeennek is igaza volt, és tudtam, az ő szemszögükből Griz és én kérges lelkűek vagyunk, akik nem törődnek Lia jóllétével. Bodeen oldalra hajtotta a fejét, hallgatózott, aztán felállt: végül úgy ítélte meg, hogy biztonságos a távozás. – Mi volt az az utolsó szó, amelyet a hercegnő morgott, amikor lement a lépcsőn? Jabavé? – Az a vendai megfelelője a… Sven krákogott, hogy félbeszakítson. – Nem kedveskedés – felelte. – A király ismeri a jelentését. Csak ez

számít. A megelégedés-bimbó akaratom ellenére is újra melegedni kezdett.

A bánatban rejlik. A félelemben. A szükségben. A tudás ilyenkor bont szárnyat. A tudás fekete szárnyai a szívem alatt verdestek. Elment, és nem jön vissza többé. Morrighan elveszett szavai

HARMINCKETTEDIK FEJEZET

Fel-alá járkáltam a sátramban, igyekezvén úrrá lenni a dühömön. A szívem gyorsabban vágtatott, mint egy megostorozott ló. Biztosra vettem, hogy Rafe bármelyik pillanatban beléphet, szégyenében lehajtott fejjel, és bocsánatért könyörögve visszataszító viselkedése miatt. A fejem lüktetett. A halántékomat dörzsölgetve ösvényt gyalogoltam a szőnyegbe. Hogy én térjek észhez? Hallotta egyáltalán a saját szavait? Jóságos istenek, az egész helyőrség hallotta! A katonák barakkjai ugyan távol estek az ebédlőtől, de a tisztek szállása hallótávolságon belül volt. Összeszorítottam a szemem, mert elképzeltem az összes ablakra tapasztott fület. Tudtam, hogy Rafe nyomás alatt áll, és a ma érkezett új otthoni hírek az ellenségeskedésről csak növelték ezt a nyomást, csakhogy én is nyomás alatt álltam. Bosszúsan sziszegve fújtam ki a levegőt. Talán kis mértékben valóban a háta mögött cselekedtem, de csak azért, mert egyértelművé akartam tenni a szándékaimat, mielőtt Rafe visszatér. Határozottan elmondani mindenkinek, hogy ne kisebbíthesse őket, ahogy korábban. Meglehet, ezt ő úgy értelmezte, hogy kihasználtam a hatalmát, ráadásul olyankor, amikor igyekezett megszerezni a körülötte állók bizalmát, de ha ilyen ostobán viselkedik, nem nyeri el a tiszteletüket. Én döntöm el. Én pedig nem voltam dalbrecki alattvaló. Rafe semmit nem dönt el. Teltek a percek, aztán egy óra is, és még mindig nem jött. Duzzogott? Talán a társaival éppen azt beszélik meg, milyen rémes dolgokat mondott. Vagy azon gondolkodnak, amit Ebentől hallottak. Rafe nem ostoba. Így, hogy a komizár életben van, és hajtja előre a terveit, tudnia kell, hogy mind veszélyben vagyunk. Az, hogy pillanatnyilag életben tart, mit sem számít, ha

a végén mind meghalunk vagy fogságba esünk. Pusztán a tény, hogy a komizár első célpontja Morrighan volt, még nem jelentette azt, hogy ne Dalbreck lenne a következő. Felkaptam egy párnát az ágyról, beleöklöztem, aztán nekivágtam a fejtámlának. Játszadozni a karddal! Még most is hallottam a hangjából kicsendülő gúnyos hangsúlyt. Talán mind közül ez fájt a legjobban. Az, hogy nem hitt bennem, hogy csak a saját erejét értékelte, azt a fajtát nem, amit én birtokoltam. Azt, amely segített megmenteni mindkettőnk bőrét. Amikor Kaden művelte velem ugyanezt, kapott tőlem egy jó nagy dudort a lábára. Még nem volt késő, hogy Rafe-nek is növesszek egyet valahová. Talán neki a fejéről hiányzik egy. A sátor oldalfalai megremegtek a szélben. Távoli, halk dörgés hallatszott, mintha az égiek is részt akartak volna venni a vitánkban. Néhány kisebb fadarabot dobtam a kályhába. Hol marad? Félrerántottam a sátor bejáratát fedő függönyt. Két őr lépett elő, hogy az alabárdjaikat keresztbe téve elállják az utamat. – Kérem, fenség, lépjen vissza – szólalt meg az egyik; a homlokán kacskaringós ránc kígyózott. Őszintén rémültnek tűnt. – Nem szeretném, ha… Nem fejezte be a gondolatot. – Ha vissza kellene vonszolnia a szállásomra, ahogy a király parancsolta? Biccentett. A másik őr az alabárdja szárát babrálta, és nem nézett a szemembe. Bizonyára nem akadt még hozzám hasonló foglyuk, aki mindössze órákkal korábban a király vendége volt. Egyedül az ő kedvükért fordultam vissza, morogva a helyére rántva a függönyt. Kioltottam a csillár lámpásait; a helyiségben már csak a kályha parazsa adott halvány fényt. Magamban dühöngtem, hogy Rafe még nem érkezett meg térden állva könyörögni. Lehuppantam az ágyra, lerántottam előbb az egyik, aztán a másik bakancsomat, végül áthajítottam őket a sátron. Mindkettő a falnak vágódott, de a kicsiny puffanás nem volt elég. A düh fájdalmasan megakadt a torkomon, mint egy csont. Nem bírtam nyelni tőle. Nem akartam így lefeküdni. Megtöröltem a szemem, aztán visszapislogtam a könnyeimet. Talán négyszemközt kellett volna elmagyaráznom neki. Megértethettem volna vele? De akkor az eszembe

jutott a rengeteg mérföld, amely a Sanctumtól vezetett idáig, és a rengeteg alkalom, amikor Rafe ügyesen eltérítette a beszélgetést Morrighanről. Egyelőre csak a helyőrséget kell elérnünk. Újra és újra megtette, olyan ügyesen, hogy észre sem vettem. Ma este nem fáradt a finomkodással: ma csak röviden, arrogánsan elküldött. Nem. Semmi esély a megbeszélésre… – Lia? Riadtan levegőért kaptam, és felugrottam az ágyról. Az ő hangja volt, a függöny túlsó oldalán. Halk, csendes. Bűnbánó. Tudtam, hogy végig fogja gondolni. Az ágy végéhez léptem, gyorsan megtöröltem az arcomat a tenyeremmel. A hátamat az ágy egyik széles oszlopának vetettem, és mély lélegzetet vettem, hogy lecsillapodjak. – Gyere be – feleltem halkan. A függöny szétnyílt, és Rafe belépett a sátorba. Összeszorult a gyomrom. Csak két óra választott el minket, ám olyan hosszúnak tűnt, mint az egész utam a Cam Lanteux-n át. Rafe szemének sötét kristályfénye felforralta a véremet; ilyenkor úgy éreztem, a világon egyedül ő létezik, semmi más. A haja összekócolódott, mintha lovaglással vezette volna le a feszültségét. Az arca nyugodt volt, a tekintete lágy, és tudtam, jól begyakorolt bocsánatkéréssel készült. Gyengéd pillantással fürkészte az arcomat. – Csak benéztem, hogy lássam, megvan-e mindened, amire szükséged lehet. – Mármint fogolyként. Fájdalom villant át az arcán. – Nem vagy fogoly. Szabadon járhatsz a helyőrségben. – Épp csak nem hagyhatom el. Rafe közelebb lépett, már csak néhány ujjnyi választott el tőle. A testmelege körülvett, megtöltötte a sátrat, megtöltötte a fejemet. – Nem akarom, hogy így alakuljanak a dolgok kettőnk között – suttogta, majd megérintette a kezem. Az ujjai lassan siklottak fel a karomon, a vállamig; a hüvelykjével lustán körözött a kulcscsontom körül. A szívemben felizzott a parázs. Tudta, hogy akarom őt, hogy semmi mást nem

akarok jobban, mint hogy felé nyúljak és megszüntessem a közöttünk lévő fájdalmas távolságot. Majdnem semmit. – Azért jöttél, hogy bocsánatot kérj? – kérdeztem. A tenyere a hátamra csúszott, közelebb húzott, az ajka rátalált az ajkamra, aztán a fülcimpámra. – Azt kell tennem, amit a legjobbnak gondolok, Lia. Nem ereszthetlek el jó lelkiismerettel, főleg úgy nem, hogy tudom, milyen veszélybe indulsz. Meglazította a ruhám zsinórjait. A lélegzetem szaggatott zihálássá vált, megperzselte a gondolataimat. Rafe ajka tüzes vonalat húzott a halántékomtól az ajkamig, aztán megcsókolt, keményen és mélyen. Szerettem volna felolvadni az érintésében, az ízében, az illatában, a haját borzoló szélben, a verejtéke sósságában, de egy másik, erőseb vágy fényesebb, forróbb, határozottabb lánggal égett. A mellkasának feszítettem a kezem, és óvatosan eltoltam magamtól. – Rafe, te sosem éreztél semmit ott mélyen legbelül? Nem hallottál egy suttogó hangot, amelyre minden észérv ellenére hallgatnod kellett? A szeméből eltűnt a gyengéd fény. – Nem fogom megváltoztatni a döntésemet, Lia. Kérlek, bízz bennem! Egyelőre nem mész vissza. Talán később, ha már biztonságos. Álltam a pillantását, remélve, hogy meglátja a sürgetést az enyémben. – Soha nem lesz biztonságos, Rafe. Ennél csak rosszabb lesz. Hátralépett, sóhajtott. Az egész tartása türelmetlenséget sugárzott. – És azt hiszed, ezt biztosra veheted, egy ősi szöveg miatt? – Igaz, Rafe. Minden szava igaz. – Honnan tudhatnád? Nem vagy tudós. Az is lehet, hogy rosszul fordítottad le. Keményfejű kételkedése elvágta türelmem utolsó fonalát is. Itt már nem lesz magyarázkodás vagy megalázkodás. – Végeztünk. – Lia… – Kifelé! – kiáltottam, és ellöktem. Hátratántorodott, döbbenten nézett rám. – Te most kidobsz engem?

– Nem. Nem hiszem, hogy lehetséges téged kidobni. Végül is te vagy Jaxon király, és te döntöd el, ki megy és ki jön. Legalábbis így hallottam. De azt javaslom, hogy távozz, mielőtt más módot találok, hogy megszabaduljak tőled. – Azzal az oldalamon, a tokjában rejlő tőrre tettem a kezem. Rafe arcát tiszta, vörös düh öntötte el. Megfordult és kiviharzott, közben csaknem letépte a függönyt a bejáratról. Majd meglátjuk, ki tér előbb észhez.

Másnap kora reggel Rathbone asszony jelent meg a sátramnál Adeline és Vilah társaságában. A kíváncsi Hague asszony is elkísérte őket, bár korábban sosem tette. Magamban sóhajtottam. Igen, a tisztek és a feleségeik is hallották a csúf veszekedést, és biztos, hogy Hague asszony további szaftos részletekre vágyik, még akkor is, ha a látogatás hivatalos oka az volt, hogy behozzák az esti bálra választott ruhámhoz illő kiegészítőket. Adeline egy zafírokkal kirakott, ezüst láncövet emelt fel, és ismét elcsodálkoztam az extravagancián, különösen itt, egy mindentől távol eső helyőrségben. Következőnek Vilah egy ékköves ezüst vállvértet tett elém, amelyet finom mívű vésett minták díszítettek. – Mondják csak, a dalbrecki nők valaha is valóban csatában viselték ezeket? – Ó, igen! – vágta rá Vilah. – Ezért képezik a hagyományos viselet részét. Marabella nagyszerű harcos volt, mielőtt királynő lett belőle. – De ez sok száz évvel ezelőtt történt – tette hozzá Hague asszony, és ellenérzése jeléül felvonta a szemöldökét. – A hölgyeink és királynőink többé nem háborúznak. Immár szükségtelen. Nagy volt a kísértés, hogy kimondjam: ne légy benne olyan biztos. Rathbone asszony még egyszer számba vette az asztalra kirakott holmikat, majd kijelentette: – Korán itt leszünk, hogy segítsünk az öltözködésben. – És a frizuráját is megcsináljuk! – tette hozzá Adeline. – Ezüstzsinórral! – csapta össze a tenyerét várakozásteljesen Vilah.

Hallottam a hangjukban az erőltetett izgalmat, mintha el akarnák törölni az előző esti vita sötét emlékét. – Önöket is épp eléggé lefoglalja majd a készülődés – válaszoltam. – Egyedül is fel tudok öltözni. – Igazán? – kétkedett Hague asszony. – Odahaza, Morrighanben így csinálták? Senki nem volt, aki kiszolgálja? – Az ajka szánakozón húzódott fel. – Igen – sóhajtottam. – Mi, morrighaniek, teljesen barbárok vagyunk. Csoda, hogy a királyuknak egyáltalán eszébe jutott a házasság egy magunkfajtával. Hague asszony zavartan lehunyta a szemét, és halk bocsánatkéréssel távozott, mondván, hogy sok a dolga, de a sértésért nem kért elnézést. Talán most, hogy a király maga sértegetett, úgy érezte, ő is megteheti.

Nem sokkal később hat őr érkezett a sátramhoz. Percy, a vezetőjük a tudomásomra hozta, hogy ők lesznek az aznapi kísérőim. Vagyis Rafe így gondolja, hogy szabadon jár-kelhetek? Hat őr, még a Marabella falai között is. Eszembe jutott, hogy ezt dicséretként kellene felfognom, hiszen a jelek szerint Rafe többre tartja a képességimet, mint beismeri. Azonnal eldöntöttem, hogy ma nagyon sok helyre kell eljutnom, nemcsak azért, hogy az egész helyőrség kiélvezhesse a nyomomban loholó hat őr látványát, hanem azért is, mert így vagy úgy, de elmegyek, és ki kellett dolgoznom a részleteket. Először az alsó futtatóhoz sétáltam, hogy szemügyre vegyem a vendai lovakat, amelyek most szintén a király birtokába kerültek. Kifigyeltem az alsó kaput, ahol beeresztették és kiterelték a lovakat. Erős őrség védte. Azon nem jutunk át – de így már legalább azt tudtam, hol vannak a hátasok és a szerszámok. A többit később kitalálom. Következőnek a szakács kamrájához mentem, akit nem tett épp boldoggá a szaglászásom. Azt mondta, örömmel küldet valamit a sátramba. Eljátszottam, hogy nem tudom, mit szeretnék, és végignéztem a polcokat meg a hűvös pincét. Sajnos csaknem mindent hatalmas zsákokban vagy bödönökben tartottak. Végül fogtam egy edényt, beleszórtam több marék fenyőmagot,

kemény, szódás kenyérlepényeket, és némi édes aszalt fügét. A szakács értetlenül nézte, miket válogatok össze, végül a hasamra pillantott. Szégyenlősen mosolyogtam, és hagytam, hadd vonja le a következtetéseket saját maga. Ez után az orvos barakkjához sétáltam, hogy beszéljek vele. Kaden és Eben tisztálkodni ment, de az orvos épp Griz sebét vizsgálta. Meg is mutatta, hogy a hús a legtöbb ponton összeforrt, egy helyen azonban lassabban gyógyult; azt mondta, biztos benne, hogy az is rendbe jön, majd szigorú pillantást vetett Grizre. – Egy kicsit több pihenéssel. Griz felháborodottan erősködött, hogy már jól van. – De nem leszel jól, ha a nehéz nyergeket emelgeted naponta kétszer – közöltem. – Vagy, az istenek mentsenek, ha meg kellene lendítened a kardodat. Griz rám mosolygott, a szemében a bajkeverés öröme csillogott. – Pontosan hol szeretnéd, hogy meglendítsem? Összeszorult a gyomrom. Hallotta a veszekedésünket, ami azt jelentette, hogy az ebédlőben mindenki tanúja volt. Kaden bizonyosan ragyog a boldogságtól az új fejlemény miatt. Amikor azonban később találkoztam vele a gyakorlótéren, a tekintetében nem láttam mást, csak aggodalmat. Vendai nyelven szólalt meg, hogy az őrök ne értsék. – Jól vagy? – kérdezte. Biccentettem, próbálva figyelmen kívül hagyni a torkomban újra dagadó gombócot. – És Rafe sípcsontja? – tudakolta vigyorogva. Tudtam, hogy csak oldani akarja a feszültséget, és hálás voltam érte. – Egyelőre egészben, de az ügynek még nincs vége. – Nem is gondoltam. A belém vetett bizalma hűvös víz volt kiszáradt torkomra. Szerettem volna megölelni, de ezzel csak még árgusabb figyelmet idéztem volna a fejére. Az őröket már így is idegesítette a beszélgetés, amelyet nem értettek, mintha összeesküvést gyanítottak volna – nem is ok nélkül. Közelebb léptem Kadenhez, és odasúgtam neki pár szót, ami igazán megalapozhatta az aggodalmukat.

– Amikor nekivágunk, Ebennek itt kell maradnia Grizzel. Csak ketten leszünk, és Malich még szabadon van. Ellenünk szólnak az esélyek? – Ha azért küldték volna, hogy öljön meg téged, a többiekkel együtt lett volna az Óriások Völgyében. Szerintem úton van Civica felé egy üzenettel. – A halálhíremmel? – A szökésed hírével. Nem fognak addig holtnak hirdetni, amíg nincs meg a tetemed, és pontosan tudják, merre indultál. Ami azt jelentette, hogy a kancellár és összeesküvő társai várni fognak. Alighanem a városba vezető összes utat megfigyelik. Többé nem számíthatok a meglepetés erejére. Nem akartam, hogy még valami nehezebbé váljon, mint már amúgy is volt. A szemem sarkából megláttam, hogy Tavish és Orrin közeledik egymás mellett; aztán elváltak egymástól, és megálltak a két oldalamon. – Azért jöttünk, hogy leváltsuk az őröket, fenség – köszöntött Tavish, gyilkos pillantást vetve Kadenre. – Elmehettek, Percy – intett Orrin, mintha elhessegetné. – Az ezredes kéret benneteket az irodájába. Induljatok. Tavish tiszteletteljesen biccentett felém. – A nap hátralévő részére mi leszünk a kísérőid. – Kinek a parancsára? – kérdeztem. – A sajátunkra – mosolygott Tavish. Sem ő, sem Orrin nem beszélt vendai nyelven, úgyhogy még gyorsan odasúgtam pár szót Kadennek. – Később hosszabban beszélünk. Készleteket kell gyűjtenünk. Tavish megköszörülte a torkát. – Jeb hamarosan csatlakozik hozzánk. Az üzenet egyértelmű volt: Jeb jól beszélte a vendait. Sóhajtottam. Ez több volt, mint hűség a király felé – ez hűség volt a barátjuk felé.

HARMINCHARMADIK FEJEZET

A morrighani sereget századokkal azelőtt szervezték meg, hogy a többi ország egyáltalán letette volna a saját alapkövét. Ez megint egy olyan részlet volt, amelyre a szent szövegek különös hangsúlyt fektettek – hogy a Szent Őrzők, a vad harcosok, akik elkísérték Morrighant a vadonon átvezető útján, páratlan erővel bírtak, vasakaratukat egyenesen a menny erői hagyományozták rájuk, hogy biztosítsák a kiválasztott Fennmaradottak túlélését. Aldrid, aki Morrighan férje lett, és a királyság tisztelt alapító atyja, az Őrzők egyike volt. Az ő harcos vére folyik mindannyiunkban. A citadella tróntermében még a Szent Őrzők néhány kardja is ki volt állítva, hogy mindenkit emlékeztessen a nagyságunkra, és arra, hogy mi vagyunk az istenek felkentjei. A történelem során a morrighani sereg hatalmas maradt, a katonái bátrak és nemesek. Azonban ahogy a helyőrség falán kiválasztott kilátópontomról a gyakorlatozó dalbrecki egységeket néztem, döbbenten láttam, milyen ijesztően pontosak. Az alabárdjaikat fenyegető időzítéssel csapták össze, a pajzsaik úgy simultak egymáshoz, mintha begyakorlott táncot járnának. Minden gondosan megtervezett lépéssor önbizalmat árasztott. Félelmet keltő hatalom áradt belőlük. Ilyen erőt és fegyelmet még sehol sem láttam. Megértettem, miért hisznek a saját erejükben. Azonban nem látták, amit én – a létszámot. Még egy negyvenezres sereg sem állhat ellen Venda rettenetes hatalmasságának. Miután Morrighan elesik, Dalbreck lesz a következő. A tekintetem a seregek széles sorai fölé emelkedett Az égen a holdsarló osztozott a lenyugvó nappal. Még egy nap telt el. Még kevesebb maradt. Az idő előrehaladt, körbefordult, megismétlődött. Újabb pusztítás készülődött, mint egy összetekeredett mérgeskígyó, amely felébredvén kész lecsapni.

Egyre közeledett, és a Morrighanben rejtőző erők a legalattomosabb módon segítették – belülről. Hatalommal táplálták, amely végül mindannyiunk veszte lesz. Kell hogy legyen valamilyen mód. A Jezeliának nevezett élete lesz az áldozat a ti mentségetek reményéért. Egy másik mód. Venda szavaival birkóztam magamban. Áldozzam fel az életemet, csupán a reményért? Ennél többet szerettem volna – bizonyosságot. De a remény is valami, és akármilyen bizonytalan, csak ezt tudtam felajánlani Natiyának és olyan sok másnak is. Ezt még Rafe sem vehette el. Mint a történetek, amelyekkel Gaudrel táplálta Morrighant, a remény is megtölti az üres gyomrot. Jeb szakította meg a gondolataimat, mondván, itt az ideje, hogy készülődjünk a bálra. Tavish és Orrin néhány lépéssel mögöttünk maradtak, és kíváncsian figyeltek. Kipillantottam a gyakorlótérre. A katonák eltűntek; az égen már megjelentek a csillagok. Orrin megmoccant, beleszimatolt a levegőbe, de mind arra vártak, hogy én induljak el. Ők hárman tiszteletteljes távolból követtek egész nap, ügyesen láthatatlanná válva, mint a Sanctumban is, ám mégis állandóan a nyomomban maradtak, állandóan figyeltek. Hiába állították, nem a saját ötletük volt, hogy beálljanak mellém kísérőnek. Biztosra vettem, hogy Rafe utasítására történt. Így próbált megszabadulni a kellemetlen érzéstől, hogy egy díszszemlényi névtelen katonát akasztott rám. Tudta: őket, hármukat kedvelem – ha nem is régóta ismertem őket, sok mindenen mentünk át együtt. A közös találkozás a halállal elmélyíti a kapcsolatokat és elnyújtja az időt. Az arcukat fürkésztem. Nem, nem őrök. A szemükben a barátok aggodalmát láttam, afelől azonban nem volt kétségem, hogy ha felnyergelnék egy lovat, hogy elinduljak, megváltoznának. Megállítanának. A barátság látszata mögött is csak rab maradtam. Felnyaláboltam a szoknyáimat, és leléptem a falról. Most éreztem meg a levegőben úszó sülthúsillatot, aztán eszembe jutott, hogy korábban láttam, amint az alsó téren lampionokat akasztanak fel, nyitott sátrat állítanak a

főasztalnak, selyemszalagokat húznak ki oszlopok között – készülődtek a bálra, amelyet csaknem mindenki izgatottan várt. Jeb mellém lépett, Tavish és Orrin a nyomunkban maradt. Jeb az ingét igazgatta. Kisimította az ujját. Megrántotta a gallérját. – Mondd ki, Jeb – szólaltam meg –, mielőtt kilyukasztod az ingedet. – Veszélyben van a trónja – bökte ki, mintha egy barátjáért könyörögne. Tavish és Orrin felmordult; egyértelműen nem örültek, amiért Jeb képtelen volt tartani a száját. – A kormányzati veszekedések miatt? – forgattam a szemem; a hír nem tett rám nagy hatást. – Újat is tudsz mondani? – Nem a kormányzat. Az egyik tábornoka benyújtotta a trónigényét. Államcsíny? Lelassítottam a lépéseimet. – Vagyis a dalbrecki udvarban is akadnak árulók? – A tábornok nem áruló. Jogában áll a dolog. Azt állítja, hogy Jaxon herceg lemondott, holott mindenki tudja, hogy ez nem igaz. Megálltam, és szembefordultam Jebbel. – Az egyszerű távollétét lemondásként értelmezik? – A legtöbben nem, de fel lehet úgy is fogni, különösen, hogy a tábornok még erősebb kifejezésekkel is dobálózik, mint „dezertálás”. A herceg hónapokra eltűnt. A bosszúságom újra fellobbant. – Ezt Rafe miért nem mondta el nekem? – Mindkét ezredes azt tanácsolta neki, hogy ne mondja el senkinek. Az ellentétek kétségeket szülnek. Én nem voltam senki – ugyanakkor Rafe talán csak nem akarta, hogy mindenekelőtt én is kétkedni kezdjek benne. – Most, hogy a tábornok tudja, hogy Rafe életben van, bizonyára felhagy a mesterkedéseivel. Jeb megrázta a fejét. – Egy tábornok, aki belekóstolt a hatalomba? Az étvágya mostanra alighanem úgy megnőtt, hogy mindent felzabálna, amit lát. Azonban a seregek túlnyomó többsége Rafe-et támogatja. Az iránta való tiszteletük csak növekedett. Valószínűleg nem lesz nehéz elfojtani az ellenállást, ha visszaér a palotába, de addig csak egy újabb gond a vállán.

– És ennek elfogadhatóvá kellene tennie a tegnap esti viselkedését? – Nem elfogadhatóvá tennie – szólalt meg Tavish hátulról. – Csak megmagyarázni, és teljesebb képet adni neked. Szembefordultam vele. – Olyan teljeset, mint amit te adtál neki, amikor megláttad, hogy Kaden a kezemet fogja? Talán minden dalbreckinek meg kellene bizonyosodnia, hogy az információi pontosak, mielőtt rohanvást továbbadnák őket a többieknek! Tavish bólintott, elismerve bűnösségét. – Hibát követtem el, amiért a bocsánatodat kérem. Csak azt jelentettem, amit látni véltem. A trónigényről szóló hírek azonban egyenesen a kormányzat köreiből erednek. Ez nem tévedés. – Vagyis Dalbreckben van egy trónbitorló. Ennek meg kellene ingatnia az elhatározásomat? Dalbreck gondjai miért annyival fontosabbak, mint Morrighanéi? A komizár dühöngése mellett a ti tábornokotok nyivákoló kiscica! Elfogyott a türelmem. A sürgetés, a sok-sok mérföld, amely elválasztott Morrighantől, a kísértés, hogy mondjak igent, amikor a fejemben a nem visszhangzott, a szükséget szenvedő tömegek és a bennem tátongó, hasonló üresség – mindez addig tépdeste az önbizalmamat, amíg az már egy elpattanni kész, foszlott kötélre nem emlékeztetett. Az utolsó rántást éppen Rafe-től kaptam. Ha az az ember, akit a világon a legjobban szeretek, nem hisz nekem, hogyan hinne bárki más? Szúrt a szemem. Visszapislogtam a gyengeségem jelét. – Úgy vélem, Rafe helyzete éppen hogy erősíthetné benne az együttérzést, hogy belássa, miért kell visszajutnom Morrighanbe. De úgy tűnik, egy gondolatot sem szánt rá. – Nem a fejével gondolkodik – válaszolta Tavish. – Hanem a szívével. Aggódik a biztonságodért. Ezek a szavak védtelen pontomon találtak el. – Tavish, én nem vagyok tárgy, amelyet védeni kellene. Nem jobban, mint őt. A döntések, amelyeket meghozok, és a kockázatok, amelyeket vállalok, a sajátjaim. Erre nem tudott mit mondani. Igazam volt.

A sátramig kísértek. Percy és a többiek már vártak, hogy átvegyék felettem az őrséget. – Nemsokára találkozunk – köszönt el Jeb egy bizonytalan mosollyal. – Az első táncnál. – Az a királynak van fenntartva – emlékeztette Tavish. Talán nem. Talán nem is lesz tánc egyáltalán. Legalábbis nem Rafe-fel és velem egy párban. A királyok és a foglyok nem táncolnak együtt, legalábbis egy olyan világban nem, amelynek én is része akartam lenni.

Kényelmes alsóingre vetkőzve hevertem el az ágyamon, hogy leírjam a Venda-ének azon versszakait, amelyeket kitéptek a könyvből. Annyi év után végre oda kerülnek a szavai, ahová szánta őket. A szakadt lap hátoldalára préseltem össze a betűket. A sajátjai árulják el, megverik és megalázzák, mégis felfedi a gonoszt, mert a sokarcú sárkány nem ismer határokat. És meglehet, hosszan vártok, de a kincs hatalmas: a Jezeliának nevezett élete lesz az áldozat a ti mentségetek reményéért. Minden szóra emlékeztem, amit Venda akkor a teraszon mondott, bár először csak egy félmondat foglalta le az elmémet: a Jezeliának nevezett élete lesz az áldozat. Most azonban egy másik sor is megragadta a figyelmemet. Mégis felfedi a gonoszt. Fel-alá jártattam az ujjaimat a könyv égett szélén, aztán a fűrészes szakadásnyomon, amellyel megkísérelték eltüntetni a szavakat.

Mosolyogtam. Valaki nagyon gyűlölt engem, vagy ami még jobb, félt tőlem, mert elhitte, hogy felfedem majd. Félelem. Düh. Kétségbeesés. Ezeket láttam az égett szegélyen, a szakadt lapon. Megtalálom a módját, hogy tápláljam ezt a félelmet, mert tudtam, hogy ugyan a kétségbeesés veszedelmessé teheti az embereket, de egyúttal ostobává is. Az összeesküvés legmagasabb rangú szereplőinek felfedése elkerülhetetlen. Ha fokozom a félelmüket, talán pánikba esnek, és elárulják, mi van a kezükben. Most, hogy Malich úton volt a rólam szóló hírekkel, már elvesztettem az előnyt, amit a meglepetés jelentett. Megerősítik az állásaikat, és várnak rám – kénytelen leszek ezt a tudást, legalább kis mértékben, az előnyömre fordítani. Félretettem a könyvet, felvertem a párnákat, és hanyatt dőltem rajtuk. Azon töprengtem, hogyan vihetném ezt véghez anélkül, hogy felfedném magamat. Legalább addig életben kell maradnom, amíg rájövök: a kancelláron és az akadémikuson kívül ki van még benne az összeesküvésben. Talán a megyésurak egyike? Ők korlátozott befolyással bírtak, de ha szerencsém van, odaérek, mire a téli konklávé összeül. Vagy más kormánytagok? Az őrkapitány? A kereskedelmi miniszter? A vezértábornagy? Az időőrző mindig is ferde szemmel nézett rám, és féltékenyen vigyázta az apám napirendjét. Vajon azért, hogy távol tartsa, ha kell? A nyilvánvaló gondolatot elkerültem – magát apámat, aki kitűzte a vérdíjat a fejemre. Ő sok minden volt, de nem a népe árulója. Semmit sem nyert volna, ha összejátszik a komizárral, de mi van, ha nem jött rá, hogy bábként mozgatják? Úgy tűnt, az a megoldás, ha átjutok az őt körülvevő alattvalók sűrűjén, és közvetlenül vele beszélek, de ez is dilemmához vezetett. Biztonságos lenne? Belemarkoltam a mellém terített cobolyprém takaróba, az öklömbe szorítottam a puhaságát. Az apám haragjával is szembe kell néznem. Emlékeztem Walther szavaira: már eltelt egy hónap, és ő még mindig üvölt, ha szóba kerülsz. Még az imádott Walther hercegnek is ki kellett játszania apánkat, hogy segítsen nekem, amikor lefektette a hamis nyomokat az utánam kutatóknak. Az azóta eltelt hónapok aligha csökkentették apám

haragját. Aláástam a tekintélyét, megaláztam. Vajon meghallgatna-e egyáltalán bármit, amit mondhatnék, ha nincs egy szemernyi bizonyítékom sem, amely alátámasztaná? Ugyanolyan közellenségnek voltam bélyegezve Morrighanben, mint az unokaöccse, akit felakasztatott. Bizonyíték híján a kancellár és az akadémikus kiforgatná a szavaimat, hogy úgy tűnjön, gyáván igyekszem kibújni a felelősség alól. Amikor legutóbb egy apró szúrást irányoztam a kancellár felé, apám megdühödött, és a szobámba parancsolt. Ezúttal vajon komolyabb, véglegesebb módszereket alkalmaznának, hogy elhallgattassanak? A lehetőségek kibogozhatatlan kuszaságának gondolatára elszorult a torkom. Előfordulhat, hogy mindenben tévedek? Rafe szerint igen. Egyedül a fivéreim lehettek a segítségemre, hogy egyről a kettőre jussak, ám ők is fiatalok voltak, mint én, tizenkilenc és huszonegy évesek, és még alacsony rangban szolgáltak a seregben. Ha azonban együtt fejtenek ki nyomást az apánkra, talán rávehetik, hogy hallgasson meg. Ha pedig nem hajlandó rá magától, talán segíthetnek, hogy erőszakosabb módszerekkel vegyem rá. Most, hogy ennyi minden forgott kockán, immár semmit sem éreztem túlzásnak. Másféle zene kanyargott felém a lenti legelőről – a bál már tartott egy ideje. Szép és sürgető dallam volt, ezer húr csengő párbeszéde, feleselő kórus, szatén-érintésű, odavetett lánckesztyűk – a hangzás a mi mandolinjainkra emlékeztetett, de mélyebb, bujább visszhangokkal. Jeb fanache-nak nevezte, amikor megjelent értem; a csata táncának. Egyedül küldtem vissza, mondván, hogy még nem vagyok egészen készen. Amint távozott, közöltem az őreimmel, hogy egyáltalán nem megyek, és javasoltam nekik, hogy eredjenek, és érezzék jól magukat. Ünnepélyes esküt tettem, hogy nem fogom elhagyni a sátrat. Két ujjamat megcsókoltam és az égre emeltem, mint az ígéretem őszinte bizonyítékát – aztán némán kértem az isteneket, bocsássák meg az apró hazugságomat –, de az istentelen fajankók nem hajlottak a szóra, még akkor sem, amikor megjegyeztem, milyen finoman illatoznak a sültek, bár a szemük csillogott a szopós malacok gondolatára. A korábban elhozott fenyőmagokat rágcsáltam, amikor meghallottam, hogy a sátor bejáratánál megcsendülnek az alabárdok. A függöny

félrehúzódott. Rafe lépett be, teljes, elegáns díszben. Fekete kabátján rangjához illő arany zsinórfonatokat viselt, a haját hátrafésülte, a járomcsontján a szabadban eltöltött nap pírja látszott. Mélykék szeme szikrát szórt sötét szemöldöke alatt; hullámokban áradt belőle a harag. Úgy nézett rám, mintha még egy fejet növesztettem volna. – Mit képzelsz, mit csinálsz? – mordult rám összeszorított fogai között, és a melegség, amely fellobbant a mellkasomban, amikor belépett, egyszerre hideg kővé zsugorodott a gyomromban. A mellettem álló tálkára néztem, és megvontam a vállamat. – Fenyőmagot eszem? Ez talán ellenkezik a foglyokra vonatkozó szabályokkal? Rafe felmérte szegényes öltözékemet, és bár lehetetlennek gondoltam volna, az álla még jobban megfeszült. Megfordult, körülpillantott, amíg a tekintete meg nem akadt az éjfélkék ruhán, amelyet Vilah az öltözőparavánra terített. Három lépéssel átszelte a sátrat, lekapta onnan, és hozzám vágta. Gyűrött kupacként esett az ölembe. – Négyszáz katona várakozik odalent, mind veled akar találkozni! – döfött az ujjával a sátor bejárata felé. – Te vagy a díszvendég. Hacsak nem akarod, hogy mindenki Hague századoshoz hasonló véleménnyel legyen rólad, azt javaslom, öltözz, és tedd meg azt az apró erőfeszítést, hogy megjelensz! – Nehéz léptekkel indult kifelé, aztán megfordult, és még egy utolsó parancsot vágott hozzám. – És ha úgy döntesz, hogy kijössz, ne mondd ki még egyszer azt a szót, hogy fogoly! Azzal eltűnt. Dermedten ültem az ágyamon. Amikor belépett, az első gondolatom az volt: úgy néz ki, mint egy isten. Most már nem így gondoltam. Ha úgy döntesz? Megfogtam a tőrömet, és fohászkodtam, hogy Adeline elnézze a kölcsönruhán véghezvitt változtatásaimat, és Vilah megbocsássa, hogy lefeszítettem egy hosszabb láncdarabot a páncélövéből. Részt veszek a bálon, ahogy Rafe kérte – de akként, aki vagyok, nem akként, akivé ő akar tenni.

HARMINCNEGYEDIK FEJEZET

RAFE

Nekidőltem a karám korlátjának, ahová a bál fáklyáinak fénye már nem jutott el, és a földre meredtem. Halk léptek álltak meg mellettem. Nem pillantottam fel, nem szólaltam meg. Úgy tűnt, akárhányszor kinyitom a számat, ostobaságok jönnek ki rajta. Hogyan fogok elvezetni egy egész királyságot, ha még Liát sem tudom meggyőzni anélkül, hogy elveszíteném a türelmemet? – Jön? Megráztam a fejem, és lehunytam a szemem. – Nem tudom. Valószínűleg nem, azok után, hogy… Nem fejeztem be. Sven anélkül is megértheti, hogy végigmennék az összes részleten. Nem akartam felidézni mindent, amit mondtam. Sehová sem vezetett. Fogalmam sem volt, mit tegyek. – Még mindig eltökélten vissza akar menni? Biccentettem. Ahányszor eszembe jutott a gondolat, elkapott a rettegés. Újabb lépések. Tavish és Jeb lépett mellém, és szintén nekidőlt a korlátnak. Jeb felém nyújtott egy korsó sört. Elfogadtam, és az egyik oszlopra tettem, nem lévén szomjas. – Én sem engedném vissza – jelentette ki végül Tavish. – Megértjük a helyzetedet, ha ez segít. Jeb egyetértőn motyogott valamit. Nem segített. Nem számított, hányan értenek velem egyet, ha Lia nincs köztük. Ő éppolyan biztos volt benne, hogy mennie kell, mint én, hogy nem ereszthetem. Arra gondoltam, amikor ráakadtam félholtan a folyóparton, és az órákra, amíg a hóban gázolva cipeltem, az alkalmakra, amikor az

ajkamat az ajkához nyomva bizonyosodtam meg róla, hogy még lélegzik – a lépésekre, a mérföldekre, miközben az járt az eszemben, hogy ha megválaszoltam volna az üzenetét, ha tiszteletben tartottam volna ezt az egyszerű kérést. Most azonban nem egy egyszerű kérésről volt szó. Ez más volt. Egyenesen a veszélybe akart indulni, ráadásul Kaden társaságában. Megfogtam a korsót, és kiittam, majd úgy vágtam vissza az oszlopra, hogy csattant. – Ti ketten ellenkező célokat szolgáltok – közölte Sven; a korlátnak dőlve tanulmányozott engem. – Mi volt az, ami legelőször megragadta benne a figyelmedet? Megráztam a fejem. Mit számít ez? – Nem tudom – töröltem bele a számat a ruhaujjamba. – Kellett, hogy legyen valami. Valami. Visszagondoltam a percre, amikor beléptem a fogadóba. – Talán amikor először megláttam, és… Hirtelen felbukkant egy másik emlék. Nem. Jóval korábban történt. Még mielőtt megpillantottam volna. Az üzenet. A merészség. A hang, amely elvárja, hogy meghallgassák. Ugyanaz, ami most dühített, akkor lenyűgözött. Csakhogy nem is ez volt, ami megragadta a képzeletemet. Aznap történt, amikor faképnél hagyott az oltár előtt. Aznap, amikor egy tizenhét éves lány elég bátornak bizonyult, hogy fityiszt mutasson mindkettőnk királyságának. Egy hatalmas visszautasítás – mert valami másban hitt, valami mást akart. Ez volt, ami megragadott benne. A bátorsága. Svenre néztem. Úgy figyelt, mintha látná a tekintetemben a ki nem mondott szavakat. Mintha ló lennék, amelyet a saját maga által összemocskolt itatóhoz kényszerítenek. – Nem számít. – Felkaptam az üres korsót a korlátról, és visszaindultam a bálba, ám mindvégig éreztem a hátamon Sven szúrós tekintetét.

Azia századossal táncolt, amikor visszatértem a főasztalhoz. Mosolygott; láthatóan élvezte Azia társaságát, aki hasonlóképpen élvezte az övét.

Következőnek egy újoncnak nyújtotta a kezét, aki nem lehetett több tizenöt évesnél, és képtelen volt elrejteni a rajongását: az arcára nevetséges vigyor terült. Aztán újabb és újabb katonák következtek. Láttam, hogy a tánctér szélén néhányan Lia meztelen vállát nézik – a kavah tisztán kirajzolódott. Levágta a ruha egyik ujját, és egy darabot a vállrészből is, hogy megmutathassa. Kétségkívül nekem szánta az üzenetet. A morrighani inda a dalbrecki oroszlán mancsára csavarodott, fogva tartotta. Mennyire másként láttam most már ezt a képet! És akkor észrevettem a csontokat. Az ujjaim begörbültek. Azt hittem, ezt a nyomorúságos szokást magunk mögött hagytuk Vendával együtt. El nem tudtam képzelni, mikor szerzett ennyi csontot, de most ott lógtak elegáns bársonyruháján, egy hosszú láncon, ki-kipördülve, mint egy szétesett csontváz, ahogy Lia táncolt. Lia kerülte a pillantásomat, de tudtam, érzi a jelenlétemet. Valahányszor megállt a táncok között, mosolyogva érintette meg azt a szörnyűséget, mintha olyan értékes lenne, mint egy ékköves aranyöv. Újra felzendült a farache. Néztem, ahogy Lia Orrinnal járja, felé topog, aztán visszavonul. Köröztek, összecsapták a tenyerüket a fejük felett – hangja végigzengett a téren, visszaverődött a magas falakról. Orrin kacagott; észre sem vette, miként figyelem Lia manővereit, és én azon csodálkoztam, hogyan tud a bajtársam ilyen tökéletesen a jelenben élni. Akár táncolt, főzött, vagy az íját feszítette meg a gyilkos lövéshez, mindig csak a pillanat számított. Talán éppen ez tette ilyen ügyes, félelmet nem ismerő íjásszá. Én nem engedhettem meg magamnak, hogy csupán egyetlen pillanatban éljek. Nekem száz töredékmásodpercet kellett összefognom, amelyekben a jövőnk egyensúlya rejlett. Immár más fényben láttam az apámat – az anyámat is – és a döntéseket, amelyeket meg kellett hozniuk. Néha a nagyobb jó érdekében elkerülhetetlenül fel kellett áldozniuk valamit, amit el akartak érni. A táncosok sora jobbra lépett, a sor végén kieső fél visszaperdült az elejére, a másik oldalra. Lia Kadennel került szembe. Olyan erősen összpontosítottam Liára, hogy észre sem vettem, mikor állt be a sorba Kaden. Összecsattant a tenyerük, és ahogy fordultak, láttam, hogy néhány

szót váltanak. Csak néhány szót. Lia Orrinnal is beszélt – ám ezek a hallhatatlan szavak belülről perzseltek. – Felség? Vilah meglepett. Kiegyenesítettem görbe hátamat. Vilah pukedlizett, barna arca melegebb árnyalatra pirult, és felém nyújtotta a kezét. – Egész este nem táncolt. Megtisztelne? Elfogadtam a kezét, igyekezvén lerázni zavartságomat, és felálltam. – Elnézést kérek. Én… – Elfoglalt. Tudom. Ahelyett, hogy a tánctérre vezetett volna, a többiekhez vitt, de nem a sor végére állt be, hanem Lia jobbjára. Vonakodva álltam be vele szembe, rájöttem, milyen könnyen megvezetett. Kérdő szemöldökfelvonásomra csak mosolygott, aztán felém topogva jelezte, hogy indul a tánc. Visszatopogtam. Köröztünk, összecsaptuk a tenyerünket, és pillanatok múlva már lépni is kellett tovább, jobb felé – egy másik partnerhez. Lia állt velem szemben. Rövid biccentéssel üdvözölt. Ugyanúgy viszonoztam. A többi táncospár már megindult egymás felé; igyekeztünk, hogy tartsuk a ritmust. Lia előretopogott, én hátra. Amikor rám került a sor, hogy előrelépjek, ő nem hátrált el. – Elfáradtál? – kérdeztem. – Dehogy. Egyszerűen csak nem kedvelem ezt a lépést. Megkerültük egymást, a hátunk összeért. – Köszönöm, hogy eljöttél – mondtam neki a vállam felett. Lia felhorkant. Figyelmeztettem magam, hogy ne beszéljek. Amikor utoljára csattant össze a tenyerünk – éppen, amikor a kezünk összeért –, a zene váltott. Az ammarra csendült fel, a szeretők éjféli tánca. Vilah összebeszélt valakivel. Megszorítottam Lia kezét, lassan leeresztettem az oldalam mellé. A másik kezem a derekára siklott, és ahogy a tánc diktálta, közelebb húztam magamhoz. Éreztem a háta feszülését, de nem eresztettem el. Belélegeztem a haja illatát, kiélveztem lágy ujjainak tapintását. – Nem ismerem ezt a táncot – suttogta. – Hadd mutassam meg – súgtam vissza. A halántékához simítottam az arcomat, aztán a csípőjét az enyémhez

szorítva hátradöntöttem, majd oldalra, és amikor körbefordultunk, újra felemeltem. Elernyedtek a hátizmai, ellazult a karomban. Úgy tűnt, az éjszaka még inkább elsötétül, a zene eltávolodik. Bár a levegő hűvös volt, Lia bőrét forrónak éreztem. Kerestem a szavakat, mit mondhatnék – valami olyasmit, ami nem fordítja a beszélgetésünket olyan témák felé, amiket inkább elkerülnék. – Lia – suttogtam a fülébe. Csak ennyit bírtam kimondani, bár a fejemben más szavak kavarogtak. Mesélni akartam neki Dalbreckről, az ország szépségéről, a csodáiról, az emberekről, akik szeretettel fogadnák, mindarról, amin elámulna, de tudtam, akármit mondanék, az csak Morrighan felé hajtaná a gondolatait, az enyémeket pedig az árulókra és a hurokra, amely ott várja. A zene lassult. Lia felemelte a fejét a vállamról. Néhány pillanatig csak felszínes lélegzetünk választotta el az ajkunkat, de aztán ismét megfeszült a háta, és tudtam, egy sóhajnál sokkal több áll köztünk. Távolabb léptünk egymástól; Lia tekintete az enyémet kutatta. – Soha nem tervezted, hogy visszaviszel Morrighanbe, igaz? Már nem tudtam hogyan csavarni a szót, hogy kitérjek. – Nem. – Már azelőtt sem, hogy megtudtad a szüleid halálhírét. Mielőtt hallottál volna az otthoni bajokról. – Életben akartalak tartani, Lia. Azt mondtam, amiről úgy véltem, akkor hallanod kellett. Reményt akartam adni neked. – Van reményem, Rafe. Mindig is volt. Sosem kellett a te hazug reményed. Az arckifejezése nem árult el semmit, bár a szeme csillogott, de ennyi is elég volt, hogy mindent kitépjen belőlem. Megfordult és elsétált, a csípőjén csörögtek a csontok, a mancs és az inda vádlón nézett vissza rám a válláról.

HARMINCÖTÖDIK FEJEZET

KADEN

Romok közepén álltam. A fejemet forgattam. Hallgatóztam. Valami volt ott. Közeledett. Éles vonítás hasított a levegőbe, de nem bírtam megmozdulni. És akkor a világ megfordult körülöttem. Repültem, botladoztam, elestem. Az ingem nyaka a torkomba vágott, mert valaki összemarkolta az anyagot. Ez igaz volt, nem álom. Ösztönösen a késemért kaptam, ám az természetesen nem volt a helyén. A szemem alkalmazkodott a sötéthez. Rafe volt az: kirántott az ágyamból, és az ajtó felé vonszolt. Kihajított a barakkból, nekivágott a falnak. Az éjjeli őrség félreállt, hagyták, hadd szaggasson darabokra. Rafe arca még a sötétben is izzott haragjában. – Az istenek úgy segéljenek, ha csak egy ujjal is hozzáérsz, ha visszarángatod abba az elátkozott országba, ha bármit teszel… – Megtébolyodtál? – tudakoltam. – Az éjszaka közepe van! – A Rafe szemében villámló dühnek nem volt semmi értelme. Semmit sem tettem. – Sosem bántottam, és nem is hagynám… – Egy órával hajnal után indulunk. Légy készen – morogta összeszorított fogain át. Sört éreztem a leheletén, ám nem volt ittas. A szeme vadul, fényesen csillogott, mint egy sebesült állaté. – Azért keltettél fel, hogy ezt közöld? Eddig is tudtam, mikor indulunk. Fenyegető pillantást vetett rám, de eleresztette az ingemet. Még egyszer nekitaszított a falnak.

– Hát most újra megtudtad. Azzal elsétált. Összeszedtem magam. A tábor még aludt, ki-ki a maga szállásán, és egy pillanatra átfutott a fejemen, hogy Rafe rémálmában tört-e rám. A tekintetében nem csak düh szikrázott. Félelem is. Griz és Eben dugta ki a fejét az ajtón, de még a szemüket sem bírták kinyitni az álmosságtól. Az éjjeliőr előlépett. Ebent még mindig szoros őrizet alatt tartották. – Ez mi volt? – morogta Griz. – Feküdjetek vissza – mondtam; meglöktem Eben vállát, mire visszament. Griz meg én követtük, ám képtelen voltam visszaaludni. Egyre azon gondolkodtam, mi válthatta ki Rafe támadását. Ha bármit teszel… Mit gondolt, mit fogok tenni kétszáz katonával körülvéve a Dalbreckbe vezető úton? Képzett voltam, néha vakmerő, ám nem hülye – különösen olyankor nem, ha tudtam, milyen gondosan figyelnek engem is. Megdörgöltem az állkapcsomat. Valamikor, miközben kirángatott az ágyamból, még állon is vágott.

A hajnal fénye éppen csak megjelent a keleti horizonton. A távolban puha tollpaplanként lebegett a talaj felett a pára, és még csendesebbé tette a reggelt. Az egyetlen hang az én bakancsom surrogása volt a harmatos füvön. Sikerült meglépnem az őreim elől, ha csak egy időre is. Ehhez a küldetéshez nem akartam társakat. Elértem a kereskedők kocsisorának végét, majdnem kint, a helyőrség hátsó falánál, és megláttam a megperzselt carvachikat – és Natiyát. Amikor összeakadt a pillantásunk, kést rántott. Tudtam, használni is akarja. Csak néztem rá, azt sem tudtam, ugyanazt az embert látom-e. A halk szavú, könnyű mosolyú lányból, aki régen saját kezűleg szőtt ajándékokkal várt, vad ifjú nő lett, akit nem ismertem. – Bemegyek Diharához. – közöltem vele. – Állj félre! – Nem akar látni. Senki sem akar látni. Nekem ugrott, a penge vakon vágott a levegőbe. Hátraugrottam, de Natiya újra felém vetette magát.

– Te kis… A következő ugrásánál elkaptam a csuklóját, és megpördítettem, hogy a kés a saját torkának feszüljön; a másik karommal szorosan magamhoz húztam, hogy mozdulni se tudjon. – Tényleg ezt akarod? – sziszegtem a fülébe. – Gyűlöllek! – dühöngött. – Mindannyiótokat gyűlöllek! Feneketlen utálata kioltott bennem valamit, amit pislákoló parázsként őrizgettem – a hitet, hogy visszafordulhatok, hogy valamiképpen meg nem történtté tehetem az elmúlt hónapokat. Natiya számára azonban én is az ellenség egyike voltam, és soha nem is leszek más. Azok egyike, akik megkötözték Liát, akik kényszerítették, hogy elhagyja a vagabund tábort; azoké, akik felgyújtották a carvachiját, és felperzselték csendes életét. – Engedd el – parancsolta Reena, aki akkor ért vissza, a kezében két vödör vízzel. Lassan letette a vödröket, és hatalmasra nyílt, aggódó szemmel nézett rám, mintha tényleg képes lennék elvágni Natiya nyakát. A tűzrakóhely mellett heverő piszkavasra pillantott. Megráztam a fejemet. – Reena, én soha… – Mit akarsz? – kérdezte. – Elmegyek a helyőrségi csapatokkal. Szeretnék még utoljára beszélni Diharával. – Mielőtt meghal – tette hozzá Natiya éles, vádló hangon. Kiszedtem a kést az ujjai közül, és félretoltam. Reenára nézve kerestem a szavakat, amelyekkel meggyőzhetem, hogy én nem voltam részese mindannak, ami velük történt, csakhogy valójában részese voltam. A komizár törvényei szerint éltem, még ha ez egy ideje már nem is volt így. Nem volt szó, ami eltörölhette volna a bűnösségemet. – Kérlek – suttogtam. Reena elgondolkodva csücsörített, úgy mérlegelt. Még mindig gyanakodott. – Vannak jobb és rosszabb napjai – biccentett végül a carvachi felé. – Lehet, hogy nem ismer meg. Natiya kiköpött. – Ha az istenek irgalmasok, nem fog.

Amikor becsuktam a carvachija ajtaját, először nem is láttam meg. Besüppedt a gyűrött ágyneműk közé, mintha maga is egy kopott takaró lenne, alig volt jelen. Mindazon évek alatt, amióta ismertem, mindig vagy rokkát cipelt a hátán, vagy szarvast vágott, vagy az év vége táján sátrat bontott és felcsavarta a szőnyegeket, hogy felkészüljön a déli útra. Sosem láttam ilyennek, nem is számítottam rá. Úgy tűnt, Dihara mindannyiunkat túlél. Most sérülékeny volt, mint a tollak, amelyeket régen a kézimunkáiba szőtt. Sajnálom, Dihara. A törzséből ő volt a legidősebb. Hozzám hasonló rahtanok generációit táplálta a táborában. Megértettem Natiya dühét. Ha nincs a támadás, Dihara örökké élhetett volna. Mintha csak megérezte volna a jelenlétemet, lassan kinyílt szürke szeme. Először a saját lába apró dudorára nézett a takarók alatt, aztán felém fordította a fejét, és meglepően tisztán pillantott rám. – Te – közölte egyszerűen. A hangja gyenge volt, de azért a homloka ráncba szaladt. – Már vártam, mikor jössz. És a nagydarab? – Griz megsérült. Különben ő is itt lenne. – Az ágy mellé húztam egy ülőkét, és letelepedtem rá. – Natiya és Reena nem voltak boldogok, amiért itt látnak. Alig engedtek be. Dihara mellkasa egy erőltetett sóhajjal megemelkedett. – Csak félnek. Azt gondolták, nincs ellenségük. De mindannyiunknak akadnak a végén. – Rám hunyorított. – Megvan még minden fogad? Rámeredtem: azt hittem, véget ért a tiszta időszaka, de aztán eszembe jutott Natiya áldása, amivel Liát búcsúztatta, amikor elhagytuk a vagabund tábort. A lovad felverte kövek üssék ki az ellenséged fogait. Meglehet, Dihara teste felmondta a szolgálatot, de az elméjében még mindig egy világnyi emléket őrzött. – Egyelőre igen – feleltem. – Akkor te nem vagy a hercegnő ellensége. A miénk sem. – Lecsukódott a szeme, a hangja még halkabbá vált. – De most el kell döntened, mi vagy.

Azzal ismét elaludt. Úgy gondoltam, már két különböző világban jár egyszerre, talán a kettő között, nagyon hasonlóan énhozzám. – Igyekszem – suttogtam. Megcsókoltam a kezét, és búcsút mondtam neki. Tudtam, ha újra látom, az már nem ebben a világban lesz.

HARMINCHATODIK FEJEZET

Azt mondták, várjak. Maga a király fog a karavánhoz kísérni. Még a sátramat vigyázó őröket is elküldték, ami gyanakvással töltött el. Csel volna? Valami nem volt rendjén. Rafe nem jött. A késedelem percei óráknak tűntek. Túl sok időm maradt gondolkodni. A táncunk után eltűnt a bálról. Láttam, ahogy hosszú léptei átviszik a futtató íves kapuján a fenti udvarra, és elnyeli a sötét. Nem tért vissza, és furcsa módon azon kaptam magam, hogy aggódom miatta. Hová ment, amikor ez a bál olyan nevetségesen fontos volt a számára? Aztán mérges lettem magamra az aggodalmam miatt, később pedig egyenesen megdühödtem, amikor, már az ágyamban fekve, a gondolataim egyre visszatértek a pillanathoz, amikor lágy ajka az arcomhoz ért. Téboly volt. Kétségbeesett szükségem lett volna tőle valamire, amit nem tudott megadni: a bizalmára. A hitetlensége a csontomig felsebzett. Az, hogy nem törődött Morrighan jövőjével, még mélyebben. Akármit mondott, neki csakis Dalbreck és a dalbrecki érdekek számítottak. Hogy lehet, hogy nem látja: mindkét királyság túlélése a tét? A bál végén Sven kísért vissza a szállásomra. A szokottnál visszafogottabb volt, a sátor bejáratánál feszes meghajlással köszönt el. – Tudod, hogy vissza kell mennie. A királyságának szüksége van rá. – Jó éjt, Sven – válaszoltam kurtán. Nem kívántam több korteskedést meghallgatni Rafe mellett. Arra vágytam, hogy egyszer végre valaki értem és Morrighanért szólaljon fel. – Van valami, amit tudnod kell – tette hozzá gyorsan, mielőtt beléptem volna. Homlokráncolva megfordultam, magamban elkészültem egy újabb, Rafe javára szóló beszédre, azonban Sven, mint aki zavarban van, lesütötte a szemét.

– Én voltam, aki felvetette a házasság gondolatát a királynak. És én ültettem a fülébe a bogarat, hogy csaljuk ki a kikötőt. – Te? – Együtt a te egyik honfitársaddal – tette hozzá sietve, aztán szinte egy lélegzettel hadarta el az egészet, mintha már nagyon régóta tartogatná. – Évekkel ezelőtt, amikor a herceg tizennégy éves volt, kaptam egy levelet. Még ő sem tud róla. Akkor érkezett, amikor a gyakorlótéren tanítottam a kadétokat, és a morrighani királyság pecsétje volt rajta. Mondanom sem kell, hogy felkeltette a figyelmemet. – Úgy vonta fel a szemöldökét, mintha újraélné ugyanazt a meglepetést. – Sosem kaptam még közvetlen levelet más királyságból, de egyértelmű volt, hogy valaki valamiképpen tisztában van vele, milyen kapcsolat fűz a herceghez. Az archívumokért felelős miniszter küldte. – A királyi akadémikus? – Feltételezhetően. Vagy valaki a hivatalából. A levél írója eljegyzést javasolt az ifjú herceg és Arabella hercegnő között. A hercegnőt a megegyezést követően azonnali hatállyal Dalbreckbe küldték volna, hogy ott neveljék és készítsék fel a feladatára, a palotában. Az egyetlen kikötésük az volt, hogy a hivatalos felkérésnek Dalbreckből kell érkeznie. Azt is kérték, hogy semmisítsem meg a levelet. Hatalmas összeget ígértek, ha teljesítem a kérést. Az egész dolog nevetségesnek tűnt. Tűzre vetettem a levelet. Azt gondoltam, valaki a saját csapatomból szórakozik velem, de a pecsét eredetinek tűnt, és nem tagadhattam a sürgető hangnemet. Volt valami aggasztó a sorokban, amit nem tudtam volna szavakba foglalni. Mégis hetekig nem foglalkoztam vele, de amikor visszatértem a palotába, és négyszemközt maradtam a királlyal, újra eszembe jutott. Csak hogy megszabaduljak a gondolattól, felvetettem neki, hogy szövetséget köthetne Morrighannel azáltal, hogy eljegyzi a hercegnőt az ifjú herceggel. Amikor tiltakozott és elutasította a gondolatot, hozzátettem a kikötőt, hátha meghozza a kedvét. Tudtam, hogy vágyik rá. Sosem gondoltam, hogy lesz is belőle valami, és a király továbbra is elutasította az ötletet… amíg évekkel később meg nem gondolta magát. Az én gondolataim már eljutottak a levél tartalmától odáig, ki írhatta. – Mondd, Sven, emlékszel a kézírásra?

– Furcsa, de igen. Elegáns volt, tiszta, ahogy egy minisztertől várná az ember, ugyanakkor díszes is. – A díszítések aprólékosan ki voltak dolgozva? – Igen, nagyon is – felelte hunyorítva, mintha még mindig látná maga előtt. – Emlékszem, különösen tetszett az Ezredes E betűje. Mintha szándékosan úgy formálták volna, hogy elnyerje a tetszésemet. Talán ez volt az. Mintha mindenáron el akarták volna érni, hogy tovább olvassam, kijátszva minden kártyájukat, még a hiúságomra is rájátszva. Meglehet, hogy a királyi akadémikus küldte a levelet, de nem ő írta meg. Anyám kézírása mindenkiétől eltérő volt – és lenyűgöző. Különösen, ha hatást akart elérni vele. Mióta folyt az összeesküvés, hogy megszabaduljanak tőlem? Ha Rafe akkor tizennégy volt, én mindössze tizenkettő. Úgy véltem, a Venda-ének ugyanabban az évben jutott az akadémikus birtokába. Felfedi a gonoszt. Felfordult a gyomrom: meg kellett kapaszkodnom az egyik sátorrúdban. Nem. Nem voltam hajlandó elhinni, hogy a saját anyám mindvégig összejátszott az akadémikussal. Lehetetlen. – Sajnálom, fenség. Tudom, hogy elszántad magad, hogy visszamenj, de azt akartam, hogy tudd, a saját királyságodban is vannak, akik már régóta el akartak onnan távolítani. Azt gondoltam, talán ez a tudat enyhíti majd a Dalbreckbe menetellel kapcsolatos ellenérzéseidet. Ott szeretettel fogadnak. Lepillantottam. Még mindig a régi levél járt a fejemben. Váratlan szégyennel töltött el, hogy Svennek kellett a hírhozóvá válnia. Az ellenérzés nem írta le, ami átzúdult rajtam. – Közvetlenül hajnalhasadás után indulunk – tette hozzá. – Valaki jön majd, hogy segítsen összeszedni a holmijaidat. – Nincsenek holmijaim, Sven. Még a ruha is kölcsönzött, amit viselek. Egyetlen nyeregtáskám van, és akármilyen nyomorult is lettem, azt még elbírom egyedül is. – Nem kétlem, fenség – válaszolta, és a hangja megtelt együttérzéssel. – Azért még jönni fog valaki. Ránéztem az ágyamra kikészített, várakozó nyeregtáskára. Csoda, hogy ez megmaradt – hogy én megmaradtam. Az istenek fegyverezzék fel erővel, acélozzák meg bátorsággal, és koronázzák meg az igazsággal. Anyám

fohászától elszorult a torkom. Vajon az ima segítette a túlélésemet? Volt-e mögötte őszinte szív, amelynek a hangját az istenek meghallhatták? Vagy csak egy királyné eldarált verssora volt, azok kedvéért, akik figyelték? Az esküvő előtti hetekben olyan távolivá vált, szinte ismeretlenné. A jelek szerint hosszú évek óta megtévesztő szerepet játszott az életemben. Talán összeesküvést szőtt és megtévesztett, azonban ő volt az anyám, aki szétterítette a szoknyáját a réten, hadd üljünk rá Brynnel, és lefordította nekünk a madarak énekét, mi pedig kacagtunk a bolondos beszélgetésen; ő volt, aki csak vállat vont bedagadt szemem láttán, miután összeverekedtem a pék fiával, később pedig lecsillapította apám haragját; ő volt, aki megmondta az egyik kivégzés előtt, hogy elfordulhatok, nem kell odanéznem. Szerettem volna megérteni, ki volt ő valójában, vagy mivé vált. Elmosódott a szemem előtt a kép. Visszavágytam arra a távoli rétre, anyám meleg karjai közé. Veszedelmes gondolat volt, mert új vágyakat hozott magával – Bryn és Regan nevetése után, Bernette néném dúdolása után, az apátság visszhangzó harangjai után, a keddi cipók folyosókat belengő illata után. – Készen állsz. Megpördültem. Rafe állt a bejáratnál. Nem tiszti, nem királyi, hanem harcoshoz illő ruhát viselt, széles vállát fekete, fémélű bőr vállvért-szárnyak tették még szélesebbé, a csípőjéről kétoldalt két kard lógott. Kemény, vizsgálódó arccal nézett rám, mint azon a régi napon, amikor először lépett be Berdi fogadójába. És ugyanúgy, ahogy aznap, a tekintete most is elakasztotta a lélegzetemet. – Bajt sejtesz? – kérdeztem. – A katona mindig bajt sejt. A hangja feszes volt, távoli. Megakadtam, újra ránéztem. Sötét arckifejezése nem változott. Felvettem a nyeregtáskát az ágyamról, de kikapta a kezemből. – Majd én viszem. Nem ellenkeztem. A mondat sokkal inkább tűnt egy király makacs kijelentésének, mint felajánlott kedvességnek. Csendben vágtunk át a helyőrségen, csak Rafe övei és kardjai csilingeltek, ez azonban inkább még vészjóslóbbá tette a lépteit. Minden lépéssel egyre hatalmasabbnak,

érinthetetlenebbnek tűnt. A tábor felbolydult. Ellátmánnyal megrakott társzekerek gördültek a kapukhoz, katonák cipelték a lószerszámaikat, tisztek irányították a csapataikat a karavánban nekik kijelölt helyre. Megláttam Kadent, Tavisht, Orrint Jebet és Svent a lovaikon ülve, egy csoportban, éppen a főkapun belül. Két felnyergelt ló várakozott mellettük: feltételeztem, hogy Rafe-é és az enyém. – Keressétek meg a helyeteket a karaván középén – utasította őket Rafe. – Én segítek a hercegnőnek. Majd utolérünk benneteket. A hercegnőnek. Rafe még a nevemet sem mondta ki. Kaden különös pillantást vetett rám, az arcán ritka nyíltsággal villant át az aggodalom, aztán megfordította a lovát, és ellovagolt a többiekkel, ahogy a parancs szólt. Rettegés szivárgott belém. – Mi a baj? – kérdeztem. – Minden – felelte Rafe, színtelen hangjából ijesztően hiányzott a mostanában megszokott élénk gunyorosság. Továbbra is háttal állt nekem, a keze nem állt meg; nagyon hosszú időbe telt, hogy felcsatolja a nyeregtáskámat. Akkor vettem észre, hogy a lovam jócskán meg van rakva élelemmel és felszereléssel. – Málhás lovat kaptam? – tudakoltam. – Szükséged lesz a holmikra. – Újabb hideg, távolságtartó, bosszantó válasz. – És neked? – pillantottam az ő lovára, amely nem hordott efféle terhet. – Az én felszerelésem és élelmem nagy része a szekereken van, amelyek utánunk jönnek. Befejezte a lovam szerszámozását, és a sajátjához lépett. Egy kard lógott egyszerű hüvelyben a nyeregkápámról, a pajzs a mögötte felszíjazott csomaghoz volt erősítve. Megsimítottam a ló bársonyos pofáját. Rafe látta, hogy megvizsgálom a sima bőr orrszíjat. – A szerszám egyik része sincs felségjellel ellátva. Ha kell, azzá válhatsz, akivé akarsz. Megfordultam; nem voltam benne biztos, hogy értem, mit mond.

Rafe nem nézett rám; a saját csomagját ellenőrizte, majd újrakötötte. – Szabadon mehetsz, ahová akarsz, Lia. Nem foglak kényszeríteni, hogy velem maradj. Mindenesetre azt javaslom, hogy az első tizenkét mérföldet a karavánnal tedd meg. Ott indul egy nyugatnak vezető út. Ha úgy döntesz, arra elfordulhatsz. Elenged? Van ebben valami csapda? Kaden nélkül nem mehettem sehová. Nem ismertem az utat. – Kaden is szabadon eljöhet velem? Rafe megdermedt, mint a kőbálvány, a tekintetét a nyergére szegezte, az állkapcsát szorosan összepréselte. Végül nagyot nyelt, de még mindig nem fordult felém. – Igen – felelte. – Köszönöm – suttogtam, bár ez egyáltalán nem tűnt helyes válasznak. Fogalmam sem volt, mit feleljek. Az egész helyzet összezavart. – Ne köszönd – mondta. – Meglehet, ez életem legrosszabb döntése. Szállj fel. – Végre felém fordult, ám a hangja még mindig hűvös maradt. – És ha meggondolnád magad a tizenkét mérföld során, szabadon velünk maradhatsz. Biccentettem. Beleszédültem. A nap, amit elképzeltem magamnak, hirtelen eltűnt, és új lehetőségek váltották fel. Nem fogom meggondolni magam – de azt sem értettem, ő miért tette. Felszállt a nyergébe, és várta, hogy kövessem a példáját. A lovamra néztem. Könnyű csontozatú, jó futó volt, teherbíró, ám sebes, mint a morrighani ravianok. Kivontam a kardot, hogy érezzem, miként illik a kezembe – még mindig a fülemben csengett Rafe gúnyos megjegyzése a játszadozásról. Közepes súlyú fegyver volt, a karom hosszához, a markom erejéhez éppen jól kiegyensúlyozott. Nem kételkedtem benne, hogy Rafe maga választotta a felszerelésem minden részét, a lótól a pajzsig. Felcsatoltam a hüvelyt Walther kardszíjára, és fellódítottam magam a nyeregbe. – Volna egy feltételem – szólalt meg Rafe. Tudtam. – Azt kérem, hogy azt a tizenkét mérföldet mellettem tedd meg. Egyedül. Gyanakodva pillantottam rá. – Hogy lebeszélhess?

Nem felelt.

A karaván nekiindult. Rafe-fel a közepén maradtunk, bő húsz-húsz lépésnyi távolság választott el az előttünk és mögöttünk lovaglóktól. Egyértelműen kiszámított határ volt, amelyre mindenkit figyelmeztettek, át ne hágja. Azért, hogy a többiek ki ne hallgathassanak, akkor sem, ha felemeljük a hangunkat? Rafe meglepő módon nem szólt semmit. A csend úgy nehezedett rám, mint a takarók, amelyek alatt a lázat izzadja ki az ember. Egyenesen előre nézett, de még oldalról is láttam a vihart a tekintetében. Életem leghosszabb tizenkét mérföldjének néztem elébe. Talán azt hitte, kétségbeesem vagy félek amiatt, hogy egyedül kell mennem? A pokolba a makacsságával! Miért igyekszik még jobban megnehezíteni? Nem akartam meghalni. Azonban mások halálát sem akartam. Rafe nem ismerte úgy a komizárt, mint én. Talán senki nem ismerte őt úgy, mint én. Nem egyszerűen arról volt szó, hogy ki akarta sajátítani a hangomat, vagy hogy ököllel arcba vágott. A vágyának szaga még mindig rám tapadt. A vágya – a hatalom után – nem fog megszűnni egyetlen, részben tönkretett híd miatt. A hasába döfött kés sem volt elég. Ahogy figyelmeztetett is rá – még nem volt vége. Egy mérföld után a csend megtörte az erőmet. – Üzenek, ha odaértem – böktem ki. Rafe nem vette le a szemét az útról. – Nem akarok több üzenetet tőled. – Kérlek, Rafe, nem akarom, hogy így váljunk el. Próbáld megérteni. Életek forognak kockán. – Mindig életek forognak kockán, fenség – vágott vissza ismét azzal az éles gúnnyal. – A királyságok négyszáz éve csatáznak. Még négyszázig fognak is. Azzal, hogy visszamész Morrighanbe, ezen nem változtatsz. – Hasonlóképpen, királyi felség – vágtam vissza –, a kormánytagok mindenhol veszekedni fognak, a tábornagyok mindig felkeléssel fenyegetőznek majd, és a királyok mindig aggodalmasan izzadva

hazavágtatnak majd, hogy lekenyerezzék őket. Rafe orrlyuka kitágult. Szinte láttam a tekintetében a perzselő szavakat, de nem mondta ki őket. Hosszas csend után újra belevágtam. Tisztáznom kellett a helyzetet, mielőtt elválunk, de úgy vágta a fejemhez a fenség szót, mintha épp az ellenkezőjét gondolná. – Nekem is megvan a kötelességem, Rafe. Miért lenne a tiéd fontosabb, mint az enyém? Csak mert te király vagy? Erre dühösen felszisszent. – Ez is van olyan jó ok, mint a többi, amit felhoztál, hercegnő. – Gúnyolódsz velem? – A kulacsomat méregettem, hátha iváson kívül másra is használhatnám. Rafe nem felelt. – Vihar készül, Rafe. Nem villongás, vagy csata. Háború közeledik. Olyan, amilyet a királyságok a pusztítás óta nem láttak. Úgy sugárzott belőle a harag, mint a hőség a serpenyőből. – A komizár most már arra is képes, hogy lerángassa a csillagokat az égről? Lia, miféle bűvöletet vetett rád Venda? Ezúttal én hallgattam. Félrepillantottam a kulacsról, bár az ujjaim még viszkettek, hogy meglendítsem. Továbblovagoltunk, ám Rafe csak rövid ideig bírt hallgatni. Amikor újra felcsattant, megértettem, miért tartott akkora távolságot köztünk és a többi lovas között. Váratlanul megállította hátasát; mögöttünk végighullámzott a sorokon a stop! és a hőő!, ahogy az egész karaván összetorlódva megtorpant. Rafe széles karmozdulatot tett. – Szerinted én nem aggódom a vendai sereg miatt? Nem vagyok vak, Lia! Én is láttam, mit tett az a kis üvegcsényi folyadék a híddal. De az elsődleges kötelességem Dalbreckbe szólít, hogy biztosítsam a saját határaink védelmét. Hogy eltakarítsam a romokat a fővárosomban, és egyáltalán, elrendezzem, hogy legyen királyságom, ahová hazamehetek. Minden egyes dalbreckinek tartozom ezzel. Minden egyes katonának is, aki ma itt lovagol velünk, azokat is beleértve, akik megmentették a nyakadat. – Elhallgatott, a tekintete haragosan mélyedt az enyémbe. – Miért nem bírod ezt megérteni? Éles pillantása kétségbeesett volt, követelőző.

– Megértem, Rafe – feleltem. – Ez az, amiért egyszer sem próbáltalak téged megakadályozni az indulásban. Elakadt a szava, mintha a válaszom túl nagyot ütött volna az érvein, aztán haragosan csettintett a szárral, és újra nekiindult. Nem bírta elfogadni, hogy ami helyes, azért, meglehet, mindketten megfizetünk. Hallottam, hogy a kocsik nyikorogva, nyöszörögve újra megindulnak. A szívverésem zakatolt a fülemben. Teltek a percek. Azon gondolkodtam, vajon tudomásul vette-e a szabadságot, amelyet neki nyújtottam, és amelyet ő nem volt képes nekem nyújtani. Ehelyett más panasszal hozakodott elő. – Hagyod, hogy egy poros, régi könyv formálja a végzetedet! Egy könyv irányítson engem? Felforrt a vérem. Elfordultam a nyeregben, hogy ránézhessek. – Idehallgass, felség, az én életemet elég sokfelől próbálták már formálni, de egyik sem egy könyv volt! Nézz egy kicsit hátrébb! A királyság, amely eljegyzett egy ismeretlen herceggel, formálta a végzetemet. A komizár, aki kisajátította a hangomat, formálta a végzetemet. És egy fiatal király, aki erővel akar megvédeni, szintén azt hiszi, hogy formálhatja a végzetemet. Jól értsd ezt meg, Rafe! Az én végzetemet most én választom, nem egy könyv, nem egy ember, nem egy királyság. Ha a céljaim és a szívem vágya egybeesnek valamivel, amit egy poros, régi könyv ír, ám legyen. A saját döntésem, hogy ezt a célt kövessem, ahogy te is szabadon dönthetsz a saját céljaidról! – Lehalkítottam a hangomat, és hideg bizonyossággal tettem hozzá: – Biztosítalak, Jaxon király, hogy ha Morrighan elesik, Dalbreck lesz a következő, és utána az összes többi királyság a kontinensen, amíg a komizár mindet fel nem zabálja. – Ezek csak történetek, Lia! Mítoszok! Nem neked kell annak lenned, aki ezt véghezviszi! – Valakinek mégis, Rafe! Miért ne én legyek? Igen, hátat tudnék fordítani neki, és mindannak, ami a szívemben van. Másra tudnám hagyni. Talán már százak is megtették! De én úgy döntöttem, hogy visszalépés helyett előre indulok! És hogyan magyarázod ezt? – kérdeztem, mérgesen a vállam felé bökve, ahol az ingem alatt kirajzolódott a kavah. Rezzenéstelen arccal nézett rám.

– Ahogy te is magyaráztad, amikor először találkoztunk. Egy hiba. Alig több, mint a morgó barbárok hegei. Eltökélten, sóhajtva felmordultam. Lehetetlenül viselkedett. – Meg sem próbálod megérteni. – Nem akarom megérteni, Lia! És nem akarok egy szemernyit sem elhinni belőle! Azt akarom, hogy gyere velem! – Azt kéred, hogy felejtsem el mindazt, ami történt? Aszter kockáztatott, mert esélyt szeretett volna saját maga és a családja jövője számára. Azt kéred, hogy kevesebbet tegyek, mint egy kisgyerek? Nem fogok. – Muszáj, hogy emlékeztesselek? Aszter meghalt. Akár azt is hozzátehette volna: miattad. Ez volt a legkegyetlenebb csapás, amelyet rám mérhetett. Nem bírtam megszólalni. Lepillantott, elhúzta a száját. – Inkább csak haladjunk. Ne is beszéljünk, mert a végén olyat mondunk, amit később megbánunk. Égett a szemem nyomorúságomban. Máris túl késő volt.

Magasan járt a nap, délidő volt, és tudtam, közeledünk a helyhez, ahol Kaden és én elhagyjuk a karavánt. Akármilyen tájon vágtunk át, én nem fogtam fel belőle semmit. A szívem vérzett – mély és széles vágást ejtett rajta az, akiről azt hittem, szeret. Igen, ez volt életem leghosszabb tizenkét mérföldje. Előttünk Orrin, Jeb és Tavish lovagolt. Csak amikor kiléptek a sorból, akkor vettem észre, hogy az ő lovaik is annyira meg vannak rakva, mint az enyém. Nagyjából harminc lépésnyire, két alacsony dombocska között megálltak. Kaden csatlakozott hozzájuk. Vártak. És akkor értettem meg: ők is velünk jönnek. Nem bírtam rávenni magam, hogy megköszönjem Rafe-nek. Még abban sem voltam biztos, hogy a csatlakozásuk a védelmemet szolgálja-e, vagy csak egy újabb csel. Intett, hogy húzódjak félre. A karaván és Kadenék között félúton álltunk meg – aztán csak vártunk, hogy a másik szólaljon meg először, és a

pillanatok a látóhatárig nyúltak. – Ez az – állapította meg végül. A hangja üres volt, fáradt, mintha minden harci kedve elszállt volna. – Mindazok után, amin keresztülmentünk, itt válunk el? Bólintottam, némán álltam a pillantását. – A korábban gyűlölt kötelességet választod helyettem? – Ezt én is kérdezhetném tőled – feleltem halkan. A szeme kékje elmélyült, mint a feneketlen tenger, azzal fenyegetett, hogy egészben elnyel. – Én sosem gyűlöltem a kötelességemet, Lia. Elmentem Morrighanbe, hogy feleségül vegyelek. Mindent feláldoztam érted. A saját királyságomat is kockára tettem. Teérted. A véres vágás a szívemen még tágabbra nyílt. Amit mondott, igaz volt. Mindent kockára tett. – Ez az én tartozásom feléd, Rafe? Mindent fel kell adnom, aki vagyok, és amiben hiszek, hogy visszafizessem? Valóban ilyennek akarsz látni? A tekintetünk összeakadt. Úgy éreztem, a világból eltűnt a levegő. Az idő lehetetlenül megnyúlt – aztán Rafe végül félrepillantott. A csomagomat és a fegyvereimet méregette – a kardot, a kést az oldalamon, a pajzsot, a készleteket, amelyeket ő maga válogatott össze, gondosan. Megrázta a fejét, mintha nem volna elégséges. A figyelme a várakozó hármasra fordult. – Nem fogom újra kockára tenni az életüket azzal, hogy egy ellenséges királyságba küldöm őket. Mindössze annyi a kötelességük, hogy biztonságban visszakísérjenek a határodig. Azután Dalbreck végzett Morrighannel. A sorsod a saját királyságod kezében lesz, nem az enyémben. A lova topogott, mintha érezné a bosszúságát. Rafe még egy utolsó pillantást vetett Kadenre, aztán visszafordult felém. Az arcán már nem láttam haragot. – Akkor hát meghoztad a döntésedet. Így lesz a legjobb. Mindkettőnket máshová szólít a sors. Megfordult a gyomrom; beteges, sós íz tolult a számba. Éreztem, ahogy elereszt. Ez volt az. Kikényszerítettem magamból egy biccentést. – A legjobb.

– Az istenek áldjanak, Lia. Minden jót. Megfordította a lovát, mielőtt én is elbúcsúzhattam volna, és anélkül ügetett el, hogy hátrapillantott volna. Néztem, ahogy eltávolodik, a haja lobog a szélben, két kardja csillog a nap fényében – és egy emlék villant az eszembe. Az álmaim hatalmas, mindent szétmorzsoló hullámként zuhantak rám. Ugyanaz az álom, amely olyan sokszor látogatott meg a Sanctumban, a nem kívánt tudás megerősítése – Rafe elhagyott. Minden részlet, amit az álmomban láttam, itt volt a szemem előtt: a széles, hideg ég, Rafe egyenes tartása a nyeregben, vad harcosként, olyan ruhában, amelyet még sosem láttam – a dalbrecki harcosok egyenruhájában, mindkét oldalán egy-egy karddal. Csakhogy ez nem álom volt. Minden jót. Egy ismerős, egy diplomata, egy király távoli szavai. És aztán eltűnt a szemem elől, valahol a karaván elejénél, ahol a király helye van.

HARMINCHETEDIK FEJEZET

Feszített tempóban ügettünk. Az égre összpontosítottam, a hegyekre, a sziklákra, a fákra. A szemhatárt fürkésztem, az árnyakat. Szüntelenül őrködtem. Terveztem. Gondolkodtam. Minden pillanatomat kitöltöttem. Egy sem maradt az elmémnek szabadon, hogy belemerüljön a veszedelmes kérdésekbe. Mi lett volna, ha… A kétség méreg volt. Nem kortyolhattam belőle. Még erősebben ösztökéltem a lovamat. A többiek igyekeztek tartani a lépést. A következő nap hasonlóképpen telt. Reggel és este is hibátlanul elmondtam az emlékverseket, visszaemlékezve Morrighan utazására, Gaudrelre és Vendára, a hangokra a völgyben, ahol eltemettem a bátyámat. Minden emlék új gyöngyként gyarapította a bennem növekvő nyakláncot. Újra és újra megérintettem őket, kézbe fogtam, csiszolgattam, hogy fényesen és melegen ragyogjanak. Ezek jelentették az igazat és a valódit. Muszáj volt, hogy így legyen. És amikor a fáradtság elborított, még több emlék tört elő. A könnyebb dolgok. Azok, amelyek újabb mérföldön, mérföldeken át hajtottak előre a nyeregben. A bátyám arcára kiülő keserv és a könnyei, amikor elmondja, mi történt Gretával. Aszter halott szemének üveges fénye. A tudósok áruló vigyora az alagutak mélyén. A komizár ígérete, hogy még nincs vége. Az udvarok és királyságok végtelen játszmái, ahol életekkel fizetnek a hatalomért. Minden emlék-gyöngyszem, amelyet a lánchoz adtam, segített, hogy továbbmenjek. Az első éjjel, amikor leszedtem a terhet a lovamról, a gondosan

kifényesített gyöngylánc elpattant, és a gyöngyök szétgurultak. A legegyszerűbb dolgok tépték el. Egy ráadás takaró az alvógyékényembe tekerve. Egy váltás lovaglóruha. Egy tartalék öv és egy kés. Alapfelszerelések egy hosszú úthoz, de Rafe keze nyomát láttam rajtuk – a takaró hajtásában, a csomókban, amelyekkel megerősítette az egészet. Maga választott ki és csomagolt össze minden darabot. Újra hallottam az utolsó szavait; olyan volt, mint egy ütés. Kegyetlen szavak voltak. Aszter meghalt. Szavak, amelyek a bűntudatomat tetézték. Mindent feláldoztam érted. Búcsúszavak. Így lesz a legjobb. A kezemet a gyomromra szorítottam. Kaden azonnal mellém lépett; Jeb, Orrin és Tavish felhagyott azzal, amit éppen csinált, és rám nézett. Azzal ütöttem el a dolgot, hogy csak egy görcs volt, és az akaratom erejével összezsugorítottam a bensőmet facsaró kínt egy apró, kemény gyönggyé, és megerősítettem vele az elszánásomat. Többé nem fog megtörni. Kaden felém nyúlt. – Lia… Leráztam a kezét. – Semmi az egész! Lefutottam a patakhoz, és megmostam az arcomat. Megmostam a karomat. A nyakamat. Addig mosakodtam, amíg már reszkettem a hidegtől. Amit magam mögött hagytam, nem fogja veszélyeztetni azt, ami előttem áll. A következő néhány nap során Jeb, Orrin és Tavish különös figyelemmel kísértek. Úgy gondoltam, nem a kedvükre való a küldetésünk. Azelőtt távolabb vittek a veszélytől, most éppen a küszöbén tesznek majd le. Kora este, amikor még világos volt, karddal és késsel, fejszével és nyíllal gyakorlatoztam, hiszen nem tudhattam, mikor és melyikre lesz szükségem. Minthogy Jeb volt benne a legjobb, megkértem, hogy tanítson meg, hogyan kell némán eltörni valaki nyakát, ő pedig vonakodva beleegyezett – később más módszereket is mutatott, amelyek segítségével fegyvertelenül is meg lehetett szabadulni az ellenségektől, bár ezek nagy része nem volt épp csöndes. Később, amikor besötétedett, és már nem volt mit tenni, csak aludni, hallgatóztam a rahtanok jelenlétének nyoma után – üvöltésekre, léptek

neszére füleltem, vagy a hangra, ahogy a kés kisiklik a tokjából. Úgy feküdtem le, hogy a gyékényem egyik oldalára a késemet, a másikra a kardomat fektettem a kezem ügyébe. Mindig akadt egy gondolat, egy feladat, egy újabb fényesíteni való gyöngy, amelyet a lánchoz adhattam. És amikor már csak a csönd maradt, vártam, hogy a sötét fátyla betakarjon. Egyedül nyugtalan, félálomban töltött pillanataimat nem tudtam uralni, amikor forgolódva nyújtóztam egy test melegét keresve, amely többé nem volt ott, amikor a fejemet egy vállra fektettem volna, amely eltűnt. Ott, két világ között hallottam a mögöttem szálló szavakat, mintha a prédájukat követő farkasok lennének, arra várva, hogy az elgyengüljön és elzuhanjon. Szavakat, amelyek ilyenkor lecsaptak rám. Miért nem bírod ezt megérteni? És ami talán még rosszabb volt – a ki nem mondott szavak is megmartak.

HARMINCNYOLCADIK FEJEZET

KADEN

Tudtam, hogy szenved. Három nap telt el. Szerettem volna átölelni. Megállítani. Lelassítani. Azt akartam, hogy nézzen a szemembe, és válaszolja meg a kérdést, amelyet túlságosan féltem feltenni. Azonban most azzal kísérletezni, hogy bármit elérjek Liánál, hiba lett volna. Az első nap, amikor csatlakozott hozzánk az ösvényen, és Tavish megkérdezte, jól van-e, láttam, amint kővé válik. Tudta, Tavish arra utal, hogy gyenge vagy sebzett Rafe távozása miatt. – A királyotok ott van, ahol lennie kell, a királysága ügyeit intézi. Én pedig teszem, amit nekem tennem kell. Ilyen egyszerű. – Tudom, hogy ígéretet tett neked. Terravinről. Lia nem felelt – mindössze visszanézett a távolodó karavánra, és megrántotta a kesztyűjét. Behajlította, mélyebbre dugta benne az ujjait, aztán megszólalt. – Induljunk. Rafe arckifejezése az utolsó éjjel, amikor nekivágott a barakk falának, nem ment ki a fejemből. Szinte beleőrült a félelembe, hogy eleressze Liát, mégis megtette. Én nem tettem meg, akárhányszor kérte tőlem, amíg átvágtunk a Cam Lanteux-n. Ez a gondolat nem hagyott nyugodni.

Egy ritkás bükkösben táboroztunk le, közel egy sziklakiszögelléshez. A közelben sekély patak csörgedezett. Lia egymagában telepedett le, nem túl messze a táborhelytől.

Napközben mindannyian hátra-hátralestünk a vállunk felett, és fegyverrel a kezünk ügyében aludtunk. Tudtuk, még sokan járhatnak szabadon. Eben beszámolója arról, kik hagyták el a Sanctumot, ugyan hasznos volt, de nem foglalta magába azokat, akiket nem látott. Tudtam, mi következik most. Amint Lia befejezi az emlékverseket, megélezi a késeit, ellenőrzi, nem fúródott-e kő a lova patájába, végignézi a mögöttünk maradt ösvényt, vagy egy bottal firkál a földre, hogy aztán eltörölje a bakancsával. Vajon mit írhat? Szavakat? Térképet? De amikor megkérdeztem, csak azt felelte: semmit. Azt gondoltam, csakis erre vágytam. Hogy vele legyek. Azonos oldalon. Veled van, Kaden. Csak ez számít. – Elkészítem a vacsorát – szólalt meg Orrin. Elgondolkodó pillantást vetett Lia felé, aztán odalépett a tűzifához, amit én gyűjtöttem, elrendezte és meggyújtotta, majd nyársra húzta a korábban már megtisztított és kibelezett fácánt. Tavish visszatért a patakról, ahol mosakodott. Vastag fekete tincseiből csöpögött a víz. Követte a pillantásomat, aztán egy halk mordulással megszólalt. – Vajon ma miféle gyakorlatozásnak veti alá valamelyikünket? – Fel akar készülni. – Egyetlen ember nem állhat meg egy teljes királysággal szemben. – Itt vagyunk neki mi. Nincs egyedül. – Ott vagy neki te, és ez nem mond valami sokat. Mi, többiek visszafordulunk, amikor elérjük a morrighani határt. – Azzal kirázta a vizet a hajából, és felvette az ingét. Az első néhány nap Rafe hűséges hármasának társaságában feszülten telt, de Lia kedvéért visszafogtam a nyelvemet, néhányszor még az öklömet is. Mostanra úgy tűnt, tudomásul vették, hogy nem azért jöttem velük, hogy visszahurcoljam Vendába, ráadásul a korábbi orgyilkosi címemet is félretettem, legalább addig, amíg Lia vissza nem ér Morrighanbe. Akár be akartam ismerni, akár nem, hasznunkra voltak. Száz ösvényt ismertem ezen a déli úton, de minden másik rahtan is ismerte őket. Ez a három meglepett néhány olyan útvonallal, amelyek magas sziklafalak között, keskeny kanyonokban vezettek, amerre sosem jártam korábban.

Orrin társaságában pedig egyszer sem kellett kígyókra fanyalodnunk. Képes volt a nyeregben ülve megfeszíteni az íját és eltalálni a vadat úgy, hogy alig lassított a lova léptein. A szenvedélye és a képessége tökéletes összhangban állt. – Észrevetted – kérdezte Tavish, miközben kirázta a nyeregtakaróját, és felakasztotta egy ágra –, hogy minden este, amikor elmondja az emlékverseit, feltámad a szél? Észrevettem. És el is gondolkoztam rajta. Mindannyiszor úgy tűnt, mintha a levegő összesűrűsödne, életre kelne – mintha Lia szellemeket idézne. – Lehet, hogy csak természetes légmozgás, ahogy a nap lenyugszik. – Lehet – felelte Tavish, de összehúzta a szemét. – Nem gondoltam, hogy ti, dalbreckiek babonásak vagytok. – A Sanctumban is feltűnt. Az árnyékba rejtőzve figyeltem, mindent hallottam, amit mondott. Néha úgy éreztem, a szavai a bőrömhöz érnek, mintha a szellő egyenként odahordaná őket hozzám. Különös volt. Még sosem hallottam, hogy Tavish máson morfondírozna, mint az ösvényeken és a valódi szándékaimat illető gyanúin, ami miatt majdnem össze is verekedtünk. Hirtelen pislantott egyet, és észbe kapott. – Én őrködök – közölte, és felállt, hogy leváltsa Jebet. Néhány lépés után azonban visszafordult. – Csak kíváncsiságból kérdezem. Igaz, hogy valaha morrighani voltál? Biccentettem. – Ott kaptad a hegeidet? Nem Vendában? – Nagyon régen. Úgy nézett rám, mintha azt akarná kitalálni, hány éves lehettem. – Nyolcéves koromban korbácsoltak meg először – mondtam. – Néhány éven át folytatódott a dolog, mielőtt Vendába vittek volna. A komizár mentett meg. – Mert olyan remek ember. – Az arcomba nézett, és beharapta a szája sarkát. Amit megtudott, aligha növelte az irántam való tiszteletét. – Ezek mély hegek. Feltételezem, minden csapásra emlékszel. Most egyszerre mégis segíteni akarsz Morrighannek? Hátradőltem, a könyökömre támaszkodtam, és rámosolyogtam. – Mindig gyanakszol, igaz?

Tavish vállat vont. – Taktikai tiszt vagyok. Ez a dolgom. – Mondok valamit. Válaszolok a kérdésedre, ha te is válaszolsz az enyémre. Biccentett, várta, mivel hozakodok elő. – Ti valójában miért vagytok itt? A királyotok akármilyen másik egységet is küldhetett volna, hogy elkísérje a hercegnőt az országa határára. Miért küldte a legjobb tisztjeit? Csak azért, hogy ha észhez tér, visszakísérhessétek Dalbreckbe? Ha pedig nem tér észhez, kényszeríthessétek? Tavish elmosolyodott. – Tulajdonképpen nem is akarom annyira hallani a válaszodat – közölte, és elsétált. Követtem a tekintetemmel, és megláttam, hogy Lia felém tart. Poros lovaglóruhát viselt, az arca piszkos volt, az oldalán három fegyver lógott. Sokkal inkább tűnt katonának, mint hercegnőnek, bár valójában abban sem voltam biztos, hogy kellene kinéznie egy hercegnőnek. Soha nem illettek rá a képek, amelyek a fejemben éltek. Királyi vér. Milyen könnyű szívvel szóltam le a címet, holott az egyetlen nemes, akit valaha ismertem, az apám volt, a mélyen tisztelt Roché nagyúr, Düerr megyéből. A vérvonalát egészen Piersig, a Szent Őrzők egyikéig vezette vissza, ami még a nemességen belül is kiemelt rangot és különleges előjogokat jelentett a számára, ha nem mindjárt isteni mivoltot. Az anyám mesélt egyszer a leszármazásomról. Én keményen igyekeztem, hogy elfelejtsem, és azért fohászkodtam, hogy minden, amit örököltem, anyámé legyen, apámé semmi. Lia megállt, áthúzta Walther kardszíját a vállán, és letette a gyékényére, aztán kikapcsolta a két kést tartó övét, és a többi felszereléssel együtt lerakta azt is. A feje fölé nyújtotta a karját, mintha a görcsöt akarná kimozgatni a hátából, aztán meglepetésemre lehuppant mellém. Elnézett a látóhatárt és a lemenőben lévő napot eltakaró, erdős hegyek felé, mintha látná az előttünk elterülő út hosszát. – Nincs élezni való késed? – kérdeztem. Elmosolyodott, az arcára gödröcskék ültek ki. – Ma este nincs – felelte, még mindig a hegyeket nézve. – Pihennem kell.

Ezt a tempót nem tarthatjuk tovább, különben kidőlnek alólunk a lovak. Gyanakodva néztem rá. Jeb is és én is csaknem ugyanezekkel a szavakkal próbálkoztunk reggel jobb belátásra téríteni, de Lia mindössze egy perzselő, utálkozó pillantással felelt. – Mi változott reggel óta? Vállat vont. – Pauline meg én rettegtünk, amikor elvágtattunk Civicából, de egy idő után már nem nézegettünk folyton hátra, hanem inkább azt vártuk, mikor bukkan fel Terravin kék öble. Most is ezt kell tennem. Kizárólag előre nézni. – Ilyen egyszerű lenne? Elnézett a fák közé, a pillantása elgondolkodóvá vált. – Soha semmi nem egyszerű – felelte végül. – De nincs más választásom. Életek múlnak rajta. – Elfordult a takarón, hogy szembenézzen velem. – Ezért kell beszélnünk. Kérdésekkel kezdett bombázni, egyik jött a másik után, módszeres sürgetéssel. Most már legalább részben tudtam, mi foglalta le a gondolatait, amíg lovagolt. Megerősítettem a gyanúját, hogy a komizár elindul a seregével, amint a jégcsapok csepegni kezdenek. Ahogy felelgettem, ráébredtem, milyen keveset adhatok neki. Beláttam, hogy hiába szövetkeztem a komizárral, ő sokkal többet hallgatott el előlem, mint amennyit megosztott velem. Sosem voltam igazán társa a tervezésben, csak egyike a sokaknak, akik segítettek véghezvinni. – Kell hogy legyenek más árulók is a kancelláron és a királyi akadémikuson kívül. Más üzenetet nem hoztál? – Csak azt az egyet, tizenhárom éves koromban. A komizár inkább távol tartott Civicától. A dezertőröket nyomoztam ki, vagy azért küldött, hogy távoli helyőrségekbe vigyem el a megtorlást. Egy pillanatig az ajkát rágta, aztán valami különöset kérdezett – azt, hogy elhaladunk-e olyan hely mellett, ahonnan üzeneteket lehet küldeni. – Turquoi Tra ilyen hely. Ott van egy futárállomás. Gyorsak, de drágák. Miért? – tudakoltam. – Lehet, hogy küldenék haza egy levelet. – Mintha azt mondtad volna, hogy a kancellár minden üzenetet elfog. Lia szemében vad fény csillant.

– Igen. Úgy is lesz.

HARMINCKILENCEDIK FEJEZET

A negyedik napon nem jutottunk messzire, amikor Kaden megszólalt. – Társaságunk van. – Láttam – válaszoltam élesen. – Mit akarsz csinálni? – kérdezte Tavish. Nem vettem le a szemem az útról. – Semmit. Csak menjünk tovább. – Arra vár, hogy magunk közé hívjuk – közölte Jeb. – Nem fogjuk! – csattantam fel. – Megmondtam neki, hogy nem jöhet. Vissza fog fordulni. Orrin csettintett a nyelvével. – Ha három éjjel kibírta egyedül, kétlem, hogy ilyen egyszerűen feladja. Griz minden haragjával mordultam fel; megrántottam a szárat, hogy megfordítsam a lovamat, és visszavágtattam Natiyához. Amikor meglátta, hogy közeledem, megállította a saját lovát. – Mit képzelsz, mit csinálsz? – léptettem mellé. – Lovagolok – felelte dacosan. – Ez nem kéjutazás, Natiya! Fordulj vissza! Nem jöhetsz velem! – Oda megyek, ahová akarok. – És ez történetesen ugyanabban az irányban van, ahová én is tartok? Natiya vállat vont. Bosszantott a szemtelensége. – Loptad azt a lovat? – szegeztem neki a kérdést, hátha megszégyeníthetem. – Az enyém. – És Reena azt mondta, eljöhetsz? – Tudta, hogy nem állíthat meg. Már nem ugyanaz a lány volt, akit a vagabund táborban megismertem. Gyűlöltem, amit az arcán láttam. Vidám ártatlansága odalett, riasztó éhség

vette át a helyét. Többet akart, mint amit én adhattam neki. Muszáj lett volna visszamennie. – Ha velünk jössz, alighanem meghalsz – közöltem vele. – Úgy hallom, te is. Téged miért nem állít ez meg? A tekintete éles volt és okos, mint Aszteré. Félrepillantottam. Nem bírom. Meg akartam ütni, megrázni, elérni, hogy belássa, mennyire nemkívánatos a jelenléte. Kaden léptetett mellénk. – Szervusz, Natiya – köszöntötte egy biccentéssel, mintha csak egy tavaszi sétalovagláson vennénk részt. – Ó, az istenek szerelmére! Mondd meg neki, hogy vissza kell mennie! Érd el, hogy hallgasson rád! – Ahogy te szoktál? – mosolygott Kaden. Natiyára néztem. Keserű epe tolult a torkomba. Rezzenetlenül állta a pillantásomat, a döntése a szemében ragyogott. Kivert a verejték; féltem, hogy kiadom a reggelimet. Olyan fiatal volt. Csaknem annyira, mint Aszter, és nála sokkal naivabb. Mi lesz, ha… Letöröltem az izzadságot az ajkam fölül. – Akkor gyere! – vágtam oda. – De tartsd a lépést! Nem fogunk kényeztetni!

Az út vége. Az ígéret. A remény. Itt maradhatunk, Ama? Egy völgy. Egy rét. Egy otthon. A romok darabkái; együtt összerakhatjuk őket. Egy hely, távol a hullarablóktól. A gyermek rám néz, a szeme tele reménnyel. Várakozik. Egyelőre, felelem. A gyermekek szétszaladnak. Kacagnak. Csevegnek. Van remény. Ígéret azonban még mindig nincs. Van, ami soha nem lesz ugyanolyan, mint Azelőtt. Van, amit nem hozhatsz vissza. Van, ami örökre eltűnt. Más dolgok csak egy időre szólnak. Mint a hullarablók. Egy nap újra megjelennek majd értünk. Gaudrel Utolsó Testamentuma

NEGYVENEDIK FEJEZET

RAFE

A nap. Említettem a napot? Úgy manőverezz, hogy a nap az ellenfeled szemébe süssön, ne a tiédbe. Térj ki, vágj alulról felfelé. Ezt nem magyaráztam el. De hiszen amúgy is jól tudott karddal harcolni. Talán könnyebb kardot kellett volna választanom neki. Olyan sok mindent mondhattam volna – és nem csak a kardokról. Tudtam, hogy csak rágódok. Az út nagy része alatt ezt tettem. – Felség, már csaknem ott vagyunk. Húsz perce beszélek hozzád, és egy szót se hallottál belőle. – Tegnap már hallottam, Sven. És tegnapelőtt. A királyok ezt csinálják, a királyok azt nem mondják. Meghallgatnak, mérlegelnek, döntenek. Elvesznek, de adnak is. Meghajlítanak, de hajlíthatatlanok maradnak. Ez összefoglalja? Úgy viselkedsz, mintha nem az udvarban nőttem volna fel. – Nem is – emlékeztetett. A homlokomat ráncoltam. Nagyrészt igaza volt. Persze, minden héten együtt étkeztem a szüleimmel, és a legtöbb udvari tisztséghez kapcsolódó protokollt ismertem, de a Sven keze alatt töltött sok év során a kadétokkal, újoncokkal, újabban pedig más katonákkal éltem. Dalbreck királyai elsősorban katonák voltak, és engem sem neveltek másként, mint apámat. Az utolsó évben azonban egyre inkább bevont az udvar életébe. Magas szintű tanácskozásokat kellett végigülnöm, aztán elmagyarázta, amit nem értettem. Vajon sejtette, hogy az uralma a végéhez közeledik?

– Még mindig jó tíz mérföld – feleltem. – Készen állok. Komolyan. – Talán – morgott Sven. – De az eszed máshol jár. Az ujjaim megszorultak a száron. Tudtam, hogy nem fog békén hagyni ezzel. – Azt tetted, amit tenned kellett – folytatta. – Bátor tett volt elereszteni őt. Vagy ostoba. – Úton van egy királyság felé, amely hemzseg az árulóktól, és mind az ő fejét akarják – böktem ki. – Akkor miért engedted el? Nem feleltem. Sven tudta úgyis. Már ki is mondta. Nem volt más választásom. Ez volt a helyzet keserű iróniája – Liát ugyanúgy elveszítettem volna, ha visszarángatom magammal Dalbreckbe. De ha már Sven szóvá tette, ami a fejemben járt, továbbléptem, és kiböktem a kérdést, amely őrült varjúként körözött a fejemben, a húsomat csipkedve. – Tudom, hogy az orgyilkos szerelmes belé. – Nagyot nyeltem, aztán halkabban tettem hozzá: – Szerinted Lia is szereti őt? Sven köhécselt, fészkelődött a nyeregben, aztán grimaszolt. – Ezen a téren nem vagyok tapasztalt. Nem adhatok tanácsot, hogy… – Nem is tanácsot kérek, Sven! Csak a véleményedet. Úgy tűnik, neked minden másról van! Minden joga meglett volna hozzá, hogy kiüssön a nyergemből. Nem is először történt volna. Ehelyett megköszörülte a torkát. – Hát jó. Abból ítélve, amit megfigyeltem a Sanctumban, és ahogy közbelépett az orgyilkos érdekében, amikor elkaptuk, azt mondanám… igen, kedveli. De hogy szereti-e? Abban nem lennék biztos. Ahogy rád nézett, az… Harsona zendült. – Csapatok! – kiáltotta a zászlóvivő. Még túl messze voltunk, hogy üdvözlő egységet küldjenek elénk; amikor Svennel előrébb nyomultunk, hogy alaposabban szemügyre vegyük, mégis azt láttuk. Nem is csak egy egységet – úgy tűnt, egy teljes dalbrecki hadtest masírozik felénk. A karavánunk létszámának kétszerese. Azért, hogy megállítsanak, vagy, hogy bekísérjenek? Nem volt szokás a helyőrségi

csapatokat így köszönteni, ugyanakkor ingatag trónú királyok sem szoktak a helyőrségi csapatokkal visszatérni. – Fegyvereket készenlétbe – kiáltottam, és a parancs úgy gördült hátra a sorokon, mint egy harci rigmus. – Előre, tovább! Amikor közelebb értünk, Azia százados újabb parancsokat kiáltott. A karavánunk széles, fenyegető arcvonalat formált. Felemeltük a pajzsainkat. A sajátjainkkal néztünk szembe – nem éppen így képzeltem az uralkodásom kezdetét. A királyság még megosztottabb volt, mint hittem. Sven lovagolt az egyik oldalamon, Azia a másikon. Már ki tudtam venni a másik tábor arcait, köztük Draeger tábornokot az első sorban. – Nem tetszik ez nekem – morogta Sven. – Adjuk meg neki az esélyt, hogy helyesen cselekedjen. – Azzal megfordultam, és hátrakiáltottam. – Állj! A tisztjeimmel léptettem előre, hogy szembenézzek vele és az ő tisztjeivel. Egymástól több lépésnyire álltunk meg. – Draeger tábornok – jelentettem ki, és üdvözlésképpen biccentettem. Szerettem volna elkerülni a vérontást. – Jaxon herceg – felelte. Herceg. A nyakamon égnek meredtek a hajszálak. Összeakadt a pillantásunk. – Túl sok időt töltött a gyakorlótéren, tábornok – válaszoltam. – Bizonyára nem hallotta, hogy a rangom megváltozott. Az öné viszont nem. Draeger elmosolyodott. – Én úgy vélem, ön az, aki túl hosszú időt töltött távol. – Egyetértünk. Most azonban itt vagyok, hogy elfoglaljam jogos helyemet a trónon. Szembenézett velem; nem javította ki magát és nem hátrált meg. Fiatal volt a rangjához, a negyvenet sem haladta meg. Már három éve viselte a legmagasabb katonai fokozatot, és talán úgy érezte, kinőtte. Svenre pillantott, aztán Aziára, a tekintete végigfutott a katonák mögöttünk álló során, felmérte a létszámukat, és alighanem az elszántságukat is. – És most úgy tervezi, itt marad, és uralkodni fog? Jeges pillantással feleltem. Mindkettőnk határait átlépte. – Úgy van.

A keze a nyeregkápája felé mozdult. Azia a kardjához kapott. – Állj – szóltam rá. A tábornok leugrott a lováról. A katonái követték a példáját. Egyenesen, félelem nélkül nézett a szemembe, és bólintott. – Üdv idehaza, Jaxon király! – Fél térdre ereszkedett. – Éljen a király! – kiáltotta. A katonák mindkét oldalon felkapták a szavait. Néztem őt, és töprengtem: vajon mindannyiunknál hűségesebb alattvalója-e Dalbrecknek, aki kész kihívni engem, az életét is kockára téve, hogy biztosítsa a királyság stabilitását, vagy összemérte a kettőnk mögött állók hűségét, és úgy határozott, inkább megfontoltan cselekszik? Egyelőre az első mellett döntöttem. Draeger felegyenesedett és átkarolt. Néhány gyors részvétnyilvánítás után a karaván folytatta az útját; Draeger tábornok Azia és köztem foglalt helyet. A feszültségünk nem csillapodott. Láttam, hogy Sven a tábornokot vizsgálgatja, és össze-összenéz a jobbján lovagoló tiszttel. Tartsd rajta a szemedet. Maradj a közelében. Légy résen. Minden titkos üzenet ott volt, amelyet Sven okításának évei alatt megtanultam kiolvasni a szeméből. A kapuhoz közeledve a tábornok előreügetett, hogy eligazítsa a csapatait. Odafordultam Svenhez. – Tessék – mondtam, vakon kotorászva a hátam mögötti táskámban, amíg meg nem találtam, amit kerestem. – Haladéktalanul vidd ezt el Merricknek a kápolnába. Draeger üdvözléséből ítélve jó pár napig nem lesz alkalmam meglógni. Egy apróság, amit elcsentem. Ne mutasd meg senki másnak, ne is beszélj róla senkinek. Merrick tudni fogja, mi vele a teendő. Sven hitetlenkedve nézett rám. – Elloptad? – Sven, ha valakinek, neked tudnod kellene, hogy a királyok nem lopnak. Egyszerűen tulajdonba vesznek dolgokat. Ez nincs benne az uralkodói okosságokról szóló gyűjteményedben? Sven sóhajtott. – Miért érzem úgy, hogy ez a szerzemény csak bajt hoz ránk? – mormolta. Már hozott, gondoltam. Most abban bíztam, hogy elhozza az ellentétét is

– valamiféle békét. A bölcsességek sorában vajon szerepel-e az is, hogy a királynak szabad reménykednie?

NEGYVENEGYEDIK FEJEZET

Megtanultuk a leckéket. Legyőztük a mérföldeket. Elküldtük az üzeneteket. Eltűrtük a többnapos esőt. Elsimítottuk a vitákat. Kitanultuk a fegyvereket. Natiya annak rendje és módja szerint kimerült. Megígértem neki, hogy ez nem lesz kéjutazás, és tettem róla, hogy ne is legyen az. Néha gyűlölettel nézett rám, néha megöleltem, amíg a sírást igyekezett visszafojtani. Mindenre megtanítottam, amit tudtam, és elértem, hogy a többiek is tegyenek így. Ugyanannyi horzsolás, dudor és hólyag éktelenítette, mint engem. A karja sajgott, annyiszor hajította el a kést, de mindkét kézzel gyakoroltattam, amíg egyformán jól nem tudott célozni velük. Akkor azért fohászkodtam, hogy sose kelljen alkalmaznia újonnan szerzett képességeit. Natiya Kadennel is feszült békét kötött, mert megmondtam neki, hogy ha velünk akar maradni, kénytelen lesz. Láttam, mennyire piszkálja ez Kadent. Az a csekély nyugalom és elfogadás, ami a vagabundok világában várta, örökre elveszett a számára. Néha úgy tűnt, ő is elveszett – amikor azt gondolta, senki sem látja, összeszorította a szemét, mintha úgy meglátná, hová is illik ő. Aztán mondott valamit Venda többi részéről, amely nem tartozott a komizár vagy a kormányzók birtokába, és a tekintetébe újra erő költözött. Dihara halála két héttel az indulásunk után ért minket. Éppen befejeztem az emlékverseket, amikor megláttam őt egy téltől barna domb tetején. A rokkája mellett ült, a pedál kattogott a levegőben, prém, gyapjú és len csomói forogtak a kezei között, hosszú fonalak tekeregtek, emelkedtek fel a szellőben, végül beleolvadtak a napnyugta alkonyi színeibe – rózsaszín, ametiszt, narancs terjeszkedett felettem, meleg pír festette meg az eget, megsimította az arcomat, és odasúgta: A nagy történetek kivájják maguknak a medret. A többiek összegyűltek a dombtetőn, és Diharát nézték. Ugyanazok,

akiket már láttam korábban is, csak a számuk gyarapodott minden alkalommal, amikor eljöttek. A bátyám és Greta elsőként. Tucatnyi vendai törzsbéli kétoldalt. Effiera és a többi varrónő. Egy zászlóaljnyi katona. Végül Venda és Aszter – ne késlekedjék, kisasszony! Az arcok, amelyeket ezekben a hetekben annyiszor láttam, a hangok, amelyeket annyiszor hallottam, alig többek, mint a levegő rezdülése, a fogyatkozó napfény csillanása, az érverésem ütemének pillanatnyi, visszhangos kihagyása. Téboly, tudás, körforgás, ismétlődés, a lecsapó kasza mély metszése a szívemben. Valakinek jönnie kellett. Miért ne te? Hangok, amelyek nem engedtek felejteni. Várnak. Ígéret, eskü szólalt meg az ajkamról válaszul. Senki más nem látta őket. Kérdeznem sem kellett. A táborverés megszokott hangjai meg sem akadtak. Senki sem fordult felénk. Senki lépte nem botlott meg. Ó, hát újra itt vagy, fordult felém Dihara. A rokkája tovább pörgött, az adományok kavarogtak, a szálak nyújtóztak. Bízz az erődben, és tanítsd meg neki is. A vállam felett hátranéztem. Natiya éppen a bakancsát lazította meg, készen rá, hogy a gyékényére zuhanjon. Odaléptem, és elkaptam a kezét. – Még nem végeztünk. – Fáradt vagyok – panaszkodott. – Akkor eredj és táborozz le máshol. Hadd egyenek rögtön meg a pachegók. – Pachegók nincsenek. – Majd ha éppen a lábadat rágják le, mert nem vagy felkészülve, talán másképp gondolod.

Meglepett, milyen keveset ért Natiya az adottságból. Hogy lehetséges ez, amikor Diharával élt? De eszembe jutott, amit Dihara mondott: Vannak, akik mélyebben érzik a megosztott életet másoknál.

– A tudás olyan igazság, amit itt és itt érzel – mondtam Natiyának. – Kapcsolódás. A világ érintése, amikor elér hozzád. A szemhéjad mögött villódzik, a gyomrodban kavarog, néha végigtáncol a gerinceden. A világ igazságai szeretnék, hogy megismerd őket, de nem erőltetik magukat rád, mint a hazugságok teszik. Megkörnyékeznek, suttognak neked, a véredbe siklanak és átmelegítenek, megcirógatják a nyakadat, hogy kiver a libabőr. Ez mind a suttogó igazság. De el kell csendesítened a szívedet, Natiya. Hallgasd. Bízz a benned rejlő erőben! Néhány csendes pillanat múlva bosszúsan felkiáltott. – Nem értem! Elviharzott volna, de elkaptam a csuklóját. – Ez a túlélés, Natiya! A suttogás, ami megmenthet! Másféle erő, amellyel az istenek áldottak meg minket. Az igazság, amelyre szükséged van, nem mindig egy kard hegyén érkezik! Rám meredt, és láttam a szemén, hogy abban a pillanatban egyedül a kifent acél erejére vágyik. Éreztem, hogy valami enged bennem. Azt az igazságot is meg tudtam érteni. – Hasznos, ha többféle erővel bírsz, Natiya – folytattam gyengédebben, visszaemlékezve a kés hideg súlyára a kezemben, amikor a komizár hasába döftem. – Ne áldozd fel az egyiket a másikért.

Egy este, amikor Natiyával mindketten túlságosan kimerültünk, hogy bármit is gyakoroljunk – úgy éreztem, ez lehet az utolsó táborunk, mielőtt elérjük a morrighani határt –, kiürítettem a nyeregtáskámat, hogy előszedjem a régi könyveket, amelyeket becsomagoltam. Ideje volt Natiyának elmondani azt is, mi történt korábban, nem csak azt, mi felé haladunk. Csak Gaudrel Utolsó Emlékiratait találtam meg. Mindent újra átkutattam, még az összehajtott ingemet és alsóruhámat is kiráztam. A Venda-éneknek nyoma veszett. Őrjöngve tudakoltam, ki nyúlt a táskámba. Tudtam, mindkét vékony könyvet gondosan a legaljára tettem. – Biztos, hogy elcsomagoltad? – kérdezte Tavish.

– Igen! – meredtem rá. – Emlékszem, amikor… Elharaptam a szót. A nyeregtáska mindvégig nálam volt, kivéve az elején, amikor átadtam Rafe-nek. Erősködött, hogy majd ő viszi. Csak néhány perc volt, de amíg megvizsgáltam a lovamat és a felszerelésemet, nem néztem oda. Rafe ellopta? Miért? Azt gondolta, ha elveszi a könyvet, az igazság is érvényét veszti? Vagy ezzel megingathatja az elhatározásomat? – Lia? – Natiya aggódva nézett rám. – Jól vagy? A könyv ellopása semmin sem változtat. – Jól vagyok, Natiya. Gyere, segíts tüzet rakni. El akarok mondani neked néhány történetet, és elvárom, hogy szóról szóra megjegyezd őket, arra az esetre, ha velem valami történne. Jeb felnézett a munkájából, az arcán ugyanaz az aggodalom. – De semmi nem fog történni – jelentette ki határozottan a szemembe nézve. – Nem – feleltem, hogy megnyugtassam. – Semmi. Csakhogy mindketten tudtuk, hogy ezt megígérni lehetetlen.

Elértük Morrighan déli határát – Kaden szerint legalábbis. Semmi sem jelezte a határt, ugyanolyan vad vidéken haladtunk tovább. Tavish a földet vizsgálgatta. – Én nem látok itt vonalat. Orrin, te látsz? – Én nem. – Szerintem még odébb van az a határ – tette hozzá Jeb. Összenéztem Kadennel, de még néhány mérföldet megtettünk, mielőtt úgy döntöttem, hogy kimondom, ami a lelkünket nyomja. Amikor Kaden nem hallhatta, mindhárman kérleltek, nem is épp finoman, hogy térjek velük vissza Dalbreckbe. Az oszd meg és uralkodj elve alapján, amikor egyedül találták, neki is felvetették ugyanezeket a komor javaslatokat. Megállítottam a lovamat, és az arcukba néztem. – Volt a kíséreteteknek más célja is, mint hogy védelmet nyújtsatok a Cam Lanteux-ben, és jól tápláljatok? – biccentettem elismerőn Orrin felé. – A királyotok azzal is megbízott netán, hogy erővel hurcoljatok vissza, ha a

hosszú lovaglás nem változtatja meg a véleményemet? – Nem – vágta rá Jeb. – Amit mondott, úgy is van. Nem mindig, gondoltam. Jeb visszahelyezkedett a nyergébe, és felmérte az előttünk elterülő meddő dombokat, mintha hemzsegnének ott a viperák. – Mit készülsz tenni, ha odaértél? Pontosan azt, amitől az árulók mindig is féltek. Már volt benne gyakorlatom, csak most még jobban fogom csinálni. Csakhogy tudtam, a terveim nem enyhítenék Jeb aggodalmait. – Életben maradok. Rám mosolygott. – Ideje, hogy hazainduljatok. Biztosíthatlak benneteket, ez már Morrighan – jelentettem ki – Én látom a vonalat, akkor is, ha ti nem, és nem akarom, hogy megbánjátok, ha átlépitek. A királyotok parancsa köt benneteket. Jeb arcára kiült az elkeseredés; attól tartottam, nem fordul vissza. Tavish Kadenre pillantott, aztán komolyan rám nézett. – Biztos vagy benne? Biccentettem. – Van valami, amit szeretnél megüzenni a királynak? Esély néhány búcsúszóra. Alighanem az utolsókra, amiket hallhatna tőlem. – Nincs – suttogtam. A király már megmondta: így lesz a legjobb. – Akasszatok fel, én azt mondom, azért is vigyük vissza! – Hallgass, Orrin – torkolta le Jeb. Orrin ekkor leugrott a nyergéből, és a nyulat, amelyet hurokkal ejtett el, Natiya nyergére kötötte, aztán halkan átkozódva újra lóra ült. És ennyi volt az egész. Elbúcsúztunk, ők pedig elmentek. Most pedig, ahogy Rafe olyan határozottan kijelentette, mielőtt elváltunk, a sorsom a saját királyságom kezében lesz, nem az övében. Vannak búcsúszavak, amelyeket nem volna szabad kimondani.

NEGYVENKETTEDIK FEJEZET

Kaden megállította a lovát. – Talán jobb lenne, ha hátramaradnék? Értetlenül néztem rá. Egy eldugott ösvényen közelítettük meg Terravint, most pedig a felső úton voltunk, amely Berdi fogadójához vezetett. Mivel Terravin útba esett Civica felé, úgy döntöttünk, itt állunk meg először. Itt megmosakodhatunk és a ruháinkat is kimoshatjuk – füsttől, izzadságtól és az úton töltött hetektől szaglottak. Egyetlen távoli szippantás is felhívhatta volna ránk a figyelmet, márpedig arra semmi szükségünk nem volt. Ami még fontosabb, tartoztam Pauline-nak és a többieknek ezzel a látogatással, hogy a hosszú hónapok után megnyugtathassam őket: minden rendben velem. Talán nekik is vannak hasznos híreik, főleg Gwynethnek a maga megkérdőjelezhető kis informátori körével. – Miért maradnál hátra most? – kérdeztem. – Már majdnem ott vagyunk. Kaden fészkelődött a nyeregben. – Így szólhatsz Pauline-nak, hogy veled vagyok. Tudod, felkészítheted. Most először mintha félelmet láttam volna az arcán. Közelebb irányítottam a lovamat. – Te félsz Pauline-tól? – Igen – válaszolta sötéten. Döbbenten hallgattam. Fogalmam sem volt, mit felelhetnék erre a beismerésre. – Lia, most már tudja, hogy vendai vagyok, és a legutolsó hozzá intézett szavaimmal életveszélyesen megfenyegettem őt is és téged is. Ezt nem fogja elfelejteni. – Kaden, Rafe-et is életveszélyesen megfenyegetted, de attól még nem féltél tőle.

Félrepillantott. – Az más volt. Rafe-et sosem kedveltem, és ő se engem. Pauline ártatlan, aki… – Elhallgatott, megrázta a fejét. Ártatlan, akinek valaha jó véleménye volt róla. Tanúja voltam az egymás felé tanúsított kedvességüknek, a könnyed beszélgetéseiknek. Talán, ha látnia kell, milyen alacsonyra tartja most Pauline, az lesz az utolsó csepp a pohárban. Már megtapasztalta az érzést Natiyával, aki ugyan udvariasan, de még mindig hűvösen bánt vele. Soha nem fogja elfelejteni a vendaiak támadását a tábora ellen, ahogy azt sem, hogy Kaden közülük való. Úgy tűnt, Kaden helyzete nagyon hasonló az enyémhez – az egész földrészen csak nagyon kevesen nem kívánták a halálát. Emlékeztem a Pauline szemében ülő rémületre, amikor Kaden a bokrok közé vonszolt minket, aztán a könyörgésére, hogy eresszen el minket. Nem, nem felejti el – de reméltem, hogy az aznap megtapasztalt rettenetet a hosszú hónapok alatt nem formálta gyűlöletté. Kaden kortyolt a kulacsából, kiitta az utolsó cseppet is. – Egyszerűen nem szeretnék jelenetet a fogadóban, amikor meglát – tette hozzá. Többről volt szó, mint a felfordulás miatti aggodalomról, és mindketten tudtuk ezt. Különösnek találtam, hogy ennyire megrázza egy találkozás egy olyan ártalmatlan lánnyal, mint Pauline. – Majd a konyhán keresztül megyünk be – mondtam, hogy a kedvére tegyek. – Pauline okos lány. Helyrejön, ha elmagyarázom a helyzetet. Addig meg odaállok közé, közéd meg a konyhakések közé – tréfáltam, hogy enyhítsem a feszültséget, Kaden azonban nem mosolyodott el. Natiya az enyém mellé sarkallta a lovát. – Mi lesz velem? – kérdezte. – Segítsek megvédeni a remegő orgyilkost? – Elég hangosan kérdezte, hogy Kaden is meghallja, a szeme kópésan szikrázott. Kaden figyelmeztető pillantással felelt: Natiya csak vigyázzon, meddig feszíti a húrt. A szívem remegett a várakozástól, amíg közelebb értünk, de amint megláttuk a fogadót, tudtam, hogy valami nincs rendjén. A félelem úgy lobbant fel köztünk, mint a tűz. Még Natiya is megérezte, hogy baj van, pedig korábban sosem járt itt.

– Mi az? – kérdezte. A hely üres volt. Néma. Egy ló sem állt az oszlopokhoz pányvázva. Az ebédlőből nem hallatszott ki nevetés vagy társalgás. Egyetlen vendég sem ült bent, holott vacsoraidő volt. A gyomorforgató némaság úgy borult az épületre, mint a halotti lepel. Leugrottam a nyeregből és felrohantam a főlépcsőn, Kaden a nyomomban. Azt kiabálta, álljak meg, legyek vigyázatos. Feltéptem az ajtót – asztalokra felpakolt székek látványa fogadott. – Pauline! – kiáltottam. – Berdi! Gwyneth! – Hatalmas léptekkel szeltem át az étkezőt, és olyan erővel löktem be a konyhaajtót, hogy az a falnak csapódott. Megdermedtem. Enzo állt a vágódeszkánál, a kezében egy bárd, a száját ugyanúgy eltátotta, mint a hal, amelynek éppen le akarta csapni a fejét. – Mi folyik itt? – tudakoltam. – Hol van mindenki? Enzo pislantott, aztán keményebb tekintettel mért végig. – Mit keresel te itt? Kaden előhúzta a kését. – Tedd azt le, Enzo. Enzo a bárdra nézett, amelyet még mindig magasra tartott: a látvány először meglepte, aztán megrémítette. Kiejtette az ujjai közül, és a bárd zörögve esett a deszkára. – Hol van mindenki? – ismételtem meg a kérdést, ezúttal fenyegetőbben. – Elmentek – felelte, aztán reszkető kézzel a konyhaasztal mellé intett minket, hogy elmagyarázza. – Kérlek – tette hozzá, amikor nem mozdultunk. Letelepedtünk a székekre. Kaden nem dugta vissza a kését a tokjába, de mire Enzo végzett a történetével, én a tenyerembe támasztottam a homlokomat, és csak a rengeteg helyen összevagdosott faasztalra bírtam nézni, ahol olyan sok étkezést költöttünk el Pauline-nal. Hetekkel korábban elment, hogy megpróbáljon segíteni nekem. Mind elmentek. Nem bírtam visszafogni a torkomba toluló nyögést. Civica szívében voltak. Úrrá lett rajtam a rettegés. Kaden a hátamra tette a kezét. – Gwynethszel van. Az is valami.

– És Berdivel – tette hozzá Enzo, ám mindkét emlékeztető csak a félelmeinket erősítette meg. Pauline bizakodó volt, ugyanakkor hozzám hasonlóan körözött bűnöző. Meglehet, máris őrizetben van. Vagy rosszabb sorsra jutott. – Utánuk kell mennünk – jelentettem ki. – Holnap. Nem lesz pihenés. – Minden rendben lesz velük – mondta Enzo. – Berdi megígérte. Ránéztem; alig ismertem fel benne a lusta fiút, akire szinte abban sem lehetett számítani, hogy megjelenik-e dolgozni. Az arckifejezése őszinte volt, amilyennek még sosem láttam. – És Berdi téged hagyott itt, hogy vezesd a fogadót? Enzo lesütötte a szemét, és kisimított egy zsíros hajtincset az arcából. Meg sem próbáltam elkendőzni a gyanakvásomat, amibe egészen belepirult. – Tudom, mit gondolsz, és nem hibáztatlak. De így volt, Berdi rám bízta az egészet, kulcsostól, mindenestől. – Megcsörgette az övéről lógó kulcskarikát, és valami büszkeséghez hasonló csillant meg a szemében. – Igazán. Azt mondta, régen ideje volt már, hogy előlépjek. – Váratlanul összerezzent, és a köténye szélét kezdte tekergetni. – Az a másik alak megölhetett volna. Majdnem meg is tette. Meghallott, és… – Nagyot nyelt: vékony nyakán fel-le járt széles ádámcsutkája. A nyakamat nézte. – Sajnálom. Én árultam el a fejvadásznak, hogy a felső úton leszel. Tudtam, hogy rosszban sántikál, de semmi mást nem láttam, csak a pénzt a kezében. Kaden előrecsúszott a székén. – Te? Gyengéden visszatoltam a helyére. – A másik alak? – tudakoltam. – A földműves, aki itt szállt meg. Sarokba szorított, és megfenyegetett, hogy kivágja a nyelvemet, ha még valakinek elárulom a nevedet. Azt mondta, a pénzzel együtt lenyomja a torkomon. Biztosra vettem, hogy meg is teszi. Arra gondoltam, milyen közel kerültem… – Újra nyelt egyet. – Tudtam, hogy már nem lesz több esélyem. Mielőtt Berdi elment, még azt mondta, hogy ő látott bennem valami jót, és ideje, hogy én is rátaláljak. Igyekszem jobbá lenni. – Megdörgölte az arcát; a keze még mindig remegett. – Persze feleolyan jól sem csinálom, mint Berdi. Nem bírok többet, mint

tisztán tartani a szobákat a szállóvendégeknek, meg reggel főzök egy fazék zabkását, este hallevest. – A falra mutatott, ahová vagy egy tucat papír volt kiszegezve, Berdi kézírásával. – Mindenről leírta, hogyan kell. Egyelőre nem tudok egy teltházat kiszolgálni. De talán, ha felveszek kisegítőket. Natiya lépett be a konyhába: kard az oldalán, tőr a kezében, a mozgásában új fesztelenség. Nekidőlt a falnak; Enzo rápillantott, de nem szólt. Egy teljes kört írtunk le: a fiú szemében újra aggodalom csillant. Tudta, hogy veszedelmesnek tartjuk. – Eszerint tudod, ki vagyok valójában? – kérdeztem. Egy pillanat törtrészéig megvillant a tekintetében, hogy letagadja, de vállat vont, és bólintott. – Berdi nem mondta meg, de én is hallottam a körözött hercegnőről. – És egészen pontosan mit hallottál? – tudakolta Kaden. – Aki látja, a fejét veheti, és megkapja a jutalmat. Kérdés nélkül. Kaden szisszenve lökte el magát az asztaltól. – De én nem mondom el senkinek! – tiltakozott sebesen Enzo. – Megígérem! Már régóta tudom, és sok időm lett volna, hogy eláruljam a polgármesternek! Már kétszer járt erre, hogy megtudja, mi történt Gwynethszel, de egy szót sem mondtam neki! Kaden felegyenesedett, az ujját végigfuttatta a kése fokán, majd úgy fordította, hogy a penge megcsillanjon a lámpafényben, és Enzóra hunyorított. – Akkor sem mondanál semmit, ha a polgármester egy marék aranyat ajánlana? Enzo a késre meredt; az ajka felett verejtékcseppek ütöttek ki, és a keze továbbra is remegett, de az állát szokatlan elszántsággal szegezte előre. – Már ajánlott. Ugyanazt feleltem neki. Azt, hogy nem tudom, hová ment Gwyneth. – Lia, egy pillanatra? – Kaden az ebédlő felé intett a fejével. Enzót Natiya őrizete alatt hagytuk. – Nem bízom benne – suttogta Kaden. – Alattomos kis görény, aki egyszer már eladott téged némi pénzért. Abban a pillanatban megteszi ismét, amint kitesszük innen a lábunkat, ha nem hallgattatjuk el. – Úgy érted, öljük meg?

Csak egy rezzenetlen pillantással felelt. Megráztam a fejemet. – Nem kellett volna bevallania, hogy ő adott ki a fejvadásznak. Az emberek megváltozhatnak. – Ennyire gyorsan senki sem változik meg. Egész Morrighanben ő az egyetlen, aki tudja, hol vagyunk. Az a célunk, hogy ez így is maradjon. Körbe-körbe kezdtem járkálni, hogy átgondolhassam. Enzo kétségkívül kockázatot jelentett; már bebizonyosodott róla, hogy megbízhatatlan, talán kapzsi is. De Berdi az egész élete munkáját rábízta. Az emberek pedig megváltozhatnak. Kaden is megtette. És az istenek szerelmére, Enzo hallevest főzött. Hallevest. A mosogatóban pedig egyetlen piszkos edény sem várakozott. Szembefordultam Kadennel. – Berdi megbízik Enzóban. Azt hiszem, nekünk is meg kellene. Ráadásul úgy tűnik, még mindig reszket a földműves fenyegetése miatt. Ha néhányszor meg kell suhintanod a késedet emlékeztető gyanánt, ám legyen. Kaden csak nézett rám, meggyőződés nélkül, végül hosszan sóhajtott. – Ha csak egy ferde pillantást is vet ránk, sokkal többet is teszek suhintásnál. Visszamentünk a konyhába, és megbeszéltük, hogyan fogunk aludni. Natiyával kimostuk a ruháinkat, és az idő rövidsége miatt a konyhában akasztottuk fel őket száradni, a tűz mellé. Átkutattuk a kis házat, amelyen Pauline-nal osztoztunk, hátha találunk néhány ruhaneműt, ami jobban elrejt minket, és találtunk is két laza, munkához hordott tunikát és sálakat. Pauline fehér gyászfátyla is a kezembe akadt. Natiyának nem kellett elrejtenie az arcát Morrighanben, nekem azonban igen, és semmi sem oltja ki alaposabban a gyanakvást, mint az özvegyek iránti tisztelet. Kaden ellátta a lovakat, aztán együtt kiraboltuk Berdi kamráját, hogy felpakoljuk, amit lehet. Ezután már nem rakhatunk tüzet, nem főzhetünk útközben. Miközben Enzo segítségével megraktuk a zsákjainkat, váratlanul szamárbőgést hallottam. – Ez Otto – rázta a fejét Enzo. – Hiányzik neki a másik kettő. – Otto még itt van? – Felkaptam az özvegyi fátylat, hátha valamelyik szállóvendég kint jár, és kirohantam a karámhoz.

Megsimogattam Ottót, vakargattam a fülét, hallgattam a panaszkodását – minden bődülés és iázás zene volt a füleimnek. Visszarepített arra a napra, amikor Pauline-nal megérkeztünk Terravinbe, szamárháton kocogtunk végig a főutcán, és elhittük, hogy az itteni új életünk örökké tart majd. Otto puha orrával bökdösött, és arra gondoltam, milyen magányos lehet a társai nélkül. – Tudom – feleltem neki halkan. – Nove és Dieci hamarosan visszajönnek, megígérem. Azonban én is tudtam, hogy az ígéretem üres volt, csak a megszokás szülte, és… Újra hallottam Rafe szavait; összecsomózódott kötélként rántottak olyan mélyre, ahol nem bírtam lélegezni. Azt mondtam, amiről úgy véltem, akkor hallanod kellett. Reményt akartam adni neked. Elfordultam Ottótól. A keserűség újra belém mart. Rafe hamis reménnyel táplált, az időmet vesztegette. Beléptem a pajtába, és hosszan néztem a szénapadlásra vezető létrát. Végül felmásztam rajta. Homály fogadott, a tetőgerendákon csak néhány kóbor fénysugár tört át. A két matrac még mindig ott hevert – sietős távozásunk után senki sem pakolta el őket. Egy szék támláján elfeledett ing lógott. A sarokba állított asztalon poros üvegkancsó gubbasztott. A távolabbi részen ládahalom tornyosult – és egy üres jászol. Kalapáló szívvel indultam el felé. Ne nézd meg, Lia. Hagyd. Nem érdekel az téged. Azonban nem bírtam megállni. Kissé előrehúztam a jászlat, hogy benézhessek mögé. És ott volt, épp úgy, ahogy mondta – az összemocskolódott, összegyűrt fehér ruha. Sűrű sós íz futott szét a számban, egyszerre alig kaptam levegőt. Érte nyúltam, kiszedtem a rejtekhelyről. Szalmatörek hullott a földre. Több helyen elszakadt, a szegélye csupa sár lett, téglavörös vér kenődött rá. Rafe vére. Akkor sebezte fel a kezét, amikor kiszedte a ruhát a tövisbokorból, ahová hajítottam. A ruha látványa elgondolkodtatott. Milyen lehet a lány, aki viselte? Az a ruha, amelyet gyűlölködve téptem le magamról, hogy eldobjam. A térdem elgyengült, lehuppantam a padlóra. A ruhát az arcomhoz

szorítottam, megpróbáltam kizárni a gondolataim közül Rafe-et, de csak azt láttam, ahogy kitépi a tövisek közül, aztán begyűri a zsákjába, és ugyanúgy töpreng rólam, ahogy én töprengtem őróla. De az én gondolataim rossz irányba indultak. Úgy képzeltem el őt, mint egy jellemtelen anyámasszony katonáját. Nem pedig… – Lia? Jól vagy? Felpillantottam. Kaden állt a létra tetején. Sietve talpra kecmeregtem, és visszadobtam a ruhát a jászol mögé. – Igen. Jól vagyok – feleltem, még mindig a hátamat mutatva neki. – Hallottam valamit. Csak nem… Megtöröltem az arcomat, aztán végigfuttattam a tenyeremet az ingemen, mielőtt megfordultam volna. – Köhögtem. Itt minden csupa por. Kaden mellém lépett. A padló nyikorgott a talpa alatt. Lenézett rám, és egy ujjával végigsimította nedves pilláimat. – Csak a por teszi – ismételtem. Bólintott, aztán átkarolt, és magához húzott. – Persze. A por. Elernyedtem, és nekidőltem. Kaden a hajamat simogatta, és éreztem, hogy az ő szíve is éppen annyira fáj, mint az enyém.

Későre járt. Natiyát már ágyba dugtuk a kis házban, Enzo Berdi szobájában aludt. A konyhában ültem Kaden társaságában. Újabb részleteket próbáltam kiszedni belőle a komizár terveit illetően, de éreztem, hogy máshol járnak a gondolatai. Örültem, hogy nem hozta fel ismét, de tudtam, az a perc a szénapadláson azóta is a lelkére nehezedik. Mindössze egy múló, fáradt pillanat volt, amely érzékeny ponton talált el. Semmi több. Egy tál halleves után – amely meglepő módon majdnem olyan jó volt, mint Berdié – ismét megerősödtem lélekben, és készen álltam a továbblépésre. Kaden türelmesen viselte az ismételt kérdéseket. Ugyanazokat a

válaszokat adta rájuk. Csak a kancellárról tudott. Talán rajta és az akadémikuson kívül nincsenek árulók a kormányban? Lehetséges ez? A kormány tagjaival a legjobb napjainkon is viharos volt a kapcsolatunk, kivéve talán az alkormányzót és a vadászmestert. Ők ketten rosszalló homlokráncolás helyett többnyire mosollyal és egy kedves szóval fogadtak, amikor beléptem, de a vadászmester nagyrészt szimbolikus rangot viselt, a korai idők emlékére, amikor a kormány legfontosabb feladata az éléskamrák feltöltése volt. A legtöbb kormányülésen részt sem vett. A királyi Első Leánynak is megvolt a maga jelképes helye az ülésteremben, ám anyámat ritkán hívták meg az asztal mellé. A gondolataim visszafordultak az alkormányzó felé. – Pauline őt fogja elsőként felkeresni – közöltem Kadennel. – A teljes kormányból őbelé szorult a legtöbb együttérzés. Az ujjamat rágtam. Az alkormányzó feladatkörének része volt a gyakori utazás, más királyságok meglátogatása. Aggódtam, hogy talán most is távol van. Ha így áll a helyzet, Pauline egyenesen apám elé járul, mert nem igazán ismeri a lobbanékonyságát. Kaden nem reagált a szavaimra; a helyiség másik felébe bámult. Hirtelen felállt, és besietett a kamrába, hogy készleteket válogasson össze. – Mennem kell. Innen nem messze. Düerr megyébe, mindössze egyórányira nyugatra Luiseveque-től. Nem veszítünk időt. Kijelölte a találkozási pontot, északabbra, ahová másnap Natiyával mennünk kell egy erdei ösvényen. – Ott senki sem lát meg benneteket. Biztonságban lesztek. – Most indulnál? – Én is felálltam, és kivettem a zacskó szárított húst a kezéből. – Éjjel nem lovagolhatsz. – Enzo alszik. Pont a megfelelő időpont, hogy megbízzak benne. – Pihenned kellene, Kaden. Mi… – Majd pihenek, ha odaértem. – Visszavette a szárított húst, és nekiállt átrendezni a zsákját. A szívverésem felgyorsult. Ez nem vallott Kadenre. – Mi olyan sürgős Düerr megyében? – El kell rendeznem valamit, egyszer s mindenkorra. – A nyakán kötélként álltak ki a feszülő inak, és gondosan nem nézett rám. És akkor

rájöttem. – Az apád – jelentettem ki. – Ő ott a megyésúr, igaz? Kaden bólintott. Odébb léptem, megpróbáltam felidézni a megyésurakat. Huszonnégy volt belőlük Morrighan-szerte, és a legtöbbjük nevét nem tudtam, a déliekét legkevésbé, de azt igen, hogy ez az úr talán már nem lesz sokáig életben. Lehuppantam a sarokban álló ülőkére, ugyanarra, amelyen Berdi ápolta egyszer a nyakamat. – Meg fogod ölni? – kérdeztem. Kaden megállt, aztán fogott egy széket, és lovaglóülésben letelepedett rá, hogy a támlájára támaszkodhasson. – Nem tudom. Az jutott az eszembe, hogy csak meg akarom látogatni az anyám sírját. A vidéket, ahol valaha éltem, az utolsó helyet, ahol… – Megrázta a fejét. – Nem tudom csak úgy elengedni, Lia. Muszáj legalább még egyszer látnom. Befejezetlen érzésem van, és talán ez az utolsó alkalom, hogy valami értelmet adjak neki. Nem tudhatom, mit teszek, amíg nem állok szemtől szemben vele. Nem próbáltam lebeszélni. Semmi együttérzés nem volt bennem az úr iránt, aki megkorbácsolta gyerekkorú fiát, aztán eladta idegeneknek, mint egy darab hulladékot. Néhány árulás túl mély sebet ejt, hogy valaha is meg lehessen bocsátani. – Légy óvatos – kértem. Odanyúlt, megszorította a kezemet, és a tekintetében tomboló vihar kétszeres erővel kezdett kavarogni. – Holnap – felelte. – Ott leszek. Ígérem. Felállt, hogy elinduljon, de a konyhaajtóban megállt. – Mi az? Visszafordult felém. – Van itt más befejezetlen dolog is. Tudnom kell. Még mindig szereted? A kérdése pengeként vágott belém. Nem számítottam rá, pedig kellett volna. Láttam a szemében a töprengést, ahányszor csak rám nézett. Tudta, amikor átölelt a szénapadláson, hogy nem a por akasztotta el a lélegzetemet. Felálltam. Nem bírván a szemébe nézni, a darabolóasztalhoz léptem, és

lesöpörtem onnan néhány nem létező morzsát. Még magamnak sem engedtem meg, hogy ezen a kérdésen elgondolkodjak. Szerelem. Minden más dolog fényében ostobának és önzőnek tűnt. Számított ez egyáltalán? Emlékeztem Gwyneth cinikus nevetésére, amikor azt mondtam neki, hogy szerelemből akarok megházasodni. Ő már akkor tudta, amit én még nem értettem – az ilyesmi sosem ér jó véget senki számára. Pauline és Mikael. A szüleim. Walther és Greta. Még Venda is erre volt bizonyíték, hiszen egy olyan férfival szökött el, aki a végén összetörte. A gyermek Morrighanre gondoltam, akit elraboltak a törzsétől, és egy zsák gabonáért eladtak a hullarabló Aldridnak, menyasszony gyanánt. Valamiképpen felépítettek együtt egy hatalmas királyságot, ám nem a szerelem alapjain. Megráztam a fejemet. – Már abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán mi a szerelem. – De köztünk más van, mint… – Nem fejezte be a mondatot, mintha túl fájdalmas lett volna kimondani Rafe nevét. – Igen, köztünk más – válaszoltam halkan, és felpillantottam, egyenesen a szemébe. – Mindig más volt, Kaden, és ha őszinte vagy magaddal szemben, ezt te is mindvégig tudtad. Kezdetben azt mondtad, Venda az első. Nem tudom megmagyarázni, miként fonódott egybe a végzetünk, de megtörtént, és most mindketten a szívünkön viseljük Venda és Morrighan sorsát, és jobb végkifejletet akarunk a számukra, mint amit a komizár tervezett. Talán ez hozott minket össze. Ne becsüld alá a közöttünk lévő köteléket! Hatalmas királyságok épültek ennél gyengébb alapokra. Nyugtalan tekintete az arcomat kutatta. – Az ideúton miket rajzolgattál a földre? – Szavakat, Kaden. Elveszett, kimondatlan szavakat, amelyek együtt kiadtak egy búcsút. Lassan, mélyen sóhajtott. – Próbálom megtalálni az értelmet ebben az egészben, Lia. – Tudom, Kaden. Én is. Sokáig nem vette le rólam a szemét; végül biccentett és elment. Az ajtóhoz léptem, figyeltem, ahogy ellovagol. A holdtalan éjjel jóformán azonnal elnyelte. Fájdalmasan éreztem a benne élő hiányt, a vágyat

mindarra, amit nem adhattam meg neki. Többre, mélyebbre vágyott annál, mint amit tőlem megkaphatott volna. Visszamentem a konyhába, és eloltottam a lámpást. Mégsem bírtam lezárni a napot magamban. Nekidőltem a papírdarabokkal teletűzködött falnak – a listák igyekeztek egyben tartani az életet, amelyre Berdi évtizedekkel azelőtt cserélte a korábbi sorsát. A félhomályban a konyhája halvány körvonalaiból egy távoli világ rajzolódott ki, amelynek fordulói, kiszögellései és feltérképezetlen döntései egybefonódva Berdi életét alkották. Megbántad, hogy nem mentél? Most már nem tudok ugyanúgy gondolni rá. Ami történt, megtörtént. Akkor azt tettem, amit kellett. A tenyeremet a hátam mögötti hűvös falnak nyomtam. Ami történt, megtörtént. Nem gondolkozhattam rajta többé.

Másnap korán reggel átkutattam Berdi ruhásszekrényét, de csak egy részét találtam annak, amire szükségem lett volna. – Natiya, jól tudsz a tűvel bánni? – Nagyon is – vágta rá. Sejtettem, hogy ez lesz a válasza. Felbontani egy köpeny szegélyét, elrejteni benne egy pengét, majd visszavarrni mindössze néhány drága perc alatt olyan kézügyességet igényelt, amelynek én határozottan nem voltam birtokában, Cloris néném mélységes bánatára. Pénzt kértem Enzótól – amit Rafe adott, mind elköltöttem az üzenetekre Turquoi Trában. Enzo tétovázás nélkül húzta elő a zacskót a kamrában álló krumplisládából, és az egészet odadobta nekem. Nem volt sok, de boldogan elfogadtam, és hálásan biccentve a táskámba tettem. – Megmondom Berdinek, hogy jó munkát végzel – közöltem. – Örülni fog. – Úgy érted, csodálkozni – tette hozzá szégyenlősen. Vállat vontam: ezt nem lehetett tagadni. – Azt is. És tartsd észben, Enzo, hogy nem is láttál engem.

Bólintott; a szemében láttam, hogy megérti. Ismét elcsodálkoztam az átalakulásán. Rafe alighanem alaposan ráijesztett, de én biztosra vettem, hogy Berdi bizalma tett vele csodát. Mindössze azért kellett fohászkodnom, hogy a változás tartósnak bizonyuljon. Csöndesen lopóztunk ki, mint az éjszaka, hogy fel ne ébresszük a szállóvendégeket.

A kereskedő segédje örömmel fogadott minket. Aznap mi voltunk az első vendégei – és az egyetlenek is. Láttam, hogy hunyorítva próbál átlátni az arcomat fedő vékony, fehér fátylon. Amikor rákérdeztem, hogy van-e vörös szaténja, meg sem próbálta elrejteni a meghökkenését. A legtöbb özvegy józanabb, tiszteletteljesebb anyagokat keresett volna. Natiya sietős magyarázata engem is meglepett. – A nagynéném szeretne egy faliszőnyeget készíteni az elhunyt férje emlékére. A vörös volt a kedvenc színe. Rábólintottam, a hatás kedvéért még egy halk szipogással is megtoldottam. Perceken belül újra úton voltunk, és az együttérző segéd egy méterrel meg is toldotta a kért anyagot. Még egy helyen meg kellett állnunk. Amire szükségem volt, azt szokásos fizetőeszközért nem lehetett beszerezni. Csak reméltem, hogy birtokomban van az a fajta is, amiért igen.

NEGYVENHARMADIK FEJEZET

RAFE

Nagyon hirtelen változtam katonából királlyá; úgy tűnt, a törvényhozásban ülő minden báró szeretne kimetszeni magának egy darabot a bőrömből. Tudtam, a nagy hangjuk csak arra szolgál, hogy megragadják a figyelmemet, úgyhogy biztosítottam őket, hogy ez már megtörtént. A kormány nyolc tisztviselője követelőzött a legjobban, ugyanakkor ők voltak azok, akik a legszorosabb kapcsolatban dolgoztak az apámmal. Örömmel fogadtak, természetesen, de minden köszöntés mögött ott bujkált a megrovás – hol voltál? – és a figyelmeztetés is – a felbolydulás messzire kiterjedt, időbe telik, míg lecsillapodik. Az udvari orvos egy igen fájdalmas emlékeztetővel szolgált. Anyád is, apád is utánad kérdezett a halálos ágyán. Megesküdtem nekik, hogy úton vagy. Nemcsak én osztogattam hamis reményt és hasznos hazugságokat, de alig maradt időm a lelkiismeret-furdalásra. Ha nem külön-külön üléseken vettem részt a törvényhozással, a kormánnyal vagy a tábornokok tanácsával, akkor mindannyiukkal tanácskoztam egyszerre. Draeger tábornok gyakran felszólalt, és minthogy ő volt a fővárosi körzet felelőse, a szava komolyan nyomott a latban. Nem rejtette véka alá a véleményét, ezzel üzent nekem is és mindenki másnak, hogy rajtam tartja a szemét. Állandóan készen állt. Eltökélte, hogy megfizetteti velem a távollétemet. Mind szükségét érezték, hogy próbára tegyék új királyukat, de én, ahogy Sven tanácsolta, hallgattam, mérlegeltem, cselekedtem. És nem hagytam magam erőltetni. Húzd meg, ereszd meg játék volt ez, és ha túl sokat akartak húzni, én félbeszakítottam az erőpróbát. Az egész a

táncomra emlékeztetett Liával, amikor nem volt hajlandó hátralépni; megvetette a lábát, és nem mozdult onnan. Akkor jöttem rá, hogy nem erőltethetem. El fogom veszíteni. Nem, Rafe, nem fogod. Már elveszítetted. Örökre elment. Így lesz a legjobb, emlékeztettem magam. A saját zavargó királyságom minden figyelmemre igényt tartott. Amikor a tábornokok tanácsa az első, királyként kiadott parancsom miatt megmakacsolta magát, én is megvetettem a lábamat, és tudattam velük, hogy ebben a dologban nem tanácsot kértem tőlük. Minden északi, határ környéki helyőrségbe erősítést küldettem, hasonlóképpen a közöttük található, sebezhető városokba is, a déli helyőrségek csapatait pedig felosztottam a keleti és nyugati határszakaszok között. Baj készült, és amíg nem lehettünk tisztában vele, pontosan mekkora, ez szükséges elővigyázatossági intézkedés volt. Az urak tiltakoztak miatta, mondván, hogy jóformán védelem nélkül hagyja a fővárost. – Először a határokon kell átjutniuk – feleltem. – A határaink már így is meg vannak erősítve, az ön apja és az ő tanácsadói helyzetértékelése alapján – vágott közbe Draeger tábornok. – Tovább bomlasztaná a királyságot egy megbízhatatlan leány állításai miatt? A helyiség azonnal elcsendesedett. A tábornok úgy ejtette ki a megbízhatatlan szót, hogy abba száz másik sértést is belezsúfolt. A hercegnőről és a vele való kapcsolatomról szóló pletykák bizonyára futótűzként terjedtek el a törvényhozásban. Kétségtelenül azt is tudták, milyen rossz szájízzel váltunk el. Ez volt az első alkalom, hogy valaki szóba merte hozni. Egy leányzó? Mintha semmi sem volna. Súlytalan, félredobható. Újabb, az arcomba vágott kesztyű. A hűségem próbája. Talán titokban nevettek is, amikor megtudták, hogy a seregek előtt neveztem a jövendő királynénak. A felém forduló arcokba néztem, és hirtelen Lia szemén át láttam magam – láttam, hogyan kérdőjeleztem meg valamit, amiben olyan kétségbeesetten hitt. Egyszerre saját magamat is egynek láttam közülük. Rafe, te sosem éreztél semmit ott mélyen legbelül? Nem voltam hajlandó ráharapni a tábornok csalijára, és belerángatni Liát a dologba.

– A döntésem a saját megfigyeléseimen alapul, Draeger tábornok, és semmi máson. Kötelességem, hogy megőrizzem Dalbreck lakóinak és határainak biztonságát. Amíg nem jutunk további értesülések birtokába, elvárom, hogy a parancsaimat késlekedés nélkül hajtsák végre. A tábornok vállat vont. A gyűlés többi résztvevője kelletlenül rábólintott. Éreztem, hogy mindannyian többet várnak tőlem, azt, hogy leszóljam Liát, hogy a fülük hallatára nevezzem egy újabb morrighani csalónak, akiben nem bízhatunk. Azt akarták, hogy ismét kizárólag az övék legyek. Gyorsan megtörtént a koronázás, és végre felállították apám halotti máglyáját is. Minthogy hetekkel korábban hunyt el, a testét bebalzsamozták és leplekbe csavarták, de a halálát titokban tartották, amíg elő nem kerültem, így nem részesülhetett megfelelő útra bocsátásban az istenek felé. Amikor a máglyához emeltem a fáklyát, különös módon elégtelennek éreztem magam – mintha jobban meg kellett volna értenem az isteneket. Nagyobb figyelmet kellett volna fordítanom rájuk. Sven okításának nem képezte túl nagy részét a mennyek birodalma – ez a rész Merrickre maradt rendszertelen látogatásaim során a kápolnában. Emlékeztem, hogy Lia megkérdezte, melyik istenhez fohászkodom. Fogalmam sem volt, mit felelhetnék. Még nevük is volt? A morrighani hagyomány értelmében négyen voltak. Merrick azt mondta, hárman egyetlen mennybéli trónról uralkodnak, és rettenetes bestiák hátán ülve őrzik a mennyek kapuit – már amikor nem hajigálnak csillagokat a földre. Az istenek akarata, hogy Dalbreck felsőbbrendű legyen. Mi vagyunk a számukra kedves Fennmaradottak. Néztem, ahogy a lángok belekapnak az apám halotti leplébe. A felkupacolt aprófa a testére hullott, elrejtve a halál valóságát, és a lángok magasra csaptak, amikor a szeretve tisztelt katona és király elhagyta ezt a világot és átlépett a másikba. Az egész királyság figyelt – engem legalább annyira, mint a máglyát. A várakozásteljes tekintetek súlya rám nehezedett. Még most is példát kellett mutatnom, erősnek maradnom, biztosítani őket, hogy az élet továbbmegy, mint azelőtt. Ott álltam középen Minnaub, az ősi harcos és ágaskodó csatalova kőből faragott szobrai között – kettő a tucatnyi emlékmű közül, amelyek a teret őrizték, mint a dicsőséges történelem vigyázói, kettő Dalbreck számtalan csodái közül, amelyeket meg akartam mutatni Liának.

Ha eljött volna. A lángok már szinte égették az arcomat, de nem léptem hátra. Emlékeztem Lia szavaira: Capseius a gyász istene, akire Terravinben pimaszul ráztam az öklömet, és úgy gondoltam, most nevetve néz le rám. A tűz ropogott, pattogott, sziszegett, titkos üzeneteket suttogott a mennyeknek. Fekete füstfelhő emelkedett fel, hogy szétterüljön a tér felett. Ahelyett, hogy a holtakért fohászkodtam volna, térdre estem, és az élőkért imádkoztam – és hallottam, hogy körülöttem levegőért kapnak, suttognak az emberek, értetlenül, hogy térdelni látják Dalbreck királyát. Még három nap sem telt el a temetést követően, amikor a kormányzati tisztviselők, bárók és egyéb nemesek elkezdtek meg-meglátogatni, kényelmes egybeesésként házasuló korú lányaikkal együtt, hogy jelentéktelen üzeneteket adjanak át, amelyek a legközelebbi gyűlésünkig várhattak volna. Emlékszik a lányomra, nemde?, kérdezték, aztán felajánlották, hogy bemutatnak, és egyáltalán nem finomkodva, gyorsan összefoglalták az erényeit. Gandry, a főminiszter, apám legbizalmasabb tanácsadója, meglátta, hogy egy báró meg a lánya távozása után a szemem forgatom, és közölte, hogy komolyan meg kell fontolnom a házasságot, méghozzá sietősen. – Segítene a kétségek elcsendesítésében és a hatalma megerősítésében. – Még mindig akadnak kétségek? – Hónapokig távol volt, felség, egy szó nélkül. Furcsa módon már nem éreztem bűntudatot a távolmaradásom miatt. Megbánást azt igen, amiért nem voltam jelen, amikor a szüleim meghaltak, és a tetézett aggodalom miatt, amit nekik okoztam, de megtettem, amit dalbrecki király vagy hadvezér előttem még soha: vendai földre léptem, és hetekig éltem az ottani emberekkel. Pótolhatatlan rálátást adott a vendaiak gondolkodására, szükségleteire és manipulációira. Talán ezért éreztem a magaménak a csapatok támogatását, ha az udvar magasabb rangú tisztjeiét nem is. Küldetést vezettem, amelynek során öt ember kijátszott több ezret. Valamiképpen szükségesnek tűnt, nem vakmerőnek – de hogy ezt le tudome fordítani a kormány és a törvényhozás számára is érthető és értékelhető fogalmakra, az egy másik kérdés volt. Becsuktam az előttem heverő főkönyvet, és megdörgöltem a szemem. A kincstár tartaléka sosem látott szintre apadt. Másnapra a napirendemen volt,

hogy a kereskedelmi titkárral körbejárjam a fővárost, és beszéljek a legbefolyásosabb kereskedőkkel és földművesekkel a gazdaság felélénkítéséről és a pénz becsalogatásáról. A főkönyv kopott bőrkötését néztem. Valami más is volt, ami még mindig nem ülepedett le bennem. Vagy sok dolog, egyenként olyan jelentéktelenek, hogy szavam sem volt rájuk, de mind másfelé húztak. Az iroda falai egyszerre kényelmetlenül közelinek érződtek. Hátratoltam a székemet, felálltam, és kiléptem a verandára. Továbbra is apám irodájaként gondoltam a helyre – a jelenléte mindenütt érezhető volt, mint egy hosszú élet és uralkodás emléke. Már kisgyerekkorom óta tartottak itt üléseket. Emlékeztem az alkalomra, amikor magához hívott, és közölte, hogy mindössze néhány hét múlva már Svennel fogok lakni. Csak hétéves voltam, és alig értettem, mit mond – csak azt tudtam, hogy nem akarok menni. Féltem. Svent is beszólították, hogy ismerkedjünk meg, ő pedig szigorú volt és fenyegető, semmiben sem hasonlított az apámra. A találkozás nem csillapította a félelmeimet, küzdenem kellett, hogy visszafojtsam a könnyeimet. Most, annyi év után az jutott eszembe, vajon apám is ugyanúgy érzett-e – vajon mindketten a másik kedvéért maradtunk erősek? Hány nehéz döntést kellett meghoznia, amelyekről nekem fogalmam sem volt? Ritka pillanat volt az egyedüllét. A gyűlések minden este vacsoraidőbe nyúltak. Nem is királynak éreztem magam, hanem egy hajszolt földművesnek, aki igyekszik beterelni egy kondára való izgatott disznót az ólba. Nekidőltem a széles kőkorlátnak, éreztem, ahogy a hűvös szél összekócolja a hajamat. Friss volt a levegő, a távolban láttam Minnaub szobrának megvilágított oszlopait. A főváros aludt, ezer csillag pislákolt a háztetők sötét körvonalai felett. Apám ugyanezt látta a számtalan alkalommal, amikor a környezete támasztotta követelményekkel igyekezett megbirkózni, ám ő más dolgok miatt aggódott, mint én. Odaért már? Biztonságban van? És egy váratlan kérdés: Igaza volt? Ez lett volna, ami nem hagyott nyugodni? Bodeen ezredes és a századosok már a Marabella-helyőrségben sem hittek a szavának. Igazság szerint én sem láttam bizonyítékát a hatalmas sereg létezésének, amikor

Calantha vagy Ulrix társaságában jártam be a várost, és a Sanctumterembeli fecsegésből sem hallottam ki semmit. Csakhogy az ötszáz fős csapatot, amely Liát kísérte a városba, igenis láttam. Már önmagában az is váratlan volt és riasztó, ugyanakkor lehetett volna annyi a teljes – úgynevezett – vendai sereg. A tizedeket leszámítva. Tanúja voltam, hogy a kormányzók morognak, mégis beleegyeztek a végén. Pusztán félelemből, vagy jutalmat vártak érte? Kétségkívül ők is, akár a komizár, többet akartak. Láttam a szemükön, amikor a lemészárolt dalbrecki katonáktól szerzett zsákmányt méregették. És ott volt az üvegcse is. A különös, veszedelmes folyadék, amely egyetlen robbanással képes volt megrongálni egy erős vashidat. Ez nem illett a barbár és szegény városállam képébe. Hague azzal legyintette félre, hogy szerencsés találat volt, amelyet megsegített a vendai vasművesek gyenge mesterségbeli tudása. Talán. Egy tucatnyi talán is összegyűlt, és önmagában egyik sem volt elég, hogy meggyőzzön a lehetetlenről – hogy egy szegény barbár királyság felállított egy sereget, amely elég nagy, hogy legyűrje a többiek egyesített erejét. A törvényhozás szerint már így is átléptem az észszerűség határait, amikor átcsoportosítottam a seregeket a határállomásokra. Hallottam, hogy a helyiség ajtaja nyílik és csukódik, aztán megzördült az asztalomra tett tálca. Sven mindig kitalálta, mire van szükségem. Visszagondoltam a rengeteg fejfájásra, amit az első együtt töltött éveink során okoztam neki. Hányszor rúgtam bokán, hogy aztán meneküljek, ő pedig felkapott, a vállára emelt, végül beledobott egy vízzel teli vályúba. Királynak nevellek, nem bolondnak, márpedig belerúgni valakibe, aki egy csapással szétmorzsolhat, a legnagyobb bolondság. Nemegyszer fürdetett így meg. A türelme jóval nagyobb volt az enyémnél. Nem vettem le a szemem a városról és a kápolna alig kivehető hét kék kupolájáról. Újabb puffanás hallatszott bentről. Egy marék papír. Sven minden este behozta a következő nap menetrendjét. – Holnap is sűrű nap lesz – jegyezte meg. Mindegyik az volt. Ez nem jelentett újdonságot – inkább olyasmi volt, mint amikor a kőműves kalapácsa csengve jelzi: aznap is falat raknak. Sven mellém lépett a korláthoz.

– Szépséges, igaz? – Igen – feleltem. – Nagyon. – De? – Nincs de, Sven. Nem akartam belekezdeni, felsorolni az aggodalmakat, amelyek nem hagytak nyugodni, a megfoghatatlan érzéseket, amelyek kényelmetlenül szorongattak legbelül. – Attól tartok, ma este még egy találkozót be kell iktatnod a napirendeden kívül. – Tedd át holnapra. Késő van, és… – Merrick megcsinálta, amit kértél tőle. Egy órán belül itt van.

Még mielőtt Merrick leült volna, mielőtt egyáltalán belépett volna a szobámba, tudtam, mi lesz a vége, de hagytam, hadd folyjanak a dolgok a maguk medrében. Igaz, Rafe. Minden szava igaz. Mégis belekapaszkodtam a reménybe, hogy kitaláció, sosem látott mértékű csalás, egy beteg morrighani elme szüleménye. Váltottunk néhány udvarias szót, Merrick elmondta, mennyire meglepődött a könyv korát látva, aztán előhúzta a kopott bőr védőborítót, és visszaadta, végül a kezembe nyomott egy másik ív papírt, tele az ő tökéletes, kiművelt kézírásával. Egy tanult tudós fordítása. Merrick elfogadta a pohárka szeszt, amellyel Sven kínálta, és hátradőlt. – Megkérdezhetem, hogyan jutott a dokumentum birtokába? – Egy morrighani könyvtárból lopták. Eredeti? Bólintott. – A legrégebbi kézirat, amelyet valaha fordítottam. Legalább néhány ezer éves, ha nem több. A szóhasználata hasonlít két, az archívumainkban őrzött ősi irathoz, a papír és a tinta pedig egyértelműen nem ebből a korból való. A korához képest figyelemre méltóan jó állapotban van. De valóban az szerepel benne, amit Lia állított? Felolvastam a fordítást. Sorról sorra, versszakról versszakra Lia hangját hallottam a sajátom helyett. Láttam aggodalommal teli pillantását. Éreztem,

ahogy erősen megszorítja a kezemet. Reménykedőn. Hallottam a vendai törzsek tagjainak halk mormolását a téren, ahogy figyelik a szavait. Szóról szóra megegyezett az ő fordításával. Az utolsó szakaszhoz érve hirtelen kiszáradt a szám; megálltam, hogy belekortyoljak a borba, amelyet Sven töltött nekem. A sárkány feléled majd, ezer arcot vesz fel, becsapja az elnyomottakat, összegyűjti a gonoszokat, istenként, megállíthatatlanul csap le, ítélete kérlelhetetlen, törvénye hajthatatlan, elrabolja az álmokat, eltapossa a reményt. Míg egy hatalmasabb nem támad, a nyomorúság gyermeke, aki gyenge volt, akit meghurcoltak, akit karommal és indákkal jelöltek meg, aki titokban kapta meg a Jezelia nevet. – Nem mindennapi név – jegyezte meg Merrick. – Ha jól emlékszem, a hercegnőt is így hívják. Felpillantottam; nem értettem, honnan tudja. – A házassági papírok – magyarázta. – Átolvastam őket. Ön egyáltalán nem tette meg, igaz? – Nem – feleltem. Mindössze aláírtam őket, aztán nem törődtem velük, ahogy Lia üzenetével sem. – De nekem azt mondták, ez csak egy őrült nő összevissza beszéde. Merrick elgondolkodva csücsörített. – Meglehet. Annyi bizonyos, hogy titokzatos és különös szöveg. Semmiképpen nem lehetünk benne biztosak. Mindazonáltal különös, hogy

egy őrült nő több ezer évvel korábban ilyen pontosan leírt bizonyos dolgokat. A morrighani nyelven írt jegyzetek, amelyeket a lapok között találtam, megerősítették, hogy a kéziratot több mint egy évtizeddel Arabella hercegnő születése után fedezték fel. Dalbreck történelmében is vannak hasonló források, a korai nomád időkből, amelyek csaknem azonos szövegezésűek – az uralkodók fondorkodásaiból születik meg a remény. Mindig azt feltételeztem, hogy ezek Breckre vonatkoznak, de talán tévedtem. Rezzenetlen tekintete többet mondott, mint a szavai. Minden sort elhitt. Figyelmeztetés rezgett a levegőben, mint a csontokba kúszó remegés egy vágtatva közeledő ló láttán. – Van még néhány sor a másik lapon is. Lepillantottam a fordításra, és félretettem az első lapot. Még két versszakot láttam. A sajátjai árulják el, megverik és megalázzák, mégis felfedi a gonoszt, mert a sokarcú sárkány nem ismer határokat. És meglehet, hosszan vártok, de a kincs hatalmas: a Jezeliának nevezett élete lesz az áldozat a ti mentségetek reményéért. Áldozat? Lia erről soha nem beszélt nekem. Mindvégig tudta? Harag vágott végig rajtam; egy pillanattal később követte a gyomorfacsaró rettegés. Igaz, Rafe. Minden szava igaz. Felugrottam, átszeltem a helyiséget a falig, majd vissza, megkerültem az íróasztalt – zsongott a fejem. Próbáltam értelmet keresni a sorokban. A

sajátjai árulják el? Megverik és megalázzák? Áldozat? A pokolba, Lia! A pokolba veled! Felkaptam a másnapra szóló jegyzeteket, és a falhoz vágtam őket. A papírok szétrepültek. Merrick felállt. – Felség, én… Rá sem néztem, úgy léptem el mellette. – Sven! Holnap reggel haladéktalanul kéretem Draeger tábornokot az irodámba! – Azt hiszem, már… – Itt legyen hajnalra! – kiáltottam. Sven elmosolyodott. – Elintézem.

NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET

KADEN

Annak idején az anyámmal jártam ki a piacra. Elzártan éltem a birtokon, nem sokat láttam a világból, úgyhogy a vásár csodaszámba ment a számomra. Ugyanezt az utat jártuk be a szakács kocsiján. Anyám ilyenkor szerezte be a féltestvéreimnek tartott leckékhez szükséges felszerelést is: papírt, könyveket, tintákat, és kis zacskókban vékonyra szelt, cukrozott citrushéjat, jutalomként az egész heti szorgalmas tanulás után. Mindig vett valamit nekem is. Különös, apró ajándékokat, amelyek lenyűgöztek – az Ősök csecsebecséit, amelyek mostanra céljukat vagy értelmüket vesztették, apró, csillogó korongokat, amelyeken megtört a napfény, értéktelen, barna fémérméket, viharvert díszeket a kocsijaikról. Azt mondta, képzeljem el, hogy miért fontosak. Egy külön polcon tartottam őket a házban – csupa gondosan elrendezett kincset, amelyek megragadták a fantáziámat, és utat nyitottak a számomra egy, a birtokon túli világba. Egyre csodásabbnak találtam őket, még arra is rávezettek, miként képzeljek el egy tartalmasabb életet saját magam számára – mígnem egy nap a legidősebb fivérem belopózott a házba, és mindet ellopta. Rajtakaptam, amikor éppen a kútba dobta őket. Azt akarta, hogy semmim se legyen – még annál is kevesebb, mint addig. Nem akkor sírtam utoljára. Egy évre rá meghalt az anyám. Nekem mindig a kevesebb jutott – tulajdonból, életből egyaránt. Még most is. Semmi sem voltam. Egy katona királyság nélkül, egy fiú család nélkül. Egy férfi… A nap, amikor Lia és Rafe elváltak, újra a gondolataim között kavargott,

mint már annyiszor. Úgy éreztem, valami hiányzik, valamit nem értek. Amikor Lia elvált Rafe-től, és csatlakozott hozzánk az ösvényen, az arca olyan volt, mint egy ezer apró repedéssel sebzett kőszoboré – vak szempár, elnyílt, dermedt száj, mint egy faragott alaké. Az elmúlt hónapokban már azt hittem, mindent láttam Lia rám vetett tekintetében, amit lehet – gyűlöletet, gyengédséget, szégyent, szomorúságot, bosszúvágyat és valamit, amiről úgy véltem, szerelem lehet. Azt hittem, értem Lia nyelvét, de sosem láttam a szemében azt, amit akkor. Igen, köztünk más. Mindig más volt, Kaden, és ha őszinte vagy magaddal szemben, ezt te is mindvégig tudtad. Mindketten a szívünkön viseljük Venda és Morrighan sorsát. Ne becsüld alá a közöttünk lévő köteléket. Hatalmas királyságok épültek ennél gyengébb alapokra. Liával talán a kevesebb is több lehet. Talán ez lehet a nagy cél, amelyet az anyám mindig remélt. Talán a kevesebb is elég lehet.

Az udvarházhoz vezető ösvény mellett sűrűbben álltak a fák, mint emlékeztem. Az ágak göcsörtös ujjakként akaszkodtak egymásba az út felett. Most először jutott eszembe, hogy talán rosszul emlékszem az útvonalra. El sem tudtam képzelni, hogy a nagy és hatalmas Roché nagyúr egy ilyen jelentéktelen, mindentől távoli helyen lakjon. Soha nem tértem vissza. A mondatok, amelyekkel a koldusok gyerekként ijesztgettek, mélyen az elmémbe ágyazódtak. Megfojt egy vödörben. Venda orgyilkosává lettem, akitől még a többi rahtan is félt, de a fenyegetés emlékétől így is gyorsabban vert a szívem. Most is újra éreztem minden heget, mintha ismét nyolcéves lennék. Vajon, ha megölném, megváltoznának az érzéseim? Mindig úgy véltem, hogy igen. Talán ma megtudom. És akkor megpillantottam a fák között a fehér kőfal egy villanását. Nem felejtettem el, merre kell jönni. Ahogy azonban közelebb értem, láttam, hogy a birtok gondozatlan – a gondosan ápolt pázsitból csak néhány fűcsomó maradt a kopár földön, a formára nyírt bokrok eltorzultak, indák fonták be

őket. Az úttól távol terpeszkedő udvarház sorsára hagyottnak, elfeledettnek tűnt, de megpillantottam, hogy öt kéménye közül az egyikből vékony füstfonál tekergőzik felfelé. Volt bent valaki. Megkerültem az épületet, hogy senki se lásson meg. Legelőször a kis házhoz mentem, amelyben anyámmal éltem. Egykor ezt is fehérre meszelték, de a festék régen lepergett. Kétségtelenül lakatlan volt; a bokrokat fojtogató indák benőtték a verandát és az első ablakot is. Kikötöttem a lovamat. A megvetemedett ajtó engedett, amikor a vállammal nekiveselkedtem. Belépve kisebbnek látszott, mint az emlékeimben. A bútor eltűnt, alighanem azt is eladták a koldusoknak – áruba bocsátható volt az is, akárcsak én. A házacska csupán egy poros héj volt, semmit sem őrzött meg az anyámból, vagy az életből, amikor valaki engem is szeretett. Az üres kandallóra pillantottam, aztán az üres párkányra. Benéztem az üres szobába, ahol az ágyam állt. Mindent áthatott az üresség. Sarkon fordultam és kisiettem. Friss levegőre volt szükségem. Nekidőltem a veranda korlátjának. A néma udvarházat néztem, az emlékeimben újra éreztem a jázmin erős illatát. Elképzeltem, ahogy apám odabent ücsörög egy székben, feszes tartásban, elegánsan vasalt nadrágban, a lába mellett egy vödör víz. Várakozik. Engem már nem fojthat meg. Otthagytam a verandát, és átsétáltam a birtok keleti felére, még mindig ügyelve, hogy meg ne lássanak. Tudtam, hol az a hely, ahol megtalálom az anyámat. Csak a sírásó és az apám vett részt a temetésén. Még a féltestvéreim, akiket tanított, akikkel mindig kedvesen bánt, ők sem vették a fáradságot, hogy eljöjjenek, és mondjanak néhány búcsúszót. A sírjára nem került fejfa, úgyhogy megkerestem a legnagyobb köveket, amelyeket még elbírtam, és odahordtam őket a földkupacra, egymáshoz illesztve, mint egy takarót, amíg apám rám nem szólt, hogy hagyjam abba. Most a kőkupacot kerestem, de az is eltűnt. Semmi sem jelezte, hol nyugszik a teste, láttam viszont újabb sírokat, nem messze. Kettőt vésett sírkő őrzött. Félrehúztam az indákat, abban reménykedve, hogy elfelejtettem anyám pontos nyughelyét, és ezek valamelyike az övé. Egyik sem volt az. Az egyiken a legidősebb bátyám neve állt – alig néhány héttel azután halt meg, hogy engem elvittek. A mostohaanyám, ha nevezhetem így, egy hónappal később követte. Baleset ölte meg? Láz?

Visszafordultam az udvarház és a kéményből kanyargó füst felé. Lehetséges, hogy az apám beteges, megtört emberré vált? Ez megmagyarázná, hogyan került a birtok, amelyre egykor olyan büszke volt, ilyen állapotba. A másik féltestvérem huszonkét éves és erős – képes lehet ellenállni, azonban aligha ismer majd meg annyi év után. Meglazítottam a fegyverövem szíját, éreztem az oldalamon függő kés súlyát. A komizár mindig azt mondta, ez lebegjen a szemem előtt: az igazságtétel, és hogy egy nap én hozhatom el a számukra. Odasétáltam a házhoz, és bekopogtam. Csoszogó lépteket hallottam, egy csattanást, egy kiáltást, egy káromkodást, aztán végre kitárult az ajtó. Felismertem az asszonyt, bár megőszült és kétszeresére hízott – az udvarház gondnoka volt. Az emlékeimben csupa szöglet volt, keserűség és hegyes bütykök, amelyeket gyakran táncoltatott a fejemen – most kikerekedett, elpuhult. A kezében egy nagy vasserpenyőt tartott. – Eegen? – hunyorított rám. A hangja nem változott; még mindig kivert tőle a libabőr. – Roché nagyúrhoz jöttem. – Ide? – nevetett fel. – Hát barlangban lakik? Évek óta nem járt erre. Már csak átutazik erre néha, amióta az a nagyon fontos tisztsége van. Elment? Évekkel korábban? Lehetetlennek éreztem. Az emlékem, amelyben a birtokot és a megyét uralja, ide kötötte. Minden elképzelt találkozásunk eszerint alakult. – Miféle tisztség? – tudakoltam. Az asszony a fogai között sziszegett, mintha valami ostoba szamár volnék. – Hát a citadellában. A királynak dolgozik. Valami díszes kormányzati posztja lett. Nem köll már neki ez a hely. Alig fizet valamit a költségeire. Szégyen, ahogy kinéz. Civicában van? A kormány tagja? – Várjon csak – hajolt előre a nő, aztán fenyegetőn intett az ujjával; a szemében hitetlenkedés csillant. – Tudom ám, kicsoda maga. Maga az a fattyú gyerek. – Az érdektelensége egy pillanat alatt gyűlöletté lobbant, és bökdösni kezdte a mellkasomat, de én még mindig szédelegtem a hírektől.

Az apám Civicában van? Aztán egy sokkal gyilkosabb gondolat merült fel bennem. A komizár tudta? Rájött, ki az apám? Ezért titkolta annyira, kivel áll kapcsolatban? Lehet, hogy azzal működött együtt, akit én mindvégig el akartam pusztítani? Megfordultam, hogy elmenjek, ám a gondnok elkapta a karomat. – Te meg a te adottságod! – vicsorogta. – Azt mondtad, a nagysága rémes halált fog halni, és úgy is lett! Te nyomorult féreg, te! Zajt hallottam a hátam mögül. Megpördültem és kirántottam a késemet, de akkor egy hatalmas csapás ért a tarkómon, és a világ velem együtt összecsuklott a küszöbön.

A kútkáván tértem magamhoz. Két férfi tartott meg; a kezemet összekötötték a hátam mögött. A gondnok vigyorgott rám. – Itt halt meg a fiú – mondta –, de hiszen ezt tudod, nem? Megfulladt. Valaki belelökte. Tudjuk, hogy te voltál. Féltékenységből. Mindig gyűlölted. A nagysága beleőrült, lassan haldoklott, aztán egy hónapra rá felvágta az ereit. Lassú, rémes halála volt, éppen, ahogy megjósoltad. A legrosszabb, ami történhetett vele, hogy látta, amint az elsőszülöttjét viaszosan, felpuffadva húzzák ki a kútból. Azután már semmi nem volt itt a régi. Egyikünk számára sem. Úgyhogy most te jössz, fiú. Még mindig ingott velem a világ. Úgy gondoltam, ezúttal a bütykei helyett a serpenyőjével vert fejbe. Biccentett a férfiaknak, akik megtartottak. Mély kút volt. Ha egyszer beledobnak, nem jutok ki. A hónom alatt fogtak meg, de a lábaimat szabadon hagyták. Leráztam a szédülést, és feléjük rúgtam, csaknem egyszerre. Az egyik bakancsom térdkalácsot talált, és szét is zúzta, a másik ágyékot – amikor a férfi fájdalmában összegörnyedt, a következő rúgásommal eltörtem a nyakát. Félregördültem, felkaptam a halott mellett heverő késemet, és elvágtam a kezeimet összekötő zsinórt. A törött térdű üvöltött fájdalmában, de egy bozótvágóval hadonászva felém sántikált. Egyet suhintottam a késemmel, és felmetszett torokkal, holtan esett össze a társa mellett. A gondnok rémülten bámult rám – aztán

rohanni kezdett a ház felé. Lüktető fejjel, még mindig szédülve összegörnyedtem, hogy összeszedjem magam – aztán én is nekilódultam. Fogalmam sem lehetett, meddig voltam eszméletlen. A lovam még mindig a kis háznál várt kikötve. A fejem csaknem kettéhasadt, a nyakam nedves, ragacsos volt a vértől, de vágtattam, reménykedve, hogy Lia nem indul el nélkülem, és nem is ájulok el, mielőtt elérek hozzá. Legalább egy újabb árulóról tudtam már a morrighani kormánytagok közül, mert ha van valaki, aki nem ismeri a hűség fogalmát, akkor az az apám.

NEGYVENÖTÖDIK FEJEZET

Ritkásan szitált az eső. Összehúztam magamon a köpenyemet. A szél körülöttünk körözött, közelebb nyomakodott, sziszegett. A hideg pára ezer apró, figyelmeztető szúrással karmolta az arcomat. Ez vagy a kezdet volt, vagy a vég. A világegyetem énekelte nekem a nevedet. Én csak visszadaloltam. Hány száz éven át keringett a név a semmiben? Hányan hallották, akik végül elfordították a fejüket? A választás még mindig az enyém volt. Én is elfordulhattam volna, hogy várjak valakire, aki meghallja a hívást. Egyszerre megéreztem, milyen hatalmas dolgot kell véghezvinnem. Újra csak Arabella hercegnő voltam: elégtelen, hangtalan, és talán mindenekfelett nemkívánatos. Azonban már alig maradt idő. Valakinek muszáj felvállalnia. Két ujjamat az ajkamhoz érintettem. Pauline-ért. Berdiért, Gwynethért, a bátyáimért. Waltherért, Gretáért, Aszterért. Felemeltem a kezem, hadd szálljanak magasra a fohászaim. És Kadenért is. Hogy életben legyen. És Rafe-ért. Hogy… Ám az ő számára nem kérhettem semmit. Ott volt, ahol lennie kellett. Lovak topogását hallottam a hátam mögül, a sűrű levegő eltompította a horkantásaikat. Hátranéztem. Maguire atya Natiya mellett várt a jelzésemre. Biccentett – a hajából csepegett a pára, a szemét nem vette le rólam, mintha mindig is tudta volna, hogy egyszer elérkezik ez a perc. Tizenhét éve egy visító lánycsecsemőt tartottam a kezemben. Feltartottam az istenek színe elé, kértem, hogy védjék meg, és megígértem, hogy én megteszem. Nem vagyok bolond. Az isteneknek teszek ígéreteket, nem az embereknek. Az atya isteneknek tett ígérete most többet ért a számomra, mint az arany. A korábbi életem előttem elterülő hegyeit és völgyeit néztem, mint az

emlékek kirakósát. A torz romok, a fehér csúcsok, a Golgata ferde tűje, a városfal mellett megbúvó települések, a falvak utcái, a citadella tornyai, az apátság, ahol férjhez kellett volna mennem – ugyanaz az épület, ahol egy fiatal pap az istenek felé emelt egy lánycsecsemőt, és védelmet ígért neki, miközben mások a kezdet kezdetétől összeesküdtek ellene. Ez volt Civica. Morrighan szíve. Készültem belépni a városba, amely gyűlölt engem. A bevezetőutak mellé rendelt őrök Arabella hercegnőre figyelnek majd. De egy lefátyolozott özvegy, aki a lánya és egy pap társaságában utazik? Minket nem fognak zaklatni. – Gondolod, hogy Kaden meghalt? – kérdezte Natiya. – Nem – feleltem harmadszorra is. Natiya elárulta, amit olyan hevesen igyekezett tagadni még saját maga előtt is. Megértettem, miért tagadta meg az érzéseit. Néha ezt kell tenni. – Ide fog érni – biztosítottam. De én sem voltam benne biztos. Hol marad? Egy hete, amikor nem érkezett meg időben a megbeszélt találkozónkra, a földbe karcoltam a malomtó szót, és továbbmentem. Nem volt más választásom. Most, hogy már tudtam, Pauline Civicában van, aggasztott a rá leselkedő veszély – vajon kihez fut segítségért? – és hogy esetleg alábecsüli apám haragját. Aggasztottak az üzenetek is, amelyeket még azelőtt küldtem, hogy megtudtam volna: ő és a többiek itt vannak. Tudtam, tovább hergelik majd a várost, főleg, hogy mindkettőt Morrighanen kívüli futár hozta, vagyis az eredetük kinyomozhatatlan. Az első alighanem néhány napja érkezett meg.

Természetesen először a kancellár fogja elolvasni, de az üzenet híre futótűzként fog elterjedni az összeesküvő-társai között. Az első feladatom egyszerűen annyi, hogy bejussak. Ha úgy gondolják, már a falakon belül vagyok, nem őriztetik akkora erőkkel a bevezető utakat. Ha pedig valóban bejutottam, rengeteg búvóhely adódik majd. Minden sötét sikátort, benyílót ismertem. Abban bíztam, hogy az üzenetek felerősítik majd az áruló szorongását. Immár nem csupán én nézegetek folyton hátra – ők is léptennyomon maguk mögé lesnek majd. A tetejébe az üzenetírás jellemző volt rám. Hadd higgyék csak, hogy éppolyan magabiztos és félelmet nem ismerő vagyok, mint hónapokkal ezelőtt, amikor az akadémikus rejtett fiókjában hagytam azt a levélkét. Walther elmondta, hogy őrültek módjára forgatták fel a citadellát az eltűnt könyvek után kutatva. Óvatlanul csinálták, még a szolgáknak is feltűnt. Reméltem, hogy ezek az üzenetek majd újabb ostoba hibákra sarkallják őket. Ahogy Walther felfigyelt rájuk, Brynnek és Regannek is szemet szúrhatnak. Fel kellett fednem a legmagasabb szinten álló játékosokat, de legalábbis láthatóbbá tennem őket. A második, az akadémikusnak címzett levél most már bármelyik nap ideérhet.

Elővettem a gyászfátylat, és eligazítottam a fejemen és az arcom előtt. Berdi köpenye alatt már így is alaposan kitömtem a ruháimat, hogy elrejtsem a valódi alakomat. – Készen állsz? – kérdezte Natiya. Nem volt más választásom, mint készen állni. – Igen. Leereszkedtünk a meredek domboldalon, és már majdnem kiléptünk a csalitosból az útra, amikor ráébredtem valami nyilvánvalóra. Megállítottam a lovamat. Zakatolt a szívem, a fák árnyéka keringeni látszott körülöttem. Hogy lehet, hogy erre még nem gondoltam? – Jóságos istenek. Pauline Civicában van. Natiya riadtan léptetett mellém. – Nem értem. Ezt eddig is tudtad. De annyira aggódtam a biztonsága miatt, hogy nem állt össze a kép. Mikael. Mi van, ha ő is Civicában állomásozik épp? Mi van, ha Pauline meglátta? Mit tett vele a dolog? – Arabella? – kérdezte a hátam mögött Maguire atya. Megpróbáltam félrehessegetni az aggodalmat. Ha szerencsém van, Mikael azóta valóban meghalt. – Semmi – feleltem, csettintettem a szárral, és kiléptem a Civicába vezető útra. Az első falucska határában állították fel a barikádot és az ellenőrzőpontot. Két katona tartóztatta fel a kocsikat és az utazókat. – Miért jöttek a városba? – tudakolták tőlünk, amikor sorra kerültünk. – Az apátságban van dolgom – felelte Maguire atya.

Az egyik katona futólag belenézett a zsákjainkba, a másik az arcom felé intett. – A fátylát, hölgyem? A pap azonnal dühbe gurult. – Hát idáig jutottunk? – kiabálta, az arcát a mennyek felé fordítva. – Az istenekkel együtt vállalok tanúságot ezen özvegy és a lánya mellett. Nem tisztelik a gyászolókat? A fiatal katona szégyenében csak intett, hogy menjünk tovább. Újabb ellenőrzőpontot nem láttunk. Ahogy gondoltam – azt gyanították, hogy máris bejutottam. Az első üzenetem megtette a hatását. Amikor elhagytuk az utolsó falucskát is, és beértünk Civicába, megkönnyebbülésemben felsóhajtottam. Bejutottam. Az első feladatot teljesítettük. Leszálltunk a nyeregből. További álca gyanánt egy botra támaszkodva lépegettem a zsúfolt utcán. A megkönnyebbülésem azonban rövid életűnek bizonyult. Mindössze percekkel később kihallottam a pletykákból, hogy a király halálos beteg – ettől valóban megbicsaklott a léptem. Félbeszakítottam a két nőt, akik a piacon kosárban kirakott gömbölyű téli tök felett beszélgettek, hátha ki tudok szedni belőlük még valamit. – De hát én úgy hallottam, hogy csak valami enyhe, futó baja van! Az egyik asszony felmordult, és rosszallón forgatta a szemét a társa felé a hallgatózásom miatt. – Akkor rosszul hallotta. Az én Sophie unokahúgom a citadellában dolgozik, és ő mondta, hogy virrasztást tartanak. A másik asszony a fejét rázta. – Márpedig azt nem szokás minden futó nátha esetén. Bólintottam, és odébb léptem. Natiya és Maguire atya kérdőn néztek rám, de az összpontosításom nem tört meg. A terv változatlan maradt. Nagyrészt. Natiyára bíztam a lovamat, hogy helyezze el egy istállóban, aztán a lelkére kötöttem, hogy menjen az apátságba a pappal, és végezze el a feladatot, amit rábíztam – találja meg Pauline-t. Azt kértem, hogy menjen be minden fogadóba azzal, hogy hírei vannak a hölgy számára, aki bábát keresett. Vagy elküldik azzal, hogy náluk ilyen vendég nem szállt meg, vagy útbaigazítják Pauline-hoz. Amikor pedig ráakad, Natiya elküldi őt és a

többieket a malomtóhoz. Pauline tudni fogja, melyikhez – csak egy elhagyott tó akadt errefelé. Maguire atya Natiya feje fölött biccentett felém. Tett nekem egy másik ígéretet – hogy megvédi Natiyát, ha a dolgok kicsúsznának az ellenőrzésünk alól. Én az arcomat még mindig a fátyol alá rejtve a citadella felé indultam, olyan gyors léptekkel, ahogy csak mertem. A köpenyem alatt két tőrt rejtegettem. Megpróbálkoztam a karddal is, de az túl nagynak bizonyult, és nem kockáztathattam meg, hogy felfedezik. Az apám egészséges volt, amikor elmentem. Igaz, a dereka vastagabb volt a kelleténél, de az életereje töretlen. Nem hagytam azt sem figyelmen kívül, hogy az egész akár csapda is lehet. Mi több, alighanem az. Csaljuk elő a hercegnőt. Hassunk az érzelmeire. Ha így állt a dolog, rossz lóra tettek. Többé nem engedhettem meg magamnak az érzelmeket. Amikor befordultam a sarkon, és megláttam a citadellát, elszorult a torkom. A lépcsőt néztem, ahol annyiszor álltam a családommal, türelmetlenül várva valami menetre, szertartásra vagy fontos bejelentésre, mindig biztonságos helyen, a bátyáim között. Apám keze a vállamon nyugodott, anyámé Brynén, többnyire azért, hogy megakadályozza a ficánkolásunkat. Leküzdöttem a kísértést, hogy felszaladjak a lépcsőn, és kiáltozva hívjam Brynt és Regant, végigrohanjak a folyosókon, köszöntsem a nénéimet, megkeressem anyámat és berontsak a konyhába, valami frissen sült finomságért, egyenesen a sütőből. Most palotaőrök álltak az épület körül. Bár őket is a katonai táborokban képezték ki, az egyenruhájuk élesen eltért a seregétől. Fényesre suvickolt fekete csizmát viseltek, hosszú, vörös köpenyt, vert fém sisakot. Az oszlopos bejárati portál árnyékában még több őr állt, az alabárdjukat keresztbe tették a kapu előtt, amelyen az esküvőm napján kellett volna kilépnem. Összeszorult a gyomrom, amikor felidéztem az őrült menekülést az utolsó percben, a szolgák kijáratán át, és a pillanatot, amikor a szemembe villanó napfény elválasztotta a jövőmet a múltamtól. Óvatosan közelítettem, lassan, görnyedt háttal lépkedtem, mint egy igazi gyászoló özvegy. Útközben egy kis virágcsokrot is vettem. Amikor odaértem a lépcsők elé, az egyik őr lépett elém. Odanyújtottam neki a

csokrot. – A királynak – mondtam halkan, északias tájszólással. – Fohászkodni fogok a felépüléséért. Az őr elvette a néhány szál kankalint. – Teszek róla, hogy megkapja – felelte. – És Regan herceg? – tudakoltam. – Érte is elmondok egy fohászt. Készül a trónra ülni? Az őr bosszúsan ráncolta a homlokát, de gyorsan észbe kapott. Elvégre egy özveggyel beszélt, meglehet, egy katona özvegyével. – Regan herceg távol van. A kötelességét teljesíti. Bryn herceg úgyszintén. A király nem olyan beteg, hogy bárkinek is az utódlás miatt kellene aggodalmaskodnia. Csapda tehát, éppen ahogy gyanítottam. Virrasztásról szó sem volt. De hogy a bátyáim elhagyták Civicát? – Mindkét herceg elutazott? – A királyság ügyeiben járnak el, ahogy mondtam. – Az őr türelme elfogyott. – Asszonyom, vissza kell térnem a posztomra. – Az istenek áldjanak meg, fiam – bólintottam. Az apátság felé tartva igyekeztem megtudni, hová ment Bryn és Regan. Az utcasarkokon is palotaőrök álltak, hosszú vörös köpenyük könnyen felismerhetővé tette őket. Örömmel elfogadták a cukros kalácskákat a görnyedt hátú özvegytől. Mindkét herceg, a zászlóaljaikkal egyetemben, a Szentségek Városába ment. Nem esett messze, mindössze néhány nap volt lóháton, a szívem mégis elszorult. Szükségem volt rájuk, nem csupán mint testvérekre, akik támogatnának, hanem mint katonákra is, akikben megbízhatok. Elsétáltam onnan. Furcsának találtam a dolgot. A királyság ügyeiben általában a kormány tagjai szoktak eljárni, nem a katonák. Amikor közelebb értem egy újabb csoport katonához, az egyiküket felismertem. Egyszer, amikor késő este kiszöktem a szobámból, együtt kártyáztunk, tréfálkoztunk és nevettünk. Egyre magabiztosabban szedegettem ki belőle az okokat, amiért Bryn és Regan is a Szentségek Városába utazott, és megtudtam, hogy egy emlékkövet fognak felállítani az elesett koronaherceg és a bajtársai tiszteletére. A katona szerint a személyes jelenlétükre azért van szükség, hogy elsimítsák a családi ellentétekről szóló

szóbeszédeket, amelyeket Arabella hercegnő árulása keltett. Egy másik katona szólt közbe. – Tudja, ő maga ölte meg a bátyját. A saját kezével döfte a kardot Walther herceg szívébe. Rámeredtem: képtelen voltam a botomra görnyedve maradni. – Nem. Nem tudtam. Szinte beleszédültem mélységes gyűlöletébe. A saját kezével. A bajtársai egyetértettek vele. Arabella hercegnő a legaljasabb áruló volt. Kábán álltam odébb, próbáltam felfogni, miként alakulhatott a komizár rettenetes hazugsága, hogy elfogadtam a házassági ajánlatát, valami még csúfabbá. Hogyan hihette el akárki is, hogy képes lettem volna megölni Walthert? Mégis elhitték, és most undorodó utálat áradt felém. Úgy éreztem, mintha a komizár simítaná végig a karomat birtoklón, kiolvasva a gondolataimat. Még mindig ugyanúgy manipulált, a hatalmas távolság ellenére is, és tudta, miként tehet igazán tönkre. Mindig el lehet venni még valamit. Felfordult a gyomrom. Berohantam egy árus bódéja mögé, lerántottam a fátylamat és összegörnyedve hánytam. A komizár mérgét éreztem a nyelvemen. Kiköptem, megtöröltem a számat. Mi van, ha nem csak ezek a katonák hittek a hazugságnak? Mi van, ha mindenki elhitte? Mi van, ha a saját bátyáim is elhitték? Képtelen leszek bárkit bármiről meggyőzni.

NEGYVENHATODIK FEJEZET

PAULINE

Azt mondtam Berdinek és Gwynethnek, hogy a temetőbe megyek, hátha ott találom Andrést. Habár alig tudtam meg tőle valamit, a találkozásainkból kárunk sem származott. Mindössze annyit árult el, hogy őt is éppen annyira meglepte a Lia árulását meghozó katona halálának híre, mint Brynt és Regant. Közeli bajtársak voltak, Andrés őt is gyászolta. Amikor megkérdeztem, előfordulhat-e, hogy a hírhozó sietős szavait Liáról félreértették a halála előtt, azt felelte, nem tudja, de az apját, az alkormányzót, nagyon felzaklatták a hírek, és nehezen hitte őket. Szerettem volna magam is szót váltani az alkormányzóval, de észben tartottam Bryn szavait. Ne keltsetek feltűnést. Maradjatok távol a citadellától. Egy darabig még úgy lesz – voltak azonban dolgok, amelyeket nem halogathattam. Nem számít, hogy bölcs döntés-e, vagy sem: az égő fájdalom nem hagyott nyugodni. Így vagy úgy, de bizonyosságot kellett szereznem. – Üdv, Mikael. Két lépés között torpant meg a kocsma mögötti keskeny sikátorban; a karjába egy szépséges, hullámos vörösbarna hajú lány kapaszkodott. Mikael azzal rázta le magáról, hogy menjen előre, ő majd később követi. Csak nézett rám; az arcomat elrejtette a köpenyem csuklyája, de felismerte a hangomat. – Pauline. Beleborzongtam, ahogy kiejtette a nevemet – a hangja ugyanolyan édesen és lágyan csengett, mint azelőtt. – Nem jöttél el – jelentettem ki. Alig bírtam megformálni a szavakat.

Felém lépett. Szorosabban markoltam meg a hasam elé emelt kosarat. Az arcán aggodalom és megbánás tükröződött. – Újra jelentkeznem kellett a szolgálatra, Pauline. Szükségem volt a pénzre. A családom… – Nekem azt mondtad, nincs családod. Elhallgatott, egy pillanatra lesütötte a szemét, mintha szégyenkezne. – Nem szívesen beszélek róluk. Megsajdult a szívem. – Nekem elmondhattad volna. Sietve másra terelte a szót. – Rettenetesen hiányoztál! – Felém lépett, kinyújtotta a kezét, mintha máris megfeledkezett volna a vörös hajú lányról. Letettem a kosarat, és hátravetettem a köpenyemet. – Te is nekem. Megállt, rábámult kikerekedett hasamra. Láttam az arcán a megértés döbbenetét. A pillanat elnyúlt, mint egy haldokló utolsó lélegzetvétele – végül Mikael aprót sóhajtott, és inkább karba tette felém nyújtott kezeit. – Gratulálok – bólintott, aztán óvatosabban tette hozzá: – Ki az apa? A futó pillanatban, amíg kimondta, nem őt láttam magam előtt, hanem Liát: hosszú haja kócosan terül a vállára, a szeme nedvesen csillog, riadtan kapkodja a levegőt, a hangja ropog, mint a vékony tavaszi jég. Meghalt, Pauline. Annyira sajnálom. Mikael halott. Mikael most engem figyelt, úgy várta a választ. Szűz voltam, amikor találkoztam vele. Pontosan tudta, hogy rajta kívül nem volt más. Összeszorította az ajkát, a pupillája tűhegynyivé szűkült. Láttam, hogy pörögnek a gondolatai, okosan, elegánsan, hogy akármit mondok, rögtön meghazudtolhassa. – Nem ismered – válaszoltam. Mikael megkönnyebbülten sóhajtott. Megfordultam és otthagytam.

NEGYVENHETEDIK FEJEZET

Natiya estig sem akadt Pauline nyomára. Egy tucatnyi fogadónál nem volt több Civicában, és Natiya állítása szerint mindegyikben járt, de mindenhol csak vállvonogatással fogadták. A számításaim szerint Pauline hasa mostanra nyolcadik hónapja növekedett – egy fogadós észreveszi az ilyesmit. Most valami olyasmi jutott eszembe, amit eddig nem gondoltam végig. Mi van, ha elvesztette a babát? Enzo nem beszélt az állapotáról Terravinben. Mi van, ha… És még egy új gondolat. Mi van, ha azért nem találjuk, mert máris börtönbe került? – Elcsigázottnak tűnik – jegyezte meg Maguire atya, amíg Natiya hírein gondolkodtam. – Evett már? Megráztam a fejemet. Azt a keveset, amit aznap elmajszoltam, még az utcán vettem magamhoz. Az atya leültetett egy asztal mellé; az egész helyiség alig volt nagyobb egy fülkénél, egy asztal fért bele, egy szék, egy keskeny priccs és egy kampó a falon. Az apátság része volt, egyedül utazó papok számára tartották fenn, akik az irattárba akartak betekinteni. Natiya meg én nem maradhattunk sokáig, mert felkeltettük volna az emberek figyelmét. A nap során elsétáltam a malomtó melletti házba, hogy megnézzem, odaért-e Kaden, de nem láttam nyomát. Hideg ujjak fogták marokra a szívemet. Istenek, adjátok, hogy rendben legyen. A tenyerembe támasztottam a fejemet. Most, hogy Natiya kudarcát megbeszéltük, a pap tőlem is megkérdezte, hogyan telt a napom. Válasz helyett hallgattam: a hírek forogtak a fejemben. Apámat ágynak döntötte valami ismeretlen kór, amelyet Arabella hercegnő gonosz árulása hozott rá. A királynét senki sem látta, mióta a király megbetegedett, mi több, a teljes udvartartásával együtt elzárkózott, a

katonák halálát siratva. Még Bernette nénémhez sem juthattam el. A citadellát úgy őrizték, mintha ott tartanák a földrész minden megmaradt kincsét. A fivéreim, akikkel kétségbeesetten szerettem volna találkozni, a zászlóaljaikkal együtt elutaztak, holott számítottam a támogatásukra. Pauline eltűnt. És az emberek úgy hiszik, Walther herceget saját kezűleg ölte meg az áruló húga. Lehunytam a szemem. Ez még csak az első itt töltött napom volt. Egészen addig képes voltam az akadályokat figyelmen kívül hagyva előretörni, amíg éppen a bennem dolgozó hajtóerők a visszájukra nem fordultak, hogy elgyengítsenek. Olyan kötelékek kötöttek Civicához, amelyeket figyelmen kívül hagytam. Igaz, dühített, hogy a kormányban árulók ülnek, de éltek itt olyanok is, akiket még mindig kedveltem, és az ő véleményük igenis számított. A falusi pék, aki mindig félretett a számomra egy kis forró kóstolót. Az istállómester, aki megtanított, hogyan kell gondozni a lovakat. A katonák, akik vigyorogva fogadták, ha elvertem őket a kártyapartiban. Fontos volt nekem, mit gondolnak rólam. Visszaemlékeztem a Sanctum-terembéli első estémre. A komizár távolról figyelt és mérlegelt. A morrighani kormányban senki nem ismert ki olyan jól, mint ő. Az itteni helyzetben is a komizár kezét láttam. A szememre szorítottam a tenyeremet. Nem engedhetek a bennem növekvő kétségbeesésnek. Még nincs vége. Maguire atya egy tányér meleg levest tett elém. Leerőltettem mellé egy falat kenyeret is. Walther meghalt. Ezen nem változtathattam, ahogy azon sem, mit gondolnak rólam az emberek. – Elintézte a feljegyzéseket? – kérdeztem. Bólintott. – Mindegyik készen áll, bár a hivatalos pecsét sokkal hihetőbbé tenné őket. – Meglátom, mit tehetek. – Az üzenettel kapcsolatban vonakodom egy kissé. Kockázatos. Talán ha… – Az csak biztosíték. Szükség esetére. Időt nyer a számomra.

– De… – Ez az egyetlen bejelentés, amit gyorsabban benyelnek majd, mint az ingyen sört. A pap sóhajtott és rábólintott. Ezután egy másik feladattal bíztam meg: megkértem, hogy érdeklődjön utána, tűnt-e el még több tudós. Lekaptam a köpenyemet a kampóról, és megvizsgáltam Natiya rejtett öltéseit a bélésen. Az alkonyi félhomályban beválhat. Még néhány nap eltelik, mire a fivéreim visszatérnek a Szentségek Városából, és segíthetnek nekem, de addig is akadt még elvégzendő feladat.

A citadella hatalmas, szétterülő építmény volt. Ha Venda építészete rongyokból összevarrt gönchöz hasonlított, Morrighané egy erős és hétköznapi, hímzéssel díszített munkaruhához, amelynek a ráhagyásaiból bőven lehet még kiereszteni, ha kell. A századok során, ahogy a királyság, a citadella is túlnőtt önmagán, ám a Sanctummal ellentétben rendezett maradt. Az eredeti, középső nagyteremből most négy főszárny eredt, ezek között több torony és kisebb épület bújt ki a földből. A szárnyak és egyéb épületek közti átjárók temérdek remek szögletet és folyosót kínáltak, ahol egy ifjú hercegnő elrejtőzhetett a házitanítói elől. Alaposan ismertem minden drapériát, beugrót, sarkot és párkányt, ahogy csak egy kétségbeesetten szabadságvágyó gyerek ismerheti. És ott voltak még a titkos átjárók is, amelyekről elméletben senki sem tudhatott – sötétebb időkben épült, elfeledett menekülőútvonalak, amelyeket a kószálásaim alatt sorra felfedeztem. A királyi akadémikus tisztában volt az ügyességemmel, ám a csapdák, amelyeket az utamba állított, a legtöbbször szánalmasan gyengék voltak. Észrevettem, mielőtt a rejtőzködő házitanító vállon ragadhatott volna, mielőtt megbotlottam volna a vékony selyemszálban, amelyre hangos csengőt kötöttek, mielőtt bármi, amit az utamba tettek, lelassíthatott volna. A kitartása, ha mást nem is ért el, de a számomra kihívást jelentett, és még ügyesebb lopózásra tanított. Akaratán kívül rendhagyó tanítómmá vált.

A citadella mögött elterülő kertek másféle cselekre adtak lehetőséget. A bátyáimmal alagutakat törtünk a lazára nyírt sövények alján, néhol elég nagy fészkeket alakítottunk ki, hogy mind összekuporodhassunk a földbe vájt mélyedésben, hogy megegyük a meleg, édes tésztát, amelyet a sütőből csent el valamelyikünk. Most is az egyik ilyen fészekben lapultam, a megfelelő pillanatra várva, és amikor az eljött, ki is használtam: fogtam egy követ, és gondos célzás után elhajítottam. A távoli zörgést hallva minden őr odafordult, én pedig bevetődtem egy fedett átjáró árnyai közé. Bent voltam. Immár nem állíthattak meg.

A folyosókon lopózásban volt valami veszedelmes gyönyörűség. A szívem a torkomban dobogott, de így is úgy éreztem, új életerő önt el; minden érzékem kristálytisztán kiélesedett. Az egész ismerős volt – a hangok, az illatok –, csakhogy hirtelen valami más vonta magára a figyelmemet. Valami, aminek immár neve is volt. Elvonaglott mellettem, mint egy árulástól bűzlő szörny; éreztem, hogy a hasa a bőrömhöz súrlódik, hallottam a szívverését a falakból. Az íze – édes, fondorlatos – a levegőben kavargott. Kényelmesen, otthonosan érezte magát. Már régóta itt élt. És éhezett. Talán ezért szerettem világéletemben inkább odakint futkosni a testvéreimmel, a nyílt réteken és erdőkben. Már gyerekként is érzékeltem, bár akkor még nem tudtam megnevezni. Most már az igazság suttogott nekem, elárulta a bűnösök titkait és paktumait. Itt voltak. Ők birtokolták a citadellát. Valamiképpen vissza kellett szereznem. Mezítláb, az árnyak közé rejtőzve surrantam végig a folyosón; valahányszor lépéseket hallottam, elbújtam egy szekrény mögé vagy egy beugróba. A citadellában mindössze négy börtöncella volt – nyirkos, zárt helyiségek a legmélyebb szinten, azoknak, akik a legfelsőbb bíróság ítéletét várják. Amint megpillantottam, hogy a cellaajtókhoz vezető átjáróban nem állnak őrök, tudtam, hogy Pauline nincs itt. Mindenesetre ellenőriztem: elsuttogtam a nevét a sötétben, de nem kaptam választ. Csak részben könnyebbültem meg. Ha itt nem is, máshol még fogva tarthatták.

Visszatértem a felsőbb szintekre, egészen a harmadik emeletig lopóztam. Végigpillantottam a sötét keleti szárnyon, ahol a királyi család lakosztályai nyíltak. A széles, íves bejáró, amelynek korábban sosem szenteltem figyelmet, most tátott szájnak tűnt, a hatalmas fehér zárókő pedig pengének, amely bármelyik pillanatban lezuhanhat. Két őr állt a szárny bejáratánál, de sehol senki más. Az egész szárny rejtélyes csendbe borult. Különösnek találtam, hogy még Cloris néném sem tüsténkedett sehol, pedig ő általában szüntelenül ügyködött, többnyire panaszkodott egy rosszul végzett munka miatt. Ő még a gyászszertartásban is talált hibákat. A mindennapi feladatoknak élt, semmi tétlenség, semmi nevetés, semmi álmodozás. Szomorú, de most már jobban megértettem. Talán többé neki sem számított annyira a protokoll – a gyász megteremti a maga körülményeit. Továbbsiettem; a bejárat feletti kilátóhoz igyekeztem volna, de akkor valami szólított, hangosabban, mint az árulás lüktetése. Haldoklik. Megtorpantam. Megölik. A szívem megállt. Megölik? A gondolataim azonnal Rafe-re ugrottak. Odahaza egy lázadással kellett szembenéznie. Vagy Kadenről van szó? Még mindig nem jelentkezett. Vagy talán a folyosók, amelyeket régen Waltherrel jártam, felidézték az utolsó perceinek emlékét? Mély lélegzetet kényszerítettem magamra. Walther. Nem egyedül nekem fájt az elvesztése. Éreztem a többi vérző szívet. Bár tudtam, hogy mennem kellene, a lábam az akaratom ellenére másfelé vitt.

Az árnyékban álltam meg. Valami sötét, karmos, akaratos dolog fészkelődött a szívem alatt, mint egy sebesült állat. Néztem, ahogy anyám ideges mozdulatokkal kihúzza a hajtűit – amikor az utolsó is kicsúszott selymes fekete tincsei közül, azok a vállára omlottak. – Csatában halt meg – szólaltam meg. – Gondoltam, ezt tudnod kell. Láttam, amikor megtörtént.

Megmerevedett álltában. – A kardját Gretáért forgatta, amikor meghalt. Én ástam meg a sírját, és elénekeltem az illő áldásokat felette és a katonatársai felett. Azt akartam, hogy tudd. Tisztességes temetése volt. Tettem róla, hogy mindannyiuknak az legyen. Lassan felém fordult. Az istenekre – abban a pillanatban semmit sem szerettem volna jobban, mint odafutni hozzá, és a vállába fúrni az arcomat. De valami visszatartott. Az anyám hazudott nekem. – Birtokolom az adottságot – folytattam –, és azt is tudom, mit tettél velem. A szeme csillogott, ám döbbenetet nem láttam benne. Nagyot nyelt. – Nem vagy különösebben meglepve, anyám – jegyeztem meg. – Szinte mintha valaki elárulta volna, hogy itt vagyok. Felém lépett. – Arabella… – Lia! – csattantam fel, és felemeltem a kezem, hogy megállítsam. – Az életben egyszer szólíts azon a néven, amellyel megbélyegeztél! Amelyikről tudtad… Ekkor azonban egy magasabb, sötétebb alak lépett ki az öltözőszobájából. – Én mondtam neki, hogy itt vagy. Megkaptam az üzenetedet. A királyi akadémikus volt az. Döbbenten hátratántorodtam. – Beszélnünk kell, Arabella. Nem szabad… Kirántottam a tőrömet; hitetlenkedve meredtem az anyámra. A torkom fájdalmasan elszorult. – Kérlek, mondd, hogy amíg én a lemészárolt bátyámat és a bajtársait temettem, te nem esküdtél össze az akadémikussal idehaza. Megrázta a fejét, a szemöldöke ráncba szaladt. – De igen, Arabella. Évek óta már. Én… A szobaajtó kitárult. Egy őr lépett be rajta. Az akadémikusról az anyámra néztem, és vissza. Csapda? Az őr tekintete rám és a tőrömre villant; azonnal kardot rántott, és felém lódult. Ugyanazon az ablakon át menekültem el, mint ahol bejutottam, félig kiesve a párkányra; alig kerültem el, hogy a földig zuhanjak. Jóformán semmit sem láttam a könnyeimtől, az

utam ingott a lábam alatt, mint egy laza kötélhíd. Végigszaladtam a párkányon, bízva benne, hogy a lábam megtalálja a stabil köveket – inkább éreztem, mint láttam, hová kell lépnem. Hallottam a kiáltásokat, a parancsokat a hátam mögül, az ablakból – állítsák meg! – és a lépteik zaját, de gondosan választottam meg az ablakot és az oda vezető útvonalat. Pillanatokon belül eltűntem a szemük elől. A citadella másik oldala felé tartottam. Nem lesz sok időm – ám az éjszakának még nem volt vége. Így pedig főleg nem. Főleg a mardosó kínnal a szívemben nem. Az igazság meg akar mutatkozni. Eljött az ideje, hogy az anyám is megmutassa – néhány szavanként. Ki tudná hatásosabban megingatni az embereket, mint Regheena, a Morrighan-ház mélyen tisztelt Első Leánya?

Az elkeseredésnek fogai nőttek. Karmai. Állattá vált bennem, amely nem ismert határokat. A legsötétebb gondolataimat szakította fel, hadd táruljanak szét, mint a fekete szárnyak. Morrighan Elveszett Szavai

NEGYVENNYOLCADIK FEJEZET

RAFE

A tábornok egy órát késett. Mire megérkezett, már forrt bennem a düh, és ráadásul magával hozta a fiatal lányát is. Elharaptam az átkozódást, de a dühömet nem fojtottam vissza. – Négyszemközt kell beszélnünk. – A lányom megbízható. – Nem erről van… Draeger ellépett mellettem, az íróasztalom felé. – Haverstrom ezredes kifejtette a kéréseit. – Szembefordult velem. – Ilyen hamar utazik is tovább? Hiszen mintha csak most ért volna haza. Úgy gondoltam, hogy egyszer már lefolytattuk ezt a beszélgetést. Rémlik, hogy maradást fogadott… máris meggondolta magát? Beletaszítottam az egyik székbe, amely ettől majdnem felborult. A lánya rémülten kapott levegő után, és a falhoz hátrált. – Nem kértem emlékeztetőt arról, mit mondtam és mit nem. Ezek pedig nem kérések, Draeger tábornok. Ezek parancsok. Hátradőlt ültében. – Mégpedig olyanok, amelyeket, attól tartok, nem lesz egyszerű végrehajtani – válaszolta. – Talán emlékszik, hogy ön ragaszkodott hozzá, hogy a falworthi csapatokat a határállomásra küldjük. A fővárosban elérhető erőforrásaink meglehetősen lecsökkentek. Amellett mit lehet száz emberrel elérni? – Ahogy tervezem, jóval többet, mint egy hadtesttel, amelyet észrevesznek és megállítanak a határon. – Mindezt ezért a hercegnőért?

Az oldalamhoz szorítottam az öklömet, és megfogadtam, hogy a lánya szeme láttára nem töröm el az állát. – Nem – jelentettem ki végül. – Dalbreckért. Ami Morrighannek hasznot hajt, nekünk tízszer annyit fog. – Nem vagyunk szövetségesek. Ez nem tűnik többnek egy hirtelen és ostoba ötletnél. – A morrighani udvar veszélyben van. Ha ők elbuknak, mi is velük bukunk. A tábornok vállat vont, látványosan kinyilvánítva kétségeit. – Ön ezt mondja, én pedig tisztelem az ön királyi rangját. Mindazonáltal száz embert összeszedni és az ön feltételeinek megfelelően felszerelni beletelik egy kis időbe. Nagy erőfeszítéseket kell tennem hozzá. – Holnap reggelig legyenek készen. – Gondolom, ez megoldható… a kellő ösztönzéssel. – Azzal előhúzott néhány lapot a zsebéből, és az asztalomra dobta. Elég volt rápillantanom a papírokra, hogy hitetlenkedve bámuljak vissza a tábornokra. – Ezért a fejét vetethetném. – Valóban úgy is volt. – Tény, hogy megtehetné – értett egyet. – De nem fogja. Ugyanis én vagyok az egyetlen, aki képes előteremteni, amit akar, olyan gyorsan, ahogy akarja. Fejeztessen le, és szedje össze az embereit a többi laktanyákból, jóval távolabbról. Gondolja meg! Ha valóban annyira sürgős a dolog, amint mondja, van-e ennyi ideje, felség? Ráadásul a talaj még mindig ingatag az ön talpa alatt. Ez megerősítené az uralmát. A birodalom érdekét tartom szem előtt. – Az ördögöt tartja. Csak egy opportunista törtető, aki így vagy úgy, de megpróbál befurakodni a hatalomba. – A lányra néztem, aki rémülettől kerek szemmel pislogott vissza rám. – A pokolba, tábornok, hiszen még gyerek! – Tizennégy éves. Csak várhat addig, amíg nagykorú nem lesz? És el kell ismernie, hogy szép. Újra a fal mellett remegő lányra pillantottam. – És ön ebbe beleegyezett? – kiáltottam. Biccentett. Megráztam a fejemet, és elfordultam.

– Ez zsarolás. – Mindössze tárgyalás, felség. A gyakorlata a birodalommal egyidős, és az ön apja igen gyakorlott volt benne. Mármost, minél előbb aláírja az okiratokat, annál hamarabb jelenthetjük be az eljegyzést, én pedig végrehajthatom a parancsait. Rámeredtem. A végrehajtás megfelelő szó volt, bár én inkább ítéletre alkalmaztam volna. Megfordultam és kisiettem a helyiségből, mert semmi más nem lebegett a szemem előtt, mint a tábornok nyaka a kezeim között. Még sosem éreztem ekkora szükségét Sven nyugodt tanácsainak, mint most.

NEGYVENKILENCEDIK FEJEZET

PAULINE

Úton voltam visszafelé a fogadóba. Sötétedett, én pedig nem is néztem, merre megyek: egyre Mikael megkönnyebbült mosolya lebegett a szemem előtt. A kérdése – ki az apa? – kongott a fejemben, mint a tehenek nyakába kötött harang, elmosta a gondolataimat. Akkor azonban megéreztem valamit. Valakinek a jelenlétét, olyan erősen, mintha megfogta volna a karomat. Felnéztem. Apró alak állt a térre néző erkélyen, a citadella bejárata felett, a köpenyének királyi vörös szaténszegélye megcsillant a gyengülő fényben. A királyné. Megálltam, ahogy néhányan mások is, akik hazafelé igyekeztek volna, hogy elmondják az alkonyszaki emlékverseiket, de a döbbenet, hogy a királynét az erkély korlátján ülve látják, megbénította őket. A hivatalos szertartásokat leszámítva talán még sosem hallottam, hogy nyilvánosan mondta volna el az emlékverseket, különösen nem ilyen ingatag helyen, egy kőkorláton, most mégis a fejünk felett hullámzott a hangja, kavargott, mint a levegő, és éppen olyan könnyen belénk is hatolt. Hamarosan még több néző állt meg az elcsendesülő téren. Volt, amikor a királyné hangja ének helyett zokogásként tört elő, inkább érzés volt, mint szavak egymásutánja – és összevissza jöttek a versszakok is, néhány sort kihagyott, másokat megismételt. Talán a hajszolt, elkínzott előadásmód miatt fojtottuk mind vissza a lélegzetünket. A ritmust nem a megszokás diktálta, hanem a királynét hajtó vágy. Minden szava nyersen, őszintén csengett, és ahogy hallgattam, új értelmet kapott. A köpenye csuklyája eltakarta az arcát, de láttam, ahogy odanyúl – a mozdulata elárulta, hogy le kellett törölnie a könnyeit.

És aztán olyan új versekbe kezdett, amelyeket még sosem hallottam korábban. – Lépjetek közelebb, fivéreim és nővéreim, hallgassátok az országotok anyjának szavait! Hallgassátok Morrighannek és családjának a történetét. Egyszer volt, hol nem volt, régestelen-régen, hét csillagot vetettek le az égből. Az egyik felfordította a hegyeket, a másik felforralta a tengereket, a harmadik port kavart a levegőben, négy másik az emberek szívét vette célba. Most is a szívetek a cél. Nyissátok meg az igazságra, mert nem elég, ha felkészülünk a távoli ellenség ellen: a köztünk járót is látnunk kell. Elhallgatott, elfúlt a hangja. A térre teljes csönd borult. Mindenki megbűvölten várakozott. Végül a királyné folytatta. A sárkány ezer arcot vesz fel: nemcsak a nagy szakadék túloldalán, de köztetek is lakozik. Őrizzétek a szíveteket a fondorlataitól, a gyermekeiteket az éhétől, mert mohósága nem ismer határokat. És így légyen, szívem nővérei, lelkem fivérei, hús a húsomból, mindörökké. Megcsókolta két ujját, és a mennyek felé emelte; a mozdulatot áthatotta

a nehéz szomorúság. Mindörökké, visszhangozta a tömeg, de én még mindig a hallottak értelmét kerestem. Morrighan és a családja? Hét csillag? Egy sárkány? A királyné felállt, és maga mögé pillantott, mintha meghallott volna valamit. Leugrott a korlátról, és elsietett, olyan könnyen olvadt bele a sötétbe, mint maga az éjszaka. Pillanatokkal később kivágódott az erkély ajtaja, és az őrkapitány rontott ki rajta, több őrrel a nyomában. Akkor pillantottam meg a kancellárt is, alig néhány lépésre tőlem, a jobbomon. Még mindig az erkélyt nézte, talán próbálta kitalálni a királyné váratlan feltűnésének okát. Elfordultam, a helyére rántottam a csuklyámat, és elsiettem – ám a veszély ellenére másnap valami visszavonzott a térre. A királyné hajszolt imája egyre visszhangzott bennem. Aznap ugyanúgy, a sötétség beálltakor kezdett bele, most azonban a keleti toronyból. A következő este Berdi és Gwyneth is velem jöttek. A királyné a nyugati bástyát körülvevő alacsonyabb falon ült. Aggódtam miatta, hogy olyan bizonytalan helyeket választ, peremeket és tetőket; az jutott eszembe, vajon a gyásza tette-e gondatlanná. Vagy tébolyodottá. Olyasmiket mondott, amiket még soha azelőtt. A tömeg egyre növekedett – a kísértő szavak egyre több embert vettek rá a visszatérésre. A negyedik este az apátság harangtornyában láttuk meg. Nyissátok meg a szíveteket az igazságra. – Biztos vagy benne, hogy ez a királyné? – kérdezte Gwyneth. A szívem körül régóta mocorgó kétségnek adott hangot. – Innen lehetetlen jól látni – feleltem, még mindig bizonytalanul –, de a királyi köpenyt viseli. – És mi van a hangjával? Ez volt a legkülönösebb. Igen, a hangja a királynééra hasonlított, mégis úgy csengett, mint száz másik ember, akiket régen ismertem. Időtlen hang volt, akár a szél a fák között. Úgy hatolt át rajtam, mintha saját igazságot hordozna. Gwyneth megrázta a fejét. – Az nem a királyné ott fent. Végül Berdi mondta ki a lehetetlent, amit mindhárman gondoltunk. – Lia az. Tudtam, hogy igaz.

– Hála az isteneknek, hogy életben van… de miért játssza meg a királynét? – töprengett Gwyneth. – Mert őt tisztelik – felelte Berdi. – Ki hallgatna Morrighan első számú közellenségére? – Felkészít minket – tettem hozzá. De hogy mire készít fel, azt nem tudtam.

ÖTVENEDIK FEJEZET

Csak az éjféli hold rajzolta ki a szoba körvonalait. A kezemben tartott díszes ónkupa tompa szürkévé változott. Visszatettem a ritkaságok tárlójába, a szolgálatban eltöltött éveket jelző egyéb emléktárgyak közé. Egy medál Eislandiából, egy aranyozott tengeri kagyló Gitosból, egy faragott jade medve Gastineaux-ból. Egyedi ajándékok a földrész minden királyságából, Vendát kivéve, természetesen, mert velük nem volt diplomáciai kapcsolatunk. Az alkormányzót sokszor vitték hosszú utazásra konzuli feladatai. Még nem hallottam panaszkodni, de az öröm, amit minden egyes hazatérése alkalmával kifejezett, sokat elárult az utazásai nehézségeiről. Bezártam a tárló ajtaját, és leültem egy székre a sarokban. Várakoztam. A sötétség megnyugtató csenddel vett körül. Akár el is felejthettem volna, hol vagyok, de az ölemben heverő kard nem hagyta. Kezdtem kifogyni a lehetőségekből. Egyre nehezebb volt észrevétlenül átjutni a citadellán, és a negyedik estén az apátságot kellett választanom. A város lakói onnan is meghallottak. Semmi kétség azonban, hogy a kormánytagok ma már az apátsághoz is őröket állítanak majd. Az első este, amikor a kapubejáró felett mondtam el az emlékverseket, csodaszámba ment, hogy egyáltalán meg tudtam lépni. Azóta óvatosabban jártam el, de akkor este zaklatottan, felelőtlenül cselekedtem. A gyomrom görcsölt, minden gondosan eltervezett szó kiszaladt a fejemből. Miután a királyi akadémikus társaságában láttam az anyámat, a gyász éles késként vágott belém, és végigmetszett mindent, amiben reménykedtem: a könnyes egymásra találást, a régen kiérdemelt magyarázatot. Azt, hogy ez csak egy félreértés. Akármit. Ehelyett a királyi akadémikust kaptam az anyám oldalán, egy beismerést az összeesküvésről, és egy őrt, aki kardot rántott. A harminc őrült

másodperc, amit vele töltöttem, a legrosszabb árulásnak bizonyult – és a legfájdalmasabb, leginkább érthetetlen az volt az egészben, hogy még mindig sajgott utána a szívem. Lépéseket hallottam az előtérből. Fogást váltottam a kardon. Semmi vesztenivalóm nem maradt, ám valamit még nyerhettem ezzel a találkozással, ha kis dolgot is. Már átkutattam a kancellár és az akadémikus irodáját abban a reményben, hogy ráakadok a bizonyítékra. Egy levélre, vagy akármire. Az irodák azonban gyanúsan tiszták és rendesek voltak, mintha nemrég takarítottak volna ki belőlük minden kompromittálót. Még a kandallók hamuját is szétkotortam, tudva, hogy régebben így próbáltak megszabadulni egyes tárgyaktól, és ugyan találtam néhány apró elszenesedett papírdarabot, mást azonban nem. Az alkormányzó irodájában rendetlenség uralkodott, az asztalán feltornyosultak a figyelmét igénylő iratok – egy félkész levél a kereskedelmi miniszternek, néhány aláírásra és pecsétre váró ajánlás. Innen semmit nem takarítottak el. A lépések egészen közel értek; az ajtó kinyílt. Egy sárga fényháromszög vetült be, aztán a csukódással eltűnt. Az érkező szinte hangtalan léptekkel vágott át a szobán, valami könnyű illat kavargott körülötte. Kölni? Már el is feledkeztem róla, micsoda parfüm- és tisztaságillat uralkodik az udvarban. A vendai tanács leginkább izzadságtól és savanyú sörtől bűzlött. A vastagon párnázott szék sóhajtott, amikor az érkező leült. Meggyújtott egy gyertyát. Még mindig nem látott meg. – Üdv, alkormányzó úr! Megriadt; már mozdult, hogy felálljon, de rászóltam. – Ne mozduljon! – utasítottam halkan, de határozottan, aztán kiléptem a fénybe, hogy lássa a vállamon pihenő kardot. A tekintete a fegyverre tapadt, aztán visszaült a székbe. – Arabella – állapította meg egyszerűen. Az arckifejezése komor volt, ám a hangja visszafogott és nyugodt, ahogy vártam. Az időőrző mostanra sikoltozva forgott volna körbe-körbe, de az alkormányzó, egyes kormánytagoktól eltérően, nem volt hisztérikus alkat. Sosem sietett, sosem hagyta magát siettetni. Letelepedtem a szemközti székbe.

– Azt végig felém fogja tartani? – kérdezte. – Higgye el nekem, észrevenné, ha ön felé tartanám. Megérezné. Ami azt illeti, éppen hogy jóindulattal vagyok ön felé. Mindig is jobban kedveltem, mint a kormányzat többi tagját, de ettől még ön is egy közülük. – Kik közül, Arabella? Megpróbáltam kitalálni, mennyire ártatlan a válasza. Abban a percben nem számított, hogy valaha kedves volt-e hozzám vagy sem. Gyűlöltem, hogy még a kedvességre alapozva sem kockáztathattam. Senkiben sem bízhattam. – Alkormányzó, ön is áruló? – kérdeztem. – Mint a kancellár és a királyi akadémikus? – Nem biztos, hogy értem, mit beszél. – Árulásról beszélek, alkormányzó úr. A legmagasabb rangúak árulásáról. Úgy vélem, a kancellár megunta az ujjain viselt díszeket, és ki tudja, mit remél az akadémikus? A mi drága komizárunktól megtanultam, hogy minden a hatalomról szól, és a hatalom iránti kielégíthetetlen vágyról. Elmondtam neki mindent a Vendában látott morrighani tudósokról, akik a komizárt segítik hatalmas seregének felépítésében és felfegyverzésében. Miközben magyaráztam, gondosan megfigyeltem a szemét, az arcát, a kezét. Mindössze meglepetést és hitetlenséget láttam, és talán némi félelmet is, mintha megbolondultam volna. Amikor befejeztem, hátradőlt, és kissé megrázta a fejét, mintha még mindig azt próbálná felfogni, amit rázúdítottam. – Egy barbár hadsereg? Tudósok Vendában? Ezek eléggé… meseszerű állítások, Arabella. Nem tudom, mit kezdjek velük. Nem mehetek a kormány elé, ha nincs más a kezemben, csak a tisztelt tagok elleni vádak, különösen, ha azok, már elnézést, de öntől erednek. Addig nevetnének rajtam, amíg ki nem menekülök a teremből. Van bizonyítéka? Nem akartam beismerni, hogy nincs. Kadenre gondoltam, aki maga is látta a sereget, a tudósokat a barlangokban, és bennfentes volt a komizár terveiben – ám a vendai orgyilkos szava éppen olyan nevetséges lett volna, mint az enyém. – Meglehet – válaszoltam. – Akkor majd felfedem a sokarcú sárkányt. Az alkormányzó értetlenül ráncolta a homlokát.

– A sárkányt? Most meg miről beszél? Nem ismerte a szófordulatot, vagy legalábbis úgy tett, mint aki nem ismeri. Félrelegyintettem a kérdését és felálltam. – Maradjon ülve. Ez most nem csupán kérés. – Mit akar tőlem, Arabella? Az arcába néztem, megvizsgáltam minden vonását, a pillája minden rebbenését. – Azt akarom, hogy tudjon róla: árulók ülnek önök között, és ha ön is közéjük tartozik, megfizet érte. Ugyanolyan drágán, ahogy a fivérem tette. Nem én öltem meg. Azok az őrültek tették, akik összejátszanak a komizárral. – Az összeesküvő őrültek, már megint – felelte elsötétülő arccal. – Ha valóban léteznek, ahogy ön állítja, eddig elrejtőztek előlem, szóval talán mégsem olyan ostobák, mint ön gondolja. – Higgyen nekem – vágtam rá –, feleannyira sem ravaszak vagy okosak, mint maga a komizár. Hülyék, akik azt hiszik, a komizár majd tartja magát a velük kötött megállapodáshoz. A komizár semmit sem ad ki a kezéből, a legkevésbé a hatalmát. Akármit ígért nekik, és én azt hiszem, Morrighan trónja volt az, sosem kapják meg. Amikor már nem tudja őket a céljai érdekében felhasználni, nekik végük. Ahogy nekünk is. Megfordultam, hogy kisiessek, ám hirtelen előrehajolt, és a gyertyafényben láttam, amint egy kósza szőke tincs a homlokába hull. Őszinte pillantással kérlelt. – Várjon! Kérem, Arabella, maradjon! Hadd segítsek! Sajnálom, hogy nem érveltem erőszakosabban az ön védelme érdekében. Én is követtem el hibákat a múltban, amelyeket mélyen megbántam. – Felállt. – Biztosra veszem, hogy elrendezhetjük ezt, ha… – Nem – vágtam közbe, és felemeltem a kardomat. Az illat újra az orromba szökött, olyan gyengén, hogy szinte nem is éreztem, mégis mélyen, különös módon felkavart. Jázmin volt. A felismerés beásta magát az elmémbe. Jázmin. A lelki szemeim előtt megpillantottam egy kisfiút, aki az apja nadrágjába kapaszkodva könyörög, hadd maradhasson. Jázminszappan. Beleszédültem a lehetetlenség érzetébe. Tátott szájjal bámultam az

alkormányzóra, mintha most látnám először. Fehérszőke hajára. Nyugodt, barna szemére. Újra hallani véltem a hangja lágy hullámzását – és egy másik, hasonló színű hangot. Morrighani voltam, Lia. Egy nemes úr fattya. Megfagyott bennem a lélegzet. Hogy lehet, hogy eddig nem jöttem rá? Hogy eddig nem hallottam meg? Az alkormányzó Kaden apja – maga is kegyetlen, akár a komizár, aki véresre verte a fiát, majd eladta egy rézpénzért az idegeneknek. Várakozón, reménykedve nézett rám. Vajon áruló is mindemellett? Én is követtem el hibákat a múltban, amelyeket mélyen megbántam. Aggodalom villant a szemében. Miattam aggódott? Vagy azért, mert talán rájöttem a titkára? – Miért bíznék meg valakiben, aki úgy hajította ki a nyolcéves fiát, mint egy darab szemetet? Elkerekedett a szeme. – Kaden? Kaden életben van? – Igen, életben, és még mindig hordja a sebhelyeket. Soha nem gyógyult ki az ön árulásából. – Én… – A vonásai eltorzultak, mintha az érzései eluralkodtak volna rajta, aztán az arcát a tenyerébe temetve előrehajolt. Halkan, érthetetlenül mormolt valamit, aztán hangosabban folytatta. – Évekig kerestettem. Már abban a percben tudtam, hogy hibát követek el, amikor megtettem, de nem találtam rá. Azt gondoltam, meghalt. – Kerestette, miután egy fityingért eladta idegeneknek? Felpillantott; a szemében nedvesség csillogott. – Nem tettem semmi ilyesmit! Ezt ő mondta önnek? – Hátradőlt a székében: egyszerre gyengének, elgyötörtnek tűnt. – Nem kellene ezen meglepődnöm. Gyerek volt, aki mélyen gyászolt, hiszen akkor halt meg az anyja. Százszor is vissza akartam fordítani azt a döntést, de hát engem is lesújtott a gyász. – Miféle döntés volt az? Összeszorította a szemét, mintha egy fájdalmas emlék facsarná a szívét. – Csapdába estem egy szeretetlen házasságban. Nem akartam viszonyt

kezdeni Catarynnal, mégis megtörtént. A feleségem eltűrte a dolgot, mert már nem akart tőlem semmit, Cataryn pedig jól bánt a fiainkkal, de miután Cataryn meghalt, Kadenről hallani sem akart. Amikor megpróbáltam a gyereket beköltöztetni hozzánk, dührohamot kapott, és elverte. Fogalmam sem volt, mit tehetnék. A saját érdekében felvettem a kapcsolatot Cataryn egyetlen élő rokonával, a nagybátyjával, aki beleegyezett, hogy magához veszi. Én adtam pénzt neki, Kaden neveltetésének költségeire. Amikor elmentem, hogy meglátogassam, Kaden és a nagybátyja már sehol sem volt. – Ez nagyon különbözik attól a történettől, amelyet Kaden mesélt. – Mire számított, Arabella? Csak nyolcéves volt. Mindössze néhány nap alatt felfordult a világa. Az anyja meghalt, az apja pedig idegenek gondjaira bízta. Hol van? Itt? Még ha tudtam volna is, hol van Kaden, akkor sem árultam volna el az alkormányzónak – egyelőre. – Amikor utoljára láttam, Vendában volt. A komizár cinkosa. Az alkormányzó szemében hitetlenség csillant. Kisiettem, mielőtt újabb kérdést tehetett volna fel.

ÖTVENEGYEDIK FEJEZET

Fel-alá járkáltam a gondnoki házban, a malomtónál, hallgattam az esőt. Már meggyújtottam a tüzet, és letörölgettem a szegényes bútorokat, amelyekkel be volt rendezve – egy viharvert asztal, három billegő szék, egy ülőke, egy fél karját elvesztett hintaszék és egy fa ágykeret, amely még stabilan állt, bár a matracot már régen szétrágták az egerek. A házikót és a malmot, amely a tó ellentétes oldalán állt, évtizedekkel korábban hagyták el egy mélyebb, nagyobb tó miatt, Civicától keletre. Most már csak varangyok, szitakötők és mosómedvék látogatták – és néha az ifjú hercegek meg a hercegnő, akik az udvar szigora elől menekültek. A nevünket belevéstük a széles ajtókeretbe, a tucatnyi másik falubéli gyerek neve mellé, akik elég bátrak voltak, hogy elmerészkedjenek ide. Azt mondták, ezen a helyen az Ősök kísértenek. Meglehet, Brynnek és nekem volt némi közünk ehhez a pletykához. Talán azt akartuk, hogy egészen a miénk legyen a hely. Még az apám neve is fel volt vésve oda. Branson. Végigfuttattam az ujjamat a durva betűkön. Nehezemre esett elképzelni, hogy valaha ő is gondtalan gyerekként szaladgált az erdőben. Azon töprengtem, miként változunk meg mindannyian, miféle külső erők nyomnak és préselnek minket formákba, emberek és dolgok alakjába, amelyekké nem is akartunk válni. Talán olyan fokozatosan történik, hogy mire észrevesszük, már késő mássá válni. Mint a komizár. Reginaus. Egy fiú, aki a nevével együtt eltűnt a létezésből. Megérintettem a saját nevemet – a vonalak girbegurbák voltak, de mélyek. LIA. Elővettem a késemet, és odaszorítottam elé még négy betűt: JEZE. Aztán arra gondoltam, kivé lettem – olyasvalakivé, aki sosem akartam lenni.

Pauline neve nem szerepelt a többi között. Amennyire tudtam, ő sosem járt itt. Mire ő megérkezett Civicába, a ház már nagyrészt elvesztette a varázsát az én és a bátyáim számára, magunk is alig jártunk ki. Ráadásul az efféle kiruccanásokat tiltották, Pauline pedig betűről betűre követte a királyné udvarának szabályait – mármint, majdnem betűről betűre, amíg nem találkozott Mikaellel. Hol lehet most? Natiya félreértett valamit, vagy nem a megfelelő emberekkel beszélt? Talán az eső késleltette? De hiszen alig szemerkélt, az efféléhez hozzászoktunk Civicában. Aznap, amikor visszatértem a szállásomra, a fejemben még mindig a késő éjjeli felismerés kavargott. Az alkormányzó tűnt a legjobb lehetőségnek, ha meg akartunk valakiben bízni a kormánytagok közül. Megpróbáltam ellenőrizni a szavahihetőségét, de minden, amit mondott, őszintének tűnt, még a mély megbánás is. Lehetséges, hogy megváltozott a tizenegy év során, mióta kidobta Kadent? Tizenegy év hosszú idő. Én magam jóval gyorsabban megváltoztam. Kaden úgyszintén. Az alkormányzónak már így is sok hatalom van a kezében, lévén apám után a második ember. Mi többet érhetett volna még el? Annyira elfoglaltak ezek a gondolatok, hogy Natiya kénytelen volt megfogni és megrázni a karjaimat, majd elismételni a híreket. Azt állította, hogy rátalált Pauline-ra. Elmondta, hogy Pauline csuklyát viselt, és lehajtotta a fejét, úgyhogy nem látta a haja színét, de egy terhes hasat bármikor felismer, ráadásul éppen a temetőkapunál látta meg és futott utána. Amikor elég közel ért, a nevén szólította. Pauline, félve ugyan, de beleegyezett, hogy eljön. Azért fohászkodtam, hogy ne tőlem féljen. Csak nem hitte el a hazugságokat? Vagy talán csak óvatos volt. Nem ismeri Natiyát; meglehet, csapdát sejtett. De azt is tudhatta, hogy a malomtó régen a kedvenc helyem volt. Egy idegen nem javasolta volna. Talán Gwyneth és Berdi tartja vissza. Gwyneth mindenre gyanakodott, és itt, Civicában, jó okkal. Tehát ezt jó jelnek kellett tekintenem. A szorongásom mégis fokozódott. Fel-alá járkáltam a kis házban, végül kihúztam egy széket és leültem, úgy figyeltem az ajtót, közben a térdeimet nyomogatva. Apránként minden

kicsúszott a kezemből. Ha Pauline-t is elveszítem, már nem is tudtam, mihez kezdhetnék. Mi lesz, ha… Ekkor megzördült a kilincs, és az ajtó óvatos lassúsággal kinyílt. Csak a zsanérok nyikorgása hallatszott. Egy gyors hátsó gondolatra hallgatva a késem markolatára tettem a kezem, ám Pauline lépett be, a hajából csepegett a víz, az arca csillogott az esőtől. Találkozott a pillantásunk, és a szemében megláttam, amitől féltem. Tudta. A tekintetében éles vád rejlett, mint még soha előtte. A gyomrom összeugrott, a szívem elfacsarodott. – Meg kellett volna mondanod, Lia – szólalt meg. – Meg kellett volna mondanod! Képes lettem volna megbirkózni vele. Még csak esélyt sem adtál rá. Bólintottam; elakadtak a szavaim. Igaza volt. – Féltem, Pauline. Azt hittem, örökre eltemethetem az igazságot. Hibáztam. Felém lépett – először tétován, aztán őszintén, és hevesen átölelt. Haragosan. Az öklébe szorította a ruháimat, követelőzőn, remegve, aztán elsírta magát, úgy hajolt hozzám. – Életben vagy – zokogta a vállamon. – Élsz. Megremegtem; az én könnyeim is eleredtek. Eltűntek a minket elválasztó hónapok és hazugságok. Elmesélte, mennyire rettegett, milyen szörnyű volt várni a hírre, amely nem érkezett meg, és micsoda megkönnyebbülés volt, amikor felfedezték, hogy én játszom el a királynét. Ő, Berdi és Gwyneth azóta óvatosan kerestek mindenhol. – Szeretlek, Lia. A testvérem vagy az istenek előtt, olyan igaz testvér, mintha a vér kötne össze minket. Tudtam, hogy amit rólad mondtak, nem igaz. Magam sem voltam benne biztos, melyikünk tartja meg a másikat, összeborultunk, könnyektől nedves arcunk összesimult. – A bátyáim? – Bryn és Regan jól vannak, bár aggódnak miattad. Most én markoltam bele a ruháiba. Visszafojtottam a könnyeimet, amíg Pauline elmondta, hogy ők sem szűntek meg hinni bennem, egyetlen percre sem. Rengeteget kérdezősködtek, hogy rájöjjenek, mi az igazság, és megígérték, hogy amint visszatérnek, kiderítik.

Elmondta, hogy Berdivel és Gwynethszel lakik együtt, elárulta azt is, hol. Most már megértettem, miért nem tudott Natiya rájuk találni. Kis fogadó volt egy mellékutcában, ahol az emeleti szobákat lehetett kibérelni. Emlékeztem rá. Nem volt cégére, egyszerűen tudni kellett, hogy ott van. Bizonyára Gwyneth talált rá. Végül hátraléptem, és megtöröltem az arcomat, aztán szemügyre vettem Pauline jókora hasát. – És te jól vagy? Bólintott, fél kézzel megdörzsölte a hasát. – Már hetekkel korábban megláttam Mikaelt, de csak most szedtem össze a bátorságomat, hogy szembenézzek vele. Keserédes mosoly rajzolt ráncokat a szeme köré. Leültünk az asztalhoz; Pauline Mikaelről mesélt, felidézte a közös jövőjükről szőtt álmait, amelyekről azt hitte, Mikael is osztozik bennük, az alkalmakat, amikor kézenfogva beszélgettek, tervezgettek, csókolóztak. Úgy sorolta az emlékeket és a részleteket, mintha virágszirmokat tépkedne egyesével, hogy a szélbe vesse őket. Hallgattam, és éreztem, ahogy eltörik bennem valami. – Ő nem lesz apja ennek a gyereknek – jelentette ki végül. Nyugodt beletörődéssel írta le a lányt Mikael karján, a tagadást, és minden kétséget, amelyet korábban gondosan félretett, de amelyek újra életre keltek, amikor beszéltek egymással. – Tudtam, milyen, már amikor találkoztam vele. Azt hittem, én leszek az a lány, aki elég különleges, hogy megváltoztassa. Boldog voltam és bolond, álomvilágban éltem. Most már nem az a lány vagyok. Láttam rajta a változást. Valóban más volt. Józanabb. Az álmok, amelyeket őrizgetett, eltűntek a szeméből. Beláttam minden okot, amiért hazudtam neki: azt gondoltam, ha az ő álmai megmaradnak, talán az enyémek is. – Nem voltál bolond, Pauline. A te álmaid adtak szárnyakat az enyémeknek. A tenyerét a hátához nyomta, mintha a gyerek súlyát akarná kiegyensúlyozni a gerincén. – Most már mások a céljaim.

– Mindannyiunknak mások – feleltem, és éreztem az elveszett álmok helyén támadó sajgást. – Rafe-re gondolsz – ráncolta a homlokát. Amikor bólintottam, folytatta. – Megjelent a fogadóban, és téged keresett. Amikor elmondtam neki, mit tett Kaden, Rafe nekiállt parancsokat osztogatni, és azt mondta, még többen fognak jönni, hogy segítsenek, és jöttek is, de aztán nem tértek vissza. Először féltem, hogy történt velük valami, aztán azon gondolkodtam, lehet, hogy ő is csak becsapott minket, mint Kaden. Berdi úgy gondolta, Rafe valójában nem földműves, de ettől csak még jobban féltem, hogy nem megbízható… – Berdinek igaza volt. Rafe nem földműves – közöltem. – Katona volt. Amellett Jaxon dalbrecki herceg. A jegyesem, akit az oltár előtt hagytam. Pauline úgy nézett rám, mintha Vendában hagytam volna az ép elmémet. – De most már nem herceg többé – tettem hozzá. – Most már Dalbreck királya. – Herceg? Király? Ennek semmi értelme. – Tudom – sóhajtottam. – Valóban nincs. Hadd kezdjem az elején. Megpróbáltam abban a sorrendben felidézni a dolgokat, ahogy történtek, de Pauline nagyon hamar közbevágott. – Kaden csuklyát húzott a fejedre? Aztán végigrángatott a teljes Cam Lanteux-n? – Láttam a szemében a gyűlöletet, amelytől Kaden annyira félt. – Igen, de… – Nem értem, hogyan osztozhatott velünk a szent lakomán Berdi asztalánál az egyik nap, hogy másnap mindkettőnket megfenyegessen, hogy megöl. Hogy lehetett képes… Mindketten megdermedtünk. Egy ló nyihogását hallottuk. A szám elé tettem az ujjamat. – Lovon jöttél? – kérdeztem. Pauline a fejét rázta. Én is gyalogoltam. Rövid séta volt, ráadásul gyalog könnyebben válhattunk észrevétlenné az erdőben. – Lehetséges, hogy valaki követett? Pauline szeme elkerekedett. Döbbenten láttam, hogy előhúz egy kést. Korábban sosem hordott magánál fegyvert. Én is kihúztam a sajátomat. Nehéz léptek csosszantak a kinti kőlépcsőn. Mindketten felálltunk.

Aztán kinyílt az ajtó.

ÖTVENKETTEDIK FEJEZET

KADEN

Előbb láttam meg a pengét, mint őt magát. A kés elvillant mellettem, megvágta a vállamat, de akkor már nekitaszítottam a falnak. És akkor fogtam fel, hogy Pauline az. – Dobd el a kést, Pauline! Dobd el! Kaden, ereszd el! – kiabált Lia egyszerre mindkettőnkkel. Pauline még mindig szorosan markolta a kést, a kezét az enyémnek feszítette. – Elég! – kiáltottam én is. – Ezúttal nem, te barbár! – sziszegte. Éreztem a fájdalmat és a vállamon kicsorduló vér melegét, ahol megvágott. – Mi ütött beléd? Meg is ölhettél volna! A szemében nem láttam megbánást, csak olyan gyűlöletet, amire nem is gondoltam képesnek korábban. – Állj! – szólt rá Lia ismét, határozottan, kivette a kést Pauline kezéből, aztán biccentett nekem, hogy eresszem el. Vállaltam a kockázatot, és elengedtem, aztán gyorsan távolabb léptem, várva, hogy ismét nekem támadjon. Lia állt kettőnk közé. – Én kértem, hogy jöjjön ide, Pauline – mondta. – Azért van itt, hogy segítsen. Megbízhatunk benne. Pauline haragja azonban még mindig tüzelt; nem is hallgatott rá. – Hazudtál nekünk! Semmi mást nem kaptál tőlünk, csak kedvességet, és cserébe… Lia egyre próbálta megmagyarázni, ugyanakkor megnyugtatni Pauline-t.

Én csak álltam ott, azt sem tudva, mit mondhatnék, mert minden szó, amit a fejemhez vágott, igaz volt. Igaz, mint maga Pauline. Kihasználtam a kedvességét és a bizalmát. – Megváltozott, Pauline! Hallgass el, és figyelj rám! Pauline zihálva rám meredt, a szeme mintha megüvegesedett volna – aztán hirtelen előrehajolt, és a hasához kapott. Lia a karját markolva tartotta meg. Pauline lába alatt víz terjengett a padlón. Felnyögött, ám akkor egy új, erősebb görcs kapta el. A másik oldalára ugrottam, és Liával ketten tartottuk meg a lábán. Még a fájások közepette is megpróbálta kitépni a karját a kezemből. – Az ágy! – kiáltotta Lia. A karomba kaptam Pauline-t, és a sarokban álló csupasz fakerethez vittem. – Hozd be a gyékényemet a lóról! Lia kiszaladt. Pauline utasított, hogy tegyem le. – Úgy lesz – feleltem. – Hidd el nekem, semmi sem fog nagyobb örömömre szolgálni, amint Lia visszatér. Lia pillanatokon belül visszaért, és kirázta a gyékényt. Ráfektettem Pauline-t. – Még nincs itt az ideje – fordult oda Lia. – Még egy hónap hátravan. – De itt van – rázta a fejét Pauline. Lia Pauline hatalmas hasára nézett, és meg se próbálta elrejteni az ijedelmét. – Semmit sem tudok az ilyesmiről. Én még soha… – Rám pillantott. – Te már… – Nem! – ráztam meg a fejemet. – Én nem. Még én sem csináltam ilyet soha. Láttam lovakat… – Én nem vagyok ló! – sikoltotta Pauline, és előrehajolt az újabb görcstől. – Berdi! – nyögte. – Hozzátok ide Berdit! – Mondjátok meg, hol… – Már indultam az ajtó felé, de Lia félbeszakított. – Nem! Berdi veled nem jönne el, ráadásul én gyorsabban megtalálom. Maradj itt! Mindketten tiltakoztunk.

– Nincs más választás! – csattant fel Lia. – Maradj itt! Figyelj rá, hogy kényelmesen feküdjön! Mindjárt visszajövök! Azzal kiszaladt, és bevágta maga mögött az ajtót. Csak bámultam utána – nem akartam megfordulni és szembenézni Pauline-nal. A gyerekek órák alatt születnek meg, mondtam magamnak. Néha napok alatt. A város nincs messzebb húsz percnél. Lia egy órán belül újra itt lesz. Hallgattam az egyre hangosabban, sűrűbben zuhogó esőt. Pauline újra felnyögött. Vonakodva megfordultam. – Szükséged van valamire? – Tőled semmire! Eltelt egy óra. Magamban felváltva átkoztam Liát, és aggodalmaskodtam, mi történhetett vele. Hol marad? Pauline fájásai erősödtek, sűrűsödtek, de amikor egy nedves ruhával megpróbáltam megtörölni a homlokát, félreütötte a kezem. A görcsök között vizsgálódón méregetett. – Amikor utoljára láttalak, Lia éppen egyenesen a pokolba küldött. Miféle fekete mágiával vetted rá, hogy most meg megbízzon benned? Néztem izzadságtól csillogó arcát, az orcájára tapadó szőke hajszálakat, a veszteséget a szemében, amelyet nem láttam ott korábban. – Az emberek megváltoznak, Pauline. Undorodva felhúzta az ajkát, és elfordult. – Nem. Nem változnak. A hangja megremegett; düh helyett váratlan szomorúság töltötte meg. – Te is megváltoztál – feleltem. Újra rám meredt, két kézzel simított végig a hasán. – Ezt most viccnek szántad? – Másra gondoltam. Leginkább a késre, amit az arcom előtt villogtattál. – Akit elárulnak, általában megtanul fegyverrel bánni – felelte összehúzott szemmel. Rábólintottam. Igen, gondoltam. Szomorú, de így van. – Úgy tűnik, valaki már eltalálta a fejedet valami fegyverrel – jegyezte meg. Hátranyúltam, kitapogattam a fejbőrömön a varasodó sebet. – Úgy tűnik.

Elájultam az úton, és két teljes napig aludtam, de csak miután a belemet is kiokádtam. A fájdalom azóta csökkent, mégis, alighanem az homályosította el annyira az ítélőképességemet, hogy belépjek egy ismeretlen házba úgy, hogy a saját fegyverem nincs a kezemben. Talán jobb volt így, mert különben Pauline esetleg most holtan heverne a padlón. Az ablakhoz léptem, és kitártam a zsalut, remélve, hogy megpillantom Liát és Berdit. A szakadó eső elmosta a fák látványát, a fejünk fölött mennydörgés zengett. Finoman megnyomtam a sebet a tarkómon, hogy kitapasztaljam, mennyire mély. A rászáradt vérkéreg alatt még mindig jelentős dudort éreztem. Mulatságos, hogy egy vasserpenyővel felfegyverzett házvezetőnő csaknem megölte a vendai orgyilkost. Hogy mennyire röhögnének ezen a rahtanok! A szó meglepő fájdalommal és vágyódással szúrt belém. Rahtan. Ismerős érzést hozott, büszkeséget, az egyetlen hely emlékét, ahol az egész életemben otthon éreztem magam. Most egy királyságban álltam, amely nem kívánt engem, egy házban, ahol nem láttak szívesen. Én sem akartam itt lenni, de nem mehettem el. A gondolataim Griz és Eben felé fordultak. Griz mostanra biztosan felgyógyult, és már úton vannak. Ők jelentették azt, ami a számomra a leginkább hasonlított egy családhoz. Egy viperafészek. A gondolatra elvigyorodtam. – Mi olyan szórakoztató? – csapott le rám Pauline. Álltam komor pillantását. Ezt én tettem vele? Emlékeztem minden apró kedvességére még Terravinben – emlékeztem a gyengédségére. Azt gondoltam, hogy a fiatalember, akire ilyen vágyakozva vár, biztosan nem érdemli meg, és amikor meghallottam a halálhírét, reméltem, hogy nem vendai kéz végzett vele. Talán ezt látta, amikor rám nézett, egy vendait, ugyanolyat, mint aki megölte a gyermeke apját. A mosolyom régen eltűnt, ám Pauline tekintete rezzenetlenül szegeződött az arcomra. Várt. – Semmi sem mulatságos – feleltem, és elfordultam. Eltelt egy újabb óra. Most már úgy tűnt, az egyik görcs véget sem ér, mielőtt megkezdődne a másik. Megmártottam a rongyot a hideg vizes vödörben, és megtöröltem a homlokát. Ezúttal nem ellenkezett, de lehunyta a szemét, mintha azt akarná képzelni, hogy nem én állok mellette. Rossz

érzés lett úrrá rajtam. Pauline-t újabb görcs rázta meg. Amikor a fájdalom enyhült, és a teste valamelyest elernyedt a hevenyészett párnán, amelyet odakészítettem neki, megszólaltam. – Pauline, meglehet, hogy kettőnknek kell végigcsinálnunk. Felpattant a szeme. – Te segíted világra a gyermekemet? – Most először elmosolyodott, aztán felnevetett. – Ígérem, az első kéz, amely hozzáér a kislányomhoz, nem egy barbáré lesz. Nem törődtem a szúrással. Már nem is volt benne ugyanannyi méreg, mint egy órával korábban. Belefáradt, hogy harcoljon velem. – Annyira biztosra veszed, hogy lány? Nem bírt válaszolni. Olyan erős görcs lett úrrá rajta, hogy azt hittem, nem is vesz többé levegőt, ám aztán zokogva felsikoltott. – Ne! – rázta a fejét. – Ne! Azt hiszem, jön. Áldott istenek. Ne most! Az ezután következő forró percek elmosódtak. Pauline kínsikolyai végigvágtak rajtam is. Sírt. Könyörgött. Tartottam a vállát, és fájdalmában meggörnyedt. A körmei a karomba mélyedtek. A szívem vadul kalapált minden kiáltására. Eljött az idő. Vége a várakozásnak. A pokolba, Lia! Visszafektettem Pauline-t a párnára, felhajtottam a ruháját, aztán lehúztam az alsóneműjét, mielőtt túl sokat gondolkodhattam volna rajta, mit is teszek. Megláttam a lábai között kibukkanó fejet. A fájdalmak között száz dolgot vágott a fejemhez, csak sorolta kifulladva, fohászkodott és átkozódott, végül sírva visszazuhant. Már ahhoz is túl fáradt volt, hogy nyomjon. – Nem bírom – zokogta. – Már majdnem vége, Pauline. Nyomj! Látom a fejét. Jön. Még egy kicsit tarts ki! Felkiáltott; röpke boldogság suhant át az arcán, de eltűnt a következő sikollyal. Megfogtam a kibukkanó fejet. – Még egyszer! – kiáltottam én is. – Még egyszer! És akkor kibukkantak a gyermek vállai is, és egy utolsó, sikamlós pillanat után a kezemben volt, nedvesen és melegen. Apró teste ívbe hajlott, pici kezét az arca elé emelte. Egy igazi gyermek a kezemben – résnyire nyíló

szeme máris felnézett a világra. Felnézett rám. A mélységes pillantás lyukat ütött a mellkasomon. – Egészséges? – kérdezte Pauline gyöngén. A gyermek felsírt, maga válaszolva meg a kérdést. – Tökéletes – mondtam. – Szépséges fiad született, Pauline. És a karjába tettem az újszülöttet.

ÖTVENHARMADIK FEJEZET

Majdnem olyan volt, mint egy zsúfolt fogadó, annyian szorongtunk egy helyen. Megpróbáltam elképzelni Terravinben. Csak éppen itt nem volt sör. Sem halleves. Sem nevetés. Volt viszont egy csecsemő. Egy szépséges, tökéletes kisfiú. Berdi az ágy végében ült és gügyögött neki, amíg Pauline aludt. Gwyneth, Natiya meg én az asztalnál ültünk, Kaden a földön hevert, a kandalló előtt, és szintén aludt. Ing helyett friss kötést viselt a vállán, a fejét a Natiya által hozott, összehajtogatott takarón nyugtatta. Az eső továbbra is szakadt. Szerencsénkre a tető kitartott – az egyetlen szivárgással a sarokba állított vödör is elboldogult. Megtaláltam a helyiséget, ahová Pauline irányított, ám üresen és kifosztva; az ablakai az eső ellenére tárva-nyitva álltak. Az ablakon át menekültek el, gondoltam. Ez nagyon rossz jel volt. A fogadós azt állította, nem látott semmit, és fogalma sincs, hová mehettek, de hallottam a hangjában a rémületet – és aztán észrevettem, milyen félelmes kíváncsisággal akar a csuklyám alá lesni. Siettemben elfeledkeztem a gyászfátyolról. Még jobban az arcomba húztam a csuklyát, és az apátsághoz futottam. Meghagytam Natiyának, hogy vigye a lovainkat és a készleteinket a kunyhóba, amíg én megkeresem Berdit és Gwynetht. Átkutattam az utcákat, belestem a többi vendégház ablakán, remélve, hogy valahol megpillantom őket, de akkor újra eszembe jutott a fogadós rémülete. Ugyanannyira félt tőlem is, mint attól, aki felforgatta a szobát, és nagyon szerette volna, ha eltűnök. Visszarohantam ugyanoda. Berdi és Gwyneth nem menekültek volna el Pauline nélkül. A konyhában rejtőzködve találtam rájuk. Könnyes, ám kapkodó viszontlátás volt. Gwyneth elmondta, hogy

meglátta a kancellárt és az embereit az ablakból, aztán hallotta, amint ellentmondást nem tűrően megparancsolják a fogadósnak, hogy vigye őket Pauline szobájába. Nem értették, honnan tudja, hogy Pauline itt lakik. Megerősítették, hogy a fogadós megbízható – feltartotta a kancellár embereit, ameddig tudta, esélyt adva neki és Berdinek a menekülésre. Amikor én is elmondtam, mi a helyzet Pauline-nal, a fogadós ellátott minket étellel és mindenféle szükséges holmival, amelyeket Nove és Dieci hátára pakoltunk. Natiya megtalálta a kis házat, de mire odaért, Kaden már a világra segítette a gyermeket, és bebugyolálta az ingébe. Natiya bekötözte a sebet Kaden vállán – erről tudtam, hogy Pauline keze műve –, de aztán ellátott egy másikat is a tarkóján. Kaden annyit mondott neki, hogy alaposan fejbe vágták egy vasserpenyővel. Azon töprengtem, ki tehette. Ezért nem ért oda a találkozási pontra, és alighanem ezért aludt most olyan mélyen. Meg sem moccant, amikor beléptünk a házba. Figyeltem egyenletes lélegzését. Különösnek találtam, de nem voltam benne biztos, hogy korábban valaha is láttam volna aludni. Amikor én ébren voltam, ő is ébren volt. Még azon az esős éjjelen is, hónapokkal ezelőtt, amikor a romok között pihentünk meg, és a szemét csukva tartotta, akkor is tudtam: egy része szüntelenül engem figyel. Ezúttal nem. Most mélyen aludt, ami aggasztott. Sebezhetőbbnek tűnt tőle. Amikor reggel belépett az ajtón, egy pillanatom sem akadt, hogy eláruljam, mennyire megkönnyebbültem, de most, ahogy figyeltem, elborítottak az érzelmek. Megcsókoltam két ujjamat, és az istenek felé emeltem. Köszönöm. Megsérült, de élt. – Azt hiszem, van még néhány levél thannis a táskámban, Natiya. Megtennéd, hogy beáztatod, és abból csinálsz borogatást a fejére? – Thannis? – kérdezte Berdi. – Egy pocsék ízű gyomnövény, amelyből teát lehet főzni, és még néhány más haszna is van. Csak Vendában él meg. Jó a szívnek, a léleknek és a korgó gyomornak is, ha az étel szűkös, kivéve, amikor felmagzik, és liláról aranyszínűre vált. Olyankor mérgező. Ez az egyetlen dolog, amiből Vendában rengeteg terem. A thannis említése is elég volt, hogy váratlan vágyódást ébresszen bennem. Eltemetett emlékek törtek a felszínre. A számtalan bögrényi

felajánlott thannisra gondoltam – alázatos alattvalók alázatos ajándéka. Gwyneth a tűznél alvó Kaden felé biccentette a fejét, és a homlokát ráncolta. – Szóval, hogy volt ez az… egész? – kérdezte egy körkörös intéssel. – Hogy lesz valaki orgyilkosból a te cinkostársaddá? – Nem vagyok benne biztos, hogy a cinkostárs a legjobb szó – feleltem, de közben az üstbe szórtam a fejtett babot. – Hosszú történet. Előbb együnk. – A vállam felett hátrapillantottam Berdire. – Erről jut eszembe, megígértem Enzónak, hogy megmondom: egyelőre nem égette porig a fogadót. A vendégek jóllakottak, az edények tiszták. Berdi szemöldöke a magasba szökött. – Halleves? – Igen, még az is – bólintottam. – És nem is rossz. Gwyneth őszintén meglepett arcot vágott. – Az istenek még ma is visznek véghez csodákat. – Nálam jobban senki nem lepődött meg, amikor megláttam kötényben halat pucolni. Berdi nagyot fújt, de az arca büszkeségtől ragyogott. – Hát üssetek agyon, de én mondtam neki, hogy szedje össze magát. Akárhogy elsülhetett volna, de nem volt más választásom. Kockáztatnom kellett, és bíznom benne. – És az a földműves? – kérdezte Gwyneth. – Vele mi lett? Megígérte, hogy visszajön, de többé nem láttuk. Meghalt? Az a földműves. Hallottam a gyanakvást a szavaiban. Berdi és Natiya szintén engem figyelt, a válaszra várva. Megszilárdítottam a vonásaimat, és még egy darab sózott disznóhúst dobtam az üstbe, végül rátettem a fedőt, a tűz fölé akasztottam, és én is leültem az asztal mellé. – Visszatért a saját királyságába. Gondolom, jól van. – Reméltem, hogy jól van. A tábornok jutott eszembe, aki kihívta Dalbreckben. Nem bírtam elképzelni, hogy ne Rafe kerüljön ki győztesen az összecsapásukból, ám emlékeztem komor arcára, a sötétségre, amely a szemébe költözött, valahányszor a tisztjei felhozták a dolgot. Az ilyesmiben sosincs bizonyosság. – Dalbreckbe. Onnan jött – vágott közbe Natiya. – És nem földműves.

Hanem király. Azt parancsolta Liának, hogy… – Natiya – sóhajtottam. – Kérlek. Majd én elmondom. És meg is tettem, a tőlem telhető legjobban. Néhány részletet kihagytam, kihangsúlyoztam a legfontosabb vendai történéseket, és azt, mire jöttem ott rá. Volt, amit nem akartam újraélni, de Asztert nehéz volt kihagyni. Még mindig fájdalmas, kék-zöld duzzanatként éreztem a lelkemen. Meg kellett állnom rendezni a gondolataimat, amikor az ő szerepéhez értem. – Aznap sokan haltak meg – mondtam végül egyszerűen. – Azt az egyet kivéve, aki megérdemelte volna. Amikor befejeztem, Gwyneth hátradőlt a széken, és a fejét rázta. – Jezelia – ismételte, a Venda-éneken töprengve. – Tudtam én, hogy az a mancs meg az inda meg fog maradni. Nincs az a sikárkefe, ami lemoshatta volna a hátadról. Berdi megköszörülte a torkát. – Sikárkefe? Gwyneth felállt, mintha most értette volna meg mindazt, amit hallott. – Drága, kegyelmes istenek, most aztán igazán nyakig benne vagyunk! – jelentette ki körbe-körbejárkálva. – Amikor legelőször megláttalak, hercegnő, tudtam, hogy bajt hozol. – Sajnálom – ráztam a fejemet, de Gwyneth hozzám lépett, és megszorította a vállamat. – Várj csak. Nem mondtam, hogy nem kedvelem ezt a fajta bajt. Elszorult a torkom. Berdi, még mindig a gyermekkel a karjában felállt, ő is hozzám lépett, és csókot nyomott a fejem búbjára. – Az ördög golyóira! Megoldjuk. Valahogy. Nekidőltem, és lehunytam a szemem. Belül csupa lázas, beteges könnyé olvadtam szét, ám kívül száraz és tompa maradtam. – Na jó, ebből elég – közölte Gwyneth, és leült velem szemben. Berdi elfoglalta az utolsó széket. – Ez most már egy egészen új játszma. A Birodalom Szemei, úgy tűnik, nem csak a rendet tűzték ki célul. Mi a terved? – Gondolod, hogy van? – Tudom, hogy van – felelte homlokráncolva.

Még sosem mondtam ki. Veszedelmes volt – mégis, az egyetlen módja, hogy a hangom eljusson az egész udvarba, és mindazokhoz, akik még mindig hűek Morrighanhez, ha csak néhány percre is. – Valami, amit már korábban megpróbáltam, de sikertelenül. Egy államcsíny. – Aztán elmeséltem, hogy tizennégy éves koromban egyszer már betörtem a bátyáim serege élén az Aldrid-terembe. Nem lett jó vége. – De akkor csak jogos felháborodással meg követelésekkel voltam felfegyverkezve. Ezúttal két zászlóaljjal megyek, és bizonyítékkal. Berdi félrenyelte a teáját. – Felfegyverzett katonákkal? – A testvéreimmel – feleltem. – Tudom, hogy amikor visszatérnek, az embereikkel együtt mögém állnak majd. – Két zászlóalj a teljes morrighani sereg ellenében? – tudakolta Berdi. – A citadellát perceken belül körülveszik majd. – Ezért lesz szükségem bizonyítékra. A termet egy rövid ideig védeni tudjuk, ha a kormánytagokat túszul ejtjük. Mindössze néhány percre van szükségem, ha legalább az egyik árulót szembesíteni tudom a bizonyítékokkal. Akkor a konklávé még talán meg is hallgatja, amit mondani akarok. Gwyneth felhorkant. – Vagy kapsz egy nyílvesszőt a szívedbe, mielőtt egy szót is szólhatnál. Közismert tény volt, hogy a konklávé ülései alatt az Aldrid-teremre néző két toronyba díszegyenruhás őröket ültettek, íjakkal és nyilakkal felfegyverkezve. Még sohasem lőttek senkire. A szerepük szertartásos volt, régi időkből fennmaradt tradíció, amikor Morrighan urai gyülekeztek, ám valódi nyilak sorakoztak a tegezeikben, és feltételeztem, célozni is tudnak. Amikor legutóbb beviharzottam, tudtam, hogy nem fogják lelőni a király lányát. Ezúttal nem lehettem benne biztos. – Igen, lehetséges, hogy meglőnek – értettem egyet. – Nem tudok egyszerre mindenre választ adni. Most elsősorban bizonyítékot kell találnom. Tudom, hogy a kancellár és a királyi akadémikus is részese a dolognak, de amikor átkutattam az irodáikat, semmit sem találtam. Akkora ott a tisztaság, még egy pók se mert hálót szőni a sarokba. Ott van még… Elhallgattam. Az anyám. Két rövid szó, de nem bírtam kimondani. Nem.

Ő nem. A lelkemben még mindig állt a fal, megmászhatatlanul, akárminek is lettem tanúja. Képtelen voltam ugyanazzal a lélegzettel kimondani a nevét, mint a többi árulóét. Walther életét nem kockáztatta volna. Ahhoz túlságosan szerette. Van, ami igaz és valódi. Úgy kell lennie. Lehunytam a szemem, újra láttam a csillagokkal teleszórt eget, és a tetőt, ahonnan levezetett. Drága gyermek, nincs ott semmi megismerhető. Csak az éjjel hidege. Láttam az akadémikussal kettesben, akiről tudtam, hogy cinkos a dologban. A kedvenc tudósai dolgoztak a Sanctum alatti barlangokban. Berdi és Gwyneth átnyúltak az asztalon, és megszorongatták a kezem. Felnéztem. – Hé, engem se hagyjatok ki! Felemeltem a fejemet. Pauline felébredt. Odaléptem és leültem az ágya szélére, aztán felváltva ölelgettük-csókolgattuk örömünkben, amíg Berdi a karjába nem fektette a csecsemőt. Gwyneth segített Pauline-nak, hogyan tegye a mellére a fiát, aztán hátralépett, és büszkén csípőre tette a kezét. – Nézzenek oda. Úgy eszik, mint egy bajnok. – Tudod már, hogyan fogod elnevezni? – kérdezte Berdi. Pauline szeme egy pillanatra elfelhősödött. – Nem. – Rengeteg időd van még – bólintott Berdi. – Hadd lássam, van-e itt valami alkalmasabb ruha a számára, mint az a szakadt ing. – Talán az egyik kétnyakú ruhácska, amit kötöttél? – kacsintott Gwyneth, és Berdivel együtt nekilátott, hogy a szoba másik sarkában kipakoljanak a magukkal hozott csomagból. Odanyúltam, és megérintettem egy, Kaden összecsavart ingéből kikandikáló apró, rózsaszín lábujjat. – Nagyon szép – mondtam. – Hogy érzed magad? – Elég jól – fintorgott szemforgatva –, ahhoz képest, hogy épp most tettem szét a lábaimat egy gyilkos barbárnak. – Sóhajtott. – Mindenesetre, gondolom, ahhoz képest, amin te mentél keresztül, ez alig számít méltatlanságnak. A gyermekre mosolyogtam. – És nézd csak a jutalmát! Megérte, nem?

Pauline ragyogó mosollyal nézett a fiára, és egy ujjal megsimította az arcát. – Igen – felelte. – Még mindig nem tudom igazán elhinni. – Kadenre pillantott, és az arcáról leolvadt a mosoly. – Vele mi történt? – suttogta. – Azok a hegek…? Kaden az oldalán hevert, felhúzott lábbal, a hátát mutatva felénk. Én már hozzászoktam a hegeihez, de biztosra vettem, hogy mások számára megdöbbentőek. – Árulás – feleltem. Aztán elmondtam, ki volt Kaden, és min kellett keresztülmennie.

Amikor Kaden felébredt, felállt, esetlenül megérintve saját fedetlen mellkasát, végül köszöntötte Berdit és Gwynetht. Berdi csípőre tett kézzel fogadta a köszöntését. – Nahát, te aztán tele vagy meglepetésekkel, szőrmekereskedő, hát nem? – Lehet, hogy akad néhány – felelte Kaden, és halványan belepirult. – Nem utolsósorban például világra tudsz segíteni egy gyereket – horkantott Gwyneth, mire Kaden megfordult, és Pauline-ra nézett. – Hogy van? – Jól – felelte Pauline csendesen. Kaden odalépett, az arcára önkéntelen mosoly ült ki. Finoman odébb húzta a takarót, hogy láthassa a gyermek arcát, Pauline azonban félrehajolt, és védelmezőn magához ölelte a fiát. Kaden mosolya ezt látva lehervadt. Hátralépett; az apró mozdulat tele volt csalódással, és fájt érte a szívem, de megértettem Pauline-t is. Azok után, amiken keresztülment, a bizalom ugyanolyan megfoghatatlan volt a számára, mint a remény. – Van még valami, amivel meg akarsz lepni minket? – tudakolta Berdi. Kaden rám nézett. – Lia, kellene váltanunk néhány szót. Négyszemközt. – Ne olyan hevesen, katona – szólt közbe Gwyneth. – Akármit akarsz mondani neki, mindannyiunknak elmondhatod.

Bólintottam. Egyszer el kell kezdenünk megbízni egymásban. Kaden vállat vont. – Legyen, ahogy akarjátok. Tudok még egy árulóról. Az apám nem Düerr megyésura többé. A király kormányában ül. Pauline levegőért kapott. Kadennek a nevet sem kellett kimondania, ő azonnal megértette, ahogy én is. A kormánytagok közül senki másnak nem volt olyan fehérszőke haja és meleg barna szeme, mint Kadennek. Még nyugodt, egyenletes hangjuk is egyformán csengett. Mindez, aminek nyilvánvalóvá kellett volna válnia, elkerülte a figyelmünket, és ráébredtem, hogy mindannyian kialakítjuk a magunk képét az emberekről, és utána nem látunk már túl a keretén. Kaden egy barbár orgyilkos, az alkormányzó egy köztiszteletben álló úr, a Szent Őrzők leszármazottja, és az egyiknek egészen biztosan semmi köze nem lehet a másikhoz. Berdi és Gwyneth nem ismerte az alkormányzót, Kaden azonban felváltva nézett Pauline-ra és rám, mert nem értette a reakcióját. – Roché nagyúr – tette hozzá, hogy egyértelművé tegye a helyzetet. Megfordult a fejemben, hogy letagadom, hogy azt mondom, a kormányban nem ül ilyen nevű ember, mert féltem, hogy újra elviharzik és bevereti a fejét, de máris kiolvasta a szememből. – Ne hazudj nekem, Lia. Megacéloztam magam, tudva, hogy nem fogja jól fogadni a hírt. – Tudom, ki ő. Két napja beszéltem vele. Ahogy mondtad, a kormány tagja. Meglehet, hogy szörnyű apa volt, Kaden, de nincs rá bizonyíték, hogy áruló.

ÖTVENNEGYEDIK FEJEZET

Figyeltem, ahogy Kaden nehéz léptekkel a malom felé gyalogol, hogy megnézze az állatokat. Szinte láttam a válláról felszálló gőzt. Hazugság! Nincsenek rokonaim! Az anyám egyetlen gyerek volt. Akik befogadtak, koldulásból éltek. Láttam az arcán a dühöt, ám az alkormányzó szemében fénylő őszinte gyászra is emlékeztem. Csak nyolcéves volt. Egy gyászoló gyermek, aki akkor vesztette el az anyját. Ha valamit megtanultam, az az volt, hogy az idő képes az igazságot úgy megtépni és összebogozni, mint a szél egy kiakasztva felejtett lepedőt. Most rám várt a feladat, hogy összeillesszem a darabokat. Megmondtam Natiyának, hogy van még egy feladatom a pap számára, és amint enyhül a vihar, induljon hozzá. Az archívumokban listát vezettek a képzett nevelőnőkről. Valahol kell hogy legyen néhány adat egy Cataryn nevűről is.

Dieci elégedetten rázogatta a füleit, miközben a fejét vakargattam. Utána Novét kényeztettem hasonlóképpen, és azon gondolkodtam, hiányzik-e nekik Otto. A malom száraz volt ugyan, de az egyik fala már régen leomlott, úgyhogy átjárta a hideg huzat. A magasban, a gerendákon baglyok gubbasztottak. Natiya a távolabbi sarokban ült, egy fenőkövet húzogatott a kardján. Reggel összemértük a pengénket – ő emlékeztetett, hogy frissen kell tartanunk a tudásunkat. A szokások, amelyeket a Cam Lanteux mélyén adtam át neki, a vérévé váltak. Pauline kétkedőn nézett minket – legalábbis úgy gondoltam –, később pedig kikérdezett a komizár seregéről.

– El fogják pusztítani Morrighant – feleltem –, és az itteni árulók segédkeznek nekik. Készen kell állnunk. – De Lia… – Vállat vont, az arcán tiszta hitetlenség. – Az lehetetlen. Mi vagyunk a kegyelt Fennmaradottak. Az istenek rendelték így. Morrighan túlságosan hatalmas, nem bukhat el. Rápillantottam; fogalmam sem volt, mit mondhatnék, mert nem akartam még jobban összetörni a világát. Azonban nem volt más választásom. – De igen – feleltem. – Nem vagyunk túlságosan hatalmasak. Egyetlen királyság sem lehet olyan hatalmas, hogy már el sem bukhat. – De a szent szövegekben… – Vannak más igazságok is, Pauline. Azokról is tudnod kell. Elmeséltem neki Gaudrel és Venda történetét, és a gyermek Morrighanét, akit elraboltak a családjától, és egy zsák gabonáért eladtak a hullarabló Aldridnak. Elmondtam neki a történeteket, amelyeket elhallgattak előlünk – hogy a királyságunkat tolvajok és rablók alapították, nem a kiválasztott Fennmaradottak. A Szent Őrzők egyáltalán nem voltak szentek. Kegyetlennek éreztem mindezt hangosan kimondani, mintha kivettem volna Pauline kezéből egy imádott drágakövet, hogy porrá zúzzam a bakancsom talpa alatt, mégis ki kellett mondanom. Kábán felállt, körbejárt a helyiségben, próbálta felfogni, amit hallott. Láttam rajta, hogy magában végigfut a szent szövegeken. Végül szembefordult velem. – És honnan tudod, hogy ezek a történetek, amelyekre ráakadtál, igazak? – Nem tudom. Ez benne a legnehezebb. De azt tudom, hogy léteznek rejtett igazságok, Pauline. Olyanok, amelyeket a szívünkkel kell felismerni. Az igazság mindenkié, mint a levegő, és ha akarjuk, ugyanolyan mélyen be is lélegezhetjük. Senki nem rejtheti a saját markába. Elfordult, felnézett a magasba, a baglyok közé. A fejét rázta, és tudtam, minden mozdulat azt jelenti, hogy megpróbálja elutasítani. Hogy összeméri az én igazságomat a másikkal, az egyetlennel, amelyet eddig ismert – a morrighani szent szövegekkel. Hullarablók. Ha ez a történet igaz, akkor lehámozza rólunk a többi királyság között

viselt kitüntetett szerepünket. Pauline-t nézve kristálytisztán megértettem, miért rejtette el a királyi akadémikus Gaudrel történetét. Az önazonosságunkat ásta alá. Csak azt nem értettem, miért nem semmisítette meg a könyvet. Valaki egyszer megpróbálta. Pauline mélyet sóhajtott, aztán lesimította a szoknyáját, egyben a kezét is beletörölte. – Vissza kell mennem a házba – jelentette ki. – Itt az ideje, hogy megetessem a fiamat.

ÖTVENÖTÖDIK FEJEZET

PAULINE

Éjjel, miután megszoptattam a gyermekemet, sokáig feküdtem az oldalamon, és hallgattam az alvó Kaden lélegzését. Még mindig a hegei jártak a fejemben. Most majd, ha tükörbe néz, egy újabb nyomot is látni fog – az én kezem nyomát – azok mellett, amelyeket az apjától kapott. Terravinben egy egyszerű ing és néhány kedves szó eltakart mindent, és én hittem a látszatnak. Mikael ugyanezt tette, ő azonban a valódi természetét rejtette cirkalmas szavak mögé. Én pedig hagytam, hogy azok a szavak átjárjanak, amíg már nem hallottam mást. Lehetséges egyáltalán igazán megismerni valakit? Vagy talán csak én vagyok a történelem legrosszabb emberismerője? Hanyatt fordultam, figyeltem az árnyak ringását a plafonon. A legkisebb bajom volt, hogy Kaden belátott a lábam közé. Még mindig kísértett az arckifejezése, amikor először emelte fel az újszülöttet. Akkor őszintének tűnt. Csodálkozás csillogott a szemében, és amikor felém nyúlt, hogy a kezembe adja a gyermeket, egy pillanatra megtorpant, mintha máris sejtené, hogy többé nem tarthatja a karjában. Egy részem tudta, köszönetet kellene mondanom neki, amiért segített. Egy másik részem azonban még mindig haragos volt, egy még nagyobb pedig félt. Hogy lehetek benne bizonyos, hogy ezúttal őszinte a kedvessége? Mi van, ha most is csak kihasznál minket egy újabb célért, mint korábban? Tudtam, hogy Lia megbízik benne. Ez nekem is elég kellett volna hogy legyen, csakhogy képtelennek éreztem magam a bizalomra. A verandán térdeltem, és a faládát súroltam, amelyet a malomban talált. Egyelőre megteszi bölcső helyett, mondta reggel, amikor felajánlotta, és nem nézett a szemembe. Egyszerűen letette, és elsétált. Már majdnem

hallótávolságon kívülre ért, amikor utánakiáltottam. Köszönöm, mondtam, mire visszafordult. Csak állt ott, nézett rám, végül biccentett és elment. Négy napig zuhogott az eső, folyóként zúdult le a hegyoldalakon, még több helyen áztatva át a kis ház tetejét. Nem bírtam eldönteni, az áradat áldás-e vagy átok, mindenesetre így, hogy ilyen szűkösen szorultunk össze, Lia és Kaden kénytelen volt kitárgyalni a nézeteltérésüket. Kaden maga akart az alkormányzóhoz menni és szembenézni vele. Lia nemet mondott – nem, amíg el nem jön a megfelelő idő. Meglepett, hogy Kaden egyáltalán hallgat rá. Kettejüket valami különös kötelék fűzte össze, amelyet még mindig nem értettem igazán. Azonban amikor Lia felvetette, hogy az alkormányzó talán megváltozott, hogy tizenegy év átformálhat egy férfit, és Enzót hozta fel bizonyítéknak, Kaden dühe lobbot vetett. Akkor megpillantottam az orgyilkost, aki korábban volt. Vagy talán még most is. Azt is megértettem, hogy amikor szembenézésről beszél, nem szóváltásra gondol. – Ennyire senki nem változik meg! – ordította, aztán kirontott a viharba. Egy órával később tért vissza bőrig ázva, és a téma azóta nem merült fel közöttük. Én is azt mondtam magamnak, hogy az emberek nem változnak meg, de megfontoltam a lehetőségét. Lia maga is megváltozott. Sosem ismert félelmet, ha valami eléggé felbosszantotta, a fenyegetésekkel sem törődött, és a lobbanékonyságával alkalmanként saját magának okozott bajt. Most azonban egy új, számító, acélos hidegséget éreztem benne, amely nem volt ott korábban. Szenvedett. Nem ok nélkül aggódtam a jóllétéért hónapokon keresztül. Megpróbálta elkenni a részleteket, de láttam a hegeket, ahol nyilak fúródtak a hátába és a combjába. Majdnem belehalt. Láttam az arcán a vékony vonalat, a komizár ütésének emlékét. Azonban más hegeket is viselt, bár nem a bőrén, és én ezek miatt aggódtam igazán. Egy üres pillantás, egy ökölbe szoruló kéz, egy felvillanó emlék miatt dacos fintorba húzott száj. Mélyebb sebeket ejtett rajta, hogy látnia kellett, amint megölik a szeretteit, és tudta, a szökése után még többen haltak meg. Tudtam, hogy törődik a vendaiakkal. Sokszor beszélt Kadennel a nyelvükön, és az emlékverseibe belefoglalta az ő hagyományaikat is. – Most már te is egy vagy közülük? – kérdeztem egyszer. Először

meglepetten nézett rám, de aztán egy emlék csillant meg a szemében, és nem felelt. Talán maga sem tudta biztosan. Leginkább az emlékversei változtak meg. Többé nem vonakodó kötelességtudatból mondta el őket, hanem mély hittel, amely elcsendesítette a szelet, és nem csupán az isteneket szólította meg, hanem, úgy tűnt, a csillagokat és az emberek generációit is. A világ megtelt valamivel, mintha velünk együtt lélegezne, és láttam, ahogy Lia a sötétbe nézve olyasmit lát, ami a mi szemünk elől rejtve marad. Már nem félt az adottságtól; teljesen elfogadta. Hívogatta, követelte, bízott benne. Úgy beszélt róla, ahogy még senkitől nem hallottam, látásmódnak nevezte, tudásnak, hitnek – útnak, amely hatására én is mélyebben néztem magamba. Azt is megpillantottam, mennyire megtört. Jól rejtegette, ám amikor Natiya leírta Berdinek és Gwynethnek, milyen volt a dalbrecki helyőrség, és kimondta Rafe nevét, Lia kiment a verandára, mintha hallani sem bírná. Utánamentem. Az egyik oszlopnak támaszkodva nézte a zuhogó esőt. – Natiyát lenyűgözte a dalbrecki sereg – jegyeztem meg. – Nagyon fiatal még, hogy ennyi fegyvert hordjon. Azt hittem, a vagabundok… – Egyáltalán nem hordanak fegyvert – vágott közbe Lia. – Natiya nekem próbált segíteni azzal, hogy belevarrt egy kést a köpenyem szegélyébe. A táboruk drágán megfizette az árát. – És most igazságot akar. – Ugyanazok árulták el, akiket olyan szívesen fogadott a táborukban. Az életmódja, az ártatlansága veszett el. Az elsőt még visszakaphatja. A másodikat soha. Megpróbáltam óvatosan másfelé terelni a társalgást. – Igen jó véleménnyel van a dalbrecki királyról – mondtam. Lia nem felelt. – Mi történt köztetek? – kérdeztem. Az arcát lágyan megsimította a házból kiszűrődő fény. Gyengén megrázta a fejét. – Akármi történt, úgy volt a legjobb. Megérintettem a vállát; a szemembe nézett. A pillantásában nem a legjobbat láttam.

– Lia, én vagyok az. Pauline. Mondd el – kértem halkan. – Felejtsd el. Kérlek. Elfordult volna, de megfogtam a karját. – Nem felejtem. Attól, hogy úgy teszel, mintha nem sebzett volna meg, a fájdalom nem fog megszűnni. – Képtelen vagyok – válaszolta rekedten; könny szökött a szemébe, de ingerülten eltörölte. – Nem is gondolhatok rá – folytatta szilárdabban. – Túl sok minden forog kockán, beleértve az ő életét is. Nem engedhetek a zavaró körülményeknek. – Ennyi volt? Egy zavaró körülmény? – Ha valaki, hát te biztosan tudod, hogy az ilyesmi nem mindig alakul jól. – Lia – mondtam határozottan, és vártam. Végül lehunyta a szemét. – Szükségem volt rá. De a királyságának is. Ez egy tény, amelyen egyikünk sem változtathat. – De? – Azt hittem, utánam jön – suttogta. – Minden észérv ellenére. Tudtam, hogy nem teheti. Nem is volna szabad. Mégis folyton hátranézegettem, hátha meggondolja magát. Szerettük egymást. Esküt tettünk. Megfogadtuk, hogy a királyságok és az összeesküvések nem állhatnak közénk, és mégis így lett. – Mondj el mindent, az elejétől fogva! Ahogy én is elmondtam Mikaelt. Órákig beszélgettünk. Olyasmiket osztott meg velem, amiket még soha korábban. Hogy mikor jött rá, ki is ő valójában. A vendai átkelés előtti feszült perceket. Az üzenetet, amelyet Rafe hónapokig hordott a mellényzsebében. Ahogy gyűlöletet tettetett, holott csupán arra vágyott, hogy Rafe átölelje. Az új kezdet ígéretét. A hangját, amellyel ebbe a világba horgonyozta, amikor Lia maga már átsiklott volna a másikba. És aztán a keserű veszekedést az elválás napján. – Miután hátrahagytam, minden köztünk halmozódó napot azzal jelöltem meg, hogy a földre írtam a szavait – így lesz a legjobb –, amíg végül el nem hittem őket. Aztán megtaláltam az esküvői ruhámat a fogadó padlásán, ahová rejtette, és az mindent újra szétzilált bennem. Hányszor kell még eleresztenem őt, Pauline? Csak néztem rá, nem tudtam, mit felelhetnék. Én mindennap kénytelen

voltam újra elengedni Mikaelt, még az után is, amit velem tett. A szokásaim része volt, pont annyira hiányzott nekem, mint a sömör, de folyton azon kaptam magam, hogy hozzá térnek vissza a gondolataim. Kizárni őt onnan olyan volt, mint begyakorolni a lélegzés egy új módját. Tudatos erőfeszítést igényelt. – Nem tudom, Lia – feleltem végül. – De akármeddig tart, én itt leszek melletted. Hátradőltem, és a ládára néztem. Sima, erős fából készítették. Felálltam, és felakasztottam a veranda teteje alá, hadd száradjon ki. Igen, Kaden jól mondta. Egy puha takaró kell bele, és pont megfelelő lesz.

Sikoly metsz a levegőbe. A pachegók elkaptak valamit. A gyerekek sírnak. A sötét túlságosan mély, a gyomruk túlságosan üres, a pachego túlságosan közel üvölt. Sss, suttogom. Mondj nekik egy történetet, kérlel Jafir. Mondj nekik egyet, Azelőttről. Csakhogy az Azelőtt nem az én világom volt; nem ismerem. Ama szavait keresem az emlékezetemben. A remény. Az út vége. Kétségbeesve fűzöm hozzá a saját szavaimat. Gyertek közelebb, gyerekek, mondok egy történetet Azelőttről. Mielőtt a világ kiszáradt, meddővé vált volna, amikor még kék drágakőként pörgött, és fénylő tornyai a csillagokat érték. A hullarablók morognak körülöttem. Jafir nem. Ő éppúgy éhezi a mesét, mint a gyerekek. Morrighan Elveszett Szavai

ÖTVENHATODIK FEJEZET

RAFE

– Egy kis házban húzta meg magát, a citadella közelében, három nővel meg Kadennel. És egy vagabund lánnyal – mondta Tavish. – Megszegtétek a parancsokat. – Tudtad, hogy így lesz – vigyorgott Jeb. – És örülsz, hogy megtettük – tódította Orrin. – Ezek mire kellenek? – biccentett Jeb a solymász és a három Valsprey felé. – Arra az esetre, ha a dolgok rosszul sülnek el a számunkra. Draeger tábornok búcsúajándéka. Ragaszkodott hozzá. Nem akarja, hogy újra egy szó nélkül lesétáljunk a térképekről. Tavish gyanakodva mérte fel a társaságunkat, aztán Azia századoshoz fordult; talán úgy gondolta, belőle több mindent kiszedhet. – Honnan kerítettek ennyi lovat morrighani szerszámmal? Sven megköszörülte a torkát, hogy megakadályozza Aziát a válaszadásban. Tudtam, a dologtól neki is épp olyan savanyú a szájíze, mint nekem. – Hosszú történet – felelte. – Később elmondom – tettem hozzá Tavish kedvéért. – Vágtass vissza, és mondd meg a többieknek, hogy itt az ideje kettéválni a városba vezető keleti és északi utak mentén. Három-négy embernél többen ne maradjanak együtt! Nem szakadhatunk egyszerre rá a városra. Földművesek voltunk, kereskedők, vásárosok. Nem egy századnyi felfegyverzett katona. Legalábbis ezt akartuk elhitetni velük.

ÖTVENHETEDIK FEJEZET

Húzd meg! Húzd! Lerúgtam a takarómat, és felültem. Borzongatott a rám törő forróság. Az egybecsengő kántálás, a fogaskerekek nyikorgása, a gyomorforgató, fémes kondulás még mindig a fülemben zúgott. Körbepillantottam, hogy megbizonyosodjak róla: továbbra is a kis házban vagyok. Berdi halk hortyogását leszámítva sötét és csend vett körül. Csak egy álom volt, nyugtattam magamat, és visszadőltem, hogy tovább aludjak. Hajnal előtt végül sikerült elbóbiskolnom, utána későig aludtam, ám amikor kinyitottam a szemem, már tudtam, hogy a hangok és a kántálás mind valóságosak voltak. Helyrehozták a hidat. Elindultak. Körülnéztem. A ház üres volt, csak Gwyneth szunyókált a hintaszékben, a csecsemővel a karján. Feltűnt, hogy a vödrökbe és fazekakba csepegő víz zenéje elhallgatott. Végre visszaosonhatok a városba. Az utcákon újra felpezsdül az élet, és én észrevétlen maradhatok – meglehet, Bryn és Regan is visszaértek azóta. Csendesen felöltöztem – a legtöbb védelmet adó bőr lovaglóruháimat vettem magamra –, és felcsatoltam minden fegyveremet. Ha minden jól megy, talán már ma délután az Aldrid-terembe vezetem a bátyáimat és a bajtársaikat. Legelőször még egyszer átkutatom a citadellát bizonyíték után, de így, hogy a hidat megjavították, már nem halogathattam tovább a szembenézést a kormánnyal. Magamra kanyarítottam a köpenyemet, és lábujjhegyen kimentem megkeresni a többieket. Pauline a veranda végében állt, és éppen a ládát akasztotta fel egy gerendára bevert szögbe. – Biztos, hogy szabad ilyesmit csinálnod? – Gyerekem lett, Lia, nem balesetem. Ami azt illeti, kifejezetten jól érzem

magam. Hetek óta most először nem tapos senki a hólyagomon. Ráadásul egy ládát kipucolni könnyű. Kaden hozta a malomból. Most is ott van, hogy kiengedje az állatokat. A zab elfogyott, legelniük kell. Reméltem, Kaden valóban csak ennyit csinál. Tudtam, hogy még mindig szeretne szembenézni az apjával. Körülnéztem, és a veranda másik végéhez sétáltam. – És Berdi meg Natiya? Ők hol vannak? – Amikor elállt az eső, bementek a városba, hogy feltöltsék a készleteinket. – Pauline végigsimította a láda oldalát. – Egyelőre megteszi bölcsőnek. Már amikor éppen senki nem akarja a karjában tartani a kicsit. – Úgy látom, ez nem lesz gyakori. Gwyneth jóformán le sem akarja tenni. – Észrevettem – sóhajtott. – Remélem, nem okoz neki fájdalmat. Biztosra veszem, hogy mindenféle emléket felkavar abból az időből, amikor nem ölelhette magához a saját kisbabáját. – Elmondta neked? – kérdeztem meglepve. Úgy hittem, Gwyneth senkivel sem osztotta meg féltve őrzött titkát. Én is csak azért találtam ki, mert láttam, hogyan nézett Simone-ra Terravinben: az arcára olyan gyengédség ült ki, mint senki mással szemben. – Simone-t? – Pauline megrázta a fejét. – Nem, nem hajlandó beszélni róla. Jobban szereti azt a kislányt még a levegőnél is, ugyanakkor ez a szeretet mélységes félelemmel hatja át. Azt hiszem, ezért tartja a távolságot. – Mitől fél? – Mindenáron el akarja kerülni, hogy Simone apja rájöjjön, hogy egyáltalán van egy gyereke. Nem jó ember. – Megmondta neked, ki ő? – Nem éppen. De kettőnk között különösen működik az igazság. Sok mindent megosztunk egymással anélkül, hogy egy szót is szólnánk. – Levette nyirkos kötényét, és a bölcső mellé akasztotta száradni. – Simone apja a kancellár. Leesett az állam. Tudtam, hogy Gwynethnek van néhány kellemetlen kapcsolata is, ám sosem sejtettem, hogy ezek ilyen magasra vezetnek. Jó okkal félt. Elfordultam, és vendai nyelven átkozódtam, hogy megkíméljem Pauline

fülét, meg magamat a bűnbánattól. – Nyugodtan mondhatod morrighaniül – jegyezte meg. – Nem jár érte penitencia. Valószínűleg én is ugyanezt mondtam, ha nem rosszabbat. – Te, Pauline? – nevettem rá. – Kést forgatsz és káromkodsz? Egek, mennyire megváltoztál! – Különös! – nevetett vissza rám. – Én is éppen ugyanezt gondoltam rólad! – És jobb lettem, vagy rosszabb? – Az vagy, akivé válnod kellett, Lia. Mindkettőnket a szükség alakított. – Ráncba szaladt a homloka; csak ekkor vette észre, hogy a köpenyem alatt lovaglóruhát viselek. – Készülsz valahová? – Most, hogy elállt az eső, az emberek újra kilépnek majd az utcákra. Észrevétlen maradhatok, és Bryn meg Regan is biztosan visszaértek mostanra. Azt akarom… – Még nem értek vissza. – A Szentségek Városa csak néhány nap lovaglásra van, és az emlékkő felavatása sem kerül egy napnál többe. Bryn és Regan nem fognak… – Azt hiszem, félreértetted. Más városokat is meglátogatnak utána, aztán a kisebb királyságokba mennek. Regan Gitosba, Bryn Cortenaiba. A vezértábornagy rendelte el, mint diplomáciai küldetést. – Miről beszélsz? A hercegek nem járnak diplomáciai körutakra. Ők katonák. – Én is megkérdőjeleztem a dolgot, főleg most, hogy az apátok beteg. Nem szabályszerű. Bryn azonban fontosnak vélte, és apátok is jóváhagyta. Elmennek egészen a kisebb királyságokig? Összeszorult a szívem. Ez hetekig tartó várakozást jelenthetett, amit nem engedhettünk meg magunknak. Ugyanakkor nélkülük nem törhettem rá a konklávéra. Megráztam a fejemet. Diplomáciai küldetés. Tudtam, mennyire gyűlöli Bryn és Regan az effélét, még azt is láttam magam előtt, milyen arcot vághatott Regan. Neki az egészből csak az fog tetszeni, amikor átlovagolhat a nyílt… Elakadt a lélegzetem. Rengeteget kérdezősködtek, hogy rájöjjenek, mi az igazság… Épp, mint Walther. Majd óvatosan körbeszaglászok.

Ez már gondot jelentett. – Mi a baj? – kérdezte Pauline. Belekapaszkodtam a veranda oszlopába, hogy össze ne essek. Egy kisebb királyság meglátogatása többnapos utat jelent a Cam Lanteux-n át. Gyanútlan, könnyű célpontok lesznek. A szívem jéggé vált. Nem küldetésre mennek, hanem egy rajtaütés elébe. A hercegeket elhallgattatják, a kérdéseikkel együtt. Az apám ezt semmiképpen nem hagyta volna jóvá. Ha tud róla egyáltalán. – Rajtaütés készül, Pauline. Regan és Bryn éppen arrafelé tartanak. Ugyanúgy, ahogy Walther esetében. Meg kell állítani őket, mielőtt késő lenne. Beszélnem kell az apámmal. Most. Azzal futva indultam a citadella felé, fohászkodva, hogy ne legyen máris késő.

ÖTVENNYOLCADIK FEJEZET

KADEN

– Üdv, Andrés. Megígértem Liának, hogy nem csapok össze az apámmal. A bátyámról nem mondtam neki semmit. Meghallottam, amikor Pauline Gwynethhez intézve szavait azt találgatta, hogy vajon Andrés volt-e az, aki a fogadóig követte, majd tudatta a kancellárral, hol szálltak meg. Pauline nem fedte fel a kilétét Andrés előtt, de az feltűnt neki, hogy a katona rengeteg kérdést tett fel. Miután pedig megtudta, mit tett velem az alkormányzó, már azon töprengett, hogy azok a kérdések talán nem is voltak egészen ártatlanok. Én biztosra vettem, hogy nem voltak azok. Andrés az apja fia volt. A temetőkapunál leptem meg, rögtön azután, hogy belépett. Mintha a legjobb barátok volnánk, sietve a vállára vetettem a karomat, a másik kezemben tartott kést pedig lopva az oldalának nyomtam. – Sétáljunk egy kicsit, rendben? Remekül megértette, mit akarok, és a lépéseit az enyémekhez igazította. Elvezettem Morrighan kriptájához, a temető közepére, rengeteg pókháló, szellemek, homály és vastag falak közé. Amint leértünk a lépcsőn, ellöktem magamtól. Előrebotorkált, aztán megfordult. Amikor végre alaposabban meg tudott nézni magának, félrehajtotta a fejét. A felismerés nem váratott sokáig magára. Sejtettem, hogy túlságosan is hasonlítok az apánkra. Andrés az anyjára ütött: hamuszürke bőr, kerek angyalarc – neki jobban állt volna, hogy az utcasarkokon kéregessen, de hát nem ő volt a fattyú fiú. – Kaden? – Láttam, hogy az ujjai megrebbennek, mintha a fegyveréért

akarna nyúlni. – Azt hittem, meghaltál. – Gondolom, ez volt a cél. Nem úgy alakult. – Tudom, hogy okkal haragszol azért, amit apánk tett veled, Kaden, de azóta évek teltek el. Megváltozott. – Hát persze. Andrés a késemre sandított, amelyet még mindig az oldalam mellett szorongattam. – Mit akarsz? – kérdezte. – Válaszokat. És talán némi vért is, fizetségül mindenért, amit elveszítettem. – Honnan tudtad, hol találsz meg? – Marisol árulta el. – Úgy érted, Pauline – helyesbített elsötétülő arccal. – Sejtettem, hogy rájöttél. – A hasa megzavart, de a hangja… Egyszer már találkoztunk. Ő nem emlékezett rám. Feltételezem, nem tettem rá olyan mély benyomást. Ő annál mélyebbet tett énrám. Hogy… – Többé nem tér vissza – közöltem, amiből megérthette, hogy akármit gondolt Pauline-nal kapcsolatban, annak vége. – Mondd csak, Andrés, hogy lehet, hogy egyedül te nem tartottál Walther herceg zászlóaljával, amikor összetalálkoztak a vendai csapattal? – Nem tartottam velük, mert beteg voltam – válaszolta összehúzott szemmel. – Az emlékeim szerint nem vagy beteges típus. Gyakran megesik, vagy csak véletlen egybeesés volt, hogy az itthon maradás megmentette az életedet? – Mire célzol, testvér? – vicsorgott. – Tényleg ki kell mondanom? – Egy hétig feküdtem betegen, az idő nagy részében nem is voltam öntudatomnál. Az udvari orvos tanúsíthatja. Amikor magamhoz tértem, az apám mondta, hogy láz gyűrt le. – Vele voltál, amikor megbetegedtél? – Igen. Vele és még néhány másik kormánytaggal vacsoráztam a szállásán az indulást megelőző este, de amikor hazaindultam volna,

megszédültem és elestem. Apám szolgái támogattak ágyba. Nem sokra emlékszem abból, ami utána következett. Mi a jelentősége? Senki sem tudta, mibe kerülnek Waltherék! – De bizony, valaki tudta. És az a valaki nem akarta, hogy az egyetlen megmaradt fia egyenesen az általa eltervezett mészárlásba lovagoljon. Gondolom, a fiú örömmel játszotta el a szerepét. – Amit mondasz, árulás! Kardot rántott; a szeme kikerekedett, tébolyultan villogott, a hangjába kétségbeesés vegyült. Akkor jutott először eszembe, hogy talán valóban igazat mond. Pauline szerint meggyötörte a gyász a bajtársai halála miatt. Ha csak megjátszotta, miért járt ki ide nap nap után? Az arcát vizsgáltam, és azon gondolkodtam, mi más indíthatta erre, de a szemében csak szenvedést láttam, nem hazugságot. – Tedd azt le, Andrés. Nem szeretnélek megölni. Leeresztette a kardot. – Ki vagy te? – kérdezte, mintha megérezte volna, hogy többé már nem vagyok azonos a kihajított kisöccsével. – Senki, akiről tudni akarnál – feleltem. – Ki volt még ott aznap este, amikor megbetegedtél? Egy percig gondolkodott, aztán megadta a választ: az apján kívül a kancellár, az őrkapitány és az udvari orvos is az asztalnál ült.

ÖTVENKILENCEDIK FEJEZET

A szüleim közös hálószobában aludtak, de az orvos lakosztálya mellett fenntartottak egy magánszobát is a királyi család azon tagjai számára, akik megbetegedtek vagy ellátásra szorultak. Mind abban a szobában születtünk. Ha apám valóban megbetegedett, és talán akkor is, ha csalás az egész, ott megtalálom. Beléptem az előszobába – a hajamat főkötő alá szorítottam, a fejemet lehajtottam a karomban cipelt törölközők halmára. Az ujjaim között egy üveget szorongattam. Szenvtelenül csoszogtam, holott a lábam rohanni vágyott. Akármennyire is haragszik rám az apám, Walther halála még mindig nyílt seb a szívén. A kétség legkisebb szikrája is elég lesz, hogy visszavonja a parancsot. Akkor is elérem, hogy meghallgasson, ha ezért pengét kell a torkának feszítenem, túszul ejtve őt. – Azért jöttem, hogy bekenjem a királyt ezzel a tinktúrával. Az orvos utasítása – mondtam vaskos gastineaux-i tájszólással, mint Bernette néném, ha feldühödött. Az ajtó előtti széken bóbiskoló, álmos ápolónő felnézett. – De senki… – Tudom, tudom – morogtam; nagyot nyeltem, és elnyújtott, haragos szavakkal folytattam. – Soha senki nem mond nekünk semmit az utolsó percig. Én meg már indultam volna haza. De talán ha megkérhetnélek, hogy megcsináld helyettem? Ha én most… – Nem! – vágott közbe, gyorsan meggondolva magát. – Már órák óta itt ülök. Rám fér egy kis pihenés. – A belső helyiség nyitott ajtaját vigyázó őrre pillantott. – Ő nem segíthet? – Eh. Csak a homlokát kell megkennem. Ahhoz nem kell segítség. Az ápoló megkönnyebbülten állt fel, és mielőtt bármit mondhattam volna, már kinn is volt. A belső helyiségben félhomály uralkodott. Amikor elléptem az őr mellett,

megkértem, hogy csukja be utánam az ajtót, minthogy az én kezem tele van. Szabályok, róttam meg, amikor vonakodott. Az ajtó halkan becsukódott utánam. Szembenéztem a távolabbi falhoz állított nagy ággyal. Alig láttam meg benne az apámat. Összement, lesoványodott, mintha a párnái és takarói elevenen ennék meg. A szeme körül árnyékok ültek, a járomcsontján elvékonyodva feszült a bőr. Ismeretlenné változott. Letettem a törölközőket és az üveget az asztalra, és közelebb léptem. Az apám meg se moccant. Haldoklik. Megölik. Kalapált a szívem. A citadella már a fülembe súgta ezt az igazságot, de bárkire előbb gondoltam volna, mint őrá, arra az emberre, aki világéletemben maga volt az indulat és a hatalom. – Apám? Semmi. Nehéz mozdulattal az ágyra ültem, és a kezembe vettem a kezét. Ernyedt volt és meleg. Mi a baja? Kétségbeesve vágytam rá, hogy lássam hangosan dühöngeni, olyannak, amilyennek Walther leírta, amilyen mindig is volt – nem ilyennek. – Regheena? Gyenge hangját hallva megriadtam. Nem nézett fel. – Nem, apám. Anyám máshol van elfoglalva. Arabella vagyok. Meg kell próbálnod figyelni rám. Fontos, hogy haladéktalanul hazarendeld Regant és Brynt. Érted, amit mondok? A homloka ráncba szaladt; a szeme résnyire nyílt. – Arabella? Elkéstél. És ma van az esküvőd. Hogyan fogom én ezt kimagyarázni? Elszorult a torkom. Apám szemére köd ereszkedett. – Most már itt vagyok, apám. – Az arcomhoz emeltem a kezét. – Minden rendben lesz. Megígérem. – Regheena. Hol van az én Regheenám? Újra lecsukódott a szeme. Az én Regheenám. Gyengéden mondta ki a nevet. Az enyémet is szeretettel ejtette ki, szelíd megrovással, nem haraggal. – Apám… – Azonban tudtam, hogy nincs értelme. Még egy pohár vizet

sem tudna kérni, nemhogy kiadni a parancsot, hogy Brynt és Regant biztonságban hozzák haza. Máris újra elmerült öntudatlan világában. A mellkasára tettem a tenyeremet, a másik kezem ujjait a nyakára illesztettem. Az érverése egyenletes volt és erős. Ha nem a szíve kényszerítette ágyba, akkor mi? Felálltam és a szekrényhez léptem, az ujjamat sebesen végigfuttattam a rengeteg tinktúrán, szirupon, balzsamon – ezeket a gyógyszereket mind ismertem, az anyám sokszor adta őket nekem és a bátyáimnak. Kinyitottam néhány üveget és beléjük szimatoltam; az illatok eldugult orrok, lázas verejtékben úszó homlokok emlékét hozták vissza. Végigtúrtam egy doboznyi gyógyfüvet és kencés tégelyt, aztán áttértem a fiókokra. Még azt se tudtam, mit keresek. Kenőcsöt? Folyadékot? Valamit, ami útba igazít az apám igazi baját illetően? Megölik. Vagy talán nem kezelik rendesen egyszerű betegségét. Mindenhol körülnéztem a szobában, a tükör mögött, az állványon, amelyen egy magas, virágokkal teli váza állt, az éjjeliszekrényében, még a matrac alá is benyúltam, de semmit nem találtam. Odaléptem az orvos szobájába nyíló ajtóhoz, és hallgatóztam. Amikor úgy ítéltem meg, hogy a helyiség üres, óvatosan benyitottam, és azt is átkutattam, de hacsak meg nem kóstolok minden elixírt, hogy aztán várjam a hatást, semmiképpen nem találhattam ki, mi okozza az apám gyengeségét, zavartságát. Talán a szíve. Talán tényleg összetörtem, ahogy a pletykák szóltak. Visszatértem a szobájába; a szemem újra megakadt a gyógynövényes dobozon. Az orvos mindig is lenézte a konyhai gyógymódokat. Amikor Bernette néném rapsivirág bimbójából főzött teát Cloris néném fejfájásaira, csak a fejét rázta, és tudálékosan mosolygott. Újra átkutattam a dobozt, ezúttal alaposabban. A tégelyek alatt találtam egy apró üvegfiolát, a kisujjamnál nem nagyobbat. Aranyszín porral volt töltve, amilyet még sosem láttam. A szívgyógyszere, amelyet a nővér nem adott be neki? Kihúztam a dugót, ám nem éreztem semmilyen jellegzetes illatot, ezért az orromhoz emeltem… de a mozdulatom megakadt félúton. Ne. Ne tedd. Kartávolságról vizsgálgattam a fénylő arany port, végül visszatettem a többi közé, és lecsuktam a doboz fedelét.

– Fenség. Megpördültem. A kancellár állt az ajtóban, teljes pompában, bíbor köpenye hullámzott a lába körül, az ujjai csillogtak az ékszerektől, arrogáns, szorosan összepréselt ajka öntelt mosolyba húzódott. Két őr állt mögötte kivont karddal. – Milyen ironikus, hogy azt írtad, félnem kellene – folytatta vidám hangon. – Azt hiszem, drágám, neked van inkább okod a félelemre. – Ne legyél ebben olyan biztos – meredtem rá. Ledobtam a köpenyemet, hogy könnyebben hozzáférjek a fegyvereimhez, és az őrökre pillantottam. Nem ismertem fel őket. Kicserélte a citadella biztonságáért felelős személyzetet? Mindazonáltal a királyi gárda jelvényét viselték. – Tegyék le a fegyvert – szólítottam meg őket. – Mindenre, ami szent, ne védelmezzék ezt az embert. Ez egy áruló, aki rajtaütésbe küldi a bátyáimat. Kérem… – Ugyan már, hercegnő – rázta a fejét a kancellár. – Azt hittem, nem alacsonyodsz le a könyörgésig. Mind tudjuk, ki a valódi áruló. Hivatalosan is a királyság ellensége vagy. Hidegvérrel megölted a saját bátyádat… – Nem én öltem meg Walthert! Én… – Fogjátok el! – adta ki az utasítást a kancellár, és félreállt. Az őrök felém lódultak, én azonban ahelyett, hogy elmenekültem volna, előrevetettem magam. Egy követhetetlen pillanat múlva már az egyik karommal satuba fogtam a kancellár nyakát, a másik kezemmel kést szorítottam a torkának. – Vissza! – parancsoltam. Az őrök megtorpantak, a kardjukat még mindig csapásra készen tartották, ám nem hátráltak meg. – Vissza, ti hülyék! – kiáltotta a kancellár, amikor megérezte, hogy a pengém felsebzi a bőrét. Az őrök óvatosan a távolabbi falig hátráltak. – Így már jobb – közöltem, aztán a kancellár fülébe suttogva folytattam tovább. – Mármost, mit is mondtál a félelemről az előbb? – Bár tetszett az érzés, ahogy a szívverése száguld a karom alatt, hallottam, hogy a folyosón léptek dobognak felénk. Az őrség többi tagját is riasztották, és alighanem csak pillanataim voltak, mielőtt elzárják a kifelé vezető útjaimat. A kancellárral együtt elhátráltam az orvos ajtajáig, és amikor már csak egy lépésre voltunk, ott előrelöktem, hogy majdnem el is esett. Beléptem a

másik helyiségbe, becsaptam, és be is reteszeltem magam mögött az ajtót. Alig pár pillanattal később már neki is vetődtek az első őrök, a kancellár pedig kiabálva követelte, hogy törjék be. Az ablakhoz rohantam, feltéptem a zsalut – ám itt nem volt párkány, amelyen megléphettem volna. Az ablak alatt egy erkély terpeszkedett – kemény kő, vagy hat méter mélyen, de nem volt más választásom. Kimásztam, leereszkedtem, amíg már csak az ujjaim hegyén lógtam, végül eleresztettem az ablakkeretet. Gurulásba érkeztem, mégis fájdalom hasított a lábamba. Bicegve menekültem, összevissza kanyarogva, termekből folyosókra, előre, majd vissza, ahányszor csak meghallottam a követők rohanó lépteit. Leszáguldottam egy sötét, szolgák által használt lépcsőn, végigrohantam egy üres folyosón – a kiáltások elhalkultak. Még mindig csak a felső szinten kutattak utánam. Már a citadella hátsó részében jártam, egy hosszú, homályos átjárón, amely a ritkán használt hátsó bejárathoz vezetett – azon át szöktünk meg annak idején Pauline-nal. Elhúztam a reteszt, ám akkor egy fémes csendülést hallottam. A hang felé pördültem. Különös, sikolyszerű kerregés hasított a levegőbe, amit három hangos puffanás követett. Perzselő fájdalom metszett a karomba, a kíntól kifehéredett előttem a világ. Amikor megpróbáltam hátralépni, a lélegzetem is elakadt. Nem bírtam mozdulni. Balra néztem. Két hosszú vasdarab ágyazódott az ajtóba magasabban, de a harmadik a tenyerem közepét átdöfve a fához szegezte a kezemet. A vérem a földre csöpögött. Lépteket hallottam. Vadul próbáltam kirántani a vasat, ám a legkisebb mozdulattól is beleszédültem a fájdalomba. A léptek egyre közelebb értek. Felnéztem. Egy alak körvonalát láttam kirajzolódni; kényelmesen sétált felém. Felismertem a lépteit. A késem a lábamnál hevert. Kirántottam a kardomat, bár szánalmas erőfitogtatás volt, hiszen tudtam, képtelen vagyok az ajtóhoz szegezett kézzel küzdeni. És akkor az arcára esett a fény. Malich. Az egyik kezében számszeríjat tartott, de olyat, amilyet még sosem láttam. Fájdalomtól remegve vártam, hogy közelebb érjen. Minden hang felerősödött. A lépte koppanásai, a kardom hegyének cikkanása a kövön, saját sípoló lélegzetem a torkomban.

– Milyen jó újra találkozni, hercegnő – köszöntött. – Ha jól értem, Kaden is itt van? Nem lett volna szabad hagynom, hogy meglépjen aznap, amikor összecsaptunk a teraszon. Ugyanaz az öntelt vigyor ült ki az arcára, amelyért megfogadtam, hogy megfizet. – Bárcsak én is azt mondhatnám, hogy örülök a találkozásnak, Malich. – Fenyegetőn emeltem fel a kardomat, de már ez az apró mozdulat is megsokszorozta a kezemben tomboló fájdalmat. Igyekeztem eltitkolni, mennyire szenvedek. Malich a számszeríjával könnyedén félreütötte a kardomat, amely zörögve szánkázott át a kövön. A testem megrándult, kicsavarodott, a karomon vakító kín száguldott végig. Nem bírtam visszafojtani a sikolyomat. Malich elkapta a szabad kezemet, és hozzám préselte a testét. – Kérlek – nyögtem ki. – A bátyáim… – Éppen így tetszel nekem, hercegnő. Mindkét kezed leszorítva, miközben könyörögsz. Az arcán még mindig láttam a támadásom nyomait; a szemében bosszúvágyó fény égett. Közelebb hajolt, a szabad kezét a torkomra szorította. – A lövedékeket a komizár küldte. Sajnálja, hogy nem tudott eljönni és személyesen átadni őket. Szomorú, de be kell érned velem. – A keze lejjebb siklott, a melleimre. – És miután végeztem veled, ugyanolyan nyomokat metszek az arcodra, mint amilyeneket te metszettél az enyémre. Őt nem fogja érdekelni, hogy nézel ki, amikor majd átadlak neki. A vigyora egyre szélesedett. Már nem láttam, nem éreztem mást, csak a bizonyosságát, amely elárulta, azt hiszi, az övé a világ. Az a vigyor felszínre hozta az emlékeimet. Láttam a zokogó bátyámat. Láttam a nyílvesszőt Greta torkában. Láttam egy csipkés babafőkötőt elégni, hamuvá válni. Könnyű volt, dicsekedett. Gretát megölni könnyű volt. A lélegzete a fülembe tolakodott. A kezét lejjebb csúsztatta, az övemmel babrált, a nadrágom gombját rángatta. Könnyű. Csikordult a csontom, de kényszerítettem magam, hogy kifordítsam a csuklómat, megragadjam és megrántsam a vas nyilat. Friss vér folyt végig a karomon. Állatias, vad, torokhangú nyögések szakadtak fel belőlem. Felhasználtam a fájdalmat,

ahogy a tűz is felhasználja a fát, hogy forrósodjék, és a karom erejével megrántottam a tüskét, hogy kilazítsam. Az ujjaim lángoltak. A vasdarab a tenyeremben eggyé vált a dühvel. Húztam, amíg még jobban ki nem lazult, a nyögéseim csak növelték Malich elégedettségét. Csillogó szemmel nézett az arcomba, mintha máris tudná, hová metszi majd a hegeket. Könnyű. – El ne ájulj most nekem, hercegnő – figyelmeztetett, amikor feltépte az utolsó gombot is a nadrágomon. A keze besiklott alá, végig a csípőmön, és még szélesebben mosolygott. – Megtartom az ígéreteimet. Azt mondtam a komizárnak, hogy szenvedni fogsz. Megrántottam a vastüskét, és ahogy kiszabadult, fordítottam rajta egyet – a hirtelen rándulás csak növelte az erőmet –, és Malich nyakába döftem, hogy a hegyes vége a túloldalon bukkant elő. Elkerekedett a szeme. – Én is megtartom az ígéreteimet. Elnyílt a szája, mintha még mondana valamit. Képtelen volt szólni, ám én láttam a szemében. Néhány dicsőséges pillanatig tudta, hogy halott, és én öltem meg. Amíg még meghallhatta, odasúgtam neki. – Utálom, hogy ilyen jó érzés és ilyen könnyű megölni téged, Malich. Légy nyugodt, soha többé nem fogok neked könyörögni semmiért. Kirántottam a vasdarabot. Vér fröccsent a nyakából, aztán egy puffanással elzuhant. Holtan. Lenéztem mozdulatlan testére. A nyakából csorgó vér lusta patakokban kanyargott el a padló kövei között. A szeme üvegesen nézett a mennyezetre. Már nem vigyorgott. Akkor hallottam meg a minden irányból dübörögve közeledő lépteket. Hat őr vett körül, megint csak ismeretlenek. Az őrkapitány ott állt közöttük – neki, mint kormánytagnak, a citadella őrzése volt a felelőssége. Lenézett Malich testére, és láthatóan felismerte – aztán megrázta a fejét. Hányinger futott végig rajtam. – Csak azt ne mondja, hogy ön is. – Attól tartok, igen. – Kapitány, ne tegye ezt – kérleltem. – Higgyen nekem, hercegnő, ha visszaforgathatnám az időt, megtenném,

de most már túl mélyen benne vagyok. – Még nem késő! Még mindig megmentheti a bátyáimat! Még mindig… – Vigyétek el! Előreléptem és tettem egy kaszáló mozdulatot a tenyerembe fúródott vassal, ám a térdem megcsuklott. Összeestem. Két őr a karomnál fogva felrántott, a harmadik kitépte a vastüskét a húsomból. A seb újra erősen vérezni kezdett. Szédelegve hagytam, hogy elvonszoljanak. Próbáltam követni, merre visznek, de csak elmosódott körvonalakat láttam. Állítsd el a vérzést, Lia. Csakhogy amíg a karjaimat markolták, erre esélyem sem lehetett. Inkább a hűségükre próbáltam hatni, meggyőzni őket, hogy az őrkapitány a legrosszabb áruló. Már a beszédem is eltorzulva, távolról jutott vissza hozzám. Az egyik őr azt ismételgette, hogy hallgassak el, de nem engedelmeskedtem. Végül állkapcson ütött. Az orcám húsa a fogaim közé akadt, a vér sós íze töltötte meg a számat. El-eltűnt a folyosó, a padló és a mennyezet időnként helyet cserélt. A szó azonban, amelyet az őr mormolt, mielőtt a sötét helyiségbe vetett volna, nagyobbat ütött, mint az ökle. Jabavé. Megvolt az oka, hogy miért nem ismertem fel a citadella őreit. Vendaiak voltak.

HATVANADIK FEJEZET

Még egy kicsit tovább, Lia. Tarts ki. Tarts ki értem. Folyó vizének szagát éreztem, súlyos, hajlott erdei fenyőket pillantottam meg, fagyos lehelet kavargott felettem a levegőben, és hallottam a hó roppanásait az egyenletes, elszánt léptek alatt. Éreztem, ahogy meleg ajkak érnek az enyémhez. Még egy kicsit tovább. Énértem. Kinyílt a szemem. Egyelőre éltem. A havas világ, a vakító fehérség, a fenyőillat eloszlott. Egy sötét, ablaktalan helyiségben voltam, azonban még mindig éreztem a karokat, amelyek megtartottak, az ujjakat, amelyek elsimították a hajszálakat az arcomból, a testet, amely meleg falként védelmezett a hidegtől – és hallottam a hangot, amely nem eresztett. Nézz rám. A tüzes kékség kikövetelte, hogy vele maradjak. Megpróbáltam összpontosítani, kikutatni a sötétséget. A cella dohos volt, a levegője talán olyan vén, mint maguk a falak. Földtől és rothadástól szaglott. A hasamhoz húztam a kezemet, és megszorítottam, hogy elállítsam a vérzést, a nyomás okozta fájdalomtól azonban újra csillagokat láttam. Beszívtam a levegőt, rákényszerítettem a tüdőmet, hogy dolgozzon. Nem bírtam elfogadni, hogy ezzel vége. Hogy senki nem üzen, nem menti meg a fivéreimet. Hogy az árulókat nem fedik fel. Hogy a komizár nyert. Malich halála egyszerre jelentéktelen győzelemmé vált. Az elégedettségem elszivárgott, mint az ő vére a padlórepedésekben. A halála csak egy lezárás volt, nem adta vissza, amit elveszítettem.

Az idáig vezető út összezavarodott az emlékeimben. Nem tudtam biztosan, hová hoztak, de a citadellán kívülre. Talán valamelyik melléképületbe? De miért kockáztatták meg, hogy kivonszoljanak a főépületből, amikor a citadella börtöne csak néhány lépésnyire volt? Nem hittem, hogy egészen a Piers-táborig hurcoltak, ugyanakkor ki sem zárhattam. Megpróbáltam felállni, hogy átkutassam a helyiséget, hátha találok valami fegyverként használhatót, ám sebesült lábam megroggyant alattam, és arccal estem a földpadlóra. Csak hevertem ott, mint valami sebesült állat. Akkor végre megértettük egymást? Visszanyeltem haragos könnyeimet. Nem! Ép kezemmel toltam fel magamat. Azt hittem, ennél rosszabb nem lehet a helyzetem, ám tévedtem. Lépteket hallottam, fojtott kiáltásokat, aztán hunyorítanom kellett, mert kinyílt az ajtó, és éles fény vágott be. Újabb rabokat lódítottak át a küszöbön, majd becsapódott az ajtó, és ismét sötét borult ránk.

ár közel van, gyermekeim, az ajka a nyakamat éri, benyálazza az arcomat, simogatva fojtogat. Ez több, mint a kardok, több, mint az öklök ereje. A szavaim megrémítik. Már látom a végzetem. De fohászkodom a nektek adott szavaimért, hogy azokat el ne ragadhassa. Venda-ének

HATVANEGYEDIK FEJEZET

RAFE

Csak néhányan választottuk az erdőn át vezető utat. A többiek a városban maradtak, elvegyültek az emberek között, hogy ne keltsenek feltűnést, ám készenlétben álltak. Ahogy közelebb értünk a kis házhoz, felemeltem a kezem, néma parancsként, hogy mindenki álljon meg. Ők is hallották a haragos, éles hangot. Talán egy macska. Vagy… Rohanni kezdtünk. Ahogy közelebb értünk, megláttam Kadent; ő is a fák közül tört ki, a ház felé. Észrevett minket, ám nem torpant meg. – Pauline! Lia! – kiáltotta futtában. Benyomakodtunk az ajtón, ám odabent nem találtunk senkit. A gyereksírás mégis innen jött. Mind az ágyra néztünk. Kaden odahajolt, és kihúzta alóla a csomagot. – Pauline-é – közölte, és a karjára vette a gyermeket, majd félrehúzta a takaróját, hogy megbizonyosodjék a sértetlenségéről. – De sosem hagyná így magára. – És aztán, mintha csak akkor fogná fel, hogy mi is ott vagyunk: – Ti mi a nyavalyát kerestek itt? Mielőtt válaszolhattam volna, Berdi és egy fiatal lány tört be a helyiségbe. Berdi felváltva kiabált figyelmeztetéseket és fenyegetéseket, aztán a gyereket követelte. Teljes volt a felfordulás, mindenki kérdéseket vagdalt a másik fejéhez – végül Orrin is megérkezett a hírrel, hogy friss patanyomokat talált, amelyek nem tőlünk származtak. – Valaki elvitte őket – jelentette ki Kaden. – Pauline az ágy alá rejtette a gyereket, hogy észre ne vegyék. A lány, aki Berdivel érkezett, az ajtó felé lódult. – Az apátsághoz kell érnem!

Kaden és Berdi is utánakiáltott, hogy álljon meg, ám a lány addigra már elrohant. Lóra kaptam, hogy beérjem, mert nem lehettem benne biztos, mik a szándékai. A lány kést rántott, hogy megvédje magát. És akkor elmondta az üzeneteket.

HATVANKETTEDIK FEJEZET

Egymás mellett ültünk hárman, a kőfalnak dőlve. Úgy képzeltem, ők is a sötét semmibe merednek, mint én. Hálás voltam, amiért nem láttam Pauline arcát, amikor felidézte az árulást. A hangja még mindig hitetlenkedve csengett, és a nyomorúság és a hideg gyűlölet között remegett halkan. Amikor már azt hittem, megtörik, szörnyű csend töltötte el – vad volt, éles és bosszúra szomjas. Gwyneth elmondta, hogy mielőtt elvitték volna őket, Pauline még bekiáltott neki a verandáról. Kinézett az ablakon, és amikor látta, hogy közelednek a katonák, sebesen becsavarta a kisfiút egy takaróba, majd az ágy alá fektette, ahol nem láthatják meg. – Kaden megtalálja – bökte ki Pauline vékony, félelemmel teli hangon. – Ugye, Lia? Gwyneth már biztosította, hogy Kaden meg fogja hallani a sírást, amikor visszatér a malomtól. Már én is éppen mondtam volna valami megnyugtatót, ám akkor Pauline megfogta a kezemet, és kitapintotta a vértől ragacsos sebet. Felnyögtem az érintésre. – Jóságos istenek, mi történt? Amikor betaszították őket a helyiségbe, átöleltük egymást, ám a sötétben nem vette észre a kezem állapotát. Már elmondtam, hogy jártam apámmal, a kancellárral, és hogy miféle őrök rángattak el idáig, most azonban a Malichkal és a vastüskével való szerencsétlen találkozásomról is beszámoltam. Pauline teljesen elrémült; azonnal neki is állt, hogy a szoknyája szegélyéből tépést csináljon a sebre. Gwyneth felállt, és körbetapogatózott a helyiségben, és amikor sikerült összegyűjtenie egy marék pókhálót, a tenyeremre nyomta. Az udvari orvos erős rosszallással nézte volna az efféle kuruzslást, a módszer mégis segített elállítani a seb nedvedzését.

– Nehéz volt? – tudakolta Pauline. – Megölni őt? – Nem – feleltem. Könnyen jött. Ettől most már én sem vagyok jobb, mint egy állat? Mert abban a percben úgy éreztem magam, egy fogakból és karmokból álló csomónak, aki készen áll kivégezni bárkit, aki átlépi a küszöböt. – Sokért nem adtam volna, ha nekem is van egy olyan tüske a kezemben, amikor Mikael megjelent és felfedett minket! – Pauline utánozni kezdte Mikael hangját, úgy idézte fel a szavait. – Kötelességem volt, hogy jelentselek, ezt mondta. Katona vagyok, te pedig királyságszerte körözött bűnöző. Nem volt más választásom. – Megerősítette a kötés két végét. – Kötelesség! Amikor láttam, hogy a polgármester odadobja neki a pénzes zacskót, Mikael csak vállat vont, mintha nem is tudna a vérdíjról. – Honnan tudta, hogy a gondnoki házban leszel? – kérdeztem. – Attól tartok, ő sokkal jobban kiismert engem, mint én őt. Azt hiszem, ő követett a fogadóig, hogy értesíthesse a kancellárt. Amikor ott nem talált meg, végiggondolta, hová mehettem. A kis házba szoktunk járni, amikor… – Sóhajtott, és nem fejezte be a mondatot. Nem is kellett. – Én meg csak a szerencsés ráadás voltam az egészben – tette hozzá Gwyneth vidáman. – Csak várjatok, amikor a kancellár rájön, hogy én is benne vagyok. Az csúf lesz. Már régen rájöttem, milyen gyönyörűségesen kegyetlen bír lenni. És akkor először megnyílt nekünk, hogy beszéljen Simone-ról. Talán, ha valaki a halálra készül, a titkok már nem is tűnnek annyira lényegesnek. Megvetőn fújt egyet; úgy éreztem, saját magára haragszik. – Tizenkilenc éves voltam, amikor találkoztunk. Idősebb volt, hatalmas, és elhalmozott a figyelmével. Elbűvölőnek találtam, ha ezt most el tudjátok hinni, de igazság szerint a lelkem mélyén már akkor is sejtettem, hogy veszedelmes. Azt gondoltam, a kegyesrévi szobalány szürke életéhez képest nagyon is izgalmas. Drága ruhákat viselt, olyan szépen beszélt, hogy elérte: valamiképpen magamat is éppen olyan fontosnak kezdtem tartani, mint őt. Csaknem egy évig tápláltam információval. Minthogy ez egy kikötőváros volt, sok nagyúr és gazdag kereskedő fordult meg a fogadóban. Egészen addig, amíg két vendéget, akikről súgtam neki, holtan nem találtak az ágyukban, nem jöttem rá, mennyire veszedelmes. Azt mondta, hogy teherré

váltak. Akkor minden, amit addig izgalmasnak hittem vele kapcsolatban, egyszerre rémisztővé vált. Bevallotta, hogy ekkor már terhes volt. Kitalált egy történetet, hogy máshol kapott állást; bármit kimondott vagy megtett volna, hogy megmentse a gyermeket az apjától. A kancellár nem akadályozta meg, hogy elmenjen. Bosszantotta a gyerek híre, és Gwyneth még mindig félt, hogy valamiképpen kárt okoz neki vagy a kicsinek. Csak néhány hónapig tartotta magánál Simone-t. Addigra kifogyott a pénzből, és nem volt senkije, akihez fordulhatott volna, ráadásul aggódott, hogy a kancellár kinyomozhatja a hollétét. Amikor átutazott Terravinen, meglátott egy idősebb házaspárt, akik a téren játszó gyerekeket kényeztették. Megtudta, hogy gyermektelenek, és követte őket a házukig – szép volt és rendezett, még piros muskátlik is álltak az ablakpárkányon. – Két óra hosszat álltam ott, a karomban Simone-nal, és a virágokat néztem. Tudtam, hogy jó szülei lesznek. – Elhallgatott. Valami halk, surranó hangot hallottam, mintha könnyeket törölne le az arcáról. – Miután otthagytam őt, több mint két évig a lábamat sem tettem be Terravinbe. Egyre rettegtem, hogy valaki összeköti a szálakat, mégsem telt el egyetlen nap sem, amikor ne gondoltam volna rá. Jó emberek. Soha nem beszélünk róla, azt hiszem, tudják, hogy nem szeretném, de tisztában vannak vele, hogy ki vagyok, és helyet adnak az életükben. Simone egy édes, boldog kicsi lány. Az isteneknek hála, semmiben sem hasonlít rám. Vagy rá. – Elcsuklott a hangja, mintha érezné, hogy talán soha nem látja többé a gyermekét, és a tény, hogy az acélkemény Gwyneth megtört, elakasztotta a lélegzetemet. – Hagyd abba! – utasítottam. – Kikerülünk innen. – De ki ám, a pokolba is! – mordult fel Pauline. Gwynethszel mindketten levegő után kaptunk, aztán felnevettünk. Megjelent előttem Pauline képe, amint egy Mikael nevével vésett vastüskét markol. Gwyneth felém nyúlt és megfogta az ép kezemet, én pedig Pauline vállára tettem a másik karomat, hogy magamhoz húzzam. Összehajoltunk, átöleltük egymást, összeért a vállunk, az arcunk, a homlokunk – erő és könnyek kötöttek össze minket. – Kikerülünk innen – suttogtam újra; aztán csak ültünk a csenden osztozva, tudva, mi következik.

Gwyneth húzódott el legelőször, és ismét a falnak vetette a hátát. – Azt az egyet nem értem, miért vagyunk még életben egyáltalán? Mire várnak? – Megerősítésre – feleltem. – A konklávé éppen ülésezik, és valaki, aki döntő tényező ebben a kis összeesküvésben, máshol van elfoglalva. Talán az akadémikus. – A konklávé ebédszünetet fog tartani – jegyezte meg Pauline. – Akkor délig van időnk. Vagy talán tovább, ha a végszükség esetére előkészített tervem beválik, de ahogy teltek a percek, és hiába vártam az apátság harangjainak kondulását, egyre biztosabbra vettem, hogy az a terv is kútba esett. Fellobbant a dühöm. Még egyszer meg kellett volna szúrnom a komizárt. Felszabdalni, mint az ünnepi libasültet, aztán elhozni a fejét kardhegyre tűzve, hogy bebizonyítsam a tömegeknek: nem szeretem a zsarnokot. – Miért hitték el a hazugságokat? – kérdeztem. – Hogy hihette el egy teljes királyság, hogy hozzámennék a komizárhoz, és elárulnék egy zászlóaljnyi katonát, köztük a saját testvéremet? Gwyneth sóhajtott. – Mély sebet kaptak – felelte. – Gyászolnak, és kétségbe vannak esve. Harminchárman estek el az ország legnemesebb ifjai közül, a kancellár pedig megragadta az alkalmat, és könnyű célpontot kínált a tömeg haragjának. Egy arcot, egy nevet, akiről tudták, hogy egyszer már cserbenhagyta őket. Könnyen elhitték. Ha viszont nem szököm el, sosem jövök rá, hogy mit tervel a komizár – vagy, hogy kik az árulók. Boldogan élnék egy másik királyságban Rafe-fel, legalábbis addig, amíg a komizár Dalbreckre nem veti a pillantását. És a fiatal vendaiak, akik alig bírják el a kardot – ők járnának a legrosszabbul. A komizár őket állítaná a sorok élére véráldozatnak, valószínűleg velük rohamoztatná meg a kapukat. Felhasználná a gyerekeket, hogy a morrighani katonák lelkiismeretére hasson. Sem a bátyáim, sem a bajtársaik nem sújtanának le egy gyermekre. Visszafognák a fegyverüket, tétováznának, és akkor a komizár lecsapna pusztító eszközeivel. Pauline gyengéden a combomra tette a kezét. – Nem mindenki hitte el a rágalmakat. Bryn és Regan egy szót sem

hittek el. Talán ezért tartottak éppen a haláluk felé. Mert túl sokat kérdezősködtek.

Csak ültünk a sötétben, a gondolatainkba merülve. A kezem a szívverésemmel egy ütemre lüktetett, a pókhálók okozta különös bizsergés úgy futott végig a karomon, mint ezernyi apró pók. Házi gyógymód. Valami, amit az udvari orvos sosem alkalmazna. Magától soha. A sötétség felkavarodott előttem, az ezer pókocska aranyszín virágmezővé vált, majd egy nyugodt, magabiztos arc emelkedett ki közülük. Egyszer sem kérdezett az adottságról, mert tudta, hogy birtoklom. Mindvégig ebben gyökeredzett a félelmem. Felfedi a gonoszt. Most egy földrészt láttam, királyságokat, mindegyiket a maga sajátságos adottságaival – az arc eltűnt, a virágok hullámzottak a szélben, végül ismét pókokká alakultak, és visszatértek a tenyerembe. Kinyílt az ajtó; a hirtelen fény elvakított. Előbb hallottam a kancellár mély sóhaját, mint ahogy megláttam volna. – Gwyneth. – Megjátszott csalódással húzta el a nevet. – Azt hittem, ennél több eszed van – csettintett a nyelvével. – Összeállni az ellenséggel… Gwyneth metsző pillantással jutalmazta, de a kancellár csak visszamosolygott. Aztán rám nézett. Felálltam, és felé bicegtem. Ellenállt a kísértésnek, hogy elhátráljon, hogy kimutassa a félelmét. Elvégre sebesült voltam, fegyvertelen, rab. Mégis láttam egy pillanatnyi áruló villanást a szemében, egy szívdobbanásnyi kételyt, ami elárulta: ő is olvasta a Vendaéneket. Felfedi a gonoszt. Mi lesz, ha tényleg megteszem? A kezemre csavart, véres kötést nézte, és visszatért az ajkára az arrogáns mosoly. Most már nem néztem ki olyan hatalmasnak. Én voltam az az apróság, amely mindig az útjában állt, akinek a nevét nem igazán tudta megmagyarázni, de nem jelentettem fenyegetést. A kétely utolsó szikrája is eltűnt belőle. – Ne tegye ezt, kancellár – kértem. – Ne ölje meg a fivéreimet. Elégedetten fújt egyet.

– Szóval ez kellett hozzá, hogy végre az apádhoz rohanj. – Ha az apám meghal… – Úgy érted, amikor meghal. De én a helyedben emiatt nem aggodalmaskodnék, mert később fog bekövetkezni, mint a saját halálod. Őrá még egy ideig szükségünk van. – Ha most megadja magát, meghagyom az életét. Visszakézből vágott szájon, ékköves gyűrűi az államat érték. Nekitántorodtam a falnak. Gwyneth és Pauline előrelépett. – Maradjatok ott! – szóltam rájuk. – Meghagyod az életemet? – nevetett a kancellár. – Te megbolondultál. Visszafordultam felé, és rámosolyogtam. – Nem, kancellár, mindössze esélyt akartam adni önnek. Így megtettem, amit az istenek elvártak tőlem. – Megrebegtettem a pilláimat, mintha az istenek valóban szóltak volna hozzám, és a kancellár szemén újra átsuhant a kétely: egy lerázhatatlan ragadozó árnya. – Vedd le a kabátodat – utasított. Rámeredtem, próbáltam kitalálni, miért akarhatja ezt. – Csináld máris – mordult –, különben velük szedetem le rólad. Levettem a kabátot, és a földre ejtettem. A kancellár a fejével intett az őrök felé, mire azok megragadták a karomat, és megfordítottak, hogy a hátamat lássa. Az egyikük belekapaszkodott az ingembe, felszakítva a varrást a vállamon. A csend elnyúlt, csak a kancellár lassú, kimért lélegzetvételeit hallottam. Éreztem, ahogy a gyűlölete belém ég. Az őrök eleresztettek, előrelöktek. – Öljétek meg őket! – adta ki a parancsot a kancellár. – Amint besötétedik, vigyétek ki a testeket messze a városon kívülre, és égessétek el. Gondoskodjatok róla, hogy annak a dolognak a vállán nyoma se maradjon. Megfordult, hogy távozzon, az őrök pedig megindultak felénk, a kezeik között kifeszített vékony selyemzsinórral; csendes, vértelen módszer, hogy megszabaduljanak tőlünk. Azonban ekkor meghallottunk valamit. Távoli harangkongást. – Hallgassa csak, kancellár! – kiáltottam utána, mielőtt elsiethetett volna.

– Hallja? – Az apátság harangjai – csattant fel haragosan. – És akkor mi van? – Egy bejelentést jeleznek – mosolyodtam el. – Méghozzá fontosat, az ön hivatalából. Véletlenül nem vette észre, hogy a pecsétnyomójának lába kelt? Most ragasztják ki az utolsó hirdetményeket is. A város lakói végigolvassák őket, amíg beszélünk. Arabella hercegnő fogságba esett! Minden polgárt várunk holnap reggel a tárgyalásra és akasztásra a főtérre. Micsoda szégyen lenne, ha nem tudná bemutatni a hercegnőt! Kínos helyzet. Hogyan magyarázná ki az alkalmatlanságát? Figyeltem, ahogy a csúf vörösség a nyakáról az arcára, majd a halántékára terjed, mint a futótűz lángjai, fékezhetetlenül, mindent felzabálva. – Várjatok! – kiáltott az őrökre, majd kiparancsolta őket. Bevágódott mögöttük az ajtó, de hallottuk, ahogy üvöltve azt parancsolja, hogy szedjék le az összes hirdetményt. Csakhogy már késő volt, és ezt ő is tudta. – Szép volt, húgom – mondta Gwyneth. – De holnap reggel? Nem halaszthattad volna el a tárgyalást egy héttel? – Hogy időt adjak neki, hadd találjon ki valami módot, hogy mégis eltegyen minket csendben láb alól? Nem. Szerencsénk van, ha a holnapot megérjük. Azt úgysem engednék, hogy a perben felszólaljak, tehát ez a csel legfeljebb néhány órát nyert a számunkra… de legalább most kapkodni fognak, és talán elkövetnek néhány ostoba hibát. Végigtapogatóztam a fal mellett, amíg a lábam meg nem akadt Gwynethében. – Álljatok fel! Mindketten. Addig is meg kell mutatnom nektek néhány fogást, amiket egy dalbrecki katonától tanultam. Hogy tudjátok, miként lehet valakit fegyvertelenül megölni, amikor az őrök visszajönnek.

HATVANHARMADIK FEJEZET

Mindössze egy óra telt el, és máris léptek dobogtak végig a kőfolyosón. Azt gondoltam, ennél több időnk lesz. Hangos, sietős léptek voltak. Haragosak. Mindhárman a távolabbi falnak vetettük a hátunkat, úgy vártuk, hogy feltépjék az ajtót, a markunkban a földről felszedett port szorongattuk, hogy a szemükbe szórjuk. – Amikor benyitnak, várjatok egy kicsit, hogy a szemetek hozzászokjon a fényhez – suttogtam. – Csak egyszer próbálkozhatunk. Jól célozzatok! Pauline fohászokat suttogott. Gwyneth átkokat. Egymás felé eső kezükben erősen szorongatták a Gwyneth ruhájából letépett vékony csíkokból összefont zsineg megcsomózott végét. Nem csak az őrök tudnak a garotte-tal bánni. A bal kezemnek nem sok hasznát vehettem, ám a jobbom bütykeivel még mindig elég nagy kárt tudtam tenni egy légcsőben. Elmondtam Gwynethnek és Pauline-nak az őrök gyenge pontjait, amelyeket észrevettem. A szemükön kívül az orruk, a lágyékuk és a térdük is támadható maradt – és persze a torkuk. Mindössze fegyvert hordtak, páncélt nem. Reméltem, hogy a tervezett felfordulás során legalább egy harcképtelenné tett őr fegyverét megszerezhetem. A léptek megálltak az ajtó előtt. Kulcsok csörögtek. Zörgött a zár. Fojtott átkozódás hallatszott. Még több zörgés. Igyekezz már. Az ujjaim összeszorultak a maréknyi por felett. Igyekezz! Valami nem volt rendjén ezzel. Dühös kulcscsörrenés. A pokolba! Álljatok félre! Reccsenés; az ajtó megremegett. Aztán megint. A széthasadó fa hangja visszaverődött a falakról. A résen át bevágott a fény, majd egy fejsze ezüst

hegye, amely eltűnt, hogy aztán hangos reccsenéssel újra lecsapjon. Az ajtó kivágódott. Már majdnem támadásba lendültem, de akkor… Fényes szemek, széles vigyor. Fekete, kötélszerű tincsek. Arcok, amelyekre nem számítottam. – Várjatok! – kiáltottam, és felkaptam a kezem, hogy megállítsam Pauline-ékat. A betört ajtó túloldalán Kaden állt, még mindig a fejszét markolva. A homlokán verejték csillogott, a mellkasa zihált az erőkifejtéstől. Jeb és Tavish ellépett mellette, én pedig biztosítottam Gwynetht és Pauline-t, hogy bennük megbízhatnak. Jeb a karját nyújtotta. – Hála az isteneknek, hogy rátok akadtunk! Gyertek! Nincs sok időnk. Eldobtam a marék földet, és arra gondoltam, milyen közel jártam hozzá, hogy bezúzzam a légcsövét. Jeb rám mosolygott. – Emlékszel. – Kételkedtél bennem? – Soha! Pauline Kadenhez rohant, és két kézzel verte a vállát. – A kisbabám! – Jól van! – felelte Kaden. – Berdi vette magához, és egy szoptatós dajkát is kerített neki. Az apátsághoz küldtem, hogy ott rejtőzzön el. – Igyekezzetek! – szólt közbe Tavish. – Erre! Megfordult, és végigvezetett minket egy átjárón. Most már rájöttem, hol vagyunk: a citadella egyik melléképületében, a fegyvertárban. A Piers-tábor fegyvertárához képest jelentéktelen volt, mindössze a citadella-őrség fegyvereinek tárolására szolgált. Bizonyára az egyik raktárhelyiségbe zártak minket, de ez csak megerősítette a gyanúmat – meglehet, hogy a citadella új őrei az árulók cinkosai, de ez még nem jelenti, hogy a sereg tagjai is. Elölről kiáltozást hallottam. Jeb, a sereghajtónk, észrevette, hogy lelassítom a lépteimet, és odaszólt. – Ne aggódj. A mieink azok. A mieink? Szó szerint futtában igyekeztem értelmet találni a dologban. Egy ajtón besorjázva a fő raktárhelyiségbe értünk. A közepén öt többékevésbé felöltözött férfit láttam, akik éppen egyenruhát húztak magukra. Fél tucat másik alak hevert a földön, a kezük a hátuk mögött megbéklyózva, és

mindannyiuk nyakához egy-egy hétköznapi öltözetű ember tartott kardot. Sven éppen ingeket tépett csíkokra, aztán odakiáltott Jebnek és Tavishnek, hogy segítsenek bekötni a megbéklyózottak száját. – Te jól vagy? – kérdezte Kaden, aztán újra végigmért, és a kezemért nyúlt. – Jól – vágtam rá, és arrébb léptem. – Az őrkapitány is benne van, ráadásul a citadella őrei közül néhányan vendaiak. Hibátlanul beszélik a morrighanit. Úgy tűnik, a tudósok a nyelvtanításban is szorgoskodtak. Kaden szemében harag villant. A komizár nagyon sok mindent nem mondott el neki, de hát ez volt a komizár módszere – sok embert mozgatott bábként, de egyiküknek sem árult el túl sokat. A hatalomnak mindvégig az ő kezében kellett maradnia. – Gyere, hadd kössem be rendesen – nyújtott felém egy tiszta rongydarabot. A kezébe vette sérült kezemet, és látta, hogy belesápadok a fájdalomba. – Mennyire rossz? – Túl fogom élni – feleltem. – Malichkal ellentétben. Ő meghalt. A komizár meg a barlangok mélyén vonagló férgei feltaláltak egy másik érdekes fegyvert is, egy számszeríjat, amely egyszerre több vastüskét képes kilőni. Szerencsére csak az egyik talált el. Kaden gyengéden a kezem köré csavarta a kötést. – Tartsd vissza a lélegzeted – mondta, aztán szorosra húzta a csomót. – Némi nyomás segíteni fog a vérzés elállításában. A fájdalom a tenyerembe szúrt, aztán végighullámzott a karomon. – Kerítek neked egy köpenyt – folytatta. – Így nem sétálhatsz ki innen anélkül, hogy feltűnést keltenél. És még mást is el kell mondanom. – Odalépett az asztalhoz, ahol alighanem a félmeztelen férfiak ruhái hevertek egy halomban, és turkálni kezdett köztük. Maguire atya lépett mögém; megriadtam a külsejétől. Kard lógott az oldalán, bár a köpenye csaknem eltakarta. – Tudja, hogyan kell használni? – Azon vagyok, hogy megtanuljam – felelte, aztán közölte, hogy megtalálta a keresett anyagot az archívumban. – Nem voltak rokonai. Bólintottam. Ez csak egy újabb megerősítés volt, az elmosódott kép egy további darabja, amely a cella sötétjében kirajzolódott előttem.

Gwyneth és Pauline már a terem közepén álltak, belevetették magukat a kavargásba, teljesen a részévé váltak. Lassan én is kezdtem megérteni az alakuló tervet. A távolabbi sarokban Orrin válogatott egy rakás alabárd közül, aztán Natiya jelent meg egy ölnyi, morrighani felségjelzéssel domborított kardszíjjal. Kiosztotta őket a félig felöltözött katonáknak, aztán Gwyneth és Pauline mellé lépett, hogy bekapcsolódjon a sietős, sokhangú magyarázkodásba. Csak félig hallottam őket, mert valami más ragadta meg a figyelmemet a terem másik sarkában. Egy harcos. Tollas buzogánnyal verte le a második fegyverszekrény zárját – a lakat a falnak csapódott, és kivágódott a szekrény ajtaja, de akkor az alak megállt, mert ugyanabban a pillanatban ő is megérezte a jelenlétemet. Megfordult, a pillantásunk összeakadt – aztán lenézett bekötözött kezemre. Én is végigpillantottam magamon, és láttam, hogy az ingem és nadrágom csupa vér. Kimért, kiszámított lépésekkel szelte át a helyiséget. Akármilyen lendülettel verte le azt a lakatot, most visszafogta a mozdulatait, ahogy közel ért. Merev léptek. Kifeszített váll. Önuralom. Ezt láttam a mozdulataiban, ám a pillantásában, amikor megállt előttem, egészen mást. A szemében a saját képem tükröződött, amint a karjába vesz, hozzám hajol egy végtelen csókra, és addig ölel, amíg a királyságok eltűnnek, a világ megáll, és újra mindazt adhatjuk egymásnak, mint azelőtt. Vártam. Akartam. Kívántam. Van, ami örökké tart… az, ami számít. És mégis megtartotta a távolságot. Király volt. Katona, aki a következő lépést számítgatja. – Nincs idő megmagyarázni – szólalt meg. – Nincs szükségem magyarázatra. Itt vagy. Csak ez számít. A kezemre nézett. – Visszavonulhatunk, hogy kivárjunk és átcsoportosítsuk az erőinket, vagy nyomulhatunk tovább. A te döntésed. Felmértem a katonákat a teremben.

– Hányan vagytok? – Százan, de ők… – Tudom – bólintottam. – A legjobbak. Már csak órák voltak hátra, mielőtt a konklávé utolsó ülése véget ér, és az urak szétszélednek a birtokaik felé. Most adódott az utolsó esély, hogy mindannyiukhoz szóljak. A percek is számítottak. – A bátyáim egy rajtaütés felé lovagolnak éppen. Az apám haldoklik. És a komizár megindult. Nincs idő várakozni. – A komizár? Megjavították a hidat? Bólintottam. Felemelte az államat, hogy az ablakon beeső fényben vegye szemügyre az arcomat. – Sápadt vagy. A vér mekkora része a sajátod? A legnagyobb része az volt, ám a hangja veszedelmes élt kapott, ezért a hazugság mellett döntöttem. – A nagyja Maliché. Ő járt a legrosszabbul. Meghalt. – Akkor képes vagy fegyvert fogni? – Igen – vágtam rá, és felcsatoltam a Kaden által átnyújtott kardot. Máris úgy éreztem, hogy a mozdulataim egybeolvadnak az övéikkel. A többiek is elkészültek, és összegyűltek Rafe háta mögött, a válaszomra várva. Hat embere, köztük Jeb, immár citadellaőrnek öltözött, a többiek egyszerű háziszőttes ruhákat viseltek, mint a helyi földművesek és kereskedők, de különböző árnyalatban és szabással, hogy ne vonják magukra a figyelmet. Tavish, Orrin és Sven is köztük állt. Pauline és Gwyneth felfegyverkezett, és köpenyt terített a vállára. Ez az, gondoltam, és a rettegés elszorította a torkomat. – Ő itt marad – mutattam Natiyára. A lány haragosan előrerontott, Kaden azonban elkapta a derekát, és visszarántotta magához. – Hallgass rá, Natiya – mondta. – Figyelj! Ne akard, hogy miattad folyton aggodalmasan hátra kelljen nézegetnie. Mert azt tenné. Mindenkinek megvan a maga gyengesége, és az övé te lennél. Kérlek. A te napod is eljön még. Natiya szemébe könnyek szöktek, de nem vette le rólam a tekintetét.

– Ma van az én napom – felelte dühtől remegő hangon. Csak keveset értett meg abból, hogyan működik az udvar, és ki árult el kit. Mindössze annyit tudott, hogy igazságot akar – ám még a mai nap sem adhatta volna vissza neki, amit már elveszített. – Nem – jelentettem ki. – Nem ma van. Sok holnapot látok a jövődben, Natiya, amikor szükségem lesz a támogatásodra, de ma nem. Kérlek, menj vissza az apátságba, és maradj Berdivel. Megremegett az ajka. Tizenhárom éves volt, kész felvenni a harcot az egész világgal, ám látta, hogy nem ingathat meg. Haragosan elfordult, és elindult az apátságba. Újra Rafe-re pillantottam, aki biccentett. – Gyerünk, kapjuk el az árulókat!

A melléképület háta mögül indultunk, Rafe az egyik oldalamon, Kaden a másikon. Egy szekér döcögött mellettünk, amíg átvágtunk a házak között, valamivel előttünk egy talicskát toltak, mögöttünk még többen jöttek vászonzsákokkal a vállukon, mind látszólag tele eladásra szánt javakkal. A bakancsaink ritmustalanul kopogtak az út kövein, a szekér kerekei nyikorogva zötyögtek, a köpenyeink csattogtak a szélben. Minden nesz érkezésünket bejelentő trombitaszónak tűnt, ugyanakkor valahogy mégis beolvadtunk a saját dolgaikat intéző emberek közé. Ahogy haladtunk, egyre többen csatlakoztak hozzánk várakozón, készenlétben, látszólag piacra igyekvő kereskedők, és átfutott a fejemen, hogy volt képes Rafe összeszedni ezt az egységet. Nemcsak katonák voltak, hanem színészek is, akik a legapróbb jelre is reagáltak. Azt mondta, jó százan vannak. Arra gondoltam, mit vittünk véghez Vendában hatan – csakhogy akkor menekültünk az ellenség elől, és nem a legmélyebb fészkébe igyekeztünk beférkőzni. Meddig képes száz katona feltartani a morrighani sereget? A közeli Piers-táborban legalább kétezren állomásoztak. Zakatolt a szívem. Ez nem gyerekkori lázadás volt. Ez államcsíny volt, a morrighani törvény előtt megbocsáthatatlan bűn. Tizennégy éves koromban

alaposan kitanítottak erre. Akkor büntetésből egy hónapra a szobámba zártak. Ha ma elbukunk, sosem látott akasztófaerdő nő ki a földből a lázadás után. Igyekeztem elterelni a gondolataimat kicsiny seregünk hiányosságairól, és csak a tétre összpontosítottam – azaz mindenre. Megpillantottuk a citadella elejét. Rafe lépte most először megakadt. – Nem ígérhetem, hogy morrighani katonák nem fognak meghalni. Bólintottam. Megmondtam neki és az embereinek, hogy minél kevesebb kiontott vért akarok látni. Bár a vendaiak beszivárogtak a citadellaőrség közé, a többiek morrighaniek voltak, és bizonyára úgy vélték, csak a parancsaikat teljesítik. Rafe állva maradt, a homloka mély ráncba húzódott. – Nem kell betörnöd, Lia. Mi is vezethetjük a támadást, aztán ha biztosítottuk a termet, érted küldünk. Összenézett Kadennel. Sokatmondón. – Ha bármelyikőtök is megpróbál megállítani, abba belehaltok – feleltem. – Megértettétek? – Megsérültél, Lia – ellenkezett Kaden. – Az egyik kezemen. Az én erősségeim nem azonosak a tieitekkel. Elértük a citadella előtti teret. Az őrnek álcázott katonák odamentek a kapu előtt felállított valódi őrökhöz. Jeb, aki hibátlanul beszélte a morrighanit, közölte velük, hogy megérkezett a váltás. A középső őr zavartnak tűnt, hiszen nem ismerte fel sem Jebet, sem a többieket, és már támadott volna, ám elkésett. Rafe emberei sebes és biztos mozdulattal rántották elő rövidkardjaikat – a pengék szisszenése szinte egybeolvadt –, és az őrök mellkasához nyomták őket. Mindet beterelték a bejárati boltív árnyékába, ahol gyorsan lefegyverezték őket, miközben mi, többiek is felrohantunk a lépcsőn, eldobálva a köpenyeinket és a szekérről meg a zsákokból újabb fegyvereket kapva kézbe. Az őrök következő hullámával már nem boldogultunk vértelenül. A folyosó végéről láttak meg minket; ketten odaugrottak, hogy betaszítsák a folyosót lezáró nehéz, kétszárnyú ajtót, a többiek vállt vállnak vetve indultak meg felénk, a kardjainknál hosszabb alabárdot maguk elé tartva. Rafe íjászai léptek elénk, és kiáltva figyelmeztették őket, hogy álljanak meg. Nem engedelmeskedtek; a nyílzápor elsüvített a pajzsaik alatt, a lábukra. Amikor

elestek, letepertük őket, aztán nekirontottunk az ajtónak, mielőtt a társaik elzárhatták volna. Csak az egyikük akart figyelmeztetést kiáltani, őt Sven leütötte. A két utolsó őr az Aldrid-terem ajtajában pusztán szertartásos szerepet töltött be: a nemkívánatos látogatókat kellett távol tartaniuk, nem a támadók ellen védekezni. A hajuk ősz volt, a hasuk kerekded, a páncélzatuk mindössze egy bőrsisakból meg egy mellvértből állt. Bizonytalanul húzták elő a kardjukat. Felismertek, amikor előreléptem. – Fenség! – Az őr észbe kapott, de bizonytalan maradt, miként is szólítson. – Tegyétek le a fegyvert és álljatok félre! – parancsoltam. – Nem akarunk megsebesíteni benneteket, de megtesszük. A királyság és a fivéreim élete a tét. A szemük is kidülledt félelmükben, de megvetették a lábukat. – Parancsunk van. – Nekem is – vágtam rá. – Félreállni. Azonnal. Minden pillanatnyi késlekedéssel az életeteket kockáztatjátok. Erre sem léptek arrébb. A jobbomon álló íjászokra pillantottam. – Lőjétek le őket! – rendelkeztem. Az őrök az íjászokra kapták a tekintetüket. Rafe és Kaden balról lépett elő, kiütötték a kardot a kezükből, és nekivágták őket a falnak. Még mielőtt kitártuk volna az ajtókat, véghezvittük a terv utolsó elemét. Rajtam kívül csak Pauline ismerte a citadella pontos alaprajzát, úgyhogy őt küldtem el a pontos utasítással, mit hozzon el nekem. Jeb és Azia százados kísérte. – Az ajtónál álló őr vendai – mondtam nekik. – Lehet, hogy meg kell ölnötök. Kaden két citadellaőrnek öltözött emberrel távozott. Az ő küldetésében több bizonytalanság rejlett, bár pontosan leírtam neki, mit keressen. A többi álruhás őrt Gwyneth vezette el egy harmadik irányba. Fohászkodtam, hogy most, amikor a teljes kormány az Aldrid-teremben ül össze, a többi folyosón kevesen járjanak. Lüktetett a fejem a távozó léptek kopogásától. Egy élet hangos emlékei támadtak fel bennem.

Fogd be a szád, Arabella! Csend! A kérdés lezárva! Eredj a szobádba! Rafe és Tavish engem néztek, várták a jelet, hogy készen állok. Új hangok szólaltak meg a fejemben. Ne késlekedjék, kisasszony. Bízz a benned rejlő erőben. Tápláld a haragot. Használd. Ez könnyű volt. Kihúztam a kardomat, és biccentettem. A kétszárnyú ajtó feltárult, és beléptem, Rafe az egyik, Tavish a másik oldalamon, mögöttünk Orrin és a legjobb íjászai. Sven lépdelt előttünk, a pajzshordók élén, a sort pedig további katonák zárták – katonák, akik készen álltak feláldozni az életüket egy idegen királyságért és egy bizonytalan ügyért.

HATVANNEGYEDIK FEJEZET

RAFE

Eddig a percig minden lépést gondosan kigondoltunk. Ami ezután következett, azt Sven csak egy újabb sebtében összefércelt tervnek nevezte, de aztán hozzátette, hogy egyre inkább ki tud békülni a sebtében összefércelt stratégiákkal. Tavish a stratégia szót hallva felhorkant. Amikor berontottunk a terembe, az ügyességünkön és a meglepetésen kívül alig állt valami az oldalunkon. Hogy a következő percek és órák mit hoznak, senki sem tudta, de azt biztosra vettem, hogy fogytán az időnk. Ez már abban a percben bizonyossá vált a számomra, amint Lia belépett a fegyvertárba. A háború elkezdődött – az árulók Lia ellen –, és jelenleg úgy tűnt, az árulók állnak győzelemre. Tavish motyogott valamit, amikor berohantunk, a tekintete a hosszú galérián és a teremre néző erkélyen járt. Lia állítása szerint oda csak a királyi szárny felől lehetett kilépni, ám ha elárasztják az íjászok, mielőtt biztosíthatnánk, olyanok leszünk, mint az élő hal a hordóban, amely csak arra vár, mikor szigonyozzák meg. Lia és egymás hátát is védtük. Urak és miniszterek kapkodtak levegő után, fel sem fogva, mi történik, miközben az embereim beözönlöttek a nyomunkban. Az emelvény mellé állított őrök leeresztették a kezüket, amikor az íjászaim célba vették őket. Tavish meg én szorosan Lia mellett maradtunk, Orrin íjászai a nyomunkban, a vesszőiket máris a két torony felé irányozták, készen rá, hogy viszonozzanak bármiféle támadást. Lia megállt a terem közepén. Azt kiáltotta, hogy senki ne mozduljon, és megígérte, hogy nem esik bántódásuk. Hazudott. A vérontás elkerülhetetlen volt. Láttam a szemében, az arcán, az ajkán az éhes dühöt. Úgy gondoltam,

csakis ez tartja meg a lábán. A szeme alatt árnyékok ültek, az ajka kifehéredett. Tudtam, hogy nekem is hazudott a fegyvertárban. Sok vért vesztett. Ugyanakkor megértettem a harci lázat is, és az erő hullámát, amely a holtakat is rohamra viszi. Liát is ez hajtotta a kétségbeesett harag mellett. Megparancsoltam, hogy a keresztrúddal zárják el az ajtót, az őröket pedig fegyverezzék le. Az úr, aki éppen a kormánytagoknak magyarázott, dermedten megállt a hatalmas, félkörös lépcsőn, a terem elejében, és sem megszólalni, sem megmozdulni nem bírt. Felé intettem a kardommal. – Üljön le. Visszatántorgott a székéhez, és Lia lépett a helyére az emelvényen. Szigorú pillantása végigsiklott a kormánytagokon, biccentett feléjük, mintha üdvözölné őket, ám láttam a szemükben a félelmet. Ez nem üdvözlet volt. Mind felismerték, milyen veszélyes játékot játszik, és látták, hogy több fegyvert is visel. – Ez felháborító! – pattant fel a kancellár; körülötte mormogó egyetértés kelt. Székek lába csikordult a padlón, mintha már indulnának, hogy visszavigyék az engedetlen hercegnőt a szobájába. Mielőtt megszólalhattam volna, Lia előkapta és elhajította a tőrét. – Megmondtam, hogy ne mozdulj! A penge felvágta a kancellár ruhaujját, majd mögötte beleállt a faragott fa lambériába. A terem újra elcsendesült. A kancellár a karjához kapott, az ujjai közül vér szivárgott. A feje is remegett a haragtól, de visszaült a székére. – Így máris jobb – bólintott Lia. – Nem akarlak megölni, kancellár. Egyelőre. Előbb még meg fogsz hallgatni. Leülni leült, de a száját nem fogta be. – Vagyis most késeket hajigálsz, hogy elhallgattasd a kormányt, és még egy szedett-vedett, kardlóbáló, renegát csürhét is meggyőztél, hogy kövessenek – vágott vissza. – Mire készülsz? Fel akarod tartani az egész morrighani sereget? – Ami azt illeti, igen – léptem előre. A kancellár végignézett rajtam, felmérte háziszőttes ruháimat, és undorodva felhúzta az ajkát. – Téged meg honnan szalajtottak? Ahhoz képest, milyen ingatag helyzetbe került, eszébe sem jutott, hogy

meghátrálhatna. Az arroganciájára válaszul az enyém is feltámadt. – Dalbreckből – feleltem. – Én vagyok ott a király. És biztosíthatlak, a szedett-vedett csürhém meglepően hosszú ideig képes lesz feltartani a seregedet. Mindenesetre tovább, mint amennyi időd neked még hátravan. Az őrkapitány gonoszul felnevetett. – Ostoba! Már láttuk Dalbreck királyát, és az nem te vagy! Átszeltem a köztünk lévő távolságot, és az asztalon átnyúlva megragadtam a tunikája elejét, úgy rántottam talpra. – Feltennéd erre tétnek az életedet, kapitány? Ugyanis annak ellenére, hogy te egyszer sem találkoztál velem, én láttalak az apátság klastromából, a meghiúsult esküvőm napján. Az időőrzővel együtt idegesen járkáltatok fel-alá, és átkozódtatok is, ha jól emlékszem. – Eleresztettem a tunikáját, hadd zuhanjon vissza a székére. – Az apám elhunyt. Most már én vagyok a király, és ebben a rangomban még nem fejeztettem le senkit, bár már nagyon kíváncsi vagyok, milyen érzés. Egy pillanatig még rámeredtem, hogy ne is moccanjon, aztán Lia példáját követve végignéztem a kormány tagjain. Melyik kéz ütötte meg? Melyik tépte el az ingét? Ami még rosszabb, melyik honfitársa árulta el őt és a földrész összes többi királyságát is azzal, hogy összejátszott a komizárral, az életünkkel fizetve a bírvágyáért? A kancellárt és az őrkapitányt leszámítva mindegyikük gyanúsan csendben maradt, de a néma komorságuk épp olyan aggasztó volt, mint a kitörések. Terveltek valamit. – Folytasd, hercegnő – néztem Liára. – A színpad a tiéd, ameddig csak akarod. Rám mosolygott, ám az ajka riasztóan megfeszült. – A színpad – felelte, ízlelgetve a szót. Megfordult, felemelte két karját. – Bocsássanak meg, tisztelt miniszterek, amiért ilyen… – Lenézett vérfoltos ruhájára, aztán szabadon maradt vállára pillantott – …rendezetlen a kinézetem. Tudom, az udvarban nem ez a szokás. Ugyanakkor, gondolom, némileg megnyugtató is. Megverik és megalázzák, mégis felfedi a gonoszt. – Elhallgatott, leolvadt a mosolya. – Megrémítik önöket ezek a szavak? Úgy illene. Körbefordult, hogy mindenkinek az arcába nézhessen, végül megállt, és felpillantott az üres galériára. Minden tekintet követte az övét. A csend

kényelmetlenül elnyúlt, de a termen átröppenő penge emléke egyelőre fenntartotta a csöndet. A szívem száguldva vert. Aggodalmasan összenéztem Tavishsel. Úgy tűnt, Lia elfelejtette, hol vagyunk, vagy hogy mire készült. Én is felnéztem a galériára. Semmi sem volt ott – semmi, amit én is láthattam volna.

HATVANÖTÖDIK FEJEZET

Megváltozott felettünk a levegő, lágy, tompa színt kapott, mint a vén pergamen. A terem kitágult, álomszerűvé vált, egy távoli világgá, amelyben egy tizennégy éves lány tört be ugyanide a fivéreivel az oldalán, és azokkal a sarkában, akik hittek benne. Mostanra mind meghaltak, névtelen csatamezőn estek el. Légy óvatos, húgom, suttogta Walther. Hallottam, hogy a lány azt kiáltja, hogy senki ne mozduljon, aztán megígéri, hogy nem esik bántódásuk, holott maga is tudja, hogy ez nem igaz. Lesz, aki meghal, bár még nem látja, ki, de az elvesző életek elhomályosítják a szemét. Láttam, hogy ketten állnak mellette a támadás élén, figyelnek, forognak, íjászok kísérik őket, az íjuk megfeszítve. És akkor a tekintete a kormány tagjaira esett, majd az apja üres székére. Éles csattanás a levegőben, a színek felragyogtak, a félelem hullámokban verődött vissza a falakról. A lány eltűnt. Csak én maradtam. Velük szemben. És most már senki nem zavarhatott a szobámba. Az alkormányzó, a kancellár, az őrkapitány, a kereskedelmi miniszter, az udvari orvos, az időőrző, a vezértábornagy, a vadászmester és természetesen a királyi akadémikus tűnt a leginkább zaklatottnak az események alakulása miatt. Az Első Leány és a király feltűnően hiányzott, ám legalább az egyiküket hamar idevárhattuk. Az időőrző idegesen babrálta a felöltője gombjait, mígnem az egyik lepattant, és zörögve gurult el a fényesre csiszolt kőpadlón. Tudtam, ki áll az egész mögött, ki a tervező, aki éppen annyira szomjazza a hatalmat, mint a komizár. Talán még inkább, hiszen mindent kockára tett a díjért – a földrészért. Lassú, határozott pillantást vetettem rá. Most már tisztán láttam. A köpenye alól kicsillantak valódi bőrének pikkelyei. A sárkány, akinek ugyanannyi arca van, mint a komizárnak. Amikor a kancellár először tagadta meg a parancsomat, elhajítottam a

kést. Nehezemre esett nem a szívére célozni. Amikor átszeltük a Cam Lanteux-t, mindennap egy fatörzsön gyakoroltam a célbadobást, bár a lelki szemeim előtt az ő szíve volt a célpont – azonban az ő halálának még nem jött el az ideje. Egyelőre még a hasznomra lehetett, én pedig minden porcikáját ki is szándékoztam használni, akár minden ujját egyenként, ha ez kell hozzá, hogy megmentsem a bátyáimat. Leült, de továbbra is utálkozott: most Rafe-et sértegette. Néztem őt és a többieket, mindet megfigyeltem, hiszen egy összeesküvés csak olyan erős, mint a leggyengébb láncszeme, és most ezt a láncszemet kerestem. A citadella összezárult körülöttünk, összeszűkült, összepréselte az árulást valami kemény, élő dologgá – a szíve hevesen vert, tiltakozó, állatias üvöltése visszhangzott a falak között, ám ezek mögött rejlett egy másik hang is; valami lüktetés, gyenge, de kitartó, mint a remény. Megpillantottam valakit kilépni az erkélyre. Egy lány volt az. A korlátra hajolt, kerek, sötét szemének pillantása összekapcsolódott az enyémmel. Ígérd meg, kérte. Bólintottam. – Már régen megígértem. És újra eltűnt, a világ megfordult, a levegő élesen, fényesen ragyogott. Az urak vártak, figyelmük húrja pattanásig megfeszült. Beszélni kezdtem a közöttük ülő árulókról, az olthatatlan szomjú sárkányról, és egy másikról, a vendai komizárról, aki már elindult erre egy megállíthatatlan sereggel, hogy mindőjüket elpusztítsa, ugyanazok segítségével, akik Walther koronaherceget a halálába küldték. – Elmenekültem az esküvőről, mert féltem, azonban nem árultam el Morrighant és nem árultam el a fivéremet. Végignéztem a halálát, de vendaiak ölték meg, akik lesben vártak rá. Az árulók, akik a rajtaütés elébe küldték, itt ülnek, ebben a teremben. Ugyanazok, akik Regan és Bryn herceget is elküldték meghalni. Az akadémikus előrehajolt. – Nem volna alkalmasabb ennek a megvitatására a… Az alkormányzó azonban közbevágott. – Ne szakítsuk félbe a hercegnőt! Hadd mondja el, amit akar. Ennyi neki

is jár. – Úgy méregetett, mintha felidézne minden szót, amit az irodájában váltottunk. Van bizonyítéka? Tudta, hogy a szavam nem lesz elégséges. Lassú, állhatatos pillantással feleltem az akadémikusnak. Figyelmeztetés volt: a te időd is eljön – aztán a vezértábornagyhoz fordultam, aki a kormány és a katonaság közötti kapcsolattartásért felelt. – Haladéktalanul kerestesse meg és hozassa haza a bátyáimat! Most, hogy az apánk beteg, el sem küldhették volna őket Gitosba és Cortenaiba. Parancsnok úr, hogyan magyarázza a szabályzat ilyen kirívó megsértését? A tábornagy kényelmetlenül fészkelődött a székén, és vádlón nézett az őrkapitányra. Az akadémikus úgy leste őket, mint aki bármelyik percben kész megugrani. – Nem akartam elküldeni őket – felelte a vezértábornagy elsötétülő arccal. – Ami azt illeti, vitatkoztam is a döntéssel. De a végén meggyőztek, hogy ez a birodalom legjobb érdeke. – És a bátyáid is szívből egyetértettek! – tette hozzá az őrkapitány. Odarontottam hozzá, és karddal csaptam az asztalára, csak centikre a kezétől. – Egyetértettek a saját meggyilkolásukkal? Az őrkapitány úgy pislogott a kezére, mintha meg akarna bizonyosodni, hogy minden ujja a helyén van, aztán rám bámult. – Ez a lány megtébolyodott! – kiáltotta a mellette álló dalbrecki katonáknak. – Tegyétek le a fegyvereiteket, mielőtt mindnyájatok halálát okozza! A déli folyosó felől léptek dobogása hallatszott; száz pár bakancs dübörgését hozta a kőpadló. Riasztották a sereget. Visszanéztem a kormánytagokra. A sárkány. Egy mosoly. Senki más nem látja. Egy hang, amelyet senki más nem hall. Többet. Az enyém. Az enyémek vagytok. Fogak csikordulása. Mohó nyeldeklés.

Jóllakott sóhaj. Ahogy a dobogás erősödött, Rafe felé fordultam. Állta a pillantásomat, és magabiztosan bólintott. Folytasd. Egy úr a hátsó sorokból, akit a jelek szerint felbátorított a katonák közeledése, felállt. – Az egyetlen áruló, akit ebben a teremben látunk, az te vagy! Ha volnának mások is, nevezd meg őket! Az őrkapitánynak igaza van, a leány megtébolyodott! Az alkormányzó sóhajtott, sátrat formált az ujjaiból maga előtt, és homlokráncolva megszólalt. – Arabella, megengedtük, hogy elmondja, amit szeretne, de attól félek, Gowan nagyúrral kell egyetértenem. Nem dobálózhat ilyen vádakkal bizonyíték nélkül, márpedig semmiféle bizonyítékot nem látunk. Sok árulót megnevezhettem volna, talán a kormány felét is, ám a bizonyítékom, ha Pauline meg tudja szerezni, úgy tűnt volna, mint amit én készítettem elő. Arra volt szükségem, hogy más mondja ki a neveket. – Meg fogja kapni a bizonyítékot – ígértem, hogy időt nyerjek. Hol van Pauline? Az északi folyosón kellett volna érkeznie, de mi van, ha máris elzárták az útját? – És a neveket is. De még nem tárgyaltuk meg… Ekkor azonban valaki bedörömbölt az északi szárny felé nyíló ajtón. – Lia! Kinyitották neki az ajtót. Pauline berontott, de amikor megérezte a kormánytagok és az urak vizslató tekintetét, idegesen nézett körül. Felsietett mellém az emelvényre a karjában tartott dobozzal. Újabb léptek dobogása hallatszott. A mi citadellaőrnek öltözött embereink rohantak a galéria korlátjához. Gwyneth lépett melléjük, és biccentett felém. Aztán újabb lépések hallatszottak, ezúttal halkabbak, sietősek, szoknyák suhogásától kísérve. Bernette és Cloris néném érkezett, mögöttük Adele úrnő, a királyné udvarhölgye; megmarkolták a korlátot, úgy próbálták felmérni, mi folyik odalent. A tekintetük elsiklott felettem, amitől gombóc gyűlt a torkomba. Már nem ugyanaz a lány voltam, aki annyi hónappal ezelőtt elrohant innen; nem ismertek rám. Amikor végül rájöttek, ki vagyok, Cloris néném levegőért kapott, Bernette nénémnek a könnye is kicsordult – azonban Gwyneth alaposan kitanította őket. Nem azért jöttek,

hogy beszéljenek, hanem hogy tanúskodjanak, és tartották a szájukat. Aztán egy kék villanást láttam, amitől elszorult a szívem. A királyné lépett elő a testvérei között, immár csak árnyéka önmagának. Ő is lenézett rám, a szeme sötét mélység, a tekintete metsző. Nincs ott semmi megismerhető. Csak az éjjel hidege. Azonban most már mindketten pontosan tudtuk, hogy a hidegnél több volt akkor ott. – Üdv, fenség – köszöntöttem. – Éppen a király egészségéről akartunk szót ejteni. Visszafordultam a kormány felé. Egyre többen fészkelődtek, várták, hogy mondjak is valamit. Az őrkapitány az asztal alá rejtette a kezeit. – Úgy tűnik, nem javul az állapota – folytattam. – Meg tudná valaki mondani, miért? – Az árulásod híre mélyre hatolt – mordult a kancellár. – Arra nincs gyógyír, ha valakinek kitépik a szívét a helyéről. Néhány úr egyetértően mormogott. Hallottam Bernette néném halk sírdogálását. – Hm. Ezt már én is hallottam. – A tekintetem az udvari orvosra esett. – Jöjjön csak, álljon ide, a lépcsőre – szólítottam meg –, hadd hallja mindenki a beszámolóját az apám egészségéről. Az orvos nem mozdult, úgy nézett a többiekre, mintha megmenthetnék. Felemeltem bekötözött kezem. – Ez nem kérés volt, Fently nagyúr – közöltem. – Mint láthatja, komolyan megsebesültem. Ne akarja, hogy ide kelljen rángatnom önt. Visszadugtam a kardomat a hüvelyébe. Az orvos vonakodva felállt, és hozzám lépett. – Arabella – szólalt meg az akadémikus –, ne tegyen… Sebesen felé fordultam. – Eminenciás uram, nem fog nehezemre esni, hogy kivágjam a nyelvét. Ami azt illeti, miután annyi éven át kényszerültem hallgatni a leereszkedő kioktatásait, a legnagyobb örömömre szolgálna, úgyhogy azt tanácsolom, fogja be a száját, amíg teheti. Hallgass. Ahogy annyiszor elhallgattattál engem is. A szeme összeszűkült; ezt már sokszor láttam tőle. Félt. Aggódott. De nem a nyelvéért. Az igazság miatt?

A haragom még fényesebb lángra kapott. Amikor az orvos megállt előttem, megragadtam a vállát, és térdre kényszerítettem. – Mi a baja az apámnak? – rivalltam rá. – A szíve, fenség! Ahogy a kancellár mondta! – vágta rá azonnal, magasba szökő, ám őszinte hangon. – De sok más baj is kínozza! Nehéz dolog ennyi mindenfélét egyszerre kezelni! Időbe fog telni, de teljes mértékben bízom a felgyógyulásában! – Ez igazán megnyugtató, Fently nagyúr – mosolyogtam rá, aztán biccentettem Pauline-nak, aki kinyitotta a dobozt. – Ezek itt a szerek, amelyekkel kezeli őt? – Igen! – felelte szinte könyörgőn. – Ezek csak egyszerű szerek, amelyek a megkönnyebbülését szolgálják! Belenyúltam a dobozba, és kivettem egy üvegcse sötét borostyánszín elixírt. – Ez? – Sajgásra és fájdalomra. Elmerevedett ujjaim bizseregtek, ahogy a sérült kezemmel igyekeztem kiszedni az üvegcse dugóját. Az erőfeszítéstől a kötés alatt ismét megcsordult a meleg vér. Beleszimatoltam az elixírbe. – Fájdalomra? Az nekem is jól jön. – Nagyot kortyoltam, aztán megrázkódtam. – Így, máris jobban érzem magam. Az orvos elmosolyodott, de az arcára kiült az elkeseredett félelem. Visszatettem az elixírt, és egy másikat vettem elő, amelyben sűrű fehér folyadék lötyögött. – És ez itt, ez milyen módon szolgálja az apám megkönnyebbülését? – A gyomra, fenség! Az emésztését hozza rendbe. A fény felé fordítottam az üveget, és meglötyögtettem, majd ebbe is belekortyoltam. – Igen, erre emlékszem gyerekkoromból. – Szúrós pillantást vetettem az akadémikusra. – Sokszor kínzott a gyomorgörcs. Ezt is visszatettem, egy kicsit kotorásztam a dobozban, aztán kiemeltem az aranyszín porral töltött fiolát. – És ez? Az orvos nagyot nyelt. Az arca tésztafehérre sápadt, egy izzadságcsepp

araszolt lefelé a füle mellett. Valami félmosoly vibrált az ajkán. – Idegességre. Megnyugtatja az izgulékony idegeket. – Izgulékony idegek – ismételtem. – Nos, azt hiszem, önök mind egyetérthetnek abban, hogy nálam ez a helyzet. – Kihúztam a dugót, és már a számhoz emeltem volna a fiolát, de tétováztam. – Számít, mennyit veszek be? – Nem – jelentette ki, és végre megcsillant a szemében a megkönnyebbülés. – Annyit, amennyi tetszik. Újra a számhoz emeltem az üveget. Az orvos eltátott szájjal figyelt, várta, hogy magamhoz vegyek egy jó adagot, mint a többivel tettem. Megállt a kezem, őszinte figyelemmel fordultam felé. – Úgy tűnik, Fently nagyúr, hogy önnek jóval nagyobb szüksége van erre, mint nekem. Tessék, vegyen be belőle! A szája elé toltam a fiolát, mire ő gyorsan elfordította a fejét. – Nem, nekem nem kell. – Ragaszkodom hozzá. – Nem! Megpróbálta kirántani magát a kezem alól, ám én kihúztam a bakancsom szárában tartott késemet, és a nyakához szorítottam. – Látja, mennyire ideges, uram? – Morgássá halkítottam a hangomat. – Ragaszkodom hozzá, hogy vegyen be ebből. Most. Megnyomtam a pengét. Az urak felszisszentek, mert látták, hogy az orvos nyakán egy vékony vércsík indul meg lefelé. Lassan újra a szájához emeltem az arany fiolát. – Emlékezzen – suttogtam –, annyit, amennyi tetszik. Az üveg az alsó ajkához ért. – Ne! – kiáltott fel, a szeme szinte megüvegesedett félelmében. – Ő volt az! Ő adta nekem! Ő parancsolta! Az alkormányzó felé mutatott. Leeresztettem a kést, és ellöktem az orvost. A teremre csend zuhant, minden szem a megnevezett kormánytag felé fordult. Én is rámosolyogtam. – Thannis – jelentettem ki. – Jó a léleknek. Jó a szívnek. Különleges kincs, csakis Vendából beszerezhető. Olyasmi, amit egy követ, mint ön, bizonyára régen felfedezett a titkos útjai során. – Megindultam felé. – Gyilkos

méreg, na de ha mindössze néhány szemernyit adnak be belőle? Az éppen elég, hogy félreállítsa az útból a királyt, amíg ön véghezviszi a tervét. Ha ugyanis most hal meg, a hercegek még túl sokan vannak, gondot okozhatnak, ha trónra lépnek, és esetleg lecserélik a kormány tagjait. Az alkormányzó felállt. – Ez az ember hazudik. Sosem láttam azt az anyagot korábban. – Akkor hogyan magyarázod meg ezt? – kérdezte egy hang a terem hátsó részében; aztán léptek koppantak, bakancs a kövön, lassan, kikövetelve a figyelmet. Mindenki arra fordult; a pillanatnyi csend után fojtott suttogás hullámai verődtek fel, mint a riadt madárcsapat. Volt az érkezőben valami – valami ismerős, de valami idegen is. Valami, ami nem tartozott ide. A hangok ismét elcsöndesedtek, ahogy Kaden végigsétált a padsorok között, a kezében egy másik arany fiolával. – Ezt a lakosztályodban találtam, egy zárt fiókban. – Lassan, de határozottan haladt előre, és a katonák kitértek az útjából. – Alighanem ugyanaz az üvegcse, amelyből felhasználtál, hogy távol tartsd Andrést, a törvényes fiadat a bajtól. Láttam Kaden arcán a feszültséget, hogy mennyire igyekszik megőrizni az önuralmát. Az apja látványa megrázta, mint egy vihar. A szeme csillogott, a nyugalma megtört, a hangja remegett. A fiú lett, aki csak azt akarta, hogy szeressék. Hogy átöleljék. A látvány, ahogy küszködve fogja vissza magát, csak még inkább megmutatta, mennyire szenved. A saját lelkemben éreztem a fájdalma mélységét. Az alkormányzó úgy állt ott, mint aki szellemet lát. – Kaden. – Úgy van, apám – felelte Kaden. – A fiad, aki visszatért a sírból. Úgy tűnik, a komizár mindkettőnket kijátszott. Én voltam az orgyilkosa. – Megtorpant: úgy tűnt, az önuralma mindjárt széthullik. Megremegett az ajka, és a fájdalom újult erővel döfött belém. – Évekig képzett, és mindvégig csak arra a napra vártam, amikor megöllek téged. Most azonban úgy tűnik, állnak előttem néhányan sorban a fejedért. – Ez őrület! Ez… – Az alkormányzó körbefordult, de mindenki őt figyelte. A hazugságaiból szőtt hurok megszorult körülötte, többé nem bújhatott ki.

Előrevetődött, az asztal lapja alól kirántott egy kést, és az időőrző torkának feszítette, őt is talpra rántva és élő pajzsként használva. Botladozva indult meg vele hátrafelé, a lambériázott fal felé, közben maga mögött tapogatózott. Egy kicsit jobbra, gondoltam, ahogy az ujjai végigkutatták a faragott fát. Ott. Megnyomta a faragványt, és a falban egy átjáró nyílt meg, amelyet minden király jól ismert, és a királyok után leskelődő gyerekeik is. Az alkormányzó félretaszította az időőrzőt, és bevetette magát a járatba. A kancellár ideges oldalpillantása elárulta, hogy szívesen követné. – Nem ajánlom – mondtam neki. Valóban, alig néhány másodperc múlva az alkormányzó visszahátrált a terembe. A mellkasának szegezett kardot Andrés tartotta, mögötte további katonák érkeztek. Andrés arcán ugyanaz a szenvedés ült, mint Kadenén. – Megölted a bajtársaimat – közölte az alkormányzóval. – Hagynod kellett volna, hogy én is meghaljak velük együtt. Leeresztette a kardot, és ököllel vágott az apja arcába, hogy amaz felém tántorodott. A szája sarkából vérfonal eredt meg. Térdhajlaton rúgtam, mire leroskadt, aztán megragadtam a haját, és felrántottam a fejét, hogy rám nézzen. – Megölted a bátyámat – mondtam, egészen közel hajolva. – Őt és minden jó emberét lemészároltattad. Semmi esélyük nem volt. – A fenyegetés a hangomban nem kerülte el a figyelmét; láttam, ahogy a félelem megvillan a tekintetében. – Ötszörös túlerővel találkoztak, mert te megüzented, merre fognak haladni! Én temettem el mindegyiküket, alkormányzó. Sírokat ástam, amíg már vérzett a kezem, mialatt te itthon kortyolgattad a borodat, és azt tervezgetted, miként lehetne még többet megölni. Szembefordultam az urakkal. – Ő az az ember, aki a bátyámat és harminckét katonatársát a halálba küldte! Ő az, aki megmérgezte az apámat! Ő az, aki az összeesküvők patkányfészkében a vezér, aki ellenünk szervezkedett! – Visszanéztem rá, a késem pengéje a torkára simult. – Meg fogsz halni, alkormányzó. A Morrighan ellen elkövetett bűneidért. És ha nem kapom vissza a fivéreimet és a zászlóaljaikat idejében, a halálod lassú lesz. Ezt megígérem. Állta a pillantásomat, a szemébe újra dac költözött. Halkan, hogy más meg ne hallja, suttogni kezdett.

– Megegyeztem a komizárral. Annak az életét kímélhetem meg, akiét akarom. – Megegyeztél? – mosolyogtam. – A komizár jól válogatja meg a bolondjait. – Túl késő – vágta rá; még mindig nem fogta fel, hogy a sorsunk megfordult. – Nem tudsz megállítani minket. De én igen… – Csak egy dologban van igazad, alkormányzó úr. Már túl késő. A te számodra. Azt tettem, amitől mindig is rettegtél. Felfedtem a gonoszt. Gyűlölettől zihálva néztem az arcába, aztán eleresztettem. Átvérzett kötésem pirosan szennyezte be fehérszőke haját. – Zárjátok be! – rendelkeztem. Rafe katonái elvonszolták előlem. A termet egyszerre forrónak éreztem, a fejem elködösült. – Zárjátok be mindet – intettem a kormány tagjai felé. – A citadellaőrség tagjaival együtt. Majd később kiválogatom, ki az, aki ártatlan és alkalmas a szolgálatra. Az egyik úr felállt. – Önnek nincs joga, hogy magas rangú… – kezdte, de Rafe félbeszakította. – Pillanatnyilag Lia hercegnő Morrighan uralkodója. A szava törvény. Viharos tiltakozás csapott fel; a leghangosabban Gowan nagyúr ellenkezett. – Felség, teljes tisztelettel, ez nem az ön királysága és nem az ön döntési jogköre. Ön anarchiát javasol. A morrighani törvények és szabályok alapján… – Amíg a férjem vissza nem nyeri az egészségét, a lányom birtokolja a királyi régens pozícióját. Ekképpen a saját kormányzatát is kinevezheti. A terem azonnal elcsendesedett: minden fej az erkélyen álló királyné felé fordult. Anyám rám nézett, és bűntudattól csillogó szemmel biccentett felém. – Jezelia ítélete a király ítélete. A király seregének katonája, és a király kívánsága szerint cselekszik. – Jelentőségteljesen Gowan nagyúrra nézett. – Van valakinek ellenvetése? Mielőtt bárki felelhetett volna, Andrés felkiáltott. – Jezelia! – Azzal fél térdre ereszkedett. A kíséretében érkezett katonák sorra követték a példáját. Szavazás volt, nyilvános, ősi tradíció, amelynek

még sosem lehettem tanúja, bár már hallottam róla. Az északi folyosón álló katonák ugyanígy tettek. A nevem átmorajlott a termen. Jezelia. Az elesett bajtársuk húga. Az anyám és a körülötte állók szintén letérdeltek, és megismételték a nevet, amelyet korábban egyszer sem hallottam tőlük nyilvánosan. Fél tucat úr is követte a példájukat. – Akkor hát eldöntetett – jelentette ki az anyám felegyenesedve. Gowan nagyúr és a többiek vonakodva, de rábólintottak. A világuk néhány perc leforgása alatt a feje tetejére állt, és ez még csak a kezdet volt. Előreléptem – az arcok el-elmosódtak előttem, a padló ingott a talpam alatt. – Az árulók felfedése az előttünk álló feladatoknak csak az elejét jelenti – mondtam. Hallottam a saját szavaim különös, távoli visszhangját, aztán késpenge zörgött a padlón. – Az ülés nincs elnapolva. Pontosan tudniuk kell, mivel állunk szemben, és mit kell tennünk a túlélésünkért. Holnap ismét összeülünk, most viszont… Abban sem voltam biztos, hogy végigmondtam a zárómondatot. Az utolsó emlékem Rafe karja a derekam körül, és az, hogy a lábam elemelkedik a földtől.

HATVANHATODIK FEJEZET

Zokogást hallottam. Egy lágy kéz érintését éreztem a homlokomon. Rózsaillat. Zokogás. Víz csordogálása. Nyíló ajtók surranó neszei. Csendesen elmormolt szavak. Hűvös borogatás a homlokomon. Tompa, húzó érzés a karomon. Elveszíti? Valami édes íz a nyelvemen. Melegség. Majd én őrködök. Menj. Súlyos lüktetés a mellkasomban. Vigyázatos léptek. Zokogás. Fátyolos, kimerült. A sárkány vonaglása; egy farkcsapás. Jövök érted. Még nincs vége.

Kinyitottam a szemem. A szobában – az én szobámban – sötétség uralkodott, csak a kandallóban izzott egy rönk. Az ablakok elé akasztott vastag függönyöket behúzták, úgyhogy fogalmam sem volt, mennyi az idő, meddig voltam eszméletlen. Elfordítottam a fejemet. Kaden ült mellettem egy karosszékben, görnyedten, a lábát egy ülőkén pihentetve; a fejét hátrahajtotta a támlára, mintha aludna, ám a tekintete élesen figyelt, mintha arra ébredt volna, hogy

felnéztem. Kezem egy magas párnán nyugodott súlyosan, friss kötéseim alatt tompán lüktetett a fájdalom. Elegáns hálóingbe öltöztettek. – Jóságos istenek – nyögtem ki, visszaemlékezve az Aldrid-teremben töltött utolsó percekre –, csak azt ne mondd, hogy mindenki szeme láttára ájultam el. Kaden ajkára halvány mosoly ült ki. – Elvesztetted az eszméletedet. A kettő nem ugyanaz. Előfordul az ilyesmi, ha valaki egy vödörnyi vért veszt. Nem vagy halhatatlan, tudod? Fogalmam sincs, hogy bírtál egyáltalán talpon maradni ilyen sokáig. Ha könnyít a lelkeden, azt hiszem, néhány uraság is elájult, amikor látták, hogy úgy visznek ki a teremből. Visznek. Rafe vitt ki. Vajon most hol van? Az előszoba felé sandítottam. – A katonáival tárgyal meg néhány dolgot – mondta Kaden, kitalálva a gondolatomat. – Ó – válaszoltam. Ahhoz képest, hogy több ezer mérföldnyit lovagolt egy magasan képzett sereg élén, hogy segítsen rajtam, úgy tűnt, gondosan tartja a távolságot. Még a fegyvertárba is mást küldött, hogy törje be az ajtónkat. – Ezt ki csinálta? – kérdeztem inkább, felemelve bekötözött kezem. – Az anyád, a nénéid és egy orvos. A városból rendelték be. Az udvari orvos lakat alatt van. Mint a többiek. Kihallottam az apró megbicsaklást a hangjából. A többiek. Főleg egyvalaki. Az ép kezemmel az övé után nyúltam, és megszorítottam. – Hogy érzed magad? – kérdeztem óvatosan. Kaden tétován nézett rám, a szemében újra ugyanaz a fájdalom csillant. – Nem is tudom. – Megrázta a fejét. – Mielőtt beléptem volna a terembe, úgy éreztem, hányni fogok. Hányni, mint valami iskolás kölyök. – A hangjába undor vegyült. – Ez nem szégyen, Kaden. – Nem szégyellem. Mindössze dühít, hogy még mindig képes ezt tenni velem. Rá sem ismertem saját magamra. Fogalmam sem volt, hogy ilyen hatással lesz rám, ha ennyi év után újra látom. – Megrázta a fejét. – Hogy lehet

valaki egyszerre ennyire tele félelemmel és haraggal? Tökéletesen megértettem. Én is még mindig egyszerre éreztem félelmet és haragot, de abban a percben leginkább fájdalmat amiatt, amit Kaden arcán láttam. Elhallgatott, mély lélegzetet vett, az orrcimpája kitágult. – Nem változott. Ott és akkor, amikor rám nézett, sem látott bennem mást, mint a terhet. Ha abban a percben eladhatott volna egy második fityingért, megteszi. Ismét nyolcéves kisfiúnak éreztem magam. Megszorítottam a kezét. – Nem kisfiú vagy, Kaden, hanem férfi. Többé nem bánthat téged. – Tudom. – Ráncba szaladt a homloka. – De csak nézd meg, mennyi embernek okozott még fájdalmat. Andrés… ő még nálam is rosszabbul járt. Talán szerencsém volt, hogy engem akkor kihajított. Andrés egyszerűen nem bírja felfogni, mi történt, hogy a bajtársait, akikre az életét is rábízta, a saját apja árulta el. – Rám pillantott. – Félőrült volt, amikor kilovagolt a felderítőkkel, hogy megkeresse a bátyáidat és a zászlóaljaikat. – Már túl vagytok… – Igen. Rafe és Sven kikérdezte a foglyokat. Semmit nem tudtak meg. Négy egységet küldtünk ki a leggyorsabb ravianokon. Még akkor is parancsokat osztogattál, amikor Rafe az ágyra fektetett, és ez csak kettő a sok közül. – Nem emlékszem. – A szavaid nagy részét nem is lehetett érteni, aztán Rafe végül rád szólt, hogy maradj csöndben, hallgass az orvosra. – Hallgattam? – Megint elvesztetted az eszméletedet. Gondolom, ez annak számít. – Hány óra van? – Éjfél elmúlt – vont vállat Kaden. Elmondta, mi történt, miután elájultam – a legtöbbet ő is Bernette nénémtől tudta meg. Az egész citadella felbolydult, és fél éjszaka nyüzsgött. Miután az anyám magamra hagyott, az apámhoz ment. Visszavitette a közös szobájukba, és kihajított minden szert, amit az udvari orvos adott neki. A királyt megfürdették, és gyógyfüves italokat kapott, hogy kihajtsák a szervezetéből a mérget. Kaden nem ismerte eléggé az arany thannis

természetét, hogy meg tudja mondani, lesz-e haszna mindennek. A vendaiak sosem nyúltak hozzá. Egy ló is belepusztulhatott, ha megrágcsált egy levelet. Andrés helyrejött, ám ő fiatal volt és egészséges, nem adagolták neki a mérget rendszeresen, mint a királynak. Aggódtam, hogy már késő visszafordítani a hatását, és az apám élete végéig ebben a ködös dermedtségben marad. Aggódtam, hogy már mindent késő visszafordítani. – Elég lesz mindez, Kaden? – Hogy megállítsuk a komizárt? Nem tudom. Azt hiszem, a jogalap, amit Rafe előhúzott az uralkodásodhoz, ingatag, még úgy is, hogy az anyád rábólintott. Ezt én is beláttam. Egy dolog előrángatni az Első Leányt a szertartások idejére, de más dolog a kezébe adni a királyságot. Az Andrést a terembe kísérő csapatok engem támogattak, azonban az urak nagy részét nem győztem meg. – Úgy vélem, a főuraitok nagy része még mindig kételkedik a fenyegetésben – tette hozzá. Nem vártam mást. Egy életen át hitték, hogy Morrighan volt a kiválasztott Fennmaradott, és ebben semmi sem ingathatta meg őket. – Majd én meggyőzöm őket – feleltem. – És felkészítem őket, hogy szálljanak szembe Vendával. – És akkor mi lesz? Akármennyire is szeretném megállítani a komizárt, nem feledkezhetem el róla, hogy én is vendai vagyok. Gondterhelten nézett a szemembe, és a félelmei újra felébresztették az enyémeket. – Tudom, Kaden. De mindkettőnknek észben kell tartanunk, hogy két Venda van. A komizáré, amely úton van felénk, hogy elpusztítson, és a másik, amelyet mindketten szeretünk. Valahogy, együtt, meg kell ezt oldanunk. Csakhogy nem tudtam, hogyan. Mindketten tudtuk, hogy a komizár és a tanács sosem hátrál meg. A cél már a szemük előtt lebegett, és meg is akarták szerezni. Rajtam a sor, hogy tél közepén édes szőlőt egyek. Csak feküdtem ott, Kaden kezével a kezemben, miközben a parázs fénye elhalványult, a szemhéjam pedig elnehezült. A sötétben a jövőt láttam kavarogni, és újra hallottam a nyöszörgést – ám ezúttal már tudtam, hogy

nem az anyám vagy a nénéim hangja volt. Ez a sírás nagyon, nagyon messziről jött, a szavannán, sziklás hegyeken és meddő szurdokokon túlról, a nagy folyó másik oldaláról. Venda törzseinek zokogása volt. A komizár még többüket mészároltatta le, mert elsuttogták a nevet: Jezelia.

HATVANHETEDIK FEJEZET

PAULINE

Nevet kell adnod neki. Csakhogy nem tudtam választani. Túl sok minden mással volt tele a fejem, hogy dönteni tudjak. Kivettem a csecsemőt a szoptatós dajka karjából, és ringatni kezdtem, a másik kezemmel a hajtincseit simogatva. Olyan színük volt, mint a ragyogó déli napnak. Mint Mikael hajának. Azonban azután, amit Mikael tett, gondolni sem akartam rá, hogy bármennyi köze is van ehhez a gyerekhez. Vannak rokonaid, Pauline. Nem vagy egyedül. Azonban újra meg újra csak a nagynéném hideg tekintete merült fel előttem. Miután Lia kezét elláttuk és bekötöztük, levágtuk róla a ruhákat és megmosdattuk. Eszméletlenül, ernyedten hevert előttünk, a többiek pedig csak nézték elgyötört testét a fehér lepedőn. Az elmúlt hónapok feljegyzései a bőrén jelentek meg. A fűrészes heg a combján. A vágásnyom a torkán. A friss seb az ajkán, ahol a kancellár keze érte, a kék foltok az arcán, ahol az őröké. Amikor pedig átfordítottuk, hogy a hátát is lemossuk, meglátták a bordái felett kidudorodó heget, ahonnan a nyílhegyet kimetszették, és végül a kavah maradványait a vállán. A királyné vagy a nővérei minden egyes újonnan felfedezett nyomot látva halkan felsírtak, de a királyné szobalánya – az én nagynéném – haragos pillantást vetett rám. – Ebbe vitted bele őt! – csattant fel végül vádlón. Nem bírtam a szemébe nézni, úgyhogy inkább minden figyelmemet a mosdókendőre fordítottam, amelyet éppen kiöblítettem a tálban. Elöntött a

bűntudat. Igaza volt. Én voltam Lia cinkosa. Ha nem segítek neki, talán nem is menekül el. De ha nem teszi meg… Felpillantottam, és a nagynéném dühtől és csalódástól merev arcába néztem. – Az ő döntése volt. Riadtan kapott levegő után. – De a te kötelességed lett volna, hogy megállítsd! Nem pedig… – Nem bántam meg a döntésemet – vágtam vissza –, sőt, újra megtenném! A nagynéném álla is leesett döbbenetében, de Bernette úrnő a vállára tette a kezét. – Pauline-nak igaza van – mondta halkan. – Lia választása volt, és egyikünk sem állíthatta volna meg. A nagynéném ezután csendben maradt, de továbbra is elítélő pillantással méregetett. A királyné némán zokogott az ágy mellett, az arcához szorítva Lia kezét. Visszapislogtam a könnyeimet. – El kell intéznem még valamit – jelentettem ki, azzal sarkon fordultam, és kiléptem a sötét folyosóra. Becsuktam magam mögött az ajtót, és nekitámaszkodtam, aztán megpróbáltam visszanyelni a torkomban dagadozó fájdalmas gombócot. Elöntött a kétség. A nagynénémnek még nem is szóltam a gyerekről. – Mi a helyzet? Az árnyak közül Kaden sietett felém. El is feledkeztem róla, hogy ő is várja a híreket Liáról. – Jól van – feleltem. – A kezéről még nem tudunk biztosat mondani, de a vérzés elállt, a szíve pedig erős. – Akkor miért… – Az arcomhoz emelte a kezét, de visszahúzta, mintha félne hozzám érni. Még a legsötétebb árnyakban is meglátta, hogy sírok, ám mégis falként állt köztünk a bizalmatlanság, amelyet még most sem bírtam félretenni, és Kaden tudta ezt. Megráztam a fejemet, mert képtelen voltam megszólalni. – Mondd el – kérte halkan. Rázott a visszafojtott zokogás. Az érzéseim ellenére mosolyt

kényszerítettem magamra, bár a könnyeim szabadon folytak. – Az egyetlen élő rokonom ezen a világon azt mondja, hogy az egész az én hibám volt. Kaden szája kemény grimaszba húzódott. – A te hibád? Mindannyian elkövettük a magunk hibáit, és a tieid, Pauline… – Újra felém nyúlt, és a hüvelykjével megsimította az arcomat, letörölve a könnyeimet. – A te hibáid voltak a legkisebbek. – Láttam a szemében, hogy még mindig bánja a vádakat, amelyeket a fejéhez vágtam. Nagyot nyelt. – Nem csak vérrokonság létezik, Pauline. Az egyik családba beleszületsz, a másikat magad választod. Itt van neked Lia. Itt van Gwyneth és Berdi. Nem vagy egyedül a világban. Hosszas csend ereszkedett ránk. Arra gondoltam, vajon a család említése újra feltépte-e a saját sebeit. Ugyanazt a kínt láttam az arcán, mint órákkal korábban, amikor szembenézett az apjával. Szerettem volna mondani neki valamit, valami kedvességet, amilyet ő éppen most adott nekem, de a szívemben még mindig ott lapult a félelem. Kaden sóhajtott, és megtörte helyettem a csendet. – És ott van a kisbabád is. Nevet kell adnod neki. Egy nevet. Annyira nem lehet nehéz dolog. – Úgy lesz – suttogtam, és még hozzátettem, hogy hamarosan bemehet Liához, aztán elléptem mellette. Most visszaadtam a babát a dajkának. – Még egy kis ideig itt kell hagynom – mondtam. – A citadellában még mindig nagy a felfordulás. Nem gyereknek való hely. Megértőn bólogatott, és megígérte, hogy gondosan ügyel majd a kicsire, de láttam a szemében megvillanó kétséget. A kézfejével gyengéden megsimította még mindig névtelen fiam arcát, aki boldogan simult a karjába.

HATVANNYOLCADIK FEJEZET

A függönyök széle körül lágy vöröses derengés jelent meg. Tizenhét éven át ez jelentette a számomra a hajnal érkezését. Különös volt újra a szobámban lenni. Itthon. Azonban már nem éreztem ugyanazt. Szűk volt, fojtogató, mintha egy kinőtt kabátot próbálnék magamra rángatni. Túl sok minden változott meg. Anyám nem járt nálam. Bernette és Cloris nénéim háromszor jöttek be az éjszaka, hogy lássák, jól vagyok-e; mindketten kimerültek, vörösre sírták a szemüket. Ők adagolták nekem az orvos által felírt sűrű, szirupos orvosságot. – Segít pótolni a véredet – súgta Bernette néném, és arcon csókolt. Amikor rákérdeztem apám állapotára, az arca elsötétült aggodalmában. Hosszan kutatott egy reményteli válasz után, végül annyit mondott, hogy időbe fog telni. Cloris néném gondterhelt pillantásokat vetett az ágy mellé állított székben bóbiskoló Kadenre. Nem tetszett neki a szabályszegés, de csak halkan ciccegett miatta. Késő este végül elzavarta, miután előkészíttetett a számára egy szobát valahol máshol a citadellában. Ezután hol elaludtam, hol felébredtem, egyik álmom a másikba olvadt, de végül felriadtam, amikor Regant és Brynt láttam egymás mellett lovagolni egy széles völgyben. Nem akartam megtudni, mi következett azután. Bernette néném utasításainak megfelelően bevettem még egy adagot az émelyítően édes szirupból. Magam sem tudtam, hogy az alvás vagy a szer hatása volt, de biztosabban álltam a lábamon. Elhúztam és elkötöttem a függönyöket: beáradt a fény a szobába. Kinéztem az öbölre. Ritka, tiszta nap volt, a távolban még az elveszett lelkek sziklás szigetét is ki lehetett venni, ahogy omladozó, fehér romjain megcsillant a reggeli fény. Azt mondták, az ősök, akiket egykor ott

börtönöztek be, még ma is vergődnek az immár nem létező falak között, másféle, időtlen fogságba esve, ahol az emlékeik tartják leláncolva őket, erősen, mint a vas. A tekintetem nyugatra vándorolt, a Golgata utolsó álló tűje felé, amely beletörődő nyugalommal, előredőlve várta elkerülhetetlen végzetét. Van, ami örökké tart… és van, amit sosem szántak az örökkévalóságnak. Valaki bekopogott az ajtómon. Végre. Voltak ugyan ruhák az öltözőhelyiségemben – azok, amelyeket Dalbreck kötelességtudón visszaküldött –, de a lezárt ládákhoz azóta se nyúlt senki. Ha délután ismét a konklávé elé akarok állni, vagy ha nekilátnék a rám váró rengeteg feladatnak, egy vékony, kölcsönzött hálóing nem lesz elégséges. Bernette néném már el is ment, hogy előkerítse azt, akinél a kulcsok vannak. Már ott tartottam, hogy keresek egy hajtűt, és magam töröm fel a zárakat. Hosszú, sűrű napnak néztem elébe. – Tessék – szóltam ki az öltözőszobából, ahol éppen elhúztam a függönyöket. – Itt vagyok. Lépteket hallottam. Nehéz lépteket. Bakancsokat. A szívem hangosan kalapált. Visszaléptem a szobába. – Jó reggelt – köszöntött Rafe. Újra a saját ruháit viselte: már nem kellett elrejtenie, kicsoda ő. A szívem még erősebben kezdett verni. Minden érzés, amit elnyomtam, egyszerre visszatért. Hallottam a saját hangomban az izgalmat. – Már gondolkodtam rajta, mikor nézel be hozzám. Ott láttam a szemében. Láttam az ádámcsutkája ideges táncában. – Jobban nézel ki, mint tegnap este – mondta. – Köszönöm, hogy a segítségemre siettél. – Sajnálom, hogy nem jöttem korábban. Azt hiszem, egy üzenetre vártam. – Úgy rémlik, azt mondtad, ne küldjek többet. – Mióta hallgatsz te rám? – Mióta törődsz az üzeneteimmel? Aggodalmas arckifejezését vigyor váltotta fel. Több sem kellett – odaszaladtam hozzá, a nyakába ugrottam, ő pedig átkarolt, úgy öleltük egymást, mintha soha többé nem akarnánk elereszteni a másikat. Az ujjai

átsiklottak a hajamon, Lia, suttogta halkan a fülembe, ám amikor az ajkammal az övét kerestem, elhúzódott, hátralépett, megfogta a karjaimat, és határozott mozdulattal az oldalam mellé irányította. – Rafe? – néztem rá értetlenül. – Van valami, amit el kell mondanom. – Mi az? – tudakoltam, és éreztem, hogy a pániktól magasra szökik a hangom. – Jól vagy? Történt valami… – Lia. Figyelj rám. – A tekintete szinte perzselt. – Megijesztesz, Rafe. Mondd már ki! Pislantott; valami átsuhant az arcán, aztán megrázta a fejét, mintha a saját gondolatait igyekezne utolérni. – Ami azt illeti, a körülmények… Az igazság az… Tudnod kell, hogy el vagyok jegyezve. Kiszáradt a szám. Vártam, hogy felnevessen. Hogy közölje: csak egy rossz vicc volt. Nem tette. Csak bámultam rá, még mindig nem bírtam elhinni. Kinyitottam a számat, hogy mondjak valamit, de fogalmam sem volt, mit. Engem szeretett, ebben biztos voltam. Éppen most láttam a szemében. Legalábbis azt hittem, hogy láttam. Igaz, hetekkel ezelőtt váltunk el, de ennyi elég is lett volna, hogy elfelejtsen? Kevesebb, mint egy évszak? Kerestem a szavakat. – Máris találtál valakit? Melyik királyságból? – kérdeztem, de szinte bénának éreztem a nyelvemet. – Dalbrecki – bólintott. – A törvényhozás azt akarta, hogy azonnal házasodjak meg. Azt gondolták, megadja majd az annyira szükséges biztonságot. Elfordultam; pislogva próbáltam összpontosítani, értelmet találni az egészben. – A királyságodban ilyen rettenetes állapotok uralkodnak? – Az apám és az anyám is hetekkel korábban meghalt. Nekem nyomom veszett. Az országban senki nem uralkodott. Gondok adódtak. Több, mint amire számítottunk. – A tábornok, aki kihívott?

– Ő volt az egyik. Kénytelen voltam… Hirtelen szembefordultam vele. – Szereted? Döbbenten nézett rám. – Még csak nem is ismerem. – Engem sem ismertél az esküvőnk előtt. – Úgy érted, a meg nem történt esküvőnk előtt. Az arcába néztem. Komolyan gondolta. Valaki mást készült feleségül venni. A törvényhozás javaslatára. A kötelességét teljesítve, éppúgy, mint amikor annak idején elutazott Morrighanbe, hogy engem elvegyen. Ennyit jelent számára a házasság? Kötelességet? Még végig sem gondoltam, már meg is utáltam magam, amiért lekicsinyeltem az indokait. Én talán nem a kötelességem miatt hagytam el őt? Újra hallottam Jeb szavait. Őszintén beszél. Nem akartam, hogy így legyen, de megszólaltam, hogy kitöltsem a fájdalmas csendet, és olyasmit mondtam, amiben nem bíztam, amit nem is reméltem. – Talán a ti kettőtök számára jobban alakul majd. – Talán – biccentett. Aztán csak álltunk és néztük egymást; minden felkavarodott bennem, mintha megrugdostak és összeráztak volna. Pontosan úgy is éreztem magam. – Akkor most hogy is állunk egymással? Rafe hallgatott egy pillanatig, mintha neki is végig kellene gondolnia, de a tekintete továbbra is összekapcsolódott az enyémmel. – Továbbra is az a két ember vagyunk… az a három, akinek meg kell állítania a komizárt. – Három? – Te mondtad, hogy béküljek meg Kadennel. Megtettem – felelte fahangon. Bernette néném sietett be ekkor, a kezében csörgetve a kulcsokat. – Megvannak! – Amikor megpillantotta Rafe-et, megtorpant, mintha észrevette volna, hogy valamit félbeszakított. Hallottam a saját szavaimat: úgy beszéltem, mint amikor anyám önmagához méltó eleganciával igyekszik elsimítani egy kellemetlen helyzetet.

– Bernette néném, szeretném bemutatni Dalbreck királyát. Jaxon király, ismerje meg a nagynénémet, Bernette úrnőt. – Tegnap este már találkoztunk. Futólag. Felség! – Azzal mély pukedlit vágott ki, megadva Rafe-nek a rangjához illő teljes tiszteletet. – Bernette úrnő – felelte Rafe, aztán az ajkához emelte a kezét. Udvarias semmiségekről váltottak szót, végül Rafe kimentette magát, és távozott, úgy, hogy hozzám egyetlen szót sem szólt. Néztem, ahogy kimegy. Hányszor kellett már elengednem? Többé már nem kell. Ez az utolsó alkalom. Még ki sem ért a folyosóra, amikor az előszobából lépések hallatszottak. Gwyneth viharzott be, a nyomában Rafe néhány katonája, akik a vezértábornagyot fogták le. – Ez nem várhat – mondta Gwyneth bocsánatkérőn, látva, hogy még mindig hálóingben vagyok. – A bátyáidról van szó.

Fel-alá járkáltam a szobámban. Előző este úgy érzékeltem, hogy a vezértábornagy ártatlan, ám akkor már fogytán volt az erőm. Könnyebb volt elrendelni, hogy mindegyiküket zárják be, ahol biztos helyen maradnak, amíg majd ki nem kérdezem őket. – Miért nem mondta ezt el tegnap? – tudakoltam haragosan. – Mindenki füle hallatára? Azok után, amiket ön feltárt? Nem tartottam bölcs dolognak, főleg, hogy csak most jöttem rá, micsoda kígyófészekké vált a katonaság. Ez nem olyasmi, amit mindenki előtt ki kellene teregetni, hátha segíthet a hercegeknek. Már akkor azt követeltem, hogy hadd beszéljek egyenesen önnel, amikor elvittek, de ő nem volt hajlandó meghallgatni – intett a fejével Rafe felé. – Mindenki Liát akarta. Ő viszont nem volt olyan állapotban. Mondtam, hogy árulja el nekem. – Egy idegen ország királyának, aki berontott a konklávé közepébe? Azonnal önre kellene bíznom minden államtitkot? – Gwynethre pillantott. – Ez

a kedves hölgy végül meghallgatott. Gwyneth elismerte, hogy lement a pincébe, ahol a foglyokat külön cellákba zárták, hogy önelégülten a kancellár arcába nézhessen – és megbizonyosodhasson róla, hogy még mindig ott van. Egy rémálomra ébredt, amelyben a kancellár kiszabadult és Terravin felé indult. Amikor a vezértábornagy meglátta, hogy ellép a cellaajtajára vágott kis nyílás előtt, könyörögni kezdett, hogy hadd beszéljen vele. De mindössze annyit mondott, hogy hírei vannak a fivéreimről, amelyeket hallanom kell. Felidézte a hercegekkel folytatott beszélgetését, még az indulásuk előtt. Nem tetszett neki a kormány által javasolt diplomáciai küldetés, és meglepte, hogy a bátyáim olyan könnyen beleegyeztek. Gyanakodott, hogy esetleg terveznek valamit. Négyszemközt kérdőre vonta az idősebb herceget, hogy mire készülnek. Regan nem is tagadta. – Tudja, mit tervezünk – felelte. – Ugyanazt, amit ön is tenne, ha a húgát igaztalanul vádolták volna meg. – Úgy fogok tenni, mintha ezt meg sem hallottam volna. – Sejtettem, hogy így dönt majd – felelte Regan. És aztán a vezértábornagy szerencsét kívánt nekik. Az ágyam végébe állított ülőkén kuporogtam, és a tenyerembe temettem az arcomat. A szívem kitöltötte a mellkasomat. A vezértábornagy azt mondta, a fivéreim egyáltalán nem akartak Gitosba vagy Cortenaiba menni, miután felállították az emlékkövet a Szentségek Városában – mindössze néhány másik helyre, hogy további segítséget szerezzenek, onnan pedig Vendába, hogy megtaláljanak engem, és bizonyítsák, hogy nem vagyok áruló. Vagyis a lovasok, akiket utánuk küldtünk, rossz irányba indultak. Mire rájönnek, hogy a hercegek más útvonalat választottak, már késő lesz, hogy utolérjék őket. Ugyanakkor ez azt is jelenti, hogy a lesben álló csapatokat is át kell csoportosítani. Meglehet, hogy ez pillanatnyi előnyt jelent a bátyáim számára, de még ha el is kerülik a megölésükre kiküldötteket, ha valóban elmennek Vendába, az bizonyosan halálos ítélet. Még egy tucat zászlóalj sem lenne elég, hogy megvédjék magukat a sereggel szemben, amellyel találkoznának. – Az aberdeeni kaszárnya – néztem fel. – Azok után, ami Walther zászlóaljával történt, oda mennek legközelebb, hogy még több embert

toborozzanak, és megkettőzzék a létszámukat. Oda küldjük a lovasokat. Rafe a fejét rázta. – Nem. A testvéreid már továbbmennek onnan, mire a lovasok megérkeznek. Van egy helyőrségünk a sötét mágia városától északkeletre. Fontaine. Annak a közelében megpróbálhatjuk megállítani őket. – Az még távolabb van – ellenkezett a vezértábornagy. – Hogyan juttatja el oda idejében az üzenetet? Rafe-re néztem, a szívem összeszorult. – Vannak nálad Valsprey-sólymok? Bólintott. Azonnal leültünk az asztalomhoz, hogy megírjuk az üzeneteket. Egyet tőlem a fivéreimnek, hogy tudják: a dalbrecki katonák nem támadó szándékkal állították meg őket. A többit Rafe-től a fontaine-i parancsnoknak, hogy küldjön ki járőröket, kutassák át a környéket morrighani csapatok után. Még így is jóformán csak találgattunk. Mérföldeken át húzódott a vad vidék, és akik arra vártak, hogy lecsapjanak a bátyáimra, elkaphatták őket, mielőtt a figyelmeztetés célba ér. De legalább tettünk valamit. Rafe átolvasta az üzenetemet, és az övével együtt felcsavarta. Azt, hogy ő mit írt, senki sem látta, mert csak a tisztjei számára érthető titkosítással jegyezte le. – Megmondtam a tábornoknak, hogy egy jól felfegyverzett hadtesttel kísértesse a fivéreidet haza, ha megtalálja őket. Élve. Nem mondta ki, de a szó ott volt a szemében. Kiment, hogy a solymászok kezébe adja az üzenetet. Azt állította, ha minden jól megy, a madarak holnapra odaérnek, de figyelmeztetett, hogy választ ne várjak. Hónapokba telt, mire egy madarat betanítottak rá, miként repüljön távoli helyekre. Arra nem képezték ki őket, hogy visszatérjenek Civicába. A vezértábornagyra pillantottam, a biccentésem egyszerre jelentett köszönetet és bocsánatkérést is. – Mostantól úgy bízzon meg Dalbreck királyában, mint a saját embereinkben. Tartja a szavát. Megparancsoltam a katonáknak, hogy eresszék el a vezértábornagyot, és meghagytam, hogy a vadászmestert, az időőrzőt és a kereskedelmi

minisztert is engedjék szabadon. A kormány többi tagja a cellájában marad, hogy megvárja a perét és a kivégzését – hacsak én nem ölöm meg őket előbb. Az alkormányzóhoz intézett fenyegetésem őszinte volt. Ha a bátyáimat vagy a bajtársaikat valami baj éri, ő nem számíthat könnyű halálra.

A fejünk felett pusztítás, előttünk azonban egy zöld völgy. Az út vége végre a szemünk előtt volt, és megtettem, amit mindvégig meg kellett volna tennem: a késemet a jegyesem torkába döftem. És amikor hörögve utolsót lélegzett, amikor a vérét felitta a föld, nem ejtett könnyet egyikünk sem, de én mégannyira sem. Morrighan Elveszett Szavai

HATVANKILENCEDIK FEJEZET

RAFE

Meleg, sötét helyre kúsztam be, amikor aznap reggel kihallgattam a foglyokat. Alja sem volt, és megkísértett a zuhanás. A sötétben, amíg feltettem a kérdéseket, nem láttam mást, csak a halott dalbrecki katonáktól elvett zsákmánnyal megrakott kordékat. Akárhányszor meglendült az öklöm, Liát láttam a nyirkos vendai börtöncellában, a bátyját gyászolva. És amikor az alkormányzóval szemben állva előhúztam a késemet, akkor is Liát láttam, a karomban heverő véres testét. Végül Sven húzott vissza. Az alkormányzó a ruhaujjába törölte az ajkát, aztán elmosolyodott. – Mindkettőtöket meg akartalak öletni, tudod? Megszerveztem a rajtaütést, hogy úgy tűnjön, az esküvőtökről visszafelé dalbrecki banditák áldozatául estetek. – A szeme önelégülten csillogott. – Azt hiszed, nekem nincsenek éppolyan alapos okaim, mint neked? Nem fárad bele mindenki, ha egyre csak várakozik arra, amire vágyik? Kettőnk között mindössze az a különbség, hogy én abbahagytam a várakozást. – Ez megőrült – mormolta Sven, amikor megakasztotta ütésre lendített öklömet. – Elég! – Azzal félretolt. Bezárta a cella ajtaját a hátunk mögött, és másra terelte a figyelmemet: emlékeztetett, hogy még mindig nem számoltam be Liának.

Még mindig betolakodónak éreztem magam, amikor beléptem a lakosztályba, ahová Lia Cloris nagynénje terelt be korábban. Helytelennek éreztem, hogy azt a szobát foglaljam el, amelyben annak idején Lia bátyja élt a feleségével,

Gretával. A legtöbb holmijukat elvitték azóta, de a szekrény sarkában találtam egy pár puha kecskebőr kesztyűt, női kézre illőt, és az éjjeliszekrényen két finom mívű, gyöngyfejű hajtűt. Egy pillantást vetettem a nagy, oszlopos ágyra, és eldöntöttem, hogy inkább a kanapén szundítok egy órát. Szívesebben terítettem volna le az alvógyékényemet az Aldridteremben, ahol az embereim maradtak, de Cloris úrnő ragaszkodott hozzá, hogy a szobába költözzek, én pedig nem akartam elutasítani a szívélyességét. Belépve Orrint pillantottam meg, aki oldalvást hevert az ágyamon, és tátott szájjal aludt, miközben a lába lelógott a matrac széléről. Jeb a kanapén terült el, csukott szemmel, az ujjait a hasán összefonva. Mindketten egész éjjel fenn voltak, gondoskodtak a citadella védelméről, és megszervezték a feladatokat. Amíg nem lehettünk benne biztosak, hogy a morrighani katonák között nincs több vendai, csak a dalbreckiek őrizték a cellákat. Sven az asztalnál ült, vadhúsos pástétomot evett, és az alkormányzó lakosztályából megszerzett iratokat tanulmányozta. Tavish vele szemben foglalt helyet, a lábát feltette az asztalra, úgy lapozgatta az ölében heverő papírokat. – Van valami? – kérdeztem. Sven a fejét rázta. – Semmi, ami lényeges segítséget jelentene a számunkra. Okos ördögfajzat ez a fickó. Elvettem egy főtt tojást a tálcáról, és tejjel öblítettem le. – Megmondtad neki? – kérdezte Tavish. Erre Jeb és Orrin is kinyitotta a szemét, várva a választ. Bólintottam. – Tudnia kellett, fiú – válaszolta Sven. – Jobb, ha tőled tudja meg, mint hogy egy alkalmatlan időpontban boruljon a nyakába. Hitetlenkedve néztem rá. – Lia ma a gyűlés előtt fog beszélni. Ez egy alkalmatlan időpont. – Hát akkor nincs alkalmas időpont. Attól még meg kellett tenni. Most már túl vagy rajta. Sosem leszek túl rajta. Lia zavart arckifejezése, amikor elárultam neki, mélyen belém vágott. Megráztam a fejemet, hogy elkergessem az emléket. – Nem egyszerű megmondani a lánynak, akit az életednél is jobban szeretsz, hogy mást veszel feleségül.

Sven sóhajtott. – Az egyszerű dolgok a hozzám hasonló embereknek jutnak. A nehéz döntések a királyoknak. – A tábornok egy alattomos kurafi – ásított Orrin. – Egy nyíl azért beférne abba a szűk segglyukába. Jeb felült, és elvigyorodott. – Akár el is intézhetném szép csendben. Csak szólj. – Csettintéssel utánozta az elreccsenő nyak hangját, mintha jelezné, mennyire egyszerű lenne. Mindössze az együttérzésükről biztosítottak. Tudtam, egyikük sem követne el merényletet egy dalbrecki tiszt ellen, aki jogszerűen kapta a rangját; nem is hagynám, hogy megtegyék, bár a gondolat csábító volt. – És mit csinálnál a tábornok lányával? Őt is megölnéd? Orrin horkantott. – Csak egyetlen pillantást kell vetnie az én szép arcomra, és máris felbontja az eljegyzést veled. Ráadásul íjász vagyok. Ételt teszek az asztalra. Te mit tudsz felajánlani? – A királyságon kívül? – mormolta Sven. – Lemondhatnád, aztán megpróbálhatnád elviselni, ami utána jön – vetette fel Tavish. Sven erre a fogát szívta, mert tisztában volt a következményekkel. A helyzetem Dalbreckben még mindig ingatag volt: kivárni, ami utána jön, kockázatos. Mindent elveszíthetek úgy, hogy semmit sem nyerek. Az eljegyzés a tábornok személyes győzelmét jelentette, és az én saját poklomat. Ez volt az ára, hogy megmenthettem Lia életét. És miközben a tábornok szőtte a hálóját, a lánya csak fennakadt benne. Emlékeztem a szemében megcsillanó félelemre és a keze remegésére, amikor aláírta a dokumentumokat. A lány rettegett, és a háta közepére sem kívánt engem, de nem törődtem vele, mert kétségbe voltam esve és dühöngtem. – Lépjünk tovább – javasoltam. – Ami Lia és köztem történik, nem a legfontosabb a listánkon. Egy legyőzhetetlen sereg masírozik erre éppen. – Ezt magad sem hiszed – közölte Sven, lenyelve a pástétom utolját –, vagy nem itt volnál. – Ma reggel képet kaptam a sereg állapotáról, és rosszabb, mint gondoltuk. Azia szánalmasnak nevezte.

– A szánalmas erős kifejezés. Az a néhány, akit én láttam, erősnek és harcképesnek tűnt. – Pontosan az a néhány a baj. Nem az ügyességükkel vagy a hűségükkel van a baj, hanem a létszámuk csökkent le nagyon. Ez itt a legnagyobb kiképzőtáboruk, de egyébként Morrighan teljes területén szétszórva állomásoznak kisebb egységekben. Itt és most mindössze ezren vannak. Hetekbe telik, hogy mindet visszahívják, és még akkor sem lesznek elegen. – A vendai sereg talán nem is teljes létszámban jön erre. Dalbreck közelebbi célpont. Megoldjuk. Kezdjük a sürgősebbekkel: az első a délutáni gyűlés, a stratégiai tervezés azután jöhet. Tervezés. Úgy határoztam, nem mondom el Svennek, mit tettem. Vagy beválik, vagy nem, de ha elmondom, csak egy dörgedelmes leckéztetéssel jutalmazná a hirtelenkedésemet. Akkor azonban nem tűnt hirtelen döntésnek, amikor kilovagoltam a városkapun kívülre, a táborhoz, ahol a solymász vigyázott a Valsprey-kre. Miután átadtam neki az üzeneteket, visszanéztem Civicára, és rám nehezedett a történelme súlya. Éreztem a túlélés századait. Ez volt a kezdet, az első királyság, amely a pusztítás után létrejött, és amelyből az összes többi született, Dalbrecket is beleértve. Morrighan volt az ékkő, amelyre a komizár vágyott, hogy igazolja a saját nagyságát – és amint megszerezte bőséges nyersanyagforrásaival együtt, semelyik másik királyság nem várhatott kegyelmet. Minden kétségem eltűnt. Először ide fog jönni. Sven gyanakodva méregetett, mintha belelátna a fejembe, és félretette a papírjait. – Mit csináltál? Túl sok évet töltöttünk egymás társaságában. Leültem egy túltömött karosszékbe, és felraktam a lábamat az asztalra. – Hozzátettem a fontaine-i tábornoknak szóló levelemhez még egy kérést. – Kérést? – Parancsot. Elrendeltem, hogy küldje a csapatait Civicába. Sven sóhajtott, és megdörgölte a szemét. – Mennyit?

– Mindet. – Mindet, azaz mindet? Bólintottam. Sven talpra ugrott, közben meglökte az asztalt, hogy kilöttyent a cidere. – Elment az eszed? Fontaine a legnagyobb helyőrségünk! Hatezer katonával! Az első védelmi vonalunk a nyugati határ mentén! – Ugyanezt írtam meg Bodeennek is. Eddigre Orrin és Jeb is felült. Sven visszazuhant az asztal mellé, és a tenyerébe támasztotta a fejét. Orrin füttyentett a döbbenetes híreket hallva. Úgy véltem, ez éppen megfelelő idő a távozásra. Még egy kinyilatkoztatás, és Sven talán agyvérzést kap. A döntéseket én hoztam meg, és már nem változtatok rajtuk. – Senkinek ne szóljatok egy szót se – tettem még hozzá. – Ez nem oldja meg minden gondjukat. Továbbra is komoly erőfeszítéseket kell tenniük. – Azzal elindultam kifelé. – Most meg hová mész? – szólt utánam Sven. – Először a sürgős dolgokkal foglalkozom – feleltem. Akármennyire is kedvem ellen volt, hogy beismerjem, Kaden létfontosságú szerepet játszott a Morrighan megmentésére szőtt tervemben. – Megígértem, hogy megbékélek ezzel-azzal.

Megnéztem a szobájában. Amikor ott nem találtam, a második gondolatomat követtem, és ezúttal igazam volt. A citadella legalsó szintjére – a börtönökhöz – vezető lépcső tetején állt, fél kézzel a falnak támaszkodva. Olyan mélyen a gondolataiba merült, lenézve a sötét mélységbe, hogy észre se vett engem a folyosón. Morrighani, gondoltam. Éppen, ahogy Lia állította. Nemesi család sarja, amely egészen Piersig vezette vissza a vérvonalát, a morrighani legendák legfélelmetesebb harcosáig. Sven Szent Őrzőnek nevezte az előző esti rövid történelemleckéjében, amikor megjegyeztem, mennyire meglep Kaden leszármazása. A Piers-tábor bejáratát is Piers hatalmas, csupa izom szobra őrizte.

Kaden azonban nem tűnt hatalmasnak. Sokkal inkább legyőzöttnek. Tegnap este azonban – nagyot nyeltem, mert eszembe jutott, hogy néztek ki együtt, amikor az éjjel benéztem Liához. Láttam, hogy Kaden keze Lia ágyán pihen, Lia ujjai pedig körbefogják. Mindketten békésen aludtak. Kihátráltam, mielőtt észrevettek volna. Talán ez adott bátorságot, hogy elmondjam neki az igazat. Tudtam, hogy Lia nem ugyanúgy szereti Kadent, mint engem. Láttam a szemét, amikor először megpillantott a fegyvertárban, később a fájdalmát is, amikor elárultam neki az eljegyzésemet – de Kadent is kedvelte. Ők ketten osztoztak valamin, amin én és Lia nem: az egyik királyságban eredő gyökereken és a másik iránti szeretetükön. Még mindig nem vett észre. A mélységbe nézett, a keze önkéntelenül a tokba rejtett tőrt babrálta az oldalán, mintha egy, a fejében lejátszódó jelenetet nézne. El tudtam képzelni, mi lehet az. Lenyeltem a büszkeségemet, és közelebb mentem. Azt mondtam Liának, hogy megbékéltem vele. Most valóban meg is kellett tennem.

HETVENEDIK FEJEZET

KADEN

Nem is hallottam a lépteit, amíg egészen a közelembe nem ért. Riadtan fordultam meg. – Mit akarsz? – Azért jöttem, hogy beszéljünk… Meglendítettem az öklömet. Az állán találtam el; hátratántorodott és elesett, az oldalára csatolt kard csörömpölt a kőpadlón. Lassan állt fel, az arcára eleven düh ült ki. Amikor megtörölte a szája sarkát, az ujjhegyeire vér kenődött. – Mi a fene ütött beléd? – Csak megelőztem a te csapásodat. Úgy emlékszem, legutoljára, amikor azzal kerítettél be, hogy beszélni akarsz, állon vágtál, nekicsaptál a barakk falának, aztán mindenféle őrültséggel vádoltál meg. – Ez most akkor megelőzés vagy visszafizetés? – Talán mindkettő – vontam vállat. – Ezúttal miért lopóztál mögém? Az arcomba nézett; még mindig zihált, a szeme haragosan szikrázott. Tudtam, hogy szeretne visszavágni, de valahogy megállta, hogy ne emelje fel a kezét. – Először is, nem lopóztam – közölte végül. – Másodszor, azért jöttem, hogy köszönetet mondjak, amiért Lia mellett maradtál. Köszönetet, nekem? – Hogy most visszavihesd magaddal Dalbreckbe? Rafe arcáról eltűnt a harag. – Lia egyáltalán nem jön velem vissza Dalbreckbe. A hirtelen változás a viselkedésében legalább annyira gyanús volt, mint a

kijelentése. – Mást jegyeztem el – magyarázta; erre hitetlenkedve fújtam egyet. – Igazat mondok. A hír már elterjedt egész Dalbreckben. Lia soha nem fog elmenni oda. Minden más hírre el voltam készülve, de erre nem. Rafe továbblép? – Akkor mit keresel itt? Különös grimaszra húzta a száját – egyáltalán nem hasonlított az arrogáns földműveshez vagy követhez, de még a herceghez sem, akit megismertem. – Ugyanazt, amit te is. Amit Lia is. Meg akarjuk menteni a királyságokat, amelyek fontosak a számunkra. – Liának mindegyik fontos. Elsötétült az arca. – Tudom. – És ez fáj neked. – Mindannyian rákényszerültünk, hogy nehéz döntéseket hozzunk. És áldozatokat is. Megértem, mit jelentett a számodra, hogy segítettél nekünk elszökni Vendából. Sajnálom, hogy ezt korábban sosem mondtam. Mereven, begyakorlott módon bökte ki a szavakat, de azért ez mégiscsak egy teljesen váratlan bocsánatkérés volt. Bólintottam, közben az járt a fejemben, hogy vajon azért még mindig meg fog-e ütni. Amikor a kis háznál összetalálkoztunk, effélére nem volt idő. Csak az számított, hogy megtaláljuk Liát, Pauline-t és Gwynetht. Óvatos mozdulattal felé nyújtottam a kezem. – Gratulálok az eljegyzésedhez. Ugyanolyan elővigyázatosan fogadta el. – Köszönöm. Szinte szertartásosan eresztettük le a kezünket. Rafe továbbra is úgy méregetett, mintha még valamit akarna mondani. Meghallottam, amikor tegnap éjjel belépett, és láttam, amikor csendesen kivonult. Ahhoz képest, hogy mással jegyezte el magát, nem takargatta ügyesen az érzéseit. – Találkozunk a téren – szólalt meg végül. – Amivel Liának ma szembe kell néznie, az nehezebb lesz, mint tegnap összecsapni az árulókkal. Nem azokat kell megszólítania, akiket végül börtönbe hajíttat, hanem azokat,

akiket fel akar rázni. Mindkettőnkre szüksége lesz. Már indult volna vissza, de akkor lepillantott a sötét lépcsőn, és visszafordult felém. – Ne tedd – mondta a szemembe nézve. – Eljön az ideje, de nem most. És nem így. Jobb ember vagy, mint ő. Azzal elment.

Az őröknél hagytam a fegyvereimet, mielőtt beléptem volna a cellába. Az apám pillantása rám tapadt, és a szemében nem láttam mást, csak számítást. Sosem lesz vége. – Fiam – szólalt meg. Rámosolyogtam. – Tényleg azt hiszed, hogy ez beválik? – Szörnyű hibát vétettem. De az emberek megváltozhatnak. A fiaim közül téged szerettelek a legjobban, mert te szeretted az anyádat. Cataryn… – Hallgass! – parancsoltam rá. – Akiket az ember szeret, azokat nem hajítja ki, mint a szemetet. Nem temeti jeltelen sírba! Nem akarom a szádból hallani a nevét. Te soha életedben nem szerettél senkit. – És te kit szeretsz, Kaden? Liát? Hova fog ez juttatni téged? – Semmit sem tudsz. – Azt tudom, hogy a vér sűrűbb és tartósabb, mint egy futó kaland… – Az anyámmal is ennyi volt az egész? Akit állítólag annyira szerettél? Egy futó kaland? A homloka ráncba szaladt; kérlelő, együttérző arcot vágott. – Kaden, a fiam vagy. Együtt képesek lehetünk… – Van a számodra egy ajánlatom, apám. Felcsillant a szeme. – Egy rézpénzre értékelted az életemet. Most megengedem, hogy megvásárold a sajátodat ugyanannyiért. Adj nekem egy rézfityinget. Apróságot kérek. – Adjak neked egy rézpénzt? – nézett rám csodálkozón. – Most? Várakozásteljesen kinyújtottam a kezem.

– Nincsen rézpénzem! Leeresztettem a kezem, és vállat vontam. – Akkor elveszíted az életedet. Ahogy én is elveszítettem az enyémet. – Megfordultam, hogy távozzak, de aztán megálltam. – Mivel a komizárral esküdtél össze, az ő igazságszolgáltatása szerint fogsz meghalni is. Csak hogy tudd, ő kedveli, ha a kivégzésre várók szenvednek előtte. Te is szenvedni fogsz. Elhagytam a cellát. Hallottam, hogy utánam kiabál, ezerszer is a fiának nevez, és tudtam, hogy ha nem teszem le a késeimet korábban, mostanra már nem élne – azonban az túl könnyű vég lett volna a számára.

HETVENEGYEDIK FEJEZET

– Üljön le! – parancsoltam. – Hova? – A földre. És ne mozduljon. Előbb négyszemközt akarok vele beszélni. – A minket kísérő katonákra néztem. – Ha csak egy lábujját is megmozdítja, vágják le. Elmosolyodtak, és bólintottak.

Átvágtam a szüleim lakosztályán, és benyitottam a hálójukba. Az anyám az ágy lábánál hevert rendezetlen kupacban, mint egy rongybaba, amelyből a tulajdonosa kiszedte a tömést. Apám sápadtan, mozdulatlanul feküdt a matrac közepén. Anyám keze a takarókon nyugodott, amelyek szinte elnyelték, mintha így kötné a világhoz. Senki, még a halál sem juthatott át rajta. Már elvesztette a legidősebb fiát, a másik két fiának nyoma veszett a halálos veszedelem felé vezető úton, a férjét pedig megmérgezték. Hogy honnan vette az erőt, hogy tegnap mellém álljon, elképzelni sem tudtam. A kút, amelyből merített, most száraznak tűnt. Mindig el lehet venni még valamit, gondoltam. Néha annyi mindent, hogy ami megmarad, már nem is számít. Amikor meghallotta a lépteimet, felült. Hosszú fekete haja kócosan hullott a vállára, az arca nyúzott volt, a szeme kivörösödött a könnyektől és a kimerültségtől. – Te tépted ki az utolsó oldalt a könyvből – jelentettem ki. – Azt hittem, olyasvalaki tette, aki nagyon gyűlöl engem. Aztán rájöttem, hogy az ellenkezője igaz. Olyasvalaki, aki nagyon szeret. – Nem akartam, hogy ez a sors jusson neked – felelte. – Megtettem

mindent, amit tudtam, hogy megakadályozzam. Odaléptem az ágyhoz, és amikor leültem mellé, szorosan magához húzott. Erősen ölelt, remegve a néma zokogástól. Nekem már nem maradt könnyem, de azért átkaroltam, úgy tartottam a karomban, ahogy annyiszor vágytam rá az elmúlt hónapokban. A nevemet ismételgette. Jezelia. Én Jezeliám. Végül elhúzódtam. – Megpróbáltad elzárni előlem az adottságot – mondtam; a dolog még mindig bántott. – Mindent megtettél, amit tehettél, hogy a másik irányba vezess. Bólintott. – Muszáj megértenem – suttogtam. – Mondd el! És akkor elmondta. Gyenge volt, megtört, ám a hangja minden szóval erősebbé vált, mintha magában már százszor végigmondta volna ugyanezt. Talán így is volt. Mesélt nekem egy fiatal anyáról és a gyermekéről, egy olyan történetet, amelyet eddig csak a saját szemszögemből láttam. A meséje szövete olyan helyeken viselt varrásnyomokat, amelyeket sosem láttam; néhány helyen olyan színekben pompázott, amilyeneket én sosem viseltem; rejtett zsebei tele voltak aggodalommal; nemcsak az én félelmeim voltak beletűzve, hanem az övéi is, és napról napra szorosabban tekeredett köré. Tizennyolc éves volt, amikor megérkezett Morrighanbe. A világnak ezen a részén minden idegen volt a számára – a ruhák, az étkek, az emberek, köztük a leendő férje is. Annyira rettegett, hogy az első találkozásuk alkalmával nem is bírt a szemébe nézni. A király mindenkit kiküldött, aztán az álla alá nyúlva felemelte a fejét, és azt mondta neki, hogy az övénél szebb szemeket még sosem látott. Aztán rámosolygott, és megígérte neki, hogy minden rendben lesz, lesz elég idejük megismerni egymást. Azután addig késleltette az esküvőt, ameddig tehette, és udvarolt neki. Csak néhány hónapig tartott, de napról napra, lépésről lépésre megnyerte a szívét – ahogy anyám is az övét. Még nem volt ez igazán szerelem, de rajongtak egymásért. Az esküvő napján anyám már nem a padlót leste, hanem boldogan nézett mindenki szemébe – beleértve a szigorú kormánytagokat is.

Habár az Első Leány helye az üléseken századok óta csak szertartásos volt, amikor anyám felvetette, hogy szeretne aktívabb részt vállalni az udvar életében, apám örömmel egyezett bele. Anyámról tudták, hogy erősen él benne az adottság, megérzi a veszedelmet és a csalást. A király eleinte mindent fontolóra vett, amit tőle hallott; kikérte a tanácsát, ám aztán észrevette, hogy a kormányban egyre rosszabb szemmel nézik a fiatal feleségére fordított figyelmét, ezért lassan, ám diplomatikusan, félreállították. És aztán megszülettek a gyermekek. Először Walther, az udvar gyönyörűsége, aztán Regan és Bryn, akik csak növelték a boldogságukat. A hercegek lubickoltak a szabadságban, és anyám számára ez is újdonság volt. Ő egy lányos családból érkezett, ahol a lehetőségeket szűken mérték – itt pedig láthatta, hogy a fiait nem csupán ő és a király neveli és bátorítja arra, hogy fedezzék fel a saját erősségeiket, hanem az egész udvar. Akkor újra teherbe esett. Most már született elég örökös és tartalék, úgyhogy mindenki izgatottan várta a kislányt, az új generációt, aki továbbviszi az Első Leány hagyományát. Anyám már a születésem előtt tudta, hogy lányt hord, ami mérhetetlen örömmel töltötte el – amíg meg nem hallott valami morgást, valami korgást, a fenevad éhségének hangját, amely az elméje szélén várakozott türelmetlenül. A nyomorúsága napról napra növekedett, ahogy a szörnyeteg lépteinek súlya is. Attól félt, hogy a leányára les, mert valamiképpen tudja, hogy fenyegetést fog jelenteni a számára – szinte biztosan érezte, hogy az adottság miatt. Látta, hogy elszakítanak engem a családomtól, mindentől, ami ismerős a számomra, és átvonszolnak egy leírhatatlan tájon. Utánam futott, de nem érte utol a szörnyet, aki elragadott engem a karjából. – Megesküdtem, hogy nem hagyom, hogy ez megtörténjen. Beszéltem hozzád, miközben a méhemben növekedtél, és mindennap megígértem, hogy valamiképpen megtartalak, biztonságban. A születésed napján pedig, amikor erőt vett rajtam a félelem, és újra megígértem mindezeket, suttogást hallottam. Lágy, gyengéd hang volt, tiszta, mint a sajátom. A kincs hatalmas: a Jezeliának nevezett élete. Azt hittem, ez a válasz. Amikor pedig ránéztem az édes arcocskádra, úgy láttam, a Jezelia név illik rád a legjobban, azokon túl, amelyeket a királyság rakott a válladra. Azt gondoltam, a név egy előjel, a megoldás, amit kerestem. Apád tiltakozott a

szokások megszegése miatt, de én nem engedtem. – Később úgy tűnt, helyes döntést hoztam. Már kisbabakorodban is erős voltál, a sírásod hangereje egész Civicát felébresztette. Körülötted minden felerősödött. Hangosabban rikoltoztál, keményebben játszottál, többre éheztél, és szépen gyarapodtál. Ugyanazt a szabadságot adtam meg a számodra, mint a fivéreid számára, és ki is használtad. Soha olyan boldog még nem voltam. Amikor a hivatalos oktatásod megkezdődött, a királyi akadémikus megpróbálta úgy alakítani a leckéidet, hogy azok az adottságod fejlesztését is szolgálják. Megtiltottam, ő pedig hiába tiltakozott. Amikor végül rákérdezett, miért tettem, elmondtam neki a születésed körülményeit, és azt, hogy félek, az adottság bajt hozhat rád. Ragaszkodtam hozzá, hogy más erősségeidet fejlesszük. Vonakodva, de beleegyezett. Tizenkét éves korodban aztán… – Akkor változott meg minden. – Rettegtem. Szükségem volt az akadémikus segítségére, hogy… – De éppen az akadémikustól kellett volna félned! Megpróbált megölni! Orgyilkost bérelt fel, hogy elvágja a torkomat, és titokban számtalan tudóst küldött Vendába, hogy kiokoskodják, miként lehetne mindannyiunkat elpusztítani! Összejátszott velük. Akármennyire is megbíztál benne annak idején, ellened fordult. És ellenem. – Nem, Lia – rázta a fejét. – Ebben az egyben biztos vagyok. Ő sosem árult el téged. Ő a tizenkét pap egyike volt, aki az apátságban felemelt az istenek elé, és védelmet ígért neked. – Az emberek megváltoznak, anyám… – Ő nem. Egyszer sem törte meg az esküjét. Megértem a bizalmatlanságodat. Tizenkét éves korod óta élek ezzel. Csak azt érte el, hogy még szorosabban együttműködjek vele. – Mi történt tizenkét éves koromban? Elmondta, hogy az akadémikus az irodájába hívta őt, mondván, hogy van nála valami, amit anyámnak látnia kell: egy nagyon régi könyv, amelyet egy halott vendai katona holmijai közül szereztek meg. Mint minden hasonlót, ezt is a királyi archívumba küldték, és az akadémikus nekilátott, hogy lefordítsa. Azonban amit kiolvasott belőle, felzaklatta, ezért kikérte a kancellár véleményét. A kancellár eleinte ugyanolyan zaklatottnak tűnt;

többször is átolvasta, de végül barbár zagyvaságnak bélyegezte, a tűzre vetette, és távozott. Nem ez volt az első eset, hogy a kancellár elrendelte a barbár iratok megsemmisítését. A legtöbbnek lefordítva sem volt sok értelme, és ez is hasonlított a többihez, azt az egy kulcsfontosságú dolgot leszámítva, ami megragadta az akadémikus figyelmét. Kimentette a könyvecskét a tűzből – csak megsérült, nem semmisült meg. – Amikor átadta a könyvet a fordítással, már akkor tudtam, hogy valami nagy baj van. Szorongva kezdtem olvasni. Ismét hallottam a szörnyeteg nehéz lépteit, de mire eljutottam az utolsó versszakokig, már remegtem a dühtől. – Amikor elolvastad, hogy az életem lesz az áldozat. Bólintott. – Kitéptem az utolsó oldalt, és a könyvet az akadémikus fejéhez vágtam. Közöltem vele, hogy semmisítse meg, ahogy a kancellár akarta, aztán elmenekültem. Úgy éreztem, hogy a leggonoszabb árulás áldozata lettem. Az az adottság csapott be, amelyben megbíztam. – Venda nem csapott be, anyám. A világegyetem énekelte neki a nevet. Ő csak visszadalolta, te pedig hallgattál rá. Magad mondtad, hogy helyesnek érződött. Valakinek jönnie kellett. Miért ne én legyek az? – Mert a lányom vagy. A saját életemet feláldoznám, a tiédet soha. A kezéért nyúltam és megszorítottam. – Anyám, én döntöttem úgy, hogy valóra váltom a szavakat. Neked is érezned kellett a szíved mélyén. A távozásom napján különleges áldásban részesítettél. Erőt kértél a számomra az istenektől. Lepillantott az ölemben heverő, bekötözött kezemre, és megrázta a fejét. – De ezt… – Az évek óta őrizgetett félelmei egyszerre kiültek a tekintetébe. – Miért nem mondtad el ezt az apámnak soha? – Könny csillant a szemében. – Nem bíztál benne? – Abban nem bízhattam, hogy nem beszél róla másnak. A kormányt érintő kérdésekben eltávolodtunk egymástól. Állandó vita tárgya lett köztünk a dolog. Úgy tűnt, legalább annyira az élettársai a miniszterek, mint én, ha nem jobban. Egyetértettünk az akadémikussal, hogy kockázatos lenne elmondani neki, mert a sajátjai árulják el sor talán egy hatalmi

helyzetben ülő személyre utalhat. – És ekkor esküdtél össze az akadémikussal, hogy elküldjetek. Sóhajtva megrázta a fejét. – Olyan közel jártunk. Az esküvőd napján azt gondoltam, hamarosan elhagyod Morrighant, és ha valóban van itt valaki, aki a vesztedet akarja, tőle is távol kerülsz. Dalbreck erős királyság, ott biztonságban leszel. Csakhogy, amikor a többiekkel együtt megcsodáltam a kavah-t a hátadon, eszembe jutott a vers. Akit karommal és indával jelöltek meg. Mindig azt hittem, másféle jegyre vonatkozik, talán állatok vagy korbács okozta hegekre, de a hátadra festett címerek és a díszes minták között a vállad egy kicsi részén ott volt a dalbrecki oroszlán karmos mancsa és a morrighani inda. Csak egy ártatlan kavah, így győzködtem magamat. Csak véletlen egybeesés. Néhány napon belül lemosódik. El akartam hinni, hogy semmi jelentősége. – Mégis azt kérted a paptól, hogy az anyanyelveden is mondjon el egy fohászt. Biztos, ami biztos. Ismét bólintott, az arcát egyre jobban elsötétítette a kimerültség. – Hinni akartam benne, hogy a tervem még mindig beválhat, de valójában elképzelésem sem volt, mi fog történni. Imádkozhattam az istenekhez, hogy fegyverezzenek fel erővel, de amikor Jaxon király az ágyadra fektetett, és megláttam, mit tettek veled… Összeszorította a szemét. Átöleltem, olyan megnyugtatón, ahogy ő is engem olyan sokszor azelőtt. – Még itt vagyok, anyám – suttogtam. – Néhány sebhely nem tesz semmit. Sok mindent bánok, de azt, hogy megkaptam a Jezelia nevet, azt nem. Te se tedd. Apám megmoccant fektében; nyomban felé fordultunk mindketten. Anyám odalépett mellé, a karjába fogta a fejét. – Branson? Hallottam a reményt a hangjában, de apám szájából csak értelmetlen halandzsa bukott ki. Még mindig semmi változás. Láttam, ahogy anyám válla meggörnyed. – Később még beszélünk – mondtam. Anyám lassan ingatta a fejét.

– Mellette akartam maradni. Az orvos megtiltotta, mondván, hogy a jelenlétem felizgatja. – Felnézett: a pillantása éles volt és heves, mint régen. – Ezért kivégeztetem az orvost, Jezelia. Mindegyiküket kivégeztetem. Bólintottam. Anyám visszafordult a fekvő alakhoz. Az ajka a homlokához ért, úgy suttogott neki, pedig nem hallotta, és meglehet, soha nem is fogja már. Szégyenkeztem, amiért annak idején varangynak neveztem. Még egy darabig néztem őket egymás mellett. Beleszédültem az anyám szemében csillogó kétségbeesett aggodalomba, és az emlékbe, hogy az apám őutána kérdezett, az én Regheenám, mondta, a hangja csupa gyengédség, még a delírium ködén át is. Szerették egymást, én pedig azon gondolkodtam, miért nem láttam ezt korábban.

Lenéztem a kőpadlón kuporgó királyi akadémikusra. Egy órája várakozott. – Látom, még megvan minden lábujja – jegyeztem meg. Kinyújtotta az egyik lábát, és fintorogva megdörgölte a combját. – Ön meg a csatlósai eléggé meggyőzőek voltak. Gondolom, most már megmozdulhatok? – Mindig is utáltam – meredtem rá. – Még mindig utálom. – Érthető. Nem vagyok igazán szerethető alak. – És ön is utál engem. Megrázta a fejét és a szemembe nézett: fekete pillantásában nem láttam megbánást. – Sosem utáltam. Bosszantott, bőszített, kicselezett, de pontosan erre számítottam. Én erőltettem, néha talán túlságosan is. Az anyja nem engedte, hogy az adottságról beszéljek, úgyhogy engedelmeskedtem a szavának. Más módokon igyekeztem megerősíteni. Ragaszkodtam az utálatomhoz, dajkáltam, mint egy bevett szokást, mint egy, az élő húsig lerágott körmöt. Még nem éreztem a dolgot befejezettnek. Többet akartam… azonban megéreztem a megtévesztései alatt az igazságot. – Keljen fel – parancsoltam, igyekezve minden szavamnak maró élt adni.

– A korábbi irodájában beszélünk. Az anyám pihen. Elmerevedett lábakkal küszködött, hogy talpra álljon. Egy intéssel jeleztem az egyik őrnek, hogy segítsen neki. Az akadémikus elrendezte a köpenyét, kisimogatta a gyűrődéseket, igyekezett visszanyerni a méltóságát, aztán szembenézett velem. Várt. – A jelek szerint az anyám úgy gondolja, ön mindenre magyarázatot tud adni. Én kétlem. – Fenyegetőn a tőröm markolatára tettem a kezem. – Nagyon jó hazugságokkal kell előhozakodnia, hogy meggyőzhessen. – Akkor talán az igazság jobb lesz.

Újra azt az akadémikust láttam, akit mindig is ismertem: aki a legkisebb provokációra is kifakadt és gorombáskodni kezdett. A füle vérvörös színt öltött, amikor megvádoltam, hogy tudósokat küld Vendába. – Sose tennék ilyet! – kiáltotta. Amikor elmondtam neki, miféle mocskos munka folyik a barlangokban, talpra ugrott, és járkálni kezdett, a tudósok neveit sorolva. Mindegyikre rábólintottam. Végül szembefordult velem – most már nemcsak haragot láttam az arcán, hanem fájdalmas csalódást is, mintha minden tudós személyesen döfte volna belé a kést. – Csak nem Argyris is? – De igen – feleltem. – Ő is. A haragja összeomlott, elveszett; az álla egy pillanatra megremegett. Újra hallottam az anyám szavait. Ebben az egyben biztos vagyok. Ő sosem árult el téged. Ha színjáték volt, hát átkozottul meggyőző. A jelek szerint Argyris övön aluli ütésként érte. Leült az asztalához, behajlított ujjaival kocogtatta a falapot. – Argyris volt az egyik legkiválóbb tanítványom. Évekig dolgoztunk együtt. Évekig. – Hátradőlt a székben, az ajkát undorodón elhúzta. – A kancellár azt mondta, a nehéz természetemnek köszönhetem, hogy a legjobb tudósok faképnél hagynak. Szinte csak egy levelet írtak, és már el is utaztak Morrighan távoli sacristáiba. Legalábbis ezt állították. Egy hónappal Argyris távozása után elutaztam, hogy beszéljek vele, de a sacristában azt mondták, hogy mindössze néhány napot maradt, aztán továbbutazott. Azt nem tudták,

hová. Haragudott, amikor meghallotta, hová mentek a tudósok, de amikor rákérdeztem a nyakam elvágására felbérelt orgyilkosra, egyenesen felbőszült. Két ujja közé fogta az orrnyergét, aztán megrázta a fejét. Ostobaság!, mormolta. – Gondatlan voltam – mondta végül. – Amikor a könyvek helyén az üzenetét találtam, nekiálltam megkeresni őket. – Felvonta fél szemöldökét, és jelentőségteljes pillantást vetett rám. – Azt írta, most már a megfelelő helyükön vannak. Azt gondoltam, ez az archívumot jelenti. Elmondta, hogy a kancellár meglepte, amikor a segédeivel lerámolták a polcokat, és rákérdezett, mit keresnek. Egy segéd rávágta a választ, mielőtt az akadémikus bármit mondhatott volna. – A kancellár nagyon feldühödött. Ő maga is átkutatott néhány polcot, mielőtt kiviharzott volna, azt kiabálva, hogy ha megtalálom a könyvet, égessem el, ahogy már eleve megparancsolta. Különösnek találtam, hogy öt év távlatából is emlékszik még a szövegre, hiszen barbár zagyvaságnak bélyegezte. Akkor kezdtem gyanakodni rá. Még az irodáját is átkutattam, de nem találtam semmit. Ez nem lepett meg. Én is ugyanígy jártam. Az akadémikus előrehajolt, az arcáról eltűnt a harag. – A jog szerint az én kötelességem volt, hogy aláírjam az elfogatási parancsot és kitűzzem a vérdíjat az ön fejére. Az egyetlen példányt a téren tették ki, ám abban nem szerepelt gyilkosság. Nem küldtem ön után orgyilkost, ahogy az apja se tette. Ő mindössze nyomkövetőkkel kerestette, hogy visszahozassa. Most én álltam fel, hogy körbejárjam a helyiséget. Nem akartam hinni neki. Végül ismét szembefordultam vele. – De egyáltalán miért rejtette el a Venda-éneket? Az anyám is azt akarta, hogy égesse el. – Tudós vagyok, Jezelia. Nem égetek könyveket, akármi van is bennük. Az ilyen régi szövegek ritkaságszámba mennek, és úgy tűnt, ez a legrégebbi, ami valaha is a kezembe került. Nem sokkal azelőtt tettem a vendai szöveg mellé a fiókba Gaudrel utolsó testamentumát, mert azt hittem, ott jó helyen lesz. Nagyon szerettem volna lefordítani.

A szeme csillogott, amikor a régi szövegekről beszélt. – Gaudrel történetének legnagyobb részét lefordítottam – válaszoltam. A figyelme azonnal felélénkült, én pedig elmondtam neki, amire rájöttem, közben gondosan figyeltem a reakcióit. – Tehát Gaudrel és Venda testvérek voltak – ismételte, mintha egy kemény húsdarabbal birkózna, rágná a szavakat, amelyek nem akarnak lecsúszni a torkán. – Morrighan pedig Gaudrel unokája? Mindannyian egy család. – Megdörgölte a torkát, mintha úgy akarná segíteni a nyelést. – És Jafir de Aldrid pedig egy hullarabló. – Nem hisz nekem? A homloka ráncba szaladt. – Sajnos azt gondolom, hiszek. Az íróasztalhoz ment, ahonnan elvettem a könyveket, és meglepetésemre felnyitotta egy fiók dupla fenekét. Titkai vannak. Már aznap is tudtam, de miután egyre ráleltem, nem kerestem tovább. – Akadémikus, pontosan hány titkot rejteget? – Attól tartok, ez az utolsó meglepetésem. – Egy vaskos papírköteget tett az asztalra. – Ez mi? – Levelek. – Felnyitotta a köteget, és többet kiterített elém. – Még az előző akadémikus akadt rájuk, évtizedekkel ezelőtt, de ellentmondtak a morrighani szent szövegek bizonyos részeinek. Hozzám hasonlóan ő sem szívesen semmisített meg ritka dokumentumokat, de az ellentmondást nem tudta feloldani. – Vagyis elrejtette őket, mert más történelemről beszéltek. Az akadémikus bólintott. – Ezek megerősítik, amit éppen most mondott el. Úgy tűnik, népünk tisztelt atyja, Jafir de Aldrid egy hullarabló volt, ráadásul írástudatlan, amikor Morrighannel találkozott. Miután megérkeztek ide, levelezés útján gyakorolta az írást-olvasást. Nagyjából a felüket fordítottam le. – Felém tolta a köteget. – A szerelmes levelei. Szerelmes levelek? – Azt hiszem, ebben téved. Nem lehetnek szerelmes levelek. Gaudrel szerint Morrighant Harik elrabolta, majd eladta egy zsák gabonáért

Aldridnak. – Igen. Ezt a levelek is megerősítik. Mégis… – Forgatni kezdte a lapokat, és kivett egyet, amelyet már lefordított. – A tiéd vagyok, Morrighan, örökké a tiéd. És amikor a világegyetem utolsó csillaga kihuny, akkor is a tiéd leszek. – Ismét rám pillantott. – Ez nekem szerelmes levélnek tűnik. Az akadémikus tévedett. Még egy meglepetéssel tudott szolgálni – és úgy tűnt, Morrighan igaz történelmében mindig maradnak titkok.

HETVENKETTEDIK FEJEZET

A tér megtelt. Az emberek eljöttek, hogy lássák Arabella hercegnő akasztását. Ehelyett azt kellett megmondanom nekik, hogy én fogom vezetni őket életük legnagyobb háborújában. A bejárati portál feletti erkélyen álltam, egyik oldalamon anyámmal, a másikon a királyi akadémikussal. Mellettük, kétoldalt, Rafe és Kaden várakozott. A kormány maradéka mögöttünk sorakozott fel. Lent, a sorba rakott székeken urak fészkelődtek: nem volt kedvükre, hogy a konklávé a polgársággal együtt ül össze. Berdi, Gwyneth és Pauline vállvetve állt mögöttük; amikor felnéztek rám, erőt merítettem határozott pillantásukból. Sven, Jeb, Tavish és Orrin a maguk egységeivel a tér szélén helyezkedtek el, onnan figyelték a tömeget. Amikor anyám előlépett, hogy az összegyűltekhez szóljon, zavarodott mormolás futott végig az embereken. Elmondta, hogy a király betegségét az okozta, hogy az árulók megmérgezték – ugyanazok az árulók, akik a fiát és a bajtársait a rajtaütésbe küldték. Aztán megnevezte őket. Amikor kimondta az alkormányzó nevét, döbbent csend ereszkedett a tömegre, mintha a vádlott máris az akasztófa alatt állna, ahol rövid zuhanás után elreccsen a nyaka a kötél végén. A kormánytagok közül őt kedvelték leginkább az emberek, ami csak még nehezebbé tette, hogy felfogják. Anyám kimondta, hogy a tények feltárását Arabella hercegnő Morrighanhez való hűsége tette lehetővé – nem pedig az árulása –, és hogy itt az ideje, hogy meghallgassanak. Előreléptem, és beszéltem nekik a felénk közeledő fenyegetésről, amit a saját szememmel láttam; a hatalmas rettenetről, amely nem sokban különbözik a szent szövegekben leírt pusztítástól. – A vendai komizár összegyűjtött egy sereget, amely olyan fegyverekkel rendelkezik, amelyek segítségével Morrighannek még az emlékét is

eltörölhetik erről a földről. Gowan nagyúr emelkedett fel, a két kezét ökölbe szorította az oldala mellett. – Hogy egy barbár nép legyőzne minket? Morrighan erős királyság! Századok óta virágzunk, a földrészen ez a legidősebb, legrégebben alapított ország! Túlságosan nagyok vagyunk hozzá, hogy elbukjunk! Több úr is egyetértőn mormogott, és csak a szemüket forgatták a naiv hercegnő felé. Az emberek az egyik lábukról a másikra álltak. – Hatalmasabbak vagyunk az Ősöknél, Gowan nagyúr? – kérdeztem. – Ők talán nem buktak el? Talán nem ennek a bizonyítéka vesz minket körül mindenhol? Csak nézzen rá az összedőlt templomokra, amelyekre a város épült, nézze meg a csodálatos, leszakadt hidakat, a mesés városokat. Az Ősök a csillagok közé szálltak! A suttogásuk a hegyek ormain visszhangzott! A haragjuk megreszkettette a földet! Nem volt a hatalmukhoz mérhető semmi. – A többi úrra néztem. – És most a világukkal együtt ők sincsenek többé. Senki sem túl nagy a bukáshoz. Gowan nagyúr megvetette a lábát. – Elfelejti, hogy mi vagyunk a kiválasztott Fennmaradottak. – Igen! Morrighan gyermekei! – kiáltotta egy másik úr. – A szent szövegek is írják, hogy különleges sorsunk van! Magam elé néztem – nem voltam benne biztos, hogy elmondhatom-e nekik, mert emlékeztem Pauline hitetlenségére, és féltem, hogy túlfeszítem a húrt. A levegő melegen felkavarodott. Az emberek arra fordultak, és lélegzet-visszafojtva vártak, mintha ők is éreznék. Dihara suttogott a fülembe. A világ igazságai arra vágynak, hogy megismerd őket. Pauline-ra pillantottam, láttam a szemében a küzdelmet. Ő volt Morrighan legigazabb leánya. Két ujját az ajkához érintette, és biccentett. Az akadémikus is rábólintott. Mondd el nekik. Venda hangja századokon át hatolt el hozzám, nyugodni még mindig képtelenül. Ugyanúgy vérrokona volt ennek a királyságnak is, mint a másiknak, amelyet róla neveztek el. Csak egyvalamit éreztem biztosan a szívemben. Réges-régen három nőt, akik szerették egymást, elszakítottak egymástól. Három nőt, akik egy

családot alkottak. Mondj nekik egy történetet, Jezelia. És én elmondtam nekik.

– Gyertek közelebb, szívem nővérei, Lelkem fivérei, Hús a húsomból, És elmondom nektek a nővérek történetét – egy családét, egy törzsét, másféle vérrokonságét, amelyet a pusztítás és a hűség kapcsolt össze. Meséltem nekik Gaudrelről, az igazi Ősök egyikéről, a nőről, aki átvezette a túlélők egy kicsiny csapatát a meddővé lett világon, bízva a benne rejlő tudásban. Történetekkel táplálta az unokáját, amikor más nem akadt, olyanokkal, amelyek segítettek a gyermeknek megérteni a kegyetlen világot, és hallgatni, amikor a ragadozók túl közel értek. Meséltem nekik Gaudrel húgáról, Vendáról, a másik túlélőről, aki az eszével, a szavaival és a bizalmával tartotta össze az övéit. Miután elragadták a családjától, nem hagyta magát elhallgattatni még a halálban sem – századokon átnyúlva kínált reményt az elnyomottaknak. És meséltem nekik Morrighanről, Gaudrel unokájáról, a lányról, akit egy Harik nevű tolvaj rabolt el, hogy eladja egy hullarablónak egy zsák gabonáért. Morrighan bátor és igaz szavú lány volt, aki a rablóbandát is biztonságos helyre vezette. Bízott az erejében, amelyet Gaudreltől és a túlélő Ősöktől örökölt, a tudásában, amelyhez akkor is fordulhatott, amikor más nem maradt – a szemek nélküli látáshoz, a fülek nélküli halláshoz. Morrighant nem az istenek választották ki. Az egyike volt a sok túlélőnek, egy lány volt, mint közülünk akármelyik, ám ez csak emelte bátorságának értékét. – Morrighan előhívta a benne megbújó ősi erőt, hogy túléljen, és másoknak is segített ebben. Most nekünk is ezt kell tennünk. A tekintetem végigsiklott a téren, az urakon, és a mellettem állókon; végül megpihent Rafe-en, és elszorult a torkom.

– Semmi sem tart örökké – folytattam. – Már látom a mi vesztünket. – Előrehajoltam, az urak sorára meredtem. – Úgy van, Gowan nagyúr. Látom. Láttam a pusztulást, a romokat. Láttam, ahogy a sárkány lecsap ránk. Hallottam, ahogy elroppannak a csontok a fogai között. Éreztem a leheletét a nyakamon. Közeledik. Erre megesküszöm önnek. Ha most nem készülünk fel, elvész a remény, és mindannyian érezni fogjuk a harapását, ahogy én éreztem. Kuporodjunk-e össze tehát, várva, hogy a komizár elpusztítson minket, vagy készüljünk fel és éljünk túl, ahogy a királyságunk névadója tette? Egy halk hangocska. Készüljünk. Egy másik, készüljünk. Egy ököl a levegőben. Gwyneth ökle. Készüljünk. A téren fellobbant a közös elszántság tüze. Túlélni. Megcsókoltam két ujjamat, és a mennyek felé emeltem őket – egyet az elveszettekért, egyet az ezután következőkért –, és visszakiáltottam. – Készüljünk!

HETVENHARMADIK FEJEZET

– Fenség! Éppen a tér szökőkútja mellett mentem el Rafe és Kaden társaságában, amikor a tábornok megakasztott. Egy tucat katona, és velük együtt Gwyneth, Pauline, Berdi és Jeb is megtorpantak mögöttünk. A tábornok a kezemért nyúlt, és megpaskolta. – Bocsássa meg a közvetlenségemet, Arabella hercegnő, de megkönnyebbültem, hogy az árulásával kapcsolatos félreértés tisztázódott. Bizonytalanul néztem rá – máris éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége. Csak halványan emlékeztem rá, mint az egyik katonai vezetőre, aki a legrégebben szolgálta a koronát. – Howland tábornok, ez nem félreértés volt, hanem egy alaposan kigondolt és végrehajtott ármány. Biccentett, de az alsó ajkát dacosan elbiggyesztette. – Természetesen a legrosszabb fajta árulók terve volt, és mindannyian az ön adósai vagyunk, amiért feltárta ezt. Köszönjük. – Nem szükséges megköszönnie, tábornok. Az árulás felfedése kötelessége minden… – Igen! – vágott közbe sebesen. – Kötelesség! Éppen erről kívánok önnel beszélni. – Ekkor már Perry és Marques tábornokok is mögötte álltak, három másik tiszt kíséretében. – Most, hogy az édesapja beteg, a bátyjai pedig távol vannak, nagyon sok minden zuhant az ön gyenge vállára. Szeretném, ha tudná, hogy nem kell aggódnia a katonai ügyek miatt. Látom, hogy máris felizgatta magát a barbár sereg miatt, ami érthető, figyelembe véve, miken kellett keresztülmennie a kezeik között. Nagyot nyeltem. Nem, egyáltalán nem lesz jó vége. Rafe és Kaden fenyegetőn álltak az egyik lábukról a másikra mellettem, de felemeltem feléjük a kezemet. Várjatok. Megértették, mit akarok.

– Felizgattam magam, tábornok? Találkozott már ön a komizárral? – Barbárok! – nevetett fel. – Gyakrabban váltogatják az uralkodóikat, mint az alsóruháikat. Aki ma komizár, holnap elfeledve hever a csatornában. – A válla felett a társaira nézett, összenevettek, aztán visszafordult felém. Leszegte a fejét, és az a gyanúm támadt, hogy rögtön megoszt velem egy nagy igazságot, amely felett elsiklott a figyelmem. – Azt mondom önnek, ez nem olyasmi, ami miatt aggódnia kellene. Ön nem tanult katonai taktikai ismereteket, vagy akár helyzetfelmérést. Nem katona. Senki nem is várja el, hogy az legyen. Szabadon visszatérhet a többi kötelességéhez. Erről majd mi gondoskodunk. Elmosolyodtam, és a legédesebb hangomon feleltem. – Ó, hát ez megkönnyebbülésemre szolgál, tábornok, hiszen már annyira vágytam vissza a hímzésem mellé. Lenne olyan kedves, és megveregetné a fejem búbját is, mielőtt az utamra küld? Lehervadt a mosolya. Közelebb léptem hozzá, összehúztam a szememet. – De mielőtt megteszi, kérem, árulja el, miként magyarázza a tényt, hogy mindkét katona kísérőm egyetért velem a fenyegetést illetően, ami ön szerint úgy felizgatott? Egy gyors pillantást vetett Rafe-re és Kadenre, aztán sóhajtott. – Mindketten fiatal férfiak. Hogyan fogalmazzam meg finoman… könnyen egy csinos arcocska befolyása alá kerülnek. – Újra elmosolyodott, mintha most adott volna leckét nekem a világ dolgaiból. Annyira megdöbbentem a rólunk kialakított megalázó véleményén, hogy egy pillanatra megnémultam. A háta mögött díszlő szökőkútra pillantottam, ám Rafe és Kaden megelőztek; a haragjuk előbb érte el a forráspontot az enyémnél. Egyszerre léptek előre, egy-egy karjánál fogva megragadták a tábornokot, és hátrarángatták. A tisztek félreugrottak előlük, ők pedig belehajították a tábornokot a szökőkútba, majd visszafordultak, és kihívón a tisztekre néztek: mernek-e segíteni neki? Az arcukra kiülő düh elégedettséggé változott, amikor meghallották a hátuk mögül a tábornok köhögését, prüszkölését. Az én haragom azonban nem csillapodott le ilyen egyszerűen. Odaléptem a kút széléhez. – Most pedig, tábornok, remélem, eléggé finoman fogok fogalmazni az

ön érzékeny füle számára. Annak ellenére, hogy mélységesen undorodom, továbbá ahelyett, hogy egy ostoba, tévhitben élő, fellengzős, öntelt pojácának nevezném önt, most kezet fogok nyújtani önnek. Nagyon ajánlom, hogy fogadja el, mert nem fogom hagyni, hogy akár az ön lenéző sértései, akár az én büszkeségem legyen Morrighan megmentésének akadálya. Akármennyire is rühellem a gondolatát is, még szükségem lehet minden nyomorúságos szakértelem-morzsára, amit hozzáadhat a tudásunkhoz, úgyhogy a stratégiai gyűlésen, amelynek a helyét és idejét én szabom meg, ön is részt vesz majd, készen rá, hogy a királyságát szolgálja. Ne legyenek téves elképzelései, tábornok. Pillanatnyilag az apám régenseként én uralkodom Morrighanben, és engem igenis felizgatnak az olyan butaságok, mint az árulók és az elpusztításunkra felvonuló hadseregek. Megértette? A tábornok hordómellkasa zihált haragjában; az orra hegyéről víz csöpögött. Kinyújtottam felé a kezemet. Rámeredt, aztán a tisztjeire, akik nem mertek a segítségére sietni, végül odanyúlt, megfogta a kezemet, és kilépett a szökőkútból. Bólintott, mintha tudomásul venné a parancsot, aztán elsétált – a csizmájában hangosan cuppogott-locsogott a víz. Nem hittem, hogy a csinos szónak helye maradt a gondolatai között. Gwyneth nagyot fújt. – Nahát! Örülök, hogy nem nevezted pojácának! – Vagy fellengzősnek – tette hozzá Pauline. – Vagy ostobának – vágta rá Jeb. – Vagy szamárnak – jegyezte meg Kaden. – Nem neveztem szamárnak. – Ez már szinte mindegy – mordult fel Rafe. A dolog ezzel rendeződött. Meglehet, hogy a csapatok bizalmát elnyertem, de a tiszteknek legalább egy része még mindig ragaszkodott egy rendszerhez, amelyben számomra nem volt hely. Van, ami örökké megmarad, még egy komolyabb felkelést követően is, és tudtam, számolják a napokat az apám felgyógyulásáig vagy a bátyáim visszatértéig.

HETVENNEGYEDIK FEJEZET

RAFE

Egy hosszú kőemelvényen álltunk, amely a tábor felé nézett. Elképzeltem, hogy még Piers tette le az első követ, amikor a királyság még alig létezett. Mostanra nyolc kő magasra növekedett, több évszázad csatáival és győzelmeivel maga mögött. Aki ide kiállt, a teljes tábor figyelmét magáénak tudhatta. Először Lia beszélt a csapatokhoz, aztán bemutatott engem. Ez már a harmadik csapat volt, akiket megszólítottunk. Fontos volt, hogy a létszámuk alacsony maradjon, különösen most, az utolsónál. A vezértábornagy szerint ide sorolták az újonnan bevonultakat, összesen száz főt. Nekik is elmondtam, amit a többieknek – hogy a jelenlétem és a seregeim jelenléte nem megszállást jelent, hanem erőfeszítést, hogy segítsünk stabilizálni és felkészíteni a királyságot. Biztosítottam őket, hogy nincs más szándékom, hiszen a fenyegető ellenséggel szemben ami Morrighannek a hasznára válik, az Dalbrecknek is. Amikor befejeztem, ismét Lia vette át a szót. Kihangsúlyozta, hogy az elszánás és a cselekvés is közös; erre az emelvényen mellettünk álló tábornokok is rábólintottak, köztük az előző nap megúsztatott szamár is, akinek azóta mintha a nyelve is elszáradt volna. Figyeltem Liát. Minden mozdulatát. Ahogy az emelvényen járkált, ahogy a hangja felszökött, hogy elérjen az utolsó sorokban állókhoz is. Az őt bámuló katonákat; ahogy itták minden szavát. Fogalmam sem volt, miféle híre lehetett, mielőtt elszökött volna, de az urak félszívvel megadott tisztelete itt őszintén áradt felé. A katonák hallgatták – és ismét láttam, amit már tudtam, de amit Vendában nem akartam tudomásul venni: Lia született vezető.

Itt volt a helye. Helyes döntés volt elengedni, akkor is, ha még mindig égetett a fájdalma. Ezután Kadent mutatta be; mind felkészültünk arra, ami következni fog. Ugyanúgy kezdett bele a beszédbe, mint eddig, azonban hamar eltért a megszokott mintától – legalábbis néhányunk számára. – Vendan drazhones, le bravena enar kadravé, te azione. Jeb, Natiya és Sven álltak mögöttünk, hogy elsuttogják a fordítást az emelvényen állóknak, akik nem beszélték a vendai nyelvet. Vendai fivéreim, bemutatom a bajtársatokat, az orgyilkost. Az utolsó szavaknál a magasba emelte Kaden kezét; úgy álltak ketten egymás mellett, mint egy erős, egységes védvonal, aztán Lia hátralépett, hogy Kaden szólhasson a seregekhez. Egyszerre volt ez csapda és lehetőség is. Tudtuk, hogy a citadellaőrségbe beférkőztek a vendaiak, de biztosítékra volt szükségünk, hogy a katonaság soraiba nem jutottak be. A vezértábornagy a tisztekkel egyetemben kezességet vállalhatott a többségért, ám az újakban, akik állítólag Morrighan távoli vidékeiről érkeztek, nem lehettünk biztosak. Lia először morrighani nyelven szólította meg őket, aztán úgy váltott vendaira, mintha csak levegőt venne. Tucatnyian álltunk mellette – látszólag azért, hogy támogassuk, ám valójában figyeltük a katonákat, a szemüket, a mozdulataikat, a rezzenéseiket, a jeleket, amelyek elárulják, hogy megértik vagy összezavarodnak. Kaden folytatta a beszédet, nem csupán a vendaiak kiszűrése céljából, hanem azért is, hogy a hozzá hasonlóak szívéhez szóljon, akiket talán meg lehet ingatni. Liával ketten gondolták ki ezt a stratégiát, mert számunkra is hasznos lehet, ha vendaiak dolgoznak nekünk. – Bízzatok a Siarrah-ban, fivéreim – fordította Jeb halkan. – A meurasi törzs köszöntötte őt, ahogy a síkságok és völgyek törzsei is. Ők bíznak benne. A Siarrah a komizár ellen küzd, nem a fivéreitek és nővéreitek ellen, akik még mindig Vendában vannak. Itt az alkalom, hogy előlépjetek és mellénk álljatok. Ha hallgattok, meghaltok. A katonák legtöbbje zavartan forgolódott, hiszen nem értették a hirtelen nyelvváltást. Néhányan azonban továbbra is Kadenre összpontosítottak. Második sor; egy dermedt pillantás, tűhegynyire szűkült pupillák.

Aggodalom. Megértette – de nem lépett ki a többiek közül. Egy másik a jobb szélen. – Harmadik sor, a vége felől a második – suttogta Pauline. És akkor az első sorból tétovázva előrelépett egy katona. Középen egy másik követte a példáját. Mindössze négyen. – Hátsó sor, bal szélen – súgta oda Lia Kadennek. – Beszélj tovább! Öt vendai került elő a katonák közül, ami a nyolc citadellaőrrel együtt tizenhárom beszivárgót jelentett. Ez már önmagában is jelentős dolog volt. Évekbe telt, hogy valaki hibátlanul elsajátítsa a morrighani nyelvet. A csapatot elküldtük; máshol szolgáló katonák tartották vissza a gyanúba keveredett vendaiakat. Lia három óra múlva tartott először szünetet; Bernette nagynénje akkor orvosságot hozott neki. Lia meghúzta az üveget. Még mindig sötét karikák ültek a szeme alatt. Néztem, ahogy megtörli a száját, ahogy fáradtan pislant, ahogy kihúzza a vállát, mielőtt szembenézne a következő feladattal – újra kihallgatni a rabokat, abban a reményben, hátha valamelyikük száján kiszalad valami, vagy elárulja a társait, mint az udvari orvos tette. Hirtelen önző tisztasággal támadt fel bennem Terravin emléke – a levegő, az ízek, minden pillanat, minden Liával váltott szó, és azt kívántam, bárcsak újra a miénk lehetne, ha csak néhány órára is. Azt kívántam, bárcsak tényleg az a földműves lehetnék, akinek ő akar engem, aki ért a dinnyetermesztéshez, ő pedig szobalány egy fogadóban, aki még sosem hallott Vendáról. Figyeltem, ahogy Kadennel elindul, hogy beszéljen a vendaiakkal. Én a másik irányba távoztam. Elhagytuk Terravint, és soha többé nem térünk vissza. A kívánságok a földműveseknek valók, nem a királyoknak.

HETVENÖTÖDIK FEJEZET

PAULINE

Az időőrzőt teljesen felzaklatták a történtek; az emelvény szélén állt, és tipródva várta, hogy Lia befejezze. Felmentették ugyan, de most engedelmeskedni kényszerült Liának, ahelyett, hogy diktált volna neki. A zsebórája és a kalendáriuma haszontalanná vált. Morrighan kormánykerekét eddig mindig a hagyomány és a szokásrend forgatta. Most Lia vette kézbe a dolgokat. Bernette úrnő is várakozón állt az időőrző mellett. Láttam az arcán a büszkeséget, de az aggodalmat is. Senki sem tudta biztosan, hogyan is kezeljék ezt az új Liát. Erőt sugározva, céltudatosan járta Civicát, és nem kért bocsánatot. Nem válogatta meg a szavait. Nem volt rá ideje. Ahogy láttam, nem is kételkedett benne senki – megmentette a király életét, és felfedte az árulókat, akik a morrighaniek orra előtt szervezkedtek – de tudtam, hogy azon töprengenek, mit látott, mit élt át ezekben a hónapokban. Látványossággá vált. Ahogyan én is. Láttam a pillantásokat, és hallottam a suttogásokat Pauline-ról, a csendes, szerény szolgálóról, aki mindig betartotta a szabályokat. Mi lett azzal a lánnyal? Magam is csak találgattam. Néhány része még bennem élt, más részei végleg eltűntek, megint másokat talán még nem találtam meg. Nem csupán a tradíció és a protokoll sérült, hanem a bizalom is. Amikor az utolsó beszéd is véget ért, lesétáltunk az emelvény lépcsőjén. – Várj csak – szólt oda Gwyneth Natiyának, aztán mellém lépett. – Mikor jössz vissza a citadellába? Nem tetszik a gondolat, hogy egymagadban mászkálj az apátság környékén.

– Natiya is ott van. – És ennek most meg kellett volna nyugtatnia? – mordult fel Gwyneth. – Natiya egy túlforrt teáskanna, amely bármikor felrobbanhat. Mindketten a vagabund lányra néztünk. Ő még mindig a szétoszló katonákat figyelte, és a kezét nem vette le a csípőjén lógó kard markolatáról. Nem csak a mi tekintetünket vonzotta magára. Egy fiatal lány, három fegyverrel, aki örömmel mutogatja is őket, senki számára nem volt megszokott látvány Civicában. – Keresi az útját – feleltem. Gwyneth szeme összeszűkült. Mindketten ismertük Natiya történetét. – Azt hiszem, ez igaz – sóhajtott, aztán visszafordult felém azzal, hogy visszaviszi Natiyát a citadellába. – El kell távolodnia a gyilkosság útjától – jelentette ki, és még egy jelentőségteljes pillantást vetett rám. – Te is jössz. Mindennel együtt, ami a tiéd. Ugye? – Meglátjuk – válaszoltam. Gwyneth elhúzta a száját, de nem erőltette a dolgot. Inkább odasétált Natiyához, és a vállára vetette a karját. – Gyere, te vérszomjas manó. Gwyneth ma megtanít neked néhány dolgot a feltűnés kerüléséről. Az ellenkező irányba indultam el. Éppen elhagytam Piers szobrát, amikor valaki a nevemet kiáltotta. – Pauline! Várj! Megfordultam; Mikaelt pillantottam meg, és döbbenetemben, hogy van képe megszólítani, megtorpantam. – Tudom, mit gondolsz, Pauline – kezdte –, de csak parancsot teljesítettem. Katona vagyok, és… – És máris elköltötted a teljes vérdíjat? Vagy félsz, mert bekerültem az új kormányba, és ha kedvem tartja, bármit megtehetnék veled? – Megrándult a szemhéja, és tudtam, eltaláltam a választ. – Tűnj el a szemem elől, te csúszómászó vérszívó! Elléptem mellette, ám megragadta a karomat, és visszafordított. – És mi van a gyerekünkkel? Hol van… – A mi gyerekünkkel? Tévedésben vagy, Mikael – morogtam. – Már megmondtam, nem is ismered az apját. – Újra megpróbáltam kiszabadítani

magam, de az ujjai még erősebben vájtak a csuklómba. – Mindketten tudjuk, hogy én vagyok… És akkor ököl csattant húson, és Mikael hátrazuhant. Hangos puffanással esett hanyatt, körülötte felkavarodott a por. Kaden rávetette magát, a gallérjánál fogva ragadta meg, és rántotta talpra; az arcát forró düh torzította el. – Az apa érdekel, katona? Nekem tedd fel a kérdést! És ha még egyszer hozzáérsz Pauline-hoz, nem csak a szád fog vérezni. Ellökte Mikaelt, aki hátratántorodott, majd megdermedt. Tudta, kicsoda Kaden: a vendai orgyilkos, aki egy hang nélkül könnyedén kizsigerelhetné. Azonban egy másik felismerés is megjelent az arcán. Talán igazat mondtam; talán nem csak ő volt az életemben. Immár nem férhetett hozzám. Megtörölte az ajkát, és eltűnt a tébláboló katonák között. Kaden vállán láttam, hogy még mindig zihál, mintha igyekezne leküzdeni a haragja maradékát. Mielőtt visszafordult volna felém, még odavetette a többi bámészkodó katonának, hogy eredjenek a dolgukra; aztán kisimította a haját a szeméből. – Sajnálom, Pauline. Láttam, hogy megpróbál elrángatni, és… – Megrázta a fejét. – Tudom, hogy nem volt jogom közbeavatkozni, vagy azt a látszatot kelteni… – Tudtad, ki ő? – Lia elmondta, hogy életben van – biccentett. – Összeraktam a képet. Ugyanolyan szőke, mint a kicsi. És ahogy reagáltál. Hirtelen még mélyebb vörösség öntötte el, mintha most jött volna rá, mit is vallott be éppen. Figyelt engem. A tekintete az enyémbe mélyedt; száz új kérdés kavargott benne, amelyeket eddig még nem láttam. Vajon megbocsátok neki valaha? Túl messzire ment? Jól vagyok? De a legtisztábban a kedvességet láttam, amit legelőször is, amikor megismertem. Csend és por kavargott közöttünk a levegőben. – Sajnálom – bökte ki újra, és a bütykeire nézett, amelyek még vörösek voltak a Mikael arcára mért ütéstől. – Tudom, hogy nem szeretnéd, ha úgy tűnne, hogy a barbár orgyilkos… – Visszakísérnél az apátsághoz, Kaden? – szakítottam félbe. – Ha van időd? Csak a látszat kedvéért, ha esetleg Mikael még mindig figyel?

Meglepetten – kicsit talán félve – nézett rám, de bólintott. Elindultunk az apátság felé, és mindketten tudtuk, hogy Mikael nem figyel.

HETVENHATODIK FEJEZET

Miután a nagynénéim és Gwyneth segítségével megfürödtem és felöltöztem, mindenkit kihessegettem a szobámból. Most már csaknem egy hete minden időmet felemésztették a megbeszélések a tábornokokkal, a tisztekkel, az urakkal, és ma már megszólítottam a Civicába újonnan visszarendelt hadtesteket is. Egyetlen csendes percre volt szükségem. Emlékeztem, mit mondott Dihara az adottságról. Akik falak között élnek, azoknál elsorvad. Éppen, mint az ősöknél. A saját magatok keltette zaj vesz körül titeket. Engem pedig nagyon is körülvett a zaj, jobbára szenvedélyesen és hangosan. Rafe és Kaden társaságában magánmegbeszéléseket folytattam Howland, Marques és Perry tábornokkal, Reunaud századossal, a vezértábornaggyal, Svennel és Tavishsel. Személyesen fogadtam Howland tábornokot, hátha ezzel fátylat tudok borítani a kapcsolatunk rázós kezdetére. Tízes csapatunk összegyűjtötte a térképeket, listákat készített, és kialakította a stratégiánkat. Kaden meg én élénken, részletesen leírtuk, milyen fegyverekkel és mekkora létszámmal nézünk szembe – százhúszezerrel. Amikor a vezértábornagy felvetette, hogy a komizár talán megosztja az erőit, hogy több fronton támadhasson, Kaden azt felelte, nem fogja. Teljes erővel fog lecsapni Morrighanre, kegyetlenül az ország mélyébe hatolva, egészen Civicáig, hogy gyors és döntő győzelmet arathasson. Egyetértettem vele. A komizár vérét a mögötte álló sereg ereje forralta. Nem osztotta volna meg. Emlékeztem az arcára, amikor a teremtményét nézte: a rettenetes, mindent összezúzó ütőerőt ő szépségesnek látta. A megbeszéléseink során mindenből vita kerekedett – az időbeosztásból, az útvonalból, amit a komizár valószínűleg választ, abból, hogyan fegyverezzük fel a legjobban a saját katonáinkat. Egyvalami volt csak biztos – hogy több kell. Szét is küldtük a felhívást több fegyverért,

több katonáért. Az urakat ugyanezzel küldtük vissza a maguk országrészébe: toborozzanak és gyűjtsenek. Morrighan minden erőforrását igénybe vettük a felkészülés során. Az összes fém a kohókba került, hogy fegyverré olvadjon. Kapuk, ajtók, teáskannák: semmi sem volt túl kicsi vagy túl fontos, hogy fel ne használjuk a királyság megmentése érdekében. A kerekek éjjel-nappal forogtak. Még több fa kellett a cölöpkerítésekhez, a fegyverek nyeléhez, és az ezután kidolgozandó többi védműhöz. A kiképzés, a tudás megosztása is megkezdődött, mert tagadhatatlan volt, hogy a dalbrecki katonák alapos gyakorlottsága ránk fér majd. A tisztek először felhúzták az orrukat azon, hogy Rafe száz embere tanítsa a morrighani seregeket, de csírájában elfojtottam ezeket a véleményeket, egyértelművé téve, hogy a büszkeség nem állhat a túlélés útjába – Rafe pedig elsimította a dolgot azzal, hogy alkalmanként ő maga is őszintén tanácsot kért tőlük. Rafe és Kaden nemegyszer megdöbbentett, amikor a stratégiát magyarázták – vagy éppen vitatták meg. Mindkettejüket olyannak láttam most, mint soha korábban, és ennek semmi köze nem volt hozzám, csakis a saját történelmükhöz és reményeikhez, kötelességeikhez és céljaikhoz. Figyeltem, ahogy Kaden ügyesen kitér a Venda jövőjére vonatkozó kérdések elől, miközben Morrighan megerősítésén fáradozik. Néhány csatát később kell megvívni. Még mindig orgyilkosként emlegették, de immár nem sértésként, hanem inkább kitüntetésként, mintha egy morrighaninek sikerült volna beférkőznie az ellenség sorai közé, hogy annak titkaival térjen aztán vissza a sajátjai közé. Teltek a napok. A megbeszélések egyre hosszabbra nyúltak, a feszültség egyre gyűlt. Rájöttem, hogy a kifakadások legtöbbjét már nem a sértett büszkeség okozta, hanem az, hogy lassan mindannyian megértették, Howland tábornokot is beleértve, micsoda harc vár ránk, és keresték a válaszokat, amelyeket azonban nehezen találtunk meg. Hogyan szállhat szembe egy harmincezres sereg, amely az országban szétszórva állomásozik, egy százhúszezressel, amely sokkal veszedelmesebb fegyverekkel közeleg? De nem adtuk fel a keresést. Amikor szétterítettük az asztalon a térképeket, igyekeztem a komizár fejébe képzelni magamat. Ránéztem az utakra, a Civicát körülvevő

hegyekre, völgyekre, falakra, ám a vonalak elmosódtak, és valami gyengén megmoccant a szívem környékén. Folyton a megbeszéléseink részletei jártak a fejemben. Nehéz volt kizárni a zajt, de tudtam, más erősségeimet is alkalmaznom kell; a tudást, amely segíthet, irányt mutathat, mert a stratégiáinkat érintő kétségeim egyre csak növekedtek, és mindennap egyre jobban aggódtam a bátyáim és a zászlóaljaik miatt. Szélesre tártam az ablakomat. A hűvös éjjeli szellő megsimította az arcomat, és fohászkodtam – magam sem tudtam, hogy egy istenhez-e vagy négyhez. Sok mindent nem tudtam, de azt igen, hogy képtelen lennék elviselni még két bátyám elvesztését. Nem jöttek hírek; azonban Rafe előre megmondta, hogy így lesz. Vagy hazaérnek, vagy nem. Reménykednem és bizakodnom kellett, hogy az üzenet idejében odaért. Hozzátok haza őket, könyörögtem az isteneknek; aztán a testvéreimhez szóltam, ahogy Walther szava is elért hozzám. Legyetek óvatosak, fivéreim. Legyetek óvatosak. Elnéztem Civica felett. Az alkonyszaki emlékversek már elhalkultak, csak egy vékony hang lebegett még a levegőben. És így légyen mindörökké. Mindörökké. Sötét város, ahol csak az ablakokban imbolygó arany lángocskák fénye őrzi az éjszakát. Béke telepszik a házakra. Készül a vacsora. Füst száll fel a kéményekből. A békét azonban megzavarta valami. Hangok kúsztak fel a gerincemen. Hangok, amelyek nem az ablakom alatt elterülő világból eredtek. Kő csikordulása. Gőz sziszegése. Hullámzó üvöltés. Szenvedély, Jezelia, szenvedély. Felgyorsult a lélegzetem. Éreztem a komizár leheletét a nyakamon, az ujját, amint végigsimítja a kavah-t a vállamon. Láttam ónix szemét és a tekintetében rejlő mosolyt a sötétben. – Veled menjek? Összerezzentem és megpördültem. Cloris néném dugta be a fejét a

szobámba – a kérdése emlékeztető volt, el ne késsek. Megpróbáltam egy mosoly mögé rejteni a riadalmamat. Ugyan Cloris néném meglepő eleganciával viselte, hogy a viselkedési szabályok jóformán megszűntek, láttam, hogy lassan gyűlik benne a türelmetlenség. Azt akarta, hogy a dolgok olyanok legyenek, mint azelőtt. Ezt nem ígérhettem meg neki, de ma este a kedvére tehettem. – Megyek máris – feleltem. Ugyanolyan csendesen távozott, mint ahogy érkezett, én pedig becsuktam az ablakot, és visszaléptem a fésülködőasztalomhoz. Így, hogy csak egy kezemet tudtam használni, a cifra fonatok nem jöhettek szóba – nem mintha akár két kézzel is különösebben értettem volna a hajfonáshoz. De mindkettővel tudtam forgatni a kardot és a kést is. Aznap először vethettem alaposabb pillantást a kezemre, amikor az udvari orvos ellenőrizte és újrakötözte. A seb – a három-három apró öltést leszámítva a két oldalán – már alig látszott, de a tenyerem még mindig duzzadt volt. Úgy nézett ki, mint egy kék eres kesztyű, kolbászokkal kitömve, és éppen olyan érzéketlen, tárgyszerű is volt. Alighanem eltört vagy elszakadt benne valami, valószínűleg akkor, amikor kitéptem a vastüskét, hogy megöljem Malichot. A sebészt elkedvetlenítette a nem szűnő duzzadás, és azt mondta, az a legfontosabb, hogy éjjelre párnákkal támasszam fel. Nappalra egy hevedert készített, amit a nyakamba köthettem. Amikor rákérdeztem az érzéketlenségre, csak azt felelte: Majd meglátjuk. Félretettem a hajkefét, és a tükörbe néztem. A hajam lazán terült szét a vállamon. Kívülről éppen úgy néztem ki, mint azelőtt, talán kissé megsápadtam, de belül semmi sem volt ugyanaz. Nem is lesz már soha. Eljegyzett valakit. A gondolat hirtelen tört rám, mint a szélroham. Az igények áradata eddig kizárta, de most, az első hajszolatlan pillanatban visszatért. Felpattantam az asztaltól, megigazítottam az övemet, a kardszíjamat, a tokjába dugtam a tőrömet – megtanultam egy kézzel csinálni, amit mindig kettővel szoktam.

A családi ebédlőt a kisebb, szűkebb körben elköltött vacsorákra használtuk inkább, ám most tizenhatan gyűltünk össze. Én beértem volna egy tál levessel is a szobámban, hogy aztán beájuljak az ágyamba, mint a korábbi estéken, de maga az anyám keresett meg a javaslattal, pedig ő már napok óta nem lépett ki a szobájából. A saját kételyeimre gondoltam az Aszter halálát követő napokban, és arra, hogy Rafe azt javasolta: csoportosítsam át az erőimet, és úgy haladjak előre. Úgy tűnt, anyám is ezt próbálja most tenni. A nénéim is hozzátették a magukét, mondván, hogy az elmúlt időszak lázas összevisszasága miatt senkivel nem találkoztak egy futó pillanatnál hosszabb időre. Azt mondták, hosszú harc áll előttünk, és a közös étkezés segíteni fog, hogy szorosabb kapcsolatot alakítsunk ki egymással. Ezzel nem szállhattam vitába. Berdi meg én érkeztünk meg elsőnek az ebédlőbe. Amikor megölelt, friss kenyér meleg illatát éreztem, és egy pötty lisztet láttam az arcán. – A konyhában voltál? – Lehet, hogy beugrottam – kacsintott. – Az anyád kért meg, én pedig boldogan engedtem neki. Már épp meg akartam kérdezni, mit csinált, amikor Gwyneth és Natiya lépett be mögöttünk. Natiya tekintete azonnal a magas mennyezetig szaladt, aztán megcsodálta a szőttesekkel borított falakat. Emlékeztem, amikor először ettem vele – ártatlan, kerek szemmel nézte a mohóságomat, és kérdezgetett. Most már csöndben figyelte meg a környezetét, mint a bokorban lapuló macska, lecsapni készen; ebben hasonlított ránk, többiekre. Mindannyian felfegyverkezve ültünk le, amit régen a szokásrend tiltott volna. Ma este senki sem ellenkezett, még Cloris néném sem. Az asztal egyik végéhez telepedtünk le. Anyám, a nénéim, és Pauline nénje, Adele úrnő érkezett következőnek. Anyám kifésülte és befonta a haját, a ruháját kivasaltatta, és a tűz, amelyet mostanában eltemetett, újra fellobbant benne. Láttam a szemében, a válla tartásában, előreszegezett állában. Az árulók nem győzhetnek. Meglepetésemre úgy beszélgetett el Berdivel, mintha régi barátnők lennének. Orrin, Tavish, Jeb és Kaden együtt érkezett. Mindannyian feszengtek

egy kissé, de anyám melegen üdvözölte és hellyel kínálta őket, én pedig ráébredtem, milyen kevéssé ismerik a többiek egymást, pedig már hosszú napok óta élünk ugyanott. Valóban szükségünk volt az ismerkedésre, és a közösen elköltött étkezés nem csak a test épülésére szolgált. A szolgák sörrel és borral töltötték meg a kupákat. Habár anyám megígérte, hogy egyszerű ételeket készíttet, az édes, habzó meggybor kivétel volt. – Hol van Pauline? – kérdeztem Gwynethtől. Adele úrhölgy meghallotta a kérdésemet, és válaszra várva felfigyelt. Tudtam, hogy az első esti összeszólalkozásukat követően Pauline kerülte őt; azért maradt az apátságban a kicsivel. Aznap költözött vissza. – Visszament az apátsághoz, hogy elhozzon valamit – felelte Gwyneth; természetesen mindketten tudtuk, mi az a valami. – Hamarosan ideér – tette hozzá, de amikor Adele úrhölgy elfordult, Gwyneth csak vállat vont, mintha maga se tudná, mi késlelteti Pauline-t, vagy hogy jön-e egyáltalán. Sven Azia századossal érkezett. Meglepetésemre mindketten tiszti egyenruhát viseltek. Azia belevörösödött a nénéim dicséreteibe, és én csak akkor jöttem rá, valójában milyen fiatal. Svennel párban azonnal társalogni is kezdtek velük és Adele úrhölggyel. Azon töprengtem, hová lett Rafe. A boromat kortyolgattam – és végül meghallottam a lépteit. Éppolyan jól ismertem, mint a sajátjaimat: a súlyát, a ritmusát, a kardszíja csatjának halk csendüléseit. Besietett, aztán megállt az ajtóban: dalbrecki kékbe öltözött, a haját kissé összekócolta a szél. A szívem az akaratom ellenére összeszorult. Elnézést kért a késésért, elhúzódott egy megbeszélése az embereivel; külön bocsánatot kért az anyámtól, aztán hozzám fordult. Akkor vette észre a felkötött kezemet. – Az orvos szerint segíteni fog a duzzanaton – magyaráztam. Rafe a hevederre nézett, rám, aztán megint a hurokra, és tudtam, keresi a szavakat, miközben mások járnak a fejében. Ismertem minden apró rezdülését, a csöndjeit, a lélegzetvételeit. Vajon a jegyese megismeri valaha ennyire? – Örülök, hogy megfogadtad a tanácsát – mondta végül. Csak néhány szót váltottunk, de mindenki felpillantott a saját beszélgetéséből, hogy ránk nézzen. Rafe megfordult, és elfoglalta a helyét az

asztal túlsó felén. Mielőtt az első fogást felszolgálták volna, az anyám felém fordult. – Lia, elmondanál egy emlékverset? – Több volt ez egyszerű udvariasságnál: a kéréssel elismerte a rangot, amelyet pillanatnyilag birtokoltam. A mellkasomban megmoccant egy emlék. Felálltam. Az áldozat elismerése. Itt azonban nem volt csontos tányér, amelyet a magasba emelhettem volna. Kimondtam a szavakat – némelyeket csak magamban, másokat a többiek számára is hallhatóan. E cristav unter quiannad. – Az áldozat: örök emlék. Meunter ijotande. – Sosem feledjük. Yaveen hal an ziadre. – Egy újabb napig élhetünk. És ehhez a mennyek adjanak a számunkra bölcsességet is. Paviamma. Egyedül Kaden ismételte meg a szót: paviamma. Anyám bizonytalanul nézett rám; amit hallott, nem felelt meg a hagyományoknak. – Ez egy vendai fohász? – Igen – feleltem. – És részben morrighani. – De az az utolsó szó? – kérdezte Adele úrnő. – Paveem? – Paviamma – ismételtem. Elszorult a torkom. – Vendai szó – tette hozzá Rafe. – Sok mindent jelenthet, attól függ, milyen szövegkörnyezetbe kerül. Barátságot, megbocsátást, szerelmet. – Ön ismeri a nyelvüket, felség? – nézett rá anyám. Rafe elkerülte a pillantásomat. – Nem olyan jól, mint a hercegnő, és persze, mint Kaden, de azért boldogulok. Anyám tekintete Kadenre, majd rám siklott. Láttam a szemében az aggodalmat. Vendai nyelv, vendai orgyilkos az asztalunknál, vendai fohász, amelyre egyedül Kaden felelt. Mi ketten sokkal több mindenen osztoztunk, mint csupán a menekülésen Vendából. Sven észrevette az anyám pillanatnyi megakadását, és gyorsan átvette a

szót: elmesélte, hogyan tanulta meg a vendai nyelvet a két év alatt, amelyet egy vendai bányában töltött fogolyként egy Falgriz nevű emberrel. – Jóformán vadállat volt, de segített életben maradnom – jelentette ki. Mindenkit elszórakoztatott a színes történettel, én pedig hálás voltam neki, amiért elvonta rólam a figyelmet. A nénéimet lenyűgözte a bátor szökésről szóló beszámoló. Tavish úgy forgatta a szemét, mint aki már számtalanszor hallotta a történetet. Kihozták az első fogást: apró sajtfánkocskákat. Az otthon íze. Az anyámra néztem, aki elmosolyodott. Ugyanezt adta nekünk is a bátyáimmal, amikor nem éreztük jól magunkat. Hálás voltam, amiért nem erőltette meg magát túlságosan, hogy jó benyomást tegyen Jaxon királyra. A történtek fényében egy egyszerű ételsor tűnt a legmegfelelőbbnek. Amikor anyám rákérdezett a Valsprey-sólyomra, Sven azt felelte, hogy a levél mostanra biztosan megérkezett a helyőrségbe, de nem fogunk választ kapni; egyirányú üzenet volt, és nem tehetünk mást, mint hogy reménykedünk. – Akkor reménykedni fogunk – felelte Bernette néném –, és hálásak vagyunk önnek, amiért megadta a számunkra ezt a reményt. Anyám ekkor Rafe-re emelte a poharát, meg a katonáira, a sólyomra és még az ezredesre is, aki elolvasta az üzenetet és segít a fiainak. Pohárköszöntők sora követte az asztal körül, mindenki köszönetet mondott a jelenlévőknek, amiért segítettek az árulás leleplezésében. A muskotály kortyai átmelegítették a mellkasomat. Egy felszolgáló lépett mellém, hogy újratöltse a kupámat. – És önre is, Kaden – jelentette ki anyám. – Elmondhatatlanul sajnálom, hogy egy közülünk való árulta el, és kétszeresen hálás vagyok, amiért most segít nekünk. – Morrighan fia hazatér – emelte fel Cloris néném is a kupáját. Figyeltem Kadent, ahogy megrezzen a feltételezéstől, hogy már nem vendai többé, de biccentett, és megpróbálta elegánsan fogadni az elismerést. – Emelem poharam – vágtam közbe, hogy elvonjam róla a figyelmet. Mindenki felém fordult, várták, kire vagy mire köszöntöm az italt. Rafe-re pillantottam; úgy láttam, tudja, mit akarok mondani, mielőtt újra megszólaltam volna. Jégkék pillantása mélyen belém vágott. Ezen túl kellett

esnünk. Átcsoportosítás, előretörés. Így csinálják a jó katonák. Nagyot nyeltem. – Szívbéli jókívánságokkal Jaxon királyra, közelgő házassága alkalmából. Rád és a menyasszonyodra! Kívánok nektek hosszú és boldog együtt töltött életet. Rafe nem moccant, nem biccentett, nem szólt. Sven felemelte a kupáját, és oldalba könyökölte Tavisht, hogy kövesse a példáját. Az asztal felett nemsokára újra záporozni kezdtek a jókívánságok. Rafe felhajtotta a maradék borát, és nagyon halkan annyit mondott, köszönöm. A torkom egyszerre kiszáradt. Rájöttem, hogy valójában egyáltalán nem kívánok nekik semmi jót. Kicsinek és önzőnek éreztem magam, sajgott a szívem. Néhány nagy korttyal én is kiürítettem a kupámat. És akkor újra lépéseket hallottunk. Halk, tétova lépéseket: házicipő a kövön. Pauline. Mindenki várakozón az ajtó felé fordult – akkor azonban a léptek nesze varázsütésre megszűnt. Adele úrnő összehúzta a szemöldökét. – Talán ha én… Kaden hátratolta a székét, és felállt. – Elnézést – mondta, aztán minden további magyarázat nélkül kiment.

HETVENHETEDIK FEJEZET

KADEN

Egy boltíves átjáró alatt ült egy padon, a gyermekkel a karjában. A tekintete messzire révedt. Hosszú, mézszín tincseit illedelmesen elrejtette a csipkés főkötő, visszafogott ruháját végig begombolta. Minden vonása és ránca tisztességet sugárzott. Nem nézett fel, amikor odaértem. Megálltam: a térdem csaknem a térdéhez ért. Még mindig nem nézett fel az öléből. – Már elindultam – mondta halkan –, de aztán ráébredtem, hogy nincs neve. Nem mehetek be oda a neve nélkül. Magad mondtad. El kell neveznem. Fél térdre ereszkedtem, és az álla alá nyúlva megemeltem a fejét, hogy a szemébe nézhessek. – Pauline, nem számít, hogy mit mondok én, vagy mit gondol bárki odabent. Ha készen állsz, majd választasz egy nevet. Az arcomat nézte; nyughatatlan, félelemmel teli tekintete bejárta a vonásaimat. – Azt gondoltam, szeret, Kaden. Azt gondoltam, én is szeretem őt. Félek, hogy újra rosszul fogok dönteni. – Nagyot nyelt, és rebbenő pillantása megállapodott az enyémben. – Akkor is, ha a választás tökéletesen helyénvalónak tűnik. Nem bírtam levenni róla a szememet. Hirtelen elakadt a lélegzetem, és én is nagyon félni kezdtem, hogy rossz döntést hozok. Csak az ő ajkát láttam, a szemét, mindenhol – csakis Pauline-t. – Kaden – suttogta. Végre rekedten fel bírtam sóhajtani.

– Azt hiszem, ha egy választás helyénvalónak tűnik, talán a legjobb próbára tenni – feleltem. – Lassan, hogy lásd, rejlik-e benne valami több… valami, amiben bizonyos lehetsz. – Azt akarom – bólintott. – Valami többet. Én is azt akartam. Felálltam. – Előremegyek. Megmondom, hogy te is mindjárt jössz.

Akkor értem vissza az ebédlőbe, amikor felszolgálták a következő fogást – Berdi hallevesét. Lia felállt és megkerülte az asztalt, hogy arcon csókolja Berdit, és megmondja, hányszor álmodott Berdi halragujának falatjairól, illatáról, ízéről. Már az orrom elárulta, hogy igen, ez jobb, mint Enzóé, mégis megkértem mindenkit, hogy várjanak még egy percet. – Azt hiszem, Pauline-t láttam a folyosón. Bármelyik pillanatban ideérhet. És valóban, alig néhány pillanat múlva be is lépett. Megállt a boltíves ajtóban – a főkötőjét meglazította, és lehúzta a fia fejéről a takarót, úgyhogy mindenki láthatta szőke pihés fejét és apró, kinyújtott öklét. – Üdvözlet mindenkinek – mondta. – Elnézést a késésért. Meg kellett etetnem a kicsit. Valaki valahol leejtette az evőeszközét. – A kicsit? – kérdezte Adele úrnő. – Igen, néném – felelte Pauline. Megköszörülte a torkát, és felszegte a fejét. – Ő itt a fiam. Szeretnéd megnézni? Remegő csend borult a helyiségre. Adele úrnő álla leesett. – Hogy lehet neked fiad? – tudakolta végül. – Ó, a szokásos úton-módon – vont vállat Pauline. A nénje rám nézett, fehérszőke hajamra, aztán vissza a kicsire. Tudtam, milyen következtetésre fog jutni, és már majdnem ki is javítottam, de végül nem szóltam. Ráhagytam Pauline-ra. A kicsi hangos sírással törte meg a csendet. – Hozd csak ide – nyújtotta ki a karját Berdi. – Én tudom, hogy ringassam el ezt a szeretetcsomagot úgy, hogy…

– Nem! – vágott közbe Adele úrnő. – Hadd nézzem meg a kicsit. Van már neve? – Még nincs. – Pauline átvágott a termen, és a nagynénje karjába tette a fiát. – Még keresem a legjobbat. Adele úrnő ringatta, paskolgatta, csitítgatta a kicsit, aki végül elhallgatott. Amikor Adele úrnő felnézett, sűrűn pislogott, de a keze nem állt meg a simogatásban, és úgy tűnt, nagyon erősen gondolkodik. – Nevet találni nem olyan nehéz – mondta végül. – Majd segítünk. Most ülj le, kihűl a levesed. Majd én fogom a fiadat, amíg eszel.

HETVENNYOLCADIK FEJEZET

Még a zárt erkélyajtón keresztül is hallottam az ebédlőből kiszűrődő nevetést. Jó volt. Ritkaság. Tisztában voltam vele, hogy csak rövid ideig tart. Az aggodalom gyűrűje újra bezárul majd, de ez néhány óráig áldott menedéket jelentett a minket gyötrő gondok elől. Az asztal körül a kisfiú nevével viccelődtek. Orrin többször is felajánlotta a sajátját, de a legtöbb felvetés a mélyen tisztelt, történelmi morrighani családokból érkezett. Amikor Kaden felvetette a Rhyst, mondván, hogy egy név, amelynek nincs történelmi előzménye, amihez fel kellene nőni, talán tiszta lapot jelenthetne, Pauline egyetértett, és ezzel a dolog el volt intézve. A kisfiút elnevezték Rhysnek. Miután Rafe elment, legalább öt percet vártam, hogy én is kimentsem magam. Nem akartam, hogy bárki is azt higgye, a távozása siettette az enyémet – holott úgy volt. A helyiséget hirtelen forrónak éreztem, friss levegőre volt szükségem. Rafe a pohárköszöntőm után nem szólt hozzám, rám sem nézett. Ennek nem lett volna szabad zavarnia. Sokan ültük körül az asztalt, sok mindenről folyt a szó, köztünk pedig nem volt semmi. Legalábbis semmi több, mint két vezető között, akik együtt igyekeznek válaszokat találni. Hallottam, hogy a hátam mögött kinyílik az ajtó. A beszélgetés hangja egy pillanatra felerősödött, aztán újra elhalkult, ahogy a zár ismét bekattant. – Nem bánod, ha csatlakozom? – kérdezte Sven. – Gyere csak – intettem magam mellé, az erkélykorlát felé, bár valójában egyáltalán nem vágytam társaságra. A citadella ezen szárnya az erdős hegyek felé nézett – ugyanarra, amerre Pauline meg én hónapokkal ezelőtt eltűntünk. A fák sziluettje fűrészes vonalként rajzolódott ki a csillagos égen. Sven kinézett a jóformán töretlen sötétbe. – Nem fázol idekint? – kérdezte végül.

– Mi jár a fejedben, Sven? Nem az, hogy libabőrös-e a karom. – Meglepett, hogy a király eljegyzésére mondtál pohárköszöntőt. – Kínos helyzet volt – sóhajtottam. – Valószínűleg te is érezted. Úgy gondoltam, a legjobb lesz egyszerre kiteregetni, hogy túlléphessünk rajta. Sven bólintott. – Igazad van. Alighanem így a legjobb. Keserű epe tolult a torkomba. Gyűlöltem azt, ami így a legjobb. Valójában sosem volt az. Ez csak egy frázis volt, amely megédesítette a nekünk maradt morzsákat. – Az mindenesetre meglep, milyen gyorsan nyélbe ütötték az eljegyzést, miután elváltunk egymástól. Sven fura pillantást vetett rám. – Tisztában vagy vele, hogy nem volt más választása? – Igen, tudom. Az uralma megszilárdítása miatt. Sven homloka ráncba szaladt. – Az uralma megszilárdítása miatt rengeteg nagyúr lányát visszautasította, de a tábornok ajánlatával nem tehette meg. – Akkor a tábornok lánya bizonyára nagyon különleges. – Ehhez kétség sem fér. Ő… Miért csinálja ezt velem? Megfordultam, hogy visszamenjek. – Ne haragudj, Sven, de… Felém nyúlt, és könnyedén megérintette a karomat, hogy megállítson. – Gondoltam, hogy nem mondott el neked mindent. Tudnod kell, fenség. Nem változtat semmin, nem változtathat semmin – tette hozzá komoran –, de talán segít, hogy jobban megértsd, mire kényszerült a király. Nem akarom, hogy olyan sekélyesnek hidd, hogy amint eltűntél a szeme elől, már el is felejtett. Elmondta, hogy amikor Rafe visszatért, a királyságát nagyobb káoszban találta, mint gondolta. A törvényhozás és a kormány egymás torkát tépte, a kereskedelem romokban hevert, a kincstár csaknem kiürült. Több tucat elhalasztott döntés szakadt egyszerre Rafe fejére. Hajnaltól késő éjszakáig dolgozott. Mindenki azt várta az ifjú királytól, hogy helyreállítsa a bizalmat, és száz tanácsot is adtak neki, hogyan csinálja. A tábornok mindvégig a nyakába lihegett, mint egy lecsapni kész oroszlán – ugyanaz, aki a kihívást is

megtette. – De én tudom, hogy mindezen idő alatt nem volt egyetlen nap sem, amikor ne gondolt volna rád, ne aggódott volna miattad. Tipródott, hogy el kellett-e engednie téged, vagy veled kellett volna-e mennie. A legelső dolga az volt, hogy lefordíttatta a könyvedet. – Amit ellopott. – Igen. – Sven elvigyorodott. – Remélte, hogy hibát követtél el. Hogy felhagyhat az aggódással. – De rájött, hogy nem így van? Sven bólintott, aztán jelentőségteljes pillantást vetett rám. – És felfedezte azokat a részeket is, amelyeket te sosem emlegettél. – Mi köze van ennek az egésznek az eljegyzéséhez, Sven? – Nem csak azért rontott ki Dalbreckből, hogy megmentse a királyságodat vagy a sajátját. Ez mind később jött. Mindössze egy fiatalember volt, aki versenyt fut az idővel, kétségbeesve igyekszik, hogy megmentsen valakit, akit még mindig szeret, de tudta, hogy ésszel kell eljárnia. Megparancsolta a tábornoknak, hogy állítson ki egy csapatra való különleges katonát másnapra, hogy a legjobbakkal az oldalán, észrevétlenül lopózhasson be az országodba. A tábornok beleegyezett. Egy feltétellel. A gyomrom lassan felkúszott a torkomig. Egy feltétel. – Megzsarolta Rafe-et? – Azt hiszem, a tárgyalás és a kompromisszum szavakkal dobálóztak. A tábornok azt mondta, csak azt akarja biztosítani, hogy Rafe ezúttal is hazatér. Akármennyire megdöbbentem, mégis valami könnyűség öntött el. – Akkor ez nem is valódi eljegyzés. Amikor visszatér Dalbreckbe, egyszerűen… – Attól félek, fenség, nagyon is valódi. – De hát… – Van valami, amit tudnod kell. Dalbreckben az eljegyzés törvényerejű. Mit gondolsz, miért dühödött meg annyira a királyság, amikor megtudta, hogy a te eljegyzésed a herceggel felbomlott? Dalbreckben nem számít, hogy papírra kerül-e, vagy csak egy kézfogás erősíti meg. A férfi szava ígéret. És Jaxon ezúttal a saját népének tett ígéretet. A hosszas távolléttel már

így is pattanásig feszítette a türelmüket. Az alattvalói szemében a király, akinek a szavahihetőségében nem lehet megbízni, egyáltalán nem király. Ha megszegi az ígéretét, nem lesz királysága, ahová visszatérjen. – Elveszítheti a trónját? – Beleszédültem a gondolatba, hogy mennyi mindent tett kockára Rafe. – Igen, márpedig komolyan törődik a királysággal – felelte Sven. – Nekik pedig szükségük van rá. Az atyái és az ősei országa. A vérében van a vezetés. Megértettem az ígéretek súlyát. Rafe ereje királyként most többet számított Morrighannek, mint valaha. És nekem is. Kinéztem a fák fűrészes vonalára. Éreztem a maró iróniát Rafe döntésében: mert segíteni akart nekem és Morrighannek túlélni, arra kényszerült, hogy kivágja a saját szívét. – A lány… kedves? – kérdeztem végül. Sven megköszörülte a torkát, és felhúzta a vállát. – Elég rendesnek tűnik. – Jó – bólintottam. – Rafe megérdemli. Őszintén mondtam. Otthagytam az erkélyt, és felmentem a tetőre, ahol nem volt más, csak én és az ezernyi pislákoló csillag, és sötét szépsége a világ végéig nyúlt, elfojtva az udvarok és királyságok végtelen játszmáit.

tvágtak a hosszú völgyön, és a pusztulás őrszemei lenéztek Morrighanre a magas csúcsokról, és azt suttogták: közel az út vége. Ám a Sötétség felüvöltött és újra lecsapott, Morrighan pedig harcolt a Szent Fennmaradottakért, kiontotta a sötétség vérét, végleg elpusztítva azt. Morrighani Szent Szövegek IV.

HETVENKILENCEDIK FEJEZET

Belekortyoltam a mély bögrében gőzölgő cikóriafőzetbe, úgy néztem a tanácsterem asztalán szétterített térképeket. Csak forgattam őket, mintha más szögből nézve megláthatnék valamit, ami eddig elkerülte a figyelmemet. Ott. Kavargott bennem, mintha egy távoli hang noszogatna, hogy nézzem meg jobban, újra, de azt sem tudtam, mit keresek. Ott. Válasz? Figyelmeztetés? Fogalmam sem volt. Korán érkeztem, mert nem bírtam aludni. Még sötét volt, amikor felriadtam a gyermekek jajgatására. Ledobtam a takarót, és az ablakhoz futottam, de a hangok nem kintről jöttek. A szobámban lebegtek, lehunyt szemhéjam mögött úszkáltak. Láttam a gyerekeket félelmükben összekuporodva – a fiatal vendai katonákat, akik már úton voltak. És meghallottam a brezalotok forró, vad zihálását; az orrlyukaikból kanyargó gőz szétterjedt az éjjeli levegőben. Aztán a komizár suttogott, a hangja a bőröm alá kúszott, mint a férgek. Szenvedély, Jezelia, szenvedély. Megértesz végre? Ezek után semmiképpen nem bírtam volna visszaaludni. Felöltöztem, kilopóztam a konyhába, ahol mindig várt egy kannára való forró víz, és amíg a cikória ázott, letérdeltem a tűzhely mellé, hogy elmondjam a reggeli emlékverseket. Morrighanre gondoltam, aki térkép nélkül vágott át a vad vidékeken, és a bátorságra, amit össze kellett gyűjtenie. Én is azért a bátorságért fohászkodtam. Legalább egy tucat térkép hevert kiterítve az asztalon – némelyik Civicát ábrázolta, volt, amelyik az egész királyságot, mások az egész földrészt. Elmosódott előttem a kép, és valami erős illat árasztott el, egy völgy letaposott, összezúzott füvét idézte. Égnek álltak az apró hajszálak a tarkómon. Ott. A hang tisztán csengett, akár a sajátom. Alaposan átrendeztem a térképeket, ezúttal a déli útvonalakra

összpontosítva, de azok most sem rejtettek több választ, mint azelőtt. Tucatnyi lehetőség állt nyitva. Újra és újra átbeszéltük, melyik utat választja vajon a komizár, habár miután a seregei beözönlenek Morrighanbe, már alig lesz jelentősége. Százhúszezer katonának nem kell sok idő, hogy eltapossa az útjába eső falvakat és elborítsa Civicát. Ugyanolyan nyomasztó kérdés volt az is, hogy: mikor érnek ide? Mennyi időnk van még? Sok múlt az útvonalon, habár a déli és északi utak közötti különbség legfeljebb napokban volt mérhető. Kiküldtük az őrszemeket, hogy idejében figyelmeztessenek, de a hatalmas vad vidék minden mérföldjét nem járhatták be. Az elmúlt két hétben a tervezés nagy részét kint folytattuk le: a környéken lovagoltunk, igyekeztük felmérni a stratégiai helyeket, ahová a védműveket állítsuk. Civica szörnyen védtelen volt, a két fő ütőerére épített blokád szánalmasan elégtelennek tűnt. Ebben az időszakban kezdtem újra a gyakorlás is. Amint levették a hevedert és a kötést, igyekeztem visszanyerni bal kezem erejét, ám az érzéketlenség megmaradt. Meg tudtam vele markolni egy pajzsot, de szinte semmi mást. Tíz lépésről is képtelen voltam eltalálni a célpontot. A jobbommal kellett keményebben dolgoznom. Megpróbáltam elrejteni a dühömet Natiya elől, és több tucat nőt képeztem, akik szintén ki akarták venni a részüket az erőfeszítésből. Nagy részük már eleve tudott íjjal és karddal bánni. Amikor meglátta a nőket a sorok között, Howland tábornok úgy összeharapta az állkapcsát, hogy azt hittem, szilánkokra hasadnak a fogai. – Minden elszánt katonát örömmel fogadunk, mert szükségünk van rájuk, tábornok – közöltem vele, hogy eltapossam az érveit, mielőtt belekezdene. – Önt is egy nő fogja a csatába vezetni. Miért lepi meg, hogy a csapatokban is ott vannak? Döbbenten nézett rám; akkor értettem meg, hogy csak most fogta fel, én is vele megyek a harctérre. Igen, számolta a napokat, amíg az apám felgyógyul, vagy a bátyáim hazatérnek, ám eddig egyik sem történt meg. Kinyílt az ajtó. Felpillantottam. Rafe állt ott, szintén gőzölgő bögrével a kezében. Visszafordultam a térképek felé. – Korán jöttél.

– Te is – vágta rá. Nem mondtam el neki, hogy ismerem az eljegyzése körülményeit. A pohárköszöntőm nem oszlatta el a feszélyezettséget kettőnk között. Néha rajtakapott, hogy őt nézem; olyankor gyorsan félrepillantottam. Máskor az ő tekintete pihent meg rajtam, miután véget ért a társalgás, és azt kérdeztem magamtól, mire gondolhat. De kialakult köztünk egy ritmus. Barátok voltunk. Bajtársak. Mint Kaden és én. Mellém lépett, és lenézett a szétteregetett papírokra – odébb tolt egyet, és a karja az enyémhez ért. Perzselt az érintése, úgy, ahogy barátok közt nem lett volna szabad. Tudtam, helytelen, de az érzéseimnek nem parancsolhattam. – Látsz valamit? – kérdezte. Csak azt láttam, hogy az erőfeszítéseink hiábavalónak tűnnek. – Nem. – Kitalálunk valamit – felelte, mint aki a gondolataimban olvas.

Kaden is megérkezett, és mint minden reggel, mielőtt a többiek csatlakoztak volna, megegyeztünk, hogy mi legyen a napirend. Tárgyalni kellett a várható inváziós útvonal melletti falvak kiürítéséről, de tudtuk, hogy ez pánikot szülhet, és fennakadást okozhat az ellátásban, amire viszont nagyon is szükségünk volt. Hátradőltünk a székekben, a lábunkat feltettük az asztalra, és órákkal később ugyanabban a testhelyzetben hallgattuk Tavish és Reunaud százados vitáját arról, miként lehetne kiiktatni egy brezalotot. Undok, támadó lények voltak, tökéletes eszközök a komizár legpusztítóbb fegyvereinek célba juttatására. Mindketten látták már, hogy dárdával le lehet döfni őket, ám ehhez túl közel kellett volna merészkedni a robbanó állatokhoz. Abban egyetértettek, hogy egy ostrom-nyílvető volna a legjobb, de ha nem tudjuk, pontosan merről támadnak a hatalmas lovak, több tucatnyira lesz szükségünk ezekből a fegyverekből. Morrighan négy ilyet birtokolt, és egyiket sem vetették be évek óta. A nehéz ostromgépeknek általában semmi hasznát sem vették a távol eső csatatereken – egy ember megölésére elég volt a kard vagy a nyíl is.

Kiadtuk a parancsot, hogy készítsenek még több ostrom-nyílvetőt. Bekopogtak; egy őrszem jelentette, hogy a szolgák meghozták az ebédet. A térképeket átpakoltuk az oldalsó asztalra, a helyükre tálcák kerültek. Evés közben a katonák képzésére fordult a szó; a gondolataim visszatértek a bátyáimhoz. A szemközt ülő Rafe-re néztem. Már nem is emlékeztem, megköszöntem-e neki, hogy kíséretet parancsolt a bátyáim hazatérő zászlóaljai mellé – aztán önző módon arra gondoltam, hány katonából áll egy dalbrecki hadtest. Egy morrighani négyszáz főt számlált. Ha ideérnek, maradnak is, hogy kisegítsenek? Tudtam, ugyanez jár Kaden fejében is – és aztán, két falás kenyérrel körített marhaszegy között a vezértábornagy kibökte a kérdést, amely mindannyiunkat foglalkoztatott: küld-e Dalbreck további seregeket Morrighanbe? A teremre csönd borult. A kérdés már korábban is elhangzott. Rafe, amióta megérkezett Civicába, fenntartotta, hogy ő és az emberei csupán azért vannak itt, hogy segítsenek kitakarítani az árulókat, helyreállítani a királyságunk rendjét és felkészíteni a saját erőinket egy lehetséges invázió elleni védekezésre. A vezértábornagy ezzel kellemetlen helyzetbe hozta Rafe-et. Dalbreck is veszélyben forgott, és Rafe-nek ott voltak a saját határai, amelyekre szintén gondolnia kellett, ingatag trónjáról nem is beszélve. Már azzal is sokat kockáztatott, hogy idejött. Láttam, hogy Sven figyelme kiélesedik, úgy várja, mit válaszol a király. Rafe engem figyelt, és gondosan mérlegelte a választ, aztán visszanézett a vezértábornagyra. – Amikor elküldtem az üzenetet Fontaine-be, hozzáfűztem, hogy küldjenek csapatokat. Az arcok az asztal körül felderültek. – Mennyit? – kérdezte Marques. – Mindet. Sven hátradőlt és sóhajtott. – Ez a legnagyobb helyőrségünk. Hatezer katona. Néhány pillanatig senki sem szólt. – Nos… ez… – A vezértábornok szemöldöke magasba szökött

elkerekedő szeme felett. – Rendkívüli! – fejezte be Howland. – És igen nagy örömünkre szolgál – tette hozzá Marques. – Ugyanezt kértem a Marabellától is – folytatta Rafe. – Útközben még két másik helyőrségből is csatlakozni fognak hozzájuk, ami újabb kétezret jelent. Biztosra veszem, hogy ők mind eljönnek, feltéve, hogy a sólyom baj nélkül elért hozzájuk. A többieket illetően nem tehetek ígéretet. Nem voltam benne biztos, hogy jól hallottam. – A többiek? – kérdeztem ugyanolyan dermedten, mint mindenki körülöttem. Sven felállt, és az asztalra támaszkodott. – A többiek? – A harminckétezer katona Dalbreckből, akiket visszarendeltem a határ mellől. Amint mondtam, nem ígérhetem, hogy el is jönnek. Az ütőerő átcsoportosítása némi ellenkezésre talált. Ráadásul a tábornok, akinek a csapatokra vonatkozó parancsot kiadtam, ugyanaz, aki nemrég kihívott. Meglehet, a parancsot arra használja majd, hogy újraélessze a trónigényét. Mindazonáltal nem valószínű… – Rafe tétován rám nézett. – Mert eljegyezted a lányát – fejeztem be helyette. Rafe bólintott. – Nem valószínű? – Sven hitetlenkedve meredt Rafe-re, a szeme szikrát szórt; aztán megfordult és kiment, becsapva maga mögött az ajtót. Rafe Tavish felé biccentett, hogy menjen utána. Tavish szintén kisietett. Ismét csönd lett, a tisztek az ajtót nézték. Sven haragja még mindig az asztal felett lebegett. Végül a vezértábornagy Rafe felé fordult, és láttam a kétséget a szemében. Egy dolog segíteni egy lázadással fenyegetett hercegnőnek, hogy felfedje az árulókat, ám ha egy király védtelenül hagyja a saját határait, az őrültség. – Az istenekre, miért tette? A saját határait gyengítette meg ezzel. Rafe nyugalma meg sem rezdült. – Semmi kétségem afelől, hogy a komizár megtámadja Dalbrecket is, de csak miután Morrighanen átjutott. Először ide fog bevonulni. – A hercegnő is ezt mondta, de hogyan lehet benne biztos, hogy… – Ez kiszámított kockázat. Nagyobb kockázat lenne nem átdobni ide a

csapatokat. A saját pusztulásunkat is jelenthetné. Stratégiai nézőpontból Morrighannek rendelkezésére áll az összes kikötő és erőforrás, hogy leigázzon minden nyugati királyságot. Ha a komizár megszerzi Morrighant, többé nem lehet megállítani. – Elhallgatott, egy pillanatra a szemembe nézett. – De valami más sokkal nagyobb bizonyosságot ad. Valaki egyszer megkérdezte, éreztem-e már valaha valamit mélyen, legbelül. – Visszapillantott a vezértábornagyra, aztán végigfuttatta a tekintetét a falon körülöttünk, az ősi freskón, amely az ifjú Morrighan történetét mesélte el; fel a mennyezetig, a kövekig, és az évszázados cementig, amely összetartotta az egészet. – Ez az ékkő, amelyre a komizár vágyik. Morrighan a legrégebbi királyság. Az összes többi belőle született. Sosem bukott el. A nagyság szimbóluma, de még annál is több: ez az a királyság, amelyet az istenek a kezdetektől szentséggel ruháztak fel. A komizár számára Morrighan leigázása egyenértékű az istenek leigázásával. Vendában magam is láttam a vágyat a szemében. Nem éri be kevesebbel. Hosszú, döbbent másodpercekig hallgattunk. Tudtam, Rafe csodálatra méltó pontossággal mérte fel a komizár vágyait. – Köszönjük, Jaxon király – mondtam végül. – Akárhányan is jönnek el, minden katona erősebbé tesz minket, és mindegyikükért az adósaid leszünk. Többért mondtam köszönetet, mint pusztán a csapatokért. Immár ő is ugyanolyan mélyen benne volt az egészben, mint Kaden és én. Minden vagy semmi. Új lelkesedés vett erőt a többieken; a tábornokok és tisztek sorra kifejezték a hálájukat, de Kaden és Rafe sokattudón nézett össze velem. Ha mindenki eljön, akit Rafe kért, az együttes erőink még úgy is csak hetvenezret tesznek ki. Továbbra is csaknem kétszeres túlerővel kell szembenéznünk, és egy olyan sereggel, amely a létező leghalálosabb fegyverekkel tör ránk. Rafe valamelyest lehűtötte a kedélyeket, mondván, hogy ez csak tapasz egy tátongó seben, holott tűre és cérnára lenne szükségünk, hogy összevarrjuk. – De tapasznak átkozottul jó – vágta rá a vezértábornagy. Folytatódott a vita. A tábornokok, immár a megnövekedett létszámmal tervezve, még több védőblokád felállításáról kezdtek beszélni Morrighan

ütőerein. Tű és cérna. Kadent néztem. Mozgott a szája, de nem hallottam a szavait. A helyiség elmosódott előttem. A vita távoli mormolássá vált, más hangok tolakodtak előre. Nyikordulás. Roppanás. Kerék fordul a kövön. Emlékeztem: hallottam a híd kondulását. Túl korai volt. Még nem jött el az olvadás. A szoba még távolabb siklott előlem, a fejemben erősödtek a hangok. Gőz sziszegése. Hullámzó üvöltés. Sietős léptek. Rettenet; sűrű, mint az éjszaka. Szenvedély, Jezelia, szenvedély, suttogta a forró hang a fülembe. És egy másik hang, halk, szelíd, vékony, mint a szél lebbenése. Ott. – Lia? – Kaden megérintette a karomat. Összerezzentem: a köd feloszlott. Mindenki engem nézett, de az én fejemben csak egy szó járt: pachegók. Csikordult a székem, úgy löktem hátra, és az oldalasztalhoz futottam, ahová a térképeket halmoztuk. – Tegyétek odébb az ételt! – kiáltottam, felnyaláboltam a papírokat, és szétterítettem őket a főasztalon. – Mi az ördög? – Láttál valamit? – Valaki mondja meg nekem, mit csinált az előbb! Addig kutattam a térképek között, amíg meg nem találtam, amelyiket kerestem. Ott. – Északon – jelentettem ki. – Arról jön. Fellobbant a vita. – Az északi utat már elvetettük. Egy kései havazás megakaszthatná. – Annál északabbra – vetettem ellen. – Az Infernaterren át. A tökéletes

útvonal. Sima, és a tél sem fenyegeti. Mostanra Kaden és Rafe is a hátam mögött állt, a térképet vizsgálták. Kaden hátralépett, a fejét rázta. – Nem, Lia. Arra nem. Soha nem választaná azt az útvonalat. Ismered a törzseket. Még Griz és Finch is… A seregében túl sokan félnek a meddő földekről terjedő babonáktól. Ráemeltem a pillantásomat. – Éppen ez az. Kihasználja a félelmüket. Még mindig értetlenül nézett rám. – Szenvedély, Kaden. Már nem használhat engem. Fel kell szítania a saját szenvedélyét. Másfélét, mint az enyém. Olyat, amely előreösztökéli a seregét. Megjelent a tekintetében a megértés – aztán az aggodalom. Mennyivel hamarabb ér ide, mint feltételeztük? – Hallottam őket – jelentettem ki. – A fiatal katonák kiáltásait. A pachegók üvöltését. A komizár a félelmüket használja ki, hogy ostorozza őket. És mi lehet jobb útvonal, mint az Infernaterr meddő síksága, hogy gyorsan keresztülhajtsa a seregét a kontinensen? Újra a térképet vettem szemügyre, felmértem Morrighan és az Infernaterr távolságát. Új hang szólalt meg a fejemben: Rafe szavai, amikor a kardom megakasztotta a csapását. Támadj! Ne várd meg, hogy kifárasszalak! – Ez mi? – kérdeztem, és ráböktem a térképen egy V alakú vonalra az Infernaterr végénél. Reunaud százados lépett mellém, hogy megnézze. – Az Őrszemek Völgye. Néha Utolsó Völgynek is nevezik. Elmagyarázta, hogy a hagyomány szerint ez volt az utolsó völgy, amelyen Morrighan átvezette a Fennmaradottakat, mielőtt elértek volna az új kezdet földjére. Reunaud néhányszor már átutazott rajta a Candorába tartó konvojokkal. Ne hagyd nyugodni! Legyen a meglepetés a szövetségesed! – Miért nevezik az Őrszemek Völgyének? – tudakoltam. – A romok miatt. A völgyet szegélyező ormok tetején gubbasztanak, mintha figyelnének. A fény fura dolgokat művel velük. Különös völgy az, és a katonák szerint, amikor a szél fütyül a romok között, az Ősök szólongatják

egymást. Kikérdeztem a terepviszonyokról, az ormok magasságáról, a völgy hosszáról és a csúcsokon túli számtalan kanyonról. Haladj előre! A kard gyilkos fegyver, nem védekező eszköz. Ha hárításra használod, elmulasztod az alkalmat, hogy ölj. Reunaud elmondása szerint a völgy tíz mérföld hosszan nyúlt el, ám a kijárata alig ötven lépés széles volt. Már láttam magam előtt a komizár sorait: a legfiatalabbakat állítja előre, mert őket ítéli a leginkább feláldozhatónak a seregből. Vendában nincsenek gyerekek. Az arcomba vágja majd, és azt várja, hogy ezzel megtör majd, mint akkor a teraszon. Megtör vele minden morrighani katonát, aki vonakodva emeli a kardját egy gyerek ellen. – Csak az időnket pocsékoljuk azzal, ha Civicát próbáljuk védeni. Előre kell törnünk. – Előretörni? De hol? – morgott Howland tábornok. – Mire… – Ez a tűnk és cérnánk. Itt tudjuk megfogni őket. Beérnek a völgybe, ahol mi meglepetésszerűen, oldalról támadunk. Rajtaütünk a legerősebbeken, amíg mi is erősek vagyunk. Ez lehet az egyetlen esélyünk. – Ráböktem a kis V betűre a térképen. – Itt. Ezen a ponton csapunk össze a komizár seregével. Minden csapatunkat az Őrszemek Völgyébe irányítjuk. Heves vita lobbant fel. Howland, Marques és Perry össztüzet zúdítottak rám, mert azt gondolták, megbolondultam, amiért – ahogy ők mondták – egy sejtelem miatt a teljes katonai erőnket egyetlen, nagyon távoli pontra akarom átirányítani. Rafe és Kaden a térképet nézték, csendesen váltottak néhány szót, aztán rám pillantottak és bólintottak. A vezértábornagy és Reunaud, úgy tűnt, két tűz közé szorult. – Tudja, mennyi időbe kerül átcsoportosítani egy harmincezres sereget olyan messzire? – üvöltött Howland, és fenyegetőn rázta felém az ujját. – Azt mondja, egy barbár vezér képes egy szédületes, százhúszezres sereget átvezetni a teljes földrészen, de mi nem bírjuk a magunk kisebb csapatait eljuttatni egy, a határainkon éppen csak kívül eső pontra? Esetleg ne adjuk fel máris, tábornok? – De semmi bizonyíték nincs rá, hogy északról jönne! – kiabálta Marques. – Hagyjuk védtelenül Civicát? – vetette égnek a kezét Perry. – Nem

teheti meg… – Ez a kérdés nem egyeztetés tárgya – vágtam el a tiltakozásukat élesen. – Reggel belekezdünk az új stratégia kialakításába. A hét végén megkezdjük a kivonulást. Most elmehetnek, hogy felkészítsék a seregeiket az indulásra, és… Howland elém lépett, két kezét ökölbe szorította maga mellett. – Erre nem fog sor kerülni! – ordította. – A királyné elé viszem a kérdést! Ön nem… Rafe és Kaden megfeszült, mintha készen állnának, hogy újra beledobják a szökőkútba, ezúttal az ablakon át, ám ekkor valaki bedörömbölt az ajtón, majd be is rontott. Az időőrző volt az, elnyomakodott az őrszem mellett, a szeme kidülledt, az arca verejtéktől csillogott. A nyomában Pauline és Gwyneth érkezett. – Mi az? – kérdeztem, és a szívem a torkomba ugrott. – A király – bökte ki zihálva. – Felébredt. És mindannyiukat kéreti a szobájába. Haladéktalanul.

NYOLCVANADIK FEJEZET

Howland tábornok rohant ki elsőként, mintha az istenek egyenesen őt ajándékozták volna meg ezzel. Az apám felébredt. Ajándék, valóban, gondoltam. De talán nem a legjobbkor jön. Rafe és Kaden egyaránt tiltakozott, azt kérdezték, tényleg szükség van-e a jelenlétükre. Pauline biztosította őket, hogy igen. Egyikük sem tűnt boldognak, hogy találkozhat az apámmal. Az időőrző és Howland tábornok nyomában siettünk végig a folyosókon. Pauline és Gwyneth elmondták, hogy a királyné a király mellett van, akit már teljeskörűen tájékoztattak a történtekről. – Úgy érted, arról a lázadásnak nevezett semmiségről? – Rafe úgy dörgölte meg a nyakát, mintha máris szorulna rajta a hurok. – Nem vagy humoros – közöltem. A lépteink visszhangot vertek a falak között, mint egy kisebb csapat ideges kecske dobogása. Úgy éreztem, sosem érünk oda, de aztán, mielőtt valójában felkészültem volna, az apám lakosztályának előterébe vezető ajtó kitárult, és Cloris néném beterelt minket. A kormány többi tagja, az akadémikust is beleértve, már ott volt. – Menjetek be – mondta Cloris néném. – Már vár. Zakatolt a szívem, amíg besorjáztunk a szobába. Apám az ágyban ült, párnákon támaszkodva. Sovány arcát mély ráncok szabdalták, sokkal idősebbnek tűnt a koránál, de a szeme fénylett. Anyám az ágy mellé húzott széken ült, az ujjaik szokatlan természetességgel fonódtak össze. Apám tekintete először rám esett, egy hosszú, vizslató pillanatig megpihent rajtam, aztán végre szemügyre vette a többieket is. – Jól értem, hogy tanácskoztak, és engem nem hívtak meg?

– Kizárólag mert nem volt olyan állapotban, felség – vágtam rá. Összevonta a szemöldökét. – Feltételezem, a naponta adagolt méreg nem tett nekem jót. – Fel… Apám arcára haragos kifejezés ült ki. – Az ön dolgára is sor kerül, Howland. Várjon a sorára. A tábornok bólintott. – Melyik önök közül Dalbreck királya? – Az én vagyok, felség – válaszolta Rafe, mire az apám nagy erőfeszítés árán felemelte a kezét, és begörbített ujjával közelebb intette magához. – Azért jött, hogy elfoglalja a királyságomat? – Nem, uram, mindössze segítséget nyújtani. – Egyértelmű volt, hogy az apám még mindig nagyon gyenge; tudtam, hogy Rafe alaposan megválogatja a szavait, ám éreztem némi idegességet is a hangján. Rafe sosem volt ideges. Elakadt a lélegzetem. – Jöjjön közelebb. Hadd nézzem meg jobban. Rafe előrelépett, és fél térdre ereszkedett az ágy mellett. – Minek térdepel? – mordult rá az apám. – Egy király nem hajol meg egy másik előtt, a tisztiszolgája erre talán nem tanította meg? – Különös fény csillant meg a szemében, és egy pillanatra rám sandított. – Hacsak nem valami más ok miatt térdelt le? Ha így áll a helyzet, nem a megfelelő személyt választotta. Jóságos istenek. Játszadozik Rafe-fel. Ez nem az én apám. A méreg kárt tett az elméjében? – Nincs más ok – jelentette ki Rafe, és sietve felállt. Az apám egy intéssel elbocsátotta. – Te pedig bizonyára az orgyilkos vagy – fordult Kaden felé, és hasonlóképpen őt is közelebb intette. Kaden nem térdelt le, de tudtam, semmiképpen nem is tenné meg. Akkor sem hajol meg a királyok előtt, ha az életébe kerül. Úgy tűnt, apám észre sem veszi a sértést. Kaden arcát nézte, aztán nagyot nyelt, és a szemében megbánás csillant, mintha felfedezte volna a hasonlóságot Kaden és az alkormányzó között. – Tudtam rólad. Az apád azt mondta, az anyád vitt magával.

– A megtévesztés mindig is az erőssége volt – felelte Kaden. Apám mélyen, szaggatottan felsóhajtott. – Ahogy tudtommal a tiéd is. Pauline-ra néztem. Itt volt, amikor elmondták apámnak, mi történt – de vajon beszélt neki Terravinről? – Azért jöttél, hogy megölj valakit, fiú? Kaden szemében halvány mosoly csillant. Kész volt csatlakozni apám játékához. – Csak ha a lánya úgy parancsolja. – És megparancsolta, hogy ölj meg engem? Kaden vállat vont. – Még nem. Apám szeme élénken felragyogott. A játék visszaadta az életerejét, az életkedvét. Újra rám nézett, és a homlokát ráncolta. – Arabella, a parancsom ellen cselekedtél, és ha jól értem, elkótyavetyélted az esküvői köpenyed ékszereit, amelyek generációk óta a családunk birtokában voltak. Büntetést érdemelsz. Howland és Perry tábornok boldogan topogott. – Felség – szólt közbe Rafe. – Ha megengedi… – Nem, nem engedem! – csattant fel az apám. – Ez még mindig az én királyságom, nem az öné. Lépjen vissza, Jaxon király. Biccentettem Rafe-nek, hogy megnyugtassam. Várj. Apám elhelyezkedett a párnáin. – A büntetésed pedig az lesz, hogy továbbra is helyettem fogsz uralkodni, és elviseled az ezzel járó végeérhetetlen és abszurd piszkálódásokat, amíg teljesen fel nem gyógyulok. Elfogadod a büntetésedet, Arabella? Fájón elszorult a torkom. Előreléptem. – Igen, felség, elfogadom – feleltem, aztán hozzátettem: – Egy feltétellel. Meglepett mormogás hallatszott. Apám még így legyengülve is képes volt a szemét forgatni. – Feltételekhez kötöd a büntetésedet? Semmit sem változtál, Arabella. – Ó, dehogynem, apám, nagyon is sokat. – Mi a feltételed?

– Támogatni fogja, akármit döntök, mert még sok kemény döntés áll előttünk, és néhány nem lesz éppen népszerű. – Népszerűtlen, mint az államcsíny? – Igen, éppen annyira. – Akkor jóváhagyom a feltételt. – Elnézett mellettem, a többiek irányába. – Biztosra veszem, hogy Arabella teljes megelégedésemre fogja letölteni a büntetését. Van valakinek ellenvetése? Senki sem szólt, bár tudtam, nem egy nyelven keseredtek meg a dühös szavak. – Helyes – bólintott az apám. – Akkor most mindenki kifelé. Beszélni akarok a lányommal. Négyszemközt.

Amint a helyiség kiürült, és visszafordultam az apám felé, láttam, hogy az előadás kimerítette. Mélyen a párnái közé süppedt, és gyengébbnek tűnt, mint azelőtt. A szeme nedvesen csillogott. – Sajnálom, Arabella. Összehúztam magam az ágyon mellette, a szívére fektettem a fejemet, ő pedig valahogy felemelte a karját, hogy a vállamra tegye, és megveregesse a karomat. Sok mindenért bocsánatot kért, nem utolsósorban azért, hogy annyira belefásult a pozíciójába, hogy hagyta a korrupciót ilyen magasra felszivárogni. – Apaként és királyként is kudarcot vallottam. – Mindannyian követünk el hibákat, apám. Remélhetőleg tanulunk belőlük, és továbblépünk. – Hogy szereztél egy orgyilkost és egy frissen megkoronázott királyt bizalmasodnak? – Az isteneknek veszekedett humorérzéke van. – Bízol bennük? Elmosolyodtam, mert eszembe jutott minden csalás és árulás, ami lefolyt köztünk. – Az életemet is rájuk bíznám – feleltem. – Van más is e mögött a társulás mögött?

De még mennyi, gondoltam. Talán több, mint amit bármelyikünk is megérthet valaha. Együtt támadnak majd, mint a mennyből hulló, vakító csillagok. – Igen – válaszoltam. – Nemcsak nekem adnak reményt, hanem Vendának is. – Úgy értettem… – Tudom, hogy értetted, apám. Nincs közöttünk más. – És mi ez a népszerűtlen döntés? Elmondtam neki, hogy a völgybe csoportosítjuk át az erőinket, a tábornokok kívánsága ellenére, és aztán a tervemnek azt a részét is elmondtam, amit senki másnak. – Arabella, ezt nem… – Megígérted, apám. Ez a döntés az enyém. – Felálltam mellőle. – Pihenned kellene. Sóhajtott, de a szeme már félig le is csukódott. – A többi királyság ezt soha… – Nem lesz más választásuk. Ebben nem engedek. Kérlek, bízz bennem! Aggodalmasan ráncolta a homlokát, de a következő kérdést már nem tudta kimondani. Elfogyott az ereje, a szeme lecsukódott.

Fellelkesülve tértem vissza a saját szobámba; újra és újra felmerült előttem a szüleim összefont ujjainak képe. Egyszerű gesztus volt, váratlan, mint a nyári zápor. Van, ami megmarad, akkor is, ha… Rafe ajtaja kivágódott, éppen amikor elléptem volna előtte. Rafe rontott ki, és egyenesen belém szaladt. Megbotlottunk, de visszanyertük az egyensúlyunkat; Rafe a falon támasztotta meg magát mögöttem. – Lia – bökte ki meglepetten. Bár már mindketten szilárdan álltunk a lábunkon, ő nem mozdult. Zizegett köztünk a levegő, megbizsergette a bőrömet. Rafe szemében láttam a feszültséget; végül egy esetlen mozdulattal

odébb lépett, hogy távolabb kerüljön tőlem. Nagyot nyeltem, igyekeztem meggyőzni magam, hogy ez mind az elengedés része. – Hová rohansz ennyire? – Beszélnem kell Svennel még vacsora előtt. Meg akarok bizonyosodni róla, hogy nem hozza magával a haragját is. Ne haragudj, de most… – Tudom – feleltem színtelenül. – Menned kell. Mégis tétovázott. Beletúrt a hajába, és az apró mozdulat elárulta, hogy ő is küzd azzal, hogy apránként elengedjen. A szerelem nem ér egy csapásra véget, akármennyire is jó volna, vagy akármennyire nincs helye az ember életében. Nem is lehet megparancsolni, hogy érjen véget, ugyanúgy, ahogy az eljegyzési papírok nem teremtik meg. Talán cseppenként kell elszivárognia, mint a vérnek, amíg a szív hideggé, érzéketlenné, jórészt holttá válik. Rafe egyik lábáról a másikra állt, nem nézett rám. – Vacsoránál találkozunk – mondta végül, és elsietett, hogy megkeresse Svent.

A kályha lángjainak fénye táncoló árnyakat rajzolt a falakra. Levettem a fegyvereimet és a fegyveröveimet, és átvágtam az öltözőkamra felé. Sorra dobtam le a ruháimat, ahogy a homályban óvatosan lépkedtem előre. Meggyújtottam egy gyertyát az íróasztalon, fogtam egy törölközőt, hogy megmosakodjak, de akkor megéreztem valamit. Valaki jelenlétét. Jezelia. Megpördültem, a szívem vadul vert, a tekintetem a helyiség sarkait kutatta. A szaga, az izzadsága, az önbizalma betöltötte a szobát. Pillantásom ide-oda ugrált, igyekeztem belátni az árnyak mögé, mert biztosra vettem, hogy valóban itt van. – Komizár – suttogtam. Hallottam a lépteit, láttam a szeme csillanását a sötétben, éreztem a torkomra fonódó keze hidegét. A hüvelykje a nyakgödrömbe mélyedt, kereste az érverésemet. Mindig el lehet venni még valamit.

És aztán eltűnt. A szoba üres volt, mint mindig. Újra bírtam lélegezni, ha zihálva is. A hazugságok rád erőszakolják magukat. Az ő hazugságai. Minden mérfölddel, amit megtett, engem gúnyolt, engem átkozott. Megtettem az elgondolhatatlant, rosszabbat annál is, mint hogy leszúrtam: elloptam a hatalma egy részét. Igyekeztem megnyugtatni zakatoló szívemet. Nem fogom hagyni, hogy a hazugságai megkeserítsék a nap diadalait. Mély, tisztító lélegzetet vettem. Vizet töltöttem a mosdótálba, de aztán a csillogó felületet bámulva megdermedtem. A kancsó kiesett a kezemből és csattanva zuhant a padlóra. A vízben vér kavargott, vörös szálak csavarodtak egymásba a szemem előtt, vihart láttam, amelynek a szele csatakiáltásokat hozott, húsba metsző kardpengét, a földre zuhanó testek tompa puffanását. És aztán ugyanolyan hirtelen a víz ismét vízzé vált – szelíd, tiszta vízzé. Elhátráltam, lélegezni próbáltam, vakon botorkáltam át a szobán. A fivéreim zászlóaljai. Fájdalmas nyögéssel jutottam újra levegőhöz. Összekapkodtam a ruháimat. Remegő kézzel öltöztem, felcsatoltam az öveket, tokba csúsztattam a fegyvereket, felrántottam a bakancsokat. Az én szavam is ér annyit, mint Rafe-é. Az alkormányzó cellájához indultam.

NYOLCVANEGYEDIK FEJEZET

RAFE

Tavish szerint Sven Azia századoshoz ment, hogy beszéljen vele a rabok őreinek váltásáról. Tavish maga egy szót sem bírt belőle kihúzni; szorosra zárt szájjal, füstölögve távozott. – De ismered Svent. Mindig üvölt a szedett-vedett döntéseid miatt. – Szerinted sincs igazam? Tavish, a vacsorához készülődve, belebújt a mellényébe. – Én mindig úgy gondolom, hogy nincs igazad. A végén általában kialakul. Ne aggódj, Sven is megbékél majd. – Felhúzta az egyik bakancsát, de még csak félig fűzte be, amikor megállt a keze. – Mindenesetre a másik döntésedről egyelőre nem beszélnék neki. Attól tényleg felrobbanhatna a feje. Bólintottam, és töltöttem magamnak a vízből. Tavish rám vigyorgott. – Tudod, ha meghalsz ebben a csatában, nem kell elvenned senkit. Félrenyeltem a kortyot, és végigöntöttem a maradék vizet az ingemen. – Hát ez lélekemelő gondolat, köszönöm. – Taktikai tiszt vagyok. Folyton gondolkozom. Megpróbáltam egy törülközővel felitatni a vizet. – Talán ideje lenne más hivatás után nézned. – Ki fogod bírni – válaszolta, immár komoly arccal. – Melletted leszünk. Neki megmondtam, hogy nem fogom feleségül venni a tábornok lányát. Nem Lia és nem is a saját magam kedvéért, csakis a lányéért. Ő sem akart jobban hozzám jönni, mint én elvenni őt. Ugyanúgy kényszer alatt állt, mint Lia annak idején. Egyszer már elkövettem ezt a rettenetes hibát, nem fogom elkövetni még egyszer, akkor sem, ha a trónom lesz az ára. A lány

megérdemelte, hogy maga alakítsa ki a jövőjét, és ne a tábornok tervezze meg azt a saját érdekeit nézve. – Megmondtad Liának? – Miért? Hogy aztán végigmehessünk ugyanazokon az érveken, mint amikor elhagytuk Marabellát? Nem volnék rá képes. A döntésem nem változtat kettőnk között semmin. Ha túléljük ezt az egészet, én visszatérek Dalbreckbe, ő pedig… – Megráztam a fejem. – Ő pedig nem fog velem jönni. – Hogy veheted ezt ilyen biztosra? A Lia szemében égő dühre gondoltam, amikor a helyőrségben táncoltunk; a csontokra, amelyeket titokban a zsebébe csempészett az asztalról, határozott lépteire a Piers-tábornál felállított emelvényen, és arra, amikor a magasba emelte Kaden kezét, megszólítva a seregeket. – Ismerem őt. Biztosra veszem. – Más ígéreteket tett? – Igen. Tavish felállt, és a vállamra csapott. – Sajnálom, Jax. Ha bármin változtathatnék érted, megtenném. – Tudom. Azzal magamra hagyott, hogy találkozzon Jebbel és Orrinnal. Inget váltottam, és én is elindultam Sven keresésére. Még mindig a szavain rágódtam. Megbékél majd. Ezúttal azonban más érzésem volt. Sven már máskor is kifakadt rám, de soha nem mások előtt. Talán ez nyomta a lelkét. Olyan döntéseket hoztam, amelyek a trónomat veszélyeztették, a rangot, amelyre az élete egy nagy részét rááldozva felkészített – és nem kértem ki a tanácsát a döntések előtt. Emlékeztem, milyen volt még odahaza, amikor nyergeltem, hogy vakon elinduljak egy menekülő hercegnő nyomában. Az sem tetszett neki, de miután a fejemhez vágott egy csomó kérdést, félreállt, és hagyott elmenni. Mindig ezt tette: addig érvelt, amíg az elszánásom acélkeménnyé nem edződött. Amikor pedig nem bírtam határozni, felhergelt. Dönts, és viseld a következményét. Még akkor is elérte, hogy megfontoljam a dolgot, amikor a tábornok fejét akartam letépni a nyakáról. Mit akarsz inkább, a megelégedést, hogy letépted a fejét, vagy inkább olyan hamar érnéd el

Liát, ahogy lehet? Mert ebben az egyben igaza van – senki más nem képes olyan gyorsan összetrombitálni egy különleges csapatot a számodra, mint ő. És jól látta a dolgot. A legkisebb késedelem, akár egyetlen nap is oda vezetett volna, hogy nem érek idejében Liához. Ez volt a helyes döntés, és Sven segített meghozni. De azzal kapcsolatban, hogy a csapatokat átirányítom, nem gondoltam meg magam. A tanácsára sem volt szükségem. Tudtam, mit kell tennem, nemcsak Lia, hanem Dalbreck érdekében is. Elmagyarázom neki. Mostanra biztosan megnyugodott valamennyire. Sajnálni fogja, hogy elmulasztotta a találkozást a királlyal. Lia apja nem olyan volt, mint amire számítottam. Most már értettem, honnan örökölte Lia a számító pléhpofáját. Összerezzentem az emléktől – nem jöttem rá, hogy játszik velünk, amíg ki nem osztotta Lia büntetését. Valamiképpen tudta, hogy volt köztünk valami. Még mindig van. Valami, amit igyekeztem elfelejteni. Minden erőmre szükségem volt, hogy elvegyem a kezem Lia karjáról, amikor egymásba rohantunk. A közelében ügyeltem a mozdulataimra, annyira óvatoskodtam, hogy már kezdett fárasztóvá válni. Úgy éreztem, ismét a rönkön állok a sárgödör felett, és birkóznom kell. Egyetlen rossz lépés, és derékig merülök a mocsokba. Amikor elfoglaltuk magunkat a megoldandó feladatokkal, könnyebb volt – egyszerűen együtt dolgoztunk –, de az efféle véletlen pillanatokban, mint amikor összeakadtunk, minden kibillent, ingataggá vált, és újra ki kellett mérni a távolságot kettőnk között, emlékeztetve magamat, hogy nem tehetem meg azt, ami korábban olyan természetes volt. – Őrszem – szólítottam meg a katonát a keleti szárny bejáratánál, ahová a foglyokat zárták –, Haverstrom ezredes nem járt erre? – De igen, felség, nem túl régen. Még mindig lent van – biccentett a folyosó végi lépcső felé. Kétségkívül a százados fülét rágja az enyém helyett. Köszönettel tartozom Aziának. Beléptem a folyosóra. A lépcső sötétbe borult. Korán alkonyodott, és az őrök elfelejtették meggyújtani a lámpásokat. Csak a legalsó szint fáklyáinak táncoló lángjai adtak némi fényt. Néhány lépcsővel lejjebb tűnt fel a mindent átható, túlságosan mély

csend. Senki nem beszélt, nem csörömpöltek a fémtálcák, holott vacsoraidő volt. A kezem a kardomra csúszott – amikor leértem a fordulóba, egy testet láttam meg a lépcső alján heverni. Sven volt az. Kirántottam a kardomat és rohantam. Amikor a hátára fordítottam, akkor láttam meg, hogy odébb még két test hever. Egy katona és egy szolga, körülötte a tálcákról kiborult étel. A szemük nyitva, üvegesen meredt a semmibe. A cellaajtók mind nyitva álltak. A szívem vadul vert, úgy próbáltam Svennek segíteni és a veszedelmekre is ügyelni egyszerre. – Sven! – suttogtam. A hasa vérben ázott. – Őrök! – kiáltottam a lépcső felé – Őrszem! Visszafordultam Svenhez. Alig kapkodta a levegőt, a szája mozgott, mintha beszélni akarna. Valami nesz ütötte meg a fülemet, és megpördültem. A másik oldalon egy újabb testet pillantottam meg – Aziát. Felemelt karddal araszoltam oda hozzá, és lehajoltam, hogy megérintsem a nyakát. Halott volt. A vére a lefolyóba csepegett – azt hallottam meg. Belestem az első cellába. A helyiség közepén elvágott torokkal ott hevert az udvari orvos. A következőben egy újabb katona. A többi üres volt. Őrök dobogtak le a lépcsőn, Liával a nyomukban. – Megszöktek! – kiáltottam. – Hozzatok egy orvost! Sven még életben van! De csak alig. Ránehezedtem a vágásra. – Gyerünk, vén csataló! Maradj velünk! – Zárják le a városkapukat! – kiáltott Lia is. – Riasszák az őrséget és a tábort! Azzal térdre esett mellettem, hogy segítsen elállítani a vérzést, azonban úgy tűnt, hiába. A vér átszivárgott az ujjaink között. Kaden rohant le a lépcsőn, a tekintete felmérte a komor látványt, aztán kivont karddal futott tovább, el mellettünk. – Elszöktek – közöltem. – Hagynom kellett volna, hogy megöld a kurafit, amikor alkalom adódott. Lerángattam a kabátomat, és azzal zártam el a vér útját. Mindkettőnk keze sikamlós vörös volt. – Maradj vele, amíg ideér az orvos! – néztem Liára. – Ne engedd el!

Azzal felrohantam a lépcsőn, hogy levadásszam az állatokat, akik ezt tették.

NYOLCVANKETTEDIK FEJEZET

A citadella minden sarkát, minden járatát, minden átjáróját, minden párkányát és kamráját felforgatták. Rafe, Kaden és én több száz katonával együtt egész éjjel fent voltunk, kapuról kapura, ereszről ereszre, tetőről tetőre kutattuk át a várost. Civica bezárult, ugyanakkor kivilágosodott a fáklyák fényétől. A keresés kiterjedt a város mellett megbújó kis falvakra is. Egyetlen nyomot, egyetlen hiányzó lovat nem találtunk. Eltűntek. Kiküldtük a nyomkeresőket is. A rabok cellájában földkupacokat találtunk és üres fadobozokat. Fegyvereket ástak el bennük még régen, hogy ha elkapnák őket, el tudjanak menekülni. Most már megértettem, miért kockáztatták, hogy a nyílt téren át elvonszoljanak a fegyvertárig, ahelyett, hogy itt zártak volna be. Féltek, hogy megtalálom a titkos raktárukat. De még az elrejtett fegyverek birtokában is kivárták a megfelelő pillanatot. És az udvari orvos megfizette a végső árat, amiért feladta az alkormányzót. Kaden, Pauline meg én Sven szobája előtt várakoztunk. Rafe és az orvos bent voltak. A nap elrohant, újra elérkezett az este. Egyikünk sem aludt többet néhány óránál aznap délután. – Meg kellett volna ölnöm – rázta a fejét Kaden. – Meg kellett volna tennem, amikor alkalmam adódott. A felelősség azonban engem terhelt. Én halasztottam el a kivégzést, arra gondolva, hogy valamelyikük megtörik, mint az orvos, és hasznos adatokat árul el nekünk. Ha pedig az alkormányzó fél a kínhaláltól, talán ő maga törik meg, és a tudtunkra ad valamit, ami segíthet a bátyáimnak. A komizár játszmáját követtem, igyekeztem a kezemben lévő foglyokat a legjobban kihasználni. Csakhogy vesztettem. Most négyen meghaltak, Sven az életéért küzdött, és az árulók szabadlábon voltak – alighanem már úton, hogy csatlakozzanak a

komizárhoz, és közöljék vele: én uralkodom Morrighanben. Berdi és Gwyneth magukra vállalták, hogy tisztes dalbrecki temetést rendezzenek a katonáknak, köztük Azia századosnak. Nem sok tapasztalatunk volt a halotti máglyákkal, de biztosítani akartam, hogy megkapják az illő végtisztességet. – Ha szembefutnak a komizárral, ő beállítja őket a harcvonalba – mondta Kaden. – Senki nem állhat félre, aki vele vonul. – Az őrkapitány évek óta nem vett kézbe kardot – vágtam rá. – De az alkormányzó és a kancellár… – Felszisszentem. A kardvívás a napirendjük része volt. Azt mondták, egyszerű testedzés. Mindketten gyakorlottak voltak. De mit számít két további katona az ezrek között? Pauline undorodva felhúzta az ajkát. – Fogadok, hogy a gyávák inkább bemásznak egy lyukba, és kivárják, hogy a veszedelem elvágtasson a fejük felett! Megdörgöltem a halántékomat. Sajgott a fejem. A vér, a testek, Rafe arca… az egész újra és újra lejátszódott a fejemben. Rafe megtört hangja, amikor megpróbálta elnyomni a vérzést. Gyerünk, vén csataló! Kinyílt az ajtó, és Tavish lépett ki. Mind félve néztünk rá. – Hogy van? – kérdeztem. Tavish vállat vont; az arcára kiült a fáradt kétségbeesés. – Még ideát. – És Rafe? – Éppen mellette. Bemehettek.

Rafe Sven ágya mellett ült egy székben, és nézte. Üres tekintetétől megfájdult a szívem. Tudtam, utoljára haragos szavakat váltottak, mielőtt Sven kiviharzott volna. Mi lesz, ha így ér véget? Mi lesz, ha mindazok után, amiken keresztülmentek, ez lesz az utolsó együtt töltött pillanatuk? Rafe-re pillantottam: csak árnyéka volt korábbi önmagának. Néhány röpke hónap leforgása alatt elvesztette a szüleit. Mennyi veszteséget bír egy ember? Szerettem volna, ha sír, ha dühöng, ha valami reakciót látok tőle, de még a fejét is alig rázta meg, amikor megkérdeztem, hozzak-e neki valamit.

Később Gwyneth és Berdi csatlakozott hozzánk. Azokban a fáradt pillanatokban úgy éreztem, nem szerethetném őket jobban. Gwyneth vizet töltött, Rafe kezébe nyomta, Svennel pedig úgy viccelődött, mintha hallaná. Talán hallotta is. Utóbb Jeb és Orrin érkezett, a kimerültségtől le-lecsukódott a szemük, de egyikünk sem akart aznap éjjel a szobájában maradni. Virrasztás volt ez, mintha a saját szívünk súlyával az ágyhoz tudnánk horgonyozni Svent. Kaden csöndben ült a sarokban, viselte a meg nem érdemelt bűntudatot. Gwyneth és Berdi étellel tért vissza, felrázta a párnákat, aztán Gwyneth megtörölte Sven homlokát, és megrótta, mondván, jó lesz, ha hamarosan magához tér, mert ő már nem bírja elviselni ezeket a megkövült arcokat – aztán végigmért minket, hátha ki tud zökkenteni a komorságunkból. Végül arcon csókolta Svent. – Erre a vendégem voltál – közölte. – A következő már nem lesz ingyen. Noszogattam Rafe-et, hogy egyen. Rábólintott, de nem evett. Kérlek, fohászkodtam az istenekhez, kérlek, legalább hadd váltsanak néhány szót még utoljára. Ne engedjétek, hogy Rafe így maradjon itt! Gwyneth lépett oda, és leült Rafe székének karfájára, a karját a válla köré kerítve. – Lehet, hogy te nem hallod őt, de ő hall téged. Ez így működik. Beszélned kellene hozzá. Mondd el, amit el kell mondanod neki. Erre vár. – Könnyek szöktek a szemébe. – Érted? Most mind kimegyünk, hogy ti ketten beszélgethessetek. Rafe bólintott. Mindannyian kivonultunk. Egy órával később néztem be hozzájuk. Rafe a földön ült és aludt, a fejét hátradöntötte az ágy felé. Sven még mindig eszméletlen volt, de láttam, hogy a keze ernyedten hever Rafe vállán, mintha lecsúszott volna a takaróról. Vagy talán Rafe tette oda.

NYOLCVANHARMADIK FEJEZET

A felső galériáról figyeltem, rejtve a tekintetek elől, mert nem hagyhattam, hogy az anyám meglásson, hogy elkapja a tekintetemet. Hogy megtudja, hogy én is tudom. A nénéimmel a szitárjaikon játszottak, a kísértő zene a bordáim alá hatolt. Anyám szavak nélküli siratódala gyászosan kanyargott, beszivárgott a citadella minden sarkába. Olyan vén dal volt ez, mint a Venda-ének, mint az esti köd, mint a vérrel áztatott, távoli völgyek, a refrénje magával a világgal egykorú. Nem feledkeztem meg a látomásomról – a kavargó vérről, a csatazajról, a nyílvessző cikkanásáról. Még több halál leselkedett ránk. Láttam anyám holt tekintetében. Őt is megtalálta ugyanaz a látomás. A fivéreim zászlóaljai. Nekidőltem az oszlopnak. A citadellába már nem is fért a gyászunk – még csak tegnap lobbantak lángra a halotti máglyák. Két nap múlva elindulunk az Őrszemek Völgyébe. Tápláld a haragot. Megpróbáltam megtalálni a vakító dühöt, ám a fájdalom mindig visszakúszott. A sárkány feléled majd istenként, megállíthatatlanul csap le. Megállíthatatlanul. Mennyit veszíthetünk még? Az igazság rám telepedett. A mohóság, a marok szorítása. A komizár győzelme közeledett. Nehéz léptek dobbantak a folyosón. Megfordultam. Rafe volt az – végre visszaért a Piers-táborból. Tegnap, miután a máglyák kilobbantak, azonnal odament, a szemében ismét vad fény égett, bosszúszomjasan vezényelte az előkészületeket. A mai napot is ott töltötte. Én is éppen csak visszaértem.

Késő volt már, a vacsora a szobámban várt. De amikor meghallottam a szitárokat… Az anyámra néztem. Ez is egy oka volt, amiért nem táplálta bennem az adottságot. Az igazság élei néha elevenen belezik ki az embert. A léptek megálltak a galérián. Az oszlop árnyékában álltam, de Rafe így is észrevett. Lassan, fáradtan lépett mellém, aztán megállt mellettem, és lenézett az alattunk nyíló teremre. – Mi a baj? Bizonytalanul néztem rá, nem tudtam, hogy érti ezt. – Amióta ideértünk, még nem láttalak tétlennek – magyarázta, és a hangjába olyan fáradtság vegyült, amilyet még nem hallottam. Nem akartam elmondani neki, miért féltem a fivéreim életét. Most nem, amikor Sven éppen csak életben volt még. Az orvos nem kecsegtetett sok reménnyel a felgyógyulását illetően. Akármit is súgott neki Rafe búcsú gyanánt, hinnie kellett Gwyneth szavainak, hogy Sven így is meghallotta. – Csak egy pillanatra álltam meg – feleltem, próbálva rezzenetlen hangon beszélni. Rafe bólintott, aztán elmondta, mi a helyzet a csapatokkal, a fegyverekkel, a társzekerekkel – csupa olyasmiről, amit már én is ellenőriztem, de kettőnk között így folyt a szó. Megváltoztunk. A világ olyasmivé alakított minket, amik sosem voltunk azelőtt, napról napra formált minket, és az új alakban nem maradt helyünk a másik számára. Néztem az arcát – sima homlokát, borostás állát, mozgó ajkát, és úgy tettem, mintha nem az ellátmányról beszélne. Terravinről beszélt. A dinnyékkel tréfálkozott, megígérte, hogy termeszt nekem belőlük. Megnyalta a hüvelykujját, és elkente a koszt az államon. Azt mondta, hogy van, ami örökké tart. Ami számít. És amikor kijelentette, hogy megtaláljuk a módját, az nem a csatára vonatkozott, hanem kettőnkre. Befejezte a beszámolót, megdörzsölte a szemét, és ezzel visszatértünk a való világba. Láttam a szívét szorongató, bénító gyászt, és éreztem az ürességet, amely mögötte maradt. Átcsoportosítunk. Előrehaladunk. És úgy tettünk, mert mást nem tehettünk. Azt mondta, lefekszik. Neked is azt kellene. Biccentettem. Végigmentünk a folyosókon a szobáink felé. A citadella

falai összezárultak körülöttünk, a szitárhúrok pengésétől megfájdult a szívem, mert tudtam, mit hozhat a holnap. Elértünk az ajtómhoz. Az üresség még jobban összefacsarta a bensőmet. Csak arra vágytam, hogy a párnámba temethessem az arcomat, és kizárhassam a világot. Megfordultam, hogy jó éjt kívánjak, ám ehelyett a tekintetem az övébe akadt, és a szavak, amelyeket addig még gondolatban sem engedtem meg magamnak, egyszerre kitörtek, kétségbeesetten és nyersen. – Annyi mindent elragadtak tőlünk. Sosem kívántad, bárcsak visszaszerezhetnénk valamit? Csak egy éjszakára? Csak néhány órára? Rám nézett, a szemöldöke mély ráncba húzódott. – Tudom, hogy nem akarsz megházasodni – böktem ki. – Tavish elmondta. – Szúrt a szemem. Már késő volt a többit visszatartani. – Nem akarok egyedül maradni ma éjjel, Rafe. Elnyílt az ajka, a szeme üvegesen csillant; vihar dúlt benne. Tudtam, szörnyű hibát követtem el. – Nem kellett volna… Közelebb lépett, a tenyere a mögöttem lévő ajtón csattant; két karja ketrecbe zárt. Az arca, az ajka alig néhány ujjnyira volt tőlem, és nem láttam mást, nem éreztem mást, csak őt. A tekintete megtört; láttam nedvesen csillogó szemében a szenvedést. Még közelebb hajolt, forró, erőltetett lélegzete az arcomat érte. – Nincs nap, amikor ne kívánnám, hogy hátha visszaszerezhetnénk néhány órát – suttogta. – Amikor ne kívánnám, hogy bárcsak újra érezhetném az ajkad ízét, a hajadat az ujjaim között, a hozzám simuló testedet. Amikor ne kívánnám, hogy bárcsak újra nevetni, mosolyogni látnálak, mint régen, Terravinben. A keze a hátam mögé siklott, és magához húzott; az ajka a fülcimpámhoz ért. Rekedt hangon folytatta. – Nincs nap, amikor ne kívánnám, hogy bárcsak visszalopózhatnánk az őrtoronyba arra az egy órára, amikor ölelhettelek és csókolhattalak és… – Borzongó lélegzetet vett. – És azt kívántam, bárcsak sosem jönne el a holnap. Amikor még hittem benne, hogy a királyságok nem állhatnak közénk. – Nagyot nyelt. – Amikor azt kívántam, bárcsak sose hallottál

volna Vendáról. Hátralépett, a pillantásában égő kín mélyen a lelkembe metszett. – Ezek azonban csak kívánságok, Lia, mert ahogy te is, én is ígéreteket tettem. A holnap el fog jönni, és jelentősége lesz, a te királyságod és az enyém számára is. Úgyhogy kérlek, ne kérdezd meg újra, nem kívánok-e valamit, mert nem akarom, hogy eszembe jusson, amire mindennap vágyom, és nem birtokolhatom. Csak néztük egymást. A levegő forrón remegett közöttünk. Nem lélegeztem. Rafe nem mozdult. Egymásnak is ígéretet tettünk, szerettem volna mondani, de inkább csak annyit suttogtam: – Sajnálom, Rafe. Jobb lenne jó éjszakát kívánni és elfelejteni… És akkor az ajka éhesen az ajkamra tapadt; a hátam az ajtónak szorult, mögém nyúlt, hogy kinyissa, és szinte bezuhantunk a szobába. A világ eltűnt mögöttünk. Rafe a karjába emelt, a tekintete minden űrt betöltött bennem, aztán átcsúsztam a kezei között, és újra megcsókoltam. Kétségbeesetten faltuk egymást – minden, ami számított, minden, ami létezett, benne volt a csókjainkban. A lábam újra a földre ért. Az öveink, a fegyvereink, a mellényeink követték, mint egy ösvény a padlón. Megálltunk, hogy szembenézzünk egymással, és lüktetett köztünk a félelem, hogy mindez nem valóságos, hogy még ezt a néhány drága órát is elragadják tőlünk. A világ fénye remegett, kialudt, védőn sötétbe vont minket, és ismét Rafe karjában találtam magam, tenyerünk nedvesen, kutatón siklott egymáson, hazugságok nélkül, királyságok nélkül, csak a bőrünk választott el minket, a hangja meleg volt, folyékony, mint az arany napsugár, minden görcsöt kioldott bennem. Szeretlek, örökké szeretni foglak, nem számít, mi történik. Rafe-nek ugyanakkora szüksége volt rám, mint nekem őrá; selymes csókjai lesiklottak a nyakamon, a mellkasomon, egyszerre borzongatón és perzselőn. Nem voltak kérdések, szünetek, nem volt hely semmi számára, amit még elvehetnének tőlünk. Csak mi ketten léteztünk, és amit egymásnak jelentettünk, az idő leszűkült a napokra és hetekre, amikor csak mi

számítottunk. Összefonódtak az ujjaink, vadul kapaszkodtunk egymásba, Rafe tekintete a lelkem mélyére hatolt. Elolvadt a félelem és a kétségbeesés, lelassultak a mozdulataink, emlékezetünkbe véstük az érintéseket, visszanyeltük a kikívánkozó könnyeket. Lassan újra ránk talált a valóság. Mindössze néhány óránk volt. Rafe fölém hajolt, a tűz fénye megcsillant a szemében, a világ ismét elvékonyodott, eltűnt, a csókja édes volt, lassú, gyengéd, aztán sürgetőbbé, falánkabbá vált – a pillanatban egy életre szóló ígéret rejlett, lázas vágy lüktetett köztünk, izzadt testünk forrón simult össze, borzongó lélegzetvétele a fülemet érte, és a nevemet suttogta: Lia.

Csak hevertünk a sötétben; a mellkasára fektettem a fejemet, hallgattam a szívverését, a légzését, éreztem a félelmeit, a teste melegét. Az ujjai szórakozottan fel-alá jártak a karomon. Úgy beszélgettünk, mint régen – nem a feladatok soráról és az ellátmányról, hanem arról, ami a szívünket nyomta. Beszélt az eljegyzéséről, és arról, miért nem viheti végig. Nem egyszerűen arról volt szó, hogy nem szerette a lányt, de tudta, hogy én min mentem keresztül, és megesküdött, hogy többé senkit nem tesz ki ennek. Emlékezett arra, amit a választásokról mondtam, és tudta, hogy a lánynak is joga van a maga választásaihoz. – És ha ő hozzád akar menni? – Mindössze tizennégy éves, és nem is ismer engem – felelte. – Láttam, hogy reszket félelmében, de kétségbeesetten ide akartam érni hozzád, úgyhogy aláírtam a papírokat. – Sven szerint az eljegyzés a trónodba is kerülhet. – Ezt a kockázatot vállalnom kell. – De ha elmagyarázod a körülményeket, hogy mit tett a tábornok… – Nem vagyok gyerek, Lia. Tudtam, mit írok alá. Az emberek mindennap szerződéseket kötnek, hogy megszerezzék, amit akarnak. Én is megszereztem, amit akartam. Ha nem teljesítem a rám eső kötelezettséget, a királyság, amely már így is mélyen fel van kavarodva, hazugnak fog tartani. Lehetetlen választás előtt állt. Ha feleségül veszi a lányt, tönkreteheti a jövőjét, amelyet érdemelne. Ha nem veszi el, elveszítheti szeretett királysága

bizalmát, és még mélyebb káoszba döntheti az országot. Dalbreckről kérdeztem, és arról, milyen volt, amikor visszatért. Leírta az apja temetését, az akadályokat, a gondokat – a szavai között hallottam az aggodalmát, de az erejét is, az országa iránti mély szeretetét, a vágyát, hogy visszatérjen. A vérében van az uralkodás. A szememben ettől csak még jobban megnövekedett a kockázat, amelyet értem és Morrighanért vállalt. A szívemben újra fellobbant a fájdalom. Egy földműves, egy herceg, egy király. Szerettem. Szerettem mindenkit, akinek a bőrébe valaha bújt, és mindenkit, akivé majd ezután válik – még ha nem is leszek ott, hogy lássam. Megfordultam, most én hengeredtem fölé, és az ajkára hajoltam.

Egész éjjel hol elszundítottunk, hol felébredtünk. Egy újabb csók, még néhány elsuttogott szó – ám végül megérkezett a hajnal és vele együtt a külvilág. A függönyök mellett beszivárgó vöröses fény jelezte, hogy vége az életünknek. Összekucorodva hevertem Rafe ölelésében, ő lassan simogatta a hátamat, az ujjai meg-megérintették a kavah-mat. A mi kavah-nkat, mondhattam volna, de tudtam, mit sem szeretne kevésbé, mint hogy Venda jóslata magába szippantsa – habár már késő volt ezen aggodalmaskodni. Szó nélkül öltöztünk fel. Újra két királyság vezetőivé váltunk, a bakancsok koppanása, a csatok csördülése és a kötelesség súlya vett körül minket. A nekünk rendelt néhány óra véget ért, és nem szakíthattunk ki többet. Rafe elsőként Svenhez fog benézni, én pedig távozom, hogy tájékoztassam az időőrzőt a napirendemről, hogy szükség esetén megtaláljon – azt ugyanis megtiltottam neki, hogy a sarkamban loholjon. Amikor megkötöttem a bakancsom fűzőjét, megtörtem a csendet. – Van még valami, amit el kell mondanom neked, Rafe. Valami, amit már elmondtam az apámnak. Ha elérjük a völgyet és találkozunk a komizár seregével, békeajánlatot fogok nekik tenni. Kitágult az orrcimpája, szorosan összeharapta a fogát. Úgy hajolt le a kardszíjáért, mintha nem is hallott volna. Áthúzta a fején, megigazította a csatját – a mozdulataiban láttam a haragját.

– Azt tervezem, hogy felajánlom a vendaiaknak a jogot, hogy letelepedjenek a Cam Lanteux-n, egy jobb… Jóformán belevágta a kardját a hüvelyébe. – Nem fogunk semmit felajánlani a komizárnak! – csattant fel. – Hallod, Lia? Ha kigyulladna, le se hugyoznám, hogy kioltsam a lángokat! Semmit sem kap! A karja felé nyúltam, de elhúzódott. Tudtam, még mindig nem tért magához Azia százados és a többi embere halála után. – Nem a komizárnak ajánlom – feleltem. – Tudom, hogy ő a mi lemészárlásunknál kevesebbel nem érné be. Az ajánlat a vendai népnek szól, Rafe. Emlékezz, ők nem azonosak a komizárral. Mély lélegzetet vett. – Lia, egy sereggel szállsz szembe, meg a tanáccsal, az ezrekkel, akik mögötte állnak, és ugyanazt akarják, mint ő. Nem fogják meghallgatni semmiféle béketervezetedet. A komizár támogatóira gondoltam. A chievdarokra. A kormányzókra, akik a zsákmány látványára nyáladzani kezdtek, és rögtön sokkal többet akartak. A negyedesurakra, akiket a hatalom éltetett, mint másokat a levegő. A katonákra, akik levágták a bátyámat és a bajtársait, aztán kiröhögtek, amikor eltemettem őket, és a sok száz hozzájuk hasonlóra, akik élvezték a pusztítást. Rafe-nek igaza volt. Ahogy a komizár, ők sem hallgatnának rám. De hinnem kellett abban, hogy voltak, akik mégis. A szolgálatra kényszerített törzsiek. Mindenki, aki meghunyászkodott, és azért követte a komizárt, mert nem volt más választása. Azok az ezrek, akik kétségbeesve vágytak valamiféle reményre. Ők voltak azok, akikkel próbát kellett tennem. – Mielőtt a csata megkezdődik, megteszem az ajánlatomat, Rafe. – Apád beleegyezett? – Nem számít. Én vagyok a régens. – A kisebb királyságok sosem fognak belemenni. – Megteszik, ha Dalbreck jó példával jár elöl. Ha veszítünk, úgysem lesz belőle semmi. Ha pedig győzünk… akkor még meg is kell valósítani. Ez az egyetlen módja, hogy továbbléphessünk. Mindenkinek szüksége van a

reményre, Rafe. Meg kell hogy adjam nekik. Ez a helyes döntés. Azzal érvelt, hogy nincs idő kijelölni a telepesek területeit, a csatatéren pedig végképp nem vitathatjuk ezt meg. Tíz- és tízezrekből áll a sereg, a hadoszlop mérföldekre nyúlik. Nem szólhatok mindegyikükhöz, a komizár pedig nem hallgat majd meg. A csata előtti pillanat mindig csupa bizonytalanság. – Tudom. De megtalálom a módját. Csak azt kérem, hogy segíts. Ha Dalbreck nem támogat, csak hazug reményt kínálhatok. Sóhajtott, és a hajába túrt. – Nem tudom, hogy megígérhetem-e ezt, Lia. Azt kéred, hogy szegjek meg egy több évszázados egyezményt. – Közelebb lépett; a haragja lecsillapodott. Félresimított egy hajtincset az arcomból. – Tudom, mi mást tervezel még. Utoljára kérlek, ne tedd. Kérlek. Saját magad miatt. – Ezt már megtárgyaltuk, Rafe. Valakinek meg kell tennie. A szemében újra fellobbant az ellenkezés szikrája – nem ezt akarta hallani –, de ekkor valaki sürgetőn bekopogott. Bernette néném volt, kifulladva, az oldalát szorongatva esett be. – Dalbrecki seregek! – zihálta. – Látták őket! Egyórányira Civicától! A szívem a torkomba ugrott. – És a mi zászlóaljaink? – kérdeztem. – Azt nem tudjuk – felelte a néném, a szeme aggodalmasan csillogott.

Rafe, Tavish és még egy tucat katona társaságában lovagoltunk ki a Civica felé haladó seregek elé. Nagyjából ötszázan lehettek, nem hatezren, ahogy Rafe kérte. – A többiek talán hátramaradtak – jegyezte meg Tavish. Rafe nem szólt. Amikor megláttak minket, a menetoszlop megállt. Rafe köszöntötte az ezredesüket, és rákérdezett, hol van a csapat többi része. Az ezredes elmondta, hogy Draeger tábornok még azelőtt visszarendelte őket Dalbreckbe, mielőtt Rafe üzenete megérkezett volna. Láttam, hogy Rafe tekintetébe forró harag költözik, de áttért a pillanatnyilag fontosabb kérdésre: a fivéreimre és a bajtársaikra.

– Itt vannak, felség, középen lovagolnak – intett hátrafelé az állával. – Attól tartok, voltak veszteségek. Nem tudtunk… Megsarkantyúztam a lovamat, és a karaván közepe felé száguldottam. Amikor a dalbrecki kék egyenruhákat felváltotta a morrighani vörös, leugrottam a nyeregből, Bryn és Regan nevét kiabálva kerestem őket. Öt lovat láttam meg, amelyeknek nyergébe takaróba csavart alakokat szíjaztak. Holttesteket. Elszorult a torkom. Valaki megérintette a vállamat. Megpördültem – egy ismeretlen férfival találtam szembe magamat, ám ő láthatóan felismert engem. – Élnek, felség. Erre. Visszakísért a menetoszlophoz; felcserként mutatkozott be, és leírta a testvéreim sérüléseit. A támadás nagyját rájuk összpontosították. – Az embereik hősiesen küzdöttek, de amint látja, néhányan az életüket vesztették. – A támadók? – Meghaltak, de ha a király nem küld üzenetet, a teljes morrighani sereg ott marad holtan. Elértünk egy kocsit; a tábori orvos hátramaradt, hadd beszéljek hatszemközt a bátyáimmal. Lüktetett a halántékom. Mindketten egy gyékényen feküdtek, hamuszürke arcuk zsíros izzadságtól csillogott, de amikor Regan megpillantott, felcsillant a szeme. – Húgom! – Megpróbált felülni, de elfintorodott és visszahanyatlott. Bemásztam melléjük, és az arcomhoz szorítottam a kezeiket. A könnyeim végigcsorogtak az ujjaikon. Életben vannak. Bryn, Regan. Elsuttogtam a neveiket, mintha ezzel akarnám meggyőzni magamat, hogy valóban itt vannak. Regan szemébe könnyek szöktek, Bryn azonban nem nézett fel: altató elixír tartotta az álmok világában. – Tudtuk, hogy hazugság – mondta Regan. – Csak azt nem, milyen mélyen gyökeredzik. – Egyikünk sem tudta – feleltem. – Mielőtt elmentünk, apánk azt súgta, találjátok meg. Minket is visszavárt. Életben van még? – Igen – bólintottam. Az üzenetemben már írtam az alkormányzóról, de most azt is elmondtam, mi történt az elmúlt hetekben, és a tervünket is,

miszerint az Őrszemek Völgyében szállunk szembe a komizárral. És aztán, habár fájt újraélni az emléket, elmondtam az igazságot Walther haláláról. – Szenvedett? – kérdezte Regan; a szeme besüppedt, az arcára komor kifejezés ült ki. Magam sem tudtam, mit mondhatnék neki; újra magam előtt láttam, ahogy Walther előrevágtat, egyenesen a küzdelembe. – Megtébolyodott a gyásztól, Regan. Azóta szenvedett, hogy Greta meghalt a karjában. De a csatamezőn gyorsan elérte a halála. Harcos herceg volt, bátor és erős, de sokszoros túlerővel nézett szembe. – Mint mi most. – Igen – ismertem be. – Mint mi most. – Nem édesíthettem meg a számára a tényeket, akármennyire is le volt gyengülve. – Halaszd el néhány nappal az indulást – kérte. – Akkor én is veled mehetek. Hallottam a hangjában az éhséget, a vágyat, hogy megbosszulja a fivéreit és a húga oldalán induljon csatába. Belülről égette. Megértettem ezt – de sóhajtottam. – Regan, egy akkora vágás van az oldaladon, amit huszonhét öltéssel varrtak össze. Fordított helyzetben te magaddal vinnél engem? Hátraejtette a fejét – tudta, nemhogy néhány napon, de néhány héten belül sem lesz még képes lovagolni. – Átkozott felcserek! Imádnak számolgatni. Brynre néztem, aki békésen aludta a nyugtatószerek álmát. Az én édes, ifjú bátyám inkább tűnt angyalnak, mint katonának. – Tudja, mi történt? Regan a fejét rázta. – Nem hiszem. Önkívületben sikoltozott. Azóta nem is ébredt fel. Bryn lábára néztem – a fele hiányzott. – Ha nem leszek itt, amikor magához tér, mondd meg neki, hogy megfizettetek velük minden életért és minden font húsért, amit elvettek. Kétszeres áron.

NYOLCVANNEGYEDIK FEJEZET

Tavish, Jeb és Orrin a hadoszlopban nekik kijelölt helyre irányították a csapatokat. Három hullámban készültünk indulni. Gwyneth, Berdi és Pauline listákkal a kezükben járkáltak, ellenőrizték a társzekereket, hogy ugyanannyi katonára ugyanannyi ellátmány jusson. Már készültem, hogy beszédet mondok egy újabb hadtestnek, amely az előző éjjel érkezett, amikor Pauline magához intett, látszólag azért, hogy ellenőrizzünk egy szekeret. Tudtam, más jár a fejében. – A kabát, amit kértél, készen van – mondta. – Betettem a szobádba. – Halkan beszélt, hátra-hátralesett a válla felett. Én kértem meg, hogy legyen diszkrét. – A varrónő nem volt boldog – folytatta. – Nem értette, miért akarsz rongyokat, amikor tökéletesen jó anyagok álltak a rendelkezésére. – De megcsinálta, amit kértem? Pauline bólintott. – Igen, és még azokat a varrott vörös darabokat is beillesztette, amiket te adtál nekem. – És a vállát? – Azt is. – Az arcára kiült az aggodalom. – De tudod, mit fog gondolni mindenki más. – Nem aggodalmaskodhatok amiatt, amit mások gondolnak. Muszáj, hogy felismerjenek. Mi van a függővel? Pauline a zsebébe nyúlt, és egy hosszú, csíkokra szabdalt bőrdarabot nyújtott át. A csontok már megvoltak hozzá – gyűjtögettem őket. – Natiyával is beszélnem kell még – jegyezte meg. – Azt gondolja, velünk jöhet. Megdörgöltem a homlokomat: nem akartam újra összemérni az akaratomat Natiyával, és attól féltem, mindenképpen követni fog minket. – Jöhet – válaszoltam. – Beszél vendai nyelven. Lesz a számára egy

feladatom. – Aggodalmat láttam Pauline szemében. – Mindent megteszek, hogy vigyázzak rá – mondtam, holott ez a minden eddig még nem bizonyult elégségesnek. Már belekezdtem, hogy elmondjam neki, mit terveztem Natiyának, ám ekkor egy öblös hang harsant a hátunk mögött. – Nohát, csak nem a nagyszájú felszolgálólányt látom, meg a kis barátnőjét?! Úgy veszem észre, épp a megfelelő időben érkeztem. Most a katonák szolgálatára rendeltek ki titeket? Megpördültem. Egy ismerős katona állt mögöttem. Néhány másodpercbe beletelt, hogy visszaemlékezzek, honnan is ismerős, de aztán rájöttem. Ő volt az, akit még Berdi fogadójában eláztattam sörrel, majd a fesztiválon megfenyegettem egy késsel. Egyértelműen nem feledkezett meg rólam. – Azt ígérted, ha legközelebb találkozunk, te fogsz meglepni – lépett közelebb. – Azt hiszem, nem úgy alakult. Én is előreléptem, hogy szembenézhessek vele. – Tegnap este érkezett, katona? – Úgy van – bólintott. – És nincs tisztában az én helyzetemmel. – Azt könnyű felmérni, mire vagy alkalmas. És megígérted, hogy ha újra látjuk egymást, egyszer s mindenkorra rendezzük a dolgainkat. Elmosolyodtam. – Igen, ezt mondtam, valóban. És be kell ismernem, meglepett. Szép találat volt, katona. De talán nekem is akad egy meglepetésem. Elkapta a csuklómat. – Ezúttal nem rántasz kést ellenem! Lenéztem a csuklómat szorító ujjaira, aztán felpillantottam vigyorgó képébe. – Ó, nem tenném – feleltem édesen. – Miért rántanék kést, amikor egy egész sereg áll a rendelkezésemre? Mielőtt egyet pislanthatott volna, Natiya, Pauline, Gwyneth és Berdi kardja hegye is a hátának feszült. Kaden és Rafe néhány lépésre volt tőlünk; most, hogy a szemükbe tűnt a hirtelen felfordulás, karba tett kézzel összenéztek. – Mit gondolsz, segítsünk? – kérdezte Kaden. – Nem – rázta a fejét Rafe. – Szerintem megoldják.

A katona, acélt érezve a gerincén, megdermedt. Újra rámosolyogtam. – Nahát, nahát. Azt hiszem, mégis sikerült meglepnem. Nem igazán értette, mi történik körülötte, de eleresztette a kezemet. Erre az én mosolyom is eltűnt. – Most pedig induljon, katona, csatlakozzon a csapatához, és várja meg, amíg kiállok beszédet mondani. Ez lesz a legutolsó figyelmeztetésem, miszerint viselkedjék a király hadserege tagjához méltó módon. A következő alkalommal úgy vágom ki a sorok közül, mint a rothadást egy almából. – Te fogsz beszédet mondani… – Igen. Úgy tűnt, most először veszi észre a mellkasomon Walther kardszíját – és a királyi címert rajta. – Te… ön a… – Igen. Elsápadt, ontani kezdte magából a bocsánatkéréseket, és fél térdre esett. – Felség… Félbeszakítottam, a kardom hegyével kényszerítettem újra talpra. – Nem lenne szabad számítania, hogy kocsmai felszolgáló vagyok vagy hercegnő. Ha azt látom, hogy tisztelettel bánik a többiekkel, függetlenül attól, mi a rangjuk vagy mi van a nadrágjukban, majd akkor értékelni fogom a bocsánatkérését. Elfordultam és elsétáltam, otthagyva a dadogó katonát. Már belefáradtam, hogy ezt a csatát újra meg újra meg kell vívnom.

Az Őrszemek Völgyéig két hétbe telt az út. Két nagyon hosszú hétbe, amely alatt eső áztatott és jég vert minket, szél hervasztotta a lelkesedésünket és lassította a haladásunkat. Tizenötezer katonával indultunk neki, és az út során továbbiak csatlakoztak hozzánk; mire letáboroztunk a völgy szája előtt, a számunk huszonnyolcezerre nőtt. Szinte minden egyes morrighani katona velünk volt. Még sosem láttam ennyit egy helyen. A szemem be sem tudta fogni egyszerre a teljes tábort. Az ellátmányunk bőségesnek bizonyult

– étel, fegyverek, nyers rönkök, amelyekből barikádokat és védműveket építhettünk. Sátrak, amelyek megvédtek az esőtől, amíg a végső terveinket alakítottuk. Hatalmas, lenyűgöző város. Mégis eltörpült amellett, amit a komizár indított meg felénk. Ezek a csapatok mind az én parancsomra érkeztek ide. Az én megérzésemnek engedelmeskedtek. A tábornokok végigmorogták az utat. Rafe elküldte Jebet és Orrint egy kisebb csapattal, hogy kerüljenek az esetleg érkező dalbrecki csapatok elé, és irányítsák át őket az Őrszemek Völgyébe. Az esetleg érkezőket. A szavak súlyosan nehezedtek a lelkemre. Most, hogy Draeger katonák ezreit hívta vissza Dalbreckbe, nem tűnt valószínűnek, hogy egyáltalán bármiféle segítséget kapunk. Tavish elmondta, hogy a tábornok már jóval azelőtt visszavonta a seregeket, hogy megkapta volna Rafe üzenetét. – Ettől még megérkezhetnek. Talán. Esetleg. A szorongásom egyre növekedett. Minden nap úgy gördült át felettem, mint egy lassú dob mélyen vibráló ütése, kimérve az időt. Rafe megígérte, hogy a Marabellában állomásozók eljönnek, de nekik sem láttuk a nyomukat. Lehetséges volt, hogy Rafe máris elveszítette a hatalmát a királysága felett. Mindenesetre legalább az időjárás ismét elviselhetővé vált. Rafe, Kaden és én hármasban derítettük fel a völgyet. Nem akartam hallgatni a tábornokok morgását, a sátorcövekekre lecsapó kalapácsokat vagy a katonák kurjongatásait. Egy halk hang hozott ide – csendre volt szükségem, hogy felfedezzem a helyet, és meghalljam, miféle titkokat tartogat még a számomra. A völgy nyiladéka keskeny volt, éppen ahogy Reunaud leírta. Belovagoltunk, és leszálltunk a nyeregből. Azonnal megéreztem; még Rafe és Kaden érzékeit sem kerülte el. Láttam az arcukon, az óvakodó lépteiken. Valami időtlen úszott a levegőben, valami, ami vagy összemorzsol, vagy felszabadít. Valami, ami nem törődött velünk, mindössze azzal, ami közeledett. Tudta. Felnéztünk a magas, zöld sziklákra és a fölénk tornyosuló romokra. Századok súlya nyomasztott minket. Egy darabig némán gyalogoltunk. Rafe a sziklákat méregette, előbb az

egyik, majd a másik oldalon. Kaden körbefordult, gondolkodott, találgatott. A völgy füve a lábunk száráig ért. Elámulva néztem körül. Tehát ez az utolsó völgy, amelyen Morrighan átvezette a Fennmaradottakat, mielőtt elértek volna az új kezdetek földjére. – Felmegyek, hogy lássam, mi van ott – intett Rafe a romok felé, amelyek mintha lenéztek volna ránk. – Az enyém a másik oldal – vágta rá Kaden, azzal mindketten nyeregbe szálltak és elügettek, hogy megkeressék a csúcsra vezető ösvényeket. Én továbbindultam, beljebb, a völgy mélye felé. Hallgattam a csöndet, a szellőt; aztán a füvön átsuhanó suttogást, amely felém röppent, hűvös ujjakkal érintette az arcomat, a hajamat. Körbesiklott a nyakamon, bebújt a hajam alá. A világ belélegez téged… és megoszt. A szél, az idő körbejár… Úgy éreztem magam, mintha én lennék a visszafojtott, majd lassan kiengedett lélegzet. Továbbmentem. A völgy lassan szélesedett, mintha várakozó, ölelő karok nyílnának afelé, ami a másik oldalon vár. Alaposan megnéztem az alacsony hegyeket, a meredek sziklakiszögelléseket, a kőpárkányokat, a fűvel benőtt, lecsiszolódott gerinceket. A völgy is tanulmányozott engem, éreztem kutakodó pillantását, a szívverését. Miért vagy itt? A tekintetem a völgy koronájára, a romokra vándorolt. Hallottam Gaudrel szavait, mintha mellettem sétálna. Amikor még nem szörnyek és démonok uralták a világot, akkor városok is álltak, hatalmasak, szépségesek, szikrázó tornyaik az eget érték. Igen, varázsból, fényből és az istenek álmából emelték a tornyokat. Átéreztem azokat az álmokat, remegve, reménykedve várakoztak, mintha a világuk újra életre kelhetne. A világegyetem tudja, az emlékezete hosszú. Továbbmentem. Ahogy Reunaud százados mondta, úgy tűnt, a romok figyeltek, amikor elhaladtam alattuk. Tíz mérföldre nyúlt a hatalmas völgy, tíz mérföldnyi rom emelkedett a szélén. Lélegzetelállító. Lenyűgöző. Rémisztő.

Rafe figyelmeztetése zsongott a fejemben. A hadoszlop mérföldekre nyúlik. Nem szólhatsz mindegyikükhöz. Továbbmentem. Megtalálom a módját. A romok némelyike leomlott a völgybe. Embernél is nagyobb kőtömböket hagytam magam mögött. Moha takarta őket, indák kúsztak rájuk – a föld még mindig igyekezett eltüntetni a csillag haragjának emlékét. Vagy több csillag volt? Mi történt valójában? Vajon megtudjuk valaha? Azt azonban tudtam, hogy az Ősök hatalmának és nagyságának kulcsát a komizár találta meg – és napokon belül be is veti ellenünk. Még Rafe seregeivel együtt is alig lett volna esélyünk. Nélkülük semmi sem maradt. Felgyorsult a szívverésem. Azért hoztam ide mindenkit, hogy egy távoli, elfeledett völgyben haljanak meg? Az Ősök kiáltásait hozta a szél. A szent szövegek sorai merültek fel az elmémben, Rettenetes, hatalmas erő görgött végig a földön: felzabált embert és állatot, erdőt és mezőt. Az idő körbejár. Megismétlődik. Készen áll, hogy elmondja ugyanazt a történetet újra. És újra. A dob hangosabban ver. A napok kisiklanak a kezeink közül. A komizár közeleg. Menj tovább, mondtam magamnak. Menj csak. A bakancsom talpa alatt megroppant fűszálak illata az orromba tolult. Diharára gondoltam, és a másik völgyre. Egy élettel ezelőtt történt… és most mégis újra láttam őt. A rokkáját pergette, és oldalra hajtotta a fejét. Szóval úgy véled, birtokodban van az adottság. Ki mondta? A történetek messzire eljutnak. A rokkája pörgött, zizegett. A völgy várakozott, figyelt – a szívverése a szellő mormolása. Az igazság itt rejtőzött. Valahol. Továbbmentem. Egy húr pendülése.

És egy másiké. Zene. Visszapördültem arra, amerről jöttem. A völgy üres volt, de hallottam a szitárok bánatos pengését, anyám lebegő dalát, és amikor újra előrenéztem, megpillantottam még valamit. Minden út és mód a világ része. A varázslat sem más, mindössze még nem ismerjük a mikéntjét. Egy lány térdepelt felettem, egy széles kiszögellés peremén. Ott. A szó ismerősen remegett a szívem alatt. A szó, amely a térképek felé noszogatott, majd elhozott a völgyig. Egymás szemébe néztünk. – Te voltál – suttogtam. Biccentett, de nem szólt. Megcsókolta két ujját, és a levegő zengésébe a szent szövegek szavai vegyültek. És Morrighan felemelte a hangját, a mennyekig csengőn, megcsókolta két ujját – egyet az elveszettekért egyet az eljövendőkért –, mert a rostálás még nem ért véget. A dal, amely az imént betöltötte a völgyet, most már az övé volt – kanyargott, elnyúlt, hívogatott. Botladozva másztam fel a párkányhoz vezető meredek ösvényen, de mire odaértem, ahol a lány térdelt, ő már eltűnt. A kiugró kőalakzaton állva mindkét irányba beláttam a teljes völgyet. A lány hangját leszámítva teljes csend uralkodott. Én is letérdeltem; éreztem a teste melegének emlékét, éreztem a kétségbeesését a századokon át, mégis ugyanabban a pillanatban. A rostálás még nem ért véget. Az idő körbejár. Megismétlődik. És a kétségbeesett fohászok, amelyeket réges-régen a lány küldött az isteneknek, az enyémekké váltak.

– Lia! – kiáltott fel Rafe. – Mit keresel odafent? Felpillantottam. Rafe és Kaden alattam ült a nyeregben, és száron vezették az én lovamat is. Talpra álltam, és még egy utolsó pillantást vetettem a kiszögellésre, a hegyekre, a fölém tornyosuló romokra. – Készülődöm – feleltem, és lesétáltam hozzájuk. Visszaérve a táborba felderítőket küldtünk ki a leggyorsabb lovakon a völgy keleti nyílásához, hogy figyeljék az érkező sereg jeleit. A többiekkel együtt mi is nekikezdtünk a komoly készülődésnek. Rafe és Kaden feltérképezte a terepviszonyokat, az utakat, amelyeken a kisebb csapatok támadásra indulhatnak – hét ilyen akadt az egyik oldalon, négy a másikon. A romok elrejtik majd őket szem elől, amíg készen nem állunk. A völgy bejárata előtt három mérföldes tér nyílt, ám gyorsan összeszűkült. A vezértábornagy, Howland, Marques és a többi tiszt vezeti majd a támadást, ha elhangzik a jel. Pontosan kell időzítenünk. Egy csapat – az enyém – szem előtt táborozik majd le, csali és álca gyanánt. A dobolásunk, a harci dalaink felénk vonzzák majd őket. A völgy magas füve is segít, elrejti a védműveink egy részét. Halálos, kihegyezett cölöpsorokat fektettünk le rejtekbe, dobóhálókat készítettünk kézügybe, a nyílvetőket a stratégiai helyekre állítottuk. Ugyan az volt a legnagyobb talány, hogy mikor és hol tervezi a komizár bevetni a brezalotokat, de én biztosra vettem, hogy a halálparipái és a gyermekkatonái egyaránt az első rohamba kerülnek. A komizár látni fogja, hogy alig néhány ezer katonával állom el az útját a völgy szájánál, és azt feltételezi majd, hogy a seregem fennmaradó része mögöttem lapul. A támadó lovakkal könnyedén utat vághat magának. Megállás nélkül dolgoztunk, és közben várakoztunk. Vártuk a komizárt. Vártuk Rafe seregeit. Egyik sem érkezett meg, és az idegeink pattanásig feszültek. Reggel és este is elmondtam az emlékverseket, lelkesítő beszédeket tartottam a seregeknek, ígéretekkel tartottam bennük a lelket. Berdi, Pauline és Gwyneth a tábori szakácsoknak segédkeztek, hogy mindenkit jól tartsanak, ezzel is javítva a kedvükön. Igazán kitűnő munkát végeztek. Egyszer félrehúztam Natiyát, és besétáltam vele a völgybe.

– Nézz ide – mutattam magunk elé. – Mit látsz? – Csatateret. Ugyanabba a völgybe néztünk, én mégis egy lila carvachit láttam, és a szélben kanyargó szalagokat. Diharát a rokkája mellett, a falon éneklő Vendát. A kiszögellésen fohászkodó Morrighant; Asztert egy sátorban, ahogy kikerekedett szemmel hallgat egy történetet. Egy nagyobb történetet. Egy világot láttam, amely nem akarta, hogy feladjuk. Natiyára pillantottam. Én sem akartam, hogy feladja a számára ismerős világot. – Egy nap újra eljössz majd ide, és többet fogsz látni – ígértem. – Addig azonban van egy feladatom a számodra. Fontosabb, mint bármi, amit mi teszünk, és nem lesz hozzá szükséged a kardodra.

NYOLCVANÖTÖDIK FEJEZET

KADEN

A sátorban ültünk – kifáradtunk, mindenünk fájt, de még mindig tervezgettünk. Lia a szemét dörgölte, Rafe a keze bütykeit. A vezértábornagy görnyedten ült, az állát a tenyerébe támasztotta. Holnap a helyükre küldjük a csapatokat. Idáig halasztottuk, reménykedve, hogy megérkeznek a dalbrecki seregek, de tovább nem várhattunk. Azt a keveset, amivel számolhattunk, el kellett osztanunk. A katonáinknak több mint négyszeres túlerővel kell szembenéznie. Így, hogy nem jött hír sem a komizár, sem Dalbreck felől, Perry felvetette, hogy vonuljunk vissza Civicába. Howland javára szólva, akármennyit morgott és panaszkodott korábban, most Lia mögé állt, mondván, hogy szó sem lehet róla. Itt még van valami nyomorúságos esélyünk a győzelemre: Civicában semmi sem volna. Láttam a helyzet súlyát Lia szemében. Az én gyomromban is ott tekergőzött az aggodalom, és nem örültem Pauline jelenlétének. A kisfia a citadellában várta. Pontosan ezért jöttem el, mondta korábban. Gwyneth érkezett hangtalan léptekkel, és bosszúsan csípőre tette a kezét. – Egy nagy és rusnya alak áll odakint, és azt követeli, hogy beszélhessen Liával. – Egy katona? – kérdeztem, mire Gwyneth vállat vont. – A felszerelése ölésre való, az biztos. Nagyvadra. – Várnia kell – szólalt meg Lia. – Én is ezt mondtam neki, de nem adja fel. Folyvást Jezelia királynő után kiabál.

Howland szemöldöke a magasba szökött. – Jezelia királynő? – Úgy van – bólintott Gwyneth. – Van még vele egy ijesztő kis banditakölyök is. Én nem engedném… Figyeltem, ahogy Lia arca felderül; ugyanakkor Rafe-é elsötétül. – Királynő? – ismételte Howland. Lia felpattant, és kirohant a sátorból. Követtem. Mire kiértem, már egyszerre ölelgette-csókolgatta mindkettőt, és sem Griz, sem Eben nem állt ellen. Én is odaléptem, hogy üdvözöljem őket. – Ideje volt – jegyeztem meg. – Mi tartott ennyi ideig? – Makacs orvos – morgott Griz. – Eltévedt – magyarázta Eben, mire Griz először tarkón csapta, aztán szégyenlősen elvigyorodott. – Lehet benne igazság. – Drazhones! – Mindkettejüket megöleltem, és megveregettem a hátukat, aztán hátraléptem, hogy Lia rájuk zúdíthassa a kérdéseit. A létszámot mindössze kettővel növelték, ám neki felmérhetetlenül sokat jelentettek. Lassan egy kisebb tömeg gyűlt össze körülöttünk, a kíváncsiságot csak tetézte a felfordulás – no meg Griz, a hegektől csúfított óriás, és alaposan felfegyverzett társa. Pauline lépett mellém, és érdeklődve mérte végig őket. – Ők azok a katonák, akikkel még Terravinben láttalak? – Igen, de nem csupán katonák – feleltem. – Ők a családom. Másfajta vérkötelék. Még közelebb lépett, a válla az enyémhez ért. – Szeretném megismerni őket.

NYOLCVANHATODIK FEJEZET

RAFE

Mi, többiek szintén kisorjáztunk a sátorból. Mindenki a Grizt, majd Ebent ölelgető Liát nézte. Láttam az arcán az örömet. Vendai nyelven beszélgetett velük, olyan könnyedén váltott át, mintha az anyanyelve lenne. Én is örültem nekik, de nem úgy, mint Lia. Griz komoly ellenség lett volna, és minden nap, amely anélkül telt el, hogy a kért csapataim felől bármit hallottunk volna, újra és újra az emlékezetembe idézte, hogy minden katonára szükségünk van, akit meg tudunk szerezni. – Miért nevezték királynőnek? – tudakolta Howland. Liára néztem. A meurasi törzs szokásai szerint készíttetett kabátot viselte: a menyasszonyi ruhájának vörös darabjai fedték a vállát és a mellkasát, de a kavah-t szabadon hagyták. A csípőjén csontfüggő himbálózott. Mindenkinek szüksége van a reményre, Rafe. Meg kell hogy adjam nekik. – Csak egy vendai szokás – felelte Tavish; Howland rám nézett, és vállat vont. – Igen, csak egy szokás – ismételtem. Ha Lia alaposabban meg akarja magyarázni, az az ő dolga lesz. Visszafordultam a sátor felé, de megálltam, mert Jebet láttam felém sietni. Aztán Orrint is megpillantottam. Mindketten vigyorogtak – és akkor felismertem a tábornokot. – Draeger – böktem ki. – Úgy van, felség. Itt vannak a seregek, ahogy parancsolta. Még mindig fenntartásokkal néztem rá.

– Minden sereg? – Mindegyik – bólintott. – Katapultokkal, és mindennel, amit kért.

Sötétség és csend borult a táborra, csak a sátrak között lobogott néhány fáklya. Ma éjjel senki sem alszik el könnyen. A feszültség magasra szökött, de elrendeltük, hogy mindenki pihenjen. Muszáj. Elsétáltam a völgy bejáratához, ahová a fáklyafény nem ért el. Csak a felhőkön átcsillanó holdfény sávjai vetültek a fűre. Lia a sziklafalnak dőlve állt, és a völgyet nézte. – Jöhetek? – kérdeztem. Rábólintott; aztán csak álltunk és néztük az éjszakát. Már mindent elmondtunk, amit lehetett. Mindent megtettünk, amit tehettünk. A dalbrecki seregek elfoglalták a helyeiket. Az esélyeink javultak. Venda immár csak kétszeres túlerőben volt velünk szemben – a fegyvereik azonban még mindig erősebbek voltak a mieinknél. Valami mélyről jövő ösztön bennem azt követelte, hogy vonszoljam el innen Liát, és helyezzem biztonságba, de tudtam, nem tehetem. – Amennyire lehet, felkészültünk – szólaltam meg. – Tudom – biccentett. A tekintete végigjárta az ormokon gubbasztó romok körvonalait, amelyekre ezüst szellemfényt vetett a hold. – Egykor nagyok voltak. A csillagok közé szálltak. A hangjuk a hegyek ormán zengett. És mostanra csak ez maradt. Vajon megtudjuk valaha, kik voltak valójában, Rafe? – fordult felém. – Holnapután tudni fogja még valaki, kik voltunk mi? Ránéztem; nem érdekelt, kik voltak az Ősök. Csak arra tudtam gondolni, hogy nem számít, hányszor semmisül meg és születik újjá a világ, én mindig emlékezni fogok rá, kik voltunk mi ketten, együtt. Hozzá hajoltam, és megcsókoltam. Lassan. Gyengéden. Utoljára. Rám nézett, és nem szólt. Nem volt rá szükség.

A völgy füve hullámzott a szellőben. A következő napra letapossák, leperzselik, vér festi majd. Az esti órákban visszaértek a felderítőink. A komizár serege reggelre a völgy szájához ér.

koronások és a legyőzöttek, a nyelv és a kard együtt támadnak majd, mint a mennyből hulló, vakító csillagok. Venda-ének

NYOLCVANHETEDIK FEJEZET

LIA

Tápláld a dühöt. Vadul kalapált a szívem. A sereg elmosódott massza volt a völgy végében. Sűrű, hatalmas hullám. Összegyűlt, felemelkedett, feltorlódott, ahogy a völgy szűkült. Nyugodt tempóban közeledtek. Aggodalom nélkül. Nem volt okuk az aggodalomra. Már felmértem a közeledésüket a völgy bejáratát őrző sziklákról, mielőtt visszalovagoltam volna a helyemre. Láttam, meddig nyúlnak a sorok, mennyire megállíthatatlanok. Még a nyomukban maradó csapás is szédítő volt, mint az égen végighasító hullócsillag üstöke. Mérföldeken nyúlt végig. Tíz szakaszra osztva meneteltek; a gyalogság elöl, utánuk az ellátmány, a tüzérség és a brezalotok csordái. Még több gyalogos követte őket, aztán ötödik hadosztályként a lovasság. Nehéz légkör vette őket körül, valami sűrű, rossz sejtelem, ami megkülönböztette őket a többiektől. Semmi kétségem nem volt, hogy ő is ott lovagol, középen, hogy minden egységet hamar elérjen, és közelről figyelhesse a teremtményét, magába szívhassa a hatalmát, és tűzként lélegezhesse ki ismét. A sereg lassú haladása idegölő volt – éppen, ahogy tervezte. Az ő felderítőik is észrevettek minket, és visszaszáguldottak az első vonalakhoz, alighanem azért, hogy jelentést tegyenek szánalmasan kicsiny létszámunkról. Ötezren védtük a völgy bejáratát, ötezret láthattak meg. Még többen álltak készen, hogy beálljanak mögénk. A vendai sereg zavartalanul ömlött előre, mint a szirup – mi mindössze egy kavics voltunk az ösvényen, amelyet elsodornak majd maguk elől. Még ha a teljes morrighani sereget látta volna is a völgy bejáratánál, a komizár akkor sem aggódott

volna. Talán még növeltük is volna az étvágyát. Végre belekóstolhat a lakoma első fogásába, amelyre olyan régóta vágyott. Morrighan. Hallottam a királyságom nevét a szájából. Nevetősen. Émelyítően, ragacsosan, mintha egy zselécukorkát szopogatna. Aztán lenyelte, mint valami finomságot. Ha maradt is a bennem lüktető dühből, azt elfedte a mögöttem álló ezrekért való félelem, amelybe a fülem is belecsendült. Meglehet, a mai nap a halálukat hozza. Rafe és Kaden szintén nyeregben ült a két oldalamon. Az én öltözékem a feltűnést szolgálta, az övék éppen ellenkezőleg – fekete köpenyt viseltek, fejükre húzott csuklyával, a morrighani Őrzők egyenruháját. Jeb, Tavish, Orrin, Andrés és Griz ugyanúgy feketében sorakozott fel mögöttünk. Nem akartuk, hogy túl hamar felismerjék őket. – Játszadozik velünk – jelentette ki Rafe a lassan előregördülő felhőt nézve. Kaden magában átkozódott. – Ebben a tempóban még a holdfényben is küzdeni fogunk. Nem törhettünk előre. Ki kellett várnunk, hogy ők érjenek el hozzánk. – Még csak dél múlt – feleltem, igyekezvén megnyugtatni magamat is, nem csak őt. – Még több óra van hátra a napból. Ekkor azonban egy ló törte át az első soraikat. Csak egy távoli pontnak látszott, ám gyorsan növekedett. Hallottam a felhúzott katapultok robaját, ahogy az állat felénk száguldott… valami azonban nem volt rendben a színével. – Várjatok! – kiáltottam. Nem brezalot volt. Valaki ült a nyergében. Amikor közelebb ért, már tudtam. A komizár. Jó száz lépésre állt meg, és felemelte a kezét, hogy mutassa: fegyvertelen. – Mi a fenét művel? – sziszegte Rafe. – Tárgyalni kívánok a hercegnővel! – kiáltott felénk a komizár. – Négyszemközt! Tárgyalni? Megbolondult? Akkor azonban más jutott az eszembe. Nem. Gyilkosan épelméjű.

– A jó szándékom jeléül ajándékot is hoztam! – kiáltott a komizár újra. – Mindössze egy percet kérek, hogy beszélhessünk. Fegyverek nélkül. Rafe és Kaden is hátrahőkölt, ám a komizár ekkor a háta mögé nyúlt, és lependerített a nyergéből egy gyereket. Yvet volt az. Megállt a szívem. A fű a kislány derekáig ért. Emlékeztem a napra, amikor a piacon láttam, Aszter és Zekiah társaságában kuporogva, a véres rongyot markolászva, miután levágták egy ujjpercét. Most még kisebbnek, még rémültebbnek tűnt. A komizár leszállt a lováról. – A tiéd – ajánlotta –, mindössze néhány perc az ára! Rafe és Kaden hiába tiltakoztak, én már lekapcsoltam és átadtam nekik a kardomat és a késeimet. – Az íjászaink kilőhetik, és akkor a gyerek is a miénk – érvelt Rafe. – Nem – ingattam a fejemet. A komizárral szemben soha semmi nem volt ennyire egyszerű. Túlságosan jól ismertük egymást: a nekem szóló üzenet félreérthetetlen volt. – Zekiah-t mikor adod ki? – kiáltottam vissza. – Amint biztonságban visszatértem a saját vonalaim közé, kiküldöm – mosolygott. – Ha esetleg nem érek vissza… Vállat vont. Élvezte az egészet. Játszma volt a számára, színház. El akarta nyújtani, még egy kicsit szorosabbra zárni a markát a játékfigurák körül. Tudtam, Rafe és Kaden is csak egy lélegzetvételnyire vannak tőle, hogy jelezzenek az íjászoknak. Egy gyermek életének feláldozása a sárkányért cserébe. Egy gyereké, aki még mindig meghalhat máshogyan is. Egy gyereké, aki alighanem meg is fog halni. És a trófea már a markunkban volna. Ezt a választást azonban meg kellett fizetni, és a komizár már kiszámította az árat. Vibrált a levegő a feszültségtől. A komizár félelem nélkül állt ott, magabiztosan, és én gyűlöltem ezért. Mennyire hasonlítok rá? Kit vagyok kész feláldozni, hogy megkapjam, amit akarok? – A komizár végzete később jön el – suttogtam. – Egyelőre egy ujjal se érjetek hozzá. Kilovagoltam elé, ám amikor még bő tíz lépés választott el minket, leugrottam a nyeregből, és magamhoz intettem Yvetet. Rémült, kerek

szemmel nézett a komizárra, és amikor ő bólintott, a kislány elindult felém. Letérdeltem, és a kezembe vettem pici kezeit. – Yvet, látod ott távolabb, mögöttem azt a két lovat a köpenyesekkel? – Elnézett mellettem az ezernyi katona felé. Remegett az ajka, de végül meglátta a két sötét köpenyest, és bólintott. – Jó. Ők vigyáznak majd rád. Azt akarom, hogy menj oda hozzájuk. Fuss, és ne is nézz vissza. Mindegy, mit látsz vagy hallasz, ne állj meg. Érted? Könnyek csillogtak a szemében. – Indulj! – szóltam rá. – Most! Botladozva futni kezdett a magas füvön át. A távolság mérföldeknek tűnt, de amikor odaért, Kaden felkapta és átadta egy másik katonának. A gyomrom felkavarodott, de visszanyeltem a torkomba toluló epét. Odaért, mondtam magamnak. Lassú, ritmusos lélegzetvételeket kényszerítettem magamra, és ismét szembefordultam a komizárral. – Látod? – intett közelebb. – Állom a szavam. Beszélgessünk! Felé lépkedtem, közben végig a ruhája alatt rejlő dudorokat, redőket figyeltem, melyik takar egy kést, amellyel visszafizethetne nekem. Közelebb érve már láttam az arcára vésődött ráncokat, kiugró járomcsontját – a támadásomért nagy árat fizetett. De láttam azt is, hogy a szemében ismét éhség parázslik. Megálltam előtte; a tekintete ráérősen végigsiklott rajtam. – Beszélgetni akartál? – Hát idáig jutottunk, Jezelia? – mosolygott. – Semmi kedvesség? Felemelte a kezét, mintha meg akarná simítani az arcomat. – Ne érj hozzám – figyelmeztettem –, vagy megöllek. Leengedte a kezét, ám a mosolya nem rezzent. – Csodállak, hercegnő. Csaknem véghezvitted, amire senki nem volt képes tizenegy éves uralmam alatt. Ez kivételes, tudtad? Soha egy komizár sem uralkodott még ilyen hosszan. – Kár, hogy itt a vége. Színpadiasan sóhajtott. – Hogy mennyire nem bírsz elszakadni bizonyos dolgoktól… Fontos vagy nekem, Jezelia. Igazán. De ez? – A hátam mögött várakozó seregek felé intett, mintha még ahhoz is túl szánalmasak lennének, hogy számba vegye

őket. – Nem kell meghalnod. Állj mellém. Nézd meg, mit ajánlhatok neked. – Szolgaságot? Kegyetlenséget? Erőszakot? Nagy a kísértés, sher komizár. Most már beszéltünk. Visszamehetsz. Elnézett mellettem, a seregeink felé. – Az ott a herceg mögötted? És a száz embere, akik megrohamozták a citadellát? – gúnyolódott. – Eszerint az alkormányzó behúzott farokkal egészen hozzád futott. – Nevettem, amikor elmesélte, miket tettél. Lenyűgözött, hogy kiirtottad a férgeimet. Hogy van az atyád? – Halott. – Nem érdemelt tőlem igazságot, és minél gyengébbnek gondolt minket, annál jobb. – És a bátyáid? – Halottak. – Ez így túl könnyű – sóhajtott. – Kadenről még nem kérdeztél – emlékeztettem. Erre már eltűnt a mosolya, elborult az arca. Én is jól ismertem őt. Kaden akkora csapás volt, amelyet nem bírt eltitkolni. Valami mégis akadt ebben a világban, amit szeretett. Valami, amit megmentett, amit maga táplált, és ami mégis ellene fordult. Valami, ami a saját bukását testesítette meg. A fenti sziklákról apró kavicsok lavinája indult meg. A komizár felnézett, az üres romokat tanulmányozta, aztán a másik oldalra pillantott. Az egész völgy visszafojtotta a lélegzetét. Végül a komizár visszafordult felém. – Azt gondoltad, nem tudom? Jéggé dermedt a bensőm. Megfordult, hogy elvonuljon, de aztán mégis inkább közelebb lépett hozzám. – Az bánt, ami ott a teraszon történt, azzal a lánnyal, igaz? Beismerem, egy kicsit túl messzire mentem. Elragadott a pillanat heve. Ha bocsánatot kérnék, meggondolnád magad? A pillanat heve? Rámeredtem. Nem maradtak szavaim. Egyáltalán. A komizár lehajolt, és arcon csókolt. – Gondolom, nem. Azzal valóban visszament a lovához.

Visszatért a haragom – vakító, mindent felzabáló tűzzel. – Küldd ki Zekiah-t! – kiáltottam. – Úgy lesz, hercegnő. Mindig állom a szavamat.

KADEN

Átadtam Yvetet egy katonának; fuldokolva zokogott, de nem volt idő megnyugtatni. – Vigyétek Natiyához – rendelkeztem. Lia a völgyön kívül felállíttatott egy tábort a gyerekeknek, akiket esetleg sikerül elfognunk. Gwyneth és Pauline néhány katona társaságában szintén ott volt. Natiya beszélt vendai nyelven, biztosíthatta őket, hogy nem esik bántódásuk – remélhetőleg meg is nyugtathatta őket –, feltéve, hogy több gyereket is sikerül élve kijuttatnunk a völgyből. Visszaszálltam a lovamra, néztem, ahogy Lia közelebb lép a komizárhoz. Téboly volt. Inkább a sziklákat kezdtem vizslatni; a támadásra kész sereg falait. Figyeltem, vártam, és tudtam, ez nem csak tárgyalás. Ez az idegek lemeztelenítése. Lassan elhúzott késpenge a bőrön. Lopózó ragadozó vonítása a sűrűben. A lovak is érezték: idegesen topogtak. – Sss – súgtam nekik. Érd el, hogy szenvedjenek. A komizár újra azt csinálta, amihez a legjobban értett.

RAFE

Amikor a komizár ellovagolt, és Lia is visszaszállt a lovára, végre újra képes voltam lélegezni. Zekiah az ígéret szerint élve és egészben megérkezett. Őt is kiküldték a

völgyből, hogy Yvettel várakozzon. A legrosszabbra számítottam, akár testrészekre is, hiszen a komizár szívesen fenyegetőzött épp ezzel – ugyanakkor mindig tudta, hogyan fordítsa a javára a pillanatot. Hogyan ültesse el a kétely magvait. Lia szólt, hogy a komizár rájött: a romok között katonák rejtőznek, én pedig felküldtem az embereket, hogy figyelmeztessem őket. A komizár sejthette, hogy ott vannak, azt azonban nem tudhatta, pontosan honnan fognak támadni, vagy mekkora létszámmal. A völgy hosszan nyúlt el, és amikor az alkormányzó elszökött, még csak rólam és a száz emberemről tudhatott, a teljes dalbrecki seregről nem. A felhő továbbgördült felénk, ám ezúttal mohó éhséggel. Éreztem, hogy megremeg a talaj az emberek és lovak lába alatt, ahogy egyetlen kiéhezett vadállatként haladnak előre. Éreztem a saját embereink növekvő, ugrásra kész feszültségét. Felemeltem a bal karomat, hogy jelezzem, várjanak. Várjatok. – Biztos vagy benne, hogy előreküldi őket? – kérdeztem Liát. A magas völgyfalak mögött már lebukott a nap. Lia bütykei elfehéredtek: fél kézzel a szárat markolta, a másikkal a kardja markolatát. – Igen. Az, hogy Yvetet és Zekiah-t is felhasználta, bizonyítja. Ismer engem. Tudja, mi zaklatja fel a katonáinkat, mi készteti őket tétovázásra. Nem vagyunk olyanok, mint ő. Figyeltük, ahogy közelebb érnek, és végre megláttuk az arcukat is. Egymás után következő sorokban, tízesével, százasával jöttek, egyikük sem volt idősebb, mint Eben vagy Natiya, a legtöbbjük pedig sokkal fiatalabb. Alabárdokat, kardokat, fejszéket, késeket markoltak, és most már láttam, hogy az arcuk eltorzult, nem is emlékeztetett gyerekre. Megadtam a jelet a pajzstartóknak, hogy lépjenek előre, pozícióba. – Pajzsot fel! – kiáltottam; a fémlapok gyakorlott pontossággal illeszkedtek egymáshoz. – Íjászok, előre! – hallottam Orrint. És akkor szabadították ránk az első brezalotot.

LIA

A megdöfött állat elrohant az első sorok előtt a pajzsosok felé. A nyílvetők kezelői a fejünk felett kitolták a felhúzott, élesített szerkezetet a völgyfal széléhez. Néztem, ahogy céloznak – Tavish idegtépő türelemmel várt –, és végre intett annak a kettőnek, amelyek a legjobb szögben álltak. – Most! Elröppentek a vasdárdák; az egyik célt tévesztett, a másik azonban tökéletes irányzékkal az állat vállába fúródott. A brezalot megbotlott, elzuhant, és biztonságos távolban robbant fel. Föld, ló és vér záporozott; a darabkái még mindig égtek. Perzselt hús bűze töltötte be a levegőt. Újabb brezalot indult meg felénk. És még egy. A másodikat is földre vitték, ám a harmadikat csak megsebezte a lövedék, és az állat a pajzsosok közé rontott, akik késve, sikertelenül igyekeztek kitérni az útjából. A brezalot felrobbant, rettenetes, tátongó lyukat hagyva maga után, amelyet holttestek és lócafatok szegélyeztek. Orrint és az íjászait elsodorta a légnyomás; Rafe a gyalogság élén rohant oda, hogy segítsen. A komizár a káoszt kihasználva előreparancsolta a gyerekkatonáit, hogy még jobban összezavarjon minket. – Visszavonulás! – kiáltottam, hangosan és vadul, hogy még a komizár is hallja. – Visszavonulás! Összevissza vonalban hátráltunk, az őrség pajzsrendje megbomlott, de mögöttünk felsorakozott a gyalogság. Készen álltak. Figyeltem; levegőt sem vettem, úgy vártam, olyan türelemmel, amelyről eddig nem sejtettem, hogy megvan bennem. A pajzstartók tántorogva hátráltak. A gyerekkatonák tovább nyomultak előre a völgy közepén, felénk. – Visszavonulás! – kiáltottam újra. A vendai fősereg megállt, várta, hogy a gyerekek még jobban megtörjék a morálunkat, mielőtt ők felemelik nehéz fegyvereiket. Kalapáló szívvel figyeltem, és amikor az utolsó gyerek is átlépte a kijelölt vonalat, újra elkiáltottam magam. – Most!

Föld, fű, por szállt a magasba, amikor több sorban éles cölöpök emelkedtek ki a talaj alól. Áthatolhatatlan falat képeztek a völgy széltében, csapdába ejtve a gyerekeket a mi oldalunkon. A gyerekek a zajtól megzavarodva megfordultak, és akkor dobták rájuk a hálókat. A gyalogság odafutott, hogy a gúzsba kötött, megzavarodott gyerekeket legyűrje és kivezesse a völgyből oda, ahol Gwyneth, Pauline és Natiya várták őket az őrökkel. Odarohantam a cölöpfalhoz. Tudtam, csak pillanataim vannak, mielőtt egy újabb brezalotot küldenek, hogy törje át, vagy valami más rettenetes fegyvert vetnek be.

KADEN

Nyolc vendai lovagolt velünk – azok, akikben megbíztunk, akik felfedték magukat a citadellánál. Ez volt az a rész, amelyet Rafe ellenzett – talán félt is tőle –, de előreléptetett Lia egyik oldalán, velem a másikon. A tekintetünk íjászok után kutatott, akik célba vehették Liát. A cölöpfal másik oldalán felfordulás támadt, a zavar hulláma elindult visszafelé a hátraüzent parancsokkal. – Fivéreim! Nővéreim! – kiáltotta Lia, és ezzel újra magára vonta a figyelmüket. Újabb szavak úsztak hátra. Vendaiak álltak Lia mellett, köztük Griz és én – ezt látva feszülten elhallgattak. Lia kérte őket, hogy adják meg magukat, hogy egyezzenek meg; békét ígért, de még be sem fejezhette, amikor a komizár nyomakodott előre, Tyrick chievdar és Yanos kormányzó társaságában. A tekintete rám esett – a szemében még mindig égett az árulásom tüze –, aztán a katonára, aki a fegyverét leeresztve előrelépett, hogy meghallgassa Liát. A komizár meglendítette a kardját, és kettészelte a férfit. Az első sorba küldött katonák, hogy elkerüljék ugyanezt a sorsot, felkapták a saját kardjaikat, lázas dühvel markolva őket. És akkor egy egész csapat brezalot indult meg felénk.

RAFE

Lezuhantam a nyeregből; faszilánkok zuhogtak rám. Kürtszó visszhangzott végig a völgyön. Átfordultam és talpra álltam, már emeltem is a kardomat és a pajzsomat. A seregek támadásba lendültek. Távolabb láttam, ahogy Draeger a maga csapatteste élén lerohan a sziklák közül egy ösvényen. A másik oldalon Marques és az ő emberei tették ugyanezt azzal a céllal, hogy kettévágják a vendai derékhadat. A hátam mögött Tavish verekedett, körülöttünk mindenhol acél csengett, lecsaptunk, szúrtunk és vágtunk, arattuk a velünk szemben nyomuló vendaiakat. Végre visszajutottunk a lovainkhoz, és megöltük a vendaiakat, akik éppen el akarták vinni őket. A nyeregből néztem végig a barna-szürke-fémes őrületen, hátha meglátom valahol Liát, ám nyoma veszett. Visszaküzdöttük magunkat a többiekhez, aztán az ellenség újabb sorait letaposva az ötödik hadtest felé indultunk.

LIA

Talpra vergődtem; mellettem összeverődtek a katonák. Sűrű por ülte meg a levegőt. Rafe-et és Kadent is szem elől vesztettem. A vendaiak átözönlöttek a széttört cölöpökön; hallottam a széthasadt darabokra felnyársalt katonák gurgulázó hörgését. Lassan leszállt a sötét, ám a sziklákon tűzvonal ragyogott fel, és a katapultok sziklákat köptek a vendai sereg közepébe, hogy szétkergessék őket, miközben Dalbreck hadtestei elözönlötték a völgyet. Jeb vergődött valahogyan mellém. – Erre! – kiáltott. Egy dalbrecki zászlóaljhoz csatlakozva átverekedtük magunkat a vendai vonalakon. Mindenfelől sikoltások hallatszottak, a

völgyfalak kegyetlenül visszhangozták őket. Újra és újra hallottam a sípoló lélegzetet, a köhécselést, az elzuhanó testek puffanását. A komizár sebesen kioltotta a hangomat, mielőtt az akár néhány vendaihoz elért volna, de most, hogy a legfiatalabb katonákat biztonságban kivontuk a csatatérről, már tudtam, hová kell mennem, ahonnan többen hallanak meg. Az arcok összemosódtak, ahogy előrenyomultunk; a pajzsom fent, a kardom megállás nélkül forgott; Jeb védte a hátamat, én az övét. Egy erőteljes csapás a pajzsomat érte, és ledöntött a lábamról; félregördültem, és a csatafejsze a földbe csapódott, ott, ahol egy pillanattal korábban a fejem volt, aztán a kardomat mélyen az újra támadó katona belei közé döftem. Felpattantam, felemelt pajzzsal körbefordultam, hogy kivédjem az esetleges következő támadást, és akkor a fémek és árnyak kavargásában megláttam valami díszes kékséget.

KADEN

A vendai csapatok összezavarodtak a rájuk hulló kőzáporban – ez a fentről indított támadás azonban csak elterelés volt, amíg a dalbreckiek el nem érik a völgy alját. A lábamon végigfolyt a vér; egy faszilánk bajonettként szúrta át a combomat. Nem tudtam kihúzni, úgyhogy beletörtem, közben ledöftem egy támadó vendait. Korábban ismertem. Aztán egy másikat. És egy másikat. Griz lassan felém küzdötte magát. Lia az imént csak néhány lépésre volt tőlünk, de hirtelen eltűnt. Mélyebbre vágtuk magunkat a vendai katonák között. A percek órákká nyúltak; lassan haladtunk, pedig morrighaniek és dalbreckiek is harcoltak mellettünk. És akkor egy robbanás rázta meg a völgyet.

RAFE

Fényes lángcsóva lövellt az égre, szikrákkal és tűzzel világítva be a völgyet. Ezernyi izzó parázsdarab hullott le a nyomában, embert, állatot megperzselve; a lovak felágaskodtak félelmükben, a katonák sikoltottak, amikor ők is lángra lobbantak. Odarohantam az egyik katonához, fellöktem és meghengergettem a földön, hogy kioltsam; akkor láttam meg Tavisht. A karján felkúszó, a hajába kapó lángokat csapkodta. Ledöntöttem a lábáról, kesztyűs kezemmel fojtottam el a tüzet, de még akkor is sikoltozott kínjában. Közelebb hajoltam, hogy megnyugtassam. – Rendben leszel, testvérem! – mondtam neki. – Ígérem, rendbe jössz! Válaszul csak nyögött fájdalmában. Megparancsoltam egy másik katonának, hogy vigye hátra, aztán segítettem neki felültetni egy lóra. A katona elvezette Tavisht; akkor éreztem meg, hogy az én tenyerem is ég. Máris felhólyagosodott a lángok kioltása után. Letéptem a kesztyűimet: ugyanaz a gyúlékony anyag itatta át őket, mint ami ránk záporozott. Letérdeltem, és a hűvös fűbe nyomtam a kezemet. Mellettem egy másik katona hevert – az alkormányzó fia, Andrés. Kaden testvére meghalt. Nekem csak annyi jutott, hogy lezárjam üveges, semmibe néző szemét. Draeger serege felé lovagoltam – láttam, hogy tízesével, százasával hullanak a vendaiak, ám akárhányat is vágtunk le, mindig többen jöttek a helyükbe. Mire elértük őket, Draeger és Marques sikeresen szétzilálta az ötödik egységet, de máris védekezésbe kényszerültek. Észrevettem, hogy Kaden felém igyekszik. Lia nem volt vele, és a szívem mintha megállt volna. Hol van? – Elvesztettem – mondta Kaden, amikor meg tudott közelíteni. – Nincs veled? Egy Grizhez hasonlóan óriás vendai tört ránk, az egyik kezében buzogány, a másikban fejsze. A pajzsainkat püfölve kényszerített hátrálásra, amíg Kadennel egyszerre ki nem léptünk oldalra, hogy aztán visszafordulva hátulról döfjünk a bordái közé. Úgy dőlt el, mint egy fa, még a talaj is megremegett alatta. Mögötte, távolabb, megpillantottuk az alkormányzót.

LIA

A rettenet, a vér hullámokban csapott át felettünk, újra és újra, minden oldalról. Valahányszor előnyt szerzett egy csapat, újabb brezalotokat küldtek előre, újabb nyílzáporok csaptak le, újabb vastüskék zizzentek a levegőben, hogy átdöfjenek pajzsot és húst egyaránt, még több lángoló korongot hajítottak, amelyek a bőrre tapadtak, és megperzselték a tüdőt. A csatazaj fülsiketítően robajlott, visszhangzott a völgyben, mint egy szüntelen vihar. Tűz lobbant, füst gomolygott, maró hamu hullott. Elvesztettem a tájékozódási képességemet, már nem láttam, merre van a kiszögellés. Csak a pillanatnyi túlélés számított. Lecsapni, szúrni, nem engedni, hogy ő győzzön. Még nincs vége. Jeb vadul támadott, ugyanolyan elszánt volt, mint én, hogy áttörjünk a következő hullámon, de nem haladtunk semerre, és az új és új fegyverek rendet vágtak közöttünk. Előttünk egy-egy pillanatra feltűntek a nehézlovasok is, akik a gyalogság feje felett csaptak össze. Nem volt időm kutatni, látom-e köztük Rafe-et vagy Kadent, de tudtam, hogy arra indultak. Akkor meghallottam egy brezalot ismerős, fájdalmas nyihogását, és tudtam, mit jelent – még egyet megraktak a robbanószerrel, és megdöfték, hogy rohanjon. Aztán meghallottam a felénk vágtató fenevad patáinak félelmetes, mennydörgő dobogását, ziháló lélegzetvételeit. A hangok felerősödtek, megsokszorozódtak, körülvettek. Megfordultam, nem értettem, honnan jön a brezalot, és akkor egy durva kéz megtaszított, hogy hanyatt estem. Rafe volt az. Együtt zuhantunk el, és a világ felrobbant körülöttünk.

KADEN

– Nem teheted. Nehezen vette a levegőt, rövid, szaggatott szavaival még mindig meg akart győzni. Láttam a rettegést a szemében. Erősebb voltam. Gyorsabb voltam. Tizenegy év dühe fűtött.

Fém csendült fémen. Vibráltak közöttünk a csapások. Nem teheted. Az apád vagyok. Felém csapott, a pengéje megkarcolta a karomat. Vér áztatta el az ingemet; a szemében éhség csillant. Lenézett a lábamra, amelyben még mindig ott volt a fadarab. Láttam a tekintetében a számítást. Mennyi ereje maradt még? Magam sem voltam benne biztos. Egyre nehezebben bírtam kizárni a fájdalmat; a vér ragacsosan gyűlt össze a bakancsomban. Hátrálásra kényszerítettem, az összecsattanó kardok csengése messze hallatszott. – Az apád vagyok – próbálkozott újra. – Mikor? – kérdeztem. – Mikor voltál valaha is az apám? A pupillája tűhegynyire szűkült, az orrcimpája remegett. Most nem lengte körül jázminillat, csak a félelem szaga. A kardom az övének feszült, ellenállt, visszanyomta. Egy életnyi hazugság lüktetett közöttünk. Ellökött magától, és hátrált néhány lépést. – Megpróbáltam jóvátenni – sziszegte. – Nem teheted ezt! Fiam! Kezdjük elölről! Még van számunkra idő. Ellazítottam a fogásomat a kardom markolatán. Lazítottam a tartásomon is. Rábámultam. – Idő? Most? Felcsillant a szeme, és nekem támadt – ahogy arra számítottam is. Hevesen felém csapott, kiverte a kardot a kezemből. Elmosolyodott, és már készült leszúrni, ám amikor előrelépett, megelőztem. Szoros közelségből, alulról felfelé döftem a hasába a késemet. Kitágult a szeme. – Nincs több időd – suttogtam neki. – Apám. És hagytam összeesni a lábam előtt.

RAFE

Föléhengeredtem, hogy megvédjem, miközben fém, fa és tűz zuhogott ránk az égből. – Rafe – suttogta; egy pillanatnyi megkönnyebbülés suhant át kettőnk között, de aztán a csata ismét összecsapott a fejünk felett. Talpra álltunk, felvettük a pajzsainkat és a fegyvereinket. Mindenhol füst gomolygott, kábult vendaiak botorkáltak felénk; a robbanás ugyanúgy összezavarta őket, mint az ellenség. – Oda kell jutnom a kiugróhoz, Rafe. Szólnom kell hozzájuk, mielőtt mind itt veszünk. Az árnyékok leple alatt a sziklákhoz futottunk. Már láttam a kiszögellést, de akkor Yanos kormányzó utolért minket. Mögötte az őrkapitány, a kancellár és öt másik katona állt. Yanos lépett előre. – Add át nekünk – követelte. – Hogy karóra tűzhessétek a fejét? – Azt majd a komizár eldönti. A kezem megszorult a pajzsom fogóján; éreztem, hogy az égési hólyagok felszakadnak a tenyeremen, és folyadék szivárog az ujjaim közé. – A kiszögellés éppen mögöttünk van. Fuss, Lia! Kétségbeesve fohászkodtam, hogy most az egyszer ne ellenkezzen – aztán meghallottam futó lépteit. A kancellár rám mosolygott. – A kiszögellés zsákutca. Onnan nem jut sehová. Most küldted csapdába nekünk a nyulacskát. – Csak ha átjuttok rajtam. Felemeltem a kardomat. – Rajtunk – helyesbített Draeger, mellém lépve. Jeb követte.

LIA

Futottam a kiugró sziklapárkány felé, a tüdőmet égette a füst. Hallottam a

kétségbeesést Rafe parancsában. Fuss! Túl sokan haltak meg. Mindenki veszít, a komizárt kivéve. A völgyben még mindig robajlott a csata. Hogy fognak meghallani? Izzadság csorgott a homlokomon, marta a szememet. Alig láttam az ösvényt magam előtt, de akkor újra megvillant a kék, a dísz, a vak szem. Köhögtem a maró levegőben, próbáltam átlátni a füstön – és akkor Calantha lépett elém a sötét kavargásból, és elállta az utamat. Úgy öltözött, ahogy még sosem láttam. Már nem volt a Sanctum asszonya – vad harcossá vált, az oldalán szablyák és kések lógtak. Az egyik késben felismertem a sajátomat. A csillogó ékkövek megtörték a tüzek fényét. Elfehéredő ujjakkal szorította a szablyája markolatát, készen állt, hogy előrántsa. Lassan kivontam a kardomat. – Állj félre, Calantha – mondtam, várva, hogy rám vesse magát. – Nem akarlak bántani. – Nem azért vagyok itt, hogy megállítsalak, hercegnő. Azért vagyok itt, hogy siettesselek. Szólítsd meg őket, mielőtt nem marad senki, aki meghallja a mai nap igazságát. Nem erre éhesek, hanem egy másik fajta reményre. Egy negyedesúr tört át a füstfüggönyön, a kezében csatafejsze, és már készült, hogy belém vágja, ám Calantha előrevetette magát, és felmetszette a hasát. A test visszazuhant a szikla tövébe. Calantha rám nézett, és megismételte Rafe kérését. – Fuss! Azzal visszafordult, hogy megküzdjön még eggyel a sajátjai közül.

RAFE

Jeb oldalán már harcoltam korábban, Draegerén még nem. Ösztönösen tudta, kik a legerősebbek. A hátunkat egymásnak vetve küzdöttünk. Nem tévesztettem szem elől a kancellárt, amíg betörtem egy katona arcát a pajzsommal, egy másiknak pedig csontig felvágtam a lábszárát. Az

őrkapitány végig hátul maradt. Yanos meghátrált Draeger csapásai alatt, végül elesett. Draeger keresztüldöfte, aztán visszaperdült, hogy kivédje egy újabb katona vágását. A kancellár ekkor támadott. Akkora erővel sújtott a pajzsomra, hogy még a levegő is vibrált tőle, de eltérítettem a csapást, és a megcsúszó kard helyettem egy mellette küzdő katonát talált koponyán – egyszerre roskadt össze a társával, akit Jeb szúrt le. Most már egy az egy ellen küzdöttünk, az őrkapitányt kivéve, aki még mindig megbújt a társai háta mögött. A tenyerem égett a kardom markolatán, az égéseimből szivárgó nedv sikamlóssá tette, de csak még erősebben markoltam meg, és álltam a kancellár minden csapását. Aztán összeakadt a pengénk, és zihálva egymásnak feszültünk. – Te voltál – köptem az arcába. Félrelökött és újra lecsapott. Összecsendült a kardunk. – Én csak az öreget öltem meg – felelte; még csak nem is tudta Sven nevét. Az arca izzadságtól csillogott. – A többi az őrkapitánynak és az alkormányzónak jutott. – Sven túlélte – közöltem vele. Csendült az acél, szikrák szálltak. – Gondolod, hogy érdekel? – lihegte. A kardom a pajzsába talált; behorpadt alatta a fém. – Nem jobban, mint téged egy karóba húzott hercegnő, vagy a saját országod elárulása. Hátrálásra kényszerítettem, nem adtam neki esélyt, hogy támadjon. A karja elgyengült a csapásaim alatt, és végül elejtette a pajzsát. Előredöftem; a kardom átsiklott a bordái között. Az öklöm a hasába nyomódott, az arcunk alig néhány ujjnyira volt egymástól. – Nem várom el, hogy érdekeljen, lordkancellár. Csak azt várom el, hogy fordulj fel.

LIA

Köhögve, botladozva rohantam, a lábam sötét vízvájatokban akadt el. Leszállt az éjjel, de a völgyben sok helyen derengett a fény, ahol a tüzek fát, füvet és testeket emésztettek. Keserű, maró felhőkben szállt a füst, égett hús szaga keveredett bele. A völgyfalak fém csattogásától visszhangoztak, az elesettek kiáltozása, a sebzett állatok kínlódó üvöltése metszett a levegőbe. Megtöröltem égő szememet. Hulló parázs harapott a bőrömbe, amíg a kiszögelléshez vezető ösvényt kutattam. Rám telepedett a reménytelenség. Ne késlekedjék, kisasszony, vagy mind meghalnak. Fuldokolva tántorogtam előre. Egy pillanatra szétvált a füst függönye, és megláttam az ösvényt. Rohantam, szinte négykézláb küzdöttem fel magam a tetőre. Amikor felértem, a lelkem kettészakadt. Mindkét irányban égett a völgy, csattogtak a fegyverek, villogott a fém, sebesültek vonaglottak mindenhol, mint haldokló kígyók a fészekben. – Fivéreim! Nővéreim! – kiáltottam, de a hangom elveszett a robajlásban. A völgy túl mélyen volt, túl messze nyúlt, túl hangosan tombolt. Nem hallhattak meg. Higgy. Lehetetlenség volt. Kétségbeesetten újra kiáltottam, de a csata tovább tombolt. Higgy a benned rejlő erőben. A magasba nyújtottam a karomat, és a mennyekig emeltem a hangomat. Nem csupán a saját erőmért nyúltam önmagamba, hanem a többi nemzedékéért is. Éreztem, hogy valami visszanyúl felém, és amit hallottam, már nem csupán a saját hangom volt, hanem ezernyi másik is. Áthatottak, körülöttem kavarogtak, a világ belélegzett minket, és emlékezett. Az idő önmagába fordult. Morrighan állt az egyik oldalamon, Venda és Gaudrel a másikon. Pauline, Gwyneth, Berdi sorakozott fel mögöttem, és még százan mások. A hangunk összefonódott, acélos erővé vált, elhatolt a völgy legmélyebb szegletébe, örvénylett, megosztott engem. Fejek fordultak felém, és hallgattak, mert tudták, némely kévét vastagabbra vágják a többinél. A füst megrezzent, elvékonyodott. És akkor elcsitult a csata. – Fivéreim! Nővéreim! Tegyétek le a fegyvereiteket! Én vagyok a királynőtök! Leány a véretekből, a szívetek húga! Mellettetek állok majd. Visszatérek veletek Vendába!

Elmondtam nekik, hogy van másfajta remény is – az, amelyet Venda úrnő ígért. Könyörögtem, hogy hallgassanak a szívükre, bízzanak a tudásban, amely egyidős a világgal. – Az erő bennünk van. Betelepítjük a Cam Lanteux-t. Új életeket építünk. Az utolsó lélegzetemmel is azt ígérem, hogy együtt véghezvisszük, de nem ez a módja. Legyőzhetjük a sárkányt, aki ellopta az álmainkat! Tegyétek le a fegyvert, és együtt maradandó reményt szövünk! A világegyetem elcsendesedett. A mennyek figyeltek. A századok lélegzése megakadt. A csata nem kezdődött újra. És akkor valaki elhajította a kardját. És még valaki. És hiába, hogy a chievdarok, kormányzók és negyedesurak még mindig tomboltak, siketek lévén a szóra, a törzsek egymást követő hullámokban tették le a fegyvereiket. – Nem is kérhettem volna jobb helyet, ahol rád találjak, kicsim. Ahol mind látják majd. Megpördültem. A komizár volt az. – Most majd mind megbizonyosodhatnak róla, kicsoda Venda valódi komizárja – folytatta. Kivontam a kardomat, és hátraléptem. – Énrám hallgatnak, komizár. Ezt akarják. A számodra túl késő. Két kézzel emelte a magasba nehéz pallosát. Ismertem ezt az állást. Tudtam, mi következik. – Ők azt akarják, amit én akarok – felelte. – Én pedig a halálodat akarom. Ez ilyen egyszerű, hercegnő. Ezt jelenti az igazi hatalom. A kezemben tartott kardra nézett, és elmosolyodott, mert az jóval rövidebb volt az övénél. Közelebb lépett, az arca ragyogott a vágytól; már az ujjai között érezte a hatalmat. Hátráltam. A kiszögellés pereme engedett a lábam alatt. A lehulló laza kavicsok zajától a szívem a torkomba ugrott. A komizár szemében éhség lobbant. Többet. A csata és a félelmem táplálta. De akkor megláttam valamit – egy villanásnyi színt –, egy ékköves kék szemet… – Reginaus!

A komizár arca, hogy valaki fennhangon kimondta a születési nevét, szinte megfagyott; aztán elöntötte a düh. Megpördült, szembenézett Calanthával. Calantha egyetlen, halvány szemében gyász fénylett, talán hűség, szerelem, ezer más dolog, aminek nevet sem tudtam adni. Hosszúra nyúlik a közös múltunk, ezt mondta nekem egyszer. Talán ezt láttam a szemében, mindannak az emlékét, aki a komizár valaha volt a számára, és akivé mostanra vált. – Egyszer reményt adtál nekem – mondta Calantha. – De nem hagyhatom, hogy ezt megtedd. Itt az ideje a másfajta reménynek. A komizár megvetőn fújt egyet, de Calantha már neki is rohant. A komizár felrántotta a kardját, és a penge átjárta Calantha testét, mielőtt elérte volna a komizárt, ám a támadás erejétől és lendületétől Calantha így is nekivágódott. A komizár hátratántorodott egy lépést, majd még egyet, az arcára kiült a pánik, amikor a talpa alatt hiába keresett támaszt. Oldalra ugrottam, és a két test eldőlt mellettem, aztán lezuhant – a komizár sikolya visszhangzott, amíg a völgy mélyére nem zuhant. Azonban amikor kitértem, én is elvesztettem az egyensúlyomat, és megcsúszott a lábam, a hegyoldal megmozdult a talpam alatt. Hiába kapaszkodtam volna meg fűben, fában, minden túl messze volt, a talaj megindult alattam, és én is zuhantam… és akkor egy kéz ragadta meg a kezemet.

NYOLCVANNYOLCADIK FEJEZET

PAULINE

A csata, meglehet, véget ért, de az álmainkban még mindig tombolt. Egy egész csapatnyi katona kellett hozzá, Gwyneth, Berdi, Eben és Natiya és a magam segítsége mellett is, hogy helyben tartsuk a völgyből kimenekített gyerekkatonákat, és a következő napok során megnyugtassuk őket. Még a táborból is hallottuk a robbanásokat, a rettenetet, a visszhangzó sikolyokat. Nem sokkal azelőtt, hogy véget ért volna, kétségbeesetten estem térdre, lélekben Lia felé nyúltam, és fohászkodtam a biztonságáért, és azért, hogy legyen ereje; hogy a vendaiak meghallják a hangját. Natiya, aki maga is gyerek volt még, ismerős szavakkal szólt a többiekhez, és néha úgy tűnt, egyedül ez nyugtatta meg őket, ez segített minket át az éjszakán. A gyerekek még másnap is reszkettek a félelemtől, odacsaptak vagy összerezzentek, ha feléjük nyúltunk. Nehezükre esett megbízni bennünk. Tudtam, hogy a bizalmat nem lehet egyetlen éjszaka alatt elnyerni, de tudtam azt is, hogy lassan, napról napra haladva, türelemmel igenis sikerülni fog, és kész voltam annyi időt adni nekik, amennyire szükségük lesz. Amikor kimentem a völgybe, és megláttam a halottakat, aztán később, miközben a sebesültek százainak ellátásában segédkeztem, a szent szövegekben leírt pusztításon gondolkodtam, és a maroknyi kiválasztotton, aki túlélte. Csaknem mi is így végeztük. Megcsókoltam két ujjamat, egyet az elveszettekért, egyet az ezután következőkért, és azért imádkoztam, hogy a rostálásnak immár legyen vége. Nem küldhettünk már több lelket a mennyekbe. – Végeztem ezzel – jelentette ki az orvosnő; letörölte a vért a kezéről, én

pedig követtem a katonákat, akik a sátor távolabbi végébe vitték Kadent.

KADEN

Lenyúltam, hogy kitapogassam a lábamat. – Ne aggódj, még megvan. Pauline megtörölte a homlokomat egy nedves ruhával. Még mindig forgott velem a világ az orvos által belém töltött elixírtől. A sátor tele volt sebesültekkel, és még egy tucatnyi másik, ugyanilyen sátrat is fel kellett állítani. Három napig kényszerültem a lábamban hordani a fadarabot; túl sok sérült jutott túl kevés felcserre, nem tudták hamarabb ellátni. Már csaknem elfogadtam Orrin ajánlatát, hogy majd ő kivágja belőlem. A szomszédos gyékényen Tavish feküdt, a karját és nyakát vastag kötések fedték, hosszú tincseinek fele hiányzott. Ép kezét üdvözlésre emelte, de még ettől az apró mozdulattól is fájdalmasan elfintorodott. A másik sarokban Rafe ült egy ládán; Berdi éppen gyógyító balzsamot kent a kezére, másvalaki a vállán esett vágást kötözte be; végül egy kendővel felkötötték a karját. A sátor falán át hallottam, amint Gwyneth utasításokat osztogat Griznek, hogy hozzon még vizet, vödörszámra, és Orrinnak, hogy tépjen kötésnek való csíkokat valami ruhaanyagból. A zaj a csata után sem csillapodott, csak megváltozott. – Az őrkapitány? – kérdeztem. Pauline a fejét rázta. – Nincs nyoma. A gyáva féreg eliszkolt valahova, és vele együtt a tanács csaknem felének is nyoma veszett. Azt sem zárhattuk ki, hogy a rengeteg holttest között hevernek – nem mindegyik maradt felismerhető. – Ha élnek, bemásztak valami mély és sötét lyukba – tette hozzá Pauline. – Soha nem látjuk őket többé. Bólintottam, remélve, hogy igaza van.

RAFE

– Hogy van a kezed? – Berdi épp most kötötte át – feleltem. – Néhány nap múlva már akár lóra is ülhetek. – Az jó. – És hogy van a te vállad? – érdeklődtem. – Fáj, de nagyon megérte. Akármikor kificamíthatod, amikor csak akarod. Alig értem oda Liához, mielőtt Calantha és a komizár után ő is lezuhant volna a szikláról. A tenyerem addigra nyers, égett hússá változott, de elkaptam a csuklóját, és visszarántottam. A sérüléseink ellenére a szerencsések közé számíthattuk magunkat. Megmondtam Kadennek, mi történt Andrésszel, de nem találtuk meg a testét – talán egy brezalot patái tiporták felismerhetetlenné. Dalbreck súlyos veszteségeket szenvedett – Draeger tábornok számítása szerint négyezer katonánk esett el. Ha Lia nem könyörög a vendaiaknak, és nem tesz nekik ígéretet, a vérfürdő nem ért volna véget. Immár Draeger sem kételkedett benne, hogy a komizár eltörölte volna Morrighant a föld színéről – és aztán Dalbrecket is. A dalbrecki, vendai és morrighani erők együtt tüntették el a csata nyomait. Lia mindennap beszélt a vendaiakhoz, segített nekik felkészülni a hazavezető útra. – Néhány nap múlva mi is készen állunk majd az indulásra – mondta. – Az utolsó testeket is elégették. Túl sokan estek el, hogy eltemethessük őket. – Jeb? Lia bólintott és elment.

LIA

Csaknem két hét telt el. Az utolsó holttesteket is eltemettük vagy elégettük – köztük a komizárt. Különös érzés volt lenézni élettelen testére, az ujjakra, amelyekkel a torkomat szorongatta, a szájra, amely mindig kész volt fenyegetni, a férfira, aki megszemlélte a hadseregvárost, és úgy képzelte, ő parancsol az isteneknek. Egyszerre nagyon is hétköznapivá vált. – Ezt a dögöt az állatoknak hagyhatjuk – mondta egy őrszem. Feltételeztem, az arckifejezésem indította erre a megjegyzésre. A komizár mellett fekvő Calanthára néztem. – Nem – válaszoltam. – A komizárnak vége. Ez itt csak egy Reginaus nevű fiú. Együtt égessétek el őket. Jeb saját halotti máglyát kapott. Még élt, amikor a csata másnapjának reggelén a testek között rátaláltunk. Amikor az ölembe húztam a fejét, kinyitotta a szemét. – Felség. – Az arcára mocsok és vér kenődött, de a szemében élet csillogott. – Itt vagyok, Jeb. – Letöröltem a vért a homlokáról. – Minden rendben lesz. Biccentett, de mindketten tudtuk, hogy ez hazugság. Mosolyt erőltetett az arcára, miközben a vonásai eltorzultak a fájdalomtól. – Nézd ezt meg – pillantott le vérző mellkasára. – Megint tönkretettem egy inget. – Csak egy kis szakadás, Jeb. Megvarrom neked. Vagy szerzek egy új inget. – Cruvasi lenvásznat – felelte zihálva. – Igen, tudom. Emlékszem. Sosem fogom elfelejteni. A szeme még egyszer, utoljára, sokat tudón megcsillant, aztán kihunyt. Lesimítottam a haját. A nevét suttogtam. Megtöröltem az arcát, az ölemben ringattam. Úgy öleltem magamhoz, mintha ő volna mindenki, akiket az elmúlt évben meghalni láttam, és nem ölelhettem magamhoz. Nem akartam már többet elengedni. A vállába temettem az arcomat, úgy zokogtam. Az ujjai közé fűztem az ujjaimat – visszaemlékeztem az első találkozásunkra, a lepénykészítőre, aki letérdelt a szobámban, és azt mondta, azért jöttek, hogy hazahozzanak. Egy katona megérintette a karomat, hogy rávegyen: eresszem el, de

félretoltam. Most az egyszer nem siettethetik a búcsúmat. Ezután már nem sírtam, akárhány testet is tettünk tömegsírba vagy közös máglyára. A halál ekkora aratása eltompított. De tudtam, egyszer visszatérnek majd a könnyek. A fájdalom egy váratlan pillanatban megragad majd, és térdre kényszerít. A gyásznak nincsenek szabályai, az életnek azonban igen, az élők igényei az első néhány napban azt követelték, hogy ne álljak meg. Mások is voltak, akik nem élték túl – Perry, Marques, a vezértábornagy –, más tisztek súlyos sérüléseket szenvedtek, megint mások, akik ugyanolyan bátran küzdöttek, egy karcolást sem szereztek. A tanácsból egyedül Umbrose és Carzwil kormányzó tette le a fegyvert a törzsekkel együtt. Ők is felismerték a másféle reményt. Draeger tábornok épségben maradt; a csata nyomainak felszámolásában rengeteget segített nekem, néha egyenesen magára vette a legnehezebb, leginkább szívet tépő feladatokat. Együtt fogtunk le egy fiatal vendait, amíg a komizár egyik beteg elmében fogant hadigépezetébe szorult karját lefűrészelték. – Tartozom önnek egy bocsánatkéréssel – mondta egy alkalommal, amikor a tábor felé gyalogoltunk. – Nem olyan, mint vártam. – Nem kell bocsánatot kérnie – feleltem. – Ön sem olyan, mint amilyennek én képzeltem. Azt hittem, egy hatalomvágyó, kiállhatatlan barom lesz. Meglepett szisszenést hallatott. – És mit gondol most? – Arra jöttem rá, hogy ön egy szenvedélyes ember, aki mélységesen hű a királyságához. Őszintén tisztelem önt ezért, tábornok, de ez az út néha igencsak elvékonyodik. Máskor pedig határokhoz ér, amelyeket át kell hágni. Tudom, milyen érzés, ha elveszik valakitől a választás lehetőségét. Azért fohászkodom, hogy az ön királyságának egyetlen leánya se kényszerüljön soha harcra azért, hogy meghallják a szavát, mint ahogy én kényszerültem. Megköszörülte a torkát. A jelek szerint nem jártam sikerrel a diplomatikus megfogalmazás terén. – Ezért menekült el a házasság elől? – kérdezte.

– Mindenki megérdemli, hogy szeressék, tábornok, és nem azért, mert egy darab papír így parancsolja. A választás lehetősége nagy dolog, és más nagy dolgokhoz vezethet, ha nem csupán néhány kiválasztott tartja a kezében.

A komizár ételkészletei nagyrészt megmaradtak – elegendő, hogy visszajuthassunk velük Vendába. Találkoztam a törzsek embereivel, és egymás vállára borulva sírtunk. Napról napra erősödött az együttes elszánásunk, összeforrtunk, mint a törött csontok, a közös heg megerősített minket. Elutasítottam a komizár címét, de elfogadtam, amikor királynőnek neveztek. És bár az erőm és a reményem napról napra növekedett, amikor a völgy végében felsorakoztunk, hogy búcsút vegyünk a morrighani és dalbrecki seregektől, úgy éreztem, a remény egy része elhal bennem. Megöleltem Tavisht és Orrint, aztán Kaden meg én kezet ráztunk Draeger és Howland tábornokkal. Draeger tétovázott, mintha mondani akarna még valamit, azonban csak megszorította a kezemet, és újra minden jót kívánt. Utoljára Rafe lépett előre, és megszorította Kaden kezét. Nem szóltak, csak nézték a másikat, végül bólintottak, mintha így is megértették volna egymást. Néztem Rafe arcát, és felidéztem a rengeteg emléket arról, ami volt, hogy ne kelljen arra gondolnom, ami következik. Az első, haragos pillantást, amelyet Berdi fogadójában rám vetett. Az arcát érő napsugarat az ördögkanyonban, a dadogását, amikor rákérdeztem, honnan jött, az apró, szív alakú izzadságfoltot az ingén, amikor lepókhálózta az eresz alját, az ujjai kíváncsi érintését, ahogy átrajzolta a kavah vonalát a vállamon, a dühöt a szavainkban, amikor összekaptunk az első csókunk előtt, a könnyeket a szemében, amikor felemelt a jeges folyópartról. Legélénkebben azonban azokra a lopott órákra emlékeztem, amikor a királyságok megszűntek létezni a számunkra. – Lia. Az emlékek elillantak. A nap hirtelen forrón, vakítón tűzött. Rafe elém

lépett. Kaden és a többi tiszt nem vette le rólunk a szemét. Itt nem lehettünk kettesben, és talán így volt a legjobb. – Most vissza kell térned Dalbreckbe. Vár a kötelesség. – Megállapítás volt, de tudtam, Rafe hallja benne a kérdő szándékomat. – És téged is vár a magad kötelessége Vendában – bólintott. Ugyanaz a kérdés bújt meg a szavaiban. – Ígéreteket tettem, ahogy te is – biccentettem. – Igen. Ígéreteket. Tudom. – Lepillantott, egyik lábáról a másikra állt. – Nemsokára megfogalmazzuk az új egyezményeket. Neked is és a többi királyságnak is elküldjük őket. – Köszönöm. Dalbreck vezető szerepvállalása nélkül nem vihetnénk ezt véghez. Minden jót kívánok, Jaxon király. Ő nem nevezett Jezelia királynőnek, mintha még mindig nem fogadná el sem a rangot, sem a döntésemet. Sosem szerette úgy Vendát, ahogy én. Hosszan nézett rám némán – végül megszólalt. – Én is minden jót kívánok neked, Lia. Elváltunk – ő a maga útján indult, én az enyémen. Mindketten elköteleztük magunkat, hogy felépítsük egy-egy királyság jövőjét, amelyet szerettünk. Egy életet sokféleképpen fel lehet áldozni, és nem is kell mindig meghalni hozzá. Még visszanéztem a vállam felett, figyeltem, ahogy ellovagol, és eszembe jutott Gwyneth régi megjegyzése. A szerelem, az jó kis játék, ha rátalálsz. Mi rátaláltunk. Csakhogy most már tudtam, rátalálni és megtartani nem ugyanaz.

Visszalovagoltam a vendai sokasághoz, akik a jelemre vártak. Az arcukra kiült a remény, készen álltak megalapozni a jövőt, amelyet ígértem nekik. Intettem – és a karaván elindult előre. Hazafelé.

Hajnalban jobban körül tudunk nézni a menedékünkön. Most már tüzet is gyújthatunk. A hullarablók nem fedezhetnek fel minket. Éhesek vagyunk, fázunk, és Pata megölt egy nyulat. Összeszedjük, ami tűzrevalót csak látunk – egy törött széket, néhány könyvet. A lapok kincset érnek gyújtósként, hogy a fa is lángra kapjon. A többiek csodálkozva járnak körbe, bámulják a minket körülvevő falakat. Nézem a felpöndörödő könyvlapokat, hallgatom a nyúlhús sercegését, a gyomrunk korgását. A gyerek egy színes gömböt hoz elém; a nagy része kék. Mi ez? kérdezi, és megpörgeti. Lenyűgözi a szépsége. Magam sem vagyok benne biztos, minek nevezzem, de a gömbre írt szavak ismerősek. Az emlékeim között kutatok – a nagyanyám mesélt róla, milyen volt régen a világ. Ez egy térkép a világunkról. A világunk gömbölyű? Az volt. Most lapos és kicsi és megbarnult. De a gyerek ezt már tudja úgyis. A csillagok közül, Morrighan… ha egyszer a csillagok közé szállsz, egészen másként látod a világot. Mit fogok látni? A kislány éhezik – nem csupán ételre, hanem tudásra is. Alig van mit megosztanom vele. Gyere, kicsim, ülj az ölembe, amíg sül a nyúl, és elmondom neked, mit láthatsz a csillagokból. Egyszer, régestelen-régen még nem csak a Fennmaradottak és a hullarablók éltek a világban. Mindenféle nemzetek voltak, száz és száz királyság lakói, mindenhol a föld kerekén. Száz és száz? Mosolyog; azt hiszi, ez ismét csak egy mese. Talán valóban az. Az igazság és a lélektáplálék közötti határ régen elmosódott. Mi lett velük, Ama? Hol vannak most? Mi vagyunk azok, gyermek. Mi vagyunk, akik megmaradtak.

De volt egy hercegnő is? Igen, egy hercegnő. Éppen, mint te. Egy erős és bátor hercegnő, aki felszállt a csillagok közé, ahonnan másképp látta a világot, és elképzelte, milyen lehetne még. Gaudrel utolsó testamentuma

NYOLCVANKILENCEDIK FEJEZET

RAFE

– Felség, hol jár az eszed? – szűrte Sven összeszorított fogain át. Pedig tudta, hol. Ugyanott, ahová az utóbbi hónapok során számtalanszor elszökött – de Liának megvoltak a maga kötelességei és nekem is a sajátjaim. – Igen, folytassa, Gandry nagyúr – mondtam sietve, és kihúztam magam a székemben. Visszafordítottam a figyelmemet a törvényhozás felsőházára, ahol a helye volt. Sven komolyan vette az utolsó szavakat, amelyeket még Morrighanben mondtam neki. Szavakat, amelyekről úgy gondoltam, nem hallja őket, bár alighanem másféléket, mint amilyenre Gwyneth gondolt. Ébredj fel, vén trotty! Egyelőre nem vagy felmentve a szolgálat alól. Ébredj fel, vagy beledoblak a lóitatóba. Hallod, Sven? Még szükségem van rád. Azóta akárhányszor összekaptunk valamin, emlékeztetett a vallomásomra – arra, hogy szükségem van rá. Igaz volt. És nem csak mint tanácsosra. A morrighaniek udvariasan visszaküldték, amint eléggé felgyógyult az utazáshoz. Ügyeltem, hogy ne dolgozzon túl sokat. Még mindig könnyen kifáradt, de hát az volt a csoda, hogy egyáltalán életben maradt. Az Őrszemek Völgyének csatája után, a hazaúton sokat beszélgettünk Draeger tábornokkal. Azt mondta, most már kétségei vannak az eljegyzést illetően. A lánya fiatal, éles eszű, alkotó szellemű – egy efféle szerződés súlya talán megakadályozza a kiteljesedésben, megtöri a lelkét. Elvégre még csak tizennégy éves. Most, hogy a komizárt legyőztük, és bizonyossá vált, hogy visszatérek Dalbreckbe, az eljegyzés elvonná a figyelmet az előttünk álló munkáról, holott a királyság érdeke mindenek felett áll, tehát mit

szólnék, ha közös megegyezéssel felbontanánk a megállapodást? Alaposan átgondoltam – legalább öt másodpercbe telt –, és rábólintottam. Amikor az ülést végre elnapolták, visszatértem az irodámba. A kereskedelem ismét fellendült, a kincstár hízott. Ez részben a Morrighannel kötött egyezségnek volt köszönhető, amely mögött kétségkívül Venda királynőjének határozott javaslata állt. A kereskedelmünk hasznának tíz százalékáért Dalbreck megkapta Piadro kikötőjét. A helyzet mindkét fél számára előnyösen alakult. – Újabb üzenet érkezett Venda őrzőjétől. Lia jobbkezétől. Kadentől. Biztosra vettem, hogy újfent kérni fog – védőkíséretet, ellátmányt, valamit. De tudtam, hogy szükségük van rá, és tudtam azt is, hogy nem kérné, ha nem így lenne. Minden királyságnak hasznára vált, hogy a vendaiak új letelepedését segítettük. – Kaden kapjon meg mindent, amit akar. – Úgy érted, amit Lia akar. Igen, Lia. Tudtam, hogy végső soron minden kérés tőle származik. Ő azonban a többi birodalmat is felszólította, hogy segítsenek Vendának, miközben tudtuk, hogy a kisebb királyságok Morrighan és Dalbreck példáját követik. Csak futárok vagy követek útján érintkeztünk, így mindkettőnk számára könnyebb volt. De ismertem a jelentéseket. Lia uralma alatt Venda felvirágzott – ami egyáltalán nem lepett meg. Az egyik földművelő település a határunk szomszédságában nőtt ki a földből. Néhány dalbreckit ez riadalommal töltött el, de igyekeztem megnyugtatni őket. Ez a Venda nem az, ami régen volt. – Az őrző egy csomagot is küldött a levelével. Ha meg akarod nézni… – Akármi is az… – Nézd meg. Lerakta a vászonba csomagolt, zsineggel körülkötött csomagot az asztalomra, aztán a kezembe nyomta a levelet.

A lista hosszasan folytatódott; a szokásos igények szerepeltek rajta. Az őrző azonban egy utóiratot is hozzáfűzött.

– Kibontsam? – kérdezte Sven. Sokáig néztem a csomagot. Te az enyém, én a tiéd, és soha semmiféle királyság nem állhat közénk. Nagyon sokáig néztem. Tudtam, mi van benne. Valami fehér. Valami szépséges. Valami, amit régen elhajítottak. – Jaxon? – Nem – feleltem. – Eldobhatod.

z út vége. Az ígéret. A remény. Gyertek közelebb, fivéreim, nővéreim. Ma van a napja, hogy ezer álom szülessen. Megérintettük az eget, és ránk szállt a lehetőség csillagpora. Mert egyszer régen három nő élt egy családban, ahogy mi élünk most, és ők megváltoztatták a világot – ugyanazzal az erővel, ami bennünk is él. Részei vagyunk a történetüknek, és a nagyobb történetnek is, amely még előttünk áll. A munkának azonban sosincs vége. Az idő körbejár. Megismétlődik. És nemcsak a külső, hanem a belső ellenségre is figyelemmel kell lennünk. Habár a sárkány most elhevert, felébred újra, és járni fogja a földet, éhen dühöngve. Hacsak el nem ismételjük a történeteket, hacsak tovább nem adjuk atyáról fiúra, anyáról leányra, egyetlen generáció alatt örökre elvész a tudás és az igazság. És így légyen, szívem nővérei, lelkem fivérei, hús a húsomból, mindörökké. Jezelia-ének

KILENCVENEDIK FEJEZET

Elrendeztem az íróasztalon heverő papírokat, és kinéztem a galéria ablakán. A tavaszi zápor után tócsák maradtak a verandán. Visszatükrözték a város tornyait, egy városét, amely már egyáltalán nem tűnt olyan sötétnek. Hónapok óta most voltam először egyedül, és nem igazán tudtam, mihez kezdjek a szabadsággal. Reggel elbúcsúztam a szüleimtől, akik visszaindultak Morrighanbe. Odahaza apánk távollétében Regan uralkodott. Bryn is vele maradt – anyánk szerint küzdött a helyzettel, hogy elveszítette fél lábát, de egyre erősödött, és már újra lóra ült. Ez egy új világot nyitott meg a számára, és most abban reménykedett, hogy megnézheti az én világomat is – talán jövő tavasszal. Apám megváltozott – nem csupán az elmúlt hónapok eseményei tehettek erről, hanem az idáig vezető út is. Egy olyan világot ismert meg, amelyre korábban nem volt ideje. Én magam nem akartam olyan uralkodóvá válni, aki annyira el van foglalva a kötelességeinek részleteivel, hogy már nem is abban a világban él, amelyet irányít. Mindennap kijártam Vendába, thannist ittam az utcasarkokon, vásároltam a jehendrán, hallgattam a mosóasszonyok történeteit, és egyeztettem a törzsek által választott új negyedesurakkal. Részt vettem az esküvőkön, táncoltam az ünnepeken. Belesimultam az újraéledő világ és nép ritmusába. Az elmúlt hónapokban bejártam Venda minden tartományát, találkoztam az ott lakókkal, és új kormányzókat jelöltem ki. Legalább a felük nő volt, a törzsek öregjei. Ezután a népakarat szerint tartják meg vagy veszítik el a tisztüket, nem egy hátukba döfött kardnak köszönhetően, és én is így akartam megtartani a magamét. A munkának, a döntéseknek nem akart vége szakadni. Látva Dalbreck és Morrighan példáját, a kisebb királyságok aláírták az új egyezményeket,

és hozzájárultak a Cam Lanteux-ben kialakítandó új településekhez. Nem ment minden teljesen simán, de Morrighan és Dalbreck védőkíséretet is biztosított a vendai telepesek kivonulásához. Az első magokat elvetették – a remény máris szárba szökkent. A munka gyümölcse hajtott előre. Kaden nélkül semmire sem jutottam volna. Fáradhatatlanul dolgozott – most végre felszínre juthatott benne minden, az anyjától örökölt együttérzés és gyengédség, de a lelkén, ahogy a hátán is, még mindig viselte a hegeket. Láttam a mozdulatain, amikor a karjába vette Rhyst, védelmezőn, kiélesített reflexekkel, mintha azt mondaná: ennek a gyermeknek sem a testét, sem a lelkét nem sebezheti meg senki, soha. Reméltem, hogy igaza lesz. Bekopogtam a fogadószobája ajtaján, aztán amikor nem szólt ki senki, benyitottam. A komizár minden nyomát eltakarították, kivéve az asztalt, amelyen egy bevágás jelezte, hogyan jutott hatalomra. Kaden íróasztalán ugyanolyan magasan tornyosultak a papírok, mint az enyémen. Rátettem még egy marékkal – Eislandia kereskedelmi egyezménytervezetét. Azért, hogy segítséget nyújthassunk a telepeseknek, átalakítottuk a komizár hadseregvárosát. Az öntödék, a kovácsműhelyek, a rézművesek most ontották magukból a földműveléshez és kereskedelemhez szükséges eszközöket, javakat. A gyakorlótereket a természet gyógyító erejére hagytuk, és a hegeiket lassan lecsiszolta, majd betakarta a szél, az eső, a fű és az idő. A túlélő hatalmas, aranyszín brezalotokat szabadon eresztettük. Mostanra csordákba verődve éltek a távoli, magas dombokon, és már én is máshogy láttam őket – szépséges, méltóságteljes állatoknak, amilyennek eleve lenniük kellett volna. Ha túl közel merészkedtem hozzájuk, ha láttam forró lélegzetük gőzfelhőit, vagy meghallottam súlyos patáik dobogását, még mindig belém vágott a rémület, és felvillant előttem a széttépett testek, a perzselt hús bűzének emléke. Néhány seb lassabban gyógyul másoknál – és néhány, ezzel tisztában voltam, szükségszerűen heget hagy maga után. Néhány dolgot sosem szabad elfelejteni. – Engem keresel? Megfordultam. Kaden állt az ajtóban, Rhysszel a csípőjén. – Az a gyerek már majdnem egyéves – jegyeztem meg. – Sosem fog megtanulni járni, ha a lába sem éri a földet.

– Megtanulja, ha eljön az ideje – mosolygott Kaden. Megmondtam neki, hogy további papírmunkát hoztam. Gyorsan át is futotta. Benne minden megvolt, amit egy őrzőben kereshettem: nyugalom, állandóság, odaadás. Hűség. – Hol van Pauline? – kérdeztem. – Ebent és Natiyát kergeti – felelte Kaden felcsillanó szemmel. Tudtam, Pauline meg is találja őket. Eltökélte, hogy mindenki más is megtanuljon írni és olvasni azon a nyelven, amelyet ő még csak most tanulmányozott. A reggeli órákban leckét adott a két gyereknek, és mindenki másnak, akit kezelni tudott. Nem mondtam meg Kadennek, hogy a nyitott udvaron láttam Ebent és Natiyát, amint éppen gyakorlókardokkal csépelték egymást. Hevesen küzdöttek, ugyanakkor játékosan is, és amikor meghallottam, hogy nevetve korholják a másikat, a szívem megkönnyebbült egy kissé, mert éreztem, hogy ezzel visszatér a gyerekkoruk egy darabja. Fohászkodtam, hogy idővel még több térjen vissza. – Csak elbúcsúztam Griztől – jegyezte meg. – Én már tegnap este beszéltem vele. Griz egy újabb csapat telepessel indult a Cam Lanteux felé. Gwyneth is a karavánnal tartott; ő majd továbbmegy Terravin felé. A segítségemre volt Vendában, de most már ideje volt, hogy hazatérjen – Simone-hoz. Nem számított, hogy csak a távolból szerethette a lányát, a szíve akkor is ott dobogott. Megígérte Berdinek, hogy hírt küld arról is, hogy megy a fogadó – de ahogy a csoportok kivonultak, feltűnt, hogy Gwyneth azzal tart, amelyiket a nagy, rusnya alak vezeti, ahogy még mindig nevezte Grizt. Az elmúlt hónapokban Gwyneth veszekedetten pörgő nyelve folyton felbosszantotta Grizt, mégis úgy tűnt, az óriás mindig visszajön egy újabb szidásért. Tudtam, Gwyneth imádja nézni, miként küzd Griz a komor grimasz fenntartásáért, miközben nevetéstől csillog a szeme. Különös pár voltak, de nem lepett volna meg, ha Griz tesz egy kitérőt Terravin felé. – Jia! – sikoltott Rhys, és felém nyúlt; villámgyors ujjai kirántották egy hajtincsemet a kendőm alól. Kaden gyengéden kifejtette a zsákmányszerzés örömében ragyogó gyerek ujjai közül a hajamat. Ekkor ért a megvilágosodás, és elmosolyodtam. – Nézz ránk, Kaden. Te és én, itt vagyunk Vendában, és te egy gyereket

tartasz a karodban. – Igen – vigyorodott el. – Már nekem is eszembe jutott. – Furcsa, hogy belepillanthatunk a jövőnkbe, de sosem láthatjuk a teljes képet – jegyeztem meg. – Gondolom, a nagy történetek kivájják maguknak a medret. Kaden mosolya elfakult. – Jól vagy? Néha rajtakapott, hogy a semmibe nézek, eltöprengek – a gondolataim ezer és ezer mérföldre járnak. Emlékezem. – Jól vagyok – feleltem. – Éppen a Sanctum-terembe indultam. Még nem is ettem. – Mindjárt megyek én is. A folyosón találkoztam a királyi akadémikussal. Lentről jött, a barlangokból. Argyrist és a többi tudóst visszaküldték Morrighanbe, ahol per várt rájuk – és kötél. A konyhai kályhákban nem égettek el több könyvet, akármilyen fontosnak vagy érdektelennek tűntek is. – Dolgozom azon a fordításon, amit kértél – állított meg. – Úgy tűnik, verseskötet. Azt a kicsi, vénséges könyvet adtam oda neki, amelyet Aszter hősiesen ellopott a számomra a lenti kupacból. – Az első vers a reményről szól, és valami tollakról – tette hozzá. – Később majd beadom neked. Elmosolyodtam. Szárnyas vers? Mennyire illő, hogy Aszter éppen ezt választotta. Még mindig előttem volt a képe minden egyes nap. Nem az elveszett, megmetszett szárnyú angyal, hanem az, akinek az élet és halál közötti vékony mezsgyén járva láttam. Aszter, aki szabadon táncol a völgyben, és amikor megpördül, hosszú haja úszik utána. A Sanctum-terem, mint Vendában minden, szintén megváltozott. Berdi tett róla, hogy így legyen. Már nem bűzlött a kidőlt sörtől, a padlón új, vidám gyékényszőnyegek hevertek. A sokat szenvedett asztalról nem lehetett eltüntetni a múlt nyomait, de most már legalább naponta lesikálták és átfényezték. Átvágtam a helyiségen, és az oldalasztalról összeszedtem magamnak egy

tál ételt: forró zabkását főtt tojással, kovásztalan kenyérrel és a folyóból fogott hallal. Az asztal szélén ott volt a csontos tál is. Végighúztam rajta az ujjaimat, és az áldozatokra gondoltam. Meunter ijotande. Sosem felejtünk. Egy újabb csontot akasztottam a függőmre. Egyedül ettem a nagy asztal mellett; néztem a hosszát, az üres székeket, hallgattam a ritka csendet. Bizonyos értelemben kiteljesedett az életem, úgy, ahogy sosem hittem lehetségesnek. Más értelemben azonban… voltak dolgok, amelyeknek a szorítását nem tudtam lerázni. Mint Terravin… egy új kezdet, amely annyi mindent elindított. Visszavittem a tányért az oldalasztalhoz, fogtam egy rongyot, és kicsavartam belőle a szappanos vizet. Egy szolga lépett be, de elküldtem, mondván, hogy majd én megcsinálom. Letöröltem a magam után hagyott morzsákat – aztán tovább dörgöltem az asztalt, egészen a végéig. Pauline ekkor érkezett, könyvekkel megrakodva, amelyeket le is rakott az asztalra. – Mit művelsz? – tudakolta. – Takarítok kicsit. – Jobban emlékeztetsz egy konyhai kisegítőre, mint egy elfoglalt uralkodóra – nevetett rám. – Nem nagy a különbség. – Visszaejtettem a rongyot a szappanos vizes tálba, aztán végignéztem a padlón, és a sarokba támasztott seprűért nyúltam. – Nem kell felsöpörni. – A királynő szerint igen. Pauline ajka megjátszott, sértett fintorba húzódott. – Akkor azt hiszem, kénytelen leszel mégis megcsinálni. Azzal kiment, valószínűleg azért, hogy hozzon még egy ölnyi könyvet. Berdi főztjének ínycsiklandó illata lengte be a termet. Venda még mindig nem engedhetett meg magának sok luxust, de Berdi kifogyhatatlan halleveses üstjét igen, és ahogy söpörtem, egy ékkő-házakkal körberakott öblöt láttam, a sirályok rikoltását hallottam, és visszaemlékeztem a halk kopogásra az ajtón, aztán a kezembe nyomott virágkoszorúra. Boldog kiáltás törte meg a csendet. Felpillantottam. Kaden és Pauline az

ajtóban állt, és csöndesen beszélgetett. Kaden átadta Rhyst az anyjának, de szorosan mellette maradt; az ajka könnyedén Pauline ajkához ért. Napról napra szorosabbra fűződött a kötelék közöttük. Igen, bólintottam rá magamban. Száz módja is van, hogy valaki szerelembe essen. Visszavittem a seprűt a helyére, az oldalasztal mellé. Nem volt több időm az ábrándozásra. Vártak a papírhalmok, és… – Lia? – szólt utánam Kaden. Visszafordultam; ő és Pauline közelebb lépett. – Igen? – Van itt egy újabb követ, aki téged akar látni. A mennyezetre emeltem a szememet. Elegem volt a kisebb királyságok követeivel folytatott végeérhetetlen megbeszélésekből. Úgy éreztem, semmit sem lehet végleg lezárni – állandóan új és új biztosítékokat kellett ajánlanom nekik. – Akárki az, várhat, amíg… – Dalbreckből jött – szakított félbe Pauline, és amikor ez sem hatott meg, Kaden hozzátette: – Dalbreck mindig nagyon bőkezű volt, ha az ellátmányra került a sor. Felnyögtem, de beadtam a derekam. – Küldjétek be. Kaden végignézett egyszerű ruhámon. – Nem akarsz valami… elegánsabbat felvenni? Végignéztem a munkaruhámon, aztán helytelenítő pillantást vetettem rá. – Küldjétek be – ismételtem határozottabban. Pauline már tiltakozott volna, de megállítottam. – Ha ez elég jó a vendaiaknak, akkor egy követnek is elég jó lesz! Mindkettejük homloka ráncba szaladt. Lerántottam a kendőt a fejemről, és az ujjaimmal átfésültem a hajamat. – Tessék, most jobb? Egyforma sóhajjal fordultak ki az ajtón. Percekkel később tértek vissza; Pauline sietett be elsőnek, és merev tartásban állt meg a tűzhely mellett. Kaden a folyosón maradt, nagyrészt az árnyékokba rejtőzve. Hallottam mögötte a csosszanó lépteket. Kaden előrelépett és bejelentette az érkezőt.

– Dalbreck követe, Venda királynőjéhez! Türelmetlenül intettem. Kaden félreállt az ajtóból. A követ belépett a terembe. Csak pislantani tudtam. Aztán nagyot nyeltem. Átvágott a termen, és amíg elém ért, nehéz bakancsának dobbanásain kívül más nem hallatszott. Megállt előttem, a szemembe nézett, aztán lassan fél térdre ereszkedett. – Felség. Elakadt a szavam, megbénult a nyelvem, a torkom kiszáradt, mint egy régi, kemény csont. Valahogy mozgásra bírtam az ujjaimat, és intettem neki, hogy álljon fel. Felemelkedett, én pedig újra nagyot nyeltem. Végre meg bírtam nedvesíteni a számat. Végignéztem rajta – a ruhája poros volt és gyűrött a hosszú út után. – Inkább földművesnek nézel ki, mint Dalbreck magas rangú követének – mondtam. – Te pedig jobban hasonlítasz egy fogadó konyhalányához, mint Venda királynőjéhez – felelte csillogó szemmel, és közelebb lépett. – Miért jöttél el ilyen messzire? – kérdeztem. – Hoztam neked valamit. Most ő intett kifelé; a sötét folyosóról további csoszogás hallatszott, aztán Orrin és Tavish lépett be az arcukon széles vigyorral. Mindketten egy dinnyékkel megrakott ládát cipeltek. – Én magam termesztettem őket – sietett megjegyezni Rafe. – Nagyrészt. Összezavarodtak a gondolataim. Dinnyék? – Jaxon király, igazán sokoldalú tehetség vagy. – És te, Jezelia királynő – válaszolta, és a szeme körül apró ráncok futottak szét –, igazán meglepően erős személyiség. Nem mozdultam. Még abban sem voltam biztos, hogy lélegzek. Felemelte a kezét, és megsimította az arcomat. – Tudom, hogy sok száz mérföld választ el minket. Tudom, a

kötelességeid végtelen sora ide köt, engem pedig az enyémek Dalbreckbe. De már véghezvittük a lehetetlent, Lia. Ha megtaláltuk a módját, hogy véget vessünk a királyságok százados ellenségeskedésének, valahogy… biztosan… találunk utat a magunk számára is. Hozzám hajolt, az ajka az ajkamhoz ért, gyengéden, lágyan. Megremegtem. Szél ízét éreztem, és édes dinnyékét, ezernyi álomét és reményét. Elvált az ajkunk – csak néztünk egymásra. A szebb befejezés a kezünkben volt. Út a magunk számára is. Lehetetlen. De ez eddig nem jelentett nekünk akadályt. Ezúttal én nyúltam fel, hogy magamhoz húzzam egy csókra.

VÉGE

MORRIGHAN

Mielőtt meghúzták volna a határokat, mielőtt aláírták volna az egyezményeket, mielőtt újra fellángoltak volna a háborúk, mielőtt a Fennmaradottak hatalmas királyságai egyáltalán megszülettek volna, és a világ mindössze egy ködös emlékkép volt, amely lassan történetekké, legendává kopott, egy lány és a családja küzdött a túlélésért. És a lányt Morrighannek hívták.

Egy másik történetet kér, hogy eltöltse az időt, és őt magát is. Felkutatom magamban az igazságot, a részleteket egy világról, amely olyan régen letűnt, hogy már abban sem vagyok biztos, létezett-e valaha. Egyszer volt, réges-régen, amikor még nem szörnyek és démonok uralták a világot, amikor a gyermekek szabadon futkoshattak a völgyekben, és a fák ágain dús gyümölcsök termettek – akkor városok is álltak, hatalmasak, szépségesek, szikrázó tornyaik az eget érték. Varázslat állította őket? Magam is gyermek voltam még. Azt hittem, elbírják az egész világ súlyát. Számomra tényleg… Igen, varázsból, fényből és az istenek álmából emelték a tornyokat. És ott élt egy hercegnő? Mosolygok. Igen, gyermekem, egy drága kis hercegnő, épp, mint te. A kertje tele volt fákkal, amelyekről férfiökölnyi gyümölcsök lógtak. A gyermek kétkedve néz rám. Almát még nem látott, férfiak öklét már igen. Tényleg vannak ilyen kertek, Ama? Többé nincsenek. Igen, gyermekem, valahol még vannak. És egy nap te megtalálod őket. Gaudrel Utolsó Testamentuma

ELSŐ FEJEZET

MORRIGHAN

Nyolcéves voltam, amikor először megpillantottam. Abban a rettenetes percben biztosra vettem, hogy meghalok. Hullarabló volt, és azelőtt még sosem kerültem ilyen közel a fajtájához. Egyedül. Semmim sem volt, amivel megvédhettem volna magamat, leszámítva a néhány követ, amely a lábam mellett hevert, de a félelem túlságosan megbénított, hogy lehajoljak értük. Egy marék kővel különben sem mentem volna sokra. Láttam az oldalára szíjazott kést. Egy sziklakövön állt, és kíváncsian nézett le rám. Tanulmányozott. Félmeztelen volt, a haja kusza csomókba állt össze – ő volt maga a barbárság, amelyre mindig figyelmeztettek, akkor is, ha maga is szinte gyerek volt még. Könnyen megszámlálhattam volna a bordáit sovány mellkasán. Meghallottam a paták távoli robajlását. A félelemtől megremegtem. Még többen jönnek, és nem tudok hová menekülni! Csapdába estem a hullarabló alatt, a két kisebb sziklakő közötti sötét résben. Nem mozdultam. Lélegzetet sem vettem. Még a tekintetemet sem bírtam elszakítani róla. Mindenestől prédává változtam, néma nyúllá, amelyet sikeresen sarokba szorítottak a vadászok. Meg fogok halni. A rabló a magokkal teli zacskót méregette; egész reggel ezeket gyűjtögettem, de siettemben és rémületemben leejtettem, és a magok szétszóródtak a sziklák között. Felkapta a tekintetét. Lódobogás és kiáltások zaja töltötte be a levegőt. – Szereztél valamit? – Egy erős hang. Az, amelyiket Ama úgy utál. Akiről a többiekkel együtt suttog. Aki ellopta Vendát.

– Szétszóródtak. Nem bírtam tartani a lépést – felelte a fiú. Egy másik, undorodó hang. – Semmit sem hagytak hátra? A fiú a fejét rázta. Még többen kiáltoztak haragosan, aztán újra felhangzott a patadobogás. Elmennek. Elmennek. A fiú lemászott a sziklájáról, és ő is elment, anélkül, hogy egy pillantást vetett volna rám, egy szót szólt volna hozzám. Az arcát úgy fordította el, mintha szégyenkezne. Ezután két évig nem láttam viszont. A hajszálon múlt megmenekülésem után belém költözött a félelem, és nem merészkedtem ismét távol a törzstől. Legalábbis egy meleg tavaszi napig nem. Úgy tűnt, a hullarablók elvonultak; az első őszi fagyok óta nem láttuk nyomukat. Ő azonban mégis ott volt – egy fejjel magasabbra nőtt azóta, és éppen gyékényt próbált szedni a kedvenc tavacskámnál. Szőke haja csak még kócosabb lett, a válla kissé megszélesedett, a bordái ugyanúgy kilátszottak. Néztem növekvő bosszúságát, ahogy a gyékény szárai egymás után elpattantak a kezében, és csak hasznavehetetlen töredékek maradtak az ujjai között. – Türelmetlen vagy. Megpördült, kést rántott. Hiába voltam még csak tízéves, tudtam, veszélyes, ha megmutatom magam. Azt sem tudtam, miért teszem, főleg az után nem, hogy a szemét megláttam. Vad és éhes volt a pillantása, és egyáltalán nem ismert fel. – Vedd le a bakancsodat – folytattam. – Megmutatom. Amikor közelebb léptem, a levegőbe döfött, én azonban leültem, és levettem a saját borjúbőr mokaszinomat. A szemem mindvégig rajta tartottam, arra számítva, hogy a végén talán mégis menekülnöm kell. Ahogy a félelme csillapodott, vad, üveges tekintete is megváltozott, és végül megjelent az arcán a felismerés. Én többet változtam két év alatt, mint ő. Leeresztette a kését. – Te vagy az a lány a sziklák közül. Bólintottam, és a bakancsaira mutattam. – Vedd azokat le! Ha a bengyeléket akarod kiszedni, bele kell gázolnod

a vízbe. Lerántotta a lábbeliket és követett, térdig a tavacskába, ahol a szárak csomókban álltak közöttünk. Megmondtam neki, hogy a lábujjával tapogassa ki őket, ásson le az iszapba, lazítsa meg a kövér, húsos gumót, mielőtt kihúzná. A lábujjainknak ugyanannyit kell dolgoznia, mint a kezünknek. Nem sok szót váltottunk. Mit mondhat egymásnak egy hullarabló és a Fennmaradottak egy gyermeke? Mindössze az éhségünk volt ugyanolyan. Mégis úgy tűnt, hogy megérti: ezzel fizetem vissza a két év előtti könyörületét. Amikor eljött az ideje, hogy elváljunk, a zsákja tele volt dús bengyelékkel. – Ez most már az én tavam – közölte élesen, amikor a nyergéhez kötötte a zsákot. – Ne gyere többé a közelbe. Hogy nyomatékot adjon a szavainak, a földre köpött. Tudtam, mit jelent ez valójában: hamarosan a többiek is megjelennek itt. Veszedelmes lesz. – Mi a neved? – kérdeztem, mikor nyeregbe szállt. – Te senki vagy! – csattant fel, mintha egy egészen más kérdés jutott volna el a füléig. Elhelyezkedett ültében, aztán vonakodva lenézett rám. – Jafir de Aldrid – felelte. – Én pedig… – Tudom ki vagy. Morrighan. Azzal elügetett. Négy év telt el, mielőtt ismét láttam volna, és mindvégig azon töprengtem, honnan tudja a nevemet.

MÁSODIK FEJEZET

MORRIGHAN

Úgy tűnt, a félelem a véremben van. Sosem engedte lankadni a figyelmemet, ám tízéves koromra már belefáradtam. Emlékeztem, hogy kimerülten érkeztem aznap vissza a táborba. Már kisgyerekként megtanultam, hogy mi mások vagyunk. Ez segített a túlélésben – ugyanakkor azt is jelentette, hogy a többiek jóformán mindent észrevettek, a titkokat, a kimondatlan dolgokat is. Ama, Rhiann, Carys, Oni és Nedra birtokolták a legerősebb tudást. És persze Venda, de ő már nem volt velünk. Róla nem beszéltünk. Ama – őszülő fekete haját szoros fonatba fogta – fel sem nézett a kosárnyi babról, úgy mondta: – Pata szerint elhagytad a tábort, amíg távol voltam. – Csak a sziklafal mögötti tavacskáig mentem, Ama. Nem messze. – Az éppen elég messze van. Egy hullarablónak egy perc is elég, hogy elragadjon. Nem most először került ez szóba. A hullarablók vad, vakmerő nép voltak, tolvajok és barbárok, akik más munkájának gyümölcsét prédálták. Néha gyilkoltak is, ha a kedvük épp úgy hozta. A hegyek, a romok között rejtőztünk, csöndben lépdeltünk, halkan beszéltünk – az üres világ falai takartak el minket, és ahol a falak már porrá omlottak, a magas fű rejtett el. Néha azonban ez sem volt elég. – Óvatos voltam – suttogtam. – Mi vitt a tóhoz? – kérdezte Ama. Üres kézzel tértem haza, semmit sem tudtam felmutatni a kiruccanásból. Amint Jafir ellovagolt, én is visszaindultam. Nem hazudhattam Amának: a hallgatásában ugyanannyi kérdés volt, mint a szavaiban, és mindig tudta.

– Megláttam ott egy rablófiút. A gyékényt tépdeste. Rám villant a tekintete. – Csak nem azt akarod mondani… – A fiút Jafirnak hívják. – Tudod a nevét? Beszéltél vele? – Ama talpra ugrott, a babok szétrepültek az öléből. Megragadta a vállamat, hátrasimította a hajamat, hogy megvizsgálhassa az arcomat. A kezei hevesen jártak fel-alá a karomon, kereste, megsérültem-e. – Jól vagy? Bántott? Hozzád ért? A pillantása kiélesedett félelmében. – Ama, nem bántott – jelentettem ki határozottan, hogy megnyugtassam. – Csak azt mondta, hogy ne menjek többé a tóhoz. Mert az már az övé. És egy zsák bengyelét vitt magával. Ama arckifejezése megkeményedett. Tudtam, mit gondol – mindent elvesznek –, és ez igaz is volt. Valóban elvettek mindent. Ahányszor letelepedtünk egy völgy távolabbi felén, vagy egy réten, esetleg az elhagyott épületek között, mindig megjelentek, és az elrabolt javainkért félelemmel fizettek. Most már bántam, hogy megmutattam Jafirnak, miként áshatja ki a bengyeléket. Semmivel sem tartoztunk a rablóknak, hiszen már annyi mindent elvettek tőlünk. – Ez mindig így volt, Ama? Ők nem tartoznak a Fennmaradottak közé? – Kétféle ember marad életben: aki kitartó és aki kirabolja. A látóhatárt nézte, aztán fáradtan sóhajtott. – Gyere, segíts összeszedni a babot! Holnap elindulunk egy másik völgybe. Messzire. Nem volt olyan völgy, amely elég messze lett volna a rablófajzatoktól. Úgy szaporodtak, mint a szúrós gaz a fű között. Nedra, Oni és Pata morgott, de beleegyeztek. Hallgattak Ama szavára, mert ő volt a legöregebb, a törzsünk vezetője, az egyetlen, aki emlékezett rá, milyen volt az élet Azelőtt. Amellett hozzászoktunk a vándorláshoz, a békés, gazdag völgy kereséséhez. Kell, hogy létezzen valahol. Ama megmondta. Ő maga látta a saját szemével, még gyermekkorában, mielőtt a föld alapzata megrendült, mielőtt a csillagok lezuhantak az égből. Valahol kell lennie egy helynek, ahol biztonságban vagyunk tőlük.

HARMADIK FEJEZET

JAFIR

Letöröltem az orromból csorgó vért. Annál több eszem volt, hogy kést rántsak – bár nem leszek mindig egy fejjel alacsonyabb Steffannál. Úgy tűnt, ezzel ő is tisztában van. Mostanában egyre kevesebbszer kapott visszakézből szájon. – Egész nap oda voltál, és csak egy zsák gazt tudsz felmutatni? – ordította. Piers a pipáján pöfékelve figyelte Steffan előadását. – Az is több, mint amit a te kezedben látok – jegyezte meg. A többiek röhögtek; remélték, Piers sértése eléggé felbosszantja Steffant, hogy verekedéssé fajuljon a helyzet, ő azonban csak undorodva félrelegyintette Piers megjegyzését. – Nem hozhatok mindennap szopós malacot. Mindannyiunknak értékes dolgokkal kell hozzájárulni az életünkhöz. – Te elloptad azt a malacot – közölte Piers. – Ötpercnyi erőfeszítésedbe telt. – És akkor mi van, vénember? Megtöltötte a hasadat vagy nem? – Az enyémet nem – horkant fel Liam. – Kettőt kellett volna lopnod. Fergus feléjük hajított egy követ, azzal, hogy mind hallgassanak el. Éhes volt. Minden este ugyanez zajlott le; a táborunkban heves szavak, néha heves öklök is repkedtek – ugyanakkor az erőnket is egymásból nyertük. És erősek voltunk. Senki sem húzott velünk ujjat, mert félt a következményektől. Lovaink voltak. Fegyvereink voltak. Kiérdemeltük a jogot, hogy levágjunk másokat.

Laurida magához intett. Kiborítottam a zsákomat, aztán együtt nekiálltunk levágni a gumókról a zsenge gumókat, meghámozni a szívósabb szárakat. Tudtam, hogy ő örülni fog. Szerette a zöld hajtásokat, amelyeket zsírban kisütött, a vaskosabb szárakból pedig lisztet őrölt. A kenyér ritkaságszámba ment nálunk – hacsak nem loptunk azt is. – Hol találtad őket? – kérdezte Laurida. – Miket? – néztem rá riadtan. – Ezeket – emelt a magasba egy maréknyi gyékényszárat. – Mi van veled, megsütötte a nap az agyadat? A szárak. Persze. Csak azokra gondolt. – Egy kis tónál. Mit számít? – kérdeztem élesen. Erre halántékon csapott, aztán közelebb hajolt, hogy megvizsgálja véres orromat. – Egyszer be fogja törni – morgott. – És az lesz a legjobb. Úgyis túl szép az arcod. A tavacska máris kiment a fejéből. Nem árulhattam el, hogy a lány talált énrám a vízparton, hogy ő követett, ő közelített meg észrevétlenül, nem pedig fordítva – különben egy vérző orrnál jóval többet kaptam volna. Szégyenletes, ha valaki meglep, főleg, ha közülük való. Az ő fajtájuk ostoba. Lassú. Gyenge. A lány már azzal elárulta az ostobaságát, amikor megmutatta, hogyan szerezzek ennivalót. Másnap visszamentem a tóhoz, de elrejtőztem a sziklák mögé, úgy vártam, hogy megérkezzen. Egy óra múlva begázoltam a nádasba, bugás szálakat szedni, hátha ezzel előcsalom, de nem vált be. Talán a lány nem volt olyan ostoba, mint a többiek. Talán tényleg felfogta a figyelmeztetésemet. Igen, Jafir elijesztette. Ez most már az én tavacskám, Jafir tava, egyszer s mindörökre. Megpakoltam a zsákomat, és tovább lovagoltam délnek, hogy felkutassam a táborukat. Nekik nem voltak lovaik – erről gondoskodtunk –, úgyhogy nem élhettek messze a víztől. Mégsem láttam a nyomát. – Morrighan – suttogtam, hogy kóstolgassam a nevet. Mor-igen. Harik még az én nevemet sem tudta, valahányszor eljött, mindig máshogy szólított. De a lányét igen. Miért tudja a földrész leghatalmasabb harcosa egy sovány, gyenge gyereklány nevét? Főleg egy közülük valóét?

Amikor megtalálom, kiszedem belőle. És aztán a nyakához tartom majd a késemet, amíg zokogva nem könyörög, hogy eresszem el. Éppen, ahogy Steffan és Fergus tették a törzsbéliekkel, akik elrejtették előlünk az ételt. Egy domb tetejéről végignéztem a völgyeken. Üresek voltak, csak a szél borzolta itt-ott a füvet. A lány jól tudott rejtőzni. Még négy évig nem is találtam rá.

NEGYEDIK FEJEZET

MORRIGHAN

– Itt! – jelentette ki Pata. – Ez jó hely. Egy kanyargós ösvény hozott ide minket, egy nehezen követhető út, amelyet én segítettem megtalálni. A tudás kicsírázott bennem, és egyre erősebbé vált. Ama a fák sűrűjét nézte. Aztán a kalyibákat, amelyek tetőt nyújthattak a fejünk fölé. Aztán a hegyeket és magas kiszögelléseket, amelyek elrejtettek. De legtovább a törzset nézte. Fáradtak voltak. Éhesek. Gyászoltak. Rhiann egy hullarabló kezétől halt meg, mert nem akarta elereszteni a karjában szorongatott gödölyét. Végül felmérte a kicsiny völgyet, és bólintott. Én is ugyanolyan jól hallottam a törzs szívverését, mint ő. Gyenge volt. Fájdalmas. – Itt – jelentette ki ő is, és a többiek lerakták a csomagjaikat. Megvizsgáltam az új otthonunkat, már ha egyáltalán annak lehetett nevezni. A nagyrészt fából készült épületek veszedelmesek voltak, és elhanyagolva, félig romba dőlve álltak. Az évtizedek és persze a hatalmas vihar megtették a magukét. Bármikor összedőlhettek – a nagy részük már meg is tette –, de a maradék deszkákból össze tudunk ácsolni valami menedéket. Talán olyan szállást alakíthatunk ki, amely néhány napnál hosszabb időre szól. Én csak ezt ismertem, örökké mozgásban voltunk, ám tudtam, volt idő, amikor az emberek egy helyben éltek, akár egy élet hosszán át is. Ama mondta, és néha magam is odaálmodtam magam. Álmomban előfordult, hogy olyan helyeken jártam, amelyeket a szememmel sosem láttam, felhőkbe vesző üvegtornyok előtt, hatalmas kertekben, ahol a fák roskadoztak a piros gyümölcsöktől, meleg, puha

ágyakban, ahonnan függönnyel díszített ablakokon láthattam ki. Ezek voltak a helyek, amelyeket Ama leírt a történeteiben, ahol a törzs minden gyereke herceg lehetett volna és hercegnő, a gyomruk mindig tele. Egyszer volt, hol nem volt – a régi világ nem volt többé. Az elmúlt hónapban, Rhiann halála óta nem maradtunk egy-két napnál tovább sehol. A rablóbandák még azután is kergettek minket, hogy elvették az ételünket. A legrosszabb Rhiann esete volt – azóta hetekig gyalogoltunk, és útközben alig gyűjtöttünk valamicskét. A déli vidék nem bizonyult biztonságosabbnak az északinál, keletre pedig Harik uralkodott, a karja és a hatalma egyre messzebbre ért el. Nyugatra, a hegyeken túl még mindig a vihar betegsége fenyegetett, ráadásul szabadon prédáltak a ragadozók. Hozzánk hasonlóan ők is kiéhezettek voltak, és bárkit elragadtak, aki elég ostoba volt, hogy közel merészkedjen. Legalábbis így hallottam – senki, akit ismertem, nem szelte át a meddő hegyeket. Minden oldalról bezárult a világunk, és csak egy apró sarkot kereshettünk, ahol elbújhattunk benne. De legalább itt voltunk egymásnak. Hogy begyógyítsuk a Rhiann elvesztése okozta sebet, még szorosabban összefogtunk. És persze a Venda után maradt sebet is. Hatéves voltam, amikor elhagyott minket. Pata szerint a vihar pora betegítette meg. Oni szerint kíváncsi volt, de ő is úgy mondta, mintha ez kórság lenne. Ama szerint ellopták, és a többi miadre egyetértett vele. Nekiláttunk, hogy letáborozzunk. Nagy reményekkel vágtunk bele, ez a kicsiny völgy megfelelőnek tűnt. Senki nem jön ide, víz pedig bőséggel akad a környéken. Oni azt mondta, nem messze látott egy fénymagfűrétet, azon túl pedig egy tölgyest. Összesen tizenkilencen voltunk. Tizenegy nő, három férfi, öt gyerek. Én voltam a legidősebb gyerek, három év volt az előnyöm. Emlékszem, azon a tavaszon eltávolodtam a többiektől. A játszadozásuk bosszantott. Tudtam, hamarosan rám talál valami változás, ám amennyire egyhangúan az életünk telt, el sem bírtam képzelni, mi lenne az. Minden napunk ugyanolyan volt, mint az azelőtti. Túléltünk. Féltünk. És néha nevettünk. Miféle új érzés támadt fel bennem? Abban sem voltam biztos, hogy örülök neki. Az éhség korgásához hasonlított. Mindannyian segítettünk a fadarabok elrendezésében. Néhányra hatalmas

betűk voltak felfestve, amelyek valaha valaminek a részét képezték – töredékes üzenet, immár nem fontos. Valaki rozsdás fémlemezeket talált – ezeket a kőrakásokhoz támasztottuk. Megmarkoltam egy széles gerendát, amelyen kék foltok díszlettek. Ama festéknek nevezte; azt mondta, egykor a világ mindenféle színű festéktől pompázott. Ma már csak az égen akadt kékség, meg a tiszta vízben, ahol tükröződött, mint a tavacskában, ahol Jafirral találkoztam. Négy tél telt el azóta. Átfutott az agyamon, hogy vajon életben van-e még. A mi törzsünk ugyan az éhhalál szélén egyensúlyozott, de a hullarablók valami más, rosszabb dolog peremén táncoltak. Ők nem törődtek az övéikkel úgy, ahogy mi.

ÖTÖDIK FEJEZET

MORRIGHAN

A völgy befogadott minket. Az elvetett magok a sziklás talajban is szárba szökkentek, éppen csak kicsit kellett győzködni őket. A távoli mezők, vízmosások és domboldalak apróvadat, szöcskéket és békét kínáltak. Amióta az eszemet tudtam, ezek voltak a legnyugodtabb hónapjaink, de különös módon akármennyire vágytam mindig is egy helyre, ahol letelepedhetünk, a nyughatatlanság egyre jobban erőt vett rajtam. Úgy könnyítettem a lelkemet rágó feszültségen, hogy mindennap messzebbre merészkedtem, miközben növényeket vagy magokat gyűjtögettem. Egy nap, amikor éppen egy tő porcsinő mellett guggoltam, és az apró fekete magokat válogattam, meghallottam egy hangot, amely ugyanolyan tisztán szólt, mint a sajátom. Arra. Felnéztem, de nem volt arra. Előttem mindössze egy indák benőtte sziklafal terpeszkedett – ám a szó izgatottan, remegve táncolt bennem – határozottan, biztosan. Arra. Emlékeztem Ama utasítására: bízz a benned rejlő erőben. Közelebb léptem, hogy megvizsgáljam a sziklafalat, és megláttam a rejtett átjárót. A sziklák egy tömbből valónak tűntek, eltakarták a bejáratot. Az ösvény egy magas hegyoldalak között elnyúló kanyonba vezetett, távolabb pedig olyan rejtett kincset láttam, amelytől leesett az állam. Sietve gázoltam át a térdig érő füvön, hogy jobban megnézhessem. Habár a teteje csaknem teljesen beszakadt, az egykor nagyszerű épületnek több oldalszárnya is volt, és azokban könyveket találtam. Nem sokat – rengeteget elraboltak vagy elégettek régebben. Még a mi törzsünk is meggyújtotta a papírt a nedves téli éjjeleken, amikor semmi más nem fogott tüzet. Ez a néhány könyv a padlón hevert, a törmelék és a vastag porréteg alatt. Képeskönyvek. Színesek.

Ezután mindennap ezt az elhagyatott épületet vettem célba. Útközben ennivalót gyűjtöttem, aztán megpihentem, hogy az elfelejtett rom széles, hosszú lépcsőin olvashassak. Egyedül. Elképzeltem egy másik kort, jóval azelőtt, hogy a hét csillagot a földre vetették volna – egy kort, amelyben egy hozzám hasonló kislány ült ugyanezeken a lépcsőkön, és felnézett a végtelen kék égre. A lehetőség szárnyas lénnyé változott, és elvitt mindenhová, ahová csak kértem. Képzeletben mohón, vakmerőn vándoroltam. Nap mint nap, ugyanúgy. Aztán történt valami. A szemem sarkából pillantottam meg. Először megriadtam, aztán megharagudtam, mert arra gondoltam, Micah vagy Brynna lopózott utánam, de aztán rájöttem, ki ő. Kusza szőke haja nem változott, csak hosszabb lett, és úgy világított ki a növényszárak közül, mint a ritkaságnak számító arany kukorica. Te hülye bolond, gondoltam, aztán megcsókoltam az ujjaimat, és a bűnbánat jeleként felnyújtottam az istenek felé. Ama nem volt benne biztos, pontosan hány isten van. Néha azt mondta, egy, néha, hogy három vagy négy – a szüleinek nem volt ideje, hogy ilyesmikre kitanítsák –, de akárhányan voltak is, tudtam, jobb nem próbára tenni a türelmüket. Ők uralkodtak a mennyek csillagai, a világ szelei felett, és ők számlálták meg a napjainkat itt, a vadonban. Ama emlékei szerint nem szerették, ha valakit lehülyéztek. Ha annak a valakinek a halálát kívánták, az más dolog volt. Emlékszem, megkérdeztem tőle: Az istenek nem bölcsek? Miért mentették meg a rablókat is? Nagyon régen volt, felelte. Akkor még nem váltak rablókká. A fiú közelebb lopózott, de még mindig a bokrok közé rejtőzött. Továbbra is a betűkre figyeltem: nekidőltem a magas oszlopnak, és a betűvetést gyakoroltam, ahogy Ama mutatta, ám a szemem sarkából odaodapillantottam rá. Hiába kuporodott le, így is láttam, hogy magasabb, mint amióta utoljára láttam, és a válla is szélesebb. Rongyos inge alig takarta a mellkasát. Újra hallottam Ama figyelmeztetését: Ha váratlanul érnek, fuss, ahogy csak bírsz. Ez azonban nem volt éppen váratlan. Már egy ideje figyeltem, és azon töprengtem, miért rejtőzik, ráadásul ennyire esetlenül. Tudtam, hogy csak idő kérdése, ezért amikor ordítva és a kését villogtatva kitört a bokrok közül, nem riadtam meg. Mindössze

szemrebbenés nélkül lapoztam egyet, és belekezdtem a következő oldal kibetűzésébe. – Mi a bajod? – rikoltotta. – Nem félsz? Ráemeltem a tekintetemet. – Mitől? Azt hiszem, inkább te vagy az, aki fél, és már vagy egy órája bujkál a bokrok között. – Talán azt tervezgettem, hogyan öljelek meg. – Ha meg akartál volna ölni, az első alkalommal megteszed, amikor találkoztunk. Vagy a második alkalommal. Vagy… – Mit csinálsz? – szakított félbe a könyvemet méregetve. Úgy lépett fel a lépcsőre, mintha az egész épület az övé volna. Ugyanolyan volt, mint az összes többi hullarabló: követelőző, kegyetlen – és büdös. – Te sose fürdesz? – fintorodtam el. Erre először zavartan nézett rám, aztán kíváncsian, kemény arckifejezése megenyhült. Becsuktam a könyvet. – Nem kell ilyen ellenségesen viselkedned velem. Tudod, hogy nem foglak bántani. – Te? Engem? – Hátravetette a fejét és nevetett. A hangtól valami szúrós forróságot éreztem a hasamban. Mielőtt végiggondoltam volna, már ki is rúgtam, és térdhajlaton találtam. Elesett, a könyöke hangosan, fájdalmasan csattant a lépcsőn. Az arcára azonnal visszatért a vad grimasz, és a szemem elé kapta a kését. – Könyvet olvasok – böktem ki sebesen. – Szeretnéd megnézni? Visszafojtottam a lélegzetemet. A fiú a karját dörzsölgette. – Úgyis le akartam ülni. Megmutogattam neki a könyvet; lapról lapra ráböktem a szavakra. Csak néhány jutott egy-egy oldalra. Hold. Éjszaka. Csillagok. A fiú lenyűgözve ismételte utánam őket, a kését is letette maga mellé. Megérintette az időtől felhullámosodott, színes lapokat, átfuttatta rajtuk az ujját. – Ez az Ősök egyik könyve – jegyezte meg. – Ősök? Ti így nevezitek őket? Bizonytalanul nézett rám, aztán felállt. – Miért kérdezel mindig vissza, akármit mondok?

Leviharzott a lépcsőn. Különös módon szomorú lettem, hogy elmegy. – Gyere vissza holnap! – kiáltottam utána. – Akkor majd többet is olvasok neked! – Nem jövök! – süvöltötte vissza a válla felett. Néztem, ahogy elvonul a sűrű zöldben, csak kusza, szőke haja villan ki itt-ott, amíg eltűnt mindenestől, az elmorgott fenyegetéseivel együtt. De igen, Jafir, visszajössz, gondoltam. Habár azt nem tudom, miért.

HATODIK FEJEZET

JAFIR

Kifejtettem a hús utolját is a bőrből – szép, duci nyúl volt, Laurida szinte dorombolt, amikor visszaérkeztem vele a táborba. A kibelezett állatot egy faágra akasztottam. Már negyedik napja nem került hús a ragunkba, és Fergus egyre rosszabb kedvvel szopogatta a néhány gyökeret és velős csontot, amely valamicske ízt adott a víznek. – Hol szerezted? – kérdezte Laurida. Egy vízmosta árokban szorítottam sarokba a nyulat, nem messze attól a helytől, ahol ráakadtam a lányra, Morrighanre, de ezt Lauridának nem kellett tudnia. Még elmondja Steffannak, aki aztán kisajátítja az én vadászterületemet is, mint minden mást. – A sársíkságok mögötti lapályon – feleltem. Laurida csak gyanakodva hümmögött. – Nem loptam! – tettem hozzá. – Levadásztam. Habár végeredményben nem volt különbség – az ennivaló az ennivaló –, de úgy tűnt, Laurida jobban kedveli a vadászattal szerzett húst. – Megyek, megmosom ezeket – markoltam össze a belsőségeket, és már indultam a patak felé, amikor Laurida utánam szólt. – Nagy ívben kerüld el ma Steffant. Undok kedvében van. Vállat vontam és elsiettem. Mikor nem volt rossz kedvében Steffan? Ma este legalább nem csaphat fültövön, vagy nem öklözhet a bordáimba. Piers és Fergus megszégyenítené a fogásom miatt. Mindketten szerették a nyúlhúst, és Steffan mostanában nem hozott haza mást, csak sovány üregi menyéteket. Már félúton jártam hazafelé, amikor rájöttem, hogy nem kérdeztem rá Morrighan nevére. Ezzel akartam kezdeni, de aztán elterelte a

figyelmemet. Hogy fürdök-e? A víz alá nyomtam és átmostam a belsőségeket. Mit számít az? De aztán eszembe jutott, hogy Morrighan bőre szinte ragyogott, akár a füstös naplemente. Meg akartam érinteni, hogy érezzem, milyen. Azért ilyen színű, mert ő mosdik? A mi táborunkban nem voltak lányok, csak férfiak, és három, Lauridához hasonló nő, akiknek az arcára kemény ráncokat vésett az idő. Morrighan arca lágy volt, mint a tavaszi levél. Hangzavar ütötte meg a fülemet, aztán a lovak nyihogása, végül Steffan hangos kurjantása, hogy visszaértek a többiek, mintha ez nem lenne teljesen egyértelmű. Leráztam a vizet a belsőségekről, és visszagyalogoltam a lejtős parton a tábor felé. A lépteim azonban elbizonytalanodtak, amikor megláttam Harikot a törzs vénjeinek társaságában. Manapság már nem sokszor járt a mi táborunkban, inkább a folyó túloldalán emelt, hatalmas erődjében lakott, amelyet a felesége, Venda, a siarrah után nevezett el. A víz azonban egyre emelkedett, a híd gyengült. Talán már nem telik sok időbe, hogy a folyó teljesen elvágja tőlünk az erődöt, és akkor Harik már egyáltalán nem jöhet hozzánk. Fergus is mondta, hogy a víz nemsokára elnyeli a régi hidat. Erre Harik csak bosszúsan annyit felelt, hogy akkor majd épít egy másikat. Ez lehetetlenségnek tűnt, de Harik szinte mindenkit megelőzött bírvágyban és hatalomban, és azt pletykálták, hogy az apja az Ősök egyik leghatalmasabbja volt. Talán olyan eszközökkel bírt, amelyekről mi nem is tudtunk. – Emlékszel a fiúra, igaz? – mutatott rám Fergus. – Steffan – jelentette ki Harik, és húsos kezével a vállamra csapott. – Ő a bátyám. Én Jafir vagyok – javítottam ki, de addigra Harik már el is fordult, hogy Piersszel a tűz mellé telepedjék. Az este ugyanúgy folyt le, mint a többi. Evés, perpatvar, hírek a távoli rokonok felől. Fergus azt mondta, az északiak megint azon gondolkodnak, mi lehet a nyugati hegyek mögött. Azt tervezik, hogy elindulnak, hátha jobb sorsra találnak, mint amit ez az itteni küszködés nyújt, és kérték Fergust is, hogy tartson velük. A szememet forgattam. Állandóan „tervezgettek”, de soha nem lett belőle semmi. A hegyekben a betegség lakott. Semmi sem nőtt ott, és áthatolni rajtuk egyet jelentett a halállal. Ezt a félelmet még a hatalmas

törzsek is megőrizték a szívükben. Még mindig éltek néhányan köztünk, mint Piers is, akik azelőtt születtek, hogy a halál felhője végiggördült volna a világon. Csak hatéves volt akkor, de emlékezett a rettenetre. Vacsora után Harik körbeadott egy üveg szeszt, amit magával hozott. Akármilyen szűkében is voltak az ételnek a folyó túloldalán, mégis megtalálták a módját, hogy kifőzzék ezt a pocsék italt. Hiába ültem a körben én is a többiekkel együtt, nekem nem kínálták; Piers átnyúlt előttem, hogy a másik oldalamon ülő Reeve-nek adja. Úgy tettem, mint aki nem veszi észre, amikor Harik Steffannak nyújtotta. Steffan belekortyolt a szeszbe, ami megköhögtette, és ezen mindenki nevetett. Én is – csakhogy Steffan kihallotta a nevetésemet a többieké közül. Megfordult és rám meredt, olyan tekintettel, amely elárulta: ezért később megfizetek. A beszélgetés a törzsekre fordult. Harik azt találgatta, hová tűnt egy bizonyos törzs, amelyet négy éve nem láttak már sehol: Gaudrel törzse. Hallottam a haragot a hangjában, amikor kimondta a nevet. – És az a kölyök, akit magával vonszol – tette hozzá. – Morrighan. Éhség volt a szemében. Morrighant akarta. A földrész leghatalmasabb embere – még Fergusnál is hatalmasabb – Morrighant akarta. És egyedül én tudtam, hol van a lány.

HETEDIK FEJEZET

MORRIGHAN

Ezúttal nem bújt el a bokrok közé. Ijesztően vonult fel a széles márványlépcsőn, mintha az egész az övé lenne. Miért ilyen nehéz megérteni ezt a rablót? Félmeztelen volt, a mellkasa szinte ragyogott. Megmosakodott. Most, hogy a mocskot lesikálta róla, a bőre aranyos árnyalatot kapott, hosszú tincsei kivilágosodtak. Széles válla miatt csak még szánalmasabb látványt nyújtottak kiugró bordái, ám a szemében vad tekintet ült. – Mintha azt mondtad volna, hogy nem jössz vissza – jegyeztem meg, és hátraléptem, amikor megállt előttem. Sokáig vizsgálgatott, mielőtt felelt volna. – Oda és akkor megyek, ahová és amikor kedvem tartja. Honnan tudja a Hatalmas Harik a nevedet? Elsápadtam; úgy éreztem, mintha egy ökölcsapás elakasztotta volna a lélegzetemet. Hallottam, ahogy a táborban a miadre-k suttognak. Ama és a többiek gyűlölték. A neve méreg volt, érinthetetlen. Megriasztott a gondolat, hogy esetleg tudja a nevemet. Jafir téved. – Nem tudja – javítottam ki. – Azt sem tudja, hogy létezem. Csak egyszer láttam, régen, távolról, amikor éppen kirabolta a táborunkat. – Odébb léptem. – És csak hogy tudd, hullarabló, egyáltalán nem hatalmas. Gyáva, mint… – Elhallgattam, méricskéltem a szavaimat, attól tartva, hogy újra elriasztom, vagy rosszabb történik. – Mint mi mindannyian? – fejezte be. – Ezt akartad mondani? Miért vagyunk itt?, töprengtem. Minden célunk ellentétes volt, mégis, folyton összetalálkoztunk az élet útjain. Nem, Morrighan, ez nem véletlen

találkozás. Te hívtad vissza ide. Te akartad, hogy találkozzatok. Nem értettem sem saját magamat, sem azt, amit tanítottak nekem. A hullarablók veszedelmet jelentettek ránk, azonban én rendkívül kíváncsi voltam erre az egyre, aki nyolc évvel ezelőtt képesnek mutatkozott a kegyelemre – amikor még maga sem volt több egy gyereknél. – Jafir – szólaltam meg, tisztelettel ejtve a nevét. – Szeretnél olvasni? – Aztán, a fegyverszünet jeleként, hozzátettem a saját szavukat: – Az Ősök egyik könyvét?

Egy óráig olvastunk, aztán mennie kellett. Nem akkor találkoztunk utoljára. Az első néhány alkalom rázósra, óvatoskodóra sikerült. A rablóknak és azoknak, akiket kirabolnak, nincs sok közös élményük, de ott, a hosszú ösvény végén nyíló, elzárt kanyonban megtanultuk, hogyan hagyjuk hátra legalább egy részét annak, akik vagyunk. A bizalom úgy nőtt és fogyott köztünk, mint a szél kavargása, de abban mindig kimondatlanul is megegyeztünk, hogy a találkozásainkat titokban tartjuk. Ha Jafir szólt volna bárkinek, abba én belehalhattam volna. Ha én szólok, megtiltják, hogy visszatérjek. Nem gondoltam, hogy sokáig fog tartani. Végül is a törzsünk sosem maradt hosszabb ideig egy helyen. A vándorlás volt az életmódunk. Hamarosan felkerekedünk és elhagyjuk a völgyet, messzire megyünk, és ezek a napok véget érnek. A törzs azonban nem készült indulni. Nem volt rá szükség. A völgy rejteket nyújtott, és gond nélkül eleget tudtunk gyűjteni és termelni. Senki sem merészkedett ide. A napokból évszakok lettek, az évszakokból évek. Megtanítottam Jafirnak a betűket, aztán a szavakat. Hamarosan már ő olvasott nekem. Az írást is gyakorolta, az ujjával rajzolta a betűket a porba. Hogy kell írni azt, hogy Morrighan?, kérdezte, aztán betűről betűre elismételte, miközben a porba írta a jeleket. Emlékszem, hogy sokáig néztem a betűit, miután befejezte: csodáltam az ujja által odavarázsolt görbéket és egyeneseket, mert a nevem ekkor egészen másnak tűnt, mint korábban bármikor. A hetek és hónapok során mindent megosztottunk egymással. Jafir

kíváncsisága semmivel sem maradt el az enyém mögött. Tizenegy másik rablóval élt – rokonok voltak, de Jafir nem tudta biztosan, az apját és a bátyját leszámítva hogyan köti össze őket a vér. Fergus ezeket nem magyarázta el neki; nem tartotta fontosnak. Egy Laurida nevű nő azt állította, ő az anyja, de Jafir tudta, hogy ez nem igaz. Laurida Fergus felesége volt, de csak Jafir hétéves korában érkezett a törzshöz – hogy honnan, azt Jafir nem tudta. Egy nap egyszerűen belovagolt Fergusszal, és köztük maradt. Jafir őrzött egy távoli emléket egy nőről, aki talán az anyja lehetett, ám csak a hangja maradt meg, az arca nem. Megkérdezte, hogy Gaudrel az anyám-e, de a választ – a nagyanyám – nem értette. – Az anyám anyja – magyaráztam. – Ama nevelt fel. Az anyám belehalt a szülésbe. – És az apád? – Őt nem ismertem. Ama szerint szintén meghalt. Jafir összepréselte az ajkát; talán az járt a fejében, hogy a fajtája kezétől-e. Alighanem úgy volt. Ama sosem árulta el, hogy történt, de a szemében mindig harag szikrázott, mielőtt témát váltott volna. Lenyűgözött, hogy van egy bátyja. Jafir csak vállat vont, amikor róla kérdeztem, és rámutatott egy hegre a karján. – Steffan többet beszél a kezével, mint a szájával. – Akkor én biztosan nem szeretnék találkozni vele. – Én pedig biztosan nem szeretném, hogy találkozz vele – vágta rá Jafir, kifigurázva a szófordulataimat, amelyek eltértek az övéitől. Együtt nevettünk. Nem tudtam, hogy ami kettőnk között alakul, az barátság. Az lehetetlennek tűnt. De rájöttem, hogy a fiúban, aki egyszer hallgatott a rejtekemről a többi hullarabló előtt, más kedvesség is rejlik. Egy fűből font karkötő, egy csorba, aranyszegélyes tányér, amelyet az egyik romban talált, és egy napon, amikor látta, hogy a felhőket nézem, egy marék eget adott át, hogy megnevettessen. Gondosan zsebre tettem. Máskor rettenetesen felbosszantottuk egymást, mert annyira különbözőképpen láttuk a dolgokat, ám mindig visszatértünk, és elfeledkeztünk a nézeteltérésről. Együtt változtunk, napról napra, észrevehetetlenül kis mértékben, lassan, mint a tavasszal kirügyező fa. Egy nap azonban minden megváltozott, egyszerre és végleg. A célzásomat szidta, én pedig bosszús pillantásokkal jutalmaztam. Aznap

reggel a parittyájával tíz lépésről fejbe talált egy mókust, és nekem is igyekezett megtanítani ugyanezt, de az én kavicsaim nyomorultul összevissza szálltak. – Nem, nem úgy! – mérgelődött, aztán felugrott fektéből, és hozzám lépett. – Hanem így. Megállt mögöttem, a karját az enyémhez simította, a kezébe vette a kezemet. A mellkasa a hátamhoz simult, és lassan kihúzta a parittya zsinórját. Aztán megállt – hosszú, kényelmetlen szünet következett, szinte egy örökkévalóságig tartott, de egyikünk sem moccant. Megpróbáltam megérteni, miért érzem most egészen másnak. Meleg lehelete a fülemet csiklandozta. Kalapált a szívem, éreztem, hogy van most köztünk valami, ami eddig nem volt – valami erős, vad, bizonytalan. Jafir hirtelen eleresztette a kezemet, és hátralépett. – Nem számít – közölte. – Mennem kell. Felült a lovára, és búcsú nélkül elügetett. Addig néztem utána, amíg már nem láttam többé. Nem próbáltam megállítani. Azt akartam, hogy elmenjen.

A raktárházban élénk csevegés folyt, de én kívülállónak éreztem magam. A rudakat, gyékényszöveteket és állatbőröket néztem, amelyekből a falak álltak, miközben a megtisztított tököket raktam halomba. – Alig szóltál két szót egész este. Mi a baj, gyermek? Megpördültem. – Nem vagyok gyermek, Ama! – csattantam fel. – Hát nem látod? A saját kirohanásomtól meglepődve levegőért kaptam. Ama elvette a kezemben tartott tököt, és félrerakta. – Igaz – mondta halkan. – A gyermek eltűnt. Egy ifjú nő áll előttem. – Világosszürke szeme csillogott. – Egyszerűen csak nem akartam meglátni. Nem is tudom, hogy történhetett meg ilyen gyorsan. Jóformán belezuhantam az ölelésébe, és magamhoz szorítottam. – Sajnálom, Ama. Nem akartam kiabálni veled. Én… Csakhogy nem voltak szavaim, amelyekkel elmagyarázhattam volna. A gondolataim forogtak, hánykolódtak, a testem olyan volt, mintha valaki

másé lett volna. Jafir meleg leheletének érintése… már az emlék is elég volt, hogy egy forró marok szorítsa össze a bensőmet. – Jól vagyok – mondtam végül. – Várnak a többiek. Ama magával húzott a helyiség közepére, ahol már mindenki letelepedett a tűz köré. Micah és Brynna közé ültem. Micah tizenhárom éves volt, Brynna tizenkettő, de most mindketten nagyon is fiatalnak tűntek. Az ikrek, Shay és Shantal, a maguk nyolc évével, szemben kuporogtak. Gyereknek láttam őket. – Mondj el egy történetet, Ama – kértem. – Azelőttről. Szükségem volt a mesére, hogy megnyugtasson, mert a gondolataim még mindig úgy pattogtak, mint a szöcske a mezőn. A gyerekek bekiabáltak: a tornyokról, az istenekről, a viharról! – Nem – ráztam a fejem. – Arról, amikor találkoztál Papával. Ama bizonytalanul nézett rám. – De hiszen az nem Azelőtt volt, hanem Azután. Nagyot nyeltem, igyekeztem eltitkolni, milyen nyomorultul érzem magam. – Akkor mesélj Azutánról. – Már hallottam a történetet, de régen; most szükségem volt rá, hogy újra halljam. Tizenkét évvel a vihar után történt. Mindössze egy tizenhét éves lány voltam. Addigra messzire vándoroltunk a fennmaradottakkal, akik túlélték, de minden hely éppen olyan istenektől elhagyatottnak tűnt, mint a többi. Az eszünk és az akaratunk segítségével éltünk túl, és az anyám megmutatta, hogyan bízhatok a bennem rejlő tudás szavában, mert alig számított más. A régi emberek térképei, játékszerei és találmányai nem segítettek a túlélésben vagy az élelemkeresésben. Mindennap mélyebbre nyúltam, hogy megnyissam a tudást, amelyet az istenek az idők kezdete óta nekünk adtak. Azt gondoltam, az egész életem erről fog szólni, de aztán egy nap megláttam őt. Jóképű volt? Ó, igen. Erős volt? Nagyon is. És még…

– Ne szóljatok közbe! – pirítottam a gyerekekre. – Hadd fejezze be! Ama rám nézett; láttam a szemében az értetlenséget, de folytatta. De a legfontosabb, amit megláttam rajta, az a kedvessége volt. A világban a kétségbeesés uralkodott, a kedvesség ritka volt, mint a tiszta kék ég. Ráakadtunk egy pincére, Azelőttről. Akkoriban még lehetett ételt találni ilyen helyeken, félretett dolgokat, amelyek nem romlottak meg vagy még nem vitték el őket, de mindig kockázatos volt behatolni értük. A vezető látta, hogy jövünk, és nem akart beengedni, de a nagyapád megkérlelte, és a vezető a végén engedett. Mi is bemehettünk, és megosztották velünk azt a kevés ételt, amit találtak. Azóta sem kóstoltam többé olívát, de az az apró falat csak a kezdete volt valami sokkal… édesebbnek. Pata a szemét forgatta. A többi miadre nevetett. Sokkal édesebb. Ama történeteinek rejtett jelentése már nem maradt többé homályban előttem.

– Hová rohansz ennyire? – kérdezte Ama. – Talán a bogarak felelősségre vonnak, ha késve érsz a mezőre? Gyanakvás volt a hangjában; észrevettem, hogy figyel, mert kapkodva végzem a reggeli feladataimat. Lelassítottam a lépteimet. Már szégyelltem, hogy nem beszéltem neki a könyves épületről – vagy Jafirról. Annyira azonban nem szégyelltem, hogy előálljak az igazsággal. Azt már megtanultam, hogy Ama nem képes a gondolataimban olvasni, mint régen hittem, de nagyon jól ismerte az eszem járását. Belélegezte. Benne élt. Ugyanúgy, ahogy az egész törzzsel tette. Nehéz súly volt ez, amit így cipelt, és ennek egy részét egy nap rám teszi majd. – Szükséged van valamire, Ama? – Nincsen, gyermekem – simította meg az arcomat. – Menj és gyűjtögess. Megértem, ha egyedül akarsz lenni, de mindig légy figyelmes. Ne engedd, hogy az időszakos béke miatt csökkenjen az elővigyázatosságod. A veszély mindig jelen van. – Mindig figyelek, Ama. És mindig észben tartom a veszélyt.

NYOLCADIK FEJEZET

MORRIGHAN

Átröppentem a mezőkön, kifulladva rohantam végig a kanyonon. A nap forrón tűzött, az izzadság végigcsorgott a hátamon. Meg sem álltam gyűjtögetni, az üres zsák vadul csapkodott a markomban. Amikor elértem a vén könyves házhoz vezető ösvényt, megláttam a lovát egy fa alacsony ágához kötve. És aztán megláttam őt is. Két oszlop között állt, a széles, teraszos bejáratnál, onnan figyelte, ahogy közeledtem. Korán érkezett, ahogy én is. Megálltam a lépcső alján, hogy lélegzethez jussak. Úgy néztem rá, ahogy korábban még soha – ahogy korábban még sosem engedtem meg magamnak. Milyen magas lett, egy egész fejjel magasabb nálam! A bordái már nem álltak ki olyan szánalmasan; gubancos hajtincsei valahogy most szépséget, erőt sugároztak, finoman omlottak széles, izmos vállára. A tekintetem tág, erős mellkasára esett, és emlékeztem, hogyan simult tegnap a hátamhoz. Nézte, ahogy felsétálok a lépcsőkön, de nem mondott semmit. Én sem szóltam, de tudtam, a mai nap nem lesz ugyanolyan, mint a tegnapi vagy az azelőttiek. Felérve halkan köszöntöttem Jafirt. Hátralépett, nagyot nyelt. – Sajnálom, hogy tegnap olyan hirtelen itt hagytalak. – Nem kell, hogy magyarázkodj. – Csak azért jöttem, hogy megmondjam, nem jövök többé. Máshol jobb vadászterületek vannak. Összefacsarodott a bensőm; hitetlenkedő szédülés fogott el. – Nem pocsékolhatom itt veled a napokat – tette hozzá Jafir. A hitetlenkedésemből egyetlen szívverés alatt harag lett. Rámeredtem.

– Mert ha a Fennmaradottak egy lánya a barátod, az egy dolog, de ha… – Te nem ismersz engem! – kiáltotta, ellépett mellettem, csaknem levetette magát a lépcsőn. – Eredj, Jafir! – kiáltottam utána. – Eredj, és ne is gyere vissza! Haragos, gyors rántásokkal oldozta el a lovát. – Eredj! – ismételtem, a szemem előtt elmosódott a látvány. Jafir megállt, a nyerget nézte, a keze haragos ökölbe szorult a száron. A szívem fájdalmasan, reménykedőn, várakozón vert. Jafir megrázta a fejét, aztán fellendült a lóra és elvágtatott. A tüdőmből minden levegő kiszaladt. Visszabotladoztam az épületbe, a tenyerem a falakon keresett támaszt. Elnyelt a hűvös sötétség. Elértem egy oszlopot, és lecsúsztam mellette a padlóra; már nem is próbáltam visszatartani a könnyeimet. A fejemben kavargott a gyász, az utálat és a düh. Én se jövök vissza többé, Jafir! Soha! Elfelejtem ezt a völgyet, mindenestől, veled együtt! De még a haragomba is belevegyült az iránta érzett fájdalom. Visszavágytam a tegnapjainkba. Kinyílt egy ajtó, és akármennyire is dühített ez engem, többé nem lehetett visszazárni. Jafir beférkőzött a gondolataim közé, a hangja a hajamba kúszott, az ujjaimba, a szemembe, olyan helyekre, ahová más még soha, százféle értelmetlen módon. Az üres zsákra néztem, amelyet még mindig elfehéredő ujjakkal szorongattam. – Számunkra nincs jövő, Morrighan. Soha nem is lehet. Riadtan néztem fel. Ott állt a bejáratnál, sötét árnyék a ragyogó kinti napfény előtt. Tudtam, hogy igaza van. Az a jövő lehetetlen. Képtelen lennék a magamévá tenni az életmódját, beilleszkedni a törzsébe, ahogy ő is az enyémbe. Mi marad hát nekünk? Felálltam. – Miért jöttél vissza? Belépett a terem hűvösébe. – Mert… – Ráncba szaladt a homloka, a szeme elsötétült, még mindig kavargott benne a harag. – Mert nem bírtam elmenni. Közelebb jött, már csak néhány ujjnyi választott el minket. Éles, kutató pillantással nézett rám. Nagyon sok mindent nem tudtam a férfiak és nők

dolgairól, de azt igen, hogy akartam őt. És tudtam, hogy ő is akar engem. – Érints meg, Jafir – mondtam. – Érints meg, ahogy tegnap. Mély lélegzetet vett, mintha félne, de aztán felemelte egyetlen ujját, és lassan végighúzta meztelen karomon. A tekintete követte az útját, mintha meg akarná jegyezni. Az ujj elfordult, végigsiklott a kulcscsontomon, majd megállt a nyakgödrömben. Valami forró, ragyogó, folyékony dolog áradt szét a bőröm alatt, a mellkasomban. Az ujjaim elernyedtek, elejtettem a zsákot. Felemeltem a kezemet és a mellkasára tettem; remegő ujjaim felfedezték forró bőrét, sebes szívverését. Belélegeztem az illatát, mindent, ami Jafir volt: föld, levegő, izzadság. Perzselte a tenyeremet; a két kezem középen találkozott, és lejjebb siklott, hogy felfedezze a bordáit, a hasizmait. Elakadt a lélegzete, két keze közé fogta az arcomat, a hüvelykujja megsimította az orcámat. Megpróbáltuk összeérinteni az ajkunkat, de elszámítottuk, az orrunk egymásba akadt, de aztán én erre fordítottam a fejem, ő arra, és találkozott az ajkunk, a nyelvünk, és úgy tűnt, nem is lehetne másként – megízleltük egymást, kitapasztaltuk, felfedeztük egymást, úgy, ahogy még soha. A keze lesiklott a hátamon, erősen magához szorított, az ajka végigsiklott a járomcsontomon, a szemhéjamon, a halántékomon, és mindenhol, ahol ért. Nem gondoltam a világára, vagy az enyémre, vagy a jövőre, amely nem lehet a miénk. Csak a meleg fényre gondoltam lehunyt szemhéjaim mögött, Jafir halk, elmormolt szavaira a fülemben, és a pillanatunk teljességére. És megérintett, úgy, mint előző nap – és minden más módon is.

KILENCEDIK FEJEZET

JAFIR

Letérdelt mögém, a kezét a szememre szorította. – Ne less! – Becsuktam! – ígértem, aztán odanyúltam, és az egyik kezét a számhoz húztam. – Jafir, figyelj oda! – rótt meg, és elvonta a kezét. Megfordultam, és mindenestől magamra rántottam, megcsókoltam. – Csak téged kell megkóstolnom – suttogtam a csókok között. Elmosolyodott, az ujját körbefuttatta az ajkamon. – De egy nap hálás leszel egy bogyóért, amely a szomjadat olthatja. – Te vagy… – Jafir! – Felült, lovaglópózban a hasamra telepedett, és az ujját a számra szorította, hogy elcsendesítsen. Engedelmesen behunytam a szememet. A tudásról kérdeztem, a siarrah adottságáról, amelyet a Hatalmas Harik szerint birtokolt. Morrighan a homlokát ráncolta, és azt felelte, a Fennmaradottak törzseiben sokan birtokolják az adottságot, éppen csak nem mindenki igyekszik annyira kiaknázni, mint mások. Itt, mondta, és gyengéden a bordáimhoz nyomta az öklét. És itt, tette hozzá, a szegycsontomnál. Ez ugyanaz, mint amit Ama mondott nekem. Ez a tudás nyelve, Jafir. Egy nyelv, amely ugyanolyan ősi, mint a világegyetem. Szemek nélkül látni. Fülek nélkül hallani.

Ez vezetett el ebbe a völgybe. Így élték túl az Ősök az első éveket. Így élünk mi is túl. Meg kell tanulnod, hogy bízz a benned rejlő erőben. Most megpróbálta átadni nekem a tudásnak ezen módját. Már így is sok mindenre megtanított – hogyan különböztessem meg a tápláló bogyókat a mérgezőektől, mikor kerüljem a thannis nevű növényt, és kik azok az istenek, akik mindenek felett uralkodnak. Az elmúlt hónapok során egyetlen alkalmat sem mulasztottam el, hogy ellovagoljak a rejtett völgybe, Morrighanhez. Minden gondolatom és álmom az övé volt. Minden megváltozott köztünk aznap, amikor a parittyámat fogta, én pedig átkaroltam. Megrémített ez a változás, az, ahogyan ezután az érzéseim, de még a gondolkodásom is átalakult. Mégis, minden egyes nap, ahogy a völgy felé lovagoltam, csak az járt a fejemben, hogy újra a karomban tarthatom, megcsókolhatom, hallgathatom, ahogy beszél, nézhetem, ahogy nevet. Ahogy az első találkozásunk óta minden alkalommal, most is lenyűgözött, de most már szükségem is volt rá, mint a hollónak az égboltra. Veszedelmes játékot játszottunk, és már az elejétől fogva tudtuk, hogy nem tarthat örökké, de most már nem voltam benne biztos. Ahogy ő sem. Beszéltünk is róla. Szerelem. Ez lett volna az? Szeretlek, Jafir, mondogatta, csak hogy hallja hangosan is. Aztán nevetett, és komolyan a szemembe nézve újra kimondta. Szeretlek, Jafir de Aldrid. És nem számított, hányszor mondja, mindig csak arra vártam, hogy ismét halljam tőle. – Most mit hallasz? – kérdezte a mellkasomra fektetve a tenyerét. Semmit sem hallottam, csak egy bogár távoli zümmögését, a lovam lélegzetének borzongását, a rét füvének susogását a könnyű szélben – és akkor Morrighan egy bogyót tett a számba. Édes volt és lédús. – Szólít téged, Jafir. Suttog. A szélben száll a hang. Itt vagyok, gyere, találj meg. Hallgasd. Én azonban másféle tudás szavát hallottam, azt, amelyet még Morrighan sem ismert – tudást, amely olyan bizonyosnak és vénségesnek tűnt, mint a föld maga. Mélyen legbelül suttogott. A tiéd vagyok, Morrighan, örökké a tiéd. És amikor a világegyetem utolsó csillaga kihuny, akkor is a tiéd

leszek.

TIZEDIK FEJEZET

MORRIGHAN

Ama már kiskoromban is mondott történeteket Azelőttről. Százával mesélte őket. Néha azért, hogy ne sírjak, és ne áruljam el a rejtekhelyünket a sötétben, amikor a hullarablók túl közel jártak – kétségbeesett suttogását hallgatva elcsendesedtem. Gyakrabban egy hosszú nap végén azért mesélte őket, hogy jóllakasson, mert ételt nem adhatott. Imádtam a történeteit, akkor is, ha olyan világról szóltak, amelyet nem ismertem, a csillogó fény, az égig érő tornyok, a királyok és a csillagok között szálló félistenek világáról – és a hercegnőkéről. A meséi gazdagabbá tettek, mint egy nagy ország királya. Csak ezeket adhatta, amit nem lophattak el, még a hullarablók sem. Egyszer volt, hol nem volt, régestelen-régen, hét csillagot vetettek le az égből. Az egyik felfordította a hegyeket, a másik felforralta a tengereket, a harmadik port kavart a levegőben, négy másik az emberek szívét vette célba. A fény vágott, mint ezer éles késpenge, és a nyomában földet rengetett a mennydörgés. Mint egy éhes szörny, olyan volt. Csak egy kis hercegnő talált kegyelmet, egy kis hercegnő, épp olyan, mint te…

Ama azt mondta, a vihar három évig tombolt. Mire véget ért, kevesen maradtak, akik mesélhettek róla. Még kevesebben, akik egyáltalán mesélni akartak róla. Mindössze a túlélés számított. Ama maga is csak kisgyerek volt még, amikor a vihar lecsapott, az emlékezete hiányos, de egyes részleteket kipótolt azzal, amit útközben hallott, másokat a pillanat hozta szükség szerint, mert a tanulság mindig ugyanaz maradt: az áldott Fennmaradottak túlélték, és minden mást is túl fognak élni, akármilyen nehézségekkel szembesülnek. Mások is túléltek. Más dolgok, amelyekre figyelnünk kellett. Ezek néha megingatták a Fennmaradottakba vetett hitemet, mint amikor Papát leütötték, és eltaposta a ló, vagy amikor Vendát elrabolták, vagy amikor Rhianntól egy penge egyetlen metszése elvette nemcsak a gödölyéjét, hanem az életét is. Ezekből is történetek lettek. Ama minket bízott meg azzal, hogy továbbadjuk őket. Azt mondta, már így is túl sokat veszítettünk, nem felejthetjük el, honnan eredünk, különben megismételjük a történelmet. A történeteket tovább kell adni, atyáról fiúra, anyáról leányra, másként egyetlen nemzedék leforgása alatt végleg eltűnik a történelem és az igazság. És így elmondtam ezeket a történeteket Jafirnak is, amíg felfedeztük a kicsiny völgyet, amely a mi világunkat jelentette. – Még sosem hallottam üvegtornyokról – jelentette ki, amikor elmeséltem, hol élt egykor Ama. – De a romokat te is láttad, nem? A vázakat, amelyek a falnyi üvegtáblákat tartották? – Vázakat láttam. De ennyi az egész. Azoknak nem volt története. – Hallottam a hangjában a szégyent, mintha ugyanaz a védekező fiú lenne, aki régen volt. Átkaroltam a derekát, az arcomat meleg hátára fektettem. – A történeteknek valahol el kell kezdődnie, Jafir – válaszoltam gyengéden. – Talán veled kezdődnek majd. Megéreztem az izmai feszülését. Vállat vont, kihúzta magát az ölelésemből, és hirtelen megfordult. – Menjünk lovagolni. Meg akarok mutatni neked valamit.

– Hová? – kérdeztem gyanakodva. Ebben az apró, zárt szurdokban már nem volt egyetlen olyan rész sem, amelyet meg ne vizsgáltunk volna. – Nem messze – válaszolta, és megfogta a kezemet. – Ígérem. Egy tóhoz, ahol… Összevontam a szemöldökömet, és elhúztam a kezem. Ilyesmiről már korábban is beszéltünk. A kis völgy határai napról napra szűkebbnek tűntek. Jafir alig fért már közéjük. Hozzászokott, hogy szabadon vágtat a nyílt mezőkön és réteken, de én ezt a kockázatot nem vállalhattam. – Jafir, ha valaki meglát… Magához húzott, az ajkát az enyémre szorította, úgy hallgattatta el a szavaimat. – Morrighan – súgta a csókba –, előbb vágnám ki a saját szívemet, mint hogy hagyjam, hogy bajod essen. – Megsimogatta a hajamat. – Egy hajad szála nem görbülhet, egy pillád nem hullhat ki. – Azzal újra gyengéden megcsókolt, és engem elöntött a forróság. Hirtelen elhúzódott, és megtornáztatta a karjait, hogy megmutassa az izmait. – És nézz ide! – kiáltott nevetésre húzódó szájjal. – Erős vagyok. És vad! – Bolond vagy! – nevettem, mire riadt arcot vágott, és félelmet tettetve felfelé nézett. – Féld az isteneket! Talán túl sok történetet mondtam neki. – Kérlek, Morrighan – folytatta elhalványuló mosollyal, halkabban. – Bízz bennem. Senki sem fog meglátni minket. Lovagolj ki velem, hadd mutassam meg neked a dolgokat, amiket szeretek! Zakatolt a szívem, az ismerős nem hangzott minden dobbanásban, de… Jó volt vele lovagolni. Eleinte féltem, de Jafir jó tanító volt, kedvesen beszélt rá, hogy felüljek a hatalmas állat hátára. Én pedig hamar rájöttem, hogy szeretem ezt: a ló izmait magunk alatt, Jafir karját a derekam körül, a különös érzést, ahogy együtt léptettünk, hogy örökre, elválaszthatatlanul összekapcsolódtunk. Szerettem a kellemes szédülést, amikor a ló patái alatt elmosódott a talaj, mintha szárnyunk volna – gyorsak voltunk, erősek, és a világon senki nem állíthatott meg minket.

Ránéztem, és bólintottam. – Csak most az egyszer – jelentettem ki. – Csak most az egyszer – felelte. Azonban tudtam, hogy megnyitottam egy másféle ajtót, és mint a korábbiakat, ezt sem lehet visszazárni többé.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

MORRIGHAN

– Mi van a hegyeken túl, Ama? – A számunkra semmi, gyermekem. Egy platánfa árnyékában ültünk a dús nyári lomb alatt, és a maradék amarántmagot őröltük lisztté. – Biztos vagy benne? – tudakoltam. – Már korábban elmondtam neked ezt a történetet. Onnan érkezett a papád. Csak ő és egy maréknyi társa jutott ki. Ott még rémesebb volt a pusztítás, sokkal gyilkosabb erejű, mint a hegyeknek ezen az oldalán. Sokak halálát nézte végig. Mesélt a fullasztó felhőkről, a tüzekről, a rengő földről, a vad állatokról. Az emberekről. Mindenről, amit Papa mesélt neki. – De akkor még ő is gyerek volt, és ez nagyon régen történt – vetettem ellen. – Nem elég régen – válaszolta. – Emlékszem, micsoda félelem ült a papád szemében, amikor erről beszélt. Boldog volt, hogy ide jutott, ahol most vagyunk, erre az oldalra. Láttam Amán az évei számát. Még mindig egészséges volt, erős alkatú a korához képest is, de a fáradtság már ráncokat rajzolt az arcára. A vándorlás, a törzs biztonságának őrzése szüntelen feladat volt a számára. Itt, ebben a völgyben már csaknem két éve nyugalomra leltünk, de mostanában néha rajtakaptam, hogy a környező sziklákat, hegyeket vizsgálja. Megérzett valami mást? Vagy csak egy régi szokása tért vissza? Félt elhinni, hogy a béke tartós lehet? Nagyon szerettem volna megmondani neki, hogy a rablók elvonulnak.

Ha maradunk, a béke és a területünk csak növekszik. De azon töprengene, honnan tudom, és nem árulhatom el neki, hogy Jafirtól – hogy a legközelebbi veszedelem nemsokára örökre odébbáll. Jafir törzse fel akart kerekedni. Arról beszéltek, hogy átkelnek a hegyeken. Talán tovább is jutnak. Láttam az aggodalmat Jafir szemében, amikor elmondta. Éreztem a szívemben is. Ő is velük megy? – Miféle állatok élnek ott? Ama kezében megállt az őrlő, és rám nézett. Belém nézett. – Csak kíváncsi vagyok – tettem hozzá, és erősebben kezdtem forgatni az őrlőmet. – Nem tudom mindnek a nevét – válaszolta. – A papád az egyiket tigrisnek nevezte. Kisebb egy lónál, de egy farkas fogsorával és egy bika erejével bír. Egyszer látta, amint elvonszolnak egy embert a lábánál fogva, és nem tehettek érte semmit. Az állatok is éhesek voltak. – De ha az Ősök olyanok voltak, mint az istenek, égig érő tornyokat építettek és a csillagok közé szálltak, miért tartottak ilyen veszélyes állatokat, amelyeket nem tudtak uralni? Nem féltek tőlük? Ama szürke szeme acélosan villant, és kissé oldalra hajtotta a fejét. – Mit mondtál? Meglepetten néztem rá, nem értettem, mitől lett egyszerre ilyen szigorú a hangja. – Ősöknek nevezted őket – válaszolt. – Hol tanultad ezt a szót? Nagyot nyeltem. Jafir használta ezt a kifejezést. – Nem tudom biztosan. Talán Patától. Vagy Onitól? Jó leírás, hát nem? Egy nép a régmúltból. Szinte láttam, ahogy a fejében forgatja a magyarázatomat, aztán újra meleg pillantással bólintott. – Néha el is felejtem, milyen régi múltból. Ezek után óvatosabban forgattam a szót, mert rájöttem, mennyi új kifejezést tanultam Jafirtól. Nem csak én tanítottam őt. Arroyo, mesa, sierra, szavanna. A szavai egy széles, nyílt világról beszéltek. Láttam, hogy újféle életre kel, amikor átvágtatunk az alföldön, vagy hozzáértőn vezeti fel a lovát egy sziklás hegyoldalon. Ebben a világban érezte magát otthon, már nem az a néha esetlenül viselkedő fiú volt, aki megcsókolt egy kicsiny, zárt

völgyben. Vele együtt én is életre keltem, megengedtem magamnak, hogy elhiggyem, akármilyen rövid időre, hogy ez az én világom is, hogy az álmaink ott várnak a következő domb, vagy az azutáni mögött, és szárnyunk nő, hogy odavigyen. Azonban mindig hátra-hátranézegettem, sosem feledve, ki vagyok, és hová kell visszatérnem: egy rejtett világba, ahová Jafir nem illene. Számunkra nincs jövő, Morrighan. Soha nem is lehet. Jafir is birtokolt egyfajta tudást – ám erre a tudásra én gondolni sem akartam.

TIZENKETTEDIK FEJEZET

JAFIR

– Teljesen magányos farkas lettél, állandóan egyedül mászkálsz. – Fergus egy takarót dobott a lova hátára. – Ma velünk jössz. Már megígértem Morrighannek, hogy korán elmegyek érte, és együtt ellovagolunk a vízeséshez, ahol a keserűfű nő – neki tűnt fel az egyik alkalommal. Ha szerencsém van, a kis tavacskákban megszigonyozhatok néhány halat. Fergus visszakézből ütött meg, mire a lovamnak tántorodtam. Mire visszanyertem az egyensúlyomat, már éreztem a vér ízét a számban. A kezem ökölbe szorult, de több eszem volt annál, mint hogy megüssem a törzs vezérét. – Mi van veled? – ordított rám. – Figyelsz egyáltalán arra, amit mondok? – Nincs azzal semmi baj, ha egyedül vadászok. Mindig hozok is valami vadat, amiből mindenki ehet! – Nyulakat! – röhögött Steffan a saját nyergét igazgatva. – Nem magányos farkas ez, alig több egy kacsánál. Mindig a vízben tollászkodik. – Fürdésnek hívják! – kiáltott oda Laurida a tűzhely mellől, ahol Glynis és Tory társaságában állt. – Mindenki orrának jót tenne, ha ti is követnétek Jafir példáját! A törzs többi tagja, aki szintén nyergelt, nevetett. Fergus úgy tett, mint aki nem is hallotta Lauridát, inkább engem nézett, és az arca elsötétült. – Ma nem vadászunk. Ma elveszünk. Liam tegnap felfedezett egy törzset. – Egy törzset? Hol? – kérdeztem. Fergus mohóságnak vette a gyorsaságomat, és elmosolyodott – ilyet

ritkán lehetett látni tőle, főleg nekem szánva. – Egyórányira északra – felelte. – Dugig volt a hasuk és a kosaruk is. Megkönnyebbülten lélegeztem fel. Morrighan törzse délnyugatra telepedett le. A mieink tavaly tavasz óta nem raboltak ki más táborokat – a többi törzs vagy ügyesebben rejtőzött, vagy messzebbre költözött, mint eddig. – Nincs rám szükségetek – néztem Piersre, Liamre meg a többiekre. – Elegen vagytok… Fergus az ingemnél fogva megragadott, és magához rántott, az arcán fenyegető vihart láttam. – Velünk jössz. A fiam vagy. Nem lehetett eltéríteni. Bólintottam, mire eleresztett. Csak néztem, ahogy felült a lovára, és azon gondolkodtam, mi rágja belülről. Nem volt rá jellemző, hogy egyáltalán eszébe jusson, hogy ő az apám.

Nem álltak ellen. Rosszul lettem tőle, milyen könnyen elvettük az ennivalójukat. Kicsiny törzs volt, talán kilenctagú, de senki nem védekezett. A tüzük mellett ott várakozott a piszkavas, egy durván ácsolt fa asztalon kés feküdt, a lábuk mellett éles szélű kövek hevertek, de egyikük sem emelte fel még a kezét sem. Küzdjetek, akartam mondani, de tudtam, ha megteszik, levágjuk őket. Nem mindet, de eleget, hogy megértsék az üzenetet: ne álljatok ellen. Mi is éhesek vagyunk, mint ti, és mi éppen annyira megérdemeljük ezt az ennivalót, mint ti, akkor is, ha ti gyűjtögettétek a saját kezetekkel. Korábban mindig egyetértettem, de a gondolatok most másnak, zavarosnak tűntek, mintha valaki átrendezte volna őket. Vagy ők, vagy mi. A suttogás elhalkult, és azt sem tudtam, hallottam-e egyáltalán. Már nem emlékeztem az arcára, a haja színére, de még mindig éreztem anyám ajkát a fülemen, ahogy a halál beteges, édeskés leheletével súgja meg nekem a törzs életének szabályait. A törzsek bírják a tudást, hogy hogyan szerezzenek ennivalót a dombok száraz füvéből is. Az istenek megáldották őket, ezért nekünk is jár az áldás. Egy zsák makkot kötöttem a nyergem mögé, miközben a többiek raboltak, vagy figyelmeztetően villogtatták a fegyvereiket. Végig lesütöttem

a szememet, a kötél megerősítésére összpontosítottam, hogy ne is kelljen rájuk néznem, de azért hallottam, hogy néhányan halkan, nyüszítve sírnak. Ezek a makkok, amelyeket más gyűjtött, nekem nem jelentettek áldást. Keserű epe tolult a torkomba. Újra hallottam apám dühös szavait. Mi van veled? Steffan egy lányt méregetett, aki az egyik idősebb asszony háta mögé bújt. – Gyere ide – szólt oda neki. A lány vadul rázta a fejét, kerekre tágult szeme rettegéstől ragyogott. A többi nő közelebb húzódott egymáshoz, vállt vállnak vetve. – Gyere! – üvöltött újra Steffan. – Itt végeztünk! – kaptam el a karját. – Hagyd azt a lányt! – Maradj ki ebből, Jafir! – mordult rám, lerázta a kezemet és megindult a lány felé, de Piers lépett elé. – Ahogy a testvéred mondta, itt végeztünk. Steffan korábban már megverekedett Piersszel, azonban most Fergus, Liam és Reeve is visszafelé indult, és a többiek is készültek nyeregbe szállni. Steffan a lányra meredt. – Visszajövök – figyelmeztette, és ellovagoltunk. Gyorsan haladtunk a füves mezőkön és dombokon, hamar visszaértünk a táborba. Minden megtett mérfölddel egyre nőtt a haragom. Álljatok ellen. Ők vagy mi. Az ellentmondó szavak összevissza csapódtak a fejemben. Mire visszaértünk a táborba, egyvalamit biztosan tudtam. Soha többé nem lovagolok ki velük. Előbb nézem végig, ahogy a vérrokonaim éhen halnak. Másnap visszamentem a kirabolt táborba – egymagam, két páva társaságában, amelyeknek a megkerítésére az egész napom ráment. Ott azonban már csak a tűzhely hideg hamuját találtam, és néhány, a sietős távozásban szétszórva hátrahagyott személyes holmit. A törzs átköltözött egy új szálláshelyre, ahol nem találunk ismét rájuk – és boldog voltam, hogy eltűntek.

Az északiak törzse másnap érkezett. Fergus üzente meg nekik, hogy

jöjjenek. Liam dühöngött. Többen voltak, mint mi, de nagyrészt nők és gyerekek – éhes szájak, amiket be kell tömni. A mi tizenegy fős létszámunkból nyolcan erős férfiak voltak, az ő tizenhatukból csak négy. – A rokonaink – érvelt Fergus. – A sokaság erőssé tesz. Nézzétek Hatalmas Harik példáját. Az ő törzse százakat számlál. Ez a hatalom. Fél kezével el tudna minket söpörni. Az egyetlen módja, hogy mi is naggyá legyünk, az, ha a fiaink feleséget vesznek, és egyre többen leszünk. Liam azt vetette ellen, hogy a hegyvidéken ahhoz is alig van elég ennivaló, hogy mi jóllakjunk. – Akkor keresünk másik hegyvidéket. A gyerekekre néztem. Egymás mellett kuporogtak. Túlságosan rettegtek, hogy megszólaljanak, a szemük alá az éhség és a napok óta tartó gyaloglás rajzolt karikákat. Laurida vízzel öntötte fel a tűzön gőzölgő ragut, és két nagy marék sózott húst dobott bele a zsákmányolt készletből. Az egyik gyerek anyja sírni kezdett. A hang fájdalmasan szúrt belém, kísértetiesen ismerős volt – ők vagy mi –, és egy röpke pillanatig örültem a rablott ételnek. Az este nyomott, kellemetlen hangulatban telt. A gyerekek csöndben ettek. Liam és Fergus heves szóváltása mindenki kedvére ránehezedett. Liam egyre-másra sötét pillantásokat vetett az új érkezőkre. Miután eltüntették a ragut, a gyerekek és az anyák komoran bámulták a tüzet. Fullasztó volt a csönd. Ennél a feszült hallgatásnál még az ordibálás és a verekedés is jobb lett volna. Haragosan suttogtam oda Lauridának: – Mi miért nem mondunk soha történeteket? – A történetek a jól tápláltak kényére valók – vont vállat. – Legalább megtöltenék a csendet! – csattantam fel. – Vagy segítenének, hogy megértsük a múltat! – Aztán a földre meredve, halkan folytattam. – Még azt sem tudom, hogyan halt meg a saját anyám. Egyszerre Fergus bakancsos lába jelent meg előttem. Felnéztem. A szemében düh égett. – Éhen veszett – felelte. – Eldugdosta az ételadagját, hogy neked és Steffannak adja. Miattatok halt meg. Ezt a történetet akartad hallani? Más estéken egy pofonnal fejezte volna be, most azonban olyan mély

undort láttam az arcán, hogy talán úgy gondolta, engem megütni sem érdemes. Elfordult. Nem, nem ezt a történetet akartam hallani.

TIZENHARMADIK FEJEZET

MORRIGHAN

– Hol voltál? – szaladtam elé, amikor leszállt a lováról. Három napig nem jött, és én már a legrosszabbtól tartottam. Szó nélkül a karjába kapott, és különös kétségbeeséssel szorított magához. – Jafir? Elhúzódott, és ekkor láttam meg az arcát; a járomcsontjától az álláig húzódó lila foltot, amelyből egy csáp a szeméig nyúlt. Átszaladt rajtam a félelem. – Miféle állat tette ezt? – csattantam fel, és az állához nyúltam, de félrelegyintette a kezemet. – Semmiség. – Jafir! – erősködtem. – Nem állat volt. – Kikötötte a lovát egy faághoz. – Hanem az apám. – Az apád? – Nem tudtam, de nem is akartam elrejteni a megdöbbenésemet. – Akkor ő a legrosszabb fajta vadállat! Jafir megpördült. – Az apám nem állat, Morrighan! – csattant fel, aztán csendesebben hozzátette: – Megérkeztek az északi rokonaink. Sok az éhes száj. Erőt kell mutatnia, különben mind elgyengülünk. Rámeredtem; elöntött a rettegés. Immár nem csak szóbeszéd volt – valóban átmennek a hegyeken. Megpróbáltam nyugodt hangon megszólalni, elrejteni a félelmemet. – Te is elmész velük? – Ők a rokonaim, Morrighan. Vannak kisgyerekek is… – Megrázta a fejét. – Én vagyok a törzs legjobb vadásza – mondta, és a hangjában a keserűség keveredett a lemondással.

Ez azért volt így, mert a többiek mind lusták és türelmetlenek voltak, azt akarták, amiért nem dolgoztak meg. Láttam, amint Jafir gondosan lefekteti a hurkokat, türelmesen élezi a nyílvesszőit, sasszemmel fürkészi a füvet, a legkisebb moccanásra is figyel. – Mielőtt elmennek, megtaníthatnád őket. Lehet, hogy… – Nem maradhatok ebben a völgyben, Morrighan! Hova mennék? Nem kellett kimondanom, látta a szememben. Gyere velem az én törzsemhez. Megrázta a fejét. – Én nem vagyok olyan, mint ti. – Aztán élesen, szinte vádlón folytatta: – Miért nem viseltek fegyvert? Felháborodva húztam ki magam. – Vannak fegyvereink. Épp csak nem használjuk őket emberek ellen. – Talán ha megtennétek, nem lennétek ilyen gyengék. Gyengék? Ökölbe szorult a kezem, és villámsebesen gyomron vágtam. Nyögve görnyedt össze. – Ez talán gyenge volt, ó, hatalmas rabló? – gúnyoltam. – És jusson eszedbe, kétszer annyian vagyunk, mint ti. Talán nektek kellene áttérnetek a mi életmódunkra. Amikor újra rendesen bírt lélegezni, megjátszott bosszúvággyal nézett rám – aztán nekilendült, ledöntött a lábamról, és addig hengergőztünk a fűben, amíg én nem kerültem alulra. – Hogy lehet, hogy még sosem láttam a ti nagy táborotokat? Hol van? A törzs tagjai soha nem adták ki a szállás helyét, akkor sem, ha elkapták őket. Soha. Jafir meglátta a tétovázásomat, és legörbült a szája csalódottságában, amiért nem bízom benne. De én bíztam; az életemet is rábíztam volna. – Egy völgyben – válaszoltam. – Innen csak rövid út gyalog. A fenti sziklák felől elrejti a sűrűn álló fák lombja. – Elmondtam, melyik keskeny sziklarésen át lehet onnan bejutni ebbe a szurdokba. – Nincs messze. El akarsz velem jönni, hogy megnézd? – kérdeztem, hátha meggondolta magát, de a fejét rázta. – Most, hogy több szájat kell betömnünk, többet is kell vadásznunk. Gombóc gyűlt a torkomba. A törzsének szüksége volt rá. Elveszik tőlem.

– A hegyeken túl állatok vannak, Jafir, olyanok, amelyek… Az ajkamra tette az ujját, úgy csitított el, aztán gyengéden az arcomra simította a tenyerét. – Morrighan, a tavacskák, a könyvek, a tudás lánya. – Úgy nézett rám, mintha én lennék a levegő, amelyet belélegez, a nap, amely átmelegíti, a csillagok, amelyek megvilágítják az útját. A tekintete beszélt hozzám. Szükségem van rád. Vagy talán mindez az volt, amit szerettem volna, ha ő olvas ki az én szememből. – Ne aggódj – mondta végül. – Még jó ideig nem indulunk. Több tartalékot kell összeszednünk egy ilyen út előtt, és a nagyobb létszám mellett nem könnyű takarékoskodni. Néhányan a törzsbeliek közül is ellenzik a tervet. Talán nem is kerül rá sor. Talán lesz módja, hogy minden ugyanúgy folytatódjon köztünk, mint eddig. Belekapaszkodtam a szavakba, azt akartam, hogy igazak legyenek. Kell hogy legyen módja, Jafir. Egy út a számunkra.

Tisztásokon és szurdokokon vágtattunk át. Csapdákat állítottunk, madarakat lestünk, és a lábujjainkkal ástuk ki a tavacskák iszapjából a gyékénygumókat. Nevettünk, vitatkoztunk, csókolóztunk és ölelkeztünk, a felfedezés nem ért soha véget. Mindig képesek voltunk új módon látni és megismerni egymást. Végül hat szirti galambbal és egy zsák bengyelével a nyergén azt mondta, hogy van a világának még egy darabja, amit szeretne nekem megmutatni.

– Csodálatos – állapítottam meg. Különös volt és bizarr, de csodálatos. Egy sekély tó szélén álltunk, a víz meztelen lábfejünket nyaldosta. Jafir mögém lépett, átkarolta a derekamat, az álla a halántékomhoz ért. – Tudtam, hogy tetszeni fog – felelte. – Itt biztosan egy történet rejlik. Nem tudtam pontosan elképzelni, miféle történet lenne az, de biztos, hogy a véletlenről szólt, a végzetről és a szerencséről. A tóból kiemelkedő dombocskán egy ajtó állt – valaha bizonyára része

lehetett egy épületnek, de azt elsöpörte az idő. Otthon, család; életek, akik egykor számítottak valakinek. Eltűntek. Az ajtó a keretébe kapaszkodva valahogy túlélte, mint a régi idők valószerűtlen őrszeme. A szélben nyílócsukódó ajtólap mintha azt suttogta volna: emlékezz. Emlékezz rám. Az ajtó fája ugyanúgy kifehéredett, mint a nyári száradt fű – de a legjobban az apró, alig tenyérnyi ablakon ámultam el, amelyet a felső részébe ágyaztak. Piros és zöld, festett üvegdarabokból állt, amelyeket úgy illesztettek össze, mint egy csokor érett bogyót. – Ez miért maradt meg? – kérdeztem, és éreztem, hogy Jafir a fejét rázza. És aztán lebukott a délutáni nap, a sugarai áttűztek az üvegen, éppen, ahogy Jafir ígérte, ékköves fénybe vonva mindkettőnket. Átéreztem a pillanat varázsát, a szépséget, amely hamarosan elmúlik, hiába akarom, hogy örökké tartson. Megfordultam, és Jafirra néztem; a prizma vetette színekre a hajában, a felső ajka ívére, a vállán nyugvó kezemre, és amikor megcsókoltam, arra gondoltam, hogy talán az egyik fajta varázs véglegessé teheti a másikat.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

JAFIR

Liam meghalt. Fergus ölte meg. Amikor visszaértem a táborba, Fergus éppen a lova hátára szíjazta a testet, hogy elvigye és ledobja valahol. Csak néhányan merészeltek összesúgni, azt is halkan. Még Steffan is befogta a száját. Reeve félrevont, és elmondta, mi történt. Egy kisgyerek egész délután visítozott, ami felbőszítette Liamet. Megmondta az anyjának, hogy hallgattassa el a kölyköt, de mire Fergus visszaért, Liam már a robbanás szélén állt. Belekötött Fergusba, és megint összekaptak, ám Liam ezúttal nem volt hajlandó meghátrálni. Azt akarta, hogy az északiak tűnjenek el, mi pedig maradjunk, ahol vagyunk. Ha nem így lesz, ő fogja a neki kijáró gabonát, és elmegy. Fergus figyelmeztette, hogy ha csak hozzányúl a készletekhez, megöli, mert az étel az egész törzsé, nem csupán egy emberé. Liam nem törődött vele; a vállára vette az egyik zsákot, és a lova felé indult. – Fergus állta a szavát. Kénytelen volt. Liam elárulta a törzset. Meg kellett halnia – suttogta Reeve, elkerülve még az említését is, hogyan halt meg Liam. Az északiak félelemmel vegyes tisztelettel nézték az előadást. Laurida visszahúzódott az árnyékok közé, a szemét nem vette le Fergusról, de az arcán most még mélyebbnek tűntek a nyomorúság ráncai. Én is őt néztem – az apámat –, amint meghúzza a szíjat Liam testén. Elszántan. Haragosan. A csendje többet mondott, mint bármi más. Liam az öccse volt.

Az este különösen lassan telt, a csend úgy húzódott közöttünk, mint a tüskesövény. Miután az utolsó gyereket is lefektették, és Fergus visszatért Liam lovával, én is az alvógyékényem felé indultam. Útközben Steffan vállon taszított, mintha véletlenül tenné. – Merre jártál egész nap, Jafir? Vadásztál? Értetlenül néztem rá. Sosem emlegette a vadászatomat, minthogy én voltam benne a legjobb. – Mint mindennap – válaszoltam. – Nem láttad a húst és a többit, amit hoztam? Steffan bólintott, aztán elmosolyodott. – De bizony. Jó munka volt, öcskös. – Azzal megveregette a hátamat, és odébb sétált.

Másnap korán indultam el, és a szokásosnál is több hurkot fektettem le; néhányat óvatlanul mindjárt fel is rántottam, úgyhogy kezdhettem elölről. Nem tudtam koncentrálni, a figyelmem összevissza ugrált az utolsó képemről Liamről, amint a karja lelóg Fergus lovának hátáról, Reeve szavaira – elárulta a törzset, meg kellett halnia – és az anyákra, amint a gyerekeiket csitítgatják ma reggel a táborban, félve, hogy újabb verekedés tör ki. Hogy lehetnek a hegyeken túl élő vadállatok rosszabbak ennél? Amikor felállítottam az utolsó csapdát, vágtázva indultam Morrighanhez, az egész világot kizárva, mintha az arcomba vágó szél elsodorhatná, ami mögöttem húzódik.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

MORRIGHAN

Hosszúra nyúlt a reggel, és minden órával egyre erősebben szúrt belém az aggodalom. Bár korán befejeztem a feladataimat – kigazoltam a kertet, megjavítottam a foszladozó kosarakat, friss gyékényt szedtem a padlóra –, amikor megmondtam Amának, hogy elmegyek gyűjtögetni, ő mindig talált valami új feladatot a számomra. A reggel délbe fordult. A szorongásom csak növekedett, ahogy Ama egyre többször pillantott a völgy vége felé, és amikor végül megfogtam a zsákomat, megszólalt. – Vidd magaddal Brynnát és Micah-t. – Nem, Ama! – nyögtem. – Ma reggel minden munkát velük együtt végeztem el, és egyikük sem hallgat el egy percre sem. Szükségem van egy kis nyugalomra. Nem mehetek legalább gyűjtögetni egyedül? Ráncba szaladó homloka, az arcára kiülő aggodalom megállított. – Mi az? – Odaléptem hozzá, és a kezeim közé fogtam a kezét. – Mi zaklat fel? Kisöpört egy szürke hajtincset az arcából. – Nemrég kiraboltak egy törzset. Pata korán kiment a síkságra sóért, és ott látta meg a délnek tartó embereket. Három napja indultak északról, mert a táborukat megtámadták a hullarablók. Pislogtam; nem igazán hittem, amit mondott. – Ez biztos? Rábólintott. – Azt mondták Patának, az egyiküket Jafirnak nevezték. Nem ez volt az a rabló, akivel annyi évvel ezelőtt találkoztál? Megráztam a fejem. Próbáltam válaszolni, próbáltam értelmet találni a

szavak mögött. Nem, nem Jafir. – Csak egy fiú volt – válaszoltam. – Nem… nem emlékszem a nevére. – Elfulladt a lélegzetem. – Régen volt. – A gondolataim szédülten pörögtek, nem bírtam összpontosítani. Hullarablók? Kiraboltak egy tábort? Jafir? Nem. Nem. Megállítottam a kételyeimet, és mély lélegzetet vettem. – Ama, mi biztonságban vagyunk. A táborunk rejtett helyen áll. Senki sem tudja, hogy itt vagyunk, és három nap észak felé nagyon nagy távolság. – Gyalog tényleg az, de a hullarablók gyors lovain egyáltalán nem. Újra biztosítottam és emlékeztettem, hogy mióta élünk már itt anélkül, hogy egyáltalán megláttunk volna valakit, aki nem a törzsbe tartozott. Megígértem, hogy óvatos leszek, de nem hagyhatjuk, hogy ha mérföldekkel odébb rablókat látnak, az elijesszen minket a saját otthonunkból. Otthon. A szó a szívemben lebegett, és nagyon törékenynek tűnt. Ama vonakodva, de elengedett. Végigsiettem a völgyhöz vezető ösvényen, át a réten, fel a márványlépcsőn, be a rom sötét, barlangszerű mélyére. Jafir még nem érkezett meg. Fel-alá járkáltam, várakoztam, felsöpörtem, halomba raktam a könyveket – igyekeztem elfoglalni a kezemet és a gondolataimat. Hogy hallhatták Jafir nevét? Minden napját velem tölti. Azt a hármat kivéve, amikor nem jött. Emlékeztem, hogyan szorított magához, amikor végül megjelent – különös ölelés volt, másnak érződött. De ismertem Jafirt. Ismertem a szívét. Ő nem tenne ilyet. Lépteket hallottam; megfordultam. Jafir állt a bejáratnál, félmeztelenül, mint a nyár legtöbb napján. Magas volt, a haját kócos sörénnyé kuszálta a szél, a karja aranyos barna, izmos, az oldalán kés. Egy férfi. De aztán olyannak láttam, amilyennek Ama és a törzsbéli többiek látnák. Hullarabló. Veszedelmes. Egy közülük. – Mi baj? – kérdezte, és hozzám sietett. Úgy fogta meg a kezemet, mintha valahol megsebesültem volna. – Támadás történt. Északon kiraboltak egy törzset. Az arcába néztem, és a szemében megláttam mindent, amit tudnom kellett.

Kiszabadítottam magam, visszanyeltem a zokogást. – Az istenekre, Jafir! – Elködösült előttem a világ, odébb botorkáltam, azt kívántam, bárcsak bárhol máshol lennék, nem itt. A rom sötétje felé lépdeltem. – Hadd magyarázzam meg – kérlelt. Utánam jött, megfogta a kezemet, megpróbált megállítani. Kitéptem magam a szorításából, és megpördültem. – Megmagyarázni? Mit? – kiáltottam. – Mit szereztél, Jafir? A kenyerüket? Egy gödölyét? Mit vettél el, ami nem a tiéd? Rám nézett, a nyakán lüktetett egy ér. Mély, erőltetetten nyugodt lélegzetvételektől emelkedett-süllyedt a mellkasa. – Nem volt választásom, Morrighan. Ki kellett lovagolnom a törzzsel. Ezt is akkor szereztem – intett kék-zöld arca felé. – Az apám követelte, hogy menjek. Az északiakat vártuk, és… – És az ő éhségük fontosabb volt, mint a törzsé? – Nem. Egyáltalán nem erről van szó. Ez kétségbeesés. Ez… – Ez lustaság! – köptem az arcába a szót. – Ez mohóság! Ez… – Ez helytelen, Morrighan. Tudom. Esküszöm, az után a nap után megesküdtem, hogy soha nem megyek többé velük, és nem is teszem. Rosszul voltam tőle, de… – Megrázta a fejét, és elfordult, mintha nem is akarná, hogy ránézzek. Valóban úgy tűnt, mint aki rosszul van. Megragadtam a csuklóját, kényszerítettem, hogy visszaforduljon. – De mi, Jafir? – De meg is értettem! – kiáltotta, immár egyáltalán nem bocsánatkérőn. – Amikor láttam, hogy a gyerekek esznek. Amikor hallottam, hogy egy anya sír. Megértettem a félelmüket. Mi is meghalunk, Morrighan. Meghalunk, ahogy ti! Nem mindegyikünk veri a gyerekeit. Néha meghalunk értük, vagy megtesszük a kimondhatatlant! Már nyitottam a számat a csípős visszavágásra, de a Jafir arcára kiülő szenvedést látva visszanyeltem. Elöntött a kimerültség. Lenéztem a padlóra, a vállamon hirtelen nagy súlyt éreztem. – Hányan jöttek? – kérdeztem. – A gyerekek? – Nyolcan. – A hangja vékony volt, mint a köd. – A legidősebb négyéves, a legkisebb csak néhány hónapos. Összeszorítottam a szememet. Ez akkor sem mentség!

– Morrighan. Kérlek. Felnéztem. Jafir magához szorított, a könnyeim melegen peregtek a vállára. – Sajnálom – suttogta a hajamba. – Megígérem, hogy nem fordul elő újra. – Rabló vagy, Jafir – feleltem, és a tény reménytelensége rám telepedett. – De több akarok lenni. Több is leszek. – Felemelte az arcomat, hogy lecsókolja egy könnyemet. – Szóval erre vadászol naphosszat. A hangtól megriadva szétugrottunk. Az épület küszöbét ekkor lépte át egy férfi, a járása magabiztos volt, könnyed. – Szép munka volt, öcskös. Megtaláltad a törzset. Hol vannak a többiek? – Mit keresel itt? – tudakolta Jafir. – Szép kis portéka – jegyezte meg a másik, Jafirral mit sem törődve. – Mi a neved, te lány? – Hideg kék tekintete lassan végigsiklott rajtam; úgy éreztem magam, mint a préda az éhes ragadozó szeme előtt. Közelebb lépett, úgy tanulmányozott, aztán elmosolyodott. – Attól a törzstől szakadt el, amelyiket kiraboltuk – felelte Jafir. – De ők már továbbmentek. – Nem emlékszem, hogy láttam volna köztük. – Mert mást bámultál. Nem bírtam lélegezni. A szívem hevesen vert. – Továbbmegy, de előtte azért szórakozik egy kicsit? – Megint rám pillantott. – Gyere ide – intett. – Nem harapok. Jafir elém lépett. – Mit akarsz, Steffan? – Csak azt, amit te is élvezhetsz. Rokonok vagyunk. Mindenen megosztozunk. Megpróbált ellépni Jafir mellett, ám Jafir rávetette magát. Mindketten hátraestek, neki a falnak. Por hullott a fejükre. Jafir magasabb volt, Steffan azonban zömök, bikatermetű, az ökle súlyos. Gyomron vágta, aztán állon ütötte Jafirt, aki hátratántorodott, de a következő lélegzetvétellel visszaütött, és az ő ökle is reccsenve csapódott Steffan állába. A következő

lendülettel a földre vitte Steffant, és már a torkának is feszítette a kését. – Rajta, testvér! – zihálta Jafir. – Mozdulj meg! Imádnám felmetszeni a torkodat! Még erősebben Steffan nyakára szorította a pengét. Steffan rám meredt, aztán az öccsére. – Mohó vagy, Jafir. Akkor tartsd meg magadnak – vicsorgott. – A fajtája úgyis ostoba. Jafir haragosan zihált, a szorítása nem lazult meg a késen, és azt hittem, mégis a testvére torkába szúrja, de végül felállt és megmondta Steffannak is, hogy keljen fel. Steffan engedelmeskedett, haragosan sepregette a ruhájáról a port, mintha a verekedés előtt tiszta lett volna. – Eredj – utasította Jafir. – És ne is gyere vissza. Megértetted? Steffan egy gúnyos mosollyal elment. Jafir a bejáratnál állva nézett utána. Ennyi volt? Eredj? Megállíthatatlanul remegett a kezem; az oldalamhoz szorítottam, hogy megfékezzem. Egy szót se szóltam a jelenet alatt, félelmemben megdermedtem. Most reszketegen suttogtam. – Jafir. – A rettegéstől lüktetett a fejem. – Hogy talált ránk? Jafir vad tekintettel nézett rám; az ajka vérzett, a cseppek vörösre festették az ingét. – Nem tudom – felelte. – Biztosan engem követett. Mindig óvatos voltam, de ma… – Mihez kezdünk most? – sírtam. – Vissza fog jönni! Tudom, hogy visszajön! Jafir megfogta a kezemet, hogy megállítsa a remegést. – Igen, visszajön. Ami azt jelenti, hogy te nem jöhetsz. Soha többé. Találunk majd egy másik helyet magunknak… – De a törzs! Itt vannak a közelben! Rájuk fog találni! Hogy hagyhattad, hogy kövessen, Jafir?! Megígérted! Te… Megpördültem, a kézfejemmel töröltem meg a homlokomat, próbáltam a pánik ellenére gondolkodni. Jafir megszorította a vállamat. – Nem fog rájuk találni. Magad mondtad, hogy a völgy alaposan el van rejtve. Én sem találtam meg soha. Steffan lusta. Meg sem próbálja. – De ha elmondja a többieknek?

– Mit, hogy talált egy lányt az egyik korábban kirabolt törzsből? Abból, amelyik már elhagyta a táborhelyét, és odébbállt? Nincs értéked a számukra. Jafir erősködött, hogy visszavisz a lován a gerinchez, amely a törzsemhez vezetett, arra az esetre, ha Steffan hátramaradt volna, ám nem láttuk sehol. A rét és a szurdok éppen olyan volt, mint máskor – csendes, veszedelemtől mentes. A szívem lassan visszatalált a megszokott ritmusába. Jafir azt mondta, találkozzunk a hegygerinc hasadékánál három nap múlva – az elegendő idő, hogy Steffan indulatai lehűljenek, és elhiggye, hogy a kirabolt törzs már régen messze jár, távolabb, mint ahová ő elérhetne. Szorosan fogta a kezemet, amikor lesiklottam a lováról, és úgy nézett rám, mintha most látna utoljára. A homloka ráncba szaladt. – Három nap – ismételte. Bólintottam. A félelem ismét elszorította a torkomat. Végül kihúztam a kezemet az ujjai közül.

TIZENHATODIK FEJEZET

JAFIR

Olyan sebesen vágtattam, ahogy bírtam, a szememet csípte a szél. Felkapdostam a hurkokat – mind üres volt, de ez most nem számított. Csak Steffanra tudtam gondolni, és arra, hogyan mosolygott rám előző este. Most már megértettem. Valahogy észrevett minket, meglátott, amikor együtt lovagoltunk Morrighannel. Vagy amikor a tóban gázoltunk? Felidéztem, merre jártunk, hol történhetett. Soha nem vittem közel a táborunkhoz, Steffan pedig lusta volt, és csak ritkán vetődött messzire tőle. Azonban az északi rokonok érkezése óta Fergus még mogorvább lett, még jobban erősködött, hogy tegyünk félre tartalékokat. Senki nem térhetett haza üres kézzel, és most már tisztán láttam, hogy Steffan követett – hát persze –, hiszen én voltam az ügyesebb vadász. Talán ő szedte ki a hurkokból a vadakat is. Újra felvillant előttem a kép, ahogy megjelent a bejáratnál – magabiztos, önelégült pózban állt, az arcán ugyanaz a mosoly, mint az előző este. Végigsiklott rajtam a félelem, az ujjaim megszorultak a száron. Mióta hallgatózott ott? A félelem rettegéssé nőtt. Morrighan. Megpróbáltam visszaemlékezni minden elhangzott szóra, de összezavarodott az egész. Én megpróbáltam meggyőzni, hogy soha többé nem rabolok ki egy törzset sem. A szemében csillogó kétségbeesés. A csalódás. Az ígéreteim. De kimondtam a nevét? Steffan meghallotta, hogy Morrighannek szólítom? Mi a neved, te lány?, kérdezte. Mit érdekelné Steffant egy név – ha nem gyanakszik? Ha nem hallotta. És a Morrighan név nagy értéket hordozott, egyvalaki számára mindenképpen. Ez pedig Steffan számára is értékessé tette.

Visszaérve a táborba csak leugrottam a lovamról, a kötőfékkel nem is bajlódtam. Laurida egy gyereket tartott a csípőjén, és egy csészéből itatta a ragu levével. – Hol van Steffan? – követeltem. Laurida gyanakodva vonta fel a szemöldökét. – Mi ez a nagy rohanás ma? – tudakolta. – Épp most rohant el erre. Lent van a tűzrakóhelynél, a többiekkel. Harik és az emberei találkoztak Fergusszal, éppen az italon osztoznak. Izzadság ütött ki a homlokomon. Ne, csak Harik ne legyen. Ma ne. Odarohantam, de már elkéstem. Steffan a hideg tűzrakóhely körül sétálva éppen akkor jelentette be mindenkinek, hogy mit talált – egy törzsbéli lányt. – Megtaláltam őt – közölte. – Morrighant. A csoport elcsendesedett. Harik előrehajolt, az arcára éles figyelem ült ki. Steffan természetesen nem említett engem; a diadalt mindenestől magának akarta megtartani. Élvezte Harik és Fergus figyelmét, kiszínezte a saját ügyességét. – Honnan tudod, hogy ő volt az? – meredtem rá. – Egy bolond kislánnyal beszélgetett, aki elsipogta a nevét. Amikor Fergus rákérdezett, miért nem hozta el magával, Steffan azt mondta, a felettük lévő hegygerincen állt a lovával, és amikor a lányok észrevették, elszaladtak. De látta, melyik irányba futottak. A táboruk közel van. Csaknem elámultam, milyen sebességgel szőtte a történeteket. Tudtam, nem azért teszi, hogy engem védjen, hanem hogy magához ragadjon minden dicsőséget. Harik hosszan kortyolt az italából. – Ez azt jelenti, hogy a vénasszony is a közelben van. Olyan sok éve… – Inkább magának mondta, mint nekünk; a hangjában megsűrűsödött a kíváncsiság. – Valószínűleg nagyszerű készleteket halmoztak fel. Az érdeklődése, úgy tűnt, mégsem egyszerűen az ételeknek szól. Tervezgetni kezdték, hogyan lovagoljanak ki a táborhoz, mire Steffan

sietve visszafejtett egy kicsit a meséből, mondván, hogy nem látta pontosan, hol van, de a közelbe vezetheti a többieket, és éjjel biztosan tüzet gyújtanak, ami nyomra vezethet. Haragosan előreléptem, hogy ellentmondjak az érveinek. – Láttam a nemrég kirabolt törzset néhány napja keleten, délnek vonulni – jelentettem ki. – A lány biztosan közülük valaki. Miért vesztegetnénk az időnket? Steffan azonban erősködött, hogy nem így van. Minél határozottabban érveltem, hogy nem kellene kivonulnunk, ő annál haragosabb lett. Mindenkin egyre inkább erőt vett az indulat, Harikot leszámítva. Ő hideg szemmel méregetett, aztán kissé felszegte az állát. Mindenki észrevette, és elcsendesedett. – Hadd maradjon hátra a fiú, ha akar – közölte, és felállt. – De akkor az út eredményéből sem fog részesülni. Fergusra nézett megerősítésért, aki cserébe rám meredt. Megaláztam Harik előtt. – Egyáltalán nem – erősítette meg. Mindannyian a lovaik felé indultak – a mi embereink, Harik és az ő négy társa. Nem állíthattam meg mindet. Velük kellett mennem. – Megyek én is – jelentettem ki. Az eszem már azon járt, miként vezethetném őket tévútra. És ha nem sikerül, ha megtalálják a tábort, tudtam, csak én állok majd Steffan és Morrighan között.

TIZENHETEDIK FEJEZET

MORRIGHAN

Jafir és köztem egy életidő nyúlt el. Úgy tűnt, nem is volt előtte semmi – semmi, ami számított volna. A napjaimat nem az órák mérték, hanem az ő pillantása, a szemében táncoló színes pöttyök, az összefont ujjainkra ragyogó napfény, az olvasás közben összeérő vállunk. Mostanra már könnyen mosolygott, a mogorva, sovány kisfiú emlékké fakult. A mosolya. Görcsbe szorult a gyomrom. Volt köztünk valami, ami túl hosszú volt, túl tartós ahhoz, hogy egyetlen nap vagy egyetlen hiba elsöpörje. Jafir megígérte, hogy többé nem lovagol ki velük. Most pedig három napot ígért. Három nap múlva újra látjuk egymást. Újrakezdünk mindent, megtervezzük, hol találkozhatunk ezután biztonságban. A gondolat először minden észérven túl megnyugtatott. A jövőről beszélt. Három nap. Jafir hitt benne, hogy minden rendben lesz. Ez is elmúlik majd. A gyomorgörcs engedett. A szívdobogásom lecsillapodott. Semmi szükség rá, hogy szóljak a törzs többi tagjának, hogy rájuk ijesszek. Nekiláttam az esti feladataimnak, de tudtam, hogy Pata és Oni észrevette: aznap nem hoztam magammal semmit. Eddig mindig hoztam, ha csak néhány magot vagy gyógynövényt is. De nem szóltak Amának, aki Vincente segítségével a vaddisznót kötötte nyársra. Talán azt hitték, beteg vagyok. Néhányszor megdörgöltem a homlokomat, ők pedig megértőn összenéztek. Vigyáztam, hogy egy szavammal vagy tettemmel se hívjam fel magamra a figyelmet. Azonban ahogy az alkony éjszakába fordult, amikor felhajtottuk a bőröket, hogy a szellő átjárja a raktárházat a nyári hőség után, amikor

gallyakat és ágakat dobtam a tűzre, hogy a disznó átsüljön, már tudtam. Jafir meg én nem fogunk három nap múlva találkozni a sziklahasadéknál. Soha nem fogunk ott találkozni. A bánatban rejlik. A félelemben. A szükségben. A tudás ilyenkor bont szárnyat. Ama sokféle módon igyekezett elmagyarázni nekem. Amikor a néhány fennmaradott számára semmi más nem maradt, vissza kellett térniük a tudás útjára. Így maradtak életben. Ám ez a tudás, amely most a gyomromban kuporgott, egyáltalán nem emlékeztetett szárnyakra. Sötét volt és nehéz – a gerincem minden csontját megszorongatta, és egyre terjedt, mintha léptek közeledtek volna. Az a néhány nap eljön és elszalad, de Jafir nem lesz ott. Nekidőltem a tartóoszlopnak, és a fák alatt lapuló sötétbe néztem, ahol a bogarak zümmögték éji dalaikat, mit sem törődve a szívemben lakó fájdalommal. Az ikrek a tűz körül táncoltak, a vaddisznó fellelkesítette őket. Nyolcévesek voltak, de még sosem kóstoltak disznóhúst, és az illat nehezen, zsírosan terjengett. Carys ütötte le a disznót, amikor a nyárfásban gombászott. Ritka kincs volt. A szabad ég alatt ettünk; szőtt ülőpárnákra telepedtünk a tűz körül. Amint megtöltöttem a gyomromat, kezdtem jobban érezni magam. Nedra dallamos fütyörészése csak emelte az ünnepi hangulatot. Egy időre egészen jó kedvem kerekedett, és eszembe jutott, hogy vajon mindvégig csak az éhség zavart-e. De amikor felálltam, és elnéztem a völgyben, ameddig a tűz fénye elhatolt, a nehéz érzés újra erőt vett rajtam, kiszorította belőlem a lélegzetet. Nem volt értelme. Béke vett minket körül. Akkor azonban Ama lépett mögém, és a vállamra tette a kezét. – Mit érzel? – kérdezte. Az ő szemében is ugyanazt láttam. – Oltsuk ki a tüzet – mondta –, és tereljük be a gyerekeket meg a

többieket. Csakhogy akkor már késő volt. A hang tört ránk elsőként, a paták dobogása, amely mintha egyszerre minden irányból érkezett volna. Kavarodás támadt, az ikrek sikoltoztak, mindenki forgolódott, hogy lássa, mi történik, és akkor már ránk is rontottak a rablók, bekerítettek, a lovaikkal körbe-körbevágtattak, hogy biztosítsák: egyikünk sem menekül el. A törzs elcsendesedett, és megálltunk; csak Shantal halk sírása hallatszott. Noha Rhiann két éve halt meg, még mindig éreztük a veszteséget. A vezetőjük, Harik, intett az árnyékban rejtőző lovasoknak, akik a nyeregből le se szállva rontottak be a raktárházba, leszaggatva a falakat. Ott leugrottak, és összekapkodták a gabonát és szárított babot, amit télre tettünk félre. Mások a többi készletünket túrták át, leszaggatták a falként kifeszített bőröket, vásznakat és ruhákat gyűrtek a zsákjaikba, elvettek mindent, amit akartak és szétdobálták a többit. Egy másik rabló, akit Fergusnak neveztek, megparancsolta a többieknek, hogy fogjanak fáklyákat, és kutassák át a sötétséget, háziállatok után kutatva. Hallottuk a tyúkjaink kotkodácsolását, amikor megtalálták és a zsákokba gyömöszölték őket is. Az eszelős forgatagban – izmok, karok, bírvágy – nehéz volt megkülönböztetni az egyik mohón tomboló rablót a másiktól. De aztán megláttam egy színes villanást. Egy arcvonást. Egy mellkast. Egy hosszú tincset. A zűrzavart egyszerre már csak tompán, távolról hallottam. A világ lelassult, felborult, a feje tetejére állt. Jafir. Jafir is velük volt. Éppen egy nagy zsák gabonát emelt a lova hátára. Teljesen elgyengültem. Ő vezette ide őket. Együtt dolgozott a testvérével. Jól értettek a rabláshoz – a raktárházat perceken belül kiürítették, és visszatértek, hogy körbejárjanak minket. Összeakadt a pillantásom Jafiréval, és a dermedtségem azonnal felolvadt. Remegtem a dühtől. A hullarablók nem mutattak könyörületet

vagy együttérzést. Steffan a disznó maradványaiért nyúlt, hogy a nyárssal együtt becsavarja egy bőrbe. Megláttam a kést, amellyel Carys darabolta a pecsenyét – egy kövön hevert, tőlem csak egy karnyújtásnyira. – Nekünk is hagyjatok valamit! – kiáltottam, és előreléptem, hogy felkapjam, de Ama villámgyorsan visszarántott. – Hallgass, gyermek – súgta. – Hadd vigyék. Harik a hangomat hallva megfordította a lovát, és közelebb léptetett. A kései ezüstösen csillogtak az oldalán, ahogy méregetett. – Felnőtt – állapította meg. Ama maga mögé tolt. – Te meg a tolvajbandád elvette, amit akart, Harik. Most eredj az utadra. Harik hatalmas ember volt, bozontos, előreugró szemöldökkel, nehéz, húsos öklökkel. Mégis a szeme rémített meg a legjobban. Hunyorítva nézett rám, mielőtt Amára pillantott volna. – Vénasszony, jogom van ahhoz, ami a véremből való. Ama nem hátrált meg. Megdöbbentett, milyen közvetlenül beszélnek egymással. – Neked itt semmihez nincs jogod. A lány nem a tiéd. – Szeretnéd elhinni – felelte Harik, aztán a tekintete újra felém fordult. – Csak nézd meg a haját! Nézd, milyen vadul csillog a szeme! Mindannyiunkat meg akar ölni. Ez bizony az enyém. A hangjában csengő büszkeség nem kerülte el a figyelmemet. Felfordult a gyomrom, fájdalom hasított a fejembe. A vaddisznó, mintha élne, visszakívánkozott. Az emlékezetembe villant Ama, Oni és Nedra suttogása, amelyet régóta megtagadtam. Az igazság. Ránéztem, és visszanyeltem undorodó szégyenemet. – Te is csak egy állat vagy a számomra, mint az összes többi! Steffan rontott felém, közben leckékről és a tiszteletlenségemről makogott, de Jafir az útjába lépett, félrelökte, és ő állt elém helyette. A kezét ütésre emelte. – Nyughasson a nyelved, te lány, ha nem akarod, hogy kivágjam! – Közel hajolt, a hangja morgássá halkult. – Megértetted? Most lépj vissza a többiek közé.

Szúrt a szemem. Ki volt ez? Nem az a Jafir, akit ismerni véltem. Elmosódott előttem a világ. – Hogy tehetted? Rám meredt: az arca a tűz fényében izzadságtól csillogott. Lószagtól, mocsoktól és csalástól bűzlött. – Lépj vissza – sziszegte összeszorított fogai között. Álltam a pillantását. – Gyűlöllek, Jafir de Aldrid – suttogtam. – Esküvel mondok átkot a nevedre, és gyűlölni foglak, amíg lélegzem. – Elég! Vissza! – rikoltott Harik, és megfordította a lovát. – Megszereztük, amit akartunk! – Azzal jelentőségteljesen visszanézett Amára. – Egyelőre! Ellovagoltak; Jafir zárta a sort. Sietősen, vadul távoztak, ahogy érkeztek. Pata sikoltott, megpróbált kitérni egy felé vágtató ló útjából, és elesett, de az állatok nem álltak meg. Az egyik rátiport, és szétzúzta a lábát. Pata vonaglott fájdalmában. Odarohantunk, hogy segítsünk neki; Carys megvizsgálta, és azt mondta, csúf törés. Hatan emeltük fel óvatosan, és bevittük a raktárházba, ahol lefektettük egy, a szétszórt szeméttől sebtében megtisztított részre. Carys nekilátott, hogy alaposabban megvizsgálja, Oni nyugtató szavakat suttogott a fülébe. Micah szaladt ki a sötétből, egy zsákot vonszolva maga után. – Az utolsó elejtette! Lecsúszott a nyergéből, és még csak észre se vette! – Akkor legalább valamink van, amiért hálásak lehetünk – bólintott Ama, de közben már azt vizsgálta, mit lehet megmenteni. Egy zsáknyi vadzab. Nem leszek hálás érte! És soha többé nem fogom vissza a kezemet, ha elérhetek egy kést!

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

JAFIR

Az ünneplés késő éjszakáig tartott. A raktárba halmozták a zsákmányt, megették, ami a vaddisznóból megmaradt, és bőséggel ittak Harik párlatából. Fergus nagy örömmel méregette a halmot. – A törzs holnap felkerekedik – jelentette ki, mintha ennyi zsákmánnyal soha jobban nem állhatnánk. Azonban Harik is a kupacot nézte, mert annak egy jó része őt illette. Az embereivel reggelig marad, aztán hazaindulnak, hogy átkeljenek az erődjébe. Amilyen magasan a folyó állt, éjjel veszélyes lett volna az átkelés. A víz már így is át-átcsapott a híd felett. Elhevertem a gyékényemen, a betakaratlan tetőlécek között az égre néztem. Elöntött a kimerültség. Minden porcikám órákon át csupa feszültség és harckészültség volt. Mindent megtettem, amit tehettem, hogy félrevezessem őket, még azt is mondtam, hogy az ellenkező irányban láttam tüzeket. De amikor a sülő vaddisznó erős illata megcsapta az orrukat, már nem volt megállás. Minden izmom görcsbe rándult, ahogy néztem Harikot és Steffant, nem tudva, mit fognak tenni. Mindenkit figyeltem. És akkor megláttam Morrighant. A szemét. Az arcát. Gyűlöllek, Jafir… gyűlölni foglak, amíg lélegzem! Lehunytam a szememet. Elmegyünk. Morrighan hálás lesz. Soha többé nem kell látnia. De én örökké látni fogom. Amíg én lélegzem, mindig az ő arca fog megjelenni előttem, ha éjszakára lehunyom a szemem, és minden reggel, mielőtt kinyitom. Kényszeríteni fogom magam, hogy elfelejtsem az utolsó szavakat, amelyeket tőle hallottam. Másokra fogok emlékezni.

Szeretlek, Jafir de Aldrid. Szavakra, amelyeket – ebben most már biztos voltam – sosem érdemeltem meg.

Végül nem sokkal hajnal előtt aludtam el, és későn ébredtem. Amikor kimentem, Steffant láttam a földön heverni. A küszöbön ájult el, és még mindig Harik italától bűzlött. Átléptem rajta. Akkor vettem észre, hogy Laurida és Glynis a holminkat pakolja össze, a legtöbbjét a tegnap rablott bőrökbe csomagolja. Lent, a karám mellett a többiek a lovakat málházták fel még több holmival. – Fergus azt akarja, hogy segíts neki a raktárban – szólt oda Laurida. Amikor odaértem, Fergust egyedül találtam, éppen halmokba rakta a készleteket. – Hol van Harik meg az emberei? – kérdeztem. – Elmentek. – Fergus nem nézett fel, a javak még mindig lefoglalták a teljes figyelmét. A szemhéja megduzzadt a kialvatlanságtól. Felmértem a holmikat. Minden ott volt. – Harik nem vitte el a maga részét? – Ajándékba hagyta itt. Szerintem nem szívesen tette, de a lány végül elég volt neki. Meg is köszönte, hogy megtaláltuk neki. Még mindig kába voltam a túl kevés alvástól, és úgy véltem, lemaradtam valamiről. – Hogy érted, hogy a lány elég volt? – Harik szerint megvan benne a tudás, mint az öreganyjában. Elment, hogy megszerezze, mielőtt átkel a hídon. – Elment érte? Most? – Jogában áll. A lány a… – Nem! – Megrázta a fejem, körbefordultam, igyekeztem összpontosítani. Gondolkozz, Jafir. – Nem. Nem teheti… – Ne vakogj már, mint egy sebzett hiéna! – csattant fel Fergus. Visszafordultam felé. – Mikor ment el? – Egy órája. Talán több is. – Megint a zsákmányra nézett, és azt kezdte fejtegetni, hogyan fogja elosztani a lovak között. – A saját készleteinkkel

elég lesz, hogy… Megragadtam egy nagy zsák gabonát, kirántottam a halomból. – Ez nekem kell! – Fergus megpróbált elém állni, hogy visszavegye, de félrelöktem. – Elviszem! Állj odébb! A szeme hitetlenkedéssel, majd dühvel telt meg. Korábban sosem szálltam szembe vele. Rám vetette magát, én meglendítettem az öklömet és állon vágtam, amitől hanyatt elterült, aztán kábán ott is maradt. Felragadtam a zsák gabonát, és a lovamhoz rohantam, anélkül hogy visszanéztem volna.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

MORRIGHAN

– Csupa fog és könyök vagy! Ne ellenkezz már, mert kötélen a ló mögé kötlek! – Harik megszorította a karomat. A fájdalomtól elakadt a lélegzetem. Bólintottam, hogy hagyja abba. Már kérleltem, könyörögtem, kiáltottam Amának, aki megpróbált követni minket, de mostanra lemaradt. Túl messze jutottunk. Harikot semmi sem ingatta meg. Maga elé ültetett a nyeregbe; az emberei, Galen és Lasky kétoldalt lovagoltak, két másik zárta a menetet. Harik mellkasa falként szorult a hátamhoz, a két karja közé fogott, mint egy óriási béklyóba, úgy markolta a szárat. Némán zokogtam. – És hagyd abba a nyafogást! – parancsolta. – Én vagyok az apád! – Nekem te nem vagy az apám! – szisszentem fel. – Te senki sem vagy! – A vénasszony telebeszélte a fejedet a mérgével ellenem. – Nem kellett hozzá méreg. Saját magadtól érdemelted ki a gyűlöletemet! – Morrighan – mondta ki, nem nekem, csak úgy a levegőbe, aztán halkan, morogva sóhajtott, mintha a név gyászt jelentene a számára. – Az anyád már jóval azelőtt kiválasztotta a nevet, hogy megszülettél. Törődtem vele. Összeszorítottam a szemem. Nem akartam tőle hallani az anyámról. Kiköptem oldalra, azt kívánva, bárcsak megfordulhatnék, hogy arcul köpjem. – Annyira, hogy elloptad Venda nénémet is? – Egyiküket sem loptam el. Venda maga jött hozzám, anyád pedig sosem hagyta el a törzset. Titokban találkoztunk. Egyikünk sem tudta, hogy a szíve

gyenge, nem bírja ki a szülést. – Nem akarok többet hallani – jelentettem ki. – Zárd ki az igazságot, ha akarod, de szembe kell nézned a ténnyel, hogy… – Az igazságot? – kiáltottam. – Az igazság az, hogy becsaptad az anyámat! Megtévesztetted! Éppen ahogy Vendát is! Éreztem, hogy vaskos mellkasa megemelkedik mély, haragos lélegzetvételétől. – Ez Gaudrel igazsága. Az enyém mást mond. Most hallgass, te lány, belefáradtam a beszédedbe. Mától az én háztartásomhoz tartozol. Mindössze ennyit kell tudnod. Galen horkantott, mintha Harik már így is túl sokáig hagyott volna beszélni. Még egy rabnál is kevesebbet számítottam. Vagyontárgy voltam. De tudtam, hogy valami más is – valami olyan szégyenletes, hogy még Ama sem említette. Közéjük való. Félig hullarabló. Ezért hazudta, hogy az apám halott? Remélte, hogy ha kitörli az emlékezetemből, kitörli a véremből is? Egy részem – az apai örökségem – talán mindig is azzal fenyegetett, hogy előtör? A gondolatra elöntött az undor. Szerettem volna, ha kizárhatom az új tudást a fejemből. A folyó túloldalán álló erőd egyre közeledett. Szörnyű romok tömege, és mostantól ez lesz az otthonom. Eszembe jutott az utolsó pillanat, amikor Ama még utánam nyúlt, és ismét könnyek szöktek a szemembe. Éppen Pata számára készítettünk hordágyat, amikor megjelentek. Egy óra múlva már nem találtak volna ott, ám senki sem várta, hogy ilyen hamar visszatérnek. Semmi nem maradt, amit elvihettek volna – legalábbis úgy gondoltuk. Egész reggel a könnyeimtől fuldokoltam. Jafir képe újra és újra felvillant előttem, kavarogtak bennem az események, újra hallottam kimért, feszült szavait. Megértetted? Lépj vissza. Valami nem volt rendben, nem illett a többiek viselkedéséhez. Lasky megállította a lovát, és felágaskodott a kengyelben, hunyorítva nézett a távolba. – Valaki jön – állapította meg. Mind megálltak és megfordultak, úgy figyelték a meddő földön keresztülvágtató lovast, aki után hosszú porfelhő

maradt. Zavartan megráztam a fejemet, mert felismertem. Mit művel? Galen visszazökkent a nyeregbe. – Csak Fergus törzsének egy tagja. Harik leszállt a nyeregből, és leemelt engem is, mondván, hogy megpihenünk, amíg bevárjuk Fergus futárát. Egy vizestömlőt nyújtott felém, de elutasítottam. – Előbb-utóbb inni fogsz. És megköszönöd nekem. – Soha nem fogok neked megköszönni semmit. A szemöldöke ráncba szaladt, mintha ezzel elfogyott volna a türelme; felfújta magát, és már azt hittem, megüt, de megállt, rám nézett – és valami más villant át a tekintetén. Pislantott, és félrenézett. Azon töprengtem, hogy vajon az anyámat látta-e, amikor rám nézett? Ama szerint a hajamat leszámítva éppen olyan voltam, mint ő. A paták dübörgése egészen közel ért. Jafir megrántotta a szárat, a lova megtorpant. Leugrott a nyeregből, de elkerülte a pillantásomat, csak Harikra nézett. Köntörfalazás nélkül adta elő a jövetele célját. – Cserélni jöttem. Egy zsák gabonát adok érte. Harik rámeredt, aztán, amikor rájött, hogy Jafir komolyan beszél, felnevetett. – Egyetlen zsák gabonát? Őérte? Annál sokkal többet ér. Jafir szeme felizzott. – Ez mindenem. Vedd el. Egy pillanatig mindenki visszafojtotta a lélegzetét – aztán Harik emberei halkan nevetgélni kezdtek. A kezük a kardjukra vándorolt, alig várták, hogy előránthassák a pengéket. Jafirt néztem: szilárdan megvetette a lábát, mintha semmi sem billenthetné ki. Mindössze egy tőrt viselt. Megbolondult? Előbb vágnám ki a saját szívemet, mint hogy hagyjam, hogy bajod essen. – Nem hallod saját magadat, kölyök? – tudakolta Harik. – Még mindig részeg vagy a tegnapi este óta? – Nem vagyok részeg. Várok. – És ha nem akarok cserélni, akkor mi van? Jafir keze az oldalára szíjazott késtok felé indult. – Te is ésszel élsz, és ismered a dolgok értékét. Tudod, mi a legjobb. Elfogadod a gabonát.

Harik megdörgölte az állát, mintha mulattatná Jafir merészsége. A másik kezének ujjai a kardja markolatára fonódtak. Levegőért kaptam, a torkomból fojtott nyöszörgés tört fel. Harik tekintete rám villant. Nem bírtam lélegezni. Harik kifürkészhetetlen arccal vizsgált engem, aztán felmordult és megrázta a fejét. – Szóval így állunk. Visszafordult Jafir felé, a homloka mély ráncba szaladt. – Ostoba vagy, kölyök. Én járok jól ezzel a cserével. Ez a lány csak bajt jelent. De legyen, ahogy akarod, vigyed! Jafir felé taszított. Megbotlottam, majdnem a lába elé estem, de visszanyertem az egyensúlyomat, és bizonytalanul néztem Harikra. Ez miféle csel volt? A tekintete még végigsiklott rajtam, aztán hirtelen Lasky felé fordult, és rákiáltott. – Szedd le a gabonát a lováról, aztán induljunk! Néztem, ahogy elügetnek a híd irányába. – Ülj fel a lovamra, Morrighan – szólalt meg Jafir a hátam mögött. – Nincs sok időnk. Megpördültem és rámeredtem; a szemében még ugyanaz a tűz égett, és ettől az én dühöm is fellobbant. Meglendült a kezem, de az övé is, és elkapta a csuklómat. Egymás karját próbáltuk lenyomni, a pillantásunk összeakadt, aztán Jafir magához húzott, és szorosan átölelt. Remegett a vállam, a könnyeim a mellkasára potyogtak. – Nem volt más választásom, Morrighan – suttogta. – Ki kellett lovagolnom velük. Steffan elárult. Megpróbáltam tévútra vezetni őket, de megérezték a sülő hús illatát. Egyszerre megfeszült, és eltolt magától; még a vállát is hátrahúzta. Másnak tűnt, mint korábban. Távolinak. Idősebbnek. A szeme körüli ráncok tegnap még nem voltak ott. – Most visszaviszlek a táborodba. – Akkor mégse vásárolsz meg a saját gabonám árán? Az orrcimpája kitágult. – A mai nap után többé nem kell már látnod. Tudtam, hogy ennek örülni fogsz. Elmegyek a törzsemmel. Nekik még mindig szükségük van rám.

Ránéztem – új fájdalom ébredt bennem. Kinyitottam a számat, de nem jöttek a szavak. – Elmész – ismételtem végül. – Ez nem lehet az egész világ – jelentette ki. – Ez így nem élet. Biztos, hogy van ennél jobb hely is. Valahol. Ahol a törzsem gyerekei máshogy élhetnek, mint ahogy nekem kellett. – Összeszorította az állkapcsát, és keményebb hangon tette hozzá. – Egy hely, ahol az ember abba szerethet bele, akibe akar, és nem kerül miatta szégyenbe. Elkapta a szárat, és intett, hogy üljek fel. Csak arra vágytam, hogy visszakerüljek a törzsemhez, mégis tétováztam. Különös, noszogató érzés vett erőt rajtam. Jafir utolsó szavai egy elfeledett mélységbe hullottak. Valahol. Újra intett, most már türelmetlenül. A kengyelbe tettem a lábam. Ő is felült mögém, átkarolt, hogy megfoghassa a szárat, mint már annyiszor, de a karja most merevnek érződött, mintha igyekezne elkerülni, hogy hozzám érjen. Zavart csendben lovagoltunk. A gabonára gondoltam, amiért elcserélt. Az én gabonám volt. Nem az övé. Jogosan dühöngtem. Semmivel sem tartoztam neki. Azonban nem árult el. Nem úgy, ahogy én azt gondoltam. Nagyon gyorsan elhittem róla a legrosszabbat. És az imént az életét kockáztatta, hogy megszabadítson Hariktól. Elmegy. Még ma. – A hegyek túloldalán veszély vár – emlékeztettem. – Itt is veszélyes az élet – vetette ellen. Nekidőltem a mellkasának, hogy ne kerülhesse el az érintésemet. Megköszörülte a torkát. – Piers azt mondja, kisfiúkorában látta a hegyeken túl az óceánt. – Amával lehet egykorú, ha emlékszik rá. – Nem sokra emlékszik, csak a kékségre. Azt keressük majd. A kékséget. Egy óceánt, amely talán már nem is létezik. Ostoba vállalkozás volt. Ugyanakkor Ama emlékei táplálták az én álmaimat. Tényleg vannak ilyen kertek, Ama? Igen, gyermekem, valahol még vannak. És te egy nap megtalálod őket.

Valahol. Kisöpörtem az arcomba hulló hajtincseket, és végignéztem a szél söpörte, meddő pusztaságon. Nem, soha nem találom meg azokat a kerteket, és Jafir sem lel rá soha a kékségre. A törzse nem jut el oda. Mindannyian odavesznek. Hamarosan. Éreztem a szót, perzselte a szívemet, olyan biztosan, ahogy Jafir mellkasát éreztem a hátamon. Mind meghalnak. – Jafir… – Mi az? – csattant fel élesen, mintha egy újabb érv már túl sok volna neki. A számunkra nincs jövő, Morrighan. Soha nem is lehet. Megráztam a fejemet. – Semmi. Egyszer elhittem, hogy a számunkra is nyílhat egy út, de ez most épp olyan távolinak, semmibe veszőnek tűnt, mint Ama kertjei.

HUSZADIK FEJEZET

MORRIGHAN

Ugyanabban a percben láttuk meg. Porfelhő emelkedett a domb mögül, és pillanatokkal később a porfelhőben alakot öltött valami más. Egy karaván. Felmálházott lovak sora. Bár már tudtam, hányan vannak, mégis úgy tűnt, mintha egy kisebb várost látnék. Jafir megmondta. Huszonhét, ebből nyolcan gyerekek. Heten elszakadtak a csapattól, izom, paták és téboly kavargásában vágtattak felénk. Jafir megrántotta a szárat, és halkan átkozódott. A többiek megálltak körülöttünk. – Szálljatok le – utasított az egyik. Jafir a fülembe súgta a nevét; Fergus volt, az apja. Lesiklottam a nyeregből. Jafir követett. – Maradj mögöttem – parancsolta, ám a többiek ügyes farkasfalkaként vettek körbe. A szívem hangosan zakatolt. Fergus figyelmeztetés nélkül vetette magát előre, ököllel ütötte meg Jafirt, aki ettől a mögötte álló két másik karjába zuhant. Megtartották, hogy el ne essen, de a szájából ömlött a vér. Felkiáltottam, és oda akartam futni hozzá, de Steffan elkapta a karomat és visszarántott. – Hol van a gabonám? – üvöltötte Fergus Jafirnak dühtől eltorzult arccal. – Hariknak adtam. Elvitte. Fergus rám nézett, és kidülledt a szeme. – Ezért? – rikoltotta hitetlenkedve. – Nekiadtad, őérte? Jafir a kézfejével megtörölte a száját. – Harik meg én megegyeztünk. Köteles vagy tiszteletben tartani. Ereszd

el a lányt, vagy Harikkal szállsz szembe. Fergus arca vicsorba torzult. – Tiszteletben? – Felröhögött és hozzám lépett, az orrát szinte az orromhoz nyomta. A lehelete savanyú volt, a szeme egy csíknyi fekete üveg. – Megvan benned a tudás, te lány? Tétováztam, nem tudtam, mit feleljek. Nem tartoztam ennek az embernek az igazsággal. Jafir tekintete az enyémbe kapcsolódott, és megláttam a nyomorúságát. Alig észrevehetően megrázta a fejét. Nem. Ha értéktelennek gondolnak, talán elengednek. A mögöttük gyülekező csoportra pillantottam. A törzs többi része utolért minket; sovány arcok, éhes szemek. Felsírt egy csecsemő, egy másik gyermek nyöszörgött. Hamarosan. A szó a mellkasomat szorongatta. Négy nap a hegyekben. – Felelj nekem! – rivallt rám Fergus. – Nem – suttogtam. Bosszús szisszenést hallatott, aztán megragadta az államat. Erre-arra forgatott, aztán Steffanra nézett, aki a karomat fogta. – Feleségnek még jó lesz. A tiéd, Steffan. Szülhet neked egy-két kölyköt. A gabonám nem fog kárba veszni. – Nem! – kiáltottam. – Nem leszek… Jafir ugyanakkor kiáltott fel. – Nem ellenkezhetsz Harik akaratával! Ő… Fergus megfordult és gyomron vágta Jafirt, akkora erővel, hogy az őt tartó férfiak is hátratántorodtak egy lépést. A következő ökölcsapás a bordáit érte. Hiába sikoltottam, hogy hagyja abba. Jafir feje oldalra billent, a lába összecsuklott alatta. Csak a két karját markoló emberek tartották meg még mindig. Vért köhögött fel. – Ahogy te ellenkeztél az enyémmel? – kiabálta Fergus, megragadta Jafir haját, és felrántotta a fejét, hogy Jafir kénytelen volt ránézni. A szemében még mindig dac csillogott. – Elárultad a törzset – morogta Fergus. – Elárultál engem. Nem vagy a fiam. Ahogy Liam sem volt az öcsém! Kivonta a kését, és Jafir nyakához emelte. – Ne! – sikoltottam. – Várj!

Fergus hátrafordult. – Hariknak igaza volt! Megvan bennem a tudás, és erős! – hadartam. – Biztonságban átvezetlek benneteket a hegyeken, és azon is túl, de csak egy feltétellel. Jafir lesz a férjem. Nem Steffan. – Hallgass! – csattant fel Steffan, és megrázott. Fergus szája öntelt mosolyba húzódott. – Nézz végig magadon, te lány. Nem vagy olyan helyzetben, hogy feltételeket szabj. Ha megparancsolom, te vezetni fogsz minket. Egy nő nyomakodott el a többiek mellett, és Fergus vállára tette a kezét. – Add meg neki, amit akar, Fergus. Ha nincs reménye az út végén, mi gátolja majd meg, hogy a pusztulásba vigyen minket? – Vagy elhagyjon a vad vidék közepén? – hallottam egy másik nő hangját. A törzs egyetértő mormogással felelt. – Csend! – Fergus meglóbálta a kését a levegőben. – Azt fogja tenni, amit mondok neki, ha élni akar! Te fogod azt tenni, amit én mondok neked, ha élni akarsz, szerettem volna közölni vele. Már láttalak mindannyiótokat holtan, csupán négy nap távolságban, a jövőben. De hallgattam, mert összevissza hadonászott, és a kést még mindig nem tette le. Egy férfi lépett előre. Magasabb és öregebb is volt, mint Fergus. – Az egész törzsnek a hasznára volna, ha egy közülük való vezetne minket – jelentette ki. – De Laurida jól mondja, ha nincs reménye a jutalomra, azzal a saját vesztünket idézhetjük a fejünkre. Fergus ide-oda lépkedett, mintha közben mérlegelné a férfi szavait, aztán a tokjába dugta a kését. Végigmérte a törzset és az aggodalmas szemeket, aztán hozzám lépett, és megfogta a vállamra hulló hajtincseket. – Hát jó, Morrighan, a Fennmaradottak közül. Egyezséget kötök veled. Ha biztonságban elvezetsz minket egy helyre, amely elnyeri a tetszésemet, és a szívemnek kedves lesz a segítőkészséged az úton, az út végén Jafiré lehetsz. Ha nem, Steffan kap meg. Elfogadod az ajánlatot? Tudtam, hogy semmiképpen nem tehetek ennek a férfinak a kedvére. Soha nem egyezik bele a feltételembe – ám mást nem tehettem. Ha elfogadom, időt nyerek a magam és Jafir számára, és talán azok számára is, akik Fergus mögött álltak.

– Igen – válaszoltam. Fergus meghagyta Steffannak, hogy eresszen el, aztán azoknak is biccentett, akik Jafirt tartották. Ők elengedték a karját, Jafir pedig köhögve a földre zuhant. Odarohantam, letérdeltem mellette. Remegve vette a levegőt, a kezét a bordáira szorította. Az ölembe húztam a fejét, és a szoknyámmal töröltem le a vért a szájáról. – Morrighan – ellenkezett volna, de az ajkára tettem az ujjamat, hogy megállítsam. Ő is tudta, amit én: az apja semmit sem fog megadni nekem. – Sss – súgtam. A szemem előtt elmosódott a látvány a könnyektől, és közelebb hajoltam, hogy más ne hallja a szavaimat. – Ez most egy út. A mi számunkra. Szeretlek, Jafir de Aldrid. Mindig szeretni foglak. Felnéztem Fergusra. Ő és Steffan már vállvetve álltak egymás mellett, a szemükben a győzelem csillogott. A törzset lekenyerezték, és ők is megkapták, amit akartak. Egyelőre azonban ez a megállapodás időt nyert a számunkra Jafirral. Egyedül az volt bizonyos, hogy az út végén valamelyik Aldrid felesége leszek.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET

MORRIGHAN

Tizennyolc éves lettem, mire elértünk egy helyre, ahol letelepedhettünk. Ahol ökölnyi gyümölcsök függtek a fákon, és a láthatáron mélykék vonal húzódott, ameddig csak a szem ellátott. Hosszú út volt. Rettenetes, hatalmas erő görgött végig a földön: egyikünk sem képzelhette volna, mekkora. A vad vidéken üvöltött a nyomorúság, a holtak sírását hozta a szél. Néha étel is olyan szűkösen akadt, mint bátorság. Voltak napok, amikor fűvel, fakéreggel és hazug reménnyel tápláltam őket. Hazudtam, hogy rávegyem őket, tegyenek meg még egy lépést. Meséket mondtam a gyerekeknek, hogy elvonjam a figyelmüket a saját félelmükről. Hogy egy istent vagy négyet, nem tudtam, de megszólítottam mindenkit, aki hajlandó volt meghallgatni, és ők visszasuttogtak nekem. A szélben, a fény csillanásában, a lehunyt szemhéjam mögötti színekben, a nyakamat csiklandó, a gyomromba fészkelő szavakban. Menj tovább. Az én tudásom csöndes volt, lágy – bizalom és figyelem, amely néha nem válaszolt elég gyorsan Fergus öklének. Ha nem az én arcom fizette meg az árat, akkor Jafiré, vagy akárkié, aki kartávolságon belül volt éppen. Sirattam a saját törzsem gyengédségét, és néha úgy éreztem, nem bírom tovább – de Ama igazat mondott. A tudás a bánatban rejlett, a félelemben, a szükségben; ott bontott szárnyat. Ezekben pedig jócskán volt részem. Visszaemlékeztem a nyolcéves lánykára, aki valaha voltam, aki a sziklakövek között kucorogva várta a halált. A törzzsel töltött éveim alatt azt hittem, megértettem, mi a félelem. Mi a veszteség. Nem volt igazam.

Most már máshogy tudtam. A kétségbeesés fogakat növesztett. Karmokat. Állattá vált bennem, amely nem ismert határokat. Ugyanaz a kimondhatatlan dolog volt, amit Jafir olyan régen megpróbált elmagyarázni. Felszakította a legsötétebb gondolataimat, hogy azok fekete szárnyakként terüljenek szét. Amikor az út vége már a szemünk előtt volt, Fergus kimondta, amit végig tudtam. Steffannak ad, Jafir pedig a húsával fizet az árulásáért. Fergus számára azt megadni, amiben megalkudott, egyenlő lett volna a hatalma megosztásával, és neki csak a hatalom számított, különösen most, hogy egy új világot adtam a kezébe, egy tiszta, határtalan új kezdetet. Nem volt kétségem afelől, mit kell tennem. Hónapok óta terveztem már. Először Steffant öltem meg. Birtoklón rántott magához, amikor Fergus bejelentette a döntését, de egy gyors, begyakorlott fordulattal markolatig döftem a nyakába a késemet. Steffan hiába kapkodott levegő után. Amikor holtan esett össze a lábamnál, Fergus rám vetette magát, ám Jafir készen várta, és egy sebes döféssel szíven találta az apját. Senki sem siratta Fergus és Steffan vesztét. Piers kijelentette, hogy a törzs vezére Jafir. – Itt – mondta Jafir, amikor végre megláttuk a zöld dombokat és az indákon függő gyümölcsöket. – Az egész a tiéd, Morrighan. Te vezettél ide minket. Felemelte a kezét, és leszakított egy maroknyit a széles kék égből, és a tenyerembe tette. – A miénk, Jafir – feleltem. Térdre estem, és zokogtam a napokért, hetekért, hónapokért – és az elveszettekért, azokért, akik nem jutottak velünk együtt az út végére. Laurida, Tory és a kicsi Jules. Sirattam azokat, akiket sosem látok többé. Ama, a törzsem. Sírtam a kegyetlenségek miatt. Jafir mellém térdelt, és hálát adtunk, azért fohászkodtunk, hogy ez immár valóban az utazás vége legyen, és az új kezdet, amit kerestünk. Aztán felálltunk, és néztük, ahogy a törzs szétszalad a völgyben, amely most már az otthonunk lesz. Jafir a hasam apró domborulatára tette a kezét, és mosolygott. A reményünk. – Megáldottak minket az istenek – mondta. – A világ kegyetlenségét

magunk mögött hagytuk. A gyermekünk már nem fogja látni. Lehunytam a szemem: szerettem volna hinni neki. El akartam felejteni a saját kezünkkel kiontott vért, el akartam hinni, hogy új életet kezdhetünk, mint a törzsem abban a kicsiny völgyben olyan régen. El akartam hinni, hogy a béke velünk marad. És akkor meghallottam egy ismerős hangot a szélben, amely már annyiszor szólt hozzám. Morrighan ágyékából remény születik. Egy elsuttogott név követte, amely távol maradt, nem nekem szólt – de tudtam, egy nap a gyermekem gyermeke, vagy aki utána következik, megérti majd. Egy nap a remény nevet kap.

VÉGE

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Az út vége. Ami egy lazán szövött ötletként indult, olyan világgá teljesedett ki, amelyet az első lépések megtételekor magam sem hittem volna. Hosszú utazás lett, akár a Cam Lanteux-n át, és olyan sokan tartottak velem ezen a hihetetlen úton! Ahogy Lia mögött is egy sereg állt, úgy énmögöttem is, és nélkülük ezek a könyvek nem jöttek volna létre. Sokkal tartozom. Hadd kezdjem a feltartóztathatatlan erőt képviselő kiadómmal, a Macmillan / Henry Holttal. Egyszerűen zseniálisak vagytok, a kreativitásotok végtelen. Köszönöm, Jean Feiwel, Laura Godwin, Elizabeth Fithian, Angus Killick, Jon Yaged, Brielle Benton, Morgan Dubin, Allison Verost, Caitlin Sweeney, Kallam McKay, Claire Taylor, Kathryn Little, Mariel Dawson, Emily Petrick, Lucy Del Priore, Katie Halata, Jennifer Healey, John Nora, Ana Deboo, Rachel Murray, és köszönöm mindenki másnak is, aki a színfalak mögött dolgozik. Köszönöm, hogy hittetek ebben a sorozatban, és eljuttattátok az olvasók kezébe. Hadd jelentsem ki itt és most, hogy Rich Deas a borítóisten. Talán a lélegzetem is elállt, amikor megláttam az utolsó munkáját. A belső rész pedig éppolyan szép! Anna Booth csodát tett a tervezés során, a legszívesebben minden oldalt megölelgetnék. Mindkettejüknek kimondhatatlanul hálás vagyok. A szerkesztőm, Kate Farrel meglátásai mindig hasznosnak bizonyultak, a kérdései elgondolkodtattak, mindemellett megingathatatlan barátsággal támogatott. A három könyv és a novella megírása során birkóztunk, agyaltunk, összeesküdtünk, nevettünk, és alkottunk. Együtt. Ő az egy a millióból, mindenekfelett hálás vagyok és maradok neki. Nagyon köszönöm a könyvtárosoknak, könyvesboltosoknak, twittelőknek, könyves vloggereknek és bloggereknek, és minden

olvasónak, aki elvitte a hírt egy vagy több embernek akár. Jó volt hallgatni a gondolataitokat, elméleteiteket, a szereplőkbe vetett reményeiteket. Csodálatos rajongásotok hajtott előre engem is. (Igen, Stacee, tudom, több csókolózást.) Őszintén úgy éreztem, együtt járjuk be ezt az utat. Köszönöm, Deb Shapirónak, Peter Ryannek, és a Stimola Literary Studio minden tagjának a kreativitásukat, és hogy az írói kilengéseket kordában tartották. A Fennmaradottak Krónikái első lapjától kezdve olyan történet bontakozik ki, ahol a történet tartja fenn a szereplőit. Tisztelgek írótársaim előtt. Nem igaz, hogy nincs új történet a nap alatt. Mindennap bizonyítjátok ezt, hiszen folyvást új világok és új perspektívák születnek. Köszönöm, hogy engem is magatokkal vittetek. A történet, mint az éhes sárkány, azon dolgok egyike, amely fennmarad, és talán csak ennyi véd meg minket a felfalatástól. Külön köszönet Marlene Perez, Melissa Wyatt, Alyson Noël, Marie Rutkoski, Robin LaFevers és Jodi Meadows YA-íróknak a támogatásért és a tanácsokért. A kézirat átolvasásától a virtuális öleléseken át a sütikig, szakmai beszélgetésekig, szurkolásig és a trilógia írásának kínjain való együtt sírásig rengetegszer helyeztétek a számomra kellő távlatba a dolgokat. Hálás köszönet Stephanie Bodeennek, amiért a kecskesajtról elmélkedett, és kihívott, hogy írjak bele egy középkori világba egy valószerűtlen ételt – baconbe tekert virslit. Bodeen ezredes, a kihelyezett kajafelelős boldogan engedelmeskedett. Köszönet Jessica Butlernek és Karen Beiswengernek a rögtönzött ötletelésekért, a bétázásért, és a Fennmaradottak világáról szóló elrugaszkodott elméletekért. Ti hajtottátok tovább az eszem kerekét. Szeretnék köszönetet mondani Jill Rubalcabának is, aki az első könyvemhez ajánlott tanácsot, majd utóbb még több másikhoz is. A régi szavai, amikor a Jenna Fox-könyvbe kezdtem bele – képes vagy rá –, a mindennapi mantrámmá váltak, elűzték a kételyeket és hajtottak az utolsó sorok felé. A családom a legjobb, ők jelentik az életem alapjait. Karen, Ben, Jess, Dan, Ava, Emily és az édes kicsi Leah, ti adjátok az egyensúlyt, a mosolyokat, az élet igazi boldogságát. A férjem, Dennis hősiesen kivette a részét a harmadik kötet munkálataiból. Harcosként védelmezett, hordozott, táplált, masszírozta a vállamat, bátorított, és nem engedte, hogy a kimerültségtől kómába essek.

Nem szerethetném ennél jobban. Végül emelem (jóféle morrighani óborral teli) poharam Rosemary Stimolára, aki tizenöt éve a barátom és az ügynököm egyben. Ő az én Gandalfom, Yodám, Diharám, egy nő, akinek ereje és bölcsessége nem hétköznapi. Nélküle a Fennmaradottak Krónikái nem létezne. Köszönöm, Rosemary, te vagy a legjobb. És mindenkinek paviamma.

A GABO KIADÓ E-KÖNYVEIRŐL

A könyv lehet fűzött, ragasztott, kemény borítós, vagy puha fedelű. A legfontosabb mégis az, ami benne található. Az e-könyv új köntösbe öltözteti az olvasmányokat, hogy azok se maradjanak le az olvasás élményéről, akik lapozgatás helyett klikkelve keresik a legfrissebb tartalmakat. Fontosnak tartjuk, hogy bárhol, bármilyen készüléken olvashassa könyveinket, ezért a kemény másolásvédelem helyett a felhasználást nem akadályozó vízjelezést választottuk. Példányát szabadon átmásolhatja számítógépére, e-könyv olvasójára vagy telefonjára. A Dibook rendszerében (www.dibook.hu) vásárolt könyveinkből mindig a legfrissebb verziószámú, javított másolatot érheti el. Kiadónk arra törekszik, hogy olyan könyveket adjon az olvasók kezébe, amelyek kifogástalanok, ám hibák sajnos mindig előfordulhatnak. Kérjük, ha bármilyen szerkesztési hiányosságot vagy tévedést észlel ekönyveinkben, azt jelezze az [email protected] e-mail címen. További könyvek és érdekességek a kiadó oldalán: www.gabo.hu E-könyveinket itt érheti el: www.dibook.hu Kövessen minket Facebookon is: www.facebook.com/GABOKIADO

HA TETSZETT A KÖNYV, OLVASSA EL EZT IS

Naomi Novik Rengeteg A teljes e-könyv megvásárolható a www.dibook.hu oldalon

1. fejezet A mi sárkányunk nem falja fel az elrabolt lányokat, akármit is mondjanak róla a völgyön kívül. A nálunk megpihenő vándoroktól mi is halljuk a rólunk szóló pletykákat: hogy mi emberáldozatot mutatunk be egy igazi sárkánynak. Ez persze távol áll a valóságtól. Igaz, hogy varázsló és halhatatlan, de ember, és az apáink csoportba verődve végeztek volna vele, ha meg akart volna ölni valakit közülünk tízévenként. Ő véd meg minket a Rengetegtől, és ezért hálásak vagyunk neki, de ennek is megvan a határa. Természetesen nem falja fel az elhurcolt lányokat, bár időnként úgy érezzük. Elviszi őket a tornyába, és tíz évvel később elengedi, csakhogy addigra a lányok gyökeresen megváltoznak. Előkelő ruhákat hordanak, úgy beszélnek, mint udvaroncok a palotából, és mivel tíz évig együtt éltek egy toronyban egy férfival, mindenki lemond róluk, annak ellenére, hogy a lányok állítása szerint soha egy ujjal sem nyúlt hozzájuk. Mi mást mondhatnának? Nem is ez a probléma gyökere – végül is a Sárkány búcsúzóul egy ezüsttel teli erszényt ad nekik, így aztán bárki szívesen feleségül venné őket, akár a kétes múltjukkal együtt is. Csakhogy ők nem akarnak férjhez menni. Sőt, maradni sem akarnak

nálunk. – Elfelejtik, hogyan kell itt élni – mondta egyszer apám váratlanul. Együtt zötykölődtünk a nagy, üres szekér bakján, miután kiszállítottunk egyheti tűzifát. Dvernyikben laktunk, amely sem a legnagyobb, sem a legkisebb falu a völgyben, és nem is a Rengeteghez legközelebbi. Hét mérföld választja el tőle. A hegyre felvezető út legmagasabb pontjáról tiszta időben végigkövethettük szemünkkel a folyó vonalát, egészen a Rengeteg pereméig, a fák sötét fala előtt elterülő, világosszürke, égett talajú irtásig. A Sárkány tornya a másik irányban magasodott, tisztes távolságban. Mintha egy fehér krétadarabot szúrtak volna a földbe a nyugati hegyeknél. Kicsi voltam akkor – ötévesnél aligha idősebb –, de azt tudtam, hogy ha lehet, a Sárkányt nem említjük, sem az általa elhurcolt lányokat, ezért megragadt a fejemben, amikor apám megszegte ezt a szabályt. – Csak a félelemre emlékeznek – folytatta. Ezzel le is zárta a témát. Nyelvével csettintett a lovaknak, mire azok szapora léptekkel levittek minket a hegyről, vissza a fák közé. Nem sokat értettem az egészből. Mindnyájan féltünk a Rengetegtől. Ugyanakkor a völgy volt az otthonunk. Hogy is hagyhattuk volna el az otthonunkat? A lányok mégis elmentek. Miután a Sárkány kiengedte őket a tornyából, kis ideig a családjukkal laktak – egy hétig, legfeljebb egy hónapig, soha nem tovább. Aztán fogták a hozományként kapott ezüstöt, és továbbálltak. Többnyire Kraliába költöztek, hogy az Egyetemre járjanak. Sokan feleségül mentek egy városi férfihoz, mások tudósok vagy kereskedők lettek, bár egyesek azt híresztelték, hogy Jadviga Bach, akit hatvan évvel ezelőtt rabolt el a torony ura, kurtizán lett, többek között egy báró és egy herceg szeretője. Ám az én születésem idején már csak tehetős öregasszonyként élt, aki káprázatos ajándékokat küldött unokahúgainak és unokaöccseinek, de soha nem látogatott haza. Tehát nem egy emberevőnek adtuk át a lányainkat, de nem is volt sokkal szívderítőbb a helyzet. Kevés falu volt a völgyben, és a Sárkány nem vitt el akárkit: kizárólag tizenhét éves lányokat, akik egy bizonyos évben, két október között születtek. Az én évemben tizenegy lány közül választhatott, ami kockajátékban igen kevés nyerési esélyt biztosított volna nekünk. Mindenki azt mondja, hogy akik Sárkánylányt nevelnek, máshogy szeretik

őt; nem tehetnek róla, sejtik, hogy egyszer el fogják veszíteni. Én azonban nem így éltem meg, a szüleim sem így viszonyultak hozzá. Mire elég idős lettem, hogy felfogjam a veszélyt, már mindannyian tudtuk, hogy Kasját fogja elvinni. Csupán a tudatlan átutazók jegyezték meg Kasja szüleinek, milyen szép, okos vagy kedves a lányuk. A Sárkány nem mindig a legszebb lányt vitte el, hanem azt, aki valamilyen téren a legkülönlegesebb volt. Könnyen kiszúrta a legszebbet, a legokosabbat, a legjobb táncost, a legfinomabb modorút, jóllehet, alig váltott velük néhány szót a döntéshozatal előtt. Kasjában pedig minden megvolt, amit akart. Sűrű, aranyló búzaszínű haja befonva a derekáig ért, meleg barna szeme volt, a nevetése dallamára pedig mindenkinek énekelni támadt kedve. Neki jutottak eszébe a legjobb játékok, mindig történeteket és táncokat talált ki; egész ünnepi lakomákat meg tudott főzni, és ha fonalat sodort az apja juhainak szőréből, a szál simán, egyetlen csomó vagy görcs nélkül jött le a rokka kerekéről. Úgy említem őt, mint valami meseszereplőt, de az igazság pont a fordítottja volt: ha anyám fonalat szövő hercegnőkről, bátor libapásztorlányokról vagy folyótündérekről mesélt, mindig Kasját képzeltem magam elé, így élt a fejemben. Balga és fiatal voltam még, ezért attól a tudattól, hogy hamarosan elveszítem, nem kevésbé, hanem még jobban szerettem. Kasja azt mondta, nem bánja. Nem gyötörte félelem, erről Vensza, az anyja gondoskodott. – Bátornak kell lennie – mondta egyszer anyámnak, miközben nógatta a lányát, hogy másszon fel egy félelmetesnek tűnő fára, anyám pedig könnyes szemmel ölelte át. Mindössze háromháznyira laktunk egymástól. Három fiútestvérem volt, egyedüli lányként születtem a családunkba, mindhárman jóval idősebbek voltak nálam. Kasja állt a legközelebb a szívemhez. A bölcsőtől fogva együtt játszottunk, eleinte anyáink konyhájában, elvonulva, hogy ne legyünk láb alatt, később a házunk előtt, az utcán, és végül, amikor már elég idősek voltunk hozzá, kiszaladtunk a sűrűbe. Nem akartam bent maradni a házban, amikor vele is rohanhattam kézen fogva az ágak alatt. Úgy képzeltem, hogy a fák leeresztik karjukat, és úgy óvnak minket. Fogalmam sem volt róla, milyen lesz, ha elszakítják tőlem.

A szüleim akkor sem aggódtak volna miattam, ha Kasja nincs velem, mivel tizenhét évesen vézna kancacsikó voltam nagy lábbal, gubancos, koszos-barna hajjal, és azzal az egyetlen szembetűnő képességemmel, ha lehet így nevezni, hogy egy nap alatt bármit el tudtam tépni, be tudtam koszolni vagy el tudtam veszíteni, amit felvettem. Anyám tizenkét éves koromra felhagyott minden reménnyel, és engedte, hogy a bátyáim levetett ruháiban mászkáljak, kivéve ünnepnapokon, amikor az otthonról való elindulás előtt húsz perccel át kellett öltöznöm, majd az ajtónk előtti padon kellett üldögélnem, amíg neki nem vágtunk a templomba vezető útnak. Így sem lehettek biztosak benne, hogy mire a faluba érünk, nem szakítja el a ruhámat egy ág, vagy nem sározom be magam. – Egy szabóhoz kell feleségül menned, kicsi Agnyeskám – hangoztatta apám nevetve, amikor éjjel hazajött az erdőből, és én maszatos arccal, legalább egy lyukkal a ruhámon, kendő nélkül elébe szaladtam. Ő így is szívesen felkapott és megcsókolt. Anyám csak halkan sóhajtozott. Melyik szülő sajnálná, hogy a Sárkánynak szánt lányában annyi hiba van? – A kiválasztás előtti utolsó nyár hosszú volt, meleg és könnyekkel teli. Kasja nem sírt, csak én. Estig barangoltunk az erdőben, minden aranyfényű napot a lehető leghosszabbra nyújtottunk, majd éhesen és fáradtan hazamentem, és azonnal le is feküdtem a sötétben. Anyám bejött, megsimogatta a fejemet, és halkan énekelt, amíg bele nem aludtam a sírásba. Otthagyott egy tányér ételt az ágyam mellett, arra az esetre, ha az éhség felébresztene éjszaka. Nem is próbált vigasztalni, mit mondhatott volna? Mindketten tudtuk, hogy akármennyire szereti Kasját és az anyját, Venszát, óhatatlanul is ott van egy apró kis örömcsomó a hasában – nem az én lányom, nem az én egy szem lányom. Persze én sem szerettem volna, hogy másképp érezzen. Jóformán az egész nyarat együtt töltöttük Kasjával. Régóta így volt. Kisebb korunkban a többi falusi gyerekkel együtt futottunk neki a fák sűrűjének, ám ahogy nődögéltünk, és Kasja egyre szebb lett, azt mondta az anyja: „Kerüljétek a fiúkat! Nektek és nekik is az lesz a legjobb.” Én viszont

nem tágítottam Kasja mellől, anyám pedig eléggé szerette Kasját és Venszát ahhoz, hogy ne próbáljon meg elszakítani minket egymástól, hiába volt biztos benne, hogy végül csak annál inkább szenvedni fogok. Az utolsó napon egy tisztásra bukkantam a sűrűben, ahol arany és lángvörös lombkoronák susogtak a fejünk fölött, és érett gesztenyék borították a talajt. Gallyakból és száraz levelekből kis tüzet gyújtottunk, és azon sütöttünk meg egy-egy maroknyit. Másnap kezdődött október hava, amikor is nagy ünnepséggel tanúsítottuk megbecsülésünket pártfogónk és urunk iránt. Másnap érkezett a Sárkány. – Milyen jó volna trubadúrnak lenni! – szólalt meg Kasja háton fekve, csukott szemmel. Egy dallamot dúdolt. Az ünnepségre egy vándor énekest is meghívtak, aki aznap délelőtt odakint, a zöldben gyakorolta dalait. A hűbérrel megrakott szekerek egész héten gurultak befelé a faluba. – Bejárni egész Polniát, és a királynak énekelni! Merengve mondta ezt, de nem úgy, ahogy az álmokat kergető kölykök beszélnek. Úgy mondta, mint aki tényleg el akarja hagyni a völgyet, örökre. Odanyúltam, és megfogtam a kezét. – És minden tél közepén hazajönnél – feleltem – elénekelni nekünk a dalokat, amelyeket megtanultál. – Szorongattuk egymás kezét, és próbáltam kizárni a tudatomból, hogy a Sárkány által elhurcolt lányok soha nem akarnak visszajönni. Természetesen akkor még szívből gyűlöltem a varázslót. Pedig nem volt rossz uraság. Az északi hegység túloldalán a Sárga-mocsár bárója ötezres sereget tartott fenn Polnia határainak megvédésére. Négytornyú kastélyban lakott a feleségével, aki vérvörös drágaköveket és fehér rókabundát hordott, pedig birtoka semmivel sem volt gazdagabb a mi völgyünknél. A férfiak hetente egyszer kötelesek voltak az ő földjén dolgozni, a legjobb földeken, a legrátermettebb fiaikat pedig elvitte katonának. Amikor a katonái a környéken bóklásztak, a felnőtté serdült lányoknak bent kellett maradniuk a házakban, társaságban. És még ő sem számított rossz úrnak. A Sárkány egyetlen toronyban lakott, udvaroncok nélkül, azzal az egyetlen lánnyal, akit éppen elvitt. Nem volt szüksége seregre, hiszen a saját munkájával, a mágiájával szolgálta a királyt. Időnként el kellett mennie az udvarba, megújítani a hűségesküjét, és az uralkodó bizonyára hadba is hívhatta volna, de többnyire azt a feladatot hagyta meg neki, hogy itt

maradjon, felügyelje a Rengeteget, és megóvja a királyságot annak gonoszságától. Csak akkor lett tékozló, amikor könyvekről volt szó. Falusiakhoz képest igen olvasottnak számítottunk, mivel a könyvekkel házaló kereskedők ide, a Polnia legszélső sarkában lévő völgybe is eljöttek – hiszen a Sárkány akár aranyat is hajlandó volt fizetni értük. A vándorkereskedők mindenféle szakadt és olcsó könyvet is betuszkoltak az öszvéreikre kötött nyeregtáskákba, és néhány fillérért eladták őket nekünk. A mi völgyünkben szegény háznak számított az, amelyben nem volt legalább két-három könyv kiállítva a falon. Mindez jelentéktelen, szánalmas apróságnak tűnhetett, és sokan talán fel sem tudták fogni, hogy a lányainkat odaadjuk egy ilyen embernek, de ez csak azok számára volt érthetetlen, akik távol éltek a Rengetegtől. Én viszont megértem a Zöld Nyarat, amikor a forró szél egészen a falunkig hozta a Rengeteg virágporát, a mi legelőinkre és kertjeinkbe. A növények vad burjánzásba fogtak, de furcsán eltorzultak. Aki evett belőlük, az indulat betege lett, rátámadt a családjára, és végül örökre eltűnt a Rengetegben, hacsak le nem kötözték. Hatéves voltam ekkor. A szüleim tőlük telhetően próbáltak védeni, de még így is élénken az emlékeimbe vésődött a mindent átható, nyúlós félelem érzete, a rettegő emberek látványa, és a gyomromat vég nélkül mardosó éhség. Addigra feléltük az előző évről maradt utolsó tartalékainkat is, és csak a tavaszban bíztunk. Az egyik szomszédunk evett néhány szem zöldbabot, mert kis híján belebolondult az éhségbe. Emlékszem a házukból kiszűrődő sikoltásokra aznap este, és emlékszem arra is, ahogy az apám átrohan segíteni, és menet közben felkapja a vasvillát a csűr mellől. Annak a nyárnak az egyik napján kiszabadultam fáradt, vézna anyám felügyelete alól, és mivel nem tudtam még felmérni a veszélyt, berohantam a Rengetegbe. Egy szélvédett zugban találtam egy félig kiszáradt vadszederhajtást. Félrehajtottam a kemény, halott ágakat, hogy eljussak a növény védett szívébe, és néhány csodaszámba menő szedret szedtem a markomba, amelyek nem voltak torzak, éppen ellenkezőleg: egészek, lédúsak és tökéletesek. Minden egyes szem íze élvezettel áradt szét a számban. Kétmaroknyit is befaltam, a maradékot pedig a szoknyámba

szedtem. Miközben hazasiettem, a lila gyümölcslé átáztatta a ruhám, anyám pedig iszonyodva sírva fakadt maszatos arcom láttán. Nem betegedtem meg. A vadszedernek sikerült valahogy kibújnia a Rengeteg átka alól, az íze is pazar volt. Anyám könnyeitől viszont megijedtem. Utána évekig tartottam a vadszedertől. Abban az évben elhívták a Sárkányt a palotába. Korán visszajött, kilovagolt a szántásra, és egy mágikus tűzzel megsemmisített minden megrontott termést és mérgezett növényt. Ennyi lett volna a feladata, ám ő az összes házba betért, ahol valaki megbetegedett, és megitatta az embereket egy varázsfőzettel, hogy ismét önmaguk legyenek. Megparancsolta, hogy a nyugatabbra lévő falvak lakói, akik megmenekültek a csapástól, osszák meg velünk a terményeiket, és abban az évben az adóbevételét is felajánlotta, hogy senki se éhezzen. A következő tavasszal, mielőtt vetni kezdtünk volna, még egyszer kiment a legelőre, és a maradék elfajzott növényeket is elégette, nehogy ismét gyökeret verjenek. Ám hiába mentett meg minket, a szívünkbe nem lopta be magát. Soha nem jött ki a tornyából áldomást inni az emberekkel aratás idején, ellentétben a Sárga-mocsár bárójával, és soha nem vásárolt apró csecsebecséket a vásáron, mint a báró felesége és lányai. Időnként csepűrágók tévedtek a vidékre, előadást tartottak, vagy énekesek keltek át a hágón Roszia felől. Ő egyikre sem volt kíváncsi. Amikor a szekerek elvitték neki az adót, a torony kapuja magától kinyílt, és a szállítók úgy raktak le minden portékát a pincébe, hogy nem is találkoztak vele. A falunk elöljárónőjével soha nem váltott pár szónál többet, sem a völgy legnagyobb városának, Olsankának a polgármesterével, pedig a város közelebb esett a toronyhoz. Egyáltalán nem vágyott közszeretetre, sem arra, hogy megismerjék. Avatott mestere volt a sötét mágiának. A legtisztább éjszakákon is feltűnhettek villámok a tornya körül, akár télen is. Az ablakaiból kibocsátott fehér lidércfények végigsuhantak az utak és a sötét folyó fölött, majd beáramlottak a Rengetegbe, hogy rajtuk keresztül őrködhessen. Időnként pedig, amikor a Rengeteg elfogott valakit – egy pásztorlányt, aki a nyáj terelgetése közben túl közel merészkedett a vadon pereméhez, egy vadászt, aki megrontott forrásvízből ivott, vagy egy szerencsétlenül járt utazót a hágó

felől, akinek füttye éles karmokkal tépett az ember elméjébe –, a Sárkány értük, áldozatokért is lejött a tornyából, és akiket ő elvitt, azok soha többé nem tértek vissza. Nem gonosz volt, hanem távoli és ijesztő. Gyűlöltem, mert arra készült, hogy elvigye Kasját, és haragom hosszú évekig nem csillapodott. Az érzéseim azon az utolsó éjjelen sem változtak. Kasjával megettük a gesztenyét. Lement a nap, kialudt a tűz, ám amíg a zsarátnok izzott, nem mozdultunk a tisztásról. Másnap nem kellett sokat gyalogolnunk. Az aratási ünnepséget rendszerint Olsankában tartották, de a kiválasztás éveiben mindig abban a faluban, ahonnan a varázsló lányt választott magának, hogy a családoknak kevesebb gondjuk legyen az utazással. Kasja pedig ott élt a mi falunkban. Másnap még jobban gyűlöltem a Sárkányt, miközben magamra öltöttem új, zöld ünnepi ruhámat. Anyám remegő kézzel fonta be a hajam. Tudtuk, hogy a Sárkány Kasját fogja választani, mégis féltünk. Magasra emeltem a szoknyámat, miközben a tőlem telhető legóvatosabban felszálltam a szekérre, gondosan ügyeltem a szálkákra, és engedtem, hogy apám felsegítsen. Igyekeztem példásan viselkedni. Nem sok értelme volt, mégis szerettem volna megmutatni Kasjának, hogy szeretetből megpróbálom növelni az esélyeit. Nem szándékoztam elcsúfítani magam a mágus szemében bandzsítással vagy görnyedt tartással, ahogy sokan tették. A falu melletti szérűn gyűltünk össze a többi lánnyal, és mind a tizenegyen felsorakoztunk. Az ünnepi asztalokat négyszög alakban állították fel, és roskadásig megrakták, mert nem voltak elég nagyok ahhoz, hogy az egész völgy hűbéradónak szánt terményeit elhelyezzék rajtuk. Mindenki az asztalok mögött várakozott. A sarkokban gúlákban halmozták fel a búzát és a zabot a füvön. Csak a lányok állhattak ki a rét közepére, a családjaikkal és az elöljárónőnkkel, Dankával, aki idegesen járkált fel-alá előttünk, némán gyakorolva az üdvözlőbeszédet. Nem nagyon ismertem a többi lányt. Nem Dvernyikből származtak. Hangtalanul, merev tagokkal álltunk legszebb ruhánkban, befont hajjal, és az utat figyeltük. Még semmi nyomát nem láttuk a Sárkánynak. Vadul cikázott a képzeletem. Arra gondoltam, hogy ha megérkezik, Kasja elé vetem magam, és megmondom neki, hogy vigyen el inkább engem, vagy közlöm

vele, hogy Kasja nem akar vele menni. De tudtam, hogy nem vagyok elég bátor hozzá. Aztán a maga szörnyűséges módján megérkezett. Nem az út felől jött, hanem egyszerűen kilépett elénk a levegőből. Pont abba az irányba néztem, amikor megjelent: ujjak bukkantak elő a semmiből, aztán egy kar és egy láb, végül egy fél ember, olyan lehetetlenül és természetellenesen, hogy képtelen voltam másfelé nézni, bár fájdalmasan összeszorult a gyomrom. A többiek szerencsésebbek voltak. Észre sem vették, amíg meg nem tette az első lépést felénk, és akkor mindannyian próbálták leplezni ijedt összerezzenésüket. A Sárkány nem hasonlított egyetlen falubeli férfihoz sem. Öregnek, görnyedtnek és ősznek kellett volna lennie, végtére is már száz éve élt a tornyában. Ám ő magas volt, egyenes tartású, sima állú, feszes bőrű. Ha csak az utcán pillantom meg, egyszerű fiatalembernek tartottam volna, nálam alig idősebbnek, sőt talán még rá is mosolyogtam volna az ünnepi asztalok fölött, hátha felkér táncolni. Ugyanakkor volt valami természetellenes az arcában: a szeme körüli, hollófészekszerű barázdák megviseltségre utaltak, ha a koráról nem is árulkodtak. Így sem voltak taszítóak a vonásai, ám a belőle sugárzó ridegség elcsúfította. Minden porcikája azt sugallta: Nem közületek való vagyok, és nem is akarok közétek tartozni. Előkelő öltözéket viselt. A brokát árából, amelyből zubbonya készült, egy egész család egy éven keresztül elélhetett volna, még az aranygombokat leszámítva is. Ennek ellenére a varázsló olyan vékony volt, mintha az elmúlt négy évben háromszor semmisült volna meg minden termése. Mereven, egy vadászkutya idegességével tartotta magát, olybá tűnt, semmire sem vágyik jobban, mint hogy gyorsan továbbálljon. Nekünk ez volt életünk leggyászosabb napja, ám neki nem volt türelme hozzánk. Amikor az elöljáró asszony, Danka, meghajolt előtte, és belekezdett a mondandójába – Uram, hadd mutassam be neked ezeket a… –, a varázsló félbeszakította: – Igen, essünk túl rajta! Apám meleg tenyerét éreztem a vállamon. Megállt mellettem, és enyhén meghajolt. Anyám mindkét oldalon megszorította a kezemet. Vonakodva hátrébb léptek, a többi szülővel együtt. Mind a tizenegyen ösztönösen közelebb húzódtunk egymáshoz. Kasjával a sor vége felé álltunk. Nem

mertem megfogni a kezét, de elég közel álltunk egymáshoz, így összesimult a karunk. Közben undorodva lestem a Sárkányt, és még jobban utáltam, amikor végigsétált a sor előtt, ujjával felemelte a lányok állát, és belenézett az arcukba. Nem mindnyájunkkal váltott szót. A mellettem álló lányhoz nem beszélt – ahhoz, aki Olsankából érkezett, pedig az ő apja, Borisz a völgy első számú lótenyésztője volt. Ragyogó vörösre festett gyapjú​ruhába öltöztették, és fekete haját két gyönyörű, fényes varkocsba fonták, vörös szalagokkal. Amikor rám került a sor, a varázsló összeráncolta a homlokát – fekete szeme még jobban kihűlt, vértelen ajka lebiggyedt –, és megkérdezte: – Mi a neved, leány? – Agnyeska – feleltem, vagy legalábbis próbáltam felelni, de kiszáradt a szám. Nyeltem egyet. – Agnyeska… – mondtam újra suttogva – …uram. – Felforrósodott az arcom. Lesütöttem a szemem. Észrevettem, hogy akármennyire vigyáztam, három nagy sárfolt is terjedt felfelé a ruhámon alulról, a szegély felől. A Sárkány továbblépett. Aztán Kasját megpillantva úgy torpant meg, ahogy egyikünk előtt sem tette addig. Kezét az álla alatt tartotta, elégedett mosolyra húzta vékony, konok száját, Kasja pedig bátran, rezzenéstelenül viszonozta a tekintetét. Nem próbált reszelős vagy vinnyogó hangon válaszolni, inkább határozottan és dallamosan. – Kasja, uram. A varázsló ismét rámosolygott, de semmi kedélyesség nem volt a mosolyában, inkább valami macskaszerű elégedettség. A sor maradékát már csak felületesen nézte át, a Kasja után álló két lányra szinte rá sem pillantott. Hallottam, ahogy a mögöttünk álló Vensza lélegzete elakad, talán a sírást próbálta visszafojtani, miközben a Sárkány megfordult, és ugyanazzal az elégedett tekintettel ismét Kasja elé állt. Aztán megint összevonta a szemöldökét, elfordította a fejét, és egyenesen a szemembe nézett. Megfeledkeztem magamról, és mégis megfogtam Kasja kezét, jóformán kiszorítottam belőle a vért. Kasja viszonozta a szorítást. Hirtelen elengedte a kezem, én pedig sietve összekulcsoltam magam előtt, felhevült arccal, rettegve. A varázsló szeme még jobban összeszűkült. Aztán felemelte a kezét, és ujjai között apró, kékesfehér, gömb alakú láng jelent meg. – Nem akart semmi rosszat – jegyezte meg Kasja, hihetetlenül bátran,

ahogy én nem tudtam megvédeni őt. Remegő, de jól hallható hangon beszélt, miközben én úgy reszkettem, mint egy halálra vált nyúl, és a gömböt bámultam. – Kérlek, uram… – Hallgass, leány! – szólt rá a Sárkány, és felém emelte a kezét. – Vedd el! – Én… mit? – kérdeztem, és akkor sem lehettem volna döbbentebb, ha az arcomba vágja a varázslángot. – Ne állj ott, mint egy félnótás! – rivallt rám. – Vedd el! Annyira remegett a kezem, hogy amikor felemeltem és megpróbáltam elvenni a lánggömböt, önkéntelenül is hozzáértem az ujjaihoz, akármennyire irtóztam tőle. Mintha láztól égett volna a bőre. A lánggömb azonban hűvös volt, mint a márvány, és az érintése sem okozott sérülést. Meglepődtem, milyen nagy megkönnyebbülés árasztott el, és csak bámultam az ujjaim között tartott lángot. A Sárkány bosszús arccal méregetett. – Nos – szólalt meg végül barátságtalanul –, akkor te vagy az, gondolom. – Visszavette a gömböt a kezemből, és egy pillanatra a markába rejtette. Olyan gyorsan tűnt el, ahogy előkerült. Elfordult, és Danka felé folytatta. – Küldd fel az adóbevételt minél hamarabb! Még mindig nem értettem. Alighanem mindenki döbbenten állt, a szüleim is. Minden túl gyorsan történt, és én sem tudtam magam túltenni azon, hogy egyáltalán felkeltettem a figyelmét. Arra sem maradt idő, hogy megforduljak és elbúcsúzzak, mert a csuklómnál fogva megragadott. Csak Kasja mozdult. Láttam, hogy tiltakozva utánam akar nyúlni, ám a Sárkány türelmetlenül és sürgetően vonszolt maga után, és végül felemelt a levegőbe. Rám tört az öklendezés, ezért a szám elé kellett tennem a másik kezemet, amikor a levegő kidobott minket magából. A mágus elengedte a karomat, mire térdre estem, és hányni kezdtem, bár még azt sem tudtam, hol vagyok. Viszolyogva motyogott valamit az orra alatt – beszennyeztem a bőrcsizmája hosszú, elegáns orrát –, és azt mondta: – Haszontalan! Hagyd abba a háborgást, leány, és takarítsd fel a mocskot! – Elsétált tőlem, csizmája sarka visszhangozva kopogott a kőlapokon. Ott álltam egy helyben reszketve, amíg meg nem bizonyosodtam róla, hogy nem fogok többet hányni, aztán a kezemmel megtöröltem a számat, felemeltem a fejem, és körülnéztem. Kőpadlóra kerültem, de nem

akármilyenre: hófehér márványpadló volt vékony, ragyogó zöld erezettel csipkézve. Egy kicsi, kerek helyiségben kötöttem ki, amelybe keskeny, résszerű ablakok engedték be a fényt, túlzottan magasról ahhoz, hogy kiláthassak rajtuk. Élesen befelé ívelt a mennyezet a fejem fölött. A torony csúcsa volt ez. Semmiféle bútor nem volt a szobában, és felmosásra alkalmas eszköz sem. Végül kénytelen voltam a ruhám aljával feltörölni, az amúgy is bekoszolódott már. Egy ideig fokozódó riadalommal ültem egy helyben, ám mivel semmi sem történt, felkeltem, és félénken végigsétáltam a folyosón. Bármelyik ajtón szívesen kimentem volna, csak azon nem, amelyiken a Sárkány távozott – ha lett volna más út. De nem volt. Ugyanakkor sejtettem, hogy ő már messzebb jár. Az ürességtől kongó folyosó ugyanolyan hideg márványpadlóját lelógó lámpások rideg fehér fénye világította meg. Nem igazi lámpások voltak, hanem derengő fényű, simára csiszolt kődarabok. Egyetlen ajtó nyílt a folyosón, a végén pedig, egy boltív alatt lépcső vezetett lefelé. Kinyitottam az ajtót, és idegesen benéztem. Semmiképp sem akartam úgy továbbmenni, hogy fogalmam sincs, mi van odabent. Ez a bejárat viszont csak egy csupasz helyiségbe vezetett, ahol egy keskeny ágyon, egy kisasztalon és egy mosdótálon kívül nem volt semmi. Szemközt hatalmas ablak tárult a szemem elé, és rajta keresztül az ég. Odaszaladtam, és áthajoltam a párkány fölött. A Sárkány tornya a birtoka nyugati határán, magas hegyek lábánál állt. Kelet felé az egész völgy hosszát látni lehetett, a falvakat és szántásokat is, és az ablakból az Orsó teljes vonalát végig tudtam követni, ahogy ezüstöskéken végigfutott középen, a mellette haladó poros, barna úttal párhuzamosan. Az út és a folyó együtt vezettek át a Sárkány birtokának túlsó végébe, időnként eltűntek egy erdőfoltban, majd újra kibújtak ilyenolyan falvaknál, míg végül az út teljesen eloszlott a Rengeteg hatalmas, fekete labirintusa előtt. A folyó egyedül merészkedett be a vadon mélységeibe, és többé nem is bukkant fel. Láttam Olsankát, a toronyhoz legközelebb eső várost, ahol vasárnaponként a nagyvásárt tartották. Apám kétszer is elvitt oda magával. Távolabb Ponyec és Radomszko ölelte körbe egy-egy tó partját, és az én

Dvernyikem is feltűnt terebélyes, zöld szérűjével. Még az ünnepre megrakott, nagy, fehér asztalokat is láttam, amelyeket a Sárkány közömbösen hagyott ott. Térdre rogytam, a párkányra támasztottam a homlokom, és sírtam, mint egy gyerek. Csakhogy most nem jött oda hozzám az anyám, hogy megsimogassa a fejemet. Apám nem húzott fel magához a földről, és nem nevettetett meg, hogy elapadjanak a könnyeim. Addig zokogtam, amíg kibírhatatlanul fájni kezdett a fejem, kihűlt és elgémberedett a lábam a fájdalmasan kemény padlón, patakzott az orrom, és nem volt mivel megtörölnöm. Erre a célra a szoknyám egy másik részét használtam, és közben leültem az ágyra. Megpróbáltam kitalálni, mihez kezdjek. Üres volt a szoba, de tiszta, és friss levegő töltötte meg, mintha csak most költöztek volna ki belőle. Bizonyára így is volt. Egy másik lány lakott benne tíz évig, kettesben a völgyre nyíló kilátással. Aztán hazament elbúcsúzni a családjától, és én kaptam meg a szobáját. Egy festmény lógott az ággyal szemközti falon, vaskos, aranyozott keretben. Nem értettem, miért került oda, hiszen túl nagy volt a kicsi szobába, sőt nem is volt igazán kép, csak egy széles, világos​zöld sáv, a szélein szürkésbarna, középen egy lágyan kanyargó, fényes, kékes ezüst vonallal. Keskeny ezüstszálak húzódtak a kerettől a kép közepéig. Sokáig néztem, azon töprengve, vajon az is mágikus tárgy-e. Soha nem láttam hozzá hasonlót. Az ezüstvonal mellé azonban ismerős mintázatban kis köröket is festettek, és egy idő után rájöttem, hogy a festmény a völgyet ábrázolja, szélesen kiterítve, ahogyan egy madár láthatja a magas égből. Az ezüst vonal az Orsó volt, ahogy a hegyektől a Rengetegig kacskaringózott, a karikák pedig a falvakat jelképezték. Ragyogó színekben pompázó, fényes festékkel készítették a képet, amely itt-ott magasabbra türemkedett ki. Még hullámokat és a napfény csillogását is látni véltem a vízen. Vonzotta a tekintetem, nem is bírtam levenni róla. Ugyanakkor volt benne valami kellemetlen is. A keret dobozba zárta az élő völgyet, és ahogy néztem, én is bezárva éreztem magam. Elfordítottam az arcom. Egyre inkább azt éreztem, hogy nem maradhatok a szobában. Semmit sem reggeliztem, sőt előző nap sem

vacsoráztam, mindennek hamuíze volt. Szégyenkezve vallottam be magamnak, hogy mardossa a gyomromat az éhség, hiszen az elképzelhetőnél is rosszabb fordulat történt, nem is lett volna szabad evésre gondolnom. A toronyban nem voltak szolgák, így senkitől sem várhattam ételt. Ekkor felötlött bennem egy kínzó gondolat: mi van, ha a Sárkány azt várja, hogy gondoskodjak az ő vacsorájáról? Aztán egy még rosszabb gondolat ütötte fel a fejét: mi lesz vacsora után? Kasja hitt a visszatérő lányoknak, akik azt állították, hogy a Sárkány egy ujjal sem nyúlt hozzájuk. – Már száz éve rabol el szüzeket – jelentette ki határozottan. – Legalább az egyikük bevallotta volna ennyi idő alatt, és elterjedt volna a híre. Mégis, pár héttel korábban négyszemközt megkérdezte az anyámat, mi történik az újdonsült asszonyokkal az esküvő után. Kicsikarta belőle azt, amit a saját anyjától kellett volna hallania az esküvője előtt. Az ablakon keresztül hallottam meg a beszélgetésüket, amikor éppen hazafelé sétáltam az erdőből. Megálltam az ablak mellett, és miközben hegyeztem a fülem, forró könnyek csurogtak le az arcomon. Mérges voltam, féltettem Kasját. De most én néztem szembe azzal a sorssal – és én nem voltam bátor, nem tartottam magam képesnek arra, hogy mélyeket lélegezzek, nehogy görcsösen bezáruljak, ahogy anyám tanácsolta Kasjának, hogy ne fájjon annyira. Egy szörnyűséges pillanatra elképzeltem, ahogy a Sárkány arca közel hajol az enyémhez, még közelebb, mint a kiválasztáskor; szeme hideg, fekete kőhöz hasonlóan fénylik, és vaskeménységű ujjai furcsán felmelegszenek. Elképzeltem, ahogy lehúzza a ruhát a bőrömről, és közben megjelenik az arcán az a lenéző, elégedett vigyor. Mi van, ha az egész teste úgy lángol, mint az ujja, ha parázsként fogja égetni a bőrömet, minden tagomat, miközben rám fekszik, és… Leráztam magamról a gyötrelmes gondolatokat, és felálltam az ágyról. Visszanéztem, majd körbe a szűkös, zárt szobában, ahol még elbújni sem lehetett, és végül kisiettem a folyosóra. A végében kezdődő csigalépcső olyan szoros spirálba rendeződött, hogy nem lehetett látni, hová és meddig vezet. Akármilyen butaság egy lépcsőtől félni, én meg voltam rémülve. Majdnem visszamentem a szobámba. Végül egyik kezemet a falon tartva, lassan leereszkedtem a lépcsőn. Minden fokon megálltam, és füleltem,

mielőtt tovább​indultam volna. Miután egy darabig így óvakodtam lefelé, és nem ugrott rám senki, lassan kezdtem végtelenül ostobának érezni magam, és megszaporáztam a lépteimet. Csakhogy ezután újabb fordulók következtek, semmi pihenő, így megint megijedtem. Ezúttal attól, hogy egy mágikus lépcsőre tévedtem, ahol a végtelenségig fogok járni. A lépteim egyre jobban felgyorsultak, majd három lépcsőfoknyi sodródás után egy pihenőre érkeztem – ahol egyenesen a Sárkánynak rohantam neki. Vékony voltam ugyan, de az apám a falu legmagasabb embere volt, és én felértem a válláig. A Sárkány pedig nem volt hórihorgas. Kis híján együtt bukdácsoltunk le a lépcsőn. Azon kaptam magam, hogy ránehezedek, a köpenyébe kapaszkodom, és riadt arcába nézek. Kis ideig annyira meg volt lepődve, hogy gondolkodni sem tudott, és úgy festett, mint egy hétköznapi ember, akire ráugrott valaki. Az esetlen pillanatban ellágyultak a vonásai, kinyílt a szája, és elkerekedett a szeme. Magam is annyira megdöbbentem, hogy mozdulni sem bírtam, csak meredtem rá tehetetlenül. Ő közben összeszedte magát. Harag torzította el a vonásait, miközben lehámozott magáról, és talpra állított. Ekkor jöttem rá, mit tettem, és a kétségbeesésemnek utat engedve kifakadtam: – A konyhát keresem. – Valóban? – kérdezte nyájas hangon. Már semmi lágyság nem volt az arcában, kemény volt és indulatos. Nem akarta elengedni a karomat. Fájdalmasan megszorított, maga felé rántott, és fölém hajolt. Alighanem szeretett volna fölém magasodni, és feldühítette, hogy képtelen rá. Ha lett volna időm gondolkodni, összehúztam volna magam, de túlzottan fáradt és riadt voltam. Ezért az arca ott volt közvetlenül az enyém előtt, lehelete az ajkaimat érte, és inkább csak éreztem, semmint hallottam, ahogy hidegen, ádázul ezt suttogja: – Inkább majd odavezetlek. – Én… egyedül is… – dadogtam remegve, és próbáltam elhúzódni tőle. Elfordult, és elkezdett húzni maga után lefelé a lépcsőn, körbe, körbe és körbe. Öt kört is megtettünk, mire elértünk egy másik fordulóhoz. Újabb három kör után halványultak a fények, és végül kijutottunk a torony legalsó szintjére, egyetlen hatalmas, csupasz falú, sziklából faragott kazamatába, ahol egy lefelé fordított szájhoz hasonló tűzhely fogadott, tele kénkövesen

izzó lángokkal. Odavonszolt a tűzhelyhez, és egy vak és rémült pillanatig szentül hittem, hogy bele akar hajítani a tűzbe. Nagyon erős volt, sokkal erősebb, mint ahogy elsőre látszott, a lépcsőn is könnyedén húzott maga után lefelé. Csakhogy én nem engedtem a tűzbe vetni magamat. Nem voltam afféle kényes kisasszony, egész életemben fák között szaladgáltam, ágakra másztam, tüskés bokrokon verekedtem át magam, és a pániktól csak még erősebbé váltam. A tűzhely közelébe érve felsikoltottam, majd küszködve, karmolva birkóztam a varázslóval, amíg le nem tepertem a földre. Én is a padlóra kerültem. Bevertük a fejünket a kőlapokba, összegabalyodtak a tagjaink, és pár pillanatig mozdulni sem tudtunk a kábaságtól. A lángok recsegve-ropogva ugráltak mellettünk. Ahogy alábbhagyott bennem a kétségbeesés, észrevettem, hogy a tűzhely melletti falból kicsi vasajtók nyílnak, előttük keresztben sütőnyárs van, fölöttük pedig egy nagy, széles polc, rajta mindenféle főzőedényekkel. Ez csak a konyha volt. Egy idő után, szinte csodálkozó hangon így szólt: – Megháborodtál? – Azt hittem, bele fogsz dobni a tűzbe – feleltem, még mindig szédelegve, aztán elfogott a nevetés. Nem igazi nevetés volt – valamiféle hisztéria tört ki rajtam, kimerültem, eltikkadtam az éhségtől, a bokám és a térdem megsebesült attól, ahogy levonszolt a csigalépcsőn, és úgy fájt a fejem, mintha megrepedt volna a koponyám. Mégis, képtelen voltam abbahagyni. Ő viszont nem tudta ezt. Csak annyit észlelt, hogy az újonnan kiválasztott, tyúkeszű falusi lány kineveti őt, a Sárkányt, a birodalom legnagyobb mágusát, urát és parancsolóját. Nem hiszem, hogy bárki nevetni mert volna rajta az elmúlt száz évben. Feltápászkodott a földről, elrúgta a lábát az enyémtől, és talpra szökkenve, macska módra felbőszülve lenézett rám. Én egyre csak kacagtam, mire hirtelen elfordult, és otthagyott a földön, mintha fogalma sem volna, mit kezdjen velem. Miután elment, abbahagytam a nevetést, és valahogy kevésbé éreztem magam üresnek és riadtnak. Végtére is nem dobott tűzre, sőt meg sem ütött. Felkeltem a padlóról, és körülnéztem. Olyan fény áradt a tűzhelyből, hogy alig láttam valamit, főleg mivel más fényforrás nem volt a helyiségben. Hátat

fordítottam a lángoknak, mire feltárultak a nagy terem részletei. Boltozatokkal és alacsonyabb válaszfalakkal volt kisebb fülkékre osztva, és benne különféle állványokon üvegpalackok fénylettek. Bizonyára bort tartott bennük. A nagybátyám egyszer hozott egy üveggel a nagymamám házába, a téli napfordulóra. Mindenhol tárolt valamit: szalmába burkolt almát hordókban, burgonyát, répát és paszternákot zsákokban, összefonva felakasztott hagymát a falon. A helyiség közepén egy felállított könyvet találtam az asztalon, mellette kialudt gyertyát, tintatartót és pennát. A könyvben a teljes raktárkészlet nyilvántartását megtaláltam, határozott kézírással jegyezték fel. Az első oldal aljára olyan apró betűkkel róttak fel valamit, hogy még egy gyertya meggyújtása után is nehezen tudtam elolvasni: „Reggeli nyolckor, ebéd egykor, vacsora hétkor. Az ételt otthagyni a könyvtárban, öt perccel korábban, így a nap folyamán egyszer sem kell vele találkozni – nem volt szükséges megneveznie, kire céloz. Bátorság!” Felbecsülhetetlen értékű tanács, és az utolsó mondat olyan volt, mintha egy barát ütögette volna meg a hátamat. Miután magamhoz öleltem a könyvet, lassan enyhülni kezdett a magányom. Úgy láttam, délutánra fordult az idő, és a Sárkány nem evett a falunkban, ezért nekiláttam a vacsorakészítésnek. Nem jeleskedtem a főzésben, de anyám addig tartott maga mellett a konyhában, amíg össze nem tudtam állítani egy tisztességes ételt, és mivel rendszeresen én gyűjtögettem a családi éléskamrába, meg tudtam különböztetni a frisset a rothadttól, és tudtam, mikor érik egy gyümölcs édessé. Soha nem dolgoztam még ekkora készletből. A fiókok túlcsordultak a fűszerektől, amelyek együtt úgy illatoztak, mint a téli napfordulóra készült torta. Az egyik hordó csordultig tele volt friss, puha, szürke sóval. A helyiség végében volt egy különösen hideg terület, ahol fel​akasztott húsokat találtam: egy egész szarvas húsát és két nagy nyulat, egy szalmával teli dobozban pedig tojásokat fedeztem fel. A tűzhelyen egy frissen sült kenyér hevert, konyharuhába csavarva, mellé pedig egy egész lábos nyúlból, hajdinából és apró szemű borsóból álló egytálételt készítettek elő. Megkóstoltam. Egészen ünnepi íze volt, sós és enyhén édes, szinte elolvadt a számban. Ezt az ajándékot is a könyvben üzenő névtelennek

tulajdonítottam. Fogalmam sem volt róla, hogyan kell ilyesféle pompás ételeket készíteni, és elcsüggedtem, amikor belegondoltam, hogy a Sárkány ezt várja el tőlem. Annak azonban nagyon örültem, hogy otthagyták nekem. Felraktam a lábost a tűzhely fölötti polcra melegedni – közben leöntöttem egy kicsit a ruhámat is –, és feltettem főni két tojást is egy kisebb edényben. Találtam egy tálcát, egy mély tálat, egy tányért és egy kanalat. Amikor elkészült a nyúlhús, kiszedtem a tálcára, és kenyeret szeltem hozzá. Fel kellett szeletelnem, mert amíg a hús melegedett, nem bírtam az éhségemmel, így letéptem és elcsócsálgattam a kenyér egyik csücskét. Előkerestem egy kis vajat, majd almát is sütöttem fűszerekkel; ezt anyámtól tanultam a téli vasárnapi vacsorák alkalmával. Olyan sok sütő volt, hogy minden egyszerre készült el. Még a büszkeség is elöntött egy kicsit, amikor teleraktam a tálcát: olyan volt, mint egy ünnepi ételsor, bár szokatlan, és csupán egy embernek elegendő. Óvatosan elindultam vele felfelé a lépcsőn, de hirtelen eszembe jutott, hogy nem tudom, merre van a könyvtár. Jobban belegondolva kikövetkeztethettem volna, hogy az emeleten van, ám erre csak azután jöttem rá, hogy többször körbevittem a tálcát egy hatalmas, kör alapú teremben, ahol nehéz függönyök takarták az ablakokat, és egy masszív, trónszerű szék magasodott az egyik falnál. A túloldalon volt egy másik ajtó, de amikor kinyitottam, csak egy előcsarnokot találtam mögötte, valamint a torony hatalmas ajtaját – háromszor akkora volt, mint én, vastag fáját vas pántolta. Megfordultam, és visszamentem a folyosón át a lépcsőig, onnan fel az egyik fordulóig, ahol ismét feltűnt a márványpadló, de valami puha, bolyhos anyag lepte. Először láttam szőnyeget életemben. Ez nyelte el a Sárkány lépteit. Idegesen lopakodtam végig a folyosón, majd bekukkantottam az első ajtón. Sietve kihátráltam: a termet hosszú asztalok töltötték meg, körülöttük különös üvegek és bugyborékoló főzetek, mindenféle természetellenes színű szikrákat hányva, amelyek nem tűzhelyből származtak. Egyetlen pillanatot sem akartam odabent eltölteni. Így is sikerült beakasztanom és eltépnem a ruhámat az ajtónál. A folyosó végén lévő ajtó egy könyvekkel teli helyiségbe nyílt. Fapolcok

töltötték meg a falakat a padlótól a mennyezetig, zsúfolásig telepakolva kötetekkel. Sűrű porszag csapta meg az orromat, mivel csak néhány keskeny ablaknyílás engedett be fényt. Annyira örültem a könyvtárnak, hogy egy darabig észre sem vettem az ott lévő Sárkányt. Súlyos székben ült, kiterített könyv hevert előtte egy kisasztalon. A hatalmas könyv lapjai alkar hosszúságúak voltak, és felfordított borítójáról jókora aranylakat függött. Megdermedtem a látványtól, és úgy éreztem, hogy a könyvbe író titokzatos személy elárult. Valamiért azt feltételeztem, hogy a Sárkánnyal kényelmesen kerülgetjük majd egymást, és észrevétlenül lerakhatom a vacsoráját. Fel sem emelte a fejét, hogy rám nézzen, én viszont ahelyett, hogy odaosontam volna a tálcával a terem közepén lévő asztalhoz, hogy pillanatok alatt eliszkoljak a helyiségből, a küszöbön állva megszólítottam. – Hoztam… hoztam vacsorát. – Addig nem akartam távozni, amíg el nem küld. – Tényleg? – kérdezte maró hangon. – És egy gödörbe sem estél bele útközben? Egészen elképesztő! – Csak ekkor nézett fel rám, és összevonta a szemöldökét. – Vagy mégis beleestél? Lenéztem a ruhámra. Az egyik folt még a hányás után maradt – próbáltam letisztítani a konyhában, de nem igazán sikerült –, a másik az orrom kifújásától. A ragu is rácsöppent pár helyen, és a mosogatódézsánál is lelocsoltam magam, amikor az edényeket törölgettem. A ruha szegélyén még rajta voltak a reggeli sárfoltok, és csak ekkor vettem észre, hogy pár helyen ki is lyukadt. Anyám kora reggel befonta, feltekerte és összetűzte a hajamat, de a frizura javarészt szétcsúszott, és az egyik gubancos hajcsomó félig a nyakamra lógott. Nem vettem észre. Számomra nem volt ebben semmi szokatlan, leszámítva azt, hogy reggel ünnepi ruhát öltöttem. – Én csak… főztem és mosogattam… – mentegetőztem. – Nálad semmi sem koszosabb ebben a toronyban! – jelentette ki a Sárkány. Igaza volt, mégis gorombán hangzott. Elvörösödtem, és lehajtott fejjel odamentem az asztalhoz. Leraktam mindent, és végignéztem az ételeken. Összeugrott a gyomrom, amikor észrevettem, hogy mialatt a folyosókon tébláboltam, kihűltek a fogások, kivéve a vajat, amely megpuhult, majd szétolvadt a tálkán. Még a csodálatos sült almám is

megkeményedett. Viszolyogva néztem az ételeket, és próbáltam döntésre jutni: visszavigyem a tálcát? Vagy nem zavarja? Megfordultam, és majdnem felkiáltottam az ijedtségtől: a Sárkány közvetlenül a hátam mögött állt, és az ételeket nézte. – Már értem, miért féltél attól, hogy megsütlek – közölte, és odahajolt az asztalhoz. Felemelt egy kanállal a raguból, megtörve a dermedő zsírréteget a tetején, aztán visszarakta az egészet. – Ennél még te is jobb vacsora lettél volna. – Nem vagyok a főzés mestere, de… – Már éppen elmagyaráztam volna, hogy nem is vagyok annyira tehetségtelen szakácsnő, csak nem ismertem még ki magam a toronyban, ám a mágus egy horkantással félbeszakított. – Jó vagy te egyáltalán valamiben? – kérdezte gúnyosan. Ha szolgálatra nevelnek, ha egyszer is belegondolok, hogy kiválaszthatnak, és felkészültem volna rá, ha kicsit kevésbé vagyok fáradt és nyomorult, ha nem bízom el annyira magam a konyhában, ha nem korhol annyit a szakadt kinézetem miatt, ahogy korábban a falum lakói is, csak éppen dorgáló szeretet helyett viszolygó rosszindulattal a hangjában… ha bármelyik másként történik, ha nem futok bele a lépcsőn, ha nem derül ki, hogy nem áll szándékában tűzre vetni… akkor egyszerűen csak elpirultam volna, és kimenekülök. Így viszont zaklatottan vágtam le az asztalra a tálcát, és felkiáltottam: – Akkor miért hoztál el? Miért nem Kasját választottad? Alighogy kimondtam, azonnal befogtam a számat, elszégyelltem magam, és elszörnyedtem. Már éppen azon voltam, hogy mindent visszaszívok, bocsánatot kérek, és bevallom, hogy nem gondoltam komolyan, nem kellett volna Kasját választania helyettem, inkább megyek, és hozok egy másik tálca ételt, ám ő türelmetlenül közbevágott: – Kit? Megrökönyödve néztem rá. – Kasját. – Úgy nézett rám, mintha megint újabb jelét adtam volna az ostobaságomnak, én pedig zavaromban elfelejtettem, milyen nemes szándék vezérelt. – Őt akartad elhozni. Okos… bátor… kitűnő szakácsnő, és… Minden pillanattal egyre bosszúsabb lett. – Igen – szólt közbe. – Emlékszem arra a lányra: nem volt lóarcú, nem volt slampos, és gondolom,

ő nem is óbégatna itt most velem. Elég legyen! Ti, falusi lányok, mind fárasztóak vagytok az elején, ki jobban, ki kevésbé, de te mesteri szintre emeled az ügyetlenséget! – Akkor ne tarts itt! – förmedtem rá mérgesen és sértetten. A lóarcú jelző különösen sértett. – Legnagyobb sajnálatomra – folytatta –, kénytelen vagyok. A csuklómnál fogva megpördített. Szorosan a hátam mögött állt, és kinyújtotta a karomat a tálca fölé. – Lirintalem! – mondta. Az idegen szó lefolyt a szájából, és élesen csengett a fülemben. – Mondd velem együtt! – Micsoda? – kérdeztem, hiszen először hallottam ezt a szót. A varázsló azonban még közelebb húzódott, a fülemhez tette a száját, és hátborzongatóan azt mondta: – Mondd ki! Egész testem remegett, és mivel mindenképpen meg akartam szabadulni tőle, vele együtt mondtam: – Lirintalem! – A Sárkány továbbra is az étel fölött tartotta a kezem. Remegni kezdett a levegő a vacsora fölött. Borzalmas volt, mintha az egész világ egy tó volna, amelybe kavicsokat dobálhat. Mire kisimultak a levegő hullámai, átalakult az összes fogás. A főtt tojások helyét egy sült csirke vette át, a nyúlragu helyét egy nagy tál főtt, zsenge tavaszi bab, bár hét hónap telt el a szezonja óta, a sült alma helyén pedig egy papírvékony almaszeletekkel teli tortácska díszlett, tetején kövér mazsolákkal és mézbevonattal. Elengedett. A támasza híján megtántorodtam, belekapaszkodtam az asztal szélébe, és kiszorult minden levegő a tüdőmből, mintha valaki a mellkasomra ült volna. Kifacsart citromnak éreztem magam. Csillagok villantak fel a látóterem szélén, és én fél​ájultan előrehajoltam. Mintha csak messziről láttam volna, ahogy a meglepődés és a bosszús mogorvaság különös egyvelegével arcán a tálcát nézi. – Mit tettél velem? – suttogtam, amikor ismét levegőhöz jutottam. – Hagyd abba a nyafogást! – vágta rá elutasítóan. – Primitív kis boszorkányság. – A meglepettség, ami korábban kiült az arcára, mostanra teljesen eltűnt, és miközben leült az asztalhoz vacsorázni, az ajtó felé intett a kezével. – Jól van, távozz! Már látom, hogy mérhetetlen sok időmet fogod elfecsérelni, de mára legyen elég.

Ennek a parancsnak legalább szívesen engedelmeskedtem. Nem is próbáltam felvenni a tálcát, hanem lassan kiosontam a könyvtárból, és karommal átfogtam a felsőtestemet. Még mindig tántorogtam a gyengeségtől. Legalább fél órámba telt felcammogni a lépcsőn a torony tetejére, aztán egyenesen a szobámba mentem, és becsuktam az ajtót. Odahúztam az ajtó elé a fésülködőasztalt, és leroskadtam az ágyra. Lehet, hogy a Sárkány megfordult az ajtó előtt, amíg aludtam, de én egy árva hangot sem hallottam.

Ha érdekli a folytatás, vásárolja meg a teljes e-könyvet a www.dibook.hu oldalon. Kiadónk összes könyve a www.gabo.hu oldalon nézhető meg.